Rebecca Sinclair - Vad skót ölelés

REBECCA SINCLAIR VAD

SKÓT ÖLELÉS

Eredeti cím: Wild Scottish Embrace Copyright © 1991 by Rebecca Sinclair All rights reserved! A fordítás a Zebra Books kiadása alapján készült A borítón Szendrei Tibor festménye Fordította: Szabó Andrea Hungarian edition and translation © 1992 by Hajja,& Fiai ISSN 1216-5514 ISBN 963 7603 33 6 Hajja & Fiai Kulturális és Szolgáltató Kft. Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8119.66-14-2 Felelős vezető: György Géza Terjedelem: 20 (A/5) ív Készült Debrecenben, az Úr 1992. évében

Előszó

Anglia és Skócia közötti határvidék Kinclearnon vár a skót határon, 1571 Megjöttek. A lány az ablaküveghez nyomta az orrát, szaggatott légzésével bepárásította az üveget, de még így is tisztán látta őket. A látványtól meghűlt ereiben a vér. Apja vezette a csoportot, kétségtelenül az ellenállás legyőzésére. A kis tizenöt éves lány szíve összeszorult, ahogy meglátta apja magas, izmos alakját. Hatalmas karjai, melyek egykor őt ringatták, az ő alvó testét vitték, most meg voltak kötözve a háta mögött. Alvadt vér festette bíborvörösre sűrű, vörös szakállát. Bal szeme erősen bedagadt, nyílt sebek látszottak arcán és homlokán, karjából folyt a vér. Még ha legyőzték is, diadalmas ellenségének foglyaként is, Connor MacKenzie büszkesége töretlen volt. Testtartása egyenes, fejét magasra emelte. Győzelemittas kiáltások és nevetések zaja olvadt össze azoknak a harcosoknak megkínzott sikolyaival, akik ellenálltak, de elbuktak. Ahogy a lány nézte őket, egy nyolcévesforma fiú az első lovas elé perdült. Gyakorlatlan kezében nehéz, ormótlan pallost lóbált. Vadul vicsorgott, szemeiben gyilkos szándék tükröződött. Egy testetlen hang ütötte meg a lány fülét, hideg volt, mint az üveg, melyhez arcát préselte. - Harcolni akar önnel, uram! - Kölyök még - felelt egy mélyebb hang. - De a kölyöknek karmai vannak. - A puszta kezemmel téplek szét! - kiáltotta a fiú erős ír akcentussal. Arca még gyerekesen kerek volt, de már vörös a dühtől. Az apja megfordult, dünnyögött valamit, amitől a fiú méregbe gurult. Fiatal izmai megfeszültek, ahogy felemelte a súlyos pallost, és úgy állt ott, hogy a legyőzött földbirtokosok szemében megvillant a büszkeség. - Nem! Ez egy hitvány angol. Nem kímélem a fattyút - kiáltotta a lány apjának. Szurokfekete, bozontos haja keskeny vállát súrolta. - Ne is kérjen rá, mylord! A lekicsinylés megfelelő hatást fejtett ki az angol vezérre. Igaz, hogy csak egy gyerek mondta, de a sértés mégis súlyos volt. Kihúzta a hüvelyéből a kardját. A lánynak, noha az üvegen keresztül nem hallhatta a suhintást, mégis úgy tűnt, hogy hallotta. Lobogó fáklyafény játszott a hideg acélpengén. Lehelete ismét bepárásította az üveget. Gyorsan törölt egy foltot rajta. - Gyere el az ablaktól, Marea! - szólalt meg egy hang, majd egy kéz megrántotta a karját. Ő anyja felé fordult, akinek hasában egy csecsemő növekedett, és leguggolt mellé. Alice MacKenzie más körülmények között békés tekintetében most félelem

ragyogott Marea ritkán látta anyja szemében a félelmet, ezért ez most jobban megrémítette, mint apja, akit megsebesítettek, megvertek, de mégsem győztek le. Ujjai remegtek, amint kezét anyja kezébe helyezte, és engedte, hogy egy alig kivilágított folyosóra vezesse. Csupasz lábai alatt a kövek rezegtek, ahogy siettek. A folyosó egyik végén becsapódott egy ajtó. A másik vége felöl elkínzott kiáltás hallatszott. A fiú elbukott. Marea tudta anélkül, hogy mondták volna. Sírás fojtogatta, amikor arra gondolt, milyen bátran kiállt az országért és az emberekért. Ugyanez a sors vár rá is? És ha igen, vajon ő lesz-e olyan bátor és küzdő, mint a fiú? Remegés futott át a testén, ahogy próbált lépést tartani anyja nehézkes lépteivel. Amikor elérték a konyhát a nagy hall végén, hallotta, hogy a bejárati ajtó nagy csattanással kinyílik. - Anya? - Marea levegő után kapkodott és nagy szemeket meresztett arra, aki olyan erősen szorította a karját, hogy azt hitte, eltöri. De Alice MacKenzie nem figyelt, nem hallotta, amit a lánya mondott. Szépen megformált arca hamuszürkére változott. Marea szabad kezével átfogta anyja széles derekát, aki összerándult, amint egy újabb fájdalomhullám vonult végig a testén. Határozott léptek visszhangzottak a hallban, a folyosón. A nevetés és a trágár tréfálkozás hangjai úgy tűnt, visszatérítették anyját az életbe. Megragadta Marea karját. - Gyere, leányom! Gyorsan és csendben. Nem fognak követni. Elérték volna az ajtót, ha Alice nem érzett volna egyfajta szorító fájdalmat, melytől összegörnyedt. Elengedte lánya kezét, a gyomrához kapott, és fájdalmasan felnyögött. Lába összecsuklott, erőtlenül a földre zuhant, mint egy rongybaba. Marea eddig is félt, most azonban megrémült. Egy kőre térdelt, anyja fejét az ölébe vette, és gyengéden ringatni kezdte. Ujjai remegtek, mikor egy ezüstszínű tincset kisimított a homlokából. Rémülten nézegetett a kifelé vezető és a konyhából a várba vezető ajtók felé. Azok meg egyre csak közeledtek. Már tisztán hallotta a lépéseket a folyosóról. Nem volt menekvés. Bárhogy is próbálta, nem tudta anyját talpra állítani. De nem lett volna képes a hátán cipelni az eszméletlen testet a biztonságot jelentő dombokig. - Mi van még itt? Felnyársaljuk, mint egy disznót, hiszen az is! Aztán a fejét magasra kitűzzük elrettentésképpen a többiek számára. Legyőzött társuk látványa majd megalázza ezeket a skót fattyakat. - Jól van, jól van. Mi van még itt? A démoni nevetésre Marea felkapta a fejét. Nehezen nyelt egyet, közben a két férfit bámulta. Az egyiket az arcáról, a másikat a hangjáról ismerte fel. Mindketten körülbelül olyan idősek voltak, mint az apja, látványuk riadalmat keltett a lányban. Egyikük magas volt, széles vállú, szőke, a győzelem féktelensége tükröződött nem is kellemetlen vonásaiban. Zöld szeme éles volt és ravasz, intelligenciáról árulkodott. Kezében kihúzott kard, pengéje véres. A másik férfi az első tökéletes ellentéteként sötét hajú, alacsony, szikár. Fekete szeme vérszomjasan szikrázott. A kezében tartott tőrről csöpögő vér összemocskolta a testére feszülő nadrágot és zekét, a halántékán tátongó sebtől haja ragacsos volt.

Ahogy meglátták a lányt, mindketten megtorpantak. Azt hitték, a vár lakói már régen elszöktek. Legtöbbjük hanyatt-homlok menekült, remélve, hogy asszonyaik és gyermekeik is ezt tették. De anyja keményen dolgozott az éjszaka folyamán, és Marea nem tudva, mit tegyen, nem merte indulásra bírni. Most egy bíborszínű folt kezdett el riasztó gyorsasággal terjedni Alice szoknyáján. Egy másodpercre a lány és a sötét hajú férfi tekintete összekapcsolódott. Nem érezte bátornak magát, de hideg kihívás szikrázott a szemében még akkor is, amikor a férfi tetőtől talpig végigmérte. Egy mosoly torzította el a sötét hajú száját, egy mosoly, mely csak magától az ördögtől származhatott. - Megédesítjük ezt az éjszakát - dorombolta. - Még kislány - gúnyolódott a szőke. Zöld szemeit összehúzta, és érzéketlenül nézte a bő fehér hálóing alatt kirajzolódó fejletlen melleket. Marea tekintete visszasiklott a fekete hajúra - az ördögre. Szeme szikrázott. A lány nyelt egyet. Számtalanszor látta már ezt a kifejezést apja szemében, mikor anyjára nézett, de míg apjáé melegséget sugárzott, ez a tekintet, amit most látott, kemény, könyörtelen, szinte bántó volt. A fekete hajú gyors pillantást vetett a szőkére. - Az a fiú is fiatal volt, akit most szúrtál le. És ez aligha tartott vissza. - A fiú megérdemelte a büntetést. Az a kis tacskó megsértett engem. Nem engedem, hogy az embereim előtt sértegessenek. Még ha egy kisfiúról van is szó. Az ördög tekintete visszakúszott a lányra. Fekete szemei tűzben égtek. - Biztos vagyok benne, David, ha a lánynak lenne lehetősége rá, engem is megsértene. És én meg akarom adni neki ezt a lehetőséget. Megadod az engedélyt, hogy azt tegyem vele, amit akarok? Igazából nem kérdésnek szánta. A hangszínéből kiderült, egy percig sem érdekli a válasz. Ördögi szeméből sugárzott, azt tesz, amit akar; és ez halálra rémítette Marea-t. - Megadom - mondta a Davidnek szólított férfi, és megrántotta a vállát Felhúzta arany szemöldökét, szája széles mosolyra húzódott. Figyelmét azonban elterelte a folyosóról beszűrődő felbolydulás zaja, és megfordult - Tégy, amit akarsz, Reubin, vele és a másikkal is - vetette oda a válla felett, ujjait szorosabbra fűzve a kard markolatán. - Hát nem mindig is azt tetted? - De igen - nevetett az. Nevetése rideg volt. A levegőhöz beszélt, mivel társa már elment Visszanézett a lányra, pillantásával szinte átdöfte, ahogy halkan, jelentőségteljesen megismételte: - De igen. És mindig is azt fogom tenni. Anyja teste ismét összerándult. Marea egyik kezével haját simogatta, másikkal nagy hasán simított végig. Mindkét keze remegett. Szeme sarkából látta, hogy a férfi közeledik felé, mire ismét félelem öntötte el. Lelki szemei előtt felrémlett a fiú. Annak ádáz kitartása és bátorsága, valamint saját elhatározása, hogy követi példáját, arra késztette, hogy bátran, emelt fővel várja az eseményeket. Az ördög csizmája kopogott a padlón, talpa alatt csikorogtak a kövek. Nem kellett óvatosnak lennie, de nem is volt az. Ehelyett széles, kimért léptekkel közeledett a lány felé, mint egy párduc. Marea lenézett, és látta, hogy a férfi csizmája a térde mellett megáll. A férfi lába körülbelül másfélszer olyan hosszú volt, mint a lányé, nadrágja eltakarta izmos, erős lábszárát. Marea nyelt egyet, és azt kívánta, bárcsak lenne elég ereje kibírni azt, ami most következik. - Állj fel, te szuka! - Tőrét visszatette a tokba, és sovány kezeit összefonta vékony mellkasa előtt. Éles szeme észrevette, hogy a lány elsápad. Mosolyogva várta, hogy összegörnyedve rimánkodni kezdjen.

De a MacKenzie-k büszkék. Könyörgésnek nem volt helye. Anyját óvatosan lefektette a hideg kövekre. Aztán azt tette, amit parancsoltak neki. Mozdulatain nem látszott a vonakodás, mégis az idegenkedés és a gyűlölet kimondatlanul is érződött. - Mi az, semmi ellenállás? Hm! Azt hittem, ti, átkozott skótok mást sem tudtok. Nők és gyerekek is. Te ennyire különbözöl a többiektől? - Hogy megkapja a választ, csak rá kellett néznie: a lány elbűvölően szép volt. Bájos alakjában nem látszott semmi félszegség, csak könnyed elegancia és lenyűgöző szépség, mely minden férfi vesztét okozza. Kaján nevetés gyöngyözött fel torkából, amint érezte, hogy megkeményedik a férfiassága. - Nem lesz majd ilyen bájos, sem ilyen gőgös, ha majd befejezem - gondolta -, és ami a büszkeségét illeti... egy morzsányit sem hagyok! Szemhéja elnehezült, amikor tekintete végigsimította a lány testét. Szemei tüzet szórtak. A teste sokat ígért. Néhány év múlva alakja felvehetné a versenyt csinos arcocskájával. Ha ő most nem talál rá, olyan alakja lehetett volna, amiért a férfiak az életüket is feláldoznák. De már nem lesz ilyen lehetősége többé. - Csinos! Csinos kislány vagy - mondta, és az ír akcentust utánozta. Nem sajnálta, amikor kinyújtott kezével megragadott egy maroknyi aranyvörös hajat, de oly közel a fejbőrhöz, hogy a lánynak kicsordult a könnye. Tekintetük összevillant. Egy rövid pillanatig Reubin engedte, hogy elmerüljön a nagy könnyes szempárban. Ametiszt - egy szín, amit még sohasem látott, és valószínűleg nem is fog. Nagy erőfeszítésbe került, hogy elszakadjon ettől a tekintettől. Megnémultál? - gúnyosan elmosolyodott, és gonoszul megrántotta a haját Fogai sárgák voltak, lehelete visszataszító, ahogy a lány arcába lihegett. - Nem tudsz beszélni... vagy nem akarsz? Bár ez egyáltalán nem számít. Túl szép vagy ahhoz, hogy elengedjelek. Nem mintha annyira úriember lennék, hogy ez a tudat csak szórakoztasson. Egy csuklómozdulattal maga elé rántotta. Nagy élvezetet okozott neki, ahogy a lágy test a keménységhez ért. A lány megpróbálta kiszabadítani magát, de koránál és méreteinél fogva próbálkozásai gyengének bizonyultak. Mint egy nőstény patkánynak a csapda acélfogainak fogságában, hadonászó öklei hatástalanok voltak. Ló, bőr, izzadság és vér szaga tömítették el orrlyukait. Orrfacsaró és rémisztő. Nem kevésbé voltak ijesztőek a mohó kezek, melyek a férfi mellkasához szegezték, elzárva előle a levegőt. Kesztyűs ujjak vándoroltak a testén, felszántották érzékeny bőrét, és olyan helyeket fedeztek fel, amit soha férfikéz nem érintett. Marea hamar elvesztette önuralmát. Végül mégsem az ördög érintése okozta vesztét, hanem az anyja. Egy fájdalmas nyögés töltötte meg a levegőt. Meglátta a gyilkos villanást a férfi szemében, rögtön utána érezte, hogy elengedi a haját, és a tőrért nyúl. Azonnal reagált. Egy mozdulattal - amelyet még apja tanított neki arra, hogy szerelemsóvár udvarlók hevességét lehűtse - térdét felrántotta, és a férfi ágyékába rúgott. Az, hogy a puhaság a csonttal összetalálkozott, ugyanolyan szörnyű volt, mint az az áporodott lehelet, mely kiáramlott a férfi hirtelen elfehéredett száján. Most már könnyűszerrel kiszabadult a szorításból. Nehezen és szaggatottan vette a levegőt, és nézte, ahogy a férfi összegörnyed, szeme kidülled, fátyolossá válik. Egyik kesztyűs keze sajgó férfiasságát markolta meg, másikkal még mindig a tőrt szerette volna elérni.

A lány szeme elkerekedett. Nem lehet, hogy ilyen hamar kiheverje! Megmerevedett. Nem tudta eldönteni, hogy meneküljön-e, vagy az anyjához fusson. Pillanatnyi ijedtsége miatt elvesztette azt a kis előnyt, amit szerzett. Mint egy éhes farkas a nyers hús közelében, a férfi lecsapott a lány szemében vibráló ingadozásra. Egy pillanat alatt rajta termett, a lendület mindkettőjüket felborította. Hideg kövek fúródtak Marea hátába, fejébe fájdalom hasított. Keze kettőjük közé szorult, ujjai a ránehezedő test súlyától elzsibbadtak. Nem tudott lélegezni, nem tudott harcolni sem. Démoni nevetés égette a fülét, nemsokára a férfi szája is. Ajkai túl melegek és túl nedvesek voltak. Éhesen cuppogtak az arcán. A bőre zsibbadt. Bár tudta, nem sok értelme van, mégis megpróbált harcolni. A férfi kesztyűs kezét felemelte, fejletlen kis mellére tette, és keményen megmarkolta. A lány kiáltani akart, de MacKenzie-büszkesége elfojtotta a hangot. Pillanatok alatt meztelen lett, porcelán teste a köveken feküdt, melyektől szinte megfagyott puha bőre. A férfi sötét, kéjsóvár tekintete felfedte a testét. Megnyalta a száját, mintha máris az édes testet ízlelné. Vészjósló tekintetéből látszott, úgy gondolja, elég édes ahhoz, hogy megkóstolja. A lány összeszorította a szemét, és megharapta a nyelvét. Vére meleg volt és sós - jólesően elvonta figyelmét. Egy kiáltás visszhangzón a folyosón, amit noszogató hangok és durva férfinevetés kísért. A lány szívdobogása elnyomta a kinti zajt. Lábait a férfi szétfeszítette. Érezte, amint a csípőjét megfelelő helyzetbe állítja. Megfeszült, és rettegve várta a durva lökést. Anyja azt mondta neki, hogy előszörre fájdalmas lesz, nem kellemes. Ez akkor volt, amikor elmondta lányának, hogy a MacKenzie-k kiválasztottak egy férjet a számára. Most már nem lesz férj, gondolta Marea, és rájött, milyen ostoba ez a gondolat. Ilyen helyzetben nem szabadna arra gondolnia, hogy... Az ördög megállt. Másodpercek óta nem mozdult - jutott el halványan a tudatáig. Lábai között a keménység egyre csökkent. Ritmikus lihegése szaggatottá és rekedtté, lassan egyenetlenné vált. Marea nem értette, mi történt, kíváncsian kinyitotta a szemét, hogy megnézze, mi az oka. Tekintete körbejárt, és megállapodott egy férfin, aki nem egészen háromlábnyira állt tőle. A hallból a folyosóra kiszűrődő hangok egyre távolodtak, míg végül Marea csak a saját lélegzését hallotta. Az idegen tartása olyan büszke volt, mint azé a kláné, amit most győzött le. Marea-nak ez volt az első gondolata. A második már korántsem ilyen nemes lelkű. Sokkal fiatalabb volt, mint a másik kettő; tősgyökeres angol. Egyenes tartású, magas, felépítése elég szilárd ahhoz, hogy tekintélyes árnyékot vessen az ernyedt testre, mely Marea-t a földhöz szegezte. Tucatnyi gyertya fénye vetődött a hajára, melytől szőkesége az arany számtalan árnyalatában játszott. Bozontos vége széles vállaira omlott. Előrelépett, sarkai vészjóslóan csattogtak a hideg, kemény köveken. Egyik lábát a lányon fekvő fenekére tette, majd kirántotta, a véres tőrt az ördög oldalából. Pengéjét az eszméletlen férfi ingujjával tisztára törölte, és visszacsúsztatta a hüvelyébe. Csak ekkor emelte fel a tekintetét; pillantása a lányéba kapcsolódott. Szeme keskeny volt, és smaragdzöld színű. A gyertya fényében egy sólyoméra emlékeztetett. Merev, kifürkészhetetlen kifejezés ült az arcán.

Marea agya sebesen forgott. Kétségbeesetten szeretett volna anyjához futni, biztonságot találni a domboknál, és segítséget keresni a babának; de ezek egyike sem valósulhatott meg addig, amíg nem nyerte el a szabadságát. Egy probléma volt: a harmadik férfi. Angol volt, és ő fékezte meg a támadóját. Ez csakis egyet jelenthetett: át akarja venni a sötét hajú ördög helyét! Összeszorult a torka. Dühösen letolta magáról a ránehezedő súlyt. Az összegörnyedt test legurult róla, és tompa puffanással a földre zuhant. Felnyögött, de eszméletlen maradt. Hála istennek! Marea-nak egy támadóval sem lett volna ereje megküzdenie, nemhogy kettővel. Levegő után kapkodva feltápászkodott, és szembeállt ellenfelével. Az nem vetette rá magát, Marea nem tudta, miért. Aztán lejjebb csúszott a tekintete, és meglátta az ördög tőrét. A férfi derekán volt, kilátszott a hüvelyéből, drágakövekkel kirakott markolatát pislákoló narancssárga árnyak világították meg, olyan volt, mint egy talizmán. Gyorsan döntött, miután arra gondolt, milyen lesz a sorsa, ha most nem cselekszik. A tőrre vetette magát, és remélte, sikerül megszereznie, mielőtt a férfi kitalálja szándékát, és megakadályozza. Testének lendületét felhasználva hirtelen leguggolt, és amikor felállt, már kezében forgatta a véres pengét. Szemöldökét felhúzta, mikor azt látta, hogy a férfi még mindig ugyanott áll, mint egy eleven fa. Szeme még mindig sötét, fürkésző volt, megfejthetetlen kifejezés tükröződött az arcán. Úgy figyelte Marea-t, mint egy ketrecbe zárt vadállatot. Egy lépést tett felé, mire az összerezzent. A tőrrel hasított egyet a levegőbe figyelmeztetésképpen. Nem volt elég közel ahhoz, hogy a húsába mélyessze a pengét, de ahhoz elég közel volt, hogy az illatát megérezze. Ugyanolyan volt, mint az előző két férfié. Majdnem. Vér-, izzadság-, bőr- és lószag keveréke. Nála azonban érződött egyfajta meghatározatlan fűszeres mellékíz, mely nem volt olyan visszataszító. A férfi lehajolt, felvette a hálóinget, és odadobta neki. A ruhadarab végighullámzott a helyiségen, majd a lány lábánál a köves talajra hullott. A másik felegyenesedett, élénken bólintott és elfordult. Ostoba dolog volt, gondolta Marea, és a széles, izmos férfihátat szinte átszúrta a tekintete. Milyen könnyű lett volna a tőrt a lapockái közé döfni! Ujjai megrándultak a gondolatra. Mindig azon fog gondolkozni, hogy miért nem tette meg mégsem. Miért bújt bele inkább a hálóingébe, és kötötte meg a szalagot a derekán? Amikor felöltözött, melléhez szorította a tőrt, hegyes vége a föld felé nézett. Tekintete a férfit kereste: az anyja mellett térdelt. Ahogy mezítlábasan elindult felé a köveken, az felnézett. Valami fellobbant a szemében, de akármi is volt, kihunyt, mielőtt még Marea megfejthette volna. A férfi kezét nézte, ahogy az ölébe ejtette. Ujjai vastagok voltak, itt-ott sötétvörös foltokkal. A vér megalvadt rövid, kerekre vágott körmei alatt. Aztán anyjára siklott a tekintete. A drága, ismerős arcon halálos kék szín jelent meg. Marea megmerevedett. Sírás fojtogatta a torkát, de öklével gyorsan letörölte forró könnyeit. A fájdalmat, mely elöntötte szívét, elnyomta egy újabb félelemhullám, amikor a férfi felegyenesedett. Pillantásuk találkozott. Marea látta, hogy a szeme könnybe lábad. Legalább annyira gyűlölte ezt, mint saját szemében égő könnyeit. Figyelmeztetés nélkül a férfi egy lépést tett felé, és kinyújtotta a karjait. Azért, hogy kifejezze együttérzését, vagy azért, hogy a tulajdonjogáért harcoljon? Marea nem tudta eldönteni, de nem is akarta. Remegő ujjakkal felemelte a tőrt, maga felé fordította, és hegyét a szívét eltakaró fehér anyaghoz

szegezte. A drágaköves markolat a tenyerébe vágott, hegye pedig a húsába fúródott. Azért csinálta ezt, hogy nyugodtan rendezhesse gondolatait. Most már csak magára gondolhatott, és megköszönte Istennek, hogy bölcsessége nem hagyta cserben. - Nem adom meg magam egy gyenge Sasunach kutyának, mint te vagy! - és köpött egyet. Hangja remegett, ahogy zihált. A férfi fejét lassan oldalra billentette. Vastag, aranyszínű szemöldökét tiszteletteljesen összehúzta, és olyan figyelmesen vizsgálta Marea-t, mintha csak az emlékezetébe akarná vésni. Aztán mélyen és gúnyosan meghajolt, majd megpördült, és kisietett a helyiségből. Olyan gyorsan és váratlanul tűnt el, hogy Marea néhány másodpercig nem tudott mozdulni, csak döbbenten nézte a boltíves átjárót. Vajon rá fog jönni, hogy hibát követett el, és visszajön érte? Bolond ő, hogy áll és várja, hogy ez megtörténjen? Nem fog visszajönni! Visszafojtotta a zokogását, és felemelte hálóingének alját. Még egy utolsó pillantást vetett anyjára, aztán feltépte az ajtót, és remegő lábakkal, attól félve, hogy összeroskad, kiszökött az éjszakába.

1. fejezet

A skót határvidék, 1581 A Kinclearnon vár úgy állt ott, mint egy hatalmas kőkísértet a kis szigeten, melyet a Solway folyó kinyúló partja ölelt körül. A várat és a tornyot körülvevő várral vastag volt és erős, több mint két évszázada állta az időjárás viharait. Hosszú, keskeny fahíd és földsáv kígyózott a szigettől a partig. A híd már néhány helyen beszakadt, a földet feltúrták - begyógyulatlan sebek, amiket Lord David Graham okozott; az a férfi, akinek a fia most a vár és a környező falvak ura. De nem volt ez mindig így. A vár eredetileg nemzedékeken keresztül a Douglaséké volt, addig, amíg a Gazember Rory nem engedte, hogy a MacKenzie-k kezébe kerüljön. Angus MacKenzie egy arrogáns, felföldi hegylakó volt, aki hosszú évek erőfeszítése után megérte, hogy az utolsó Douglas ált fel a díszemelvényre a Kinclearnon nagytermében. Ahogy a hagyomány követelte, ádáz, véres viszály tört ki a két klán között, és évekig tombolt. Akkoriban Mária csecsemő fia lett Skócia uralkodója 1567-ben amikor a skót határvidéken az erőszak kicsúcsosodott, az emberek a tűz és a kard szava szerint éltek -, jóval több mint egy évszázadig egyetlen Douglas sem tette be a lábát a Kinclearnon várba. Nem mintha nem próbálták volna. Most azonban mindenki meglepetésére, de senkinek sem örömére, a határ mindkét oldalán egyaránt gyűlöletnek örvendő család birtokában volt a vár. Kinclearnont a fiatal uralkodó régensén, Morayn keresztül, vagy tíz évvel ezelőtt David Grahamnak ajándékozták, bátortalan kísérletképpen, hogy véget vessenek a viszálynak a

MacKenzie-k és a Grahamek között. Hasonlóakkal próbálkoztak a skót és az angol határvidék kormányzói is, de ez a trükk nem jött be. A vár továbbra is a Graham klán tulajdonában maradt - de egy határozott testamentum mindkét fél számára egyértelművé tette, hogy a határsértések nem maradnak megtorlatlanul. Ez - gondolta Marea MacKenzie, miközben a folyópartot szegélyező domboldalról a várat nézte - hamarosan meg fog változni. A vár eddigi története átfutott agyán, mikor felemelte átlátszó, koromfekete fátylát az arcáról. Átvetette fején, ami így hátul a lapockájáig leért. Néhány tincs kiszabadult tarkóján összefogott szoros kontyából, melyeket a könnyű szellő az arcába fujt. Bokájánál úgy hullámzott fekete köpenye, mintha egy takarót ráznának ki. Kürtszó harsant fel a várudvaron, jelezve az étkezés kezdetét. A hang visszhangzott a dombok között, visszaverődött a vízmosta partról, és ismerős könnyedséggel kúszott fel Marea gerincén. Megborzongott, majd szorosabbra vonta magán a köpenyét, hogy ne fázzon. Tíz esztendeje, mióta el kellett jönnie ősi otthonából, csupán néhányszor volt a vár falain belül, és csak egy szer bent a várban. De újra és újra visszajött ide a domboldalra, hogy a szeretett kőóriást nézegesse. Visszaemlékezett. Felidézte apja alakját, ahogy a nagyteremben a díszemelvényen ül, oldalán asszonya, Alice. Az emlék elhomályosult, helyébe lépett a szikár Agatha, egy boszorkány, aki a Graham klán támadása utáni órákban talált rá, amikor keservesen sírt az erdőben. Oly sok évvel ezelőtt az öregasszony nem szívesen - befogadta házába, mely a ködös mocsár szélén állt. Drága, édes Agatha! Mindenki közül legjobban ez a furcsa, bőbeszédű barátja hiányzott Marea-nak. Szíve elszorult, fátylát visszarántotta az arca elé. Elfordult a vártól, mert hirtelen túl fájdalmasnak találta, hogy ránézzen; a domb tetején lévő erdő felé indult. Mozdulatait lelassította a ruhája alatt lévő kitömés, mely természetes vékony alakjának mesterségesen telt, kövérkés külsőt kölcsönzött. Lába alatt fényes őszi levél- és mohaszőnyeg zizegett. Ezt túlharsogta egy fent köröző súlyom vijjogása. A völgyet lángba borították az alkonyat narancsszínű fényei. Marea csak egy futó pillantást vetett tüzes szépségére, miközben elhaladt mellette, majd újra bement az erdőbe. A mocsár felől jellegzetes, erősen sós levegő áramlott. Ködfoszlányok kavarogtak a talaj felett. Mintha élőlények lennének, Marea bokájára csavarodtak. Ha letekint, láthatta volna, hogy lepi el a leheletnyi pára csizmáját és szoknyáját. De látását elhomályosították visszafojtott könnyei, miközben igyekezett keresztülnézni az árnyas fatörzseken és görcsös ágakon, amelyek mellett elhaladt. Egy pillanatig habozott, amikor megpillantotta a lepusztult kunyhót. Egyetlen kéményéből felszálló füstcsíktól eltekintve kihaltnak látszott. De Marea jól ismerte, mivel ez volt az otthona. Krumplileves illata töltötte be a levegőt. Elmosolyodott. Már régen hozzászokott az olyan ételekhez, amelyekre a koldusok is csak fintorognának. A kellemes illat körülölelte, mint egy ismerős takaró, és válaszként megkordult a gyomra. Meggyorsította lépteit, ahogy közeledett a kunyhóhoz. Sietségében hogy csillapítsa éhségét, és vigaszt találjon szerény otthonában - nem vette észre a férfit, amíg bele nem botlott. Szó szerint. Az oldalán feküdt, testének nagy részét köd borította, csak egy széles váll és egy vékony csípő látszott ki a ködös párából. Ez utóbbi keltette fel Marea

figyelmét. Visszatartotta lélegzetét, és amikor átlépte a fekvő testet, belelépett egy fenyőtűbe. A férfi felnyögött, amint egy láb az oldalába mélyedt. Hátára fordult, és azonnal elnyelte a köd. De a lélegzése még hallatszott. Szabálytalan, szaggatott zihálása visszhangzott a mocsárban. Félelmetes hang volt, riasztóbb, mint a sötétedő égbolt árnyékos ujja. Marea szeme tágra nyílt, mikor fenyőtűk szúródtak durva köpenyébe és ruhájába. De figyelme másra irányult, így nem érezte, hogy megkarcolják a bőrét. Csak akkor merészkedett valaki a mocsárba, ha nyomós oka volt rá! Még kevesebben jutottak el a kis kunyhóhoz, ahol Agatha, a köd boszorkánya lakott! De akik eljutottak, azok pontosan tudták, hogy miért jöttek ide. Keze önkéntelenül húzta ki a tőrt a derekán lévő hüvelyéből, mielőtt még a gondolat megfogalmazódott volna agyában. A fémmarkolatot szorítva lassan közeledett ahhoz a helyhez, ahol a férfit eltűnni látta. Óvatosan lépkedett, az éles pengét szúrásra készen tartotta. De a férfi nem támadón rá, nem is mozdult. Marea kezével tapogatózva talált rá, és valami meleg és ragadós dolgot érintett meg. Gyenge nyöszörgés hallatszott. A vér szaga erősen érződött, és Marea gyomra felkavarodott, ahogy emlékei megelevenedtek. Az étvágya is elmúlt. Lélegzetét visszafojtva hessegette el a ködöt a férfi arcából. Úgy tűntek a semmibe, mint a gőzfoszlányok, s végre meglátta, ki a betolakodó. A látványtól megfagyott ereiben a vér, ernyedt ujjai közül kicsúszott a tőr. - Marea! Felkapta a fejét. A köd susogta a nevét... vagy a férfi? Nem tudta megmondani, mivel a vér hangosan dübörgött fülében. Gyorsan visszahúzta a kezét, amely véres lett. A ködtakaró alatt megbúvó száraz levelekkel törölte le a vért. Ujjaival megérintette a tőr hideg markolatát. Hirtelen felkapta és remegő kézzel a hüvelyébe csúsztatta. - Marea! Hol vagy, kislány? Egy hang hallatszott a háta mögül, kemény és férfias, mint a tulajdonosa. Marea mozdulatlanná dermedt, amikor meghallotta a száraz leveleken és ágakon keresztül törtető határozott, egyre közeledő lépteket. Egy szempillantás alatt felismerte. Villámgyorsan a legközelebbi nyírfa törzse mögé futott. Az érdes kéregnek támaszkodott, egyik bokája fölé hajolt, és kutató ujjaival vizsgálgatta, amikor Raonull MacKenzie rátalált. - Hát itt vagy! - széles mosoly terült el unokatestvére csontos arcán, kettéválasztva sűrű, vörös szakállát. - Mit csinálsz itt, az isten háta mögött? És hol az ördögben voltál? Marea felpillantott, elmosolyodott, ami természetesen nem látszott a vastag, fekete fátyol miatt. Pillantásuk mégis találkozott, és fogva tartotta ennek a férfinak a tengerzöld szemeit, akit az Al- és Felföldön mindenhol úgy ismernek, mint a nagy Randy MacKenzie. Magas, testes alakja olyan volt, mint az ádáz felföldi földbirtokos fiának kicsinyített mása. Viharvert arcát sebhelyek torzították el, mintha minden csatában, amiben részt vett, szerzett volna egyet. Marea-nak nem volt kétsége afelől, hogy ruhája még többet is rejt. Haja zabolátlan, vadvörös. Gondozatlan szakálla egy árnyalattal sötétebb és valamivel durvább volt, mint a haja. Termetét tekintve egy meglehetősen mogorva medvéhez hasonlított. - Megbotlottam egy fatuskóban, és megrántottam a bokámat - magyarázta Marea, és szoknyája szélét visszasimította. Nem kerülte el figyelmét a férfi elismerően elhomályosuló tekintete, ahogy karcsú lábszárát és bokáját végigmérte.

Randy bozontos szemöldöke összehúzódott, miközben furcsán nézegette Marea-t. - Nem vall rád ez az esetlen külső, kislány! Valamit forgatsz a fejedben? - Nem, csak ez a kitömés teszi, hogy olyan nehézkesen járok - hazudta, és megütögette széles derekát - Semmit nem forgatok a fejemben, Randy. Szerencsétlenségére az a „semmi", amire gondolt, ajkára csalt egy sóhajt. Szíve egy pillanatra megállt, ahogy unokatestvérére vetett egy gyors pillantást. Vajon észrevette? Az elmélyült, komor tekintet azt sejttette, hogy igen. Gyorsan el kellett terelnie a figyelmét. Hátrasimította a fátylat arcából, egy angyali mosolyt küldött felé, és látta, ahogy földi gondolatok kelnek életre benne. Marea remélte, hogy gyengének és erőtlennek látszik a mozdulat, amellyel kinyújtotta felé a kezét, majd színlelve megborzongott. - Ne bámulj, Randy, inkább segíts fel! Nagy szükségem lenne most egy erős vállra, hogy rátámaszkodjam. - Ametiszt pillantása csillogott, és egy sóhajjal fejezte be: - Mivel Douglas nincs itt, azt hiszem, neked kell megtenni. - Most Douglas van soron? - kérdezte a férfi morajló nevetéssel, amint átfogta Marea ujjait. Tenyere kérges volt, hiszen évekig csatabárdot és pallost forgatott Marea nem találta egyértelműen kellemetlennek. - És mióta táplálsz pozitív érzelmeket egy ilyen söpredék iránt.. - tengerzöld szemei gonoszul szikráztak - „Agatha, te köd boszorkánya”? Marea-t minden humorérzéke elhagyta, amikor tetőtől talpig végigmérte a férfit. Saját magassága elenyésző volt, alig érte fel a férfi vállára tűzött klánmelltűt De tekintete megfélemlítő is tudott lenni. Így nézett most is rá, miközben rendre utasította: - Neked Marea MacKenzie, te félkegyelmű. Ezt ne felejtsd el! És most kísérj be! Lekozmál a krumplilevesem, ha hamarosan nem kavarom meg. Rámosolygott, és egy szemernyi bűntudatot sem érzett, amiért a MacKenzie-k természetellenesen nagy étvágyát használta fel arra, hogy sietve elvonja a ködben fekvő sebesült közeléből a férfit - Éhes vagy, Randy? Kettőnknek is elég lesz. - A krumplilevesedre? - kérdezte, és megsimogatta Marea kitömött derekát, amint a fák között vezette. - Igen, kislány. Erre mindig éhes vagyok, főleg ha néhány bucit is teszel mellé. Lágyabb zsemlét, mint a tiéd, még sosem ettem. Marea még mindig lassan bicegett, és engedte, hogy a férfi bevezesse a kicsi, egyszobás, telezsúfolt kunyhóba. Kimerte a levest, és néhány felföldi pletykát próbált kiszedni a férfiból, melyek elég ritkák voltak a határ innenső oldalán. Csak miután elmosta az agyagedényeket, terelte a beszélgetést arra, hogy valójában miért is hívta Kinclearnonba Randyt. - Összeszedtem az embereket - tájékoztatta a férfit, s közben az asztalon hagyott rozmaring ágacskával játszott. - Összesen százan vannak. Thomas meggondolta magát, vagy ezután is ő fogja összeválogatni az embereket? Randy gonosz pillantást vetett felé, miközben letört egy darabot a zsemléből, kérges tenyerében hintáztatta, majd bekapta. Néhány morzsa a szakállára hullott, ahogy tele szájjal válaszolta: - Az apám nem hazudik. Ha azt mondta, hogy összeválogatja az embereket, akkor össze is fogja válogatni. Bár nem nagyon lelkesedik az ötletért. Sohasem értett egyet az óhajoddal, hogy visszaszerezd Kinclearnont. És még kevésbé tetszik neki, hogy Agathának adod ki magad.

- Nem is kell hogy tessen neki mindaddig, amíg állja a szavát. Mikor küldi el az embereket? - Két hét múlva. Legrosszabb esetben egy hónap múlva. - Összeszűkült a tekintete. - Tudod te, mit csinálsz, rokon? Az angolokkal harcolni nem kifejezetten biztonságos időtöltés manapság. Még a fiatal Jamie-vel sem, aki alig várja, hogy próbára tegye bátorságát, amikor majd megoldja a határproblémákat. Talán hagynod kellene ezt az ügyet. Marea az asztalra csapott. - Hagyni? - kiáltotta, és arca bíborszínűvé vált. - Hagytam, mióta az az átkozott Graham legyilkolta a családomat. De Thomasnak sem kellene hagyni. Vagy talán nem érdekli, hogy kifosztották a bátyja földjét, és a családját kiirtották? - Dehogynem érdekli - dörmögte Randy de ezek most zavaros idők, kislány, főleg itt lent; a Felföldön már kevésbé. Nem ritkaság, hogy az angol haramiák megölik valakinek a családját. Marea felemelte állát, és szilárdan a férfi szemébe nézett: - Ez igaz. De az sem ritkaság, ha valaki ezért bosszút esküszik. - A vérbosszúk ideje régen lejárt. Ha elfognak, az uralkodó nem lesz könyörületes hozzád. Jamie vaskézzel bánik el a határsértőkkel szemben. Múlt héten Sterlingnél hármat lefejeztetett, mert marhát loptak a Fenwick angol klántól. Nem szeretném, ha te is így végeznéd. - Nem lopok marhákat - gúnyolódott Marea -, és hogy szeretnéd, hogy végezzem? Mint Agatha, a köd boszorkánya? Inkább néznéd, hogy itt éljem napjaimat ebben a kunyhóban, ahelyett, hogy Kinclearnon ura lennék a MacKenzie-k születési jogán! Születési jogán egy Douglas lenne a vár ura - javította ki a férfi, mire Marea hevesen rápillantott. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. - Ekkora bátorságot egy férfiban is csodálnék, de nem hiszem, hogy jól átgondoltad ezt az egészet. Felföldön vagy Alföldön a MacKenzie-knek még sohasem volt női vezérük. Nem hiszem, hogy a férfiak követnének egy. szoknyát - akadékoskodott Randy. - Már összegyűjtöttem száz embert, akiknek semmi kifogásuk a dolog ellen. Még! - tette hozzá a férfi. Mióta Randy megérkezett, Marea gondolatai többször is visszatértek a vérző férfihoz, aki valahol a ködben feküdt odakint. Elhatározta, hogy nem foglalkozik többet vele. Nem volt meglepő, hogy Randy és ő nem értettek egyet. Ez gyermekkoruk óta így volt. - Köszönöm, hogy törődsz velem, de nem tudsz rávenni, hogy megváltoztassam a tervemet. Kinclearnon a MacKenzie-ké lesz megint - egy pillanatra elhallgatott. Akkor is, ha segítesz, akkor is, ha nem. A férfi bólintott, átnyúlt a kopott asztalon, és megveregette Marea kezét. - Segítek, kislány - biztosította. - És hogy bebizonyítsam, már hozzá is kezdtem. Könnyebb lesz elfoglalni a várat, ha nincs ott az új földbirtokos. - Ha nincs ott? De Graham fiai Brackenhillben laknak! Eljöttek az apjuk temetésére? - Csak az idősebbik, - Randy ravaszul elmosolyodott, és dicsekedni kezdett. Eljött és... eltávozott, hogy úgy mondjam. Már nem okoz több gondot neked, kislány. Gondoskodtam róla. - Bementél a várba? - kérdezte hitetlenkedve. - Nem volt rá szükség. Itt, az ajtód előtt találkoztam a kölyökkel. Egy csapással leterítettem.

Marea elsápadt. Ujjai úgy megmarkolták az asztal szélét, hogy szinte fájt. A ködben fekvő férfi arca rémlett fel előtte. Ő lenne a vár új ura, ő, aki oly sok évvel ezelőtt megmentette az életét? Nehezen nyelt egyet. - Ne nézz már olyan döbbenten! - csúfolódott Randy, és végigsimított a szakállán. - Ez volt a legkevesebb, amit az ügyedért tehettem. - Igen... köszönöm. Igazán köszönöm. Igazad van, így könnyebb lesz a támadás. Mi-mit csináltál a holttesttel? A férfi hanyagul megvonta a vállát, és az ablak felé mutatott. - Ott van kint... valahol. Beleveszett ebbe a pokoli ködbe, De ne aggódj! Elég súlyos a sebe, mostanra már biztosan meg is halt. Majd megkeresem a hullát, ha megyek vissza. - Ne! - mondta gyorsan Marea, túl gyorsan, és talán valamit jelentett a férfi tekintete, ahogy ránézett. Megszilárdította hangját, és azt kívánta, bárcsak ugyanilyen könnyen lecsillapíthatná szívdobogását is. - Ne! - ismételte meg halkan, immár teljesen visszanyerve uralmát hangja felett. - Majd én. - Erőtlenül megköszörülte a torkát. - Add meg nekem azt az örömöt, hogy én temethessem el a Sasunach gazembert! Ne tagadd meg tőlem ezt a szívességet! Randy egy mélyet sóhajtott. Nem nagyon tetszett neki a gondolat, hogy Marea a ködben bolyongva keres egy véres holttestet Mivel fel nem fedhető okok miatt a lánynak saját magának kellett ezt a feladatot elvégeznie, hozzáfogott hát, hogy amilyen gyorsan csak tudja, meggyőzze erről makacs unokabátyját. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre sikerült. Megvárta, amíg Randy jó messzire ér, azután felkapta köpenyét, és a vállára vetette. A gyapjú jó meleg volt, mivel a tűz közelében lévő hintaszékről vette fel, éles ellentéteként a kinti hűvös levegőnek, mely megcsapta arcát, amikor kinyitotta a kunyhó nyikorgó ajtaját. Arca elé simította a fátyolt, és kilépett az éjszakába. A hold nem világított, hogy vezesse lépteit, de nem is volt rá szüksége. Gondolatban annyiszor megtette már ezt az utat a kunyhótól a sebesült férfiig amíg Randyvel beszélgetett -, hogy már behunyt szemmel is eltalált volna oda. A köd egyre sűrűbb lett, már a térde körül kavargott. A sötétben a falevelek susogása hátborzongatóan hangos volt, az éjszaka élőlényeinek hangja és zaja ellenére is. Marea letérdelt azon a helyen, ahol emlékezete szerint a férfit hagyta. Ködszerű lehelete töltötte be a levegőt, ahogy a sűrű közegbe nyúlt. Gőzölgő pára vette körül alkarját, s ezt furcsán nedvesnek érezte. Keresgélő ujjai csak mocskos, összepréselődött leveleket markoltak. Egy törött faág hegye megkarcolta a tenyerét. Megborzongva visszarántotta a kezét, amikor megérezte, hogy egy nyálkás állat tekereg rajta. Hová tűnhetett? - gondolta rémülten, s feltápászkodott. Csak egyetlen másodpercet késett a válasz. Egy öklömnyi kő zúgott el a feje mellett, elég közel ahhoz, hogy hallja sivítását. Egy fatörzsnek ütközött, majd nagyot koppanva a földre esett. Marea megmerevedett. Válla fölött hátranézett. - Engem keres, hölgyem? Jött befejezni azt, amit az a pokolfajzat elkezdett? A férfi a hideg földön ült, hátával erősen egy hajlott nyírfa törzsének támaszkodott. Deréktól lefelé köd takarta. Sötétvörös folt piszkította be a nadrágját, bal vállát szorító keze vértől ragadt. Széles mellkasa tüdejéből felszakadó, szaggatott légvételeitől hullámzott. Arca hamuszürke, szeme beesett

és természetellenesen komor volt. Bár szemhéja félig leereszkedett, smaragdzöld tekintete éles volt, és tiszta. Mint egy gyanakvó sólyom, úgy méregette Marea-t. - Nem azért jöttem, hogy megöljem - lágy hangját az „Agatha"- féle rikácsoló hangszín torzította el. Vigyázva felállt. Csak ekkor vette észre, hogy a férfi kezében pisztolyt szorongat. Csövét Marea szívére irányította. - Akkor miért jöttél ide, Agatha, köd boszorkánya? Hogy végignézd, hogyan halok meg? Marea fekete fátyla vállainál suhogott, ahogy megrázta a fejét. A fátyolszerű anyag eltakarta szomorú tekintetét. Ujjait kitömött derekára fonta, és visszanézett a férfira, bár tudta, az úgysem láthatja. - Nem, azért jöttem, hogy segítsek. Semmi többért. Egy fának támaszkodott, és elfintorodott, mikor a férfi vállaiba görcs hasított. Az megfeszítette erős állkapcsának izmait, és arra várt, hogy elmúljon a bénító fájdalom. Amikor elmúlt, szaggatottan fellélegzett. - Segíteni, boszorkány? Úgy, ahogy az apámon segítettél? Nem téged hívtak, hogy meggyógyítsd David Grahamet, amikor megbetegedett? Nem te vagy az a boszorkány, aki megmérgezte? Marea nehezen nyelt egyet, és örült, hogy a fátyol eltakarja az arcát; elfedi bizonytalanságát. - De igen. A férfi gúnyosan elmosolyodott. - Akkor bocsáss meg nekem, de nem kockáztatok, inkább megvárom, amíg egy segítőkészebb valaki rám bukkan, mielőtt meghalok. - Nem talál rád. Rajtam kívül senki nem merészkedik ebbe a mocsárba. - Szent Isten! Felajánlja, hogy megmenti a férfi életét, Ő meg visszautasítja! Makacssága miatt megérdemelné, hogy itt hagyja meghalni, de közben nagyon jól tudta, hogy nem lenne képes magára hagyni. - Az embereim tudják, hova mentem. Keresni fognak. - Végül majd igen - engedett Marea. - De csak miután legyőzték a rettegésüket. Túl régóta félnek az emberek Agathától. Mire leküzdik a félelmüket, az élet utolsó szikrája is kihuny benned. Ostoba halál, még egy Sasunach kutyának is. A férfi szépen ívelt szája legörbült. Smaragdzöld szeme a tőrre villant. De gyenge volt, egyre gyengébb. Ha teljes erejében lett volna, Marea féltette volna az életét, mert a férfi nagyon dühös volt. - Talán - szólalt meg -, de még mindig sokkal jobb, mint úgy meghalni, mint az apám, nem igaz? Hallottam, hogy hosszú és fájdalmas halála volt. Sokat szenvedett. Marea színlelt hanyagsággal megrántotta a vállát, és büszke volt, hogy nem látszott rajta, hogy belülről megborzongott. - Igen. Biztos vagyok benne, hogy elvérezni kevésbé fájdalmas és sokkal gyorsabb. Sarkon fordult, hogy elmenjen, de hirtelen megállt. Évekkel ezelőtt ez a férfi mentette meg az életét. Gyűlölt gyengesége azt követelte, hogy ne hagyja itt meghalni. Szoknyája sötéten ráncolódott bokája körül, amint kitömött válla felett visszanézett rá. - Milyenek az angol temetkezési szokások, Sasunach? Ha már nem engeded, hogy meggyógyítsalak, legalább hadd temesselek el úgy, ahogy kell. Ebben a pillanatban halálos szürkeség ült ki a férfi arcára. Teste erőtlenül dőlt oldalra, fáradt szemhéja alatt smaragdzöld szemében kihunyt a szikra, bár úgy tűnt, keményen küzd ellene.

- Azt mondtam - szólalt meg, és próbált feltápászkodni az érdes fatörzsnek dőlve -... az embereim... - a pisztoly kiesett erőtlen kezéből, és eltűnt a ködben -, ... jönni fognak... - pislogott, és egy örökkévalóságnak tűnt, míg szemhéja újra felemelkedett. Másodjára már nem tudta felnyitni a szemét. Állát lehajtotta és megtámasztotta robusztus mellkasán. Nehéz légzése perzselte a levegőt. - Igen, Kinclearnon ura - felelte Marea, és hangjából eltűnt a boszorkányos rekedtség. Legyőzve félelmét, az eszméletlenül fekvő férfihoz közeledett. Szoknyája alja suhogott, ahogy a lágy szél cibálta, lába alatt falevelek és ágak ropogtak. - Jönni is fognak. De nem találnak meg. Nem, amíg Agathánál vagy.

2. fejezet

Marea felsóhajtott, és folytatta az asztalt beborító virágszirmok és levelek szétmorzsolását. A mozsártörőt ütemesen mozgatta le és fel, de ez sem tudta levezetni bosszúságát. A fátyol elrejtette a pillantást, amit az asztalnál ülő férfira vetett. - Már megmondtam önnek, Sir Godfrey, hatszor, ha emlékezetem nem csal, hogy fogalmam sincs, hova tűnt az ura, miután tőlem elment. Hangjának lágyságát tompította a fátyol, és elnyomta az a sipítozó hangszín, ami mindig hallatszott, ha megszólalt. Magas, éles orrhangjának hallatán még a legbátrabb lelkeket is kirázta a hideg. Robert Godfrey, a magas, vékony, sötét hajú férfi sem tudta magát kivonni annyira a rémisztő hang hatása alól, mint ahogy mutatta. Már az elején megmondta, milyen kellemetlenül érzi magát a kemény padon, ahol ült. De Marea átlátott rajta, mivel Agatha hírneve megelőzte őt. - Szóval már megmondta - felelte a férfi, és a csukott ajtó felé pillantott. Odakint fél tucat fegyveres várakozott, hogy segítségére siessenek, ha szükséges. De úgy látszott, ez a tudat sem nyugtatta meg. - Mégsem hiszek magának. Hova máshova mehetett volna itt Lord Graham, miután elhagyta a várat? Két nappal ezelőtt vacsorához vártuk. - Könyökével az asztalra támaszkodva, fenyegetően előrehajolt. - Amire nem érkezett meg. Marea felhúzta vöröses szemöldökét, és őrült, hogy a fátyol eltakarja gonosz mosolyát. - Azt hiszi, hogy itt vacsorázott? - mosolya szélesebbre húzódott. Talán ő volt a főfogás? Nevetésére a férfinak borsózni kezdett a háta. Arcába futott a vér, mikor az öregasszony befejezte gondolatát. - Nem ezt mondtam - vörösödött el. A vén fapad recsegett, ahogy kényelmetlenül fészkelődött rajta. - Nem? - Nem! Csak azt mondtam, hogy máshova nem mehetett. Már régóta nem járt ezen a vidéken. Könnyen eltévedhetett a fák között. Még azok is eltévednek, akik itt születtek ezen a nyomorult helyen.

Marea megvonta a vállát. A fátyol vége kitömött vállát súrolta, ahogy megfordult, hogy folytassa a szirmok és a levelek szétmorzsolását egy pépszerű masszába. Elkomorodott, mikor arra gondolt, hogy ezt a gyógyírt annak a férfinak a testére keni, akit Sir Godfrey oly bőszen keres. - Talán át kellene fésültetnie az erdőt. Ha az ura eltévedt, már biztosan alig várja, hogy megtalálják. A férfi az asztalra csapott. Az összeválogatott füvek, bogyók, cserjedarabok felugrottak az ütéstől. - Az isten szerelmére, már napokkal ezelőtt megtettem! A nyomai a maga ajtójához vezetnek, de tovább nem. - Ökölbe szorított kezét a fára tette, és úgy ült rá. vészjóslóan ráhajolt a telezsúfolt asztalra. - Meg fogom tudni, hogy mit csinált vele, vagy fejét veszem. A boszorkányságot szigorúan büntetik errefelé, biztos maga is tudja. - Igen - válaszolta Marea sipítozó hangján. Felemelte a táblát, és a masszát kezével egy agyagedénybe seperte. Ujja hegyét levendula festette kékre. - Tudom, mi lenne a büntetés, ha boszorkány volnék. De nem vagyok az. Én gyógyító vagyok. Kérdezzen meg bárkit, aki a mocsárba merészkedik. Az én borogatásaimért, kenőcseimért jönnek, nem pedig szerelmi bájitalért. Kérdezze meg őket. Majd megmondják, mi az igazság. - Lefizetem őket, és azt fogják mondani, amit hallani akarok. Efelől ne legyen kétsége. Marea félretette a táblát, és szembefordult a férfival. Mint egy jó MacKenzienek, arcizma sem rándult, ahogy az egyértelműen megfenyegette. - Nem vagyok boszorkány - ismételte meg Marea. Éles hangjának határozottsága megfékezte a férfit, aki egy másodperc habozás után visszarogyott a padra, ami a hirtelen rázuhanó súly alatt nagyot reccsent. Marea egy ócska, koszos ruhával törölte le a ragacsos lét az ujjairól, és csendesebb hangon folytatta: - Ha boszorkány lennék, elmondanám magának, hogy a sír csak növeli egy boszorkány erejét. Ha bosszúra vágyna, a föld, amely elfedi testét, nem állítaná meg az erejét, inkább megnövelné - megvonta a vállát. - Én csak azt mondtam, amit a szóbeszéd tart, de értette, mit akartam kifejezni vele, Sasunach? A férfi arcát elöntötte a méreg, de ezúttal nem állt fel. - Igen - morogta -, megértettem a fenyegetést. - Akkor jó. Marea határozott bólintással felszedett egy marék szentlászlófüvet az asztalról, és elhelyezkedett a recsegő hintaszékben, a kandalló szélénél. Néma csendben ültek. A férfi nézte, ahogy Marea letépkedi a fényes leveleket, és a kecses sárga virágokkal együtt félredobja, mivel csak a rostos szárra volt szüksége. - Nem kellene keresnie az urát? - kérdezte sipító hangján. - Besötétedik, amíg itt pocsékolja az idejét egy gyenge öregasszonnyal, aki semmit sem tud. - Maga minden, csak nem gyenge - jegyezte meg Sir Godfrey halkan, ahogy felállt. Kardhüvelye, mely mindig a derekán lógott, a padnak ütődött. - Igaz - értett egyet Marea, elmosolyodott, amit ugyan a férfi nem láthatott, vállrándítását azonban már látta. - De öregnek öreg vagyok. Kétezer éves múltam a múlt nyáron, de lehet, hogy több is. Százhatvanhét után abbahagytam a számolást. A férfi utálkozva fújt egyet, és az ajtó felé indult. Ahogy kint az emberei meghallották a kilincszörgést, felpattantak. Visszafordult, és végigmérte Marea-t

- Egy szavát sem hiszem el. Nem hiszem, hogy fogalma sincs, hol van Lord Graham. Nyilvánvaló - kesztyűs kezével körbemutatott -, hogy itt nincs. De ma este már nem sokat tehetek. - Kék szeme vibrált, fekete szemöldökét szigorúan összehúzta. - Hadd mondjam meg egyszer és mindenkorra: ha rájövök, hogy hazudott nekem, visszajövök ebbe a mocskos viskóba, és magam szúrom keresztül. Sőt mi több, élvezni fogom! Marea felemelte állát. Bár a fátyol eltakarta az arcát, büszke taglejtését nem lehetett nem észrevenni. - Megpróbálhatja, de azt megmondhatom, nem fogom megkönnyíteni a dolgát. A boszorkányok nem könnyen adják meg magukat. És azt tartják, a skót boszorkányok a legelvetemültebbek. De én ezt nem saját tapasztalatból tudom, ezt jegyezze meg. Ezt beszélik. - Vén szuka - köpött egyet a férfi. Kivágta az ajtót, kiviharzott, majd maga mögött becsapta. De az ajtó nem csapódott be, csak halkan becsukódott. Marea elmosolyodott, és visszatért a munkájához. Hallotta, ahogy a férfi kint dühös parancsokat osztogat az embereinek. A föld is beleremegett, amikor dübörögve elindultak, majd lassan elhalt lépteik zaja. Okosan, Marea hallgatta, ahogy eltávoznak. Ha nem csal a számítása, Sir Godfrey biztosan hagyott hátra egy őrt az ajtajánál, aki - bármibe kerül is - megbizonyosodik az ő becsületességéről vagy ennek ellenkezőjéről, és akkor a megfelelő büntetés nem marad el. Sir Godfrey helyében Marea is ezt tette volna. Felsóhajtott, és a sebesült férfira gondolt, akit a bokrok alá rejtett, jó messzire a kunyhó mögött. Gondoskodni kell róla, mielőtt a kábító orvosság hatása elmúlik. A lecsupaszított, felvagdosott szárakat összegyűjtötte a szoknyájába, és felállt. Gyanúja beigazolódott, mikor kinézett a függönytelen ablakon. Egy fiatal férfi álldogált a nyírfák és a fenyők közelében, de nem annyira közel hozzájuk, hogy eltakarják. Aranyvörös haját cibálta a szél. Állig fel volt fegyverkezve, tekintetét elszántan a kunyhóra szegezte. Abból, ahogy egyik lábáról a másikra állt, látszott, nincs megelégedve a sorsával. Marea mosolyogva - egy régi skót vadászdallamot dúdolgatva - nekilátott, hogy megszabaduljon az őrétől. Nagy örömet talált benne. Áldott sötétség! Legalábbis így gondolta Chase Graham minden alkalommal, valahányszor érezte, szinte kettéhasítja testét a mély vágás. Amikor a fájdalom már elviselhetetlenné vált, úgy tűnt, képes lenne megadni magát az áldott bársonyos sötétségnek, mely úgy nyúlt ki felé, mint egy szerető anya meleg karja. Máskor kevésbé volt így. Például mikor hűvös ujjak simítottak végig homlokán, vagy selymes haj csiklandozta meztelen mellkasát és karját. Ilyenkor beleszagolt a levegőbe, és beszívta a fűszerek átható, erős illatát, mely finoman keveredett a virágzó hanga aromájával. Ezekben is volt valami csodálatosan bársonyos, de egészen más természetű - édesebb. Olyasmi, amit egy zsúfolt táncparketten kialakult ártatlan flört után vagy egy lágyan ívelt boka láttán érez az ember. Érzéki dolog volt, és az ilyenre mindig könnyebben vonatkoztatott. Ebben a pillanatban rettenetesen hiányzott neki. Fájdalom égette testét vállától a derekáig oly erősen, hogy szinte elviselhetetlen volt. Gondolatait összezavarva, ijesztő rendszerességgel érzékelte azt, melyről később meg is bizonyosodott, hogy időnként egy ápolónőt látott maga mellett. Haja illatos, lágyan omlott vállaira, szene színe olyan volt, mint a harmat kristálycseppjeitől nedves hanga.

Biztosan csak képzelődött. A látvány nem volt más, mint látomás. A testében tomboló láz terméke. Mi más magyarázat lenne rá? Ilyen gyönyörű nő nem létezik. Chase tudta, hiszen élete célja volt felkutatni Őt, ha létezik. Egyáltalán nem lepte meg, hogy eddig még nem bukkant rá. Mégis jó volt azt képzelni, hogy létezik, és itt van. Mit árthat az, ha azzal foglalja le gondolatait, hogy minden egyes hajszálának próbálja megállapítania színét, vagy ha már az is csökkenti egy kicsit a fájdalmait, hogy rágondol. Egy nedves, hűvös kendő törölte meg újra homlokát, és Chase öntudatlanul is a gyengéd érintés felé fordította az arcát. A kendő egy másodpercig tétovázott, majd továbbsiklott, le a nyakára. Nagy önuralom kellett hozzá, hogy nyelni tudjon. Főként, amikor a gyógyító simogatás egyre lejjebb haladt. A kendő hűvössége a látomásbeli nő ujjainak csodálatos gyengédségére emlékeztette, ahogy azok homlokát megérintették. Az érdes anyag nem ugyanazt a mámorító érzést váltotta ki benne, mint a nő ujjai, de Chase úgy gondolta, egy kis rábeszéléssel kibírja a kendő hűsítő, megnyugtató érintését. Amikor abbamaradt a simogatás, automatikusan utánanyúlt. Égető fájdalom hasított a vállába, melyet csak fokozott a mozdulat hirtelensége. Egy lágy lélegzetet érzett a fülénél. A hang a tarkóját csiklandozta, mint egy zivatar előszele, amikor az illata már érződik a levegőben. A fájdalmat enyhítette a jutalom - ujjai egy vékony csuklóra fonódtak. A kéz, amit fogva tartott, bársonyos volt, és ide-oda mozgott kérges tenyerében. Túlságosan lágy ahhoz, hogy valóságos legyen, gondolta futólag. A nő pulzusának szabályos, majd egyenetlen lüktetését érezte kezén. A fülében visszhangzó lélegzés - határozottan nem a sajátja - szaggatottá vált. Amikor beszippantott egy kis levegőt, hanga illata csapta meg az orrát. A „látomás" megint itt volt, és Chase már boldogabb nem is lehetett volna. Minden érzéke ujjai hegyében összpontosult. A fájdalom elhalványult, átadta helyét értelmetlen gondolatainak. Még ha agyát gyötrő elképzelései távolról sem voltak reálisak, pokoli erőfeszítéssel próbálta felnyitni szemét, hogy megpillantsa azt, amiről addig azt hitte, hogy csak álom. - Pihenjen! - suttogta egy lágy, elbűvölő hang. Édes lélegzete felkavarta a férfi homlokába hulló haját. Felkavart mást is, aminek Chase nem nagyon örült, mivel túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy mozdulni tudjon. - Sohasem nyeri vissza az erejét, ha továbbra is küzd a gyógyítója ellen, Sasunach! Most pedig pihenjen! A férfi, mint egy illedelmes gyermek, ujjait meglazította, és keze visszahanyatlott a szalmaágyra. Miért érezte úgy hirtelen, hogy hideg és üres lett a tenyere? - csodálkozott. Biztos a láz miatt van, mondta magának, bár szíve mélyén tudta, hogy többről van szó, de ugyanakkor mégsem akarta megfejteni a választ. Sasunach, így szólította őt erős, ír akcentussal. Gyakran hívták így régen. Mint mindig, ez felidézett benne egy emléket, amint egy kamaszlány tőrt szegez a mellének. Marea MacKenzie-nek hívták, tudta meg később. Neki is olyan haja volt, mint a látomásbeli nőnek - színét még meg kell állapítania -, fátyolos volt a hangja, mely szenvedélyt sejtetett, és olyan teste, amely néhány év elteltével még többet ígért. Most először Chase nem zuhant vissza abba a fekete ürességbe, ami megszabadította a fájdalomtól. Túlzottan el volt foglalva azzal, hogy látomásának elragadó szépségét és azokat az érzéseket élvezze, melyeket felébresztett benne.

Furcsa, hogy most Marea MacKenzie-re gondol. Bár nem is olyan furcsa, mivel azóta az éjszaka óta a Kinclearnon várban már gyakran álmodott róla. Látomás volt, ismételte, ahogy izzó gyötrelem és megnyugtató sötétség között hánykolódott. Annak kellett lennie. Nincs még egy nőnek ilyen haja, hangja és teste. Csak egy álom volt, képzeletének szüleménye hogy elterelje figyelmét a fájdalomról. Kár, gondolta Chase. Ha már meg kell halnia - és efelől nem volt kétsége annyi esze lehetett volna, hogy másra gondol, és nem ez lesz utolsó gondolata az életben. Vállalnia kellett volna a szégyent azért, amit apja és Reubin tett azon az éjszakán, amikor elhagyták Kinclearnont. De ha ezer évig él, sem lenne képes rá. De miért gondol erre? És miért most? Inkább gondoljon egy felkínálkozó lány karjaira vagy a kielégített szenvedély suttogó hangjaira, vagy gyötrelmes gyermekkorára Brackenhillben, gondoljon bármire, még a csaták heves küzdelmeire is akár, mint hogy kínozza magát látomásának eleven másával. Látomás volt, mondogatta, ahogy a sötétség, érezte, ismét körbefogja. Ezúttal azonban, nem úgy, mint máskor, a jótékony feledés sötét ujjai nyomasztónak, kellemetlennek tűntek. Látomás volt, hajtogatta, az agyában visszhangzó szavak elmosódtak. Fáradt volt, ereje elfogyott, de agya nem pihent: „Látomás volt, semmi több. Kellemes, mert elvonja a figyelmét, a fájdalomtól. Gondolatainak csalóka játéka, hogy túlterhelt agyát lefoglalják. Az a nő nem valóságos senki más számára, csak nekem, természetesen. " Utolsó értelmes gondolata, még mielőtt elszenderedett volna, az volt, mennyire szeretne találkozni az emlékében élő lánnyal, csak azért, hogy megbizonyosodjon arról, beváltotta-e gyönyörű szépségének ígéretét, vagy sem. Valahonnan tudta, hogy igen. Elmosolyodott, felsóhajtott és elaludt.

3. fejezet

Majd egy hétig tombolt a láza. Két nappal ezelőtt, hajnalban abbamaradt. De a férfi még aludt. Marea-nak fogalma sem volt, miért. Már fel kellett volna ébrednie. Mióta először érezte hűvösnek a férfi homlokát, elkezdte hozzáadni a sugárkankalint éjszakai orvosságához. Múlt éjjel már nem adta be neki a nőorchidea-szirmokból készített erős főzetet, inkább nyugtató hatású fahéjas kamillateát itatott vele. Marea nagy nehezen földet hordott össze, és az így készített ágyon töltött két éjszakát, miközben várta a férfi ébresztő hangjait - de azok nem jelentkeztek. A kényelmetlen földön nyugtalanul hánykolódott. Néha el-elszundított, de akkor is éber volt. Aggódni kezdett. Már dél volt, egy hét telt el azóta, hogy megtalálta a vérző férfit a ködben. Odakint a nap az esőt szárította fel, mely már két nap óta esett. Marea csak félig figyelt arra, hogy füvekből készített gyógyírt kever, melyet akkor használ fel, ha átkötözi a sebet.

Nem a feladatra összpontosított. Azon törte a fejét, mi tarthatta a férfit a békés álom védőszárnyai alatt. Orvosságok nélkül lenyomta a torkán a készítményt. Fel kellett volna ébrednie tőle. Nem ébredt. Arra, hogy „kellett volna, rá se hederített. Marea sóhajtott egyet, állát megvakarta kitömött vállával, és azon gondolkozott, mit tehetne még érte. Az igazi Agatha tanítása a füvekről és gyógyító hatásukról erre a különleges esetre már nem terjedt ki. Már nem először, Marea szerette volna, ha öreg barátja mellette van és irányítja. Biztosan van valami ital, amit az öreg boszorkány vagy leforráz, vagy felforral, és az felébreszti az embert. Még ha így is lenne, fogalma sem volt, milyen füvek kellenek hozzá, és különben is félt újabb gyógyszert adni neki. Legjobb esetben minimális hatása lenne, legrosszabb esetben túl nagy. Még hat óra, döntötte el, miután lefedte az egyik agyagtálat egy ruhával, és félretette az asztalra. Hat órát ad neki, egy perccel sem többet. Ha alkonyatra nem nyitja ki a szemét, ráteszi a talicskára, amelyen a Sir Godfrey által otthagyott őrt szállította, de nem teszi azt, amit vele csinált, hanem a várba vezető hídra helyezi, hogy a rokonai megtalálják. Ápolják ők tovább, ha tudják. Ő már megtette, amit tudott. Egy ferde mosoly játszott a száján, amikor a fiatal őrre gondolt. Meg fog még fizetni Marea azért, amit vele tett. Alig volt ideje elrejteni betegét, a nagy rőzsehalom alatt, mikor a klán vezére újra dörömbölt az ajtón. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy Sir Godfrey mérges volt, amikor megtalálta az emberét megkötözve, betömött szájjal, mint egy szúrásra előkészített malacot. Csak az mentette meg Marea-t a megtorlástól, hogy rájátszott megérdemelten szerzett hírnevére. Úgy tűnt, hogy még egy ilyen erős ember is, mint Robert Godfrey, tétovázik, hogy megbüntesse-e Liddesdale legfélelmetesebb boszorkányát. Mégis a csábítás, hogy megtegye, vadul lobogott metsző kék szemében. Marea úgy látta, hogy végül az csillapította le Sir Godfrey haragját, hogy megfenyegette: egy fokkal halálosabb mérget tesz söröskorsójába, mint amit az őrnek adott be. így több őrt nem hagyott hátra, valószínűleg attól félt, hogy a következőt Agatha már megmérgezi. Marea hálás volt az ideiglenes nyugalomért. Azonban mégsem felejtkeztek el róla teljesen; mindössze az utóbbi három napban lazult az őrizet. Most már csak naponta egyszer, délben figyelték, aztán másnap délig semmi. Sir Godfrey távol tartotta magát a mocsártól. Marea átment a szobán, és leült a hintaszékbe. A fa recsegett-ropogott, ahogy ide-oda fészkelődött benne. A levegőben érződött a közelgő tél fagyos lehelete, és a vastag kitömés ellenére Marea jólesően fogadta a tűz melegét. Még hat óra, emlékeztette magát, és rápillantott az alvó betegre. Hat óra, és visszaadja Chase Grahamet a klánnak - örökre megszabadul tőle. Megtette a kötelességét: visszafizette a kölcsönt, ő is megmentette a férfi életét, mint ahogy annak idején az is megmentette az övét Mással már nem tartozik neki. Két napja szűnt meg a láza, Chase jól emlékezett rá, mivel akkor tűnt el az angyal is, mint a köd, mely éjszaka a kunyhóajtónál lebeg, de a hajnal első hangjára elszáll. Új ápolója mogorva volt, hárpiaszerű, sipító hangú, és kövérkés, alaktalan vonalai után az embernek nem volt kedve sötét fátyla alá nézni. Mégis időnként figyelte a férfi, szempillája alól. Szorongva várta a szembesülést. Nyilvánvalóan csak addig tud alvást színlelni. Amikor a láz kitört rajta, nagyon sok pihenésre volt szüksége. Most már úgy érezte, kevesebb is megteszi. Gyógyuló teste mozgás után vágyakozott. Kemény munkához szokott

izmai szenvedtek a fájdalmas mozdulatlanságtól. Gyötörte az a tudat, hogy itt kell bénán feküdnie, de eddig ez ellen nem tehetett semmit. Ma más volt a helyzet Szinte érezte, hogy a levegő is más, mintha tapintható dolog lett volna, és feltételezte, hogy Agatha is érzi ezt. A délelőtt folyamán többször azon kapta a boszorkányt, hogy furcsán figyeli, mintha arra várna, hogy felnyissa a szemét. Néhány alkalommal, mikor nyíltan végigmérte a férfi Marea-t, azt vette észre, hogy mozdulatai feszélyezetten magabiztosak, mintha érezné, hogy figyelik. Most, ahogy a tűz mellett hintázott, és a lángok sötét ruhás alakján táncoltak, a férfinak úgy tűnt, mintha mozdulatlanná dermedt volna. Így gondolta, de nem volt benne biztos. Már napokkal ezelőtt feladta, hogy logikát keressen cselekedeteiben vagy indítékaiban, mivel az igazat megvallva, nem várta el tőle, hogy oly sokat kockáztatva megmentse az életét. Marea érezte, hogy őt nézi. Megmerevedett, és miután túl volt az első „megrázkódtatáson", egyáltalán nem tetszett neki az a bizsergető érzés, amit a férfi vizsgálódó tekintete kiváltott benne. Pillantásának súlya alatt hirtelen úgy érezte, hogy a kitömés, amihez már úgy hozzászokott, egyszeriben súlyosnak és esetlennek látszik. Verejtékcseppek lepték el homlokát, és tudta, nemcsak a jó illatú lé miatt, amihez kihajolt a székből, hogy megkavarja. A merőkanál beleesett a bugyborékoló lébe. Marea örült, hogy ült, mert térde gyengébb volt, mint a lé, amelyet főzött. Nyugtalanító érzés fogta el, mert csak most jött rá, hogy a férfi színleli csak az alvást, és közben őt figyeli. Volt egy olyan érzése, hogy már jó ideje ezt csinálja. - Egész nap engem fog bámulni? - kérdezte sipítozó hangján a válla felett, amikor már nem bírta a néma vizsgálódást. Lassan feltápászkodott a nyikorgó székből, és nem tudta, hogy az ágyon fekvő férfi szemében maga volt a megtestesült fájdalom. Felé fordult, és kezével a hátát dörzsölgette. Ujjai fájós részeit masszírozták. Bár ez a mozdulat egy viharvert öreg testre utalt, a fájdalom valójában a kemény földön való fekvéstől eredt, miután kényelmes ágyát a betegnek adta át. - Azon gondolkoztam, mivel köszönhetném, meg hogy megmentette az életemet - hazudta Chase. Szándékosan érthetetlenül fogalmazta meg a szavakat, mintha az erőfeszítésből, mellyel kiejtette őket, látszana, menynyire kevés ereje van. - Igen? No és hogyan? - gúnyolódott Marea. A vastag fátyol eltakarta szépen ívelt homlokát. Karját összefonta a melle előtt, és megfontoltan méregette a férfit: - Azt hiszem, köszönő szavakat csak legvégső esetben venne a szájára. Vagy már elfelejtette, milyen szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam meghalni? Chase megfordult a matracon, és vett egy rövid lélegzetet. Aranyszínű homloka összeráncolódott. Ez már valódi volt, mivel a fájdalom - ami úgy tűnt, megszűnik - vállaiban ismét előtört. - Nem felejtettem el. Lehet, hogy a testemet fájdalom gyötri, de az emlékezetem tiszta. Ahogy visszaemlékszem, egyetlen vágyam az volt akkor, hogy túléljem az éjszakát. Megértheti, hogy szerettem volna életben maradni, ha maga gondoskodik rólam? - Csak az apja miatt gondolta ezt? - kérdezte Marea, mivel képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Végigsimított kitömött combján, és furcsán ránézett. Még mindig engem vádol? A férfi arca megfeszült. - Miért, van itt valaki más is? - vágott vissza erőltetett vidámsággal.

Marea hirtelen megfordult. Lépéseinek zaját elnyelte a föld, ahogy odament az asztalhoz, és elvette az agyagtálat, melyben az orvosságot főzte a férfinak. Ha a csorba edényt egy kicsit erősebben szorította, mint máskor, azt csakis ő vette észre. - A vállát még kezelni kell - szólalt meg feszült hangon. Elmosolyodott, amikor látta, hogy a férfi a tálról lefátyolozott arcára tekint. Ezt a kételkedést a fiatal őr szemében látta, mikor vacsorával kínálta. Amíg neki volt alapja a gyanakvásra - Marea bőséges adag kábítószert tett a levesébe -, Chase-nek nem volt. Mégis, mikor beleszagolt a levegőbe, megmerevedett. Elfintorította az orrát, ahogy megérezte a tálból felszálló kellemetlen szagot. - Mi az ördög ez? Marea mindezt nagyon mulatságosnak találta, de lenyelte a nevetését, és legboszorkányosabb hangján azt felelte: - Méreg, Sasunach. Kezeivel a tál fölött körözött, mintha ujjaiból varázserő sugárzódna a szörnyű szagú kotyvalékba. - De nem lenyelni kell. Sokkal jobb annál, sokkal lassabban szívódik fel az ember húsában. Ráadásul sokkal fájdalmasabb is. Az anyag áteszi magát a bőrön, és a vérbe kerül. Majd meglátja. Semmit nem lehet ellene tenni. Szörnyű haláltusát okoz. Sokan megőrülnek, mielőtt az első rohamok jönnének. - Nincs ellenszere? - kérdezte Chase, és hangjában visszafojtott nevetés bujkált. Smaragdzöld szeme csillogott az örömtől, szája hanyag félmosolyra húzódott. Marea-nak, aki hozzászokott, hogy félelmet ébreszt az emberekben, ez a nevetés váratlan volt, mégis kellemes, és mielőtt észrevette volna, csatlakozott hozzá. - Van, de csak skótoknak. Az angoloknak nem használ, bár ez még nem bizonyított, mivel egyszer sem próbáltam ki rajtuk. Ki tudja, használ-e? Marea jó humora egyre csökkent, ahogy közeledett az ágyhoz. Az elmúlt héten, ahányszor csak odament hozzá, aludt. Most először nézett gúnyos, zöld szemébe, de küzdött ellene. És küzdött újjáéledt teste ellen is. Hirtelen rádöbbent, hogy úgy ápolni, míg eszméletlenül, lázasan fekszik, egészen más dolog, mint amikor teljesen ébren van. Eddig gyengén, kihasználatlanul nyugvó izmai most új erővel mozogtak. Nyugtalanító volt a gondolat, hogy megérinti ezt a testet, mely most a tűz fényénél a bronz sötét árnyalatában játszott Hirtelen támadt nyugtalansága nem maradt rejtve a férfi sólyomtekintete előtt. Figyelmesen nézte, és azt gondolta, hogy tekintélyes korához képest meglepően kecsesen jár. A szalma zizegett és besüppedt, ahogy Marea leült az ágy szélére. Ettől újabb fájdalom szúrt a férfi vállába, de rögtön csökkent is, ahogy odanézett, ahol a nő és az ágy érintkezett. Összeráncolta a homlokát, a fájdalma is rögtön elmúlt. A nő, bármilyen is volt a külseje, teljes súlyával ült le. És bár az ágy besüppedt, mégsem annyira, amennyire a férfi szerint kellett volna. Vagy az ágy volt keményebb, mint amilyennek eleinte gondolta, vagy Agatha volt könnyebb. Miközben habkönnyű ujjaival kibontotta a kötést, a férfi azon gondolkozott, melyik az igazi. - Fájni fog - mormogta Marea zavartan. Minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy ujjai ne remegjenek. - Ez csak a méreg, ami átrágja magát a húsán, de ne is törődjön vele. Ha gondolja, kipróbálhatjuk a kúrát - persze csak azért, hogy megnézzük, igaz-e a szóbeszéd. Az én pályámon nem ártana tudni.

Belemártotta kezét a tálba, és kivett egy marék, sűrű, szürke, borzalmas szagú, kocsonyás anyagot. Bekente vele a már majdnem begyógyult sebet, közben fátylán keresztül a férfit nézte. Habár arcán szilárd eltökéltség tükröződött, Marea szavai egy enyhe mosolyt csaltak az arcára. Bármi is okozta elsötétülő tekintetét, egy pillanat alatt elszállt. - Kész is van - szólalt meg Marea, és visszatért a munkájához. Arra gondolt, ha Agatha élne, büszke lenne tanítványának sok nehézség árán elsajátított képességére. - A rohamok majd később jönnek. Eszik addig egy kis levest. Elég szűkös, zöldség sincsen benne, de egy betegnek jót tesz. Marea az ágy alá tette a tálat, és kezdett volna felállni, de érezte, hogy egy meglepően erős kéz ragadja meg a csuklóját. Levegő után kapkodott, mikor a férfi újból az ágyra húzta. Ujjai erősen és szorosan tartották a kezét. Marea megpróbált kiszabadulni, de a szorítás erős volt - erősebb, mint a gyógyulás ezen szakaszában kellene lennie, gondolta. Homlokát ráncolva lenézett a férfira, még időben, hogy meglássa tekintetében a feszült zavarodottságot; szeme szinte átszúrta a fátyolt, mintha megpróbálna keresztülnézi rajta, és megpillantani az arcát. Félelem kúszott fel Marea hátán, de nem figyelt rá. Nem volt viszont ennyire könnyű tudomást sem venni az érzésről, mely a karjában keletkezett. Vagy arról, hogy a férfi meleg, kérges hüvelykujja csuklója érzékeny mélyedéseit simogatja. Hirtelen a beteg meztelen dereka túl közel került kitömött combjához, és közelsége elhomályosította Marea agyát. - Megmentette az életemet, Agatha, köd boszorkánya - mondta a férfi, és hogy hangja rejtett érzelmeitől vagy a hirtelen mozdulat okozta fájdalomtól volt fátyolos, Marea nem tudta eldönteni. - Igen, uram - biccentett, amitől fátyla vége széles vállait súrolta. Kíváncsian nézte a férfit, és várta, mit fog ebből kihozni. - Örülök, hogy végre észrevette. - Rejtély számomra - folytatta, mintha Marea meg sem szólalt volna -, az a hír járja magáról, hogy nem kedveli a Grahameket, mint ahogy azt az apám halála is bizonyítja. - Összeráncolta aranyszínű homlokát. Marea megfeszült - Mégis megmentette a fiát a biztos haláltól. Mindent kockára téve a kunyhójába hozott, és ápolta a sebeimet - ujjai ismét szorosabbra fonódtak a vékony csuklón, ahogy érzelmei elhomályosították tekintetét. A pattogó tűz fénye kiemelte a szemét, látszott, amint közömbössé vált a pillantása. Hangja halkabb és keményebb lett. - Meg fogom tudni, hogy miért tette, öregasszony, méghozzá most. - Ne bízza el magát! Semmit sem kockáztattam azzal, hogy idehoztam, és az ápolónőt játszottam. Ki tilthatta volna meg? Ritkán merészkednek az emberek a mocsárba. Félelmük irántam sokkal nagyobb, mint hűségük az urukhoz, akit nem is ismernek. Belső, de nem fizikai fájdalom szikrázott a férfi szemében. De gyorsan komor tekintete mögé rejtene. - Tehát senki nem jött? Senki? - De jöttek - mondta Marea, és azon csodálkozott, miért olyan fontos, hogy megnyugtassa -, csak egy kis időbe tellett. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy addig nem kezdik el keresni, amíg le nem győzik a félelmüket. Két napba telt nekik. Jobb lett volna, ha hagyom reménykedni, hogy emberei előbb találják meg a bátorságukat, mint maga a Teremtőt? A férfi ránézett egy pillanatra. Hangja, mikor megszólalt, hideg volt és kemény, mint a gránit, - Szép szavak, boszorkány, de mégsem magyarázza meg.

hogy miért tette. Saját magamért mentette meg az életemet, nem a körülmények miatt! Erre jól emlékszem. Marea csak ekkor vette észre, hogy a szorítás elzárta a vérkeringését, mikor a férfi elengedte a kezét, és a vér visszaáramlott az ujjaiba. Behajlította, hogy segítse a jóleső melegséget visszahozni, és eszébe jutott, puha bőrét hogy fogta át a férfi kérges tenyere. - Biztosíthatom, hogy ez teljesen önző indok - válaszolta levegő után kapkodva. Ez igaz volt. Amit ezután mondott, az már nem. Észrevétlenül erősödött az akcentusa. - Nem jósolt volna jót nekem, ha Lord Graham holttestét a bokrok között találják meg. Elég baj az, hogy most maga vádol gyilkossággal. De sokkal rosszabb lett volna, ha a vádlómat találják holtan az ajtómban. A férfi tekintete elsötétült, és Marea ösztöne azt súgta, legszívesebben felemelné a fátylat, hogy megpillantsa a szemét, és azután döntse el, vajon igazat mondott-e. - És ez az egyetlen oka? - Igen - hazudta Marea, és egy tíz évvel fiatalabb, jóval vékonyabb férfi alakja villant át agyán. - Ez az egyetlen - amit elmondok, tette hozzá magában. A férfi felsóhajtott, és elengedte a csuklóját, mintha már nem lenne több ereje tartani. Szemhéja lecsukódott, és egészséges kezét szeméhez emelte. Kézfeje eltakarta homlokát és erős, egyenes orrnyergét Arca többi része árnyékban volt, melytől napbarnított járomcsontja még magasabbnak, alatta a gödör még mélyebbnek tűnt. Aranyszínű borostái alatt állkapcsa egyik izma megrándult. Marea pillantása lejjebb vándorolt, és rájött, annyira belefelejtkezett a beszélgetésbe, hogy elfelejtette átkötni a sebet. A gondolatra, hogy újra megérinti ezt a testet, megborzongott, ezért gyorsan elvetette az ötletet. Egy pillanat alatt talpra ugrott, és még rövidebb idői alatt átment a szoba másik végébe. Olyan nagy távolságot akart tartani kettejük között, amilyet csak tudott Két oka is volt rá, hogy ne nyissa fel a sebet, amit már egyszer nagy fájdalmak árán lekötött: félt, hogy a férfi megint megragadja, de inkább az nem tetszett neki, ahogy teste a férfi érintésére reagált. Zavarba ejtő érzés volt ez a vad szívdobogás, és az, hogy közelében képtelen volt mást érezni, mint a nyers férfiillatot. Nem tetszett neki az sem, ahogy a lábai elgyengültek, és ahol megérintette bőrét, az úgy bizsergett, mintha ezer méh szúrta volna meg. - Agatha? - fátyolos hangja arra ösztönözte Marea-t, hogy hátat fordítson a tűznek. Érdes hangja arra utalt, ereje fogytán van, de annyira, hogy le sem vette kezét az arca elől, úgy folytatta. - Végig maga volt az ápolóm? Emlékszem valaki másra is. Mint egy kötél, melyet erősen megrántanak, Marea mozdulatlanná dermedt. Mennyire emlékszik? Ugyanolyan tisztán, mint ő arra a tíz évvel ezelőtti éjszakára? Emlékszik rá is? Elszoruló hangon azt felelte: - Csak a fantáziád tréfált meg. Az orvosság, amit a láz ellen adtam, általában megdöbbentően élethű képzeteket idéz elő. De ezek csak képzetek. A képzelet szüleményei. Látomások. Nehezen nyelt egyet, és mielőtt észrevette volna, kicsúszott a száján: - Ki volt az a másik? - Egy nő - nyomott el egy ásítást a férfi. - Ismeri? Hanyag mosolyának láttán Marea szív dobogása megállt. Ha nem takarta volna el az arcát, azt gondolná, hogy a szeme is olyan ködös, mint a hangja.

- Nem - suttogta szaggatottan bár sokszor kívántam, bárcsak ismerném. Ahogy a maga rokonai mondanák, csinosabb lányt még nem látott. Csodás arc és termet, a haja színe... igen, mint a lemenő nap és a tűz. Szeme versenyezhetne a leggazdagabb skót föld hangáival. - Csi-csinos? - Igen, az - a férfi hangja megvastagodott, ahogy keze ökölbe szorult. - Kislány korában találkoztam vele, a becsületét védte. Azóta már sokszor álmodtam róla. Bájos alakja kísért engem. Marea a hintaszékbe rogyott. Az szinte felnyögött a súlya alatt, de ő aligha hallotta a fa recsegését vagy a tűz pattogását a kandallóban, mert szívdobogása hangosabb volt mindennél. A tűz melege szétáradt testében, de mégsem tudta felmelegítem a csontjaiban érzett jeges borzongást. Az emlékeket jobb, ha nem háborgatjuk. - És viszontlátta azt a lányt? - kérdezte remegő hangon. A férfi olyan sokáig hallgatott, hogy Marea azt hittel elaludt. Aztán mégis hirtelen megrázta a fejét. Bozontos szőke haja sebesült vállát súrolta. - Londonban egyszer az utcán azt hittem, hogy őt láttam meg messziről álmosan elmosolyodott az emléken, melyet csak ő láthatott. - Az egész városon keresztül üldöztem, de rájöttem, hogy nem ő az. Évekig tartott, amíg kihevertem a gúnyolódásokat, mivel barátaim - különös viselkedésem miatt - azt hitték, megbolondultam. Lehet, hogy igazuk volt. Ha erre a lányra gondolok, mindig heves... esztelen érzelmek kerítenek hatalmukba. - Miféle érzelmek? - kérdezte Marea, és lélegzetvisszafojtva várta a választ, mely emlékeiket szétbonthatatlan selyemhálóba fonta össze. - Istenem, ha tudnám! Bár nemegyszer próbáltam már meghatározni. Bármilyenek is, egy biztos, hogy tüzesek! - Fáradtan felsóhajtott, és fejét a vékony párnára hajtotta. - Az oltalmazás, a csodálat és... igen, egy kis vágy keveréke. Marea remegve, lélegzett, és próbált nem figyelni arra, hogy a férfi szavaitól dadogni kezdett. - Én-én nem értem, Sasunach. Miért gondolja, hogy itt látta? Egy boszorkány kunyhójában? - veszélyes kérdés volt, amire azonban tudta a választ. Mégis a vágy, hogy hallja, erősebb volt benne, mint sóvárgása, hogy ne. - Nem lehetetlen, mivel Kinclearnon az... ahol először láttam - mondta álmosan, és már majdnem aludt. - Kár... nem volt ő más, csak látomás - elhallgatott és Marea megint azt gondolta, hogy elaludt, de aztán meghallotta, hogy azt dörmögi: - Ó, csodálatosan szép. Keze a párnára hullt, lélegzete egyenletessé vált. Sűrű mézszínű szempillái arcát verdesték, melyre kezdett visszatérni az egészséges szín. Marea felsőhajtott, majd remegő lábaira állt. Odament az ágyhoz, és lenézett az izmos alakra, amelyen most a tűz árnyéka vibrált. Engedett a csábításnak, és habkönnyű ujjaival megérintette. A homloka hűvös volt és sima, ahogy kisimított egy selymes szőke tincset az arcából. Haja csiklandozta tenyerét, és keze alatt a férfi bőre lágy volt, mint egy gyermeké. Hirtelen visszahúzta a kezét, és az ujjait furcsán hidegnek érezte. - Az a lány halott - suttogta Marea. A boszorkányos sipítás eltűnt, de még szaggatott és feszült volt a hangja. - Már vagy tíz éve. Tudom, én magam temettem el. És örülök, hogy ő már nincs többé, mert ha itt lenne, talán megérintették volna gyengéd szavai. Talán más lett volna minden.

Sarkon fordult, leakasztotta köpenyét a szegről az ajtó mellett Vállára terítette a kopott gyapjúanyagot, jól összehúzta magán, hogy melegítse, aztán kilépett a ködbe, ami ezen az estén meglehetősen korán szállt le. Hajnalban a férfi visszamegy a várba. Már elég jól van ahhoz, hogy a segítsége nélkül is megmaradjon. Minél előbb elmegy, annál hamarabb tud arra koncentrálni, hogy embereket gyűjtsön, és visszaszerezzék Kinclearnont a Grahamek karmai közül. Tőle. Beszívta a mocsár felől áramló sós levegőt, és arra gondolt, hogy Kinclearnon nemsokára újra a MacKenzie-ké lesz. Azoké, akiknek születési jog szerint jár. Pusztuljanak a Grahamek! Isten rontsa meg bűnös lelküket! Mindegyiknek!

4. fejezet

- Nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik. - Lord Reubin szavainak ereje ott visszhangzott ökölcsapásában, mikor az asztalra vágott. Néhány csordultig töltött söröskorsó megremegett az ütéstől, és habzó tartalmuk az oldalalukon csorgott le. - Megkérdezhetem, meddig akarjuk még elodázni a temetést? Már egy hete halogatjuk! A végén még a rothadó hulla fog felkelni, és követeli, hogy temessük már végre el. A bűz így is nagyon erős már a toronyszobában. Sir Godfrey szeme összeszűkült, szemhéja mögé rejtette undorát. Keze az üres söröskorsóval játszott. Éppen azt fontolgatta, int a szolgálónak, hogy töltse meg újra, amikor Lord Reubin szavai végigdörögtek a termen. Hirtelen elment a kedve a sörtől. A már megivott két korsó is ott kavargott a torkában, amint kinyitotta szemét, hogy a beszélő sötét, ördögi tekintetébe nézzen. Azt beszelik, hogy Lord Carl Reubin régi barátja a Graham klánnak. De éles szavai és kemény nézetei ezt cáfolni látszanak. Sir Godfrey azon gondolkodott, ez a férfi most barát vagy ellenség, és kíváncsi volt arra, vajon egy ilyen ember, mint Lord Reubin, tudja-e, mi a különbség a kettő között. Sir Godfrey félretolta a söröskorsót, és felfigyelt a csendre, amely betöltötte a termet, miközben a jelenlévők a válaszát várták. Mivel a régi várúr fent fekszik holtan, az új kétségkívül nincs itt, a vár vezetésének súlya most az ő gyenge vállaira nehezedett. Ez olyan teher volt, amihez nem érzett hajlandóságot. - Uram - szólalt meg végül, de hangjában elfojtott türelmetlenség bujkált -, megértem az aggodalmát, de nem tehetek semmit. A várat már alaposan átvizsgáltuk, hátha az új várúr észrevétlenül visszatért; a birtokot átfésültük, a parasztokat kikérdeztük. Nem tudom, mi mást tehetnénk még. Ökölbe szorított kezén egyensúlyozva Lord Reubin áthajolt az asztalon. Fekete szemei, mint az ördög gyémántjai, úgy csillogtak. - Meg fogja találni, Sir Godfrey - morogta -, vagy fejét veszem. A temetés holnapután hajnalban lesz. Élve vagy halva, a fiatal várúrtól elvárom, hogy ott

legyen. - Rövid mosolya hideg volt, és minden érzelemtől mentes. - Értjük egymást? Sir Godfrey felemelte tekintetét söröskorsója széléről, ahol eddig az üveg apró csorbulását nézegette, Kék szeme találkozott a sötét alvilági pillantással, melytől a vér is megfagyott az ereiben. Feszült hangulat uralkodott a teremben. Sir Godfrey - szeme sarkából - több kezet is látott a kardjukon megpihenni. Sajnos, legtöbbjük Lord Reubin felügyelete alatt állott. Harcosok voltak, mindannyian kegyetlenül alattomosak és ugyanolyan vérszomjasak, mint az az elfajzott korcs, akinek hűséget esküdtek. Egytől egyig a napok óta halogatott harcra vártak. Az, hogy játszva elfoglalhatnák a várat, nem volt kétséges, de hogy merik-e vagy sem, az már nem volt egyértelmű. Egy dolog volt nyilvánvaló: Reubin ereje messze felülmúlta Graham erejét a várfalakon belül és kívül egyaránt. Graham harcosainak száma alaposan lecsökkent, mivel a régi várúr betegségének utolsó napjaiban sokan elmentek. - Megoldom az ügyet - morogta Godfrey. Már nem bízott Reubinban. Minél jobban dühöngött és minél jobban követelt, annál kevésbé tisztelte. Most már egyáltalán nem tisztelte. Mégis, vezérnek jó volt, és emiatt bízták meg, hogy a várúr távollétében ő védje a várat. Bármilyen csábító is volt, Sir Godfrey természete ellen valónak tartotta, hogy elárulja a belé vetett bizalmat. Megmondom az asszonyoknak, hogy készítsék elő a gyászszertartást, és hozassák ide a papot. Holnapután hajnalra. Lord Reubin röviden biccentett, és talpra szökött. Egy újabb, alig észrevehető fejbólintás és csatlósai követték, amint elhagyta a termet. Az emberek azt suttogták, ma nem lesz vérontás. A terem majdnem üres volt már, amikor Lord Reubin visszatért. Méltóságteljesen nézte Sir Godfreyt, hosszú orra láttán gúnyosan elmosolyodott. - Nem fogok csalódni magában. Sokan megbánták már, hogy csalódást okoztak nekem - mondta, és szemében démoni ígéret villogott. Ezzel sarkon fordult, és kimérten távozott. Amikor lépteinek zaja elhalt, Sir Godfrey kiitta a sörét, és a korsót elhajította. Nekiütődött valaminek, és darabokra hullott a gyékénnyel borított padion. Egy félénk szolgálólány sietett, hogy felsöpörje a szilánkokat. - Gondolod, hogy volna mersze megtenni? - kérdezte egy érdes hang, egy férfié, aki a padra ült át. Sir Godfreynak nem kellett ránéznie, hogy felismerje, de azért mégis megtette. Zander MacVin mind külsejét, mind személyiségét tekintve furcsa szerzet volt. Alacsonyabb volt, mint a többiek, narancsszínű haj keretezte kerek arcát. Testrészei közül csak a keze volt normális méretű, a többi olyan, mintha összement volna. Legtöbbször nem engedett magához közel férkőzni senkit - és általában a bájos konyhai személyzettel volt együtt, ha csak tehette. Egyike volt azon keveseknek, akik még a MacKenzie-k idejéből maradtak a várban - amin a Graham klán mindig gúnyolódott. Nyilvánvaló okok miatt hűsége a Grahamek iránt kérdéses volt, azonban hűtlenségét soha nem bizonyították be. Sir Godfrey el sem tudta képzelni, mi tarthatta a várban. Fordított esetben ő inkább azoknak a társaságát keresné, akik élvezik ottlétét, nem pedig neheztelnek miatta. - Igen - válaszolta végül, és intett a nőnek, hogy hozzon egy újabb korsó sört. Reubinnak van mersze ezt megtenni, és még többet is. Úgy gondolom, ürügyet

keres arra, hogy átvegye a vár irányítását. Azt beszélik, magának akarja Kinclearnont. - Rengeteg lehetősége volt már, hogy megtegye, ha ez a vágya - morogta Zander elgondolkozva, és megvakarta állát borító szűrkésvörös borostáit. Egy széles mosolyt küldött a szolgáló felé, aki két korsó habzó világos sört tett eléjük. - Miből gondolod, hogy most fogja megpróbálni? - kérdezte Sir Godfrey, és nagyot kortyolt a sörből, aztán ingujjával letörölte a habot a szájáról. - Most először van vita arról, hogy ki legyen Kinclearnon új ura. Bár Reubin módszerei a csalás határait súrolják, mégis úgy hiszem, nem fog kihagyni egy ilyen lehetőséget. Kétségtelenül ki fogja használni az új várúr körüli felfordulást. Ilyen ember ő. - Az én szememben ő nem ember - mondta Zander. - Lehet, hogy te magasságban egy alacsony nő válláig érsz, de kétszer olyan ember vagy, mint Reubin - rekedten felnevetett, amikor a kis ember kidüllesztette a mellét. - Nem bóknak szántam, MacVin. Mondhattam volna azt a szolgálólányt is ott - mutatott egy lányra. - Igen, de az a kislány elég felnőtt ahhoz, hogy felmelegítse az ágyamat, amikor csak akarja. - A kis ember pajkosan rákacsintott a nőre, aki meghallotta a megjegyzést, és valami érthetetlen, de láthatóan nem kedves dolgot súgott a közeli asztalnál ülő férfi fülébe, mire mindketten hangosan felnevettek. Zander sovány mellkasa leereszkedett, és éles pillantást vetett elmélázó társára. - Mi a terved, hogy megállítsd Reubint? - kérdezte, és a söröskorsót a szájához emelte. - Egyszerű - felelte Sir Godfrey. Felhajtotta a sört, majd a korsót meglökte az asztalon, és intett a szolgálónak, hogy töltse tele. - Megtalálom a fiatal várurat még a temetés előtt. Reubin rá fog jönni, hogy nem lesz könnyű dolga, ha egy olyan embertől, mint Chase Graham, el akarja venni a várat - bár igaz - már alig várom, hogy megpróbálja. Zander majdnem megfulladt a sörtől. Lecsapta a korsót az asztalra, amitől a sör kilöttyent. Szeme tágra nyílt. - Nagy fába vágtad a fejszédet, Sir. A fiatal urat legalább nyolc napja nem látták. Azt beszélik, hogy meghalt. Sir Godfrey megvonta a vállát. - Mivel a halottak után hullák maradnak, és mi Chase hulláját nem találtuk meg, én inkább azt hiszem, hogy még él - vetett rosszalló pillantást Zanderre. Jobban tennéd, ha te is ezt hinnéd, mert tudom, mit tenne Reubin a hozzád hasonlókkal, ha kiderülne az ellenkezője. Az a hír járja, hogy senkit nem gyűlöl jobban, mint a skótokat - A nőket - kiáltott fel Zander indulatosan -, azokat ugyanúgy szereti, mint mi. Sir Godfrey bólintott, ahogy egy újabb söröskorsót tettek le elé. Köszönésképpen biccentett, de nem vette még fel. Ehelyett elmélázva bámulta a tartalmát. - És ha már a nőknél tartunk, van valaki, akiről szeretnék többet tudni - félve társára pillantott -, Agatháról, a köd rettegett boszorkányáról. Mondd el, mit tudsz róla, MacVin, de részletesen! Kérdeztem a falubelieket is, de azok nem hajlandók beszélni róla. - És te azon csodálkozol? A boszorkányt jól ismerik. Tisztelik, talán még szeretik is. Azt beszélik, hogy még a vár nem is állt, mikor ő már itt élt a mocsárban. Azt is beszélik, hogy megátkozta a Grahameket, mióta

megostromolták és elfoglalták a várat. Persze ez csak szóbeszéd. Kinclearnon lakói nem szőnek meséket róla. Senki nem tudja, igazak-e vagy sem. - Akkor ő igazi boszorkány? Ez nemcsak híresztelés? Zander letette az üres söröskorsót az asztalra, töredezett körmeivel megvakarta egyenetlen szakállát, és azt felelte: - Nem, nem boszorkány. Kérdezd meg őt magát. Azt fogja mondani, hogy ő gyógyító, nem pedig az ördög cimborája. Sir Godfrey sötéten elmosolyodott. Ugyanezek a szavak visszhangzottak a fülében Agatha sipítozó hangján. - De amit mond, és ami ő valójában, az meglehet, hogy két különböző dolog jegyezte meg. - Meglehet. Ki ne félne attól, hogy boszorkánynak bélyegzik? Talán ezért tagadja a vádakat olyan hevesen. Mégis... - vonta meg a vállát Zander. -... ha tényleg boszorkány, bizonyára idehozatták volna. Sok lehetőségük volt már, de nem használták ki egyiket sem. - Lehet, hogy félnek - tűnődött Sir Godfrey. - Ha igaz, amit beszélnek, és tényleg olyan nagy a hatalma, biztos nem sokan mernének rosszat mondani róla. Isten tudja, mit tenne velük. - Bolond az, Sir. Nem vitatkozni akarok, de az a boszorkány még soha senkit nem bántott. - A hangjában rejlő szilárd meggyőződés megdöbbentette Sir Godfreyt. Az előző várúr halála némán ült közöttük. - Ez így igaz. Sokan kerülik a mocsarat félelemből vagy más okból, de a boszorkány még sohasem bántotta azt, aki odamerészkedett. Sok emberről tudják, hogy Agatha mentette meg az életüket. - Sir Godfreyre pillantott; - Tudják! Ez tény, nemcsak szóbeszéd, mint a többi. - Igen? - válaszolta az összeszorított szájjal. - Azt mondod, tény? Ahogy ezt az emeleten fekvő férfi is bizonyítja? Zander elsápadt, de szilárdan állta a tekintetét. - Nem mondom azt, hogy tudom, hogyan és miért halt meg. A híresztelést hallottam csak, hogy Agatha megölte a várurat. Lehet, hogy így van, mindenesetre én nem voltam ott. De semmi oka nem lehetett, hogy ártson neki. - A hosszú éveken át a halott MacKenzie-k iránt tanúsított szenvedélyes hűsége szerintem elegendő ok. Zander felhúzta szemöldökét és megrázta a fejét. - Ha bosszút akarna állni, azzal már elkésett. A MacKenzie-k évek óta halottak. És milyen célja lett volna azzal, hogy megöli Grahamet? Az még nem hozná vissza... - nyelt egyet, és hirtelen elnémult. Sir Godfrey követelte, hogy fejezze be a mondatot, de szerencsére a várudvaron felhangzó lódobogás elvágta szavát. Mielőtt felálltak volna a padról, egy fiatal apród rontott be a terembe. - Douglasék, kapitány! - zihálta, és elvörösödött az erőlködéstől. - A csapatai már Malain közelében vannak. Úgy tűnik, erre tartanak! Sir Godfrey - magában átkozódva - talpra ugrott. Ujjai öntudatlanul kardjára fonódtak, ahogy összegyűjtötte azt a néhány embert, aki még a teremben volt, és nagy léptekkel távozott. Mindenről elfelejtkezett, csak a vár biztonsága volt fontos a számára. Senki nem vette észre, hogy Zander ülve maradt. Amikor a szolgálólány - aki a sört adagolta - melléült a padra, már egy lélek sem volt a teremben. - Beszélned kell Agathával - suttogta a lány. - Mit mondjak neki? Hogy Douglas támad? És erről mit? Azt hiszem, már régóta tudja.

A lány gúnyosan elmosolyodott, amikor Zander kezét a térdén érezte. Fogát csikorgatva lecsapta a sértő kezet a lábáról. - Ne, vén bolond! Mondd el neki Godfrey gyanúját. Mondd meg neki, hogy adja vissza Sasunachot! Zander megvonta a vállát. Bár egyetértett vele, megvolt mégis az oka, hogy vitázzon. - Nem fog rám hallgatni, Sally. Bármit mondhatnék neki, addig úgysem adja vissza, amíg nem akarja. Persze megvan az esélye, hogy már nincs is kit visszaadni. Lehet, hogy a fiatal várúr már halott. Hallottad az apjáról szóló híreszteléseket. - Igen, és egy szót sem hiszek el belőle. Agatha soha nem tenne ilyet! De ha időben nem beszélsz vele, halálra ítélik miatta. - Sally alsó ajkát harapdálta, amikor látta, hogy Zander nem siet elhagyni a termet. Nyelt egyet, és bevetette a rábeszélésének azt az egyetlen eszközét, amelyhez jól értett. - Kérlek, Zander - dorombolta, és odasompolygott hozzá, odasimult kis ráncos nyakához. Ujjai az ingével játszadoztak. - Nagyon boldog lennék, ha megtennéd ezt a kis csekélységet értem - nyelve a férfi füléhez kúszott fel. - Nagyon boldog! - És hálás? - kérdezte az, elakadó lélegzettel. - Mennyire lennél hálás? A lány felkacagott, és keze lejjebb vándorolt. Zander lélegzete szaggatottá vált, amikor az ujjak hozzáértek. - Nagyon hálás! - sóhajtotta a lány. Zander megragadta a csuklóját, és eltolta magától Felállt és lenézett rá. Pontosabban nem is kellett lenéznie, mivel egymással szemben állva egyforma magasak voltak. - Akkor engedj utamra! - pislantott egyet, és nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait. - Minél hamarabb megyek, annál hamarabb jövök... és megmutathatod, mennyire tudsz hálás lenni.

5. fejezet

Az idő megfelelő volt a temetéshez. Az ég sötét volt és felhős, a levegőben a tél lehelete érződött. Ágak hajladoztak a lágy szélben. Száraz, vörös, narancs- és aranyszínű levelek zizegtek az ágakon, mutatva, hogy milyen gyorsan fordulnak az évszakok; nemsokára leszakítja őket a szél az ágakról. A gyászolók készülődtek visszatérni a vár falai közé. A feketébe öltözött alakok nemsokára szétszéledtek. Csak néhány elszánt férfi lézengett a friss sír mellett. A szitáló eső végül meggyőzte őket is arról, hogy inkább a vár száraz, meleg termeiben keressenek menedéket. Csak egy férfi maradt még. Őt figyelte Marea. Alig huszonnégy órája, hogy utoljára látta. Alig múlt el huszonnégy óra azóta, hogy Zander unszolására a várba vezető kőhídra helyezte robusztus testét. Nem látszott gyengének. Ellenkezőleg, nagyon jól nézett ki. Tetőtől talpig feketébe volt felöltözve, mely még jobban kihangsúlyozta tetszetős, világos bőrszínét. Fekete szaténingjén esőcseppek ragyogtak, ez jól kiemelte széles vállát

és izmos mellkasát. Karján feszes volt az ing, így látni engedte az alatta rejlő erőt. Fejét lehajtotta, kezét szorosan összekulcsolta háta mögött. Álla gallérjának ezüstszegélyéhez ért, sűrű, szőke haja vállait súrolta. Marea elégszer látta már arcát ahhoz, hogy tudja, egészséges színe van. Az, hogy most saját lábán állt, arról tanúskodott, hogy hamar visszanyerte az erejét. Marea elrejtőzött a fák között, de szemét nem vette le Chase Grahamről. Koromfekete köpenyének alja bokáját verdeste. Lába alatt száraz levéltakaró zizegett, kapucniját nedves szél cibálta. Bár a vastag fátyol eltakarta az arcát, mégis érezte az októberi levegő csípős hidegét. Sokat kockáztatott, amikor idejött ma reggel, és még többet; - ha arra gondolt, milyen bűnnel vádolja őt Chase Graham, aki azt gondolja, hogy minden oka megvan arra, hogy ugyanezt ellene is elkövesse. De Marea képtelen volt otthon maradni. Úgy vonzotta őt valami ide az erdőszéli kovácsoltvas temetőhöz, mint ahogy a mocsár vonzza a ködöt. A vágy, hogy lássa apja gyilkosát eltemetni, túl erős ahhoz, hogy ellenálljon. Chase-t nézte, és egyszer csak azt látta, hogy széles válla megfeszül, szőke fejét felkapja. Éles pillantása a tisztást kémlelte. Marea hátralépett, és egy vastag fatörzs mögé lapult. A kérge átszakította köpenyét, s a hátát karcolta. Rövid lélegzetet vett, és addig tartotta vissza a levegőt, amíg a tüdeje égni kezdett. Természetesen lehetetlen volt, hogy Chase onnan észrevegye öt. A félhomály elrejtette sötét ruhás, merev alakját az erdő árnyai között. Mégis úgy érezte, hogy valaki kitartóan bámulja. Chase Graham megállt egy pillanatra, majd tett két lépést a frissen ásott sír körül. Marea tüdejéből kirobbant a levegő, amikor látta, hogy a férfi egyre közeledik a fa felé, ami mögött elrejtőzött. Egyszer sem ingott meg, egyenesen felé tartott. Lenyelte félelmét, fejét felvetette, mint egy büszke MacKenzie, és várt, amíg a férfi elérte a fák vonalat Csizmája nedves leveleken taposott, mely hangosan visszhangzott az erdőben. Marea háta mögé csúsztatta kezét, és úgy szorította a fa kérgét, hogy az belevágott a húsába. - Jó reggelt, Sasunach! Úgy tűnik, meggyógyult. Chase megállt. Lábát szétvetette, kezét összekulcsolta a háta mögött, és tetőtől talpig végigmérte a boszorkányt. Hallotta magas, sipító hangját, és ahogy az árnyék játszott a fátylán, megértette, miért félnek úgy tőle a falubeliek. - Gyógyulásomat magának köszönhetem, Agatha. Az életemmel tartozom magának. Marea legyintett, és éles hangon felvihogott. Majdnem igaziból is elnevette magát, amikor látta, hogy a férfi összerezzen a hangra. - Semmivel sem tartozik nekem. Nagyon kis pénz az, amibe a gyógynövények kerültek, melyeket a gyógyításhoz használtam fel. - Amikor a férfi szeme összeszűkült az éles hangnem miatt, halkabb hangon hozzátette: - Csak azt tettem, amit bárki más is megtett volna. Semmi hősies nincs abban, hogy ápoltam, csak egy bajbajutotton segítettem. A témát ennyiben hagyva Marea a férfi válla fölött a Kinclearnon vár homályos sziluettje felé mutatott. - Ott kellene lennie a többiekkel, Sasunach. Menjen, mielőtt megint megbetegszik! - Szemét összehúzta, amikor meglátta a vízcseppeket aranyhajában. - Nem örülnék, ha azért mentettem volna meg az életét, hogy most a lázba belehaljon. Én már nem fogom ápolni többé.

- Nem is lesz rá szükség. - Szemöldökét felhúzta, mikor észrevette, hogy a nő máshova figyel. Megfordult, és válla fölött a várra nézett, mire még jobban felvonta szemöldökét. - Mivel olyan bátran eljött apám temetésére, nem venne részt az egész ceremónián? - Egy bámulatosan udvarias gesztussal karját nyújtotta, és meghajolt - Tiszteljen meg azzal, hogy bekísér a várba, hölgyem. A következő szertartás nemsokára kezdődik, és azt hiszem, az étel és ital a kedvére való lesz, talán még maga a társaság is. Marea a feléje nyújtott karra pillantott, de nem fogadta el sem azt, sem a meghívást Végül a férfi leengedte a karját. A szemerkélő eső egyre jobban eláztatta őket. - Igen, Sasunach - mondta Marea, és hirtelen felnevetett hát nem lenne szép látvány? Nincs kétségem afelől, hogy abban a másodpercben, ahogy belépek a várkapun, az őrök vasra vernek. - Szeme elhomályosult, ahogy fátylán keresztül jelentőségteljesen a férfit nézte. - Ritkán voltam a vár falain belül, akkor is csak a cselédbejárón engedtek be. Chase egy ferde mosolyt villantott felé, mely nem illett ehhez a naphoz és a gyászos eseményekhez sem, mely összehozta őket. Felemelte a karját, és másodszor is felajánlotta. - De akkor jól bántak magával. Nem igaz? Egy lépést tett felé. Marea érezte, ahogy a férfi testének melege áthatol vastag ruháján és a kitömésen. Megkeményítette a hangját. - Nem, Sasunach, nem tehetem. Nem látnának szívesen, és nincs kedvem ahhoz, hogy kiközösített legyek. - Állát felvetette, és a vár felé nézett. - Menjen a többiekhez, engem pedig engedjen visszamenni a mocsárba. Ott boldog vagyok. A férfi tekintete elsötétült; megragadta Marea karját, amikor az el akart menni. Homlokát ráncolta, amint ujjainak szorítása alatt megérezte a bőr természetellenes lágyságát. - Megmentette az életemet, boszorkány. Ez a legkevesebb, amit tehetek azért, hogy megfizessem a kedvességét. - Még mindig azt hiszi, hogy az én hibám, hogy az apját ma eltemették? emlékeztette hidegen. - Ezért hogy akar megfizetni? Levágatja a fejem, és kitűzi, mint ahogy apja tette velem - a MacKenzie-kkel? Tartsa meg a köszönetét, Sasunach, nem tartok rá igényt. - A karját szorító kérges kezet nézte addig, amíg az kénytelen volt elengedni. - Az életét valóban megmentettem, de nem birtoklom. Nem kérek a köszönetéből. Elindult, lábai alatt ropogtak az őszi levelek és a lehullott ágak. Hosszú szoknyája, mint egy ködfelhő kavargott bokájánál. Kikerült egy fát, és beleolvadt az erdő sűrűjébe. A férfi szavai azonban megállították. - Nem csodálkozik azon, miért nem küldtem őröket, hogy fogják el? Mint a vár új ura, megtehettem volna. Marea lassan szembefordult vele, hangja nyugodt volt, egy szóval sem cáfolta meg megfontoltságát, mely kiült szép arcára - bár a fátyol miatt a férfi ezt nem láthatta. Ametiszt szemeiben a kételkedés szikrája villant fel. - Nem, Sasunach - hazudta bár igaz, hogy az érvelése elkerülte a figyelmemet, mégsem voltak álmatlan éjszakáim miatta. - Foglalatossága miatt többet is veszíthet, mint egy éjszakai nyugodt alvást morogta Chase -, az életébe is kerülhet! Boszorkányságért szigorú büntetés jár most, hogy James lett az uralkodó. Vagy már elfelejtette?

- Hogy is felejthetném el, amikor annyian emlékeztetnek rá? - Összefonta karját, és a férfit figyelte, aki egy hatalmas nyírfa törzsének dőlt. - Már mondtam egyszer, de most megint elmondom. Nem fekete mágiával foglalkozom, hanem gyógyítással. És ebben semmi rossz nincs. A férfi két lépéssel mellette termett, Marea levegő után kapkodott, mikor durva ujjai megragadták felkarját. A szorítás ellen még a vastag kitömés sem védte meg. - A gyilkosságban viszont nagyon sok rossz van! - mondta gúnyosan a férfi. Olyan közel volt Marea-hoz, hogy az fátylán keresztül érezte, ahogy lehelete az arcát simogatja. A férfi vadul megrázta telt vállait, mire feje hátrabicsaklott. Erről van szó, boszorkány, nem arról, hogy az ördöggel cimborál! - Van bizonyítéka arra, amivel vádol? - Nincs - rázta meg a fejét, és enyhített a szorításon egy kicsit. Egy szellő aranyfürtjeit arcába és homlokába fújta. A fátyol Marea vállán libegett, szoknyája alja bokája körül hullámzott, a feje felett levelek zizegtek. - Ha lenne rá bizonyítékom, már saját bőrén érezné azokat a vasakat, amelyekről beszélt. - Gyilkossággal vádol, mégis meghív az áldozat halotti szertartására - tűnődött gyanakvóan Marea, és folytatta, mintha a férfi meg se szólalt volna. - Vállalná, hogy bekísér a terembe, miközben nagyon jól tudja, mivel fogadnának mindkettőnket - megrázta a fejét, és elhallgatott. A várból gyászos kürtszó hangzott fel. - Ó, micsoda ellentétek kavarognak magában, Sasunach! Egyik pillanatban még hálás, a másikban már legszívesebben láncra verve látna. Pillantása összeszűkült, ahogy végigmérte a férfit. - Azt gondolom, Kinclearnonnak jobb, ha egy halott ura van, mint egy olyan, aki nem tudja, mit akar. Meglehet, elhamarkodottan cselekedtem, amikor vérző testét megtaláltam az erdőben. Talán mindenkinek jobb lett volna, ha akkor azt teszem, amire kért. - Talán - helyeselt Chase megtévesztően könnyedén. - De most már késő ezen rágódni, boszorkány. Megmentette az életemet, és most viselje a következményeit. Elhamarkodottan cselekedett vagy sem, én élek. - Igen - bólintott Marea komolyan. A férfi testének melegét vastag kitömése ellenére is érezte, mely elegendő bizonyítéka volt annak, hogy teljesen meggyógyult. - Ezt a terhet viselnem kell. És viselni is fogom. Fejét, hátrahajtotta a nedves szélben, és engedte, hogy a kürtszó visszatérő dallama eltöltse. Milyen régóta nem hallotta ilyen közelről! Ó, és milyen emlékeket kavart fel benne! - Magát hívják, Sasunach!- mondta lágyan. Figyelme megoszlott a kürtszó gyászos hangja és a mellette álló férfi egyenletes lélegzete között. - Menjen! Már így is túl sokáig maradt. Nem szeretném, ha megint keresnék - gyengén felnevetett -, Lord Godfrey nagyon kitartó ember. Egy percig sem hitte, hogy nem tudok semmit magáról, bár azt hiszem, csak azért volt mindig harcra kész, mert félt tőlem. Most, hogy egyszer már összegyűjtötte a bátorságát, másodjára már nem lesz nehéz visszajönnie a mocsárba. Mindketten hallgattak, csak az egyre erősödő eső hangja törte meg a csendet. A távolból mennydörgés moraja hallatszott. Az eső a magasban lévő levelekre hullott, majd hatalmas, csillogó cseppekben a földre. Néhány Marea csuklójára és vállára is esett. Szerette volna felemelni a fátylat, hátrahajtani a csuklyát, és hagyni, hogy a hűvös, friss nedves levegő simogassa az arcát.

Chase hátralépett, mintha csak kitalálta volna a gondolatát, és félt, hogy megteszi. Tekintetéből ítélve már hallotta a szóbeszédet Agatha visszataszítóan összeégett arcáról. Egy mosoly futott át Marea arcán, mikor arra gondolt, mit szólna a férfi, ha egyszer meglátná, mit is rejt valójában a fátyol. Chase tenyerével végigsimított állán, és a vár felé tekintett. Szeme összeszűkült, és Marea érezte, mennyire nem akar visszamenni. - Még nem végeztünk egymással, Agatha. Még vissza fogom fizetni azt, amit értem tett - ha akarja, ha nem. Lelkiismeretem nem engedi, hogy másképp tegyek. - Nem - mondta Marea könnyed hangon, mert már más dolgokon járt az esze. Mi tartja itt, ahelyett, hogy apja temetési szertartásán lenne rokonai körében? És milyen emlékek jutottak eszébe, melyek hatására utálat tükröződött szemében? Korábban ki is mondta, és Marea most megint azt gondolta: Micsoda ellentétek kavarognak benne! - Már végeztünk egymással. Nem hálálhatja meg nekem azt, amit nagyon megbántam, hogy megtettem. Inkább arra kellene figyelmet fordítania, hogy megszerezze a bizonyítékot a bűnösségemre, és megégettessen. Sokkal hasznosabb lenne, nem? Az ágak között beszűrődő kevés fény a férfi nem mindennapian szép arcára esett. Tekintete elhomályosodott, reszkető zöld szeméből nem lehetett kiolvasni érzéseit. - Ha meg akartam volna égetni, már csak hamu lenne magából, és nem állna itt tréfálkozva. - Ezek nem tréfák, Sasunach - javította ki Marea, és szárazon felnevetett. Ezek nyilak. Hegyesek, jól irányzottak. - Ó, ez az ördögi villogás a férfi szemében - ehhez volt hozzászokva inkább. - Még nem halálosak, de biztos vagyok benne, hogy azok lesznek. Jobb, ha még előtte elmegyek. - Újra a vár felé bólintott, és kezét is kinyújtotta. Köpenyének alja a nedves avarba ért, bő ujjai mint kísértetek lebegtek a szélben. - Menjen, és élvezze az apja temetését, ha tudja! Chase gondolkodás nélkül megragadta. Ujjai átfogták karját, mielőtt még az leengedhette volna. Marea bőrét hűvösnek és lágynak érezte, csuklója kecses és apró, külsejének tökéletes ellentéte. Csodálkozás fojtotta belé a szót, amikor kezét arca elé emelte. Levendulaillata volt, mely mint egy éles kés szúrt a szívébe. Egy ametiszt szemű, aranyvörös hajú nő alakja villant fel előtte - de el is illant a kép, mint a sűrű köd a forró nyári nap alatt. Hüvelykujjával Marea csuklójának érzékeny gödreit simogatta, és figyelte, hogy gyorsul fel pulzusa. Chase vak lett volna, ha nem veszi észre, amint a nő megremeg. - Nagyon szép keze van, Agatha - mondta, és figyelmesen nézte. Nem először a pokolba kívánta a fátylat, mely elrejtette előle a nő reakcióit. Másik keze alkarjáról könyökéig csúszott fel. - És lágy karja túl lágy, azt hiszem. Marea levegő után kapkodva elrántotta a kezét. Ruhájának ráncai közé temette, és elfordult. De Chase még látta, hogy hosszú, vékony ujjai remegnek. Némán nézte hatalmas sötét alakját, ahogy magabiztosan eltűnik az erdőben. Sem szavakkal, sem tettel nem próbálta megállítani, engedte elmenni; beérte azzal, hogy csak nézte. Megint megdöbbentette kecses mozgása, mely teljesen elütött külsejétől. Elhaló lépteinek zaja az eső szitálásán és a szél zúgásán keresztül jutott el hozzá. Nem voltak annyira nehézkesek, mint amilyet egy ilyen súlyos asszonytól elvárna az ember. Mozdulatai sem voltak esetlenek, pedig azt várta volna Chase, ahogy tekintélyes korára és zsémbes, sipítozó hangjára gondolt.

- Találka a rossz hírű boszorkánnyal, kölyök? - morogta egy dühös, gúnyos hang a háta mögött. - Pont apád temetése után? Ízlésed és tapintatlanságod elkeserít. Szavai úgy törték szét Chase gondolatait, mint egy söröskorsó a tükröt, ha hozzávágják. Hátrafordult, és Carl Reubint látta meg, amint ellöki magát egy fatörzstől, aminek eddig lustán nekitámaszkodott. Halántékán egy szürke hajtincs esőtől csillogott, mint ahogy egész alakja is. Az arcán ülő unott kifejezésből Chase kitalálta, hogy már jó ideje hallgatózott. Nem volt értelme leplezni ellenszenvét, amit ez iránt a férfi iránt, apja barátja iránt érzett. Nem is próbálta. - Tapintatom vagy tapintatlanságom nem tartozik magára. Reubin arca megkeményedett, amikor abba az irányba nézett, amerre a boszorkány eltűnt. - De igenis rám tartozik - vicsorogta, orrlyukai kitágultak. Fekete szemében düh lángolt, ahogy visszanézett Chase-re. - Rám tartozik, ha azt választod társadnak, aki megölte a barátomat! Nem hagyom, hogy meggyalázd David emlékét azzal, hogy a gyilkosával hetyegsz. Chase keze ökölbe szorult, állkapcsa megkeményedett. Ránézett Reubinra. - Én pedig nem tűröm, hogy beleavatkozzon az életembe. Lehet, hogy apám barátja volt - bár ezt erősen kétlem -, de nekem nem barátom. - Nem is szándékozom az lenni - mondta, amint zekéje ujjából kihúzott egy szálat. - Soha nem titkoltam, mit érzek irántad, kölyök. Apád is tudta. Ő is így érzett. Ennek üzleti megfontolás és egy fogadás volt az oka; de egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen sokra viszed. Örülök, hogy nem okoztál csalódást... ebben az értelemben. Akik jól ismerték Chase Grahamet, felismerték volna a szemében felvillanó érzést, a puszta dühöt. De Carl Reubin elhatározta, hogy bármibe kerül is, nem törődik a fiúval. Nem mintha számított volna. Soha nem pocsékolta arra az idejét, hogy Chase Graham dühe miatt aggódjon, még ha jelentős volt is. - Kár, hogy az öcséd nem lehetett itt a temetésen - mondta Reubin egy unott sóhaj kíséretében. Gonosz tekintete némiképp meglágyult a fiú említésére, aki iránt mindig jobb szívvel volt. - Elmondanád, miért nem jött el? - A határ skót oldala aligha megfelelő hely egy angol fiúnak - morogta Chase, és kezei ismét ökölbe szorultak. - Ebben az időszakban már szép számmal vannak haramiák kint az utakon, földeken. Nem fizetek váltságdíjat valakiért, ha nem muszáj. Brackenhillben is ugyanúgy tudja gyászolni szeretett apánkat, mint itt. Reubin pillantása elsötétült. - Ez volt az egyetlen oka, kölyök? Ez így hamisan cseng. Főleg ha arra gondolok, milyen típusú Henry. Meglehet, tizennyolc éves, de bölcsessége meghazudtolja a korát. Éppen úgy, mint hajlama a vérontásra. Figyelemre méltó tulajdonság ez. Most már értem, miért kedvelte Őt annyira David. A gúnyos hangnem Chase már így is feszült idegeire ment. - Sértései leperegnek rólam, Reubin. Ha van valami oka, hogy megkeresett, mondja meg, aztán hagyjon békén! Reubin felemelte állát, és hidegen felnevetett. - Köszönöm, fiú. Most egy újabb okot adtál arra, hogy megvesselek. Míg mások már rég leszúrtak volna te elképesztő könnyedséggel tűröd a sértéseimet Csak a puhány emberek viselkednek így. A puhányok vagy a bolondok. Azt hiszem, a nyomorult skót véredben mindkettőből van egy kicsi. - Csak félig skót! - javította ki szárazon Chase. - Ne felejtse el, hogy drága barátja, David révén jó angol vér is folyik az ereimben.

- Ez egy hiba volt - morogta mérgesen Reubin hiba, melyre sajnos túl későn jött rá David. Chase megvonta a vállát, és egy közeli fatörzsnek dőlt. - Azon nem tud változtatni, hogy én David Graham fia vagyok. Bárhogy is próbálja figyelmen kívül hagyni, a származásom Önmagáért beszél. - Ez igaz. Nem tehetek róla, de mindig arra gondolok, mennyivel jobb lett volna Davidnek, ha engedi, hogy még csecsemőkorodban megfojtsalak. Csak az apai ösztönének köszönheted, hogy élsz. Bár az hamar elmúlt - mély sóhajjal körbenézett, végül tekintete felvillant, ahogy a várra nézett. Karjával félkört írt le. - Ezeknek mind Henryhez kellene tartozniuk. A várnak, a földnek, mindennek. Ót kellene várúrnak szólítani, nem téged. Jó vezér lenne a fiúból. Ő erre hivatott. - Igen - bólintott Chase, és vonásai megfeszültek. A nedvességtől ismét elkezdett fájni a válla, de száját nemcsak a fájdalom miatt szorította össze. Sokszor láttam Brackenhillben, ahogy a szolgálók öcsém „elhivatottságának" jeleit dicsérik. Nem egy kisállatot temettünk el emiatt Ha nem ismerném olyan jól apámat, azt hinném, hogy a maga vére folyik az ereiben, Reubin arca elsötétedett, és úgy tűnt, képes megütni Chase-t a sértés miatt. Csak ő tudja, miért, mégsem tette. - Dávid büszke volt Henry természetére, őt nem érdekelte volna, hogy te kigúnyolod. - Efelől nincs is kétségem - ismerte el Chase egy rövid fejbólintással -, mivel ezt az apjától örökölte. Ilyen természettel persze, Henryt nagyon fogják érdekelni a határsértések ezekben az években. Ahogy apját is. De ezzel még várnia kell. Addig nem engedik Kinclearnon közelébe, amíg el nem ismerik az emberek, hogy én vagyok az új várúr. - Ez elég kemény kijelentés, kölyök. Henrynek a javára válna ez a hely és minden, ami csak itt van. Biztosan sokkal többet tanulna itt a hadviselésről első kézből, mint a tanároktól. Ha egyszer majd úgyis átveszi a vár irányítását, kezdettől fogva itt kell taníttatni. Rosszul teszed, ha megtagadod ezt tőle. - Te teszed rosszul, hogy feltételezed, hogy ő valaha is várúr lesz Kinclearnonban - mondta dühösen Chase, és ellökte magát a fától. Mérge úgy tört ketté, mint egy faág a csizmája alatt. Szúrás hasított félig gyógyult vállába, ahogy közeledett Reubin mozdulatlan alakjához. Mellé érve annak alacsony termete már nem volt olyan tiszteletet parancsoló. - Kinclearnon az enyém - jelentette ki Chase röviden, de hatásosan. Fejét felé fordította, így szemtől szembe kerültek. Reubin mosdatlan testének szaga a torkát fojtogatta. - Nem engedek se testvért, se haramiát, se árulót, hogy elvegye tőlem a várat. Reubin nem hátrált egy lépést sem - mint ahogy mások tették volna - Chase nyílt haragja láttán. Egy állatias morgás tört tol a torkából. - Az lehet, de ezt nem te fogod eldönteni. Az ember nemigen tudja a várat a sírból irányítani, és egy szellemnek sincs sok beleszólása az ügyekbe. Henry lesz az úr, és hamarabb, mint gondolnád. - Ne kövesse el azt a hibát, hogy fenyeget, Reubin, mert felnyomom a szavait a torkán. Eddig is csak az tartott vissza, hogy az apám barátja. De most már ő nincs itt, hogy megállítson. - Ez igaz - helyeselt gonoszul Reubin -, de a szelleme itt van. Nem mernél megütni apád frissen ásott sírja mellett. - Azt hiszi? Kevéssé tiszteltem őt életében, s a halála sem sokat változtat ezen. Ezzel sarkon fordult, és a zuhogó esőben elindult a vár felé. Egy perc alatt bőrig ázott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy visszaforduljon, és még

egyszer odavágjon Reubinnak. A gyűlölet forrongott lelkében, smaragdzöld szeme szikrázott. - Egy csapatot láttak Kinclearnon felé tartani. Reggelre ideérnek. Akkorra tűnjön el a várból az embereivel együtt. Ha nem, erőszakkal távolítom el. Világosan beszéltem, Reubin? Mivel nem kapott választ, visszafordult a vár felé. Mennydörgés hallatszott, ahogy a vihar egyre távolodott. Csizmája a sárba toccsant, törött ágakon, vizes leveleken és pocsolyákon keresztül vezetett útja. Vissza se nézett. Reubin mosolya gonosz volt, lelkét fekete gyűlölet töltötte be. - Igen, kölyök, nagyon világosan beszéltél - mormolta, és nézte, ahogy távolodik. - Menj, de abban biztos lehetsz, hogy visszatérek, méghozzá hadsereggel! Henry átveszi jogos tulajdonát, ha addig élek is!

6. fejezet

Részeg volt. Nagy részeg. Nem kellett hogy megérezze a szájából áradó likőrt, Marea anélkül is tudta, hogy Chase Graham részeg. Bizonytalan járásából egyértelműen meg lehetett állapítani. Eddig öt gyászszertartást tartottak egymás után. Mindegyiken elsősorban likőrt és sört szolgáltak tel, ezt whisky, bor, rum és brandy követte. Mivel a jelenlevők között ő volt az egyetlen legközelebbi rokon, elvárták, hogy mind az ötön részt vegyen. Igen, részeg volt, de még mennyire! Kőkemény akaratra lett volna szüksége, hogy ne legyen az. Marea figyelte, ahogy hangosan botorkál az erdőben egy trágár dalt énekelve, de többször megakadt a nyelve közben. Reszketett, és egy közeli bokor mögé guggolt Életében először teljesen meztelennek érezte magát. Talán azért, mert majdnem az is volt. Aranyvörös hajából vízcseppek csöpögtek, és lecsurogtak a hátán. Csak egy kopott lepedő fedte testét, szorosan köré csavarva, hogy a fürdő után felitassa a vizet róla. Most még jobban összehúzta magán. Megborzongott, ahogy a hűvös esti szellő felszárította majdnem meztelen testéről a vizet. Akkor vette először észre a férfit, amikor azon a kitaposott ösvényen ment, ami a kunyhóját és a folyótorkolat legdélebbi csücskénél található jól elrejtett, kis bejáratot köti össze. Csak a süket nem hallotta volna meg a férfi nehézkes lépteinek zaját, ahogy a vihar után nedves leveleken és ágakon csörtetett keresztül. Marea először azt gondolta, hogy egy hatalmas állat mászkál az erdőben. De ahogy a trágár dallamot meghallotta, elvetette az ötletet Egy bokor mögé bújt Nem nagy védelem, igaz, de nem volt más kéznél. Nem érette, mit keres itt a férfi apja temetésének éjszakáján. De nem is töltötte azzal az időt, hogy kitalálja. Azon gondolkodott, hogy juthatna el a kunyhójába, ahol felvehetne az Agatha-jelmezt anélkül, hogy magára vonná a férfi figyelmét Annak esetlen léptei éppen arra vezettek, amerre ő is ment volna. Most pedig egyenesen a bokor felé tartott, ami mögött rejtőzködött

Mivel már túl késő volt ahhoz, hogy máshol keressen menedéket annyira összegömbölyödött, amennyire csak tudott, és szemét szorosan összeszorította, nehogy tekintetének tüze vonzza maga felé a férfit Éberen figyelte közeledő lépteinek zaját, és elpirult, amikor akaratlanul is összeillesztette a dallamfoszlányokat. Nem tudta, mi árulta el. Más nem lehetett, csak a kiabáló, részeg férfi intuitív erős ösztönei. Marea csak azt tudta, hogy szíve vadul ver, és imádkozott, hogy ne találjon rá. A következő pillanatban óvatosan kinyitotta a szemét, és egy félelmetesen nagy, sáros bőrcsizmát látott meg. Elakadt a lélegzete, ujjai szorosan markolták a lepedőt. Sűrűn pislogott, hogy a szempilláiról csepegő vizet lerázza, még inkább azért, mert nem hitt a szemének. Most már hitt kárhozat szerencséjében, hogy Chase Graham mégis meglátja fátyol nélkül, mivel az utóbbi időben sok szerencsétlenség történt vele. De miért kell még félig meztelennek is lennie? Chase eközben azon törte a fejét, hogy miért állt meg. Nem vette észre a lábainál kuporgó nőt. Sötét árnyék burkolta be, de még ha nem is rejtette volna el a sötétség, a férfi szeme már rég nem engedelmeskedett akaratának. Jelen pillanatban magában arra fogadott, hogy mennyi ideig hallgat még parancsaira a lába. Nemigen tudta, hogy keveredett el idáig anélkül, hogy orra ne esett volna, bár erre még bőven volt ideje. És különben is miért szólította a boszorkányt? Istenem, képtelen volt visszaemlékezni. Valami volt a karjával, ráncolta hanyagul a homlokát. Sehogyan sem emlékezett arra, mi volt egy nő vaskos karjával, aki sokkal idősebb nála, mégis felkeltette valamiért a kíváncsiságát. Megreccsent egy ág, ezért lenézett. Először arra kellett koncentrálnia, hogy ne bandzsítson. Amikor ez sikerült, akkor arra, hogy lélegezzen. Marea feltekintett. Aligha tudta volna megmondani, melyikük lepődött meg jobban. Smaragdzöld szeme tágra nyílt, arca elfehéredett, mintha kísértetet látna. Feje búbjáig elpirult, szíve majd kiugrott a helyéből. A megdöbbenés, mely belehasított, nem kevésbé volt rémült, mint a férfi arckifejezése. Mivel az állt, ő meg guggolt, nyakát jól hátra kellett hajtania, hogy felnézzen rá. Szeme elkerekedett, ahogy végignézett izmos combján, feszes hasán, deltás felsőtestén, vállán, végül arcán, melynek vonásait tökéletessé rajzolták az éjszaka vibráló árnyai. Ezüst holdfény táncolt kócos, szőke haján, és az olvadó ezüst színére festette. Szemében, mely Marea tekintetét fogva tartotta, és nem eresztette, a lágy csillogást smaragdzöld tűz váltotta fel. - Álmodom? - kérdezte sóvárogva, rekedt hangon. Marea érezte, hogy megborzong, vére felmelegszik. Az ő hangja is rekedt volt. - Igen - suttogta, és képtelen volt bólintani is, hogy megerősítse válaszát ez egy álom. A férfi elmosolyodott, mintha ezt a választ várta volna, és örült, hogy meghallotta. Marea szíve megállt egy pillanatra, amikor két kéz feléje nyúlt. Egy gyengéd, de ugyanakkor sürgető mozdulattal talpra, állították. A lepedő majdnem lecsúszott róla, de még idejében elkapta. A férfi erősebben szorította, majd maga felé húzta. Marea megpróbált ellenállni, de nem volt elég ereje hozzá. Az megint szorosan melléhez vonta, és Marea érezte, hogy forróság önti el a testét.

- Mi-mit csinálsz? - kérdezte zihálva. Felemelte állát, amikor a férfi meleg ujjai egy vizes hajtincset simítottak ki homlokából, majd még erősebben szorította magához, amíg Marea mellén érezte annak szabálytalan, heves szívverését. A férfi is érezte, lélegzete szaggatott volt. - Engedj - kérte Marea -, nem tudod, mit csinálsz. - Dehogynem, szép hölgy - motyogta alig érthetően, és megragadta a nő állát. Tenyerében olyan volt a bőre, mint a nedves selyem. Nagyon finom. - Pontosan tudom, mit csinálok. Végül is ez az én álmom, nem? De igen. Az én álmom, és azt teszek vele, amit akarok. És azt akarom, hogy amíg felébredek, téged így tartsalak a karjaimban. Marea szeme tágra nyílt, amikor a férfi lehajtotta a fejét. Ajkai az ő ajkai előtt megálltak egy pillanatra. Marea érezte a meleget és a likőrszagot, ami a szájából áradt. Uramisten, mit tettem? - gondolta kétségbeesetten. Megérezte a férfi szájának első, tétova érintését, ugyanakkor a megsemmisítő vágy első hullámát - már nem tudott gondolkozni. A férfi keze a derekára fonódott. Tenyere lejjebb csúszott gömbölyű fenekére. Felsőtestét már szorosan tartotta, de csípője még távol volt tőle. Most ezt húzta magához. Chase szenvedélyét csak fokozta, hogy részeg volt. De nem volt felkészülve a kis öklökre, amelyek vállát csapkodták, és elmozdították száját a mennyországtól, amibe épp csak belekóstolt. Marea azonban nem mozdította el a férfi kezeit, azok továbbra is szorosan fogták gyenge karját, amikor kicsúszott az ölelésből. Hátralépett egyet, lába alatt zizegtek a levelek, és nekiütközött egy fatörzsnek. Az érdes kéreg bőrébe vágott, de annyira lefoglalták a testében ébredő viharos érzések, hogy nem érezte. Úgy szorította magához a lepedőt, mintha csak egy csecsemő lenne, akinek nagyon nagy szüksége van védelemre. - Engedj elmenni! - kérte elfúló hangon. Egy rövid pillantást vetett a felsőkarját szorító kézre. - Még egyszer mondom, te nem akarod ezt! - Nem, szép hölgy, tévedsz! - mondta Chase, és fokozatosan maga felé húzta megint. - Soha semmit nem akartam jobban az életben - keze elérte a lány felsőkarját -, ó, milyen karcsú -, és amint annak melle kézfejét simogatta, a lélegzete is elakadt. Egy csuklórántással újra maga elé fordította. - Ez az álom túl szép ahhoz, hogy máris véget érjen. Marea kezeit védekezően maga elé emelte, és megtámasztotta a férfi mellkasán. Tenyere szinte életre kelt, ahogy a szaténing alatt kirajzolódó kemény izmokhoz ért. Úgy nézett kezeire, mintha azok egy másik nőhöz tartoznának. Biztosan nem hozzá, hiszen készségesen élvezik az érintést! A likőrillat egyre erősödött, ahogy a férfi lehelete arcát és homlokát legyezte. Teljesen összezavarodott. Felnézett, és rabul ejtette az átható tekintet. Chase ujjai hosszú, kecses nyakára kúsztak fel, miközben az arcát nézte, majd belevesztek összekuszálódott, vizes hajába. Megpróbálta ajkait sajátjához húzni, de annak nyaka kőkemény lett, meg sem moccant. Chase homlokát ráncolta, de az arcán ülő merev, részeg kifejezés már kevésbé volt ijesztő. Keménységének éles ellentéte volt gyengéd érintése. - Hogy hívnak, Látomás? - Ez a te álmod, uram. Te mondd meg - remélte, hogy az éberség szikrája megérinti, és felébred.

Valami azt súgta, hogy ez az álom nem olyan, mint amilyennek Chase gondolja. Felemelte az állát, fejét hátrahajtotta, és nevetni kezdett. Telt, erős hangja volt, melytől bizseregni kezdett Marea vére. - Az legyen az utolsó dolgom, hogy elnevezzelek - pillantása elsötétült, és hirtelen komoly lett, ahogy gondolatai száznyolcvan fokos fordulatot vettek. Ujja Marea fülének érzékeny gödreit simogatta, alaposan feltárta. Elmosolyodott, mikor látta, hogy az jólesően megborzong. - Jólesik? - Igen - válaszolt Marea, még mielőtt rájött volna, hogy mit is mondott. - És ez? - kérdezte rekedten, mikor a nő karját szorító kezét meglazította, és befelé fordította. - Ez jólesik? Marea levegő után kapkodott, amikor a férfi kezét melléhez közeledni érezte. A hangot és gyenge ellenkezését a férfi szája fojtotta bele. - Ne harcolj ellenem, Látomás! - suttogta ajkainál, amikor el akarta lökni magától. Hüvelykujjával a nő mellbimbóján körözött. Mély sóhaj tört fél torkából, mikor érezte, hogy ujja alatt megkeményedik. Nyelvével végigsimított Marea telt alsó ajkán. Egy teljes percig ízlelgette, mielőtt hátravetette volna a fejét, hogy ismét ránézzen. - Ez csak egy álom, szép hölgy. S az álomban nincsen félelem, csak gyönyör. Lélegzete perzselte a nő arcát. Egy pillanatig Marea szerette volna, ha ez valóban nem más, csak egy álom. Soha nem érzett még ahhoz hasonlót, amit a férfi legkönnyebb érintése is kiváltott benne. Kíváncsisága azt diktálta, hogy jobban is megismerje ezeket az érzéseket. Józan esze viszont azt, hogy térjen észre. Végül az utóbbi győzött, nem minden harc nélkül. Felnézett a férfira, és ismét rabul ejtette annak tekintete. A fekete, szenvedélytől égő szemekből kiolvasta, hogy Chase Graham nem fogja elengedni. Ezt szavai is megerősítették. - Ez az én álmom, Látomás! Az, amire már oly régóta várok. Végig fogom álmodni - éhesen nézte a nő száját. - Muszáj! - nyögte elkínzott hangon. Hevesen és követelőzően tapasztotta ajkait a nő szájára. Egyik kezével a fejét tartotta szorosan, nehogy elforduljon, másik keze annak melléről a derekára csúszott le. Úgy szorította magához, mintha finom lágyságát magába akarná olvasztani. Egyet lépett előre, ezzel Marea-t a fatörzshöz nyomta. Ezúttal mellkasával és csípőjével szegezte oda. A nő felemelte kezét, hogy tiltakozzon, de a férfi egy mozdulattal kettőjük közé szorította, így azok használhatatlanokká váltak. De azért nagyon kellemes volt érezni egyrészt tenyerén a férfi szívverését, másrészt kézfején saját vad szívdobogását. Minden ütéssel csökkent az ellenállása. Nem tudta, mikor adta fel a harcot, és kezdte simogatni a férfit. Az a különös érzés, amit első érintései keltettek benne, forró vággyá növekedett. Olyan erős volt, hogy szinte elgyengítette. Már nem döngette a mellkasát, inkább simogatta, élvezte az érintését. A szaténing alatt teste forró volt, és remegett, ami csodálatos melegséggel töltötte el Marea karjait. Mikor a férfi nyelve hegye szétfeszítette ajkait - végleg megadta magát. Brandy- és borízű volt a szája, ez a tüzes íz felébresztette benne a régóta elfojtott vágyat. Nyelvük szenvedélyes játékot játszott, Marea szívverése felgyorsult, és sóvárogva karolta át a férfi érős nyakát. Ujjait aranyszínű hajába temette a tarkóján. Chase nem mert megmozdulni, mert félt, ha megteszi, a lány kihasználja az alkalmat, és kiszabadul. Alkoholgőzös agya nem is álmodta volna, hogy az így

megadja magát. Ezért nem is érzékelte, amikor mégis megtörtént, mert azzal volt elfoglalva, hogy idejét és teste feletti csekély uralmát jobban kihasználja. Érezte a szorosan hozzásimuló test remegését. Ez az érzése eddig ismeretlen tüzet lobbantott lángra vérében. Egy halk nyögés hallatszott az éjszakában, és visszhangzott a hűs, lágy szélben. Az övé vagy a Látomásé? Nem tudta, de nem is volt fontos. Teste egyre jobban életre kelt, ahogy érezte a nőt a karjaiban. Apró kezei égették bőrét a szaténing alatt. Lehelete édesebben simogatta arcát, mint a hűvös szél egy forró nyári napon. Vágyának, hogy megkapja ezt a gyönyörű nőt, kézzelfogható bizonyítéka volt az ágyékában érzett édes fájdalom. Évek óta nem kívánt még így nőt, mint most őt. Marea csókjai valamivel merészebbé váltak, nyelvével felfedezte a fogakat, majd mögöttük a mézízű mélyedést. A férfi elhárította, incselkedett vele, végül visszahúzta nyelvét. Megállította a nő bátortalan kutatását azzal, hogy ő kezdte el, de határozottabban és kitartóan. A nő nem ellenkezett. Majd annyira hátrahajolt, hogy Marea kezei lassan felcsúszhassanak mellkasán. Egy pillanatra megálltak széles vállán, de aztán nyaka köré fonódtak. Ujjai hajába túrtak, és közelebb húzták testét. Gyenge lehelete a férfi ajkait simogatta. Majdnem ez lett a veszte. Ha ilyen ütemben haladnak, nagyon rövid lenne együttlétük; ezért elszakította ajkait a nőétől, és a szemébe nézett. Marea is felemelte a fejét, és ametiszt tekintete a férfiéba kapcsolódott. Szenvedély égett benne, csakúgy, mint szívében és testében. - Megigéztél, te csábító nő - suttogta rekedten a férfi, és homlokát a nő homlokán nyugtatta. Nedves bőre mint a selyem, olyan volt. Lenézett, de a lepedővel fedett hullámzó keblek látványa sem könnyítette meg dolgát. - Még soha nem álmodtam ilyen gyönyörűt! - Én sem - válaszolta Marea szaggatottan, és elpirult, ahogy kicsúszott a száján. De nem vonta vissza. Hogy is tehette volna, hiszen ez volt az igazság! Karjai a férfi nyaka körül meglazultak, majd lehulltak. Ő gyorsan utánakapott, és visszatette vállára. Marea, bár furcsán nézett rá, nem ellenkezett. - Kívánlak! - szólt a férfi. - Rettenetesen! Tudod? - Kezei a nő hátát, derekát, csípőjét simogatták. Homlokuk és orruk összeért, úgy álltak egymással szemben. A férfi lehelete Marea arcát simogatta, felmelegítette ajkait, arcát és állát. Csodálatos érzés volt, csodálatosabb, mint a testükön táncoló holdfény vagy mim a fájón forró testüket simogató hűs szellő. - Igen! Tu-tudom. - Ha tudod, akkor azt is tudod, hogy az enyém leszel. Most már semmi nem állíthat meg, hogy megízleltem a mennyországot: téged. - Tekintete elsötétült, ahogy orrát orrához nyomta, és megkérdezte: - Harcolni fogsz ellene, Látomás? - Számít az? Lassú, lélegzetelállító mosoly tűnt fel a férfi arcán. Marea nem kapott levegőt, szíve vadul kalapált. Ha mosolygott, teljesen ellenállhatatlan volt. - Nem - válaszolta lágyan -, nem számít. - Szavai elhalkultak. Mintha nem lenne hatalma felette, egyik keze magától felemelkedett, Marea arcához ért, és simogatni kezdte. Szeméből látszott, nem is akarja megállítani. - Ez a legszebb az álmokban, nem? - Látta, hogy a nő nem érti, ezért hozzátette. - Még sohasem vittem ágyba valakit, aki nem akarta. Nem hiszem, hogy álmomban meg tudnám tenni. Keze lejjebb csúszott Marea szépen ívelt

állára. Kérges ujjai tarkóját csiklandozták, aztán a nyaka és a válla közötti érzékeny bemélyedést. Észrevette, hogy megborzong érintésétől. Összeszedve maradék erejét, Marea ránézett - Ha harcolnék ellened, aligha mondhatnád, hogy akarom. A férfi lenézett rá, és furcsán méregette. Mielőtt válaszolt volna, szép arcán legeltette a szemét, és látta, hogy elpirul. - A csókjaid nem ezt mutatták, Látomás! Sem kezeid, melyek magadhoz húztak. Ha ezt állítod, akkor hazudsz. Ezt akarod? - De a válaszra már nem hagyott időt, keményen megragadta az állát, mégsem okozott fájdalmat. Erősen tartotta, amikor az el akart fordulni. - Mit gondolsz, meddig tudnál ellenem harcolni? Egy percig? Kettőig? Fogadok, hogy tovább nem bírnád visszafojtani vágyadat. Marea megmerevedett, a szorítás ellenére felemelte állát. A férfi engedte, csak ő tudta, miért. - Önelégült alak vagy, ha ilyet mondasz. Hát nem tudod, hogy ez kihívás egy nő számára? Mint egy sólyom, csapott le áldozatára a férfi. - Akkor vedd úgy, hogy kihívtalak, szép hölgy! Mielőtt megtorolhatta volna, a férfi máris magához húzta. Marea felsóhajtott, és ahogy a kiáramló levegő megcsapta a férfi arcát, ő is felnyögött. Lehajtotta fejét, és hevesen vette birtokba száját, hogy megmutathassa, mennyire gyenge a nő ellenállása vele szemben. Kicsit hátrahajolt, de csípője továbbra is a fához szorította Marea-t - Nem igaz, hogy nem akarod! Nem igaz! - Nem - mondta Marea, és nyelt egyet. Teste bizsergett, ahol a férfi hozzáért De ott is, ahol nem. - Valóban nem igaz. Egy pillanatra tekintetük összevillant. A kihívás megtörtént, és elfogadták. Marea nem tudta eltitkolni, mennyire tombol benne a tűz, de nem tudta, hogyan csillapítsa. Csak azt tudta, hogy nagyon jó, ha a férfi karjai átölelik, és ha megcsókolja, szinte eszét veszti. Ametiszt szemében a megadás csillogott. Chase nyelt egyet, amikor meglátta. Ez több volt, mint amit remélt. Dalolt a lelke, még ha részeg volt is. Keze lecsúszott gömbölyű csípőjére: formás combjait simogatták. Érezte, hogy remeg. Lassan tenyere a derekára kúszott. Ujjai bőven körülérték. Csodálta, mennyire keskeny, és örömét lelte abban, hogy ez az apró teremtés milyen törékeny. Istenem, de hát ő nem bántani akarja! Marea elcsodálkozott, hogy ilyen nagy keze van, melyek képesek bántani is valakit; ujjainak ereje ijesztő, érintése mégis gyengéd. Chase nehézkesen leguggolt, majd lefeküdt a fenyőtű-és levéltakaróra. Robusztus teste alatt ropogott az avar, ahogy kinyújtotta remegő kezét a nő felé. - Gyere, te csábító, és akard te is! - mondta fátyolos hangon. - Hacsak ma éjszakára is, de engedd, hogy megízleljem a mennyországot! - Igen - az ő hangja is ugyanolyan fátyolos volt. - Én is régóta oda akarok jutni. A férfi egy pillanat alatt lehúzta magára, karjaival átölelte. Édes illata elborította, incselkedett vele, tűzbe hozta. Marea addig fészkelődött, amíg kényelmesen el nem helyezkedett rajta; ez volt a legédesebb gyötrelem, amit Chase valaha is érzett. Teste éhesen vonaglott, és ő gondolkozás nélkül csillapította az éhségét. Ajkai megtalálták Marea ajkait, fogaival gyengéden harapdálta. Lehunyta szemét, amikor megérezte annak nyelvét fogainál. Mellét és vállát simogatások

borították be, és ez már majdnem több volt, mint amit el tudott viselni. Nehezen tartóztatta meg magát, de ha a nő folytatja, már nem tudja visszatartani. Nem akarta, hogy ez bekövetkezzen. Már nem volt kezdő, aki nem tud uralkodni a testén. Azok az idők elmúltak, és nem akart visszasüllyedni arra a szintre. Ő a Látomását akarta, Istenem, de mennyire! De nem gyorsan; lassan és teljesen. Minden másodpercét élvezni akarta, mert talán nem tér vissza újra. Bár ez a gondolat megrémisztette, ugyanakkor meg is erősítette abban, hogy ne siessen. Ne siettesse a testét, de főleg nem a nőét. Marea csodálta a férfi izmait, varázslatos ajkait, forró leheletét, melyet mellén érzett, és gyengéd simogatásait, melyek az őrületig becézték. Légzése nehézzé vált, mire háta a hideg, kemény földre került. Mikor érezte, hogy a lepedő lehull róla, eltűnt minden ellenállása. A vékony anyag megvédte a fenyőtűk és a levelek szúrásától. Kellemes éjszakai levegő simogatta végig meztelen testét. Megborzongott, de nem a hidegtől; inkább attól, hogy a férfi átható zöld szeme éhesen vándorolt rajta. Az ő szemében is ez az éhség tükröződött. Kezét nem tudta nyugton tartani. Kemény izmokat cirógatott végig; milyen szilárdak és erősek voltak, aztán érzékeny tenyere feljebb csúszott. Gallérján az ezüstzsinór kézfejét karcolta végig. Felsóhajtott, és lehunyta szemét. Mennyivel csodálatosabb érzés volt, amikor figyelme központjában csak az volt, hogy megsimogassa a haját. Nem sokáig volt ez így, mert a férfi végigsimította a hasát, megcsiklandozta köldökét, végül a keze lassan megállapodott a mellén. Marea halkan nyöszörgött, mikor meleg ujjak átfogták, és a végsőkig hevítették. Válaszul a férfi selymes vállait simogatta, majd körmeit belemélyesztette, amikor egy vágyhullám végigsöpört rajta. Megadta magát a vágynak, engedte, hogy egyre magasabbra repítse, amikor érezte, hogy a férfi a mellét a fájdalmas gyönyörig izgatta. Ujjai meglazították az ingét, majd alácsúsztak. A díszzsinór kézfejét karcolta. Ez éles ellentéte volt a selyemszerű, mégis acélos keménységű mellkasának, mely tenyerét és szívét is betöltötték. Az izmok ujjai alatt megremegtek, mire halkan felnevetett, de nevetését elfojtotta a férfi ajka, ahogy követelőzően rátapadt az övére. Csókja először lassú volt, és gyengéd, majd egyre merészebb, amikor simogatásai is egyre bátrabbá váltak. Marea hátát ívben megfeszítette. A férfi ráhajolt, és ezzel a földhöz szegezte. Most Marea-n volt a sor, hogy azt higgye, ez egy álom. Semmi más nem lehet ennyire mennyei. Keze kétségbeesetten simogatta a férfi hátát, mintegy könyörögve, hogy vessen már véget gyötrelmeinek. Hogy hogyan, azt nem tudta. Csak akarta, de nagyon. A férfi felemelkedett. Marea nyöszörögve tiltakozott, amikor a súly eltűnt testéről. Felnyitotta a szemét, amely egy smaragdzöld tekintettel kapcsolódott össze. A férfi nem vette le róla a szemét, miközben gyorsan levetette magáról ingét, nadrágját és csizmáját. Aztán egy sóhajjal betakarta a nő remegő testét sajátjával. Birtokoló gesztus volt, amin Marea-nak nem volt ideje töprengenie, mert a határozott, sürgető ajkak elnémították. A férfinak nemcsak ajkai voltak sürgetőek, ha nem a keze is. Egyiket a nő nedves, lágy hajába temet te, és ökölbe szorította, amint testével egyre jobban ránehezedett. Közben a nyaka és a válla közötti érzékeny gödröt csókolgatta. Lehelete forró volt, és szaggatott - Marea bőrét perzselték. Másik keze türelmetlenül simogatta csípőjét és vállát, újra és újra.

- Nyílj szét, Látomás! - suttogta a nyakába. Ahogy ezt mondta, nagy kezei gyengéden a bársonyos combok közé siklottak, és szétfeszítették. - Nyílj szét nekem! Engedj be! Marea szétnyitotta combjait. Egy pillanatra megrémült, mikor érezte, hogy valami meleg nyomódik lábai közé. Hirtelen egy másik emlék jelent meg előtte, egy másik férfi. Teste megdermedt. Tiltakozó kiáltás hagyta el ajkát. Kezeivel a férfi vállát próbálta eltolni magától, majd ökleivel ütötte a kemény, izmos mellkast, miközben fejét oldalra rántotta. Chase meglepődött, amikor megérezte hirtelen és váratlan ellenkezését. Könyökére támaszkodott, felemelte a fejét, és lenézett rá. Marea szeme szorosan csukva volt, arca halálsápadt. Félelem torzította el szép vonásait. Chase-nak nem volt könnyű megtartóztatnia magát, de sikerült. Keze a nő arcához ért. Az kinyitotta szemét Ametiszt pillantásában zavarodottság látszott, mikor ránézett - Ez az én álmom, Látomás - mondta a férfi szaggatottan, szinte alig érthetően. - De nem teszem veled, ha szűz vagy. Marea vett egy mely lélegzetet, és remegve megszólalt. - Ak-akkor nem teszed; mert még ártatlan vagyok. - Nem! - kiáltott fel, és vonásai megfeszültek. Harag villant fel szemében. Nem! - ismételte, és a fejét rázta, majd zavartan hozzátette: - De... ez az én álmom! Ekkor újra meglátta a félelmet, mely annyira látszott törékeny arcán és tágra nyílt szemeiben. Részegsége miatt nem vette eddig észre. Most viszont meglátta. Rémülete már így is háborgó lelkébe hasított Fogalma sem volt, miért fél a nő, csak egyet tudott: hogy így nem hagyhatja itt, a semmi nélkül. És nemcsak azért, mert saját teste is az édes megváltásért könyörgött. Jaj, nem! Egy mély sóhajjal ráhajolt, és lágyan megcsókolta lezárt szemhéjait Marea úgy érezte, mintha egy pillangó szárnyai rezegtek volna bőrén. - Nem hagyhatlak itt a félelemben, nem lenne szép tőlem - suttogta, hangja olyan gyengéd volt, mint keze, mely arcát simogatta. - Álom ez, vagy valóság, tudnod kell, nincs semmi félelmetes abban, ami egy férfi és egy nő között történik. - Lehajolt, és futó csókot lehelt a szájára. Amikor felemelte fejét, meglátta a nő szemében a szenvedélyt és az izgatottságot. - Nyílj széjjelebb! -kérte. Csípőjét a lába közé nyomta, nem hagyva kétséget afelől, mit akar tenni. Kulcsold át a combomat a lábaiddal! Hívj befelé! Marea tétovázva felemelte lábait, és átfogta velük a férfi combjait. Kemény teste az övéhez préselődött mindenhol, melytől a lélegzete is elakadt. Megremegett, amikor érezte, hogy valami forrón belehatol. Chase figyelte, ahogy a félelem eltűnik szeméből, helyette a kíváncsi vágy első szikrája lobban fel. Megelégedetten hajtotta fejét a nyakára, és megcsókolta sós bőrét. Aztán felemelte kissé csípőjét, és mélyebbre hatolt benne. Két nyögés hallatszott. Chase, bár próbálta, nem volt elég gyors, hogy szájával elfojtsa. Az egyik a puszta gyönyör és teljes csodálat keveréke volt, a másik a fájdalomé és az árulásé. Nem nézett Marea szemébe, de csak mert félt, hogy egyetlen mozdulata is túllép a gyengédségen. A nő hüvelye körülölelte. Erezte, milyen forró, nedves és szűk, és ez az érzés teljesen szétmorzsolta jó szándékait A fájdalom első hulláma kezdett elcsitulni, és Marea megpróbálta elmozdítani magáról a kellemes, de mégis nehéz súlyt, mely a földhöz szegezte. Nem tudta. Ahelyett, hogy legurította volna, inkább jobban magához húzta, és így az

mélyebbre hatolt belé. Újra felnyögött. A fájdalmas akadályt már átszakította, és már nem a fájdalomtól zihált, hanem a testét elöntő mámorító érzésektől. Ujjaival a férfi hátát szorította, körmeit a húsába mélyesztette. Chase első lökése gyengéd volt, kellemes kínzásnak tartotta. Mélyen el akart temetkezni a nedves puhaságban, elveszni a gyönyörben, melyet ez az apró test okozott neki. De a félelem, amit felvillanni látott Marea szemében, visszafogta. Újra beléhasított a tudat, hogy ne okozzon neki felesleges fájdalmat, csak annyit, amennyi elkerülhetetlen. Azt akarta, hogy gyönyört érezzen, olyan gyönyört, ami az őrületbe kergeti. Lassan visszahúzódott. Elmosolyodott, amikor annak teste megremegett a mozdulatra. Marea kétségbeesetten felnyögött, és lábaival erősebben szorította a férfi combjait. Hátát ívben megfeszítette, ahogy próbálta visszahúzni magához, de az nem engedte. A férfi fogai gyengéden a fülét harapdálták, nyelve fülcimpáját nyalogatta, de teste ugyanott volt, épp a bejárat szélén. Nem csúszott ki teljesen, de hagyta, hogy a nő azt higgye. Ez már több volt, mint amit Marea kibírt. A férfi combjain a szőrszálak csiklandozták combja belső részét, vad tüzet gyújtva ott. Széles mellkasa kemény mellbimbóit dörzsölgette, heves érzéseket keltve életre. Forró lehelete fülét perzselte, keze nyomán lángolt a bőre. Tüzes lüktetést érzett combjai között, mely hullámokban a gyomráig kúszott fel. Szíve kalapált, légzése lassan szaggatottá vált. Ujjait behajlította, amikor a férfi hátába mélyesztette, és magához próbálta húzni a testét. Amikor ez nem sikerült, engedte, hogy saját teste beszéljen helyette. Hátrafeszítette, úgy könyörgött a férfihoz, hogy vessen véget édes gyötrelmeinek, ha már elkezdte. Amikor másodszor is megfeszítette hátát, egy erőteljes lökést érzett. Arra sem volt ideje, hogy visszanyerje lélegzetét, máris újabb követte, majd újabb és újabb, egyre gyorsuló ütemben. Tüzelt a vére. A lökéseket befogadta, és még többet akart. A férfi elég gyors volt ahhoz, hogy ezt teljesítse. Lehajolt vállaira, és szája gyengéden harapdálta, majd szívta a bársonyos bőrt Mélyen benyomult, csípőjével lágyan körözött, mikor kezébe fogta mellét, és ujjai kitartó játékának hatására a már kemény mellbimbók még jobban megkeményedtek. Marea nyögdécselt, fejét vadul forgatta jobbra-balra, ahogy a vágy forró hulláma elöntötte testét. Felemelkedett, hogy még jobban belenyomuljon, aztán lehúzta magára a férfit. Lábai feljebb csúsztak, és csípőjén kulcsolódtak össze. Teljesen befogadta, kinyújtóztatta testet, hogy tökéletesen hozzásimuljon. Megállt az idő. A testében eddig kavargó vágyak összegyűltek, és egy csodálatos, mindent felemésztő érzésben törtek ki. Minden lökés egyre magasabbra repítette, oda, ahol még sohasem volt, de ahonnan nem is akart visszajönni. Chase nézte eksztázisát, és azt gondolta, ennél gyönyörűbb látványt még életében nem látott. Még akkor is gyönyörködött, mikor érezte, hogy az ő teste is gyorsan, követelőzően megremeg. Marea megborzongott, és Chase érezte, tovább már nem tudja tartani. Fejét hátrahajtotta, és három hosszú, erőteljes lökéssel elélvezett. Amikor érezte, hogy vége van, erőtlenül a nőre hanyatlott. Marea elfogadta a ránehezedő súlyt, élvezte. Kezei úgy simogatták kemény hátát, mintha soha nem érezhetné újra, ezért minden porcikáját emlékezetébe akarná vésni. Megcsókolta sós bőrét, aztán nyakába temette arcát, és szorosan átölelte.

- Ó, Látomás - suttogta a férfi a fülébe rekedten. Ahol forró lehelete a bőrét érte, megremegett. - Ez édesebb volt, mint amit elképzeltem! Édesebb, mint a mennyország! Lehunyta a szemét, a nyakához simult, és úgy maradt. Keze, mely arcát simogatta, lehullt a földre. Jó idő múlva Marea rájött, hogy a férfi mély, alkoholgőzös álomba merült. Elégedetten sóhajtott, és ő is elszenderült.

7. fejezet

Marea a legszebb érzésre ébredt, amit valaha is érzett. Az, hogy fáradt volt, fájt mindene és fázott, egyáltalán nem számított. Az viszont, hogy egy meleg és erős valamihez simult, mely biztonságot nyújtott, nagyon is sokat jelentett számára. Teste bizsergett, ahogy egy-egy emlék felrémlett lassan ébredő agyában. Valami nehéz, de nem kellemetlen fonódott derekára és lábára. Hűvös szellő simogatta homlokát és arcát, összeborzolta a haját. Erős, egyenletes ritmusú szívverés visszhangzott füleiben. Elégedetten sóhajtott, és ujjait behajlította. Ujjhegye valami lágyon simított végig valamin, ami olyan volt, mint a selyem kirojtozódott széle. Egy percig élvezte az érintését, majd jólesően kinyújtózott. Ez a mozdulat újabb érzéseket ébresztett fel benne. Teste egy meleg sziklához préselődött, aminek még alig volt tudatában. Mostanra azonban már teljesen felébredt. Nagyon is. Melle és combjai, melyek a bársonyos és acélkeménységű párnán pihentek, szinte égtek. Lázas izgalom hullámzott végig testén, és a velejéig felforrósította. Halk sóhaj hagyta el ajkát Kinyitotta szemét, hogy megnézze, mi az oka. Feje fölé kinyújtott kezét lassan leengedte. Megbűvölve nézte, ahogy jobb keze összeborzolódott barnásszőke hajhoz ért. A hajnal első sugara megérintette a fák tetejét. A törékeny fény átszűrődött a leveleken, és megvilágított egy arcot, mely régóta emlékezetébe vésődött. A gyenge fény selymes haján táncolt, aranyfürtjeit tűzszínűre festve. Marea kisimított egy tincset a férfi homlokából. Hajai lágyan simult a tenyerébe. Bőre sima volt, ahogy halántékát megérintette, sima és hűvös. Ahogy aludt, arca ártatlannak látszott. Könyökére támaszkodott, hogy jobban megnézhesse. A férfi egyik keze feje fölött pihent, úgy nézett ki, mint egykor, amikor felemelte, hogy szemét eltakarja. Most fenyőtűkön, ágakon és száraz leveleken feküdt ernyedten. A másik teste mellett nyújtózott végig. Profilja erős volt, arcának színe fakuló barna, de néhol piros, mely azt mutatta, hogy túl hosszan engedte a nyári napot arcában gyönyörködni. Ugyanez a nap külső hajtincseit kifakította, így az alsóbbak egy árnyalattal sötétebbnek látszottak. Nyaka vastag volt, és rövid, széles vállaiba olvadt, mely bosszú

izmokban folytatódott. Marea csak egy futó pillantást vetett a szépen gyógyuló sebre, majd a mellét borító sűrű, sötétszőke szőrzetet nézte. Más árnyalatú volt, mint a haja, leginkább a búzához hasonlított. Tekintete lejjebb siklott. Lélegzete megakadt. Mélyen elvörösödött, átugorva azt a részt, ahol a szőrzet elkeskenyedett; inkább erős combját nézegette. Nem volt barna, és úgy látszott, nem is napoztatta soha. Combját, lábszárát ugyanolyan szőr borította, mint mellkasát. Felemelte a fejét, és a kezét vizsgálta tekintete. Hatalmasak voltak, ujjai vastagok. Úgy látta, hogy egyetlen kisujjában - mely nem látszott kicsinek a hajnali fényben - több erő van, mint az ő egész testében. A gondolatra gyorsabban vert a szíve, mert eszébe jutott, hogy szorították őt ezek az ujjak. Be kellett vallania, hogy vele nagyon gyengéd volt, de a szorításából ítélve azért, mert saját akaratából akart az lenni. Puszta erő. Ez volt az első gondolata, amikor ránézett a férfira; a látvány fogva tartotta. Izmai most nyugalomban voltak, de Marea még nem felejtette el azt, amikor még nem voltak. Robusztus alakja könnyen hozzászokott a kemény életformához a határ innenső, vadabb oldalán, mintha az erőszakos életstílus érte létezne, és nem fordítva. Egy bélelt bőr- és acélmellényben, skót kockás nadrágban, csizmában, karddal az oldalán és egy tőrrel a csizmájában nagyon impozáns látványt nyújtana. Nem egy haramia kétszer is meggondolná, összecsapjon-e egy ilyen férfival egy holdvilágította úton! A gondolattól megnyugodott, de meg is rémült. Ha még egy hétpróbás haramia is tétovázik, hogy kardot rántson rá, hogyne lenne meg neki minden oka a félelemre. Keze elég erős ahhoz, hogy könnyedén darabokra tépje, teste pedig elég hatalmas ahhoz, hogy leteperje akarata ellenére is. Finom ívelésű arca, villámokat szóró smaragdzöld szeme már magában is félelmetes volt. És Marea félelme jogos volt. Kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a félelembe, amikor hallotta, hogy halkan felsóhajt, és érezte bőrén a leheletét. Teste megmerevedett, arcába tekintett. Bár még mély alkoholgőzös álmát aludta, nem fog örökké aludni, gondolta. Most kell elmenni, mielőtt még felébredne, döntötte el hirtelen. A múlt éjszaka csak egy csodálatos fellángolás volt. Nem túl bölcsen, de megadta magát a forró vágynak. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért kielégítette kíváncsiságát. Már régen szerette volna megtudni, mi történik egy férfi és egy nő között, de volt annyira okos, hogy látta, milyen ostobán cselekedett. Tette nagyon kockázatos volt. Nem merte kísérteni a sorsot azzal, hogy ha Chase Graham felébred, ott találja őt maga mellett meztelenül. Keze a férfi homlokáról a száraz levelekkel takart földre esett, és felállt. Hűvös szellő fújta arcába a haját, mire megborzongott. Melle előtt összefonta karjait, és leguggolt, hogy visszavegye a lepedőt. Még meleg volt a testétől, ahogy megfogta és húzni kezdte. Halk reccsenést hallott. Felhúzta szemöldökét, mikor meglátta, hogy nagy részét Chase hatalmas teste borítja be. Csak egy módon vehette volna ki alóla, ha legurítja róla; de ezt nem merte. Nem, inkább ott hagyja a lepedőt, és anélkül megy vissza a kunyhóba. A két lehetőség közül, hogy felébressze Chase-t, vagy meztelenül rohanjon végig az erdőn, ez utóbbi tűnt kevésbé rossznak és biztonságosabbnak. Hegyes fenyőtűk szúrták meztelen talpát, amint hazafelé sietett Még jóval azután is, hogy visszatért a biztonságot jelentő kunyhóba, gondolatai visszatértek a férfihoz, aki a bokor alatt aludt. Fájt a foga. Szájában a textil ízét érezte. Ez volt Chase első tudatos gondolata.

A második viszont az, hogy szétmegy a feje, ha halántékában nem marad abba a lüktetés. Úgy érezte mintha egy szikla esett volna a fejére. De teste többi része sem volt jobb állapotban. Ráadásul csontig fagyott, remegett a hidegtől. Egy kismadár megrezegtette a leveleket a feje fölött a fán, és élesen csiripelni kezdett. A képzelete játszott vele, vagy tényleg kinevette őt ez a madár? Magában vad szitkokat szórt felé, majd megpróbálta összehúzni az ingét. Ekkor jött rá, hogy teljesen meztejen. Rögtön kinyitotta a szemét. Panaszosan felkiáltott, amikor a napfény szemébe vágott, és áthatolt lüktető fején. Egyik kezét szeme elé rántotta, szitkai színesebbek lettek. Bőrén hangaillatot érzett; orrát csiklandozta, gyomrát felkavarta. Homlokát láncolva erősen az illatra koncentrált. Egy álom töredékei rémlettek fel. Szívverése felgyorsult. Halántékában erősödött a fájdalom, amikor megpróbálta összerakni a darabokat ködös agyában. Villámgyorsan rájött, mi történt. Szemét automatikusan felnyitotta, és átkozta a fényt, ami ismét a szemébe szúrt. Egy pillanat alatt felült, még kancsal tekintetével háromszor végigpásztázta a tisztást. Feje lüktetett a hirtelen mozdulattól, vállába fájdalom nyilallt, de mindezt nem érezte. Fülét hegyezte, hátha lépéseket hall, miközben kétségbeesetten kutatta szemével bokrokat és a fákat. - Látomás? - hangja rekedt volt, és érdes az alkoholtól. Biztosan csak képzeletében élt a nő, mert annyira szerette volna, ha előlép egy fa vagy egy bokor mögül. De mégsem tette. Hamar fel is adta a reményt. Felhúzta egyik lábát, és rákönyökölt. Hirtelen már nem fázott, csak magányos volt. De szemét nem vette le a fákról, bár nagyon fájdalmas volt egy helyre koncentrálnia. - Csak álom volt - mondta magának szigorúan. Tenyere végigsimított borostás állán. - Csak egy álom. Keze ökölbe szorult a lepedőn. Sok érzés kavargott lelkében. Igazságtalanság, a megszerzett és elvesztett szerelem érzése, elárulás és végül igazi szenvedély. Egyszer megszerezte Látomását, álmában. Istenem, mennyire kívánta őt megint! Kezét kinyújtotta, hogy érezze bársonyos bőrét most ismét, amikor érzékéi teljesen tiszták. Újra ízlelni akarta mézédes ajkait, melyek túl lágyak és tökéletesek voltak ahhoz, hogy valóságosak legyenek. Égetően vágyott arra, hogy ujjait selymes hajába temesse. Vágya szinte kézzelfogható volt, ahogy belsejét mardosta. A lepedő, amit gyűrögetett, szegényes kárpótlás volt. Mérges kiáltással elhajította, de mivel nagy részén rajta ült, nem ment messzire. Szeme sarkából látta, ahogy a szél meglebegteti a szélét, majd a földre hull. A látvány magára vonta fátyolos tekintetét. Kábultan nézte egy darabját és rajta a vérfoltot. - Nem! - suttogta rekedten. Megrázta a fejét, és odanyúlt, hogy megfogja. Lehunyta a szemét, és a lepedő egy darabját arcához dörzsölte. Hanga illata csapta meg az orrát, vérét felgyújtotta. Hirtelen kinyitotta szemét. Remegő ujjaival megkereste a foltot. Kétségtelenül vér volt, és még túl vörös ahhoz, hogy régi legyen. Egy rövid pillantást vetett vállára, látta, hogy nem a sebe nyílt szét. Örömében elmosolyodott, majd ruhájáért nyúlt, mely a bokor alatt hevert összegyűrve. Nem az ő vére volt, ami azt jelenti, hogy... Ó igen, most már jobban érezte magát. Sokkal jobban. Jobban, mint évek óta bármikor. És ez már csak jobb lehet, hiszen most már minden erejével szerettei

volna megtalálni Látomását, sőt mi több, tudta is, hol keresse! Ismét az ágyában lesz, vele, az otthonában, mielőtt újabb két hét eltelne. Ezt ünnepélyesen megfogadta. De a sors mást is tartogatott még számára. Bosszút tervezett Douglasek ellen, ezek ellen a csúszó-mászó fattyak ellen, akik három nappal ezelőtti rajtaütésükkor közel száz állatot és négy foglyot vittek el a Grahamektől. A megtorlást a következő teliholdra tervezték, és ez sajnos éppen ma éjszakára esett. Elfelejtette. A támadás idején Chase-nek fogalma sem volt arról, hogy még mást is kell üldöznie aznap. De sajnos a személyes üldözésnek várnia kellett. Ha most nem mennek a tolvajok után, később a nyomok kihűlnek, és nem lesz mi alapján keresni őket. Isten tudja, mi történne, ha a szomszéd haramiák azt gondolnák, hogy Kinclearnon meggyengült a várúr halála után. David Graham komoly erőnek számított, csak a legbátrabb haramiák merték megtámadni, vagy lopni tőle, félve a kegyetlen megtorlástól. De most nem tudták, hogy a fiától mit várjanak, és kétségtelenül így akarták kipuhatolni. Ezért Chase köteles volt kielégíteni a kíváncsiságukat, biztosítva őket arról, hogy ő is ugyanolyan erős, mint apja volt, bár módszerei mások; nem kegyetlenek és bosszúállóak - egyelőre. Elég régóta élt a határon ahhoz, hogy ismerje a dörgést Ha Kinclearnont kell biztosítania, lakóit megvédenie, akkor még az elején kell erőskezűnek mutatkoznia. Meg kell mutatni a szomszédoknak, hogy vele nem lehet tréfálni. Mivel csak egy módon értették ezt meg, gyors és biztos akcióval, ezért már ki is tervelték. A bosszú elő volt készítve, csak a megvalósítás volt hátra. Nagy megdöbbenésére alaposan befelejtkezett az előkészületekbe, melyek végén talán egy nagyon hasznos délután ígérkezik. Egy dolog javított csak nyomott hangulatán, az a felismerés, hogy a megvédendő emberek között ott volt az ő bájos, éjféli Látomása is. Igen, ez sokat segített, az eljövendő győzelmet is megédesítette. Marea gondolatait Kintailból érkezett nagybátyja, Thomas MacKenzie terelte el, aki most kunyhójában ült a padon. Keze a különféle füvek és gyökerek között turkált, melyek a kopott asztalon voltak szétszórva. Homlokát erősen összeráncolta. - Hogy tudod ezeket megkülönböztetni, kislány? Nekem mindegyik egyforma. - Csak azért, mert nem vagy boszorkány - felelte komolytalanul Marea. Elmosta az utolsó tányért is a vacsora után, letette, hogy száradjanak, majd felé fordult. Kezét fekete szoknyájába törölte, és melegen a férfira mosolygott. - Én ugyanezt hallottam a felföldi klánokról. Nekem teljesen egyformák. Csak nagy nehezen tudlak megkülönböztetni a Campbellektől vagy a MacGregoroktól, nem is beszélve a MacDouglasektől. Ti hogy különböztetitek meg magatokat? Sokat gondolkoztam már ezen. Az ironikus hang hallatán Thomas felemelte a fejét, és felnevetett. A magas, vékony férfi hangja mély volt és telt. Letörölte a nevetéstől kicsordult könnyeket, és mosolyogva nézett unokahúgára. - Igen, kislány, már tudom, hogy különböztethetsz meg minket. Campbell hatalmas és kövér, én magas és sovány. Tényleg, akár ikrek is lehetnénk. Na és MacGregor! Ha! Kisebb ember még nem járt a Felföldön, kivéve talán a te Zanderedet, bár ő nem olyan kövér.

Marea gonoszul ránézett, ahogy leült vele szembe a padra. Természetesen igaza volt. Thomas MacKenzie nem úgy nézett ki, ahogy az ember egy törzs vezérét elképzeli, akár a Felföldön, akár az Alföldön. Vékony volt, és magasabb, mint az átlag, termete kevésbé volt fenyegető. Arca kerek volt, és fiatalos, egyáltalán nem segítette abban, hogy fellépése fenyegetőnek tűnjön, amit pedig nagyon szeretett volna elérni. Ugyanígy vörösesbarna haja és szakálla sem tette félelmetessé külsejét. De szeme éles volt, és tiszta, az izomerőt ügyességgel pótolta. Éles eszével ritkán versenyezhettek, gyors észjárása és ügyes mesterkedései miatt félelmetes ember hírében állott. Marea felkapott egy növényt az asztalról, és szórakozottan játszott a rostos szárral, miközben megkérdezte: - Mik a terveid a Grahamek ellen? Gondolkoztál már rajta? - Az én terveim? - kérdezte Thomas hirtelen elkomolyodva. - Nem, kislány, ez a te támadásod. Te tervezed meg. Én csak azért jöttem, hogy segítsek neked, amiben csak tudok - ravaszul elmosolyodott, és hozzátette: - És ha talán néhány gyógynövényt vagy füvet is adnál az üzlet fejében. Közeledik a tél, és felhasználhatjuk az állatoknak, amiket találunk. - Találunk? - kiáltott Randy, ahogy belépett az ajtón. Csak apja utolsó szavát hallotta, de ez is elég volt ahhoz, hogy gúnyosan felnevessen. - Hát ez a módja? Marea-ra kacsintott, és titokban azt súgta neki: - Már közel ötven embert visszaküldött Kintailba az állatokkal, amiket „talált". Ha egyre csak növeli a számukat, nem lesz elég föld a legeltetésre. És a határon télen már nincsenek kint állatok. - Ugyan már! Nem tehetek róla, ha az emberek engedik szabadon mászkálni a csordáikat - védte meg magát Thomas kedélyesen. - Mit tehetnék, ha csak úgy a nyílt mezőn belebotlok egy csordába? Tartsam a lépést, és haladjak együtt velük? Nem! A szegény állatoknak otthonra van szükségük, és én megadom ezt nekik Ilyen egyszerű az egész. - Otthonra? - csodálkozott Randy. Egy pohárba almabort töltött magának, és átcsúszott a padra Marea mellé. - Azt mondja, otthonra! Azt megmondhatom, hogy ez nem egészen így van, rokon. - Kihívóan apján nézett, aki viszont nem tűnt mérgesnek. - És mi van azzal a Crawford melletti várossal? Ha az emlékezetem nem csal... Thomas megköszörülte a torkát. Csendet parancsolóan nézett Marea-ra, mire az felnevetett. - Hallgass, a kislány nem kíváncsi rá - mondta fiának. Marea letette a növényt az asztalra. - De igen! - Nem! - javította ki Thomas, olyan hangsúllyal, mely vitának nem hagyott helyet. Marea felsóhajtott. Ez a beszélgetés jó ürügy volt, hogy elkerüljék az igazi problémákat, de ezt nem lehetett örökké így folytatni. Ezért Marea úgy gondolta, most van itt az ideje, hogy rátérjenek a lényegre. - Randy, neked milyen ötleteid vannak a Grahamek kel kapcsolatban, ha már az apád nem hajlandó segíteni? Nyitott vagyok minden javaslatra. - Ezt nem mondtam, kislány - ellenkezett Thomas. - Nem kellett mondanod. - Marea nem vett tudomást nagybátyja szavairól, inkább Randyra figyelt. - Randy? Randy tekintete a félig üres pohár és apja között cikázott. Kérges ujjai a pohár csorba fülével játszottak. - Ezt nem én döntöm el, kislány, hanem te. Én addig támogatom a döntésedet, amíg ésszerűséget látok benne. Marea szeme szikrákat szórt, vonásai megkeményedtek, mikor száját összeszorította. Azzal,

hogy minden ráhagytak, tervezést, előkészítést, arra akarták kényszeríteni, hogy úgy lépjen vissza a dologtól, hogy a méltóságán ne essen csorba. Tudta ezt, ezért nem fordulhatott segítségért egyikükhöz sem. Túl ravaszak voltak, és ő túl könnyen besétált a csapdájukba. Felváltva nézte a két férfit. - Azt hittem, segíteni fogtok nekem. Ha pedig segítetek, azt tudnotok kell, hogy ez nem az én ötletem volt. Thomas átnyúlt az asztalon, és megragadta Marea kezét. Gyengén megszorította, de az nem viszonozta a szorítást. - Ez nem a mi harcunk, kislány, mégis itt vagyunk. Ne haragudj meg, ha nem kapsz több segítséget annál, amit felajánlottunk. Nekem semmi bajom a Grahamekkel egyelőre, és különben is, régóta tudod, mi a véleményem erről az egész dologról. - Igen - válaszolta röviden Marea, és visszahúzta a kezét, majd ökölbe szorítva ölébe ejtette. - De azt hittem, ennek ellenére segíteni fogtok. Lehet, hogy tévedtem. - Segíteni jöttünk - emlékeztette Randy hirtelen. Természete ellen volt, hogy apját védje, most mégis azt tette. - Kétszáz emberrel. - Százötvennel - javította ki Marea szórakozottan, és a zsúfolt asztalt nézte. Némileg csökkent a harci kedve, amikor rájött, hogy igazuk van. Nem kérhet többet, mint amit maguktól, vonakodva felajánlanak. Önző dolog lenne. Felnézett, és látta, hogy mindketten furcsán méregetik. - Százötven - ismételte meg, és halvány mosoly jelent meg szája sarkában. Most mondta Randy, hogy ötven embert visszaküldtél az állatokkal. - Randy erősen túlzott - felelte Thomas torz mosollyal. Ahogy felengedett a feszültség, újra megfogta unokahúga kezét Ezúttal Marea nem húzta el, és a szorítást is viszonozta. - Na mit mondasz, kislány? Mikor foglaljuk vissza a várat? Inkább minél hamarabb, mert már alig várom, hogy visszamenjek a hegyekbe. Marea a homlokát ráncolta. - Nem tudom. Még nem sokat gondolkoztam rajta, mivel azt hittem, nektek lesz valami tervetek. - És most? - kérdezte Randy. - Most gondolkoznom kell rajta. - Tekintete nagybátyjáéba kapcsolódott. Néhány napot kérek, hogy eldöntsem. Nem akarom elsietni. Csak egyszer akarok támadni. Bármi más a vereséget jelentené. - Két nap - jelentette ki Thomas egy rövid fejbólintással. Erősen megszorította Marea kezét, majd elengedte, és végigsimított állán. Elmélkedőn összehúzta a szemét. - Nem kockáztatok többet. Elkezdődött a vadászidény, nem ülhetünk sokáig ölbe tett kézzel. És csak idő kérdése, hogy felföldi ellenségeim rájöjjenek, hogy eljöttem onnan. Segítek neked, amiben csak tudok, de nem akarok arra hazatérni, hogy az az átkozott MacGregor - Isten rothassza meg - rajtaütött szép, nagy csordámon. - Két nap - egyezett bele Marea, és egyetértése jeléül ő is bólintott tétován. Átnyúlt az asztalon, és nagybátyja poharát szájához emelte. Az eltakarta elgondolkozóan lebiggyedt ajkait. Két nap nem sok idő, hogy kitervelje a támadást. Már szinte érezte is, ahogy fogy az idő.

8. fejezet

Mindent összevetve nyomorult napja volt Chase Grahamnek. A Douglaseknek viszont nagyon jó. A támadás, amit olyan körültekintően tervezett és valósított meg, határozottan sikertelen volt. Douglas, mivel tudta, hogy üldözni fogják, két csapdát is hagyott hátra. Csak az egyik talált célba, de ez az egy is túl sok volt. Egy rövid, szerencsére vér nélküli csata után öt kinclearnonbeli esett fogságba. Köztük Sir Godfrey. Chase-t is csak gyors reflexe mentették meg ettől a sorstól. Ez a vereség bár távolról sem az első volt - felemésztette. Nagyon rossz hangulatban volt, amikor az erdőn keresztül csörtetett Agatha kunyhója felé. Az elhatározás és a holdfény egyaránt megkeményítették vonásait, ahogy elindult, hogy legalább egy dolog sikerüljön ezen az átkozott napon. Térde körül kavargott a köd, mikor megállt a küszöbön. A vékony ajtón keresztül hallotta a tűz ropogását, érezte, ahogy a meleg kiáramlik a repedéseken. Tompa lépések zaja és szoknyasuhogás hallatszott. Csípős, fűszeres illat terjengett a sós levegőben; megkordult a gyomra. Nem kopogott. Valójában úgy érezte, nem is szükséges, mivel a kunyhó a vár területén van, ő pedig a vár ura. Amikor a küszöböt átlépve egy nyeles serpenyő a vállára sújtott, átkozta magát, amiért nem volt mégis inkább udvarias. - Magammal kellett volna vinnem magát a harcba. Talán akkor győztünk volna. - Hát nem győztek? - kérdezte Marea meglepődve. Ő is hallott a támadásról természetesen, és mint mindenki, azt hitte, sikeres lesz. - És miért nem? A Douglasek sokkal ravaszabbak voltak? - megrázta a fejét, és csettintett a nyelvével. - Ugye, nem volt olyan bolond, hogy belesétáljon a csapdájukba? - Ezt honnan tudja? - smaragdzöld szeme résnyire szűkölt, melyből Marea könnyen kitalálta, hogy a nap eseményei csak még jobban elmérgesítették amúgy is rossz hangulatát. - Miért kérdezi? A Douglasek híresek erről. - És nekem miért nem mondta el, miről híresek? Talán jobban sikerül ez a nap. - Azt hittem, tudja. Mindenki tudja, de... maga nem, ugye? Chase a hajába túrt, és a fátyolt nézte, ami a boszorkány kövér vállait súrolta. - Nem, nem tudtam - mordult fel gúnyosan. - Gondolja, ha tudom, ilyen könnyen győzött volna? Marea elhúzta a száját, és letette a serpenyőt az asztalra. Nagyot koppant, ahogy a növények között landolt. - A Douglasek nagyon ravaszak - mondta óvatosan. - Persze nem olyan ravaszak, mint... hm... mások, de azért elég agyafúrtak. Nem vagyok túlságosan meglepődve, hogy legyőzték. - Nekem pedig egyáltalán nem tetszik. - Chase megfordult, és mérges léptekkel a tűzhöz ment. A meleg simogatta az arcát, és valamelyest csillapította a dühét. - Mondjon meg nekem valamit, Agatha - szólalt meg, és a kandallópárkányra könyökölt, úgy nézett hátra a válla fölött. - Honnan tudott a támadásról? Én nem mondtam magának. - Nem kellett, hogy mondja - felelte. Elmosolyodott, ahogy kitömött testét a padra helyezte. - Lehet, hogy öreg vagyok, de a fülem még jó. Jól hallom azt, amit a várudvaron beszélnek. Elégszer hallottam a készülődés zaját, hogy rájöjjek: támadás készül. Ez arcátlan hazugság volt, bár Marea végül magától is kitalálta volna, mire készül az új várúr. Ugyanis Zander MacVin elmondta neki, mi a

Grahamek terve, és együtt nevettek Chase ostobaságán, hogy nem készül fel az elkerülhetetlen csapdákra. Persze erről nem beszélt neki, mivel kétséges volt, hogy ebben a gyászos hangulatában értékelni tudná benne a humort. Sajnos Chase-nek az volt az érzése, hogy a nő hazudik. Marea érezte a csontjaiban és abban, ahogy összeráncolta a homlokát, mikor ránézett. Azt gondolta, a hirtelen témaváltás eltereli erről a figyelmét. - Tehát mik a tervei most, Sasunach? Most, hogy a törvény által engedélyezett csatát elvesztette. Újra támad? Chase még jobban ráncolta a homlokát, amikor meghallotta a számító hangszínt a bosszantóan éles hangban. Aztán kissé felengedett. Ő is, mint a nő, a határon született. Mindketten tudták, milyen lehetőségek vannak a megoldásra. Ha Agathának csak a korát tekintjük, talán ő jobban is tudta. Chase megvonta a vállát. - Már küldtem levelet Robert Careynek, amiben leírtam a helyzetet. Mint a határvidék kormányzójának, már az ő feladata, hogy idézést küldjön Douglasnek a holnapi fegyverszünetre, aztán elrendezzük a dolgot. - És ha Douglas nem tolja ide a mocskos képét? Akkor mit csinál? Chase szélesen elmosolyodott. A szóbeszéd azt tartotta, hogy a boszorkány egész életében itt élt Kinclearnonban, Isten tudja, mióta már. Ha valaki, akkor ő tudja, mi történik, ha Douglas nem jelenik meg a másnapi fegyverszüneten. A beszélgetés kettejük között kellemes volt, pihentető. A férfi megmagyarázta: - Ha nem jelenik meg, akkor ezzel bebizonyítja a bűnösségét. Megsérti a szabályokat, ezért vagy önmagát, vagy egy emberét fel kell ajánlania zálogként. És nekem természetesen el kell fogadnom, vagy ha elutasítom, fennáll a kockázat, hogy vérbosszút indítanak. - Ah! Ezt mind tudom. Én az állatokról beszélek, amiket ellopott - mondta Marea élesen. - Persze hogy nem önmagát fogja felajánlani, hanem valamelyik emberét, akit nem sajnál, és nem érdekli, visszatér-e. Az pedig évekig ülni fog a börtönében, eszi az ételét, viseli a ruháit, amit maga ad neki anélkül, hogy a váltságdíjat kifizetnék érte. Másrészről magának még mindig hiányozni fog a csorda nagy része - méltatlankodva megrázta a fejét. - Jó törvényeink vannak, nem igaz? - Ez már csak így van itt a határon, Agatha. - De majd megszünteti ezt az új uralkodó. - Igen, ezt is - helyeselt a férfi. Levette a kezét a kandallóról, és leült Marea mellé a padra. - De nem azért jöttem, hogy James királyról vagy Douglasékről beszélgessünk. - Nem? - kérdezte a nő gyanakvóan. Chase közvetlenül mellette ült. A belőle áradó bőr- és verejtékillat megcsapta az orrát, combjuk összeért, ami úgy tűnt, Chase-t nem zavarta; de Marea lélegzetét is visszafojtotta, ahogy a lábából a gyomráig felkúszott az izgalom. Kezében kettétört az a fű, amivel játszott. Félretolta, mielőtt még újra eltörné. - Hát akkor miért jött? Csak nem tanácsot kérni az új támadáshoz? - Nem, Agatha, tartsa meg a tanácsait. Azért jöttem, hogy kínozzam. És meg is teszem. Marea felnézett, és tekintete a férfiéba kapcsolódott, melyben őszinteség csillogott. Bár a férfi nem láthatta halálsápadt lett, szeme elkerekedett. Talán rájött, hogy vele töltötte a múlt éjszakát? Igen, az tényleg a legszörnyűbb kínzás lenne, ha felfedezte a titkát, és most csak azért jött, hogy jelenlétével gyötörje.

- Mi van, hölgyem? Semmi válasz? Semmi csattanós visszavágás? - rekedten, gúnyosan felnevetett, és közben figyelmesen nézte. „Az ördögbe ezzel a fátyollal, ami mindig eltakarja előlem az arcát!” - Megtudhatom mi a hallgatásának az oka? - Ha akarja - igyekezett, hogy semleges maradjon a hangja, ne árulja el belső feszültségét. - A teremtésit, boszorkány, nem hagyom, hogy tovább játsszon velem! Ököllel a hepehupás asztalra csapott, melytől a füvek felröppentek. - Az igazságot akarom hallani! Addig nem megyek el innen! - Miről beszél? - kapkodott levegő után Marea, és hosszú ujjaival átfogta saját nyakát. Megijedt, amikor rájött, hogy mit csinált. Chase éppen kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de torkára fagyott a szó. A hosszú, karcsú ujjakat bámulta, ahogy az éjfekete gallér alá csúsztak. Tekintetét keze követte. - Nagyon karcsú keze van, Agatha - mondta, amid kérges ujjai a nő selymes bőrét simogatták. - Igen, ezt már mondta. - Marea megpróbálta kiszabadítani a kezét, de a férfi hihetetlenül erősen szorította. Csak úgy tudta volna elhúzni, ha hirtelen megrántja, de ezt nem próbálta meg, nem akarta még jobban felhívni rá a figyelmét. Ha azt látja, hogy nem viseli el az érintését, tudni akarná az okát; és Marea megfogadta, hogy soha nem fedi fel előtte. Gúnyos hangon megszólalt. - Ilyen formán akar kínozni? Csodálkozom, hogy meri Douglas fosztogatni a földjét. Ha a holnapi fegyverszüneten nem jelenik meg, az azért lesz, mert fél, hogy megtorlásként így megszorítja a kezét. Előrehajolt, az asztalra támaszkodott, és azt suttogta: - Általában ő nem így ellensúlyozza a rossz cselekedeteit. - Ez nem ilyen humoros dolog - felelte Chase szilárdan -, és megköszönném, ha nem is tenné azzá. - Hangja megkeményedett, szeme összeszűkült. - De szeretném emlékeztetni, hogy nem a Douglasekről beszélgetünk most, hanem magáról. - Igen - bólintott Marea komolyan -, és arról, hogy állítólag hazudtam magának. Tudom. - De valóban tudom? - kérdezte magától. Istenem, milyen nehéz volt értelmes és összefüggő szavakat formálni, amikor az érdes tenyér a kezét simogatta. Testét melegség öntötte el, jólesően bizsergett, és viharos érzések ébredtek azokon a részeken, ahol érintkezett a combjuk. - Igenis, hazudott - mondta a férfi, és szorítása erősödött. Marea megvonaglott. Szerencsére a fátyol eltakarta vonásait - Hazudott nekem, Agatha. Tudom. És most azt is megtudom, hogy miért. - Előbb mondja meg, hogy miben hazudtam - javasolta összeszorított fogai közül. Ujjai, mint a száraz faágak, majdnem összeroppantak a szorításban, de Marea sejtette, hogy a férfi nincs tudatában annak, milyen fájdalmat okoz. - Ó, ember! Meglehetősen nehéz gondolkozni, miközben kettétöri az ujjaimat. - Nem rosszabb ez annál, mint amit én szenvedtem a maga hazugságai miatt, boszorkány - morogta, és ellökte a kezét. - Meglehet - keze az asztalra esett a füvek közé. Fájós ujjait melléhez ölelte, és mérgesen nézte a férfit. - Mégis százszor jobb annál, amit én teszek magával, ha még egyszer bántani merészel - szeme összeszűkült, és ez egyszer szerette volna, ha nincs arca előtt a fátyol, és a férfi látja arcán a dühöt -, vagy már elfelejtette, milyen hatalmam van? - Semmit nem felejtettem el.

- Igen? - kérdezte hidegen Marea. - Megmentettem az életét, de ugyanúgy el is vehetem. Ne gondolja, hogy haboznék. Egy percig se! - A férfira nem hatott a fenyegetés, és ez még jobban növelte dühét. Ezúttal ő csapott az asztalra. - Ide figyeljen, maga ostoba fajankó! A falubelieknek igazuk van. A félelmük tőlem valóságos és jól megalapozott. Chase olyan tekintettel nézett rá, ami nem rejtette el a dühét. Addig ment közelebb hozzá, amíg lélegzete a fátyolt meglebbentette. Hangja halk volt, és ijesztő. - Az ő félelmük, hölgyem! Nem az enyém. - És egy pillanatra elhallgatott, pillantása a csontig hatolt. - Én soha nem féltem magától. - Hogyan? Nem fél tőlem? Egyáltalán nem? - Egy cseppet sem - mondta Chase. - Akkor maga sokkal ostobább, mint gondoltam. Az apja haláláról még számot kell adnia. Amíg nem biztos abban, hogy nem én öltem meg, minden oka megvan, hogy féljen. Csak egy bolond nem félne. Egy bolond vagy egy nagyon bátor, ügyes férfi. A Douglasekkel való összecsapása önmagáért beszél. Lehetséges, hogy nem elégszem meg csak az apja meggyilkolásával. - A férfi arcán megrándult egy izom, ahogy Marea végigsimított az asztalon fekvő száraz füveken. - Lehetséges, hogy ezekből olyan főzetet készítek, amit ha megiszik, nem éri meg a holnapot. - Az is ugyanúgy lehetséges, hogy kitekerem a törékeny kis nyakát, csak azért, hogy ne ártson nekem. Marea megijedt, nem is annyira a szavaktól, hanem inkább attól, ahogy mondta; szigorúan, szilárd meggyőződéssel a hangjában. - Igen - suttogta rekedten -, az is lehetséges. De ha kitekeri a nyakam, sohasem fogja megtudni az igazságot. Gondolt erre? - Igen, gondoltam rá. De azon is komolyan gondolkoztam, hogy fojtogatással fogom kiszedni magából az igazságot. Marea nyelt egyet. - Ez is egy megoldás, de elég fantáziátlan. Semmi olyat, nem mondok el, amit nem akarom, hogy tudjon. Kínos vagy sem, tartom a szám. Chase keze ökölbe szorult, arca elvörösödött a dühtől. - Nagy a kísértés, hogy kitépjem a nyelvét! Már egyszer figyelmeztettem, most még egyszer megteszem. Ne játsszon velem megint, Agatha! Nincs hozzá türelmem. - Én meg nem szeretem, ha hazugnak tartanak. - De nem alaptalanul. - Valóban? - Igen. - Biztos ebben? - Biztos. Chase az asztalra csapott, de ezúttal Marea már felkészült rá. A hang visszhangzott a kunyhóban, felvehette volna a versenyt a tűz pattogásával. A füvek és a növények nagy része a földre hullt. Marea oda se figyelt rá, ehelyett megvetően nézett a férfira, mikor felállt. Amire azonban nem tudott nem odafigyelni, az a hirtelen hideg érzés volt, amikor combja már nem ért a férfiéhoz. - Mondja el, miben hazudtam! - szólalt meg határozottan. - Meglátom, mit tehetek. Persze csak ha úgy akarom. - Lába alatt az újonnan szétszórt füvek, növények ropogtak, ahogy átment a szobán a tálalóhoz, hogy egy pohár almabort töltsön magának. Rövid habozás után még egy pohárba is töltött. Ujjai remegtek, mikor letette a férfi elé az asztalra az italt, majd gyorsan a kandallónál levő székhez ment. A régi fa megreccsent alatta, amikor rátelepedett, és kíváncsi tekintetét a férfi széles vállára vetette. Chase a szájához emelte a poharat. Az

agyag hűvös volt, és érdes, ahol csorba volt a széle. A fűszeres illatra éhes gyomra megkordult. Kortyolt egyet az édes italból, és hagyta, hogy szétáradjon az íze a nyelvén, mielőtt lenyeli. Ingujjával megtörölte a száját, aztán letette a poharat, hogy Marea felé forduljon a padon. Lábát szétvetette, és kemény combjaira könyökölt, kezét összefonta. - Még emlékszem a beszélgetésünkre, Agatha, miután felébredtem itt a kunyhóban - bár a szavakat igyekezett érzelemmentesen kiejteni, mégis némi kétségbeesés érződött a hangjában. - Emlékszik rá? - Igen - válaszolt Marea óvatosan. Szájához emelte a poharát, de eszébe jutott, hogy a fátyol rajta van, ezért, visszaengedte ölébe. - De nem minden szóra. Akkor hazudtam valamit? - Arról a másik ápolóról kérdeztem. Azt mondta, hogy nincs másik ápoló, csak maga gyógyít engem. Azt mondta, hogy attól az orvosságtól vannak látomásaim, amit a láz ellen adott. - Nem ritka az ilyen. Némelyeknek vannak ilyen hatásuk. És mivel maga... ilyen hatalmas, többet kellett adnom, mint általában. - Lehet, de nem hiszem, hogy annyira erős lett volna, mint amilyet szeretne elhitetni velem. - Elhúzta a száját, amikor látta, hogy erre a megjegyzésére Marea milyen hirtelen kapta fel a fejét. - Azóta újra találkoztam vele, és maga még mindig azt mondja, hogy nem létezik, csak a képzeletemben és az álmomban. Marea nehezen nyelt egyet, és lehunyta a szemét. A hintaszéket összevissza hintáztatta. Hangja nyers volt - Most találkozott vele? És mit ivott, hogy ilyen látomásai támadtak? - Semmi italt, semmi gyógyfüvet, semmi bogyót. Csak egy kis bort, és lehet, hogy kissé részeg voltam, annyira azért nem, hogy ne tudjam, mit látok. Marea felsóhajtott, ahogy eszébe jutott, milyen rossz állapotban volt a férfi, amikor a bokornál rátalált. Annyit ivott, hogy alig állt a lábán, beszéde is szinte teljesen érthetetlen volt. Egy „kis bor" nem teszi ezt egy emberrel. Az erjedt szőlőnél sokkal erősebb ital és abból is hihetetlen mennyiség kell ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas férfinak megártson. Sajnos, ezt nem mondhatta meg neki anélkül, hogy önmagát gyanúba ne keverné. - És mit hitt, mit látott, Sasunach? A férfi megköszörülte a torkát, beszéde szaggatottá vált. Gyötrődését látva Marea megsajnálta. Az elmúlt éjszaka emléke, amit erős karjai közt töltött, feltüzelte. - Egy látomást - mondta Chase egyszerűen. - Az én Látomásomat. Látnom kell őt újra! - Akkor igyon még több bort - felelte gyorsan Marea. Túl gyorsan is, abból ítélve, ahogy a férfi a szemét összehúzta, és ujjait összeszorította. - Nem segíthetek magának. Ennyire nincs nagy hatalmam. Annyit tudok csak tenni, hogy olyan italt főzök, amitől elalszik, de hogy mit álmodik, az már nem tőlem függ. - Nem akarok aludni, boszorkány! Nincs rá szükség. A látomásom nem álom volt. - Felpattant a padról, és úgy ment oda Marea-hoz, mintha a testében hatalmas energiák feszülnének, és rögtön hasznosítani is szeretné. A szék mellett megállt szétvetett lábakkal, kezét ökölbe szorította keskeny csípőjén. Marea fölé magasodva, mint egy torony, a fátylat nézte. - A látomásom igazi volt - mondta erélyesen, és felfordított tenyerét a nő orra alá dugta. - Megérintettem a haját, Agatha. Megízleltem a bőrét, megszagoltam az illatát. Még most is érzem azt az illatot, és őt is érzem. Igazi volt, azt mondom. Igazi!

Marea ellökte a kezet, és észrevette, hogy az övé remeg. Nagyon remeg. Egyiket fekete ruhája ráncai közé rejtette, mert ha a férfi meglátja, esetleg megsejti az okát. A másikkal a poharát szorította, de olyan erősen hogy már-már azt hitte, összeroppantja. - Ezt nem maga gondolja így; ez csak a képzelete játéka - mondta remegő hangon. - Az ital furcsa dolgokat művel az emberrel. Velem is előfordult, ha túl sok bort ittam, hogy olyan látomásaim voltak, amik igazinak tűntek. De aztán mindig felébredtem, és tudtam, csak álom volt. - Egy kis szünetet tartott, közben figyelmesen nézte a férfit. - Ébredjen fel, és fogadja el az igazságot. Tekintse az álmot annak, ami: egy kellemes éjszakai utazásnak, ami nem tér vissza, nem ismétlődik meg, bármennyire is szeretné, az ember. Ha ezt nem látja be, az álom felemészti magát. - Már késő. Befurakodott az agyamba, az egész testembe. Állandóan a szívemben hordozom ennek a bájos nőnek az emlékét, mégis elpusztít. - Beletúrt zilált hajába, és hátat fordított neki. - Szükségem van a Látomásomra, Agatha. Üres az életem nélküle. - Sajnálom - suttogta Marea lágyan, és fejét lehajtotta -, de nem tudok segíteni. Egyes dolgok nem válhatnak valóra, és azt hiszem, ez is ilyen. Ez Isten akarata és az enyém, tette hozzá magában. - Nem, ezt nem hiszem el. Az az Isten, akire én olyan nagy tisztelettel és hódolattal tekintek, nem lehet ilyen kegyetlen. - Akkor lehet, hogy az ő hatalmát is meghaladja. De az enyémet biztosan. - Igazán? - kérdezte elgondolkodva. Lassan visszafordult. Mielőtt Marea megakadályozhatta volna, kivette a kezéből a poharat, és félretette. Kemény kezeivel talpra rántotta. Ujjai a vastag kitömés ellenére is karjába mélyedtek. - Igazán? - ismételte meg sötét tekintettel, forró lehelete a fátylat lebegtette, míg a tűz hátulról melegítette a nő hátát. - Kétlem. Meglátja, Agatha, nem tévedtem, amikor azt mondtam, hogy a Látomás nemcsak álom volt. Olyan igazi volt, mint a lepedő, amit ott hagyott. - Szeme összeszűkült, és hangja megkeményedett. Csakúgy, mint a keze. Megdermedt, Agatha? Miért? Rájött végre, hogy nem hazudok? - Nem! - kiáltotta Marea, és megrázta a fejét, mire fátyla vállait súrolta. - Nem, é-én csak nem hiszem el az egészet. Csak álmodott - bizonygatta kétségbeesetten. - Álom volt az egész! Miért nem látja már be végre, és hagyja abba a kérdezősködést? - Mert nem tehetem, Agatha - mordult fel mérgesen, és gonoszul megrázta a puha, kövér vállakat. - Nem tehetem, mert nem álom volt! Szüzességének foltja bizonyítja. - Mi-micsoda? - állt el a lélegzete Marea-nak. - Hallotta. Túl késő a rossz hallására hivatkozni. -Marea szédült, forgott vele a világ. Lassan és szaggatottan lélegzett, minden lélegzete mint hegyes tőr szúrt a tüdejébe. Szíve vadul kalapált. Lábai elgyengültek. Ha nem tartotta volna erősen a férfi, összecsuklott volna, és ráesett volna a székre, mely most a térdét tartotta hátulról. A lepedő! - döbbent rá, és belemarkolt a bőrmellénybe, uramisten! Hogy lehetett ilyen átkozottul ostoba, hogy ott hagyja? De hogy tudta volna észrevétlenül kihúzni alóla? Nem volt benne biztos, hogy elég mélyen alszik. Minden mozdulattal megkockáztatta, hogy felébreszti. De még ha el is tudta volna vinni, akkor is elérte volna a végzet. Most már tudta. Halálos biztonsággal tudta. - Mondja meg, ki ő, Agatha! - kérlelte a férfi, és szemében remény csillogott. Meleg lehelete Marea arcát simogatta a fátyolon keresztül, mire az

megborzongott, és zavart lett a légzése. - Mondja meg, hol találom meg őt. Kérem, Agatha! - Nem mondhatom meg - suttogta rekedten. - Hát nem látja? A nő tudja, hol találja magát. Ha ő akarja, akkor megkeresi. Ha nem... - Megvonta a vállát, bár a szorítás miatt elég nehéz volt. - Nem az én dolgom, hogy ezt eldöntsem, mert ez nem az én titkom. Ez az övé. A kísértés, hogy fojtogatással szedje ki a vén boszorkányból a választ, nagy volt, de szerencsére Chase-nek volt annyi esze, hogy rájöjjön: ezzel senkinek nem használ. Ehelyett a székbe lökte, mintha képtelen lenne tovább elviselni az érintését. - Figyeltethetem a kunyhót - fenyegetőzött. - Tudom, hogy meglátogathatja magát. Csak idő kérdése, hogy megpillantsák az embereim. - Akkor megmondom neki, hogy keresik, és figyelmeztetem, hogy kerülje el a mocsarat. Chase keze ökölbe szorult teste mellett, aztán elernyedt. Arcán dühösen rángatózott egy izom. - Magammal vihetném magát a várba, és megparancsolhatnám, hogy addig ne engedjék el, amíg a nő el nem jön hozzám. Marea nem nevetett ezen, de a helyzet nem is volt humoros. Fejét a MacKenzie-k büszkeségével felvetette, mely átjárta egész testét: - Hatalmam segítségével a vasakat porrá változtatnám. Nincs olyan vastag fal vagy erős lánc, ami engem ott tartana, ahol nem akarok lenni. Úgy tűnt, a férfi megdöbbent ezen. - Azt mondta, hogy nincs ilyen nagy hatalma. - És elhitte? Miért pont ezt, amikor semmi mást nem volt hajlandó elhinni? - Megvan rá az okom, Agatha! - Biztosan, de igazából nem is akar próbára tenni, Sasunach mondta hideg, kihívó hangon. - Egyszer már elszöktem a várból, és el is fogok, ha bevisz; nem megyek vissza megint. Inkább elmegyek Kinclearnonból hajnalhasadtával, és elviszem magammal a Látomását is. Skócia nem olyan kis hely, hogy meg tudna találni minket; ne is reménykedjen benne. Ne feledje, több mint kétezer évem volt rá, hogy jó búvóhelyet találjak. Chase a székre hajolt, és arcát Marea arca elé emelte. Ha a fátyol nem lett volna kettőjük között, az orruk összeért volna. Csak menjen, boszorkány! - gúnyolódott Chase. - Ha azt hiszi, hogy tud. És amikor majd megtalálom -„amikor", hallja? Nem „ha" -, a puszta kezemmel ölöm meg. Efelől biztos lehet. - Igen, Sasunach, hallom - mosolyodott el gúnyosan, ahogy felállt, ezzel kényszerítve a férfit, hogy hátralépjen. Egy karnyújtásnyira állt tőle, dühe emberfeletti erőt, kölcsönzött neki. Keze élével a vállára ütött, amivel még hátrébb mozdította. - Most maga hallgasson meg engem. Nem számít, mit hisz; a nő nem akarja magát. Ha akarná, már nem itt lenne, hanem a karjaiban. Szaporán pislogott, és elrántotta a kezét a férfi kemény, meleg mellkasáról. - És ha véletlenül megtalálja, jobb, ha előre tudja: én inkább tőrt mártok a szívébe, mint hogy engedjem, hogy ártson neki. Ördög vigye a következményeket. - Olyan nehéz elhinni, hogy ő is ugyanúgy kíván engem, mint én őt? Vagy erre nem is gondolt? Jobb lenne talán előbb őt megkérdezni arról, hogy mit gondol és érez, mielőtt maga eldönti, mi a legjobb neki.

- Nem, nem úgy van az. Ismerem őt, jobban, mint gondolná. Ismerem minden gondolatát, minden érzését, mintha csak a sajátom volna. Én megpróbáltam szép szóval megmagyarázni magának, de nem érett belőle. Kényszerít, hogy kimondjam: gyűlöli magát. Mérhetetlenül gyűlöli. - Múlt éjszaka nem gyűlölt, Agatha. - Meglehet. De az is lehet, hogy azt az egy éjszakai fellángolását nagyon megbánta, és most saját magát is gyűlöli, amiért megtette. Lehet, hogy magát még jobban gyűlöli, mert nem akadályozta meg. - Nem erőszakoltam meg - mormolta Chase. - Ő is akarta, csak egy kis rábeszélés kellett. Kérdezze meg tőle! Ő majd megmondja az igazat. Marea szíve hevesen vert. Igen, ez volt az igazság. Ő is akarta. De a körülmények sem voltak mindennapiak. Mégis, hogy tudta volna megakadályozni? - Megerőszakolta vagy sem, ez még nem teszi jóvá azt, ami történt. Ha a férfi arca eddig kemény volt, a mostani kifejezését össze se lehetett hasonlítani az előzővel. Arca szigorú volt, száját szorosan összepréselte. Smaragdzöld tekintete villámokat szórt, Marea-nak csontjáig hatolt. Hangja jéghideg volt, precíz, meggyőződés csengett ki belőle, ahogy a kunyhóban visszhangzott és beleolvadt a tűz pattogásába. - Téved, Agatha. Halálosan téved. Ami múlt éjszaka történt, az jó volt. Semmi nem mocskolhatja be az emlékét, de azt nem engedem, hogy a nő emlékét meggyalázza. Azt akarom, hogy gyakran gondoljon rá, ugyanúgy érezze az édességét, mint én. - Hangja halkabb lett és fenyegető. Közel hajolt Marea-hoz. Mert újra meg fog történni, elkerülhetetlenül. Nem állíthat meg minket, boszorkány, bárhogy is próbálja! Chase ezzel megfordult, és az ajtóhoz ment. Szélesre tárta, és engedte, hogy egy ködfelhő a küszöb felé kígyózzon. Egy vemhes fekete macska futott ki a ködből. Még nem lépett ki, hanem visszafordult, és tetőtől talpig végigmérte Marea-t. - Főzze csak az italait, mormolja a varázsigéit, tegye a legrosszabbat, amit csak tud, hogy megakadályozzon abban, hogy megtaláljam. De jegyezze meg: minden erőmmel harcolni fogok maga ellen! Módszereim nem olyan kegyetlenek, mint az apáméi - de hatékonyak. Nemsokára maga is meglátja... jó lecke lesz. Én fogom megtanítani magának! Kilépett a ködbe, Marea nézte széles hátát és gyilkos kardját, ahogy izmos combjához ütődik, miközben lassan eltűnt a szeme elől. Egy holló nagy károgással szoknyájához csapódott, de aligha vette észre. Remegve állt a küszöbön, és a homályos távolba meredt, bár már semmit nem látott.

9. fejezet

Eljött a nap, mindenki a helyén volt. Már csak az volt hátra, hogy Marea megadja a jelet a támadásra. Végül úgy határozott, hogy azt a tervet követik, amit Douglas dolgozott ki, és valósított meg apja ellen, tizenöt évvel ezelőtt. Briliáns stratégia volt, oly hatékony, hogy annak idején csak a szerencse mentette meg apját, hogy a vár ne kerüljön Douglas kezébe. Most Marea megint a szerencséhez fohászkodott, mert ha Chase Graham már hallott arról a támadásról, vagy ismeri a csata legendáját, minden elveszett. Talán nem várja, hogy ilyen váratlan szögből érje a támadás, ezért nem is fog tudni felkészülni rá megfelelően. Legalábbis Marea ezt remélte. - Meddig várunk még? - kérdezte Randy rosszkedvűen. Szeme fehérje itt-ott kék volt, és piros, arról árulkodott, hogy az éjszakát egy söröskorsó vagy egy asszonyszemély társaságában töltötte. Arca halványabb volt, mint általában, melytől szakálla ragyogóbbnak tűnt. Marea nemegyszer azon kapta, hogy egy ásítást nyom el. A vár felé bólintott, mely fenyegető sötét hegyként magasodott a kelő nap sugaraiban. - Akkor kezdjük, ha Zander megadja a jelet, hogy bent mindenki készen áll. Randy szeme sarkából gyorsan rápillantott, és összerándult, amikor a mozdulattól újabb lüktetés állt a halántékába. - Mindenki? Ez azt jelenti, hogy több embered is van a várban, nemcsak Zander? Marea bólintott, de szemét nem vette le a darabos kőoromzatról. - Igen. Gondolod, az embereid kiértek már az alagútból? - Reméljük, igen. Bár könnyebb dolgunk lenne, ha valaki belülről kinyitná a kaput. - Már kinyitották, és mostanára biztosan azt az őrt is elintézték, aki a kapurostélyt őrzi. Randy felnevetett, és hangjába csodálat is vegyült, ahogy végignézett apró termetű unokahúgán. Évek óta először látta a boszorkányjelmez nélkül. Nagyon tetszett, neki, amit látott. Arca piros volt a hajnali hidegtől, aranyvörös haját hátul hosszú, vastag copfba fonta. Ametiszt szemét összehúzta, és ahogy a várat nézte mereven, elszántság tükröződött benne. Zöld skót kockás nagykendője büszke felföldi divat szerint fedte testét, színe egybeolvadt az erdő fáival. Randy úgy látta, hogy ez a szín jól kiemeli porcelán bőrét. Szerette volna megmondani neki, milyen gyönyörű, amint a hajnal első sugarai szép arcát simogatták, és gondolatai ekörül forogtak, amikor megmondta neki, milyen szép, ezért most meggondolta magát. Marea nem akarta, hogy szépnek tartsák. Ha meghallotta azt a szót, hogy „csinos”, elsápadt, lábai remegni kezdtek. Csak Randy tudta, miért. Bár kételkedett benne, hogy Marea emlékszik a beszélgetésükre, ezzel szemben ő nem felejtette el. Még mindig mélyen elszomorította az, ahogy bevallotta egy-szer neki, mennyire bűnösnek érzi magát apjának különösen szörnyű, anyjának pedig idő előtti halálában. Mindennek az ő bájos arca az oka. Bár Randy megpróbálta meggyőzni az ellenkezőjéről, Marea mereven ragaszkodott torz elképzeléséhez. Később pedig ez lett a mániája. Randy úgy gondolta, ez az oka annak, hogy olyan készségesen magára öltötte Agatha öltözékét, mely oly csúful eltorzította alakját, és eltakarta azt, amit élete végzetes hibájának tartott: rendkívüli szépségét.

Randy megköszörülte a torkát, tekintetét elfordította, és a várra emelte. Az egyetlen változás annyi volt, hogy a felkelő napban élesebben rajzolódott ki a hatalmas várfal. - Nekünk is le kellene menni az alagútba, kislány. Ha meg akarod lepni Grahamet, jobb, ha most elkezded, mielőtt az egész vár felbolydul. Marea határozatlanul vizsgálta a területet Látta a bokrok és fák mögé rejtőzött embereket, de csak azért vette észre őket, mert tudta, hogy ott vannak. Hallotta, ahogy lábuk alatt zizeg a hideg, száraz levéltakaró. Nagybátyja vezetésével egy csapat átgázolt a folyón, és most a várfal tövében vizesen és észrevétlenül várt a jelre, amelyre megindulhatnak. Tervének kulcsa az volt, eléri-e Graham hálószobáját, mielőtt riadót fújnának. Marea éppen válaszra nyitotta a száját, mikor az oromzaton mozgásra lett figyelmes. Szemét tágra nyitotta, amikor felismerte, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy bájos mosolyt küldött Randy felé, és megszólalt. - Ott, látod? Randy abba az irányba nézett, amerre Marea mutatott. Homlokát ráncolta, és a férfit bámulta, aki a várfokán fel-alá járkált. - Azt látom, hogy milyen könnyen megbízol benne. Nem félsz, hogy ha meglátja a csapatodat, riadót fúj? - Zander nem áruló, Randy - felelte Marea mereven, mire az megint a férfira nézett. - Zander? Nem, ő tényleg nem áruló. Efelől biztosíthatlak, de ez nem... - kezét szeme elé emelte, hogy a nap ne süssön a szemébe. - Igen, azt hiszem, igazad van. Ki másnak lenne ilyen haja? Narancsvörös és ennyire durva? Nem gondolod, hogy túl lassan megy? - Miért, te inkább rohangálnál egy hatalmas piros zászlóval a kezedben? Nem, pontosan azt csinálja, amire kértem. Ha elér a másik oldalra, lemegy az éléskamrába, és vár minket az alagút végén. Minden meg van tervezve. Megbökte Randy oldalát, ezzel jelezve, hogy ideje elhagyniuk a rejtekhelyet. Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk. Nem volt nehéz észrevétlenül lopózni a fák között. Az alagút bejáratát jelző nagy követ megtalálni már nehezebb feladat volt. Az alagút sötét volt, de Marea nem mert fáklyát gyújtani, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Áporodott és dohos volt a levegő. Sáros pocsolyákba lépett bele, a víz csizmájába is beszivárgott. Kezével a nedves, sikamlós falon tapogatózott, így irányította magát. Másik kezével Randyét fogta lazán, aki a mögötte levőét és így tovább. Összesen hat férfi volt ott, állig felfegyverkezve, csatára készen. Mindegyik oldalán kardhüvely, mely súrolta az iszapos falakat. - Meddig megyünk még? - morogta Randy, miközben szörcsögött lába alatt a talaj, ahogy sárban és pocsolyákon keresztül mentek. Hangja visszaverődött a hideg kőfalakról, és mindenfele visszhangzott, amikor egy pillanatra elhallgatott. Kezdem azt hinni, hogy nem tudod, merre megyünk, és... - Pszt! - sziszegte Marea a válla fölött. Pontosan tudta, merre mennek. Éles emlékezete biztosabb volt minden térképnél. Gyermekkorában nagyon sok délutánt töltött a sötét, huzatos alagútban. Fiatalos kíváncsisága vonzotta a nyirkos, dohos helyekre. Nemritkán apja heves, skót természete elől kellett idemenekülnie. Így most nagyon is jól tudta, hol vannak, és merre tartanak. Az alagút olyan volt, mint egy labirintus, bár valójában csak három folyosóból állt, de azok a legfurcsább szögekben úgy kanyarogtak egymást többször keresztezve, hogy úgy tűnt, sokkal több van belőlük.

Két lépéssel azelőtt, hogy elérték volna, Marea már tudta, az első emeleti éléskamra faajtajához érkeztek meg, mely belülről - mint egy szekrény - nyílt. Megállt, és Randy kemény mellkasa a hátának ütközött. - Vigyázz! - sziszegte Marea, de hangját elnyelte a hátuk mögül hallatszó vízcsöpögés és a kis állatok zaja, amelyek a sárban és a piszokban szaladgáltak. - Ha belöknél az ajtón, miközben valaki épp ott van... hát nem szeretném megtudni, mi történne. - Hol lennél akkor? - kérdezte Randy röviden. - Milyen helyiséghez hoztál minket? A díszteremhez? - Nem, ez az éléskamra - válaszolta Marea halkan, mégis hangja hangosan visszhangzott az alagútban. - Nem emlékszel, mennyit játszottunk itt, mikor gyerekek voltunk? - Igen, ha jól emlékszem, te mindig itt hagytál lent, és én nem tudtam, hogy menjek vissza. - Ne siránkozz, Randy! Hát nem jöttem mindig érted? - De igen, de már csak akkor, amikor megparancsolták neked. Egy perccel sem hamarabb. - Hát lehet, hogy így volt. - Fülét a nedves ajtóra tapasztotta, és figyelmesen hallgatózott. - Csend van - mondta, és Randy felé fordult; de csak sötétséget látott. Mindössze a lélegzete árulta el, hogy ott van, mely Marea arcát érte. Zandernek itt kell várnia minket, miután a felső alagútból beengedte az embereimet, akik az őröket elintézik. Vagy még nincs itt, vagy halkabb, mint egy egér. - MacVin nem szokott ilyen halk lenni. - Akkor még nincs itt. - Bemegyünk nélküle? Marea nem tudta, mit csináljon. Egyfelől szerette volna megindítani az akciót, másfelől viszont biztosnak kellett lennie abban, hogy az emeleten az őrök már nincsenek a helyükön, és ezt csak Zandertől tudhatta meg. Végül erre a döntésre nem került sor. Még alig halt el Randy hangjának visszhangja, mikor Marea meghallotta a lakat zörgését az ajtón, aminek támaszkodott. Eltávolodott tőle, és várakozóan nézte a sötétséget, ami beborította. Hangos csikorgással csúszott ki a lakat a vastag vaskarikából, majd gyors kopogások hallatszottak a tizenöt centiméter vastag faajtón. Marea visszakopogott, várt egy kicsit, aztán megismételte a kopogást. Azt ajtó szélesre tárult. Bár még elég korán volt - alig hajnalodott -, a beszűrődő fény elvakította őket. Lassan kinyitotta a szemét, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán, amikor megpillantotta kistermetű barátját. Zander kerek arcára nyugtalanság ült ki. - Mi baj van? - kérdezte Marea rosszat sejtve, ahogy belépett az éléskamrába. Egy hatalmas helyiség volt, tele söröshordókkal és mindenféle élelmiszerrel tömött kosarakkal. - Már felébredtetek, ilyen korán? Zander megdörzsölte a szakállát, és a férfit nézte, aki Marea mögött állt. Nemtetszését kifejezve összehúzta szemét, majd visszafordult úrnőjéhez. - Nem, de öt perccel ezelőtt Graham ajtaja mögül lépéseket hallottam. Korán kelt ma, és ha el akarja érni, jobb lesz, ha siet. A vár többi lakója is nemsokára fölébred. - Az őrökre volt gondja? - kérdezte Randy unokahúga válla felett. Ő sem szerette ezt az embert, ami szemében látszott is.

Zander sok MacKenzie-től elfogadott parancsokat, de Raonull MacKenzie nem tartozott közéjük. Úgy válaszolt, mintha Marea kérdezte volna, neki címezte a választ. - Igen, mylady. Úgy a fejükre koppintottunk, hogy legalább délig alszanak, ha nem tovább. Emberei átvették a helyüket a vár fokán, de ez még nem sokat jelent. Jó lenne, ha sietnének, mielőtt valaki közelebbről is megnézi őket. Marea röviden a hallba vezető ajtó felé bólintott. Zander elmosolyodott, meghajtotta fejét, és a jelzett irány felé indult. Ahogy befordult a sarkon, járása olyan volt, mintha csak kora reggeli sétáját végezné a kanyargós folyosókon. - Hova küldted, kislány? - suttogta Randy a fülébe. - Ne légy már olyan gyanakvó, tudom, mit csinálok! - válaszolta Marea halkan, és megveregette unokaöccse széles vállát. Arra ment, ahol Zander eltűnt, jelezve a többieknek, hogy kövessék. - Grahamhez vezet minket. Nem lenne jó, ha így felfegyverkezve meglátnának a folyosón. Zander előbb meggyőződik róla, hogy - hm - nem ütközünk ellenállásba az úton. Zander kétszer halkan hátra is szólt figyelmeztetésképpen, mire a csapat a falhoz lapult, közben ő az arra járókat feltartóztatta. Harmadszorra egy férfi majdnem oda tévedt, ahol elrejtőztek, csak Zander gyors érvelése bírta rá, hogy másfelé vegye útját. Időközben el is érték Graham hálószobáját. Marea szíve vadul kalapált, keze remegett. Zander az előcsarnok végébe ment, mely T alakban kétfelé ágazott, és aminek mindkét végét gondosan őrizték. Marea mögött az emberek nyugtalanul pillantottak körbe, ahogy ő az ajtóhoz hajolt. Lépteket hallott, de nem az ajtó mögül, ahogy várta volna, hanem a háta mögött. A többiek is hallották a zajt, és idegesen hátrafordultak. - Maguk ott! - szólt egy meglepődött fiatal hang, ami ismerősen csengett Marea-nak. - Mit csinálnak ott az úr ajtajánál? Randy megpördült. Démoni tekintetétől a fiatal férfi egy pillanatra meghökkent. Ennyi idő pont elég volt Randynek ahhoz, hogy mellette teremjen, és kardjának hegyét a torkának szegezze. A másik hat is kardot rántott. A fiatal férfinak elkerekedett a szeme, mert most már nemcsak egy kard szegeződött rá, hanem hét. - Mi-mit je-jelentsen ez? Mit csinálnak itt? Marea is hátrafordult, és meglátta azt a fiatal őrt, akit Godfrey hagyott a kunyhójánál, sok-sok nappal ezelőtt. Guy Falken arca hamuszürkére változott. Barna szemében félelem csillogott, ahogy a borotvaéles penge a torkának nyomódott. Randy erőszakos tekintete elárulta, minden lelkiismeret-furdalás nélkül itt és most véget vetne fiatal életének. - Elég nyilvánvaló: meglátogatjuk a várurat - mondta, és szemét nem vette le gyámoltalan foglyáról. - Van valami kifogásod ellene, kölyök? Ha igen, most mondd - vészjóslóan elhallgatott, majd folytatta mielőtt elmetszem azt az átkozott Sasunach torkodat. Egyik emberét utasította, hogy tartsa szemét az ajtón, hátha Chase Graham időközben megjelenik. Marea Randy háta mögé ment. - Azt mondtam, semmi vérontás, Randy! - emlékeztette halkan, de határozottan. - Kivéve, ha elkerülhetetlen. Randy mérgesen felhorkantott. Mellkasának e mozdulatától a kezében tartott kard felemelkedett, és megkarcolta Guy Falken torkát. Annak elállt a lélegzete, amikor egy bíborvörös csík kígyózott le nyakán, és fehér gallérjába ivódott. - Néha nem lehet elkerülni - morogta Randy. - De ezt most igen!

Dühösen ráncolta vörös homlokát, amikor oldalra nézett. Mérges tekintete unokahúgát méregette. - Akkor mit javasolsz, kislány? Magunkkal nem vihetjük, de ha elengedjük, fellármázza az egész várat. És az sokkal véresebben fog végződni. Büszke MacKenzie-tekintetek csaptak össze. Guy Falken egyikről a másikra nézett, figyelte a néma harcot, és úgy döntött, hogy itt az idő, hogy elszökjön. Kezét felemelte, hogy eltolja a kardot nyaka elől, de Randy sokéves tapasztalatának köszönhetően erősen szorította. Nem volt könnyű megmozdítani. Nem hanyatlott le a kard, de annyira megmozdult, hogy egy lépést tudott hátrálni. Aztán még egyet. Furcsán nézte Marea-t, mintha egy pillanatra felismerte volna vagy legalábbis azt hitte -, aztán megfordult, és kirohant az előcsarnokból. Randy rögtön indult volna, hogy kövesse, utána a másik hat férfi is, de Marea gyorsan megállította őket. Tudta, hogy a hat férfi az unokatestvérét követi, ezért őt állította meg. - Ne, engedd őt elmenni! - parancsolta, és megfogta vastag karját. Randy felnézett rá. - Bolond vagy? - kérdezte, és türelmetlenül arra nézett, ahol a férfi eltűnt. Elvonuló léptek zaja hallatszott. - A kölyök riadót fúj, és az egész várat a nyakunkra hozza! Nem így kell megnyerni egy csatát! - De így, ha elég gyorsak vagyunk, és bejutunk Grahamhez, mielőtt a többiek ideérnek. - Nem magyarázta meg, miért mentette meg a fiatal férfi életét, akit pedig unokabátyja oly szívesen megölt volna. Randy MacKenzie a Felföldön született, és ott is nőtt fel. Soha nem értené meg. - Nem mernek lerohanni minket, ha a várúr a kezünkben van. Kezdettől fogva ez volt a tervem. - Akkor rajta, kislány! - morogta Randy, láthatd kelletlenül. - Minél hamarabb megérzi Graham a kardunk ízét, annál nagyobb biztonságban vagyunk. Ez az előcsarnok most csendes, de nemsokára már nem lesz az. Guy Falken ingujjával törölte le nyakáról a félig megalvadt vért, miközben lélekszakadva rohant a hallba. Zihálása visszhangzott a folyosón. - Behatoltak a várba, uram! - lihegte, és a boltíves kapunak dőlt. Chase éppen a szájához emelte a kanál zabkását, de keze megállt a levegőben, elejtette a kanalat, ami az asztalra koppant. Nem ő volt az egyetlen, aki így reagált a hírre. A férfiak, akik vele voltak, hogy majd az adószedésre elkísérjék, megdermedtek; a reggeliről gyorsan elfelejtkeztek. Chase egy pillanat alatt talpon volt, keze az övére erősített kardot markolta meg. - Skótok? - kérdezte. Guy Falken megrázta a fejét, mire Chase felnyögött. - Douglas? A nemjóját, a férfi kezd túl merész lenni. - Lehet, hogy ő tervelte ki, mindenesetre nem volt köztük. Chase bólintott. - Hányan voltak? Hol vannak most? - Hat férfi és egy nő, mylord, és az előcsarnokban a hálószobája ajtaja előtt vannak, csak őket láttam. Chase félúton megállt. - Egy nő?! - A férfi bólintott, mire Chase-nek elsötétült a tekintete. - Nem, biztosan téved. Egy várat megtámadni nem nőnek való feladat Guy Falken megmerevedett. Nem hazudott, és hangja is ezt bizonyította. - Tudom, mit láttam, mylord. Egy nő vezette őket, méghozzá egy gyönyörű nő. Ha ő nem mondta volna, hogy nem akar vérontást, már a földön hevernék átvágott torokkal. Chase mögül az egyik férfi előrelépett. Hétpróbás harcos volt, szemében a véres csatának reménye ragyogott. - Ez nem Douglas. A várban egyetlen nő a

húga, akit még a vak sem mondana szépnek. A többi csak szolgáló, és az emberei túl képzettek ahhoz, hogy egy ilyennek engedelmeskedjenek... kivéve, ha azt kéri, hogy az ágyra vigye. Ahogy Chase ezen gondolkozott, Guy bevallotta. - Szégyellem magam, ha arra gondolok, hogy egy apró rézszínű hajú lány halk szavaitól úgy megijedtem, hogy most alig kapok levegőt, és komoly figyelmeztetésnek hatnak szavaim. Chase felkapta a fejét. Smaragdzöld szeme villogott. Guy hátralépett, amikor meglátta a mérhetetlen dühöt ura markáns vonásaiban. Mindenki elnémult, a feszültség szikrázott a levegőben. Chase keze ökölbe szorult, ahogy a fiatal férfira nézett, amitől az még egyet hátralépett. Agya zakatolt, de nem volt ideje nyugodtan átgondolni mindent. Csak egy módon bizonyosodhatott meg. - Milyen színű volt a szeme? Guy ostobán pislogott, majd azt felelte. - Furcsa árnyalata a... vagyis a hangához hasonlít, azt hiszem. Miért? Ismeri? - Igen - szakadt föl Chase tüdejéből a válasz. Egy pillanatra sajnálat nyilallt bele. Nem így kellett volna alakulniuk a dolgoknak kettőjük között. A nő merészsége nem illik bele a terveibe. Aztán újból belegondolt. Most nem volt részeg, és végtére is a csábítás is a tervének egy része volt, mégis mindkettőt megvalósította. Sajnálata azonban hamar átváltozott az elárultság érzésébe, majd mindent elpusztító dühbe. Chase elvetette az előbbit, és az utóbbira koncentrált, amíg csak a könyörület utolsó szikrája is eltűnt lelkéből. Az álnok kígyó nem érdemli meg a szánalmát sem. Nem, amikor az volt a célja, hogy ellopja tőle azt, ami az övé. Ezt Chase senki emberfiának nem engedte volna meg, se férfinak, se nőnek. Nem! Annyit érdemelt csak, hogy megérezze kardja ízét túlságosan lágy bőrén. Arra van szüksége, hogy megtanítsanak neki egy kemény leckét, olyat, amiből nem biztos, hogy ép bőrrel szabadul. A gondolattól fájdalom szúrt Chase szívébe, de a sajnálat és a nő árulása oly mélyen érintették, hogy elmosták a fájdalmat, mielőtt még gyökeret verhetett volna szívében.

10. fejezet

Honnan tudhattam volna, hogy nincs a hálószobájában? - Marea kétségbeesett hangja visszhangzott az üres előcsarnokban. - Nem egészen tíz perccel ezelőtt még hallottam a lépéseit. Nem futhatott messzire. Chase megállt a lépcsőfordulóban. Keze kardjának markolatára csúszott, amikor meghallotta a nő dinamikus szavait. Az ismerős hang tarkóját csiklandozta, az arany hajpihék felálltak a nyakán. Egy aranyvörös hajú, ametiszt szemű nő alakja rémlett fel emlékezetében, és a gondolatra összeszorult a szíve, de kíméletlenül elhessegette a képet Nem engedte, hogy gyengesége megakadályozza abban, amit tenni készült Inkább szorosabbra fogta a markolatát, és az előcsarnokból kihallatszó beszélgetésre koncentrált. A hangos szavak csak fokozták ádáz dühét.

- Alaposabbnak kellett volna lenned, kislány! - mondta gúnyosan egy testes hang. A goromba szavakat lépések zaja és szoknyasuhogás követte. - Ez nem történik meg, ha ellenőrizted volna a forrásaidat - Nem történik meg, ha lett volna segítségem - érvelt hevesen Marea. - Vagy olyan rövid az eszed, hogy elfelejtetted, amikor megegyeztünk, hogy az én tervem szerint támadunk? Nem lett volna egyszerűbb, ha te vagy az apád segítettetek volna egy jobbat kitervelni? Talán akkor már a kezünkben lenne a fattyú. - Ne minket okolj a kudarc miatt! Mi segíteni jöttünk, nem azért, hogy a tervet kidolgozzuk. - A férfi sóhaja visszaverődött a kőfalakról, amikor Chase belopakodott az előcsarnokba, szorosan a falhoz lapulva, Mögötte húsz legjobb embere. - Nem vall rád, hogy saját rövidlátásodat más számlájára írod, kislány. - Az nem rövidlátás, ha egy embertől elvárom, hogy ilyen korai órában a hálószobájában legyen. - Mégsem volt elég okos dolog, mivel nincs ott. Változtasd meg a tervedet, kislány, de gyorsan, mert rohan az idő! A fiú, akit tíz perce elengedtél, bármelyik pillanatban riadót fújhat. Csodálkozom is, hogy eddig még nem jött senki. - Igen - válaszolta Marea -, én is. Nem gondolod, hogy...? Chase nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, csizmájának hangos kopogása a kőpadlón félreérthetetlenül jelezte, hogy itt van. Marea meglepetése hamar tovaszállt, mikor meglátta, hogy kirántja a kardját, aztán önkéntelenül hátralépett. Egy percre az ametiszt és smaragdzöld tekintetek összekapcsolódtak. Az előbbiben meglepetés, az utóbbiban puszta düh csillogott. - Mylady - köszöntötte Chase hidegen az ajtóból, és merev udvariassággal meghajtotta a fejét. Szája sarkában undorának gúnyos mosolya villant fel, ahogy megforgatta kezében a kardját. Marea hat embere szeretett volna rárontani. A kora reggeli nap beszűrődött a hosszú, keskeny ablakokon, és aranysugarai megcsillantak a pengéken, amelyek éppen olyan halálosak voltak, mint a tekintetek, melyek felettük összecsaptak. Egy nagy vörös fejű hirtelen Chase felé döfött a kardjával. A vállát célozta, de kardja kardba ütközött. Fülsiketítő zajjal csaptak össze a pengék. Chase könnyen védte a támadást, majd ő kezdett egy újat. A testes skótnak alig volt ideje, hogy eltérítse az elsöprő erejű ütést. - Add meg magad, disznó! - kiáltotta a skót, miközben más módot keresett, hogy Chase-t leterítse. Kövér bal kezében a kard egy percre sem állt meg. - Mi heten vagyunk, te meg egyedül. Nem győzhetsz! - Nem fogok veszíteni! Az embereim kint vannak. Csak szólnom kell, és bejönnek - kihívóan összeráncolta homlokát, és hidegen elmosolyodott. Szabad kezét felemelte, és ujjaival csettintett egyet. Az előcsarnok egy pillanat alatt megtelt húsz, vérszomjas angol harcossal. Kivonták kardjukat, és felmérték az ellenséget. Többen éhesen elmosolyodtak, hogy elvehetik - az így már számbelileg felülmúlt - skótok életét. Chase tekintete hol a vörös fejűre, hol a nőre vándorolt, végül az utóbbin állapodott meg. Látta, milyen büszkén tartja magát, de tudta, milyen nagy erőfeszítésébe kerül. Felé suhintott a kardjával. Hegye súrolta Marea nyakát, de neki arcizma se rezdült, nem is szitkozódott, és Chase ezt csodálta benne. - Az őröm azt mondja, hogy te vezeted ezeket az embereket. Nem vonom kétségbe, de tőled akarom hallani.

- Igen - válaszolta Marea halkan sziszegve. Kardjával elütötte nyaka elől a férfiét. Hangosan csattogva csapott össze a két penge. - Ők velem vannak, és még több is ezeken kívül. Chase szeme összeszűkült, bozontos szemöldökét csodálkozva felhúzta. Leengedte fegyverét, de még készenlétben volt. - Több? - Igen. Nem vagyok teljesen idióta. Nemcsak ebből a hat emberből áll a csapatom. Néhányan a vár fokán őrködnek, megint mások a külső falaknál vannak. Talán már fel is másztak rajta, és azóta legyőzték a klánod többi tagját. Marea szeme és hangja megkeményedett, határozottá vált. - Ha véres csatát akarsz, állunk elébe. Chase homlokán elmélyültek a ráncok. - Akkor miért kellett hat fegyveressel belopózni a szobámba? A nyílt összecsapás kedvezőbb lett volna számodra. - Nem járatos ő a harcban, Sasunach - vetette oda a vörös fejű, és nem engedte szóhoz jutni Marea-t. - Meg akarta kímélni a nyomorult életedet, mert azt követeli, hogy vér ne folyjék. Csak emiatt az ostoba parancs miatt vagy még életben. Hálás lehetsz neki. - Kardja hegye Chase ingének fűzőihez közelített, melyek lazán voltak megkötve, így látni engedték bronzbarnára sült mellkasának egy részét. Nem akart ezzel vért ontani, csak fenyegetésnek szánta, de Chase egy csuklómozdulattal elterítette, és így lefele irányult a szúrás. - Álmodban is megölhettünk volna, Sasunach! Chase oda se figyelt erre az utolsó megjegyzésre, inkább arra gondolt, amitől agya lázasan dolgozni kezdett. Ha a nő nem edzett harcos, akkor mi az ördögnek engedelmeskedtek a parancsainak? Azt hinné az ember, hogy egy csapat keményfejű skótnak több esze van ennél. A vörös fejű felhorkant, és mivel nyilvánvalóan ő is többször feltette már magának ezt a kérdést, most válasz nélkül hagyta a megjegyzést. - Négyszemközt akarok beszélni az úrnőtökkel - mondta Chase, és kardját visszadugta a hüvelybe. Kihívóan nézett a kövér skótra, hátha megtagadja a parancsát. Randynek egész más futott át az agyán ekkor. Meglehetősen meglepő volt, hogy egy angol, bizalma jeléül, elteszi a kardját a skótok előtt. Ők erre a bizalomra nem szolgáltak rá. Marea-t is féltette, de tudta, mire képes, ezért nem aggódott annyira. Tud magára vigyázni, ahogy ezt már oly sokszor bebizonyította; és Randy nem hitte, hogy Graham a folyosónál távolabbra küldi őket, foglyokat így teljesen megnyugodott. - Van választási lehetőségünk? - kérdezte végül, mert nem akarta, hogy úgy látsszon, mintha könnyen megadná magát. Chase felhúzta szemöldökét, és tekintete a vörös fejűre esett. - A húsz rátok szegeződő kard alapján ítélve, nincs. - Megfordult, hogy elbocsássa az embereket. - Vigyétek őket a hallba, és az Isten szerelmére, ne bántsátok, amíg itt nem végzek. Visszanézett a nagy vörös fejűre, aztán a nőre. Arcán egy izom megrándult, amikor látta a nő arca színét, és hogy ametiszt szeme elkerekedik. A következőket csak neki mondta, bár elég hangos volt ahhoz, hogy az egész terem hallja. - Végül, ha minden rosszul sül el, öljétek meg őket. - Ne! - kiáltotta Marea, és nőkre nem jellemző ügyességgel forgatta meg kardját. - Ne ők fizessenek az életükkel az én ostobaságom miatt. Ez nem lenne tisztességes. Rajtam állj bosszút, Sasunach, ne rajtuk! - Szándékomban áll, hölgyem! - mondta lassan és jelentőségteljesen.

Figyelte, ahogy az őrök lefegyverzik és kivezetik a folyosóra a skótokat. Szeme sarkából látta, amint a nő hátralép, és az egyik hosszú ablak mellett a hideg kőfalnak dől. A folyosóról behallatszottak a skót és az angol harcosok nehéz, kövön csattogó léptei, valamint elégedetlen morgásuk. - Falken, nyugodtan szabadítsd meg kis galambunkat a kardjától - mondta hidegen az ajtóból, amikor már csak ketten maradtak. - Nem szeretném, ha felnyársalna abban a pillanatban, ahogy hátat fordítok neki. Guy Falken fiatal tekintete Chase és a nő között cikázott Marea hírtelen megmerevedett, fejét felkapta, és nem mindennapi szemében elhatározás csillogott, amint a kérdéses kardot felemelte. Hegyét Falken szívéhez tartotta. Bár már egyszer megmentette az életét, hogy miért, azt a férfi el sem tudta képzelni, de tudta, még egyszer nem részesül ilyen kegyben. Megnyalta a száját, és bizonytalanul Chase-re nézett, aki az ajtó oldalának támaszkodott, és bólintott, hogy folytassa. Falken nyelt egyet, és tett egy bátortalan lépést Marea felé, de rögtön megállt, amikor a nő vadul vicsorogni kezdett, és gyors, könnyű kört írt le borotvaéles pengéjével. Guy Falken kardja a levegőbe hasított, amikor késve felemelte, hogy védje magát. Marea minden erejét megfeszítette, hogy végigvigye a mozdulatot, és újra visszatérjen alaphelyzetbe. Szaggatottan vette a levegőt, és Guy Falken ingének elszakított ujját nézte, amint egy vörös csík lecsorog és leivódik az anyagban. Az elsápadt, amikor döbbenten lenézett a sebre. - Ha olyan kedvem lenne, most a karod a földön heverne! - sziszegte Marea. Vigyázz, kölyök, legközelebb megteszem, ha közelebb jössz hozzám! - M-mylord? - kérdezte Guy, és rövid, gyászos tekintetet vetett Chase-re, majd a sebéhez nyúlt. Keze csupa vér lett. - Fegyverezd le! - Chase smaragdzöld szeme összeszűkült, ahogy a nőt nézte. Annak halálos ügyessége láttán ő is éppúgy meglepődött. - Ne feledd, ez csak egy nő, nem ár fel hozzád! - Igen - helyeselt gyengén a fiú -, de legalább olyan ügyes, mint két férfi. Még soha nem láttam, hogy egy nő ilyen jól forgassa a kardot. Marea egyikről a másikra nézett, de nem figyelt egyikre sem kellően, így túl későn kezdte védeni maga mikor Guy támadott. Ő szúrt, Marea védte. A két penge összecsapott, egymásba akadt. Egy pillanatig így tartották, majd Guy a földre lökte Marea-t, és egy csukló mozdulattal kiütötte kezéből a kardot, ugyanakkor ő is megsebesült, de azért keményén a földhöz szegezte a nőt. Marea a kardjáért nyúlt, de Falken a falhoz szorította, a kardot pedig elrúgta a közelükből, mely végül Chase lábaihoz pördült. Ő lehajolt és felvette, majd odaadta Falkennek, amikor az az oszlopot elhagyva érte jött. Ugyanakkor csodálta, hogy a kis, fiatal teremtés ekkora erővel és ügyességgel tud bánni a nehéz karddal. - Ezt az ajtót zárják be, és egy őr a kulccsal kint álljon előtte! - utasította Chase, miközben ellökte magát a faltól. Tekintete átvizsgálta a helyiséget, és összekapcsolódott Marea-éval. Guy Falken mereven bólintott, hogy a parancsot azonnal teljesítik, majd becsapta az ajtót. Rögtön utána hallatszott, ahogy a lakat az acélkarikába csúszik. Marea-nak arcizma sem rándult, amikor meglátta Chase arcán az elégedett mosolyt, amint kezét összefonja a mellén. Karjának és széles vállának izmai feszítették elefántcsontszínű ingét. Haja csillogott a kora reggeli napfényben, mely háta mögött az ablakokon keresztül áradt be. Szeme a szivárvány minden

színében játszott - éles ellentéteként a kopár kőfalnak -, és mélyén forró smaragdzöld tűz égett. - Most nem kérdezem meg, hogy alszom-e, Látomás - mondta a terem másik végéből, ahol az ajtónak támaszkodott. Megdörzsölte sima állát, és közben hidegen méregette a nőt. - Tudom, hogy nem. Azt viszont nem tudom, de szeretném megtudni, hogy mit akartál mindezzel elérni. Milyen ördögi célod lehetett, hogy ilyen ostobaságot elkövess? Marea nyelt egyet, és még szorosabban lapult a kőfalhoz. A férfi puszta jelenléte is nyugtalanítólag hatott rá. Kardja nélkül meztelennek érezte magát, és olyan védtelennek, mint egy kis kölyökmacska. Ereje nem ért fel a férfiéval, és kezdte úgy hinni, hogy az kardjával együtt az eszétől is megfosztotta. Mindent összevetve teljesen legyőzöttnek érezte magát, és ez szemében is látszott, amit most a férfira emelt. - Nem ostoba dolog harcolni azért, ami jog szerint az enyém - válaszolta egyszerűn és elfordította a tekintetét. Nem tetszett neki, ahogy teste megbizsergett a férfi pillantásának hatására. Ez a reakció túlságosan zavarba ejtő volt különösen most. - Semmim nincs, ami a tied. - Minden, amid van, az enyém, Sasunach. Ezt szerettem volna megszerezni. Nem azért jöttem, hogy téged bántsalak, ahogy ezt az unokabátyám is mondta, bár könnyen megtörténhetett volna. Chase ellökte magát az ajtótól, csizmájának kopogása a köveken jelezte, hogy közeledik. Egy karnyújtásnyira állt meg Marea előtt. Hirtelen megcsapta orrát a nő édes illata. Olyan érzéseket ébresztett fel benne, amelyeket szeretett volna elfojtani, de képtelen volt rá. Hangja gorombább volt, mint ahogy szerette volna. - Megpróbáltad ellopni azt, ami az enyém. Ezzel is bántottál, igaz, más formában, de súlyosan. És én ezt nem tűröm el! - Elhallgatott egy pillanatra, és figyelmesen nézte. - Gyerünk, mondd el, mit szerettél volna megszerezni tőlem? Mi az, ami az enyém, de te úgy gondolod, hogy jog szerint a tiéd? Testének melege áthatolt Marea nagykendőjén, át a vékony gyapjúingen, és bőrét simogatta, melytől megremegett, és lélegzete is elállt. Chase megragadta állát, és kényszerítette, hogy felnézzen. Nem engedte, hogy elfordítsa a fejét. - Kinclearnont akarom - vallotta be végül, és gyűlölte magát, amiért a düh oly hamar elszállt belőle. -A várat, a címet, mindent. Apámé volt születése jogán, és halála után engem illet. Chase lustán összehúzta a szemét, és ha Marea azt hitte, hogy feladta a harcot, észre kellett volna vennie, smaragdzöld szeme ugyanolyan éles maradt, ahogy fogva tartotta az ő tekintetét. Állát szorosabban fogta, és megszólalt: - Csak a legendákat ismerem arról az emberről, akié ez a terület volt apám előtt. Ha a mesék igazak, akkor MacKenzie nagy harcos volt, de hősiessége mégsem vitathatja a tényt, hogy jó tíz évvel ezelőtt kiragadták Kinclearnont a kezéből, és jóhiszeműen apámnak adták át. Most az enyém, és nemsokára te is megtanulod, hogy nem válok meg a tulajdonomtól. Jobb lesz, ha ezt eszedbe vésed! Marea kiszabadította az állát a szorításból; a férfi engedte. - Te is vésd az eszedbe, hogy egy MacKenzie, akár férfi, akár nő, nem egykönnyen adja fel. Kinclearnon az enyém. Nem adom fel harc nélkül. Chase hátralépett. Feszült kifejezése elárulta, nehezen fogja vissza magát attól, hogy ne térítse észre egy pofonnal.

- Sajnálom, hogy ezt kell hallanom - mondta, és mérgesen borzos hajába túrt mert bátor szavaid eldöntötték sorsodat, és attól félek, nem fogod élvezni. - A mostanit pedig nem tűröm tovább - ellenkezett hevesen Marea, Nyomasztó érzés lett úrrá rajta, melyet jelen helyzetében szeretett volna elűzni, de nem tudta. - Csak úgy tudsz megállítani, ha most helyben megölsz. Addig nem nyugszom, amíg a vár újra az enyém nem lesz, még ha ezért minden második héten ostromot kell is indítanom addig, amíg megérzem a győzelem ízét. - A vér ízét fogod megérezni. Talán a sajátodat, mert én semmit nem adok neked. Erre mit felelsz? - Az idő majd eldönti, ki lesz a győztes, Sasunach. De én nem leszek vesztes. - Én sem. - Chase lehajtotta a fejét, és karjait ismét összefonta mellén. - Ami azt jelenti, hogy a helyzet megoldhatatlannak látszik. Én nem adom át neked a várat, de te sem nyugszol, amíg meg nem szerzed. Biztosíthatlak, ez sohasem fog megtörténni, minden erőmmel küzdeni fogok ellene. Marea megkeményítette magát, hogy szembe tudjon nézni az elkerülhetetlennel. Felemelte fejét, a szemébe nézett, és azt kérdezte: - Ez azt jelenti, hogy az embereim meghalnak? Nem győzhetlek meg arról, hogy rajtam töltsd ki a dühödet, ne rajtuk? Mert én vagyok a gyűlöleted oka. - Az ajtó felé nézett. - Amit tettek, azt az irántam való szeretetből és hűségből tették. Nem érdemlik meg, hogy ezért meghaljanak. Chase felhúzta egyik szemöldökét, és szeméből látszott, hogy nyíltan megfontolja a javaslatot. - Meg akarod menteni az életüket, igaz? - Marea óvatosan bólintott, és látta, hogy a férfi ravaszul elmosolyodik. - Mennyire vagy hajlandó megfizetni a biztonságukért? És hogy akarsz megfizetni, amikor nincs semmid, amit felajánlhatnál? Miért érezte magát Marea hirtelen úgy, mint egy egér, aki az egérfogóba szorult - ahonnan nincs menekvés? Chase figyelte a nő ametiszt szemeiben az érzéseit, és szerette volna tudni az okát. Ha eddig olyan bátor volt, most nem ellenezheti azt, amit javasolni akar. De valóban olyan bátor volt? Chase nem is tudta. Egy rejtély volt a számára a nő, és egyre titokzatosabb lett, minél több időt töltött veszélyesen gyönyörű társaságában. - Mit javasolsz, Sasunach? - kérdezte Marea kissé fátyolosabb hangon, mint máskor. Arcára egészséges rózsaszín árnyalat ült ki, mikor sejteni kezdte, mit akar a férfi. - Nem lehet úgy üzletet kötni, ha nincs semmi, amit felajánlhatnál. Mosolya szélesebbé vált, ami Marea szívébe szúrt. Chase odanyúlt, és megfogta a fényes hajfonatot, ujjai közt morzsolgatta, mielőtt szemébe nézett volna. Tekintete sötét volt és égetően heves, ahogy a nő szép arcán vándorolt. - Két dolgot javasolok, de attól tartok, egyik sem fog tetszeni neked. - Oldalra hajtotta a fejét, haja vállait súrolta, ahogy Marea-t nézte. - Az egyik, hogy teljesítem a kérésedet és harcolni fognak, bár soha nem fogom megérteni és elhinni, hogy tényleg ezt akarod. A másik pedig a forró tested nyújtotta örömök ezeken a hűvös őszi éjszakákon. Válassz, mert tudod, az embereid sorsa a kezedben van, a döntésedtől függ! Marea nyelt egyet, és a férfi nyitott ingére nézett. Ez hiba volt. Barna bőrének láttára pulzusa felgyorsult. Kezét háta mögé rejtette, és a falnak dőlt. Az érdes kő a kezébe fúródott, és ez most jólesően elvonta a figyelmét. - Az embereim, akiket szeretek, a halál torkában vannak. Nem leszek olyan önző, hogy saját büszkeségemet fontosabbnak tartsam annál, ami rajtuk segíthet.

De úgy gondolom, nem lenne okos, ha bíznál a szavamban. Még ha oda is adnám magam, ígérem, nem lesz benne örömöd. Chase kiejtette hirtelen elgyengült kezéből a copfot, melynek vége a nő derekát súrolta. Ránézett, aztán sarkon fordult, és az ajtó felé ment Kardhüvelye a falat súrolta, ahogy visszafordult. Úgy tűnt, önuralmát mindjárt elveszíti, és elönti az izgatottság. - Nem hagyhatod el a várat addig, amíg meg nem ígéred, hogy nem fogsz még egyszer támadni - jelentette ki hidegen. Arcán megrándult egy izom, miközben átható tekintettel nézte Marea-t, mintha csak tüzelné, hogy próbáljon ellentmondani neki. - Ez minden? - kérdezte Marea, és egy halvány mosoly tűnt fel szája szegletében. - Akkor megígérem, hogy nem támadok újra. - Tett egy lépést az ajtó felé, és érezte, ahogy a férfi tekintete a hátába fúródik. - Elmehetek? - kérdezte hátrapillantva. Mint egy feszes madzag, Chase türelme úgy szakadt szét. Ökölbe szorított kezét a tenyerébe csapta. A hang megállította Marea-t. Lassan felé fordult, félúton az ajtó és az ablak között. - Az embereimet magammal viszem. Így szólt a megállapodásunk. - Nem játszunk tovább, kis hölgy! - morogta Chase dühösen. Mellette termett, és karjánál fogva megragadta, majd vadul megrázta. Marea feje hátracsuklott, ahogy a férfi mérgében ezt tette vele. Ametiszt tekintete Chase lelkébe szúrt. Kis öklei a mellkasát verték, de végül mégis a pillantása térítette magához a férfit. Úristen, mit csinál? Nőket bántalmazni az apja és az öccse módszerei közé tartozott, de soha nem az övébe. Mégis engedte, hogy a nő kihozza belőle ezt a hajlamot, és ez mélyen elborzasztotta. Egy dühös morgással ellökte magától. Marea hátraesett, és fájós karját dörzsölgette. - Jobban érzed magad, ha durván bánhatsz egy növel? - gúnyolódott, és hátrébb csúszott a földön. - Vigyázz a nyelvedre, vagy anélkül hagyod el a várat - mondta Chase, és fenyegetően közelebb lépett hozzá. - Ha elhagyod egyáltalán. - Elhagyom. Ebben állapodtunk meg. - Szíve vadul vert, és egyre gyorsult, ahogy a robusztus alak közelített hozzá. - Megígértem, nem támadok újra. Ezúttal álld a szavad, és engedj elmenni! - Chase szája savanyú mosolyra húzódott, és olyan közel állt meg Marea mellett, hogy lábuk összeért. - Nem! Az ajánlatomat visszavonom. Már nem akarom, hogy megígérd, hogy nem támadsz többé, és nem is fogadom el, ha megígéred. Meggyőztél róla, hogy nem bízhatok benned. Felemelte kezét, és a nő vállaira tette. Nehéz súly volt ez, ami alatt Marea megvonaglott. Kétségbeesetten kereste tekintete a fényes kardot, mely a férfi övére volt csatolva. Könnyű lenne, gondolta, csak áthelyezné testsúlyát, kinyúlna a markolat felé, megragadná, és kirántaná a... - A mai támadásod bizonyította, mennyire nem értesz a haditechnikához. Ne csinálj magadból még nagyobb bohócot! - Nagyot sóhajtott, a kiáramló levegő Marea arcába és homlokába csapott, ahogy felemelte a tekintetét. A nő keze, mely már félúton volt a kard felé, lehanyatlott, amikor a férfi megszólalt. De most ő szólalt meg. - Azt ígérted, hogy elengedsz, és most te szeged meg a szavad, amivel azt bizonyítod, hogy nem én, hanem te vagy az, akiben nem lehet megbízni. Felszegte állát, és ráemelte viharos tekintetét. - Nem megyek a bűzös börtönödbe harc nélkül. Az igazat megvallva, azon gondolkozom, hogy a lassú halál is jobb lenne, mint a börtönben megrohadni.

- Nem vetlek börtönbe. - Chase egyik kezével körbemutatott a napfényes teremben. Nem vette le a nőről a szemét, amikor még hozzátette: - Hogy tetszik a börtönöd? A burkolt célzásra Marea elvörösödött. - Az első adandó alkalommal egy tőrt mártok a hátadba, ha alszol. Ebben biztos lehetsz. - Nem félek - felelte egyszerűen a férfi. - Először egy tőrt kellene keresned, és itt nem lenne könnyű dolgod. Aztán természetesen végre kell hajtanod a véres tettet. Nem vagyok benne olyan biztos, hogy te, aki annyira idegenkedtél a vérontástól, képes lennél megölni egy fegyvertelen férfit, ráadásul álmában. - Rosszul látod a dolgokat. Nem idegenkedem annyira tőle. Ha a szabadságot jelenti számomra, nem fogom kétszer meggondolni, hogy kiontsam-e a véredet, vagy sem. Chase összeszorította a száját, és szorosabban fogta a nő vállait. - Szép szavak, de nem mondanak semmit. A tettek beszélnek, nem a szavak, neked viszont túl lágy szíved van ahhoz, hogy ilyet meg tudj tenni. - Majd az idő eldönti - mondta Marea, és ledobta magáról a férfi kezeit. Azok lehulltak, és nem akadályozták meg, hogy a nő elforduljon, és az ablakhoz menjen. A nap ragyogóan sütött a kora reggeli égbolton. Marea innen jól látta a folyótorkolatot és a környező dombokat. Lenézett a várfalhoz, és megállt a szívverése, amikor nem látta ott se a nagybátyját, se az embereit. Hol lehetnek? Lehet, hogy némelyeket eltakarja a fal, de az nem lehet, hogy mindegyiküket! Még a vár fokán sem látta az embereit. Minden kísértetiesen kihaltnak látszott. Gyorsan megfordult. Kendője felröppent a mozdulattól, majd lábaihoz simult, ahogy a falnak dőlt. Eddig a percig arra játszott, hogy húzza az időt, amíg a nagybátyja a megmentésére siet. Most azonban az a bizonytalan érzése támadt, hogy a többiekkel együtt börtönbe vetették. De hát hogyan? Hogyan történhetett ez meg? És ilyen csendben? Ha valami összecsapás lett volna, azt biztosan meghallotta volna. - Nem lesz könnyű dolgod, ha azt tervezed, hogy itt tarts engem a várban! szólalt meg hirtelen, bátorságot színlelve, pedig most hiányzott belőle. Kétségbeesés markolt a gyomrába, amikor menekülésének egyetlen útját, az ajtót nézte. De be volt zárva, és kint egy őr állt. - Néhány emberemet foglyul ejtetted, de nem mindet. Ők a segítségemre fognak sietni, és kiszabadítanak. Chase észrevétlenül mellette termett, és válla fölött az egyik könyökére a kőfalhoz támaszkodott. Karjának melege átsugárzott Marea-ba. Érzékeit elborította a kábító férfiillat, lúgszappan és verejték keveréke. Az aroma éppolyan erős hatással volt rá, mint maga a férfi. - Sajnálom, de a boszorkányodat nem tekintem fenyegetésnek. - Ő nem boszorkány, hanem gyógyító - vágta rá Marea automatikusan, miközben próbált még jobban beleolvadni a kőfalba, pedig már így is a hátába vágott. - De jobban tennéd, ha félnél tőle. Ugyanolyan könnyen el is veheti az életedet, amilyen könnyen megmentette. Nagy a hatalma és hirtelen haragú. Nem fog örülni neki, ha meghallja, hogy akaratom ellenére itt tartasz. - Több mód is van rá, hogy elbánjak vele. Nem lenne nehéz rásütni a boszorkányság bélyegét, amit ő oly hevesen tagad. Biztos vagyok benne, hogy te is tudod, boszorkányságért nagyon súlyos büntetés jár. - Kérges ujjaival végigsimított Marea remegő állán. Ő erre lehunyta a szemét, de Chase rögtön elhúzta a kezét.

- Mondanom sem kell, hogy az ő sorsa is kecses kezeidben fekszik. Marea nyelt egyet, amikor érezte, hogy a férfi ereje átszivárog belé. Nagyon is tisztában volt vele, milyen ingatag helyzetben van. Chase lelkileg erős volt, parancsai határozottak. Neki pedig a belső besúgói használhatatlanok voltak, embereit egytől egyig elfogták. Sehonnan nem várhatott segítséget. És ha valami isteni szerencse folytán sikerülne meg szöknie? Könnyek öntötték el a szemét. A férfi minden emberét legyilkolná megtorlásképpen az ilyen felháborító engedetlenségért. Ő volt itt az úr, és saját várában minden joga megvolt rá, hogy megtegye. A határvidék kormányzója alig szabna ki büntetést érte. De ha ez bekövetkezik, nem törődhet csak saját magával, hiszen ismeri ezeket a harcosokat, ismeri a családjaikat, akik gyászolni fogják őket. Már ő maga is érezte a mély fájdalmat, és nem tudott tőle szabadulni. - Bármit megteszek, ha meghagyod embereim életét - suttogta rekedten. Szeme még mindig szorosan csukva volt, ahogy fejét erősen a hideg kőfalhoz szorította. Esküszöm, csak... kérlek, ne kérj arra, hogy megosszam veled az ágyadat. Ezt megértheted. Chase mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. Keze magától felemelkedett, és megfogta Marea bársonyos arcát Meglepetten érezte, hogy könnyes, és hogy saját sóhajtására visszhangként felelnek annak gyengén szétnyílt ajkai. - Nyisd ki a szemed, Látomás! Azt akarom, hogy rám nézz, amikor válaszolok. Marea felnyitotta a szemét. Tekintetük, mint két kard csapott össze. Chase hüvelykujja állát, arcát és a szája melletti kis gödröcskét simogatta. Érintése égette a bőrét, csakúgy, mint szeme, mely tekintetébe fúródott. Ha a fal nem lett volna a háta mögött, biztosan összeesett volna. - Nem értem meg a kérésedet. Lehetetlent kérsz. - Ujjai a nyakára csúsztak, és eltűntek selymes hajában. - Még ha lenne is erőm, hogy megtagadjalak magamtól, a szenvedély, amit a szemedben láttam, darabokra tépné elhatározásomat. Nem tudom elfelejteni, testünk milyen gyönyört adott egymásnak. De nem is hiszem, hogy te azt akarod, hogy elfelejtsem. - Te nem adtál nekem gyönyört - mondta Marea, de hangja túl fátyolos és remegő volt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. - Hazudsz! - suttogta Chase, és fejét az övéhez közelítte, amíg orruk össze nem ért. Lélegzete Marea állát és nyakát perzselte, amikor rekedten hozzátette: Bebizonyítsam?

11. fejezet

Nem hagyott időt karjával a derekát elfordítani. Szíve támasztották. Mint fülében.

a válaszra. Szája éhesen csapott le Marea szájára. Egyik ölelte át, másikkal a fejét tartotta szorosan, hogy ne tudja vadul kalapált a lágy ujjak alatt, melyek a mellkasát az üvöltő szél a nyári viharban, úgy zúgott lélegzete Marea

Csókja kemény volt, és büntető. Választ követelt, amit a nő minden erejével megtagadott. De amikor a csók lágy lett és becéző, Marea érezte, el van veszve. Teste lángra lobbant érintésének, csókjainak, nyers férfiasságának hatására. Megborzongott, ahogy felforrósodott ereiben a vér. Szenvedélyesen életre kelt bőre, ahol a kemény izmok hozzáértek. Lába elgyengült, amikor érezte, hogy a nedves nyelv felfedezi szájának mézízű üregeit. Tétovázva kezeit a férfi nyaka köré fonta. Ujjai a selymes fürtökkel játszottak, amelyek csiklandozták tenyerét Nyelve felfogta a támadásokat, melyektől teljesen megadta magát. Chase csak próbára akarta tenni a nőt, hogy mennyire képes neki ellenállni. Az volt a terve, hogy abban a pillanatban, ahogy megadja magát, véget vet csókjainak és öleléseinek. De most, amikor elérkezett ide, nem tudta megtenni. Édes teste feltüzelte testét, kábító illata fokozta szenvedélyét. Vad válasza több volt, mint amit kért, és ettől erősebben vert a szíve. Nem tudja elengedni, döbbent rá hirtelen, mert nem is akarja! El akarja temetni magát benne, elveszni a bársonyos puhaságában. Ördög vigye a következményeket! Mindaz a feszültség, ami a támadás és az utána következő események során közöttük szikrázott, testük által új irányba fordult. Az érzékek irányába, mely egyre többet és többet követelt. Az, ami Chase részéről csak egy próbatételnek, kihívásnak indult, és amit Marea ellenkezve fogadott, a beteljesülésért kiáltó kölcsönös harccá alakult át. Chase lélegzete felgyorsult, ahogy kezei bejárták Marea testét, simogatták, tűzbe hozták. Ajkai felfalták nyelvét, száját, egy szemernyi helyet sem hagyva érintetlenül. Marea érezte, hogy a vágy, mint egy kés tépi szét a testét. Azonnal válaszolt rá. Nem volt ura a testében kavargó indulatoknak, melyek, mint egy gátat átszakítva kitörni készültek. Szája mohón teljesítette a férfi kérését, miközben az édes gyötrődéstől való megszabadításért könyörgött, Chase eltépte száját Marea ajkaitól, amikor lehajolt, hogy kezét annak térde alá csúsztassa. Felnyögött, amikor a gyenge testet lüktető férfiasságához vonta. Térde remegett a vágytól, ahogy a karjaiban az ágy felé vitte, és óvatosan letette. Első gondolata, ahogy az ágyra fektette, az volt, hogy testével betakarja, és ahhoz a helyhez érjen, ami vágyainak forrása volt; de valami legbelül visszatartotta, elnyújtotta, a végsőkig szította vágyát. Visszafojtotta a lélegzetét, ahogy a nő arcához ért, és csak egy millimétert mozdított ujjain, félve attól, ha megérinti, kiderül, hogy nem más, mint látomás; csak képzeletének szüleménye. Aztán kérges tenyerével simított végig csábító, remegő testén. Felgyorsult a lélegzete, amikor a nő az érintése félé fordult. Szavakkal nem lehetett kifejezni, milyen szép volt, ahogy a haja a reggeli napfényben tündökölt, és forró lehelete a férfi lüktető csuklóját simogatta. Vágytól csillogó ametiszt szemét Chase-re emelte. A valóság, hogy tényleg ott van, ágyában fekszik, mérhetetlen örömmel töltötte el a férfit. - Erről álmodtam - suttogta rekedten, és ujjaival kibontotta a hajfonatot. Egy maroknyi fürtöt az arcához emelt, mielőtt szétterítette volna vállán a selymes, aranyvörös hajzuhatagot. - Erről álmodtam, hogy az agyamban leszel, és a karjaimban tarthatlak. Mondd, hogy ez nem álom, Látomás! Mondd! Keze lejjebb siklott, nyakát simogatta, ujjai érzékeny fülcimpáját becézték, mire Marea megremegett. Lehunyta a szemét, és élvezte a mámorító érzéseket, amiket az érintés keltett életre. Keze az izmos vállakra csúszott. Érezte, hogy válaszul megremegnek. Igen, ha ez álom, nem ő az egyetlen, aki nem akar

felébredni. - Nem álom! - sóhajtotta. Keze tétovázott, amikor a férfi könyökéhez ért, aztán lesiklott alkarjára. Ujjaik összefonódtak. Chase kézfején a pihék csiklandozták tenyerét, és tovább élezték amúgy is pattanásig feszült érzékeit. A férfi letépte derekáról a kardját, és a földre dobta, ahova hangos csattanással érkezett meg; majd a nő mellé feküdt. A matrac mélyen besüllyedt alatta, és így maga felé gurította Marea-t. Magához ölelte, és végtelen örömöt talált abban, ahogy a kis puha test hozzápréselődött kemény férfiasságához. Arcát virágzó bársonyos karjába temette, majd hátára fordította, és betakarta testével. Szinte teljes súlyával rajta feküdt, így mélyen besüppedt alattuk az ágy. Szája a forró bőrön vándorolt. Nyelve nyakának sós bőrét ízlelgette, miközben megfogta két karját, és a feje fölé nyújtotta ki. Marea melle erősen a férfi mellkasába fúródott. Az felnyögött, amikor megérezte a csábító vonalakat. Lélegzete a nő bőrét cirógatta, és tovább hevítette a már amúgy is forró vérét. Marea teste tűzben égeti combjai között és remegő gyomrában követelőző, perzselő vágyat érzett. Hátrafeszítette hátát. Szabadulni nem tudott, csak a kettőjük közötti feszültséget fokozta. - Ó, Látomás, nem fog sokáig tartani, ha így mozogsz! - suttogta rekedten a nyakába. Marea elfordította a fejét, és a fülét vette birtokba, Nyelve a hajlékony fülcimpával játszadozott, miközben a férfi aranysörénye csiklandozta az arcát. A szappan illata minden tincsén érződött. Lassan lélegezte be, és amikor megérezte a férfitest illatát, azt hitte, nem bírja tovább. Chase felemelte a fejét, és mélyen Marea szemébe nézett. Egy elfojtott nyögés tört föl a torkából, ahogy először szeme, majd szája falta fel a rózsaszín ajkakat. Marea átfogta vastag nyakát. Alig volt magánál, amikor ujjai hajába túrtak, és összekuszálták. De nagyon is tudatában volt annak, hogy a férfi hatalmas keze hevesen simogatja testét. Követelőző ujjak égették bőrét a ruha alatt, s nemsokára letépték a durva anyagot, és bársonyos felületét kóstolgatták, ahogy feltárult előtte. Chase ajkának minden cirógatása elgyengítette, vágyát fokozta. Lassan nem maradt más rajta, csak erőtlen ellenkezése, de Chase igéző smaragdzöld szeme ezt is letépte róla. Marea nem tudta, hogy a férfi mikor szabadult meg ruháitól; nem vette észre. Csak azt tudta, hogy amikor ránézett, bronzbarna testét pillantotta meg, melyet aranyszínű pihék és verítékcseppek borítottak. Chase a nő felé fordult, súlyát a válla mellett a könyökén egyensúlyozta, melytől minden lélegzetvételnél megremegtek izmai. Szeme az arcát kutatta, forró lehelete finoman simogatta. - Győzelmet akartam, és most megkaptam - mondta rekedten. Marea szíve hevesebben vert. Hangja tele volt érzelemmel, tekintete mégsem volt kéjsóvár. Látomás, meg akarom tudni, milyen az, ha megadod magad! Megteszed? - Kezét felemelte, és kérges mutatóujjával végigsimított állának lágy vonalán. Tekintete elsötétült, amikor látta, hogy az megremeg még egy ilyen egyszerű érintéstől is. Ujja tovább siklott ajkaira, ahogy azok válaszra nyíltak. - A tested megadta magát, de ez már nem elég nekem. Teljesen akarlak, Marea, testedet és lelkedet együtt. Először ejtette ki a nevét. Marea már kezdte azt hinni, hogy nem is tudja. A két szótag úgy hangzott, mintha már nagyon sokszor mondta volna. Erős akcentusával kiejtve különlegesen édes volt. Megpendített egy húrt a lelkében, amiről már azt hitte, nem is létezik. - Nem sok van, ami az enyém, de azt neked adom. - Csak mára, gondolta magában. Az érzések testében túl forróak és túl csodálatosak voltak ahhoz, hogy

hosszú ideig tartsanak. De most nem akarta megtörni a varázsát azzal, hogy ezt elmondja neki, még akkor sem, ha ő maga kéri. Marea megérezte Chase habozását, ezért erősen megragadta karjait, és saját testére tette. Csípőjét a férfiéhoz nyomta. Chase szája elvékonyodott, arca megkeményedett. Már kezdett ráhajolni, de gyorsan visszafogta a lendületet. Ma nemcsak Graham volt, aki győzött. A győzelem érzése Marea lelkében is izzott. Tekintetük összevillant, a nő keze Chase karján vándorolt felfelé. Ujjai a vállán megpihentek, és a húsába mélyedtek. Egy pillanatig így maradt, aztán visszahanyatlott az ágyra, és magával húzta a férfit. Szenvedélyes csókban fonódtak össze. Nyelvük felfedezte szájuk minden szögletét Mindketten kaptak és adtak, de egyikük sem kapott eleget; így még mélyebbre nyúltak érte. Lélegzetük összekeveredett, lázas bőrüket égette. Egy kis tenyér simított végig a kemény, hullámzó háton. Egy nagy tenyér pedig a bársonyos combok külső oldalát cirógatta. Sóhajuk összeolvadt, amikor Chase a Marea testét fedő utolsó ruhadarab alá csúsztatta kezet csípőjének igéző vonalán, hasának lágy mélyedésén, csábítóan érett mellein, porcelán vállain és végül fején keresztül lehúzta róla, és félredobta. Mielőtt a földre esett volna, a két test újra összekapcsolódott. Chase önuralma már régen elfogyott. Amikor térdeivel szétfeszítette Marea combjait, rájött, nem ő az egyetlen, akinek a türelme a végére ért. Marea combjai úgy nyíltak szét, mint a harmatos rózsaszirmok a nyári nap hatására. Ráereszkedett addig, amíg mellkasának szőre a nő mellének megduzzadt rügyeit nem csiklandozták. Egy pillanatra megállt, és beitta a látványt, ahogy Marea a teste alatt az ágyán feküdt, forrón, felkínálkozón és oly készségesen. A kép beágyazódott emlékezetébe, amikor behatolt nedves, bársonyos hüvelyébe. Marea felemelte a csípőjét. Megragadta a férfi kőkemény karjait, és lábát a csípője köré fonta, így vonva közelebb magához. Teljesen és csodálatosan kitöltötte. Marea élvezte, hogy a férfi elmerül benne, mielőtt majdnem teljesen kihúzódott volna, de aztán gyorsan, újra visszatért. A sürgető vágy csodálatos érzéseket ébresztett először combjai között, később egész testében. Hátát homorította, hogy mindén lökést mélyebben érezzen, szemét szorosan csukva tartotta, ahogy egyre hevesebb érzések öntötték el. Ujjai a férfi izmos vállába mélyedtek. Fejét a párnába fúrta, szaggatott zihálása fülében visszhangzott, miközben teste egyre többet követelt. Vérében, mint egy rapszódia énekelt a forróság, tűzbe hozva minden idegszálát. A tempó szédítően gyorsult. Chase nehéz lélegzeteket vett, és érezte, a kielégülés csak egy lépésre van, de nem akart a kéj csúcsára egyedül eljutni. Egy elfojtott sóhaj és szaggatott lihegés, mely aranyhaját az arcába fújta, jelezte, hogy nem lesz egyedül ott fenn. Összeszorította a száját, és megmozdult; szorosan magához húzta a nő csípőjét, és megfordult. Nem engedett a szorításból, amíg fejét a párnára nem hajtotta, így Marea most szétvetett lábakkal feküdt rajta. Lágyan megragadta csípőjét, és megmutatta, hogy mozogjon. Amikor Marea átvette a ritmust, kezeinek is érzéki elfoglaltságot talált. Chase feltolta ülőhelyzetbe, aztán felfedezte testének azon részeit, amiket, bár eddig elhanyagolt, de azért nem felejtett el. Marea gyorsan hozzászokott ehhez az új helyzethez. Csak a férfi keze bátorította eleinte, melyek tűzként égették bőrét Kérges tenyerébe fogta a mellét. Addig simogatta,- amíg a mellbimbója megkeményedett, aztán két ujja között

morzsolgatta. Marea mélyet sóhajtott, és meglepetten vette észre, hogy amit a férfi a mellén csinál, az egy másik, intimebb testrészén kelt benne vágyat. Ez a pozíció heves érzéseket váltott ki belőle. A tempót ő határozta meg. Lassan vagy gyorsan, játékosan vagy keményen - csak tőle függött. Ez tetszett neki. Először félénken mozgott a férfin, és figyelte, milyen hatást vált ki benne a mozdulata; de nem tartott sokáig, határozatlansága. Hamar rájött, hogy a legkisebb mozgás is csodálatosan jólesik. Percek alatt átvette az irányitást. Ezúttal már az ő lökései voltak, és az ő vágya fokozódott elviselhetetlenné. Lelassította az ütemet, hogy örökké tartson ez az érzés. De Chase mást gondolt. Tenyerével Marea vállán és hasán simított végig, végül csípőjén állapodott meg Kezei szemérmetlenül követelőzőek voltak, ahogy addig szították a tüzet Marea testében, amíg már tombolt. Az érzés lassan terjedt, kis hullámokban, majd egyre nagyobbakban. Minden lökés hatását tízszeresére fokoz, ták a férfi ujjai, melyek csípőjébe mélyedtek, és mind közelebb és közelebb húzták. Marea combjai lángoltak, s ő nem késlekedett válaszolni a sürgető vágyra, ahogy mozgása egyre gyorsabbá vált. Lélegzetét visszafojtotta, amikor a beteljesülés hullámai elöntötték egész lényét. Teste minden összehúzódásra megfeszült. Az alatta fekvő férfi forró volt, és élénk. Nem engedte, hogy a nő megpihenjen, és élvezze ezt a csodálatos érzést. Marea, amikor már azt hitte, hogy ez volt a végső, a férfi még beljebb nyomult, és egyre feljebb repítette addig, hogy szinte már szárnyalt. Hallotta Chase nyögését, és tudta, együtt repülnek a csúcs felé; minden lökéssel egyre magasabbra. Lélegzete tüdejében rekedt, szíve úgy tűnt, ki akar törni mellkasából. Testük újra és újra találkozott, szétvált, aztán ismét találkozott, amíg mindketten kimerülten ziháltak. Amikor vége volt, és az utolsó hullám is elcsitult testében, Marea erőtlenül ráborult a férfi kemény mellkasára, és arcát nyakába temette. Ajkain érezte a pulzusának lüktetését, nyelvével végigsimított rajta, majd szorosan hozzásimult. Érezte, hogy megborzong, aztán a férfi átölelte derekát, és hátát súlyos testéhez szorította. Kicsúszott alóla, és mellé feküdt. - Ó, Látomás! - suttogta elfúló lélegzettel, ahogy a kusza aranyvörös haj beborította mindkettőjüket. - Varázslatosan megigéztél, és úgy érzem, nem akarok szabadulni a bűvkörödből. - Nincs más választásod - szólt Marea rekedten, hangjában sajnálat csengett. Ujjai Chase nyakán, vállain siklottak végig, érezte, hogy megfeszül a teste. - Ami most történt, nem történhet meg még egyszer. Nem fogom engedni. Csodálatos volt, de nem helyénvaló. A férfi megragadta Marea csuklóját, és a hátára fordította. Könyökére támaszkodott a nő teste mellett, feje néhány centire tőle. - Nem, Marea, ez igenis helyénvaló volt. Helyénvaló! Nyisd ki a szemed, és lásd be, nincs semmi rossz abban, amit tettünk! Őszintén gondolod, hogy meg tudod akadályozni azt, hogy újra megtörténjen? Képes lennél rá? Ördög és pokol, válaszolj! Marea kinyitotta a szemét: meglepődött a kemény hangon, hiszen eddig csak gyengédséget kapott tőle. Mit mondott neki, hogy ennyire dühös lett? Ő csak az igazságot tárta fel előtte, de feszült arcvonásaiból arra következtetett, hogy nem fogadja el ezt az igazságot. - Meg tudom akadályozni - mondta Marea mély meggyőződéssel hangjában. Meg fogom akadályozni. Harcolni fogok ellened, ha megpróbálnál rávenni. Nem volt helyénvaló. Annál is inkább, mert én engedtem, hogy megtörténjen... megint

- Nemcsak te döntöttél róla, Marea. Nekem is volt beleszólásom. - Szája egy vonallá keskenyedett. - Amikor először meghallottam, hogy megtámadtál azért, hogy a várat megszerezd, nagyon dühös voltam. Megesküdtem, hogy nem hagyom, hogy varázslatos lényed ismét levegyen a lábamról. Nyilvánvaló, az esküm nem tartott sokáig. Mérges tekintettel mérte végig. Marea undort látott a szemében, de nem tudta, hogy rá haragszik-e, amiért lénye annyira hatással van rá, vagy magára, mert képtelen neki ellenállni. Arcán rángatózott egy izom, amint a nő pillantását fogva tartotta. - Nem ez az első eset, hogy megszegem az eskümet, és kétlem, hogy ez lenne az utolsó. De még semmi és senki nem okozott nekem akkora csalódást, mint te. Tekintete haragoszöldre váltott, forró lehelete Marea sápadt arcát simogatta. - A te hatásodra elfelejtkezem magamról, és ez veszélyes lehet. Szavai nagy örömet és ugyanakkor kétségbeesést is okoztak Marea-nak. Talán akkor nem kellene tiltakoznod, amikor a szabadságomat kérem. Ha a jelenlétem megkavarja az érzékeidet, jobb lesz, ha nem leszek a közeledben. Chase szája elmosolyodott, de szeme komoly maradt - Hogyan? Kockáztassam meg, hogy éjszaka belopózol a hálószobámba, és belém mártod azt a tőrt, amiről korábban beszéltél? Nem! Jobb lesz, ha a közelemben tudlak, és rajtad tarthatom a szemem. -A közeledben, hogy az őrületre csábítsalak, így gondoltad? - mondta gúnyos, merev hangon. - Nem élnéd túl, ha a közeledben lennék, hát nem látod? - Most csak azt látom, hogy nincs más választásom. - Chase hirtelen felült az ágy szélén. Hidegen nézett rá a válla fölött. - Azt akartam, hogy megígérd, de rájöttem, hogy nem tudom elfogadni. Nem hagysz nekem választási lehetőséget. - De hiszen megígérted! - kiáltotta Marea, mert azt hitte, hogy az embereit akarja megölni. - Mi többet kívánsz még tőlem? - Őszinteséget. Az igazságot akarom hallani - felrántotta az ingét a földről, és a gyűrött ruhadarabot a fejére lökte. Bedugta kezét az ujjába, aztán a nadrágját kezdte keresni. - Bebizonyítottad, hogy a hűséged a kisujjadnál nem hosszabb, de azt is saját magadnak tartod meg. Nem vagyok olyan nagylelkű, hogy még egyszer próbára tegyem. - Felhúzta nadrágját izmos combjaira, összekapcsolta a derekán, majd jelentőségteljesen Marea-ra nézett - Addig itt maradsz a várban, amíg eldöntöm, mi lesz a sorsod. A szökésnek a gondolatát is felejtsd el, mert jól foglak őriztetni. - De... - ült fel Marea, és az ágytakarót maga elé húzta, hogy eltakarja meztelen testét. Chase felemelte kezét, és belefojtotta a szót. - Ne vitázz velem! Így lesz minden addig, amíg mást nem döntök. Marea nézte, ahogy felveszi a kardját, és az ajtóhoz megy. Éles parancsot adott ki, mire az ajtó szélesre tárult. A nő szavaira megállt. - És mi lesz az embereimmel? - kérdezte. - Nem szolgáltam meg a szabadságukat? Chase visszafordult, és látta, hogy Marea az ágy közepén térdel az ágytakarót szorosan mellére szorítva. A takaró felett kilátszó bársonyos bőrét, fényes, kusza, aranyhaját meglátva elállt a lélegzete, elakadt a szava. Sarkon fordult, és kiment a teremből. Az ajtót erősen becsapta maga mögött. A kulcs hangos zörgéssel fordult meg a zárban. Erőteljes lépteinek zaja már elhalt a folyosón, amikor a zokogás először rázta meg Marea testét. Erőtlenül lehanyatlott az ágyra, és megadta magát a

könnyeinek. Sokáig sírt, és még több idő kellett ahhoz, hogy túltegye magát a megaláztatáson.

12. fejezet

Marea a nagyterem boltíves ajtajában állt, könnyek homályosították el látását. Nem a kíváncsi szolgák vagy néhány fegyveres tartotta őt ott, hanem maga a terem. Tíz év alatt, mióta utoljára itt volt ebben a teremben nagyon sok minden megváltozott, előnyére. Míg apja az egyszerűséget szerette, a Grahamek a pompát. Az egy kori csupasz kőfalakat most gyönyörű faliszőnyegek díszítették. A kandalló falát különböző fegyverek ékesítsítették: kétélű kardok, tőrök, gazdagon díszített pallosok vadászkések. A kandallóban pattogott a tűz, de melege mégsem tudta felmelegíteni, borzongott; mélyen gyapjúkendőjébe temette testét. Jobbra egy rejtett átjáró választotta el a konyhát és az éléskamrát. Balra hosszú asztalok álltak az egyik díszemelvényen, mely így elkülönült a többitől. Ezt nézte most Marea. Ez az asztal a család és a vendégek részére volt fenntartva. Látása elhomályosult, amikor elképzelte apját az asztalfőn ülni. Emlékezett, hogy hajtotta le fejét, hogy feszült figyelemmel hallgassa meg, mit mond a szőke szépség, akivel megosztotta életét. Szép pár voltak a szülei; apja hirtelen skót temperamentumát jól kiegészítette anyja nyugodt természete. Marea elvetette a keserű emléket, és csak az asztalra gondolt. Nem volt üres most, mint egykor, a MacKenzie-k idején, hanem testes, angolok ültek mellette, egymás hegyén-hátán. Morajló beszédük egyből abbamaradt, amikor belépett a terembe, és nem is folytatódott egy-két találgató suttogáson kívül: Nem egy elismerő pillantás mérte végig alakját. Magasabbra emelte állát, amikor észrevette, hogy egy bájos lány a konyhába vezető rejtett átjáróból felé siet. - Ó, mylady! Hát mégis igaz! - sikította a lány. Szokatlanul magas termete arra késztette Marea-t, hogy fejét hátrahajtva nézzen fel csillogó zöld szemébe. Ametiszt tekintete megvillant, csendre intve a lányt, és emlékeztetve az őrre, aki kelletlenül elkísérte őt a hallba, és most a boltíves ajtó előtt állt. - Pszt, Sally! Még meghallják! Te nem tudod, ki vagyok. Téged is börtönbe vetek a többiekkel együtt - Igen, mylady - fejét tiszteletteljesen meghajtotta, és pukedlizni akart, de meggondolta magát, mert felegyenesedett, és kérdőn nézett rá. A férfiak többsége visszatért söréhez, és folytatta a beszélgetést. De nem mindegyikük. Néhányan képtelenek voltak levenni szemüket az apró nőről és fejedelmi testtartásáról. Az, hogy nyíltan kacsintgattak a várúr foglyára, és hogy ezt az minden bizonnyal igencsak kifogásolná, nem érdekelte őket Marea dühbe gurult a nem kívánt nagy érdeklődés miatt Goromba hangon megszólalt. - Graham küldött, hogy a konyhában dolgozzam. Mutasd meg, mit kell csinálnom!

- A konyhában? - Sally zöld szeme tágra nyílt a meglepetéstől. - Nem, mylady, ezt nem engedhetem! Az asztalnál lenne a helye, nem pedig a konyhában, mint egy cselédnek. Hát az úr ezt nem látja? - Nem tudom, mit lát az úr, csak azt tudom, amit nekem parancsoltak - vállával jobbra, a konyhába vezető átjáró felé bökött. - A konyhába, Sally! - Igenis dörmögte, és zavartan a homlokát ráncolta. Kötényét gyűrögetve megfordult. - De akkor sem hiszem, hogy ez így helyénvaló. - Én sem, és azt sem tudom, hogy ez mire jó - morogta Marea, ahogy követte Sally magas, férfiasan széles hátát. - De nem használna nekem, ha ellenkeznék Grahammel. Az embereimre kell gondolnom most, nem magamra. - Az embereivel jól bánnak - mondta Sally a válla fölött. Marea nagyon elcsodálkozott Szeretett volna hinni neki, de elég nehéz volt. Jól tudta, hogy akár hazugság is lehet, és csak azért mondja, hogy megnyugtassa Marea rossz lelkiismeretét. Sally gyorsan az átjáróhoz ment, Marea követte, Örült, hogy végre eltűnhet az éhes szemek elöl. De ahogy a konyhába belépett, újabb fájdalom öntötte el. A kopott kőpadlóra nézett, ahol anyja meghalt, és elfúlt a lélegzete. Könnyek gyűltek a szemébe, de letörölte, majd körülnézett. Egy nő hajolt a tűz fölé, egy felfüggesztett lábas tartalmát kavargatta. Mintha megérezte volna, hogy nézik, megfordult. Magas volt, és széles, ráncos arcán látszott, hogy valamikor nagyon szép lehetett. Törékeny őszülő haja szorosan be volt fonva, és mint egy koronát, feje tetején csavarta. Főkötője alól egy hajszál sem lógott ki. Nem úgy, mint Sallynek, akinek a reggeli házimunkától már pecsétes volt a köténye; az övé hófehér volt és ropogós, szürke szoknyáját takarta. Szeme sötéten és élesen, gyűlölködve nézte Marea-t. - Minek hoztad ide? - kérdezte Sallytől, és nem vette le Marea-ról a tekintetét. Már így is elegen vagyunk. Nincs időnk arra, hogy még öt is pátyolgassuk. - Az úr parancsa volt - felelte Sally bátrabban, mint Marea gondolta volna. Nem fog örülni, ha kidobja innen, vagy megnehezíti a dolgát, Martha. - Hm. - Martha egy kanalat csapott a tálalóra, aztán elfordult. Hangosan kinyitotta, aztán bezárta a szekrényt. Néhány dolgot, amit kivett, levágott az asztalra. - Akkor ne piszmogj itt, hanem dolgozz! Ezért vagy itt. - Martha tokája rezgett, mint a kocsonya, amikor feléjük intett, de már nem nézett rájuk, amikor beszélt. - Kenyeret kell sütni ebédre. Ő is meg tudja csinálni, amíg te, Sally, a vajat köpülöd. De vigyázz, ezúttal ne dermedjen meg. - Vén szipirtyó! - sziszegte Sally, és kiöltötte rá a nyelvét a nő hatalmas háta mögött. Bár Martha nem vette észre a tiszteletlen mozdulatot, Marea annál inkább. ez a gyerekes bolondozás felvidította kissé. Mivel a konyha szinte semmit sem változott, könnyű volt a kenyérsütéshez szükséges hozzávalókat megtalálni. Marea többször észrevette, hogy Martha kérdő pillantásokat vet felé, miközben szorgosan végezte munkáját. Egy órával később nagy kendője csupa liszt volt Keze csuklóig benne a nyúlós tésztában, karjai fájtak a dagasztástól, mert ilyen nagy mennyiséget még nem csinált; de a fizikai munka jólesően lefoglalta gondolatait Éppen cipókat formált a tésztából, amikor tarkóján egy szempárt érzett. Háta megmerevedett, de nem fordult hátra, hogy megnézze, ki áll az ajtóban. Nem is volt rá szükség, mert néhány pillanaton belül a férfi mellette termett az asztalnál, amin dolgozott, és fél lábát feltette a padra.

Marea meglepődött Sally reakcióján és azon, hogy Martha egyáltalán nem reagált. Egy vékony, aranyvöröses homlokot pillantott meg, amikor felnézett. Elmosolyodott, ahogy meglátta Guy Falken elvörösödött arcát. - Jó napot - üdvözölte egy könnyű mosollyal, és közben a tésztát formálta kezei között. - Úgy tűnik... - tetőtől talpig végigmérte szépen meggyógyult. Igen, kis hölgy. Elég jól vagyok - reszketve csillogott a szeme. Tekintete átdöfte Marea-t, mely teljesen, világossá tette következő kérdésének jelentését. És maga? Most Marea-n volt a sor, hogy elpiruljon. A tésztára szegezte a tekintetét, melyet remegő kezével dagasztott. - Igen - suttogta rekedten, és képtelen volt a szemébe nézni. - Én is..; jól vagyok. De ha csak ezért jött, hogy megkérdezze... - Nem, kis hölgy. Mást is szeretnék kérdezni. - Határozott hangjára Marea felkapta a fejét. Kardhüvelye az asztal sarkának ütődött, mely már amúgy is feszült idegeit tovább feszítette. - Nagyon szeretném, ha válaszolna! Összeütötte a kezeit, hogy a ráragadt lisztet leverje az ujjairól. Megvonta a vállát. - Talán válaszolok. Attól függ, mire kíváncsi. A férfi megköszörülte torkát, és Sallyre pillantott, mire az gyorsan megfordította a vajköpülőn a fogantyút. Guy tekintete elhomályosult, amint Sally hosszú, bársonyos lábait bámulta, melyeket a felhúzott szoknya látni engedett, valamint a formás térdeit, melyek a faköpülőt tartották. De Sally nem vonta el teljes figyelmét, közelebb hajolt Marea-hoz, és halk hangon azt kérdezte. - Szeretném tudni, miért állította meg a vörös fejű állatot, amikor el akarta kapni a torkomat ma reggel? Nagyon elszántnak tűnt, és Isten tudja, talán kedvezőbben alakultak volna a dolgok a maga számára, ha engedi. Marea vállat vont. - Nem bírom a vérontást. - Azt nem mondhatta meg, hogy azáltal, hogy egykor megkímélte az életét - pedig könnyen el is vehette volna -, felelősnek érezte magát a sorsa iránt. Ha ezt elmondaná, még nagyobb bolondot csinálna magából, mint amilyennek érzi magát, mert nem értenék meg az érveit; de ahhoz, hogy elmagyarázza, semmi kedve nem volt. - Micsoda?! - kiáltotta Guy, magára vonva ezzel a többiek figyelmét. - Irtózik a vérontástól, mégis megtámad egy várat? Ebben nincs semmi logika. Talán az embereinek nagyobb sikerélményük lenne, ha másnak a parancsait követnék. - Talán - értett egyet vele Marea, bár nem tetszett neki. Még Martha rekedt nevetése sem javított hirtelen elkomorodott hangulatán. Feleslegesen nagy erővel ütötte a tésztát, és beszélgetőpartnerét mogorván méregette. - Elegem van abból, hogy a hibáimat az arcomba vágják, uram. Megköszönném, ha nem emlékeztetne rájuk újra. Guy arca hirtelen elkomolyodott, ahogy izmos combjára könyökölt, és Mareahoz hajolt. - Ez az egyetlen oka, hogy megkímélte az életemet? Marea ismét cipókat kezdett formázni a tésztából. - Mivel nem ismerem magát, nem lehet rá más okom. Ugyanezt tettem volna, ha bárki más vetődik az utunkba a folyosón. Bár szeme összeszűkült, Guy kurtán biccentett. A válasz egyelőre kielégítette kíváncsiságát. Levette a lábát a padról, és hangos csattanással a földre tette. Marea nem nézett fel, amikor kiment a konyhából. - Hát ez meg mit jelentsen? - kérdezte Sally, és Marea-val szemben a padra ült. Szemében kíváncsiság és féltékenység tükröződött. - Falken ritkán jön a konyha felé. A legtöbb férfi nem szereti ezt a helyet Hüvelykujját válla fölé emelte, így mutatva az okot, amiért a férfiak jobban

szeretnek inkább a hallban tartózkodni. Martha a tálalónál volt elfoglalva, és úgy tűnt, nem figyel rájuk. Úgy tűnt! De Marea átlátott rajta. Éles fülei minden szót meghallottak, ami a konyhában elhangzott. Ametiszt tekintete visszasiklott Sallyre, és némán figyelmeztette, hogy vigyázzon a nyelvére. - Milyen lett a vaj? Remélem, nem dermedt meg. Martha nem örülne neki. - Nem - morogta az homlokát ráncolva -, nem dermedt meg. De igazán nem értem, mi köze van a vajnak a... - Inkább tedd hasznossá magad, és vidd ezeket a sütőházba - ezzel kezébe nyomta a tésztával megtöltött kenyérsütő formákat. Sally megfordult, Marea az ajtó felé tolta. - És ne siess vissza! - súgta Sally fülébe. - De... - Gyerünk már! - mondta hangosan. - Ne keverj magadnak bajt azzal, hogy itt piszmogsz. - Marea sürgetőleg meglökte a hátát - Martha világosan megmondta, nem szereti azt, aki piszmog. Sally vonakodva bár, de elment. Még azért megállt az ajtóban, és egy értetlen pillantást vetett Marea-ra, aztán eltűnt. - Úgy gondolom, újabb munkát ad, miután a kenyeret megcsináltam - szólalt meg Marea, miután Sally elment Martha elcsodálkozott, hogy valaki kéri a munkát, ahelyett, hogy megpróbálná kihúzni magát alóla. Kezéről a ragacsos almalét egy törölközőbe törölte, majd megfordult. Sötét szeme, melyet arcának ráncai szinte eltakartak, bizalmatlanul csillogott. - Most? És miért akarsz ilyen lelkesen dolgozni? A lányok egyre azon törik a fejüket, hogy húzzák ki magukat a munka alól. El akarod velem hitetni, hogy különb vagy náluk? Marea halványan elmosolyodott, és átlépett egy vödör víz felett, az egyik távoli sarokban. Lisztes kezét belemártotta a jéghideg vízbe, és érezte, ahogy a hideg a karjába áramlik. - Csak szeretnék segíteni, amíg tudok. Ahogy elnézem, igencsak szüksége van rá, és én sem leszek itt mindig. - Azt hiszed, jobb munkát kapsz a ház körül? - mondta gúnyosan Martha, és kövér kezeit összefonta valószerűtlenül nagy mellkasán. Hatalmas mellei kibuktak vastag karjai felett. - Gondolj bele! Ha az úr máshol szeretett volna tudni téged, akkor ott lennél. Nem az én konyhámban. Marea megszárította kezeit a kendőjében, majd megvonta a vállát. - Magunk közt szólva, Martha, én inkább a konyhában érzem jól magam. Tehát mit csináljak még? Nem szeretek dolog nélkül ácsorogni. Martha telt ajkai lebiggyedtek, amikor a nagy halom sárgarépára nézett, mely az asztal szélén magasodott. - Azt hiszem, nem bízhatok rád egy kést anélkül, hogy a bordáim közé szúrd. - Bennem megbízhat - felelte Marea, és ő is a halom sárgarépát nézte. - De nem teszek szemrehányást magának, amiért ilyen komoly dologban nem hisz nekem. - A sárgarépát meg kell pucolni, aztán a krumplit is, és a zellert is. A húst fel kell szeletelni, és az úr kedvenc sodóját el kell készíteni, aztán kikocsonyásítani. - Biztosan nagyon elfoglalt, ha mindezt egymaga végzi el. - Elfoglalt? - nézett le Martha gőgösen az orrát elcsúfító nagy dudorra. - Hm. Igen, az vagyok, és annál még sokkal elfoglaltabb. De egyáltalán nem ismerik el a munkámat. Ezek az emberek azt hiszik, hogy éjszaka manók lopóznak be az erdőből, és elkészítik nekik az ételt, elmossák az edényeiket, aztán visszalopóznak

az erdőbe, hogy aztán a következő nap ismét visszatérjenek. Nem érdekli őket, honnan jön az étel, amíg jóízű, és gyorsan eléjük rakom, ha korog a gyomruk. - Igen, Martha, ez így van. Az angolok nem becsülik az ember munkáját. Szóval hol kezdjem? Martha sötét tekintete a sárgarépára tért vissza. Kövér kezei leoldották kötényét, és most először Marea egy foltot fedezett fel a makulátlan fehér anyagon. - De hát csak két kezem van, és nincs időm mindent megcsinálni. Istenem, ez a Sally is hova ment már megint? Egy ostoba semmirekellő, inkább azt a piperkőc Falkent üldözi, ahelyett, hogy itt lenne, ahol segíteni kellene. Végül Martha belenyugodott, hogy Marea nem fogja másra használni a kést, csak a répák tisztítására. De nyílt bizalmatlansága látszott abból, ahogy leült vele szemben a padra, és árgus szemekkel figyelte, hogy dolgozik. Ha Sally meglepődött volt, amikor elment, akkor visszatérve még nagyobb meglepetésben volt része, mikor látta, hogy a mogorva főszakácsnő elmosolyodik azon, amit Marea mond. Az ajtóban állva zöld szeme elkerekedett, ahogy hallgatta nyájas, majdhogynem barátságos beszélgetésüket. És úrnője kezében kés volt! Hogy az ördögbe tudta rávenni a házsártos Marthát, hogy nyugodtan rábízhatja a kést? Sally eljött az ajtóból. Léptei és szoknyájának suhogása jelezte, hogy közeledik. Mindketten felnéztek, de csak Marea tekintete volt barátságos. A másik sötét tekintetben szemrehányás villogott. - Hol voltál, Sally? - kérdezte röviden Martha, és kezével a sárgarépa- és a krumplihéjakkal borított kopott asztal felett Marea-ra mutatott. - Minden munkádat elvégezte, és feleannyit sem panaszkodott közben. Várom a magyarázatodat, tessék! Sally elvörösödött, amikor meglátta, valóban mennyi mindent csinált asszonya. - É-én csak a sütőházból jöttem visszafele, amikor az úr megállított. - Nem kerülte el a figyelmét, ahogy Marea megfeszült. Martha egy hümmögéssel visszatért munkájához: a zellerlevelet tépkedte le a szárról. Mozdulatai durvák voltak, mire kettétört a szár. - Eleget hazudtál már! - csattant föl. - Túl szemtelen vagy, hogy ilyen meséket találsz ki. Mintha Grahamnek nem lenne jobb dolga, mint hogy veled múlassa az idejét. - Ez az igazság. Miért hazudnék? - Miért? Úgy, mint korábban, mikor azt mondtad, friss tojásért mész. Isten tudja, mikor kerültél volna elő, ha nem talállak meg a tyúkketrecek mögött... Falken karjaiban. Hát nincs benned semmi büszkeség, te lány? Sally vágott egy fintort, és Marea-t nézte. - Kicsit meggondolatlanul viselkedtem. - Kicsit? - ordította Martha. Hangjára összecsörrentek a kenyérsütő formák. Aligha hívnám meggondolatlannak szenvedélyes csókodat. - Mindegy, nem fontos - mondta Sally, és még mindig Marea-t nézte, akinek tökéletes arca vörösebbre változott, amikor Sally így szólt: - Az úr megparancsolta, hogy mondjam meg az asszonyomnak: ma vele kell ebédelnie. Marea keze egy pillanatra megállt a levegőben, ahogy egy másik krumpli után nyúlt. Mindössze ennyi jelezte, hogy hallotta, amit Sally mondott. Az éles kést keményen belevágta a krumpli szilárd héjába. - Mondd meg neki, hogy nem szándékozom vele ebédelni! Mondd meg, hogy a körülmények elvették az étvágyamat! Mondd meg neki... mondj, amit akarsz, de nem ebédelek vele.

- Ó, mylady, nem tehetem. Elvágja a torkom, mert azt fogja hinni, hogy nem engedelmeskedtem a parancsnak. A kés mélyen belevágott a tenyerében tartott krumpliba, teljesen átvágta, és csak egy gyors csuklómozdulat mentette meg attól, hogy finom húsába ne szaladjon. - Igaz, kegyetlen az úr, de nem ennyire. Rajtam fogja kitölteni a mérgét, nem rajtad. - Biztos vagy ebben? - kérdezte egy tolakodó hang a hátuk mögül. Telt, rekedt hang volt, hallatán meleg borzongás futott fel Marea hátán. - Azt hiszem, bölcs dolog volt eljönnöm, és személyesen meggyőződnöm arról, hogy teljesítik-e a parancsomat. De az az érzésem, hogy te nem engedelmeskedsz neki. Sally szeme tágra nyílt, és az ajtó felé nézett, Marea háta mögé. Valamit dünnyögött az orra alatt, aztán sietett befejezni a munkát. Felkapta a tálat, amelyben a félig megkocsonyásodott sodó volt, majd bosszúsan elkezdte felverni. Martha hirtelen érdeklődést mutatott a kezében tartott zeller iránt. - A konyha nem neked való hely, Sasunach, Miért jöttél ide? - kérdezte Marea, és megpróbált a munkájára koncentrálni, de nem nagyon sikerült. Érezte, hogy a férfi tekintete lyukat fúr a hátába. A kés minden sercenése, ahogy a kemény, barna héjat hámozta le a nedves fehér gumóról, már így is feszült idegeit még tovább feszítette. - Ez az én konyhám, kis hölgy. Akkor jövök ide, amikor kedvem tartja. Hosszú, határozott léptekkel az asztalhoz ment. Marea érezte, hogy ott van, mégsem nézett rá, - Most éppen ahhoz van kedvem, hogy idejöjjek, és megnézzem, hogyan teljesítik a parancsaimat. Velem fogsz ebédelni ma délben, mert különben... Chase a késre nézett. A hosszú, vékony ujjak ugyanolyan ügyesen forgatták, mint korábban a nehéz pallost. Chase-t elöntötte a méreg, elhomályosította érzékeit, mielőtt kiragadta kezéből, és egy mozdulattal a tálalóra dobta. Hangos csattanással ütődött a szélének, majd a földre koppant. Marea már várta, hogy ezt fogja tenni, de mégis meglepte a gyorsasága. Egy akkora méretű és termetű ember nem mozoghat ilyen fürgén! Mégis így volt. Összefonta kezeit és elraktározta a megfigyelést. - Ha van egy kis eszed abban a szép fejedben, amit egyébiránt kétlek, pillanatokon belül felállsz. Nem lenne okos dolog tovább próbára tenni a türelmemet. - Lehet, hogy egy okos nő így gondolná - felelte Marea bűnbánóan -, de ahogy az imént mondtad, én nem tartozom közéjük. - Végre ránézett a férfira. Tekintetük hevesen összevillant. - Mitől félsz? Attól, hogy ha a kés a kezemben maradna, jobb helyet találnék neki, mint a tálalóasztal? Martha felszisszent, mire Chase odakapta a fejét, de aztán rögtön visszanézett Marea-ra, és ezúttal már nemcsak tüzes, smaragdzöld szeme, hanem ujjainak erős szorítása is fogva tartotta. Marea tehetetlenül hagyta, hogy karjánál fogva felrántsa a padról. A falábak megcsikordultak a kövön, mikor felemelkedett róla. Lenyelte felháborodását és megaláztatását, fejét felvetve büszkén állta a tekintetét. - Erőszakkal nem lehet meggyőzni egy nőt! Chase ujjai valamit lazultak, de azért még nem engedte el. - Már nem akarlak semmiről meggyőzni, te boszorkány, csak azt szeretném, ha ezt az egy parancsomat teljesítenéd. Ez csak nem sok?

- De igenis, nagyon sok. Nem osztom meg veled az ételt, Sasunach. Ne is kérj rá többször! - Inkább éhezel? - Inkább! - És ha azt mondom, hogy minden percért, amit késel az ebédről, felakasztatok egy-egy emberedet? - kérdezte lágyan, kimérten. Egyik ujjával végigsimította a nő állát. Ujjbegyének érintésére Marea megborzongott. - Akkor mit csinálnál? Marea elsápadt. Megkockáztatná, hogy beváltsa hidegvérű fenyegetését? Nem! Bár büszkesége erős volt, nem érte volna meg a kockázatot és az emberéleteket. Mozdulatlanná dermedt. Martha hajlott hátát nézte mereven, és összeszorított szájjal azt mondta: - Ha ezzel fenyegetnél, akkor megtenném, amire kérsz tekintete visszasiklott a férfira. - Fenyegetsz? - Nem, kis hölgy. Annyira még én sem vagyok kegyetlen. Chase hazudni szeretett volna. Mindketten meglepődtek, amikor az igazság kicsúszott a száján. Marea hosszan, keményen nézte, és tudta, hogy nem ezt akarta mondani. Felemelte kezét, és meleg tenyerét a férfi kezére tette, hogy megpróbálja levenni arcáról, de meg sem tudta mozdítani. - Veled ebédelek, ha megismétled a... kérésedet. Chase keze megrándult Marea arcán, majd lehullt teste mellé. Szemhéja lejjebb ereszkedett, mély tekintete figyelmeztető villámokat szórt. - Nem, kis hölgy. Ragaszkodom hozzá, hogy ez parancs, és nem kérés, és meglátjuk, hogyan teljesíted. Ha a helyzet úgy kívánja, akár erőszakkal is. - Rendben van - mondta Marea csikorgó fogakkal. - Hajlandó vagyok kompromisszumot ajánlani. Leülök az asztalodhoz, ha úgy kívánod, de nem fogok enni. Ez megfelel? - Nem.. - Ez a maximum, amit felajánlhatok. - Én azt gondolom, hogy nem. - Akkor gondold meg jobban. - Már meggondoltam. Kétlem, hogy szeretnéd hallani a gondolatmenetemet. Tekintete a nő nyakára vándorolt, és látta, hogy lüktet a vér a verőérben. Marea megmerevedett. - Igazad van, nem vagyok rá kíváncsi. - Ezzel megfordult, és kiment a konyhából. A kiemelt asztalhoz ment a hallba, melyet a tűz már felmelegített. Háta mögött hallotta Chase lépteit a kövön csattogni. De előbb az még sűrű szemrehányásokat szórt a két nő felé. Bár Marea túl messze volt ahhoz, hogy pontosan hallja, mit mond, tudta, hogy Marthát azért szidja, mert kést adott a kezébe. Ahogy állát büszkén felemelve ment, elhatározta, hogy felveti a témát, és megmagyarázza, mielőtt még megbüntetné érte a nőt.

13. fejezet

Marea csizmájának talpa hangosan kopogott a kövön, amint Graham hálószobájában járkált fel s alá. Minden lépéssel nőtt forrongó dühe, és az sem csillapította, hogy minden fordulónál annak a szörnyetegnek a hatalmas ágyát pillantotta meg. - Igen, Zander - kiáltotta, és szembefordult a kis emberrel, aki az ablak közelében egy széken elterpeszkedve ült. - Meg akart alázni, és meg is tette. Így még sohasem szégyenítettek meg életemben, és most ezt a Sasunach kutya megtette. - Azzal nem alázkodik meg, ha vele ebédel - felelte Zander, és mogyorószínű szemei Marea-t vizsgálták. - Én mindig a MacKenzie-k pártján álltam - ahogy ön is tudja -, de leültem egy asztalhoz Grahammel én magam is, nem is egyszer. - De ez most más. Ahogy leült mellém, elkezdte az ostoba játékait. „Egyél egy szelet őzhúst, Látomás”, mondta. „Az embereim nem kóstolják meg, amíg a te édes ajkaid nem érintették.” - Marea álla megkeményedett. - Azt hiszi tán, hogy meg akarom mérgezni? Az nem lehet, hiszen az ő parancsára dolgoztam a konyhában! Inkább parancsolta volna azt, hogy a követ súroljam, ha azt hiszi, hogy ez a szándékom. - De lehet, hogy ezzel is csak próbára tette, hogy mit forgat a fejében. Kemény hangja rögtön elhallgatott, amint Marea dühösen rápillantott. Kényelmetlenül fészkelődött a széken. - Mylady, nem állítom, hogy tudom mit akar Graham, de maga mondta, hogy tudja, hogy ön kapcsolatban áll Agathával, és gyanítja, bár biztosan még nem tudja, ő ölte-e meg az apját, vagy sem. Bár meglehetősen nehezemre esik, hogy jót mondjak egy Grahamről, úgy gondolom, bölcs volt ilyen módon próbára tennie magát. Ez volt az egyetlen útja annak, hogy megtudja, tanított-e a boszorkány magának valamit a tudományából. Marea megsértődött, és a szék melletti ablakhoz sétált. A nap éppen a hegyek mögé merült le. Utolsó sugarai megvilágították a folyótorkolatot, és kristálytetejét tűzbe borították. A színe Chase hajára emlékeztette. Mérges morgással eljött az ablaktól, és újra kezdte a fel-alá sétálást. - Ha meg akarnám mérgezni, Zander, már régen halott lenne. Rengeteg lehetőséget használhattam volna ki. - Igen, tudom, mylady. De Graham nem tudja. Egy nyugtalan sóhajjal felállt a székről, és Marea merev háta mögé ment. Nagy kezeit kinyújtotta, hogy megérintse a vállát, de inkább leheletnyi vörös borostáit simította végig állán. - Neki maga, Marea MacKenzie, egy nő, aki mindenáron a várát akarja elvenni tőle. Nem tudja, hogy maga azonos a boszorkánnyal. - És nem is fogja megtudni! Soha! - mondta Marea eltökélten. - Ezt hogy fogja elérni? Meg fog sejteni valamit, ha rájön, hogy Agatha ugyanakkor tűnt el, mint ahogy maga megjelent itt a várban. Csak egy bolond tartaná ezt véletlen egybeesésnek. És mint tudjuk, ő nem bolond. - Igazad van, Zander - mondta Marea. Megfordult és vállával az éles ablaksaroknak dőlt. Hűvös szellő szökött be az ablakon, mire megborzongott, közben válla fölött kis barátját figyelte. - Akkor mit csináljak? Könnyű lenne kiszöknöm a várból, ismerem az alagutat, a földet, az erdőt. El tudnék menni anélkül, hogy Graham megsejtené, hogyan és mikor tűntem el. De nem tudok. Önző lennék, ha ezért nagybátyám és unokabátyám életét kockáztatnám - hangja elcsuklott. Nehezen nyelt egyet, és gyűlölte a gyengeségét -, de nem tudta elfojtani. - Nem bírnám ki, ha még több családtagomat elveszíteném. Egyszerűen nem tudnám elviselni.

- Megértem, mylady - ezúttal már rátette kezét Marea karjára, aki megremegett a ruha alatt, ahogy meleg tenyerével Zander kezét betakarta. - De azt hiszem, hogy rokonai is inkább szeretnék biztonságban tudni, még ha ez az életükbe is kerül. Marea megrázta a fejét, és letörölte arcáról a könnyeit - Nem, nem lenne helyénvaló. - Helyénvaló? - Zander hatalmas keze megszorította karját, majd elengedte. Most ő kezdett el izgatottan fel alá járkálni, kis teste hevesen mozgott - Miért kell mindig csak helyénvaló dolgokat tennie? Csak egyszer miért nem helyezi magát mások elé? Ha valamikor, akkor most van itt az alkalom. Ragadja meg a lehetőséget, és szökjön meg, amíg tud! És ha már szabad, akkor tervezze meg, hogy fogja az embereit is kiszabadítani. - Azt hiszed, nem szeretném? Nem nagy öröm bezárni lenni ebben a szobában, kitéve az erőszakos angol gazember kényekedvének. De nincs más választásom! Nem engedhetem, hogy meggondolatlan cselekedeteimmel ártsak az embereimnek. Ha egyszer elhagyom ezt a várat - mert el fogom hagyni -, akkor úgy, ahogy jöttem: az embereim kíséretében. Ott lesznek mind, hiánytalanul. Zander, életében először, felemelte a hangját egy MacKenzie-vel szemben. - Igen, szép álmok, mylady, de csak álmok! Ha arra vár, hogy az embereit szabadon engedjék, akkor élete végéig itt rostokolhat. Marea összefonta karjait a mellén, és hátat fordított neki. - De hát nincs más választásom! Zander beletúrt narancsvörös hajába, és felsóhajtott - És ha Thomas azt mondaná, hogy menjen, elmenne? - Thomas nincs itt, hogy megmondja. Ez egy költői kérdés volt csupán, Zander, nem kell rá válaszolnom. - Lehet, hogy ő nincs itt, de nem lenne nehéz a szavait idehozni. Marea csodálkozva fordult felé. - Miről beszélsz? Nincs időm a játékokra, volt már elég részem benne ma; semmi kedvem folytatni. Ravasz mosolyra húzódott a kis ember szája. Mogyorószínű szemei csillogtak az ablakon beszűrődő késő délutáni napfényben. - Nem csodálkozott, mylady, hogy tudtam bejönni ebbe a szobába? Az ajtót gondosan őrzik, és az a parancs, hogy az őrök csak Grahamet engedhetik be, senki mást. - Rövid; kövér kezével körbemutatott a gyéren díszített hálószobában. Mégis itt vagyok. - Ez is csak azt bizonyítja, hogy ügyesebb vagy, mint ahogy legtöbben gondolják rólad. Zander bólintott, és sugárzott a büszkeségtől, ahogy peckesen elvonult Marea előtt. - És úgy gondolom, hogy a börtönőröknek is ugyanazt a parancsot adta, mint a maga „börtönőrének”. Szerintem a börtönbe is ugyanolyan könnyen bejuthatok, mint ide. - Kockázatos vállalkozás. Ha elfognak, megölnek. Graham mutatott ugyan némi könyörületességet - bár csak nagyon minimálisat -, de nem hiszem, hogy ne ölne meg egy embert, akiről kiderül, hogy besúgó. Te mondtad, nem bolond. - Nem fognak elfogni - felelte erre Zander magabiztos hangon. - Megéri vállalni a kockázatot, ha ezzel kiszabadulhat a várból, Graham karmai közül. - Én nem kérlek rá. Nem akarom, hogy a te halálod is már így is nehéz lelkiismeretemet terhelje.

- Semmi olyat nem kérhet tőlem, mylady, amit magamtól is nem nyújtanék szívesen - mondta. - A maga érdeke, hogy minél hamarabb távol legyen ettől a helytől. A határ menti hadviselés szabályai fájdalmasan egyértelműek. Ha elveszti a támadást, Graham foglya lesz. Elmondjam, mit tehet magával szabadon, ha nem fizetik ki önért a váltságdíjat? Marea megborzongott, ahogy az ágyra esett a tekintete. Elpirult, lélegzete felgyorsult, ezért gyorsan elkapta pillantását róla. - Nem, Zander, nem kell elmondania, én is jól tudom. És mivel nincs egy lélek sem, aki fizetne... Ahogy ezt kimondta, nehéz léptek visszhangzottak fel a folyosón. Mindketten hallották, ahogy az őr a helyére lép. Zander idegesen hol az ajtót, hol Marea-t nézte. - Döntsön gyorsan, mylady. - É-én... A lépések a hálószoba előtt megálltak. Halk beszélgetés zaja szűrődött be a réseken át. Marea megmerevedett, Zander a falhoz szaladt, az ajtó mellé, hogy a kinyíló ajtó eltakarja. Mogyorószínű szemei a választ várták. Chase Graham visszatért a szobájába, és elküldte az őrt az ajtó elől. Marea nyelt egyet. - Rendben van, megyek. Megígéred, hogy segítesz kiszabadítani az embereimet, miután kijutottam? A narancsvörös hajú férfi bólintott. Ebben a pillanatban megfordult a kulcs a zárban, mire Zander a falhoz lapult, és szeretett volna beleolvadni. - Éjfélkor, mylady! Douglas támadást tervez ma estére. Biztos vagyok benne, hogy így maga egyedül lesz. Többre azonban már nem volt idő. Az ajtó kitárult, és csak Zander teste akadályozta meg, hogy ne vágódjon a kőhöz. Chase és Marea tekintete találkozott. Szaggatott lélegzetük összeolvadt, megfordult velük a világ, azután eltűnt. Egy rövid pillanatig csak ők ketten léteztek, ahogy áthatóan egymás szemébe néztek. Chase nem vette észre, hogy az ajtó nem ütődött a kőfalhoz. Smaragdzöld tekintete a nő szemébe fúródott, aki még mindig halálra váltan állt az ablak mellet Semmi sem tántorította el Chase-t, hogy beigya csodálatos Látomásának látványát. A Marea mögül beszűrődő fény kirajzolta omló testének körvonalait. A nap minden fürtjét csillogó aranyba borította, arcát csábítóan árnyékban tartva. A férfi behajlította ujjait, és eszébe jutott, milyen lágy volt arcának érintése. Éreznie kellett ezt a bársonyos bőrt megint. Most! Kifújta a levegőt, és tett egy bizonytalan lépést előre. Aztán még egyet. Testét úgy vonzotta magához a nő, mint egy didergőt a tűz melege. De vérében hevesebb és forróbb tűz égett, mint a kandallóban szikrázó lángok. Csizmája csikorgott a kövön. A hangra Marea felemelte csinos állát. Felé fordult, és Chase a lemenő nap fényében meglátta ragyogó ametiszt szemében, a tüzet. A látvány a velejéig hatolt, lába földbe gyökerezett tőle. Megmerevedett, és miközben kusza aranyhajába túrt, figyelmesen vizsgálta a nőt. Mivel arcát árnyék takarta, hangulata megfejthetetlen volt. A levegőben szikrázó feszültség többet mondott. Annyira érződött, hogy szinte tapintható volt. - Menj el, Sasunach! Ma már elég megaláztatást kaptam tőled, nem szeretnék többet. A nő hangjában csengő harag hallatán Chase dühbe gurult, ösztönösen ő is felemelte állát. - Nem azért jöttem, hogy megalázzalak. - Nem? - kérdezte Marea.

- Akkor miért? Chase homlokát ráncolta, szája egy vonallá vékonyodott a türelmetlenségtől. - Ez az én hálószobám. - És az én álmom, tette hozzá magában. Marea a falhoz hátrált. Ujjait a kőbe fúrta, elsápadt, mintha megütötték volna. Így is volt. Bár nem az arcát érte az ütés, hanem a büszkeségét, és a fájdalom égette. - É-én nagy örömmel elmennék, csak szólj! - mondta, mire a férfi felnevetett, de nem volt vidámság a hangjában. - Mikor utoljára elhagytad ezt a szobát, a konyhában találtalak meg, késsel a kezedben. Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Megfordult, és hangos csattanással becsapta az ajtót. Marea ekkor látta meg, hogy kis barátja már eltűnt onnan. Nem látta, mikor ment el, de hálás volt, hogy megtette. Lassan viszont ráébredt arra, hogy így egyedül maradt a férfival. És tudta, ennek mi lesz a vége. Ha csak egy lépést tehetne hátra! Szeme összeszűkült. Ahogy korábban az árnyék, most az ablakon keresztül beszűrődő fény vette körül, mint egy aranytakaró. Chase legyőzte magában a vágyat, hogy megragadja, és kihúzza oda, ahol kedvére nézheti. Keze ökölbe szorult, és elfordult. Magában átkozódott, miközben a ruhásszekrényhez ment; kirántotta a legfelső fiókot, de olyan erővel, hogy majdnem kiesett, és a lábára zuhant. Szépen egymásra helyezett, ropogós, frissen mosott ruhákat látott meg. Higgadtan nézte, mérgét levezetve, csinos halmok között turkált, amíg megtalálta, amit keresett: egy tiszta inget és nadrágot. Amikor ezzel végzett, a ruhák már teljesen össze voltak túrva, némelyikük kilógott a fiókból, más darabok a földön hevertek. De Chase nem vette észre a rendetlenséget, az ingeken átlépve az ágyhoz közeledett. Ledobta rá a ruhákat, és kezdte kifűzni az ingét. - Mit csinálsz, Sasunach? - kérdezte Marea hidegen, és csupán erős akaratereje segítségével tudta megakadályozni, hogy hangja ne remegjen. Örült, hogy a férfi háttal volt neki, így nem láthatta, amikor pirult, se azt, milyen mohón nézte izmos hátát és derekát, mielőtt képes volt levenni a tekintetét róla. Látta, hogy megmerevedik, fejét oldalra hajtja. Marea-t elvakította a nap, de annyira mégsem, hogy ne látott volna valamit. A fény csökkent némileg, amitől jobban látott, és így álomszerűnek tűntek a látottak. - Nem megerőszakolni akarlak megint, ha ettől félnél. Csak a vacsorához öltözöm át. Marea összefonta karjait a mellén, és kilépett a fény-takaróból. Nyugodtan nézett a férfira. - Nem vacsorázom veled, ne is reménykedj. Már mondtam, elég megaláztatásban volt részem ma. - Valóban - morogta Chase, és lerántotta magáról az inget. Felvonta szemöldökét, majd homlokát is összeráncolta, amikor hallotta, hogy a nő lélegzete felgyorsul. Eldobta az inget, és a tisztáért nyúlt. - Az, hogy mit gondolsz, vagy mit érzel, semmit nem jelent. Mivel az úr itt én vagyok, ott fogsz vacsorázni, ahol én megparancsolom neked. Lassan felé fordult. A tiszta inget a kezében szorította, a levetett sárga ing a földön hevert. - Elviselhetetlenné tehetem az életedet, ezt ne feledd! Felsőbbrendű hangja egyre mérgesebbé vált. Marea félmeztelen felsőtestére sem pillantva válaszolt neki. - Nem felejtettem el, Sasunach - mondta gúnyosan. - Tedd velem a legrosszabbat, ha mered; annál rosszabb már úgysem lehet, mint az, amit eddig

tettél velem. - Amit eddig tettem? - csattant fel Chase gúnyos hangon. Smaragdzöld szeme villámokat szórt, arról árulkodva, hogy türelme lassan a végére ér. - És mi olyat tettem, ami nem tetszett neked? - Pokollá tetted az életemet! - Hogyan? Azzal, hogy itt tartalak a várban, és megakadályoztam gyalázatosan rosszul megtervezett támadásodat? Ettől szenvedsz olyan szörnyen? - Ez egy kis része. - Talán azért, mert ma délután rád kényszerítettem az akaratomat? - Ez is része. - Azért, mert megszereztem az embereidet? - Az is. A csend önmagáért beszélt. - Azért, mert téged megszereztelek? - kérdezte rekedten, suttogva, és figyelmesen nézte a nőt. - Ez a legrosszabb része - mondta halkan Marea, és elvörösödött a kutató tekintet alatt. A vére forrt, szíve kalapált. Nehéz lélegzet szakadt fel a tüdejéből. Próbált harcolni teste reakciója ellen, de még nem volt benne gyakorlata. Végül teste legyőzte, mivel az emlék, ahogy a férfi a karjában tartotta, túl édes volt és túl friss ahhoz, hogy csak úgy félredobja. Akarata ellenére is úgy érezte, mintha nem a tekintete, hanem kérges tenyere simogatná arcát. - Nem, Látomás! - mondta Chase egy sóhajjal, és a nő melleit nézte. Tenyere bizsergett, teste más része viszont másképp reagált a látványra. - Nem a legrosszabb, hanem a legjobb rész volt. A téma nem volt túl biztonságos. Marea tudta, ezért ösztönösen másról kezdett beszélni. Felé fordította fejét, és szemébe nézett. - Nem vacsorázom veled. Az angol ételeitek olyan ízetlenek. Nem is beszélve a mocskos angol társaságról, akiket el kell viselnem. - Elviselni? Kis hölgyem, sokkal szörnyűbbnek is kitehetlek, mint hogy az asztalomnál ülj, ha úgy akarom - mondta mérgesen, és összeszorította a száját. Elviselni?! Nem, kis hölgy, az én embereimnek kell téged elviselniük! Nekik kell eltűrniük az éles skót tüskéidet. Ha rád kell nézniük, állandóan eszükbe juttatod, ki is vagy. Mégis, téged csodálatra méltóan eltűrnek. De a türelmük csak eddig terjed. Viszont ha egyszer elfogy, jobban teszed, ha imádkozol az Istenedhez, bármelyik legyen is az, hogy engem nem idegesítettél fel. Mert én vagyok az egyetlen, aki közted és egyfajta... megalázás között áll. Marea dühös lett, amikor érezte, hogy félelem kúszik fel a hátán. Összecsapta hirtelen megnedvesedett tenyerét, és hamis büszkeséggel felemelte állát. - Nem szeretem, ha fenyegetnek. - Nem fenyegetlek. Csak a tényt állapítottam meg. Értsd úgy, ahogy akarod. Elfordult, hogy felöltözzön, mert túl nagy volt a kísértés, hogy megragadja a nőt, és keményen megrázza. Marea nem akarta, hogy ezt a témát abbahagyják. - Ha olyan nagy terhet jelentek számodra, miért ragaszkodsz mégis olyan erősen ahhoz, hogy veled étkezzek? Sokszor megvoltam evés nélkül, nem teszel szívességet, ha ennem adsz. - De éheztetni sem akarlak - felelte Chase hidegen, és fejére húzta az inget, ujjaiba beledugta karját. - Bármennyire is szeretnél a rosszultápláltságtól legyengülni, nem hagyom. Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. Ezúttal sem. Valami miatt - talán ahogy Chase ezeket mondta, talán hirtelen fátyolossá váló hangja vagy a szenvedélyes hangnem miatt - Marea a szemébe nézett. A férfi

érzéseit gondosan elrejtette, vigyázva őrizte élesen összeolvadó vonásaiban. Remegés fogta el Marea-t. Chase a nadrágért nyúlt, de gondolatai máshol jártak. Szeme sarkából látta, hogy a nő szeme tágra nyílik. Szemöldökét felvonta, amikor az megfordult, és visszahúzódott az ablakhoz, mint egy sebesült kölyökkutya. Sűrű, fényes aranycopfjának vége csípőjét súrolta. A férfi gyönyörködött benne egy pillanatig, aztán elszakította tekintetét róla. - Nagybátyád és unokabátyád megfelelő kosztot kap - mondta, miközben a régi nadrágját letolta izmos lábáról. Normális esetben szakított volna rá időt, hogy lemossa magáról az egész napi koszt, de tisztában volt vele, meddig tudja megőrizni önuralmát, és tudta, hogy ha most megmosdik, az túl nagy csábítás volna. Maga a puszta gondolat, hogy a hűs víz simogatja bőrét, miközben ez a csábító nő csak egy karnyújtásnyira áll tőle, több volt, mint amit el tudott viselni. - Sze-szerettem volna tudni, csak féltem megkérdezni - szólt Marea remegő hangon. - Ők állandóan azt kérdezik, hogy jól vagy-e - folytatta Chase, és a tiszta nadrágjáért nyúlt. - Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy meggyőzzem őket, hogy jól vagy, de kétlem, hogy hinnének nekem. - Mit mondtál nekik, amitől nem hiszik el? - Azt, hogy nem bánok rosszul veled, egyelőre. - Akkor hazudtál, mert... - gondolkozás nélkül szembefordult vele. Arca lángba borult, amikor meglátta csábító meztelenségét. Valami belenyilallt, amit nem szeretett volna érezni. Elakadt a lélegzete, és gyorsan visszafordult. Nagy kendője bokáinál hullámzott, alja a földig leért. Bár az ablakon túli tájra próbált koncentrálni, sehogyan sem sikerült. Túlságosan hatalmába kerítette a látvány, izmos, barnára sült combja, keskeny csípője, és... - Nem hazudtam - felelte a férfi. Gyenge tiltakozás volt, mivel észrevette a nő reakcióját, és erre őt is forró, kellemes érzések öntötték el. - Nem bántam rosszul veled. Élsz és egészben vagy. Ha apám élne, és ő rendelkezne veled, kétlem, hogy ennyivel is dicsekedhetnél. Marea remegő kezét szoknyájának ráncai közé rejtette. - É-és az apa ne-nem hasonlít a fiára? - Nem, egyáltalán nem! A férfi hangjában rejlő düh kíváncsivá tette. Nem volt olyan bolond, hogy megint megforduljon, hogy megnézze, arckifejezése is tükrözi-e szavai éles voltát. Tudta, ha megtenné, nem a szemébe nézne először. Bár végül odanézne, de akkor már túl késő lenne. - Csak keveset tudok az apádról - mondta, mikor visszanyerte önmagát. - De egyik sem hízelgő. - Akkor biztosan igazak. - Chase felhúzta a nadrágját. Elgondolkozva nézegette Marea merev hátát, miközben begombolta nadrágját a derekán. - Soha nem találkoztál vele? A tíz év nagy részét a váron belül, de inkább kívül töltötte. A szomszédokkal harcolt, és a határon is meglehetősen nagy kavarodást okozott. De biztosan találkoztál már vele személyesen. - Még soha - hazudta Marea, és keze ökölbe szorult, ahogy visszaemlékezett arra, amikor utoljára látta David Grahamet. Az ágyban feküdt előtte, homlokát verejték borította. Először látta szemében a kétségbeesett kérést, ami most a fiáéra emlékeztette. Ugyanolyan zöld színű szeme volt mindkettőjüknek, csak az

apjának keskenyebb és sokkal hidegebb. - Csak távolról láttam egyszer vagy kétszer. Chase-nek elszorult a torka. A gondolat, hogy Marea még soha nem találkozott apjával, elég ésszerűtlennek tűnt, pláne, ha azt nézte, hogy milyen gyönyörű. Apja biztosan éppen szorongatott helyzetben volt, hogy ellent tudott neki állni. Nem, David Graham meg sem próbált volna ellenállni. Mégis, Chase tudta, hogy az erdőben való találkozásukig Marea érintetlen volt. Összeráncolta homlokát. Valami nem stimmelt. Végül is nem hazudott. Mint Marea sohasem találkozott David Grahammel, viszont mint Agatha gyakran megfordult nála, amit a férfi minden alkalommal meg is bánt. - Azt hiszem, Kinclearnonban oly sok év után is minden ismerős. Nem errefele laksz, hogy nem hiányzott? - Úgy tűnt, Chase csak úgy mellékesen kérdezi, miközben az ágy szélén ült, és nehéz csizmáit húzta fel éppen. Csak a szemében tükröződő türelmetlenség mutatta, mennyire várja a választ. Marea nem volt annyira ostoba, hogy ne jött volna rá, mit akar ezzel megtudni. Gúnyos volt a hangja, amikor felelt. - Nem rád tartozik, hol lakom, nem engedem meg, hogy behálózz, és olyat is elmondjak, amit nem kell tudnod. - Próba szerencse - dörmögte Chase. A kardjáért nyúlt, és a derekára erősítette, majd felállt az ágyról, mint aki csatára készen áll. Szeme csillogott, ahogy végigsimított a markolaton. - Jössz? Az embereim éhesek, és kétlem, hogy örülnének, ha egy olyan személy miatt késne az étel, akit amúgy sem szeretnek. Marea, hallotta, ahogy közeledik felé, ezért megfordult. Magabiztos tekintettel nézett rá, bár korántsem volt az; ahogy meglátta robusztus testét vészesen közel, egyszeriben elszállt a mérge. - Akkor éhezni fognak, ha rám várnak. Itt maradok. - Én pedig azt hiszem, hogy nem. - Chase elmosolyodott, és tenyerével végigsimította Marea állát. Az megremegett az érintése alatt, bőre lángot vetett. A férfi keményen megragadta és felemelte az állát, hogy a szemébe nézzen. - Egyetlen másik lehetőség van, ha nem akarsz az embereimmel vacsorázni a hallban, de kétlem, hogy megfelelő lenne számodra. Marea tudta, hogy gyerekes dolog, de úgy érezte, soha életében nem akart még ennyire sikoltani. Miért kell ennek az átkozott angolnak állandóan rákényszerítenie az akaratát? Nem tudta, miért olyan lényeges, hogy ő hol és hogy eszik. De ha tényleg nem lényeges, akkor miért tiltakozik mégis? - gondolta, de gyorsan félretette a gondolatot - Miért olyan fontos - kérdezte türelmetlenül -, hogy abban az átkozott hallban egyek? Nem olyan nagy jelentőségű számomra az evés, itt is nyugodtan vacsorázhatnék. - Azért, mert te máshol akarsz enni. - Chase leengedte kezét, mintha a bőr megégette volna. Tekintete elsötétült. - A helyzeted meglehetősen bizonytalan. Fogoly vagy itt, nincsenek jogaid. Az enyém vagy, azt teszek veled, amit akarok, vagy megöllek, ha úgy találja kedvem. Csak két módot látok, hogy ezt megértessem veled. Egyik, hogy kényszerítelek arra, hogy a legalantasabb parancsaimat is teljesítsd, és így remélem, végül hozzászoksz, hogy engedelmeskedj nekem addig, amíg a váltságdíjat ki nem fizetik érted.

- És mi a másik? - kérdezte Marea, és nyelt egyet, mert tudta, hogy mivel nagybátyja börtönben ül, nincs senki, aki kifizetné érte a váltságdíjat. - Nem hiszem, hogy kíváncsi lennél rá. De jobb, ha tudod, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül ezt is alkalmazni fogom, ha következetesen ellenszegülsz a parancsaimnak. Nekem ez sokkal inkább kedvemre való lenne. - Ha így áll a dolog, azt hiszem, mégis inkább veled tartok - mondta Marea összeszorított szájjal. Legszívesebben pofon vágta volna a férfit, hogy eltűnjön a képéről az az arrogáns mosoly; de nem merte. Chase gúnyosan meghajolt, és az ajtó felé intett. Marea sértett tekintetét rávillantotta, majd felszegte fejét, és dühösen az ajtó felé indult.

14. fejezet

Amikor Marea megjelent az asztalnál, csak néhányan vetettek nyugtalan pillantásokat a büszke skótra, aki uruk jobbjára ült le. Akik kifogásolták a jelenlétét, bölcsen megmaradtak a rejtett pillantásoknál és elégedetlen morgásoknál. Marea a maga részéről vigyázott a nyelvére, csak akkor beszélt, ha szóltak hozzá, és akkor is próbált semleges hangon, semleges témáról beszélni. Éppen ezért most többen szóltak hozzá, mint ebédnél. Chase szokatlanul csendes volt. Marea nemegyszer azon kapta, hogy őt nézi. Égető kíváncsiság vibrált a szemében, mely felforrósította a nő vérét; elpirult Hiába próbálta elkerülni a tekintetét, bár elhatározása szilárd volt, kíváncsisága azonban még erősebb. Újra és újra csontos arcára vándorolt a tekintete és többször elmerült a látványban, ahogy szeme, mint csiszolt ékkő csillogott a pislákoló narancsszínű fényben. A másik személy, akinek Marea igyekezett elkerülni a pillantását, az Sally volt. Ő tálalta a vacsorát, és minden alkalommal, amikor megállt a háta mögött, hogy letegyen egy tányért, Marea halálra vált. Érezte, ahogy zöld szeme lehajtott arcába fúródik. Attól tartott, hogy ha Sally ilyen feltűnően figyeli, Chase rájön a szövetségükre. A vacsora végén a férfi azt javasolta, hogy térjenek vissza a szobájukba, mire Marea örömmel pattant fel. A folyosó kihalt volt. A zárt ajtó elé egy díszesen faragott széket húztak. Amikor beléptek a szobába, bársonyos sötétség fogadta őket, mely mintha táncolt volna. Az ablakon át beszűrődő gyenge holdfény elég gyér világítást nyújtott. A rossz szellőztetés miatt a levegő hideg volt, és áporodott. Marea borzongott, szorosan összefogta magán nagy kendőjét. Megállt néhány lépésre az ajtótól, és várta, hogy lámpát gyújtsanak. Jól ismerte a szoba elrendezését, de józan esze cserbenhagyta, amikor arra gondolt, hogy egyedül van Chase Grahammel, a hálószobájában. Nem mert megmozdulni, és ezzel kockáztatni azt, hogy megalázza magát, ha belebotlik egy székbe vagy netalán az ágyba. A csend feszültté vált. Az ajtó becsapódott, és a huzat, amit okozott, meglibben tette a szoknyáját. A kulcs nem fordult meg a zárban, és mivel még nem volt terve

a szökésre, úgy gondolta, most elkezdi megtervezni Lépések kopogtak a kövön, lassú és furcsán határozatlan lépések. - Hová tűntél, Látomás? - kérdezte egy fátyolos hang a sötétben, élesen törve meg a csendet; de Marea-nak bizsergető érzést okozott, lélegzete elakadt. Válaszul megdobbant a szíve. Csak azzal felelt a kérdésre, hogy tett néhány lépést, megkockáztatva, hogy elbotlik, és így megalázza magát. Nem ment az ablakok közelébe, mert félt, hogy a férfi meglátta az árnyékát, ezért inkább a szekrényhez indult. Szeme hamar hozzászokott a sötétséghez. A hatalmas bútordarab olyan kemény és robusztus volt, mint a férfi, aki őt kereste a sötétben. - Marea, nincs kedvem játszadozni! Mondd meg, hol vagy! Marea elsuhant a szekrény előtt, és a messzebb eső oldalánál eltűnt. A hideg kőfalhoz lapult, és fülét hegyezve várt. A lépések közeledtek, aztán eltávolodtak. Halk káromkodás hallatszott, amikor Chase felbukott egy bútorban. Érezte, hogy mérges, és azt is, hogy ő csak fokozza mérgét; mégsem szólalt meg. Igen, Chase valóban dühös volt - de önmagára. Hogy lehet az, hogy egy férfi, aki a határon született és nevelkedett, és annyi éjszakai támadást vezetett már hibátlanul, egy bezárt hálószobában elveszítsen egy csitri lányt? Mégis így volt. Egyik pillanatban megvilágította a hallból jövő fény Marea hátát, de a következőben már ismét eggyé vált a sötétséggel. Hirtelen félelem nyilallt Chase szívébe: mi van, ha már elment? De gyorsan el is vetette, hiszen hova is mehetett volna. Teljesen azonban mégsem tudta kiverni a fejéből a gondolatot. Dühösen a hajába túrt, és az ajtó felé fordult. Nem mehetett el. Hallotta volna, ha kinyitja az ajtót. Ezek szerint még a szobában van valahol. - Azt hiszem, elég sok időt tölthettél Agatha társaságában, ha ilyen könnyen levegővé vagy kővé tudsz változni - hangja keményen szólt. A megjegyzésre - bár inkább magának szánta - elfojtott nevetés hangzott fel, mielőtt Marea megakadályozhatta volna. Chase a hang irányába fordult. A szekrény felé. Elmosolyodott, és halkan levette csizmáját! A kőpadló hideg volt, és kemény, Chase pedig egy macska könnyedségével lopózott a szekrényhez. Csak a levegő rezgése jelezte, hogy közeledik. Ahogy szeme hozzászokott a sötétséghez, körülnézett. Finom női illat érződött a szoba sarkából. Figyelmesen hallgatott; hallotta a nő szabálytalan lélegzetét. A durva gyapjú suhogása a fülét simogatta. Chase a szekrény elejéhez lapult. A faragott fogantyú a hátába szúrt, de alig érezte. Teste hevesen érzékelte, hogy közeledik zsákmányához. Vére tüzelt, a halántékán lüktetett az ér. Keze érezni akarta a bársonyos bőrt Lassan és hosszan vette a levegőt, élvezett minden egyes hangaillatú édes fuvallatot. Marea nem hallotta, hogy közeledik, ezért hatalmasat sikoltott, amikor észrevette, hogy előtte áll. Sikolyát gyorsan elnémította a dühösen rátapadó száj. Durva ujjak martak karjába, és felhúzták a férfi kemény mellkasához. Chase felemelte a nő állát, és a támadást folytatta a nő ajkán. Követelőző csókjára Marea meglepetése elmúlt, helyébe parázsló szenvedély lépett Kezét felemelte, hogy eltolja magától a férfit, de inkább karjába kapaszkodott, és megmarkolta az ingét. Alatta érezte, ahogy a kemény izmok csodálatosan hullámzanak.

Sikolya fátyolos sóhajba váltott - melyre a férfi sóhaja felelt. Leengedte kezét, és Marea derekát fogta át. Ujjai lejjebb csúsztak, és a fenekébe markoltak. Felemelte, csípőjüket egymáshoz szorítva. Borostás álla gyenge bőrét karcolta. Abban az országban, ahol a legtöbb férfi szakállt növesztett, Marea az egy-két napos borostákat meghökkentőnek, de vonzónak találta. Körbefogta nyakát, és közelebb húzta magához. Chase egy nyögéssel a kőfalnak nyomta a nőt. Nyelve felfedte szájának mézédes belsejét. Mohó, mindent elpusztító támadás volt ez - de Marea nem ellenkezett. „Ami megtörtént, nem történhet meg újra. Nem fogom engedni. Csodálatos volt, de nem helyénvaló”. Saját szavai csengtek a fülében. Szívébe szúrtak, mint egy kés, fejében visszhangzottak. De hamisan csengtek. Ami történt, nem volt rossz. Vére énekelt, teste bizsergett az érzéki ígérettől. A hozzá préselődő test kemény volt, mint hátánál a hideg kő, de annál melegebb és hívogatóbb. Még sohasem hallott hasonlót, mint a fülébe zúgó forró lélegzést. Hogy lehetne ez rossz? Chase megérezte a tétovázást, és le akarta győzni. Egyik kezét az arcára tette. Felemelte saját fejét, de csak annyira, hogy beszélni tudjon. - Először azt hittem, egy álom vagy. - Futó csókot lehelt ajkára. - Igazam volt. - Következő csókja hosszabb volt. Fogaival a nő remegő alsó ajkát harapdálta. - Másodszor bolond voltam. Erőszakkal kényszerítettelek, hogy engedelmeskedj az akaratomnak. Mindkét szemhéját egymás után forrón megcsókolta. Marea remegett. - Nem volt igazam. Saját akaratom tört darabokra. - Szája rátapadt a nőére, és éhesen szívta, amelytől Marea-nak elfúlt a lélegzete, és még többet kívánt. - És most? - lehelte a szájába. Ujjai beletúrtak Chase hajába, és megpróbálta visszahúzni száját az övére. De a nyaka mintha vasból lett volna, meg sem mozdult. Marea felnézett, és szemük összekapcsolódott. A smaragd tekintetben csodálatos ígéret csillogott. - És most - felelte, hangja már önmagában is csábító volt - egyszerűen csak kívánlak. Úgy, ahogy egy férfi kíván egy nőt. Megtagadod tőlem, Látomás? Megtagadod magad? Marea kíváncsi volt, abbahagyná-e a férfi, ha azt kérné tőle. De semmire nem vágyott jobban, mint hogy folytassa ezt az édes őrületet. - Nem tudom megtagadni - sóhajtotta. - Nem is hittem, hogy képes lennél rá - mondta Chase, és hangja könnyű volt, öröm bujkált benne. Lehajolt, hogy újra és újra érezze Marea szájának ízét. Élvezte, ahogy kis kezei félénken felfedezik vállát, hátát, karját. Olyan volt az érintése, mintha könnyű szárnyak suhognának bőrén. Ezt csak fokozta a megadóan hozzápréselődő test, mely az őrületig hevítette, és azon is túl. Csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált, és Marea egyre jobban a karjába simult. Önként. Kezei simogatták a férfit, ellenállásra nem is gondolt. Karjai között ahogy érezte annak vad szívdobogását tenyere alatt - biztonságban érezte magát. És nagyon élénknek. Néhány másodpercre még azt is elhitte, hogy szép. Évek óta először érezte úgy, hogy a szépsége, amelyet eddig kitartóan tagadott, most valóságos. Mindezt a férfinak tulajdonította, aki az érintése varázsával ezt kihozta belőle. Az ágy puha volt háta alatt. A párna elringatta fejét, bársonyos puhasága arcához simult. Chase nem feküdt mellé, ahogy teste követelte, hanem az ágy szélére ült, és keze merészen fedte fel a nő testének csábító vonalait, melyek oly régóta kísértették álmában. Vizsgálódása lassú volt, és lélegzetelállítóan alapos. Addig

izgatta, amíg a nő már izzott, és kérlelően felé hajolt. Kezét kinyújtotta felé, mert ő is szeretett volna ilyen édes gyönyört nyújtani a férfinak - de ő félretolta. - Nem, Látomás - mondta halkan. Megragadta a csuklóját, és feje felé nyújtotta ki a kezét. Volt valami izgató abban, ahogy az acélkeménységű ujjak és a puha párna a bőréhez értek. - Ma éjjel lassan csináljuk - lassan hajolt a szájára, és Marea majdnem belehalt a vágyakozásba. Minden centiméterért könyörgött, mert egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a szájához ért. - Ma elérjük a tökéletest. Esküszöm a szívemmel..., az életemmel... és a lelkemmel. Ajka már majdnem hozzáért Marea szájához. Ő lehunyta a szemét, ajkai szétnyíltak, és befogadták a játékosan incselkedő száj első érintését. Keze még mindig feje felett volt, Chase keze lefogta. Ujjaik összefonódtak, amikor végre betakarta testével a nőt. Szájuk összeolvadt. A csókjuk vad volt, és követelőző a birtoklás vágya a végtelenségig feszült bennük. -Ó, Látomás, én... A hirtelen kopogásra Chase felkapta a fejét. Újabb kopogás hallatszott, majd halk hangok is beszűrődtek az ajtó repedésein. Az ametiszt és smaragd tekintet egymásba kapcsolódott. Az előbbiben zavartság és csillapítatlan szenvedély, az utóbbiban szenvedély és düh csillogott. Chase hangosan szitkozódott. Vonakodva felült, és parancsot adott a belépésre. Az ajtó kivágódott. A kőfalnak ütődött, mire Marea összerezzent, szenvedélye már csak egy emléktöredék volt. Az ajtóban álló alak nehezen vette a levegőt az erőfeszítéstől. A kintről beszűrődő fény narancsszínűbe vonta a szobát, és kirajzolta a férfi körvonalait. Marea nem tudta, ki az, csak egyet látott biztosan: határtalanul ideges volt. - Jöjjön gyorsan, mylord... - lihegte a férfi Douglas visszatért és támad!

15. fejezet

Marea magában füstölgött, amikor eszébe jutott az a sajnálkozó pillantás, amit Chase vetett felé, mielőtt kiment a szobából emberei után. Nagy sietségében elfelejtette kulcsra zárni az ajtót. Lépteinek zaja még alig halt el a folyosón, amikor egy másik már közeledett. A többiektől eltérően ezek a léptek könnyűek és óvatosak voltak. Az ajtó kinyílt, és Zander MacVin lépett be. Marea nem lepődött meg. - Még nincs éjfél - mondta köszönés helyett. Hangja élesebb volt, mint ahogy szerette volna, de érzelmei kavarogtak, nem tudott uralkodni felettük. - Tudom, m'lady - bólintott Zander. Göndör vörös baja világított a sötét szobában -, de Douglas itt van, és sajnos nem beszéli meg velem, hogy mikor fog támadni. Azt hiszem, még önmaga is meglepődött, milyen jó időben jött. Marea nagy nehezen lemászott az ágyról, és szíve vadul vert, ahogy Zander felé közeledett. - Várunk vagy most megyünk? - kérdezte.

A hangjában rejlő kétségbeesésre a férfi felkapta a fejét. A halvány világítás ellenére is látta az arcszínét és félelemtől kitágult szemét. Kíváncsi volt, vajon mi történhetett közte és Graham között, hogy ilyen állapotban van, de nem kérdezte meg. Nem rá tartozott. - Most megyünk - felelte inkább. - Akkor jó - sóhajtotta Marea, és gondolatai még mindig a puha ágy körül forogtak, mely úgy terült el a szoba közepén, mint egy csatamező. - Készen vagyok, már nagyon régóta. A folyosó üres volt. Mégis Zander ragaszkodott hozzá, hogy Marea ma meglássa őket, ahogy elhagyják a szobát. Ezért Marea egyedül állt a sötét szobában szaggatott légzése és kalapáló szíve társaságában; a percek pedig egyre csak teltek. Izgatott férfiak hangja szűrődött be az ablakokon. Nem tévedett, dühösek voltak. Kíváncsisága végül legyőzte félelmét, és az ablakhoz csábította. A várat körülvevő nem nagy területet narancsszínűbe borította a rengeteg fáklya fénye, amiket a bent sürgő-forgó emberek tartottak. A szelíd fény éles ellentéte volt annak a sötét oknak, ami odahozta őket. Mivel a kapu a másik oldalon volt, Marea itt nem látott mást, mint sejtelmes árnyakat, akik a hajítóberendezést, az íjpuskákat szerelték fel; létrákat emeltek egy teljes támadásra készülve. - Siessen m'lady! Nem hiszem, hogy a folyosó sokáig üres marad. Marea-nak nem kellett több biztatás, hogy kis barátja után eredjen. Bár hosszú volt az út, a kanyargó folyosókon, néha termeken keresztül - az éléskamráig hamar és minden baj nélkül elértek. A férfiak túlságosan el voltak foglalva az ostromra való felkészüléssel, semhogy felfigyeltek volna egy fogoly szökésére, akinek a jelenléte már amúgy is nemkívánatos volt a várban. Az éléskamra azonban újabb feladat volt. A zsúfolt helyiségben pánikszerű felbolydulást láttak, emberek rohangáltak ki-be, meghatározhatatlan sorrendben. Mindannyian üres kézzel mentek be, és tömött kosarakat és söröshordókat cipelve távoztak, melyekkel ügyetlenül egyensúlyoztak a kanyargós lépcsőn. A várúr közvetlen őreitől kezdve a legalacsonyabb szolgálólányig, mindenki előfordult itt. Az éléskamra az alsó emelet nagy részét elfoglalta, itt őrizték az élelmiszerkészlet nagy részét. Szigorúan kellett őriztetni, mert valószínű volt, hogy ezt támadják meg először. Douglas hétpróbás haramia volt. Tudta, hogy ha Graham összeszedi az erejét, a várnak nagy szüksége lesz az élelmiszerutánpótlásra, hogy kibírják a hosszú és fáradságos küzdelmet. Marea és Zander észrevétlenül jutott el a lépcső aljáig. De az éléskamrába és az alagútba bejutni már nehezebb volt. Valahányszor valaki súlyos terhét cipelve megjelent, és felment a lépcsőn, egy másik követte. Egyszer túl közel merészkedtek, ezért majdnem észrevették őket. Marea bizonytalanul megállt Zander lehúzta egy nagy kosár mögé, ahol nem láthatták meg őket. A fakosár mögött kuporogtak, amiből sózott őzhús illata szállt fel. Marea lábai élénken tiltakoztak az összekuporodott helyzet ellen. Zander megrezzent, amikor hangokat hallott néhány lépésre tőlük. - Ügyetlen mamlasz! - hallatszott Martha ordítása. - Én előbb voltam itt az ajtóban. Mozdulj arrébb, és engedj bemenni, mielőtt ez a kő megcsókolná ocsmány arcodat! - Ocsmány? Ha lenne pápaszeme, megváltoztatná a véleményét! - válaszolt egy dühös hang. - Sehova sem megyek, zsémbes vén boszorkány. Csak azért, mert

kövér testével kitölti az egész ajtót, még nem jelenti azt, hogy maga volt itt előbb. Menjen odébb, és eresszen be! - Mindjárt a lábadra ejtem ezt a szárított hússal teli kosarat! - Ha rám ülne, azzal többet ártana! - Hogy mered, te kis cingár... Reccs! - Eltörted! - Még nem, de... - Elég! - szükségtelen megjegyezni, ki szólt; Marea teste ösztönösen megrázkódott. - Támadásra készülünk, nem ökölharcra. Tegyék félre a veszekedésüket, és vigyék fel azokat a kosarakat. - Feszült csend ült közéjük, majd Graham azt kiáltotta. - Most azonnal! Mind a kettő igyekezett jóvátenni vétkét. Kevesebb, mint egy perc alatt a jelenetnek vége volt, és a kamra kiürült. A hangok már felülről hallatszottak, Chase Graham hangos parancsai pedig a hallból. Az éléskamra furcsán nyugodt volt. - Most vagy soha! - suttogta Marea. Megfogta Zander kezét, és talpra húzta. Rápillantott, és látta, hogy kíváncsian méregeti. Bizonyára észrevette, hogy reagált Graham közelségére. Még ha így is volt, nem volt idő magyarázatra vagy késlekedésre. Szoknyája lába körül hullámzott, ahogy lépteik a kövön kopogtak. Hátuk mögött legalább egy tucat embert hallottak a lépcsőn lesietni. Chase hangja továbbra is hangos volt, de nem annyira, mint Marea szívdobogása. Már majdnem megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor elérték a szekrényt, mely az alagút bejárata is volt egyben. De csak majdnem. Visszafogta a lendületét, mert tudta, hogy az lesz az igazi megkönnyebbülés, ha majd az ajtó mögötti bársonyos sötétség elnyeli. A léptek és Chase hangja egyre közelebbről hallatszottak. Egyre több hang kapcsolódott be a beszélgetésbe. Már a kamra sarkánál jártak. Ugyanolyan tisztán érezte Marea a férfi közelségét, mint Zander sürgetését. A polcról leseperte a zabbal teli zsákokat. Amikor megérintette a fémlakatot, Zander már nyújtotta is neki a kulcsot. Azonban annyira remegett, hogy alig tudta beletenni a zárba. Ha egy hajszállal is gyorsabb lett volna, ami most történt, nem történt volna meg. De megtörtént. Nem lehetett megakadályozni. Chase feldühödött kiáltása hasított a levegőbe. Nevének említésére Marea sóbálvánnyá dermedt. Utolsó esélye is elszállt a menekülésre. Douglas örömujjongása közelről hallatszott, amikor sikerült bejutnia a várba. A győzelemittas kiáltás elég hangos volt ahhoz, hogy a kő és még a mozsár is beleremegjen, vagy legalábbis úgy látsszon. Marea megrémült Szorítása engedett, a kulcs kihullt a kezéből, és hangos koppanással a földre esett. Lehajolt, hogy felvegye, és majdnem Zanderbe ütközött, aki ugyanezt tette. Marea véletlenül megrúgta lábával a kulcsot, ami túl gyorsan pattogott a köveken ahhoz, hogy szabad szemmel követni lehessen, és a távolabbi sarokban álló kosár alatt eltűnt. - Hát itt vagy, kutya! - kiáltotta egy mély, viharvert hang. - Azt hitted, hogy elkerülsz? Nem, barátocskám! Douglas itt van, és ezúttal itt is marad! Chase éppen Marea felé indult, amikor meghallotta a kiáltást, és megfordult. Kihúzta hüvelyéből a kardját, és könnyedén megforgatta. Az ajtóban Ian Douglas hatalmas alakját látta meg. Nem volt éppen kis termetű Chase sem, de robusztus alakja eltörpült a vele szemben álló férfi méretei és férfiassága mellett. - Talán Kinclearnon földjében akarsz nyugodni, te vörös fejű barom? Ez az egy módja annak, hogy itt maradj - felelte Chase. Kiállásán egyáltalán nem látszott, hogy megfélemlítette volna ellenfele rettenetes alakja. Szorosabban fogta a kard

markolatát, miközben Douglas emberei lármázva elárasztották a várat. Néhányan a lépcsőkig is eljutottak, és nemsokára kardcsattogás hallatszott fentről. Douglas arcán mosoly terült el, kettéválasztva vörös, kövér homlokát és bajuszát vörösesbarna szakállától. Éles zöld szemei csillogtak. - Azt hiszed? Hm! Jobban hasonlítasz apádhoz, mint gondoltam, ha azért harcolsz, ami még csak nem is a tiéd. - Kinclearnon az enyém. És az is marad. - Merő véletlenségből a tied. És hogy a tied is marad... - egyet előrelépett. Chase nem hátrált, ehelyett fenyegetően Douglas hatalmas mellkasa felé szúrt a kardjával. Nem akarta, hogy hozzáérjen, csak fenyegetésnek szánta. Hozzáérni nem ért hozzá, de hogy megrémisztette-e Douglast, az kétséges volt. - Ó, kislány! Úgy tűnik, alábecsülik ezt a fiút. Az az érzésem, nem hajlandó átadni nekem a várat. Douglas szavai bevonták Marea-t is a beszélgetésbe, amihez pedig semmi kedve nem volt. Látta, ahogy Chase megfeszült, amikor Douglas felé fordult, de Douglas pillantása továbbsiklott Zanderre, aki a sarok felé araszolt, hogy a kulcsot megszerezze. Marea nem hitte, hogy a testes skót tényleg látta is, nemcsak nézte. Figyelme Chase Grahamre szegeződött, és ott is maradt, amíg a harcnak vége nem lesz. Vagy Chase győzelmével, vagy Chase vereségével ér véget. Ez utóbbit nem kívánta, mely az arcán ülő eltökéltségből is látszott. - Azt hiszem, igaza van - mondta Marea, és hangja furcsán higgadt volt. Érezte, hogy Chase egy pillanatra ránéz, majd gyorsan vissza ellenfelére. Zander négykézláb mászva elért a kosárig, és eltűnt mögötte. Úgy tűnt, ezt csak Marea vette észre, bár valamit látott Douglas szemében, amikor abba az irányba nézett. Egy kiáltás hangzott fentről, aztán egy éles női sikoly. Lépések tompa zaja hallatszott az emeleten. Douglas háta mögött az ajtóban durva, mindenre elszánt arcok jelentek meg. Orrfacsaró verejtékillat keveredett a friss vér émelyítő szagával. Egyik férfi sem sietett ura segítségére. De jó okuk volt rá, mivel nem is látták szükségét. Douglas irányította a helyzetet, úgy, ahogy kívánta. Bal kezéből átvette hosszú kardját a jobba, és tűnődve Chase-re nézett - Nos, kölyök? Készen állsz arra, hogy a Teremtő színe előtt megjelenj? - Nem - felelte Chase, és kardjával a levegőbe suhintott. A levegő süvített, ahogy a penge Douglas karja felé csapott. A férfi későn hárított, így felszakította ruhájának ujját. A bíborvörös folt gyorsan terjedt a bélelt, sötét bőrmellényen. - De azt megmondhatod neki, hogy kerestem - szólt Chase, és újra felemelte kardját, amely ezúttal ellenfele kardjába ütközött -, ha látod. Ami nemsokára be fog következni. - Úgy gondolod? - hördült fel Douglas, és orrlyukai, amelyek amúgy is hatalmasak voltak, most még jobban kitágultak. Hangjában nevetés bujkált. Úgy tűnt, nem érzékeli a fájdalmat, helyette ellentámadásba megy át, amit Chase ügyesen hárított. - Ugyanolyan erőszakos vagy, mint az apád. A megjegyzésre Chase elvörösödött, és dühösen támadott. A két kard összeakadt, az acélpengék hangos csattanással találkoztak. A két férfi szemtől szembe állt, de mivel Douglas egy fél fejjel magasabb volt Chase-nek fel kellett emelnie a fejét, hogy nevető zöld szemébe nézhessen. - Apám darabokra szabdalt volna téged, ha ezt az ostoba támadást a vára ellen intézed - mondta Chase. Ökölbe szorított kezével Douglas húsos vállára ütött, mire az hátralépett. - Én azonban nem leszek ilyen nagylelkű.

Újra és újra összecsapott a két nehéz kard. Mire teljesen körbefordultak, mindkettőjük arca vörös volt az elszántságtól és az erőfeszítéstől. Marea úgy látta, hogy Douglas nagyon jól szórakozik, és csak játszik Chasezel; kitapasztalja ügyességét, de egyszer megunja a játékot. Bár Chase nagy volt, és olyan erővel rendelkezett, mellyel csak kevés angol dicsekedhetett, mégsem ért fel Douglasszel. És hogy mi történik, ha Douglas tényleg beleun a macska-egér játékba, Marea nagyon jól tudta; mélyebben érintette, mint szerette volna. - Új fegyvert találtál, hogy megfélemlíts, kölyök? Azt hiszed, szavakkal le tudsz győzni, ha már karddal nem sikerül? Nem fog menni! Chase, szorongatott helyzete ellenére, elmosolyodott. Ez megrémítette Marea-t. Önkéntelenül tett néhány lépést feléjük, és küzdőterük közelében megállt. Nem volt valami bölcs dolog, de most nem érdekelte, hogy ésszerű-e vagy sem: féltette Chase-t! - Még csak most kezdtem el! - vágott vissza Chase könnyedén, és kardja elszakította Douglas másik ujját is. - Várj, amíg belemelegszem, majd akkor meglátjuk, milyen hatásosak a szavaim. - M'lady! - suttogta valaki halkan Marea fülébe. Szíve dobogásától nem hallotta Zandert, és azt sem vette észre, hogy közeledik. Éppen a Chase torkához közelítő hosszú, halálos pengére szegezte tekintetét, és szeme tágra nyílt. Idegesen felsikoltott, amikor egy kéz türelmetlenül megragadta karját. Chase kivédte az ütést, de Marea sikolya elvonta a figyelmét. Oldalra fordította a fejét, és tekintete összekapcsolódott az övével. Csak egyetlen másodpercig tartott, de ennyi is elég volt. Megcsillant a - fény Douglas kardján, amikor a végső csapásra emelte fel. Mint a mágnes, úgy vonzotta Marea tekintetét a penge. Chase nem vette észre a feje mögött lesújtó kardot, de Marea látta, és úgy megrémült, mint még soha azelőtt. Egy elfojtott sikollyal kiszabadult Zander karjaiból, és vállával Chase izmos mellkasának rohant. A szög, amilyen irányból indult, valamint a férfi meglepetése segítette abban, hogy fel tudja borítani. A kard feje felett suhintott a levegőbe, olyan közel hozzá, hogy szinte hallotta, amint a haját súrolta. A penge a hideg, kemény kőfalnak ütődött. Marea-nak párnaként szolgált a férfi erős teste, de Chase-nek nem volt semmi, ami felfogja az esést. Fejét a kőpadlóba vágta, lélegzete tüdejében rekedt. Marea felemelte a fejét; tekintetük összekapcsolódott egy pillanatra. Chase szemében zavartság tükröződött, hogy mit is csinált a nő, és... még valami. Marea-nak nem volt ideje azon töprengeni, mi is volt az, mert mielőtt még visszanyerte lélegzetét, durva kezek ragadták meg, és állították talpra. Hátát acélkeménységű mellkashoz szorították, nyakára kard szegeződött. - Dobd el a kardod, vagy kis hősöd meghal! - Marea érezte, hogy minden hidegen kimondott szónál megremeg a mögötte lévő test. Egy másik alkalom jutott eszébe, egy másik támadás, és jeges félelem lett úrrá rajta. Zander nem messze állt Chase fejétől. Arcán zavartság és a nő életéért való aggódás tükröződött. - Semmit sem jelent neki ez a nő - szólalt meg gúnyosan. - Egy pennyt sem adna az életéért, nemhogy egy várat. Douglas egy pillanatra Zanderra nézett. Világosan látszott rajta, mi a véleménye a kis emberről, mivel mindenki ezt a véleményt osztotta vele kapcsolatban.

- Lehet, hogy az emberünk kifulladt, de a saját érdekében csak meg tud szólalni. Az ő szájából akarom ezt hallani - visszanézett Chase-re, aki éppen felállni készült. Marea karján erősödött a szorítás; megvonaglott. Zander és Chase is elsápadtak, mire Douglas szárazon felnevetett. - Igen, az arcod már válaszolt helyetted - mondta. - Ne fáraszd magad azzal, hogy valami hazugságot találsz ki, mert úgysem hinném el! Csak mondd meg, elvághatom-e a nő torkát, és így a kard becsülete által veszted el a földedet, nem pedig zsarolás útján, ...ami pedig, teszem hozzá, ugyanolyan becsületes dolog. Chase álla márványkeménységű lett. Egy izom rángatózott napbarnította arcán. Smaragdzöld szemében határozatlanság csillogott. Tekintete Marea és Douglas között cikázott. Forró pillantást vetett a Marea remegő, porcelán testét fenyegető pengére. Marea felnézett a kőfalra, mintha valami nagyon érdekeset fedezett volna fel rajta. Átkozta magát a gyávasága miatt, de nem volt bátorsága Chase szemébe nézni, és látni a gyűlöletet, amikor engedélyt ad Douglasnak arra, hogy ölje meg. Egy könnycsepp jelent meg szemében, és megnedvesítette fényes szempilláit. Elszántan küzdött ellene, hogy legördüljön arcán. Chase szorosabban fogta volna kardjának markolatát - de már nem volt a kezében. Meglepődés ült ki arcára, miközben hitetlenkedve üres kezét nézte. Felnézett, és meglátta Douglas kárörvendő kifejezését. Marea érezte, hogy háta mögött megvonta hatalmas vállait. - Nem adok nagy választási lehetőséget - jegyezte meg Douglas. Hangja olyan volt, mint aki már érzi a közelgő győzelem ízét. - De azért szép tőlem, hogy mégis felajánlom - türelmetlenül intett. - Nos, mit döntesz, kölyök? Be kell még rendezkednem a várban, ha megadod magad, vagy megvívnom egy csatát, ha nem. Nem is beszélve... - fellendítette kardját, nem hagyva kétséget afelől, mivel fejezte volna be a mondatot. - Mondom neked, uram, nem fog... - kezdte Zander, de el is hallgatott rögtön, amikor Douglas szőrös arca dühösen megrándult. A háta mögött álló férfiak azonnal reagáltak. Három hatalmas skót rontott a terembe, és elhurcolta Zandert, aki nem könnyen adta meg magát. Marea legszívesebben felsikoltott volna tiltakozásul, de nem mert. A torkára szegezett kardtól lélegezni is alig tudott, nemhogy megszólalni. Bár Zandert már a lépcsőn is felvonszolták, Marea még mindig hallotta kétségbeesett kiáltásait a csatazaj ellenére. - Arra kényszerítesz, hogy én döntsek helyetted? - És ha igen? - kérdezte ingerülten Chase, és izzadt homlokából kisimította aranyfürtjeit. Marea egy keserű nevetést hallott a háta mögül. - Nem fog tetszeni a választásom! Csak a becsület kedvéért kérdezem meg ismét: megadod magad, vagy elvágjam e bájos nyakat? Chase tekintete feljebb siklott, és a kardot nézte mereven. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a Marea nyakán kidagadó, ütőeret és azt, hogy saját torka is elszorul a látványra. Felemelte a fejét, és a nő zavaros szemébe nézett. Megint elszorult a torka, és üres keze ökölbe szorult teste mellett. Még sohasem voltak ilyen kusza érzelmei, mint most. Erőtlennek érezte magát, mintha nemcsak fegyverét vették volna el, hanem egy részt is a testéből. Ijesztően erős volt ez az érzés.

Felemelte tekintetét, és gyűlölettel nézett Douglasra. Kőkemény, hideg és barátságtalan hangon szólalt meg. Keserű mosoly jelent meg a száján, amikor élénken körbemutatott a teremben. - Isten hozott Kinclearnonban. Úgy tűnik, végül mégis itt maradtál.

16. fejezet

Marea ujjai teljesen elzsibbadtak összekötözött kezén. De ez volt a legkisebb gondja. Minden ízével érezte a hátához préselődő kemény felületet, amely egyszerre volt rugalmas és merev, amely lélegzett, és minden kiemelkedéssel és visszaeséssel még érzékelhetőbbé vált. De nem a Chase Grahammel való fizikai kontaktusnak kellene gondolatait lekötnie ebben a pillanatban. Azon kellene inkább törnie a fejét, hogyan tudnak innen megszökni a hallt megtöltő lármás tömegen keresztül. Ehelyett drága idejét azzal pocsékolta, hogy élvezte a férfi fűszeres illatát, aki csuklójánál fogva hozzá volt kötözve, de ugyanakkor próbált nem gondolni egy másik támadásra, melynek végkimenetele egészen más volt. Zandert sehol sem látta. Félelem fogta el, amikor arra gondolt, hova vihették. Lehet, hogy már nem is él. Köztudott volt, hogy Douglast nem nagyon érdekelték azok az emberek, akiknek MacVin volt a nevük. Amikor Chase meghallotta Marea szaggatott lélegzését, oldalra fordította a fejét. Csak a selymes, aranyvörös hajsátrát látta, és alóla kibukó remegő vállait. A nő félelme mélyen érintette, némán égette bensőjét. Egy pillanatig vigasztaló szavakkal szerette volna megnyugtatni, de amikor szólásra nyitotta a száját, már érezte, hogy csak merev, oda nem illő szavak lennének. Valamint az, hogy látta, amint megpróbál elszökni a várból, még élénken élt benne; így inkább nem szólt egy szót sem. Végtelennek tűnő, emésztő csendben ültek. Közben Douglas gondoskodott arról, hogy legbecsesebb foglyaival jól bánjanak. - Jó így látni kettőtöket - mondta egy morajló nevetés kíséretében. Hangja könnyed volt, és vidáman; visszhangzott a teremben, túlharsogta a hallban lármázó emberek zaját. Marea feltekintett, és a hatalmas, szakállas embert nézte, akiről apja azt tanította neki, hogy óvatos legyen vele szemben. Douglas mellette állt, toronyként magasodott fölé. Egyik koszos lapátkezét ökölbe szorítva a csípőjén nyugtatta. Felvonta bozontos, vörös szemöldökét, barázdált homlokát ráncolta, és várta Marea válaszát. Ő úgy látta, hogy Douglas ebben a fölényes helyzetben sokkal félelmetesebb, mint egykor, amikor gyermekkorában megpillantotta, ahogy a győztes támadás után kilovagolt apja várából. Úgy tűnt, mintha egy hatalmas fa lenne, teste olyan vastag és kemény volt, mint akármelyik törzs kint az erdőben. Chase valamit mormogott, de túl halkan ahhoz, hogy érteni lehessen, viszont a hangsúly, ahogy mondta, kristálytisztává tették a jelentését.

Marea-t már az is megnyugtatta, hogy érezte a férfit a hátánál. Nem nagyon, de valamennyire mégis. A közelsége adott erőt neki, hogy Douglas nevető szemébe nézzen, és azt mondja: - Úgy néz ki, végül mégis sikerült megszerezned Kinclearnont! Elég sok időbe tellett! Érezte, hogy Chase erre a megjegyzésre megmerevedik mögötte. De Douglas egészen máshogy reagált. Széles, szakállas állát hátravetette, és szívből elnevette magát. A hangra néhányan egy pillanatra felfigyeltek a hallban. - Ó, kislány, az évek során nem sokat változtál, igaz? - kérdezte, és letörölte a nevetéstől kicsordult könnyeit viharvert arcáról. - Ugyanolyan éles a nyelved, mint régen. Talán az évek még ki is élezték. Marea megvonta a vállát. - Ezt nem tudhatod. Apám gondoskodott róla, hogy ne ismerhess meg. - Nem is kellett. Ismertem MacKenzie-t. Azon a nyáron, amikor őt fogva tartottam, és vártam anyádat, hogy kifizesse érte a váltságdíjat, sokat beszélgettünk egy sör mellett. Mesélt makacs lányáról és arról, hogy mindig kimondja, amit gondol. - És egy héttel azután, hogy apám visszatért Kinclearnonba, te már az állataink körül ólálkodtál - bólintott Marea, és elmosolyodott. Tekintete a mellette lévő kandalló tüzébe meredt. - Igen, emlékszem. - A mosolya eltűnt, és hirtelen Douglasra nézett. - Apám nagyon tisztelt. Nagyot csalódna, ha meghallaná, milyen bajokat okoztál ma. - Úgy gondolod? Nem, kislány! Apád és én jól ismertük és tiszteltük egymást. Ez csak idő kérdése volt Ezt Connor is tudta - felvonta bozontos szemöldökét, és látszott, régi emlék jelenik meg előtte, melyet már mélyen eltemetett, de most újra feléledt. - Egyszer azt mondta nekem, hogy ha kitartóan verem a fejem a falba, a téglafal meggyengül, és leomlik. Ma leomlott. Gyászosabb napot még nem látott Kinclearnon. - Marea egy pillanatra elhallgatott, tekintete elhomályosult. - Talán csak egyszer... Douglas megvonta a vállát. Zöld szemében gyerekesen túláradó érzelmek csillogtak. - Még te is beláthatod, kislány, hogy nagy nap ez Douglas számára. Marea érezte, hogy mérge visszatér. Gyorsan és forrón végighullámzott benne. - Azért jöttél, hogy kárörvendezz? Ha igen, akkor tudd meg, én nem vagyok rá kíváncsi. - Kárörvendezni? Nem, kislány! Azért jöttem, hogy valami frissítőt kínáljak. Elkomolyodott az arca, és kinyújtotta a kezében lévő söröskorsót, amit Marea eddig nem vett észre. - Már órák óta itt ülsz, és egy csepp vizet sem kaptál, hogy megnedvesítsd éles nyelvedet. Ha eszembe jutott volna, hamarabb jövök. Ne mondhassák, hogy rosszul bánok a foglyaimmal. - És Graham? - kérdezte gondolkozás nélkül. Érezte, hogy mögötte Chase háta megdermed, és rögtön szerette volna visszaszívni a szavakat, de mivel már túl késő volt, kimérten folytatta: - Őrá is kiterjed az ajánlatod? - Igen, ha úgy akarod! - Úgy akarom! Douglas feléje nyújtotta a söröskorsót, és furcsán nézett rá, amikor az viszonzásul a kedvességéért gúnyosan felnevetett. - Meg van kötözve a kezem! - És meg is lesz - mondta, és arcvonásai megkeményedtek, amíg úgy nem nézett ki, mint az ádáz határ menti haramia, akit Marea ismert, és akitől félt. - Úgy érted, nem oldod ki a kötelet? - kérdezte Marea színlelt könnyedséggel.

Douglas rögtön átlátott rajta, és lerántotta róla az ártatlanság fátylát. - Nem vagyok olyan bolond, kislány, tudom, milyen jól ismered ezeket a kanyargós folyosókat és termeket. - Zöld szeme fényesen csillogott, és Marea tudta, hogy ő is arra a régi támadásra gondol. Akkor majdnem sikerült megszereznie Kinclearnont, húsz évvel a jogos ideje előtt. - Csak egy bolond engedné, hogy ilyen könnyen elszaladj, de én nem vagyok az. - Kár! - mondta Marea, és- vállat vont. Valójában nem is várta, hogy ki fogja kötözni, mégis tennie kellett egy próbát. - Most már innék egy korty sört, ha még mindig áll az ajánlatod. Douglas legyőzte magában a büszkeségét, letérdelt mellé, és a söröskorsót az ajkához emelte. A sör melegebb volt, mint a korsó széle, mely szorosan a szájához préselődött. Marea nagyokat kortyolt az élesztőszagú folyadékból. Douglas engedte, hogy igyon, és azt gondolta, abba kellene hagynia, mert már túl sokat és túl gyorsan ivott. A nő szeme elmondta, mikor elég. Még valamit mondott a tekintete, hogy Douglas még nem fejezte be a feladatát. Egy kurta fejbólintással felállt, és Grahamhez fordult; felajánlotta neki a maradék sört. Chase udvariatlanul visszautasította, és megmondta, mit csinálhat a sörrel és a kancsóval. - És még te mondtad, hogy az én nyelvem éles - dünnyögte halkan Marea, közben hevesen harcolt, hogy elfojtsa nevetését. Háta mögött a merev férfitest azt sejtette vele, hogy jókedvét nem nézik jó szemmel. Douglas kerek arca is elsötétült, ami szintén erre vallott. - Igen, kislány, ezt mondtam - válaszolt -, de úgy tűnik, mégsem olyan éles, mint egyeseké. - Douglas megfordult, két lépést tett, aztán megállt és visszament. Hirtelen elkomolyodott tekintete összekapcsolódott Marea-éval, aki érezte, ahogy a félelem felkúszik hátán. - A vár az enyém most. Ezt tudod, ugye? - Igen, tudom - felelte Marea ugyanolyan komolyan, de hangjába zavartság is vegyült. - És azt is tudod, hogy nem tűrök el semmilyen trükköt. Marea megdermedt, halványan sejtette, mire céloz a férfi, de a félelemtől megszólalni sem tudott. A csend viszont csak felbőszítette Douglast. A választ várta. Mindenáron hallani akarta. - Ez most nem játék, kislány, ezúttal komoly dolgokról van szó. - Igen - suttogta Marea, és ujjait a csuklójára kötözött kötél alá dugta. Elfúlt a lélegzete, amikor megérezte a másik kéz melegét, mely szinte égette a bőrét. Igen, tudom. Én sem vagyok bolond. Douglas elgondolkozva bólintott, vastag ujjai szőrös állát vakargatták. - Akkor nem kell elmondanom, milyen fogadtatásban lesz része a trükkjeidnek, vagy hogy milyen büntetést kapsz érte. Add a szavad, hogy nem használsz semmilyen varázslatot vagy főzetet az embereimen. Marea összeszorította a száját, és elfordította a tekintetét. - Add a szavad! - követelte Douglas. - Rendben van - válaszolta Marea oda sem nézve, mivel minden figyelme a mögötte ülő testre összpontosult, mely hirtelen megkeményedett, mint az acél. Szavamat adom, semmi varázslat, semmi főzet, semmi trükk. - Gondom lesz rá, hogy ellenőrizzem, állod-e a szavad, boszorkány. - Nem vagyok boszorkány, hanem gyógyító - dorgálta meg Marea, mely már szinte természetes volt számára. A szavak még a levegőben lógtak, és Marea csak

késve vette észre, hogy automatikusan a boszorkányos, sipítozó hangon mondta mindezt. Elhallgatott gyorsan, de már késő volt. Túl késő. - Agatha? - hangzott fel a szó halkan és halálosan a mögötte ülő, hozzákötözött férfi szájából. Marea megmerevedett, és nyelt egyet Érezte a dühöt, ami Chase-ből áradt, és forró hullámokban elöntötte. - Agatha?! - A mocsárban azt csinálsz, amit akarsz, de az én váramban nem - emlékeztette Douglas oda se figyelve Chase kitörésére és félhangos szitkaira, mélyet bajsza alatt mormolt. Douglas mást mormolt. Marea nem hallotta, mit, mert szívdobogása hangosabb volt mindennel. Valami azonban mégis túlharsogta: Chase Graham dühödt hangja. Csak nagy erőfeszítéssel tudott rá odafigyelni. - ...a kezeim nem szabadok, boszorkány, mert ebben a pillanatban legszívesebben széttépnélek. A csend feszültté vált, Marea érezte, ahogy közöttük szikrázik. Forróbb volt, mint a kandallóból áradó tűz melege. Úgy érezte, mintha Chase mérge súlyos köpenyként nehezedne a vállaira. Hirtelen fáradtnak érezte magát, és nagyon sajnálta, hogy ilyen körülmények között kellett megtudnia az igazat Agatháról. Nem szólt semmit, így a férfi folytatta. - Tudtam a boszorkányról, hogy aljas áruló. Gyilkos és hazug. De ezt rólad sohasem gondoltam volna! Soha! Kezei ökölbe szorultak. A mozdulat szorosabbra húzta a kötelet Marea égő csuklóján. Megvonaglott, és nem tudta biztosan, hogy a fájdalmat a kezébe vágó kötél okozta-e, vagy a lelkébe hasító szavak. - Szándékodban állt egyáltalán elmondani nekem az igazat? - kérdezte Chase jegesen, de Marea továbbra sem szólalt meg. - Válaszolj gyorsan, mert elég dühös vagyok ahhoz, hogy szétszaggassam a köteleket. Nem hiszem, hogy tudni szeretnéd, mit tennék, ha ez megtörténne. Válaszolj, az ördögbe is! - Nem - felelte Marea nem volt értelme. - Annak se volt értelme, hogy hazudj azzal kapcsolatban, ki is vagy valójában, mégis lelkiismeret-furdalás nélkül megtetted. - Az más, nem mondhattam meg az igazat. - Nem mondhattad meg - ellenkezett Chase hidegen -, vagy nem akartad megmondani? A kettő között nagy különbség van, bár nem hiszem, hogy te ezt látnád. - Én tudom, hogy mit gondolok, de... - Nem, boszorkány, ezt erősen kétlem. - Ha engednéd, hogy megmagyarázzam!... - Mit akarsz megmagyarázni? Hogy elárultál, becsaptál, félrevezettél? Nem! Már elegem van belőle. Nem akarok még többet kapni. - De... - Elég! Marea elnémult, és rajta kívül még néhányan a teremben. Chase mélyeket lélegzett, mintha a tűz felől áramló meleg levegő féken tudná tartani dühét, mely félő volt, hogy fölébe kerekedik. Amikor a többiek visszatértek dolgaikhoz, válla fölött Marea-ra nézett. Rosszul időzített, mert ő is pont ezt tette. Tekintetük összekapcsolódott. Marea eleget látott arcából, melyen a tűz fénye táncolt, hogy tudja: haragja nem fog könnyen elszállni. Chase arca és álla feszült volt, és vörös a rosszul palástolt dühtől. Szemében - melyet Marea csak nehezen

látott ebből a szögből - smaragdzöld tűz égett, amit az elárultság érzése tovább szított. Halántékán őrülten lüktetett az ér. Amikor megszólalt, hangja ugyanolyan szaggatott volt, mint a lélegzése. - Megtudom, hogy mi volt rá az okod, boszorkány? - Mi-mire mi volt az okom? - kérdezte Marea halkan, és elfordult. A puszta gyűlölet, amit a férfi szemében látott, elvette minden küzdeni akarását. Erőtlenül rádőlt, de Chase megmerevedett, és ellökte magától. Ez jobban fájt Marea-nak, mint amennyire maga előtt beismerte. Sóhajtva kiegyenesedett, de vállai még mindig előregörnyedtek, és a feje hátrahajolt. - Arra, hogy miért mentetted meg az életemet, mikor jobban jártál volna, ha hagysz meghalni. Kinclearnon a tied lett volna, ha gyorsan cselekszel. De te inkább engem ápoltál. Miért? Marea mélyet sóhajtott. - Nem gyilkosság árán akarom visszaszerezni a földemet. Graham szerezte meg úgy a várat. Nem aljas taktikázás útján akarom visszakapni. - Miért nem? A határon vagyunk, boszorkány. A gyilkosság a mindennapok része, olyan természetes, mint a lélegzés. Amellett nem tétováztál, amikor arról volt szó, hogy megöld az... Apámat! Nem a boszorkány volt, aki... Úristen, az is te voltál! - A felfedezéstől szinte megszédült. Marea érezte, hogy a hátának dől, mintha megütötték volna. Aztán mielőtt még feleszmélt volna, Chase enyhén megmozdult Marea-nak elállt a lélegzete, amikor érezte, hogy ujjait egy erős kéz fogja át, mely könnyen össze is roppanthatná csontjait, ha úgy akarná. - Most már tudod, miért nem mondtam el az igazat - szólalt meg Marea összeszorított szájjal. A fajdalom elöntötte karját, felülmúlta a kötél szorítását is. Annyira biztos voltál benne, hogy Agatha ölte meg az apádat, és mindenáron bosszút akartál állni rajta. Nem mondhattam meg, hogy én vagyok Agatha. Ha megtettem volna... - hangja elcsuklott. Ezt nem akarta bevallani. Még önmagának sem. - Mit? - kérdezte recsegőn Chase, hangja nem remegett - Mit jelentett volna az? - Azt, hogy rajtam töltöd ki a gyűlöletedet. És ezt nem akartam. - És most? - unszolta kemény hangon. - Most sem akarom. Nem akarom, hogy gyűlölj. Nem tudom, miért. - Chase nem felelt, csak ült mereven, ezért Marea erőtlenül folytatta. - Azért mentettem meg az életedet, mert régen te is megmentetted az enyémet - Hangja megbicsaklott, mint mindig, ha arról az éjszakáról beszélt, amikor Chase apja legyilkolta a családját. - Az az állat megölt volna, vagy még rosszabbat tett volna, ha te akkor nem jössz. De így lehetőségem nyílt a szökésre. Jézusom, még öltél is értem! Ez nem olyan dolog, amit csak úgy el lehet felejteni. Érezte, hogy Chase gondolatai is visszavándorolnak ahhoz a régi emlékhez. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre megszólalt. Szavaiból azonban meglepő módon hiányzott a korábbi düh, mivel őt is elborította az emlék. - Senkit nem öltem meg, kis hölgy, bár bevallom, ez volt akkor a szándékom. Csak megsebesítettem. - Megsebesítetted? - ismételte meg Marea remegőn, vállai reszkettek, fejét fáradtan hátrahajtotta a férfi széles vállára. Halántékával érezte a bronzbarna nyakán lüktető érben a vér vad áramlását. A szakadt ing simogatta arcát. Ezúttal Chase nem lökte el, hanem ő is felé fordította arcát. - Igen - suttogta, és ajkaival a nő selymes haját simogatta. - Még él a gazember. Marea megszédült, majd remegni kezdett.

- Néha a-azt hittem, hogy őt láttam egyszer vagy kétszer távolról - mondta erőtlenül, de biztos voltam benne, hogy megölted őt. - Sokszor én is ezt kívántam már. Nagyon sokszor. Chase megmozdult, és ő is úgy hajtotta a fejét a nő vállára, mint ő az előbb az övére. Marea örömmel fogadta a súlyt és borzas haját, mely arcát és nyakát csiklandozta. Tétovázva felemelte a fejét, és ránézett. Így szemtől szembe voltak egymással. Marea várta, hogy szemében dühöt lát majd, ami ott is volt, de már szorosan pórázra fogva. - Nem fog bántani, Látomás! - mondta Chase fátyolos hangon, miközben tekintete a nő arcát vizsgálta. Nem engedem. Marea hosszan és szilárdan nézte, majd emlékeztette: - Nem lesz rá alkalma. Vagy már elfelejtetted? Te voltál az, aki szét akart tépni. Chase szeme elsötétedett. Közömbös lett az arca. - Talán meg is teszem, boszorkány - felelte szárazon. - De előbb megmondod az igazat: te ölted meg az apámat vagy sem? Marea hazudni akart. De eszébe jutott, milyen sokszor hazudott neki, és tudta, nem teheti meg még egyszer. - Nem én öltem meg. Bár meg akartam, de valaki megfosztott ettől az örömtől. - Megrázta a fejét, és félrenézett, majd újra vissza rá. Chase figyelmesen nézte, és azon töprengett, vajon most igazat mond-e. - Ó, hát mennyivel könnyebb mindenért a boszorkányt vádolni, ahelyett, hogy az igazi bűnöst keresnénk meg. Marea néhány percet adott a férfinak, hogy elgondolkozzon ezen, és eldöntse magában, hogy elhiszi-e. Chase Marea arcának minden négyzetcentiméterét külön megvizsgálta, majd végül tekintete megállapodott az ajkain. - Hiszel nekem? - kérdezte Marea. - Van más választásom, Látomás? Lélegzete jólesően simogatta a nő arcát, aki lehunyta a szemét, és szerette volna, ha értelmes gondolatai visszatérnek. A hirtelen csend kezdett kényelmetlenné válni. Még nem válaszolt, döbbent rá hirtelen Marea. De jobban ismerte annál, hogy sürgesse. Tudta, hogy a férfi legbelül szerette volna azt hinni, hogy valóban Agatha ölte meg az apját. Szüksége volt rá, hogy ezt higgye. Marea a kőből és gerendákból ácsolt mennyezetet nézte. „Mennyivel könnyebb a boszorkányt vádolni!” De hát nem szokott hozzá már régen, hogy őt vádolják a legalantasabb bűnnel is? Ez most miért más? Miért bántja, hogy olyan bűnnel vádolják, amit nem ő követett el? Eddig ez sohasem zavarta. Az, hogy olyasmit tulajdonítanak neki, mint például hogy valakinek kiszáradt az állata, vagy a vaj váratlanul megdermedt, amikor ő elhaladt az ajtó előtt, nem érdekelte, de azt nem akarta, hogy gyilkossággal vádolják, amit pedig nem is ő követett el. Pláne akkor, amikor ő is nagyon szerette volna megtenni. A bűntudat mardosta, amint nyugtalanul fészkelődött Chase háta mögött. Olyan közel volt hozzá, hogy elvegye David Graham életét azon az éjszakán. Nagyon közel ahhoz, hogy visszafizesse neki azt, hogy kiirtotta a családját. De mégsem tette meg, mert rájött, hogy nem tud valakit megölni, ha nem önvédelemből kell megtennie. Még azt a szánalmas alakot sem, aki halálsápadtan, összegörnyedve feküdt az ágyon. Azt, aki mindenkinél jobban megérdemelte volna, hogy meghaljon. Mennyire szerette volna megölni! Ujjai szinte remegtek a vágytól. A lehetőség adva volt, és ő meg is akarta tenni. De egyszerűen nem volt hozzá bátorsága. Engedte elúszni az alkalmat. Valaki más azonban nem. Még most is büntette magát a gyengeségéért, amire MacKenzie-természete nem lehetett büszke. A határon élő haramiák naponta gyilkoltak. Az élet rendje

volt. Chase nem túlzott, amikor ezt mondta. De világos, hogy Marea nem volt határon élő haramia. Nem volt gyilkos. De még ha így is van, vajon David Graham fia és örököse elhiszi ezt neki? Lehunyta a szemét, és rájött, hogy Chase bosszúvágya attól függ, milyen közel állt apjához. Ha szerette volna, akkor minden ízével kívánná a bosszút. Ha nem...? Valahogy nem tudta elképzelni, hogy Chase jó viszonyban volt az apjával. De ezt is számításba kelleti vennie. Sok függött attól is, hogy a fia mennyire hasonlít az apjához. Eddig nem sok közös tulajdonságot fedezett fel bennük. Eddig. De azt a lehetőséget is figyelembe kell vennie, hátha Chase jobban el tudja rejtetni kegyetlen hajlamát, mint az apja. Ez nyilvánvaló eshetőség volt, és bolond lett volna, ha ezzel nem számol, vagy ha elfelejti.

17. fejezet

Te vagy a boszorkány, kis hölgy! Tüntesd el ezeket az átkozott alakokat. Vagy változtasd át őket kígyóvá vagy bármivé. - Miközben Chase ezt mondta, ujjaival továbbra is a kötelet próbálta leszedni a kezükről. Már néhány szál el is szakadt, de még nem mind. Egy száraz, boszorkányos nevetés hangzott fel a szürke esős délutánon. A hangra a két testes skót, aki a szekeret vezette, megremegett. Az őr, aki Marea és Chase mellett ült a szekér belsejében, hasonlóképpen reagált. A többi férfi, akik a következő négy szekéren zsúfolódtak össze, nem figyeltek a hangra, mintha addig el sem hallatszott volna. Douglas emberein kívül mindenki hozzászokott a rideg nevetéshez, mely olyan volt, hogy az üveget is megrepesztette. - Megtenném, ha tudnám, Sasunach - suttogta Marea érdesen a férfinak, aki még mindig hozzá volt kötözve. - Megtenném, ha tudnám. Ha annyi hatalmam lenne, már hetekkel ezelőtt tarajos gőtévé változtattalak volna. - Most fenyegetsz? - kérdezte Chase rekedt hangon, a nő füléhez hajolva. Elfordította a fejét, és így ajkai a nő arcát simogatták. A felhős égből szemerkélő esőtől vizes haja csiklandozta borostás arcát. A nedvesség minden tincséből előhívta a virágzó hanga édes illatát. Chase mélyen belélegezte. Mindketten egyszerre borzongtak meg. - Mert ha igen, akkor esküszöm, én... - Ó, ne borzold úgy a tollaidat! Ez csak a tény. - Azt mondtad, tarajos gőtévé változtathatsz - ellenkezett Chase, de érve gyenge volt. Marea közelsége felgyújtotta érzékeit. A szökésen kellene törnie a fejét, mégis azon vette észre magát, hogy a haja illatát lélegzi be, és sötétebbre változott színében gyönyörködik. - Szóval, megtenném, ha lenne hozzá hatalmam. - Egy pillanatra megállt, mintha azt vizsgálná meg, mennyire jó a férfi humora, aztán csintalanul folytatta. - De azt bevallhatod, hogy alaposan elcsábítottál. - Megőriztem a váramat. Ez az egyetlen rossz dolog, amit tettem. - Ez önmagában is elég.

A Marea mellett ülő őr hangosan felmordult erre, mire ő legbájosabb mosolyát küldte felé. Az elvörösödve összefonta karjait mellkasán, és gyorsan elfordította tekintetét. Az esőcseppek, mint friss harmat csillogtak borzas szakállán és haján, és úgy szikráztak, mint a kristály a borús napfényben. A levegőben nedves szénaillat terjengett. Marea megrázkódott, amikor érezte, hogy a kérges ujjak, mint lepkeszárnyak simogatják csuklóját. Karjaiban heves érzések kúsztak fel. Egy ideje már érezte, hogy a férfi a köteleket próbálja leoldani kezükről. Soha nem bízott benne, hogy sikerülni fog. Ő is felfedező útra engedte az ujjait, és érezte, hogy szíve felgyorsul az izgalomtól. Chase közel volt hozzá, nagyon közel. Megnyalta kiszáradt ajkait, és az őrre nézett. Douglas csak egy őrt adott melléjük azon a kettőn kívül, aki a szekeret vezette. Az őr mereven a kietlen tájat bámulta. Kardjának markolatán megcsillant a szürkés napfény. Marea a férfi kövér derekára csatolt kardot nézte. - Láttál már boszorkányt? - kérdezte, miközben a szekér a köves úton zötyögött. Chase is sokszor nekilökődött. Az őr először nem válaszolt, de aztán lassan felé fordult Szürkéskék szemében jókedv látszott, amikor tekintetük találkozott. - Hozzám beszélsz, kislány? - kérdezte, és alig tudta elfojtani nevetését. Egyik bozontos szemöldökét felvonta viharvert arcán. - Igen - válaszolta Marea csintalan arccal. Félénken megrezegtette szempilláit, mire a férfi teljesen ráfigyelt. - Azt kérdeztem, láttál-e már boszorkányt. A férfi nevetése furcsán kellemes volt. A hang eltüntette vonásainak keménységét. - Nem, kislány. Még nem láttam boszorkányt, bár az anyósom beillene egynek. - Én igazi boszorkányt kérdeztem - javította ki Marea könnyedén, és még mindig mosolygott, bár arca már kezdett fájni az erőltetett vigyortól. - Egy húsvér... boszorkányt. A férfi megrázta a fejét, és furcsán nézett a nőre. - Nem, még soha, de miért kérdezed? Marea szeme tágra nyílt, ajka lebiggyedt. - Miért? Mert te most egy boszorkánnyal beszélgetsz. Tudtad? - Nem! - De igen! A férfi szeme összeszűkült, és szinte átszúrta Marea-t, aki érezte, hogy Chase megmozdul mögötte. Egy újabb szál szakadt el a kötélen, és Marea igyekezett nem kimutatni izgalmát. - Nem hiszem el! Egy szavadat sem! Marea büszkén felemelte a fejét, haja így Chase nyakát csiklandozta. - Miért nem? Ez az igazság! Az őr zavartan összeráncolta a homlokát. - Nem lehetsz boszorkány. Ahhoz túl... túl... - Csinos vagyok? - mondta Marea, és majdnem elcsuklott a hangja, ahogy kiejtette ezt a szót. Évek óta először vállalta a bókot személyével kapcsolatban, de jeges borzongás futott rajta végig. - Igen. - Köszönöm. De egy boszorkány is lehet csinos. - Meglehet, de te akkor sem vagy boszorkány. - Pedig az vagyok. - Nem - a férfi egy pillanatig gondolkozott, aztán így szólt. - Akkor bizonyítsd be.

Ahogy ezt kimondta, Marea látta, rögtön vissza is akarta vonni, de mivel a nő éppen ezt szerette volna kicsikarni belőle, nem engedte. Látta, hogy a férfi idegesen mozgolódik, ide-oda repdes a tekintete, megpróbál akárhová nézni, csak nem a nőre. Marea lassan elmosolyodott. - És hogy gondoltad, hogy bebizonyítsam? Meg vagyok kötözve. - Én nem oldom ki a kötelet. Ne is álmodj róla! Marea megrázta a fejét, és titokzatossá vált mosolya. - Nem is vártam tőled. Csak azt mondd meg, hogy bizonyítsam be. Ez már büszkeség kérdése is. De tartsd eszedben, hogy a kezeim meg vannak kötözve, ezért nagy csodákat nem tudok tenni... csak kicsiket - Csodát? - kérdezte a férfi meglepetten. Az egyik elöl ülő őr gorombán hátravetette a válla fölött: - A legnagyobb csoda, amit tehetnél, az az, hogy kisimítod ennek az ocsmány arcát, és elviselhetővé varázsolod. Rossz ránézni egy átsörözött éjszaka után. Társa harsányan felnevetett, és megrántotta a gyeplőt. - Azt mondtam, hogy csak kisebb csodákat tudok tenni - javította ki Marea rekedt, agathás nevetéssel. Megrázta fejét, hogy a homlokába hulló nedves tincsek ne zavarják. - Amire kérsz, az egy tapasztalt boszorkánynak is túl nagy feladat lenne, annak ellenére, hogy még a keze sem lenne megkötözve. Abban a pillanatban, ahogy meghallotta a férfiak hangos nevetését, a kötél lehullott a kezéről. Szabad volt Szabadok voltak a kezei! De rögtön, ahogy megszabadult a kötéltől, Chase kemény keze fogta szoros bilincsbe csuklóját, amit pedig annyira szeretett volna megdörzsölni, miután már nem vágta a kötél. - Van egy csodám a számotokra - mondta hirtelen elkomolyodva. Az őrök nevetése rögtön abbamaradt, az éles, boszorkányos sipítozásra mindenki odafigyelt. Még Chase is megmerevedett. - Igen, kislány? - dörmögte az egyik. Már úgy látszott, unja a játékot, de tekintete még éber volt, mert ugye sose lehet tudni... Végül is Agathának megvolt a híre a környéken. - Mondjuk, legyen egy sárkány - válaszolta Marea, mintha csak magának mondaná. Figyelmét nem kerülte el a mellette ülő őr riadt ábrázata és a két elöl ülő meglepődött felmordulása. Hangja halk, mormoló lett, de azért erősen boszorkányos színezetű. - Igen, egy sárkány - folytatta, mintha csak varázsigét mormolna. - Olyan nagy, mint amilyen széles, fogai akkorák, mint Kinclearnon kapuja. És hatalmas étvágya lesz természetesen, de csak Douglas embereire - elégedetten bólintott. Ametiszt szemében kihívás csillogott, ahogy gúnyosan nézte a hirtelen megvonagló őröket. - Ez csak egy kis csoda. Megfelel? A férfi pislogott, tekintete a nő és a két elöl ülő társa között vándorolt, akik a válaszát várták. Csak a szemében megvillanó félelem árulta el, hogy már nem találja olyan mulatságosnak a játékot. Lassan bólintott. - Akkor legyen egy sárkány - suttogott Marea sűrű szempillái nedves arcát verdesték, amikor pislogott. Könnyedén jöttek szájára a mondatok, ismerős gael szavak és értelmetlen zagyvaságok, meghatározhatatlan sorrendben. Ahogy a szavakat lehelte, érezte, hogy Chase elengedi a kezét. Megnyikordult a szekér, amikor fészkelődni kezdett; Marea tudta, hogy arra készül, hogy az őrökre vesse magát. Ezért megragadta vastag csuklóját, jelezve, hogy még nem jött el az idő. Érezte, ahogy a férfi zavartsága átsugárzik belé.

Olyan hirtelen nyitotta ki a szemét, hogy az őr megrándult. A szekér oldalához préselte hátát, miközben a boszorkány igéző szeme fogva tartotta tekintetét - Kész van - suttogta Marea olyan magas, vékony hangon, hogy a férfi a szitáló esőn keresztül mereven nézte, vajon a nő szólalt-e meg. Erre az hidegen elmosolyodott. Tekintete, mint a csiszolt gyémánt, olyan kemény volt, amikor felemelte fejét a ködös levegőben, és nevetni kezdett. A boszorkányos hang túlharsogta a sárba tocsogó paták cuppogását, a szekerek zörgését és a férfiak halk beszédét. Nem egy széles váll megrázkódott, és többen gyorsan keresztet vetettek. Egy elágazáshoz közeledtek. Sűrű erdő fedte a tájat, mely a nyirkos levegőt még nedvesebbé tette. Egy kanyargós út kivételével mindenütt fa volt, de még ez a jól kitaposott ösvény is félelmetes sötétségbe borult. A bakon ülő férfi hirtelen erősen megrántotta a gyeplőt. Amikor a szekér megállt, kezét felemelve jelezte a többinek, hogy azok is álljanak meg. Amikor a kerekei nyikorgása abbamaradt, egy másik zajra lettek figyelmesek. Nem az erdő megszokott hangja volt ez; a földön döngött, és a szekértörzsben megremegett még a szalma is tőle. A fák mögül hallatszott a moraj, minden lépéssel egyre közelebbről. Válaszul a férfiak kirántották kardjaikat, és a szekéren átmászva a másik oldalra, leugrottak a sárba. - Jön, ahogy mondtam - suttogta Marea metszően éles, mégis furcsán megnyugtató hangon. - És szörnyen éhes Douglas embereire. Talán ha gyorsan megölitek, nem szed olyan sok áldozatot. A férfi rémülten nézett Marea-ra, miközben kihúzta kardját, és leguggolt. Szeme tágra nyílt, kételkedés és... félelem tükröződött benne. Mint minden skót, ő is babonás volt. Marea erre alapozta az egészet, és a férfi ennek magfelelően nem tudta, mit csináljon. De nemcsak ő. Az összes többi sem. Nem igazán hitték, hogy a nő egy sárkányt varázsolt ide, de nem voltak biztosak az ellenkezőjében sem. Az őr végül döntött. Egy rémült kiáltással ő is csatlakozott a földön kuporgókhoz. A két másik, akik a szekeret vezették, már ott voltak, és óvatosan lopakodtak a fák felé, ahonnan a zaj egyre hangosabban hallatszott. Kardjukat a magasba emelték, de sokkal magasabbra, mint amikor ember ellen harcolnak. Marea majdnem elnevette magát hiszékenységükön. Chase keze elfojtotta a hangot, amikor hirtelen befogta a száját. Marea felpillantott, és közvetlen közelében a smaragdzöld szempárba nézett. - Erről majd később beszélünk, Látomás - mondta, és szorosan megragadta Marea karját. Szeme elsötétült, amikor a nő ametiszt szemében nevetést látott. Most pedig megyünk. Egy csuklómozdulattal talpra rántotta, de ugyanolyan hirtelen el is engedte; eltűnt a szekér végénél. Marea botladozva követte, megpróbált lépést tartani bosszú lépteivel. A szekerek mögött lopóztak. Marea szoknyája lábai közé akadt, ezért felemelte, és Chase után sietett. Egy őr maradt már csak hátra, a szekér elejénél, aki mereven figyelte, amint az erdőből vezető ösvényen feltűnik az első lovas. Szeme elkerekedett, amikor rájött, hogy nem egy sárkány az, hanem csak egy haramiacsalád, akik délutáni támadásukról térnek vissza. De még jobban elkerekedett a szeme, amikor Chase öklét megérezte a vállán. Hangos csobbanással a sárba esett. Már eszméletlen volt, amikor kardja kihullott a kezéből. Ugyanez megismétlődött a következő szekérnél is. A második őr kardját Chase Marea-nak dobta oda. A harmadik Guy Falkené lett.

Marea bemászott a második szekérbe, és kioldotta a kötelet, mely egymáshoz kötözte a foglyokat. Amikor mindegyik kezet kiszabadította, átment a következő szekérhez. A foglyok egyenként az erdő védelmet nyújtó sűrűjébe szöktek. Miután az utolsó kötelet is kioldotta, Marea kiegyenesedett, és figyelte, amint az utolsó fogoly is eltűnik a szekér oldalánál. Keze már fájt a sok munkától, mivel nem volt hozzászokva. A súlyos kardot átvette a másik kezébe, és a szekérsor végéhez futott. A leghátsó szekérre pillantott, ahol Guy Falken démoni gyorsasággal vagdosta el a foglyok kötelét. Chase nem volt sehol. Marea úgy látta, hogy a kezében tartott karddal együtt nem tud lemászni a szekérről, ezért azt ledobta előbb a sárba. Felemelte a szoknyáját, és ügyetlenül leugrott. Nagy huppanással ért földet, lába bokáig a sárba süllyedt. A kardéit nyúlt, és közben próbálta kiszabadítani magát. Keze csak a ragacsos sarat markolta, de a kardot nem találta. Eltűnt. Hirtelen leguggolt. Fejét oldalra fordította, és szemével kétségbeesetten vizsgálta a talajt. A kardnak tényleg nyoma veszett, mintha csak a föld nyelte volna el. Nem vesztegette tovább az időt a kereséssel; felállt, felhúzta elszakadt piszkos szoknyáját, és a biztonságot jelentő erdőbe készült elfutni. De egy lépést sem tudott tenni, mert abban a pillanatban, hogy felemelte lábát, oldalról egy erős kéz markolta meg a karját, derekára pedig egy kard hegye szegeződött. Foglyul ejtője élesen és hidegen felnevetett. - Egy sárkány? - kérdezte gúnyosan egy ismerős hang, miközben verejték- és sárszagú mellkasához vonta. Marea felnézett, és a rászedett őr mogorva arckifejezését látta meg. - Hát mondtam én, hogy nagy lesz? - kérdezte Marea megrémülve. Érezte, hogy elönti a félelem, de nem mutatta. Felemelte szabad kezét, majd a hüvelykujjával és a mutatóujjával mutatta a nagyságát. - Éh kis sárkányt gondoltam. Nem az én hibám, ha félreér... - Elég legyen! - Marea a férfi dühe láttán megrázkódott. Karján erősödött a szorítás, már azt várta, hogy törékeny csontjai szétroppannak a nyomás alatt. Boszorkányos trükköddel rászedtél, de én ezt nem tűröm el! - És mit akarsz tenni? - Józan esze azt diktálta, hogy szelíd, béketűrőnek mutassa magát, de MacKenzie-büszkesége ezt nem engedte. Állát felvetette, és szemrebbenés nélkül állta a férfi tekintetét. Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de a szorítás erős volt. - Megölsz? De a halálom nem menti meg a büszkeségedet. Az életem csak egy semmiség, amit odavetsz a kutyáknak vagy a sárkánynak, ha olyan a helyzet. A férfi felmordult, és leguggolt addig, amíg szemtől szembe nem álltak. - Megfizetsz még azért, amiért lóvá tettél! Drágán megfizetsz! A kard hegye megszúrta Marea oldalát. Átfúródott a ruhákon, és belemélyedt a húsba. Nem ment mélyre, csak addig, hogy a nő elsápadjon tőle, és tágra nyíljon a szeme. A csatazaj elhalkult a fülében. Egy elégedett nevetés hangzott fel a férfi szájából. - Most hol vannak a trükkjeid, boszorkány? Hol a sárkányod most, amikor szükséged lenne rá? - A hátad mögött, te mamlasz! Marea látta, ahogy a férfi a kardot a magasba emeli, a markolatát a feje mögött hátraengedi. Meglepetés látszott az arcán, de egy pillanattal később közömbösre változott. Elengedte Marea karját. A föld is megremegett belé, amikor eszméletlenül lehanyatlott a talajra.

Marea hátralépett, hogy ne rántsa magával őt is. Éles fájdalom hasított az oldalába, érezte, hogy a vér csöpög a ruháján. Lélegzet-visszafojtva felpillantott. - M'lady - szólította meg Guy Falken, és színpadiasan meghajolt előtte. A kardja markolatát a homlokához emelte, majd az erdő felé mutatott a pengével. Csak ön után! Marea a jelzett irányba nézett, de a fák már összemosódtak a szeme előtt. Feje furcsán könnyű volt, sebét pedig mintha tűz égette volna. Falken nyugtalanul összevonta a szemöldökét, Marea már nyitotta a száját, hogy megnyugtassa, jól van, semmi baja. Egy bizonytalan lépést tett felé, amikor érezte, mennyire remeg a térde. A csatazajból már csak egy zúgást hallott, aztán elnyomta a fülében lüktető dobogás. Ismét szólásra nyitotta a száját. De a megnyugtató szavakat már nem tudta kimondani. Térdei összecsuklottak, és eszméletlenül hanyatlott a földre, bele a sárba.

18. fejezet

- Ha megint hozzám érsz, megöllek! Esküszöm! - mondta Marea összeszorított szájjal. A fényes aranyszőke fej felemelkedett. Marea sötét ametiszt szeme élesen villogott szépen ívelt arcán. Tekintete fogva tartotta a smaragdzöld szemeket, miközben kétségbeesett erőfeszítéssel próbált felülni az erdő nedves, puha földjén. Haja kiszabadult a fonatból; aranyvörös tincsei vállait súrolták kócos összevisszaságban. - Hagyd abba a gondoskodást, jól vagyok - csattant fel, és ledobta a derekáról Chase kezét, aki mellékuporodva guggolt, de most talpra állt. - Nem vagy jól. Csúnya vágás van az oldaladon. Csak a vérzést akarom eláll... - Ez csak egy karcolás. - Marea vadul kisöpörte homlokából nedves fürtjeit, és némán nézte a férfit, szemével kérve, hogy hagyja abba az ápolást. Chase készségesen befejezte. Ujjai elernyedtek, és kezét ölébe ejtette. Egyik szemöldökét felvonta, miközben Marea arcát vizsgálta, melyet eső- és verejtékcseppek borítottak. - Karcolás? - hördült fel a férfi. - Nem, kis hölgy. Egy karcolástól nem ájul el az ember, hanem halálos sértettségében levegőért kapkod. - Nem emiatt ájultam el - mondta Marea, és orrát utálkozva elfintorította. A férfinak vagy a sebének szólt ez a fintor, egyikük sem tudta. Megborzongott, ezért szorosabbra húzta magán a kendőjét, ami már szakadt volt, és rongyos, valamint víztől és vértől átázott. Az utóbbi orrfacsaró illatától felkavarodott a gyomra. - A... a vér miatt ájultam el. Nem bírom se látni, se szagolni. Soha nem bírtam. - Javíts ki, ha tévedek, de úgy tűnt nem régen, hogy az én vérem szaga vagy látványa egyáltalán nem borzaszt. Marea vállat vont. - Az más, az a tied volt. - És csak mert az enyém, élvezed nézni, ahogy kifolyik. Ezt akarod mondani? Chase hangja hirtelen lágy és becéző lett. Marea rögtön éberebb lett.

- Nem. Csak azt mondom, hogy egyedül a saját véremet nem bírom. Ha meglátom, felfordul a gyomrom, és szédülök. De ha a másé... Megint megvonta a vállát, ezúttal a mozdulat merev volt, és megfájdult tőle az oldala. Összerándult a fájdalomtól. Chase meg akarta érinteni halálsápadt arcát, de keze félúton megállt a levegőben, és visszahullott ölébe. A háta mögött ülő férfiakra nézett, akik suttogva beszélgettek. Marea még hallotta a fákon túli harc zaját, a kardcsattogást, mely még mindig tartott, de már halkabban. - Nem volt okos dolog megállni, Sasunach. Jó nagy távolságot tehettél volna meg azalatt az idő alatt, amit itt elpocsékoltál. Lassan Chase előretekintett. Szemében egy kemény villanás azt sejtette, hogy soha nem gondolta, hogy hosszú életű lesz a szabadságuk. - Megsebesültél, és senki nem tudta, milyen súlyosan - mondta, és zavarában homlokát ráncolta. - Na és? Ott is hagyhattál volna. Nem szeretném, ha miattam hiúsulna meg a szökésed. Nem akartalak a mocsokban hagyni, miközben sebedből folyik a vér. Én döntöttem így. Még van időnk elszökni most, hogy magadhoz tértél, és azt mondod, a sebed nem komoly. Tudsz így lovagolni? Marea meglátta a Chase szemében egy pillanatra megvillanó érzést, és szörnyen zavarba ejtette. Igaz, hogy már el is tűnt, de ott volt, látta. - Persze hogy tudok, Sasunach - mondta végül. Az oldalában erősödött a fájdalom, de szavai ezt nem árui-rák el. Valami miatt nem akarta, hogy a férfi tudja, milyen fájdalmai vannak. Nem akarta, hogy egyáltalán megsejtse gyengeségét. Nem tudta, miért. Szája sarka mosolyra húzódott. - Talán jobban is lovagolok, mint te, ha egy vadállat van a nyomunkban. Chase viszonozta a mosolyt, bár szemében még aggódás látszott. - Az a vadállat a nyomunkban van, de én attól félek, hogy le fogsz esni a nyeregből. - Eddig még sohasem estem le. - Eddig - bólintott a férfi, és szeme megvillant. - Nem szeretnék ma a tanúja lenni annak, amikor először megtörténik veled. - Vigyázni fogok - mondta Marea gúnyosan, és mérgesen megrázta a fejét. Erősebb vagyok, mint amilyennek kinézek. És sokkal makacsabb. Chase ezúttal megérintette az arcát. Érdes mutatóujját végighúzta Marea kiugró állán. - Az nem lehet, mert már így is elég makacsnak látszol, boszorkány. - Ezt tekintsem bóknak? - Tekintsd annak, aminek akarod - mosolyodott el Chase, és kezébe fogta a nő állát. Tenyere alatt hidegnek érezte a bőrét, ami meglepte, és aggodalommal töltötte el. Csakúgy, mint a remegése. - Még mérföldeket kell megtennünk, ha távol akarunk kerülni Douglaséktől. Elég erősnek érzed magad az útra? - Soha nem voltam jobban - büszkesége mondatta vele ezeket a szavakat. Két órával később keservesen megbánta, hogy ilyen büszke volt. Feneke a nyereg minden zökkenését érezte. Oldala lüktetett, és minden mérfölddel, amit megtettek, egyre jobban gyűlölte a fenevadat. Kendője elszakadt ahol a kard az oldalába fúródott, így a sebe szabadon volt, kitéve az elemek hatásának. Egyszer az őszi szél fújta, mire bőre szinte megfagyott, máskor, mint éppen most is, úgy érezte, mintha a seb olyan forró lenne, mint egy égetővas hegye. A fájdalmát csak növelte a hatalmas paták minden egyes dobbanása.

Oldalát vér borította, mely nem alvadt meg. Marea érezte édeskés illatát, és felkavarodott tőle a gyomra. Nem nézett oda, mert ismerte saját gyengéit, tudta, a látványtól újra elájulna, és leesne a félig száradt sárba, Ilyen megaláztatásnak egy MacKenzie nem teheti ki magát! Ehelyett némán szenvedett. Háta már fájt a merev, egyenes tartástól. Szeme égett a sártól, amit az előtte haladó ló felvert. Szája is száraz volt tőle, foga alatt csikorgott, és torkát kaparta. Halántéka lüktetett attól, ahogy a fogait összeszorította. Nyelve fájt, mert többször inkább azt harapta meg, mint hogy felkiáltson, amikor lova egyszer-egyszer nekiiramodott. Egy órával ezelőtt Chase hátra maradt, és mellészegődött. Marea, mint akkor is, most is robusztus alakját nézte. Tekintetét vonzotta ütemesen ringatózó háta. Kétszer nemes arcélére is rápillantott, és mindkét alkalommal szíve akaratlanul is vadul kalapálni kezdett. Mindig megbánta, ha engedett a csábításnak és ránézett; de tekintetét mégsem tudta elvenni róla. Chase királyi testtartással ült a lovon. Egyforma ütemben mozgott a lóval, mintha össze lettek volna nőve. Combjait, melyek az állat inas oldalát szorították, sötétkék nadrág fedte; szorosan testére simulva kirajzolva kemény izmait. Marean a nagykendő volt, Chase-en pedig mindössze egy vékony sárga ing és a nadrág, hogy védje az időjárás viszontagságaitól. Úgy tűnt, mégsem fázik egy cseppet sem. Háta egyenes volt, a gyeplőt szorító ujjai vastagok és erősek. Arcát pirosra csípte a hűs levegő. Haját összekuszálta a szél, aranyszínű felhőjébe sötét mézszínű sávok vegyültek. Marea szorosabban fogta a gyeplőt, amikor eszébe jutott, milyen lágy érzés volt, amikor hajfürtjei ujjai között siklottak. Egy órával ezelőtt, amikor odament hozzá, megkérdezte, hogy érzi magát. Marea éppen egy kidőlt fatörzs mellett haladt el, ettől újabb fájdalom nyilallt az oldalába, ezért a választ is elharapta. Szeme szikrát szórt a férfi felé. Rosszkedvének láttán Chase nem maradt soká a társaságában. Marea felsóhajtott, felemelte a fejét, és elszakította pillantását Chase-ről. A zavar és a férfi látványa már az így is kavargó érzékeire újabb veszélyt jelentettek; nem engedhette elhatalmasodni. Most minden erejére szüksége volt, hogy a nyeregben tudjon maradni. A menet elején mozgásra lett figyelmes. Összehúzta a szemét, úgy figyelte; örült, hogy valami elvonja a figyelmét az oldalát égető és a fejében lüktető fájdalomtól. A késő délutáni napfény megcsillant Guy Falken kardján, amint a férfi odahajolt Chase-hez. Rövid szóváltás után, amit Marea nem hallott, Guy eltávolodott az elöl haladó hat lovastól. A kavarodásban, rongyos emberek és lopott lovak között, Marea-t kereste a tekintete, akinek összeszűkült a gyomra, amikor rájött, hogy őt keresi a fiatal férfi. Feszült mosolyt öltött arcára, hogy illőképpen fogadja azt, aki megmentette az életét, majd egy halk köszönést is megkockáztatott. - Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van - mondta Guy, és lovát a nő lovához igazította. Harcedzett, tapasztalt állatok voltak, így nem volt kifogásuk az ellen, hogy túl közel vannak egymáshoz. - Úgy tűnik, ez ma közkedvelt szórakozás - szólalt meg Marea mosolyogva. - Graham is ugyanezt kérdezte egy órával ezelőtt. Nem hiszem, hogy tetszett neki a válaszom. - Miért, mit válaszolt neki? Marea a hirtelen belehasító fájdalom ellenére tovább mosolygott. Egy huncut pillantást vetett Guyra, és megvonta a vállát. - Azt mondtam neki, hogy hagyjon

békében, mert ha nem, akkor egy nagy halom száraz hamuvá változtatom, hogy ne tudja újból megkérdezni. Guy hátravetette a fejét, és szívből felnevetett. - Hát akkor ezért olyan komor a hangulata. Már éppen kezdtem csodálkozni. Rosszkedvűvé tette Chase-t? De miért esik olyan jól neki ez a tudat? Egy pillanatra csökkent a fájdalom az oldalában. - Neki nincs olyan jó humora, mint neked. Ő nem találta mulatságosnak a válaszomat. - Gondoltam. - Guy nevetése feszültté vált. - Tényleg ezt mondta neki? Sokan nem merték volna. - Igen - válaszolta Marea, majd abszolút nyugodt hangon hozzátette. - Lehet, hogy nem kellett volna, de... - Nem, kis hölgy! - vastag kesztyűs kezével legyintett, és ezzel eloszlatta Marea aggodalmát. - Nem régóta ismerem, de mondhatom, örülünk, hogy valaki végre a jégpáncélja alá férkőzött. Már kezdtük azt hinni, hogy Graham nem is ember. Ritka egy férfinál, hogy nincsenek érzelmei. - Még ritkább, ha az a férfi ráadásul ilyen külsejű – mondta Marea, és azokra az alkalmakra gondolt, amikor együtt voltak. Egy olyan férfit, mint Chase Graham, nem kifejezetten úgy jellemezne, mint akinek nincsenek érzelmei. Inkább úgy fogalmazna, hogy uralkodik az érzelmein. - Biztos vagy benne, hogy ugyanarról a személyről beszélőnk? Chase Grahamre gondolsz, nem pedig az apjára? Hirtelen utálat villant fel Guy szemében, és bár gyorsan kihunyt, Marea-nak nem kerülte el a figyelmét. - Igen, kis hölgy, Chase-re. Csak egy bolond keverné vagy hasonlítaná össze őket. Szinte hihetetlen, hogy egy tőről fakadtak, annyira különbözőek. A külső hasonlóság ellenére, ami mulandó, olyanok, mint a hajnal és az alkonyat. Az egyik fényes és sokat ígérő, a másik sötét. Marea homlokát ráncolta, ahogy ezen töprengett, de Falken folytatta, mintha nem vette volna észre a nő elgondolkodó arckifejezését. - Henry, a testvére, amennyire én hallottam, maga az ördög. Kétszer találkoztam vele, és mindkétszer elítélő véleménnyel távoztam. - Közelebb hajolt, és bizalmasan azt mondta a lódobogás és a levélsusogás felett: - Gonoszabb gyereket még nem láttam, de nem is szeretnék látni. Henry Graham. Lassan visszatért az emlék. Haja világos volt, és lágyabbnak tűnt a selyemnél. Fiatal teste olyan erőt sejtetett, mint a bátyjáé. Ránézésre látszott, hogy nagyon jóképű férfi lesz belőle. De a megnyerő külső megtévesztő volt. Már kisfiú korában is volt valami félelmetes a szemében. Ez volt az, amire Marea emlékezett, ha Henry Graham neve elhangzott. A sötét ördögi szemére, mely, mint gonosz kristály csillogott gúnyos, ívelt szemöldöke alatt. Marea még soha nem találkozott vele, de egyszer, sok évvel ezelőtt útjuk keresztezte egymást. Majdhogynem szó szerint Henry egy szűk, koszos úton keresztül száguldott Kinclearnon felé, közben Marea mellett is elhaladt. Marea nem tudta, hogyan vette észre őt, de látta, hogy gonosz szemét rászegezi. Ördögi szándék égett benne, amikor vadul megrántotta a kantárt. A ló a szájába vágó szíj miatt váratlanul felágaskodott. Patái, melyek nem sokkal azelőtt sűrű porfelhőt vertek fel, most félelmetesen közel táncoltak Marea fátyollal fedett arcához. Egy hosszú pillanatra a nő megízlelte a halált. Keserű volt.

Borzongás futott végig rajta, amikor felidézte az ágaskodó lovon ülő fiú emlékét, kegyetlen nevetését, mely még most is a fülében csengett. Aztán Henry megrántotta a kantárt, és elszelelt. Marea tizennyolc éves volt akkor, és az emlék számára rémisztőbb volt a legszörnyűbb rémálomnál is. Még most, huszonöt évesen is alig tudta megállni, hogy ne vessen keresztet, amikor Henry Graham nevét meghallja. Szorosabban fogta a kantárt. - Igen - mondta halkan; tekintetét mágnesként vonzotta Chase Graham háta. - Tudom, milyen kegyetlen az a férfi. És hálás vagyok, hogy nem ő, hanem a bátyja örökölte a várat. - Mindannyian hálásak vagyunk ezért - helyeselt Guy Falken lelkesen. - Egy évszázadban csak egy gonosz urat tudok elviselni. Lehet, hogy nem is lennék már itt, ha másképpen alakultak volna a dolgok. Guy Falken nagyon közel volt ahhoz, hogy a régi várúr gyengéiről beszéljen. Marea bólintott, és úgy gondolta, jobb, ha most gyorsan témát vált. - Akkor sem lennél itt, ha rendszeresen elfogadnál italt boszorkányoktól. Vagy ezt már elfelejtetted? A fiatal férfi szeme elkerekedett és enyhe pír öntötte el az arcát, ami akár a hűvös levegőtől is lehetett volna; de Marea tudta, mi az oka. - Az más - mondta Guy, és enyhén megvonta a vállát, tekintete egy tüskés fenyőn pihent, ami mellett elhaladtak. - Ak-akkor még nem tudtam, hogy ki maga. És... izé... - Igen? - Az igazat megvallva megijesztett - vallotta be őszintén. - Nem sokan dicsekedhetnek azzal, hogy túlélik a találkozást a legendás Agathával. De maga is beláthatja, hogy nem fogadott túl kedvesen aznap.. Marea lova egy gödörbe lépett, és oldalra dőlt, amitől Marea oldalába hasított a fajdalom. Hogy leplezze, hogy összerándult, felháborodást színlelt. Alig kapott levegőt. - Én kedvesen fogadtalak. Nem sokan henceghetnek azzal, hogy találkoztak Agathával, még kevesebben azzal, hogy egy asztalnál ültek vele. Büszkének kellene lenned, hogy te az asztalomhoz ülhettél, túlélted, és el is mondhattad. - Épphogy túléltem - sóhajtotta Guy kedélyesen. Ha érzett is valami haragot azért, amit vele tett a nő, jól titkolta. - Sokáig beteg voltam utána. Félelmetes rémálmaim voltak. Egyébként mi volt abban a főzetben? Tarajos gőte szeme? Denevér lábujja? Béka lépe? Mert ilyen íze volt. Marea a fájdalma ellenére felnevetett. - Semmi különleges, efelől biztos lehetsz. Csak növényeket főztem bele. Nem volt jó íze, de hatékonynak hatékony volt. Nem akartam beadni neked, mert szimpatikus voltál, de Sir Godfrey nem hagyott más választást. - Elmosolyodott, amikor pillantásuk találkozott. - Hatásos volt? - Úgy aludtam tőle órákig, mint egy gyerek, ha ezt kérdezi - válaszolta kitérően. - Nem erre vagyok kíváncsi, jól tudod. Tudom, hogy alvásra hatásos. Most másképp csináltam, ezért szeretném tudni. Mondd, hatásos volt? Guy szeme tágra nyílt, és úgy csillogott, mint a borostyán a levelek között átszűrődő napfényben. – Hát maga nem tudja? - Nem. Ez volt az első szerelmi bájital, amit csináltam. - Az első? - Guy elfehéredett, aztán elvörösödött. - Azt akarja mondani, hogy még sohasem csinált ilyet eddig? Hogy először... - nyelt egyet - rajtam próbálta ki?

- Igen, de inkább válaszolj a kérdésemre! Hatásos volt? Ha lehet, Guy még jobban elvörösödött. Úgy tűnt, válasza még saját magát is meglepte. - Igen, hatásos volt. - Sally? - Honnan tudja? Marea szemében cinkos mosoly villant fel. - Boszorkány vagyok. Nem sok dolog van, amiről ne tudnék. - Úgy emlékszem, mindig azt mondta, hogy gyógyító. - Sokaknak a kettő egy és ugyanaz. Guy bólintott, majd barátságos csend ült közéjük. Marea elégedetten elmosolyodott. Az első szerelmi báj-itala hatásos! Legalábbis úgy tűnt. Mindig, ha egy új főzete bevált, éppannyira meglepődött rajta, mint amennyire örült neki. Chase Graham hátára szegeződött a tekintete. Egy terv formálódott tudatalattijában, és mosolya szélesebb lett. De az ötletet természetesen rögtön elvetette. Grahamet nem lehet olyan könnyen rászedni, mint az embereit. Mégis érdekes elfoglaltság volt eljátszani a gondolattal. Elvonta figyelmét a fájdalomról. - Visszamegyek előre - mondta Guy Falken olyan halkan, hogy Marea-nak feszülten kellett figyelnie, hogy hallja, mit mond. - A felém vetett sötét pillantásokból arra következtetek, hogy a jelenlétem nem kívánatos itt. Marea kalandozó figyelme hirtelen a férfira összpontosult. Rossz előérzettel vegyes félelem lett úrrá rajta, bár szerette volna elfojtani. - Ó, és kinek a sötét pillantásai? - Ki másé? - intett Chase ringatózó háta felé az állával. Marea összehúzta a szemét, és megrázta a fejét. - Nem látok semmiféle sötét pillantást. Szerintem csak képzelődsz. - Nem, kis hölgy. Úgy látom, hogy az itt-tartózkodásom kivívta a várúr nemtetszését. Már korábban is láttam ezt a szemében, és tudom, nem sok jót ígér. Megkapom a magamét, ha letáborozunk. Efelől biztos lehet. Marea tekintete elsötétült. - De hát miért? Csak azért jöttél, hogy megkérdezd, hogy vagyok. Éppúgy, mint ő egy órával ezelőtt. Ebben csak nem talál kivetnivalót? - De igen. És fog is. - Guy barna szemében fiatal korát meghazudtoló bölcsesség tükröződött. - Elküldte Grahamet, amikor az idejött, hogy az állapotáról érdeklődjön. Én pedig még mindig itt vagyok. Ez elég indok arra, hogy a véremet kívánja. - Nem, biztosan tévedsz! - ellenkezett Marea fejét rázva, és félrenézett. - Nem látok okot arra, hogy mérges legyen. - Nem? Igazán nem? Marea szemében zavar tükröződött. - Igazán nem. Guy vidám, madárcsicsergésbe vegyülő nevetése hangzott fel, ami felmérgesítette Marea-t. - Ne nevess! Nincs ezen semmi nevetnivaló - keményen megrántotta a kantárt, amikor befordultak egy tisztásra - őt nem érdekli, hogy kivel, és mennyi ideig beszélgetek. - Ha maga azt mondja, hölgyem. Marea élesen ránézett. - Miért, neked talán más a véleményed? Guy mosolya lehervadt, ahogyan elgondolkozva összehúzta a száját. - Nekem egyáltalán nincs véleményem. Se ilyen, se olyan. Nem rám tartozik ez a dolog. Egy csuklómozdulattal elirányította lovát Marea mellől. Marea egy pillanatra kétségbeesett, mert a társasága segített abban, hogy hamarabb elteljen az idő, és

ne figyeljen az oldalában érzett mérhetetlen nagy fájdalomra. Nem akarta, hogy elmenjen. - Később majd visszajövök, hogy megnézzem, hogy van, ha nem bánja mondta a válla fölött, míg lova Marea körül lépdelt. - Nagyon örülnék neki. Guy szeme összeszűkült, és gyanakodva nézte a nőt, de aztán megpillantotta az őszinteség szikráját a szemében. Barátságosan elmosolyodott, és úgy tűnt, örül, hogy Marea rögtön viszonozta a mosolyt. - Megmentetted egyszer az életemet - mondta. - És én a tiédet kétszer. Ez elég ok arra, hogy barátok legyünk, nem gondolod? - De igen. Azt hiszem, jobb, ha a hírhedt Agatha, a köd boszorkánya a barátom, nem pedig az ellenségem. Ha a barátságát ajánlja fel, én örömmel elfogadom, és a részemről én is felajánlom az enyémet - Örülök, és elfogadom. Guy a szétszóródott tömeg között elindult. - Visszajövök még! - mondta búcsúzóul. Marea tekintete ellágyult, ahogy utánanézett. Bár soha nem gondolta, hogy barátok lesznek, örült, hogy ez mégis megtörtént Felsóhajtott, és másfele nézett. Automatikusan Chase-re. Pillantásuk találkozott Marea-nak felgyorsult, a lélegzete, szíve hevesebben vert. Keze, mellyel az oldalát akarta betakarni, megállt félúton a levegőben. Próbálta elfordítani a tekintetét, de nem tudta. Chase arca feszült volt, felváltva Marea-t és Falkent nézte. Egy izom rángatózott az arcán. Úgy áradt belőle a düh, mint a forróság a tűzből, és mint egy ráboruló takaró, Marea-t majdnem megfojtotta. Nyelt egyet, amikor meglátta, hogy Chase keze újonnan szerzett kardjának markolatára csúszik. Tekintetében egy szikra melegség sem volt, mikor elfordult a nőtől, és a mellé érkező néma fiatal férfit nézte kitartóan. Majd hirtelen előrefordult. Megrántotta a kantárt, sarkát a ló inas oldalába mélyesztette, és nekilódult a kanyargós ösvényen, és lassan beleveszett a távol sötét homályába. Csak egy kavargó porfelhő jelezte, hogy merre tart. Guy Falken egy pillanatra Marea-ra pillantott, és arcán világosan kiolvasható volt: - Én próbáltam elmondani magának, de maga nem hallgatott rám.

19. fejezet

Hosszú nap volt ez, Chase minden fájó porcikájában érezte a lassan haladó órákat. Teste élénken tiltakozott, amikor leereszkedett a fűre, hogy leüljön. Bár úgy tett, mintha érdekelné a körülötte folyó beszélgetés, valójában elkalandoztak a gondolatai. Rövid válaszokat adott, melyek egyike sem igényelt komolyabb gondolkodást. Akik megpróbálták bevonni a beszélgetésbe, hamar feladták, amikor észrevették, hogy smaragdzöld szeme a tűzbe bámul, és a

lángokat nézi, amint a bársonyos sötétség vibráló árnyaiba vesznek. Néhányan halkan beszélgettek, mások nevettek, de mindannyian közelebb húzódtak a tűzhöz, hogy melegedjenek. Az okosabbak nagy ívben elkerülték Chase-t. Már korábban is látták ezt a kifejezést a szemében, és tudták, hogy nem kívánatos a társaságuk. A lovakat a fákhoz kötözték. Az állatok a maguk módján fejezték ki nemtetszésüket, patáikkal nyugtalanul dobogtak a földön. A levegőben élénken érződött az égő fa illata és az utazás során szorosan egymáshoz préselődött testek verejtékszaga. Még a tűzön sülő nyúl illatát is elnyomta a bőr- és verejtékszag, amit a hideg éjszakai levegő sem tudott legyőzni. Szeme még mindig az éjszaka sötétjébe meredt a tűz felett, miközben elfeküdt a földön. Nagy súlya arra kényszerítette a földet, hogy testének körvonalaihoz alkalmazkodjon. Könyökét behajlította, és öklével támasztotta meg csontos arcát. Szőke haja bronzbarna alkarját és csuklóját simogatta. Szemhéját félig leeresztette, élesen ívelt szemöldöke alatt tekintete láthatóan közömbös volt. A délután nagy része már eltelt. Arcán egy izom rángatózott. Szabad kezével a füvet fésülte. A fűszálak, mint jégcsapok értek meleg kezéhez. Háromszor mélyet lélegzett. A hűvös, tiszta levegő semmilyen hatással nem volt rá. Hol az ördögben lehet Marea? Egy órával ezelőtt látta, hogy feláll a férfiak mellől, és eltűnik az éjszaka sötétjében. Chase azt gondolta, hogy ő az egyetlen, aki észrevette az eltűnését. Első gondolata az volt, hogy tisztes távolból követi, természetesen csak azért, hogy megvédje, ha esetleg valami veszély leselkedne rá. De alig egy perccel később Guy Falken is felállt és eltűnt, mire Chase elhűlt, és nyugtalanul összeráncolta a homlokát. Meglepően heves düh ébredt benne, mely a velejéig átjárta. Egyik legnehezebb dolog, amit el tudott képzelni, az volt, hogy lecsillapítsa. De mégis megtette. Egy óra hosszáig fojtogatta torkát. Ő is csak ember volt, és mivel a dühe nem csökkent, inkább letagadta egy ideig. Egy lépésre volt attól, hogy kitörjön. Csak erős önfegyelme segítségével tudta eddig kordában tartani érzéseit. De érezte, hogy már nem sokáig bírja, önuralma egyre csökken, helyébe a puszta düh lép. Kezével megmarkolt egy fűcsomót. Egy rántással kitépte a szép zöld szálakat, majd elhajította. Tekintete a csillagokra vándorolt, melyek úgy csillogtak, mint tüzes gyémántok a fák teteje felett. Chase szívének minden dobbanása a fülében lüktetett. A hang csak fokozta egyre növekvő mérgét, amikor pillantása lejjebb ereszkedett... és a pislákoló lángok felett a sötétségbe meredt. A döntést, ha volt egyáltalán ilyen, egyetlen pillanat alatt hozta meg. A következőben már talpon volt. A férfi, aki az előbb valamit kérdezett tőle, most gorombán hátat fordított neki, amint Chase a sötét fák felé indult. A csípős őszi levegő hamar kioltotta a tűz melegét. Ellensúlyozásképpen ereiben forrt a düh, felgyújtotta bőrét is. Sokkal jobban hevítette ez, mint a tűz. A tűz ropogása, az emberek és a lovak zaja egyre halkult a háta mögött. Nemsokára a lába alatt zizegő levelek és a foga között kipréselt lélegzetének hangja már hangosabb volt. Kezét hol ökölbe szorította, hol kiengedte. Fogalma sem volt, hová megy. Marea és Falken bárhol lehet az erdőben. Őszerinte Kinclearnon felé mentek. Ha így is lenne, nem volna meglepve. Már régóta nem lepődött meg semmin, amit Marea csinált. Marea. Neve szívébe markolt, mintha odatartozna. Mégsem tudott megszabadulni az érzéstől. Valójában olyan erős volt, hogy megdöbbentette. Mi

vonzotta a nőben? Hányszor kérdezte ezt már magától, de egyszer sem tudott rá felelni. Ó, tudta, hogy első találkozásukkor - amikor apja megtámadta a várat sajnálnia kellett volna, részvétet érezni iránta. Hogy lehet, hogy mégsem tette? Hiszen ez megszokott jelenet volt akkoriban. Apját sok támadásra elkísérte, és sokszor látott már nőket hasonló körülmények között, mint ahogy Marea-t találta. De azok halvány, elmosódott emlékek voltak. Marea nem. Marea-t soha nem felejtette el, pedig el kellett felejtenie! De valami rabul ejtette benne. Az idő megszépítette az emléket, és addig fokozta, hogy egyetlen nőt sem tartott méltónak Marea-hoz. Még azon a szörnyű éjszakán is, a konyhában, volt benne valami - sokkal több a szépségénél -, ami elbűvölte. Még a legkiszolgáltatottabb helyzetben is Chase megérezte büszkeségét, eltökéltségét, lélekjelenlétét. És ez nagyon vonzotta. Furcsamód az évek során fokozódott vonzalma, amikor éppen ellenkezőleg, el kellett volna halványulnia. Ahogy Chase belevetette magát az erdő sűrűjébe, gondolatai éles fordulatot vettek. Eddig mindig úgy tekintette őt, mint ideális nőt, álmai csodálatos ajándékát, egy külön egyéniséget. Úgy képzelte el, hogy a kandalló mellett kézimunkázva várja urát, aki egy támadásból sértetlenül érkezik haza. Ilyesmit várt el egy hozzá való feleségtől. Mégsem tudta elképzelni Marea-t, amint békésen vár valakit vagy valamit. Sokkal valószínűbb, hogy ő vezetné a támadást. Furcsa, de ha arra gondolt, hogy Marea kockáztatja az életét, méregbe gurult; mégis valamiféle büszkeség is elöntötte. Az, hogy mindig az események közepében kell lennie, a végsőkig felbőszítette. De ugyanezt csodálta is benne a legjobban. Marea azzal tette próbára Chase türelmét, hogy olyat próbált elvenni tőle, ami jog szerint a férfié. Kinclearnont. Feldühítette, mert azt hitette el vele, hogy ő egy kétezer éves vén banya. De ami a legjobban fájt, az az volt, hogy minden alkalommal ellenszegült neki, nem hajlott az akaratához. Ezzel kigúnyolta őt.. de határtalanul csábította is. És a szenvedély, amit kétszer megízlelt - ó, de csak milyen rövid időre -, éjszakákon át kísértette őt. Bármilyen erősen bizonygatta is magának, hogy nem vonzód-hat a nőhöz, az alatta mozgó puhaság emléke minden éjszaka visszatért hozzá, és olyan tüzet lobbantott lángra benne, amit csak Marea édes teste tudott eloltani. Kívánta őt. Újra. Még most is. Dühe nem tudta legyőzni forró vágyát, és nem tudta elviselni a gondolatot, hogy most Guy Falken csillapítja Marea szenvedélyét. Egy pillanatra vérszomjas érzések rohanták meg. Ezúttal nem is próbálta fékezni. Léptei felgyorsultak, állati ösztön vezette. A távolban vízcsobogást hallott, majd egy másik hangot is hallani vélt. Lágy, női kacagás volt. Felkúszott a hátán, és felálltak tőle a pihék a tarkóján. A nevetés olyan hirtelen maradt abba, mint amilyen hirtelen felcsendült, de azért Chase meg tudta állapítani, hogy milyen irányból jött. Azonnal reagált. Száját összeszorítva, mint egy veszett oroszlán csörtetett végig a bozóton keresztül. Észre sem vette, hogy kardja vadul veri a combját. Szándékosan nem halkan közeledett feléjük. Ők ketten egy sziklán ültek, fejük egymáshoz hajolva, mint akik bizalmas dolgokról beszélgetnek. Suttogásuk hallatszott, de Chase csak saját szívének dühös zakatolását hallotta. Lábuknál egy kis patak csörgedezett. Úgy tajtékzott a víz, mint Chase érzelmei. A fák vonalában állt, egy érdes fatörzsnek támaszkodott, karjait a mellén szorosan összefonta. Várt. Nézte őket. Dühöngött. Olyan mozdulatlanul állt,

mintha ő is a fatörzshöz tartozna. Egyikük sem örült mogorva jelenlétének, és az, hogy szembetűnően semmibe vették, csak fokozta a mérgét. - Nem - mondta Marea, és hangját felemelte, hogy patak csobogásától és a levelek zizegésétől hallani lehessen. Chase tekintete összeszűkült, ahogy Marea közömbösen megrázta a fejét; aranyvörös haján a bársonyos holdfény sápadtan csillogott. Bőre lágy volt, és fehér, éles ellentéte az éjszaka sötétjének. - Az apámé volt régen, most pedig az enyém lesz. Ez van megírva a sorsomban. Egy lélek sem veheti el tőlem, bár sokan próbálják. - És ahogy nézem, sikerül is nekik - felelte Guy Falken halálosan komoly hangon. - Úgy tűnik, nemcsak egy próbálkozott már, és járt is sikerrel. Graham. Douglas. Úgy gondolom, az utóbbi nem adja meg magát harc nélkül, míg az előbbi ezt már bebizonyította. - Akkor harcolni fogok. Kinclearnon a MacKenzie-ké. MacKenzie-kézbe kerül, és ott is marad - egy pillanatra elhallgatott, majd amikor megszólalt, szavai úgy hasítottak Chase lelkébe, mint egy éles kés. - Az embereim túl sokáig éltek egy kemény kezű várúr elnyomása alatt. Ők jó és rendes emberek. Nem érdemlik meg Graham vagy Douglas kíméletlenségét. Visszaállítom a békét, akár életem árán is. Guy válaszolt valamit, de Chase, vad szívdobogásától, mely a fülében lüktetett, nem hallotta a halk szavakat. Vak gyűlölet öntötte el szívét. Oly sokáig fáradozott azon, hogy ne hasonlítson az apjára, mégis erőfeszítései úgy tűnik, semmit nem értek. Ez a nő úgy látja Őt, mint annak az embernek a megtestesülését, akit megvet. Semmi nem változtatta meg a véleményét, bármit is tett Chase az érdekében. Ez felbőszítette, és ezért olyan döntésre szánta el magát, amit más körülmények között nem tett volna meg. Ha a nő azt hiszi, hogy ő olyan, mint az apja, miért nem felel meg az elvárásainak? Ellökte magát a fától. Csizmája alatt a száraz levelek és ágak ropogása jelezte, hogy közeledik. - A várat jóhiszeműen a te királyod adta Grahamnek - jelentette ki Chase csak annyira emelt hangon, hogy az éjszaka hangjaitól és a víz csobogásától - amint elővigyázatlanul átgázolt a patakon - hallani lehessen. - És Grahamé is marad. Mindketten egyszerre kapták fel a fejüket. Guy Falken bosszúsnak látszott, amikor automatikusan lecsúszott a szikláról, és remegő lábaira állt. Keze kardjára siklott, majd leengedte, amikor felismerte Chase-t. Az mindössze egy futó pillantást vetett rá, tekintete aztán Marea-ra szegeződött, akinek arcán az ezüstös holdfény táncolt, Chase semmi pénzért nem nézett volna máshová. Marea felemelte az állát. Pillantásuk összekapcsolódott. - Jóhiszeműen? Mit tud egy Graham a jóhiszeműségről? - Egészen biztosan többet, mint egy MacKenzie. - Úgy gondolod? Te, annak a fia, aki lemészárolta a családomat? Ha Marea azt remélte, hogy kicsikarja a választ a férfiból, jól számított. Csak éppen az nem szavakkal válaszolt. Abban a másodpercben, amikor Chase megragadta Marea karcsú karját, már tudta, hogy hibát követett el. Nem volt bölcs dolog megérintenie a nőt, de inkább meghalt volna, semmint ezt bevallja. Egy csuklómozdulattal felrántotta a kőről, és magához húzta. Újabb, még nagyobb hiba. Most már érezte édes leheletét borostás állán, és harcolt ellene. Marea teste hajlékony volt, ide-oda mozgott, próbálta magát

egyensúlyba hozni. Chase-ben a torkát fojtogató düh mellett egy új érzés is életre kelt, s mint egy villám hasított testébe. Guy Falken egyik lábáról a másikra állt. Csak egy süket és egy vak nem látta volna, hogy itt többről van szó, mint egyszerű nézeteltérésről. Szikrák pattogtak újdonsült barátja és ura között, akit élete árán is védelmeznie kellett. Egy pillanatra eljátszott az ötlettel, hogy eltűnik, úgysem venné észre egyikük sem; de becsülete erősebb volt. Nem hátrálhatott meg ilyen gyáván. - Nem akart ő ártani, Chase. Igazán - szólt közbe Falken, kiérdemelve Chase éles pillantását, amitől összerezzent. - Szükség van rád a táborban, Falken. Ne késlekedj, indulj vissza, és mondd meg a többieknek, hogy tartsák távol magukat az erdőtől, amíg én vissza nem térek! Chase szilárdan fogva tartotta Marea karjait és bársonyos tekintetét, miközben hallgatta, ahogy Falken tétovázva visszaindul. Egy pillanatra meglátta Marea szemében az ijedtséget. Gyorsan ki is aludt a szikra, de Chase érezte, ahogy a karcsú karban - amelyet ujjai szorosan fogtak - izgalom hullámzik végig. Mintha félelmet is látott volna az arcán, amely Chase lelkébe mart. Józan esze azt diktálta, hogy engedje el, még mielőtt lágy vonalai több kárt tehetnének amúgy is csökkenő önuralmában. Ösztöne viszont mást parancsolt. Vasmarokkal szorította a karját, mely emlékeztette, hogy milyen dühös. Engedte, hogy elöntse, miközben ezt mondta. - Mondd meg! Követelem, hogy mondd meg! Marea makacsul hallgatott. Chase enyhén megrázta, Mondd meg! - Álla megkeményedett. - Mondd, az ördögbe is! Marea szemében is harag égett. Tovább nem tudta megállni, hogy ne szóljon. De hát mit mondjak? Azt, hogy gyűlöllek? Jól van, elmondom újra és újra, ha így elhiszed végre. - Ujjait Chase mellkasán begörbítette, és megragadta ingét. Mindenért, ami a tied, mindenért, amit te és a családod tettek velem és a... igen, gyűlöllek!. - Hazudsz! - kiáltotta Chase, és abban a pillanatban Marea ajkaira tapasztotta a száját. A köztük lévő távolságot égy mozdulattal megszüntette, amikor vadul magához rántotta a testét.

20. fejezet

Agatha egyszer azt mondta neki, hogy egy molylepke érzi szárnyain a tűz melegét, ahogy mind közelebb megy a halálos lángokhoz, de ösztöne egyre csak hajtja előre. Most ugyanezt érezte Marea is. Mérge elpárolgott, és lassan egyre közeledett a tűzhöz. Chase Graham volt az ő halálos tüze. Forró csókjai hol lassúak és édesek, hol kemények és követelőzőek voltak.

- Nem gyűlölsz te engem! - dörmögte Marea szájába. Lélegzete érzéki ajkait és arcát legyezte. - Megpróbálhatsz gyűlölni akár az utolsó leheleteddel is, de akkor sem tudsz majd jobban gyűlölni engem, mint én téged. - De igen - mondta Marea erőtlenül. Chase nyelvével gyengéden simogatta ajkait, mire Marea felnyögött, bár az életét is odaadta volna, ha el tudja fojtani. - Nem hiszek neked. Nem tudok hinni neked! - Pedig ez az igazság. - Nem! - Chase keze lejjebb csúszott a karján. Amikor Marea nem ellenkezett, inkább gyengén rátámaszkodott, Chase átfogta a derekát, és keményen magához húzta. Marea mindent érzett, csak nem fájdalmat. A kenőcs, amivel egy órával ezelőtt bekente a sebet, használt, így a fájdalma elmúlt, amit elősegített az is, ahogy Chase csípője gömbölyű vonalát simogatta, és magához szorította úgy, hogy Marea már azt hitte, meghal a gyönyörtől. Teste szinte lüktetett válaszul arra, ahogy Chase csípője az övéhez préselődött, izmos mellkasa pedig melléhez simult. - Az apád... - Halott. - Chase lázasan csókolgatta Marea arcát. - De... - Én-nem olyan vagyok, mint ő, az ördögbe is! - felemelte fejét. Kezét elvette Marea derekáról, és megragadta vele az állát, mikor az el akarta fordítani a fejét. Hangja acélos keménységű volt, mintha önmagát is ugyanúgy próbálná meggyőzni az igazáról, mint Marea-t. - Nem olyan vagyok, mint az apám! - De a fia vagy. - Marea szeretett volna kiszabadulni, de egyik oldalról Chase szorította erősen, mögötte pedig egy szikla volt. - Ezt nem tagadhatom le, pedig nagyon szeretném - mondta keserűen. Abból, ahogy összehúzta arany szemöldökét, Marea látta, milyen nehezen vallotta ezt be. - Lehet, hogy az a férfi az egyik szülőm volt, de soha nem volt igazi apám. Sokáig éltem ezzel a tudattal. Egész eddigi életem kellett hozzá, hogy rádöbbenjek: nem kell hasonlítanom hozzá, és nem is hasonlítok hozzá. Sok évet azzal pocsékoltam el, hogy azt hittem, olyan vagyok, mint ő. - Ezt nekem be is bizonyítottad, Sasunach, Chase tekintete, ha lehet, még metszőbb lett. Ujjai meglazultak, és Marea gyenge torkára fonódtak. Nem szorította össze, de sejthető volt, hogy nemsokára megteszi - Valóban? Számtalanszor megölhettelek volna már. Azon az első éjszakán. A kunyhódban. Azon a reggelen, amikor megtámadtad a váramat hangja halálos tónusú lett -, vagy akár most is. Még a kormányzónak sem lehetne semmi kifogása ellene, mivel megvan rá minden jogom. Marea nyelt egyet. Lehetetlen volt nem figyelni arra, ahogy kérges ujjai a nyakát simították végig, és tudta, hogy a legenyhébb szorítás is elegendő lenne, hogy elzárja a levegő útját. - Ak-akkor ölj meg! Chase megrázta a fejét, és Marea egy pillanatra rémületet látott megvillanni szemében. Chase gyorsan elrejtette, de az emléke megragadt Marea agyában. - Nem akarlak bántani, de most nem erről van szó! - kiáltotta, mintha azzal, hogy emelt hangon mondja, szavai jobban hatnának rá. - Mit gondolsz, mit csinált volna David Graham, ha ő fog el, amikor a várát megtámadtad? És mit gondolsz, most mit csinálna veled? Feltéve persze, hogy eddig életben hagyott, amit erősen kétlek.

Marea megborzongott, de nem válaszolt. Chase keze nyakán simított végig, majd vállaira ereszkedett. Marea úgy érezte, hogy ólomból vannak a kezei a vállán. - Azt hiszem, mindketten tudjuk a választ. - Igen - felelte végre. Lerázta magáról a férfi kezét, és hátralépett. Egy ág eltört a csizmája alatt, miközben azon gondolkozott, Chase miért engedte, hogy elmenjen. - De még mindig az apámhoz hasonlítasz? - Igen - válaszolta Marea, és karjait összefonta mellén, majd a sziklának támaszkodott. Ebben a pillanatban csak a szikla segítségével tudott egyenesen állni. - Guy azt mondta, hogy sohasem szeretted az apádat. Én magam is láttam elégszer, de mégsem hiszem el. Egy Graham nem fog még egyszer rászedni. Marea hátat fordított neki, ezért nem látta, hogy a férfi arca dühösen megrándul, szeme elsötétül. Kérges ujjai szorosan ökölbe szorultak teste mellett. - Csak így „Guy"? Úgy tűnik, elég messzire jutottatok reggel óta - sziszegte összeszorított szájjal. - Hajnalban még látni sem bírtátok egymást, most pedig csak így bizalmasan a keresztnevén említed. Mi az oka ennek a hirtelen bizalmaskodásnak? - Nem tetszik a stílusod. - Kár, mert nem áll szándékomban változtatni rajta. - Hogy merészelsz...? Marea megfordult, foltos kendője bokája körül libegett. Nem hallotta, hogy Chase halkan mögé lopózik, ezért majdnem a karjába zuhant a meglepetéstől. Kezeit automatikusan felemelte, hogy megakadályozza az esést, de későn jött rá, hogy így megérintette Chase izmos mellkasát. Testének melegét tenyerében érezte, és riasztó gyorsasággal kúszott fel karjában. Hirtelen elakadt a lélegzete, ugyanakkor remegő kezeit elrántotta a férfi testéről, mintha forró és halálos lángba nyúlt volna. - Sokat merészelek, ha rólad van szó - mondta Chase, és ujjai megragadták Marea állát. A férfi bőre meleg volt, lélegzete forró, Marea arcát és nyakát perzselte. De egyik sem volt olyan égető, mint a Chase szemében lobogó tűz. - De még ez is kevés ahhoz képest, amit akkor teszek, ha nem nyögöd ki végre az igazságot. Most azonnal! Marea szeme elkerekedett. Sokszor látott már életében haragos férfit, de egyik sem rémisztette meg úgy, mint Chase ebben a pillanatban. Hátrafeszítette magát, hogy növelje a távolságot kettőjük között. Chase előrehajolt, amíg arca fenyegetően a Marea-é fölé nem magasodott. A holdfényben keménynek látszottak arcvonásai. Szemei, mint hideg kövek csillogtak az ezüstös holdsugárban. Marea feje a mögötte álló sziklához préselődött, ujjaival megmarkolta érdes felületét. Nem tudott mozdulni se, mivel a férfi kemény teste a kőhöz szegezte. - Vegyem úgy a hallgatásodat, hogy beismered? - kérdezte. Hangjában volt valami jegesség, ami úgy hatott Marea-ra, mintha egy hegyi patakban megmártott takaró borult volna rá. - Egy szóval sem véded magad vagy a szeretődet? Vagy csak egyszerűen nem tudod letagadni az igazságot? Véletlenül vagy szándékosan, de Chase csípője Marea-hoz ért. Villám sújtott a nő testébe az érintésre. Érezte, hogy reagál, és minden erejével harcolt ellene, de

nem tudta legyőzni. Kezeit elvette a szikláról, és átfogta Chase hátát. Persze csak azért, hogy egyensúlyát megtartsa, mondta magának. De még ő maga sem hitte el ezt a nyilvánvaló hazugságot, nemhogy a férfi. Chase torkából halk nyögés tört fel. Lehajtotta a fejét, és vadul megcsókolta Marea-t, aki ugyanolyan vadul viszonozta. - Mondd meg, Látomás! - suttogta újra, és kezei gyorsan és követelőzően szántottak végig Marea testén, nyomában fellobbanó tüzet hagyva. - Mondd, hogy nem háltál Falkennel, mert ha igen, azzal megpecsételted a sorsát! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy széttépem az árulót. Marea lehunyta a szemét, és hegyes nyelvecskéjével megnedvesítette Chase ajkait. Sült nyúl és édes víz ízét érezte a száján. Testének bőr- és verejtékszaga volt. Mindezek érzékien hatottak rá, de legjobban mégis az, ahogy ujjai alatt érezte bőrének melegét. Ellenállása szertefoszlott, ha egyáltalán volt ilyen. - Én nem egy kisfiút akarok, Sasunach. – Marea hangja rekedt volt, és szinte felismerhetetlen, ahogy az éjszaka hangjai közé keveredett. Felnyitotta szemét, és Chase tekintetének smaragdzöld tengere foglyul ejtette. - Akkor mit akarsz, Látomás? - Chase hátrahúzódott. Szorosan fogta Marea vállát, miközben szemébe, lelkébe nézett. Csípőjét a nőhöz nyomta, nem hagyva kétséget vágyai felől. - Most mondd meg, amíg még tudod. Ez az utolsó lehetőség, hogy megállítsd ezt az őrületet. - Nem, ne állj meg! Ú-úgy értem, hogy én... én egy férfit akarok, nem egy kölyköt - vallotta be majdnem felénken. De csak majdnem. - Én... - tekintete a férfi ajkaira siklott, melyek duzzadtak és nedvesek voltak csókjaitól. Az ízét még a szájában érezte, és egyre többet kívánt. Szemében bíborszínű tűz égett, amikor visszafojtott lélegzettel folytatta: - ...téged akarlak, Chase Graham! Istenemre, téged akarlak! Először mondta ki a nevét. Ír akcentusával kiejtve Chase fülében úgy csengett, mint egy imádság. Összeszorult a szíve, és szorítása erősebb lett a nő vállain. Kínzóan érezte, hogy Marea puha testét birtoklóan a kemény szikla és hasonlóan kemény férfiassága közé szorította. - Marea! Édes, édes Marea! - lehelte, és arcát a nő selymes hajába temette. Nem tudod, mit tettél velem. Nem tudod, milyen démonokat szabadítottál fel bennem. - Tudom - suttogta Marea. - Velem is ugyanez történik. Felemelte állát. Chase ajkai éhesen keresték érzékeny nyakát. Nyelve arcélén simított végig, és fogaival gyengéden harapdálta az alatta húzódó mélyedést. Bőrének tejszín íze volt, ezüstös holdfény táncolt rajta. Chase tudta, hiszen minden négyzetcentiméterét megérintette. Marea kezei a sziklához voltak szegezve, így nem tudta megérinteni a férfit. Tenyerében égett a vágy, hogy végigsimogassa a hátát, ujjai alatt érezze a kemény izmokat. Csalódottan nyöszörgött, mire Chase fátyolosan felnevetett. - Nem, boszorkány, nem fogsz siettetni. Most nem - suttogta a nyakába, melyen az ér vadul lüktetett. - Kétszer engedtem, hogy túl gyorsan túl messzire vigyél, túl azon a ponton, ahol tökéletesen tudlak élvezni. Így nem tanulod meg a szerelmet. De ma éjjel... ma éjjel én diktálom az ütemet És kínzóan lassú lesz. Ez a parancs inkább saját testének szólt, bár amikor kimondta, már kételkedett benne, hogy be tud-e tartani egy ilyen ígéretet. Olyan forrón kívánta Marea-t, mint egy csatakiáltás a gyors, biztos támadást

- Boszorkány! - súgta, miközben lefejtette róla a nagykendőt. Másodperceken belül Marea derékig meztelen volt Chase éhes szemekkel nézte a testét, melyet a sziklához szorított saját testével. Kezén érezte, ahogy Marea nyakán hevesen pulzál az ütőér. Ez felgyújtotta a vérét, és szenvedélytől elhomályosult tekintete nem tudott betelni a nő szépségével. - Nem vagyok boszorkány - mondta Marea, és felnyögött, amikor Chase ránehezedett, és forró szájába vette rózsaszínű mellbimbóját. - Gyógyító vagyok. Ujjait a férfi izmos karjába mélyesztette. Állát a gyönyör, és nem a büszkeség miatt emelte fel. Szemét is lehunyta. - Igazad van. Nem boszorkány vagy, hanem annál rosszabb... egy átkozott varázsló - mondta rekedten, miközben egyik megduzzadt mellbimbóját nyelvével és fogaival izgatta addig, hogy Marea azt hitte, belehal; a másikon érdes ujjával körözött. - De ezt nem panaszként mondtam. Teste ívben meghajolt, ahogy Chase újra és újra magához húzta, hogy nyelvével a szájába hatoljon. Tenyere alatt érezte mellében a gyönyört, amint keze csábító vonalához idomult. Chase borostái csiklandozták a bőrét, amitől libabőrös lett. Belekapaszkodott férfias testébe. Mindössze a szikla kemény pereme és a hasonlóképpen kemény férfi tartotta állva, mivel térdei túl gyengék voltak ahhoz, hogy megtartsák. Chase ígérete, hogy lassan fogja csinálni, semmivé lett, amikor megérezte Marea kezeit testük között. Feszes hasát simogatták, majd megálltak a levegőben, amikor lejjebb haladtak volna. Chase helyet adva neki, kicsit hátrébb húzódott. Marea érintése határozatlan volt, lassú, szinte félénk. Majdnem rögtön abba is hagyta. Chase felnyögött. Ha nem hunyta volna le a szemét, hogy élvezze az érintését, látta volna a nő tétova, győztes mosolyát és ametiszt szemében az eddig ismeretlen érzéki hatalmat, amit Chase nagyon sokáig nem mutathatott meg neki. De most! Itt állt előtte, hátával egy sziklának préselődve. És Chase teste kiáltott az érintéséért, könyörgött érte, követelte! - Jó volt? - Marea hangja olyan lágy volt, mint a szellő, mely arcukat simogatta. Tekintetük találkozott, és Marea egy merész pillanatban újra simogatni kezdte a Chase lába közötti domborulatot. Nagy volt, kemény és forró. - Igen, Látomás - hangja olyan volt, mint egy tornádóé, mely éppen kitörni készül. - Nagyon! - És ez? - kérdezte, de már nem olyan félénken. Megtalálta a nadrágon a kis rést. Megfogta és széthúzta, majd ujjait bedugta a lyukon. - Ez is jó? Chase csípője előrerándult, és kettőjük közé zárta Marea kezét Egyik oldalon az ő keménysége, másik oldalon Marea puha teste. Marea azt hitte, belepusztul a gyönyörbe, ami végighullámzott a testén. Chase válasza egy hosszú, rekedt sóhaj volt, és szeme elsötétült a szenvedélytől. Marea szívverése felgyorsult, és azt gondolta, hogy szívesen elmerülne a férfi szemének smaragdzöld tengerében, mely vágytól csillogott, ahogy ujjai lassan emelkedtek. A ruha puhasága éles ellentéte volt a keménységnek, ami a kezében egyre csak nőtt Marea szétnyitotta ajkait. Chase tudva, hogy most minden uralma merev vesszőjében van, amit hosszú, puha, játékos ujjak fognak közre, perzselő csókkal válaszolt Marea kérdésére. Éhesen, birtoklóan nyomta a nő testét a sziklához. Marea melle mellkasához préselődött, szinte égette a bőrét.

Csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált. Nyelvük találkozott, szétvált, előrenyomult, majd visszahúzódott. Chase Marea ajkait harapdálta. Ő a férfiét ízlelgette, nyelvével végigsiklott fogain. Chase a mézédes hegyét a szájába szívta. Marea végigfuttatta nyelvét a férfién, mielőtt saját szájába csábította volna. Kezei egy pillanatra sem pihentek, a kemény, izmos testet fedezték fel. Tenyere égett minden apró érintése után. Chase érdes ujjai mellein záródtak össze, és megduzzadt mellbimbóját ingéhez dörzsölte. Lejjebb húzta a kendőt a nő testen, amíg le nem hullott a földre. Marea kilépett belőle, és lábával félretaszította. Csizmáját is lehúzta, és elrúgta. Az utazás során megtépázódott fehérneműje is gyorsan lekerült róla. Chase felnyögött, mert szinte állatias vágy öntötte el, amint tekintete végigsiklott a testén, amit eddig a ruhák gondosan elrejtettek előle. Feszes, hegyes mellein mellbimbói rózsaszínűnek látszottak a holdfényben; vékony derekán, melyet két kézzel átérne, ha lenne elég hely rá, tudta, hiszen már próbálta; keskeny, mégsem fiús csípőjén; bársonyos combjain és tökéletes lábszárán. Keze remegett, ahogy a nő hasának rejtett völgyét becézte érintése. Selymesen sima volt a bőre, és borzongott a gyakorlott simogatás alatt. Chase vigyázott, hogy az oldalához ne érjen. Nyelve hódolattal telve cirógatta a nyakán lüktető eret. Nyaka csodálatosan karcsú volt. Lélegzete elfúlt, amikor érezte kezeit a testén. Marea fején keresztül lehúzta Chase-ről az inget, majd a nadrágját próbálta kioldani, de nem volt még elég ügyes hozzá. A csizmájáig nem jutott el, mert Chase egy türelmetlen morgással elhúzódott tőle, hogy levegye felesleges ruháit. Hogy hova estek, miután eldobta őket, nem tudta, de nem is érdekelte. Egy pillanat múlva már újra a nő puha testéhez simult. Marea egyetlen percig rázkódott csak össze a hidegtől, azután már nem fázott, csak forró vágyat érzett. A forróság a csábítóan és követelőzően hozzápréselődő kőkemény férfitestből áradt. Felgyújtotta érzékeit, és a sürgető vágyat benne is felébresztette. Ó... ma éjjel, gondolta Marea, miközben a holdsütötte fűre ereszkedett. Ma éjjel a férfi úgy fogja szeretni, mint még soha - lehet, hogy bele is hal a gyönyörbe. Lassan. Kínzóan. A fűtakaró csiklandozta a hátát, de karjait a férfi vastag nyaka köré fonta, és lehúzta magára, aki így a földhöz szegezte testével. Karjai olyan erősen szorították, mintha magába akarná olvasztani. Chase szíve hevesen kalapált, amit Marea saját mellén érzett; neki is vad ritmusban kezdett dobogni a szíve. Chase mélyet lélegzett, amikor Marea kitartóan mozogni kezdett alatta. Egy sóhaj kíséretében engedte ki a levegőt. Marea hajának friss erdei harmat- és napfényillta volt, mely tovább izgatta amúgy is feszült érzékeit. Minden tartózkodása odalett. Csak önuralma tartotta vissza, de már az is bizonytalan volt. Annyira kívánta Marea-t, mint még soha. Csak az tudta megfékezni, hogy ő is olyan jót akart neki adni, mint amilyet kapott. Marea teste lázban égett, várakozás töltötte meg, bőre forró volt, ahol Chase megérintette. A férfi testének bőr-, verejték-, fenyő- és szélillata részegítőbb volt, mint a legdrágább parfüm. Marea mélyen belélegezte, és élvezte, ahogy az illat apró bizsergető érzést vált ki benne. Lassan engedte ki a levegőt, hagyta, hogy az arcába hulló aranyszínű fürtöket kifújja. A várakozás gyötrelme már kezdte kikezdeni türelmét. Meddig kell még várnia? Már nem volt vihogó csitri, nem volt már ismeretlen előtte a fizikai gyönyör. Tudta, mi fog következni, tudta, mit akar, és ezt most akarta. Lábait

felemelte, és Chase acélos csípője köré fonta. Csípőjét egyértelmű hívogatást kifejezve megfeszítette, arra csábítva a férfit, hogy adja fel tartózkodását. Chase a földre könyökölt Marea teste mellett. Ujja a kemény, rózsás mellbimbóval játszott. A nő nyöszörgése csak fokozta vágyát. Ajkait felemelte a fülcimpájáról, amit az előbb nyalogatott. Haja Marea nyakát csiklandozta, miközben hallotta szapora lélegzését. Marea ujjaival jobban szorította a férfit, körmei a hátába mélyedtek. Ha fájt egyáltalán neki, aligha vette észre. Marea sürgetően simult Chase mellkasához, keze az éden és a pokol között állapodott meg. - Azt hiszem, Látomás, nem fogom tudni olyan lassan csinálni, mint ahogy szeretném - zihálta Chase. Tekintete Marea arcának minden apró vonalát megfigyelte, emlékezetébe véste. Lélegzete arcát perzselte, miközben szemei szinte felfalták. - Nem is akarom; hogy lassan csináld! - válaszolta Marea rekedten, és ujjai a férfi hátát karmolták végig, amikor látta, hogy szeme elsötétül. Hullámzó csípője egyértelműen mutatta, hogy mit akar. Chase lassan hatolt bele, úgy, ahogy ő akarta; harcolt a derekára fonódott lábakkal, melyek folyton gyorsabb mozgásra ösztönözték. Marea ívben megfeszítette a hátát, hogy még többet kapjon; amint Chase hátrahúzódott, zavart ametiszt szemekbe nézett. Szorosan összepréselt ajkai közül nagy nehezen előtörtek a szavak, pedig most mindent akart, csak nem beszélni. - Pontosan mit akarsz, Látomás? - Hangja olyan mély volt, mint a lábuknál csörgedező patak alja. Csípője többet kívánt, ezért egy kicsit beljebb nyomult. De még mindig nem eléggé. - Mondd! Mondd meg! - Ezt! - suttogta türelmetlenül Marea, és ajkát vonakodva elválasztotta a férfi testéről. - Most! - Csípőjével a férfit ingerelte, kezével megragadta a fenekét, és próbálta közelebb húzni magához, de nem sikerült - Chase! Kérlek! Ne játssz velem, nem bírom tovább! Amikor Chase meghallotta, hogy Marea kimondta a nevét, tudta, hogy elveszett. Lehunyta a szemét, és megpróbálta visszanyerni uralmát, mely oly hirtelen elhagyta. De már túl késő volt. Minden önuralma odalett. Elfelejtkezett a türelemről. Tartózkodása véget ért. Érezni kellett, hogy körülveszi a forró mézédes puhaság, mely sokkal édesebb volt, mint amilyenre emlékezett. Sokkal, sokkal édesebb. Forróbb. Nedvesebb. Szűkebb. A küszöbnél megállt. A nedves hüvely hívta, csábította befelé, olyat ígérve, mely félő volt, hogy egész valóját felemészti. Hátát kihomorítva egy gyors lökést adott, majd eltemette magát a nőben. Egy nyögés hangzott fel az éjszakában, és Chase csak utólag vette észre, hogy az ő torkából szakadt fel. Ó... ma éjjel - sóhajtotta Marea fátyolos hangon Chase fülébe. Mindössze ennyit mondott, ennyit bírt. Chase gondoskodott róla, hogy többet ne tudjon. Szájával betapasztotta ajkait. Csókja szenvedélyes volt, nyelve csípőjének lázas lökéseit utánozta. Teste viszont azt jelezte, hogy ezt az édes gyötrődést aligha hosszabbíthatja meg egy percnél tovább. Gyorsult az ütem. Szíve kalapált. Keze és teste verejtékcseppektől volt nedves, majdnem annyira, mint az őt beborító puhaság. Ha engedte volna, már rég elérte volna az előtte magasodó csúcsot. A kielégülés hófödte hegycsúcsát. De nem akarta egyedül megmászni ezt a magaslatot. A belekapaszkodó szépséget is magával akarta vinni, aki most olyan panaszosan nyögdécselt. Vagy ha nem tudja, akkor ő sem megy.

Marea azonban felkészült rá. Már nagyon régóta. Egész életében ezt a pillanatot várta, és hogy most itt volt, egy újabb életen keresztül élvezni akarta. De nem tudta. Ami csak egy enyhe érzéki játékként indult lábai között és gyomrában, az izgalom hatalmas, ritmikus hullámává nőtt. A vágy tengerében fuldokolt, de önként vállalta a sorsát. Szívesen. Szeretett volna meghalni most, amikor a gyönyör elborította testét, és úgy kavargott benne, mint vihar az óceánon. Aztán elmosta. Oly hirtelen, hogy egész testében megremegett. Az összehúzódások egymást érték, minden lökéssel egyre erősebbek lettek. Marea élvezte ezeknek az érzéseknek csodálatos gyönyörét, és nem akarta, hogy véget érjen. Ujjai alatt összerándultak és megacélosodtak a férfi izmai. Chase lélegzete hangos lett és szaggatott, a nő bőrét simogatta, ami forró és síkos volt, ahogy érzékeny tenyere alatt siklott, teste az övéhez nyomódott. Érezte, hogy megremeg, érezte utolsó kemény és mély lökését, majd kitörő folyékony forró magját, mely mint egy láng gyulladt fel benne. Másodpercekig, percekig vagy órákig feküdtek utána összefonódva? A hűvös éjszakai levegő lehűtötte lázas testüket. Pihegésük mellett csak a levelek zizegése, a patak csobogása és az éjszakai állatkák motozása hallatszott. Amit átéltek, túl közeli volt, túl megrázó, semhogy szavakba lehetett volna önteni. Inkább hagyták, hogy az éjszakai erdő beszéljen helyettük. Az erdő és egymáshoz préselődő testükben együtt dobbanó szívük hangos volt. Chase vonakodva legördült Marea-ról, és hátára feküdt. Mielőtt Marea tiltakozhatott volna, a férfi erős karja magához húzta. Szinte természetes volt, hogy hozzábújik, nem is gondolkozott rajta. Bár Chase élénken érzékelte a karjában tartott női testet - hallotta minden lélegzetvételét, mellkasán érezte, amikor félénken elmosolyodott -, mégis sokáig nem szólalt meg. Csak később, amikor már uralni tudta érzelmeit és hangját. - Miféle varázslat ez, Látomás, hogy már az is felizgat, ha csak hozzád érek? kérdezte fátyolos hangon. Keze selymes haját fésülte, és visszanyomta fejét mellkasára, amikor az felemelte, hogy ránézzen. Ha olyan világosan tükröződtek érzései szemében, mint ahogy szívében érezte, nem akarta, hogy Marea meglássa. - Nem varázslat - suttogta, és lélegzetének hatására megkeményedett a férfi mellbimbója. Marea elmosolyodott, amikor látta kiemelkedni az aranyszínű szőrök közül. Mosolya szélesebb lett, amikor nyelvével izgatni kezdte, és hallotta, hogy a férfi felnyög. - Vannak olyan dolgok, amikhez nem kell varázslat. Ez is olyan. - Ez? - kérdezte Chase, és megragadta Marea állát. - És mi az az „ez”? - Nem tudom, de ugyanilyen hatással van rám is. Marea hozzásimult és Chase erősebben szorította az állát. Ujjai a nő ajkait simogatták; amik most mellbimbóját szopogatták. Amikor Marea felpillantott, meglátta Chase szemében az újból fellobbantott szenvedélyt. Kezét kinyújtotta, és végigsimított állán. A borostás áll meglágyult érintése alatt, és Chase öntudatlanul meleg keze felé fordította arcát. Egy emlék hullámzott át Marea-n; ugyanígy simogatta a kunyhójában, amikor a férfi még sebesült volt és eszméletlen. Lejjebb vitte kezét és mellkasát cirógatta. Fél kezére támaszkodva nézte. Halványan elpirult, de büszkesége nem engedte, hogy ez szavaiban is tükröződjék.

- Ha megérintesz, mindig... forróságot érzek. Bizsergést. Életre kelted az érzékeimet. Nem tudom, miért, de így van. Mindig - halványan elmosolyodott, tekintete félénknek látszott a holdfényben - így van ez férfi és nő között? Chase felhúzta szemöldökét. Kétkedve nézegette Marea-t. - Hát nem legyeskedik körülötted tucatnyi szereleméhes udvarló, akik csillapították már... kevésbé intim módon? Biztosan sokan közel jutottak már hozzád, mielőtt ott az erdőben találkoztunk. Marea megrázta a fejét, hangja halk volt. - Nem, senki. - Lehetetlen! - Pedig így van. Chase keményebben folytatta. - Meglehet, hogy angol vagyok, és így a te skót felfogásod szerint könnyen rászedhető, de azért nem vagyok teljesen bolond. Nem hiszem el, hogy egy olyan gyönyörű nőn, mint te, nem akad meg a bőgő szarvasbikák szeme! Nehéz elhinni, hogy egy férfi, egy akármilyen férfi, ha rád néz, nem szeretne a magáénak tudni! Marea mereven felült, olyan hírtelen, hogy a gondolat agyában még meg sem fogalmazódott. Mélyet lélegzett, és válla felett hidegen nézett a férfira, akinek kusza, szőke hajjal keretezett arca - melyen a holdfény táncolt - zavart volt, és feszült. - Azt gondolod, hogy hazudok, Sasunach? Chase mellette ült, térdét felhúzta, és könyökével rátámaszkodott. - Én csak azt szeretném tudni, miért nem élvezted te is ugyanazokat az örömöket, mint más fiatal nők. - Hát nem éppen ezt tettem most? - Marea válla merev volt, háta egyenes, állát felvetette. Remegő ujjaival a ruhájáért nyúlt, és a gyűrött fehér anyagot vadul áthúzta a fején, és belebújt. Chase nem akadályozta meg, csak fürkésző tekintettel figyelte. - De igen, de eddig miért nem? - Keze ökölbe szorult, ahogy elképzelte, amint megmarkolják a ruhát, ami eltakarta előle a nőt. Szerette volna eltépni a közéjük ékelődött akadályt. - Tudom, hány éves vagy, és tudom, hogy még szűz voltál azon az éjszakán, amikor azt hittem, hogy csak álmodlak. Most már tudni szeretném, hogy miért. -A földre ütött a tenyerével, amikor Marea nem válaszolt. - Az ördögbe is! Ez nem természetes. Egy ilyen gyönyörű nő, mint te... - Ne, ne mondd ezt! - kiáltotta Marea erős, ugyanakkor mégis remegő hangon, kezét fülére tapasztotta, és mereven előre-hátra hintázott. Meglehetősen gyerekes reakció volt. Amikor a kisgyerek éjszakai szörnyekről hall, akkor viselkedik így, de Marea-t ez nem érdekelte. Rémületében nem tudott gondolkozni. Talpra ugrott, kétségbeesetten kereste a többi ruháját. Chase nem értette viselkedését, hiszen éppen most mondott neki egy bókot, saját mércéje szerint nem is kicsit. - Marea, nincs semmi rossz abban, hogy... - kezdte, de elnémult. - Nem vagyok gyönyörű! Nem... vagyok... gyönyörű! Ne mondd ezt még egyszer, mert nem bírom hallani! Kérlek! Ez az utolsó, halálra rémült könyörgés Chase szívébe markolt. Könnyek csillogtak Marea tágra nyílt szemében, csillapíthatatlan remegés rázta vállait, amikor lehajolt, hogy gyorsan összeszedje a többi ruháját. Chase el sem tudta képzelni, mit mondhatott, ami így felzaklatta. Mert halálra volt rémülve, ezt látta rajta. - Marea...? Kezét nyújtotta, de Marea hátralépett, és a fák irányába kezdett lassan hátrálni. Chase követni akarta, de amikor meglátta, hogy szorítja mellére elszakadt

kendőjét, belenézett félelemtől csillogó ametiszt szemébe, és földbe gyökerezett a lába. - Marea! - kiáltotta, amikor az megfordult, és mint egy ijedt nyúl, az erdőbe iramodott. Aztán lágyabban szólt. - Látomás! Gyere vissza! Szédülve állt, és nézte, ahogy megszökik. Marea mozdulatai rémülete ellenére is kecsesek voltak. Chase úgy érezte, mintha egy rész szakadt volna ki testéből, amikor a nő eltűnt. Kimerülten rogyott a földre. A gyenge, lelapult fűszálak még őrizték testük melegét. Fejét lehajtotta a fűtakaróra, és beszívta Marea édes illatát - A pokolba! - hörögte, és kezével nagyot csapott a földre.

21. fejezet

Marea csak azért nem tévedt el már órákkal ezelőtt, mert olyan jól ismerte a vár körüli erdőt. Inkább lovát kellett irányítania. Chase orra elől ellopni a gyönyörű pej kancát sokkal könnyebbnek bizonyult, mint gondolta. Néhány jól irányzott szó a lovak őrzésére kijelölt mogorva fickónak, na és néhány jól irányzott fenyegetés, és már fel is nyergelte a lovat, még mielőtt Chase visszatért volna a táborba. A combját verdeső kardot már nehezebb volt megszereznie. Kíváncsi volt, mennyire fog fájni az őr feje, ha majd magához tér. Csodálatos érzés volt, ahogy a szél belekapott hajába, arcát csípte, és könnyeket csalt a szemébe. Teste már sajgott az órák óta tartó lovaglástól, de ez a fájdalom csekély ár volt a szabadságért, Az oldala már nem fájt. A gyógynövények, amiket az erdőben szedett Guy Falken segítségével, csodát tettek, bár Marea ezt tudta előre. A fertőzéstől nem tartott, annál inkább attól, hogy nem tudja embereit kiszabadítani Douglas fogságából. A holdfényes égboltra emelte tekintetét. A csillagok mutatták neki az utat, amikor elbizonytalanodott - de ez ritkán fordult elő. Számításai szerint a várnak annak az ösvénynek a végén kellett lennie, amin éppen haladt. Nem sokára meg kell pillantania a folyótorkolat legészakibb pontját. Néhány perccel később el is érkezett oda. Tőle jobbra állt a szikla, amely mellé öreg barátnőjét temette el. Balra a szélfútta faágakon túl meglátta Kinclearnon körvonalait. A várból jövő zaj belehasított a langyos levegőbe, majd elvegyült az éjszaka különféle neszeivel. Marea átvetette a kantárt a ló fején, lecsúszott a nyeregből, és lovát a holdfénytől csillogó vízhez vezette. A kanca horkantott egyet, mielőtt lehajtotta volna a fejét, majd inni kezdett. Marea letérdelt a homokos parton, két tenyerét belemerítette a vízbe, és maga is élvezte, hogy milyen hideg. A jéghideg hegyi folyó vize állán és karján csurgott, miközben ivott. Elégedetten sóhajtott, majd ingujjával megtörölte arcát. Nem tudta biztosan, mire figyelt fel. Egy ág reccsenésére vagy egy állat zajára a bozótban? A mellette álló ló váratlan mozdulatára? Bármi is volt az, hirtelen

világosan érezte, hogy már nincs egyedül a tisztáson. Félelem kúszott fel a hátán, keze automatikusan a kard markolatára kúszott, és szorosan megragadta. A pengét kihúzta a hüvelyből. A száraz levelek megzizzentek, amikor egyetlen mozdulattal felemelte és körbeforgatta. Száját kinyitotta, de vészkiáltás nem jött ki a torkán. Egyedül volt. Ameddig a gyenge holdfényben ellátott, a fákig és azon túl is, nem volt senki. Ezt mondta neki kutató pillantása. De a tarkóján még mindig érzett félelem mást mondott. Vadul felkiáltott, amikor észrevette, hogy egy rejtőző szempár őt nézi. - „Tulach Ard”! - kiáltotta a MacKenzie-k csatakiáltását, melyet születése óta már számtalanszor hallott, majd magasra emelte kardját, állát pedig még magasabbra. Aztán a Douglas klán csatakiáltását is elharsogta: - „Buadh no bas”! - Győzelem vagy halál? - érdeklődött egy hang a sötétből. A levelek hangosan zizegtek, amikor néhány ijedt madár felröppent. Marea rémülten hallotta, hogy a férfi akcentusa angol. - Csak te, egy nő fenyegetsz engem? - Igen, „drabach, doup”, és még sokkal fenyegetőbbet is mondok, ha nem jössz elő, hogy én is lássalak. Meglóbálta a kardot, bár nem tudta, mióta van ott a férfi. A hangját jobbról hallotta Marea, ezért arra a részre figyelt. - Akkor mondd - biztatta. Ágak ropogása jelezte, hogy a sötétben közelebb jön. - Előttünk az éjszaka. De ne felejtsd, hogy felelősségre vonlak minden sértésért, függetlenül attól, hogy értem-e, vagy sem. Tehát tudta, hogy megsértették. Marea-t érdekelte volna, hogy honnan tudja. - Nem hiszem, hogy sértés lenne, ha csak az igazat mondom - szólt gúnyosan. Keze kezdett fájni, ahogy a súlyos kardot tartotta, de mégsem engedte le. Egy MacKenzie soha nem ereszti le a kardját egy elbizakodott angol kutya előtt. Bocsáss meg nekem, ha rosszul értelmezted a szavaimat. Nem sértésnek szántam. Én csal; a tényt állapítottam meg. A kettő nem ugyanaz. - Ez igaz. Az a különbség köztük, hogy az előbbiért megkorbácsolnálak, az utóbbiért megölnélek. - Most ki kit fenyeget? - Marea szemében kihívás és nyugodtság látszott, közben pedig ujjai remegtek, szíve kalapált. - Ez nem fenyegetés, ez ígéret. Ahogy a férfi beszélt, előrelépett egyet. Az ágak még árnyékot vetettek rá, de nem annyira, hogy Marea ne tudta volna kivenni a körvonalait. Nyelt egyet. Magas volt, széles vállú és szőke. Testtartása, ahogy egy nyírfa törzsének támaszkodott, arrogáns volt és magabiztos. A távolság és a gyenge fény miatt nem látta a szemét, de magán érezte a tekintetét. Bizsergett a bőre. - Nem öllek meg, ha most elmész - figyelmeztette Marea a férfit. Szavai jóval több bátorságot tükröztek, mint amit magában érzett A férfi világosan látta ezt, és felnevetett, mire Marea megborzongott. - Milyen kedves! - gúnyolódott. Egy lépéssel közelebb jött, de még mindig árnyékban maradt. - De sajnos nem fogadhatom el nagylelkű ajánlatodat Marea türelme ekkor a végére ért. Még dolga volt. Az emberei kiszabadítására már félig kész terve a fejében volt, de még ki kellett dolgoznia. Nem volt most ideje játszani! - Mit akarsz? Nem tudok mást, mint a ruháimat, amik rajtam vannak, és némi élelmet a zsákomból. - Szemügyre vette a férfi öltözékét. Még ebben a fényben is látta drága ruháit. - Bár úgy látom, egyikre sincs szükséged. Vakító fehér fogsora kivillant, amint elmosolyodott. - Az élelemre valóban nincs szükségem - mondta olyan hangon, mint egy farkas, amelyik épp most

ajánlotta fel a rókának, hogy őrzi a barlangját, - De ha a ruháidat hajlandó vagy nekem adni, hogyan is utasíthatnám vissza! - Beszélj komolyan! - Halálosan komolyan beszéltem. - A férfi szavai világosak és félelmetesek voltak. Minden szóval egyet lépett előre, míg Marea ugyanolyan ütemben hátrált. Egészen a folyó partjáig, ahol már nem tudott egyetlen lépést sem tenni anélkül, hogy ne essen a vízbe. Keze már nagyon fájt a nehéz kardtól. Teste többi része a kimerítő lovaglástól sajgott. A férfi még közelebb lépett, és még ijesztőbbnek tűnt. Mivel a hold a háta mögül sütött, csak alakjának baljós körvonalai rajzolódtak ki. Magasabb volt, mint ahogy a távolból látszott. Vállasabb. Erősebb. Fenyegetőbb. A ló felhorkant és félrehúzódott, mintha megérezte volna a férfiból áradó veszélyt. - Tedd le a kardot! - utasította Marea-t, amikor már alig egylábnyira állt tőle. - Nem! - Jobb lesz, ha inkább én veszem el tőled? - kérdezte, és hideg, könyörtelen hangon felnevetett. - Nem mintha nekem ellenemre lenne ez a megoldás. Ellenkezőleg! Szeretem, ha az asszonyaim bátrak, de csak egy bizonyos határig. Jobban tennéd, ha nem szurkálnál! - Nem vagyok az asszonyod! - Már a puszta gondolatra is összerándult, és haragosan folytatta. - És nem is leszek. És ami a szurkálást illeti, az egyetlen dolog, amit szúrni szeretnék, az ez a kard, mégpedig egyenesen a fekete szívedbe, ha még egyet felém mersz lé... A férfi mert. És még egyet, mielőtt Marea befejezhette volna a mondatot, s öklével már ki is ütötte kezéből a kardot. Marea keze lüktetett az ütéstől, a kard pedig a magas fűbe esett. Sajgó kezét a derekára tette, és lova után nézte. Későn döbbent rá, hogy ezt kellett volna legelőször tennie, amikor rájött, hogy nincs egyedül. A ló selymes sörényébe markolt, de egy erős kar a derekára fonódott, és visszarántotta. Kemény csípőhöz és feszes hashoz préselődött a teste. Mélyet lélegzett, mivel a férfi karja erősen szorította. A férfi másik kezével megragadta Marea állát. Oldalra fordította a fejét, hogy így egymás szemébe nézzenek. - És most beszélgessünk azokról a sértésekről hörögte, miközben forró, szaggatott lehelete Marea arcát perzselte. - Miféle sértésekről, disznó? Sokat mondtam, és mind igazak. - Csak most ismerte fel a férfit, mivel az idő kicsit megváltoztatta vonásait. Azonban a kegyetlenséget nem tudta kitörölni Henry Graham szeméből, melyet a vibráló holdfény csak még jobban kiemelt. - Mindről beszélgetni fogunk - dörmögte. De egyszerre csak egyet - ujjai Marea vállába vájtak, ahogy durván megfordította, hogy mindegyikért sorjában külön megbüntethesselek. Bár Henry még csak tizennyolc éves volt, már egy jő fejjel magasabb volt nála; Marea-nak állandóan felfelé kellett néznie. Arca jóvágású, de félelmet ébresztő; az orrát és a hangját kivéve nem hasonlított Chase-re. Vonásai túl kemények, kegyetlenek voltak, tekintete büntető és szilárd. Amikor Marea őt nézte, eszébe jutott, mekkora ostobaságot követett el, amikor elhagyta a tábort és Chase-t. - A helyedben nem próbálnám meg, szuka! - vicsorgott, amikor látta, hogy Marea a lábszárig érő fűben heverő kardra néz. Hirtelen a vicsorgás olyan valamivé változott, amit a felületes szemlélő majdnem mosolynak gondolna. De csak majdnem. A Marea vállán szorosabbra záródó ujjak ezt cáfolták. - Gyere! Nem kérek semmit, amit nem önként ajánlasz fel. Ó!

Marea-t elégedettséggel töltötte el, hogy sarkával rálépett a férfi lábára. De nem sokáig. Ahogy a szorítás gyengült, azonnal cselekedett. Térdét felrántotta, és a férfi lába közé rúgott, majd ellökte magától. Tompa zuhanással ért földet, és összegörnyedt a fűben. Marea hallotta, hogy felnyög, de rá sem pillantva a lovát kereste. A ló is szívesen hagyta ott Henry Grahamet. Marea felpattant rá, és nekiiramodott. Csak akkor nézett vissza, amikor elérte a fákat, akkor is csak egy másodpercre. Henry Graham már talpon volt, csak kicsit hajlott háttal állt, s nézte, amint a nő elszökik - de nem tett ellene semmit. Marea nem látta a szemét, de érezte benne a gyűlöletet. Szinte égette. Csakúgy, mint szavai, amelyek fülében visszhangzottak, amikor lehajolva bement az erdőbe. - Fuss csak, szuka! - gúnyolódott, hangja visszaverődött a fatörzsekről. Minden szavánál az öklét rázta. Fuss, amíg tudsz! De ne hidd, hogy nem foglak megtalálni! Megtalállak, és gondoskodom róla, hogy keservesen megbánd azt, hogy most visszautasítottál!

22. fejezet

Marea már vacogott, mire elérte a dombtetőn az erdőt. Ha lenézett, meglátta a vár sötét, csipkézett körvonalait. Az őrök akkorának látszottak, mint a hangyák, ahogy a mellvéden fel-alá sétáltak. A holdfény visszaverődött az évszázados szürke kőfalakról. A halvány fény a Solway folyó sötét vizén játszott, úgy tűnt, mintha higany folyna víz helyett. A várba vezető híd fekete szalagként szelte át a folyót. Hűvös szél fújt, Marea ezért szorosan összehúzta magán a kendőt, csekély melegét élvezve. De nemcsak a szél miatt borzongott A Henry Grahammel való találkozás még élénken élt benne. Vacogott a foga, amikor eszébe jutott, hogy perzselte lélegzete az arcát, hogy szorította magához. Amíg Chase férfiasan kemény teste izgalmat ébresztett benne, gonosz öccse csak undort. Ezt az érzést nem akarta újból érezni. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy elveti vad tervét, és egy másikat dolgoz ki. Egyetlen dolog volt, ami meggátolta ebben: biztos volt benne, hogy Douglas emberei - akiknek az elszökött foglyokat kell visszahozniuk a várba még ha nem tértek vissza, hamarosan megjöhetnek. Douglas dührohamot kap, ha megtudja, milyen könnyen szöktek meg. Ki tudja, mit tesz a MacKenzie foglyokkal, ha meghallja a hírt. Marea tudta, ezt a kockázatot nem vállalhatja. Ahány rokona csak volt a földön, az mind a vár börtönében sínylődött. Kötelessége volt kiszabadítani őket még akkor is, ha közben a várat nem tudja visszaszerezni. Thomasnak és Randynek tartozott ennyivel. Zandernek pedig sokkal többel. Bár minden porcikája fájt, és mindennél jobban vágyott egy kiadós alvásra, leszállt a lóról. Visszafordította az állatot, rácsapott az oldalára, és nézte, ahogy az

visszaüget az erdőbe. Levelek zizegtek, ágak recsegtek patái alatt, ahogy a sötét fákat és a bozótokat kerülgette. Amikor a lódobogás elcsendesedett, Marea az ellenkező irányba indult; be az erdőbe, a mocsár felé. Cam McPhearson hűséges szolgája volt a Grahameknek, Chase mégis úgy nézett rá, mintha a férfi őrült lenne. Chase szíve hevesen vert, ahogy ujjaival idegesen beletúrt hajába. - Elment? Mit akarsz azzal mondani, hogy elment? Hova az ördögbe mehetett volna az éjszaka közepén? Ló nélkül! Cam kényelmetlenül toporgott. Ahogy Chase-t tetőtől talpig végigmérte, eszébe jutott minden rémtett, amit az apja művelt. A patak csobogása szinte túlharsogta válaszát, olyan halkan szólalt meg. - A nőnek... hm... volt lova. - Micsoda?! - Azt mondtam, hogy a nőnek... - Hallottam. - Chase keze ökölbe szorult, próbálta fékezni magát, hogy ne tépjen ki minden szót a férfiból. Hirtelen rádöbbent, hogy apja pontosan ezt tenné a helyében, ezért uralkodott magán. - Magyarázd meg! Hogy az ördögbe tudott lovat szerezni? És hol a pokolban volt Hector? - Őrizte a lovakat, uram - felelte Cam nehezen. Keze nemrég szerzett kardjának markolatára siklott. Ha az úr feldühödik, Ő lelkiismeret-furdalás nélkül védeni fogja magát. - Azt akarod mondani, hogy csak úgy nyugodtan odament hozzá, és elvitt egy lovat az orra elöl? - őrjöngött Chase. Hogy dühét levezesse, járkálni kezdett, de ez sem segített. - Hector nem próbálta megállítani? Vagy legalább megkérdezte volna, hogy mit akar! - Nem tudta, uram. Eszméletlen volt. - Dehát épp most mondtad, hogy... - Igen, a lovakat őrizte - javította ki magát gyorsan Cam -, amíg a nő oda nem ment, és beszélgetni nem kezdett vele. Utána leütötte, és attól kezdve Hector eszméletlen volt. Ekkor vette el a lovat és a kardját. Chase megfordult. Lába alatt fenyegetően zizegtek a levelek, ahogy közeledett, és néhány centiméterre megállt az ideges férfi orra előtt. Legalább egy lábbal volt magasabb Cam McPhearsonnál. - A nő leütötte és elvesztette az eszméletét? Egy csitri lány azt az óriást? - Igen. Hector sem büszke rá. - Azt elhiszem. - Mit akar most tenni, m'lord? - kérdezte Cam idegesen. Nem túl régóta, amióta ismeri Chase-t, most látta először dühösnek. A látvány több volt, mint félelmetes, különösen hogy párosult apjának kegyetlen és fi megérdemelt hírnevével. - Túl sötét van ahhoz, hogy utána induljon. - Ördög és pokol! - Chase ismét megfordult, elment a szikláig, majd vissza. A kardhüvely minden dühös lépésnél lábához ütődött. Mióta Cam megtalálta Chaset a többiek lassan kezdtek az erdőbe szivárogni. Több tucat férfi leskelődött feléjük a fák védelméből. Csak néhányan mertek közel menni hozzájuk, ami nagyon rosszul esett a haragos Chase-nek. „Istenem, félnek tőlem! Hétpróbás haramiák, mégis félnek... tőlem!"

Hát David Graham ennyire kegyetlen volt? Költői kérdés volt, amire természetesen igen volt a válasz. Apjának ilyen volt a természete. Ezeknek az embereknek minden okuk megvan arra, hogy féljenek Graham fiától. Chase háromszor megtette a szikla és a Cam közötti távolságot. Ekkorra dühe lecsillapodott annyira, hogy emberi, hangon tudott megszólalni. Tekintve, hogy mennyire mérges volt, úgy gondolta, hangja bámulatra méltóan fegyelmezett, amikor megszólalt: - Indulunk!

Marea kilépett a kunyhójából. Fekete ruhájának alját bokája köré csavarta a szél. Cipőjét elnyelte a ködös pára, mely már majdnem térdig ért. A fátyolt furcsán nyomasztónak érezte, amikor arca elé vetette, s az kitömött vállait súrolta. Derekára erősített bőrerszényében Őrizte azokat a dolgokat, amik, ha egy kis szerencséje van, segíteni fogják tervének végrehajtásában. Az erszény elején három kis bojt libegett minden lépésénél. Az alagút bejáratát jelző sziklát nem volt nehéz megtalálni, még a falevelek között átszűrődő pislákoló fényben sem. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végigment a föld alatti folyosón, pedig a valóságban mindössze tíz percbe telt. Mikor kilépett az üres éléskamrába, és bezárta maga mögött az ajtót, úgy érezte, mintha az alagút nedves sötétje ruhája és kitömése alá szivárgott volna, beleivódva bőrébe. Douglas csak egy helyen lehetett. Ebben az éjszakai órában biztosan ágyban fekszik. Az alapján, amit apja mesélt neki Ian Douglasról, valószínű, hogy az egész várban csak egyetlen hálószoba felelt meg neki. Hogy Marea odajusson, a díszteremből kellene felmennie a széles lépcsőkőn az emeletre. De így megkockáztatja, hogy észreveszik, s mindenki tudomást szerez tervéről. Ezt a kockázatot hajlandó volt vállalni, ha ezzel kiszabadíthatja családtagjait és barátait. Marea már a lépcső felénél járt - túl messze ahhoz, hogy felszaladjon, s túl messze a visszamenetelhez is -, amikor csizmakopogást hallott az alsó szintről. Visszafojtotta lélegzetét, és a kőfalhoz lapult. Fekete ruhája és fátyla segítségével könnyen beleolvadt a környezetébe, De mennyi ideig maradhat itt így, észrevétlenül? És mi lesz, ha az a valaki feljön a lépcsőn? Akkor észreveszi. És minden elvész. Lehunyta a szemét, lélegzet-visszafojtva várt. Közelről hallotta a lépéseket, és azt, hogy a lépcső alján megállnak. Marea-nak elállt a szívverése. Észrevették. Tudta, érezte. Félve kinyitotta a szemét, és fejét nem fordítva el, lenézett a lépcsőn. Alig tudta a lent álló alakját kivenni. Sötét ruhái egybeolvadtak a folyosó sötétjével. Csak néhány pillanat múlva látta, hol van széles válla, és hol kezdődik az árnyékos sötétség. Csak szőke haja mutatta, hogy ott van, minden tincse, mint a jelzőtűz világított. Fejét egy pergamen fölé hajtotta. A papír hangosan megzörrent, amikor a férfi a lábát az első lépcsőfokra tette.

- Látni kívánt, m'lord? Chase még magasabbra vonta szemöldökét, amikor meghallotta Guy Falken hangját. Megjelent előtte a kép, ahogy a fiú és Marea egymás mellett ültek a

sziklán, nevetgéltek, és érezte, hogy felforr a vére. Szorosan fogta a kantárt. Amikor felnézett, égő smaragdzöld tekintetét Guyra szegezte. - Mennyi idő múlva érjük el Kinclearnont? - Legrosszabb esetben fél óra múlva. - És legjobb esetben? - Negyedóra múlva, ha az eső nem áztatta fel az utakat. Feszült csend telepedett közéjük, szaggatott lélegzésük egy ütemben hallatszott a lódobogással. A folyamatos ringatózás Chase amúgy is fájó izmait tovább kínozta. De jólesően elvonta figyelmét kavargó gondolatairól. Arca megfeszült, egy izom rángatózott szája szegletében. - Elmondta neked, mit akar tenni, miután eljut a várba? - Elmondani nekem? Miért mondana el nekem bár... - Elmondta? - Nem. - Miért nem? - Chase tudta, abba kellene hagynia, egy szót sem szólnia többet, de nem volt rá képes. Egy kis ördög mardosta belülről, és kényszerítette, hogy folytassa. - A szeretők nem osztják meg egymás között a titkaikat? Guy fiatal arca megkeményedett. A holdfény táncolt haragtól elváltozott vonásain, ami szokatlan, bölcs kifejezést kölcsönzött a fiúnak. Amikor megszólalt, hangja fegyelmezett, de felháborodott volt. - Nem szeretem a célzásait, m'lord. - Nem célozgatok én, csak az igazságot mondom. Le mered tagadni? - Igen, akár százszor is! - Ostoba vagy! - Smaragdzöld szeme összeszűkült, ahogy Falkenre nézett. Egy kisebb vagy egy okosabb ember hagyta volna, hogy lova kiessen a ritmusból. Egy bűnös is. De Guy Falken tartotta a lépést. - Nem vagyok vak, láttam, amit láttam jegyezte meg Chase. Falken döbbenten nézett rá. Remegő ujjakkal szorította a kantárt, mert nemegyszer ő is áldozatául esett David Graham féktelen dühének. De csak reszkető keze árulkodott elgyengüléséről. Hangja erős volt, és gúnyos is. - És mi az, amit látott, m'lord? Hogy beszélgettünk? Nevetgéltünk, miközben gyógynövényeket és bogyókat gyűjtöttünk a sebére? Hát ez tényleg gyanús! Ezért már jogosan levághatná a fejem. - Le is vágnám, ha a barátságotok itt nem állt meg - mormolta Chase, de hangjából már hiányzott az él. Kezdett kételkedni vádjaiban. A gondolat nem volt kellemes, de nemcsak az apja iránt érzett gyűlölete miatt, hanem azért is, mert nem szeretett kételkedni magában és az ösztöneiben. - Ha a nő hajlandó lett volna, kihasználtam volna az alkalmat. Nem törődtem volna a következményekkel - mondta Falken, és úgy tűnt, éppen annyira meglepi őt is az, amit mond, mint Chase-t. - De nem volt hajlandó. És én még soha nem csináltam olyannal, aki nem önként akarta. Pláne, ha a nő másvalakire tekintget. Chase tekintete feszült lett és vádló, vizsgálódva figyelte Falkent. Másvalakire? - Hát tényleg nem sejti, kiről beszélek? - kérdezte Falken, és láthatóan megnyugodva szemlélte Chase dühtől eltorzult arcát. Bár Chase keze lesiklott a kard markolatáról - ami azt jelentette, hogy a közvetlen veszély elmúlt -, a feszültség még nem oszlott el. - Nem, tényleg nem tudja. Maga nincs tisztában sem

a nő maga iránt táplált érzelmeivel, sem a sajátjával iránta. - Falken nevetése harsogó volt, közvetlen és fiatalos. A hang Chase feszült idegeit borzolta. - Nem érzek iránta semmit - vágta rá rögtön, de érezte, milyen hamisan csengenek szavai még saját fülének is -, ő pedig gyűlöl engem. - Ha maga mondja, Chase mormolt valami érthetetlent, és nézte, ahogy Falken megrántja a kantárt és hátra marad. Sokáig a fiatal férfi szavai jártak a fejében. Marea még mindig mozdulatlanul állt, nem mert még levegőt sem venni. Tizenkét lépcsőfok, és eléri a lépcsőfordulót. De még ha sikerül is, nem sokra megy vele. Egyetlen út, amin el tud szökni, az a föld alatti alagút. Ha feljut a lépcsőn és búvóhelyet talál, azzal csak elodázza, de nem kerüli el a leleplezést. Amikor meghallotta, hogy a férfi a második lépcsőfokra lép, úgy döntött, vállalja a kockázatot. Hallotta, amikor a harmadikra lépett. Éppen neki akart iramodni, amikor egy alulról jövő hang hallatán megdermedt. - Henry! Mit csinálsz itt ilyenkor? - Douglas kilépett a folyosó homályából, s az ablakon át beszűrődő holdfényben alakja láthatóvá vált. Vörös hajának rézszínezetet kölcsönzött a halovány fény. - Téged kereslek - hangzott az azonnali, de meglepett válasz. A pergamen zörgött. Henry a papírdarabot összegyűrte, és gyorsan háta mögé rejtette. Sarka megcsikordult a padlón, amikor Ian Douglas felé fordult. - Hát itt vagyok. Mit tehetek érted? - Reubin elmondta nekem, hogy Chase és az emberei kicsúsztak a kezed közül. - Henry könnyedén lelépkedett a lépcsőn, de szavai súlyosan hangzottak. Természetesen megmondtam neki, hogy téved. Bátyám szabadsága nem volt a megállapodásunk része. Ugye, Douglas? - Én... izé... nem volt a megállapodásunk része, nem. De... - De? - vicsorgott Henry hidegen, miközben egyet lépett felfelé a lépcsőn. Marea életében először érzett némi szimpátiát a férfi iránt, aki ellen apja annyit harcolt. De csak nagyon minimális szimpátiát. - Nos? A bátyám még mindig a foglyod, ugye? A te érdekedben remélem, hogy igen, mert nem szeretem, ha elárulnak. - Nem árultalak el - ellenkezett Douglas erőtlenül, - Nem az én embereim hibája volt. A nő a félelmükre alapozott. Felhasználta ellenük babonás hiedelmeiket. Mi, skótok a babonákat nagyon komolyan vesszük, tudod? - Nem, nem tudom. De nem is érdekel. Marea fellopózott a lépcsőn, amíg lent a csoszogó lépteket hallotta. Hat lépcsőfokot haladt, amire abbamaradtak a léptek. A kőfalhoz lapult, és lenézett. Henry Graham megmarkolta Douglas ingét, és a falhoz nyomta. Bár Douglas nagyobb volt és szélesebb, Henry szemében volt valami vészjósló, ami előnyt adott neki a skóttal szemben. - Hol van Chase? - Ne-nem tudom. A nő rászedte az embereimet. Azt mondta, hogy fordítsanak hátat nekik, s mire azok visszafordultak, a foglyok nagy része eltűnt. Egy suhintás hallatszott, majd közvetlenül utána borotvaéles penge szegeződött Douglas torkának. A sötét ellenére is jól látszott Henry Graham tőre. - Hova mentek? - Nem tudom. Marea-nak ismét sikerült három lépcsőfokot felmennie. - Ki fogod deríteni? - Igen, ha tudom.

- Ez nem elég! - Ez a legtöbb, amit tehetek. Marea felért a lépcsőfordulóra, és befordult a sarkon. Ahelyett, hogy a kihalt termen futott volna keresztül, ahogy tennie kellett volna, várt és fülelt. - Nem, fattyú! A legtöbb, amit tehetsz, hogy befejezed a munkát, amire felbéreltelek. - Nem ölhetem meg annyi tanú előtt. Minden ok nélkül. A kormányzó a fejemet venné. - Már nem lesz fejed akkorra, mert én hamarább végzek veled, ha nem teszed meg.. - Ez már komoly fenyegetés volt, Douglas levegő után kapkodott. Henry hangja vészjóslóan csengett. - Hajnalig adok haladékot, hogy megtaláld és megöld a bátyámat. Ha nem nyújtasz megfelelő bizonyítékot arról, hogy a feladatot végrehajtottad, még mielőtt a hajnal első sugara megjelenne az égen, én öllek meg. Lassan és kínzások között. - Hajnalig? De hát addig alig hat óra van. Nem tudok... - Hajnalig! Egy perccel sem tovább. Dühös léptek hallatszottak a lépcsőn felfelé, míg alul a folyosón bizonytalan csoszogás visszhangzott. Marea felemelte szoknyáját, és besurrant a hallba. Megkereste a jobb oldali második ajtót, lenyomta a kilincset, és bement a hálószobába. Szorosan a vastag faajtónak dőlt. Kapkodva szedte a levegőt az ijedtségtől szerencsés, ám kockázatos megmenekülése után. Hallotta, hogy a léptek közelednek, elhaladnak az ajtó előtt, majd elhalnak. A folyosó végén hangos csattanással kinyílt egy ajtó. Henry Graham hangja szűrődött be a faajtó résein, aminek Marea támaszkodott. - Reubin, nem hittem, hogy még itt talállak. Beszélnünk kell! Az ajtó becsapódott, elvágva a beszélgetést. De Henry és Reubin hangjának tompa moraja még hallatszott a folyosón. Marea nem vesztegette tovább az időt. Kisurrant a hálószobából, és arra indult vissza, amerről jött. Nem mert egy másodpercet sem pihenni, mert félt, hogy Douglas Chase felkutatására összegyűjti az embereit, s azok Chase helyett őt találják itt. Épp hogy elérte az alagutat. Már hallotta a lábak dobogását az emeleti teremben. Lassan lépkedett az alagút sötétjében.

- Maga viccel - jegyezte meg Cam, és felhúzta a szemöldökét, ez lehetetlen! - Ez a parancsom! És a parancsot teljesíteni kell! A domb tetején lévő erdőben voltak. A hold kikukucskált egy koromfekete felhő mögül, és a várat hátborzongató fénybe vonta. Az erdő árnyai egy ideig biztonságos búvóhelyet nyújtottak nekik, de nem sokáig. Nem volt idő a vitára. - De mi van akkor, ha már várják? Ha így belesétál a csapdába? Nem volna jobb, ha foglyul ejtenénk Douglast? Akkor biztosan tudnánk, hogy mit tervez. Nem lephetne meg bennünket, ha még azelőtt elfogjuk, hogy cselekedhetne. Chase vizsgálódva nézte a férfit. Volt abban valami, amit Cam mondott, ha lett volna elég embere, hogy egy ilyen tervet végrehajtson. De nem volt. Az ő tervében is volt azért logika. - Még ha teljes lenne a létszámunk, akkor sem tudnánk visszaszerezni a várat. Miből gondolod, hogy most sikerülne, mikor csak feleannyian vagyunk? - Váratlanul támadnánk - érvelt Cam, így nagy előnyre tennénk szert - Igen, ha nem lennénk ilyen fáradtak. Így azonban csak hátrányt jelentene.

Chase tekintete a csipkézett vároromra vándorolt, és azon gondolkozott, vajon Marea a vastag várfalakon belül van-e. Visszanézett Camre. - Nem tudjuk, hogy Douglas elfogta-e a nőt. Azt viszont tudjuk, hogy fogva tartja embereim felét és az összes MacKenzie-t. Egyetlen lehetőségünk van csak, hogy kiszabadítsuk őket. Nem szeretném, ha ez elveszne egy hirtelen kovácsolt terv miatt. - De... - Nem! Kiadtam a parancsot, McPhearson. Téged bízlak meg azzal, hogy ellenőrizd, teljesítik-e! - Rendben van, uram - bólintott Cam kelletlenül. -Nem tetszik, de megteszem. Összeszedem az embereket, és ahogy utasított, Brackenhillbe megyünk erősítést kérni. - Barna szemei figyelmesen nézték Chase-t, majd egy pillanatra aggodalom csillant meg a mélyén. - És ha közben szüksége lenne ránk? Chase leszállt a lóról, és a kantárt Camnek nyújtotta, majd egy idősebb férfi kezébe nyomta, amikor Cam nem volt hajlandó átvenni. - Nem lesz rátok szükségem. Megfordult, és a többieket otthagyva az erdőbe indult. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg áthaladt a keskeny völgyön, és Agatha kunyhójához ért. A kis ház üres volt. Énje egyik fele meglepődött és kissé aggódott, hogy Marea máshová ment, másik fele viszont nem nyugtalankodott. Egy kövér fekete macska hangos dorombolással és szeretetteljes dörgölőzéssel üdvözölte, miközben Chase becsukta maga mögött a vékony ajtót. Felemelte a dagadt, szőrös állatot, és hagyta, hogy a nyakához simuljon, mialatt a sötét kandalló mellett álló hintaszékhez ment. Leült, ölébe vette a macskát. Futólag vette csak észre az állat hasában megmozduló kölyköket. Éles karmok szántották végig izmos combját, míg várt.

23. fejezet

A köd nem volt vastag azon az éjszakán. Nem sokkal a föld felett kavargott. Kiálló ágak és bokrok egy-egy darabja kandikált ki a vékony párarétegből. A levegő savas volt az aznapi esőtől. A kunyhó kéményéből nem szállt fel füst, nem érződött a finom étel illata. Senki nem várta otthon, Marea mégis megelégedettséggel nézte a roskatag házacskát. Már hiányzott neki a mocsár. Hiányzott a köd és a koromfekete égboltról jövő halovány holdfényben kirajzolódó göcsörtös fatörzsek látványa. Oly sok évvel ezelőtt itt gyógyult fel Graham támadása után. Itt nőtt fel, itt sajátított el mindent, amit Agatha megtanított neki Ez a kunyhó különleges helyet foglalt el szívében, és belesajdult a szíve, ha rágondolt. Marea-nak fájt minden porcikája, fáradt volt; egy ásítást elnyomva belépett a kunyhóba. Corbie a növényekkel borított asztal tetején heverészett, lustán leugrott, hogy üdvözölje gazdáját. - Szervusz, szemtelen kisasszony - köszöntötte Marea fáradt hangon a macskát. Combizmai fájtak, amikor leguggolt, és megsimogatta az állat megduzzadt hasát.

A kölykök mozogtak a tenyere alatt. Elmosolyodott, amint hangos dorombolás töltötte be a zsúfolt szobát, - Már nem sokára meglesz, kislány! A kicsik már nagyon szeremének kijönni. De fogadok, te is legalább annyira szeretnéd már. Corbie nyávogott egyet, és gazdájának lába körül sündörgött. - Biztosan éhes vagy már - mormolta Marea, és óvatosan felemelve az asztalra tette. Bozontos fekete farka csapkodta az asztalt, amint kinyújtózott. Nagy, kerek szemeivel figyelte gazdáját, aki a lámpát kereste a sötétben. - Itt kell lennie valahol! - Az ablak alatti kis asztalon egymás hegyen-hátán lévő dolgok között kutatott. - Persze, ha mindent egy helyre tennék, könnyebb lenne megtalálnom. Ugye, Corbie? Nem Corbie, hanem egy mély, telt hang válaszolt, amitől Marea háta borsózni kezdett - Ezt keresed, kis hölgy? A szoba másik végében felgyulladt a lámpa. Hatalmas ujjak állították nagyra a kanócot, amitől a szobát narancssárga fény öntötte el. A fény nem volt olyan erős, mint a betolakodó szemében tükröződő elszántság. - Ho-hogy kerültél ide? Chase elterpeszkedett a hintaszékben. A lámpa nem messze állt lábától a földön. Kardja a lámpa mellett hevert, elég közel ahhoz, hogy bármikor könnyen fel tudja kapni. Hosszú lábait csak bokában fonta keresztbe, erős karjai az ölében, feje a szék támlájára hajtva nyugodott. A pislákoló fényben ugyanolyan fáradtnak látszott, mint amilyen fáradtnak érezte magát Marea. De sokkal dühösebbnek. Hanyagul elmosolyodott, és lustán megvonta a vállát. - Úgy, ahogy te, Agatha. Lovon. - Nem így értettem. Chase tekintete szinte átszúrta. - Akkor hogy értetted? Magyarázd meg, kérlek, mert túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kitalálósdit játsszak ma este. Marea kimerültsége hirtelen elszállt, és düh szikrázott fel szemében. - Otthagytalak, Sasunach. Nem fair, hogy máris utánam jöttél. Chase mosolya szélesebb lett, szemében kihívás csillant. Marea az asztalnak támaszkodott, és megmarkolta penészes szélét. - Fair vagy nem fair, itt vagyok. Úgy látszik, az én lovam gyorsabb, mint a tiéd. Nem az én hibám. - Az viszont a te hibád, hogy a gyorsaságát arra használtad fel, hogy engem kövess - szólt ingerülten a lány. Ellökte magát az asztaltól, fájó izmai elzsibbadlak az egy helyben való mozdulatlan állástól, és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában. - Egyáltalán nem értem, miért vetted a fáradságot, hogy utánam jöjj. - Nem? - kérdezte Chase egyszerűen, mintha e mögött az egyszerű szó mögött nem lett volna sokkal több. Mindketten tudták, hogy van. - Nem. - Akkor meg kellene magyaráznom. - Robusztus teste felemelkedett a székből. Állva úgy tűnt, betölti az egész szobát, mely eltörpült mérete és ereje mellett. Két lépéssel Marea előtt termett, aki érezte, ahogy testének melege rongyos ruhája alá sugárzik. A forróság ellenére megborzongott. - Azt hitted, hogy hagylak elmenni? - kérdezte lágyan, és felemelte a nyomasztó fátylat. Tenyerével végigsimította Marea arcát. Bársonyos bőre remegett az érintés alatt. - Azt hitted, hogy nem rohanok utánad, és követelek magyarázatot?

- Ezt reméltem - felelte Marea, és próbált elhúzódni tőle, de Chase másik kezével a fejét fogta, és nem engedte. Marea felemelte állát, és a férfi szemébe nézett. - Nyilvánvalóan több volt, mint amit vártam. - Nyilvánvalóan. - Chase oldalra hajtotta a fejét, és gúnyos mosollyal nézett rá. - Akkor most akár el is mondhatnád, miért tűntél el olyan hirtelen. Mivel Marea nem válaszolt, Chase megragadta a vállát. Éreznie kellett a kezeit a kitömés ellenére is, gondolta a férfi. Szép volt, és védtelen. Nevetséges volt az a tudat, hogy az összes nő közül, akiket ismert, ő volt a legrobosztusabb. Mégis volt benne valami törékenység, és ettől megenyhült. De ellágyulását nem tükrözték szavai, amikor így szólt: - Követelem, hogy válaszolj! Ha kell, egész éjszaka itt várok, de addig nem megyek el, amíg nem kaptam magyarázatot. - Maradj, ha kedved tartja! Követelj magyarázatot, ha akarsz, de én akkor sem fogok neked válaszolni! - Marea elmosolyodott, amikor meglátta Chase szemében a harag szikráját. Hamar kihunyt, de a lány észrevette, és a tudat, hogy miatta történt, nagyon tetszett neki. - Ne hidd, hogy megint átadom az ágyamat! Már nem vagy beteg. Alhatsz a földön. - Nem, kis hölgy. Sehol nem alszom addig, amíg nem beszélgettünk. Sok mindent kell megbeszélnünk. Kezdheted azzal, hogy miért hagytál ott olyan hirtelen. - Ki kellett szellőztetnem a fejem - hazudta Marea, és hátralépett, amikor Chase keze lehullott vállairól. Léptei kopogtak a földön, amíg a kandallóhoz ment. Mintha égne a tűz, kezeit kinyújtotta felé, de amikor csak a hideget érezte, ernyedten leengedte maga mellé. - Ki is kellett szabadítanom a embereimet Douglastól. A táborban jól melegített a tűz, de attól, hogy ott ültem, az embereim még nem lettek szabadok. - Hazudsz! Marea, nem figyelve fájdalmaira, megpördült. A fekete gyapjú sűrű ráncokban hullámzott bokája körül, ökölbe szorított kezét derekára tette, és a férfira meredt. - Egy MacKenzie nem hazudik! - De ez a MacKenzie igen. - Ha férfi lennék, ezért már megöltelek volna. Chase lassan mozdult. A lámpafényben látszott szemében a smaragdzöld tűz. Marea érezte, hogy felforrósodik teste pillantásának hatására - gyűlölte magát - De nem vagy férfi, kis hölgy. Ha az lennél, már régen megverekedtünk volna. - És azóta már az apád mellett feküdnél. - Chase nem vette észre, hogy a nő ökle remegni kezd. A fenyegetésre ő is fenyegetéssel válaszolt. - Vagy te feküdnél a tied mellett - mondta, és egy vészjósló lépést tett felé. Marea hátrált, és a kandalló hideg kőfalához nyomult. - Tűnj el! Chase még egy lépést tett előre. - Azt hiszem, maradok. - Azt mondtam, tűnj el! Nem akarom, hogy itt légy! Chase olyan közel állt hozzá, hogy a nő mellének hegye mellkasához ért. Nem ment közelebb, bár szemében látszott a vágy, hogy megtegye. - Akarod vagy sem, itt maradok. - Hüvelykujjával végigsimított Marea kemény vállán. - Egy ideig. - És ha azt mondom, hogy álmodban megöllek? - Már korábban is fenyegettél. - Lustán elmosolyodott, amint a régen mondott szavakat újra a nő arcába vágta. - Megpróbálhatod, de nem lesz könnyű dolgod.

Arckifejezésének láttán Marea hallgatott. Testének és agyának fáradtsága lassan kezdett elmúlni. Kimerülten a kőfalnak támaszkodott. Az ablakon kinézve kérdezte meg: - Mit akarsz tőlem, Sasunach? Túl fáradt vagyok a vitához. - Választ a kérdésemre. Ez minden - felelte Chase. Mélyet lélegzett, és érezte, ahogy a nő melle hozzányomódik. Itt nem volt kitömés, de nem is volt rá szükség. Marea álla megfeszült, ami arról árulkodott, hogy ugyanolyan mértékben érzi a kettőjük között fellobbanó vágyat, mint Chase. - Azután Kinclearnont szeretném visszakapni. - Nem a tied - felelte Marea, ezzel ügyesen kikerülve, hogy az első kérdésre is felelnie kelljen. De látta, hogy Chase ezt észrevette. - Kinclearnon a MacKenzieké. - Jelen pillanatban Kinclearnon Douglasé. - Kezét megfordította, és tenyerébe vette Marea arcát. Ó, milyen lágy volt! Hangja szaggatottá vált. - és egyikünk sem tud semmit tenni ellene. - De ez nem lesz mindig így. Az idő helyrehozza a dolgokat, nem tudtad? - Nem. - Chase tekintete éles lett, ahogy vizsgálódva méregette Marea-t. A nő szeme túl nagy volt, szája túl lágy, túl édes és ártatlan. Gyanú ébredt a férfiban. - Van valami terved? - Igen. - Egy terv, amit nem mondasz el? - Igen. Kezeit leengedte, és megfékezte magában a vágyat, hogy kirázza a nőből a többit. Nem! Volt annak egy finomabb, élvezetesebb módja is, hogy kiszedje belőle azt, amire kíváncsi. És Chase egy pillanatig sem habozna ezt a módszert alkalmazni, ha ezzel a biztonságukat szolgálná. Észrevétlenül mozdult feléje. Teste magától is ment volna. Ez elkerülhetetlen volt. - Egy terv, amivel kiszabadítod az embereidet, és megszerzed a várat? - Igen - mondta komoran Marea, és Chase vastag nyakát nézte. Az ér ugyanolyan vadul lüktetett a bronzbarna bőr alatt, mint az övé. Testének melege átszivárgott ruhája és kitömése alá. Forrósága bőrét simogatta, lélegzete arcát perzselte. Chase közelebb mozdult, amíg nem érezte Marea mellkasának hullámzását. - Egy terv, amiben én nem szerepelek? - Igen! - Ördög vigye, Marea-nak fogalma sem volt, hogy tudta Chase a falhoz szorítani anélkül, hogy észrevette volna. Csípőjéhez a kőfalhoz hasonló keménység nyomult. Marea megragadta a férfi vállát, hogy el ne essen. Szemében zavartság tükröződött, mialatt Chase heves tekintete fogva tartotta. - Egy terv, amit ma éjjel fogsz megvalósítani? - Szeme elsötétült, ahogy a boszorkányos öltözetet nézte. - Igen - felelte Marea, de inkább sóhajtotta, mivel Chase csípője hozzápréselődött, mintha a felajzott testüket elválasztó anyagon át akarna törni. Chase torkából halk nyögés tört fel, amikor Marea ajkaira lenézett. A nő forró lehelete arcát érintette, inge alá is bebújt, nyakát, felsőtestét simogatta. Egy pillanatra elfelejtette, hogy információkat szeretne kiszedni belőle. Elfelejtette a taktikát, csak mohó vágyat érzett, hogy megízlelje, érezze még egyszer, s magáévá tegye. - Túl kíváncsi vagy olyan dolgokra, amik nem tartoznak rád - suttogta Marea zihálva.

A szavak kizökkentették Chase-t gondolataiból. Pislogott egyet, és bambán nézett rá, mire Marea megismételte, amit mondott. - Minden, amit teszel, boszorkány, rám is tartozik -közölte Chase, és keze Marea karjára vándorolt, összepréselve a kitömést, ami elrejtette előle a bőrét. Legyőzte a vágyat, hogy letépje róla. - Nem kellene, hogy így legyen. - De így van. Marea felsóhajtott. Vére pezsgett, szíve vadul dobogott. Minden lélegzetvétel kínzó gyötrelem volt, mert ezáltal egymáshoz préselődött testük. Keze égett a vágytól, hogy Chase nyaka köré fonódjon, teste könyörgött, hogy testébe olvadjon. Csak az a tudat adott erőt neki, hogy Chase az ellensége. De ez az erő gyenge volt, hamis, nem igazi, mivel teste, mint mindig, most is cserbenhagyta. Chase tenyere Marea csuklóját égette, melyet könnyedén átértek ujjai. Kérges bőre gyenge testét dörzsölte, mégsem volt kellemetlen érzés. - Hol voltál, Látomás? - kérdezte Chase, miközben forró ajkai a lány fülcimpáját szopogatták. Elmosolyodott, mikor Marea megremegett. - Vártam rád. - Sé-sétálni mentem, hogy... hm... lemossam a piszkot magamról. Chase nyelve nyakára siklott. - Nem hiszem el - lüktető ütőerén vándorolt végig ajka. Érezte, hogy felgyorsul Marea szívverése. - Érzem az erdő illatát a hajadban, Marea. A hangaillat és a lószag még mindig érezhető. - Felemelte a fejét, és tenyerébe fogva a nő arcát, homlokát az övéhez támasztotta. Nehezen és szaggatottan vette a levegőt. - Hová mentél? Mondd el! - A várba - suttogta Marea, és lehunyta a szemét. Nem bírta nézni a férfi szemében izzó vágyat, mert ugyanazt látta, ami benne is kavargott. - Me-meg akartam ijesztem Douglast a babonás félelmeire alapozva, de nem sikerült. - Nem ijedt meg? Marea felnyitotta a szemét. - Nem is próbáltam. - Miért nem? Nem ezért mentél oda? - Nem volt rá alkalmam. - Marea nem folytatta, Chase könyörgő tekinteté ellenére sem. Mit mondjon neki? Azt, hogy már a puszta gondolat, hogy hajnalhasadás előtt megölik, halálosan megrémítette? Hogy amikor meghallotta a fenyegetést, mindent elfelejtve rohant vissza, hogy megtalálja és figyelmeztesse öccse kétszínűségére? Hogy hazafelé az úton bizonytalanság fogta el? Hogy bár tisztában van vele, hogy nélküle sokkal jobb lenne neki, az esetleges halála mégis nagyon mélyen érintené? Ezeket nem mondhatta el. Nem akarta. Egy ilyen vallomás elgyengítené... és egy MacKenzie különben sem mutatja ki a gyengeségét soha. Arcát erősebben fogta. Chase hangja mélyebb lett. - Valami történt, ugye? Mi? - Semmi nem történt..- Próbált elhúzódni, de Chase erősen szorította. Hiába tolta el széles vállait, a szorítás nem engedett. Az egyetlen dolog, amit tenni tudott, hogy ide-oda mozgott, mire Chase szeme elsötétült, és vállával erősen a kőhöz szegezte. - Elegem van a hazugságaidból, MacKenzie! - morogta, s türelme egyre fogyott. Gondolatai kívánták őt, teste is könyörgött, de lelke, a lelke az többet akart A nőt teljes egészében, a becsületességét is. - Marea, ha nem mondod meg, mi történt a várban, magam megyek oda, hogy kiderítsem. - Ne! - kiáltotta Marea, és megmarkolta Chase ingét, mintha ezzel vissza tudná tartani, hogy odamenjen Douglas karmai közé, aki meg akarja ölni. Mintha vissza tudná tartani gonosz testvérétől. Nem kérdezte magától, hogy esetleges halálának gondolata miért okoz neki ilyen nagy fájdalmat. Csak tudomásul vette a tényt.

- Tehát valami mégiscsak történt Megmondod, mi volt az, boszorkány? Vagy én magam találjam ki? - Mondtam már, hogy semmi. - Ez a „semmi” úgy tűnik, nagyon felizgatott. - Igen. Nem kellene, de mégis így van. - És ez a „semmi” engem is érint? Marea habozott. - Igen. De nem beszélhetek róla. Csak azt kérem, maradj itt a kunyhómban, itt biztonságban vagy. Chase meglepődött. - Biztonságban? Számít neked, hogy biztonságban vagyoke, vagy sem? Marea mélyet lélegzett, és lehunyta a szemét. Akarata ellenére a férfira támaszkodott, fejét a vállára hajtotta, erezte lüktető szívdobogását. A ritmikus hang és a szorosan ölelő kar megnyugtatta. Gyengédséggel teli pillanat volt, amit Marea annál is inkább élvezett, mert talán ez volt az utolsó. Összeszorította a fogát és bólintott. De ez a válasz nem volt elég Chase-nek. Kezét Marea felsőkarjára tette, és vonakodva eltolta magától. Marea felnyitotta a szemét, és Chase a nő gyötrődő pillantásával találkozott. - Mitől akarsz megvédeni, Látomás? - kérdezte rekedten. Marea nem felelt, bizonytalanul harapdálta alsó ajkát. - Mondd meg! Nem tudom megvédeni sem magamat, sem téged, ha nem tudom, merről jön a veszély. - Mindenhonnan! Mindenfelől várható! - mondta gyorsan Marea, mielőtt még meggondolhatta volna magát, mert most nagyon fontosnak érezte, hogy elmondja az igazságot: meg akarja menteni a férfi életét. Nem számított, hogy tudta, nem lenne szabad, hogy ennyire érdekelje; most nem törődött ezzel. - Va-valakik meg akarnak ölni még hajnal előtt. Valakik, akikről nem gondolnád, hogy az ellenségeid. - Ezért akarod, hogy itt maradjak? - Igen. Itt biztonságban vagy. Agatha kunyhójában nem fognak keresni. - És neked fontos, hogy ne találjanak meg? - dörmögte Chase hitetlenkedve. Érdekel, hogy élek-e vagy halok? - Szavai halkan törtek fel torka legmélyéről, mintha félne attól, hogy a nő megcáfolja. Marea felemelte kezét, és remegő ujjaival megsimogatta Chase arcát. Tenyere alatt érezte, hogy borostás álla megfeszül. Látása elhomályosult, hangja érzelemdúsán szólt. - Igen, érdekel! Túlságosan is. Chase átkarolta a derekát, és közel húzta magához. Marea nem ellenkezett, hozzásimult izmos teste vonalához. Chase lehajtotta fejét és mélyen beszívta hajának friss illatát. Aranyvörös fürtjei selyemként simultak arcához. - Egy életen keresztül arra vártam, hogy halljam ezeket a szavakat. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy tényleg ki is mondod. - Addig élvezd, amíg tudod - zihálta Marea, miközben ajkaival a férfi nyakát csókolgatta. - Mert soha többé nem mondom. - De mondod, Marea - ígérte Chase rekedten, és felemelte a fejét. Tekintete perzselt, mikor lehajolt, és égető csókját szájára tapasztotta. - Mondod még - dörmögte, lélegzete felforrósította Marea bőrét, csókja egyre hevesebb lett.

Marea átkarolta a nyakát, és közelebb húzta magához, teste éhesen hozzásimult. Alig néhány órája volt csak, hogy Chase a karjaiban tartotta, csókolta, szerette, mégis mintha napokkal ezelőtt történt volna. Bár csak néhány lépésnyire volt tőle az ágy, legalább egy mérföldnek tűnt. Chase felkapta Marea-t, sietve, türelmetlenül oda vitte, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy édes testét ölelheti, ezért ki akart használni minden pillanatot. A szalmazsák besüppedt, ahogy ráfektette, majd betakarta testével. Marea kicsinek érezte magát alatta, de mégis a mennyországban volt. A ruhákat letépték egymásról, és félrelökték. Türelmetlen kezek meztelen testet simogattak. Egyikük teste meghajolt, a másik válaszolt rá. Forrón, hevesen, gyorsan és égetően szerették egymást. Chase lökéseit Marea éhesen fogadta. Az eksztázis már szinte elviselhetetlenné vált, aztán a kölcsönös gyönyör hullámai elöntötték őket. Gyors, egyidejű összehúzódások gyűrűztek végig testükön és szívükön. Kimerülten egymáshoz simultak. Összefonódva pihentek egy ideig, ami óráknak tűnt, de így sem volt elég. Amikor Chase el akart húzódni, Marea lába szorosan fogta csípőjét, és nem engedte. Chase könyökére támaszkodva kisimította Marea homlokából verejtéktől nedves haját, és zavartan nézett le rá. - Ne hagyj el! - mondta a nő magas, feszült hangon, közben alig tudott lélegzeni. - Soha! Chase tudta, milyen sokat jelentenek ezek a szavak, és hogy így Marea milyen sebezhetővé vált. Lehajolt, és gyengéden megcsókolta. - Nem hagylak el, Látomás! Soha! - suttogta fátyolos hangon. - Te az enyém vagy most és mindörökké, így rendelte a sors. Akkor sem engedlek el, ha ezt követeled. Marea elégedetten sóhajtott fel. Végigsimított a férfi hátán. Bőre meleg volt, és feszes. Kellemesen borzongott ujjai alatt. Ezúttal nagyon lassan szerették egymást. Most Marea teste mondta ki azokat a szavakat, amelyeket szája képtelen volt.

24. fejezet

A hajnal első sugara besütött az ablakon. A napfény arany sávja elégedett, meztelen testeket világított meg. Corbie Chase combja mellett heveredett le. Chase, azon kívül, hogy a hegyes karmok időnként végigszántották lábát, másra nem panaszkodott. A szobát hangos dorombolás, az újonnan meggyújtott tűz pattogása és vidám madárcsicsergés töltötte be. Második tökéletes és kínzóan lassú csatájuk után Marea elmondta Chase-nek, hogy milyen beszélgetést hallgatott ki Henry és Douglas között. A harmadik után, mely forró, heves és gyors volt, beavatta a tervébe. Néhány perccel ezelőtt.

- Nem elég alaposan átgondolt terv - dünnyögte Chase, közben Marea ujjhegyeit szopogatta. Nyelvével végigsimított körmein, és megízlelte a vért, amit egy gyönyörteljes pillanatban az a hátából karmolt ki. - Nem elég alaposan átgondolt? - ismételte meg Marea felháborodva. Máskor kifogást emelne a sértés ellen, de most túl elégedett volt, túl jól érezte magát ahhoz, hogy bármit is kifogásoljon. Az ágyon feküdt Chase-zel szemben. Nagyot sóhajtva hozzásimult, és mélyet lélegzett. Chase hanga- és verejtékillatot érzett. Kábító keverék volt. Marea oldalra fordult, és ránézett a férfira, majd azt mormolta. - Nem elég alaposan átgondolt? Ez volt a legjobb terv, amit hirtelenjében ki tudtam találni. Bevált volna szerintem, ha lett volna elég időm. - Talán. - Chase lehajolt, és Marea térde alá bújtatta, a kezét, majd megfogta a lábait, és csípője köré fonta. Látta, ahogy a nő szeme elsötétül, amikor vágyának nagy, kemény bizonyítékát a nedves helyre illesztette. Túl hamar kívánta meg újra. Chase tudta, hogy túl hamar, teste mégis mást mondott. Istenem, mennyire vágyott rá! És mivel a nő nem lökte el magától... Előremozdult, és belehatolt. Marea kinyújtózott, testével szorosan ölelte a férfit. Chase folytatta a beszélgetést, mintha teste egészen mást csinálna, nem kibe mozogna a nőben. - Ti skótok valóban olyan babonásak vagytok? Nem tudom elképzelni; Ó Istenem!; hogy egy angol bedőljön egy ilyen trükknek. - Igen - felelte Marea elfúló lélegzettel, miközben a férfi borostás állát simogatta. Chase megborzongott, és megragadta Marea fenekét, hogy közelebb vonja magához, amint lökései egyre erősödtek. - És ami téged illet, Sasunach; ó, ez jó; emlékszem, volt idő, amikor azt hitted, hogy megmérgezlek. - Ujjai nyakára vándoroltak, aztán a sebhelyet simogatta, amit Randy hagyott a vállán. Emlékszel? - Hmmm? Ja, igen, de soha nem hittem el igazán. - Marea a csípőjét irányította, hogy az övével együtt mozogjon. Amikor a nő ujjai visszatértek arcához, ajkával elfogta, és szájába vonta. Nyelvének nedves melege simogatta ujjperceit. Marea remegett, teste tűzben égett, mintha ma éjjel már nem járta volna meg háromszor a vágy csúcsát. Most újra odarepítette a férfi. - Igenis, elhitted! Meglehet, hogy csak néhány másodpercre, de akkor is hittél nekem. Óóó! - nyögött fel, amikor Chase mélyen belehatolt, majd visszahúzódott, és újra lökött egyet. Aztán még egyet. És még egyet. Én lá-láttam, hogy néztél az edényre; Ó, Chase!; és láttam a ké-kétséget a szemedben, amikor; igen, igen, gyorsabban!; megérezted a gyógyír első csípéseit. Ezt nem tagadhatod. - Nem is tagadom. - Testük egymáshoz feszült, elvált, majd megint egymáshoz préselődött Lélegzetük összekeveredett, mindketten ziháltak. - Mondd még egyszer, Látomás! - suttogta Chase rekedten. - Mi-mit mondjak? - A nevemet. Mondd ki a nevemet. Olyan édesen hangzik a te szádból. - Chase! - sóhajtotta Marea, ír akcentusával úgy hangzott, mint egy selymes simogatás. Szemhéja elnehezült, amikor a férfi ajkaira tekintett. Lökései gyorsak, mélyek, és ó, oly őrjítőek voltak. - Szeretem, ahogy hangzik. - De nem annyira, mint én - dörmögte Chase. Felemelkedett, és a nőt a hátára fordította. Marea átkarolta a nyakát, és száját csókra éhesen kínálta.

Chase ajka forró volt és perzselő, miközben teste kibe mozgott a nőben. Lökései hosszúak voltak, mélyek és erőteljesek. Meglepően rövid idő múlva Marea megborzongott, és a férfi nevét kiáltotta. Chase ugyanezt tette. Erőtlenül Marea-ra hanyatlott, és karjait teste alá csúsztatta, hogy szorosan magához tudja ölelni. Szorosabban, mint ahogy nőt ölelt eddig, vagy ezután fog. - Ezt már nem kellett volna - szólalt meg, miután lélegzése kezdett újra normális lenni. - Ma még sok dolgunk van. A szavak jeges zuhanyként érték Marea-t. Harcolt a kényszer ellen, hogy felkeljen az ágyról, és eltávolodjon a férfitól. Persze nem is tudott volna, mivel Chase teljes súlyával rajta feküdt. Ezért úgy gondolta, témát kell váltania, méghozzá azonnal. Kimondta az első gondolatot, ami eszébe jutott. - Elnéztelek tegnap, amikor aludtál. Jól néztél ki a kendővel betakarva. Ha nem beszélnél, még azt hinném, hogy skót vagy. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, Marea rádöbbent, hogy ez az igazság. Eszébe jutott, hogy nézett ki rajta a kendő, amit éjszaka ráterített. A zöld anyag illett a szeméhez, egy árnyalattal sötétebbnek mutatva azt. A sárga szálak olyan színűek voltak, mint az alvástól összekuszálódott hajfürtjei. A vörös kiemelte egészséges arcszínét. De nem lehetett eltéveszteni Chase Graham nemzetiségét. Orra angol volt, járomcsontja túl királyi ahhoz, hogy skót legyen, ajkai vékonyak. És hogy nem növesztett szakállt, az önmagáért beszélt. Vajon ez az általában tisztára borotvált, de most borostákkal borított áll lenne az ő személyes lázadása? Marea ezen gondolkozott, amikor Chase elhúzódott tőle. Erre ráfigyelt, tekintete a férfi arcát kutatta. Pillantása feszült volt. Igen, ezek a szemek és az alacsonyan ívelt szemöldök emlékeztette valamelyest a felföldi vonásokra, melyeket oly jól ismert. Élénken figyelte a férfi reakcióját, és meglepődött, amikor tényleg reagált Chase éppúgy hozzászokott ahhoz, hogy bókot kapjon, mint Marea ahhoz, hogy elhárítsa. Ő még gyakorlatlan volt az elhárításban, ezt mutatta óvatos válasza. Sötét van itt - felelte mereven. - Napfényben nem látnál egyetlen vonást sem, ami büszke skót őseidre emlékeztetne. Marea összeráncolta a homlokát, amikor egy lehetetlen ötlet jutott az eszébe. A gondolat nevetséges volt, persze. Előre tudta, mit fog felelni Chase, de csak azért is megkérdezte. Csak hogy megnézze, igaza volt-e. - Gondolod? Én nem lennék olyan biztos benne. A múlt éjszakáig nem is kerestem. De most, hogy jól megnéztelek... Chase éppen legördült a nőről, hogy leszálljon az ágyról. Félúton volt, amikor felfogta Marea szavainak jelentését. Megdermedt. Mindkét kezével a feje mellett könyökére támaszkodott. Marea csípője puha volt a teste alatt, Chase nehéz súlyával az ágyhoz szegezte, és óvatosan ránézett. - Miről beszélsz? - A származásodról. Vagyis inkább arról a feléről, amit eltitkolsz. Miért nem beszéltél nekem soha a skót őseidről? - Miért beszéltem volna? - Hangja feszült volt, rekedtes, szinte csak suttogott. Rád tartozik? - Nem, de jó lett volna tudni. Chase arany szemöldöke magasra húzódott. - És így minden más lenne, ugye, Marea? A véleményed már nem lenne olyan elítélő és cinikus, ha tudod, hogy skót vér is folyik az ereimben. - Igen - vallotta be Marea zavartan.

- Jobban el kellene rejtened az érzéseidet - mondta Chase. Könyökére támaszkodva egyik kezével megérintette Marea arcát. - A szemed a lelkedet tükrözi, Marea. Látom benne, hogy azáltal, amit most megtudtál, más lettél. Éppen ezért nem mondtam el neked. Nem is akartam elmondani. - Skót ősök ide vagy oda, ne hidd, hogy valaha is megbocsátom a Grahameknek, hogy legyilkolták a családomat. - Chase szavai mély fájdalmat okoztak neki, ezért ő is ugyanolyan fájdalmat akart neki okozni. Mivel teste az ágyhoz volt szegezve, ezért szavakkal bújt ki terhe alól. - És ebben a mészárlásban te is részt vettél, Sasunach - sziszegte Marea. - Igen, és nagyon köszönöm, hogy emlékeztetsz rá - jegyezte meg Chase gúnyosan. Keze erősebben szorította a nő állát. Úgy tűnt, nem veszi észre, milyen erősen, sem azt, hogy Marea megvonaglik alatta. Kemény arccal nézte őt. - Erre nagyon büszke vagyok, és eldicsekszem vele mindenkinek, aki meghallgat. Bár hangjában önutálat csengett, Marea mégsem merte elhinni, hogy tényleg így érez. - Nem láttam, hogy valaki kényszerített volna. Önként tetted, amit tettél. Chase szárazon felnevetett; Marea-n vagy önmagán?, aztán felállt az ágyról. Meztelen volt, de ez éppúgy nem zavarta, mint a hideg reggeli levegő. Az ablakon beszűrődő arany napsugarak, ahogy testére estek, megvilágították bronzbarna bőrét. Izmai hullámzottak, amint átment a szobán, és könyökével a kandallópárkányra támaszkodott. Ujjaival a hajába tűrt. - Mit értesz azon, hogy önként? - kérdezte, de közben nem pillantott fel, továbbra is a kandallóban lévő salakot és hamut nézte. - Ha azt, hogy szabad akaratomból mentem-e apámmal, akkor igen, önként. Ha azt, hogy csináltam-e olyat, amire nem vágyok büszke, ami ellentmond szilárd elveimnek, akkor azt mondom, nem önként tettem. Marea felült az ágyban, és a támlának támaszkodott. Térdét felhúzta, és a kendővel betakarta magát. Tekintete nem szakadt el Chase csontos arcéléről. Dühösnek látszott, de Marea egy szóval sem könnyített a helyzeten. Neki is nagyon fájt, amit kapott. - Egy férfi nem tesz olyat, amit helytelennek tart. Nem enged az elveiből, ha azok elég szilárdak. - Én igen. - Hirtelen egy röpke, megfejthetetlen kifejezés villant fel arcán. Egy izom megrándult szája sarkában. Sokat jelentett neki ez a vallomás, de hogy miért, azt nem lehetett tudni. Felé fordult, és vizsgálódva nézte. - Gondolod, van olyan pillanat, amikor elfogadom azt, amit lettem? Gondolod, hogy a sikoltásaid nem kísértenek álmomban, vagy azoké a nőké, akik úgy jártak, mint te? - Öklével a párkányra csapott. Az ütésre a száraz növények a padlóra hulltak. - Akkor jobban gondolj bele, mert igenis így van. Hallom a sikolyokat, látom, amint meghalnak körülöttem az emberek. Előjön, amikor alszom, amikor ébren vagyok, amikor téged ölellek! Emlékszem az oktalan vérontásra és arra, hogy én is részt vettem benne. - Megvonta a vállát, hangja elmélyült. - És gyűlölöm magam azért, amit tettem. - Akkor miért tetted? - kérdezte Marea, és jobban beburkolózott a nagy kendőbe. Kerülte Chase tekintetét, mert félt, hogy elkínzott arckifejezése láttán meglágyul a szíve. - Abba is hagyhattad volna. Ha valóban úgy éreztél, ahogy elmondtad, akkor egyáltalán nem kellett volna apáddal tartanod. - Te ezt nem érted. - Nem, ha nem magyarázod el. Egy pillanatnyi feszült csend után Chase lágyan megkérdezte. - Te ismerted az anyádat, ugye? - Marea lassan bólintott, homlokát ráncolta, de kitartóan csak

maga elé nézett. - És az apádat is. Mondd, milyen volt? Erős? Szerető? Megbízható? Sokat dicsért? Csak a családja és a klán járt a fejében, és az, mivel szolgálhatná őket legjobban? - Igen - felelte Marea, hangjába büszkeség és szomorúság vegyült. Ujjai idegesen babrálták a kendő rojtos széleit. - Connor MacKenzie jó ember volt. Jószívű és erős. Tekintete összeszűkült. - Miért kérdezed? - David Graham nem volt ilyen jó. - De az apád volt. - Igen, bár ezzel nem nagyon dicsekszem. - Ugye, nem szeretted? - Marea ezt nehezen tudta elképzelni, hiszen ő szeretetben nőtt fel. - Nem, Marea. Minden ízemmel gyűlöltem őt. És még mindig gyűlölöm. - De hát az apád volt! - ismételte, és nagyon megdöbbent. Védi ő David Grahamet? Persze hogy nem, mindössze próbálja megérteni a fiát. - Tudom, ki volt. Tudom, mi volt: egy kegyetlen vadállat, akinek a szíve olyan hideg volt, mint a jég. Ha ettől jobban érzed magad, tudd meg: ő is ugyanúgy gyűlölt. Marea bensője élénken tiltakozott ez ellen. - Biztosan mást is érzett irántad. - Igen. Undort. Ő maga mondta. Undort és csalódottságot. Marea arra a babára gondolt, aki anyja testében élt még, amikor az meghalt. Ha a gyermek fiú lett volna, szeretettel, büszkén, tisztelettel és bátorsággal nevelték volna fel. Szép és erős férfivá nőtt volna, mint az apja. Egy MacKenzie soha nem fordítana hátat a gyermekének úgy, ahogy David Graham fordult el Chase-től. Már a gondolat is elborzasztotta. - És mi van a büszkeséggel? Soha nem volt rád büszke? Chase nevetése hideg volt, és kemény. - Nem látott bennem semmit, amire büszke lehetett volna. Ha rajtaütöttem egy ellenséges klánon, és ötven marhával tértem meg, korbácsával azt adta tudtomra, hogy még ötvenet kellett volna szereznem. Ha megszerveztem egy támadást, amivel visszaszerezhettük a tőlünk ellopott dolgokat, és voltam olyan szerencsés, hogy azokkal tértem vissza Brackenhillbe, azt mondta, hogy a rablókat is hoznom kellett volna. És ha azokat is elhoztam, apám jól irányzott ökölcsapása emlékeztetett a jogomra, hogy a tolvajokat a helyszínen megölhetem. Marea visszarettent a kegyetlen képtől, amit Chase festett neki. Megnyalta kiszáradt ajkait, és egy gyors pillantást vetett a férfira. Chase háttal állt neki. Nem kellett a szemébe néznie, Marea anélkül is tudta, hogy keserűséget tükröz. - Ha ez mind igaz, akkor jogos a gyűlöleted - mormolta, mert nem tudta, mi mást mondhatna még. - Ezt senki sem vonhatja kétségbe. - De én igen - morogta Chase. - Látnom kellett volna, mi történik, amikor Henry megszületett. Látnom kellett volna, hogy amiért olyan keményen küzdöttem, apám szeretetéért és tiszteletéért, soha nem lehet az enyém. Nem tudod, milyen érzés volt nézni, hogy bálványozta Henryt; szeretetét és gondoskodását egy olyan gyerekre fecsérli, akit én már hónapokkal a születése előtt gyűlöltem. Marea felállt az ágyból, testén szorosan összefogva a kendőt. Mezítláb lépkedett a koszos padlón. Szabad kezét felemelte, de néhány centire Chase karjától megállt a levegőben, és habozott, hogy megérintse-e. Forró, kavargó feszültség áradt a férfiból, mely még perzselte kezét. Pár másodperc múlva karja lehullott.

- Ne légy olyan szigorú magadhoz, Chase! Természetes, hogy féltékeny vagy, ha azt, amiért olyan sokáig küzdöttél, megtagadták tőled, és valaki másnak adták. Chase a hajába túrt. A nő szavai nem vigasztalták meg. - De büszke sem lehetek rá, Marea. Csak egy szörnyeteg gyűlöl egy ártatlan csecsemőt. Egy szörnyeteg... vagy David Graham. - Én már találkoztam az öcséddel. Ha ellenséges érzelmeket táplálsz iránta, nagyon megértelek. Chase hidegen felnevetett. - A drága kis Henry a Graham-erkölcsök szerint él, ugye? Túl is szárnyalta már talán. Én erre soha nem lettem volna képes. - Örülök, hogy ezt hallom. Benned sokkal több emberi vonás van, mint a testvéredben. Ne hagyd, hogy mások mást mondjanak. Még önmagadnak sem. Chase oldalra pillantott, amikor megérezte karján a nő kezét. Ujjai melegek voltak, és jólesett az érintése. Megnyugtatta, még ha szavai zavarba hozták is. Ha nem ismernélek jobban, Marea, azt hinném, hogy az ellenségedet próbálod megvigasztalni. Azért vagy ilyen gyengéd, mert félig skót vagyok? - Az öcséd is félig skót, mégis inkább meghalnék, mint hogy ugyanezt mondjam neki. Chase rátette kezét Marea kezére. - Henry született angol. Az én anyám volt skót. És nekem kellett megfizetnem azért, hogy ő skót volt, és volt olyan szemérmetlen, hogy meghalt, hogy életet adjon nekem. Henry anyja viszont egy angol szolgáló volt, akit huszonkét éves korában David Graham kiszemelt magának. - Akkor törvénytelen gyerek vagy? - kérdezte Marea meglepődve. - Nem. Margaretet, az anyámat apám elvette. Helen élt vele házasságkötés nélkül. Sokszor hallották apámat azt mondogatni, hogy tanult az első esetből, amikor a skót szukát az oltárhoz vezette. Azt mondta, nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát. Ezért örököltem én Kinclearnont, bár apám az életét adta volna azért, hogy az öcsémé legyen. - Kárörvendő mosolyra húzódott a szája. - Beteges öröm ez, hogy tudom, mennyire gyűlölt volna, ha megtudja, hogy enyém lett az, amiért ő annyi ártatlan ember vérét kiontotta. - Ezért akarod annyira a várat? - kérdezte Marea lágyan. - Hogy bosszút állj rajta? - Ez az egyik oka, de távolról sem az egyetlen. - Van más is? - kérdezte Marea, és érezte, hogy tenyere alatt összerándul a férfi izma. Ujjai megremegtek, és megpróbálta visszahúzni a kezét, de Chase megszorította, és nem engedte. Testének melege Marea kendője alá szivárgott, és felmelegítette. - Igen. Van még más oka is - sóhajtotta Chase, bár hangja egyáltalán nem volt nyugodt. Marea várt, hogy a férfi elmondja, mi az. Nem akart találgatni. Egy olyan férfinál, mint Chase, ez úgyis hiábavaló lenne. Amikor nem válaszolt, Marea feltekintett. Az ablakon beszűrődő kora reggeli napfény tüzet gyújtott a férfi tekintetében. Szeme valószínűtlenül zöldnek látszott: fénylő, komoly és vizsgálódó volt - Nem mondod el? Chase csak azzal válaszolt, hogy gyengén megszorította a kezét, aztán hátralépett. Felvette a ruháit a földről, odalépett az ágyhoz, és leült a szélére. Csak amikor már félig felhúzta izmos lábszárán a nadrágját, akkor nézett fel. - Öltözz fel, kis hölgyem! - felállt, és tovább húzta a nadrágot - Még egyszer mondom, ma még sok dolgunk van.

Mire nadrágja a csípőjéhez ért, Marea elfordult. Elvörösödött, amikor képzeletben folytatta a nadrág útját fölfelé. Van egyáltalán olyan rész a testén, ami nem gondosan kidolgozott és bronzbarna? Ha igen, még meg kell találnia. - Marea? - Tessék. - Úgy hangzott ez a szó, mint egy sikoltás. Hirtelen és keményen csattant fel. Marea hallotta, hogy Chase közeledik felé, de nem fordult meg. Nem mert. Ki tudja, milyen áruló érzelmek úsznak a szemében, melyeket nem szeretett volna megmutatni a férfinak. Érezte, hogy megáll mögötte. Érezte, hogy félig felöltözött, testének melege átsugárzik a kendője alá, és meztelen bőrét simogatja. Lélegzete meleg volt, kellemesen perzselte nyakát és aranyvörös fürtjeit. Marea nehezen vette a levegőt. Belélegezte a férfi fűszeres illatát, mely összekeveredett saját, lágyabb virágillatával. Megijedt, amikor Chase a meztelen vállára tette a kezét. Hirtelen megfordult, közben majdnem leesett róla a kendő. Még idejében erősen megmarkolta, rojtos végeit szorosan fogta álla alatt. Tekintetét felemelte, és látta, hogy Chase vizsgálódva figyeli. Szeme ugyanolyan fényes volt, mint korábban, csak most nevetés bujkált benne. - Azt mondtam, öltözz fel! Még... - ...sok dolgunk van ma. Hallottam - válaszolta Marea, és megpróbált ellépni előle, de Chase megfogta a karját. Még a kendő gyapjúanyagán keresztül is félelmetes volt a szorítása. - Mi az ördög van veled? - kérdezte, és humora hirtelen elszállt. Amikor a nő nem válaszolt, erősödött a szorítása a karján. - Kérdeztem valamit, Marea! Várom a válaszod! - Nincs semmi bajom - felelte Marea tömören összeszorított szájjal. Chase-t nagyon bosszantotta, hogy nem néz rá. Marea nem tudta, miért. - Ez nem válasz - egy csuklómozdulattal maga elé húzta. Marea kétségbeesetten próbálta magán tartani a kendőt, de Chase az egyik sarkán állt, és így az anyag vészesen lecsúszott a mellén. - Mondtam már, hogy semmi bajom - mondta kitartóan, és a kendőt rángatta. - ...felöltözöm? Marea megdermedt. Honnan tudja? Nem kellett felnéznie, anélkül is tudta, hogy Chase őt nézi. Érezte a lélegzetét az arcán. A férfi közelebb mozdult felé, amíg mellkasuk össze nem ért. Az érzés próbára tette önuralmát. Marea lehunyta a szemét, mert nem tudta, hova nézzen, csak azt tudta, hogy Chase-re nem akar. - Ennyire zavar a testem látványa? Marea összeszorította a száját és nem felelt. - Kérdeztem valamit - erősebben szorította a nő karját. - Nem - hazudta Marea -, egyáltalán nem zavar. - Édes, gyönyörű, kis MacKenzie, megrögzött hazudozó vagy, tudod? Marea szerette volna, ha hangja nem árulkodik hirtelen jött határtalan ijedtségéről. - Nem hazudom. És nem vagyok gyönyörű. Ne mondd még egyszer! Ne is gondold! - Azt akarod, hogy én is hazudjak? - Chase hangja lágy volt és gyengéd, de Marea-t nem tévesztette meg. Szorosan behunyta a szemét, száját keményen összepréselte. Dühös szavak voltak a nyelve hegyén, szerette volna kimondani őket, de mégsem tette. - Ha nem zavar a meztelenségem, akkor nyisd ki a szemed, és nézz rám! elengedte Marea karját, csak azért, hogy aztán a hátát fogja át. Nem szorította magához, csak végigsimított a csípőjén. Ennyi is elég volt. - Rajta!

Marea ekkor kinyitotta a szemét. Az őseire gondolt Egy MacKenzie soha nem utasítja vissza a nyílt kihívást. Mégsem nézett rá, bár már nyitva volt a szeme. Hátán Chase keze felkúszott a vállára, majd kendővel fedett karjára. Elérte a kezét, ujjaikat egymásba fonta, Marea Chase válla felett a falat nézte, még akkor is, amikor a férfi felhúzta a kezét. Egy karnyújtásnyira állt már tőle, és Marea érezte a hideget, ami elöntötte, amikor már nem érezte Chase testének melegét. - Marea, nézz rám! - Megrázta, de a nő akkor sem nézett rá. - Annyira érdekes az a fal? - Nem. - Akkor nézz rám! Marea a szemébe nézett. Tudta, hogy gúnyolódik vele. De azt is tudta, hogy azért, mert engedi. Miért? - Nézz végig rajtam! Marea végignézett. Chase mellkasa teljesen meztelen volt, csak apró, aranyszínű, göndör szőrök borították Akarata ellenére hatalmába kerítette. Tekintete lassan lejjebb vándorolt. Hasa feszes volt, köldöke csábító gödröcske bronztesten. Az aranyszínű szőr széles csíkban folytatódott lefelé, és eltűnt a nadrág alatt. Marea tekintete hirtelen megállt, és visszasiklott a férfi arcára. Mélyet lélegzett, és megharagudott azon, amit látott. A férfi kéjsóvár tekintettel nézte őt! Szeme összeszűkült, csillogott, és arra biztatta Marea-t, hogy még bizalmasabban nézzen végig rajta. Marea arca felforrósodott, keze ökölbe szorult, és legszívesebben keményen arcul ütötte volna Chase-t. MacKenzie-büszkeséggel felszegte az állát, szemrebbenés nélkül állta a férfi tekintetét. - Tetszett, amit láttál? - Megjárja - dünnyögte Marea diplomatikusan, és sajnálta, hogy hangja megremeg. - Megjárja?! Chase ujjai megszorították Marea kezét, aki megelégedéssel vette tudomásul, hogy a férfi önérzetét sértette meg. - Igen, megjárja - ismételte meg szilárdabb hangon. - Mi a baj, Sasunach, nem ezt szeretted volna hallani? Talán nem kellene megkérdezned, ha nem felel meg a válasz. Chase tekintete viharos lett. - A válasz nagyon is megfelel, boszorkány. A hazugság dühít. - Nem vagyok boszorkány, gyógyító vagyok. És egy MacKenzie nem... - Ki ne mondd! Marea zavartan nézett rá, megdöbbent szavainak erejétől. Chase egy lépést tett felé, amivel megint közvetlenül előtte állt. Nem engedte el a nő kezét, de ujjai már simogatták. Hüvelykujjával lágyan körözött a tenyerében, míg a többi ujja védelmezőn átfogta a kezét. Nyugtalanító érzés volt. Marea szerette volna, ha továbbra is durván szorítja a kezét. A durvasággal el tudna bánni, de ez a gyengédség tanácstalanná tette. Chase felemelte a másik kezét is. Begörbített hüvelykujját Marea álla alá tette, és kényszerítette, hogy felnézzen. Szemében sóvárgást és vágyat látott, de nem nemi vágyat. - Miért vagy mindig olyan dühös, ha azt mondom, hogy gyönyörű vagy? kérdezte Chase. Érdes ujja Marea állát simogatta, mire az megborzongott. Kétszer már végignéztem, hogy elfutottál azokra a szavakra, amelyek természetesen jöttek a számra. Miért?

- Nem tartozik rád - válaszolt Marea, és megpróbálta elfordítani a tekintetét, de Chase visszafordította a fejét - Meglehet, de akkor is szeretném tudni. - Figyelmesen nézte a nőt és minden érzelmet, ami átfutott szépen ívelt arcán. Amikor látta, hogy nem fog válaszolni, megszólalt. - Úgy tűnik, Kinclearnonban nem én vagyok az egyetlen, aki lelkében démonokkal harcol. Azt hiszem, te is ilyen vagy, Marea. Marea ellökte a férfi kezét, önmagát is meglepve, olyan erősen. - Hagyj békén! - csattant fel halk, de kemény hangon. - Ha vannak is démonok a lelkemben, az én feladatom, hogy megküzdjek velük. Egyedül. Nincs szükségem rá, hogy egy nyomorult Sasunach megmutassa, hogyan. Chase keze megállt a levegőben. Marea szavai hallatán visszahullott teste mellé. Megfordult, visszament az ágyhoz, és összeszedte a ruháit, de Marea elkapta a pillantását, és meglátta szemében a fájdalmat és dühöt. A látvány a szívébe markolt, de már túl késő volt, nem vonhatta vissza a szavait. Büszkesége nem is engedte volna. Összehúzta magán a kendőt, és nézte, amint Chase az ajtóhoz megy. A férfi a kilincset szorongatva megállt, és válla fölött visszanézett. A kendő aligha nyújtott védelmet Chase jeges tekintete és hangja ellen. - Akkor harcolj csak a démonaiddal, én nem fogok újra beleavatkozni, csak akkor, ha te kérsz rá! - Az ajtó felé nézett, de nem mozdult. - De közben még vissza kell szereznünk a várat. Még egyszer tanácsolom, hogy öltözz fel. Különben tégy, amit akarsz! Kivágta az ajtót, majd becsapta maga mögött. Marea bármit odaadott volna, ha most elengedheti Chase-t. De nem tehette. Valamit még meg kellett beszélniük. Odasietett az ajtóhoz, és szélesre tárta. - Chase! A férfi néhány lépésre a fáktól megállt, és vissza sem nézve azt kérdezte. - Mi van? - E-egyedül harcolsz a várért, vagy én is veled harcolok? - Ez csak tőled függ, Marea. De azt megmondom, ha egyszer egy Graham megszerzi a várat, akkor az övé is marad. - Igen, de meddig? Harcolhatsz, és meg is szerezheted, de amíg én élek, a szerzeményed nem lesz biztonságban a MacKenzie-ktől. Chase megfordult, és ránézett. Tekintete kemény és vizsgálódó volt. - Az úgy tisztességes, hogy amíg én élek, te sem leszel soha biztonságban a Grahamektől. Marea az ajtónak dőlt. - Most fenyegetsz? Chase megrázta a fejét. - Csak a tényt állapítom meg. Nem menekülhetsz előlem, mert mindenhol megtalállak, Marea. Bárhova mész, rád találok, és visszahozlak. Te az enyém vagy. Már akkor tudtam, amikor tíz évvel ezelőtt először megláttalak. Elkerülhetetlen volt, hogy egymásra találjunk. Hát nem látod? - Most csak azt látom, hogy visszaszerezhetjük a várat Douglastől - mondta Marea, és úgy vélte, ez a téma sokkal biztonságosabb, mint az előbbi. - Ha együtt harcolunk, ha külön, de harcolni akkor is fogunk. Miközben Marea beszélt, Chase egyre közelebb ment hozzá. Végül előtte állt. A nő feje majdnem a válláig ért. Megint megdöbbentette apró mérete és az, ahogy ő feléje magasodott. Hirtelen elöntötte egy érzés, amit nem is próbált elfojtani: hogy védelmezze a nőt. Kinyújtotta a karját, megfogta a kezét, és tenyerét a mellkasára vonta. Erősen szorította, Marea nem tudta elvenni, pedig próbálta. Nem kell harcolnod, Marea! Maradj itt, és én harcolok helyetted is. Ha vége van,

csatlakozol hozzám, és elfoglalod méltó helyed mellettem a várban. Senkinek nem lehet ez ellen kifogása. - Nekem van! Chase mosolya azonban lefegyverző volt. - A büszkeség nem melegíti fel az ágyad éjszakánként, Marea. - Lehet, de a szívemet felmelegíti. Chase hüvelykujja a nő karcsú ujjait simogatta. Érezte, hogy megborzong, és ellenállt a kísértésnek, hogy magához szorítsa. Nem lenne az jó semmire, csak elodázná az elkerülhetetlent. Lenézett rá, tekintete szándékosan közömbös volt. - Ha külön harcolunk, és visszaszerzem a várat, akkor mi lesz, Marea? - Az azt jelenti, hogy én elbuktam - felelte Marea, és Chase válla felett az eget nézte, melyet a felkelő nap rózsaszínűbe vont. - De újra próbálkoznék, újra és újra. Végül megszerezném, ami hozzám tartozik. - És ha azt mondom, hogy én is hozzád tartozom? Chase szaggatott hangjára Marea-n borzongás futott végig. Kezét kihúzta a férfiéból, és visszament a kunyhóba. Hallotta, hogy Chase egy pillanatig habozik, majd követi. Corbie kényelmes helyet talált a növényekkel terített asztal tetején. Marea végigsimított fényes szőrén. Hangos dorombolás töltötte be a szobát. Egy pillanatra elvonta a figyelmét. Marea felpillantott, de nem nézett a férfira. - De nem mondasz ilyet. Ostobaság lenne. Semmi nincs közöttünk, Sasunach. Se most, se máskor. Chase hidegen felnevetett, miközben a szobát átszelve Marea mellett termett. Ujját a nő álla alá tette, és a gyűrött ágy felé fordította fejét - Semmi, kis hölgy? Egyáltalán semmi? Marea elvörösödött, és a fal felé nézett. Mélyet lélegzett, és még érezte a levegőben szeretkezésük illatát Nem lehetett nem érezni, ott volt mindenütt. Talán csak egy dolog - ismerte el Marea halkan. - De ez pusztán fizikai. Elmúlik, ha hagyjuk. - De én nem szándékozom hagyni. És neked sem engedem. Nemcsak fizikai vágy van közöttünk. Több annál. Te is ugyanolyan jól tudod, csak nem mered bevallani magadnak. - Én nem tudom. - Nem? - A férfi kényszerítette, hogy ránézzen. Chase szeme izzott. - Nem? ismételte meg, közben hüvelykujja Marea állát simogatta. Érintése gyengéd volt, később szavai is. - Tudom, hogy figyeltél múlt éjjel, amikor azt hitted, hogy alszom. Én is figyeltelek. Láttam a szemed, Marea, amikor végignéztél a testemen. Mondj, amit akarsz, de a tekinteted nemcsak vágyat tükrözött, hanem szeretetet, melegséget és gondoskodást is. - Én... Chase ujját Marea szájára tette, elvágva ezzel a szavait. Érdes ujja remegett a nő ajkain, de azok is remegtek. - Harcolj velem, és együtt visszaszerezzük a várat Henrytől és Douglastől. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy külön harcolunk. - É-és ha nyerünk? Akkor mi történik? - Egymás között harcolunk a várért. Marea felemelte az állát, mintha közbe akarna vágni, de Chase nem engedte. Nem klán a klán ellen - ujja a nő szépen ívelt ajkain simított végig. - Csak egy MacKenzie és egy Graham. Isten is így akarná. Egymás közt rendezzük el a vitát, és tiszteletben tartjuk az eredményt. Marea habozott. - És ha én nyerem meg ezt a harcot kettőnk között? - Akkor elismerem, hogy vesztettem - Chase szeme figyelmeztetően villogott de csak akkor, ha te is elismered, ha én győzök. - Észrevette, hogy milyen

hidegség önti el, amikor Marea elhúzódott tőle. Chase nem akadályozta meg, megadta neki a kellő távolságot és időt, ellenállt a kísértésnek, hogy sürgesse, bár az órák gyorsan teltek. Büszkeségét félretéve várt. Meglepődve döbbent rá, hogy a büszkesége csak egy azok közül a dolgok közül, amelyeket feláldoz a nőért. A szalmazizegésre felé fordult. A nő szemében határozatlanság csillogott. Nos? - kérdezte Chase. Marea nagyot sóhajtva megrázta a fejét és azt mondta: - Elfogadom az egyezséget. - Minden részét? - Igen, minden részét. - És ha én nyerek, a feleségem leszel? Marea szeme tágra nyílt. - Erről nem volt szó! - De igen. Nem is kell túl hosszan magyaráznom. Marea egy pillanatig gondolkodott rajta, majd kelletlenül bólintott. - Rendben van. Feleségül megyek hozzád, ha te győzöl. De ha én nyerek, akkor elhagyod Skóciát, és soha nem térsz vissza! - Megegyeztünk - mondta Chase, de magában azt gondolta, hogy a nő bármilyen kísérletét, amivel győzhetne, felfedezi és meghiúsítja. Bármi történik, bármibe kerül is, ez a nő el fogja veszíteni utolsó, döntő összecsapásukat. Erre megesküdött.

25. fejezet

Mivel csak ketten voltak, tervük legjobb esetben is gyatra volt. Sajnos nemcsak hogy kevesen voltak rá, de idejük is alig volt végrehajtani. Douglas és Henry hamarosan rá fog jönni, hogy Chase hova bújhatott. Ezért ezt megelőzve kell még cselekedniük. Chase a reggelt a vár felderítésével töltötte. Kiderült, hogy Douglas még az éjjel elhagyta a várat, hogy Chase-t megkeresse. A skótok nem tudva, hogy Chase már visszatért Kinclearnonba, a várhoz vezető utakat fésülték át. Ez egy előre nem látott hiba volt, ami viszont Chase és Marea kezére játszott. Amíg Chase távol volt, Marea kihasználta az időt, és gyökereket és növényeket gyűjtött, majd főzetet készített belőlük. Mire a férfi visszatért, a kunyhót szúrós, fűszeres illat töltött be. Nem volt büdös, de kellemes sem, és mint a gőz, úgy terjengett a levegőben. Csak a kettőjük között szikrázó feszültség volt erősebb. Amikor a folyadék kihűlt, Marea egy kis bőrerszény-be töltötte, melyet egy kötéllel a derekára erősített. Alkonyatkor indultak az alagúthoz. A feszültség némiképp csökkent, egy óra múlva cinkos, mondhatni baráti viszony alakult ki köztük. Mindketten tudták, hogy tervük sikere azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudnak együttműködni. Bár szavakkal nem mondták ki, kétségbeesésük érezhető volt futó pillantásaikból és időnkénti érintéseikből. Felhős volt az éjszaka. Az erdő nappal is elég félelmetes volt, nemhogy most, amikor semmi fény nem volt, ami irányította volna őket. A fák hatalmasak voltak,

és baljóslatúak, többségüket alig lehetett észrevenni. Itt-ott egyes állatok barlangjai vagy üregei valószínűtlenül sötét foltoknak látszottak. Chase többször elvesztette a nyomot, és Marea mindig várt rá. Háromszor kellett elbújniuk az arra haladó őrök elől. Amikor elérték az alagút bejáratát, Marea megtorpant, megállt, és Chase felé fordult. A férfi nem várta, hogy hirtelen megáll, ezért beleütközött a hátába. Kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a nőt, ha elesne, de mivel biztosan állt a lábán, elengedte. - Mi a baj? - suttogta a sötétben. - Nem találod a bejáratot? - De igen - felelte Marea szintén suttogva. A szél lobogtatta boszorkányos szoknyájának alját. Mindkettőjük lábát befedte. Marea hátralépett néhány lépést De nem vagyok benne biztos, hogy megmutathatom neked, hol van. - Ó, Istenem! - kiáltott fel Chase, majd valamivel nyugodtabb hangon folytatta. - Az idő nem alkalmas a tétovázásra, Marea! Emlékeztesselek, hogy a tervünk azon alapul, hogy bejutunk a várba? Ha nem az alagúton keresztül megyünk, akkor a hidat kell igénybe vennünk. Javíts ki, ha tévedek, de kétlem, hogy az őrök kaput nyitnának, miután felismerik, ki kér bebocsátást - Igen, de honnan tudjam, hogy a jövőben nem használod fel ezt ellenem? - Sehonnan. Marea egy kis lökést érzett a vállán. Lábát megmerevítette, és nem mozdult. - Ne gyerekeskedj! - sziszegte Chase. A szavak a sötétből jöttek, Marea csak egy halvány körvonal alapján sejtette, hogy pontosan honnan. Az alakot nézte, de továbbra is szilárdan állt, amikor a férfi újra meglökte, Chase türelmetlenül felsóhajtott. - Ha nem mozdulsz meg rögtön, esküszöm, a vállamra veszlek, és úgy viszlek. - Nem tudsz - jelentette ki Marea határozottan. Karjait mellén összefonta, és arrafele nézett, ahol a férfit sejtette. - Nem tudod, merre kell menni. Csak én tudom, hol a bejárat. - Ez igaz. De tudom az utat vissza a kunyhódba - dörmögte Chase. - És ha ott vagyunk, ígérem, hogy a térdemre fektetlek, és alaposan elfenekellek, ahogy megérdemled. - Nem mernéd. Chase hallgatása önmagáért beszélt. Marea határozatlanul harapdálta a szája szélét. A férfi csizmás lépteinek hallatán, ahogy közeledett felé, hamar elhatározta magát. Sarkon fordult, és elindult. Hallotta, hogy Chase követi. De ennél rosszabb, hogy meghallotta halk, örömteli nevetését Mint máskor, az alagút sötét volt, és homályos. A talajból és a falból áradó nedvesség beszivárgott Marea cipőjébe, hátát megnedvesítette, ahogy a falhoz lapulva haladt. Az ismerős dohos szag és az állandó nyirkosság még elviselhető volt. Chase kezét fogni azonban, mert így vezette, már nem volt az. Keze meleg volt, és érdes. Szorosan, de nem fájdalmasan szorította az ő kezét. Marea többször érezte, hogy hüvelykujja simogatja csuklóját és ujjait. Egymásnak ütköztek, mire mindketten felkiáltottak a sötétben. Marea megmerevedett, de nem húzódott el a férfitól. Nem is tudott. Chase is tudta ezt. - Milyen messze van még? - suttogta. A hang visszaverődött a falakról és a mennyezetről. A helyiségben halk hangjuk is hangosnak tűnt. - Már nincs messze - felelte szinte sikoltva, amikor érezte, hogy Chase ujja tenyerében köröz. Egy vízcsepp esett a fátyolra, amit felhajtott arcából, és átvetett a fején. Marea érezte, ahogy ráhull a víz az anyagra.

Válluk valahogy összeért. Marea-nak az volt az érzése, hogy nem véletlenül. Száját összeszorítva továbbment. Gonoszul megrántotta Chase-t, és elmosolyodott, amikor hallotta, hogy megbotlik. A férfi halkan szitkozódott, mire Marea mosolya szélesebb lett, de rögtön eltűnt, amikor a férfi kezét a vállán érezte. - Ha nem akarsz velem együttműködni, akkor most szólj! Nem szeretnék akkor rádöbbenni, hogy rászedtél, amikor elérjük a várat. - Hát nem megmondtam, hogy együttműködöm? - felelte rögtön Marea. - De igen. Mégis állandóan rángatsz, azt remélve, hogy elesem. Mit tartogatsz még a számomra, boszorkány? Marea hátrahajtotta a fejét, és lágy, mégis éles boszorkányos nevetést hallatott. Nem tudta elfojtani - és amikor érezte, hogy Chase szorítása lazul -, örült, hogy nem is próbálta. - Nem vagy már gyerek - mondta a férfinak kedvesen. - Elég erős és bátor vagy ahhoz, hogy kivédj bármit, amit az utadba vetek. - Azt hittem, együtt dolgozunk - sziszegte a férfi. Marea érezte a közvetlenül mellette álló testben végighullámzó feszültséget, de nem törődött vele. Jól ismerte az alagutat. Chase könnyen elvesztené őt a kanyargós folyosókon. Bár Marea nem tenné ezt vele - tervük azon alapult, hogy mindketten elérik a várat. Chase ezt nem tudhatta, mivel a nő kezében volt az irányítás, és láthatóan élvezte is. - Ha elérjük a várat, tökéletesen együttműködöm veled - mondta Marea könnyedén. - Nem okozok bajt, hanem kérdés nélkül teljesítem az utasításaidat. De most hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem esik jól a szívemnek, hogy a mindenható Graham időnként megbotlik. - Miért...? Marea felkészült a férfi reakciójára. Abban a pillanatban, ahogy érezte, hogy ujjai jobban szorítják, kicsúszott a szorításából. Tökéletesen időzített. Éppen egy kereszteződéshez értek. Marea a középső út elejéhez ugrott, és a falhoz lapult. Várt és fülelt. Chase szitkai nem maradtak el. Csak addig hallgatott, amíg lélegzetvisszafojtva várt valami áruló jelre, de Marea ennyit sem adott neki. Végül elindult arra, amerre a nagytermet sejtette. Marea gondolta, hogy így tesz. Léptei mégis tétovák és óvatosak voltak. Marea a háta mögé lopózott, és pontosan egyszerre lépett vele. Chase testének fűszeres illata az alagút dohos, áporodott szagával versengett. Marea nem volt annyira közel hozzá, hogy megérintse, de érezte, ahogy testének melege átsugárzik a nedves kőfalba, amit tenyere alatt érzett. Kellemes érzés volt. Annyira lekötötte a figyelmét, hogy előszörre nem is vette észre, amikor Chase megállt. De szerencsére nem ütközött neki. - Nincs kedvem játszadozni - morogta a férfi nagyon közel Marea füléhez. Még sok dolgunk van. Ez kellene hogy foglalkoztasson most. Vagy erről már elfelejtkeztél? Nem is jelent neked olyan sokat Kinclearnon, mint gondoltam? Marea karjára láthatatlan ujjak fonódtak, és a nyirkos kőhöz szorították. Izmos, kemény combok nyomódtak gyengéden csípőjéhez, majd eltávolodtak. Az érzésre a nőnek elállt a lélegzete, szíve kalapálni kezdett. - De igen - suttogta Marea érzelmeit gondosan titkolva. - Csak szerettem volna javítani a hangulatodon. De tudom, hogy...- a megfelelő lekicsinylő szavakon gondolkozott - ostobaság volt. Gyerekes csínytevés. Nem csinálom többé.

A sötétség ellenére is érezte a férfi meglepetését. Az ujjak szorítása erősödött, majd megszűnt. Chase újból meglepte Marea-t azzal, hogy mellélépett, oda, ahol eddig volt, mintha mi sem történt volna. Csak egymás kezét fogták. Marea tenyere forró volt, ahol a kérges bőrhöz ért. És mintha ez nem lett volna már így is elég nyugtalanító, ahogy haladtak előre, észrevette, hogy hüvelykujja magától simogatni kezdte Chase kezét. Esze azonnal véget akart vetni neki, de hüvelykujja nem így gondolkodott. A férfi tompán levágott körmeit tapintotta ki. Ahogy finom bőrét karcolták, megborzongott. Chase kezének érdes volta csak kihangsúlyozódott a sötétben, mivel Marea érzékei rendkívül felfokozott állapotba kerültek. A férfi ujjai vastagok és edzettek voltak, kézfején a pihék, mint selyemszálak csiklandozták ujjhegyeit. Csuklóján lüktetett az ér. A nő ezt simogatta, és érezte, ahogy fokozódik a szívverése, csakúgy, mint az övé. Mire elérték a nagyteremben a faliszőnyeg mögé rejtett ajtót, idegeik úgy néztek ki, mint egy gombolyag fonal, amivel egy kölyökmacska játszott. Minden zajt meghallottak: a víz csöpögését a kövön, a kis állatok neszét, csoszogó lépteket, Marea szoknyasuhogását, Chase kardjának csörgését, ha a kőfalhoz ért, nehéz férfilélegzést, két izmos comb egymáshoz dörzsölődését... Marea hirtelen megállt. Megszorította Chase kezét, ezzel jelezve, hogy ő is álljon meg. Aztán kihúzta remegő ujjait a kezéből. Vállával az ajtónak támaszkodott, majd hátranézett Chase-re, és azon gondolkozott, hogy miért tette ezt. Elöl, hátul és körös-körül csak sötétséget látott. Mégis jó érzés volt tudni, hogy Chase Graham is ott van valahol a sötétben. - Mi az? - kérdezte a férfi, és hangjából érződött, hogy a hangulata mit sem javult. - Miért álltunk meg? Most milyen játékot eszeltél ki, Marea? Vagy azt akarod, hogy én találjam ki? - Pszt! Az ajtónál vagyunk, és most hallgatózom - dorgálta meg Marea, és fülét az ajtóra tapasztotta, mely szilárd és vastag volt: tizenöt centiméter széles kemény tölgyfa. Csak tompa zajok szűrődtek ki. - Vannak a teremben - ráncolta a homlokát Marea. - Azt hiszem, vacsoráznak - visszafojtotta a lélegzetét. Elkéstünk. - Az ördögbe! - csúszott ki a káromkodás Chase száján egy csalódott sóhaj kíséretében. Marea hallotta, hogy bőrmellénye megreccsen, és elképzelte, hogy ujjai végigszántanak a haján. - Hát ez csodálatos! - Marea azon gondolkozott, vajon összeszorította-e Chase a száját, és rángatózott-e az a kis izom az arcán, mint mindig, amikor dühös? - Ha nem játszottad volna az ostoba játékaidat, talán... - Csak öt percet vesztegettünk a drága időből. Ahogy hallom, ők pedig már jó ideje itt vannak, és esznek. Az az öt perc nem változtatott semmin. - Meglehet. Most már úgysem számít. Új tervet kell kieszelnünk. - Neked kell kieszelned. Mert, ahogy az én balsikeres rajtaütésem tanúsítja, nem vagyok nagy stratéga, - Marea elhallgatott, és amikor a férfi nem felelt, folytatta. - Te vagy a határon született és nevelkedett haramia. Találj ki valamit! - Jól van - suttogta Chase, majd idegesebben megismételte. - Jól van! Marea érezte, hogy elmegy mellette. Automatikusan utánanyúlt. Csak a szerencsén múlt, hogy elérte. Mellénye hideg volt a kezében, a bőr kopott és viharvert, alatta az izmai pedig kemények. Megmarkolta a ruhát, és megállította a férfit - Hová mész? - Azt mondtad, hogy az ajtó nincs bezárva. - Igen, de még nincs új tervünk. - Neked nincs is szükséged rá, hogy visszatalálj a mocsárba, Marea. - A nő előtt álló árnyék megmozdult, és mélyet

lélegzett, amikor érezte, hogy Chase kezébe fogja az arcát. Kezének dohos illata volt, ahogy az előbb a falhoz támaszkodott, és bőrillata is az övtől, amely a kardját rögzítette a derekára. - Innen egyedül megyek. - Megőrültél? - kiáltotta Marea sikoltás helyett - Ha egyedül mész oda, az őrök azonnal felnyársalnak. Gondolkozz értelmesen, Chase! Nem fog sikerülni! Chase az arcát, állát simogatta. Az érintés gyengéd volt, mintha emlékezetébe akarná vésni mindén vonását. - Most cselekedni kell, nem tétovázni. Az előbb nem te emlékeztettél rá, hogy határon élő haramia vagyok? - Lélegzete Marea homlokát érte. - Ideje, hogy úgy is viselkedjek. - Megölnek! - Ó, mennyire gyűlölte magát Marea, amiért megbicsaklott a hangja. - Lehet, hogy én ölök először. - De túl sokan vannak. Nem ölheted meg mindegyiküket. Marea hallotta, hogy megreccsen a bőrmellény, amiből tudta, hogy Chase vállat vont. - Akkor megölnek. Bárhogy is alakulnak a dolgok, szeretném, ha te épségben visszamennél a mocsárba. Nem akarom, hogy még több gyilkolást és pusztítást nézz végig, Marea. Nem, ha megakadályozhatom. - Nem vagyok már kisgyerek, akit a széltől is óvni kell. Még akkor sem, ha te parancsolod. Azt teszek, amit akarok, és azt akarom, hogy együtt nyerjük vissza a várat - fakadt ki Marea. Teste remegett, hangjában olyan érzelem bujkált, amit nem mert megfejteni. Bármi is volt az, szívébe markolt. A görcsös izgalomtól megizzadt a tenyere. Évek óta nem érzett ilyen iszonyú, mindent elpusztító rettegést. - Értékelem az aggodalmadat, de nem hallgathatok rád - mondta Chase, és keze feljebb vándorolt. Marea fülét két ujja közé fogta. Mély hangja simogató volt, fátyolos, majdnem könyörgő. - Döntöttem, hölgyem. Kérlek, menj vissza, mielőtt túl késő lennel Hagyd, hogy azt tegyem, amit tennem kell. - Nem - rázta meg a fejét Marea, ami a férfi keze miatt kissé nehéz volt. Belekapaszkodott Chase ingujjába. Elviselhetetlenül feszítette valami belülről. Úgy érezte, mintha lelke kettészakadt volna. Tudta az okát, de nem merte bevallani. - Most készítesz egy új tervet... velem! Chase hangja keményebb lett. - Ha az egyezségünk miatt aggódsz, biztosíthatlak, hogy betartom, ha élve... - Chase, kérlek! Öngyilkosság, amit művelsz. Nem engedhetlek oda! N-e-m! Marea szemébe forró könnyek gyűltek. Próbálta visszanyelni, de nem tudta. Egy csepp legördült az arcán, és a férfi kezére hullt. Chase hüvelykujjával letörölte a sós könnyet, de egy újabb követte, aztán még egy. - Miért sírsz? - kérdezte lágyan. - Mert.. - Marea hangja elcsuklott a zokogástól - mert bolond vagyok lehajtotta fejét, de Chase felemelte. - Bolond vagyok, mert a go-gondolat, hogy meghalsz... - Nyelt egyet, és próbálta valahogy összeszedni magát. Képtelen volt Nem kellene hogy érdekeljen, mégis érdekel. Fájdalommal tölt el. - Ezt már alig hallhatóan suttogta. Chase a kezét a nő nyaka mögé csúsztatta, és magához húzta. Addig nem elégedett meg, amíg egész teste nem simult hozzá. Karjaival szorosan ölelte, mintha egy felbecsülhetetlen értékű műkincs lenne, melyet bármi áron védelmeznie kell. Marea a férfi karjaiban pontosan érezte ezt. - Azt hittem, azt akarod, hogy meghaljak - suttogta Chase szaggatottan a nyakához simuló selymes hajba és az azt takaró fátyolba. - Sokszor ezt mondtad.

- Igen, én is azt hittem, hogy ezt akarom - vallotta be Marea szipogva. Égett a torka, feje már fájt attól, ahogy próbálta visszafojtani könnyeinek záporát. Gyűlöltelek azért, amit a családod tett az enyémmel. Saját kezemmel téptelek volna szét régen. De most, hogy ez a valóságban is megtörténhet... - Folytasd, Marea! - szólalt meg Chase, majd rövid habozás után hozzátette. Mondd meg, mit érzel most irántam! - Nem tudom - a zokogás elvágta a többit. Most már szabadon sírt, könnyei sós patakokban folytak le az arcán. Chase átölelte, és szorosan tartotta. Marea nem húzódott el, hanem kezével átfogta a férfi hátát, és úgy ölelte magához, mintha soha többé nem látná viszont Fejét elfordította, és bőrmellényébe temetve zokogott A férfi karjai nagyon megnyugtatták. Marea erőt gyűjtött belőlük. Biztonságban érezte magát, mintha hazatért volna. Sokáig tartott, amíg sírása elcsendesedett. Chase továbbra is szorosan ölelte. Ingujjával letörölte arcáról a könnyeit, de nem húzódott el. Marea nem akarta, hogy valaha is elváljon tőle. - Szeretlek, büszke, heves kis MacKenzie. Ebben biztos lehetsz. - Chase hangja olyan szorosan ölelte, mint karjai. Olyan ünnepélyesen ejtette ki a szavakat, hogy Marea szíve összevissza kezdett dobogni, lelkét melegség és vigasztaló érzés öntötte el. Tudta, hogy Chase őt nézi a sötétben, és várja, hogy valamit mondjon, valami kedveset válaszoljon. Ki is nyitotta a száját, hogy feleljen neki, de érzései túlságosan kavarogtak, agya túl ködös volt a kétségbeesett próbálkozástól, hogy megszólaljon és kiejtse azokat a szavakat, amelyeket Chase hallani szeretett volna. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a férfi kezébe fogta az arcát, és száját az ajkaira tapasztotta. Csókja vad volt, és követelőző, égető és birtokló. Meleg, nedves nyelvével végigsiklott a nő fogain, mielőtt szájába nyomult volna. Játszott vele, harcolt vele, nyelvével utánozta előző éjszakai szeretkezéseiket. Marea szorosan hozzásimult, mintha bele akarna olvadni kemény testébe. Csípőjét előrenyomta, és halk nyöszörgés tört fel torkából, amikor Chase vágyának kemény bizonyítékát érezte hasánál. Szíve vadul vert az ígéret reményében, ahogy keze megállás nélkül simogatta a férfi ismerős hátát. A vastag bőrmellény ellenére érezte az izomkötegek remegését. Tenyerét égették, bizsergés kúszott fel karjában, és hasának tüzes medencéjét hevítették. Majd lejjebb is. Az őrök, Douglas, Henry Graham, de még a vár is kihullott a tudatából. Semmi nem számított, csak egyetlen dolog létezett, Chase és a heves vágy, amit felszított benne. - Szeress! - suttogta Marea a szájába. - Szeretkezz velem! Itt és most. Kérlek! Érezni akarlak, ahogy bennem mozogsz, Chase Graham. Keményen és erősen. Szükségem van... - Jobb alkalmazkodóképességre - fejezte be helyette a férfi. Csókja könnyebbé vált, de nem hagyta abba, csak máshol folytatta. Ajkával az állát simogatta, nyelvével nyalogatta, ingerelte, fogaival harapdálta, csábította -, vagy elfelejtetted, hol vagyunk? És hogy miért? Marea mélyet sóhajtott, és szorosan Chase-hez simult, amikor szájába vette fülcimpáját, és nyelvével szeretkező mozdulatokat imitált. - Nem felejtettem el. Chase beletúrt Marea hajába, és levette a fátylat róla, ami a hátán keresztül a sárba esett. Kezébe fogta a fejét, és oldalra billentette, hogy jobban láthassa, amint

végig futtatta vágyakozó tekintetét a nyakán. Ó, ennél szebb és kívánatosabb testrészt Isten még nem alkotott. - Mit érzel most, Marea? - Forróságot. Égek érted, annyira kívánlak! Szavaira Chase felnyögött a vágytól. Egy mozdulattal a falhoz szegezte Marea-t a testével, és előrehajolt Nyakáról egy pillanatra sem emelte fel az ajkait. Nyelvén érezte, hogy lüktet az ér. Keze a tarkóján lévő gombokhoz vándorolt. Kigombolta az elsőt. A másodikat A harmadikat. Hűvös, nedves levegő fújt be szétnyíló ruhájába, bőrét simogatta, melyet a férfi keze és szája forrpontig hevített. A negyedik gombra már nem volt ideje. Közvetlenül az ajtó mögül felhangzott egy hang, amire mindkettőjükben meghűlt a vér. Megdermedtek a sötétben, és hirtelen nagyon éberek lettek. Néhány másodperc múlva a hangok kivehetőek lettek. - Megígérem, hogy meghagyom a fiatal kis hölgy életét, Zander MacVin, ha cserébe megmutatod az alagutat, és keresztülvezetsz rajta. Ugye, tudod, mi fog történni, ha nem egyezel bele? Marea kétségbeesetten kapaszkodott Chase vállába, amikor meghallotta a hangot, ami csak legszörnyűbb rémálmaiban jött elő. Carl Reubin hangját.

26. fejezet

Chase maga mögé taszította Marea-t, és ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Az alagút bejáratát pislákoló narancsszínű fény töltötte be. Szemüknek, mely a sötéthez szokott hozzá, még ez a fény is vakító volt. Marea hunyorogva Chase-re nézett. Szaporán pislogva három ember körvonalait vette ki az ajtóban. Az első már félig belépett az alagútba, a második közvetlenül mögötte állt, és kíváncsian nézett a sötétségbe. A harmadik, a legkisebb, úgy tűnt, bármelyik pillanatban kész elmenekülni. Egy suhintás hallatszott, amikor Chase kihúzta hüvelyéből a kardját. A gyenge fény megcsillant az éles pengén, amikor fellendítette. Harcra készen lóbálta a fegyvert a kezében. - Marea! - kiáltott fel Zander, és ösztönösen előrelépett egyet. Kerek arca elvörösödött, és most, hogy Marea szeme már hozzászokott a fényhez, zúzódások nyomát látta rajta. Volt, ami régi, de nem mind. Vér csöpögött álláról, fájdalmasan megduzzadt ajkaiból. A második férfi, akit csak most ismert fel, Henry Graham, kinyújtotta a karját. Mint egy vasrúd, nem engedte, hogy Zander előremenjen. - Chase, mennyire örülök, hogy újra látlak! - üdvözölte bátyját hidegen, közben azonban Marea-t nézte. A sötétség ellenére Marea látta a felismerés és a düh fenyegető szikráját a szemében. Henry gonoszul elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a nő önkéntelenül megborzong az undortól. - Sajnos, én nem mondhatom el ugyanezt magamról - felelte Chase, tekintete megoszlott Henry és Reubin között. Izmait megfeszítette, kész volt támadni abban a pillanatban, ahogy valamelyikük ráront. Egyik sem tette, de megvolt a veszélye; Chase felkészülten várta.

- Miért bujkálsz az alagútban, kölyök? - kérdezte Reubin sopánkodó orrhangon, és gúnyosan elmosolyodott. Ő is Marea-t nézte, és nemcsak felismerés látszott ördögi szemében, hanem valami meg is világosodott előtte. - És milyen ügyben szövetkeztél Kinclearnon bájos boszorkányával? Azt hittem, elég bölcs vagy már, hogy jobb társaságot keress magadnak. Vagy elfelejtetted, hogy ez a nő ölte meg az apádat? - Valóban? - kérdezte Chase, és hallotta Marea rémült nyöszörgését. Tudomásul vette, de kardja nem ingott meg. Csak sejtette, milyen érzés lehet neki újra látni Reubint. - Miért vagy olyan biztos benne? Most már a saját hazugságodat is elhiszed? Reubin felnevetett. Az ajtófélfának támaszkodott, és végigmérte Chase-t. Utálat csillogott a szemében. - Ki más akarta még olyan nagyon David halálát, mint a mi „drága” Agathánk? És most, hogy már tudom, ki is valójában Agatha, világos előttem, hogy miért tette. Meglep, hogy te ezt nem látod. Nem vall rád ez az elvakultság, kölyök. - De rád sem, hogy ilyen ostoba légy! - vágott vissza Chase, egy alig látható fejbólintás kíséretében. Henryre pillantott, aki elvörösödött bátyja súlyos tekintete alatt - Én tudok még valakit, aki éppenúgy szerette volna, ha David Graham egyszer és mindenkorra eltávozik az élők sorából. Henry, neked nem rémlik senki? Jó alkalom ez, hogy most más irányba tereld a gyanút. Henry arca elsötétült, de nem zavarában. Ökölbe szorult a keze, de még mindig nem nyúlt a derekán lógó kardhoz. - Nem! - vicsorogta, és ujjával Marea-ra mutatott: - Ő volt! Senki másnak nem volt olyan oka rá, mint neki. - Milyen oka volt neki... „testvér”? Henry megingott. Száját eltátotta, de hang nem jött ki a torkán. Nem bírt megszólalni. Az igazság az volt, hogy halvány elképzelése sem volt arról, hogy miért akarta a nő megölni az apját. Addig az éjszakáig, amikor az erdőben a tisztáson találkoztak, nem is igen tudott róla, hogy létezik egyáltalán. De ha Reubin azt mondta, hogy megvolt rá az oka, akkor biztosan meg volt. - Nagyon kíváncsi vagyok a válaszodra, Henry - dörmögte Reubin. Közömbösen állt, megjelenése nyugalmat sugárzott, de ez senkit nem tévesztett meg. Henry leengedte kardját Zander előtt, nem akadályozta, hogy Marea-hoz szaladjon. - Jól van, m'lady? - suttogta Zander, és átölelte Marea-t. Feje csak a nő válláig ért, de vigasztaló ölelése jólesett Marea-nak. - I-igen, jól vagyok - felelte remegő hangon, és tenyerével végigsimított a kis férfi viharvert arcán, de gyorsan elkapta a kezét, amikor az megvonaglott. - De te nem nézel ki olyan jól. Zander válaszra nyitotta a száját, de Reubin hangja elvágta a szavait. - Nos, nem válaszolsz, Henry? - kérdezte. Ellökte magát a faltól, és fenyegetően lépett egyet előre. Henry szeme elkerekedett, de nem hátrált. - Elég időd volt kitalálni valami hazugságot, azt hiszem. Halljuk! - Nincs miért hazudnom. - Henry felszegte az állát, és szemrebbenés nélkül állta Reubin tekintetét. - Ha még emlékszel, Brackenhillben voltam, amikor apámat meggyilkolták. Elég messze van egymástól a két vár, hogy biztosra tudjam, ki és miért ölte meg őt. - Mégis meg vagy róla győződve, hogy a kis boszorkány követte el a gyilkosságot. - Reubin nyomasztóan állt, már közvetlenül Henry előtt. Dühe szinte kézzelfogható volt. - Miért? De ne hazudj megint, mert esküszöm, minden

hazugságért egy ujjadat levágok - fenyegetését azzal nyomatékosította, hogy kihúzta hüvelyéből a kardját. Henry dadogott valamit válaszképpen, de Marea nem hallotta. Chase ugyanakkor fordult Zanderhez, és azt suttogta. - Vidd őt innen! - Az alagút felé mutatott. - Vidd vissza a mocsárba, és tartsd is ott! Őrizd, ha szükséges, semmiképpen se téveszd szem elől! - Igenis, m'lord - felelte Zander azonnal. Marea éppen tiltakozni akart, de Chase tekintete belefojtotta a szavakat. Megölöm őt, ha nem teljesíti a parancsomat, Marea. A te lelkeden fog száradni a halála. - Nem várta meg a nő válaszát, hanem visszafordult a két férfihoz, akik még mindig vitáztak. - Jöjjön, m'lady! Kérem! Zander megragadta a karját, mire Marea botladozva tett néhány lépést előre. Pár másodperc múlva eltűntek a sötétben. Csak lépteik zaja és a hátuk mögötti dühös szavak hallatszottak. - Nem akarom itthagyni őt - mondta Marea, és megpróbálta kiszabadítani a karját a szorításból. Zander kis termete ellenére erős volt. Nem engedte el a nőt, inkább továbbra is maga után vonszolta. - Az a szörnyeteg megöli őt, Zander, ahogy engem is megpróbált megölni tíz évvel ezelőtt! És én ne-nem hagyhatom, hogy Graham meghaljon. - Nem kérdezem, hogy miért olyan fontos ez magának, m'lady - szólalt meg Zander a sötétben. - De én azt mondom, ha ott maradna, azzal arra kényszerítené, hogy magát védje. És egy férfi nem tud az életéért harcolni úgy, hogy ha szíve hölgyét is védelmeznie kell közben. - Meg tudom én védeni magam. Azt teszem, amit tennem kell, de akkor sem hagyhatom őt Reubinnal. Nem tudnék megállni magam előtt, ha... - ezzel kirántotta a karját. Visszafordult, hogy Chase-hez rohanjon, de alig néhány lépés után Zander kis teste az övének ütközött. Hirtelen és erősen meglökte úgy, hogy a levegő a tüdejében rekedt, és azon vette észre magát, hogy a hideg kőfalhoz szorítja a férfi. Zander is felmordult fájdalmában, amikor összeütköztek. - Ne akarja, hogy leüssem, m'lady! - zihálta, és a falhoz szegezve Marea-t, harcolt a kapálózásai ellen. - De megteszem, ha kényszerít rá. Marea a férfi vállait ütötte, de gyengén. Nagyobb fájdalmat már úgysem tudott volna okozni neki, mint amit eddig kapott. - Zander, te jól ismered az alagutat. Menj Kintailba, és keresd meg ott a felföldi rokonaimat! Mondd meg nekik, hogy ki vagy, és ők befogadnak! Csak kérlek, hagyj engem magamra, hadd csináljam azt, amit szeretnék! - Nem, m'lady. A várban lévő MacKenzie-knek van most szükségük a segítségre. Nem okozhatok nekik csalódást. Marea abbahagyta a küzdelmet. - Hogy érted ezt? - Reubin kiadta a parancsot, hogy nagybátyját, Thomast és Randyt hajnalban öljék meg. - Zander hallotta, hogy Marea-nak eláll a lélegzete, és erőtlenül a falnak dől. - Úgy gondolom, mostanra már kiszöktek a börtönből, és megtették, amiért odamentek, - Igen, Zander. Ki kell őket szabadítanunk. De hogyan? - Amíg én is a másik cellában sínylődtem, nem sokat tehettem értük, de most, hogy szabad vagyok... - eleresztett egy jól utánzott boszorkányos nevetést. Marea érezte, hogy a férfi testének súlya felemelkedik róla, és hallotta, hogy Zander elindul a sötétben. Ösztönösen utána indult, sietett, hogy lépést tartson

vele, - Gondolod, hogy még időben kiszabadítjuk őket, hogy segítsünk Chasenak? - Most már csak „Chase”? - dörmögte Zander, közben sietett a folyosókon. A teljes sötétségben is jól kiismerte magát a kanyargós ösvényeken. Marea mindent megtanított neki, amit csak tudott, Zander pedig gyorsan tanult. - Igen, ha nem állítana meg folyton, és nem harcolna ellenem, talán lenne esélyünk. Marea gyorsan lélegzett, és most először felébredt a remény a szívében. - Akkor siessünk! - Elment a nő! - kiáltott Henry, és ujjával Reubin válla felett az alagútba mutatott, figyelembe se véve a kardot, melynek hegye a hasára szegeződött. Dühös szemekkel nézett a bátyjára. - Mit csináltál vele? Tudni akarom! Eddig Chase kívülállóként megelégedve figyelte Henry és Reubin vitáját, kíváncsi volt, ki lesz a győztes kettőjük közül. Most, hogy őt is bevonták a beszélgetésbe, nem bánta. Meg volt az oka, amiért szerette volna tudni, miért vádolja Henry Marea-t apjuk meggyilkolásával. - El akarod terelni a beszélgetést, Henry? Nem túl okos dolog. Térjünk csak vissza az előbbi témára! - Nem ez volt a szándékom - köpött egyet Henry. Előrelépett volna Chase felé, de Reubin kardja megakadályozta. - Egyszerűen csak szerettem volna tudni, hol van a nő. - Nem tartozik rád. - Semmi sem árulta el Chase arckifejezésében vagy testtartásában, mennyire meg könnyebbült, hogy Marea-t biztonságban tudja. Öccse tekintetében látszott, hogy aggódik Marea-ért. Semmilyen lehetőséget nem hagyott volna ki, hogy elterelje magáról a gyanút, és ha közben Marea keveredik gyanúba, csak annál jobb. Ő nem bánná. - Válaszolj a vádakra, Henry! mosolygott gúnyosan Reubin. - Gyűlölök egyetérteni a bátyáddal, de ezúttal igaza van. Nem fontos, hogy hova ment a nő. Sokkal fontosabb viszont, hogy milyen bizonyítékaid vannak ellene. - Ha ő Agatha, akkor ő ölte meg az apámat - mondta mereven Henry. Kegyetlen tekintettel nézett Reubinra. - Látták, hogy valamilyen főzetet ad neki azon az éjszakán, amikor meghalt. Az indíték mindenki előtt világos, kettőtöket kivéve. - Tekintete összeszűkült, ahogy Reubint nézte. Henry szemében gyűlölet csillogott. - Van pofád elengedni a nőt, csak azért, hogy utána engem vádolhass? Kezdem azt hinni, hogy apám beléd vetett bizalma igencsak megalapozatlan volt. Nem volt bölcs dolog ilyen megjegyzést tenni Carl Reubinra, akiről köztudott, hogy hirtelen természetű - erről tanúskodott sovány, elvörösödő arca is. Fekete szeme dühösen szikrázott, amikor megszólalt, és kezének élével Henry vállára csapott. Az hátratántorodott, lába beleakadt a falról letépett és félrehajított faliszőnyegbe. Elbotlott, és egy fájdalmas kiáltással a kemény kőpadlóra zuhant. Az alagút bejáratánál kisebbfajta tömeg gyűlt össze, és egyre csak növekedett. Mindenki kíváncsi volt arra, hogy mi történik a nedves üregben. Amikor meglátták, hogy Henry Graham elesik, mindannyian egyszerre léptek hátra. Néhány férfi dörmögött valamit a tömegben, de a legtöbben szokatlan csendben voltak, amikor Reubin belépett a hallba. Tekintete éjfekete volt, és Henryre szegeződött. Többen hálát adtak az Istennek, hogy nem rájuk, hanem Henry Grahamre irányul a haragja. Reubin odament Henryhez, és csizmás lábával a gyomrába rúgott. Amikor Henry megpróbált felállni, ismét visszarúgta a földre. Ezért az másodjára nem kísérelte meg.

- Megengedtem, hogy felkelj? - mosolygott gúnyosan Reubin. Kivonta kardját, és karddal a kezében fonta össze a karjait a mellén. Lenézett Henryre, akin már látszani kezdtek félelmének első jelei. Chase kijött az alagútból, de csak annyira, hogy szeles vállaival az ajtófélfának támaszkodjon. Megjelenésére moraj futott végig a kis tömegen. Mint Reubin kardja, az övé sem vándorolt vissza a hüvelybe, bár nem emelte fel, csak a teste mellett lógatta. Csak karjának megfeszített izmai árulták el, hogy a pillanat tört része alatt képes lenne lecsapni valakire. - Nem a pletykákra vagyok kíváncsi, Henry - mondta Reubin, és csizmájának sarkát a földön fekvő férfi torkára tette. - Az igazi okot szeretném hallani, amiért olyan biztos vagy benne, hogy a boszorkány ölte meg az apádat. Méghozzá most azonnal. Nincs több haladék - előrehajolt, tekintete sötét volt és fenyegető -, nincs több hazugság. - Nem tudom, miért tette - nyafogta Henry. Kezét felemelte, mintha le akarná tolni magáról a nehéz súlyt, ami elzárta a levegőt előle. Ujjai Reubin csizmáját piszkálták, de amikor rádöbbent, hogy mit is csinál, keze visszahullott a teste mellé. - De mégis meg vagy róla győződve, hogy Ő tette - felelte Reubin. - Kíváncsi vagyok, miért vagy ilyen biztos benne. - Ezt beszélik. - A pletyka nem mindig igaz. - Reubin szeme összeszűkült, ahogy az övéből kihúzta a tőrét. A markolatába ágyazott ékkövek csillogtak a gyertyafényben, amint ide-oda forgatta az éles pengét - Mondd meg, Henry! - szólt láthatóan dühösen. - Mit gondolsz, miért akarta a nő David halálát? Henry nyelt egyet, és elfordította a tekintetét. Azokat nézte, akik összegyűltek a teremben, és figyelmesen hallgatták kettőjük vitáját. Egyik sem sietett a segítségére. - Gondolom, mert gyűlölte őt - dörmögte végül. Chase ellökte magát a faltól, és Reubin háta mögé ment. Minél közelebb ment hozzá, annál jobban érezte a vékony férfiból sugárzó feszültséget. Ez meglepte, mert azt hitte, hogy Reubin már évek óta nem érez semmit iránta. De nyilvánvalóan nem így volt. - Találgatások! - vicsorogta Reubin. - Nagyon sok alkalma lett volna, hogy megölje Davidet. Miért nem használta ki az egyiket? Miért pont aznap éjjel tette meg? - Hát nem világos? - kiáltotta Henry. - A tények önmagukért beszélnek. Megvolt az indítéka, a lehetősége. Ki más tehette volna? - Bárki - szólalt meg Chase Reubin válla fölött. Az idősebb férfi alacsonyabb volt nála, így Chase könnyen láthatta a földön vonagló öccsét. Inkább őt nézte. Apánk órákkal azután halt meg, hogy a nő elhagyta a várat, Henry. Pedig azonnal megitta a boszorkány főzetét, méghozzá egy szolgáló jelenlétében. Én úgy gondolom, hogy ha az ital mérgezett volt, a hatása sokkal hamarabb jelentkezett volna. - Le-lehet, hogy a nő visszajött az alagúton, és éjszaka adta be neki a mérget vitázott Henry, de gyenge volt az érve, ráadásul a hangja is remegett közben. Senki nem állítja, hogy nem így volt. - Ez igaz - bólintott Chase -, de azt sem, hogy így volt Henry nyelt egyet, tekintete a menekülés irányát kereste. A tömeget többnyire Reubin emberei alkották. Sokan voltak, lehetetlenné tették a szökést. Henry visszanézett Chase-re, szemében gyűlölet égett. - Ki más akarhatta volna még a halálát rajtad kívül, testvér? - kérdezte Henry szilárdabb hangon most, hogy új

lehetőséget látott felcsillanni. Megint megpróbált felkelni, de Reubin talpa visszanyomta. Nem mert újra megmozdulni. Még nem. - Te! - vágott vissza Chase, és aranyszínű szemöldökét magasan felvonta.

Nyirkos, gyengén kivilágított kanyargós, központi folyosó húzódott a négy nagy cella között. Amikor Connor MacKenzie használta a börtönt, három őrt állított oda. Kettőt az ajtóhoz, ami a lépcsőhöz vezet, egyet pedig a kanyargós folyosóra. Ma éjjel csak egy volt. Kinézete alapján skót lehetett, aki Douglastől Reubinhoz állt át. De miért csak egy? Vagy Reubin megdöbbentően magabiztos volt, vagy a fenti felbolydulásnál volt szükség a többi őrre. A két alakot, akik az ajtón kívül kuporogtak, nem érdekelte, melyik lehetőség az igazi, annak örültek, hogy csak eggyel kell elbánniuk. A kulcslyukon keresztül figyelte Marea az ott tartózkodó őr mozgását. A központi folyosón, az egyik kanyarban eltűnt. Erre vártak. Zander és Marea csendben belopóztak az ajtón, és az első cella és a fal közötti közepes nagyságú öltözőfülke mögött rejtőztek el. Kevés volt a hely, ezért szorosan egymáshoz kellett lapulniuk a sötétben. Zandernek alig volt ideje, hogy egy kopott takarót a fejükre dobjon, mielőtt az őr újból feltűnt. Az anyag vastag volt, és durva, elzárta előlük azt a kis fényt is ami volt. Dörzsölte Marea arcát, amikor elfordította a fejét, és lélegzetét visszatartva orrát elfintorította, mert olyan büdös volt a rongy. Zander vérének és verejtékének szaga is megrekedt a takaró alatt, de ez legalább nem volt olyan szörnyű. Azt jelentette, hogy a férfi még él. Amikor a lépések távolodtak, Marea Zander fülébe súgta. - Egy poharat láttam az egyik hordón. Érezte, hogy a férfi megmozdul, és ránéz a sötétben. - Én is láttam. Mi van vele? - Lehet, hogy fel tudom használni. - Hogyan? - Pszt! Az őr visszajött. Léptei ezúttal bizonytalanok voltak, és nehézkesek. Félúton megállt egy pillanatra. Gonoszul felnevetett, válaszul az egyik fogoly halk megjegyzésére. - Azt hiszed, érdekel, hogy érzed magad, MacKenzie? Ha! Kiköpheted a beledet, akkor sem érdekelsz! A fogoly beszéde, bár továbbra sem volt kivehető, hallatszott, amint dühösebb lett. Marea felemelte a büdös rongy szélét, és kipillantott az árnyékos folyosóra. Az őrnek sötét haja volt, szakálla, alakja hatalmas, jó felépítésű, félelmet ébresztő. Így nem csoda, hogy csak egy őrt hagytak itt lent, ennek az egynek az ereje kitett hármat is. Marea visszadugta a fejét a takaró alá, amikor egy kéz nyúlt ki a rácsok közül. Ujjai koszosak voltak, vastagok, és az őr torka felé kaptak. Az gyorsan hátralépett. Szapora légzése és egy suhintás hallatszott, amikor kardját kihúzta a hüvelyből. A pengén megcsillant a pislákoló gyertyafény. - Azt mondtam, vissza! Nem az a parancs, hogy felnyársaljalak, bár azt hiszem, egy léleknek sem lenne kifogása ellene, ha megtenném. Na, vissza! A fogoly mormolt valamit, ami úgy hangzott, mint egy gael átok, és visszahúzta a kezét. Az őr erre visszadugta hüvelyébe a kardot. Marea a tejére húzta a takarót. Keze a derekára erősített bőrzacskóra vándorolt. A léptek közeledtek, és az ajtó mellett megálltak. Marea hallotta az ital

loccsanását a pohárban, aztán egy nyelést, majd egy büfögést. Néhány pillanat múlva az őr ismét visszament a folyosóra. Marea leoldotta a derekáról a bőrzacskót. Szorosan fogta a markában, és várta, hogy a férfi eltűnjön a kamrában. Majd motyogott valamit Zandernek, hogy várjon, azzal kicsúszott a takaró alól. Csak szoknyájának halk suhogása jelezte, hogy átvág az előtéren, de közben állandóan az őrt figyelte. Alig egy perc múlva mar az ajtón kívül volt. A lépcsőkhöz vezető folyosó koromfekete volt, és nyirkosan hideg. Megborzongott. A félig üres erszényt a mellkasához szorította, és kívánta, bárcsak szívdobogása és szapora lélegzése csillapodna. Felülről egy csattanás hallatszott. Marea megdermedt. Lelke Chase-ért kiáltott. Vajon él-e még? Nem tétovázott-e túl sokáig Marea, hogy cselekedjen? Nagyot nyelt, az erszényt a zsebébe csúsztatta, fülét az ajtó egyik részére tapasztotta. Hallotta bent az őr lépteit közeledni. Négyszer járta végig az Őr a folyosót, amíg Marea eldöntötte, hogy nem vár tovább. Henrynek meglepetésében elkerekedett a szeme, de gyorsan elrejtette megdöbbenését. - Nem volt rá okom, hogy apámat... - Nem? - vágott a szavába Chase, és Reubin mellé lépett. Érezte, hogy az idősebb elgondolkozva végigméri, de nem törődött vele, inkább öccsére koncentrált. - Semmi okod nem volt? - Nem! - Még az örökséged sem? - vágott vissza Chase hidegen. - Nekem nincs örökségem - felelte komolyan Henry. Arca elvörösödött, dühös tekintete arról árulkodott, hogy Chase érzékeny pontját érintette. Jó! Chase úgy gondolta, a következő is az lesz. - Te ezt nem tudhattad. Apa azt mondta, megpróbál engem kihagyni mindenből, hogy aztán mindent neked adjon. Nem így volt, Henry? - Ő akarta így - mondta ingerülten Henry. - Téged gyűlölt. Megvetett. Tőled és az „érzéseidtől” rosszul volt. Nem akarta, hogy minden centiméter földet te örökölj. Egy shillinget sem akart rád hagyni. Bármit megtett volna, hogy ezt elkerülje. - De nem tudta - válaszolta Chase hidegen. - Én vagyok a fia. Henry arcán megrándult egy izom. - Én is az vagyok! - De törvénytelen fia - vágott közbe Reubin. - Törvény szerint te fattyú vagy. És egy fattyú nem örököl semmit. - Hangja kemény volt és könyörtelen, szemében megvilágosodás látszott, amint Henryre nézett. - Talpra, kölyök! - Lenyúlt, megragadta a ruháját, s felrántotta olyan erővel, hogy az ijedt fiú kénytelen volt engedelmeskedni. Henry görnyedten állt, így pont szembenézett Reubinnal. Ujjait az öregebb férfi alkarjára fonta, és megpróbálta kiszabadítani magát, de az nem engedte. - David nem vette feleségül az anyádat - dörögte Reubin. - Jó oka volt rá. Nem hiszem, hogy kedvelte őt egyáltalán. - Sötét tekintete tetőtől talpig végigmérte Henryt. Szemében utálat tükröződött. - Téged kedvelt. Talán még szeretett is a maga módján. Te voltál az egyetlen gyengéje, Henry. Az életét is odaadta volna, hogy a tiédet mentse. - Reubin egy csuklómozdulattal közelebb rántotta magához. Orruk szinte összeért. Fenyegetően nézett Henry szemébe, és azt kérdezte: - Így volt? Miattad halt meg, teáltalad? - Én Brackenhillben voltam! - tört fel a kiáltás Henry torkából, s ezzel egyidejűleg Reubin fejére sújtott. Szeme elkerekedett az ütéskor. Reubin is felnyögött a meglepetéstől. De Henry nem sokáig élvezhette győzelmét, mert

Reubin villámgyorsan válaszolt. Jól irányzott csapásától Henry a földre rogyott, Chase lába elé. Egy női sikoly hangzott, amikor Reubin felemelte tőrét, hogy a végső döfést megadja neki. Henry megrázta a fejét, hogy eltompult érzékeit életre keltse. A nő sikolyát alig hallotta, de szavait már jól értette. - Nem ő volt! - zokogott Martha, és szoknyáját felhúzva vastag lábain átvágott a félkörben álló tömegen. Az emberek jól elhúzódtak, hogy utat adjanak neki, mintha attól tartanának, hogy az érintés valamiképpen az alagút bejáratánál zajló halálos összecsapás részesévé teszi őket. A nő Henryhez futott, de Chase kardja megakadályozta, hogy fölé hajoljon. A penge fenyegetően szegeződött ziháló mellének. - Nem tudja, mit beszél! - kiáltotta Henry, és remegve feltérdelt. - Vigyétek ki innen! - Nem! - Chase az asszonyt nézte, aki valamikor odaadóan ápolta Henryt lázas betegségében. - Hallani akarom, mit mond. - Smaragdzöld tekintete Marthát a kőhöz szegezte, mire a nő elvörösödött. - Mit tudsz apám haláláról, Martha? - Én... - húsos ujjai puha, fehér kötényét babrálták. Szeme tágra nyílt, idegesen pislogott. Henryt figyelte, akit Reubin talpra rántott, és vékony mellkasához szorított. Ékköves tőrét a torkához tartotta, így Henry nem tudta megmutatni, mit akart a nőtől hallani.

*** Marea kivette ruhája alól a kitömést, idegesen lesimította szoknyáját és nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait. Kibontotta hosszú hajfonatát, ujjaival végigfésülte és vállaira rendezte aranyvörös fürtjeit. Megcsipkedte izgalomtól elfehéredett arcát, hogy visszatérjen bele a szín. Megelégedve végignézett magán, majd kinyitotta az ajtót, és belépett. Ugyanolyan halkan be is csukta maga mögött. Az őr épp a sarkon fordult be. Marea hallotta, hogy kivonja a kardját, hallotta közeledő lépteit, fülébe jutott a felélénkült foglyok mormolása, akik kíváncsian a rácsokhoz gyűltek. Néhány férfi légzése szaporább lett, amiről Marea sejtette, hogy felismerték. Egy borotvaéles penge hegye szegeződött a torkának. Nem volt nagy gyakorlata abban, hogy félénknek és szelídnek mutassa magát, de most kétségbeesése segített neki. Vállait leeresztette annyira, amennyire a penge engedte, szemét lesütötte. Kezével a szoknyáját gyűrögette. Fényes hajzuhataga előrehullott, eltakarva arcának nagy részét. - Mit keresel itt, kislány? - kérdezte az őr. Azok a foglyok, akik eddig aludtak, az őr mennydörgő hangjára biztosan felébredtek. Lélegzetéből áporodott whisky szaga érződött. - E-eltévedtem - suttogta remegő hangon. ír akcentusát megpróbálta leplezni, helyette furcsa angol kiejtéssel beszélt. Mindent összevetve nem volt rossz próbálkozás. - Brackenhillből ideutaztam, hogy lássam Henry Grahamet, de nem ér rá. Azt mondta, nyugodtan járkálhatok a várban - félénken elmosolyodott, bár haja félig eltakarta arcát. - De azt nem mondta, hogy könnyen el is lehet tévedni. Visszakísérne a hallba? Henry már biztosan nagyon aggódik. Régóta vagyok távol.

- Nekem a foglyokra kell vigyáznom, kislány - válaszolta nyersen az őr, láthatóan nem hallotta meg, hogy Marea milyen szerényen kéri. - Nincs időm buta kislányokat kísérgetni. Találj vissza egyedül! - Foglyokat? - rémült meg Marea. - Csak nem azt akarja mondani, hogy ez egy... börtön? - Légzése felgyorsult, és az ajtóig hátrált, mintha a puszta gondolatra elsápadna. - Ó, nem is tudtam! - Átfogta nyakát, és felemelte fejét. Szaporán pislogva a férfira emelte tágra nyílt ametiszt szemeit. Az őr erre eltátotta a száját, és leengedte a kardját. - Igen, kislány, ez itt a börtön - tájékoztatta Marea-t, és kidüllesztette a mellét, amikor észrevette a nő szemében a csodálatot. Kardjával a cellák felé bökött, majd visszasüllyesztette a hüvelybe. - Nem is tudtad? - Nem! - borzongott meg Marea. - Fogalmam sem volt róla. - Az őr válla felett a cellák irányába nézett. Ismerős arcok préselődtek a rácsokhoz. Elfordította tekintetét, és rémült szemekkel a férfira meredt. Szavaiban színlelt tisztelet csengett, amikor így szólt. - A foglyok veszélyesek? Maga őrzi őket egyedül? Az őr öntelten elmosolyodott. Tipikus férfimosollyal. - Igen a válaszom, kis hölgy, mindkét kérdésedre - dicsekedett, és széles vállaival az ajtónak támaszkodott, jó közel Marea-hoz, Egyik koszos ujjával egy aranyvörös tincset simogatott. Marea hagyta, úgy tett, mintha nem venné észre, közben próbálta leküzdeni undorát. - Maga biztosan nagyon erős és bátor, hogy ilyen felelősségteljes dologgal bízták meg! - Igen, nagyon - felelte az őr, a szerénység legkisebb jele nélkül. Figyelmét teljesen lekötötte a hatalmas, kérges tenyerében hullámzó hajtincs. - Nem akarod meg nézni a foglyokat, mielőtt elmész? - Amikor Marea szeme tágra nyílt félelmében, és lélegzete a férfi arcát súrolta, az őr sietve hozzátette. - Nem kell félned! Én megvédelek. - Nem, uram! - suttogta Marea rekedten. Felemelte fejét, és tekintete találkozott a férfiéval. A sötétbarna szemekben tükröződő éhség félreérthetetlen volt, de Marea nem törődött vele. - Nem kétlem, hogy meg tudna védeni, hiszen olyan nagy és erős, de nem szeretnék olyan... olyan... félelmetes embereket látni. Már a gondolattól is reszketek. - Szendén megremegtette szempilláit. - Nem hiszem, hogy örülne, ha a karjaiba ájulnék. - Nem, kislány. Egy ilyen pihekönnyű testet elkapni élvezet. - Sötét tekintete egy árnyalattal még sötétebb lett, ahogy Marea nedves ajkait nézte. Közelebb ment hozzá. - Maga olyan lovagias! Azt hiszem, mégsem megyek vissza Henryhez. Tekintete a férfi ajkaira siklott, teltek és nedvesek voltak, majd kezét az ingére téve azt dorombolta. - Nem tudna nekem, szegény, eltévedt gyermeknek egy korty vizet adni? Nagyon megköszönném. - Van egy kevés skót whiskym. Ennél jobban semmi nem oltja a szomjat. - Ó, én... - pislogott Marea és elfordította a fejét - nekem nem szabad. Az erős alkoholtól szédül a fejem. Ha csak egy picit is iszom, máris illetlenül kezdek viselkedni. Nem lenne okos dolog - dünnyögte végül. - Nem engedem, hogy túl sokat igyál - ígérte az őr. De szeme csillogása mást sejtetett -, csak annyit, amennyi a szomjat oltja. - Felvonta bozontos, fekete szemöldökét. - Talán nem bízol bennem? - De igen, uram - nyugtatta meg Marea. Ujjai a férfi mellkasát támasztották. Inge alatt az izmai kemények és forróak voltak. - Jól van, de csak egy kortyot.

Az őr megragadta a kezét, és egy nedves csókot nyomott rá, majd elment. Egy pohárral tért vissza, és Marea kezébe nyomta. Ivott egy kis kortyot, de úgy csinálta, hogy háromnak tűnjön. Nagyszerűen eljátszotta utána a köhögést, és visszaadta a poharat. - Túl erős ez egy ilyen kislánynak, mint te - mondta a férfi, szájához emelte a poharat, és jól meghúzta. Sötét szeme a nőt figyelte a pohár felett. - Ihatok még egy kortyot? - Marea ezúttal nem ivott, csak úgy tett. Az a kis adag főzet, amit eddig lenyelt, nem fog megártani. Azonban ha többet inna, perceken belül elvesztené az eszméletét. Visszaadta a poharat, és figyelte, ahogy az őr kiissza a maradékot. A férfi végig őt nézte, amikor kiesett a kezéből a pohár, és rádőlt. - Ó, kislány, látszólag olyan könnyű vagy - mormolta. Kérges tenyerébe fogta az arcát, közben feje lassan lebukott. Már szemhéja is csukódott lefelé, látása elhomályosult. - Légy jó kislány, és adj nekünk egy csókot! Ajka Marea szájához ért, de csak egy pillanatra, mert utána a földre zuhant. Súlyos teste alatt a kő is megremegett. Zander kibújt a takaró alól. Tekintetében aggodalom, harag és megrovás tükröződött. - Mire gondol, m'lady? Dörmögte, és egy mosolyt villantott Marea felé, de megvonaglott, amikor feldagadt ajkai megmozdultak. - Ne is mondja! Kitaláltam. Úgy hívják, Graham. Jöjjön, szabadítsuk ki a foglyokat, aztán nézzük, hogy segíthetünk a többieknek! Zander az őr mellé térdelt, és elvette tőle a cellakulcsokat, a kardját és végül az övébe dugott tőrt. Aztán gyorsan nekiláttak, hogy kiszabadítsák a bebörtönzötteket, de nemcsak Marea és Thomas embereit. Akik nem tartoztak Marea-hoz, azok is hamar beleegyeztek, hogy szabadságukért cserébe segítenek megnyerni a fent folyó harcot. A Randyvel és Thomasszal való viszontlátás rövid volt, csak arra volt idejük, hogy elmondják, jól vannak, és megölelték egymást. A megpróbáltatások ellenére Thomas és Randy jó egészségnek örvendtek. Hamar kiosztották a parancsokat az elkínzott embereknek. Nem egészen öt perc alatt összerendeződtek, és a hallba vonultak. Útközben leütötték az őröket, és fegyvereket zsákmányoltak. Chase kitűnő emberismerő volt. Tudta, hogy Henry egy kegyetlen gazember, és azt is, hogy Martha, bár goromba, de tud kedves is lenni. Megdöbbentette a felismerés, hogy Henry győzte meg Marthát, hogy a nevében kövesse el a gyilkosságot. Ezt nem lehetett tagadni Martha rémült arcára volt írva. Őszes haja itt-ott kiszabadult a tarkóján font kontyából. Hátracsapta az engedetlen fürtöket. Hangja halk, könyörgő volt. - Én nem akartam megtenni, de amikor Henry azt mondta, hogy az apja meg akarja ölni... - David? - kiáltott fel Reubin hitetlenkedve. - Megölni Henryt? A saját fiát? David soha nem tenne ilyet Martha felkapta a fejét, szemében könny csillogott. Chase nem tudta, hogy a rémülettől, a bánattól vagy a mellének szegeződő kardtól. - Most már tudom, Lord Reubin, de Henry úrfi olyan meggyőzően mondta... - Mivel indokolta az öcsém - kérdezte Chase türelmetlenül, miközben tekintete Martha és Henry között repkedett -, hogy apánk meg akarta ölni őt? Martha szeme elkerekedett félelmében. Lenézett a mellére szegeződő kardra, tekintetét végigfuttatta az éles pengén, végül megpillantotta a kart, ami tartotta. Felnézett, egyenesen Chase szemébe. - Henry megölte Hannah-t, amikor a m'lord Brackenhillbe látogatott. Öklével ütötte, amíg meg nem halt. Lord Graham látta

ezt, és őrjöngött. Azt mondta, Hannah volt a kedvence, és hogy Henry még megfizet azért, hogy kioltotta egy jó szolgálólány életét. Henry halkan felnyögött, amikor Reubin tőre bőre alá fúródott. Egy vércsík kígyózott le a nyakán, ingének gallérját bíborvörösre festve. David nem ölte volna meg ezért - morogta Reubin, és karja erősebben szorította Henry derekát - Talán megverte volna, esetleg megkorbácsolja, de meg nem öli. - Henry nem ezt mondta - kiáltotta Martha. Ujjai remegtek az idegességtől, ahogy kötényét gyűrögette. - És é-én hittem neki. A szegény fiú halálra volt rémülve. - Ezért a te segítségedet kérte? - sürgette Chase. A kardot kicsit visszább húzta, mert félt, hogy a nő hirtelen megmozdul, és felnyársalja magát. De nem engedte le, a fenyegetés még ott volt benne. - Ugye, te adtad be a mérget az öcsém sürgetésére? - Igen, én. Eddig Chase nem ismerte el maga előtt, hogy kétségei vannak a gyilkossággal kapcsolatban - még akkor sem, amikor Marea bevallotta, hogy ártatlan. Most, hogy ez bebizonyosodott, a lelke mélyéig megrázta. Megdöbbent. Annál is inkább, mert szeretett volna hinni Marea-nak, de valójában sohasem volt rá képes. - Hazudik! - kiáltotta Henry, akit Reubin még mindig fogva tartott. Próbált kitörni az acélkemény szorításból anélkül, hogy közben Reubin elvágja a torkát Henry arcán kétségbeesés ült, ördögi tekintete Chase és Martha között cikázott. Mindkettőjükben egyformán kavargott a gyűlölet és a düh. - Hannah még él. Brackenhillben van, és e pillanatban is sört szolgál fel a férfiaknak. - Hannah meghalt! - szólalt meg az egyik férfi mély,- nyers hangon, amire mindenki felfigyelt. - Én magam láttam a holttestét... Nem volt szép látvány. A férfi előlépett. A Graham klán egyik tagja volt, az alsóbb osztályok közül, Chase név szerint is ismerte, és tudta, hogy a sötét hajú, szigorú külsejű őrnek hinni lehet. Arról viszont fogalma sem volt, hogy hogy az ördögbe tudott kiszabadulni a börtönből. Végigfuttatta pillantását a tömegen, és felismerte néhány emberét, akiket Douglas börtönbe vetett. Valamennyijüknek a cellában kellene most sínylődniük, de láthatóan nem ez volt a helyzet. Homlokát ráncolva gyorsan Reubinra nézett. Az idősödő férfi figyelmét teljesen lefoglalta, hogy Henryt magához szorítva tartsa anélkül, hogy megölné, ezért a beszélőre vagy a többiekre egy kíváncsi tekintetnél többet nem tudott szentelni. Chase Henryre nézett. - Erre mit mondasz, testvér? - kérdezte, és a fegyvert tartó karja megfeszült. - Van egy tanúnk, aki azt mondja, hogy Hannah meghalt. Ő is hazudik? - Igen! - Henry válasza sikolyba fulladt, mivel Reubin ismét uralmat szerzett felette és kegyetlenül megszorította. - Hannah még él - nyögte. - Én nem láttam a holttestét, de hallottam a szóbeszédet, hogy meghalt - szólalt meg egy másik hang. Nem lépett elő, de kiejtése egyértelműen angolra vallott, kitűnt a mormoló, skót akcentus közül. - Az úr felesége is nagyon szomorú volt, amikor meghallotta. Ö segített neki világra hoznia legfiatalabb gyermekét Hannah jó szolgáló volt. Chase felvonta szemöldökét, s hidegen nézte Henryt. Öccse arca elfehéredett. Erőtlenül lógott Reubin karjában, mint egy rongybaba; feladta a harcot. De Chaset nem tudta megtéveszteni. Ismerte öccsét, látta a kétségbeesést szemében, és

sejtette, hogy ez mit jelent. Várja a megfelelő pillanatot, amikor elszökhet. És ha megteszi, elszabadul a pokol. Chase ezután Marthára nézett, aki csendben zokogott. Kerek arca fehérebb volt kötényénél, amit ujjai már teljesen összegyűrtek. - Elmehetsz, Martha - mondta Chase, és a nő mögött összesereglett emberekre nézett. Zokogását visszafojtva Martha felemelte szoknyáját, és termetének megfelelő gyorsasággal elsietett. Másodperceken belül eltűnt a tömegben. - Őt is engeded elmenni? - kérdezte vádlóan Henry, arca elvörösödött, amint Chase-re nézett - ő is lehetett apám gyilkosa, és elengeded? - Ez utóbbit szinte csak lehelte, mert Reubin erősen megszorította a derekát. Egy hosszú pillanatig Henry szeme kidülledt, majd a szorítás engedett, de nem szűnt meg. - Őt csak felhasználták - suttogta Reubin Henry fülébe, de olyan hangosan, hogy mindenki hallja. - Én azt keresem, aki kitervelte, nem azt, akit csellel belerángattak. - Akkor máshol keresd! - kiáltotta Henry fészkelődve. - Mert nem én voltam. Semmi okom nem volt, hogy apámat megöljem. Semmi! - A bátyád és Martha nem ezt mondják - csattant fel Reubin, mert türelme már fogytán volt. - Életemben először, azt hiszem, nekik adok igazat. Nem te vagy az első, aki vért ont a nagy örökség reményében. - De... - Hallgass! - mordult fel Reubin. Tőrét enyhén Henry nyakába nyomta, torkára forrasztva ezzel a szavakat. - Nem tudhattad, hogy David nem hagyott rád semmit. Soha nem mondta neked. Ezt én is tudom. Gondolom, micsoda kapzsiság és gyűlölet forrong benned - megállt, ajkát utálkozva lebiggyesztette. - Büszke voltam rád, Henry, de az ember nem lehet büszke valakire, aki megölte a saját apját. Főleg, hogy az a legjobb barátom volt - szorítása erősödött, Henry nem kapott levegőt. - Most már látom, milyen vagy, és ez elborzaszt. Henry arcára kiült a határtalan düh. Bár még nem próbált kitörni Reubin szorításából, csak idő kérdése volt. Chase jő ösztönnel megérezte öccse szándékát, és mindenre felkészülve mereven állt. Keze megszorította a kard bőrrel bevont markolatát. Henry Chase-re emelte tekintetét. - Ő borzasztotta el mindig, Reubin. Chase és az ő férfiatlan dolgai. A lágysága és a gyengesége. Hányszor hallottam gyerekkoromban apámat és téged azon siránkozni, hogy származhatott egy ilyen nyafogó fiú David Grahamtől! És igazatok volt! Feleannyira sem Graham, mint én. - Igen, te nyomorult fattyú! Kétszer többet ér, mint a te tetves bőröd, és én erre büszke vagyok! - hangzott fel egy kemény női hang a tömeg mögül. Puha lépteivel egyre közeledett, miközben ezeket mondta. Hangjára Chase megborzongott. A tömeg kettévált, hogy utat adjon neki, de Chase jóval megjelenése előtt tudta, ki az. Hirtelen felgyorsuló szívverése, akadozó lélegzése, vérének élénk pezsgése sejtette, hogy Marea. A nő csípőre tett kézzel állt két testes skót között. Hatalmas termetük mellett eltörpült apró alakja, de a belőle sugárzó - és tüzes ametiszt szemében szikrázó düh olyan tekintélyt kölcsönzött neki, hogy a szomszédos férfiak szinte nem tűntek nagyobbnak kicsi erdei tündérkéknél. Chase elfordította a tekintetét. A teremben észrevétlenül megnőtt a feszültség elektromos szikrák pattogtak a levegőben -, és Chase-nek csak Reubinra és Henryre kellett néznie, hogy megfejtse az okát.

Marea volt az. Mindketten őt nézték, de míg a fiatalabb szemében bosszú és vágy csillogott, az idősebb tekintete óvatos volt. Chase-nek elszorult a torka. Száját összeszorítva Marea mellé lépett. Mérgesnek kellett volna lennie, hogy nem engedelmeskedett parancsának, és visszajött a hallba, de nem tudott rá haragudni. Az egyetlen érzés, ami most munkált benne, hogy védelmezze és megóvja a nőt. Chase teste feszült volt, ahogy ott állt mellette, élvezte a testéből áradó meleget és az illatát. Megdöbbenve eszmélt rá, hogy érte bármire képes lenne, még arra is, hogy saját vagy emberei életét feláldozza, ha kell.

27. fejezet

- Szeszélyes, skót szuka - mosolygott gúnyosan Henry, - Most a bátyámat véded, néhány napja pedig eljátszottad nekem a feslett nőt. Ne mondd, hogy elfelejtetted azt az éjszakát, amikor a csillagok alatt forrón és önként a karjaimban feküdtél, és azért könyörögtél, hogy szeresselek! Marea ujjai a szoknyája ráncaiba rejtett tőr markolatára fonódtak. - Hazudsz! Inkább a saját tőrömmel szúrnám le magam, minthogy a karjaidban feküdjek, te disznó! És soha, soha nem mennék önként! - Szemrebbenés nélkül állta Henry tekintetét. Kihívás csillogott a férfi szemében, ahogy tetőtől talpig végigmérte. Marea úgy érezte, mintha nem lenne rajta ruha. Teste bizsergett a gondolatra, hogy ez a férfi meztelen testét nézi, még akkor is, ha csak elképzelte. Csak nehezen tudott ellenállni a vágynak, hogy a mellette álló Chase erős testéhez simuljon. - Nincs okod letagadni - szólt Henry. Bizonytalan volt a helyzete, mivel Reubin tőre a nyakához szegeződött, hangja mégis nyugodt maradt. Marea-t nézte, de gonosz mosolya elárulta, hogy nagyon is tisztában van Chase reakciójával. Nincs miért tagadni azt, ami kettőnk között történt - kezével körbemutatott a teremben, majd Chase-re mutatva megállt. - Chase is igénybe veszi a szolgálólányok szolgáltatásait időnként. Sok nőhöz engem hívtak, akiket Chase nem tudott kielégíteni. - Úgy, ahogy Hannaht kielégítetted? - szólalt meg egy férfi, akinek a feleségét Hannah mentette meg. A kérdésre felbolydult a tömeg, nemtetszésüket félhangos találgatásokkal fejezték ki. - Kétségtelenül könyörgött neked, hogy hagyd abba a verést. Henry szerette volna megnyerni a tömeg szimpátiáját, de nem sikerült. Ezért mással próbálkozott. Az összesereglett férfiak felé fordult, és ahhoz címezte a kérdést, aki az előbb szólt - Igen, könyörgött, hangosan és sokáig könyörgött Hannah - kérkedett gúnyosan azért, hogy még többet kapjon. - Tehát bevallod, hogy te ölted meg? - kérdezte kihívóan egy hang, akcentusa alapján skót. Csak Marea ismerte fel Randy hangját, és tudta, mire készül. A

feszültség egyre nőtt, és a kiszabadított foglyok ezt csak fokozták. Nagyon jól csinálták. - Én csak azt mondtam, hogy könyörgött - javította ki gyorsan magát Henry. Azt nem, hogy miért. - Nem is kell - felelte egy másik skót. Thomas volt, aki mesterien elrejtőzött a tömegben. - A bűnösséged a szemedben látszik, kölyök, te tetted, és élvezted is. Sajnálatos, hogy elfogtak, de most, hogy már tudjuk az igazságot, és mivel szegény halott Hannah már nem tud bosszút állni, nekünk kell megtenni helyette. - Milyen jogon? - kérdezte Reubin, aki az arcokon tükröződő elszántságot látva úgy érezte, közbe kell szólnia. Henryt gyengébben szorította, mert a harcra készült. - A határ törvénye szerint - morogta Reubin egyik embere mérgesen. - A határvidéken vagyunk, a határ skót oldalán. És itt skót szokás szerint mennek a dolgok. - Igen - helyeselt Zander alig felismerhető hangon. - És minden skót megtorolja a jogtalan halált, függetlenül attól, hogy az áldozat a határ melyik oldalán született. Nem így van, emberek? Helyeslő moraj futott végig a tömegen. Kardsuhintások hallatszottak, ahogy több tucat férfi kivonta kardját Vérszomj és bosszúvágy csillogott skót és angol szemekben egyaránt, és a tömeg megindult, magával sodorta Chase-t és Marea-t. Marea megpróbált megfordulni, és megfogni Chase kezét, miközben lábát szilárdan tartva harcolt a tömeg nyomása ellen. Megérezte Chase érdes ujjait csuklóján, és kétségbeesetten felé hajolt, hogy belekapaszkodjon. De hátulról meglökték, és elsodródott, mielőtt még megfoghatta volna Chase kezét. Izzadt férfitestek vitték magukkal előre oda, ahová nem akart menni - Henry Graham és Carl Reubin felé, e két ember volt az egyedüli a földön, akik láttára Marea-t iszonyatos félelem fogta el. Henrynek ez adott erőt, hogy tudta, a halált el akarja kerülni, ezért kitört Reubin fogságából. Jól irányzott ütést mért a férfi torkára, amitől az lélegzetét vesztve kétrét görnyedt. Még ki sem egyenesedett, mire Henry elvette a kardját, és kivédte az első csapást. Henry magasra emelte a kardot, és összecsaptak az acélpengék A markolatok egymást érték, de Henry egy vad kiáltással ellökte magától a férfit, aki fejét akarta elválasztani a testétől. A hirtelen mozdulattól kiesett kezéből a kard, de hamar előhúzta csizmájába dugott tőrét. Marea alig kétiábnyira állt tőlük. Saját tőre még mindig a szoknyájába rejtve lapult, de nem volt rá szükség, hogy megvédje magát a háta mögött harcoló férfiaktól, akik áthatolhatatlan falat képeztek körülötte. Mindenki valaki más vérét akarta kiontani, nem az övét. Mégis jobban érezte magát, hogy a fémmarkolatot a kezében tartotta. Egy perccel később már örült is neki, mert valaki brutálisan megragadta a karját, és Marea érezte, hogy Henry Graham vadul ziháló mellkasához szorítja hátát. Olyan erősen szorította a derekát, hogy Marea nem kapott levegőt, és attól félt, eltöri a bordáit. A férfi másik kezében egy tőrt tartott, és a nő mellének szegezte. - Ha csak egy lépéssel is közelebb jössz, rögtön egy másik halál miatt állhatsz bosszút - harsogott Henry hangja Marea feje felett, mely a hirtelen beállt halálos csendben a lány fülébe hasított. Marea szemét végigfuttatta a tömegen; egy arcot keresett. Chase a terem másik végében állt, arca feszült volt, szemében haragos smaragdzöld tűz égett. Tekintete

a Marea szívére szegeződő tőrre siklott. Amióta a nő betegen ápolta a kunyhójában, először látta elveszettnek. Marea elfordította a fejét. Thomas és Randy balra álltak, tanácskoztak; de túl messze voltak ahhoz, hogy azonnal segíteni tudnának. - A nő és én most elmegyünk - jelentette ki Henry, és határozottan nézett Chase-re. A hangjából kicsengő diadal szinte kézzelfogható volt Marea-nak borsózott tőle a háta. - Ha nem akarjátok, hogy megöljem, nem követtek! Henry hátralépett, és húzta magával Marea-t is, aki kénytelen volt engedni. A férfiak, Chase-zel az élen egyszerre léptek közelebb. - Mondd nekik, hogy tegyék azt, amit mondok! - utasította Henry Marea-t. Marea megdermedt, és hátrabukdácsolt egy újabb lépést, közben tőrét szoknyája zsebébe süllyesztette. - És ha nem teszem? - Akkor meghalsz. Marea próbált nem gondolni arra, amikor legutóbb volt veszélyben az élete ebben a várban. Próbált, de nem ment. Reubinra villantotta tekintetét, és heves borzongás futott végig a testén. - Tegyétek azt, amit mond! - parancsolta, miközben hangja és minden porcikája remegett. Tekintete egy pillanatra találkozott Chase-ével. Ebben az egyetlen pillantásban mindketten mindent megértettek. Marea szeme elmondta azokat a szavakat, melyeket szája nem tudott, és Chase megértette őket. De hamar szétvált a kapocs köztük. Henry elérte az alagút bejáratát, és erősebben szorította a nőt. Marea nem tudott lélegezni, mert minden levegővételre mellkasába szúrt a fájdalom, és félt, hogy elroppannak a bordái. Feje riasztóan könnyű volt. Henry óvatosan átlépte a küszöböt. Üres kardhüvelye a faajtónak ütközött, ahogy az alagút sötétje fekete, dohos takaróként borult rájuk. Marea szíve vadul kalapált, ahogy visszanézett a többiekre. Szerette volna, ha utána sietnek, és kimentik ennek az őrültnek a karmaiból, de ugyanakkor félt is, hogy mi történne, ha megpróbálnák. - Csukd be az ajtót! - parancsolt rá Henry, amikor már teljesen elnyelte őket a sötétség. Csak néhány gyertya fénye jutott el hozzájuk. Henry elvette a kezét a nő derekáról, hogy utána kezének élével a hátára üssön. Marea megtántorodott és előregörnyedt kissé, arra készülve, hogy kirohan az alagútból. De a hirtelen a hátának szegeződő tőr meggyőzte, hogy nem okos dolog most elfutni. Remegő ujjaival becsukta az ajtót, ezzel koromfekete sötétségbe zárva magukat. - A reteszt is! - morogta Henry. Olyan közel volt Marea-hoz, hogy forró lélegzete a nő arcát és haját perzselte. Hangja kemény volt, ideges és türelmetlen. -A reteszt is csukd be, ostoba nőszemély! Marea becsukta. Leginkább a hátába fúródó tőr bírta rá, hogy engedelmeskedjen. Keze remegett, így még nehezebb volt becsukni a reteszt, amit már évszázadok óta nem használtak. Az ajtó mögött hallotta a lépések tompa zaját és lelkes hangokat, melyek a kiszabadítását tervezgették. Bizonytalan érzés fogta el. Már túl késő volt. Az ajtót elreteszelte, nem tudnak bejönni. Egy kéz, amit nem látott, de nem is akart látni, vadul megragadta a karját, és a falhoz lökte. Henry széles mellkasa a nedves kőhöz szegezte. Marea azon gondolkozott, hogy hova tette a férfi a tőrt. Önkéntelenül a szoknyája széléhez vándorolt a keze, és megérintette az ott lapuló fémet. Megnyugodott.

- Ne csinálj semmi ostobaságot! Ez az egyetlen figyelmeztetés, amit adok mordult fel egy goromba hang a sötétben. - Légy hálás, mert ez eggyel több annál, amit általában adni szoktam! Kezével végigsimította Marea állát, ő megpróbált nem elugrani, és közben elfojtotta a torkából feltörő sikoltást. „Hová tette a tőrt?" - Vezess ki innen, és nem lesz... bántódásod - folytatta. Szorítása addig erősödött a nő karján, amíg Marea ujjai elzsibbadtak. Hangja fenyegető lett. - Ha megpróbálsz elszökni, megöllek. Lassan. - Ölj meg, de akkor innen soha nem fogsz kijutni - felelte Marea, és meglepődött, milyen nyugodt a hangja, pedig szíve kalapált, lélegzete elakadt. Az alagút még egy intelligens embernek is nehézséget okoz. Neked esélyed sem lenne. Henry levette kezét Marea álláról, de egy másodperccel később nyakára fonta ujjait. Nem szorította olyan erősen, hogy elzárja a levegőt, de annyira erős volt, hogy figyelmeztető fenyegetésnek lehessen tekinteni. - Mutasd az utat! - mondta Henry, és ellökte magától a nőt, előre a sötétbe. Mivel nem engedte ki a kezei közül, Marea nem mehetett messzire. - Ezért a megjegyzésért pedig még megfizetsz, ha kijutottunk. Most pedig menj! Marea ment, de nagyon lassan. Tudta, hogy a sötétben nem látja őt a férfi, ezért úgy tett, mintha csak felületesen ismerné az alagutat. Rémülten visszarettent, ha meghallott valamilyen állatot mozdulni. A falnak ütközött, felkiáltott, ha a nedves kőhöz ért. Bizonytalanul kerülgette a földön szétszórt ürüléket. Amikor elérkeztek az első keresztúthoz, úgy tett, mintha elvesztette volna az egyensúlyát, hogy elfogyott a fal mellőle, aztán megállt, mintha nem tudná, melyik utat kell választania. - Évek óta most járok itt először - motyogta, de elég hangosan ahhoz, hogy a férfi is meghallja. Az erős szorítás a karján, valamint Henry türelmetlensége azt tanácsolták neki, hogy ne játsszon tovább az idegeivel. - Azt hiszem, erre kell menni. Nem, inkább arra. Henry eleresztett egy színes káromkodást, és keze lecsúszott Marea csuklójára. Aztán lejjebb. Megmarkolta a fenekét, és könyörtelenül megszorította, majd elengedte. Ujjait a nő ujjaiba fűzte. Mivel a sötétség jótékonyan eltakarta, Marea megengedett magának egy gyors mosolyt. Eddig szorosan hozzáért a teste a férfiéhez, és nem tudta elővenni tőrét anélkül, hogy fel ne hívja magára a figyelmét. Most azonban sikerült. Henryt maga mögé irányította, és mikor beleütközött a falba, jobb kezével gyorsan bal zsebébe nyúlt. Pillanatokon belül megtalálta a tőrt. Kivette zsebéből, majd ellökte magát a faltól. - Nem vagyok olyan bolond, hogy ne tudnám, mit csinálsz - szólalt meg Henry közvetlenül a háta mögött. Marea megdermedt. Ujjait a markolatra fonta, és kész volt beledöfni, bár nem tudta biztosan, hogy hol van a férfi. - Na mit, Sasunach? - kérdezte óvatosan, és kikerült egy bokáig érő tócsát. - Megpróbálod addig húzni az időt, amíg a bátyám odaér az alagút kijáratához. De én nem engedem. - Olyan erővel szorította meg a nő kezét, hogy szinte összetörte. Marea akarata ellenére megvonaglott - Nehogy azt hidd, hogy egyedül nem találok ki. A kétségbeesés csodákat tehet. Csak arra kellettél, hogy biztonságban kijussak a teremből, ezért most vagy meggyorsítod a lépteidet, vagy megszabadítom magam a tehertől, hogy téged is magammal vigyelek.

- Én sem akarok veled menni - vitatkozott Marea, miközben lassan haladtak előre. Egy újabb keresztúthoz közeledtek. Ha csak egy percre el tudná terelni a figyelmét... - Akkor megöllek most, szuka. Már majdnem ott voltak. Majdnem. Már csak néhány lépés. - N-ne! - mormolta Marea, és próbálta, hogy hangja félénknek tűnjön. Nehéz volt, mivel idegessége dühvel párosulva ereiben lüktetett. - Inkább mutatom az utat. - Én is így gondoltam - felelte Henry, és magabiztosan felnevetett. Marea keze alatt véget ért a nedves kőfal. Elérték a keresztutat, végre. Remegő kezében megszorította a tőrt, és megpróbálta felmérni, merre lehet mögötte a férfi. Henry megmozdult, de Marea nem tudta, merre. Úgy érezte, testének melege a hátát perzseli. Úgy érezte, de nem volt benne biztos. - In-innen nem tudom az utat - hazudta. Megállt, és várt, amíg a férfi is megállt, aztán szembefordult vele a sötétben. Annak ellenére, hogy szeme hozzászokott a sötéthez, az alagútban túl sötét volt ahhoz, hogy többet lásson bizonytalan árnyékoknál. Hallania kellett a hangját is ahhoz, hogy pontosan meghatározza, hol áll. Ha elvéti, elvész az egyetlen lehetősége a szökésre. Tudta, csak egyszer szúrhat, mielőtt Henry beledöfi a tőrét. - Azt hiszem, eltévedtünk, Sasunach - suttogta a sötétbe, és hallotta csizmás lépteit közvetlenül maga mögött. - A te érdekedben remélem, hogy nem. Csak ennyire volt szüksége Marea-nak. Most már tudta, hol áll. Lelki szemei előtt látta, ahogy a hideg kőfalnak támaszkodik. Képzelete még kegyetlen mosolyát is megjelenítette előtte. Felemelte tőrét, mélyet lélegzett, és teljes erejéből lesújtott. A penge a levegőbe hasított. Egy pillanatig azt hitte, hogy elvétette az irányt, de rögtön érezte, hogy húsba mélyed. Egy sikoltás hangzott fel, ahogy a tőr a csontig hatolt Marea érezte, hogy meleg vér ömlik a kezére, amint kihúzta a pengét, felemelte a szoknyáját, és futni kezdett. Szíve torkában dobogott, legalább olyan hangosan, ahogy Henry felnyögött, és a földre csuklott. Marea nem tudta, milyen komolyan sebesítette meg, de nem is vesztegette azzal az időt, hogy megnézze. A karjára célzott, és volt esélye rá, hogy valóban a karját találta el. De az is lehet, hogy megölte. Elhessegette maga elöl a képet, hogy Henry Graham holtan és véresen fekszik a földön, inkább futott. Zihálva vette a levegőt, lábai már tiltakoztak a megterhelés ellen. Csak homályosan érzékelte, hogy hol van, vagy hogy mennyi időbe telik, amíg eléri az erdőbeli kijáratot. Maga mögött hallotta üldözőjét. Elakadt a lélegzete, az első pillanatban képtelen volt elhinni. De a hideg, kemény nevetés azt bizonyította, hogy nemcsak a képzelete játszott vele, hanem tényleg Henry Graham követi. A férfi csizmás lába a pocsolyákba toccsant, léptei biztosabbak és erősebbek voltak, mint kellett volna. - Fuss csak, szuka! - kiáltotta, és hangja egyre közelebbről hallatszott. - Fuss! De nem szökhetsz meg előlem. Megtalállak, és akkor te is könyörögni fogsz, hogy olyan gyors legyen a halálod, mint Hannahnak. Marea nyelt egyet, agya szédülten zakatolt. Nem sokára újabb keresztút következik. Az utolsó. Az erdőben lévő kijáratig feleannyi a távolság, mint a másik folyosón, ami az éléskamrába vezet. Ha az utóbbit választja, az végzetes hiba lenne, mivel nincs rá biztosíték, hogy az éléskamra ajtaja nyitva van. Ha viszont a másik úton megy, csapdába kerül, ha a kijáratot kívülről elreteszelték.

Fennállt az a lehetőség is, hogy Henry utoléri, mielőtt még kiérne az erdőbe, ami sokkal valószínűbb, ha a rövidebb úton megy. Nem mert belegondolni, mi fog történni, ha ez bekövetkezik. Elérte végre az utolsó keresztutat. Háta mögül még mindig hallotta a lépéseket. Megállt, és próbált halkan lélegezni, amíg eldönti, hogy mit tesz. Henry néhány száz yarddal hátrébb beleütközött a falba, és felnyögött. Erre Marea elindult. Remegő ujjaival felemelte a szoknyáját, és óvatosan átment a következő folyosóba. Mint ahogy nem volt semmi biztosíték arra, hogy a végén nyitva lesz a várban az ajtó, ugyanúgy nem volt biztos az sem, hogy segítség várja annak az alagútnak a végén az erdőben, amiről most letért. A falba olvadva ment, kezeivel tapogatózott, hogy el ne tévedjen. Hideg, nedves kövön siklott a tenyere, ahogy haladt a sötétben. Gondosan ügyelt rá, hogy ne csapjon zajt, nehogy Henry megsejtse, hogy másik úton ment tovább, és ez azt jelentette, hogy lassan kellett lépkednie. Csak szoknyájának suhogása jelezte útvonalát, de kihegyezett füleinek ez is fülsiketítő zaj volt. Henry léptei hirtelen abbamaradtak, amikor elérte a keresztutat. Gyorsabban közeledett, mint Marea gondolta, aki megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy mégis jól választott. Ha egyenesen folytatta volna útját, a férfi perceken belül utolérte volna. Henry megállt. Marea is, nehogy cipőjének kopogása elárulja, melyik úton van. Alig száz láb előnye volt csak. Lehunyta a szemét, és a kőfalnak dőlt, közben várta, hogy a férfi elhatározza magát. Gondolatban azt kívánta, bárcsak egyenesen menne tovább, még akkor is, amikor meghallotta bizonytalan, csoszogó lépteit. Jövök - kiáltotta -, és ha azt hiszed, hogy nem tudom, hol vagy, elmondom, hogy érzem az illatodat. Hmmm, könnyű hangaillat. De erős. Már. közel vagyok. Olyan közel, hogy csak ki kell nyújtanom a kezem, és megérintelek. Érzed az érintésem? Hangja mély volt, és gúnyos, visszhangzott a folyosón. Marea-nak úgy tűnt, mintha közvetlen közeléből hallatszana. Ösztönösen elindult, közben félig tudatosan várta, hogy a vad kezek kegyetlenül megragadják a vállát. Tőre a kőhöz ütődött. Nem volt hangos a zaj, de ahhoz elég volt, hogy Henry egy gonosz nevetéssel utána vesse magát az új folyosóra. Egy sikoly hagyta el Marea ajkát, amint felkapta szoknyáját, és elkezdett szaladni a sötétben. Már nem kellett csendben lennie, de nem is próbált. A léptek egyre közelebbről hallatszottak, egyre hangosabban és fenyegetőbben. Marea kifulladva futott. Vakon. Kétségbeesetten. Minden lépéssel közeledett az ajtó, és a bizonytalanság is, vajon nyitva van-e. De a férfi már nagyon közel járt, és Marea nem volt benne biztos, hogy az éléskamra biztonságot nyújt neki, hacsak nem éri el időben. Befordult a sarkon, és megbotlott, ahogy belelépett egy koszos pocsolyába. Majdnem ugyanakkor a férfi is befordult a sarkon. Az ajtó az egyenes szakasz végén volt, de Marea tudta, odáig már nem jut el. Zihálása visszhangzott a folyosón. Lába fájt, feje szédült. Minden lépéssel mintha újabb ólomréteg rakódott volna rá. Oldalán a sebébe fájdalom nyilallt, amitől majdnem összecsuklott. A sötétből kinyúlt egy kéz, és a derekára fonódott. A másik a száját fogta be, elfojtva sikoltását, mely így csak fájdalmas nyöszörgésnek hatott. Marea ide-oda csavarodott, harcolt, mint egy démon rugdosott, és megpróbálta beledöfni a tőrét. Kétszer a kőbe szúrta, és egyszer sem találta el a férfit. Megpróbálta kinyitni a száját, hogy fogát a kérges tenyérbe mélyessze, de a szorítás túl erős volt.

A derekán szorosabbra vonta karját a férfi, kipréselve tüdejéből a maradék levegőt is. Ebben a pillanatban jött rá, hogy mögötte a lépések lelassultak, de még nem álltak meg. Mikor azonban megálltak, már nem tudta, milyen messze van. - Chase! - A szó a szájára tapadó kéz miatt érthetetlenül tört fel belőle. De ezután már nem volt kellemetlen a kéz. A hátához préselődő kemény mellkas is ismerős volt. A száján lazult a szorítás, de az ajkaira tett ujj figyelmeztette, hogy maradjon csendben. Marea bólintott, és halántékán érezte Chase futó csókját. Derekát elengedte szorító karja, és Marea végre mélyet lélegezhetett. Mire légzése is normálissá vált, Henry léptei abbamaradtak. Chase átadta Marea-t a mellette álló férfinak. Termete és durva haja alapján Marea kitalálta, hogy Zander az, akibe kapaszkodik. Hallotta, hogy Chase eltávolodik a sötétben, és érezte, szíve megdobban, amikor már nem volt a közelében. Léptek zaját hallotta a távolban, és közvetlen közelében is. - Most - szólalt meg Chase, és abban a pillanatban körülbelül tíz év után először gyulladtak fel a gyertyák az alagútban. Marea lehunyta a szemét a hirtelen fény miatt, és erősebben fogta Zandert. Alig nyitotta fel a szemét, amikor meglátta Henry döbbent arcát, és hogy megfordul, hogy elmeneküljön. Zander szorosan tartotta Marea-t, vigasztaló szavakat suttogott a fülébe, amelyek azonban semmivel sem csökkentették rémületét. Dobogó léptek zaja töltötte be az alagutat. Az ott összegyűlt férfiak Henry nyomába eredtek. Marea majdnem azonnal elvesztette Chase-t szem elől. Zanderhez fordult, hatalmas ametiszt szemeiben könyörgés csillogott az egyetlen égő gyertya pislákoló fényében. - Vele kell mennem! - suttogta szaggatottan, de Zander karjai szorosabbra fonódtak. - Henry őrült. Megöli őt tekintet nélkül rokoni szálaikra. Ezt nem engedhetem, Zander! - Nem, kisasszony! - rázta meg Zander göndör, vörös hajú fejét, és Marea szemébe nézett. Nagy, kérges tenyere viaszfehér arcát simogatta. - Eljön magáért, ha végzett a dolgával. Engedje, hogy azt tegye, amit tennie kell; ne akadályozza azzal, hogy a nyakán lóg. - De... - Megmondtam, m'lady - felelte Zander, és Marea-t az ajtó felé vezette. Szorítása olyan szilárd volt, hogy a nő nem tudott ellenkezni. - Tudom, hogy nincs jogom magának parancsolni, de ez egyszer ezt teszem. Régóta húzódik már a testvérek harca. Ezúttal véget ér, de nem tudnak harcolni, ha maga is ott van. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Zander a vonakodó Marea-t a zsúfolt éléskamrába vezette. - És ha meghal? - kérdezte Marea, hangjából rettegés csendült ki. Nem vette észre, hogy könnyek gyűltek a szemébe, csak akkor, amikor egy csepp legördült az arcán. Figyelte, ahogy Zander becsukja az ajtót, és felé fordul. - Mit tegyek, ha meghal? - Maga MacKenzie, kisasszony, ezt ne feledje - felelte, mintha a válasz ilyen egyszerű lenne. Pedig nem volt egyszerű. Marea vadul verő szíve arról árulkodott, hogy semmi sem egyszerű, ha Chase Grahammel kapcsolatos. - Ha meghal, nem gondolom, hogy meg fog halni, de ha mégis, akkor maga ugyanúgy él majd tovább, kis hölgy, mint eddig. Ahogy minden jó MacKenzie tenné. - Nem akarok élni akkor, Zander - suttogta Marea.

„Chase meghal.” Már csak a gondolatra is megfagyott a vér az ereiben. Zandernek igaza van, csak elvonná a figyelmét, ha most utána menne. De ha nem megy... - Oda kell mennem! - lehelte egy szuszra, és megpróbált kitörni a szorításból. - Nem kellett volna hagynom, hogy meggyőzz, hogy eljöjjek. Ha meghal... Zander erősen megszorította, és Marea nem tudott kiszabadulni. Száját összeszorítva Zander rezzenéstelen tekintetébe nézett. - Ha szereti őt, m'lady, itt vár addig, amíg ő jön vissza. - Zander hirtelen leengedte karjait, és az alagút felé mutatott. Szemében kihívás csillogott, - Ha nem szereti, menjen... és nézze végig, ahogy meghal, mert magát kell megvédenie. Marea tanácstalanul állt. Lelkiismerete vágyával harcolt, nem nyerhette meg. Végül egyenes tartással megfordult, és kisétált az éléskamrából.

28. fejezet

Az égen megjelentek a hajnal első sugarai. A dombok és a hófödte hegycsúcsok mögül még nem kukkantott ki a nap, de a felhőtlen égen szétáradó színes fényözön sejtette, hogy csodálatos nap virradt rájuk. Marea megállt a mellvéden, és lenézett a mélyben elterülő Solway folyóra. Már egy órája abbahagyta a nyugtalan fel-alá járkálást. Egyszerűen ahhoz is túl fáradt volt, hogy egyik lábát a másik elé tegye. A kőpárkányra támaszkodott, és megbűvölten nézte a környező tájat. Szíve sajgott, mert tudta, hogy utoljára látja szeretett otthonát. Északról csípős szél fújt, lába köré csavarta nagy kendőjét, hosszú copfjából kiszabadította néhány fürtjét. Megborzongott, és szorosabbra fogta magán a másik kendőt, amit még a vállára terített. Örült, hogy eszébe jutott felvenni, mielőtt kijött. Amikor meghallotta, hogy Chase él és jól van, visszament a kunyhójába. Senki nem állította meg, csak Randy akarta elkísérni. Marea-nak fájdalmas feladata volt még ez, és úgy tűnt, Randy megérezte az érzelmi háttért a dolgok mögött Sajnálkozva magára hagyta, és Thomas keresésére indult, aki Grahamet kísérte el az alagútba. Nem sokkal hajnal előtt Marea visszatért a várba, kezében két fonott kosárral. Az egyikben ruhák voltak, a másikban Corbie és újszülött kölykei. Nem volt köd, miközben kétszer is megjárta a kunyhója és a vár közötti távolságot, hogy a személyes holmiját elhozza. Valahogy a ködös pára hiánya illett az alkalomhoz. Alig félórája Zander a mellvéden találta Marea-t. Miután röviden kifejtette véleményét a kosárban egymáshoz préselődő apró teremtményekről - gondosan kerülve a szelet -, Marea-hoz közeledett. Elmondta, hogy Douglast saját vára közelében látták, és nem valószínű, hogy a testes skót a közeljövőben visszatér. Reubin elhagyta a várat, miután Chase-zel jó két óráig tárgyaltak. Zander nem

tudta, mi győzte őt meg, hogy elmenjen, de nem is nagyon érdekelte. Elment, és ez elég volt neki. Csak Marea érzett megkönnyebbülést. Zander, miután biztosította Marea-t, hogy Chase biztonságban van, és néhány rövid, szórakozott visszajelzést kapott cserébe a fáradozásaiért, elment. Azóta Marea egyedül volt, és feltartotta a mellvéden sétáló őröket, akik furcsán méregették. De annyira lefoglalták kavargó gondolatai, hogy nem is figyelt rájuk. - Marea? Egy pillanatra hevesebben kezdett verni a szíve, mert azt hitte, Chase hangját hallotta meg. Hirtelen megfordult, s a szél bokájára csavarta a kendőjét. Lélegzete tüdejében rekedt, majd halkan és lassan kiengedte, amikor felismerte nagybátyját. Lesütötte a szemét, mert félt, hogy az észreveszi benne a csalódottságot. - Randy azt mondta, itt talállak - mondta Thomas, és Marea mellett a kőfalnak támaszkodott. Az alagút dohos szagát még mindig lehetett érezni ruháján, már majdnem elnyomta a börtön szagát. - Nemsokára indulunk. - Néhány másodpercnyi feszült csend után hozzátette. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Még nem késő, meggondolhatod magad! - Nem! - suttogta Marea halkan. - Ezt akarom. Nincs nekem helyem már itt. Majd csak találok magamnak valamit Kintailban. - Mi mindig szívesen látunk - felelte Thomas lágy, érzelemdús hangon. - Már régebben is mondtam, miután Connor... Elhallgatott, és Marea érezte, hogy az ismerős fájdalom a lelkébe szúr, amint meghallotta apja nevét. Szavaiban ugyanolyan mély érzelem bujkált, mint nagybátyjáéban. - Igen, mondtad. Tudom. - Tekintete a folyóhoz vándorolt. Késtem tíz évet, de végül mégis elmegyek a Felföldre. - Rögtön el kellett volna jönnöd, miután... - Hm. Azt hiszem, igazad van. Már évekkel ezelőtt itt kellett volna hagynom mindent - mondta, és a fájdalom mélyebben hasított szívébe. Oly sok mindent kihagyott volna az életéből, ha szülei halála után egyből a Felföldre megy, nem pedig Agathához. Ennek a sok mindennek nem kis részét képezte, hogy megismert egy bizonyos arrogáns, határon élő haramiát, megismerte a bizalmas simogatásokat, a lágyan kiejtett szavakat, a... - Van még valami, amit szeretnél magaddal hozni? - kérdezte Thomas. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megfogta Marea vállát. Érezte, hogy megremeg, de nem jobban, mint saját keze. - Igen - felelte Marea, és gyors pillantást vetett a kosárban lévő kiscicákra. - De ezt majd akkor hozom, amikor lemegyek. - Tekintete visszatért a folyóra, de nem látta a habos tarajokat, mert szeme megtelt könnyel. - Mást nem akarok magammal vinni innen. De képzelete könyörtelenül felvillantott előtte egy tüzes smaragdzöld szempárt. Elhessegette a képet, de az égő szemek nem tűntek el. Thomas bólintott, és levette a kezét a válláról. Már elfordult, amikor azt mondta. - Felküldöm érted Zandert, ha indulunk. - Zandert? Nagybátyja mosolya kiszélesedett. - Embereim legnagyobb bánatára barátod úgy döntött, hogy velünk jön - dünnyögte színlelt utálattal. - Én mondtam neki, hogy nem túl bölcs dolog, ha egy MacVin a MacKenzie-kkel tart, de ugyanúgy nem hallgat rám, mint régen. A kis csirkefogó azt mondja, hogy akkor is követni fog minket, ha itthagyjuk. Azt gondolja, szükséged van rá. - Igaza van - mondta Marea, és meleg mosolyt küldött nagybátyja felé, az elsőt és valószínűleg az utolsót is a mai napon. - Nem hagyom itt Zandert, ha jönni

akar. De ha nem maga ajánlkozott volna, nem kértem volna, hogy jöjjön. Örülök, hogy helyettem döntött. - Igen, döntött - bólintott Thomas. Halvány tisztelet villant meg a szemében. Csak nagyon halvány, amit hevesen tagadna, ha Marea rákérdezne. - De nem néma csendben. Feldühítette az embereket, viszályt szított közöttük, mielőtt még az első csomagját felemelték volna. - Elmosolyodott, hogy enyhítse szavainak élét. - Hosszú lesz az út vele vissza Kintailba. - Marea biztosan nagyon fog örülni, ha elmeséled, Thomas... majd ha legközelebb Kinclearnonba látogattok. Mert ő sajnos nem kísérhet el titeket a Felföldre. Marea szívverése elállt, lélegzete a torkán akadt, amikor nagybátyja mögé nézett. A jövevényt eltakarta a kőfal árnyéka, de Marea tudta, ki az. Ha arrogáns megjelenése, nagy termete, széles vállai nem árulták volna el kilétét, hangja nem hagyott felőle kétséget. Rekedt volt, akcentusa erős, ami csak őt jellemezte. Szégyentelenül nagy hatással volt Marea-ra. Bőre bizseregni kezdett, amikor felismerte, annak ellenére, hogy megjegyzésén felháborodott. Látta, hogy Thomas kíváncsian tekintget hol rá, hol Chase-re. Marea képtelen volt elszakítani tekintetét a fényben és árnyékban álló impozáns férfias alakról. Megkönnyebbülésében szíve dobogása sem csillapult. Hallotta, hogy nem esett baja, de nagyon jó volt saját szemével is meggyőződni róla. Félt, hogy túlságosan is hatalmába keríti ez az érzés. Mivel Chase árnyékban volt, Marea nem látta a szemeit, de érezte. Tüzes smaragdzöld szemek járták be az arcát és a fonatból kiszabadult fürtjeit. Semmi nem kerülte el éhes tekintetét, még Marea elpirulása sem. Lejjebb csúszott pillantása bő kendőjére, cipőjére és durva anyagból font övére. Simogatta. Anélkül, hogy megérintette volna. Marea égő vágyat érzett, mint mindig, ha Chase Graham a közelében volt. Riasztóan heves és intenzív érzés volt, de a vágy, melyet torkában és lejjebb is érzett, ismerősen édes volt. Megborzongott, ezért szorosabbra vonta magán a kendőt. Ösztönös reakció volt ez, nem a csípős szél miatt rázkódott össze, mely szoknyájába és hajába kapott, fülében zúgott. Chase Graham volt az oka. Amikor annyira visszanyerte önuralmát, hogy körül tudott nézni, meglepetten tapasztalta, hogy nagybátyja eltűnt. Meglepődött és megriadt. Egyetlen dolog volt, amit nem akart: kettesben maradni Chase-zel. „Az ördögbe!" Hangosan nem mondta ki, legalábbis azt hitte, hogy nem. De amikor Chase kilépett az árnyékból, és Marea meglátta szemében a nevetést, tudta, hogy mégis kiejtette. Azt is tudta, hogy elveszett, mert ahogy minden lépéssel közeledett felé a férfi, Marea mind élénkebben érzékelte közelségét. Alig háromlábnyira állt meg tőle. Ekkorra Marea érzékei pattanásig feszültek. A szél zúgásán keresztül hallotta lélegzetét, és eszébe jutott minden érzés, amikor felemelt arcát simogatja. Chase testének erős dohos és fűszeres illata volt, mely összekeveredett a friss levegővel és saját virágillatával. Bár nem állt közel hozzá, mégis érezte a belőle sugárzó hőt. Áthatolt a ruháján, és alatta felforrósodott bőrét simogatta. - Ó, Látomás! - suttogta Chase rekedten. Tekintete arcán vándorolt, mintha minden vonást emlékezetébe akarna vésni. - Tudod, hogy nem mész sehova. Se ma, se holnap, se semmikor. Nem engedlek el!

Tekintetük találkozott. Ragyogó smaragd csapott össze tüzes ametiszttel. A két szín összekeveredett, egymásba olvadt. Az eredmény felvehette volna a versenyt a felkelő nap fényével, de most egyikük sem törődött a színekkel. - Nem tarthatsz itt! - mondta Marea, és hangja úgy remegett, mint a teste. - Nem? - kérdezte Chase, és Marea ajkára pillantott, szeme majd felfalta. - Elfelejtetted az egyezségünket? - Tekintete elsötétült, amikor Marea rózsaszínű nyelvével megnedvesítette ajkait. Teste észrevétlenül megfeszült. Felfrissítsem az emlékezeted? - Fejét oldalra hajtotta, és Marea felé hajolt, nem hagyva kétséget afelől, mi a szándéka. Marea kezeit Chase mellkasára tette - milyen csodálatosan meleg és kemény volt és elhúzódott tőle. Lélegzete elállt, mert hátával a hideg, kemény kőfalba ütközött. Addig hátrált, amíg csak tudott. Chase gonosz, smaragdzöld tekintete elárulta, nem is lehetne elégedettebb. - Ó, látom, végül mégis eszedbe jutott az egyezségünk - mondta, ezzel visszahúzta magához, és ránézett. Mosolya nyugtalanító volt. - Én pedig már előre örültem, hogy megpiszkálhatom az emlékezetedet. - Megvonta a vállát. - Nem baj! Lesz még erre időnk később. Most fontosabb dolgunk van. - Nem, én most elmegyek - mondta Marea. Chase hirtelen támadt jókedve tovább borzolta pattanásig feszült idegeit. Csak a férfi szemében felvillanó elszántság és megkeményedett álla jelezte, hogy nem is olyan jó a kedve, mint ahogy azt mutatja. Marea meglökte a mellkasát. Chase hátralépett egyet, de Marea szerint csak azért, mert amúgy is hátrált volna. Marea felemelte fejét és szoknyája szélét, majd ezt mondta. - El kell érnem a szekeret. Acélcsörgést hallott, mielőtt Chase megragadta a karját. Alig tudott három lépést megtenni. - Nekünk még el kell intéznünk valamit egymás között - morogta a férfi a fülébe, majd elengedte a karját. Marea rájött, hogy a csörgést a kard idézte elő, amit Chase a lába elé dobott a kőre. Nem is vette észre, hogy nála van. Felhúzta a szemöldökét, és fürkészően figyelte a férfit, és észrevett egy másik kardot is a jobb kezében. Chase a fejét a Marea lábainál fekvő kard felé fordította, de tekintetét nem vette le a nőről. - A vár most a Graham kláné, ami azt jelenti, hogy itt az alkalom, hogy megoldjuk a régóta húzódó tulajdonjogi vitát. Amikor Marea erre sem vette fel a kardot a földről, Chase előrehajolt. Kardjának hegyét a markolatba csúsztatta, felemelte, és Marea-nak nyújtotta. - Védd magad, Látomás - ajka ördögi mosolyra húzódott, és gúnyosan meghajolt a nő előtt -, mert támadok! Kéjsóvár színezetű szavaira Marea megborzongott. Teste, mint mindig, most is cserbenhagyta, és felforrósodott a szavak mögötti jelentés hatására. Tekintete a Chase kardja hegyén himbálózó fegyverre esett, és megvetéssel nézett rá, ami hangjában is érezhető volt. - Megyek - ismételte, mintha nem hallotta volna az előbbieket. Mindketten tudták, hogy hallotta. - Most már nincs - De van. Egyezséget kötöttünk, és szeretném betartani - villant meg a tekintete bármibe is kerül. Marea szeme összeszűkült, amikor lehajtotta a fejét. A kora reggeli napfényben Chase haja aranyban tündökölt. A szél lazán lebegtette, és arcába fújta fürtjeit. Inge lobogott a szélben, majd a puha sárga anyag testére simult, kirajzolta minden kidolgozott izomkötegét.

Marea elfordította tekintetét. Kisimította homlokából aranyvörös tincseit, és a mellvédről lenézett a mélybe. Bár nehéz volt a Solway folyó tajtékzó vizét nézni Chase reggeli napfénybe vont alakja helyett, mégis kényszerítette magát, hogy a folyót nézze. - Az egyezségünk érvényét vesztette. Ha én elmegyek, Kinclearnon és minden a Grahameké lesz. Senki nem vitatja el tőled. - Marea megfeszítette magát. - Nem ezt akartad már oly régóta, Sasunach? - Nem az a lényeg, hogy én mit akarok. - Chase hangja lágy volt, majdnem könyörgő. - Hanem az, hogy egyezséget kötöttünk. - De azt már elrendeztük - hajtogatta Marea kitartóan. - Itt hagyom neked Kinclearnont, még ha fáj is most. - Tekintete elsötétült, és Chase-re nézett, aki már közvetlenül mellette állt. Túl közel. - Mi a baj? Már nem is akarod olyan nagyon a várat, hogy a tiéd lett? - Azt gondolod? - kérdezte Chase közömbös hangon. De érintése, ahogy Marea vastag fonatát lassan körbesimogatta, már nem volt közömbös. - Azt gondolod, hogy gyerek vagyok, aki csak arra vágyik, amit nem kaphat meg, de már nem kell neki, ha megkapta? Marea a szeme sarkából végignézett a férfin. Méregető tekintete végigsiklott izmos combjain, keskeny csípőjén, kemény felsőtestén és széles vállain. Nem gyerek volt ő, hanem érett férfi. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Marea elpirult. - Nem - suttogta elkínzottan. Chase keze Marea tarkójára csúszott. Érdes ujjai karcolták a bőrét, és enyhén, de azért nem fájdalmasan húzták a haját. Kényszerítette, hogy ránézzen, és a nő vonakodva, de megtette. - Helyes, mert nem vagyok gyerek, Marea - suttogta Chase rekedten. Smaragdzöld szeme szinte átszúrta. - Vágyaim egy férfi vágyai, álmaim egy férfi álmai. - Tu-tudom - dadogta Marea. A szavai hatása, hogy majdnem eszét veszti, vagy a közelségéé? - Igen? Ha így gondolod, akkor vedd fel a kardot! - Nem! Nem akarok veled harcolni, Chase - mormolta Marea remegő hangon, és a pengét bámulta, amelyen megcsillant a hajnali fény. Ujjai túlságosan remegtek ahhoz, hogy felemelje a kardot, nem mintha fel akarta volna. - Fogadd el az ajánlatomat, és hagyj engem békében. Mindkettőnknek így lesz a legjobb. - Soha! Marea felkapta a fejét. A férfi hangjából hallatszó kétségbeesés ott ült a szemében és hirtelen megkeményedett arcán. Chase lustán kibontotta kezét a fonatból, és hátralépett egyet. Még mindig a nőt nézte, az pedig őt, amikor egy mozdulattal feldobta a kardot a levegőbe, és bal kezével elkapta. Markolatát erősen megszorította, a penge hegye a kőre mutatott. - Fogd! - ismételte meg hűvösen, és a markolatot a Marea mellei közötti völgybe nyomta. Kezének melege átszivárgott az anyagon. Érintése égető volt, de nem kevésbé, mint tekintete, ahogy őt nézte. - Ez az utolsó esélyed, hogy védd magad. Nem akarok fegyvertelen nő ellen harcolni. - Arany szemöldökét felhúzta, amikor hüvelykujjával Marea mellének belső vonalát kezdte simogatni. - De az egyezség az egyezség. Nem hagyom, hogy elszökj. Marea hátralépett az érintése elöl. Tekintete kiélesedett, ahogy korábbi zavartsága és gyengesége lassan dühbe fordult. - Egy MacKenzie nem szökik el mondta ingerülten, és felszegte a fejét. - Valóban - helyeselt Chase provokáló hangon, gúnyos mosollyal -, és nem is hazudik. Legalábbis nekem így mondták. Mégsem látom, hogy így lenne. Ahány

MacKenzie-t ismertem eddig, mind egytől egyig előszeretettel hajlott a füllentésekre. Mintha tehetségük lenne hozzá. És ami az elszökést illeti... - Ne folytasd! - Marea inkább megmarkolta szoknyája szélét, csak hogy ki ne rántsa Chase kezéből a kardot. Nem akar vele harcolni, emlékeztette magát. Nem származna belőle semmi jó. Nem változtatna semmin. De józan megfontolását csakhamar elsöpörte büszke felháborodása és jeges dühe. A dühben nincs józan megfontoltság. - Miért nem? - vitázott Chase. Hangja könnyed volt, pillantása azonban lesújtó. - Csak az igazat mondom. Valld be! Ha nekem nem is, legalább magadnak. Minden adandó alkalommal hazudtál nekem, és most felrúgod a megállapodásunkat is. Nem az én hibám, hogy az őseid nem voltak túl becsületesek. - Most már az őseimet is sértegeted? - tajtékzott Marea, és felemelte kezét. Nem fogta meg a kardot, de nem is engedte le karját, ahogy pedig szerette volna. Tekintete összeszűkült, és gonoszul hozzátette. - A saját őseidet is sértegeted. Vagy már elfelejtetted, hogy skót vér is folyik az ereidben? Chase nyílt, vizsgálódó tekintete elfelhősödött. Érzékeny pontját találta el, és nem is kellett hozzá kard. Marea kedve javult egy kicsit, de dühe nem csillapodott. - Semmit nem felejtettem el - morogta -, de akkor sem tartom őseimnek a büszke, igazságos, erényes MacKenzie-ket. A Grahamek rejtelmes adottságukról híresek, hogy zsaroljanak valakit, valamint hogy előszeretettel házasodnak más klánok tagjaival, legyen az skót vagy angol. Talán ezért vagyunk olyan sokan. Nem vagyunk híresek becsületességünkről és jóakaratunkról. - Milyen klánhoz tartozott anyád? - kérdezte Marea nyíltan kételkedő hangon. - Az Armstrongokhoz, amivel biztos vagyok benne, hogy mégis tiszta Grahamnak tartasz... méghozzá a legrosszabb fajtából. - Igen - dünnyögte Marea, és keze lehullott a teste mellé. - Az Armstrongok vérszomjas haramiák. Évekig zaklatták a MacKenzie-ket. Lassú, majdnem büszke mosoly tűnt fel Chase arcán. Szemöldöke ördögien emelkedett fel, majd ereszkedett le. - Mint mindenkit a Felföldtől a határig. Armstrongék nem voltak válogatósak, hogy kitől lopjanak állatokat. - Tekintete elfelhősödött, ahogy megint a nő melléhez nyomta a kard markolatát. Marea úgy látta, hogy Chase élvezi ezt. A maga részéről ő csak zavarónak találta az érintést. Harcolunk? Marea megrázta a fejét. Gyorsan hátralépett, és majdnem felbukott a kiscicák kosarában. Azok felnyávogtak ijedtükben, de hangjuk elveszett a szélben. - Nem harcolok veled. Már megmondtam. Chase mosolya kiszélesedett. - Megmondtad, igen. De mivel MacKenzie vagy, nem tudhatom, hogy igazat mondasz-e, vagy hazudsz, - Egy MacKenzie nem... Chase kihívó tekintete Marea torkára forrasztotta a szavakat. - Fogd a kardot, Marea! Essünk túl ezen a kellemetlen dolgon, hogy azután életünk hátralevő részével foglalkozhassunk. Marea ujjai akarata ellenére a bőrrel fedett markolatra fonódtak. Ahogy megfogta, Chase elengedte. Nagyon nehéz volt kezében a kard. Az alkarjába és a vállába hasító fájdalom emlékeztette, milyen régóta nem pihent le. Mégis a magasba emelte a fegyvert. Néhány lépést hátrált, így elég helye volt, hogy próbaképpen suhintson egyet. Mindkét kezét használta, ahogy apja annak idején tanította neki, hogy

ellensúlyozza gyengébb fizikumát. Néhány suhintással felmérte, hogy milyen súlyos a kard, és hogy milyen kézügyességgel tud bánni vele. Chase is felemelte fegyverét, és kész volt kivédeni azt, amiről azt hitte, hogy már támadás. Néhány centiméteren múlott, hogy kardjuk elkerülte egymást. Marea elmosolyodott. Elégedetten nyugtázta, hogy érzi a kardot, felemelte, és úgy tartotta, hogy pengéjén végignézve pontosan ellenfele arcának közepét lássa. Élet-halálra harcolunk? - kérdezte úgy, mint aki komoly csatára készül. - Így érdekesebb lesz, nem? - válaszolta Chase ugyanolyan finoman, mint ahogy átvette fegyverét egyik kezéből a másikba. Felnézett, és meglátta a nő szemében a riadalmat. - De ha azt nézzük, miért harcolunk, mégsem lenne okos dolog. Nem vehetek feleségül egy halott nőt... te pedig nem űzhetsz el Skóciából egy halott férfit. - Ó, de én igen! - Marea szeme elsötétült, ahogy nézte Chase mesteri suhintásait. - Hanyatt fekve, jéghidegen. - Akkor másképp fogalmazok. Nem fogsz elűzni! -A markolatot átvette a jobb kezébe, és villámgyorsan támadott. Fém csapott Össze fémmel, amint Marea rögtön hárította az ütést. A pengék a markolatnál találkoztak, közel hozva egymáshoz a küzdő feleket. Egyenetlen lélegzésük összekeveredett, miközben egymást nézték. - Az lesz a győztes, aki először ont vért - mondta Chase, és édes lehelete végigfutott Marea arcán. Az összeakadt kardok mögül felszikrázott smaragdzöld szeme. - Én leszek az, azt hiszem. Marea összeszedve minden erejét, ellökte magától. Felemelte kardját, és ezúttal ő támadott. - Tévedsz. -A pengék újra és újra összecsaptak. - Én ontok először vért. És nem fogok hibázni. Ha rólad van szó... - Chase támadott, Marea védett. Sohasem hibázok. - Akkor már elkéstél. A férfi hideg nevetése hátrálni kényszerítette. Minden második hátralépés után sikerült Marea-nak egyet előrelépnie. De még ez is több volt, mint amit Chase várt tőle, a szemében csillogó meglepődés után ítélve. Mégsem volt elég. Marea eredeti terve az volt, hogy a sarokba szorítja, így korlátozza a védekezési lehetőségeit. De rá kellett jönnie, hogy ezt nem tudja megvalósítani. Először is nem Chase védekezett, hanem ő. Másodszor, a férfi csak akkor hátrált, ha akart, és csak annyi győzelmet engedett Marea-nak, amennyit akart. Csak játszott vele, fárasztotta, egyértelművé tette, hogy ki a jártasabb a kardforgatásban. A pengék hangos csattanása Marea fülében visszhangzott, miközben egy újabb tervet próbált kigondolni. Az az ötlete támadt, hogy elvonja a figyelmét, és mivel jobb nem jutott eszébe, elkezdte. - Zander azt mondta, hogy az öcséd megsebesült - zihálta. - Életben marad? - Nem valószínű. - Chase hangja bosszantóan kemény volt, jele sem volt benne a feszültségnek. - Ó! - Ezt Zander nem mondta neki. - Sajnálom - lihegte kifulladva. - Ne fecséreld a sajnálatodat olyanra, akinek nincs szüksége rá! Chase kardja most olyan erővel találkozott Marea kardjával, hogy a nő karja egy pillanatra elzsibbadt tőle. Éppen idejében eszmélt fel, hogy a pengét maga elé rántsa, és megállítsa vele Chase támadását, mely során a férfi majdnem combjába döfte éles fegyverét. Marea reflexei kezdtek eltompulni, s tudta, idő kérdése csak, és eltalálja a penge.

- Ránézhetek, mielőtt elmegyek. - Valahogy sikerült két lépésre hátrálni kényszeríteni Chase-t. - Bár ha nagyon rossz állapotban van, nem sokat tehetek. - Nézz, ha akarsz - felelte Chase kitérően, és előrelépett egyet. Összecsaptak a kardok. Chase nem látta az őröket, akik körülöttük összesereglettek, és nézték párviadalukat. - Nem gyógyítom meg, ha nem akarod - mondta Marea, és hátrált egy lépést. Kardját felemelve tartotta, de nem mozdult támadásra. Izmai már görcsösen összehúzódtak. Ez a kis pihenés nagyon jólesett. Chase elhűlve megállt. Szemében nyílt vizsgálódás tükröződött a reggeli napfényben. Marea-hoz hasonlóan ő sem támadott. Akadozva lélegzett. - Neked számít, hogy én mit akarok? - Nem - hazudta Marea. - Egyáltalán nem. - Így gondoltam én is - felelte Chase, és felemelte kardját, hogy kivédje a nő döfését. - Tégy, amit akarsz! Én nem akadályozlak meg benne. - Inkább hagynád meghalni? - Azt szeretné, ha én is megsebesülnék - mondta Chase, nem a kérdésre válaszolva. Gyorsan félrelépett, így elkerülte a pengét, mely vészesen közel volt combjához, színes káromkodást mormolva elhárította a támadást, és elhatározta, nem engedi, hogy a nő szavai még egyszer elvonják figyelmét. - Ezzel nem válaszoltál a kérdésemre - folytatta kitartóan Marea. Két lépést kénytelen volt hátrálni, de aztán sikerült egyet előrelépnie. - Gyógyító vagyok. Van esély, hogy meg tudom menteni az életét. Engeded, hogy megtegyem, vagy hagyod meghalni? Kardjuk hangos csattanással összecsapott. A markolatok összeakadtak, ismét közel hozva őket egymáshoz. - Megérdemli a halált - dünnyögte Chase, forró lehelete Marea felé fordított arcát perzselte. Tekintetük összekapcsolódva néma harcot vívott. - Már régóta megérdemelte volna. - Ezt nem vitatom - zihálta Marea. - Ez a válaszod? Chase álla megkeményedett, tekintete elfelhősödött, szemét lehunyta egy pillanatra. Lélegzete nehéz és szaggatott volt. Marea úgy gondolta, hogy nem a fizikai, inkább a szellemi erőfeszítéstől. - Most kapd el, kislány, amíg nem figyel! A háttérből felhangzó szóra összeszorult Marea szíve. Szeme résnyire szűkült. Ránézett Chase-re, és látta, hogy annyira elmélyedt gondolataiban, hogy nem is hallotta a tanácsot. Azt is látta azonban, hogy a férfinak, aki kiáltott, igaza van. Néma és villámgyors küzdelem zajlott le szíve és esze között. Ellökhetné magától Chase-t, és mielőtt az észrevenné, hogy mi történik, egy mozdulattal felhasíthatná a karját. A harcnak vége lenne, Chase-t elűzhetné Skóciából, hogy soha ne térjen vissza, és a vár Marea-é lenne. Ujjai határozatlanul remegtek. Izmai megfeszültek, készek voltak támadni abban a pillanatban, ahogy agya kiadja a parancsot. De a szíve beleszólt. Nem tudta megtenni. Nem tudta felhasítani annak a testét, akihez olyan szoros szálak fűzték. A gondolatra is megsajdult a szíve. Ugyanakkor büszkesége azt sugallta, hogy a vereséget ugyanúgy képtelen lenne bevallani, mint azt, hogy szereti. Igen, szereti. Csak ilyen hatalmas érzés tudja megakadályozni azt, amiért évek óta harcol. - Védd magad, Sasunach! - kiáltotta gyorsan Marea, és ellökte magától, mielőtt meggondolhatta volna magát.

Chase arany szempillái felnyíltak, és hátralépett, de a meglepődés, amit Marea várt, hiányzott a szeméből. Ehelyett éhes, birtokló, győztes tekintettel nézett végig rajta, mire Marea rádöbbent, hogy a férfi mindvégig figyelte. Szeme csukva volt, arckifejezése elgondolkozóan befelé forduló, valójában azonban látott mindent, még Marea belső, néma harcát is. Szeméből látszott, hogy előre tudta, hogy dől el a harc, és hogy módfelett elégedett az eredménnyel. - Nem tudtad megtenni, ugye, Látomás? - kérdezte lágyan. Felemelte kardját, hogy elhárítsa ellenfele dühös suhintását. Marea olyan gael átkokat szórt a fejére, amitől még az ördög is elpirult volna. Úgy forgatta a kardot, mint egy démon. Chase hatalmas ereje és ügyessége ellenére védtelen volt, olyan erővel és ügyességgel támadott rá a nő, amit csodálattal nyugtázott. - Mi történt Reubinnal? - kérdezte Marea zihálva, és oda se figyelt az előző kérdésre. - Úgy hallottam, hogy ő is elment. Marea összeszedve maradék erejét, Chase-t hátrálni kényszerítette két lépést, és már ez a kis győzelem is megszédítette. De nem élvezhette sokáig, mert rögtön neki kellett védekeznie. Legfinomabb kifejezéssel élve is erőtlen volt a védekezése. Hamar elfáradt. Mindketten tudták ezt, de Marea mindezek ellenére harcolt tovább. Egy MacKenzie soha nem adja fel. - Hogy sikerült rávenned, hogy elmenjen? - Azt nem fogod megtudni! - felelte Chase ferde mosollyal, és látta, hogy Marea elpirul. A nő döfései is egyre ügyetlenebbé váltak. Csak néhány percet kell még várnia, mielőtt megadja neki a kegyelemdöfést. A kérdés az, lesz-e elég bátorsága ahhoz, hogy felsértse csodálatosan lágy bőrét, ami még most is gyönyörű éjszakák emlékét idézte fel benne. El tudná csúfítani? - Megadod magad most, Marea, hogy megmenekülj attól a megaláztatástól, hogy beléd döföm a kardomat? - „Buadh no bas!” Győzelem vagy halál! - Ez a Douglasek csatakiáltása volt, de Marea-nak ezt nem állt szándékában közölni a férfival. A MacKenziecsatakiáltás ugyanis egyszerűen nem illett ide. Kardjuk ismét összecsapott, és a markolatok egymásba akadtak. Ezúttal amikor közel mentek egymáshoz, Chase engedte, hogy mellkasa a nő melleinek érjen. Az ingén és Marea kendőjén keresztül is érezte vad szívdobogását. Feljebb pillantva látta verejtékcseppektől gyöngyöző homlokát, és hallotta szabálytalan lélegzését. Tekintete ellágyult, de hangja nem. - Győzelem vagy halál. Egy újabb erényes MacKenzie-kijelentés. Van ennek valami jelentősége? Marea kezében a súlyossá váló kard egyszeriben pehelykönnyű lett. Eltompuló reflexei kiélesedtek. Hangos kiáltással ellökte kardjával a férfit. Ugyanakkor leeresztette a fegyverét, és kész volt az utolsó döfésre. Chase-t, bár már várta ezt a mozdulatot, meglepte az erő, amellyel Marea támadott; olyan erő, mely kibillentette egyensúlyából. Éppen felemelte kardját, amikor hátratántorodott, de hamar visszanyerte volna egyensúlyát, ha nem bukik fel a kiscicák kosarában. A kosár a falhoz csapódott, és a cicák panaszosan felnyávogtak benne. Corbie a lyukon kinyújtotta mancsát, tiltakozóan felnyüszített, és megfosztva Chase-t maradék egyensúlyától is, karmait a lábszárába mélyesztette. Hátsó lábai vadul kapálóztak, mellső lábai véres csíkokat szántottak a férfi lábában, s közben halkan morgott.

Chase hangos puffanással hanyatt esett. A kard kiesett a kezéből, és nagy csattanással a földre hullott. Feje is nagyot koppant, mire fájdalmasan felnyögött. Marea nem nevetett ezen a komikus jeleneten, bár megfordult a fejében. Első pillantásra látni lehetett, hogy Chase nem sérült meg komolyabban. De a harcot nem tudta folytatni. Marea figyelmesen nézte, és odament hozzá. A férfi szeme csukva volt, fáradtnak és elcsigázottnak látszott Mégis Marea védekezésre készen tartotta a kardját maga előtt, hátha mindez csak trükk. - Azt hiszem, m'lord, a macska a győztes - ugratta nyíltan, gúnyos hangon. Jól érezte magát, évek óta először nagyon jól érezte magát, ahogy lenézett a rongyos nadrágra. Véres csíkok jelezték, ahol megjelölte a macska, aki azután sietve visszahúzódott a biztonságos kosárba, hogy kölykeit védelmezze. Chase lassan felnyitotta pilláit. Hidegen mérte végig Marea-t, és hunyorított, hogy élesedjen a kép. Megalázottságnak nyoma sem volt a tekintetében. Kábultan, kissé mérgesen nézett. - Valóban Corbie ontott először vért - tisztázta Marea, és kardja hegyével sebesült lábszárára mutatott. - Akkor most a szabályok szerint ő a... Marea szeme tágra nyílt. A kard hegye véres volt! A levegőben is érződött az édeskés illat, mely mint mindig, most is felkavarta a gyomrát. Az övé volt, vagy a...? Chase nézte, ahogy Marea elfehéredik. Még a csípős szél sem tudta visszahozni hamuszürke arcára a pirosságot. Kardja kiesett a kezéből. Chase nem hitte, hogy Marea észrevette, hogy kiejtette. - Ha a csípőmben érzett fájdalomból következtetek - mondta, és megvonaglott, amikor felült -, a győztest máshol kell keresni. - Me-megsebesítettelek! - dadogta Marea hitetlenkedve, annak ellenére, hogy az élő bizonyíték szeme előtt hevert. Csinos kis vágás volt látható a nadrágján. Meglehetősen közel testének fontos részeihez, mint például a csípője, amit a penge megsértett. A felaprított anyag alatt Marea látta Chase bőrét, amely szintén véres volt. Arca megkeményedett. - Az ördögbe!

29. fejezet

Chase a sebét vizsgálta. Saját káromkodása és Marea erősödő akcentusa arra késztették, hogy felnézzen. A combjába nyilalló fájdalom ellenére elmosolyodott. Van valami probléma, Látomás? - É-én nem akartam - suttogta Marea rekedten, és térdre esett mellette. Behunyta a szemét, de a férfi vérének látványa, amit akaratlanul ontott ki, nem tűnt el szeme elől. - Véletlen volt - hadarta. - Visszavágót követelhetsz. Chase hasonlóan éles pillantással viszonozta Marea tekintetét, közben a szél arcába fújta a haját. Heves vágyat érzett, hogy elsimítsa a nő homlokáról az aggodalmas ráncokat, de úrrá lett rajta. - Szerintem nem. Tisztességes küzdelem volt. És egy Graham, bár a magas MacKenzie-mértékkel nem mérhető, nem olyan büszke, hogy ne vallaná be a vereségét.

Marea nyelt egyet. Szíve vadul vert, és megpróbálta felmérni, milyen komoly a férfi sérülése, anélkül, hogy megérintené. Vajon súlyos? De valóban tudni akarja? - Csaltam! - mondta kétségbeesetten. Chase nevetett - Én meg elbotlottam. - De ez az én macskám! - ellenkezett Marea erőtlenül. Aranyvörös haja táncolt a szélben. De még a szél sem volt olyan hideg, mint a szíve ebben a pillanatban. - Igen, ezt elismerem. De akkor sem változtat semmin. Corbie vagy nem Corbie, akkor is te ontottál vért először. - Megismételjük a harcot. - Marea elfordult, hogy felvegye a kardot, amit csak most vett észre, hogy elejtett. De Chase megfogta a csuklóját, és megállította. Tenyerét magához húzta, és vértől ragacsos sebére szorította. Marea hirtelen elhúzta a kezét, de már túl késő volt. Chase megvonaglott, de nem engedte el a nőt. - Én vesztettem, Látomás! mondta Chase szilárd hangon. Kezét kinyújtotta, és mutatóujja hegyét végigfuttatta Marea állán. Vékony vércsík maradt ujja nyomán. A látványtól elállt Chase lélegzete, ereiben megfagyott a vér. - Én elfogadom a vereséget, úgy látszik, te vagy az, aki nem tudja elfogadni. Megkérdezhetem, miért? Vagy nem mondod el? - Én el tudom fogadni - hazudta Marea gyorsan elfúló lélegzettel, és nagyon gyengén. - Csak... nem vártam, hogy én győzök. Csak meglepődtem, ennyi az egész. Semmi több. - Te kis hazudós, Chase gyengéd hangjára Marea felkapta a fejét. Felnézett, és a férfi égő smaragdzöld tekintete foglyul ejtette. Megborzongott, amikor a kezét befelé fordítva tenyerébe fogta arcát, erősen tartva, amikor el akart fordulni. Érdes hüvelykujjával simogatta bőrét. Marea borzongása tízszeresére fokozódott. - Ugye nem akartál nyerni, Látomás? - kérdezte Chase fürkészően. Marea elpirult. Mivel Chase nem engedte el az arcát, és így a fejét nem tudta elfordítani, a tekintetét fordította el. Ez sem volt jó megoldás, mivel így a friss vágásra és vérre esett pillantása. A férfi vérének látványa ugyanolyan hatással volt rá, mint a sajátja. Feje szédült, a gyomra felkavarodott, szíve hevesen dobogott. - Rendesen harcoltam, nem? - szólalt meg végül, de lélegzete el-elakadt. Behunyta a szemét, hogy ne lássa elszakított nadrágját és azt, ami alatta van. Gondolod, harcoltam volna ilyen keményen, ha nem akarok győzni? - Méltó ellenfél voltál - állapította meg Chase gyengéden. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mondd, Marea, velem harcoltál olyan hevesen keze a nő nyakára kúszott, és közel vonta magához, ajka néhány centiméterre volt az övétől - vagy önmagaddal? - Nem értem, mit értesz ezen - mondta Marea és elhúzódott zavarba ejtő érintésétől. Chase engedte, és Marea azt gondolta, így a legjobb. Nem tudott gondolkozni, amikor így érintette meg a férfi. Egyáltalán, amikor hozzáért, képtelen volt gondolkozni. - Valóban nem? - Nem. - Akkor úgy látszik, nekem kell kimondanom, amit még önmagadnak sem vallasz be. - Igen, mondd! - válaszolta Marea kényszeredetten, és ügyetlenül felállt. Kezét csípőre tette, így magasodott a férfi fölé. Chase nem mozdult, hogy felálljon. Pillanatnyilag elismerte a nő fizikai fölényét, de a szavaival ő kerekedett felül. - Nem akartál győzni, Látomás.

Tudom. Talán lelked mélyén te is tudod. Ezért nem voltál képes kiontani a vérem, amikor megadtam rá a tökéletes lehetőséget. Akarod, hogy megmondjam, miért? - Igen - felelte Marea rekedten. Képtelen volt nemet mondani. Esze kétségbeesetten szerette volna visszavonni a szót, szíve azonban sóvárogva várta, hogy hallja azt, amit ő nem tudott kimondani. Chase felhúzta térdeit nagy fájdalmak kíséretében, és rákönyökölt. Felnézett Marea-ra, de a nő mögül sütő nap miatt hunyorognia kellett. Az aranysugarak kirajzolták Marea tökéletes alakját. - Mert szeretsz engem, Látomás. Igazán szeretsz. Már jó ideje. Ilyen egyszerű az egész. Csak heves MacKenziebüszkeséged gátolt meg abban, hogy bevalljad nekem és önmagadnak. Tekintetük összevillant. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig néznek egymás vizsgálódó, kutató szemébe. Marea fordult el először. Idegesen toporgott, mert érezte, hogy a férfi továbbra is őt nézi könyörgő, valószínűtlenül zöld szemével, melyekben mély érzelem tükröződött. Odanéznie sem kellett, anélkül is tisztában volt vele. - Még ha igaz is lenne, semmit sem számítana - mondta kitérően. - Semmin nem változtatna - hallotta, hogy Chase feláll, és már mellette magasodott. Marea karja élénken érzékelte közelségét, arca bizsergett, ahol a férfi forró lehelete érintette. Vér- és verejtékszag csapta meg az orrát. Nem volt olyan kellemetlen illat, mint gondolta. - Ebben nagyon tévedsz! Mindent megváltoztat! - Chase szavai simogatták, édesen átölelték. - Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem engedem, hogy elhagyj. De azt nem említettem, hogy a harc végeredményétől függetlenül nem állt szándékomban elhagyni Kinclearnont sem. Addig nem, amíg te itt vagy. Forró öröm öntötte el Marea-t. Még a nehezen magára erőszakolt közöny sem tudta palástolni örömét. - Akkor hazudtál nekem? - kérdezte elfúló hangon. - Szükségből - bólintott Chase, és haja piszkos ingének gallérját súrolta. Reméltem, hogy a harc végére meggondolod magad, és nem küldesz el. De azt az átkozott MacKenzie-büszkeségedet nem vettem figyelembe. Tudnom kellett volna, hogy valódi vágyadat elrejti... ismét. A düh már régóta érlelődött Marea-ban, de amikor felszínre tört, csak gyenge utánzat volt, könnyen csillapítható. Derekára fonva karjait, a kőfal árnyékában fekvő kosarat nézte. - És honnan tudod, Sasunach, hogy mi az én valódi vágyam? Hát nem bizonyítottam be már elégszer, hogy azt akarom, hogy eltűnj Kinclearnonból és az életemből is örökre? - Ha igen, azt hiszed, most itt állnék, és alkudoznék veled, boszorkány? Gondolod, hogy nem az utazásra készülnék? - Ujjai Marea karjára kulcsolódtak. Nem volt durva az érintés, de gyengéd sem. Határozott volt. Csodálatos. Magához húzta Marea-t, aki ment önként és odaadóan kemény testéhez simult. Megelégedett sóhaj tört fel a nő torkából, még mielőtt visszafojthatta volna. A szél sem nyomta el a hangot, ezt mutatta, hogy Chase erősebben szorította magához. Marea már nem tagadhatta tovább se Chase előtt, se önmaga előtt. Sóvárgása, hogy a férfi izmos testét érezze, szinte fizikai fájdalmat jelentett neki. Most az, hogy érezte, élvezte, felgyújtotta az érzékeit. Elkábította. Lelkében betöltött egy űrt. De ez még nem volt minden. Amíg érintése vágyat ébresztett benne, puszta lénye valami sokkal mélyebb, erősebb érzést keltett fel, ami szívét, lelkét és egész életét érintette. Nem talált megfelelő szavakat, hogy leírja tökéletes boldogságát,

határtalan megelégedését, ezért csendben maradt, és... igen, a szerelem meleg ragyogásában fürdött. - Tagadod, boszorkány? - kérdezte Chase, Marea fülébe suttogva. - Tagadod, hogy ha valóban azt akartad volna, hogy elmenjek, nem mentetted volna meg az életem azon a ködös éjszakán? - Egyik kezét Marea derekára és hasára tette, majd hátát a mellkasához húzta. - Valld be, Marea, nem akartad, hogy elmenjek. Soha nem akartad. Valójában eszed ágában sem volt, hogy megnyerd a harcunkat se most, se bármikor máskor. - De én harcoltam... - Pszt! - Chase lehelete olyan volt, mint egy könnyű szellő, felfújta a homlokába és arcába hulló haját, érzékeny bőrét perzselte. - A sebem tanúskodik arról, milyen keményen küzdöttél, de most nem ez a lényeg. Egy elfojtott sóhajjal Marea hátrahajtotta a fejét, és Chase izmos mellkasán pihentette. Megnyugtató érzés volt. Csak oldalra kellett hajtania a fejét, hogy arcán érezze a szélben libegő ingét, és fülében hallja lüktető szívdobogását. Vajon az ő szíve is ilyen vadul ver? Valahogyan tudta, hogy igen, és ez a tudat mosolyt csalt ajkára. - Akkor mi a lényeg? - kérdezte végül Marea. - Az, hogy nem olyan ügyesen forgattad a kardot, mint ahogy korábban láttalak. Hogy a támadásaid csak félig voltak őszinték és szívből jövőek. - Fejét oldalra fordította, és arcát a nő selymes és illatos hajához érintette. Szappan- és hangaillata volt, amely már régóta életének részévé vált. Mélyen belélegezte az illatot, és könnyű csókot lehelt a nő fejére, mire az megremegett. Védelmezően, szorosabban ölelte át. - Nem felelt volna meg jobban a heves büszkeségednek, ha én győzök? Ha erőszakkal veszlek feleségül? Nem spóroltad volna meg a kényelmetlenséget, hogy nekem kelljen szembesítenem téged az érzéseiddel? - De igen - suttogta Marea szaggatottan minden sokkal egyszerűbb és könnyebb lett volna, ha nem botlasz el a macskámban. - Mély lélegzetet vett, és folytatta. - És i-igazad van. Nem akartam veled harcolni, mert nem akartam győzni. Nem akartam igazán. Chase keze feljebb csúszott, megragadta a nő mindkét karját, és maga felé fordította. Marea szoknyája lábuk közé csavarodott, az elszakított nadrágot is érintette. - Mit akarsz, Marea? - kérdezte Chase halk, fátyolos hangon. Tekintete kutatóan vizsgálta a nő arcát. Haját kisimította homlokából, így könyörgő arckifejezését feltárta. Marea-t mélyen megérintette, amikor meglátta. - Mondd meg, Látomás! - Én... - Marea-nak elakadt a hangja, és elfordította a tekintetét, de mintha mágnes vonzaná, visszatért Chase-re. Pillantásával simogatta a férfi arcát, annak ellenére, hogy szemébe gyűlő könnyei elhomályosították látását, és félő volt, hogy arcán is legördülnek. Ujjai, melyek Chase mellkasán nyugodtak, hogy egyensúlyát megtartsa, marokra fogták a férfi ingét. - Mondd, Marea! - Chase ujjai Marea karjaiba mélyedtek, és csak nehezen lett úrrá vágyán, hogy megrázza a nőt. - Kérlek! Ez az utolsó szó csak egy halk, kétségbeesett sóhaj volt. Marea-nak ez lett a veszte. Túl sok volt neki, hogy látta könyörögni ezt az ádáz haramiát. A látvány mélyen megrázta, gyomra görcsbe rándult, de szíve kényszerítette, hogy válaszoljon. - Azt akarom, amit nem kaphatok meg - vallotta be Marea magas,

remegő - hangon. Nyelt egyet, majd Chase szemébe nézett, és legördült az első, áruló könnycsepp az arcán. - Téged akarlak, Chase! A férfi lehunyta a szemét, fejét a szél felé emelte, és élvezte a nő szavait. Vallomása perzselő tűzként terjedt szét minden részében, felfokozta a vágyát. Olyan örömet érzett, mint még soha. Sebesülése és a fájdalom el-törpültek határtalan ujjongása mellett. Marea-t elbűvölte, ahogy a férfi megfeszített izmai ellazultak. Szaggatott lélegzete arcát simogatta, miközben érezte, hogy Chase feszültsége csökken. Keze alatt, valamint a férfi lábában és csípőjében elernyedtek az izmok. Marea ujjai alatt érezte a szívdobogását. Vad, szabálytalan, de megnyugtatóan erős volt. Folyamatos. - Szeretsz? - kérdezte Chase még mindig behunyt szemmel, mintha nem merne a nőre nézni, amikor válaszol. - Gondolod, ha nem szeretnélek, ápoltalak volna hosszú ideig, miután vérezve megtaláltalak a ködben? - kérdezett vissza Marea, és öklével letörölte a könnyeit Chase hirtelen felnyitotta a szemét, Marea zavarodottságot látott smaragdzöld mélyén. - Nem tudom. Ápoltál volna? Marea fölnevetett. - Igen - felelte -, ilyen a természetem. Egyébként hogy képzelted, hogy ott tudlak hagyni? Szánalmasan néztél ki. Sápadt voltál és véres, de olyan büszke, mint egy páva. Nem volt erőm otthagyni téged. - Ez volt az egyetlen indok? - kérdezte Chase óvatosan, és szorítása érezhetően erősödött a nő karjain. Marea megrázta a fejét, keze közben Chase mellkasán vándorolt. A férfi teste meleg volt és kemény. Erős és hatalmas. Csodálatos. - Nem. Sokkal tartoztam neked. És egy MacKenzie mindig törleszti az adósságát. - Chase homlokát ráncolta, mire Marea gyorsan válaszolt a férfi szemében csillogó kérdésre. - Elfelejted azt az éjszakát, amikor megmentetted az életemet - mosolya megfagyott, arca elfelhősödött. - Én soha nem tudtam elfelejteni. Nagyon sokkal tartoztam neked. Ha nem jöttél volna, akkor Reubin... - De nem tette meg. - Hála neked! - Marea érezte, hogy velejéig kirázza a hideg. A férfi védelmezően köré fonta karjait, szorosan átölelte, hamar elűzte rossz érzését. - De megtehette volna. Nagyon sokszor éjszaka azt álmodtam, mi történhetett volna. És mindig, amikor felébredtem, szívből megköszöntem neked, hogy megmentettél. - Nem tartozol nekem semmivel - suttogta Chase élesen Marea hajába. - Se most, se a jövőben. A határon kegyetlen az élet, és lehet, hogy én vagyok az első, aki ezt kimondja, de szerintem nem annyira, hogy ártatlan nőket és gyermekeket lehessen megbecsteleníteni. Az én igazságérzetem, bár sokak szerint eltorzult, ez ellen fellázad. Amit érted tettem, megtettem máskor, más nőkkel is. - De te az apáddal együtt mentél, Chase, úgyhogy tudtad, mit tesz azokkal, akiket legyőz. - Marea érezte, hogy a férfi megmerevedik, és azt kívánta, bárcsak soha ne mondta volna ki ezeket a szavakat. - Erről már beszéltünk. Tudod, hogy ezt nem tagadhatom. De gondolj csak bele, Marea, ha én nem azzal töltöttem volna az egész ifjúságomat, hogy megpróbáljam elnyerni apám elismerését, ki lett volna ott, hogy megmentsen téged? Vagy a többieket? Nem állítom, hogy nagyon sok ember életét megmentettem apám dühétől, de azért néhányat mégis. Ha másra nem, erre büszke lehetek. Marea felemelte a fejét, kutató ametiszt tekintete találkozott a férfi elkínzott pillantásával. Szerette volna végigsimítani szögletes állát, hogy feloldja a

feszültséget, ami ilyen keménnyé tette. Habozott egy percig, de végül nem tagadta meg önmagát. - Büszke lehetsz, Chase. Erre és még sok másra. Nem sokan mertek volna apád és Reubin ellen fordulni. De te mertél. Megmentetted az életemet. Láttam akkor, milyen helyes fiú vagy, és láttam benned az ígéretet, hogy még szebb férfivá serdülsz. Nem okoztál csalódást. Chase arcát Marea tenyerébe fordította, és mélyen beszívta bőrének illatát. Vigyázz, mit mondasz, Látomás! - Az őket figyelő férfiak felé intett a fejével. A kis csoport csendben volt, leste minden szavukat - Nem lenne bölcs dolog, ha meghallanák, hogy egy Grahamet dicsérsz. Marea el is felejtkezett róluk, de úgy döntött, ezentúl sem foglalkozik velük. Hadd hallják az igazat. Ezen nincs mit szégyellni. - Ametiszt szeme csillogott, amikor felemelte karját, és átölelte Chase vastag nyakát A tarkóján lévő pihék csiklandozták tenyerét. Két kezét összekulcsolta. - Azonkívül pedig csak félig vagy Graham. A másik feled Armstrong. - Marea gonoszul elmosolyodott Kétségkívül nekik köszönheted minden jó tulajdonságodat Chase szája ferde mosolyra húzódott, és szorosabban ölelte át Marea-t. Tenyere lefele vándorolt hátán, bőrét perzselte, amikor fenekénél fogva erősen magához húzta. - Egy átkozott skótnak kell az ember örökségét az arcomba vágnia ilyen időben - mondta nevetve. Marea édesen elmosolyodott, és hozzásimult Egy halk nyögést hallott, amit a férfi próbált elfojtani, de nem tudott A hangtól bizseregni kezdett a háta, és hatalmas örömet érzett. - Milyen időben? - kérdezte Marea rekedten. Chase a fenekét dögönyözte. Egyre nehezebben tudott gondolkozni, nemhogy beszélni. - Éppen most akartam illendően megkérni a kezedet - tájékoztatta Chase Marea-t. Hangja enyhén gúnyos volt, de nagyon csábító. - De most.. - Ó! Mióta ismerjük egymást, semmit nem csináltunk illendően - mondta Marea. Lélegzete is elakadt, amikor a férfi keze lecsúszott a combjaira. Ujjaival átfogta, ujjhegyei pedig a kettő közé csúsztak. A vastag gyapjúkendő ellenére keze égette Marea remegő testét. - Mégis - folytatta kifulladva -, ha te szükségét érzed, ki vagyok én, hogy megtagadjam? - Ki vagy te? - kérdezte Chase rekedt, ám komoly hangon, miközben a nő arcát vizsgálta. - Kérdezned kell, Látomás? Te vagy Marea MacKenzie, a MacKenzie klán tagja. Te vagy az, akit szeretek. Te vagy - suttogta Chase - az életem. - Ó, Chase! - sóhajtotta Marea, és szorosabban ölelte a nyakát. Aranyhaja csodálatosan simult arcához, amikor a válla és a nyaka közti mélyedésbe temette fejét. - És te az enyém vagy. Olyan erősek az érzéseim irántad, hogy nem tudnék a holnap szemébe nézni, ha nem lennél itt mellettem. - Éééés? - unszolta Chase. A nyakához simult, és nyelve bűnös dolgokat művelt ott, amitől Marea megremegett, és felgyúlt. - Éééés? - Marea felnyögött,- amikor Chase nyelve a fülkagylójára siklott és mélyen becsúszott a kis üregbe. - Az ördögbe! Úgyis tudod! Én is szeretlek! - Épp ideje, hogy bevalld - suttogta Chase szaggatottan a nyakába, és lehajolt, hogy karjaiba vegye. Könnyebb volt, mint bármelyik kiscica a kosárban. És sokkal puhább. - Igen - értett vele egyet Marea, és a férfi nyakát harapdálta. - Nagyon ideje volt. Ó, a kiscicáim! - kiáltott fel Marea Chase karjaiból, amikor elhaladva a kosár mellett észrevette őket. - Nem hagyhatom itt a kicsiket. És még a sebedet is el kell látnom. Chase hosszú, magabiztos léptekkel vitte az ajtó felé,

- Az egyik emberem majd behozza őket. És milyen sebről beszélsz? - Tudod te azt jól. És az öcsédről is megfeledkeztél. Mi lesz Henryvel addig, amíg te a vágyadat elégíted ki? - Nem tartalak fel sokáig - mondta Chase, majd lábával berúgta az ajtót, és bevitte Marea-t a sötét folyosóra. Meleg volt benn, de nem annyira, mint ereiben a lüktető vér. - De igenis feltartalak. És engedélyt adok, hogy az öcsémet meggyógyítsd. Miután végeztem veled, még lesz időd kipróbálni Henryn a varázslataidat. De először - olyan forrón nézett a nőre, hogy az elpirult - rajtam próbáld ki, boszorkány. Marea elmosolyodott, és fejét Chase izmos vállára hajtotta. Ingén keresztül is érezte testének melegét. Jó érzés volt. - Vannak előnyei, ha egy boszorkány is lakik a várban - sóhajtotta. - Egyetért, m'lord? - Nem boszorkány vagy, hanem gyógyító. De igaz, vannak előnyei, Látomás. Alig várom, hogy felfedezzem. De előbb tisztázzuk, hogy a vár az enyém. Vagy már elfelejtetted, hogy azt mondtad, nem volt fair a harcunk? Hogy igazságtalanul győztél? Marea öklével Chase vállát ütögette, és elmosolyodott. - Igen, azt mondtam, de... - Akkor ez az én váram. - Nem! Az enyém! - vitázott játékosan Marea, miközben Chase vállával belökte a hálószoba ajtaját, és átlépett a küszöbön. - Te magad mondtad, hogy egy Graham elismeri a vereséget. - Ha ő ügy ítéli meg, hogy vesztett. De egy Graham soha nem ellenkezik, ha egy nő nekiajándékoz egy várat. Azt hiszem, ez írott törvény. Emlékeztess, hogy majd megmutassam neked. - Ezen nem vitázom többet, Chase. Kinclearnon az enyém. - De vitáznod kell, mert én nem adom fel. Marea szólni akart, de a férfi csókja belefojtotta a szót. Chase éhesen csókolta, ajkára forrasztott minden érvet. - El kell mennem a holnapi fegyverszünetre, hogy Godfreyt visszakapjam suttogta Chase szaggatottan Marea ajkaiba. - Ott majd lesz alkalmad hangoztatni nézeteidet arról, hogy kit illet meg a vár. A kormányzó örülni fog, ezt nem kétlem. De most csináljuk azt, ami a legjobban megy nekünk. És ehhez nem kellenek a szavak. Marea megadóan sóhajtott, Chase lábával becsukta ajtót, és Marea-t az ágyra fektette. Egymás karjaiban összefonódva egy időre elfelejtkeztek arról miért is létezik a vár egyáltalán. VÉGE