Pierrot-Gábor Endre - Az Ördög Köve

Pierrot – Gábor Endre

Az ördög köve

Előhang Koromszó, 1407- augusztus 1 5 . Sisteregve lobbant fel a tűz. Az egykor szebb időket látott, mostanra pecsétes, imitt-amott szakadozott ruhát viselő ifjú riadtan kapta föl a fejét. Mozdulatlanná dermedve fülelt, de csak az erdő szokásos neszeit hallotta, no meg a parázson piruló megtermett nyúl sercegését. Halálosan kimerült, mire parittyájával sikerült leterítenie a fürge jószágot. Napok óta csak azt ette, amit az erdőn talált, javarészt makkot, mert hiába tudta, merre terem a szeder, a csipkebogyó, tudták azt mások is a faluból, ő pedig nem akart senkivel sem találkozni. Ifjú kora ellenére jól ismerte az emberi természetet: fenyegetés vagy garas bárki száját könnyen árulásra nyitja. Napok óta üldözték a lovasok Koromszói János kisebbik fiát, Pétert. A Keleti-Mecsekben elterülő birtok jövedelmét Koromszó ura nem akarta arra pazarolni, hogy két katonát adjon a király seregébe, ezért másodszülött fiát a pécsváradi bencésekhez küldte tanulni. Pétert jó fejjel áldotta meg az Isten, és ezt a barátok is hamar észrevették. A monostor szeg-ről-végről rokon apátja ifjúkori önmagára ismert a fiúban, ezért mindenben kivételt tett vele, sőt kitartó mesterkedéssel még azt is elérte, hogy a rend felküldje Budára, a frissen alapított egyetemre. Az universitas azonban kérészéletűnek bizonyult, Zsigmond király bezáratta, amikor a professzorok belekeveredtek a városiak lázongásába. Orévi Lukács deákjait egyik napról a másikra szélnek eresztették. Péternek a szabadosabb városi élet után nem akaródzott visszatérni a váradi monostorba, ezért boldogan fogadta el Máré várurának meghívását, hogy betűvetésre tanítsa új módi szerint nevelt gyermekeit. Gunyafi Csabának a király udvarában igencsak megtetszett a lovagi eszmény, hát nem elégedhetett meg azzal, hogy fiaiból derék vitéz váljon, nemes lelkű, kiművelt lovagként akarta Zsigmond szolgálatába ajánlani őket. Péter élvezte új életét az ifjú Gunyafiak mellett, tanítás után maradt ideje bőven arra is, hogy a lányok, asszonyok fejét elcsavarja Budán tanult hősi énekekkel és szerelmes dalokkal. A deák belekotort a parázsba, hogy a sülő nyúl egyenletesen piruljon. Nagyokat nyelt, valahányszor a szellő orrába kergette a hús ínycsiklandó illatát. Most, hogy a pazar lakoma közelsége eszébe juttatta a várbéli élet fényűzését, nem szívesen gondolt arra a pillanatra, amely a vesztét okozta. Miután titka napvilágra került — hogy borgőzös hence-gése leplezte-e le, vagy valamelyik szolga leste meg, nem maradt idő kideríteni -, Máré ura irdatlan haragra gerjedt, s ha az asszonyok súgása nem terjed a szélnél is sebesebben, Péter már nem lenne az élők sorában. így azonban, mielőtt felkoncolták volna, kilopózott a várból, magára hagyva Gunyafi nejét azzal a szorongató kétellyel, hogy vajon a szíve alatt hordott magzat a deák ábrázatát viseli-e majd, vagy a hites uráét. Koromszói Péter testében még szorult helyzete ellenére is kéjes borzongás áradt szét, amikor felidézte Erzsébet asszony hófehér testének buja domborulatait. A nyúlhúsba bökte kését, és örömmel állapította meg, hogy a sült hamarosan elkészül. Utólag százszor is megbánta, hogy finnyáskodott, és nem esett neki még véresen. Illetve a százszor kicsit túlzás, nem maradt annyi ideje, de ezt akkor még nem tudhatta. Hirtelen különös csend támadt: megszűnt az erdő neszezése, elhallgattak a madarak, s a közeli szülőfalujából felhallatszó zajok is elültek. Gunyafi katonái! - pattant fel rémülten a deák. Bizonyára ők rémisztették meg az erdő és Koromszó jószágait. Szinte hallotta a távolból kibontakozó lódobogást. Kétségbeesetten kapart némi földet a parázsra, nehogy a füst elárulja rejtekhelyét. Bár lóháton nem lehetett megközelíteni a hegyoldalt, mert a növények olyan szövevényesen fonódtak egymásba, hogy csak az mászhatta meg, aki ismerte a felfelé vezető titkos ösvényt, a baljós csend mégis fokozta félelmét. Hallgatózott. Sem lódobogás, sem állatok zaja. Azután valahonnan a távolból egy leány sikolya törte szét a csendet. A következő pillanatban éktelen robaj rengette meg a földet. A nyárs a nyúllal együtt a maradék parázsba zuhant. Az erdő állatai vad rohanásba fogtak. A madarak kétségbeesetten vijjogtak, de Péter ezt nem hallotta, fülének zúgása minden más hangra süketté tette.

Meglátta a völgyből magasba csapó füstöt, majd a fülzúgás helyébe emberek üvöltése, jajveszékelése tolakodott. Az ágakkal, szúrós bokrokkal nem törődve toronyiránt a falu felé lódult, de egy kidőlt fatörzsben megbotlott, és elzuhant. Már nem a lovasoktól tartott. A sülő hús illatát a Koromszóról áradó édes-kesernyés füst nyomta el. A deák a szeme sarkából látta, hogy a nyúl lángra kap, de már nem izgatta az étel, a faluból áradó szag öklendezésre késztette. Feltápászkodott, sajgó lábával nem törődve rohant tovább. Ágak csapódtak az arcába, tépték meg a ruháját, -* de ő rendületlenül tört át mindenen. A szag egyre erősödött, ahogy lejjebb ereszkedett a hegyoldalon. Az aljnövényzet ritkult, de a fák még mindig takarták a falut. Most már tisztán lehetett hallani az asszonyok jajveszékelését, a gyerekek visítását, a férfiak haragos káromkodását. Kirohant az erdőből. A látvány megbéklyózta, összeesett. Arcát a fűbe temette, könnye eleredt, hiába próbált férfi maradni. Hát megtörtént! O, Uram, irgalmazz! Mégis bekövetkezett - vinnyogta. Koromszó büszke templomán hatalmas, fekete szélű lyuk éktelenkedett, a tető lángokban állt. Az emberek összevisz-sza rohangáltak kétségbeesésükben. A különös, édeskés szag mind fojtogatóbbá vált. Péter bátyja maroknyi szolgáló élén éppen berontani készült a templomba, amikor égő fazsindelyek csúsztak le fentről, lángra lobbantva a közeli szalmafedeles viskókat. Akinek a háza meggyulladt, fejvesztve rohant a patakhoz vízért. Ifjú Koromszói János ordítása kivált az általános hangzavarból: - Csák Aba keresztje! Ki kell hozni a szent ereklyét! Az emberek nem hallgattak rá, mindenki a házakhoz szaladt oltani. Ferenc perjel, nyomában a négy bencés baráttal, csuhája alját megemelve futott a templom felé. O is kiabált valamit, de Péter nem hallotta, mit mond, hangját elnyomta a jajveszékelés. Házukból előjött az apja is, botjára támaszkodva sántikált a templom felé. A deák gyengeségét leküzdve feltápászkodott, és a falu felé iramodott. Bátyja eközben elsőként rontott be a templomba. Péter elérte a patakhoz rohanó parasztok áradatát. Ordítoztak, lökdöstek egymást, kilocsolták a vizet, amelyet süvegükbe, sebtében felkapott teknőkbe mertek a patakból. A kovács bikanyakú fia teljes erőből a deákba szaladt, Péter elvágódott, a víz az arcába loccsant. A fiú a pocsékba ment oltóanyag miatti dühében magasba emelte hatalmas öklét, hogy lesújtson. -Állj! Álljatok meg, emberek! így nem olthatjátok el a lángokat - ordította Péter. A kovács fiának lehullott a karja, amikor felismerte az uraság kisebbik gyerekét, de még mindig fenyegetően magasodott fölé. - Péter úrfi! Hallgassátok meg Péter úrfit! - süvített át a tömegen a molnárné magas hangja. - Hazajött Péter! Itt van Péter! - kiáltották innen is, onnan is. A kovács fiának izmai elernyedtek, elejtett vödre után nyúlt. - Hozzatok teknőket, tömlőket! Álljatok egymás mellé, ne szaladgáljon senki. Öten merjék a vizet edényekbe, aztán mindenki adja tovább a mellette állónak - adta ki az utasítást az időközben feltápászkodó deák. Az emberek szót fogadtak, hamar összeállt a lánc, egymás után zúdították a tömlők tartalmát a lángok közé. Addigra azonban már a templom mögötti első házak is lángra kaptak. Amikor a viskók gazdái észrevették, kitörtek a sorból, hogy a magukét oltsák. Erre, emberek! - üvöltött a földekről most érkező parasztokra Péter, és rohant oda, ahol megbomlott a csatasor. Az újakat a templom mögötti házakhoz állította egymás mellé, így kettéágaztatta a pataktól kígyózó sort, és ő maga diktálta, melyik csöbör merre haladjon, annak megfelelően, hol volt nagyobb szükség az oltóvízre. Néhány perc múlva mindenki felvette a ritmust, egy-két kisebb gócot sikerült is eloltaniuk. Az édeskés füst azonban egyre fullasztóbb lett, többen köhögni kezdtek. Tegyetek vizes ruhát az arcotok elé! - kiáltotta Péter, majd ő maga is letépte ingének ujját, és az egyik teknőbe mártotta.

Hatalmas reccsenés hallatszott, majd óriási robaj, a templom égő teteje az épület belsejébe zuhant. Kétségbeesett sikoltás, üvöltés hallatszott odabentről, Péter a tűzoltókat odahagyva a bejárathoz rohant. A látvány letaglózta. Apja a földön feküdt, a reá zuhant hatalmas keresztgerendával a mellén, szája sarkából vér csordogált a padlóra. Az egyik barát csuhája lángra kapott, őrjöngve próbálta letépni magáról. Péter bátyja a többi szerzetessel az oltárnál rekedt, az égő faszerkezet elzárta tőlük a kijáratot. A deák az apjához sietett, de meg sem bírta mozdítani az öreget földhöz szögező üszkös gerendát. - A z ördög... bosszúja... Csák Bulcsú - nyögte idősebb Koromszói János. - Az átok... - a mondatot már nem bírta befejezni a tüdejéből feltörő vér miatt. Mire a köhögés abbamaradt, nem mozdult többé. Péter atyja mellére omlott, fájdalmában lehunyta szemét. Amikor felnézett, gyerekfejnyi fekete kődarabot vett észre, amely ott füstölgött néhány ölnyire tőle. Összetörte a kőlapokat, alsó fertálya a földbe süppedt. Sötét, rovátkolt külseje tompa fényű, sűrűn erezett kristályt rejtett. Egy nagyobb darab leszakadhatott belőle a becsapódáskor, szilánkjai szanaszét szóródtak a közelben. - A templomot oltsátok! — sivított a kapuban a molnárné. A férfiak, akik békésebb időben semmi szín alatt nem követnék az asszonyi szót, most engedelmesen álltak be a sorba, hogy a patakról adogatott edényeket a lángoló gerendákra öntsék. Az ács is előkerült, hatalmas szekercéjével egymás után ütötte szét a még egyben maradt eresztékeket. Péter apjáról végül négy markos legény emelte le a gerendát, aztán ki is vitték az Isten háza elé. Ez volt az első holttest, de hamarosan a templom előtti tér is kevésnek bizonyult, hogy elférjen a többi. Először Ferenc perjel esett össze az oltár mellett. A leszakadt tetőácsolatot bontó férfiak alig néhány lépésre voltak az apszisban rekedt szerzetesektől és Péter bátyjától. Az oltás jól haladt, csupán itt-ott csaptak fel a lángok. Ferenc elzuhanó teste láttán a falusiak még nagyobb lendülettel locsolták a tüzet, az ács hatalmas fejszecsapásokkal nyitott utat a törött gerendák között. Amikor az utolsó akadály is elhárult, Péter átverekedte magát a bámészkodók között. A perjel úgy rángatózott, mintha belülről rázta volna valami. Szeme fehérje elvörösödött, szája habzott, füléből vér csöpögött. - Vigyétek ki! - adta ki a parancsot Péter. Amikor felemelték, szeméből, de még a bőrén át is vér szivárgott. A gonosz! A sátán tette! Az ördög műve! - hőköltek vissza a közelben állók, és sűrűn hányták a keresztet. Másodjára az ifjabb Koromszói János kezdett el reszketni, majd eldőlt, mint egy zsák. Péter odarohant hozzá. -# - Az ereklye épen maradt! Add a fiamnak, ha velem történne valami! - nyújtotta öccsének Csák Aba fakeresztjét. A széle megperzselődött, de nem a mostani, hanem még a több emberöltővel korábbi tűzben. - Meggyógyulsz, meglásd! Miklós barátnak minden nyavalyára van gyógyírja - vigasztalta Péter a bátyját. - De nem arra, amit az ördög küld ránk. Ez a bosszúja Csák Bulcsúért! A családi legenda szerint a Csák nembéli Aba és Bulcsú, két fényes dalia, jó testvérként, szeretetben éltek, vállvetve harcoltak a Csákok és a király dicsőségéért. De amikor eljött a párválasztás ideje, ugyanarra a lányra vetettek szemet. Féltékenység vert tanyát a szívükben. Amikor már odáig fajult az acsarkodás, hogy életrehalálra akartak megvívni egymással, bölcs apjuk a kiszemelt leány kezébe tette sorsukat: amelyik fiút választja, az viheti az oltár elé, a másik elhagyja a birtokot, és beáll a király udvarába. Gizella Aba mellett döntött, de Bulcsú nem tudott megválni szerelmétől. Embereivel bevette magát az erdőbe, és csak a kedvező alkalomra várt. Péternek nem maradt ideje a régmúlton merengeni, mert a bátyját vizsgáló tudós barát is rángatózva a betegére ájult. Ekkor már János bőréből is vér szivárgott. - Küldess a fiamért, és Váradra az apátért! - nyögte a beteg. - Neki talán akad ellenszere a rontásra.

A kis Jancsi az anyjával épp a közeli Torostyánban vendégeskedett. A deák elszalasztott az istállós fiúkért, hogy teljesítsék uruk akaratát. Péter intett a mögötte állóknak, vizet kért. Még mindig viselte a füst miatt feltett rongyot. Most leoldotta, benedvesítette, és törölgetni kezdte bátyja arcát, de hiába. Amint végighúzta a kendőt egy darabon, testvére bőrét újra elborította a vér. János megragadta öccse kezét: -Ha nem érem meg, hogy Jancsi ideér... mondd meg neki, az a végakaratom..., hogy álljon be a barátok közé köhögőroham rázta meg a testét, véres hab bugyborékolt a száján. - Csak így szabadulhat... az átok... Nem tudta befejezni a mondatot, a beszéd teljesen kimerítette. Addigra már mind a földön fetrengtek, akik azelőtt léptek a templomba, hogy a tető beszakadt, és a kintiek közül is kezdtek rosszul lenni az idősek, a gyerekek. János elveszítette az eszméletét. Időről időre görcsroham rázta meg a testét. Néha úgy tűnt, magához tér, de csak összefüggéstelen szavak buktak ki habzó száján. Nem érte meg fia érkeztét. A deák felegyenesedett, és körülnézett a templomban. Görcsben rángatózó, vérző férfiak, asszonyok jajgattak mindenütt. Aki épp nem ápolt valakit, térdre borulva imádkozott. De ez sem segített: egymás után támadta meg az embereket a végzetes nyavalya. Péter is megszédült, úgy érezte, nem kap levegőt. Kitámolygott a templomból, de ott földre rogyott. Szájában sós ízt érzett. Ujjával megtörölte ajkát: véres volt. Megpróbált elvergődni a patakig, hogy hirtelen rátörő szomját oltsa, de félúton keze-lába rángani kezdett, tagjai nem engedelmeskedtek többé akaratának. Mintha tüzes vassal égették volna belülről a testét, úgy marta a gyilkos kór. Köd telepedett elméjére, a jajveszékelés elhalkult körülötte, a fájdalom enyhült, de mozdulni továbbra sem bírt. Lehunyta szemét. Nagyapját látta maga előtt, a kandallónál ült a régi udvarházban, és mesélt. Egészen indulatba jött, ahogy Csák Bulcsú gaztetteit sorolta. Rátámadt az emberekre, felgyújtotta a betakarított terményt. Fondorlattal elcsalta Gizellát, magával hurcolta rejtekhelyére. Ezt már Aba sem tűrhette. Rokonok segítségével rátámadt test' vérére. Hosszú, véres harc vette kezdetét. Már csak néhány embere maradt Bulcsúnak, de nem adta meg magát. Inkább paktumot kötött az ördöggel, nekiadja Gizella gyermekét, ha őt segíti. Az ördög erre csodás képességgel ruházta fel: a haramia-vezér amikor csak akart, fává tudott válni cimboráival együtt, így már Aba állt vesztésre. Bulcsú egyre többször tört be a bir tokra rabolni, gyilkolni. Öccse hiába fogadott újabb fegyverfor gatókat, Bulcsú mindannyiszor kicsusszant az üldözők markából. Beszaladt az erdőbe, és fává vált. Ellenségei kezdték aprítani az erdőt, de az ördög szövetségesének lelke képes volt egyik növényből a másikba átszállani. A katonákkal sorra végeztek a haramiák, s aki életben maradt, menekült, amerre látott. Végül Aba egyedül maradt. Egy szál maga követte bátyját az erdőbe. Ahogy haladt mind beljebb, hirtelen rátekeredett a nyakára egy ág. Hiába vagdalkozott kardjával, mind szorosabban fonódott a torkára. Ezt az igazságtalanságot már Isten sem tűrhette tovább. Amikor hű szolgája megfulladt, villámmal sújtotta az erdőt. Hangosan ordítottak áfák, amikor lángra kaptak. Péter felnyögött, az emésztő kór szinte perzselte testét. A látását elhomályosító vörös fátyol mögött Jancsi könnyes arca tűnt fel. Rémlett, hogy valamit mondania kéne neki, de nem tudta felidézni bátyja utolsó szavait. - Csák Aba ereklyéje... fogd! - suttogta, és megpróbálta övéből elővenni a megperzselt keresztet, de keze ólomsúly-lyal szegeződött a földhöz, mozdítani sem bírta. Unokaöccse arca elmosódott, nagyapja hangját hallotta megint. A legmagasabb fa alatt találták meg Aba keresztjét. Csodák csodájára nem emésztették el a lángok, csak a széle feketedett meg. A pusztító tűz éjjelén a közeli barlangban fiúgyermeknek adott életet Gizella. Hajnalban a Csákok birtokára ment, bekéredzkedni a kisdeddel. De Aba és Buícsú agg apja nem engedte be az asszonyt. A gyermeket, mivel nem lehetett tudni, melyik fia nemzette, magához vette, az özvegyet azonban elzavarta. Gizella sikított, karmolt, amikor a szolgálók kitépték kezéből az újszülöttet.

- Legyetek átkozottak! - üvöltötte. - Az ördög tüze sújtson le rátok! Két napig még hallatszott óbégatása a kapu elől, azután eltűnt örökre. A testvérpár apja templomot emeltetett a helyre, ahol Aba keresztjét megtalálták. Idővel kis monostort építettek mellé a bencések, és amikor a Csák-birtok ősi háza megrogyott, az újat a templom közelében húzták föl. A falut a tűz emlékére Korom aszónak, koromvölgynek nevezték el. Teltek-múltak az évek, és lassanként a Csák nemzetség itt élő ágát, Aba vagy Bulcsú fiának leszármazottait Koromszóiként kezdték emlegetni. — Az ördög tüze... a kő hozta... ránk az égi miazmát - suttogta a deák. - Mit mondtál, Péter bátyám? - hajolt közelebb Jancsi. — Az ördög köve... ott van a templomban, mondd meg az apátnak, abban volt a gyilkos nyavalya. Hiába jutott eszébe közben bátyja végakarata, már nem tudta elmondani. A pécsváradi szerzetesek, élükön az apáttal, kora estére érkeztek meg Koromszóra. A faluban tucatnyian maradtak életben, azok, akik a becsapódáskor nem voltak a templom közelében. Miután eltemették a halottakat, a barátok magukkal vitték az ördög kövét, és befalazták a monostor altemplomába. Elég kárt tett eddig, úgy vélték, több bajt már nem okozhat a megszentelt földbe rejtve. A túlélők Gizella átkától tartva elkotródtak Koromszóról. Az elnéptelenedett falut végül felgyújtotta valaki. Állítólag az ifjú uraság tette, de ez sohasem bizonyosodott be. Tűzből vétetett, tűz által veszett el - mondogatták a környékbeliek. Az utódaik már nem mondtak semmit, csak széthordták a templom köveit.

AZ ÖRDÖNGÖS PROFESSZOR Debrecen, 2007. augusztus 12. Villámgyorsan történt. Jonathan Hunt is csak utólag illesz-n-rte össze az események darabkáit. A New York Times magyar származású újságírója alig negyedórája érkezett Debrecenbe, éppen a vezetés fáradalmait akarta kipihenni egy nagy bögre tejeskávé segítségével, amikor a főtér felől biciklis kanyarodott a Simonffy utcába. Napszemüveget viselt, arcát teljesen eltakarta az orra elé kötött kendő. A szemközti hentestől hatvan év körüli asszony lépett ki, táskájába épp akkor rakta vissza a pénztárcáját. A biciklis hirtelen fékezett előtte, majd anélkül, hogy megállt volna, kitépte az asszony kezéből a táskát, és már taposott is bele újra a pedálba. A kávéház teraszán csak néhány asztalnál ültek a kora délelőtti órán. A szerelmespár semmit sem érzékelt, a külvilág megszűnt számukra, kólájuk felett összebújva enyelegtek. A fehér inges férfi a tőle nem messze hűsölő csinos, szőke nőt bámulta. A két egyetemista, bár mindent látott a Jonathan melletti asztaltól, nem mozdult. Akárcsak a hentessegéd, aki az ajtó mellett éppen a cigarettáját nyomta el. - Fogják meg, ellopta a táskámat! - jajdult fel az asszony. A középkorú pár, amely a biciklis után fordult be az utcába, a jajveszékelő hölgyhöz sietett. - A biciklis! Tolvaj! - kiáltotta kétségbeesetten az asszony, és a távolodó kendős fickóra mutogatott. A Hal köz felől közeledő, menedzser forma férfi ösztönösen elugrott a már sebesen haladó biciklis elől. Ezalatt Jonathan Hunt csapot-papot otthagyva a tolvaj után iramodott. A fickó egyre távolabb került, ezért az újságíró fokozta az iramot. Jó kondícióban volt, a rendszeres reggeli futás megtette hatását, de a sportkerékpárral így sem bírta a versenyt. Behozhatatlannak tűnt a hátrány, ennek ellenére az amerikai léptei nyújtásával próbálta csökkenteni a távolságot. Már-már azt fontolgatta, hogy helyismeret hiányában feladja a küzdelmet, amikor a sarki ház föld alatti garázsából fehér furgon bukkant elő, s lassítás nélkül az utcára kanyarodott. A biciklis csikorgó kerékkel fékezett, kifarolt, de a kocsitól végül néhány centiméterre sikerült megállnia.

Jonathan a következő pillanatban utolérte. A furgon addigra elhajtott, a sofőrje valószínűleg észre sem vette, hogy hajszál híján balesetet okozott. A biciklis előtt ismét szabadt lett az út. A fickó azonnal kilőtt, de Huntnak még maradt annyi ideje, hogy megragadja a lopott táska szíját. A tolvaj egy másodperc töredékére elvesztette az egyensúlyát, letette a lábát, nehogy eldőljön. Miután felfogta, hogy csapdába került, inkább veszni hagyta a zsákmányt, gyors mozdulattal lelökte válláról a táskát. Csuklójánál azonban elakadt, így Hunt, ha kihasználja az alkalmat, földre ránthatta volna. Am az újságíró a szeme sarkából észrevette, hogy a Hal köz terecskévé táguló része felől két nagydarab fickó fenyegető tartással indul felé. Jonathannek döntenie kellett: a táskára koncentrál, és lemond arról, hogy földre vigye a biciklist, vagy magyarázkodni kezd a szituációt szemmel láthatóan fél reértelmező debrecenieknek, és beletörődik, hogy a tolvaj a zsákmányával együtt kereket oldjon. Ezt semmiképpen nem engedhette, ezért hagyta a biciklisnek, hogy kiszabadítsa a kezét, és elhúzzon, ő pedig a táskát a földre ejtve a két férfira kiáltott: - Nem én vagyok a tolvaj. Ő rabolta el a táskát egy hölgytől! - mutatott a sebesen kerekező suhanc felé. - Hagyják... igazat beszél! - kiáltotta az időközben melléjük érő asszony. A nagy igyekezettől teljesen kifulladt. - Az Isten áldja meg magát! - hálálkodott az amerikainak. - Ha maga nem segít... - Mi történt? - kíváncsiskodott az egyik férfi a térről. A viseltes nejlonruhát és kitaposott szandált viselő nő kapkodva összefoglalta, hogyan ragadta el a táskáját a biciklis. - Már fényes nappal sem lehet nyugta az embernek! - morgott a másik fickó. - Hogy ott rohadnának meg, ahol vannak. Mind - kontrázott a társa, majd nagyot köpött a rég felszívódott biciklis után. Még akkor is méltatlankodtak, amikor visszaindultak a terecske felé. - Hogyan hálálhatnám meg magának? - kérdezte az asszony, és reszkető kézzel kotorászni kezdett a frissen visz-szakapott, elnyűtt táskában. - Ugyan, kérem! - fogta meg szelíden a nő könyökét Jonathan. - Nem úgy van az, fiatalember! Maga az életemet mentette meg! Ma kaptam meg a nyugdíjat. Nem is tudom, mi lett volna, ha... - Van egy ötletem - szakította félbe a hálálkodást az amerikai. - Árulja el nekem, hol tudnék Debrecenben megszállni? -Hát éppen kihúzódhatnék a konyhába a sezlonra — morfondírozott az asszony -, akkor maga alhatna a szobában. Itt lakom a közelben. Amikor a férjem meghalt, akkor költöztem ide, hogy a lánynak sajátja lehessen... Tán csak nem szólnának meg a szomszédok... - gondolta végig a következményeket, ha jóképű őrangyalát a lakásába invitálná. -Jaj, nem úgy értettem. Otthonos kis szállót keresek az Atommagkutató Intézet közelében. - Atommagkutató? A Bem téren? Hunt bólintott. - Ott van mindjárt a Némethy Panzió. Bátran ajánlhatom, a lányom a recepciós. Szólok Szilvinek, hogy intézkedjen! - Köszönöm a kedvességét. De értesíteni kellene ám a rendőrséget a támadásról. - A rendőrséget? Emiatt? Ó, van azoknak jobb dolguk. - Azért mégiscsak tudniuk kellene arról, hogy egy biciklis tolvaj fosztogatja a gyanútlan járókelőket. - Majd még meggondolom - ígérte kelletlenül az asszony. Jonathannek korábban is feltűnt, hogy a magyarok, főleg az idősebbek, tartanak a rendőrségtől. Akkor is, ha áldozatok. - Hanem a lányomat azonnal hívom, amint hazaérek! - ajánlotta az asszony, csak hogy a kínos témáról elterelje a szót. - Péterfia utca, a házszámot nem tudom, de köny-nyű megtalálni, kétsaroknyira van a Bem tértől a pláza felé - furcsa hangsúllyal ejtette a szót, mintha csak most ismerkedne vele. - Mire odaér, már várni fogják minden jóval! Az újságíró elköszönt a hölgytől, és visszaindult a kávéház felé.

Az asztalán ott gőzölgött a megrendelt tejeskávé, de a táskája - benne az irataival és a vízmintával, ami miatt Debrecenbe utazott - nem volt sehol. Szórádi'birtok, Debrecentől északra, 1776. március 28. A laboratóriumot az évek óta elhagyatottan álló régi udvarházban rendezték be. Volt ott minden, ami a híres mesterek - Hermész Triszmegisztosz, Albertus Magnus, Bacon - szerint az aranycsináláshoz kell: tégelyekben számtalan, gyanús kinézetű anyag, porított füvek, lombikok, mozsarak, üstök. Csak egyvalami hiányzott. A hit. Hatvani István, a debreceni kollégium tanára nem hitt az alkímiában. A sors fintora, hogy a neves orvos, a bölcselet és mértan professzora, aki megjárta az utrechti és a leydeni egyetemet, a két Bernoullitól és Musschenbroektől tanult, egy kapzsi magyar földbirtokos zugműhelyében kényszerül arany-csinálással próbálkozni. Ránézett a tűzön fortyogó üstre. A prima materiát a birtok ura készítette elő, Hatvaninak sem árulta el az összetételét. A professzornak csak a bölcsek kövét kellett volna hozzáadagolni, majd várni a csodát, amely a legjobb tudása szerint képtelenség. Szorult helyzetét annak köszönhette, hogy a Szórádi gyerek, Kálmán nem figyelt rendesen az óráján. Kétszer említette a bölcsek kövét, egyszer képletes értelemben, amikor arról beszélt, hogy tévednek az alkimisták, ha a bölcsek kövét nem az emberi elmében keresik. Másodszor pedig akkor hozta szóba, amikor a lebkövekről tanított: fel akarta kelteni a félig alvó társaság figyelmét, ezért azzal a párhuzammal élt, hogy az utrechti kő a világegyetem megismerésében olyan fontosságú, mint az élet-elixír előállításában a bölcsek köve. Kálmán ezek után rohant az apjához, Szórádi Imréhez hírül adni, hogy a tudákos Hatvani professzor meglelte minden idők legkeresettebb matériáját. A báró először üzletet javasolt. Ha sikerül a transzmutáció, megosztoznak az arany hasznán. A professzor azonban elhárította az ajánlatot. - A pénz nem mindenekelőtt való. Ha így vélném, nem a debreceni katedrát választom a heidelbergi helyett. Nincs szükségem semmire, van tisztes fizetségem - magyarázta higgadtan Szórádinak. - Ki tudja, meddig? A kollégium bevételei bizonytalanok, amióta a császár megtiltotta a városnak, hogy a tanárokat fizesse. - Vannak elegen, volt deákok és mások, köztük holland, svájci hittársaink, akik adományokat tesznek. - Tehetnénk mi is. Ha az átalakítás sikerül, annyi aranyunk lesz, amennyit csak akarunk. Hallom, a királynő tanügyi rendeletet készül kiadni. Akárhogy is alakul, gazdag iskola köny-nyebben marad talpon. A professzor azonban kitartott elhatározása mellett, és nemet mondott. A báró nem adta fel. Makacs, erőszakos ember hírében állott, és ezt hamarosan Hatvani a saját bőrén is megtapasztalhatta. Először a kollégium szertárába törtek be, néhány értékesebb féldrágakövet vittek el, de a professzor pontosan tudta, a tolvajok nem ezért kockáztattak. Az utrechti meteoritot keresték, ám a tanár számított erre, és a városházán, gyógyszerfelügyelői irodájában tartotta a lebkövet a mérgek mellett, egy erősen vasalt ládában. A nyomozás végül annyit derített ki, hogy a betörők kívülről hatoltak az épületbe, a falon talált csizmanyomok a Verestoronyig vezettek, de ott elvesztek a sártengerben. A kollé gium éjjeliőreit az iskola törvényszéke megfenyítette, az ügyet ezzel lezárták. Nem sokkal ezután a professzornak feltűnt, hogy összesúgnak az emberek a háta mögött, ha Debrecen utcáin mutatkozott. Hamarosan kiderült, miért: az a pletyka járta, hogy az ördöggel cimborál, így képes villámot fakasztani különös, külföldről hozott electrica machiná] ával. Gyorsan terjedő kétes hírét minden bizonnyal Szórádi mesterkedésének köszönhette. Még egy neki tulajdonított könyvecske is kézen-közön járt. „A fülemüle epéjét aszald meg árnyékban, vedd ki egy hím szú nyognak a szívét, és főzd meg borecetben. E kettőt porrá törve hintsd meg vele egy zöldbékának epéjét, és add enni a halálbagoly-nak. Másnap öld meg a baglyot, és zúzájában egy kis fekete követ találsz. Azt vedd ki, és takard vörös selyembe, kösd az oldaladra egy fehér kötéllel, így semmiféle fegyver nem fog ártani." Efféle balgaságokkal rótták tele a

szamárfüles lapokat. Az írást elkobozta és elégette, de pontosan tudta, máskor oly lusta tanítványai titokban újabb és újabb másolatokon szorgoskodnak. Kemény léptek kopogása térítette vissza a múlt feletti merengéséből. A következő pillanatban kivágódott a rozzant faajtó, és Szórádi Imre viharzott be a laboratóriumba. Az elelbóbiskoló szolga, aki azzal volt megbízva, hogy a professzort szemmel tartsa, azonnal vigyázzba vágta magát. Hogyan halad a transzmutáció? - vonta kérdőre Hatvanit a báró. A tanár önkéntelenül hátrébb lépett. - Még hozzá sem kezdtél a lebkő porításához, doktor uram? Az égi jövevényt megbontani nem fogom, amíg a koaguláció teljesen végbe nem megy! - felelte a tanár. Tanulmányozta eleget Paracelsust, pontosan tudta, mit vár tőle a zugalkimista Szórádi. Bár ahogy a híres XVI. századi orvost és bölcselőt, úgy őt magát is jobban érdekelte a gyógyszerkészítés tudománya, mint az aranycsinálás. Nem állt szándékában kíváncsi szemek előtt megcsonkítani a meteoritot, ugyanis miután tüzetesen, nagyítóüveggel is megvizsgálta, rájött, hogy a magja különös, semmihez sem fogható, kristályos anyagot rejt, amely a kapzsi embert jóvátehetetlen cselekedetre késztetheti.

3. Debrecen, 2007. augusztus 12. Jonathan Hunt először az egyetemistákat faggatta ki a kávéház teraszán, nem láttak-e valakit az üresen hagyott asztalánál ólálkodni. A srácok azonban az üldözést figyelték, így hátat fordítottak a táskának. Arra viszont megesküdtek, hogy a Hal köz felől senki sem haladt el mellettük, tehát a tolvaj vagy a teraszon tartózkodott, vagy a főtérről fordult be a Simonffy utcába, úgy vehette magához az újságíró táskáját. Akár így, akár úgy történt, csak a főtér irányába távozhatott. A szerelmesek ugyanúgy egymásba feledkezve ültek, mint a rablótámadás pillanatában, zavart szemmel pislogtak az újságíróra, amikor hozzájuk lépett. A fehér inges fickó viszont eltűnt. Hunt a szabadkozó párt magára hagyva a főtér felé rohant. Azonban hiába nézett alaposan körbe, sem a Nagytemplom, sem a Csonkatemplom irányában nem látott hasonló alkatú és öltözékű férfit. Szomorúan állapította meg, az illetőnek bőven volt ideje arra, hogy elhagyja a főteret, és eltűnjön a Kossuth utca forgatagában vagy valamelyik mellékutcában. Hunt a zakója zsebéből előrántotta a mobilját, s már hívta is a rendőrséget, miközben visszaindult a kávézó felé. De mielőtt a géphang végigmondhatta volna a tájékoztató szöveget, le is tette. A fehér inges fickó ugyanis újra ott ült a helyén, a pincérnő pedig az újságíró láttán fülig érő mosollyal viharzott ki a kávéházból. Kezében Jonathan táskáját lóbálta. - Láttam, ahogy elszaladt a tolvaj után, gondoltam, elteszem, nehogy végül maga járjon pórul - csicseregte már messziről. Jonathan megköszönte a gondoskodást, és átvette a barna bőrtáskát, melyet az apjától örökölt. Már csak ezért is sajnálta volna, ha ellopják. - Maga nem idevalósi, ugye? - érdeklődött a feketére festett hajú, kissé telt, de formás pincérnő. - Először vagyok itt. - Sejtettem. Ha nem tévedek, külföldi, olyan fura a kiejtése. -Jó a hallása - mosolyodott el az újságíró. — Amerikában születtem, édesanyám magyar volt, apám viszont angol. - Rokonlátogatás? - kérdezte a nő, a mosolyt bátorításnak vette. - Olyasmi - hagyta rá Hunt. - Mióta van Magyarországon? - Éppen két éve. - Akkor igen sok rokona lehet - mosolygott a lány. — Tudja, ha én Amerikában élhetnék, rokonok ide, rokonok oda, nem hiszem, hogy túlságosan igyekeznék haza...

- Mert még nem próbálta. Higgye el, visszahúzná a szíve. Csodálatos ország ez! - Leszámítva például az imént történteket. Ha már itt is kirabolják az embert, fényes nappal az utcán, akár New Yorkba is költözhetnék. Az sem lehet sokkal veszélyesebb. - Azért a kettő nem ugyanaz, ott akár rá is lőhetnek az emberre - ráncolta a homlokát Hunt. Úgy beszél, mintha magával is megtörtént volna. -Nem is sejti, milyen közel jár az igazsághoz - titokzatoskodott az amerikai. Amíg él, nem felejti el azt a két évvel ezelőtti augusztusi napot. Békésen csevegett az ismerős újságárussal, amikor hirtelen éktelen lövöldözés kezdődött. Fogalma sem volt, hogy ő maga a célpont. A tanúvallomásokból később kiderült, hogy egy rendszám nélküli Crown Vicből nyitottak tüzet rájuk. Az első lövedék a közeli elektronikai üzlet kirakatát zúzta szilánkokra. A második az újságosbódé falát ütötte át, mindössze néhány centivel kerülte el az árus fejét. Jonathan ráordított, mire az a földre vetődött. A harmadik golyó közvetlenül az újságíró mellett csapódott a járdába. A negyedik megint a bódé falát érte. Ekkor már Hunt is a kövezeten térdelt. A Crown Vic sofőrje gázt adott, és az autó fülsiketítő csikorgással elhúzott. A rendőrök mind a mai napig nem zárták le az ügyet, nem derült ki, kik voltak a támadók, és az sem, hogy figyelmeztetésnek szánták-e a lövéseket, vagy az újságíró életére törtek, csak épp elhibázták. Huntnak ugyanis aznap oknyomozó cikke jelent meg az illegális műkincs-kereskedelemről a Nevű York Times hasábjain, amellyel igen sok embernek keserítette meg az életét. Főszerkesztője tanácsára Hunt másnap elutazott az országból. A kényszerszabadság kapóra jött, hogy felfedezze édesanyja szülőhazáját. Két hétre tervezte az itt-tartózkodást, két év lett belőle, és azt fontolgatja, telket vesz Egerben. — Nocsak, teljesen felcsigázott, mi történt? - unszolta a pincérnő, bal kezével az asztalra támaszkodott, lazított a testtartásán. - Hosszú - legyintett az újságíró -, majd ha legközelebb erre járok, elmesélem - ígérte anélkül, hogy szándéka lett volna betartani. Úgy tervezte, másnapi megbeszélése után azonnal visszaindul Egerbe. - Én itt leszek - mondta kissé csalódottan a nő. — Mivel tartozom? - A vendégünk volt. - Ugyan! - tiltakozott Jonathan, de a pincérnő közbevágott: - Megmentette a jó hírünket. Ki jönne be hozzánk, ha az orrunk előtt kirabolhatják az embert? - Erre akkor sincs semmi szükség - jelentette ki Hunt, és a pénztárcájáért nyúlt, de ekkor megcsörrent a zsebében a telefon. - Viszlát! - kacsintott a nő, és belibegett a kávéházba. - Jonathan Hunt? - kérdezte egy határozott férfihang a telefonban. - Személyesen - felelte az újságíró vidáman. Jókedvre derítette a pincérnő flörtölése. - Adom Paolo Galluzzi urat. Az olasz Tudománytörténeti Múzeum igazgatója bár angolul szólalt meg, olyan dallamosan ejtette a szavakat, hogy Huntnak igencsak figyelnie kellett, ha ki akarta hámozni mondatai értelmét. A legendás Leonardo-kutató szabadkozott, hogy egy soron kívüli program miatt nem lesz ideje másnap délelőtt találkozni az újságíróval. Galluzzi az augusztus 15-én nyíló A? igazi da Vinci-kiállítás miatt tartózkodott itt. Jonathan éppen ezért időzítette erre a hétvégére debreceni látogatását - Meddig marad? - kérdezte az olasz. - Igazság szerint úgy terveztem, hogy holnap visszautazom. Viszont autóval vagyok, a nap folyamán bármikor megfelelne, ha tudna rám szánni néhány percet. Galluzzinak azonban este fogadásra kellett mennie, így végül vasárnap délelőttre tették át a találkozót. - Rossz hír? — kérdezte a pincérnő, amikor Hunt letette a telefont. Éppen a számlát hozta ki a fehér inges férfinak. - Ahogy vesszük. Még egy napot Debrecenben kell maradnom. - Hát nekem ez inkább kimondottan jó hír. Feltétlenül el kell jönnie elmesélni a lövöldözést — csacsogta a no.

Jonathan kelletlenül megerősítette korábban tett ígéretét. Bár hízelgett neki a pincérnő közeledése, a már-már nyílt felajánlkozás taszította. Pedig a lány életvidámsága, nyílt tekintete egészen megszépítette kissé szabálytalan arcát, a kevés súlyfelesleg pedig buja bájt kölcsönzött idomainak. De Jonathan Hunt régi vágású elveket vallott férfi és nő viszonyáról: szerette ő maga megtenni a kezdő lépéseket.

4. Szórádi'birtok, 1776. március 28. A báró az üsthöz ment, és megkeverte az egyre sűrűsödő kotyvalékot. - Úgy látom, elérkezett az idő. Lássuk azt a lebkövet! Hatvani nem mozdult, ezért a báró az asztal szélén álló faládikához lépett, amelyben a professzor magával hozta a meteoritot. Megpróbálta felnyitni a fedelét, de a titkos zár nem engedett. - Nyisd ki végre, professzor uram! - mordult rá Hatvanira. A tanár tett egy tétova lépést az asztal felé, majd megtorpant. - Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek arra, milyen következményei lesznek, ha nem tartod be az egyezséget? Szórádi végül azzal zsarolta meg a professzort, hogy feljelenti Debrecen királyi biztosánál tiltott alkímia űzése miatt, ha nem bocsátja rendelkezésére a bölcsek kövének hitt meteoritot. A városi ítélőszék sohasem marasztalná el a kollégium megbecsült tanárát, a királynő nyakukra ültetett embere azonban kapva kapna az alkalmon, hogy borsot törjön a makacs protestánsok orra alá. Mária Terézia ugyanis néhány éve betil totta az alkímiát. Hatvani persze tudta, főúri kastélyokban, a Szórádiéhoz hasonló zuglaboratóriumokban háborítatlanul folyt tovább a lázas aranycsinálás, szinte afféle nemzeti ellenállásnak számított szembeszállni a rendelettel. Kapott ő is felkérést bőven, hogy tudásával segítse a megrögzött kísérletezőket, ám kivétel nélkül mindet visszautasította. Ha azonban a báró megvádolja a biztosnál, hiába ártatlan, ördöngös híre miatt az ítélet nem lehet kétséges: gyógyszerészeti laboratóriumát elkobozzák, talán a kollégium szertárában évtizedek alatt gyűjtögetett kísérleti eszközeit is lefoglalják, őt magát elcsapják váradi és debreceni gyógyszerfelügyelői posztjáról. Ezt a betegek és az oktatás sínylené meg, ezért kötött alkut Szórádival. Az aranycsinálás kudarcra volt ítélve, azt remélte, a báró a sikertelen próbálkozás után nem nyaggatja majd többé. Nagy levegőt vett, és a ládához sétált. Úgy fordult, hogy Szórádi ne láthassa a rejtett kallantyút, amely elmozdításával a fedél felpattant. A báró vércseként csapott a kőre. - íme az égből jött vándor. A tűz nem égette el, így felhevítve elegendő hőt ad majd ahhoz, hogy arannyá változtassa a prima materiát - mondta áhítattal, miközben az asztalra tette a követ. Mielőtt a professzor megakadályozhatta volna, a férfi vésőt és kalapácsot ragadott, s hatalmas ütést mért a meteoritra. A héj jókora darabon megrepedt, majd a következő sújtásra kétujjnyi darabon levált, s előbukkant a kristályos mag, amelyet Hatvani már korábban észrevett. - Tyű, az áldóját! - bődülte el magát a báró. - Ez hát a bölcsek köve! - mutatott a tűz fényében csillogó, sűrűn erezett ásványra. - Te tudtad ezt, ugye? Még az is lehet, hogy drágakő! A meglett férfi úgy ugrándozott örömében, mint egy gyerek. - Megveszem - fordult a professzorhoz. - Mi az ára? -Nem eladó! - próbálta Hatvani lehűteni a báró lelkesedését. Szórádi szemében őrült fény villant. - Minden eladó! Mondjon egy árat, de most azonnal, kifizetem. - Nem tehetem - ellenkezett a tudós. - Nem rendelkezhe-tem vele, mert nem az én tulajdonom. - De te hoztad Németalföldről, te ajándékoztad a kollégiumnak, akkor vissza is veheted. - Nem. A taníttatásom fejében fizetségül adtam az iskolának. .. - rázta fejét Hatvani.

A báró összevonta a szemöldökét, majd hirtelen az asztalra csapott. A kő a magasba emelkedett egy pillanatra, azután az asztal széle felé gördült. Mindketten érte ugrottak, s egymásba ütköztek. A meteorit ezalatt még egyet fordult a tengelye körül, de mielőtt túllendült volna a peremen, billegve megállt a sérült felén. -Ne vitázzunk most, inkább szórjuk a főzethez a porított héjat - váltott hangnemet Szórádi. - Lehet, hogy a magra nincs is szükség az aranyhoz, majd megalkuszunk róla később. Adok annyit a részemből, hogy a világ összes lebkövét megveheted az iskoládnak, ha akarod... Anélkül, hogy Hatvani szóhoz juthatott volna, Szórádi mozsárba dobta az imént letört darabot, és lendületesen törni kezdte. Ezt kihasználva Hatvani fogta a megcsonkított követ, és visszatette a ládába. A báró közben latin szavakat keverve a magyar beszédbe, az üstbe öntötte a porrá tört héjat. A szolgáló kíváncsian egyre közelebb sunnyogott a tűzhöz, de Szórádi ráüvöltött, hogy takarodjon ki a helyiségből. Hatvani a báró handabandázását hallván elmosolyodott. Az üstben fortyogó anyag a portól szikrázni kezdett, majd pillanatonként változva különböző színekben pompázott. - A pávafarok — suttogta a báró csalódottan. Paracelsus szerint annak a jele, hogy a transzmutáció, az átlényegülés nem következett be. Hatvani szája még szélesebb mosolyra húzódott. Pontosan erre számított. - Te kinevetsz? - hördült fel Szórádi, és fenyegetően felemelte súlyos öklét. A professzor arcáról lefagyott a mosoly, de állta a férfi tekintetét. A báró hangos horkantással leeresztette a kezét. Mégsem üthet meg egy lelkész-professzort, aki ráadásul nemes is, még ha rangban alatta áll is. - A mag, az rejti a titkot... A magot kell megtörni - mondogatta, mintegy magát is győzködve. Hatvani tiltakozni próbált, de Szórádi nem törődött vele. - Ide azt a követ! - parancsolta. - A Mester szerint, ha a pávafarok megjelenik, elölről kell kezdeni az egész processzust - figyelmeztette a professzor. - Akkor elölről kezdjük - mondta a báró, és jól irányzott mozdulattal lerúgta az üstöt. A tartalma sisteregve folyt szét a mocskos kövön. - Új edényt, de azonnal! - utasította a professzort, mintha legalábbis a cselédje volna. Hatvani nem mozdult. Szórádi vérben forgó szemmel meredt rá, amiért megtagadta a parancsot, de végül észhez tért. - Megkérhetnélek, hogy fáradj ki, míg az új matériát elkészítem? A tanár a ládikához lépett, hogy magával vigye, de a báró ráförmedt: - Az itt marad! Nem szeretném, ha az utolsó pillanatban lába kelne... Hatvani engedelmesen kivonult a szabad ég alá. Jólesett a friss levegő a füstös helyiségben eltöltött hosszú órák után. Gondterhelten járt fel és alá az omladozó épület előtt. Most, hogy a lebkő titka lelepleződött Szórádi előtt, aligha tudja megakadályozni, hogy a különös kristályt megrongálja. Márpedig annak csakis a tudomány céljait szabad szolgálni. S eszébe ötlött a megoldás...

5. Debrecen, 2007. augusztus 12. Bár mindössze egyszer találkoztak, feltűnő rézvörös hajáról Hunt már messziről felismerte az Atommagkutató Intézet udvarán felé siető fizikusnőt. Fehér köpenye, keskeny szemüvege ugyan némi komolyságot kölcsönzött az ifjú tudósnak, ám macskaszerű járása, rakoncátlan tincsei, szeplőkkel pettye-zett kislányos arca és fitos orra miatt még így is inkább diáklánynak tűnt, semmint komoly magfizikusnak. - Isten hozta az Atomkiban, a láthatatlan világ birodalmában! - nyújtotta a kezét a lány. Tenyere selymesen puha volt, fogása azonban határozott. - Abban az épületben van a ciklotron és az izotópszeparátor, ott a mi

büszkeségünk, az ionnyaláb-laboratórium - sorolta lelkesen, miközben az épületek között haladtak. - Arra van az AMS, vagyis gyorsítós tömegspektrométer, de innen nem látszik, ezek a halhatatlan teknősök, ott pedig az én környezetanalitikai laboratóriumom. Gondolom, a Van de Graaff-gyorsítót nem kell bemutatnom. Jaj, látom, untatom - mondta, amikor Hunt ösztönösen szaporázni kezdte lépteit a reá zúduló információdömping hatására. - A teknősök kimondottan izgalmasnak tűnnek. - Érdekes, mindenki erről kérdez először. Majd ezt is elmesélem neked - váltott minden átmenet nélkül tegezésre -, de előbb adjuk le a mintát, most szóltak a kollégák, hogy egy gyorstesztet le tudnának futtatni még ebéd előtt. Jól kieresztetted a vizet, mielőtt a palackba töltötted? - Igen, és az üveget is kisavaztam, ahogy... öhm... mondtad. A lány figyelmét nem kerülte el Hunt pillanatnyi tétovázása. - Ugye jól emlékszem, hogy összetegeződtünk? Az újságíró nyár elején, egy egri borvacsorán ismerkedett meg a Gaál családdal. A különc házaspár a lányukkal és annak udvarlójával a szomszédos asztalnál ült, és arról vitatkozott bámulatra méltó hévvel, hogyan lehetne izotópos vizsgálattal évre pontosan megállapítani egy-egy palack muzeális bor korát. Hunt alig értett valamit a társalgásból, pedig az Egerben töltött majd két év nagyon sokat csiszolt magyartudásán. Amikor a fiatalok sétára indultak a Szépasszony-völgyben, hogy kicsit lejárják a desszert előtt a vacsorát, Hunt szóba elegyedett a házaspárral. Csakhamar kiderült, hogy közös ismerősük is van: Sárosi György, Jonathan barátnőjének apja Gaál Imre gyerekkori barátja. Az újságíró érdeklődését felkeltette az óborok kormeghatározása, megkérte a fizikus párt, magyarázzák el neki, mi a módszer lényege. Ahogy újabb és újabb pohár bor érkezett, mind jobban összemelegedtek. Végül Hunt elkotyogta, hogy kinézett magának egy telket Eger külvárosában, amelyet tulajdonosa a szokásos ár többszöröséért kínált. Arra hivatkozott, hogy a Szent József-forráséhoz hasonló, kiváló minőségű ásványvíz tört fel az ingatlanon. Már a saját kutat is elkészíttette, és csak azért akar túladni rajta jóval az értéke alatt, mert válnak a feleségével, és sürgősen pénzre van szüksége. Jonathan felvetésére, hogy ha olyan jó üzlet a telek a kúttal, miért nem talált még rá vevőt, a férfi azzal magyarázta sikertelenségét, hogy a magyarokat a természet igencsak elkényeztette vízkinccsel, ezért nem tudják megbecsülni. Abban bízott, hogy Hunt, aki Amerikában született, talán jobban értékeli a „kék aranyat". Jonathan tanácsot kért a fizikusoktól, hogyan deríthetné ki, valóban értékes vizet rejt-e a kiszemelt telek. A sétáról időközben visszatért lányuk, Vera felajánlotta, hogy új laborjában, az Atommagkutató Intézetben elvégezi a víz kormeghatározását, s ha az derül ki, hogy elég régen szivárgott a mélybe ahhoz, hogy a modern kor szennye nem vegyülhetett bele, érdemes a költséges és időigényes hivatalos vizsgálatokat is elvégeztetni. A lány elmondta, hogyan vegyen mintát a vízből, és megadta a telefonszámát, hogy időpontot egyeztessenek a debreceni találkozóra. A vacsora utáni hetekben Hunt ki sem látszott a munkából. A nemzetközi illegális műkincs-kereskedelemről szóló könyvének utolsó munkálatai minden percét lefoglalták. A kézirat végül eljutott az amerikai kiadóhoz, s az író hirtelen nem tudott mit kezdeni szabadidejével. Kedvére olvasgatott, így talált a hírre, hogy a neves olasz Leonardo-kutató Debrecenbe érkezik a da Vinci-kiállítás előkészítésére. Hunt egyik párizsi tanulmányútján, amelyen anyagot gyűjtött a könyvéhez, a Szajna partján az egyik antikváriusnál a hatvanas években írt érdekes művészettörténeti könyvre bukkant. A tanulmány azt fejtegette, hogy Mona Lisa szemébe a mester parányi betűket festett. Jonathant felcsigázta az információ, és utánanézett a szakirodalomban, végeztek-e vizsgálatokat ezzel kapcsolatban a modern képanalizáló eszközökkel. Nem találta nyomát, hogy bárki kutatta volna a témát. Ekkor jutott eszébe a bájos, vörös fizikuslány ajánlata a vízvizsgálatról. Néhány telefonnal kiderítette Paolo Galluzzi elérhetőségét, és megállapodott az olasz-szal a szombati debreceni találkozóról. Ezután hívta Verát, aki ígéretére pontosan emlékezett, arra azonban kevésbé, hogy a pertut is megitták. Hunt ezt a lány és az udvarlója által módszeresen végigkóstolt borkínálatnak tudta be. - Igen, tegeződünk. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadni tudtál... Jonathan először tudott érdemben megszólalni, amióta kezet fogott a lánnyal, de a mondatot most sem fejezhette be.

- Ugyan már, ez csak természetes. Említettem a kérdésed a festményekkel kapcsolatban az igazgató úrnak, én magam ugyanis környezetanalitikával foglalkozom, a műkincsek vizsgálatához nem értek. Az elektronmikroszkóp és a digitális röntgen jöhet szóba, de ezt majd Péter, vagyis Lehoczky igazgató úr elmondja. Azt üzeni, szívesen áll a rendelkezésedre. Időközben a téglával kirakott, fehér saroképülethez érkeztek. - Menjünk először az irodámba, ott lepakolhatod a holmid, azután felvisszük a mintát a laborba. Vera besuhant az ajtón, és felszaladt az oszlopokkal szegélyezett lépcsősoron. Hunt engedelmesen követte, miközben a lány vállát verdeső rézvörös tincseket figyelte. Ugyanolyan szertelenül repdestek, ahogy gazdájuk szökellt egyik témáról a másikra. - Az ott az Atomki alapítója, Szalay professzor emléktárlója, később majd megmutatom — hadarta a lány, és már neki is vágott az emeleti lépcsősornak. Vera irodájában semmi sem utalt arra, hogy az Atommagkutató Intézetben lennének. Modern vonalú, barna irodabútor alkotta a berendezést. Három íróasztal a fal mellett számítógéppel, közöttük szekrények és polcok. A helyiség közepén üresen álló asztal terpeszkedett. Az egyik munkaállomáson húszévesnek látszó fiatalember temetkezett egy vaskos könyvbe, fel sem nézett, amikor Hunték beléptek. - Balázs, az öcsém — mutatta be a lány Jonathannek a fiút. A szőke hajú, angyali kék szemű srác kelletlenül állt fel, és nyújtott kezet az újságírónak. — Emberkerülő, beleértve a családját is, ezért nem jött velünk Egerbe sem. Egyébként másodéves lesz a budapesti műegyetemen. Ő is fizikusnak készül. Most én vigyázok rá, mert apuék a Spitzbergákon a légkört kutatják. Nem sokkal a borvacsora után mentek el, és csak a hónap végén jönnek haza. - Olyan nagyon csak nem kell vigyázni rá, én például kutatónak néztem... Balázs érdeklődve pillantott fel Jonathanre. - Én is mindig ezt mondom, de neki beszélhet - legyintett lemondóan. — Mániákus anyáskodó, előre sajnálom a gyerekét. - Balázs felnőttnek látszik, de nem az - replikázott a nővére. - Ha belemerül valamibe, képes napokig nem enni. Ha én nem lennék, már valószínűleg éhen halt volna. Apropó, kaja. Jonathannel átvisszük a mintát az AMS-be, után elmegyünk ebédelni a menzára. - Nem vagyok éhes — dünnyögte Balázs, ismét a könyvbe merülve. - Na látod, erről beszéltem - bólogatott Vera. - Reggeli óta nem ettél semmit. Csak az óvodások esznek reggeli és ebéd között, a felnőttek nem. Majd lemegyek, ha éhes leszek. Egyedül is odatalálok - morogta a srác, anélkül hogy újra felpillantott volna a jó százévesnek tűnő, megsárgult lapokból álló könyvből. - Reménytelen - legyintett a nővére. - Gyere, hozd a mintát — fordult az amerikaihoz -, a táskádat hagyd itt nyugodtan! Ahogy becsukódott utánuk az iroda ajtaja, Vera homlokán elsimultak az öccse miatt keletkezett ráncok. Az átalakulás megdöbbentő volt: egyetlen másodperc alatt tíz évet fiatalodott. - Láttam már éhhalál szélén álló embereket Afrikában, nem úgy néztek ki, mint az öcséd... - jegyezte meg Hunt. Balázson semmi súlyfelesleg nem volt, izmos felsőtestével az amerikai egyetemeken is kitűnt volna a srácok közül, ami elég különös egy olyan könyvmolytól, amilyennek az imént mutatkozott. -Jaj, ne gyere te is ezzel. A kollégáim is ugyanezt szajkózzák. Ti nem ismeritek az öcsémet. Az esze vág, mint a borotva, lazán elvégezne két évfolyamot egyszerre az egyetemen, de a gyakorlati élethez, esküszöm, egy kisiskolásnak több érzéke van... Ha én nem lennék, a fogát is elfelejtené megmosni. Életében egyetlen csekket nem fizetett még be. Ha a boltban egy kiló kenyérért elkérnének tőle kétezer forintot, szó nélkül kifizetné, mert fogalma sincs, mi mennyibe kerül. Nagyra nőtt csecsemő, nekem elhiheted. Jonathannek lettek volna ellenvetései, de időközben átvágtak az udvaron, és megérkeztek a környezetanalitikai laboratóriumhoz. Kétszárnyú üvegajtó állta útjukat, Vera villámgyorsan beütötte a kódot, és meg sem várta, míg szélesre tárulnak az üvegtáblák, összehúzódzkodva átbújt a résen. Jonathannek erről

édesanyja kedvenc macskája jutott eszébe, sohasem várta meg, míg kinyílik az ajtó, mancsával bökdöste, és amikor a feje már befért, vállát is átpréselte a nyíláson. A laboratóriumban magas, vékony, szemüveges, negyven körüli fickó állt fel a fél termet elfoglaló berendezés mellől. Miután bemutatkozott Huntnak, elvette a vizespalackot, és azonnal munkához látott. Fecskendővel felszívott valamennyit a mintából, és egy tű segítségével gumidugós ampullába nyomta. - Honnan is való ez? - kérdezte, miközben egy másik tűvel valamilyen vegyi anyagot is adagolt a vízhez. - Egerből - válaszolta Hunt. -Egerből vizet hozni — ingatta a fejét. - Jó kis bikavért kellett volna. Egy korty a gyorsítós tömegspektrométernek, a többi a kezelőnek - kacsintott az újságíróra. - Pontosan mire is jó ez a berendezés? — kérdezte Hunt Verától. - A víz korát határozzuk meg a benne lévő szénizotópok alapján. A 14C-izotópos vizsgálat megvan? - Meg. Már ha arról van szó, amikor radioaktív szén alapján határozzák meg régészeti leletek korát... — felelte az újságíró bizonytalanul. - Úgy van. - Bevallom, nem nagyon mélyültem el... - ismerte be Hunt. - Akkor elmagyarázom. A 14C a felső légkörben keletkezik a kozmikus sugárzás hatására. A felezési ideje 5730 év, vagyis ennyi idő alatt az adott mennyiség fele elbomlik. A légkörben állandó arányban van jelen a keletkezés és bomlás egyensúlyának köszönhetően. Eddig stimmel? Jonathan tétován bólintott. - Az élő szervezetek a 14C-t ugyanúgy beépítik a szervezetükbe, mint a normál szénizotópot — folytatta a lány -, így az élő szervezetben a 14C és a 12C arány pont olyan, mint a légkörben. Ha az élőlény elpusztul, nem épít be magába több szenet. Ezután a benne levő 14C mennyisége a bomlás miatt folyamatosan csökken. - így egyre kisebb arányban lesz jelen a normál izotópokhoz képest — fejezte be a gondolatmenetet az amerikai. - Látom, megy ez - dicsérte a lány. - Ehhez hasonlóan, amíg a víz folyamatosan keveredik a frissen hullott csapadékkal, állandóan pótlódik a 14C. Azonban ha elzárjuk az utánpótlást, onnantól egyre fogy belőle a radioaktív szén. A kollégám most kigázosítja a szén-dioxidot, és utána végezzük el a mérést. Nem vagy éhes? Lemehetnénk a menzára, nem valami nagy szám, de meg lehet enni. - Ahogy szeretnéd... - Mire végzünk, kiderül, hogy milliomos lehetsz-e a vizedből. Remélem, nem árultad el senkinek a fonás helyét. - Én nem, de az eladó már rég telekürtölte az egész várost a hírrel, hogy felsrófolja a telke árát - mosolygott Jonathan. - De eddig senki nem vette a fáradságot, hogy meggyőződjön az igazságról. Remélem, jó eredmény jön ki. Nagyon kíváncsi vagyok! Vera izgatottsága lassan Jonathanre is átragadt. Nem tűnt lehetetlennek, hogy a leendő földje mélyén rejlő ásványvíz komoly érték legyen. Ha pedig így van, akkor Hunt a gyönyörű fekvésű telekkel komoly kincsre bukkant. Korábban többször írt arról elemzést a New York Timesnak, hogy az egészen közeli jövő háborúit nem az olajért vívják majd, hanem az édesvízért. Ha a jóslat beválik, akkor az egri telekvásárlás ahhoz fogható, mint amikor a múlt század elején, közvetlenül az olaj láz előtt jutott valaki fillérekért saját olaj mezőhöz Texasban...

6. Szórádi birtok, 1776. március 28. Hatvani ana számított, hogy a báró a redukció és citrinálás lassú folyamatát nem győzi kivárni, és megint magára hagyja, mint az előző kísérletnél. A professzornak néhány percre egyedül kellett volna maradnia a

laboratóriumban ahhoz, hogy végrehajtsa tervét, amelyet az udvaron várakozva eszelt ki. Szórádi azonban semmi jelét nem adta, hogy távozni készülne. Míg a koagulációra vártak, folyamatosan arról beszélt, mi minden lehet az övé a vegykonyhájában előállított aranyból. Hatvaninak nagyon nem tetszett, amit hallott. Talán ha a báró régi álmát, birtokának felvirágoztatását tűzi ki célul, a professzor lelkesebben asszisztált volna hozzá. De Szórádi korlátlan hatalomra áhítozott, mindent és mindenkit az uralma alá akart hajtani. Pedig nem mindig volt ilyen. A professzor még emlékezett arra az ifjúra, aki megszeppenve lépte át a kollégium küszöbét. Apja, bár a környék egyik legnagyobb földesura volt, csodabogárnak számított a többi birtokos között. Tudományos könyveket hozatott, újításokat vezetett be a gazdálkodásban, fiait iskolába járatta, sőt Imrét külföldi egyetemre is elküldte. Amikor az ifjú báró megörökölte a birtokot, továbbvitte apja reformjait, a régi udvarház helyett pompás kúriát építtetett, ahol a tudósok, költők egymásnak adták a kilincset. Imrét azonban utolérte a külföldet járt magyarok átka: hiába költötte mindenét arra, hogy kicsiny Európát teremtsen az Alföld távoli szegletében, csak a pénze fogyott rohamos ütemben, minden más maradt a régiben. Szórádi újra útra kelt, ekkor akadt össze valahol egy vándorló francia alkimistával, aki felcsillantotta a reményt, hogy fáradságos munka, a birtokkal való folyamatos vesződség helyett a báró egy csapásra mesésen gazdag lehet, ha sikerül ónból aranyat készítenie. A báró magával hozta a franciát, az ő tervei alapján rendezte be a laboratóriumot a régi házban. A boszorkánykonyha azonban megint csak vitte a pénzt, nem fialta. Amikor az alkimista látta, hogy nem tudja beváltani a bárónak tett ígéretét, egy sötét éjszakán kereket oldott. Szórádi magára maradt ábrándjaival, de mivel úgy vélte, már csak egyetlen lépés választja el az aranytól, saját szakállára folytatta a kísérletezést. Ekkor jutott a fülébe, hogy Hatvani úgy beszél a bölcsek kövéről előadásain, mintha a birtokában volna. Szórádin annyira elhatalmasodott az alkimista szenvedély, hogy a saját lelkét is eladta volna az ördögnek, de úgy vélte, előbb érdemes még egy próbát tenni úgy, hogy másvalaki üdvössége a tét. Legnagyobb csodálkozására a nyakas professzor nyíltan visszautasította ajánlatát. A báró ebből azt a következ tetést vonta le, hogy magának akarja a dicsőséget, nem akarja megosztani vele. Szórádi nem szokott hozzá, hogy a rangban alatta állók megtagadják az engedelmességet, ezért minden eszközt bevetett, hogy rákényszerítse akaratát a professzorra, és mint mindig, ezúttal is elérte, amit a fejébe vett. Látszólag az üst bugyborékoló tartalmát leste, de Hatvani pontosan tudta a meteoritos doboz felé vetett vágyakozó pillantásaiból, hogy azon töri a fejét, hogyan kaparinthatná meg annak tartalmát. Ha tudtad, hogy kristályt rejt, miért nem bontottad ki eddig? - kérdezte a báró, amikor összeakadt a tekintetük. - Nem érdekel, hogy gyémánt-e vagy valamely más anyag? A tudós nem pusztítja el vizsgálatának tárgyát. Itt van ez a kő. Ha valóban az égből érkezett, sokkal értékesebb az ismeret, melyet belőle nyerhetünk, mint maga az ásvány, legyen az akár gyémánt is. A csillagok járását kiszámíthatjuk, de mit sem tudunk az anyagról, amelyből építkeznek. Nem tudjuk, miből nyerik fényüket, mitől hullanak le, de lehet, hogy ezekre a kérdésekre egyszer majd ez a lebkő adja meg a választ. Vedd csak elő, felkeltetted az érdeklődésemet! Hatvani kelletlenül a ládához lépett, és felpattintotta fedelét. A báró óvatosan kézbe vette a meteoritot. - Gyémánt is lehet, csak mintha nem volna tiszta - állapította meg Szórádi. A kristályt sötét erek hálója szőtte át. - Talán nem is olyan értékes a zárványok miatt... Viszont ha arannyá alakítja az ónt, azzal egy csapásra megváltoztatjuk a világot. Nem lesz többé szegénység, nem lesz éhezés, minden ember jólétben élhet majd. Hatvaninak el kellett ismernie, a báró tudja úgy csavarni a szót, hogy hallgatója szívéhez szóljon, de őt ez nem téveszthette meg. - Az aranyat megenni nem lehet, fűteni vele nem lehet, öltözni bele nem lehet. Csupán az adja értékét, hogy kevés van belőle. Ha annyit állíthatnánk elő, amennyi kavics van a folyó partján, ugyanolyan értéktelenné válna. Mi értelme volna az utakat kövezni vele, hogy tapodjunk rajta? Szórádi elgondolkodott. Hatvani sejtette, min töpreng: ha az arany az ő kezében van, bármit megtehet, hatalma nagyobb lesz a királyénál. És a professzor éppen ezt nem akarta. Erőszakos természete végképp eluralkodna rajta, nagyobb zsarnok lenne a leggyalázatosabb uralkodónál.

- Add a vésőt, nem vitatkozom veled, hiszen egyezséget kötöttünk... - jelentette ki a báró immár keményebb hangot megütve. - Ha megcsonkítod, hatalmas kárt okozol a tudománynak — próbálkozott a professzor. -U gyan már, ha ez a lapis philosophorum, csak egy egészen kicsike szilánkra lesz szükségünk - zárta le a vitát Szórádi. Hatvani belátta, hogy észérvekkel nem lehet a báróra hatni. Ha nem akadályozza meg valahogy, Szórádi jóvátehetetlen kárt okoz a lebkőben. Elérkezett hát a pillanat, hogy trükkjét bevesse. - A ládámban van egy érckalapács, azzal próbáld meg, ne vésővel! - ajánlotta. - Mindegy nekem, csak adj valamit, mert szétvet a kíváncsiság - mordult a báró a professzorra. Hatvani a gyógyszeres ládájához ment. Úgy tett, mint aki a szerszámért kutat, és egy óvatlan pillanatban zekéje ujjába rejtette az egyik fiolát. - Úgy látszik, kitettem valahol - tárta szét a karját. - Akkor add a vésőt, mit bánom én - csattant fel Szórádi. Hatvani a tűzhöz lépett, mintha az üstöt akarná szemügyre venni. Ujjasából a tenyerébe rázta a fiolát, és óvatos mozdulattal meglazította dugóját. A következő pillanatban azonban fájdalmas sikoly hallatszott az új épület felől, azután hangos kiáltozás. - Mi az már megint? - hördült fel a báró. - Megint a cselédek... én szétvágom, amelyik nem bír magával harsogta, és kardjára csapva kirohant a vegykonyhából. Hatvani egyedül marad, a strázsa, akit Szórádi kizavart, még nem tért vissza. Pontosan tudta, mindössze néhány perce van arra, hogy tervét megvalósítsa, de hirtelen elbizonytalanodott. Mi van, ha tényleg a bölcsek kövét birtokolja? Ha sikerülne mesterségesen aranyat előállítania? Ha Isten akarata volt, hogy az utrechti piacon megvásárolja a követ az ásványárustól, ha Szórádit nem saját kapzsisága késztette arra, hogy rávegye a kísérletre, hanem magasabb akaratnak engedelmeskedett? Ha neki, Hatvani István professzornak, meggyőződése ellenére az a feladat rendeltetett, hogy sikerre vigye a transzmutációt? Attól, hogy nem tudjuk megmagyarázni a világ keletkezését, a szív működését, az emberek élnek és meghalnak, a szív minden másodpercben dobban, míg ki nem huny az élet. És ekkor hasított elméjébe a felismerés: ha sikerül ónból aranyat előállítania, akkor a lebkő valóban a íapis philosophorum, vagyis egyben az életelixír, amely minden orvosságok orvossága. Nem pusztítana többé pestis, kolera, lepra s megannyi gyalázatos kór, amely az embereket gyilkolja! Lehet, hogy éppen akkor cselekszik Isten akarata ellenére, ha nem tesz kísérletet a lebkővel? A professzor a kristály egyik sarkához igazította a vésőt. Úgy látta, az egyik zárvány úgy határolja a lencsényi kiszögellést, hogy a megfelelő irány eltalálásával könnyedén lehasítható. Leydenben megfigyelte az ékszerészeket, hogyan dolgoznak a gyémánttal, amely olyan kemény, akárhogy ütheted, préselheted, nem esik baja. Ám az ékszerész azt hajtogatta, hogy mindennek van gyenge pontja, és ha ezt eltalálod, a gyémánt is megadja magát. Kézbe vette a kalapácsot, de elbizonytalanodott. Istennek hatalmában állt volna beleplántálni a meggyőződést, hogy ő hivatott az elixír felfedezésére. Nem az ördög mesterkedése inkább, hogy zsarolásra, hite ellenében cselekedjék? Ha neki úgy kínál szövetséget, hogy legyőzheti a pestist? És mit kér cserébe? Miközben ezen tépelődött az idős professzor, eretnek kérdés fogalmazódott meg benne: mi az, amit ő nem adna meg cserébe, hogy megszabadítsa a világot a dögvésztől? Felemelte hát a kalapácsot, hogy lesújtson.

7. Debrecen, 2007. augusztus 12. Bableves és rántott máj volt az ebéd a menzán. Hunt már megtanulta, hogy a magyar levesekben megbízhat, mind nagyon finom és tartalmas, hamar bekanalazta az egészet. A belsőséggel azonban fenntartásai voltak, ezért megvárta, míg Vera is végez az első fogással. Amikor azonban látta, hogy a lány jóízűen falatozza a májat, úgy

döntött, ha a női gyomor megbirkózik vele, az övének sem árthat túlságosan. Azon már nem csodálkozott, hogy a magyarok nemcsak a húst, de szinte mindent képesek kirántani a sajttól a gombán, tökön át egészen a párizsiig. Ez utóbbin kívül a többit egészen megkedvelte, sőt a rántott camembert-ért áfonyalekvárral kimondottan lelkesedett. A máj kesernyés íze nem győzte meg különösképpen, néhány falat után inkább a petrezselymes krumplira összpontosított. Evés közben Vera eleinte az intézeti munkájáról locsogott, majd minden átmenet nélkül közös ismerősükről, Sárosi Juliról kezdte faggatni az újságírót. - Nem is emlékszem, mikor találkoztunk utoljára, pedig gyerekkoromban minden nyáron legalább egy hetet együtt nyaralt a két család a Balatonnál. Hogy megy a sora Amerikában? - Úgy tudom, jól - válaszolta Hunt - Úgy tudod? Én azt hittem, ti... - Már nem. - Összevesztetek? - Azt nem mondanám, inkább csak elváltak útjaink. - Pedig én azt hittem, azért pályázott az amerikai ösztöndíjra, hogy veled mehessen... - Lehet, hogy ez volt a terve, csak éppen elfelejtette megbeszélni velem. - És persze a férfi önérzetét sértette... - Nem igazán így történt - bökte ki Jonathan, és úgy tett, mintha az utolsó darab petrezselymes krumpli felszúrása minden figyelmét lekötné. - Te nem eszed meg a májat? - kérdezte Vera döbbenten. - Hát nem lett a kedvencem - fogalmazott finoman az amerikai. Nem akarta megsérteni a lányt azzal, hogy kifejezetten pocséknak tartja. - Pedig nagyon finom. Ha úgysem kéred, nekem adnád? - mutatott Vera az érintetlen szeletre. - Apám mindig azt hajtogatja, hogy nem a körettel kell jóllakni - magyarázta. - Inkább azt hagyom meg. - Persze, vedd csak - nyújtotta Hunt a tányérját, Vera gyors mozdulattal a villájára tűzte a májat, és jókora darabot szelt le belőle. - Pedig isteni — mondta, és élvezettel a szájába tette a falatot. - Akkor hogy is van ez Julival? - kérdezte, miután lenyelte. - Nem igazán érdekes. 0 kiment Amerikába, én pedig maradtam. - De nagyon is érdekes - erősködött a lány. - Juli azért jelentkezett Amerikába, hogy együtt lehessen veled. - Én viszont egyelőre nem szándékozom visszatérni. - Nem mondod komolyan? Ha én egyszer az MIT-n kutathatnék - sóhajtott fel Vera. - Bármi megtörténhet - mosolygott Hunt -, csak rajtad áll. Engem a műkincsek érdekelnek, és ebből a szempontból Magyarország hihetetlenül gazdag. Kis túlzással, ha bárhol ásni kezdesz, előbb-utóbb több száz éves tárgyak fordulnak ki a földből. - Csak nem kincskeresésre adtad a fejed? -Nem úgy, ahogy gondolod, nem ásóval járom a vidéket. Sokkal inkább könyvtárakat, levéltárakat bújok. A magyar történelem tele van elképesztő rejtélyekkel. A téma itt szó szerint az utcán hever, ahogy mondani szoktátok. -Ez így igaz. Az Atomki is meglehetősen rejtélyes hely... - Például halhatatlan teknősök lakják... - tette hozzá az újságíró. Örült, hogy a magánéletéről másra terelődött a szó. - Tényleg, még ezzel is az adósod vagyok. Szívesen el is mesélem egy jó kávé mellett. A teknősökről azonban most sem tudott meg semmit Jonathan, mert megcsörrent Vera telefonja. A lány felvette, majd a hívó néhány mondata után fülig érő mosollyal nézett az amerikaira. - Lehet, hogy megfogtad az isten lábát - mondta boldogan, amikor letette. Hunt nem tudta pontosan, miért kellene ennek örülnie, de már kezdte megszokni anyanyelvének különös fordulatait.

- Elkészült a gyorsteszt! Gyere, majd fönt iszunk kávét! - kapta el az újságíró könyökét, és már húzta is maga után a laboratórium felé.

8. Szórádi birtok, 1776. március 28. A kristály pengő hangot adott, amikor a kalapács a vésőnek csapódott, de egyben maradt. Hatvani igazított a szerszámon, másodjára mégsem ütött rá. Nincs joga megcsonkítani az égi jövevényt. Alapos tudományos vizsgálatnak kell alávetni, mégpedig abban a formájában, ahogy a földre érkezett. Hogy jön ő, a debreceni kollégium professzora ahhoz, hogy egyedül döntsön. Lépésről lépésre kell feltárni a kő titkát tudós társakkal konzultálva. Ha valahogy tényleg elixír készíthető belőle, egy parányi darabot sem szabad eltékozolni. Odakintről izgatott kiabálás hallatszott. A professzor az ablakhoz lépett. Az új, pompás udvarház előtt egy szolgát húztak deresre éppen. Ingét letépték, úgy fektették kínpadra. Karját összekötözték, Szórádi egyik marcona embere pedig a birtok urát várta, hogy jelt adjon. A báró felemelte a kezét, a ház népe izgatottan várakozott. Szórádi arcán a távolság ellenére is látszott tévedhetetlenségébe vetett hite. Nem élvezte a szerepét, egyszerűen csak végezte a feladatát: igazságot szolgáltatott földesúri hatalmánál fogva. Leengedte a karját. Az ítéletvégrehajtó vesszője lesújtott, az elítélt felsikoltott, a szolgák őrjöngtek.

Hatvani megborzongott. Fogta a meteoritot, és óvatosan a ládába helyezte. Döntött: a lebkő soha nem kerülhet sem a báró, sem más avatatlanok keze közé. Csak a tudományt szolgálhatja, az emberi kapzsiságot nem. A vessző egyre csak suhogott az udvaron, a szerencsétlen szolga mind fájdalmasabban jajgatott. Hatvaninak nem sok ideje maradt. Felvette az előkészített fiolát, hosszú zsineget kötött rá, majd az üsttartón átvetve a fortyogó massza fölé lógatta. A zsinór másik végét az asztalon álló mozsárhoz rögzítette úgy, hogy áthaladjon a száján. Elővett egy gyertyát, beletette az edénybe, majd annyi homokot szórt alá, hogy a kanóc kissé túllógjon a zsinóron. Ezután újabb marék homokkal rögzítette a gyertyát a mozsárban, hogy egyenesen álljon, majd meggyújtotta. Ha a kanóc leég a zsinórig, lángra lobbantja azt, néhány másodperc alatt átég, így a fiola az üstbe pottyan. Levett két demizsont a polcról, és tartalmukat szétlocsolta a padlón. Ahogy a sav és a szalmiákszesz párologni kezdett, gőzük összekeveredett, és maró, fehér füst keletkezett. A professzor fogta a gyógyszeres ládáját és a meteoritot, majd kinyitotta a laboratórium erdőre nyíló ablakát, és korához képest fürge mozdulatokkal kimászott rajta. Sietős léptekkel eltűnt a fák között. Az udvarról még mindig hallatszott az ütemes ordibálás, ahogy a szolgák az ütlegelőt biztatták. Jó kétszáz méterrel odébb letért az ösvényről, és a bozóton keresztül átvágott az erdősávon. Jól kalkulált, a karám közelében bukkant ki a fák közül. Kőhajításnyira tőle békésen legelésztek a lovak. Most következett tervének leggyengébb pontja: ahhoz, hogy a karámajtóhoz jusson, nyílt terepen kellett áthaladnia. Kapóra jött, hogy az uradalom népét teljesen lekötötte a vesz-szőzés. Minden erejét összeszedve átfutott a réten. Kinyitotta a karámajtót, és úgy helyezkedett el, hogy a lovak takarják az udvar felől. Orvosságos ládikájából sebkötözéshez való tépést vett elő, szesszel meglocsolta, majd az egyik tégely tartalmát a rongyra hintette. Keresett egy botot, a szövetet az egyik végére tekerte, előkészítette tűzszerszámát, kényelmesen elhelyezkedett a földön, és várt. Néhány perc múlva hatalmas durranás hallatszott a laboratórium felől.

Hatvani kilesett a lovak mögül. Szórádival az élen a szolgák a régi udvarház felé rohantak, melynek ablakaiból már jócskán áradt a sűrű tejfehér köd. A professzor átszaladt a karám túloldalára, meggyújtotta a botra kötött rongyot, és a lovak mögé hajította. Jól számított: a szél éppen az állatok felé fújta fáklyája csípős füstjét. Az egyik kanca kapta fel először a fejét, beleszagolt a levegőbe. Idegességét azonnal átvette a többi jószág is. Nyerítve vad vágtába kezdtek, tettek egy félkört a karámban, majd a nyitott ajtón keresztül kitörtek a rétre, és hangos nyerítéssel elporzottak. Hatvani még egyszer visszatekintett a régi udvarházra. A ködtől már az épület is alig látszott. Szórádi hadonászva adott utasításokat az oltásra, a szolgák fejvesztve rohangáltak. -No, azt locsolhatjátok! - dünnyögte a professzor. Lángok nemigen keletkeztek, a maró füst miatt azonban jó ideig nem lehet még a laboratóriumba behatolni. Amíg azt hiszik, ő odabent van, egérutat nyerhet. Újabb tégelyt vett elő ládájából, és gondosan megszórta maga mögött a talajt a tartalmával. Tíz-húsz lépésenként megismételte a műveletet, miközben visszasietett a fák közé. Mielőtt elérte volna az ösvényt, fájó szívvel egy vén tölgyfa odvába rejtette orvosságos ládáját. Terhe nagyon lelassította, és a ládikó összevissza verte lábát futás közben. Csak a meteoritot és a tégelyt vitte magával, amelyből időnként újabb adagot szórt a háta mögé. Negyedóra múlva kiért az erdőből. Körülnézett, megnyugodva látta, hogy Szórádi lovai csupán apró pontoknak látszanak már a puszta horizontján. Talán negyedmérföldnyire épület bújt meg egy kis ligetben, de esze ágában sem volt betérni. Debrecen felé fordult, és futólépésben indult a távoli tölgyes felé. Úgy gondolta, ha azt eléri, mielőtt üldözői kibukkannak az erdőből, megmenekült. Már csak azt kellett kitalálnia, hová rejtse el a lebkövet, mert biztos volt abban, hogy Szórádi égre-földre keresni fogja a gyémántszerű kristály miatt. Ha talál valakit, akinél biztonságban lesz, megüzeni a bárónak, hogy ne is próbáljon erőszakkal a nyomára jutni, mert ha neki valami baja esne, sohasem fogja megtalálni a követ. Tisztában volt azzal, hogy Szórádi a legnagyobb gaztettektől sem riadna vissza, hacsak nem tudja valamivel meghátrálásra bírni. A professzor úgy érezte, ha nem áll meg azonnal, kiszakad a tüdeje. Ötvennyolcadik évében járt, rég elszokott már ekkora megerőltetéstől. Egy magányosan álló bokor mögött földre vetette magát, zihálva kapkodta a levegőt. Amikor kissé csillapodott a szívverése, kikémlelt a bokor ágai közül. A Szórádibirtokot eltakaró erdő és a rejtekhelye közötti pusztaságban egy lélek sem járt. Feltápászkodott, és mivel futásra már nem maradt ereje, ahogy csak telt tőle, gyors léptekkel a tölgyes felé indult, amely körülbelül harmadannyi távolságra volt, mint amennyit az erdőtől megtett. A meteoritos ládát mind nehezebbnek érezte. Felmerült benne, hogy megszabadul tőle, de végül elvetette az ötletet. Orvosságos készletét valószínűleg meglelik a báró emberei, és ezen felbuzdulva araszról araszra átkutatják a környéket a lebkőért. Arra nem maradt ideje, hogy elássa, és eltüntesse a nyomokat, mert üldözői immár bármelyik percben felbukkanhatnak. Ráadásul szerszáma sem volt ahhoz, hogy a szikkadt földet feltörje. Marad tehát a cipekedés. Ha léptei tempója lassult is, agya szélsebesen járt. Kutyaharapást szőrivel jutott eszébe a mondás. Szórádi mit sem tud az ő laboratóriumáról, ő viszont látta a báróét. Levelet fogalmaz a királyi biztosnak, amelyben leírja, hogy a

földesúr erőszakkal fogva tartotta, és aranycsinálásra kényszerítette. Pontosan lefesti majd a vegykonyhát, tételesen felsorolja, milyen anyagokat talált benne. A levél eredeti példányát a lebköves ládába rejti, és megkéri az illetőt, akinél letétbe helyezi, hogy ha neki vagy a családjának bántódása esik, az írást juttassa el a biztosnak. A másolatát pedig elküldi Szórádinak, és elmagyarázza neki, ha erőszakhoz vagy feljelentéshez folyamodik, a végén ő húzza majd a rövidebbet. Már arra is volt ötlete, kinél rejtse el a követ. Meg volt győződve arról, hogy az illető lenne az utolsó, akinél keresnék. Végre elérte az első fákat. Ha átvergődik a tölgyesen, a debreceni útra lyukad ki. Jó eséllyel felkéredzkedhet egy szekéne, s ha eléri a várost, ott már bottal üthetik a nyomát. Orvosként ugyanis nem akadt olyan szeglete Debrecennek, ahova nem jutott volna még el beteget gyógyítani. Hátranézett, de üldözői még mindig nem értek a pusztába. Nyilván a báró vadászkutyáit eresztették a nyomába, de azok a tégelyből szétszórt por miatt alighanem visszakoztak. Sejtik, hogy Debrecenbe igyekszik, de nem gondolják, hogy a hosszabb utat választotta. Ha az új udvarházat megkerüli, jó fél mérföldet levághatott volna. Öt percig gyalogolt a tölgyesben, az ösvényeket mesz-sze elkerülte. Annyira elfáradt, hogy muszáj volt megpihennie. Egy vaskos fa mögé húzódott, hátát a törzsének döntötte. Gondolataiba mélyedt. Azon elmélkedett, hogyan vizsgálja majd meg a lebkövet, ha beválik az ötlete, és Szórádi letesz arról, hogy megkaparintsa. Jól ismerte az emberi kapzsiság természetét, pontosan tudta, hogy a drágakőnek látszó mag a legerkölcsö-sebbeket is kísértésbe viszi. Egyedül kell majd a vizsgálatokat megejtenie, senki segítségére nem hagyatkozhat. Kiáltás térítette magához. Vajon ki lehet, futott át az agyán. Az üldözői még nem érhettek a közelébe, hiszen csak néhány perce pihent meg. A tölgyes azonban félhomályba burkolózott, ebből rájött, hogy elbóbiskolt. Óvatosan kilesett a fatörzs mögül. Mindössze néhány ölnyire tőle az egyik szolga a földet kémlelte. Husángjával megkaparta az avart. Hátrafordult, majd a professzort rejtő fa felé mutatott...

9. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 12. - Gratulálok! - pattant fel a magas, szemüveges kutató, amikor Hunt Verával belépett a laboratóriumba. Számítógéppel nyomtatott papírt tartott a kezében. - A vízminta modern széntartalma csak ötven százalék, azaz valószínűsíthető, hogy úgy hatezer éve érintetlenül rejtőzik a mélyben. - Vagyis ásványvíz? - kérdezte Jonathan izgatottan. Vera kivette a férfi kezéből a teszt eredményét. - Azt azért nem merném kijelenteni, hiszen nem tudjuk még a pontos összetételét, de a korából ítélve jó esély van rá - magyarázta a kutató. -Zsolt, a stabilizotóp-arányt nézted? Nekem itt gyanús valami... - mutatott a lány az egyik számsorra. Olyan párbeszéd következett, amelyből Hunt egy árva szót sem értett. - Engem is beavatnátok? - kérdezte percek múlva, a beálló pillanatnyi csendben. A két fizikus úgy nézett az újságíróra, mintha legalábbis másik évszázadból csöppent volna közéjük.

- Ha a víz a föld alatt nem kap friss utánpótlást, nagyjából hatezer év alatt megfeleződik benne a HCizotópok száma - magyarázta Vera. A szokásos hadarás helyett most lassan, tagoltan beszélt. - Tegyük fel, hogy egy liter vízben egy rész szén van. Ebben eredetileg száz egység 14C volt, mára csak ötven maradt. Jonathan bólintott. - Ha csak a 14C-t nézzük, ugyanez az arány akkor is előállhat, ha friss vízhez olyan szenet adagolunk, amelynek 14C-tartalma elenyésző, az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy nulla. Egy liter vízben így két rész szén lesz. Az egyikben száz egység 14C, a másikban nulla. Ha a többi szénizotóp arányát nem vesszük figyelembe, azt hihetnénk, hogy a minta modern széntartalma... - Ötvenszázalékos - fejezte be a mondatot Hunt. - Úgy van! - helyeselt a lány. Persze, ha megnézzük a másik ritka szénizotóp, a 13C arányát, akkor kiderül a turpisság. Ez ugyanis stabil izotóp, vagyis nem bomlik. A legapróbb arányváltozása is elárulja, hogy milyen eredetű a szén: biológiai, ásványi, felszíni vagy légköri. Már csak azt nem értem, hogyan lehet a második rész 14C-tartalma nulla - szúrta közbe Hunt. -Jogos a kérdés - vette át a szót Zsolt. - Valójában nem nulla, csak elhanyagolhatóan kevés. Például azért, mert több millió évet a felszín alatt töltött, azaz fosszilis. A 14C-izotópok száma 5730 év alatt feleződik meg, azaz tíz felezési idő elteltével, 57 300 év múlva mindössze kettő a tizediken, tehát ezer-huszonnegyed része marad meg. Vagyis ha eredetileg száz egység volt benne, akkor - húzott maga elé egy jobb időket látott, napelemmel működő számológépet a fizikus, és villámgyorsan bepötyögte a számokat -, akkor mindössze 0,097 marad. Még ötvenezer év, és egy rakás nulla lesz a tizedes jel után. - Visszatérve a kérdésedre - mondta Vera egy rakoncátlan tincset kisimítva az arcából -, miközben a víz átszivárog a kőzeten, például mészkőn, az abban több százezer évvel azelőtt megkötött szén-dioxidot feloldja, és máris közelítőleg nulla 14C-tartalmú szénnel dúsul. - Márpedig Eger környékén mészkő van bőven - tette hozzá Hunt. - Ahhoz azonban, hogy pontosabb eredményt kapjunk - magyarázta Zsolt -, egy másik módszerrel is meg kell vizsgálnunk a mintát az AMS-ben. Viszont ez egy kicsit tovább tart, mert előbb grafittá kell alakítani a szenet. - Meddig leszel Debrecenben? - kérdezte Vera. - Vasárnap délelőtt van egy találkozóm, utána akartam indulni... - Nos, ez leghamarabb hétfőn délelőttre lesz meg - fésülgette Zsolt ujjaival a körszakállát. - Nem tudsz addig maradni? - kérdezte a lány. Szemmel láthatóan azt szerette volna hallani, hogy az újságíró igent mond. Hunt nem tudta eldönteni, lelkesedése a személyének vagy az újabb kísérletnek szólt.

- Tulajdonképpen... Vera szeme felcsillant. - .. .nagyon sok dolgom lenne... - Az elektron ciklotron rezonanciás nehézionforrást még nem is láttad, Közép-Európában csak nálunk van ilyen... - győzködte a lány az újságírót. - ...ráadásul egy ismerősömnek is megígértem otthon... - Megnézhetnéd Debrecent. Csodálatos város. Voltál már a Nagytemplomban? - .. .ugyanakkor a teknősöket sem... - Elmesélem! - ...tulajdonképpen semmi olyan, ami halaszthatatlan... - Jaj de jó! Megnézzük a Munkácsy-trilógiát is! Már egy éve itt vagyok, de még nem jutottam el a Déri Múzeumba. - Nagyjából húsz köbcenti vízre lesz szükségem - szakította félbe a tervezgetést Zsolt. - Vera, be tudnál jönni vasárnap a grafitizálás miatt, nekem meg kell látogatnom anyámat.

- Persze, megcsinálom, hiszen én ajánlottam fel a vizsgálatot, nem venném a szívemre, ha túlóráznod kéne emiatt. - Túlóra! - legyintett a fizikus. - Néha úgy érzem, az AMS mellett csak túlórákból állnak a napok. A kicsike simogatta meg a gép központi egységét alkotó gyorsító fényes fémházát a férfi - nem vesz tudomást a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás elvéről, ezért aztán úgy veszem, nekem a munka buli és pihenés is egyben, csak anyám ezt nem igazán tolerálja - mosolygott Zsolt. Vera mondani akart még valamit, de megcsörrent a mobilja. - Igen... Egy perc, és ott vagyunk! - fogadkozott, majd zsebébe csúsztatta a telefont. Margitka volt az - fordult Hunthoz -, Péter, vagyis az igazgató úr most tudna bennünket fogadni. Az újságíró megköszönte a fizikus segítségét, és Vera után sietett, aki már át is surrant a szétnyíló üvegtáblák között. - Nagyon elfoglalt, még ma Pestre kell mennie tárgyalni - hadarta a lány, miközben szédítő sebességgel kacskaringóztak a folyosók labirintusában. - Akkor talán nem is kellene feltartanunk - szabadkozott Hunt. - Ő kérte, hogy feltétlenül vigyelek be hozzá. A műkincsvizsgálat a szívügye. Lehoczky Péter elegáns vonalú öltönyében, frissen nyírt őszes hajával sokkal inkább bankárnak látszott, mint fizikusnak.

Már amennyiben Hunt az eddig látott atomkisok kinézete alapján a magyar fizikusok öltözködési szokásaira következtethetett. Aki nem köpenyt hordott, farmerba, lenge pólóba, kényelmes szandálba bújt. Az igazgató kimért mozdulatokkal állt fel íróasztala mögül. - Jonathan Hunt a New York Timestól - mutatta be Vera az amerikait. - Péter Lehoczky. How do you do? -Jonathan tökéletesen beszél magyarul - sietett megjegyezni a lány. - Isten hozta az Atomkiban! - köszöntötte most anyanyelvén a férfi, és hellyel kínálta Huntékat a szoba közepén terpeszkedő tizenkét személyes tárgyalóasztalnál. - Kávét, teát? - kérdezte. Hunt, hogy ne rabolja az igazgató idejét, inkább nemet mondott, Vera sem kért semmit. - Hogy halad a vizsgálat? - fordult Lehoczky a lányhoz, miután visszament az íróasztala mögé, ahonnan úgy tekintett a vendégeire, mintha trónuson ülne. - Sajnos az AMS-gyorsteszt nem adott egyértelmű eredményt, ezért a grafitmérést is el kell végeznünk húzta el a száját Vera. - Én eleve azt javasoltam volna - somolygott az igazgató. -Csináljátok csak! Remélem, pozitív eredményt kapnak! - fordult Hunthoz. Mosolya merevvé vált, a lánynak szánt hamiskás árnyalat eltűnt hangjából. - Jonathan az illegális műkincs-kereskedelemről írt könyvet - magyarázta Vera a főnökének. Huntnak feltűnt a lány igyekezete, amellyel megpróbálta az igazgató érdeklődését felkelteni vendége iránt. Mintha magyarázkodnia kellene, hogy nem akárki miatt tartják fel bokros teendői közepette. Az újságíró kezdte kellemetlenül érezni magát, de Verára való tekintettel ennek semmi jelét nem adta. - Nos, akkor nem pontosan értem, miben segíthetek önnek - mondta kissé nyersen Lehoczky. Hunt arca megrándult. Ezt az igazgató is észrevehette, mert gyorsan hozzátette: - Leginkább a műkincsek kormeghatározásához vannak eszközeink, ennek segítségével ahhoz tudunk adalékot szolgáltatni, valódi-e vagy hamisítvány egy adott alkotás. Az illegális kereskedelem nem igazán a mi asztalunk. Vera lélegzet-visszafojtva figyelte a két férfi párbeszédét. Jonathan úgy döntött, ad még egy esélyt az igazgatónak:

- Arra lennék kíváncsi, létezik-e olyan módszer, amellyel eldönthetjük, hogy egy ecsetvonás a többihez képest mikor került a festményre. - Vagyis hogy utólag pingált-e rá valaki? Ezt is jó lenne tudni, de az igazi dilemma az, hogy bizonyos ecsetvonásokat jelnek szánt-e a festő egy adott képen. Az a sejtésem, elég komoly érv lenne arra, hogy a mester üzenni akart az utókornak, ha a már elkészült képre vitte volna fel az ecsetvonásokat. Órákkal, esetleg napokkal azután, hogy az adott részletet megfestette. Nos, az könnyen kideríthető, ha valaki évekkel, esetleg évtizedekkel, századokkal később nyúlt bele a képbe. Elég megvizsgálnunk a festék korát, összetételét, a komponensek anyagszerkezetét, és az illető máris lebukik. Az azonban keményebb dió, ha mindössze egy-két óra, esetleg nap telt el az ecsetvonások között. Az elektron-spektroszkópia talán szóba jöhet, mert ezzel nagyon vékony rétegeket lehet elemezni, sőt meg tudjuk állapítani az elemösszetételen kívül a kémiai kötések erősségét is, és ez utóbbi talán adhat némi támpontot a kérdés megválaszolásához. A gond az, hogy a berendezésben csak meglehetősen kis méretű mintát tudunk vizsgálni. A kérdéses részletet el kellene távolítani a képről, ami nyilván nem lehetséges. - Valóban nem - rázta a fejét az újságíró. Lehoczky lopva az órájára pillantott, Hunt azonnal felfigyelt rá. - Akkor hát köszönöm, hogy szakított rám időt - mondta az amerikai, és felállt. Remélte, hogy sem Vera, sem Lehoczky nem veszi észre a gúnyt a hangjában. - Sajnálom, hogy nem segíthettem - szabadkozott az igazgató. Őszintének tűnt, vagy legalábbis jól leplezte igazi érzését. Felegyenesedett, és megkerülte az asztalt. - Örülök, hogy megismerhettem - nyújtott kezet az újságírónak, majd alaposan végigmérte a férfit, mintha most találkoztak volna először. Pillantása Verára siklott, és a tekintetéből Jonathan hirtelen megfejtette ellentmondásos viselkedését. - Verácska, maradnál még egy percre? - fordult a lányhoz Lehoczky. Nem kérdésbe csomagolt főnöki utasításnak tűnt. Sokkal inkább félszeg kérésnek.

10. Debrecen mellett, 1776. március 28. Hatvani próbálta minél kisebbre összehúzni magát, de a hangokból ítélve elkésett. - Ott van a fa mögött! - kiáltotta a szakadt, zsíros gúnyába öltözött szakállas jobbágy. - Kerülj mögé, el ne szökjön! Társa, egy cingár, piszkafa lábú suhanc, kivált a fák közül, és futva a professzor rejtekhelye felé indult. Ő is jókora botot tartott a kezében. Eközben a behemót szakállas is egyre csak közeledett. Vészjósló tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy husángját használni is fogja, ha az üldözött ellenszegül. Hatvani hátát a fatörzsnek vetve a fiatalabbik felé fordult. A suhanc már csak néhány lépésnyire volt tőle, így a professzor alaposabban szemügyre vehette. Szőke haja nem látott még fésűt, de a bozontos üstök alól nyílt, értelmes, kék szempár tűnt elő. Ösztönösen megtorpant, amikor Hatvani végigmérte. Becsületes ábrázatát ritkásan pelyhe-dző, de hosszúra hagyott szőrszálak és borsó méretű kelések csúfították. Ha nála volna orvosságos ládikája, adhatna neki szárító kenőcsöt, gondolta a professzor. A martalóc kinézetűt meg elkábíthatná valahogy. Már bánta, hogy könnyelműen megvált a készletétől. Farkasszemet nézett a vékony fiúval. Ha egyedül lenne, talán rá tudná venni, hogy eressze útjára. Csakhogy ketten vannak. És amíg a fiút megpróbálná a maga pártjára állítani, hátat kellene fordítania a szakállasnak, aki jó esetben elragadná a lebkövet, rosszabb esetben rá is rontana. A súlyos léptek már közvetlen közelről hallatszottak. Hatvani bízva abban, hogy a cingár nem támad orvul, kilépett a fa mögül, és a martalócra kiáltott. -Állj!

A szakállas mintha nem is hallotta volna, öles léptekkel közeledett. - Tudjátok, ki vagyok én? - kérdezte a tanár, miközben magához ölelte a ládikát. - Tudjuk - bőgte a nagydarab. - Tudjuk - cincogta a háta mögül a cingár is némi késéssel. Az izgalomtól elvékonyodott a hangja. - És azt hallottátok-e, mit tartanak rólam? - Hallottuk! -

Hallottuk - a kölyök hangja még vagy egy terccel följebb kúszott. Hát akkor tudjátok meg, hogy mindaz, amit rólam suttog' nak, igaz. És ami e ládában rejlik... Hatásszünetet tartott. A szakállas hátrahőkölt. - Rontást hoz arra, aki nem részese a titkos szövetségnek. Ág reccsent a háta mögött. A professzor megpördült, de megnyugodva látta, hogy a ke leses képű nem támadásra készült, hanem riadtan hátrálni kezdett. Az idősebb viszont erőt vett magán, legyőzte félelmét, és kérdőre vonta Hatvanit. - Milyen szövetség? - Az ördögé - kiáltotta a professzor, és miközben megfordult, olyan mozdulatot tett, mintha a martalóc felé lökné a ládát. Vedd el, ha mered! - tartotta kinyújtott kézzel. Támadója mozdulatlanná dermedt. Látszott rajta, hogy szívesen megszerezné a követ, amiért valószínűleg busás jutalmat ígért Szórádi, de ódzkodott a ládától a vajákos szavai miatt. Hatvani karja megremegett, izmai elszoktak már attól, hogy ekkora súlyt tartsanak. Pillanatnyi gyengesége visszaadta a szakállas bátorságát, a professzor felé lendült. Hatvani megnyomta a titkos kallantyút, mire felpattant a láda fedele. A martalóc képű újra elbizonytalanodott, de miután látta, hogy semmi szörnyűség nem ugrik ki belőle, megindult, hogy végre megszerezze. A professzor hirtelen mozdulattal magasba lökte a fadobozt, majd hagyta a földre hullani, miközben a tehetetlenségtől levegőbe röppenő követ ügyes mozdulattal elkapta. A szakállas ámulva nézte a feketére pörkölődött meteoritot. - Az égből érkezett — mondta Hatvani. A szemét forgatta, igyekezett minél ijesztőbbnek látszani. - Mit gondolsz, ki küldte? - Nem tudom - rázta fejét együgyűen a támadó. - Te sem tudod? - förmedt a fiatalabbikra a tanár. A szőke bozont előbukkant egy vastag fatörzs mögül. A fiú félelemtől eltorzult arccal bólogatott. Hatvani szúrós szemmel nézett újra a szakállasra. - Az ördögtől való, fiam - suttogta vészjóslóan. Úgy tűnt azonban, a támadót nem hatotta meg túlságosan a Gonosz említése. Talán túl sokszor fenyegették már vele. - Nem bánom én, akárkitől van, az uraság egy aranyat ígért érte - mondta, és már nyúlt is, hogy elvegye. Hatvani ekkor a magasba emelte a követ, szemét kimeresztette, ahogy egyik páciensénél látta, amikor rátört a roham. Hörgő hangon kántálásba fogott: Arma virumque cano, Troiae qui primus ab oris Italiam fato profugus Laviniaque venit litora, multum ille et terris iactatus et alto vi superum, saevae memorem lunonis ob iram, multa quoque et bello passus, dum conderet urbem inferretque deos Latio, genus unde Latinum Albanique patres, atque altae moenia Romae.

Maga sem tudta volna megmagyarázni, miért éppen Vergilius szavai jutottak eszébe. Azt hitte, rég elfeledte már az Aeneis kezdő sorait. Háta mögött rohanó léptek zaja hallatszott. Örömmel állapította meg, hogy távolodnak. A szakállas azonban még mindig nem tágított. Hatvani maga elé eresztette a lebkövet, és mintha a felsértett részről olvasná, hadarni kezdte: - Az arany váljon a kezedben kaviccsá, s az étel trágyává. Asszonyt ne érinthess. A bor változzon vízzé a kupádban. Majdnem hozzátette, hogy a pestis növesszen bubót a hónalja alá, de úgy döntött, orvosként ezt az átkot akkor sem ejtheti ki a száján, ha csak egy tanulatlan elmét akar ijesztgetni vele. Úgy tűnt, célját enélkül is elérte, a martalóc zavartan pislogott. - Te most rontást hoztál rám? - kérdezte döbbenten. Már nem a nemes urat, lelkészt látta a professzorban, hanem az ördög cimboráját. - Ügy van, fiam. De ha most szépen elmégy, utoléred a keléses képű társadat, és azt mondjátok Szórádinak, hogy hiába kerestetek égen-földön, nem találtatok, akkor két nap múlva eljöhetsz hozzám, és leveszem rólad az átkot. Addig tartózkodj ételtől-italtól, fehérnéptől, s akkor nem lesz bajod. A jobbágy elgondolkodott az ajánlaton. - Nem adhatnál egy aranyat is? - alkudozott. - Azt nem, de ha tovább szájalsz, megbéníthatom a nyelvedet is, és akkor nem tudsz elárulni az uradnak... A szakállas a husángjáért nyúlt. - Ne merj közelíteni! - rivallt rá a professzor, és védekezőn maga elé emelte a követ.

11. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 12. - Mindjárt jövök - hebegte Vera az igazgató kérésére -, visszakísérem Jonathant az irodámba, és már itt is vagyok. - Csak egy percre, kérlek, azonnal indulnom kell Pestre, már így is elkésem - erősködött Lehoczky. A lányt láthatóan zavarta, hogy magára kellett hagynia a vendégét. Végül az amerikai sietett a segítségére: - Egyedül is visszatalálok - mondta, és már lépett is ki az irodából, hogy Verának ne kelljen tovább udvariaskodnia. A lány hálás tekintettel jutalmazta, Jonathan behúzta maga mögött az ajtót. Odakint azonban már nem tűnt olyan egyszerűnek a visszaút. Amióta megérkezett az Atomkiba, Vera folyamatosan beszélt hozzá, szédületes tempóban vezette végig az intézeten. Huntnak fogalma sem volt, merre induljon, tanácstalanul téblábolt egy ideig, hátha feltűnik valaki a folyosón. Úgy tett, mintha a tárlókban kiállított eszközöket tanulmányozná, de az érthetetlen nevű tárgyak nem kötötték le különösképpen. Percek teltek el, de az újságíró senkitől sem kérhetett felvilágosítást. Még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy hallgatózik - egyébként sem lett volna sok értelme a vastagon párnázott főnöki ajtó miatt —, ezért a kijárat felé indult. Legfeljebb a kertben várja meg a fizikuslányt. A kis mesterséges tavacska partján ismerős alak tűnt fel: Vera öccse járkált fel-alá, gondolataiba merülve. Hunt nem akarta megzavarni, de a fiú bólintással üdvözölte, amikor meglátta. - Itt élnek a híres halhatatlan teknősök? - kérdezte mesz-sziről Jonathan. - Ja - vakkantotta Balázs. Az újságíró nem akarta erőltetni a beszélgetést, nem tért le a járdáról, hogy csatlakozzon az egyetemistához. - Magát is lefárasztotta a nővérem? - szólt utána a fiú. Hunt visszafordult. - Az igazgató úrral van megbeszélése. -Gondolom négyszemközt... - jegyezte meg gúnyosan Balázs.

Az újságíró nem szólt semmit, várta, hogy a fiú magától folytassa, ha akarja. Az pedig intett, hogy lépjen közelebb, Hunt megtette. Teljesen rá van kattanva az öreg - közölte bizalmasan. - A nővérkém meg illegeti magát, pedig amatőrség a munkahelyen pasizni, pláne a főnökkel. Megsúgtam neki, hogy ha néha kitenné a lábát az Atomkiból, meglepődne, mennyi férfi szaladgál az utcákon. Mi van... a barátjával? - Jonathannek nem ugrott be a fiú neve, akivel Egerben találkozott. Márkkal? - legyintett Balázs. - Az a mamlasz egyszer mert ellentmondani a nővérkémnek, és már ment is a levesbe. Az volt a bűne, hogy nem akart mindent: állást, lakást, barátokat a háta mögött hagyni, és rohanni Verácska után Debrecenbe. Miután a srác életében először a sarkára állt, a nővérem két hétig bőgött. Hiába mondtam neki, hogy csak füttyentenie kéne, és Márk a nyakát törve rohanna hozzá minden hétvégén, azt már nem. Pedig szerintem ennyi is bőven elég lenne abból a pasiból. Tudja, mit mondott erre? Jonathan meg sem próbált találgatni, nemet intett. - Csak nem képzeled, hogy minden hétköznap szalma leszek? - utánozta a fiú nővére hanghordozását. Úristen, ki hallott már ekkora baromságot! Az én barátnőm nem kétszáz, hanem ezerkétszáz kilométerre van tőlem, de így is jól megvagyunk, mert szeretjük egymást. Hunt bólogatott, pedig nem igazán értett egyet Balázzsal. Nem hitt a távkapcsolatban, s bár a szalma kifejezést még nem hallotta, úgy sejtette, valami hasonlót jelenthet magyarul. Rá akart kérdezni, de az egyetemista figyelmét ekkor már egy idős férfi kötötte le, aki botjára támaszkodva botorkált feléjük. - Bocs, most mennem kell - mondta, és magára hagyta az újságírót, aki a pillanatnyi egyedüllétet kihasználva megszemlélte a teknősöket. Közülük kettő a tavacskába épített mesterséges kőszigeten sütkérezett. Normális teknőcöknek tűntek, koruk nem látszott meg rajtuk, bár Huntnak fogalma sem volt, hogyan kell kinéznie egy hüllőmatuzsálemnek. Leült az egyik padra, és elővette jegyzetfüzetét, hogy leírja mindazt, amit az Atomkiban tanult. Lecsavarta töltőtolla kupakját, de rá kellett jönnie, hogy semmit sem tud felidézni abból, amit a szénizotópokról, ionnyalábokról, spektrométerekről hallott, pedig azt hitte, érti a magyarázatokat. Végül egyetlen kérdést rótt a noteszba: Milyen az, amikor valaki szalma?

12. Debrecen közelében, 1776. március 28. Hogy a professzor erélyes fellépése késztette-e visszavonulásra a martalócképűt, vagy már nem is állt szándékában támadni, nem derült ki. De Hatvanit nem is érdekelte különösképpen, mert támadója végül vállára vetette husángját, s miután még egyszer a tanár szavát vette, hogy pontban két nap múlva leveszi róla az átkot, bevetette magát a tölgyesbe, és hamarosan már csak a csörtetés hallatszott, amint termetes testével tör át az erdőn, s kurjongatása, ahogy a suhancot szólongatta. Hatvani nagyot sóhajtott, letörölte a verejtéket homlokáról, óvatosan visszahelyezte a ládikába a követ, és a tőle telhető legnagyobb iramban abba az irányba indult, amerre a debreceni utat sejtette. Többször megállt, hátrakémlelt, de nem követte senki. Az ösvényre még mindig nem merészkedett vissza, nehogy belefusson a báró embereibe. Inkább lassabban haladt, de úgy érezte, képtelen lenne még egyszer eljátszani a tudákos szerepét, arról nem is beszélve, hogy utólag kissé szégyellte magát a produkciója miatt. Pontosan tudta, miután „leveszi" az átkot, a szakállas telekürtöli a környéket a történtekkel, és tovább táplálja majd a diákok kieszelte s tanulatlan cselédek által szélnél is sebesebben terjesztett pletykákat. Cui licitus est finis, etiam licent média — mormolta magában Thomas Hobbes szavait. A cél érdekében, hogy a lebkő ne kerülhessen avatatlanok kezébe, ennél kevésbé ártatlan eszközök is megengedettek, nyugtatgatta lelkiismeretét. Szekérzörgést hallott a távolból, meggyorsította lépteit. Miután átverekedte magát egy tüskés bozótoson, kiért az útra. Messziről integetett a fuvarosnak, aki tisztelettudóan köszöntötte. Mint kiderült, két éve meggyógyította beteg feleségét, ezért a férfi úgy segítette fel roskatag járművére a professzort, mint valami előkelőséget. Ragaszkodott ahhoz, hogy a pontos címre elvigye, de Hatvani a városkapunál megállította a sze-

keret, és leszállt. Nem akarta, hogy tanúja legyen annak, hová tart. Megvárta, míg a fuvaros elhajt, s csak azután indult útjára. Jócskán besötétedett, mire céljához ért. Halkan bekopogott unokatestvére ablakán. Kisvártatva felbukkant a ház ura. — István, te vagy az? — derült fel az arca, amikor felismerte a kései vendéget. - Hát megértük, hogy nem csak akkor látogatsz meg minket, ha beteg van a háznál? Kerülj beljebb! Hatvani alaposan körülnézett a sötét utcán, mielőtt belépett, írószerszámot kért, s a hátsó szoba magányában papírra vetette az utókor számára mindazt, amit a kőről megtudott. Az írást a láda mélyére tette. Kezébe vette a gyertyát, és alaposan bekormozta a lebkőből kikandikáló ásványt. Ha csak felületesen veszi valaki szemügyre, nem fog feltűnni neki. Gondosan lezárta a doboz tetejét. Meghagyta rokonának, hogy akárki érdeklődik, ne ismerje be, hogy valaha is látta a ládikát. Csak neki, senki másnak ne adja oda, még akkor sem, ha az illető azt állítja, ő küldte. És megígértette azt is, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fürkészi ki tartalmát. Jó negyedóra múlva távozott, immár a láda nélkül. A professzor nyugodt szívvel indult haza, unokafivérére bizton számíthatott. Remélte, hogy senkinek nem jut eszébe nála keresni a követ. Aranyosi Gergely ugyanis azon kevés debreceni közé tartozott, aki Luther tanait követte a kálomista Rómában.

13. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 12. - Hát itt vagy? Égre-földre kerestelek! - csendült fel Hunt háta mögött Vera hangja. - Már azt hittem, megsértődtél... - pördült Jonathan elé a lány. - Megsértődtél, látom rajtad. Ne haragudj, nem értem, mi történt Péterrel. Azt hittem, örülni fog neked, mindig azt szajkózza, manapság egy kutatóintézetnek is törődni kell a PRjával. - Nem tesz semmit - legyintett az újságíró. - Mindenkinek lehetnek rossz pillanatai. Nem akarta Vera tudomására hozni, hogy megfejtette Lehoczky különös viselkedésének valódi okát. Nem tartozik rá a lány magánélete. Bár tudta, hogy nem vezet jóra a főnökbeosztott viszony, úgy vélte, mindenkinek magának kell megtapasztalnia az effajta érzelmi zsákutcákat. - Akkor sem értem - panaszkodott a lány -, amikor mondtam, hogy jössz, még lelkesedett, aztán meg ilyen bénán fogad. - Ne törődj vele. Biztosan feszült, amiért Pestre kell utaznia. Én is az lennék a helyében. - Akkor sem kellene ilyen helyzetbe hoznia. - Vera egyre ingerültebbé vált. Határozottan jól állt neki a düh. Arca kipirult, ettó'l a szepló'k még inkább előtűntek. Huntot most már kimondottan érdekelte volna, mi történt az igazgatói szobában, miután magukra hagyta a fizikusokat, de túlzott tapintatlanságnak érezte volna akár csak finoman is utalni erre, ezért inkább némán bámulta a tavacska vizét. Te mivel töltötted az időt? - törte meg csendet a lány, miután lehiggadt kissé. - Gondoltam, kinyomozom a halhatatlan teknősök titkát. - És sikerült? - Nem, mert találkoztam az öcséddel... - Gondolom, én voltam a téma - jegyezte meg Vera. - Miből gondolod? Mert az öcsém fűnek-fának panaszkodik, hogy teljesen rátelepszem az életére. - És nem így van? - mosolygott az amerikai. - Ne kezdd te is! A kollégáim is mindig neki adnak igazat. - Tulajdonképpen miért van Debrecenben? - Hogy érted? - Dolgozik valamin?

Az utóbbi napokban feltűnt, hogy nagyon ügyködik. Régi könyveket búj, és fura kérdésekkel bombázza a kollégáimat, de engem szokás szerint nem avat be a részletekbe. És előtte mit csinált? Csak azért kérdem, mert úgy tűnik, mintha nem érezné jól magát. Meg van sértődve, amiért nem rohanhat a barátnője után Stuttgartba. - És miért nem? Mert a fél nyarat együtt lógták végig. Különben sem engedném egyedül külföldre! - De hát miért nem? Felnőtt ember. - Legfeljebb nagyra nőtt gyerek, egyébként ezt nem értheted - zárta le a témát a lány. Hunt tényleg nem értette. - Most jut eszembe, még mindig nem főztem meg a kávét, amit ígértem. Gyere, menjünk fel az irodámba! - s anélkül, hogy az újságíró reagálhatott volna, már indult is a patinás épület felé. Az irodában hellyel kínálta Jonathant, majd két kávéspohárral a kezében eltűnt. Az újságíró meglátta Vera asztalán a régi könyvet, amelyet korábban Balázs olvasott. Megnézte a borítót: Magyar mineralógia, az az a kövek és értzek tud\ymánya. A kiadás dátuma 1791. Belelapozott, de a megsárgult oldalakon nem tudta megfejteni a szöveg értelmét, olyan régi nyelven íródott. Visszatette az asztalra, és az ablakhoz sétált. A tavacskánál a padon, ahol néhány perce még ő üldögélt, a botos ember pihentette lábát, akire Balázs várt. A fiú feszülten figyelt, az öreg széles gesztusokkal magyarázott, időről időre a vízre mutatott. - Annyira féltem őt - szólalt meg Hunt háta mögött a lány. A férfi nem vette észre, mikor jött vissza. - Attól a bácsitól? - vigyorodott el az amerikai. - Nem, bár sohasem láttam még azt az embert. Balázs olyan különösen viselkedik mostanában. Huntot kezdte untatni az aggódó nővér melodrámája, így nem bánta, hogy a kávézás szertartása elterelte a figyelmet a túlféltett öcsikéről. - Mit érdemes megnézni Debrecenben? - A Nagytemplomot, a kollégiumot, a líciumfát, a Déri Múzeumot - sorolta Vera. - Mindezt két nap alatt? - Kettő? - komorult el a lány. - Attól tartok, egyetlen napba kell mindent besűrítenünk. Hunt hiába faggatta, mi szegte hirtelen kedvét, Vera csak annyit árult el, olyan rendezvényen kell részt vennie, amelyet egyetlen porcikája sem kíván. A kávé után Jonathan elbúcsúzott a lánytól azzal, hogy vasárnap találkoznak, majd elindult megkeresni a Némethy Panziót.

14. Debrecen, 2007. augusztus 13. A Simonyi úti villa fényárban úszott, a kovácsoltvas kaput szélesre tárták, csinos egyenruhát viselő hoszteszek fogadták a vendégeket. Vörös szőnyeg vezetett a széles lépcsősorig, melyet két kőoroszlán őrzött. - Biztos, hogy ide nekem is be kell bennem? - kérdezte Balázs fanyalogva a nővérétől, miután Lehoczky a kapunál kihelyezett ezüsttálcára ejtette névjegykártyáját. Vera ingerülten pisszegte le öccsét. Még sohasem volt bálban Debrecenben, kíváncsian méregette a gyülekező vendégeket. Az igazgató a karját nyújtotta, mielőtt beléptek a villa ajtaján. Balázs morcos tekintettel húzódott mögéjük. Meglehetősen kilógott öltözékével a társaságból. Vera csak azt tudta elérni, hogy zakó legyen rajta, az öltönynadrágot a világért sem vette volna fel. - Nem szigorlatra megyek! - morogta ingerülten. Végül nővére unszolására nagy kegyesen fekete farmert húzott, de nyakkendőre nem lehetett rákényszeríteni, sőt arra sem, hogy az ingét betűrje. - Ezeknek így is jó leszek - fitymálta látatlanban a meghívottakat. Csak nővére könyörgésére állt rá, hogy elmenjen a bálba. Vera mindent bevetett, hogy Balázs ne hagyja cserben, nem akart egyedül megjelenni főnöke oldalán. Tudta, már így is összesúgnak a háta mögött a munkahelyén, amiért Lehoczky túlságosan kitünteti

figyelmével. Előző nap, amikor meghívta, visszautasította. Persze nem arra hivatkozott, hogy kínosnak tartja kísérgetni a főnökét, inkább azzal próbálta kimenteni magát, hogy már elígérkezett amerikai vendégének, megmutatja neki Debrecent. Az igazgató azonban úgy érvelt, munkájuk része, hogy az Atomki kutatásait bőkezűen támogató vállalkozó estélyen részt vegyenek, ezért a lány végül nem mondhatott nemet. De kikötötte, öccsét is magával viszi, így talán sikerül azt a látszatot kelteni, hogy az igazgató a Gaál családhoz fűződő barátság miatt cipeli magával a testvérpárt. Lehoczky makulátlan öltönyében büszkén feszített Vera mellett. - Szervusz, kedves Egon! - üdvözölte a vendégeit fogadó házigazdát. A kövér férfi szinte levetkőztette tekintetével a lányt. Vera örült, hogy az egyetemi bulikon viselt kihívó szerelés helyett a szolidan elegáns, spagettipántos, fekete selyemruha mellett döntött. - Gaál Vera, intézetünk büszkesége - mutatta be az igazgató. - Pálos Egon - hajolt meg az erősen kopaszodó házigazda, és megcsókolta a lány feléje nyújtott kezét. Tenyere nyirkos volt, és puha, a férfi illata azonban határozottan kellemes, egyáltalán nem emlékeztette Verát a kövérek jellegzetes, savanykás szagára. - Majd később beszélünk - fordult Lehoczkyhoz a férfi, miután eleget legeltette szemét a lányon. - A barátom bekísér titeket - mutatott a mellette álló meghatározhatatlan korú, fehér öltönyös alakra, s már fordult is a következő vendég felé. A jól karbantartott, erősen borostás férfi Dragonicsként mutatkozott be. Pálossal ellentétben mélyen a lány szemébe nézett. - Ha bármiben a szolgálatára lehetek, csak szóljon bátran! - búgta izzó tekintettel, és a svédasztalhoz kísérte, majd magukra hagyta őket. Balázs időközben elsomfordált mellőlük, Vera őt kereste szemével, amikor az igazgató a fülébe súgta: - Valami lezüllött pesti orvos. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Lehoczky magával húzta, hogy bemutassa ismerőseinek. Amikor Vera újra megpillantotta öccsét, a fiú épp egy üres pezsgőspoharat szorongatott a kezében. Rosszallóan nézett rá, erre Balázs tüntetőleg elfordult. Nővére oda akart menni hozzá, hogy kérdőre vonja, de Lehoczky újabb, kifogástalan öltönyt viselő férfihoz terelte, aki pontosan ugyanolyan drága koktélruhás, ékszerekkel teleaggatott, vastagon sminkelt nő mellett álldogált, mint az a kettő, akikkel az imént már összeismertette az igazgató. Gaál Vera, intézetünk büszkesége - mondta magában a lány, mielőtt főnöke az este során negyedszer készült megismételni a mondatot. Egyre jobban dühítette, amiért nem volt elég bátorsága visszautasítani a meghívást. Bár egyetlen atomkist sem látott, nem volt kétsége afelől, hogy a gyorsított pozitronoknál is hamarabb eljut kollégái fülébe, hogyan ajnározta az igazgató a dúsgazdag vállalkozó partiján a még zöldfülűnek számító kutatónőt. Ezt már nem lehetett a családi barátság számlájára írni, különösen azért, mert Balázs egyetlen percig sem maradt a közelükben. Vera megpróbált öccse után menni, amikor Lehoczkyt egyik iskolatársa (ezúttal szmokingban) félrevonta, de a férfi felesége lecsapott rá, s a bárpulthoz vonszolta. - Gyere, szerezzünk magunknak egy jó kis koktélt! A nőt körüllengő sűrű parfümfelhő ellenére érződött, nem az elsőt készül elfogyasztani. - Tudod, kedvesem, ez a legokosabb, amit a magamfajta feleség tehet az ilyen összejöveteleken, amelyek csak arra jók, hogy a férfiak kinézhessék maguknak a következő szeretőjüket - mutatott a csoportban vihorászó fiatal lányokra, akik egytől egyig falatnyi ruhában, kivágott orrú magas sarkúban billegtek. A nő anélkül, hogy Verát megkérdezte volna, két Sex on the beach-koktélt rendelt a nagy bajszú mixertől. - Itt van például Pálos - öntötte tovább rosszkedvét a lányra az asszony, miután az ital nagy részét a színes szívószállal mohón eltüntette. - Kínában családot alapított, aztán faképnél hagyta őket, és hazaköltözött. - Állítólag. A pletykák szerint - kelt a házigazda védelmére a mellettük iszogató, egyszerű szabású ruhát viselő ötvenes nő. - Nem zörög a haraszt - mondta a kiábrándult feleség gúnyosan. - Az ő helyzetében egyébként az is másképp fest - tette hozzá a pártfogó talányosan, majd ellépett mellőlük.

- Mi az, te nem is iszol? - kérdezte újdonsült ismerőse Verától. Az ő pohara már teljesen kiürült. - Andriskám, még egyet ugyanebből - intett a mixernek. A fizikuslány megízlelte az italt. Túlságosan erősnek ítélte. - Hogy tetszik, aranyom? - kacsintott a nagy bajszú férfi, miközben a shakerrel bűvészkedett. - Nagyon finom - udvariaskodott Vera. - Elnézést, meg kell keresnem az öcsémet - mentegetőzött a kesergő asszonynak. - Menj csak, míg visszajössz, Andris kényeztet egy kicsit. Balázs magányosan toporgott a teremnek is beillő nappali egyik sarkában. Kezében immár két üres pezsgőspoharat tartott. Éppen alkalmas helyett keresett, ahova letehetné. - Ne igyál annyit — szólt rá mérgesen Vera. Lerakta koktélját az egyik virágállványra, megszabadította öccsét a poharaitól, és megigazította inge gallérját. - Hagyjál! - feszengett a fiú. Legalább a kedvemért megpróbálhatnád jól érezni magad! Éppen azt teszem — nevetett kényszeredetten Balázs, és megállította a nővére mögött elhaladó pincért, hogy újabb pezsgőt vegyen magához. Nem erre gondoltam — mondta a lány, és megpróbálta megszerezni a poharat. A fiú azonban ügyesen kicselezte, és egyetlen hajtásra legurította az italt. - A pezsgő legalább jó, nem úgy, mint a társaság. - Mi bajod? Itt van a város krémje. Tudod, elég gáz hely lenne Debrecen, ha valóban ez a banda - nézett körbe a teremben - lenne a város krémje. Szerintem inkább a zsírja - tette hozzá gúnyosan, miközben éppen két túlsúlyos asszonyság tipegett el mellettük tűsarkú szandálban. Halkabban - förmedt az öccsére Vera. — Le akarsz égetni? Nem kellek én ahhoz, égeted magad rendesen nélkülem is. Azzal, hogy tudok normálisan viselkedni, és nem igyekszem mielőbb teljesen berúgni? - ingatta fejét a nővére. - Miért nem ismerkedsz a vendégekkel? Vannak itt hozzád való lányok is... - Van barátnőm! És nemcsak hogy nem pattintom le azért, mert másik városba költözött, nem úgy, mint egyesek, még hűtlen sem leszek hozzá, mert szeretem. -És vajon ezt Zsuzsikád is így gondolja? Szerinted miért húzott el külföldre? - Mert ki akart szakadni ebből a dagonyából - intett Balázs a terem közepe felé, ahol a drága ruhába öltözött vendégek kis csoportokba verődve, nevetgélve társalogtak. - Már bánom, hogy hagytam magam meggyőzni, ne menjek utána. - Egyetemre jársz, nincs más dolgod, csak tanulni, mindent alád teszünk apáékkal. - Éppen ebből kezd elegem lenni, fogalmam sincs, mit érek, olyan, mintha üvegburában élnék. Még a széltől is óvtok. - Jellemző. A lelkünket is kitesszük érted, te meg ahelyett, hogy hálás lennél, minket hibáztatsz. - Zsuzsi után akarok menni! - fakadt ki a fiú. - Én nem tudom úgy túltenni magam rajta, ahogy te Márkon. - Egy árva szót sem tudsz németül, mihez kezdenél? Majd találkoztok, ha hazajön! Neked most a tanulásra kell koncentrálnod, nem lesz időd csajozni. - Az egyetemen halaszthatnék... - Meg ne próbáld! - Dolgozhatnék Stuttgartban, míg megtanulom a nyelvet, azután ott is folytathatnám az egyetemet. - Menj! Ha a te korodban lennék, egy percig sem gondolkoznék - szólalt meg a hátuk mögött Dragonics. Vera összerezzent, azt hitte, nincs tanúja a vitának. - Na ugye, tessék. Miért pont a családom nem ért meg? - zsörtölődött Balázs. - Világot kell látni! - tette hozzá Dragonics. Vera vissza akart vágni, de a férfi máris odébb lejtett. - Zsoldos úr! Hogy van a háta, használt a krém, amit adtam? - kérdezte egy csokornyakkendős fickótól.

-Felejtsd el Stuttgartot! Mi tudjuk, mire van szükséged, nem egy vadidegen - zárta le a vitát Vera. - Akkor is elmegyek - ellenkezett az öccse. - Elég legyen! - Hát ide bújtatok? így aztán kereshet titeket az ember... - korholta mosolyogva a testvérpárt Lehoczky. Valami baj van? - kérdezte Vera dühtől piros arca láttán. - Nem, zsír a buli - közölte gunyoros képpel Balázs. A lány ölni tudott volna a tekintetével. - Kértek valamit inni? - Igen - vágta rá az egyetemista. - Nem, köszönjük. Tökéletesen el vagyunk látva - tiltakozott a lány. - Nem vagytok éhesek? A kagylós szendvics egészen kiváló. - Utálom a kagylót - vigyorgott Balázs. Vera már azt fontolgatta, hogy kiviszi öccsét a teremből, és alaposan megmossa a fejét, amikor a házigazda megkocogtatott egy pezsgősvödröt. Izgatott moraj lás söpört végig a vendégseregen, evőeszközök csendültek, ahogy tányért értek. Egy nő felnevetett, ami derültséget keltett másokban is. Pálos szótlanul állt a nappali közepén, és várta, hogy elcsendesedjenek a meghívottak, de ahogy a társaság zöme elnémult, valaki fontosnak tartotta, hogy hallassa hangját, ez azután nevetésbe, majd izgatott, később rosszalló pisszegésbe csapott át. Végre csend lett. - Kedves barátaim - kezdte szónoklatát a házigazda -, azért gyűltünk össze, hogy együtt ünnepeljük meg az ötvenedik születésnapomat. - Isten éltessen! - Egészségedre! - Tudom, sokan különösnek tartottátok, hogy azt kértem, ne hozzatok ajándékot. - Úgy van! - Miért ne? Pálos megvárta, míg újra elnémul a társaság. - Megvan mindenem. Néhányan felmordultak. -Jó neked! Cseréljünk! - kiáltotta egy borízű hang, a közelben állók azonban leintették. - Benne vagyok! - nevetett kényszeredetten a házigazda. - De előtte hallgassatok végig, barátaim! Szóval ez az ötvenedik születésnapom - s egyben az utolsó. Hirtelen csend lett, melyet kisvártatva a döbbenet hangjai törtek meg, de Pálos, mint valami karmester, leintette a társaságot. - Mivel hamarosan magatokra hagylak benneteket, drága barátaim, ez a whisky már úgysem árthat. Egészségetekre! - hirtelen mozdulattal szájához emelte poharát, és mielőtt a vendégek felemelhették volna a magukét, lehajtotta az italt. Egy-két részegebb hang felkurjantott: - Igyunk! - Fenékig! Pillanatok alatt lehurrogták őket. - De nem akarom elrontani a hangulatot, eszem ágában sincs. Mindent megkaptam az élettől, már csak ez a kis halálos betegség hiányzott. Hehehe - kacarászott Pálos, mintha ritka jó viccet mondott volna. - Igazán nagyszerű a buli... - hajolt nővéréhez Balázs. - Hallgass! - förmedt rá Vera. Taps csattant fel. - Egy kis figyelmet kérek. - Dragonics ugrott a házigazda mellé. - Egon barátom csak egyet felejtett el - a férfi hatásszünetet tartott -, bejelentését megkonzultálni az orvosával. Nos, valóban súlyos beteg, de korántsem halálos. Kézben tartjuk a dolgokat, megkapja a megfelelő kezelést. - Meglehetősen borsos áron, ha nem dobom fel a talpam, rámegy az utolsó fillérem is - nevetett Pálos, és gyengéden hátba veregette az orvost.

- Fogadjunk, hogy ott leszel a temetésemen - ajánlotta Dragonics. Az orvos közbelépése sikeresen oldotta a feszültséget. - Az enyémen is, egy Dom Perignonba! - kiáltotta egy vastagon ékszerezett hölgy Verától nem messze. - Állom - mosolygott Pálos. A vendégek izgatottan tárgyalták a fejleményeket. - Nem is tudtam, hogy ennyire beteg, látszólag kicsattan az egészségtől - magyarázkodott Lehoczky Verának, akit meglehetősen lehangolt a nem várt fordulat. - A pénztől - javította ki Balázs. - Miiit hallok? - visította egy ötven körüli hölgy, aki a teraszról rohant be. Kezében cigaretta füstölgött, annak ellenére, hogy a házban nem lehetett dohányozni. - Mondd, hogy nem igaz! Egon, ugye most is csak viccelsz - omlott a házigazda nyakába a nő. - Ez nem lehet igaz, nem lehet igaz! - Pálos szeretője volt - bennfenteskedett a Vera balján álló nő. - Gizi akkor már férjnél volt, állítólag Egon miatta ment el Debrecenből, mert nem akart elválni. - Nem hagyhatsz itt! - zokogta a nő Pálos vállán. - Akkor persze ő nem hagyta el a csóró Egonért a fejes férjét - jegyezte meg rosszmájúan Vera szomszédja. - Ugyan már, hölgyem, aggodalomra semmi ok. Meggyógyítjuk a beteget - fogta meg Gizi karját Dragonics. Ön azonban megöli magát azzal a cigarettával, és minket is - tessékelte a terasz felé. - Barátaim, rájöttem, az egyetlen, amit tehetünk, ha a kaszás randevúzni óhajt velünk, hogy kinevetjük, bár valóban jobb volna kikosarazni - heherészte Pálos. - Csupán annyit kérek tőletek születésnapomra, hogy nevessetek velem. Ismertek, mindig minden buliban benne voltam, ezért régóta bökte már a csőrömet, hogy az ember az utolsó partiján már nem vehet részt. Nos, annyiszor szembementem a megcsontosodott szokásokkal életemben, miért ne tenném a halotti toromon is. - Nem eszik olyan forrón a kását! - kiáltott közbe Dragonics, de Pálos túlharsogta: - Zenét! Az emeleti szobák egyikéből zenészek vonultak a galériára, elfoglalták helyüket, és felcsendült Beethoven Sorsszimfóniá) ának diszkóátdolgozása a Szombat esti iónból. Pálos odaperdült egy szőke lány elé, meghajolt, és felkérte táncolni. Ormótlan teste ellenére egész ügyesen mozgott. Hamarosan újabb pár követte őket, ezzel megtört a jég, és a vendégek elárasztották a parkettet. Akik nem táncoltak, az estély nem várt fordulatáról sustorogtak. Néhányan méltatlankodtak, volt, aki gyászos arccal meredt maga elé, de a többségre átragadt a házigazda megveszekedett jókedve, egyre gyakrabban csattant fel nevetés, valaki még azt sem átallotta megtenni, hogy a kaszásra ürítse poharát. Ez aztán futótűzként terjedt a mind több alkoholt fogyasztó vendégsereg soraiban. Vera eleinte meglehetősen ízléstelennek tartotta, hogy a házigazda haldoklásának hírével traktálja a meghívottakat, de a bejelentés kiváltotta duhaj hangulat lassan őt is megfertőzte. Amikor Lehoczky felajánlotta, hogy kevertet neki egy újabb koktélt, habozás nélkül rábólintott. Azt azonban túlzottan pikánsnak érezte, hogy Sex on the beachet kérjen, ezért inkább rábízta főnökére a választást. Pillanatnyi egyedüllétét Pálos azonnal kiszúrta, otthagyta a négyfős társaságot, amelyet addig szórakoztatott, és Verához lépett. A lány az elfogyasztott ital ellenére nem feledte a házigazda pimasz tekintetét, amellyel érkezéskor végigmérte, ezért szemével öccsét vagy Lehoczkyt kereste, de Balázst nem látta sehol, az igazgató pedig neki háttal, a bárpultnál lapogatta egy ismerőse vállát. - Szabad egy táncra? - hajolt meg előtte Pálos. - Én nem igazán... - dadogta Vera. - Nem utasíthatja vissza egy haldokló utolsó kívánságát - mosolygott a férfi, mintha csak a sót kérné el az étkezőasztalnál. A lány tétován a kövér ember felé nyújtotta kezét, és Pálos már vitte is tánclépésekkel forogva a parkett közepére. Vera attól tartott, a házigazda a testi közelséget kihasználva tapogatni fogja, de partnere csak mosolygott sokat sej tetőén, és megtartotta az illő távolságot. A fizikuslány zavarban érezte magát, nem tudta, mit mondjon a táncot határozottan irányító férfinak.

Pálos is hallgatott, fürkészőn nézte az arcát, mintha most pillantotta volna meg először. - Amikor az ember fiatal, elmegy az adódó lehetőségek mellett. Amikor megöregszik, meggyőzi magát, hogy valójában nem is lehetőségek - törte meg végül a hallgatást. Vera nem sokra becsülte az ehhez hasonló, lapos életbölcsességeket, Pálos szavai azonban most mélyen megérintették. Elgondolkodva bólogatott. Merengéséből az zökkentette ki, hogy meglátta öccsét, amint az egyik sarokban élénken gesztikulálva magyaráz valamit Dragonicsnak. Alig várta, hogy véget érjen a szám. Nem akarta, hogy az orvos telebeszélje Balázs fejét a külföldi úttal. Végre lecsengett az utolsó hang is. Pálos meghajolt, és megköszönte táncot. Vera hirtelen ötlettől vezérelve puszit nyomott a házigazda pufók arcára. Én köszönöm a tanácsot! - gondolta magában, de végül szemérmesen hallgatott. Pálos új partner után nézett, ő pedig az öccséhez igyekezett. Nevetgélő csoport torpant meg előtte, mire megkerülte a vidáman fecsegő embereket, Dragonics és az öccse is eltűnt a sarokból. Körülnézett, de egyiküket sem látta sehol. Lehoczky éppen elbúcsúzott a csokornyakkendőstől, és jelzett Verának, hogy várja meg. A lányt intett, hogy kis türelmet kér, és kisietett a teraszra. Balázs a korlátra támaszkodva bámulta az utcát. Olyan magányosnak tűnt, hogy nővére megsajnálta. A vállára tette a kezét. Öccse lelkesen fordult hátra, de lefagyott arcáról a mosoly, amikor meglátta, hogy a nővére az. - Mehetünk haza. Szólok Péternek, egy perc - mondta a lány. - Pont most, amikor kezd végre izgi lenni a buli - morogta a fiú. - Balázs, mi bajod? - Utálom, ha ugráltatnak... - Nem tudok kiigazodni rajtad - legyintett Vera, és sértődötten bevonult a házba. Lehoczky elé sietett a koktéllal. A lány kiragadta a kezéből, és úgy szívta magába a pohár tartalmát, ahogy a kiábrándult feleségtől látta. Szemben az előző koktéllal, ez édes volt, és selymes. Elégedetten nyalta meg a szája szélét. - Szabad? - kérdezte az igazgató, miután a maradékot is megitta. - Vagy hozzak még egyet? - Kösz, az italt majd később - nyújtotta karját a lány. Szeme sarkából látta, hogy a házigazda Dragoniccsal beszélget, és mindketten őket figyelik. - Pálos tényleg halálos beteg? - kérdezte Vera, miközben főnöke kissé sután próbálta vezetni a parketten. - Valami ritka, szelénhiányos betegsége van. Attól hízott meg ennyire, azelőtt csontos, vékony srác volt. Állítólag menthetetlen. Ezt már hallottam, de hogy ilyen kevés lenne hátra... - De ez a Draskovics azt hajtogatja, hogy van gyógymód. - Dragonics. Csak áltatja Egont. Hivatalosan nem is gyógyíthat, Sági Gyuszi, a Kenézy Kórház főorvosa mesélte az előbb, hogy kirúgták a kamarából. Dragonics azt hangoztatja, hogy az alternatív gyógyászatról vallott elvei miatt. Gyuszi szerint azonban csaló kuruzsló. Mindenféle kétes terápiának veti alá Egont, aztán jól megkéri az árát. Vera Pálosakra pillantott. Még mindig ott álltak, ahol az előbb, de a legnagyobb döbbenetére az öccsével beszélgettek. Dragonics atyáskodóan veregette Balázs vállát. A lány alig várta, hogy véget érjen a szám. Fejfájásra hivatkozva elbúcsúzott Lehoczkytól. A férfi arcáról lefagyott a mosoly, de Verát már ez sem érdekelte. Az igazgató felajánlotta, hogy hazakíséri őket, a lány azonban udvariasan elhárította. Amint Balázst magára hagyták Dragonicsék, megragadta öccse karját, és az ajtó felé vonszolta. - Hova rohansz? Tök jó a buli! - ellenkezett a fiú. - Elmegyünk. Most - mordult rá Vera. - És ha én maradni akarok? - Nem maradsz, majd otthon elmagyarázom. Hazafelé az úton nem szóltak egymáshoz, Vera azon gondolkozott, milyen hazugsággal okolja meg sietős távozását öccsének.

Debrecen, 2007. augusztus 14. Az Atommagkutató Intézet kertjében találkoztak a mesterséges tavacskánál. Vera virágos, fehér ruhát viselt, napszemüvegét hajpántként a feje búbjára tolta, ezzel sikerült kissé megzaboláznia rendetlenkedő tincseit. Huntnak feltűnt, hogy jóval erősebben sminkelte magát, mint pénteken. Éjszaka felfrissült a levegő, a meleg kissé enyhült, ennek köszönhetően tökéletes volt az idő egy kiadós sétához. - Balázs nem jön? - kérdezte az amerikai, miután a lány lelkesen előadta, mi mindent végzett Hunt vízmintájával a laboratóriumban, és magas sarkú szandáljához képest meglepő sebességgel a kijárathoz indult. Úgy beszélték meg, a fiú is velük tart a városnézésre, sőt ő lett volna az idegenvezetőjük, mert a Debrecenben töltött néhány hét alatt több nevezetességet látott, mint nővére egy teljes év alatt. - Elfelejtettem szólni neki, és mire felébredtem, ő már elment, csak egy cetlit hagyott. Egy nyugdíjas tanárral beszélt meg találkozót a kollégium könyvtárába, aki állítólag választ adhat az őt foglalkoztató tudománytörténeti kérdésekre. Szóval, ha nem bánod, velem kell beérned. Hunt nem bánta. Előző nap, azon kívül, hogy a tervezettnél hosszabbra nyúlt kirándulás miatt vásárolt magának néhány inget és fehérneműt, semmi dolga nem akadt, ezért bebarangolta a várost, és nem bírta megállni, hogy ne térjen be mindkét templomba a főtéren, a Déri Múzeumot is végigjárta, de ezt nem akarta bevallani a lánynak. - Sikerült valamit megtudnod a Mona Lisáról délelőtt? - kérdezte Vera, amikor a Bem téren át a belváros felé indultak. - A Mona Lisáról és da Vinciről rengeteget, Galluzzi úr akadémiai székfoglalónak beillő előadást rögtönzött, a betűkkel kapcsolatban azonban meglehetősen szkeptikus. Azt mindenesetre megígérte, hogy megszerzi a francia tanulmányt, amely Párizsban akadt a kezembe, és e-mailben tájékoztat a véleményéről. - Ezek szerint feleslegesen maradtál Debrecenben hétvégére... - Azt azért nem mondanám. Egyrészt Galluzzi úr asszisztense végigvitt a holnap nyíló kiállításon. Feltétlenül nézd meg! Végre láthattam Leonardo kisplasztikáját, amelyet még Ferenczy István hozott Magyarországra a 19. század elején. Képzeld, ötven évig hevert elfeledve egy padláson az egyetlen fennmaradt da Vinci-szobor! - Hihetetlen! - ámuldozott a lány. - Ilyen is csak nálunk történhet meg. Egyébként úgy tudom, Balázs szerzett rá jegyet, majd rákérdezek. Másrészt? - Tessék? - kérdezte Hunt. - Azt mondtad, egyrészt azért nem bántad meg, hogy itt maradtál, mert láttad a kiállítást. Ezek szerint van más oka is. - Ja, úgy. Másrészt a panzióban, ahol megszálltam, remek társaság gyűlt össze. Csupa törzsvendég, én vagyok az egyetlen idegen. Esténként sütögetnek a teraszon, beszélgetnek. Engem is meghívtak, fantasztikus élettörténeteket hallgathattam végig. Vera kissé csalódottnak látszott. - És te mivel töltötted a hétvégét? - Munkával - legyintett a lány. - Pénteken éjfél is elmúlt, mire befejeztem a mérést. Tegnap reggel a tanulmányomon dolgoztam, este meg fogadáson voltam Balázzsal és az igazgatóval. Egy mozgó vattacukorárus mellett haladtak el, Vera felkiáltott. Kóstoltad már? Ez a gyengém - azzal sietve beállt a sorba a gyerekek mögé. - Gondolom, Amerikában nem ehettél ilyet. - Tényleg nem. Anyám megtiltotta, azt mondta, méreg. - Akkor itt az idő, hogy kipróbáld. Kérsz egyet? Nem, köszönöm - hárította el Hunt a kínálást. Felnőtt fejjel a rózsaszín vattapamacs nem tűnt túlságosan kívánatosnak. Imádom - tekert le a lány egy nagyobb darabot a hurkapálcáról. Hunt nemet intett. - A kedvemért - kérlelte a lány. - Egész más, ha ketten esünk bűnbe. - Elpirult, és elnevette magát. - Ezek után muszáj elfogadnod.

-

Megadom magam - egyezett bele az újságíró, és csipetnyit elvett a lány kezéből. Magyar neve tökéletesen megragadta az édesség lényegét: pontosan olyan volt, mintha cukrozott vattát tett volna a szájába. -Nálatok is lehet kapni? Mindig azt hittem, magyar találmány. Hunt bólintott. - A gép amerikai, ráadásul az egyik feltalálója fogorvos volt. - Biztos így akart pácienseket szerezni - kuncogott a lány. Villámgyorsan végzett az emberes adaggal, a pálcikát nem dobta el, hanem két darabra törte. - Amikor gyerekek voltunk, én feleannyi idő alatt befaltam, mint az öcsém. Ezért azt játszottam, hogy ki kellett választania az egyik pálcikadarabot, majd a háta mögött megkevertet-tem vele a kettőt. O az egyik kezében összefogta és felmutatta. Ha eltaláltam, elsőre melyiket választotta, megehettem a vattacukra maradékát. Persze mindig eltaláltam... - Hogyan? - Megmutatom. Tessék, válassz! - nyújtotta Jonathannek a pálcikákat. A férfi a jobb oldalira mutatott, majd elvette mindkettőt. - Most keverd meg a hátad mögött, de úgy, hogy végig tudd, melyikre gondoltál! Hunt megtette. A lány habozás nélkül bökött az egyikre: - Ez volt az! Jonathan újabb próbát akart. Másodjára Vera kicsit töprengett a választás előtt, mindkettőt megérintette, csak utána húzta ki az egyiket. - Honnan tudtad? - A törött végek egyikéből lehasítottam egy kicsit, így megjelöltem, tehát könnyű volt kiválasztanom. Ha pedig az ép felük látszik, az egyik ragacsos lesz, az, amelyikre a cukrot tekerték. így a négy vég különbözik egymástól. Ilyen egyszerű, a pontos megfigyelés a titok... - És Balázs nem jött rá? - Nem. De egy idő után nem volt hajlandó többet játszani velem. Hunt majdnem kibökte, hogy nem csodálja, de inkább megtartotta magának a megjegyzést. Kiértek a Kossuth térre. A Nagytemplom ünnepélyesen magasodott föléjük. - A kálvinista Róma jelképe, 1803-ban kezdték építeni, miután leégett a korábban itt álló Szent Andrástemplom. Ott fenn, abban a toronyban van a híres Rákóczi-harang. Állítólag a Hortobágyig elhallatszik a hangja. Az ellenségtől zsákmányolt ágyúkból öntetté I. Rákóczi György fejedelem. Menjünk be, megmutatom Kossuth székét! - darálta egy szuszra a lány. Bent a templomban kellemes hűvös fogadta őket. Néhány turista lézengett a padok között. - 1849-ben itt olvasta fel Kossuth a Függetlenségi Nyilatkozatot - súgta Vera. - Klassz kis szék, szívesen hazavinném - mutatott az emlékhelyen kiállított bútorra. Jonathan csak mosolygott a lány frivol megjegyzésén. - Felmegyünk a toronyba? Az amerikai bólintott. Vera ment elöl, fürge léptekkel szaladt felfelé a végeláthatatlannak tűnő lépcsősoron. Huntnak kényszerítenie kellett magát, hogy a lába elé nézzen. - íme, Debrecen madártávlatból! - mutatott az elterpeszkedő városra a fiatal fizikus, és büszkén elmosolyodott, mintha ő tervezte volna az utcákat. Hunt szívesen nézelődött volna még, de Vera már indult is lefelé. - Most pedig a líciumfához megyünk - mondta a lépcsőn száguldva. Az újságíró csodálkozott, hogy nem töri ki a bokáját a magas sarkú szandálban. Loholás közben hálát adott, amiért előző nap alaposan körbejárta a templomot, jó fél órát üldögélt az egyik padban, az évszázados falak között. A lány elrohant az egykori Vöröstorony alapja mellett, szerencsére Hunt ezt is alaposan megszemlélte már. A Múzeum utca sarkán burjánzó növény azonban elkerülte figyelmét városnéző útja során.

- Két pap vitatkozott itt hajdanán, egy katolikus és egy református, aki kezében líciumágat tartott - mesélte Vera. - A katolikus azt mondta, akkor lesz Kálvin tanításából vallás, ha az ágból fa nő. Tudniillik a lícium nem fa, hanem bokor, úgy is hívják, ördögcérnabokor. Erre a református földbe szúrta, s azt mondta, hogy akkor fa lesz. És láss csodát, az lett. Az a rács, amit ott látsz benne, az egykori paplak ablakán volt. Az épületet lebontották, de a rácsot úgy körülszőtte a növény, hogy inkább benne hagyták. '56-ban nekiment egy orosz tank, de az sem tudta elpusztítani. Huntnak nagyon tetszett a legenda, elővette belső zsebéből a noteszt, hogy lejegyezze. - Elfáradtam - szólalt meg Vera -, üljünk be valahová, majd ott leírod. A Nagytemplom túloldalán, az Árkád Kávézó teraszán találtak árnyékos asztalt. A lány latte macchiatót kért, és gyümölcsös fagylaltkelyhet, Jonathan beérte egy eszpresz-szóval. Kezdett rájönni, hogy Vera a rendszeresen fogyasztott cukorbombáktól pörög követhetetlen sebességgel. - Hogy tetszik Debrecen? - kérdezte Vera, miközben kéjes élvezettel kanalazta a fagylaltot. - Különleges hangulatú város. Sokat gondolkodtam, miért pont ide épült. Nincs folyó, hegy, semmi a közelben. - Fontos kereskedelmi út vezetett itt a Balkánra, a kereskedelem alapozta meg akkoriban virágzó gazdaságát. Nagyot kortyolt a tejeskávéból, majd váratlanul témát váltott: Tudod, nem igazán értem ezt a Juli dolgot. Huntnak nem tetszett a beszélgetés új iránya, nem szeretett a magánéletéről társalogni. - Tudod, nem igazán értem ezt a Márk dolgot - dobta vissza a labdát. - Pedig egyszerű. Nem akartam távkapcsolatban élni. - Én sem. - Csakhogy nálatok fordított a helyzet. Juli feladott mindent, és odament, ahol te élsz. Márk viszont semmit sem volt hajlandó értem feladni. - Most itt élek. És nem kértem Julit, hogy bármit is feladjon. Az ő döntése volt. - Arra utalsz, csak ugródeszkának akart használni, hogy Amerikában telepedhessen le? - Nem utalok semmire. Nem volt szüksége rám, hogy kijusson, egyedül intézett mindent, ha jól értem a kérdésed. Nem igazán tudom, milyen az, ha valaki ugródeszka, mint ahogy azt sem, milyen, ha valaki szalma. Vera értetlenül nézett rá, azután kiejtette kezéből a fagy-laltoskanalat. - Balázs pletykált rólam, ugye? Hunt csak mosolygott. - Engem utánzott. Mindig ezt csinálja. Baromi idegesítő tud lenni - fintorgott a lány. - Egyébként az ugródeszkát jól értetted, a szalmaözvegy meg azt jelenti, hogy valakinek van párja, csak éppen nincs jelen. Inkább férfiakra használják, de Márk az én fejemhez vágta, hogy örüljek, mert hétköznap szalma lehetek. Csakhogy ő magából indult ki. Neki nagyon is megfelelt volna, hogy hétköznap kedvére csajozik, hétvé gén meg beül a tutiba. Na azt már nem! Az utolsó szavakat már olyan indulattal mondta, hogy a szomszédos asztalnál ülők is felkapták a fejüket. Verát ez azonban kicsit sem zavarta, ha egyáltalán észrevette. - Vagy holtomiglan-holtodiglan, vagy sehogy. Ámen. - Ezzel én is így vagyok - mosolygott az amerikai. - Akkor jó - vágta rá a lány, mintha nem Márkkal, hanem Jonathannel volna vitája. Ezen aztán már ő is elmosolyodott. -Ne haragudj, kissé elragadtattam magam. Balázst viszont tényleg megölöm, amiért ezt elkotyogta. - Ne felejtsd el, riporter vagyok. Az a dolgom, hogy azt is kiszedjem az emberekből, amit nem akarnak elmondani. - Cserébe, hogy az öcsémén gyakoroltál, adj tanácsot, mit tegyek? Itt akar hagyni mindent, és a barátnője után rohanni Németországba, még az egyetemen is halasztana. Vera ezt úgy jelentette be, mintha a világ legnagyobb tragédiája lenne - Szerintem természetes, hogy a szerelme után akar menni. Ha megakadályozod, téged fog okolni, hogy tönkrement a kapcsolata. Én inkább biztatnám, hogy menjen, próbálja ki magát, megállja-e a helyét egyedül. Nyelvet tanul, világot lát, egyszóval nincs ebben semmi rossz.

-

És ha valami baja történik? Itthon is bármi megeshet... Itt meg tudjuk védeni. Nem állhattok mindig mögötte... Még gyerek. Nem, már nem az. Legfeljebb takarítónak veszik fel a McDonald'sba. Annál jobban megbecsüli majd, hogy egyetemre járhat. Vera elgondolkodott. Balázs látszólag kiegyensúlyozott, de a nyugodt felszín alatt forrong, mint egy kitörni készülő vulkán. Azt mondja, ő tartalmasabb életre vágyik. Nem akar naphosszat a laboratóriumban lögybölni. - Lögybölni? - vonta fel a szemöldökét Hunt. Végeláthatatlan, fárasztó kísérleteket végezni akár azzal a lehetőséggel számolva, hogy soha nem érsz el átütő sikert. Nem hiszem, hogy a szüléitek lögybölnének a Spitzbergá-kon - ingatta fejét az újságíró. Harminc évig gürcöltek éjjel-nappal, hogy megkapják ezt a lehetőséget, és még egy héttel az indulás előtt sem volt biztos, hogy összejön a pénz a kutatásra. Nem olyan egyszerű ám Közép-Európában fizikusnak lenni! - Annál inkább el kellene engednetek! Nézd, én is el akarok jutni Amerikába, de nem a Meki konyhájába, hanem az MIT-re. Tudom, hogy egyszer sikerülni fog. Én arra készültem egész életemben, amit most csinálok. Ha nem kapok Nobel-díjat, azt is túlélem valahogy - nevette el magát a lány. - Addig meg teszem a dolgom, és engem ez tökéletesen kielégít. Balázs viszont csapong, mindenbe belekap, ma éppen ásványokat kutat, holnap már a fekete lyuk fogja érdekelni, holnapután meg valami egészen más. - Biztos vagy abban, hogy neki is fizikusnak kell lennie? Hihetetlen tehetsége van hozzá. Minden létező középiskolai versenyt megnyert, lazán jelesre végezte az első évfolyamot. Mi más lehetne? Bármi. Átjelentkezhetne más egyetemre. Tanulhatna régésznek, pilótának, orvosnak, esetleg újságírónak... -Ugyan, minden fogalmazást én írtam meg helyette! Történelemből hármasa volt, a vértől elájul. Nagyjából a harmadik repülésénél találná ki, hogy Bécs felé más útvonalon menjen... Én hagynám, hadd próbálja ki magát több területen is. Ha arra hivatott, hogy fizikus legyen, az is lesz. De ha azt érzi, ti kényszerítitek erre, ellenkezni fog. És ha elkallódik, ha a könnyebb oldalán akarja megragadni a dolgokat? - Akkor ez a sorsa... - Könnyen beszélsz, nem a te testvéred! - Ha az volna, sem mondanék mást... Úgy látom, jobb, ha távol tartalak tőle, te is csak összezavarnád, mint Draskovics - mondta elgondolkodva a lány. - Ő kicsoda, ismernem kéne? - Hagyjuk, nem érdekes... - legyintett Vera. Miután a lány a tejeskávé habját is gondosan kikanalazta a bögre aljából, Jonathan fizetett, és folytatták városnéző sétájukat, de a Déri Múzeumba nem jutottak el.

16. Debrecen, Némethy Panzió, 2007. augusztus 13. Jonathan telefoncsörgésre ébredt. Anélkül, hogy szemét kinyitotta volna, végigtapogatta az éjjeliszekrény tetejét, de a mobilját nem találta. Morcosan felült. Kissé kóválygott még az álmosságtól, de a bosszúság, hogy nem találja a telefonját a szokott helyen, emlékezetébe idézte a lefekvése előtti pillanatokat. Úgy döntött, a panzió

törzsvendégeivel átvirrasztott két éjszaka után alaposan kialussza magát. Verával tizenegyre beszéltek meg találkát az Atommagkutató Intézetbe, a lány úgy saccolta, addigra befejeződik az Egerből hozott vízminta elem zése. Felkelt az ágyból, és a zakója zsebébe nyúlt. A telefon ott volt, de hiába nyomogatta rajta a gombokat, a kijelző nem kelt életre. Ekkor tudatosodott benne, hogy nem a mobilja csörög, hanem a panzió vonalas készüléke. Rögtön érkezése után az ágy alá tette, mert útban volt az éjjeliszekrényen, s mert úgysem várt hívást senkitől. Most dühösen kotorta elő. — Jonathan? - kérdezte egy kétségbeesett női hang. — Igen, tessék. — Vera vagyok. A zaklatottság egészen megváltoztatta a hangját. — Balázs eltűnt. — Hogyhogy eltűnt? - kérdezte Hunt, miközben szemét dörzsölgette. Az órára nézett: nyolc múlt néhány perccel. — Egy zavaros levelet hagyott itt nekem arról, hogy végre megtalálta, amit keresett, és ezt egyedül akarja végigcsinálni, segítség nélkül. - Méltányolható álláspont - dünnyögte Hunt. Nem igazán értette, miért kellett emiatt kiugrasztani az ágyból. - De alig vitt magával valamit - méltatlankodott a lány. - Nem hiszem, hogy megfagyna ilyen időben... - Rettentően féltem - Vera elsírta magát. Jonathan megsajnálta. - Otthonról beszélsz? - Igen. - Várj meg, odamegyek! - ajánlotta az amerikai. Tegnap délután Vera javaslatára a Déri Múzeumot kihagyták, s az Árkád Kávézóból inkább a Nagyerdő felé vették az irányt. Azt mondta, festmények nézegetése helyett szívesebben sétálna a kellemes nyári estén. Hunt nem bánta, hogy nem kell átrohannia a múzeumon, amelyet szombaton amúgy is ráérősen végigjárt. Jó másfél órát őgyelegtek a parkban, a lány vitte a szót, gyerekkoráról mesélt. Végül Vera házánál kötöttek ki. Balázs szobájában égett a villany, ez megfelelő ürügy volt a lánynak ahhoz, hogy újra kezelhetetlen öccse szapulásába kezdjen. Jonathant untatta a téma, ezért az első adandó alkalommal, amikor anélkül búcsúzhatott el, hogy udvariatlanságnak tűnt volna, sietősen el is köszönt. - Szerinted hívjam a rendőrséget? - Ne, ne csinálj semmit, azonnal indulok! - ígérte Hunt, viszont úgy ítélte meg, semmi sem lehet olyan fontos, hogy ne borotválkozhasson meg. Gyorsan le is zuhanyozott, felöltözött, majd a recepción elkortyolta korábban megrendelt kávéját. Vera úgy fél kilométerre lakhatott, ezért Hunt az autóját inkább a panzió parkolójában hagyta, és gyalog indult útnak. A lány az utcán várta. Kopott farmert, fehér trikót és papucsot viselt. Úgy nézett végig az utcán, mint aki arra számít, öccse bármelyik pillanatban nevetve előbújhat valamelyik bokorból azzal, hogy csak meg akarta tréfálni nővérét. Végre itt vagy! Már felhívtam a rendőrséget is, de nem tehetnek semmit - aggodalmaskodott. Nyugodj meg! - csitította Hunt, és a lány vállára tette a kezét. -Köszönöm, hogy eljöttél - felelte Vera, és eleredtek a könnyei. Jonathan átölelte, hagyta, hogy kisírja magát, azután megsimogatta a haját. - Ne haragudj! - mondta a lány, és megtörölte az arcát. - Gyere, olvasd el a levelét, hátha te találsz valami támpontot, ahonnan elindulhatunk. A másfél szobás lakáson mintha tornádó söpört volna végig. A szekrényajtók nyitva, férfi- és női ruhák szanaszét. A fiókok kirángatva, tartalmuk a földön. Hunt kérdő tekintettel nézett az ifjú fizikusra. - Én voltam, meg akartam nézni, mit vitt magával - vonta meg a vállát a lány. - Majd később elpakolok - tette hozzá, és a kisebbik szobába vezette a férfit.

Jonathant hasonló kép fogadta, mint a nappaliban. A szoba felét egy franciaágy foglalta el, körülötte oszlopokba rendezett könyvek. A sarokban modern szekreter, rajta megint csak könyvek, jegyzetek. A polcokon szépítőszerek, plüssállatok, képek a Gaál családról. - Itt alszik Balázs, amikor Debrecenben van, egyébként háló- és dolgozószobának használom. A levél ott volt - mutatott a gondosan beágyazott fekhelyre -, de hová lett? Vera kiviharzott a szobából. Jonathan leguggolt, hogy szemügyre vegye a könyveket. Csupa természettudományos szakkönyv, ásványtan, fizika, biológia, de közülük a legújabb példány is legalább ötvenévesnek tűnt. Az újságírót kezdte érdekelni, mivel foglalkozott a fiú. - A telefonnál felejtettem - Vera egy jegyzetfüzetből kitépett lapot nyújtott át Huntnak. A betűket sietősen vetették papírra, a szöveg mindössze néhány sorból állt. Jonathan leült az ágy szélére, és olvasni kezdte. Drága Nővérem! - Sohasem szólított így - jegyezte meg Vera, aki az amerikai mögé térdelt, és a válla fölött leste a papírt. Életem fordulóponthoz ért. Rájöttem valamire, és ha a sejtésem beigazolódik, elérem mindazt, amire vágytam. Tudom, hogy haragszol, amiért nem avattalak be, de ezt most végre egyedül kell végig csinálnom. Nincs szükségem segítségre. Nem tudom, meddig leszek távol, de amint eljön az ideje, hallatok magamról. Ne keress, mert azzal mindent elrontasz, tönkreteszed mindazt, amit eddig elértem. Ne okold magad! Te vagy a legfantasztikusabb nővér a világon, de nem akarok mindig az árnyékodban élni. És apáékéban sem. Nekik is írok majd, elmagyarázom, hogy te nem tehetsz semmi ről, és semmiképpen sem tudtál volna megakadályozni abban, hogy lelépjek. Kedvenc öcséd :) Balázs - Mikor ment el? - kérdezte Hunt. - Valamikor hajnalban. Fél hétkor keltem, mert dolgozni akartam a tanulmányomon, mielőtt bemegyek az intézetbe. Az ajtón egy cetli fogadott, hogy az öcsém sokáig fenn volt éjjel, ne ébresszem fel. Nem is tudom, mikor találtam volna meg a levelét, ha nem kell újraindítanom a routert. Néha valamiért elveszíti a gépem a jelét, ilyenkor csak az segít, ha rövid időre lekapcsolom. Mindenképpen szükségem volt az internetre, ezért beosontam, és akkor vettem észre, hogy üres az ágy. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha elmegyek dolgozni, és csak este találom meg az üzenetet. Hunt szeme még egyszer végigfutott a sorokon. Megpróbálta beleélni magát Balázs helyzetébe, mindig így tett, ha riportalanya motivációját próbálta kideríteni. - Még mindig azt mondod, hogy külföldre ment? - zavarta meg Vera. - Nem állítottam ilyet - rázta fejét Jonathan. - Mit vitt magával? - Csak néhány cuccot, pólókat, fehérneműt, a laptopját. A kis hátizsákját sem találom, és az útlevele sincs meg. - Akkor lehet, hogy mégis... - Két hónapja lejárt. - Meg is hosszabbíthatta... - Kizárt. Azt sem tudja, hogyan kell, minden ilyesmit én intézek helyette. - Azért az könnyen kideríthető, hogyan kell... - Te nem ismered az öcsémet. - Ezt már mondtad. - Mert így van. És mielőtt arra gondolnál, hogy személyivel is lehet már külföldre utazni... A lány felpattant, és a szekreterhez szaladt. - Lehet? Ezt nem tudtam - csodálkozott Hunt.

- Európába. Csak éppen ez itt maradt - vette elő a jegyzetlapok alól Vera a kis plasztikkártyát. Hunt felállt, hogy kézbe vegye. - Tudta, hogy lejárt az útlevele? - kérdezte, miután visszaadta a személyit. - Nem hiszem, mindig én tartom észben. Akkor elképzelhető, hogy a határ felé indult. Viszont gyanítom, érvényes igazolvány nélkül ott feltartóztatják. Mivel mehetett? - A kocsit megnéztem, lent áll a helyén, tehát vonattal. - Vagy valaki elvitte autóval. Vera elgondolkodott. - Az atomkisokon kívül nem ismert senkit. Ok meg szóltak volna. - Feltéve, ha eszébe jut az illetőnek, hogy a tudtod nélkül utazik. - Ezt hamar kideríthetem. - Rendben. Mennyi pénzt vitt magával? - Fogalmam sincs, saját bankkártyája van. Apuék utaltak rá pénzt, mielőtt elmentek, de nem tudom, mennyit. Itt nem nagyon költött, mindent én fizettem. - Mindent egybevetve tehát elképzelhető, hogy útban van Németország felé - összegezte Hunt. - Na ugye! - Tessék? - értetlenkedett az amerikai. - Azt gondolod, hogy külföldre ment. Jonathan tiltakozni próbált, de Vera nem engedte szóhoz jutni: - Szerinted mi utal erre a levélben? Nem lett volna sokkal egyszerűbb kerek perec bevallania, hogy Zsuzsikája után ment? Hunt tétován bólogatott. Tizenhét évesen ő is megszökött otthonról. Természetesen a szerelme miatt, aki szüleivel New Yorkból Chicagóba költözött. Búcsúlevelében lovagiasságból azt hazudta, Sámuel dédpapa nyomait kutatni indult, mert nem akarta, hogy a családja megharagudjon a lányra. Amikor beállított hozzájuk, Kate apja fogta, és fölrakta az első New York-i járatra. Még azelőtt hazaért, hogy az anyja megtalálta volna a levelét, így azon kívül, hogy minden zsebpénze ráment a kalandra, nem lett következménye a szökésnek. - Ha a szerelme után rohant - gondolkodott hangosan Vera -, csak azért kéne aggódnom, hogy visszazavarják a határról az érvénytelen útlevele miatt. De zagyvaságokat hordott össze arról, hogy rájött valamire, és nem kell a segítségünk, és ne nyomozzunk utána. Attól tartok, belekeveredett valamibe - ráncolta homlokát. - A rendőrök mit mondtak? - kérdezte az újságíró. - Semmit - legyintett Vera. - Mivel nagykorú, huszonnégy órán át egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe. Vagyis ez azt jelenti - felelt Hunt ki nem mondott kérdésére -, hogy nem csinálnak semmit. Azután egy nap elteltével kiadják a körözést, de ha megtalálják is az öcsémet, mindössze annyit tehetnek, hogy megkérik, lépjen velem kapcsolatba... így végül visszavontam a bejelentést. Csak magamra számíthatok... Hunt azonnal kiolvasta a meleg barna szempárból, a lány azt várja tőle, hogy felajánlja szolgálatait. Bár nem volt ellenére egy-két napot maradni, nem látott többet a sztoriban, mint egy agyonkontrollált tizenéves kétségbeesett kísérletét arra, hogy végre kipróbálja, hogyan boldogul önállóan. - Ha kideríthetnénk valahogy, mire jött rá, közelebb lennénk a megoldáshoz - mondta a lány. - Csak az a baj, fogalmam sincs, hol kezdjem. Jonathan Huntnak, a neves oknyomozó riporternek viszont - nézett a férfi szemébe -, ha jól sejtem, ez nem okozhat nehézséget. Az amerikai mosollyal nyugtázta a hízelgést. - Tudnál még egy kicsit maradni? Segítesz megkeresni? - bökte ki végül Vera. Ilyen kérésnek Hunt nemigen tudott ellenállni, és most nem is nagyon akart. Bólintott. Tudtam, hogy segítesz! Tudtam! - lelkendezett a lány, és hirtelen mozdulattal átkarolta a férfi nyakát. - Egy feltétellel. Vera elengedte az újságírót, és felvonta szemöldökét. - Ha kiderül, hogy a szerelme után ment, a szüléidre bízod a dolgot.

A lány olyan grimaszt vágott, mintha citromba harapott volna, de végül elfogadta a kikötést. Engedélyt adott Huntnak, hogy míg ő felöltözik, kedvére kutasson Balázs szobájában, hátha talál valami jelet, ami eddig elkerülte a figyelmüket. Jonathan először a szekretert akarta alaposabban átvizsgálni, de a régi könyvek alatt újra és újra Vera személyes holmijára akadt. Tapintatlanságnak érezte, hogy a lány tárgyai között kutakodjon, különösen, amikor az a fénykép akadt a kezébe, amelyiken Vera Márkkal mosolyog a kamerába, de valaki piros filccel összefirkálta a srác arcát. Ezért inkább újra átnézte az ágy mellett szétszórt régi könyveket. Az egyik stósz alján nyomtatott kéziratra lelt. A kabai meteorit - ez volt a címe. A szerző nevét nem tüntették fel. Hunt kézbe vette, de mielőtt beleolvashatott volna, a szobába beviharzó Vera elvonta a figyelmét. Egyszerű, halványszürke pamutruhát viselt, amely kiemelte tökéletes alakját. - Indulhatunk!

17. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 13. Negyedórával később Zsolt gyászos képpel fogadta őket a környezetanalitikai laboratóriumban. Attól tartok, nem szolgálhatok jó hírrel. A grafitos kont-rollmérés alapján valószínűsíthető, hogy a kút felszíni vízzel keveredik, erre utal a stabil szénizotóp ásványvizeknél szokatlan aránya a mintában - jelentette ki, és az előtte heverő papírra mutatott. Vera a kollégájához sietett, és tanulmányozni kezdte a számsorokat. Vagyis nem koros ásványvíz - mondta ki a végkövetkeztetést Hunt. Még az sem biztos, hogy iható, én mindenesetre bevizsgáltatnám, mielőtt megkóstolnám - javasolta Zsolt. Sajnálom - tárta szét a karját. - Köszönöm szépen a segítséget. Kíváncsi leszek, milyen arcot vág a tulajdonos, ha ezt elárulom neki. - Az is lehet, hogy tisztában van vele... - Azt hitte, nem járok utána? - csodálkozott Hunt.

-

Nyilván azt gondolta, egy amerikainak meg sem kottyan a különbség... De ha azt állítja, hogy ásványvíz, pedig nem az, akkor ez csalás! - Welcome to Hungary! Hunt méltatlankodott volna még, de Vera közbeszólt: Köszönjük, Zsolt. Majd meghálálom! - azzal a kijárat felé vonszolta az újságírót. A Macskanyelvet még mindig szeretem... - szólt utána a fizikus. Ugye nem? - kérdezte Jonathan zavartan, miután becsukódott mögöttük az ajtó. - Mit nem? - torpant meg a nő. - A macskanyelv... - Jaj, dehogy - nevetett fel Vera, aznap először. - A Macskanyelv édesség, állítólag a híres Gerbeaud Emil cukrász találta ki. Irtó finom - nyelt nagyot a lány. - Már azt hittem... - Igaz, hogy szeretjük a belsőséget, de azért macskát nem eszünk, sem kutyát. Apropó, a marhanyelvet kóstoltad már? Na, majd sütök egyszer neked - ajánlotta, miután Hunt elképedve ingatta a fejét -, füstölt-főttet a boltban is lehet néha kapni, de én konfitálva szeretem. Nem vagyok konyhatündér, de ez az egyik specialitásom. Isteni, majd meglátod! Jonathan remélte, hogy a lány nem tartja be ígéretét. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is nyelvet egyen. Vera irodájában a harmadik asztalnál, amelyik pénteken üres volt, most egy idősebb férfi meredt elmélyülten a monitorra. - Kollégám, Nyúlási Károly, ő pedig Jonathan Hunt - mutatta be őket egymásnak a lány.

- Már hallottam önről - nyújtott kezet a fizikus. - Pozitív lett az eredmény? - Sajnos nem - legyintett az újságíró. -Ne adja fel, Magyarország bővelkedik kiváló kutakban. Hunt el akarta magyarázni, hogy ő tulajdonképpen telket keres, nem ásványvizet, de Vera nem hagyott időt a csevegésre: - Hol akarod kezdeni a nyomozást? - kérdezte. - Természetesen a kollégium könyvtárában. Említetted, hogy egy nyugdíjas tanárral beszélt meg találkozót. Nem tudod véletlenül a nevét? - Sajnos Balázs nem említette. - Elnézést, hogy közbeszólok, csak nincs valami gond Balázzsal? - kérdezte kíváncsian a fizikuskolléga. Vera néhány mondatban elhadarta, mi történt az öccsével. -Az hiszem, sejtem, kivel találkozhatott - mondta Nyúlási. Hunt kíváncsian felkapta a fejét. - Csütörtökön tőlem kérdezte, hogy nem tudnék-e valakit ajánlani, aki járatos a 18. századi tudománytörténetben. Egykori kedves tanáromat javasoltam neki, Pálffy Gézát. Szabad bejárása van a könyvtárba kutatni, ezért gondolom, hogy a fiú vasárnap hozzá mehetett. Egyébként nyugdíjasként az iskolamúzeumban dolgozik. O rendszerezi a régi emlékeket. - Megvan neked a száma? - kérdezte Vera. - Mobilja nincs, igencsak régi vágású ember a tanár úr. De a vonalas számát kideríthetem, bár ilyenkor nagy valószínűséggel a kollégiumban tartózkodik. -Akkor hagyja! - mondta Hunt, amikor a férfi keresni kezdte a telefonszámot az interneten. — Szívesen megnézném a híres kollégiumot, sokat hallottam már róla. Nem tudja véletlenül, pontosan mivel foglalkozott Balázs? - Sajnos nem. Nagyon titokzatos volt. Csak annyit említett, hogy valami ásvánnyal kapcsolatos. Hoppá! mutatott a képernyőre Nyúlási. - Titkos a tanár úr otthoni száma. Akkor nincs más hátra, meg kell próbálni a kollégiumban. Mindjárt odaszólok a gondnoknak, hogy engedje be, mert a könyvtár hivatalosan zárva tart, de mindig van benn valaki a kutatók miatt. Hunt végre úgy érezte, használható nyomra akadt. Elköszönt, s miután Vera megígértette vele, hogy azonnal felhívja, amint megtud valamit, a kollégium felé indult.

18. Debrecen, Református kollégium, 2007. augusztus 13. Az iskola zömök, négyszögletes épülete lenyűgözte a New York-i újságírót. Kezdte megszokni, hogy Magyarországon az időt más mértékkel mérik, mint otthon, ennek ellenére furcsa érzéssel töltötte el, hogy Amerika felfedezése után alig ötven évvel már oktattak a debreceni kollégiumban. Amint a vaskos kapu kinyílt, egy idős férfi sietett elé. - Hunt úr? - kérdezte. Az újságíró bólintott. - Isten hozta, menjen csak fel a könyvtárba! - mutatott a portás a lépcső felé. Az amerikai végigsétált a vastag deszkákkal borított folyosón. Léptei nyomán porszemek szálltak fel, megmegcsillan-tak az ablakokon beömlő fényben. A vaskos falakból évszázadok ünnepélyessége áradt. Hunt azon sem lepődött volna meg, ha tógás diákok jöttek volna vele szemben a lépcsőn, hatalmas kódexekkel a hónuk alatt, az épület azonban teljesen kihaltnak tűnt. A könyvtár ajtaja nyikorogva tárult fel az első emeleten. A hosszúkás, boltíves terem fényes padlója ragyogott a napfényben. A zöld oszlopok ugyanilyen színűre festett fa galériát tartottak. A polcokon méretes ősrégi könyvek, kódexek sorakoztak. Asztalt, széket azonban sehol nem látott. Hunt hangosan köszönt. A belső terem felől léptek koppanása hallatszott, majd a következő pillanatban sovány, szemüveges, ötven körüli asszony tűnt fel az átjáróban. Végigmérte az amerikait. - Zárva vagyunk - jelentette ki. - Pálffy urat keresem.

- Még nincs benn. -Mikorra várható? Széttárta a karját. - Sohasem lehet tudni nála - magyarázta. - Tegnap sokáig bennmaradt egy fiatalemberrel. - Szőke, kék szemű? Talán ön is tudna nekem segíteni. - Igen, Hatvani professzorról érdeklődött. Az összes művét előszedték. - Láthatnám? - Mint már mondtam, zárva vagyunk. Sajnálom. Most pedig, ha megengedi... A nő kitárta a könyvtár ajtaját. Nem maradt más hátra, Huntnak ki kellett teregetnie a kártyáit: - Nézze, asszonyom, az a fiatalember, Gaál Balázs eltűnt. Nagyon fontos lenne kiderítenem, mivel foglalkozott, mielőtt nyoma veszett. - Maga rendőr? - Nem. A család barátja vagyok. - Mit is mondott, mi a neve? - Elnézést, még nem volt alkalmam bemutatkozni. Jonathan Hunt. A nő arckifejezése azonnal megváltozott a neve hallatán. Kíváncsian mérte végig. - Csak nem Egerből? Most Jonathan lepődött meg. - Tulajdonképpen igen - válaszolta. -Jonathan Hunt, a New York Timestól. Mi járatban Debrecenben? - Honnan ismerjük egymást? - kérdezte a férfi az asz-szony arcát fürkészve. Esküdni mert volna, hogy sohasem találkoztak. - Kicsi a világ - mosolygott a nő. - Az unokaöcsém, Száraz Gábor az érseki könyvtárban dolgozik. Ő mesélte, hogy maga ráakadt egy eredeti Gárdonyi-levélre. Gábor fejtette meg a titkosírást. A Gárdonyi-rajongás nálunk családi örökség, nagyapám irodalmár volt, imádta minden sorát. Levelezett is az öreggel, ez a kéziratgyűjteményünk alapja. Anyám is sok darabbal kiegészítette, s szerénység nélkül mondhatom, én is jó néhány példánnyal gazdagítottam a gyűjteményt. A húgom fia pedig a titkosírásának szakértője lett. Mondja, egyszer megmutatná nekem az ön tulajdonában lévő levelet? - Természetesen, ha legközelebb errefelé járok, feltétlenül magammal hozom - ígérte Jonathan. - Nagyszerű! Gábor elküldte faxon a másolatát, de mégiscsak más az eredetit látni. Ha pedig meg akar válni tőle, feltétlenül engem keressen meg először. Pénzem ugyan nincs sok, de talán tudnék olyan könyvritkaságot adni cserébe, ami érdekelné. Hunt mosolyogva bólogatott. - Szóljon már rám! Én csak itt fecsegek, de maga nem azért jött, hogy engem hallgasson. Mi is történt pontosan azzal a helyes fiatalemberrel? - Ma reggel eltűnt. A nővére nagyon aggódik érte, ezért segítek kideríteni, hová mehetett. - Jöjjön, megmutatom, mit olvasott tegnap. Odafent van az olvasóterem raktárában. A nő gondosan bezárta az ajtót, és egy emelettel feljebb vezette az újságírót. Hasonló helyiségbe jutottak, de itt a boltívek alatt barna asztalok sorakoztak katonás rendben, és a polcokat jóval későbbi korokból származó könyvek töltötték meg. A könyvtáros egyenesen a raktárba ment. - Nem Géza bácsi térdének való már a lépcsőzés, mindig ugyanarra a polcra teszi a raktárban, amit elővesz, és mi hordjuk a helyére. Szorosan egymás mellett álltak a roskadásig megrakott polcok. A könyvtáros a harmadik sorhoz vezette az újságírót. - Ezek volnának - mutatott egy halom régi könyvre. - Úgy látom, mind Hatvani professzor írása. A 18. században itt tanított, nagyszerű természettudós és orvos volt. Az utókor azonban nem tisztelte kellőképpen, Magyar Faustként emlegették. Vigye át nyugodtan az olvasóterembe a könyveket, ott kényelmesen böngészheti őket. Szóljon, ha végzett - mondta a könyvtáros, és eltűnt a raktár mélyén. Hunt felnyalábolta a kupacot, és óvatosan a szélső asztalhoz cipelte. A zömmel latin nyelvű tankönyvek között egy kéziratra lett figyelmes. Ezt is latin nyelven fogalmazták. Jonathan megpróbálta kisilabizálni a

betűket. Az egyetemen két évig tanulta a nyelvet, így ha minden szót nem is, de a mondatok nagy részét sikerült megfejtenie. Nem úgy a levél értelmét. írója ugyanis csak homályos utalásokat tett valami égi jövevényre, bölcsek kövére, üldözésre, menekülésre. Egy egész bekezdés foglalkozott azzal, hogy egy Szórádi nevű báró hogyan akarta rákényszeríteni valamire, ami ellen a professzor lelkiismerete lázadozott. Az utolsó mondat viszont elég egyértelműnek tűnt: a titok nyitja az evangélikusok soraiban keresendő. Már csak az volt a kér dés, mi a titok. Még egyszer elolvasta a levelet, de semmivel sem jutott előbbre. Belelapozott a tankönyvekbe, hátha talál valami nyomot, de az elsárgult, foszladozó oldalak felületes áttekintése nem vitte közelebb a rejtély megoldásához. - Sikerült valamit kiderítenie? - kérdezte a könyvtárosnő, aki hatalmas folyóiratkupaccal tért vissza a raktárból. - Sajnos nem. Hatvani professzor ugye református volt? - Természetesen, hiszen itt tanult és tanított, a könyvtárat is ő vezette egy időben. - Miért nevezték Magyar Faustnak? - Úgy tudom, az órán végzett kísérletei miatt ragasztották rá a diákok, azután meg elterjedt valahogy, de ha többet akar tudni erről, Géza bácsival kellene beszélnie. - Van evangélikus gyülekezet Debrecenben? - Igen, a Miklós utcában áll a templomuk. — És Hatvani idejében volt? — Azt nem tudom - ingatta fejét az asszony -, meg kellene nézni. Az asztalához sietett, valamit beírt a számítógép keresőjébe. — Lássuk csak, meg is van - intett Huntnak. - A 16. században a reformáció lutheri ágához csatlakoztak a hívek, a század második felében azonban a helvét ág képviselői vették át a gyülekezet irányítását. Ezt nézze mutatott a képernyőre: - „1796-ig nem adott életjelet Debrecenben az evangélikus gyülekezet. 1796. december 11-én, advent egyik vasárnapján Budaeus György tokaji lelkész tartott istentisztele tet ThirringLipótné udvari lakásában." Hatvani, ha jól emlékszem, 1786-ban halt meg, vagyis az ő idejében ezek szerint nem volt evangélikus gyülekezet, s nézze - görgette lejjebb a szöveget -, a templomot csak jó száz évvel később kezdték építeni.

19. Debrecen, evangélikus parókia, 2007. augusztus 13. A könyvtárosnő ötlete volt, hogy Hunt sétáljon el a Miklós utcai templomhoz, ha többet akar megtudni a debreceni evangélikus gyülekezet történetéről. Elkérte az újságíró telefonszámát, és megígérte, hogy felhívja, ha Pálffy Géza megérkezik a kollégiumba. A Miklós utcai templom megbújt a házak között, csak a harangtorony árulta el rendeltetését. Jonathan lenyomta a kilincset, a kapu hangos nyikorgással tárult ki. Épületekkel körbevett udvarra jutott. A templomba a harangláb alatti átjáróból lehetett belépni, ajtaját azonban zárva találta. - Mit óhajt? — kérdezte egy hang a háta mögül. Meghatározhatatlan korú, sötét hajú férfi tartott felé, bal lábát kicsit húzta. - A gyülekezet története érdekelne. On a lelkész? - A gondnok vagyok. - Beszélhetnék a lelkész úrral? - Elment. Hunt nem adta fel. - Meg tudná mondani, mikor jön vissza? -Nem. - Értem - bólintott az újságíró. Bal kezével megmasszírozta a tarkóját. Mindig ezt tette, ha valaki feldühítette. Egy ideig próbálta magát leszoktatni erről, de aztán rájött, hogy előnyére is fordíthatja, mert tudatosodik benne,

hogy az ingerültsége dühkitörésre készteti, így marad ideje megfékezni magát. Most is így történt: ahelyett hogy ráförmedt volna a barátságtalan emberre, elmosolyodott. - Biztos vagyok abban, hogy ön is tud segíteni nekem. A gondnok szemében érdeklődés szikrája villant. - Azt szeretném kideríteni, Hatvani István idejében volt-e evangélikus gyülekezet Debrecenben. A professzor a 18. század... A férfi türelmetlenül bólintott, ezzel jelezte, hogy tisztában van Hatvani kilétével. Nos, a professzor egyik levelében említi az evangélikus gyülekezetet... A titok nyitja az evangélikusok soraiban keresendő - fejezte be a gondnok rezzenéstelen arccal. - Maga tud a levélről? — csodálkozott Jonathan. A férfi bólintott. - Esetleg azt is tudja, milyen titokról van szó? — kapta fel a fejét Hunt. -Nem. Az újságíró legszívesebben megragadta volna a gondnok gallérját, hogy kirázza belőle a magyarázatot, de uralkodott magán. - Akkor honnan tud a titokról? - próbálkozott újra. - Tegnap egy fiatalember ugyanezzel kereste fel a lelkész urat. - Szőke, kék szemű, húsz év körüli? A gondnok bólintott. - És a lelkész úr mit mondott? - Azt, hogy a gyülekezet Hatvani halála után jött létre. Jonathan türelmetlenül várta a folytatást, de a férfi hallgatott. - Akkor vajon miért írhatta a professzor, hogy a titok nyitja a gyülekezetben található. A gondnok csak a vállát vonogatta. - A lelkész úr mit felelt erre? - Azt, hogy nem tudja. - A fiú nem kérdezett mást? -De. Jonathan tízig számolt magában, csak utána szólalt meg: - Mit kérdezett? - Valami meteorit felől érdeklődött, ami Hatvani tulajdonában volt. -És? - A lelkész úr erről nem tudott felvilágosítást adni. Hunt megelégelte a hiábavaló küzdelmet. Megköszönte a segítséget, és a kapuhoz indult. - Mi történt a fiúval? - Hogyan? — fordult vissza az amerikai. - Magát nem a titok, hanem a fiú érdekli. Ő sokkal izgalmasabb kérdéseket tett fel a lelkész úrnak. Maga jóval kevesebbet tud. Ennek csak egy magyarázata lehet. Hunt úgy döntött, hogy a gondnok fegyverével lő vissza: hallgatott, pedig igencsak érdekelte volna a magyarázat. - Nos, mi történt vele? - törte meg a csendet a férfi. - Eltűnt. - Maga rendőr? -Nem. A gondnok várta a folytatást, Hunt állta a tekintetét és hallgatott. - A fiatalok már csak ilyenek, egyszer eltűnnek, aztán előkerülnek - vonta meg a vállát a férfi. Hunt elköszönt, és kisétált a kapun. - Maga nem a megfelelő kérdést tette fel. Öt óra felé jöjjön vissza, addigra megjön a lelkész úr - kiáltotta utána a gondnok. - Mit kellett volna kérdeznem? - lépett vissza az utcáról Hunt, de a férfi addigra eltűnt az udvarról. Megismételte a kérdést, de csak saját szavai visszhangoztak a falakról.

20. Debrecen, 1786. november 17. Aranyosi Gergely órák óta várta, hogy egyedül maradjon a halottal, de csak nem fogytak el a kegyeletüket leróni szándékozók a ravatalnál. Az egész város gyászolta Hatvani Istvánt, mert aligha volt olyan család, amelynek valamelyik tagját ne tanította vagy gyógyította volna a professzor. Aranyosinak évek óta eszébe sem jutott a titokzatos doboz, amelyet az unokabátyja adott át megőrzésre. Egy ideig a szobájában, a szekrény alján rejtegette, de miután a professzor nem jött érte, felvitte a padlásra a többi kacat közé. Amikor nagy ritkán találkoztak, sohasem maradtak kettesben, mindig lábatlankodott körülöttük valaki, és Hatvani sem kereste az alkalmat, hogy érdeklődjék felőle, ezért ő sem tartotta fontosnak említeni. Nemcsak a professzor, más sem kereste a ládát, így aztán Aranyosi lassan megfeledkezett róla. Rokona halálhírére azonban vette a fáradságot, és felment a padlásra. Sokáig kellett keresnie, mire egy törött lábú szék alatt megtalálta. Vastagon belepte a por. Letisztogatta, és magával vitte a konyhába. Felidézte az estét, amelyen unokabátyja bekopogtatott hozzá. Halálosan fáradtnak tűnt, de ez nem lepte meg. Hiába nem jártak össze, távolról figyelemmel kísérte rokona sorsát. Tudta, hogy a tanítás mellett szinte minden idejét a betegek gyógyításával töltötte. A nyavalya nem nézi, alkalmas-e a doktornak az időpont, amikor leteríti áldozatát. Hatvani Istvánt az éjszaka kellős közepén is föl lehetett kelteni, ha a betegség súlyosnak tűnt. A kimerültség jelei mellett Aranyosit sokkal jobban aggasztotta azon az estén, hogy rokonát félni látta. Ilyesmi azelőtt sohasem fordult elő. Ő is hallotta a mendemondát, hogy a professzor az ördöggel cimborál, de csak legyintett rá, faragatlan diákcsínynek tartotta a tudákos cselekedetekről terjesztett gúnyiratokat. Hiába faggatta, Hatvani nem árulta el, mi történt vele. írt néhány sort, amit a ládába zárt, majd távozott. Aranyosi Gergely elméjébe ekkor fészkelte bele magát a gyanú, hátha nem teljesen alaptalanok a professzor természetfölötti képességeiről keringő pletykák. Tíz év telt el azóta. Akármi ijeszthette meg az unokabátyját, ma már nem jelenthet veszélyt, így okoskodott. Óvatosan megrázta a ládát. Valami nehéz tárgy mozdult meg benne, és ütődött a doboz falához. A kíváncsiság egyre jobban elhatalmasodott rajta. Megpróbálta felnyitni a láda tetejét, de nem sikerült. Zárszerkezetet viszont nem talált. Nekiállt felfeszíteni, de a fedél nem engedett. Ettől azonban még jobban izgatta a tartalma. Felállt, hogy valami szerszám után nézzen. Erős pengéjű kést vett elő a fiókból, azt dugta a résbe. A fedél reccsent egy nagyot, de a helyén maradt. Aranyosi elszégyellte magát. Unokabátyja megígértette vele, hogy soha nem nyitja fel a ládát. Most, hogy meghalt, ez a kívánsága a végakaratának tekinthető. Akármilyen titkot rejt a doboz, Hatvani nem akarta, hogy tudomást szerezzen róla. Fogta a ládát, hogy visszavigye a padlásra, de meggondolta magát. Ha unokabátyja úgy óhajtotta, hogy a titka ne kerüljön napvilágra, egyetlen hely van, ahol ez a kívánság teljesülhet. Végre az utolsó gyászoló is kiment a helyiségből, Aranyosi egyedül maradt. Becsukta az ajtót, és a koporsóhoz ment. Hatvani arca nyugalmat árasztott, mintha nem is halott lenne, csak aludna. Aranyosi imát mondott a lelki üdvéért, majd fogta a ládát, és a koporsó végébe, a bélés alá helyezte, és gon dosan visszahajtotta a szemfedőt. Megszemlélte munkáját, és elégedetten állapította meg, hogy az elrejtett tárgyból nem látszik semmi. Keresztet vetett, és távozott.

21. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 13. Hunt, miután tapodtad sem haladt annak kiderítésével, milyen titkot említett Hatvani a levelében, úgy döntött, sétával üti el az időt, amíg a könyvtáros értesíti, hogy a kollégiumba érkezett Pálffy Géza. Végigment a Piac utcán, miközben azon töprengett, milyen kérdést tehetett fel Balázs a lelkésznek. Már a pályaudvarnál járt. Szívesen gyalogolt volna céltalanul tovább, de nem akart túl messzire kerülni a kollégiumtól, ezért visszafordult. Ránézett az órájára, dél elmúlt. A gyomra, mintha csak erre várt volna, jelzett, hogy a kimaradt reggeli után ideje gondoskodni róla. Étteremre Hunt nem akarta pazarolni az idejét, ezért egy szendvicsbárba tért be. Rukkolás

paninit rendelt, és paradicsomlevet. Miután végzett, tovább csavargott a városban, de most a másik irányba indult, a villamos vonalát követte, miközben teljesen elmélyedt a gondolataiban. Telefonja csörgése zökkentette ki az elmélkedésből. Vera hívta, nem bírta tovább, hogy ne érdeklődjön arról, mit sikerült kiderítenie az öccséről. Jonathan megemlítette Hatvani levelét, de a lány a legapróbb részletről is tudni akart. Miután megtudta, hogy az újságíró mindössze néhány saroknyira van tőle, meghívta kávéra az intézetbe. Negyedóra múlva a portás régi ismerősként üdvözölte. Hunt biztosította, hogy odatalál a büfébe, és határozott léptekkel vágott át az udvaron. A lány már várta. A szokásos latte macchiatója mellé ezúttal islert rendelt, Hunt pedig eszpresszót kért. Amíg a fizi-kusnő a süteménnyel vigasztalta magát, Hunt összefoglalta, mit végzett. Vera szemmel láthatóan elszomorodott, hogy nem igazán sikerült közelebb jutni a rejtélyhez, hová tűnt Balázs. Jonathan azzal biztatta a lányt, ha végre találkozhat Pálffy Gézával, minden bizonnyal tisztábban lát majd. Addig is az interneten akart utánanézni Hatvaninak, kíváncsi volt, miért ragadt a professzorra a Magyar Faust elnevezés. A Fausthagyomány egyébként is régóta izgatta, akkor sem lesz elvesztegetett idő, amit ezzel tölt, ha Balázs eltűnése szempontjából végül zsákutcának bizonyul. Vera felajánlotta a számítógépét, mert neki a környezetanalitikai laboratóriumba akadt tennivalója. Átkísérte vendégét az irodájába, majd elviharzott. Hunt leült a lány asztalához. A képernyőt a Wikipédia Hatvaniról szóló cikke töltötte be. Vera ezek szerint már rá is keresett, míg Jonathan érkezésére várt. Az újságíró átfutotta a sorokat, de a Magyar Faust legendájáról nem tudott meg sokkal többet, viszont egy névvel gazdagabb lett. Az online lexikon is azzal magyarázta a hiedelmet, hogy a professzor fizikai kísérletei ihlették meg az élénk képzelőerejű diákokat. A cikk valószínűsíti, hogy Kazinczy Sámuel hajdúkerületi főorvos jegyezte le a legenda alapjául szolgáló történeteket. Hunt felírta a nevet noteszébe, és még egyszer elolvasta a professzor asztronómiai tevékenységéről szóló részt. E szerint ő határozta meg először Debrecen földrajzi fekvését csillagászati módszerrel, tanulmányozta az 1769 augusztusában feltűnt üstökös pályáját, valamint 1770. január 18-án az északi fényt. Meteoritokról nem esett szó. Hunt felidézte a levelet, és arra a következtetésre jutott, hogy az égi jövevény utalhat az üstökösre. Éppen ennek akart alaposabban utánajárni, amikor a lány gépe üzenet érkezését jelezte. A képernyő jobb alsó sarkán felvillant a feladó és szöveg első mondata: Kiderítettem, Balázs kivel találkozhatott. Gyere... A levelet Lehoczky Péter írta. Hunt ösztönösen az ikonra akart kattintani, de idejében észbe kapott, hogy nincs joga elolvasni a lány levelét. Úgy tűnt, Vera nemcsak őt vonta be öccse keresésébe. Kíváncsi volt, vajon a lány minden férfiismerősének kiadta-e a feladatot, vagy csak az elitklubnak. Hunt hiúságát sértette, hogy nincs egyedül, de végül belátta, ha Vera helyében lenne, ő is minden lehetőséget megragadna, hogy kiderítse öccse hollétét. Morfondírozott egy sort, felhívja-e a hírrel, hogy üzenete érkezett az igazgatótól, de arra jutott, Lehoczky bizonyára telefonon is keresni fogja, ha a beosztottja nem válaszol a levelére. Beírta a Google keresőjébe az üstökös, Hatvani szavakat, nagyjából tizenkétezer találatot kapott. Az első oldalon két hivatkozás volt más színnel jelölve: a Wikipédia cikke, amelyet az imént nézett meg, és egy gothic.hu nevű honlapon található írás. Az előbbit nyilvánvalóan Vera nyitotta meg, hiszen ez fogadta a képernyőn. A második azonban gyanúsnak tűnt. Az ördög kialakulása és forrásai - hirdette a cím. Nem tartotta valószínűnek, hogy felkelti egy fizikusnő érdeklődését. Még nem említette Verának sem az égi jövevényt a Hatvani-levélből, arra a következtetésre pedig mindössze néhány perce jutott, hogy ez kapcsolatban állhat a profesz-szor vizsgálta üstökössel. Tett egy próbát: a keresőbe csak a Hatvani szót írta be. Hétszázezernél több találata lett, de ezek zöme Hatvan városához kapcsolódott. Megpróbálkozott a tanár teljes nevével, így már csak háromszázezer hivatkozást jelzett a kereső. Átnézte az első tíz oldalt, a gothic.hu az ördögeivel nem volt közöttük. Vagyis minden bizonnyal Balázs kattintott a honlapra. Innen jött az ötlet, hogy átvizsgálja a böngészés előzményeit. Számos Hatvanival és meteorittal kapcsolatos oldalt talált, de mielőtt nekiállt volna átnézni ezeket, megakadt a szeme az egyik linken. Rákattintott. A Google oldala jött föl, a keresőmezőben a következő szavakkal: útlevél-hosszabbítás.

22.

Atommagkutató Intézet, 2007 augusztus 13. Szapora lépteket hallott a folyosóról, elkattintott az oldalról. Egyelőre korainak tartotta megosztani az információt Verával. Ha a fiú tényleg külföldre ment, úgysem tudják megállítani. Jonathanben egyre erősödött a gyanú, hogy a fiú nincs az országban, de megérzése szerint távozásának indoka nem pusztán a barátnője iránti szenvedélyben keresendő. -Az igazgató kiderítette, kit láttál Balázzsal pénteken a tónál. Gyere, átmegyünk hozzá! - rontott Vera az irodába. - Nem hiszem, hogy engem is hívott volna - mondta Hunt, és úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná a wikipédiás Hatvani-cikket. - Ne csacsiskodj! - torkolta le a lány. - Az öreg fontos nyom lehet, szeretném, ha te is hallanád, amit a főnököm mond. Egyébként találtál valami használhatót? - Sajnos egyelőre sötétben tapogatózom. Halvány sejtéseim persze vannak, de mindenképpen beszélnem kellene Pálffy úrral... - Remélem, hamarosan összejön a találkozó, de addig is tarts velem. Jonathant jobban izgatta, kivel beszélgetett Balázs olyan elmélyülten, mint az, hogy miként sül el az újabb találkozó Lehoczkyval, ezért követte a lányt. - Jaj, mondj már valamit a sejtésedről, megöl az aggodalom - unszolta útközben Vera. - Balázs, úgy tűnik, különösen nagy jelentőséget tulajdonított a levélnek, amelyet a telefonban már említettem. Latinul írták... - Latinul? Balázs egy szót sem tud latinul... - Pálffy viszont bizonyára igen, nyilván lefordította neki. Egyébként leginkább piszkozatnak tűnik az a levél. Nincs rajta címzett, sem dátum, ugyanakkor a professzor aláírta. Enélkül akár naplóbejegyzésnek is tekinthetnénk. Az is eszembe jutott, hogy egy tanúvallomás, amelyet az utókornak szánt. Van olyan ember, aki imádja, ha titkok veszik körül. Valószínűleg úgy érzi, ettől különleges. Hatvani viszont nem tűnik ilyen nek. Öt mintha nyomasztotta volna a rejtély. - Valami bűnt követett el? - kérdezte Vera.

Nem hiszem. Sokkal inkább ellene követtek el valamit. Egyetlen embert említ név szerint, valami bárót. Rá akarta kényszeríteni valamire a professzort, de a levél azt sugallja, nem sikerült. - Utánanéztél már ennek a bárónak? Még nem. Arra számítottam, mire végzek az evangélikus templomban, mehetek is vissza a kollégiumba Pálffyhoz, és őt kérdezem meg előbb. Hátha mindent tud a levélről, és akkor sok időt megspórolhatok. Őt is említettem Lehoczkynak. Azt mondta, ismeri az öreget, és ha kell, kideríti a címét. - Jó lenne, ha végre találkozhatnék vele - bólogatott Hunt. Vera egyet koppantott az igazgató ajtaján, és az engedélyt meg sem várva belépett az irodába. Lehoczky széles mosoly-lyal fogadta, s ezúttal arra is ügyelt, hogy Jonathan láttán ne hervadjon le az arcáról. Az újságíró figyelmét azonban nem kerülte el szája szegletének apró rándulása, amellyel az őszinte örömöt követően a színleltet tudatosan erőltette magára. Hunt ezt jó jelnek tekintette. Az udvariasságot mindig is nagyra becsülte. A férfi kezet fogott vele, és ezúttal az iroda sarkában álló háromszemélyes bőrkanapéra ültette őket, ő maga a fotelban foglalt helyet. - Parancsoltok valamit? Kávét, teát? Vera ásványvizet kért, Jonathan ezúttal elfogadott egy kávét. Lehoczky átszólt a titkárnőnek, és leadta a rendelést. Hallom, segít kideríteni Verocskának, mivel foglalkozott Balázs az eltűnése előtt. Nos, mire jutott? kérdezte Hunttól. Egyelőre nem sokra - mondta az újságíró, úgy vette észre, hogy az igazgató arcán megkönnyebbülés suhant át. Verára pillantott, de ő nem adta jelét, hogy észrevette volna.

- Verocska nagyon aggódik, ezért örülök, hogy segít neki. Az ön tapasztalatával minden bizonnyal hamarosan fény derül a titokra. - Túlbecsüli a képességeimet - szabadkozott Jonathan. - Ha nem tévedek, ennél sokkal bonyolultabb ügyeknek is a végére járt már. Hunt kezdte kínosan érezni magát, pedig sejtette, hogy az udvariassági körökkel van valami hátsó szándéka az igazgatónak. Vera feszülten figyelt. - Az intézetünknek egyformán fontos minden munkatársunk problémája, ráadásul Balázst nagyon megkedveltük az elmúlt hetekben, ezért mi is minden támogatást megadunk a felkutatásához. A lány hálásan nézett főnökére. Hunt mosolygott magában. Megérkeztek az italok, az igazgató bosszús pillantással várta ki, míg a titkárnő elrendezgette a poharakat. - Verocska említette, hogy a kollégiumban egy Hatvanilevél jutott Balázs kezébe, jómagam is oda jártam, kérdezzen bátran a professzorról. - Miért nevezték Magyar Faustnak? Lehoczky kiselőadásba kezdett, de nem szolgált több információval a Wikipédia cikkénél. - Hallott egy Szórádi nevű báróról? Az igazgató elgondolkozott, végül megrázta a fejét. - Erről Pálffy Géza bácsit kéne megkérdezni. Hallom, nem sikerült megtalálnia. - Egyelőre még nem ment be a kollégiumban — szólt közbe Vera. Hunt kíváncsi lett volna, érzékeli-e kettejük szellemi párbaját, és ezért avatkozott a beszélgetésbe, de mivel ezt nem kérdezheti meg a lánytól, úgy döntött, ösztönösen állt mellé, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Nevetségesnek tartotta az igazgató kakaskodását, de mert belement a játékba, szeretett volna győztesként kikerülni belőle. Maga is meglepődött, amikor ezt végiggondolta. - Margitka! - pattant fel Lehoczky, és a titkárnő ajtajához sietett. - Kikeresné Pálffy Géza címét a nyilvántartásból? Dolgozott nekünk, amikor az intézet történetét állítottuk össze. Hunt Verára nézett. A lány az alsó ajkába harapott idegességében. Amikor észrevette, hogy Jonathan nézi, rámosolygott. A szája szegletében két kis gödröcske jelent meg, a tekintete azonban gondterhelt maradt. - Míg meglesz a cím, addig is térjünk a tárgyra - mondta Lehoczky. — Balázs Vonyec Karcsi bácsival találkozott, ő volt az intézet első gondnoka, még Szalay Sándor hozta ide annak idején. Jó néhány éve nyugdíjas már, s mivel mindannyian tiszteljük, kedvére járhat-kelhet az Atomkiban. - Elképzelhetőnek tartja, hogy ő beszélt Balázsnak Hatvaniról? Lehoczky a fejét rázta. - Kizárt. Elég egyszerű ember. Mindig is a gépek érdekelték, sokat segített a kísérleteknél, de vérbeli gondnok volt. Mindent tud az épületekről, az utolsó pincezugot is úgy ismeri, mint a tenyerét, sokszor még most is tőle kérdezzük meg, ha valami régi kacatot keresünk. Ha gondolod - fordult Verához -, este beugrom hozzá, és kifaggatom, mit mesélt Balázsnak. Itt lakik a közelben. -Nem hívhatnánk fel most? - türelmetlenkedett a lány. -Úgy tudom, nincs mobilja, de várj egy percet, megkérdezem Margitkát. Míg az igazgató a titkárnővel beszélt, Vera Huntra nézett. - Szerinted? Jonathan megvonta a vállát. - Egyelőre nem áll össze a kép. Balázs nagy érdeklődéssel hallgatta az öreget, nem hiszem, hogy az épületekről lett volna szó. - Remélem, meglesz a száma. Megőrjít ez az örökös várakozás. - Pálffy úr címe - nyomott Vera kezébe egy sárga jegyzetlapot Lehoczky -, de Karcsi bácsinak sajnos nincs meg a száma. Margitka szerint nincs is telefonja. - Nem mehetne el hozzá Jonathan most rögtön? - kérdezte a lány. - Nem tudom, hogyan fogadna egy idegent - morfondírozott az igazgató. - Ha nincs ellene kifogása, szívesen meglátogatnám - ajánlkozott Hunt.

- Végül is egy próbát megér - bólintott Lehoczky. - Úgyis bizonytalan, hogy este mikor végzek. Margitka elmagyarázza, merre kell menni. Hunt felállt, Verát azonban még marasztalta az igazgató. - Hogy áll a liofilizáló tesztje? - kérdezte, miután elbúcsúzott az újságírótól. Jonathan a választ már nem hallotta, mert a titkárnő a másik szobában lelkesen magyarázni kezdte, merre induljon, még egy szakadozott Debrecen-térképet is előkotort valahonnan.

23. Debrecen, 2007. augusztus 13. A térképre nem volt szükség, az egykori gondnok mindösz-sze néhány utcányira lakott az Atommagkutató Intézettől. Régi, földszintes házak álltak szorosan egymás mellett, csak egy-egy új építésű lógott ki a sorból. A 22-es szám nem tartozott ezek közé. Jó száz éve épülhetett, ahol nem hullott még le a megállapíthatatlan színű vakolat, ott is csak a szentlélek tartotta, úgy fel volt táskásodva, hogy Hunt kényelmesen becsúsztathatta volna mögé a karját. A kocsibejárót felverte a gaz, a kétszárnyú kapu zárján is látszott, hogy évek óta nem használták. Csengőt nem látott sehol. Az egyik szárnyba vágott bejárat megereszkedett kissé, de legalább a kilincse fényesen csillogott. Az amerikai kopogott, de nem kapott választ. Megpróbált benyitni, az összeszáradt ajtó engedett egy kicsit, majd elakadt. Jonathan hátrébb lépett, és körülnézett. Az utcán egy lélek sem járt. A ház ablakairól lepattogzott a festék java része, az elszürkült fa védtelenül birkózott az időjárás viszontagságaival. Az Atomkiban hallottak alapján sokkal inkább karbantartottnak képzelte a gondnok otthonát. A három ablak közül kettőben a két üveg között téli szigetelésül szolgáló párna díszelgett, az utolsó azonban résnyire nyitva állt. Odasétált, megkocogtatta a párkányt, és várt. Már éppen a szomszédhoz indult volna, hogy megérdeklődje, mikor szokott otthon tartózkodni a gondnok, amikor lebbent a függöny, és egy matróna korú asszony ráncos arca tűnt fel a résben. Ormótlan, szódásüveg vastagságú szemüveget viselt, amely hatalmasra nagyította a szemét. Jonathan intett, hogy nyissa ki az ablakot. Az asszony eltűnt, majd kisvártatva újra felbukkant. A szemüvegére még egy másikat is biggyesztett. Csigalassúsággal nyitotta ki az ablakot. - Elnézést a zavarásért, Vonyec Károlyhoz jöttem. Ki keresi? - reccsent rá a hölgy. Hangját valószínűleg cigaretta mélyítette férfiassá. E szenvedélyére utalt csontsovány termete is. A műszálas ruhából kikandikáló vállcsontja szinte átbökte szürke bőrét. Jonathan Hunt vagyok. Lehoczky úr adta meg Karcsi bácsi címét. Az asszonynak nemcsak a látásával volt gondja, de a hallásával is. - Kicsoda? Jonathan megismételte. - Ki küldte? - Lehoczky Péter, az Atomki igazgatója. - Menjen csak be a kapun, az udvaron balra! - Nincs nyitva! -Nincs? - csodálkozott az asszony. - Mindig úgy hagyjuk napközben. - Most zárva van. - Akkor várjon, megkérdezem! Becsukta az ablakot, gondosan eligazította a függönyt, és eltűnt. Hosszú percekig nem történt semmi. Hunt már arra gyanakodott, az asszony egész egyszerűen megfeledkezett róla, amikor fordult a kulcs a zárban. - Károly kicsit gyengélkedik - mondta, és pipaszár lábával a kocsibejárón át az udvar felé csoszogott. — Nem értem, miért zárta be a kaput, tudja, mennyire nehezen mozgok — morgott az asszony. Az utcafronti épület L alakban folytatódott a tökéletesen rendben tartott udvaron. Középütt egy szilvafa adott némi árnyékot, körülötte a füvet gondosan nyírták. A járdát virágágyás szegélyezte. Az udvari lakás faláról is pergett a vakolat, de az ablakokat frissen mázolták. Az ajtó résnyire nyitva állt.

- Menjen csak be! — engedte maga elé az asszony. Hunt a konyhába jutott. Ablaka nem volt, csak az ajtó üvege bocsátott be némi fényt. Egy óriási macska fejvesztve rohant ki a lába mellett. Zöldre festett konyhaszekrény, ősrégi gáztűzhely, ebédlőasztal két székkel alkotta a berendezést. Jonathan hangosan köszönt, de nem kapott választ. A konyhából nyílt a szoba. Az újságíró bekopogott. Halk, nyöszörgésre emlékeztető hangot hallott. Belépett. A szobát sötétbarna, politúrozott bútorok uralták, mindössze egy dohányzóasztalnak és két kis fotelnak maradt hely középen. Az egyik mellett a földön bot hevert. Az ajtó mögötti bevetett ágyon találta meg az Atommagkutató Intézet kertjében látott öreget. Fejét legalább három párna támasztotta alá, így félig ülő helyzetben feküdt. - Jól van? - kérdezte Hunt. A gyengélkedés nem igazán fejezte ki az egykori gondnok állapotát: halálos betegnek tűnt. Arca hófehér, nehezen kapkodta a levegőt. - Szalay professzor úr küldte? - kérdezte az öreg elfúló hangon. — Mindjárt indulok! Megpróbált feltápászkodni, de nem volt elég ereje hozzá. Hunt az ágy mellé húzta az egyik fotelt, és leült. - Engem Lehoczky úr küldött. Az öreg szemmel láthatóan megijedt. - A szakállas ember? Menjen! Menjen innen. Megint megpróbált felállni. - Nem, neki nincs szakálla, az Atomki igazgatója... - Szalay tanár úr, az más. Megyek már, kicsit elaludtam..., de mondja meg, máris ott vagyok... A teknősöket meg kell etetni. Hunt gyengéden visszanyomta az öreget az ágyra. Közel hajolt hozzá, de nem érzett alkoholszagot. Maradjon csak, nem kell ma bemenni, pihenjen, a teknősöket már megetették. Akkor jó - derült föl a gondnok arca -, attól, hogy halhatatlanok, enni még kell nekik... A tanár úr is megmondta, az ördög a részletekben van! A nyomelemek, mindig ezt mondta. Teljesen kimerítette a beszéd, lehunyta a szemét, úgy pihegett. - Tanár úr... - mosolyodott el, amikor újra kinyitotta. - Hát eljött! Mindig ígérte, hogy egyszer meglátogat. Megyek, megfőzöm a pörköltet... Hol a botom? Az öreg megmozdította a lábát, majd nagy nehezen az ágy széléhez emelte. - Segítsen már, tanár úr! - nyújtotta reszkető kezét Huntnak. Az újságíró zavartan suttogta, hogy feküdjön vissza. A gondnok hirtelen megmerevedett. - Jaj, nem vettem húst a piacon, elfelejtettem. Látja, hogy öregszem, már ennyit sem tudok észben tartani... Tanár úr! —markolta meg Jonathan karját. — Segítsen! A szakállas... Tud a falról! - riadtan meredt Hunt arcába. Léptek csoszogása hallatszott a konyha felől. - Visszajött! - kiáltotta az öreg, és megpróbált a fal felé húzódni, de nem tudta magát megtámasztani, így csak vergődött, mint egy hátára fordított bogár. Az öregasszony lépett a szobába. - Ki jött vissza, Karcsi? - kérdezte, miközben vaksin bámulta a jelenetet. - A szakállas ember! Meg akarja kaparintani a követ! - Ejnye már, beszélsz összevissza — mondta a nő, miután egész közelről Hunt arcába bámult. - Ennek a fiatalembernek teljesen csupasz az arca. Ezt még én is látom. Ettől kissé megnyugodott az öreg, abbahagyta a kapálózást. - Máskor is volt ilyen rohama? — kérdezte Jonathan az asszonyt. - Ebben a korban már mindenkinek vannak rossz napjai. Múlt pénteken én is alig bírtam kikelni az ágyból. - Nem kellene orvost hívni? - Gondolja? Gyakorlatilag nincs magánál. Félrebeszél. Tudja, ki az orvosa? - A Kövesdi doktor, hozzám is ő szokott jönni. - Fel tudná hívni?

Rátette a fiam az egyes gombra, azt mondta, ha baj van, csak azt nyomjam meg. Ha meg nem veszik fel, a kettest, az a mentő. - Hát akkor nyomja meg az egyest! - javasolta Hunt. Az asszony kicsoszogott a szobából. Karcsi bácsi eközben mintha elaludt volna, lélegzése egyenletesebbé vált, homlokán valamelyest kisimultak a ráncok. Hunt alaposan megvizsgálta először az öreget, majd az otthonát. Dulakodásnak nem látta nyomát, csak a bot hevert a földön, de az magától is eldőlhetett. - Maga az, tanár úr? - szólalt meg a gondnok. Nem, én Jonathan Hunt vagyok. Gaál Balázs miatt vagyok itt, pénteken beszélgetett vele az Atomki udvarán. A teknősök! — kiáltott fel az öreg. — Az örök élet! A kő a falban! Nyomelemek! Ha elviszi a szakállas, a teknőseimnek végük. Be kell mennem! Szólni kell a tanár úrnak, hogy már nem biztonságos. A szakállas tudja. - Mit tud? - kérdezte Hunt. A gondnok, mintha álmából tért volna magához, feltámaszkodott, és kerek szemmel bámult Huntra. - Kicsoda maga? Jonathan újra elmondta, mi járatban van. - Nem viheti el! Menjen innen! - kiáltotta kétségbeesetten. Végül visszahanyatlott az ágyra, és rémülten pislogott. Hunt belátta, hogy nem faggathatja tovább. Kiment, és behúzta maga után az ajtót. Az udvaron megvárta, míg az asszony befejezi a telefonálást. A nyitott ablakon minden szó kihallatszott. A gondnok lakásából kiszökő macska a párkányon pöffeszkedett. - Kövesdi doktor szabadságon van - mondta az idős nő, amikor visszabotorkált az udvarra. Azt mondták, hívjam a mentőt. - Sikerült? - Mindjárt jönnek - mondta a nő. - Látta a szakállas embert? - kérdezte Hunt. - Azt láttam, hogy délelőtt valaki meglátogatta, csodálkoztam is, mert nem nagyon szokott vendéget fogadni... de hogy szakállas volt-e? Az én szememmel? — legyintett. — Világos ruhában volt. - Veszekedtek? Az asszony a fejét ingatta. - Bánthatta Vonyec urat? - A hangja alapján úriembernek tűnt, engem például hölgyemnek szólított. - Mennyi ideig volt itt? - Nem soká, úgy negyedórát. - Járt itt azelőtt is az az ember? - Nem — állította határozottan a nő. - Nemigen jár hozzá senki. A felesége rég meghalt már. Van vagy harminc éve. A fia disszidált Amerikába még a hatvanas években, a rendszerváltoztatás után egyszer hazajött, de azóta nem láttam. - Most mennem kell - mondta Hunt -, de felírnám a számát, ha megengedi, hogy érdeklődhessek Karcsi bácsi állapota felől. Az asszony bólintott, és lediktálta a telefonszámát, Jonathan bejegyezte a noteszébe. - Szabad a kedves nevét? - Aranka néni. Ugye nem lesz baja Karcsinak? Sokat veszekszünk a macska miatt. Ki nem állhatja, én meg hiába mondom Cilinek, hogy ne menjen be hozzá. De hát egy macskának beszélhet az ember, nem igaz? Sziréna harsant a távolban, nagyjából ezzel egy időben megszólalt Hunt mobilja. A könyvtárosnő hívta, hogy megérkezett Pálffy Géza a kollégiumba. Jonathan elköszönt Aranka nénitől, és kilépett a házból. Az utca végén éppen akkor fordult be a mentő.

24. Debrecen, Péterfia utcai temető, 1821. június 20. Kegyetlenül tűzött a nap, Szél Józsefről szakadt a veríték. Három sírral végzett már, a negyediknél is közel járt a koporsóhoz, de minden ásónyi földért keményen meg kellett dolgoznia. A sírkőre vésett feliratról rég lekopott a festék, ráadásul latinul írták, így hiába ismerte úgy-ahogy a betűket, nem sokat tudott kisilabizálni. Stephanus, med. doct. phil. Debreci... Rimaszombat. Végül is mindegy, fő, hogy mihamarabb végezzen a csontok kiásásával. Ahogy az ásó koppant a koporsón, a városi tanács felügyelője rögtön szaladt is hozzá. Ha értéket, ékszert találnak a sírban, azt maradéktalanul be kellett szolgáltatni a kincstárnak. Ezért nem a nincstelen napszámosok közül válogatták össze a temető felszámolását végző munkásokat, és valószínűleg ezért fizettek dupla bért. Szél József szappanfőző mester volt, de a múlt évi tűzvészben leégett a műhelye. Már azt is hitelből építette, így újról nem is álmodhatott, örült, ha az évi hatszázalékos kamatot fizetni tudta. Elvállalt minden munkát, hogy feleségét és két kisgyerekét etesse, nem válogatott akkor sem, ha a többi céhtárs műhelyében nem akadt éppen tennivaló, ahogy ez az elmúlt hónapokban gyakorta előfordult. Rossz volt a tavalyi termés, csökkent a szappan iránti kereslet, aki csak tehette, otthon kotyvasztotta magának, nem költött a híres debreceni szappanra, amely kiváló hortobágyi sziksóval, marhafaggyúból készült. Kapva kapott hát az alkalmon, amikor fülébe jutott a hír, hogy a Péterfia utcai református temető északi felét felszámolják, hogy utat építsenek a rohamosan terjeszkedő város újonnan meghódított területei felé. Árnyék vetült a szappanfőzőre, a felügyelő állt a sír fölött. — No, ez is megvolna? Emeld csak fel a koporsófedőt! Nem volt rossz ember a felügyelő, nem hajtotta őket túl. Ebéd után még egy kis pihenőt is engedélyezett az árnyékban, de az ellenőrzést szigorúan vette. A szappanfőző ásóját a fedél alá tolta, majd megrángatta. A korhadt fa több darabra tört. A férfi orrába kíméletlenül betolakodott az enyészet szaga, de nem ez volt a legrosszabb, a marhafaggyú főzése sem tarto zott az illatos tevékenységek közé, a csontok érintésétől sokkal jobban iszonyodott. Különösen a koponyát gyűlölte megfogni, túlságosan emlékeztette az egykori hús-vér emberre, és arra, mivé lesz ő is a röpke földi élet után. A felügyelő már odakészítette a vastepsit a sír szélére. Abba kellett az összes csontot bepakolni. - Ahogy látom, ez Hatvani professzor sírja - mormogta inkább magának, mint a munkásnak. - Végül őt is elvitte az ördög. Egyelőre ne tedd a csontokat a közös gödörbe, megkérdem, mit kezdjünk velük. A sírásó fölegyenesedett, nagyot szippantott a friss levegőből, majd leguggolt, és gyors mozdulatokkal szedni kezdte a földi maradványokat. A lábnál, a fedél összetört deszkája alatt egy kis ládikába ütközött a keze. Egészen jó állapotban maradt. Felpillantott. A város emberét nem látta maga fölött. Villámgyorsan földet kapart a dobozra, majd kényelmes mozdulatokkal kidobálta a koporsó deszkáit. Amikor végzett, a felügyelő belenézett az üres sírba, és megadta az engedélyt a visszatemetésre. Szél József megvárta, míg kellőképpen eltávolodik, csak utána vetette rá magát a dobozra, amelyben kincset sejtett. Megpróbálta levenni a tetejét, de nem engedett, pedig semmilyen zárszerkezetet nem látott rajta. Fogta az ásóját, és jókorát sújtott vele. A doboz darabokra hullt. Csalódottan látta, hogy mindössze néhány papiros és egy fekete kő volt benne. Forgatta egy darabig, s közben azon tanakodott, megmutassa-e a felügyelőnek. Azt mondták, az aranyat és az ezüstöt kell beszolgáltatni, ez pedig biztosan nem az. Ugyanakkor eszébe jutott, hogy néhány évvel azelőtt az egyik cimborája valami különös ásványt talált. Elvitte a kollégiumba, ahol kapott érte némi pénzt. Úgy döntött, ő is szerencsét próbál. Kimászott a gödörből, és a fához ment, ahol a holmiját hagyta. A követ a tarisznyájába rejtette az írással együtt. Ivott egy kis vizet, üldögélt néhány percet, majd visszament a sírgödörhöz, hogy betemesse. Addigra a csontokat tartalmazó vastepsit elvitte valaki.

25. Református kollégium, 2007 augusztus 13.

— Hatvani professzor földi maradványai soha többé nem kerültek elő. Csak reménykedhetünk, hogy a Péterfia utcai temető déli felében ásott tömegsírban pihen, az északi oldal többi csontjával együtt, és nem lopta el valaki, hogy a tudákos hírében álló doktor maradványait bűnös célokra használja fel - magyarázta Pálffy Géza Huntnak a könyvtár első emeleti, régi kéziratokkal megrakott polcai között. - A múlt század első felében végül a megmaradt sírokat is felszámolták. - A tudákost úgy kell érteni, hogy tudós? — vágott közbe Hunt. - A magyar hiedelemvilágban tudákosnak, vajákosnak hívták és ördögi képességeket tulajdonítottak azoknak az embereknek, akik gyógyítóként tevékenykedtek. - A nyugdíjas tudománytörténészből csak úgy ömlöttek a szavak. Amikor az újságíró Hatvaniról kérdezte, alig győzött jegyzetelni. - Szél József még aznap behozta a kollégiumba a sírban talált követ a papirosokkal együtt. Állítólag a sírkövet is magával cipelte, de a kapus azt mondta, nem tudnak mit kezdeni vele. Ám én ezt kétlem, egyrészt a síremlék igen súlyos, szállítóeszköz nélkül aligha bírta el a szappanfőző, másrészt kizártnak tartom, hogy a kollégium bármelyik polgára az igencsak nagy tiszteletben álló professzor sírkövét ebek harmincadjára juttatta volna. Ugyanis az történt, hogy a sírkő egy parasztgazda portáján kerékvetőként szolgált évtizedeken át, míg valaki észrevette, és a kollégiumba hozatta, ahol azóta nagy becsben őrizzük, ön is megtekintheti a lépcsőfordulóban. - Mi történt a sírban talált ásvánnyal? - kérdezte Jonathan Hunt. - Várjon, ne szaladjunk annyira előre, tudniillik Balázs kérésére utánanéztem annak, hogy mi történt Szél Józseffel, és meglehetősen érdekes adatokra bukkantam ma délelőtt a levéltárban. Egy régi jegyzőkönyv szerint néhány nappal azután, hogy a követ behozta, a szappanfőző felesége bejelentést tett a városkapitányságon, hogy a férje eltűnt. A nyomozás kiderítette, a lakhelyéhez közeli italmérésben Szél fennhangon mesélte, hogy micsoda ásványt talált az egyik koporsóban, s hogy a kollégium gazdagon megjutalmazta, amiért beszolgáltatta. A helyiségben tartózkodott egy Szórádi Mihály nevű ember, aki a kocsmából Szél Józseffel távozott. Akkor látták élve utoljára. Az ivócimborák egyike azt vallotta, hogy odakint hallotta, Szórádi heves szóváltásba keveredett a szappanfőzővel. Ez a Szórádi elszegényedett nemes volt, ahogy a jegyzőkönyv megállapította, erőszakos ember hírében állt, senki sem tudta, miből tartotta fenn magát. Végül egy halállal végződő verekedés után karcerba csukták, de Szél meggyilkolását sohasem ismerte be. A tanár jelentőségteljesen nézett az amerikaira, miközben elégedett hátradőlt a széken. - Ha a kő érdekelte, miért ölte volna meg a szappanfőzőt, miután már leadta a kollégiumban? morfondírozott Hunt. - Azt mondta, olvasta Hatvani levelét, amelyet Balázsnak mutattam... Az amerikai a homlokára csapott. - Mit mondott, hogy hívták? - Szórádi Mihály. - A báró, akit a professzor említett. - No, azt kétlem - mosolygott Pálffy, szemüvege megcsillant a délutáni napfényben. - Hatvani 1786-ban halt meg, a levelet nem tudjuk pontosan, mikor írta, de tételezzük fel, hogy a halála évében. Ha a báró mindössze húszévesen zsarolta meg a professzort, a sír feltárásakor ötvenöt esztendősnek kellett lennie, márpedig ezt a Szórádit fiatalembernek írták le, és báró sem volt. Megpróbáltam a levéltárban utánanézni a családnak, de egyelőre nem találtam a nyomát. Természetesen nem adom fel a kutatást - tette hozzá a tanár. - Már csak azt kell kideríteni, miért volt annyira fontos a Szórádi családnak a meteorit, hogy megzsarolják a profesz-szort, és évtizedekkel a halála után esetleg gyilkoljanak érte. Merthogy az a lebkő lehetett a sírban, amelyet Hatvani még Utrechtben vásárolt. - De Balázs erről nem tudhat — jegyezte meg Hunt. - A meteoritról igen, a zsarolásról is, de az ifjabb Szórádiról és a feltételezett gyilkosságról nem. Jöjjön velem - mondta az öreg, és korához képest meglepő fürgeséggel pattant föl, hogy a földszinti iskolamúzeumba vezesse.

- Miután Szél József a követ leadta, a kollégium padlására került jó harminc évre, sok más ásvánnyal, régiséggel együtt, de szerencsére készült róla egy részletes feljegyzés, amely Elekes-Tót Mihály, az ásványtan professzorának kezébe került 1857-ben. Tudja, miről nevezetes az az év? De Hunt nem tudta.

II.

FEJEZET

GYILKOS KRISTÁLY 26. Kaba, 1857. április 15. Szilágyi Gábor házának tornácán szunyókált, az egész napi munka a földjén meglehetősen elfárasztotta. Bekecsében nem fázott, de tudta, az éjszaka hideg lesz, ennek ellenére nem bírt erőt venni magán, hogy betérjen a házba, és a kényelmes ágyba bújjon. Csak még egy szemhunyásnyit, mondta magának, amikor elzsibbadt lábát megmozdította, azután újra elaludt. A következő pillanatban azonban riadtan ugrott talpra. Egyre hangosabb sistergés hallatszott, amely pokoli dörgésbe ment át. Nem úgy, ahogy nyári viharban az ég mennydörög, nem olyan hirtelen csattanással, hanem fokozatosan erősödve, mintha valami hatalmas épület dőlne össze, csak sokkal fülhasogatóbb zajjal. A közeli falu, Földes felől nappali fényt árasztva szekérnyi izzó golyóbis közeledett a föld felé, hatalmas lángcsóvát húzott maga mögött. A gazda ijedten ugrott a tornác oszlopa mögé, de a különös égi jövevény messze a házától, a határban csapódott be hatalmas robajjal. Úgy érezte, a lába alatt megremeg a föld. Keresztet vetett, úgy bámult a sötétbe, Földes irányába. Örömmel állapította meg, hogy újabb golyóbis nem követte az előzőt, hálát adott hát Istennek, és bement a házba, hogy saját borával öblítse le nagy ijedségét. Még vagy fél órán át járőrözött a tornác és a konyha között, míg újra elálmosodott, s mivel semmi nem vallott arra, hogy elérkezett volna a világvége, levetkőzött, és bebújt az ágyába. Másnap hajnalban kelt, ahogy mindig. Zavaros álmot látott, ami teljesen kiverte fejéből az éjszakai tüneményt. Miután alaposan megreggelizett az előző nap megkezdett szalonnából, befogta a lovát a szekér elé, felpakolta a szükséges szerszámokat, a vetnivalót, és közeli földjére indult. Boris, az idős kanca egykedvűen poroszkált a poros úton, akár kocsis nélkül is célhoz ért volna, nem kellett irányítani. A nap fényesen sütött, újabb meleg nap ígérkezett, kiválóan alkalmas a mezei munkához. A gazdát csak a szárazság aggasztotta, hetek óta nem esett, és ha nem jön meg az eső hamarosan, kárba veszhet fáradságos munkája. Félúton járhatott, amikor lova hirtelen megtorpant. Felhorkant, pofáját az égnek emelte, ínyét felhúzta sárga fogairól, és rémülten szimatolt a levegőbe. A gazda az útra meredt, de elsőre nem látott semmit. Ostorával meglegyintette az állatot, ám Boris megmakacsolta magát, nem mozdult. Erősebben megcsördítette, a jószág idegesen felnyerített, de helyben maradt. Szilágyi Gábor nagyot köpött dühében, s belátta, az ostor kevés, hogy továbbhaladásra bírja a kivénhedt kancát. Leugrott a bakról, és akkor felfedezte, mitől rettent meg az állat. A szekérút porába kétökölnyi, fekete kő ékelődött, a talaj megrepedezett körülötte. Közelebb hajolt, de nem érintette meg. Ha a ló megijedt, biztosan van rá oka, gondolta. Megfogta a zablát, és addig rángatta oldalra, míg Boris kibillent az egyensúlyából, így kénytelen volt megindulni, ha nem akart eldőlni. Olyan nagy ívben kerülte meg a követ, ahogy csak bírta. Miután jó néhány ölnyire maguk mögött hagyták, a jószág szemmel láthatóan megnyugodott. Folytatták tovább az útjukat. A földjén Szilágyi úgy belemerült a munkába, hogy el is felejtette a reggeli megtorpanást. Ahogy Boris fölött szálltak el az évek, úgy lett egyre makacsabb. Néha reggelente szabályosan üldözni kellett a karámban, hogy befoghassa. Gazdája aggódva gondolt a napra, amikor végképp kidől a jószág, és újat kell vennie a debreceni

vásáron. Régóta rakosgatta már félre a pénzt, de ekkora kiadás gondolata a kedvét szegte. Hamarosan elveszi Szűcs Katinkát, a lakodalom is egy vagyonba kerül majd, a jegy ajándékról nem is beszélve. Dél körül megjött a szomszéd parcella bérlője, Szőke Farkas János is. Máskor csak intettek egymásnak, de az egyébként mogorva gazda igen beszédes kedvében volt. Hallottad, hogy hullócsillag esett a határra? - kérdezte izgatottan. Nemcsak hallottam, de bizony láttam is - felelte büszkén az ifjabbik parasztember. Ezek szerint ez volt a nagy égi fényesség. Mindenki azt beszéli, vajon mit hoz ez a falura. Itt kell lennie valahol a közelben. - Akkor én megtaláltam! - húzta ki magát Szilágyi Gábor. - Hogy mondod? - csodálkozott el a gazda. Reggel az úton egy ronda kőtől annyira megijedt a lovam, hogy úgy kellett elvonszolni onnan. Olyan rusnya volt, mintha egyenesen a pokolból kerül volna oda. Megtaláltad a hullócsillagot? - tátotta el a száját Szőke Farkas János. - Meg én! - bólintott Szilágyi, de mert javában dologidő volt, nem beszéltek többet. A szomszéd gazda végzett hamarabb, kezdett sötétedni, mire Szilágyi felpakolt a szekérre, és hazaindult. A falu szélén már várták. Mindenki az égi jövevényről beszélt. Meg sem engedték Szilágyinak, hogy hazatérjen, felugrottak a szekérre, hogy azonnal vigye őket a hullócsillaghoz. Miután a kisbíró, és ami még sokkal fontosabb, Szűcs Katinka apja is ott volt a kíváncsiskodók között, a fiatalember dagadó szívvel fordult vissza. A követ ugyanúgy találták, ahogy reggel Szilágyi látta. 0 maga úgy ítélte, a találás jogán az övé a kő, ám amikor Szűcs azt javasolta, törjék meg, nem rejt-e aranyat vagy más értéket, nagyvonalúan megengedte, hogy leendő apja lehasítson belőle egy darabot, sőt még fejszéjét is felajánlotta, annak ellenére, hogy tartott attól, kicsorbul a gondosan fent éle. Szűcs János magasba emelte a szerszámot, és lesújtott.

27. Református kollégium, 2007. augusztus 13. - Szerencsére csupán egy kis darabot hasítottak le róla a kabaiak. Mivel ércet nem találtak benne, csak ezt osztották szét egymás között. A kisbíró javasolta Szilágyi Gábornak, hogy adja oda a követ a debreceni kollégiumnak tudományos vizsgálat céljából. Azzal kecsegtette, az iskola gazdagon megjutalmazza majd, mert ilyen lebkő jó, ha százévente egyszer hull az égből. Hogy kapott-e érte végül valamit, arról nincs feljegyzés. Mindenesetre a derék gazda neve mindmáig fennmaradt - magyarázta a nyugdíjas tanár Huntnak. - Akarja látni a mi drága kincsünket? — kérdezte. Jonathan bólintott, a történész erre bevezette a múzeum belső szobájába. Az ajtóval szemközti falon egy festményről fehér parókás, fekete köpenyes, nyílt tekintetű férfi nézett le rájuk. Egy asztalra támaszkodott, amelyen koponya, serleg és kereszt volt látható. A háttérben vaskos könyvek sorakoztak. - Hatvani István professzor - mondta áhítattal az öreg. Kicsit még ki is húzta magát. - A kép alatti tárlóban pedig ott látható a híres kabai meteorit! Hunt szemügyre vette a feketére perzselődött követ. Jól látszott rajta a kabaiak végezte csonkítás. - Természetesen ez csak tökéletes másolat, nem az eredeti - mosolygott a tanár. - Annak az értéke tudniillik felbecsülhetetlen, már a bécsi udvar is mindent megtett, hogy megkaparintsa, de mi nem adtuk ám ki a kezünkből. Ma is titkos helyen, elzárva tároljuk. Egyébként Török József, a természetrajz tanára vizsgálta először, majd az előbb már említett Elekes-Tót Mihály, aki korábban egyáltalán nem foglalkozott meteoritokkal, ő is szenvedélyesen vetette bele magát a kabai lebkő, mert akkoriban így mondták, kutatásába. Na most, ahogy a követ vizsgálgatta, eszébe jutott a feljegyzés, amely a padláson megbúvó régi meteoritról szólt.

- Amelyik Hatvani sírjából került elő... - Úgy van. Előkerítette hát, és a rá jellemző tudományos alapossággal látott a leírásához. Hamar rájött, hogy a lebkő magja különleges, semmihez sem fogható ásványt rejt magába. Olyannyira megszállottja lett a kőnek, hogy a kabai iránt egy idő után semmi érdeklődést nem mutatott. - Más is vizsgálta ezt a meteoritot? - Nagyon jó kérdés - vágta rá az öreg, pedig látszott rajta, hogy kissé bosszantotta, hogy Hunt megakasztotta előadásában. - Elekes-Tót titokban végezte a kutatását. Mindjárt elmondom, miért. A kabai időközben világszenzációvá lett, ugyanis a kor híres német vegyésze, Friedrich Wöhler szerves anyagot mutatott ki benne. A sors fintora egyébként, hogy a tudós, aki huszonnyolc éves korában megdöntötte a vis vitális elméletet, amely szerint szerves anyag csak élő szervezetben jöhet létre, néhány évtizeddel később mégis azt állította, hogy a kabai meteoritban talált bitumenes anyagot élő szervezet hozta létre, és ezt ő a Földön kívüli élet bizonyítékának tekintette. Ezek után nem csoda hát, ha a lebkő a tudományos érdeklődés fókuszába került! Pálffy Géza lélegzetvételnyi szünetet tartott, de mielőtt az amerikai kérdezhetett volna, folytatta: - Na mármost, visszatérve a kérdésére, Elekes-Tót nem akart kollégáival osztozni a dicsőségben, ezért tartotta lakat alatt a Hatvani-féle követ, s miután elakadt a kutatásban, inkább egykori alma materének, a cambridge-i egyetemnek a professzoraival levelezett a témában úgy, hogy vizsgálatának konkrét tárgyát még nekik sem árulta el. Naplóját angolul vezette, mert ezt a nyelvet akkoriban viszonylag kevesen értették Debrecenben. Egykori kiváló tanítványom, Szkárossy Nagy Emil, az én javaslatomra monográfiát akart írni Elekes-Tót professzor munkásságáról, ezért részletes összefoglalót készített az igen rossz állapotú kéziratról, ám a szervezetét megtámadó gyilkos kór miatt a tanulmány nem készülhetett el. Pálffy Géza szeme bepárásodott tanítványa említésétől. Hogy zavarát leplezze, jókora textil zsebkendőt vett elő nadrágzsebéből, és tisztogatni kezdte szemüvegét. - Elnézést — motyogta. — Balázs szemében ugyanazt a tüzet láttam lobogni, mint Emilében egykoron. Ugye nem esett baja a nagy reményű fiatalembernek? - Reméljük, nem - vigasztalta Hunt az öreget, aki időközben legyőzte gyengeségét. - Jöjjön, megmutatom az Elekes-Tót naplójából készült átiratot. Ezt adtam oda utoljára Balázsnak. Nagyon izgatott lett tőle. Miután elolvasta, úgy szaladt el, hogy nem is köszönt, pedig igen udvarias fiatalembernek ismertem meg. A tanár hatalmas kulccsal gondosan bezárta az iskolamúzeum fémből készült ajtaját. - Az ördög nem alszik - mondta. — Bár a meteorit nem eredeti, a kiállított eszközök egytől egyig azok. Pálffy Géza jócskán elmúlhatott már hetvenéves, de büszke tartásán ez nem látszott. Gondosan vasalt barna szövetnadrágot viselt, fényesre suvickolt cipőt, hófehér rövid ujjú inget. Útban a könyvtárhoz Balázsról áradozott. Azt fejtegette, a mai fiatalokkal ellentétben a fiút nem csak a felszín érdekli, mindennek a mélyére akar látni. A könyvtár ajtaját zárva találták, az öreg jókora kulcscsomót vett elő a zsebéből, és kinyitotta. A könyvtáros nem volt a helyén. Pálffy a raktárban ahhoz a polchoz vezette Huntot, ahol Hatvani írásai vártak a visszaszállításra. - Nem értem, itt kellene lennie — ingatta fejét az öreg, miután átnézte a régi könyveket. - A könyvtáros hölgy volt olyan kedves, és délelőtt a kezembe adta ezeket. Elekes-Tót naplóátirata nem volt közöttük. - Talán Julika addigra már visszavitte. - Nem említette... - jegyezte meg Hunt. - Várjon egy percet. — A tudománytörténész eltűnt a polcok között, majd nemsokára üres kézzel tért vissza. - Nincs a helyén - tárta szét a karját. - Julika, Julika, drága! Mene van? - kiáltotta Pálffy. Debrecen, 1857 augusztus 17. Tornyos János is látta szombat délután, amit sokan mások Debrecen határában: a Hortobágy felett egyszer csak izzó gömb jelent meg, amely hatalmas lángcsóvát húzott maga után, majd eltűnt a végtelen

pusztaságban. Nem telt el sok idő, s a környék megtelt szerencsevadászokkal, akik mind a lebkövet akarták megtalálni, mert hamar elterjedt a városban, hogy a különös fényjelenséget csakis a kábáihoz hasonló égi jövevény okozhatta. A kábáiért fizetett összeg napról napra nőtt, legalábbis a fejekben. Eleinte egy forintról szóltak a pletykák, de nyár derekán már elfogadott tényként kezelték a debreceni piacon, hogy a kollégium tíz konvenciós forintot adott cserébe a kőért Szilágyi Gábor uramnak. Augusztus közepére viszont olyan hírek is lábra kaptak, hogy a kabai gazda új házba költözött, és a költségek tekintélyes részét a jutalomból fizette. Ráadásul az a szóbeszéd is járta, hogy a szappanfőzőt, aki jó harminc éve egy koporsóban talált hasonló követ, azért a pénzért tüntették el a föld színéről, amelyet a kollégiumtól kapott. Tornyos János tanyásgazda persze nem hitt el mindent, amit hallott. A tíz forintot azonban reálisnak tartotta, hisz még a császár is mindent megtett, hogy megkaparintsa az égből pottyant kövecskét. A császárnak pedig sok pénze van, még ha ki is költekezett, hogy hadseregével a magyar szabadságharcot vérbe fojtsa. Ha ő sem kapta meg, akkor biztosan nagyon sokat ér a kollégiumnak. Ha pedig sokat ér, sokat is kell fizetne egy új kőért. Tornyos János azonban nemcsak a jutalommal kapcsolatos hírekre figyelt, de azt is megjegyezte, hogy nem Szilágyi Gábor találta meg a követ, hanem a lova. Fogta hát a sajátját, és azzal ment ki a pusztába. Hamar lehagyta a többi szerencselovagot, és elkezdte módszeresen átfésülni a területet, ahol a becsapódást sejtette. Az egész vasárnapja ráment, de nem járt sikerrel. Hétfőn kora reggel folytatta a keresést. Jó félnapi, fáradságos poroszkálás után lova egyszer csak felhorkant, és a gazda hiába próbálta irányban tartani, nagy ívben jobbra tért ki. Tornyos hagyta, menjen kedvére a pusztába, majd amikor látta, hogy a jószág megnyugszik, megállította, leugrott a hátáról, és visszaszaladt arra a területre, amelyet a ló idegesen elkerült. Jól sejtette, néhány ölnyire a magas fűben perzselésnyomokat vett észre, majd a következő pillanatban meglátta a követ is. Majdnem teljesen belefúródott a földbe, a talaj megrepedezett körülötte. Két kézzel kaparta ki, nem törődött azzal, hogy a szikkadt göröngyök felsértik kérges bőrét. Amikor végre a tenyerébe vette, hálát adott az istennek. A kabait hét font súlyúnak mondták, ez pedig jóval nehezebb volt annál. Feketére pörkölődött, különös szagot árasztott, de ezzel a gazda nem törődött, csak a pénz járt a fejében, amelyet a kollégium ad majd érte. Nem késlekedett, lóra pattant, és vágtatott a város felé. Útközben összetalálkozott a követ kereső szerencsétlenekkel, de egy percet sem pazarolt rájuk. Jó előre elhatározta, hogy senkinek sem árulja el, ha ő találja meg. Egyenesen a kollégiumhoz ment, a kapussal Török professzort hívatta, úgy hallotta, a kabai paraszttól ő vette át a követ. A tanárt azonban nem találta az iskolában. Fancsali képpel éppen távozni készült, amikor magas, vékony, szálfaegyenes ember lépett be a kapun. Végigmérte a gazdát, és megkérdezte, mi járatban van. - Török József méltóságos professzor urat keresem. Mi dolga vele? —. kérdezte gyanakvóan a tanár forma ember. - Hoztam valamit, de csak neki adhatom oda. A fekete ruhás férfi szúrós szemmel vizsgálgatta, ő azonban állta a tekintetét. Ám amikor az oldalán dagadozó tarisznyát vette szemügyre az idegen, Tornyos ösztönös mozdulattal rátette a kezét. - A professzor úr elutazott - közölte a férfi. - Akkor majd visszajövök, ha itt lesz megint - vágta rá a gazda, és már osont is volna a kijárat felé. - Na, jöjjön csak be, és mutassa meg, mit hozott — szólt utána a fekete ruhás. A kapus fenyegetően állta el az útját. A gazda könnyedén félrelökhette volna, de nem tette. Elekes-Tót Mihály vagyok, az ásványtan professzora - fedte fel kilétét végül a fekete ruhás. - Tornyos János, tisztelettel — hajolt meg a paraszt. - Jöjjön velem, kérem — mondta a tanár. A gazda megneszelte, hogy ez az Elekes-Tót lehet az ő embere. Egy olyan terembe léptek, ahol az asztalok üveglapja alatt mindenféle kövek sorakoztak. - Megtalálta a lebkövet - mondta a professzor. Tornyosnak azonnal feltűnt, hogy nem kérdezte, hanem állította, miközben leplezetlen kíváncsisággal leste a tarisznyáját. - Nemcsak Török professzor foglalkozik az ilyen kövekkel, hanem én is.

A gazda sejtette már, hogy a két tanár között versengés lehet, amelyet ő könnyűszerrel fordíthat a maga hasznára. Tarisznyáját óvatosan az egyik asztalra helyezte, majd kiemelte a követ. - Ez gyönyörű! — kiáltott fel önkéntelenül a professzor, mire a gazda elmosolyodott, mert ebből rögtön tudta, nem fáradt hiába, kiváló üzletet köthet. Azt ugyan nem értette, mit talál szépnek a tanár a feketére pörkölt, ráncos kövön, de nem is érdekelte. Elekes-Tót nyúlt is érte, de Tornyos megelőzte, és kezét óvón az ásványra tette. - Az én tulajdonom — jelentette ki. - No, csak hadd nézzem meg közelebbről! - Nagyon sokat fáradtam érte, míg ráleltem... - Természetesen honorálni fogjuk a tudomány érdekében végzett munkáját. Tornyos egész más érdekből barangolta be a pusztát, és ennek nyomatékot is adott: - Amíg kerestem, nem haladtam a földemen. Most majd napszámost kell fogadjak, hogy behozzam az elvesztegetett időt. A professzor értette a célzást, mert az erszényéért nyúlt, és kivett belőle egy forintot. - Nem úgy van az! - mordult rá Tornyos. - Ennél a kő jóval többet ér! - Hogy mi az értéke, ahhoz előbb meg kell vizsgálnom - alkudozott a tanár. A gazda, ha magafajtával állt volna szemben, nem adja ki a kezéből, míg nem látja a pénzt, de a professzor vézna ember volt, nem sok esélye lenne, ha megpróbálkozna valami turpissággal, ezért engedett. Elekes-Tót úgy emelte fel a követ, mintha legalábbis színaranyból volna. Tornyos hagyta, hadd gyönyörködjön benne, de amikor a körmével kezdte kapargatni a felszínét, ráförmedt: - Kell, vagy vigyem máshova? - A tudomány fejlődéséhez nagy szükség van az ilyen lebkövek tüzetes tanulmányozására. Magának viszont semmit sem ér. - Nekem nem, de másoknak igen - felelte a gazda. Őt aztán nem lehet becsapni azért, mert nem tudós ember. A professzor megint elővette az erszényét, és még egy forintot kotort elő. - Több nincs — mutatta Tornyosnak. A gazda nyeregben érezte magát, ezért hajthatatlan maradt. - Majd lesz másnak - mondta, és a kő után nyúlt. - Várjon! - kiáltott a professzor. Tornyos látta, hogy nyert ügye van, ezért kimondta az árat: - Húsz forint, vagy másnak adom el. ElekeS'Tót megrendült az összeg hallatán. - Annyim nekem nincs — közölte szomorúan. - De van a kollégiumnak. - Erről én egyedül nem dönthetek. Tornyos gyors mozdulattal a tarisznyájába rejtette a követ. - Akkor majd visszajövök — mondta, és az ajtó felé indult. Várjon — szólt utána a professzor —, valamennyit még emelhetek az összegen. A gazda újfent elmosolyodott: kibújt a szög a zsákból. A tanár magának akarja a jövevényt, nem az iskolának. - Húsz forint! Azt hiszem, össze tudok szedni még valamennyit, de ehhez idő kell. - A hortobágyi útnál van a tanyám. Újabb lépést tett a kijárat felé. - Tíz forint. Ennyit tudok adni érte. - Tizenöt - fordult vissza Tornyos az ajtóból. Végül kiegyeztek tizenkettőben. Tudja, hol talál meg - mondta a gazda, és kilépett a folyosóra. -Nem, kísérjen a házamhoz most azonnal, ott megkapja a pénzt! Tornyossal madarat lehetett volna fogatni. Fél óra múlva erszényében a kialkudott összeggel betért az első kocsmába, hogy megünnepelje az üzletet. A második pálinka után azonban úgy érezte, túl korán engedett. Azon kezdte törni a fejét, hogyan sajtolhatna ki még egy kis pénzt a professzorból. A harmadik pálinka után már tudta is a módját.

29. Református kollégium, könyvtár, 2007 augusztus 13. — Ez a Tornyos János azután igen sok keserűséget okozott a professzornak - jegyezte meg az idős történész. Kulcs fordult a zárban, a könyvtárosnő lépett be az ajtón. -No de mindezt hamarosan olvashatja - tette hozzá Pálffy. - Julika, de jó, hogy jön - fordult az asszonyhoz. - Miben segíthetek? - kérdezte a könyvtáros. - Tegnap odaadtam Balázsnak Elekes-Tót professzor naplójának átiratát, amit még Emil készített, de nem találom sehol. - Én nem láttam - rázta fejét az asszony. — Amikor Hunt úr megérkezett, már csak Hatvani írásai voltak a szokott helyen. Ugye nem volt azok között? - fordult Jonathanhez. - Nem, többször is átnéztem. - Nem értem. Más nem volt a könyvtárban? - kérdezte Pálffy Julikától. . - Reggel óta nem járt itt senki Mindketten az újságíróra néztek. - Biztosíthatom önöket, hogy... — mondta az amerikai. Miféle irat volt? - vágott közbe a könyvtáros Pálffynak címezve a kérdést. - Régi, sötétzöld irattartó, szalaggal átkötve. - Emlékszem. Én iktattam, szegény Emil halála után. Egészen bizonyos, hogy nem volt ott a Hatvanikönyvek között. - Én pedig láttam elmenni a fiatalembert. Nem volt a kezében semmi. Nem vihette magával... - Lehet, hogy vissza akarta tenni a helyére, csak eltévesztette - mondta Hunt. - Igen, az előfordulhat - bólintott az öreg. Huntnak gyanús volt, hogy pont ez az irat keveredett el. Ösztönei azt súgták, Balázs szándékosan nem tette vissza, ezért mindenképpen tudni akarta, mit tartalmazott a hagyaték, hiszen kulcsfontosságú lehet a fiú eltűnésével kapcsolatban. -Ha jól értettem, önöknél van az eredeti napló is... - jegyezte meg. - Beleolvashatnék? A könyvtáros kérdőn nézett Pálffy Gézára. Nagyon rossz állapotban van — felelte az öreg. — Igen hányatott sorsa volt, ráférne a restaurálás... - Valószínűleg abból kiderülne, mi történt Balázzsal - ütötte a vasat Hunt. -Julika? - Hunt úr megígéri, hogy nagyon vigyáz rá - kacsintott a könyvtáros Jonathanre -, tökéletesen tisztában van az ilyen régi iratok értékével. - Nem bánom - enyhült meg a tanár —, de tényleg óvatosan forgassa! - Ez csak természetes - bólintott Hunt. Kérem, várjon meg odakint - mondta Pálffy, és a könyvtárossal eltűnt a raktár mélyén. Kisvártatva két papírdobozzal jelentek meg az olvasóteremben. Hunt eléjük sietett, hogy átvegye előbb a hölgytől, majd a tanártól a terhet. - Még bő fél órát az irodámban leszek - mondta az öreg —, ha bármi kérdése van, csak szóljon Julikának, ő majd felhív telefonon. A könyvtáros segített kipakolni a papirosokat, miután a tanár elment. A kisebbik dobozból olyan lapok kerültek elő, amelyeket gondos kezek egyesével lefűzhető nejlon irattartóba csúsztattak. A nagyobbikban sűrűn teleírt papírok hevertek összevisszaságban. - Hát ez jóval többnek tűnik, mint amit Emil annak idején lefordított. Az öreg beszél vagy hat nyelven, de angolul nem tud. Lehet, hogy maga az első, aki ezeket olvassa. Helyezze magát kényelembe, én hatig maradok, addig böngéssze nyugodtan — mondta Julika, és leült az asztalához. — Legalább utolérem magam egy kicsit. Tudja, az elmaradt adminisztráció... - tette hozzá. Hunt először a becsomagolt lapokat vette szemügyre. A szöveget szépen formált betűkkel írták, nyelvezete kissé furcsa, de jól érthető. Az első húsz oldalból nagyjából annyi derült ki a kabai és a padláson kallódó meteoritról, ameny-nyit Pálffy nagy vonalakban már elmesélt neki a múzeumban. A következő néhány oldal ugyanazzal a kézírással, de magyarul íródott, s a kabai meteorit jellemzését tartalmazta. Egyértelművé vált, hogy

a magyar nyelvű rész Török József leírásának másolata. Ezután a szöveg angolul folytatódott, a padláson talált meteorit vizsgálatának részletes taglalásával, amelynek eredménye igencsak felkeltette Hunt érdeklődését. Az utrechtinek nevezett kő ugyanis Elekes-Tót szerint a világűrből származó kristályt rejt, amely leginkább a gyémántra hasonlít. Figyelemre méltónak tartotta, hogy különleges erezettel bír, amelyhez hasonlót még sohasem látott. Hunt számára kezdett összeállni a kép. Egyre bizonyosabbnak tűnt, hogy Balázs valahogy a meteorit nyomára akadt. Hunt úron kívül A számítógépén elmélyülten dolgozó könyvtároshoz sietett. - Julika, felhívná nekem a tanár urat? Az asszony készségesen segített, de miután váltott néhány szót Pálffyval, szomorú arccal mutogatta Jonathannek, hogy az öreg már indulófélben van. - Csak egyetlen rövid kérdést - könyörgött Hunt. A könyvtáros átnyújtotta a telefont. Tanár úr, tudjuk, hol vannak az ön által említett meteoritok? - Sajnos mindkettőnek nyoma veszett - dünnyögte a férfi. - Hogyan történt? Egyszerűen eltűntek. Nem tudunk semmit a hollétükről, de elnézést, most mennem kell, már így is késésben vagyok. Hunt a kelleténél kissé nagyobb lendülettel tette le a telefont. - Elnézést! Pálffy úr nyugdíjas kollégáival minden hétfőn este tarokkozik — magyarázta a könyvtáros. - Erről akkor sem mondanának le, ha kitörne a harmadik világháború. Jonathan csüggedten vonult vissza a helyére. Az asszony megsajnálta. - Sok van még hátra? Hunt bólintott. Csinálja nyugodtan, nekem is van még dolgom. Legfeljebb holnap egy kicsit később jövök be. Az újságíró megköszönte a felajánlást, és visszatemetkezett a papírokba.

30. Debrecen, 1857. augusztus 17. Elekes-Tót Mihály haladéktalanul a Tornyostól vásárolt meteorit vizsgálatába kezdett. Mindenképpen jó üzletet csinált, hiszen ha a lebkő a kábáihoz hasonlatos, akkor is jóval többet ér, mint amennyit fizetett érte. De a Tornyos-féle ránézésre szakasztott mása volt az utrechtinek, ebből arra következtetett, hogy a külső réteg nagy valószínűséggel ugyanolyan kristálybelsőt rejt. Az egyik repedésnél fehéres anyag sejlett fel, de egyáltalán nem hasonlított azokhoz a zárványokhoz, amelyek a kábáiba ékelődtek. Kést vett elő, és nagyon óvatosan megkarcolta a héját. Ugyanaz a sárgás-fehér ásvány tűnt elő, mint Hatvani kövében. Ettől megnyugodott. Kollégiumi tanárhoz méltatlanul viselkedett, amikor a maga számára vásárolta meg a követ. Az ilyen égi jövevény közkincs, amely csakis a tudomány előmozdítására használható fel. Eszmei értéke felbecsülhetetlen. Ha viszont ritka kristályt rejt magában, annak már a pénzben kifejezhető értéke is óriási. Ekkora kincs a legbecsületesebb embert is megrontja. Ezért nem oszthatja meg felfedezését még a kollégáival sem. Hatvani professzornak is pokollá tette utolsó éveit, hogy Szórádi báró megsejtette az utrechti kő titkát. Elekes-Tót Mihályt nem a nyereségvágy hajtotta, hanem a tudományos felfedezés hevülete. Azt remélte, ha sikerül bebizonyítania, hogy ilyen kristály nincs a Földön, nemzetközi hírnévre tehet szert. Egy percig sem bírt tovább maradni lakásán. Bonyolultabb vizsgálatokat eszközök híján nem végezhetett. Gondosan becsomagolta szerzeményét, és a kollégiumba sietett. Először a Mohs-féle keménységi próbát végezte el, letört egy kis darabot a héjból, és végigkarcolta az előírt anyagokkal a kristálymagot. Tízes eredményt kapott, vagyis ugyanúgy, mint az utrechti, ez is gyémántkeménységű. A kristályalakzatot azonban ennél is különösnek találta. Sorra elvégezte a méréseket,

amelyeket a Hatvani-féle kővel már megtett, és minden lépésről aprólékos feljegyzést készített angolul, mert kollégái közül kevesen ismerték e nyelvet, s akik beszélték, azok a kémiai jelöléseket nem értették meg, így joggal remélte, ha véletlenül a kezébe is akad valakinek a napló, nem sokat tud meg titokban végzett kísérleteiről. Két napig szinte ki sem mozdult a kollégiumból, csak hálni járt haza. Bőr oldaltáskát vásárolt magának, hogy feltűnés nélkül magánál tarthassa kincsét. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a két kristály azonos. Keménysége alapján gyémánt, több jellemzőjében azonban eltér attól. Legszembetűnőbb különbség a hajszálszerű erezet. Elekes-Tót itt elakadt, a további kutatáshoz olyan műveleteket — olvasztás, maratás - kellett volna végeznie, amelyek végérvényesen roncsolják a vizsgálat tárgyát. Hiába bírt két lebkővel, ezt tudósi lelkiismerete nem engedte meg. Az égi jövevényeknek egyben kell maradniuk, semmilyen módon nem csonkíthatja tovább őket, ezért nem távolíthatta el a külső rétegüket sem. A tudomány öles léptekkel fejlődik, a szakfolyóiratok szinte naponta számoltak be világrengető felfedezésekről, egyre-másra dolgoztak ki nagyszerű tudósok újabb, precízebb analitikai módszereket. Egyelőre nem tehet mást, mint figyelemmel kíséri ezeket, s ha használható módszert talál, azonnal kipróbálja titkos kincsén. Három nappal a vásárlás után, amikor este hazatért, felesége egy levelet nyomott a kezébe. - A kapu alá volt becsúsztatva - mondta Zsuzsanna asszony. A levélen szálkás, szabálytalan betűkkel az ő neve állt. Viasz gátolta a papiros felnyitását, de nem pecsételték le. Elekes-Tót egyetlen mozdulattal feltörte. Ahogy olvasni kezdte a hibáktól hemzsegő írást, elsápadt. Felesége ijedten tudakolta, mi áll a levélben. - Hivatalos ügy - jelentette ki a férje, és bevonult szobájába, még az ajtót is magára zárta. A levelet Tornyos írta, panaszkodott, hogy becsapta, amikor csak tizenkét forintot fizetett, mert a lebkő sokkal többet ér. Azzal fenyegetőzött, hogy beárulja a kollégiumnak, amiért a tanár saját magának kaparintotta meg az iskolának szánt követ. A professzor utólag nem is értette, miért nem gondolt idejében arra, hogy Tornyosnak eljárhat a szája, miért elégedett meg azzal, hogy a lelkére kötötte, ne beszéljen senkinek az alkuról. Keserves módon kell megtapasztalnia, hogy a paraszt nem olyan ostoba, amilyennek tettette magát.

31. Református kollégium, könyvtár, 2007. augusztus 13. Huntnak eltartott egy ideig, míg a paraszt betűit silabizálta. Furcsa érzéssel tette vissza a dobozba a százötven évvel korábbi zsarolás bizonyítékát. A megerőltetéstől szeme előtt kezdtek összefolyni a betűk, hiába sürgette az idő, muszáj volt félbehagyni az olvasást, mert már nem bírt kellőképpen koncentrálni a szövegre. Elekes-Tót Mihály tizenöt oldalon keresztül részletezte a vizsgálatot, melyet az újonnan szerzett meteorittal végzett. A korabeli szaknyelv értelmezése igencsak meghaladta Jonathan képességeit. Kémiai, fizikai ismeretei jócskán megfakultak a középiskola óta eltelt években, ráadásul alaposan megnehezítette a dolgát, hogy olyan elnevezésekkel, jelölésekkel találkozott, amelyek már rég elavultak. Elővette füzetét, és a fontosabb részekről jegyzeteket készített, hogy később utánajárjon, helyesnek bizonyulnak-e a tudomány mai állása szerint. Felállt, hogy átmozgassa tagjait. A könyvtáros bizakodva ugrott talpra. - Végzett? - kérdezte alig leplezett megkönnyebbüléssel. - Sajnos még mindig nem. - Azért lassan nekem is mennem kéne... - Azt hiszem, nyomon vagyok, de kellene még egy kis idő, hogy tisztábban lássak - győzködte Hunt az asszonyt. - Van ötlete, hol lehet a fiatalember?

- Azt, hogy hol van, még nem tudom. Ahhoz találtam támpontot, mire bukkant, mielőtt eltűnt. - Valami sötét, nemzetközi összeesküvés? - Egyelőre nem tűnik annak. Szerintem ráakadt egy elveszettnek hitt meteoritra. - Emiatt tűnt el? - csodálkozott a könyvtáros Julika. - És hol a meteorit? - Ezt próbálom kideríteni. Hallott arról, hogy a kabain kívül is volt két nagy meteorit? Az asszony a fejét rázta. - Én csak a kábáiról tudok, annak kicsit utánaolvastam, mert nagyon sokan érdeklődnek felőle, de másikról nem... - széttárta a karját. - Gondolja, hogy a fiú elvitte? - Nem hiszem. Ha a kollégiumban volnának, jobban őriznék, mint a kabait. - Csakugyan? Miért? - Mert a belsejük különös dolgot rejt. - Hú, ez kezd izgalmas lenni! Hunt nem tudta eldönteni, gúnyolódik-e a nő, vagy tényleg érdekesnek találja. - És mi lenne a titok? - kérdezte a könyvtáros. - Éppen ezt szeretném kideríteni - felelte Hunt. - Nem bánom, folytassa, csak igyekezzen! - Azonnal, csak el kell intéznem egy rövid telefont. Az asszony bólintott, és visszatért a munkájához. Jonathan elővette lenémított mobilját. Öt nem fogadott hívása volt, mindegyik Verától. Úgy döntött, nem pazarolja a könyvtáros idejét arra, hogy a lánnyal fecsegjen, majd visszahívja, ha végzett. Vonyec Károly állapotáról akart érdeklődni a szomszédjánál. Ez első kísérletre nem sikerült, de az amerikai újra csöngette Aranka nénit. Már majdnem feladta, amikor a telefonba belerecsegett az agyoncigarettázott hang. Természetesen az asszony nem értette Hunt szavait, így az újságírónak egyre feljebb kellett emelnie a hangját. A végén már ordított. Hogy megkímélje a könyvtárost, az olvasóterem legtávolabbi zugába húzódott. Aranka néni zavaros válaszából annyit sikerült összeraknia, hogy a volt gondnok nem tért magához, ezért a mentő elvitte a Kenézy Kórházba. Az asszony panaszkodott, hogy hozzátartozó híján őt kérték meg, pakolja össze és vigye utánuk a szükséges dolgokat. - Az én szememmel? Hát nem látnak ezek? Akkora útra hogyan indulhatnék? - Hosszan kifejtette, hogy a sarki trafiknál messzebb hónapok óta nem jutott el a rossz lába meg az állandó szédülés miatt. Oda is csak azért kényszerül eljárni, mert a fia ugyan bevásárol neki, de cigarettát nem hajlandó venni. Az amerikai javasolta, hogy ha a gyermeke ilyen segítőkész, próbálja rávenni arra, hogy vigye be ő Karcsi bácsi holmiját a kórházba. Az asszony megfogadta a tanácsát. Hunt aztán Julikától megérdeklődte, adnak-e a magyar kórházak felvilágosítást a betegek állapotáról, ha nem hozzátartozó érdeklődik. - Magának nem valószínű - mondta az asszony -, de ha a Kenézyről van szó, nekem igen — húzta ki magát büszkén. - Az egyik orvos régi jó barátom. Kiről lenne szó? - Vonyec Károly, ma délután vitték be meglehetősen rossz állapotban. -Ez is az eltűnt fiúval kapcsolatos? - kíváncsiskodott a nő. - Meglehet - bólintott az újságíró. - Bántották? - Még ez sem kizárt... -Kezd egyre kacifántosabb lenni az ügy - jegyezte meg az asszony. - Nagyon úgy tűnik - bólogatott Hunt. - Na, ennek akkor most utánajárunk - jelentette ki Julika, és felemelte a telefont. Alighogy Jonathan visszaült Elekes-Tót papírjaihoz, a nő már végzett is. - Bent van, de operál. Hagytam neki üzenetet. Az újságíró megköszönte a segítséget, és nekiveselkedett az olvasásnak. A nejlontasakba bújtatott lapok elfogytak. A második doboz tartalmával sokkal óvatosabban kellett bánnia, mert a szakadozott lapok némelyike érintésre is több darabra hullt. Alig végzett néhány sorral, amikor megcsörrent a könyvtáros telefonja. Az

amerikai érdeklődve kapta fel a fejét, de amikor rájött, hogy nem az orvos jelentkezett, visszatért a megsárgult lapokhoz. - Mondja meg neki, hogy zárva tartunk. Huszadika után érdeklődjön... Jó, nem bánom, akkor jöjjön vissza holnap délben. Ma már semmiképpen, nemsokára mi is megyünk. Letette a kagylót. - Szórádi család, olyan ismerős ez a név - mormolta a könyvtáros elgondolkodva, de Hunt addigra annyira elmélyült az olvasásban, hogy nem hallotta meg.

32. Debrecen, 1857. augusztus 21. Elekes-Tót a lakására hívta a parasztgazdát. Feleségét és fiát elküldte otthonról arra az időre, míg tárgyal. Átgondolta annak lehetőségét, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a zsarolást, és majd azt állítja, nem is lebkő volt, amit a gazda talált, hanem egyszerű bazalt, amiért néhány krajcárral jutalmazta. Végül nem merte megkockáztatni, hogy Tornyos telekürtölje a várost. Volt alkalma megtapasztalni, milyen makacsul tartják magukat még a minden alap nélkül való pletykák is a polgárok körében, így mindenképpen árnyék vetülne hírnevére, ezért döntött amellett, hogy fogadja a zsarolót, és még egy kis pénzzel elhallgattatja mindörökre. Tornyos pontban a megbeszélt időben zörgetett az ajtón. Sunyi ábrázatán diadalittas kifejezés ült, a tanár legszívesebben pálcával törölte volna le onnan. Ehelyett azonban udvariasan kérdezte meg, mit óhajt. - Tudja azt a tekintetes professzor úr, nagyon is jól - szemtelenkedett a paraszt. - Mennyit akar? - Becsapott, hát nem kell a pénze! A kövemet akarom. Várhegyi gróf mindenfajta ásványt jó áron vesz a lapadárumába. Lapidárium, te ostoba paraszt! — üvöltötte volna legszívesebben a professzor, de erőt vett magán. - - Biztosan mi is meg tudunk egyezni — ajánlotta. - - Magával nem alkuszom, adja vissza most azonnal, és még hálás lehet, ha nem teszek bejelentést a kollégiumban. - - Nincs nálam - váltott hangot a tanár. A paraszt körülnézett a konyhában, majd kivillantotta sárga fogait, amikor meglátta a bőrtáskát a tűzhely melletti padon. - - Ott van, kifigyeltem magát! Ha csak tizenkét forintot érne, nem hordozná mindenfelé az uraság, nem terhelné magát vele. A tanár Tornyos elé állt, de az félrelökte, és a táska felé indult. - - Mit képzel maga, hogy elránt egy tanárt. Ez hallatlan, a saját házamban! Segítségért kiáltok, és majd ellátják a baját! - méltatlankodott Elekes-Tót. A paraszt visszafordult. - - Én meg magára küldöm a zsandárokat, mert becsapott engem. A tudatlanságomat kihasználva csalással szerezte meg a követ. A csendőrség emlegetése lehűtötte a professzort. A gyűlölt császárbérencek rendszeresen zaklatták a kollégiumot egykori szabadságharcosok után kutatva. Igencsak kapóra jönne nekik felforgatni egy professzor lakását. Tornyos már majdnem elérte a táskát, ekkor Elekes-Tót kétségbeesetten utánavetette magát, és nagyot taszított rajta. Aztán gyorsan a táskához ugrott, és elővette a rongyokba burkolt lebkövet. Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a zsaroló tudomást szerezzen az utrechtiről is. A legbarátságosabb arckifejezését magára erőltetve fordult Tornyoshoz. - - Itt van, nézze! Visszaadom, de előtte üljünk le, és beszéljük át még egyszer a dolgot. Kér pálinkát? A gazda kapzsi tekintete elárulta, hogy esze ágában sem volt másnak vinni a követ, jövetelének célja az első perctől az volt, hogy felsrófolja az árát. Elfogadta a pálinkát, és úgy ült le az asztalhoz, mintha egyenrangúak lennének.

- Adok még húsz forintot, és maga ír egy átvételi elismervényt húsz krajcárról, amelyet én egy darab különös formájú bazaltért fizettem — ajánlotta a tanár. - Száz. Nincs annyi pénzem, és ha lenne, sem adnék ennyit egy kőért. Tornyos megismételte a követelését. Elekes-Tót a konyhaszekrényhez lépett, és kinyitotta a titkos fiókot, amelyben a pénzt tartották. Nem törődött azzal, hogy fény derül a rejtekhelyre, azt akarta, a gazda értse meg, nincs több pénze. Huszonöt konvenciós forintot számolt le a férfi elé az asztalra. - Ez mindenem, nincs több. - Nem alamizsnát kértem, hanem a kő árát. Száz forint. - Értse meg, hogy ez minden pénzem. - Akkor szerezzen - kiáltotta Tornyos, majd kirúgta maga alól a széket, és mielőtt a professzor megakadályozhatta volna, megragadta a lebkövet, és asztalt megkerülve az ajtóhoz rohant. Elekes-Tót kétségbeesésében nem mérlegelte az erőviszonyokat, a tolvaj után kapott, és megragadta az ingét. A paraszt hirtelen megfordult, s ha a tanár nem engedi el, a földre rántotta volna. Tornyos vérben forgó szemmel nézett rá, majd nagyot taszított a mellén. A professzor elvesztette egyensúlyát, és a kredencnek zuhant. Beverte a fejét. Az ütéstől elhomályosult tekintettel nézte a gazdát, amint azt üvölti, ha összekaparta a száz forintot, személyesen menjen el a kőért. Még mondott valamit, de azt a tanár már nem hallotta, áthatolhatatlan köd ereszkedett az elméjére.

33. Debrecen, 1857. augusztus 24. Elekes-Tót, fején jókora duzzanattal, azzal töltötte a hétvégét, hogy összeszedje a pénzt. Ismerősöktől, családtagoktól kért kölcsön, de mindenkitől csak kisebb összeget, mert nem akart feltűnést kelteni. Volt, akinek átmeneti pénzzavarra hivatkozott, másoknak arra, hogy a háza tetejét kell sürgősen megjavítania, kollégáinak pedig azt mondta, hogy egy átutazó felajánlotta megvételre a negyvendarabos ásványgyűjteményét. Ha csodálkoztak is a tőle szokatlan kérésen, adtak neki, mert azelőtt sohasem voltak anyagi gondjai, a pénzét gondosan beosztotta, és ő is kisegített másokat, ha nehéz helyzetbe kerültek. A professzor igyekezett titokban tartani a gyűjtést családja előtt, de vasárnap este, szerencsétlenségére, mindenre fény derült. A húga ugyanis éppen vacsora közben állított be azzal, hogy sikerült férjurától öt forintot kicsikarni új ruhára. Hiába próbált jelezni testvérének, hogy ne a felesége előtt említse az ügyletet, Ilona győzelemittas mosollyal tette az asztalra a pénzt. Zsuzsanna becsületére legyen szólva, nem csinált jelenetet a rokon előtt, de amint elment, a férjének esett: - Maga kölcsönkért? Miért? - A háztetőt kell megjavítani — mondta a professzor, és a dolgozószobája felé indult. - Nem is mondta, hogy tönkrement. - Becsorog az esővíz, már beszéltem is az áccsal. - De hát van pénzünk! - Nem elég! - kiáltotta Elekes-Tót, és magára csukta az ajtót. Nem sokáig élvezhette a békés magányt, Zsuzsanna rontott a szobába. - Hol a pénz a kredencből, Mihály? - Elfogyott. Ki kellett fizetni a fűszerest. - Mihály, maga hazudik, a fűszerest a múlt héten fizette ki, azóta szinte semmit nem vettünk. Elekes-Tót jobbnak látta hallgatni. Úgy tett, mintha nagyon elmélyülne a jegyzeteiben. - Nézzen rám! - kiáltotta hisztérikusan a felesége. A professzor nagyot sóhajtott, és megfordult. - Magának szeretője van.

- Ugyan már, Zsuzsanna... - Az a múltkori levél is attól nőtől jött, akire elszórta a pénzünket. A tanár visszafordult a jegyzeteihez, ezzel jelezte, hogy már a gyanúsítás is olyan sértő, hogy nem hajlandó tovább hallgatni a vádakat. - Nézzen a szemembe! — üvöltötte Zsuzsanna. - Ostobaságot beszél - vont vállat a professzor -, és ezt maga is tudja. - Akkor miért nem mutatta meg a levelet? - Nem magára tartozik. - Az viszont rám is tartozik, mire költötte a pénzünket. - Mondtam már. - Hazudott! - Elég legyen - dörrent rá a tanár a nejére. - Hagyjon dolgozni! - Egy tapodtad sem mozdulok, míg nem mondja meg, ki az a nő. Elekes-Tót hallgatott. - Nincs semmiféle nő. - Bizonyítsa be! Mutassa azt a levelet! - Elégettem. - Azt mondta, hivatalos levél, azt az ember nem égeti el. Mutassa! A tanár belátta, csak akkor szabadulhat a hűtlenség vádjától, ha mindent elmond a zsarolásról. Végül is az asszonnyal szemben nem követett el semmiféle bűnt. Táskájából elővette Tornyos levelét, és az utrechti követ is megmutatta. Zsuzsanna végül hitt neki, sőt amikor kiderült, hogy mindössze tíz forint hiányzik, hogy férje megszerezze a meteoritot, amely megnyithatja számára „a világhírhez vezető utat", mártírarccal felajánlotta ékszerei közül a kevésbé kedveseket eladásra. A tanár pontosan tudta, hogy a neje nem az ő tudományos babérja miatt vállalta az áldozatot, hanem azért, mert azt remélte, ura sikere pénzre váltható, és nem is apróra, hanem szépen fénylő aranyakra. Vele ellentétben az asszony megszállottja volt a csengő érméknek, ezért nem akarta kedvét szegni azzal, hogy a mostani áldozatos munka talán csak évek múlva fial pénzt, ha egyáltalán sikerrel jár. Elekes-Tótnak másnap délelőtt sikerült jó áron értékesíteni az ékszereket, és sietős léptekkel a hortobágyi út felé indult, hogy a becses lebkövet visszaszerezze. Bérkocsira nem költött, immár minden krajcár kiadást meg kellett fontolnia, hogy a kölcsönöket megadhassa. Amikorra elérte a városhatárt, hatalmas vihar kerekedett, ám ő nem törődött a sűrűn csapkodó villámokkal, sem a szakadó esővel, köpenyét a fejére húzva rendíthetetlenül haladt, amerre Tornyosak tanyáját sejtette, mert egyetlen percig sem akart késlekedni, nehogy a paraszt meggondolja magát, és másnak adja el az égi jövevényt. Remélte, a vihar hazahajtja a gazdát a földekről, így biztosan nem fárad hiába. A zord időjárásnak köszönhetően senkivel sem találkozott. A tanyához könnyen odatalált, mert a környéken lakott egykor kedves ösztöndíjas tanítványa, akinél többször is járt. Tornyosak portája felé feltűnt neki, hogy nem hall kutyaugatást, de ezt annak tudta be, hogy ebben az ítéletidőben a házőrzők is meghúzzák magukat valami fedett helyen. Óvatosan közelítette meg a házat, mert a tanyasi ebek igen veszélyesek lehetnek, főleg, ha meglepi őket az ember. Néhány lépéssel arrébb megértette, miért nem fogadta a házőrző: a megtermett kuvasz az úton hevert. Hatalmas vértócsa gyűlt körülötte. Elekes-Tót óvatosan kikerülte, bár az állat nem adott életjelet, és körülkémlelt. Nem hitt a volt felkelőkből verbuválódott kegyetlen rablóbandák legendájában, úgy vélte, a császári adminisztráció ezzel is csak a szabadságharc emlékét akarja bemocskolni, de betyárok mindig is voltak a tanyavi lágban, így nem ártott az óvatosság. Nem látott egy lelket sem a környéken, fülelt, de nem hallott semmit az egyre távolodó mennydörgésen és az eső kopogásán kívül. Bemerészkedett a portára. Döbbenetes kép fogadta. Az udvaron szerteszét döglött, kivérzett állatok hevertek. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy továbbmenjen. Nyilván nem lehetett rablótámadás, mert nincs olyan elvetemült, amelyik a lábas jószágot levágná, de nem vinné magával zsákmányként. A házból semmilyen zajt nem hallott, bár a kéménye füstölt.

Benyitott. Az ajtó félig nyílt ki, azután elakadt valamiben. A tanárnak meg kellett kapaszkodnia a félfában. Közvetlenül előtte egy asszony véres teste hevert. Menekülni akarhatott, de nem jutott el az ajtóig. A lábától nem lehetett teljesen kitárni. Elekes-Tót visszahőkölt. Legszívesebben elrohant volna, de végül megemberelte magát: hátha segítségre szorul a sebesült. Nagy levegőt vett, és belépett. Az idős asszony nem mozdult. Közelebb hajolt hozzá, de nem is lélegzett. - Van itt valaki? - kérdezte remegő hangon. Nem kapott választ. Óvatosan megkerülte a holttest körül összegyűlt vértócsát. A konyhába jutott, a vihar miatt félhomály borult a helyiségre, csak az asztalon pislákolt egy csonkig égett gyertya. Gyönge fénye egy asztalra borult férfira esett. Elekes-Tót felismerte Tornyos Jánost. Inge sötéten csillogott valami nedvességtől. Közelebb lépett, s akkor már látta, vértől. Még egy lépest tett felé, hogy megvizsgálja él-e még, amikor megbotlott. Egy asszony, aki minden bizonnyal a felesége lehetett, hevert hanyatt fekve a gazda széke mellett. Testére mindenhová alvadt vér tapadt, még a szemgolyójára is. Egyik szerencsétlenen sem lehetett már segíteni. Elekes-Tót körülnézett. Az elé táruló kép letaglózta. A tűzhely mellett tizenhat év körüli lány dőlt a padra, ő is csupa vér, arca szörnyű kínról árulkodik, amelyet az utolsó pillanatokban szenvedhetett el. A legiszonyatosabb azonban a mellette fekvő két kisebb gyerek látványa volt. Több órája történhetett a tragédia, Elekes-Tót el sem tudta képzelni, mi történt velük. Először borzalmas mészárlásra gyanakodott a rengeteg vér miatt, de miután közelebbről megvizsgálta a holttesteket, nem talált szúrásnyomot. Olyan volt, mintha a bőrükön keresztül véreztek volna el. Benézett a szobákba is, hátha van túlélő, de ott is csak egy újabb halottra lelt. Idős, hálóruhás ember feküdt az ágyban, a takarót, lepedőt is teljesen átvérezte. Talán ő szedhette össze a gyilkos nyavalyát, amely azután megfertőzte az egész családot. Amikor ezt a tanár végiggondolta, rettentően megijedt: ő is elkaphatta a kórt. Kirohant a szobából, és az ajtó felé igyekezett, hogy minél előbb a szabadba jusson, de a konyhaasztalnál megtorpant. Szeme megszokta a félhomályt, így a lábánál megpillantotta a meteoritot is. Ekkor értette meg, miért hevert fűrész és fejsze az asztalon. Egyik sem volt véres. Felkapta a követ, és kirohant az ajtón. Az udvaron beigazolódott aggodalma: Tornyosak féltenyérnyi darabon letörték a lebkő külső réteget, és a magjából is lehasítottak valameny-nyit. Nem tudta rávenni magát, hogy visszamenjen, és megkeresse a hiányzó darabot. A vihar már kiadta dühének legjavát, de az eső még mindig szemerkélt. Elekes-Tót a köpenyét a fejére húzta, és az égi kristályt is a ruha alá rejtette, hogy megóvja a nedvességtől. Már majdnem beért a városba, amikor húsz év körüli, parasztnak látszó ifjú jött vele szemben. A tanár még jobban a köpenyébe burkolózott. A fiú egykedvűen ballagott el mellette, rég bőrig ázott már, nem volt értelme iparkodnia.

34. Református kollégium, könyvtár, 2007. augusztus 13. Telefoncsörgés zavarta meg Huntot az olvasásban, a könyvtárost orvos ismerőse hívta vissza. - Utánanéz - tolmácsolta Julika a fejleményeket az újságírónak. Kezével eltakarta a kagylót. - Fény derült már a titokra? - Azt hiszem, nyomon vagyok, már csak egy hajszál választ el a megoldástól - mondta Hunt, mert mindenképpen a napló végére akart jutni. - Meg tudná mondani, hogy 1857-ben volt-e valami nagyobb járvány Debrecenben? - Fejből nem, de megnézhetem az interneten. - Megköszönném. A nő a vállához szorította a kagylót, és begépelt valamit a keresőbe.

- Igen, itt vagyok - mondta néhány másodperc múlva. - Frtem... nem javult... köszönöm. Hogy vannak a gyerekek? Míg a könyvtáros hosszan csevegett ismerősével, Hunt átfutotta az első dobozból előkerült papírok utolját. Elekes-Tót ezeken a lapokon beszámolt arról, rettegve figyelte magát, nem kapta-e el ő is a járványt. Tudósi precizitással jegyezte fel minden tüsszentését, megszédülését. Debrecen városát felkavarta a Tornyos család titokzatos halála. A professzor az összes ezzel kapcsolatos hírt kivágta az újságból. Az első cikkek még fertőzést emlegettek, de amikor kiderült, hogy a legidősebb gyerek, ifjabb Tornyos János, aki délelőtt ment el otthonról, nem kapta el a kórt, mérgezést kezdtek gyanítani. Ujabb naplótöredékek következtek. Elekes-Tót leírta, mennyire aggódva várta, mikor keresik meg az ügyben, de a város emberei helyett ifjabb Tornyos kopogtatott az ajtaján. Kétszáz forintot követelt a lebkőért. Amikor a tanár nem akart fizetni, a fiú megfenyegette, hogy elmondja a csendőröknek, látta a tanyáról menekülni a gyilkosság után. Elekes-Tót végül nyolcvanöt forintot adott át Tornyosnak, és megígérte, hogy a többit részletekben fizeti, és erről kötelezvényt is adott. Másolatát Hunt megtalálta a papírok között. A következő hetekben Elekes-Tót még harminc forintot szedett össze kínkeservvel, ekkor azonban a szerencse mellé szegődött. Egyéb kivágott cikkek arról szóltak, hogy a javasasszony, aki a gazda apját is kezelte, egy újonnan kikísérletezett főzettél próbálta meggyógyítani egy idős házaspár ritka nyavalyáját. A két öreg néhány nap múlva meghalt. Bár a tünetek egyáltalán nem hasonlítottak a Tornyos-háznál tapasztaltakra, a város népe a javasasszonyt kiáltotta ki gyilkosuknak. A kuruzsló elmenekült Debrecenből, s a kedélyek lassan megnyugodtak. Az újságcikkek után Elekes-Tót a naplójában arról írt, hogy bár nyíltan nem merte megtagadni a fizetést ifjabb Tornyosnak, a részleteket egyre inkább halogatta. A mérgezés vádjától már nem kellett tartania, de amíg a kötelezvény a paraszt kezében volt, nem lehetett nyugta tőle. Már nemigen kapott kölcsönt senkitől, kezdett elterjedni a városban, hogy erkölcstelen életmódja miatt szenved állandó pénzzavarban. Zsuzsanna asszony örökös szemrehányásai elől a kövek tanulmányozásába menekült, ám a kutatással sehogy sem haladt. A tanítást elhanyagolta, már nemcsak a hitelezők, hanem a kollégák, sőt a diákok is összesúgtak a háta mögött, feslett életmódjáról legendák kaptak szárnyra a városban. Egy magyar nyelvű levél is előkerült a papírhalomból: a kolozsvári református kollégium rektora írta ElekesTótnak, felajánlotta neki a megüresedett természetrajzi katedrát. A professzor habozás nélkül elfogadta az új állást, hogy elmenekülhessen Debrecenből a pletykák elől. Ezzel azonban maga ellen fordította László fiát, aki belebolondult az egyik dúsgazdag kereskedő házában nevelőként alkalmazott londoni kisasszonyba. A bimbódzó szerelem miatt a fiú nem akart a szüleivel Kolozsvárra költözni. Az következő paksaméta Elekes-Tót részletes számadását tartalmazta pénzzé tett vagyonáról és a tekintélyesre duzzadt adósságok kiegyenlítéséről. Ezekre az újságíró nem pazarolt sok időt, csak a végső egyenleg érdekelte. Miután a professzor eladta házát és Debrecen környéki földjeit, visszafizette a hitelek nagy részét, egyedül ifjabb Tornyosnak maradt adós hetven forinttal, amelyet nem is szándékozott megadni. Ezt a szám mellé rótt megjegyzéssel adta hírül az utókornak. A maradék pénzből sikerült egy kicsi házat vásárolnia Kolozsvárott, sőt valamennyi még maradt is a családi kasszában. A következő papíron Hunt angol nyelvű, de nem a tanár betűivel írt szerelmes levelet talált. A kacifántos bókok közül aprólékosan eltervezett szökés terve bontakozott ki: Elekes-Tót László iskolai tanulmányainak végeztével Alice Campbell kisasszonnyal Londonba szándékozott távozni. Ezután újabb levelek következtek cambridge-i professzoroktól, többnyire mindenféle analitikai kémiai módszerek taglalásával. Ezekhez Huntnak nem volt türelme, óvatosan átlapozta őket, azonban az utolsón megakadt a szeme. Egy orvos részletezte a ritka vegyi mérgek hatásait. A könyvtárosnő letette a telefont a hosszúra nyúlt beszélgetés után. - Vonyec Károly még mindig nincs magánál, az orvosok enyhe szélütésre gyanakszanak, de még további vizsgálatokat kell végezniük a pontos diagnózishoz. Jonathan megköszönte a segítséget. - Nos, akkor nézzük a debreceni járványokat - mondta az asszony, és visszafordult a számítógépéhez. - Hagyja, ne fáradjon, a későbbi iratokból kiderült, hogy nem volt járvány. Julika az órájára pillantott.

- Sok van még hátra? Negyed hét múlt. - Nagyjából fél óra. Igen hálás lennék, ha befejezhetném — kérlelte Hunt a nőt. - Rendben van, de legközelebb tényleg elhozza ám a Gárdonyi-kéziratot! - Esküszöm! - ígérte az amerikai. - Jut eszembe, nem tudja véletlenül, miben halt meg Pálffy úr tanítványa, aki az Elekes-Tót anyagot fordította? - kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Valami borzasztó betegségben - felelte az asszony -, de nem tudom pontosan. Ha korábban mondja, megkérdezhettem volna Kecskeméti doktort. Emilt is a Kenézyben kezelték. Gondolja, hogy köze lehet az ügyhöz? kérdezte csodálkozva. - Elképzelhető - bólogatott Hunt elgondolkozva. - Megkérdezhetem, ha akarja. - Megtenné?

35. Kolozsvár, 1858. március 29. Elekes-Tót Mihály gondolataiba merülve ballagott külvárosi otthona felé. A fia jövőjén töprengett. Az elfogott levél óta tudta, hogy László a legnagyobb őrültségre is képes a szerelméért. Bár félt, hogy elveszíti egyetlen gyermekét, lelke mélyén nem tudott haragudni rá. O is megtett volna bármit Zsuzsannáért ifjúkorában. Miután megértette Lászlóval, hogy földönfutóként nem tarthat Angliába a nevelőnővel, mert a családja bizonyára nem egy ágról szakadt magyar fiút szánt neki férjül, László azzal állt elő, hogy Cambridge-ben szeretne tanulni. Ezt Elekes-Tót sem tartotta rossz ötletnek, hiszen jó maga is megfordult a híres egyetemen, csakhogy ő nem aludta végig kollégiumi éveit, a legjobb diákként, majd publicus preaceptorVént, az alsóbb osztályok lelkes tanítójaként könnyűszerrel jutott ösztöndíjhoz, arról nem is beszélve, hogy atyja is bőkezűen hozzájárult külföldi tanulmányainak finanszírozásához. László viszont csak akkor kezdett komolyan tanulni, amikor fejébe vette az angliai kalandot, s ő megrendült anyagi helyzetében, tanári fizetéséből nem tudná állni a költségeket. Gyűlölte a lebköveket, amelyek nagy ívű tudományos pálya helyett csak anyagi romlást hoztak, az elmúlt hónapokban már nem is foglalkozott velük, a kert végében álló faházban tartotta mindkettőt hét lakat alatt. Amikor azonban Zsuzsanna felvetette, hogy legalább az egyiket próbálják meg pénzzé tenni, és ebből fedezni gyermekük taníttatását, a férje nemet mondott. Avatatlan kézbe nem kerülhet, ehhez kétség nem férhetett, tudósnak meg azért nem akarta eladni, nehogy megelőzze a kutatásban. Otthona előtt kisebb csődület fogadta. Az adósságok kifizetése után maradt pénzből csak a szegényes, külvárosi utcában tudtak házat vásárolni. Műveletlen, egyszerű emberek lakták, Elekes-Tót nemigen elegyedett szóba velük. Kifejezetten zavarta, hogy az utcát is saját birtokuknak tekintették, gyakran hangoskodtak, nevetgéltek. A tanár leszegett fővel igyekezett átosonni közöttük, de ezúttal nem csupán mindennapi életüket tengették a szekerek szabdalta sáros úton. Az ő portáján történt valami, izgatottan magyarázták, hogy kétségbeesett kiáltást hallottak a faházból, de az ajtó be van zárva, a függönyt is behúzták. Kovátsné vitte prímet: - Siessen, professzor uram! - Hol a feleségem? — mordult rá a tanár. - Odabent a faházban, nem engedi kinyitni az ajtót! - Eresszenek már! - próbált szabadulni Elekes-Tót a káráló fehérnéptől. -Nagy lehet a baj, professzor uram, siessen! - nógatta Kovátsné, miután az asszonyok sorfala megnyílt, hogy utat engedjenek a háziúrnak. Elekes-Tót rosszat sejtve szaporázta meg lépteit. A köveket az udvar végében álló kis házban tartotta elzárva. Fia és két szomszéd ennek az ajtaját verte ököllel. Zsuzsanna hisztérikusan kiabált bentről: - Menjenek el innen! Édesanyám, mi történt? - ütötte tovább az ajtót László. Az egyik szomszéd észrevette a tanár közeledését, elősietett.

-

Bent van Zsuzsanna asszony, meg állítólag Csapó ékszerész. Kiabálást hallottam, de nem tudunk bemenni.

Elekes-Tót megtorpant. - Mit keres odabent az ékszerész? - kiáltott a szomszédra, mintha ő tehetne róla. - Nem tudom, de ne arra gondoljon, professzor uram! Kétségbeesett volt az a sikoly, valami szörnyű tragédia történhetett. - Bántotta? - hördült fel a tanár. - Csapó uram kért segítséget, ő üvöltött. Elekes-Tót nem értett már semmit, ment előre, mereven nézte a házat. Fia és a másik szomszéd még mindig verte az ajtót. Időközben az utcáról benyomultak az asszonyok, de tisztes távolságra megálltak a háztól. - Megjött a professzor! — kiáltotta egyikük. László megfordult. Könnyek folytak a szeméből. Itt van édesapám! - üvöltötte az ajtónak. — Hiába rimánkodom, nem nyitja ki - fordult Elekes-Tót felé. - Csöndet! - bődült el a szomszéd, aki eddig az ajtó verte. - Hangot hallottam. Egyszerre elnémult mindenki az udvaron. A tanár odalépett az ajtóhoz. - Én vagyok az, Mihály - mondta. - Küldjön el mindenkit innen! - könyörögte az asszony. - Édesanyám! - Mi az, mi történt? - kérdezte Elekes-Tót. Nem jöhet be senki! Küldjön ki mindenkit, Lacit is! - parancsolta Zsuzsanna elfúló hangon. - Betöröm az ajtót, ha nem mondja meg tüstént, mi történt — csattant fel a férje. - Könyörgöm, ne tegye, mondja meg, hogy menjenek el, utána beszélhetünk. A szomszéd végre hallgatott a szóra, elkezdte terelni az embereket az utca felé. - Elmentek? - nyöszörögte az asszony bentről. - Igen, mondja már, mi a baj! - Lacit is elküldte? - Én maradok, édesanyám! - Nem lehet, fiam, menj el! Nem láthatsz így. - Hogyan? - kérdezte a fiú. - Fiam, könyörgök, lépj hátrébb! Elekes-Tót fia vállára tette a kezét. - Menj! O már sejtette, mi történt. - Majd elmagyarázom. - De édesapám... A tanár rádörrent: - Eredj! A fiú megszeppenve nézett az apjára. A mély fájdalom, amit az arcán látott, meggyőzte. Lassú, bizonytalan léptékkel hátrálni kezdett. - Elment? — kérdezte elhaló hangon az asszony. - El. Nyissa ki végre az ajtót! - Nem lehet. Csapó uram már odavan! Én is meghalok, Mihály! — Neeeem! - üvöltötte a professzor, és belerúgott az ajtóba, de az nem engedett. -Mindig mondta... hogy a kapzsiság öl... hát igaza lett. Jöjjön az ablakhoz, elbúcsúzni. A professzor már tudta, milyen kép fogadja majd. Átkozta magát, amiért nem osztotta meg a feleségével gyanúját, hogy a megsértett kő végzett Tornyos családjával. Bőgött, mint egy gyerek tehetetlenségében, úgy ment az ablakhoz. A látvány lesújtotta, amikor Zsuzsanna elhúzta a függönyt. Szeméből, szájából, orrából dőlt a vér, testét görcs rázta. Ruháját is teljesen átvérezte. Isten vele, Mihály! — mondta az asszony, és a kezében tartott olaj lámpást a függönyhöz érintette. Azonnal fellobbant a láng. A professzor ösztönösen az ablakra sújtott. Nagy csörömpöléssel robbant szét az üveg. Elekes-Tót megpróbálta megragadni az asszonyt, de az hátralépett, és a földhöz vágta a lámpást. A láng végigsöpört az olajtól csillogó padlón, belemart a falakba. Iszonyú étvággyal falt fel mindent, ami az útjába akadt. Az asztalra boruló ékszerész ruhája is tüzet fogott. Még mindig szorongatta kezében a gyémántvágót,

amellyel az egyik követ kikezdte. A láng Zsuzsanna hajába is belekapott. Üres tekintettel bámult férjére, miközben a tűz egész testét elborította. Talán nem élt már, mert nem rángott, nem próbálta csapkodni a lángokat, csak eldőlt, mint egy zsák. -Neee! - ordított Elekes-Tót, és megpróbálta betörni az ablakrudat, de az ellenállt. Közben a lángok már a tetőbe is belekaptak. A tanárt hátrébb kényszerítette az üveg helyén kiáradó forróság. - Tűz van! - ordította el magát valaki a háta mögött. - Ég a ház! Vizet! Jöjjenek oltani! Valaki félrelökte a professzort. A fia akart bemászni az ablakon. - Édesanyám! - üvöltötte kétségbeesetten. Addigra már a lángok is kicsaptak az ablakon. Elekes-Tót a fiára vetette magát, és a földre rántotta. - Hagyjon! Ki kell hozni onnan! - Nem tehetünk semmit. Nem a tűz ölte meg. A kövek végeztek vele... - Maga volt az! — fordult apja ellen a fiú. - Maga tehet róla! Megölte! Magának sem Isten, sem ember nem számít, csak azok az ócska kövek. Ráment mindenünk, az egész életünk - sziszegte gyűlölettel. Ezt azonban már nem hallotta a professzor, csak a szájáról olvasta le, mert a tüzet oltók kiabálása mindent elnyomott. - Ide! Ide azzal a vödörrel! Vigyázz, összedől! Apát és fiát erős karok ragadták meg, s húzták biztonságos távolságba a lángoktól. - A házat locsoljátok, nehogy átterjedjen a tűz, a kunyhónak már vége. A professzor előtt elhomályosult minden. A fia átkai törtek csak át a ködön, végül az ő hangja is köhögésbe fúlt és elhalt. Mire Elekes-Tót magához tért, a faház teljesen leégett. A kollégiumi tűzoltók a szomszédokkal közösen a közeli épületeket locsolták. Fia eltűnt mellőle. Végtelen űrt érzett magában. A házba támolygott. Részvevő tekintetek kísérték minden léptét. - Menjenek innét! - motyogta. - Elátkozott hely ez! Betántorgott egészen a hitvesi ágyig. Leroskadt rá, és sírva fakadt. Azt hitte, néhány percre hagyta el magát, de amikor kiment az udvarra, már pirkadt. Felragadott egy eldobott tűzoltóbotot, és a kunyhó romjához ment. Félrelökdöste az üszkös, oltóvíztől nedves gerendákat. A két emberből nem maradt semmi. Az omladék alól azonban előtűnt a két kő. Elhatározta, hogy kimegy az erdőbe, és elássa mindkettőt. Bement a házba, előkereste a bőrtáskáját. Miután gondosan rongyokba kötötte az ásványokat, elbizonytalanodott. Fián kívül már csak ezek maradtak neki. Ha most eltünteti a lebköveket a föld színé ről, minden hiábavaló volt. A rejtélyes kristályok és az élete végérvényesen egybefonódott. Még ha átok ül is rajta, sorsát nem kerülheti el.

36. Református kollégium, könyvtár, 2007. augusztus 13.

-

- Hunt úr! Jonathan! - szólítgatta a könyvtáros. - Leukémia. - Tessék? - kapta fel a fejét az újságíró. - Emil leukémiában halt meg. Ilyesmire gyanakodott? Nem - mondta az amerikai. - Nem hiszem - tette hozzá kissé elbizonytalanodva. Későn vették észre, menthetetlen volt. Hahó, itt van velem? Igen, persze — kapta össze magát Jonathan. - Köszönöm szépen. Az az igazság, hogy mennem kéne - mondta az asszony. - Háromnegyed hét is elmúlt már. - Még öt perc. Kérem!

Úgysem végez annyi idő alatt — mutatott az újságíró előtt heverő paksamétára Julika. - Inkább bejövök reggel, térjen vissza akkor! - Csak egy pillanat. Még belenézek a végébe, és már mehetünk is. A könyvtáros elhúzta a száját, mire Hunt a legmeggyőzőbb tekintetét vetette be. - Hét óra nulla nulla. A családom megöl, ha nem kapnak időben vacsorát. Magyar nyelvű levelek képezték Elekes-Tót hagyatékának következő részét, amelyeket a professzor a fiával váltott. Ezekből kiderült, hogy a fiú a tűz után elrohant, és soha többé nem tért haza, visszaszökött Debrecenbe. A tanár első leveleire László nem válaszolt. Végül megírta apjának, hogy nem szándékozik visszatérni Kolozsvárra. A professzor válaszlevelében kioktatta fiát a kötelességéről. Ez olaj volt a tűzre. László szenvedélyes hangú vallomásban fejtette ki, hogy apját okolja a tragédiáért. „Kegyelmed akar engem tisztességre tanítani? Hogyan bánt anyámmal és velem? Hallgatott a szavunkra? Kegyelmedet csak a kövei érdekelték, semmi más a világon. Itt Debrecenben, ha meghallják a nevemet, szánakozva tekintetnek rám. Az árva, akinek apja belebolondult az ásványokba. Minden vagyonát elpocsékolta, lezüllött, kölcsönöket vett föl. Ilyenkor azt kérdem, hol van Kegyelmed, hogy e vádakat cáfolja? A maga önzése vezetett anyám halálához! Azt mondja, mérget rejtett a kő, amely az égből érkezett. Miért nem figyelmeztette anyámat?" Még két oldalon sorolta vádjait a fiú, majd kifejtette, hogy soha többé nem akar az apjával találkozni, kivándorol Angliába. A professzor, hogy ne veszítse el teljesen a fiát, eladta a kolozsvári házat, és a vételárat felajánlotta neki, hogy beiratkozhasson a cambridge-i egyetemre. Ettől László kissé megenyhült apja iránt, de abból, hogy a további leveleiben csak a pénzt sürgette, Hunt arra következtetett, hogy szíve mélyén nem bocsátott meg neki. Magyar nyelvű irat értesítette Elekes-Tótot arról, hogy a debreceni kollégium visszavette az állásába. A következő naplójegyzetekből kitűnt, hogy a professzor újult erővel vetette bele magát a kövek vizsgálatába. Immár csak az foglalkoztatta, mi az a rejtélyes miazma, amely ha kiszabadul, néhány perc alatt végez a közelben lévőkkel. Elekes-Tót többször is arra az elhatározásra jutott, megtöri a kristályt, és követi feleségét a túlvilágra, de végül mindig meggyőzte magát, élnie kell, mert az a feladat rendeltetett számára, hogy tudományosan leírja a miazmát, és felfedezze a méreg ellenszerét. Rájött, hogy a titokzatos anyag a vékony erezetben rejlik, ezek a zárványok szolgálnak búvóhelyül a miazmának. Amikor végleg elakadt a kutatásban, újra levelezni kezdett a cambridge-i professzorokkal. Egykori tanára, Herbert Swinton unszolására ráállt, hogy az utrechti követ elküldje neki, miután megeskette az angol kollégát, a meteoritot nem adja ki a kezéből, az ered ményt csak vele közli, és a kutatásnak csak akkor fog neki, ha a csomagban küldött irományt a lehető legtüzetesebben áttanulmányozza. Ennek a levélnek minden sorát gondosan mérlegelte, legalábbis erről tanúskodott, hogy három javított piszkozata is előkerült az iratok közül. A fiát bízta meg, hogy a gondosan becsomagolt meteoritot a cambridge-i professzornak átadja. László Angliából tudatta apjával, hogy nem jutott el a híres egyetemre, a ládát postán elküldte, de ő maga néhány hetes londoni tartózkodás után Amerikába indult szerencsét próbálni. Amikor a professzor erről értesült, szabályosan belebetegedett a hírbe. Valószínűleg visszakövetelhette a pénzt, mert fia a következő levelében bevallja, hogy a teljes összeget eldorbézolta, és utolsó fontjait a hajójegyre költötte. Nem szégyenkezett különösképpen, éreztette apjával, mindezt azért tette, mert nem bocsátotta meg neki anyja halálát. Hunt az órájára nézett, hét óra elmúlt. Gyorsan átlapozta a papírokat, de több levelet a fiútól nem talált. A maradék lapok Elekes-Tót utolsó feljegyzéseit tartalmazták. Az íráskép egyre inkább szétesett, az angol mondatokba mind több magyar, német és latin szó keveredett. A vége már sokkal inkább zavaros betűhalmaznak tűnt, mint értelmes mondatoknak. Ezekből a jegyzetekből Hunt annyit hámozott ki, hogy a tanár állandó pénzzavarral küzdött, fél év múlva eltávolítottak a katedráról, ezután a kollégiumnak végzett kisebb megbízásokból tengette életét. Mindebből Jonathan arra a következtetésre jutott, hogy Elekes-Tót nem bírta feldolgozni az őt ért csapásokat, és alkoholista lett.

A hagyatékot két papiros zárta. Az egyik egy levél volt Cambridge-ből, amely arról tájékoztatott, hogy a csomagot a címzett, Herbert Swinton betegsége miatt már nem vehette kézhez. A professzor időközben elhunyt, ezért az egyetem haladéktalanul visszajuttatja a küldeményt a feladónak, amennyiben az előre kifizeti a postaköltséget. Az utolsó irat egy átvételi elismervény volt: Várhegyi Kamill gróf öt forintért megvásárolt Elekes-Tót Mihálytól egy meteoritnak tűnő követ. A vételárat hiánytalanul megfizette. Az eladónak további követelése nincs.

37. Református kollégium, könyvtár, 2007. augusztus 13. Jonathan megköszönte a könyvtáros türelmét, és segített neki visszacipelni a dobozokat a raktárba. - Az utolsó oldalakkal már nagyon siettem. Ha úgy alakul, holnap beugorhatnék alaposabban is átböngészni? - Mivel ma jócskán tovább maradtam, tíz előtt biztosan nem jövök be. Utána keressen bátran. Hunt fogadkozott, hogy csak akkor él a lehetőséggel, ha feltétlenül szükséges, mert nem akar tovább Julika terhére lenni. Az asszony biztosította, hogy örömmel segít, és ha nem hiányolnák otthon, akkor kivárta volna, míg Hunt alaposan végigrágja magát a hagyatékon. - Azért majd értesítsen, ha meglesz a fiú, most már engem is izgat a sorsa - mondta a nő, amikor kiléptek a kollégiumból. Megkérdezte Huntot, merre tart, és felajánlotta, hogy elviszi egy darabon autóval. Jonathan nem fogadta el, mert ki akarta szellőztetni a fejét. Kikapcsolta telefonján a néma üzemmódot, ekkor vette észre, hogy Vera tizenkétszer kereste a délután folyamán. Visszahívta. - Már azt hittem, te is eltűntél - mondta szemrehányóan a lány köszönés helyett. - Mi van? Hunt néhány mondatban vázolta az olvasottakat, de Vera részletes beszámolót követelt. - Hol vagy? Most azonnal odamegyek! De addig is mondj el mindent! Jonathan időt kért, hogy rendezze gondolatait, és megemlítette, hogy dél óta nem evett semmit, akkor is csak szendvicset, ezért abban maradtak, hogy a Bem téren találkoznak, és együtt elmennek valahová vacsorázni. Vera már várta a megbeszélt helyen, és kérdések özönével árasztotta el Huntot. Jonathan útközben azon morfondírozott, mennyit mondhat el a lánynak, de végül arra jutott, hogy nem titkolhatja el a tényeket. A nyomozás következő fázisában ki kell következtetnie, hogy Balázs mit cselekedhetett azon információk birtokában, amelyekhez immár Hunt is hozzájutott, és ehhez Vera segítsége elengedhetetlennek tűnt. Hiába ismerte félre sok tekintetben az öccsét, mégiscsak többet tudott róla Jonathannél. Az amerikai mindössze egyetlen következtetését nem akarta megosztani vele, mert úgy vélte, tovább fokozná amúgy is túlzott aggodalmát, tenni pedig másnapig semmit nem tudnak az ügyben. Vera egy közeli kisvendéglőt javasolt a Péterfia utcában. Hunt megkérdezte tőle, tudja-e, hol volt annak idején a temető, de a lány még csak nem is sejtette. Több kérdést aztán nem engedélyezett az amerikainak, ráparancsolt, hogy haladéktalanul kezdjen bele a beszámolóba. Az étteremben Vera gulyáslevest rendelt túrógombóccal, ezt ajánlotta Huntnak is, aki szívesebben evett volna valami kímélőbbet, de az étlap csak nehéz, magyaros fogásokat kínált. Végül úgy döntött, nem finnyáskodik, ha itt akar élni, hozzá kell szoknia a helyi specialitásokhoz, és ugyanazt kérte, amit a lány. Javasolta, hogy kóstolják meg a ház borát, mert úgy gondolta, Verának szüksége lesz rá a hallottak és a gulyás megemésztéséhez, de a lány inkább egy korsó sörre szavazott, és a meleg nyári estén ez nem is bizonyult rossz döntésnek. Rég végeztek már a vacsorával, és a második korsó is kiürült, amikorra Hunt befejezte az összefoglalóját. - Tehát leszögezhetjük, hogy Balázst nem általában az ásványok foglalkoztatták, hanem speciálisan az interplanetáris anyagokban rejlők - összegezte Vera. - Ha ezen a meteorokat és meteoritokat kell érteni... Esetünkben az utóbbiról van szó - vágott közbe a fizikusnő. - A meteor fényjelenség. Az űrben keringő szilárd anyagok, porszemek elégnek, amikor a légkörbe érnek. Köznapi nevén ez a hullócsillag. A meteoritnak

akkor mondjuk, ha nem ég el teljesen, s egy része a földre ér. Vagyis ez valamiféle űrből származó kőzet. Hány ilyenről beszélünk? - Háromról. A kábáiról, a Hatvani- és a Tornyos-féléről. - Ezek most hol találhatók? - A kabai állítólag a kollégiumban hét lakat alatt, a másolata az iskolamúzeumban. - Ebben nincs a kristályból... - Elekes-Tót összevetette a Hatvani-félével, és arra jutott, hogy a kabai más típusú. - Ráadásul a fél világ megvizsgálta az elmúlt másfél évszázadban, és a mai napig is kutatják. Szóval anól tudnánk, ha lenne benne a különös anyagból. - Ami a keménysége alapján valószínűleg gyémánt - bökte ki Hunt. - Azért én szívesen megvizsgálnám az Atomkiban, mielőtt ezt az állítást elfogadnám... De nézzük, mit tudunk ezekről a „gyémántos" meteoritokról. - Az egyiket Hatvani vásárolta Utrechtben egy ásványkereskedőtől. Egy Szórádi nevű ember megzsarolja a professzort, valószínűleg azért, mert meg akarja szerezni magának. Talán tudomására jutott, hogy kristályt rejt. Innentől nem ismerjük a kő történetét, csak annyi támpontunk van, hogy az evangélikusoknak van valami közük hozzá. A meteorit jó harminc év múlva Hatvani sírjából kerül elő, és a kollégiumban hányódik, míg Elekes-Tót le nem hozza a padlásról. A tanár figyelme a kabai meteorit sikere miatt fordul az utrechti felé. Később rájön, még nagyobb tudományos szenzáció lehet, mint a kabai, ezért kisajátítja magának, senkinek nem beszél róla. - Ekkor jut a Tornyos-féle kőhöz. - Úgy van, jó ideig mindkettőt birtokolja. -

Leszámítva, amikor a gazda visszaveszi a tanártól azt, amelyiket ő talált meg - vetette közbe Vera. - Igen. Míg náluk van, megtörik a kristályt, mire mindenki meghal, aki a közelben tartózkodik. A későbbiek ismeretében egyértelmű, hogy a gyémántban rejlő anyag öli meg őket. A nyomozást lezárják azzal, hogy a javasasszony mérge végzett a családdal. - De Elekes-Tót már gyanítja az igazságot, és a felesége halálával a sejtelemből bizonyosság lesz. De továbbra is az a kérdés, most hol lehetnek a kövek? - Az egyik Cambridge-be került, a másikat Elekes-Tót eladta Várhegyi Kamuinak. - De vajon melyiket? - kérdezte a lány. - Tulajdonképpen mindegy, mert a professzor előzőleg megállapította, hogy a két kristály ugyanaz. - A zárványokat nem tudta Elekes-Tót megvizsgálni, elképzelhető, hogy ezek különböznek. Nem is biztos, hogy mindkettőben van abból az anyagból, amit miazmának nevezett. - Valóban, hiszen a kolozsvári sufniban ott volt mindkét kő. Könnyen lehet, hogy az ékszerész ugyanazt törte meg, amelyiket Tornyos. Mindenesetre Pálffy egyik hollétéről sem tud. - Meg kell tudnunk, ki ez a Várhegyi, és mi lett a gyűjteményével - javasolta Vera. — A cambridge-i végül visszakerült? - Nem hiszem, a másik meteoritot Elekes-Tót akkoriban kótyavetyélte el, amikor az egyetem levele érkezett. Szerintem addigra már egyáltalán nem érdekelték a kövek, talán föl sem fogta, mi történik körülötte. - Vajon melyik nyomára akadhatott Balázs, és vajon hol? - gondolkozott el a lány. - Attól tartok, ezt ma már nem fogjuk kideríteni, hacsak... - hallgatott el Jonathan. - Mondd már, ne kínozz! - A volt gondnok említett valami követ. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert összevissza beszélt az öreg, de így utólag, Elekes-Tót naplójának ismeretében... –gondolkodott az újságíró hangosan. - Bár ez zsákutca, mert nem tudjuk megkérdezni tőle. - Úristen! - ugrott fel a lány. - Hogy én milyen hülye vagyok — csapott a homlokára. - Cambridge! Hunt értetlenül nézett a fizikusnőre: - Mi van vele? - Szalay Sándor, az Atomki alapítója ott tanult.

- A gondnokot ő vette fel... - S megbízott benne — mondta Vera. - Akkor még az is elképzelhető, hogy a meteorit valahol Debrecenben van! - És ott lesz Balázs is! Gyerünk, irány a kórház! Huntnak csak nagy nehezen sikerült lebeszélni erről a lányt. Azzal érvelt, hogy az öreg egészen biztosan nincs kihallgatható állapotban. Ha időközben magához tért, nagy valószínűséggel akkor is alszik már, ráadásul be sem engednék hozzá. - Csináljunk már valamit! Megőrülök a tétlenségtől. — Vera képtelen volt úrrá lenni izgatottságán. — Felhívom Lehoczkyt, ha valakinek tudnia kell róla, hát az ő. Jonathan ezzel, kelletlenül ugyan, de egyetértett. Az igazgató azonban már kikapcsolta a telefonját. - Nem értem, mindig azt mondja, csak éjszaka tud nyugodtan dolgozni, ébren kell még lennie. - Nyugodj meg! Nyilván azért kapcsolta ki, hogy ne zavarják. Reggelig már tényleg nem tehetünk semmit. Inkább menjünk, pihenjük ki magunkat. Gyanítom, hosszú napunk lesz. Hunt intett a pincérnek, és rendezte a számlát. Hazakísérte a lányt. Útközben alig váltottak egy-két szót, Vera a gondolataiba merült. Amikor Hunt búcsúzkodni kezdett a ház előtt, félbeszakította. - Valamit elhallgatsz előlem. Nem kérdezte, kijelentette. Mereven nézett a férfi szemébe, mintha egyenesen a gondolatait akarná kifürkészni. - Mindent elmondtam, amit tudok. - A fickó, aki Elekes-Tót hagyatékát kutatta, csak egy részét fordította le. - Igen - bólintott Hunt. Már sejtette, hová akar kilyukadni a lány, és ez igen elkedvetlenítette. - Balázs csak ezt olvasta. Jonathan hallgatott. -Azt mondtad, az iratok egy része nej Ion tasakban volt, a többi anélkül. - A fordítást nem láttam, lehet, hogy egy idő után megunta a csomagolást. - De nem valószínű. Mi volt a tasak nélküli lapokon? - A professzor beszámol Tornyos látogatásáról, tudod, amikor a végén magával viszi a követ. - De akkor még Elekes-Tót nem tudta, mit rejtenek a kövek. - Meglehet - mondta az újságíró. - És ezt csak így mondod? - esett neki a lány. - Balázs ezek szerint még csak nem is sejtheti, hogy miazma van bennük. Te rájöttél erre, de nem mondtad el. - Mert egyelőre ez csak spekuláció. Vera azonban meg sem hallotta a férfi érvét. - Ha Balázs megtöri a követ, halálos veszélyben forog... - Miért, ha nálad lenne, megtörnéd? -Alapos vizsgálat nélkül... - szólt a lányból a tudós, de azonnal el is hallgattatta magában a szakembert. - Meg. Miért ne tenném, ha nem tudok a méregről? És Balázs nálam sokkal vakmerőbb! Elhallgatott egy pillanatra, majd gúnyosan hozzátette: - Köszönöm szépen a segítséget, Jonathan Hunt! - szeméből düh és megvetés áradt. - Most pedig megyek, mert azonnal elő kell kerítenem az öcsémet, mielőtt hozzányúl a meteoritokhoz! - kiáltotta, és berohant a házba. Hunt utánasietett, és elkapta a karját. - Várj! Ma már nem tehetsz semmit! - Hagyj! - tépte ki magát Vera, és a lépcső felé iramodott. - Felverem az egész várost, ha kell. Lehoczkyval kezdem! Az újságíró a lakásajtó előtt érte utol. - Mára vége, nincs mit tenni! Ha Balázs meg is találta valamelyik meteoritot, több esze van annál, hogy nekiessen. Te is tudod, hogy nem így van! - vetette oda a lány dühösen. - De nincs szükség a segítségedre - jelentette ki, és bement a lakába. Hunt nem akarta magára hagyni ilyen állapotban, ezért követte, és becsukta az ajtót.

Vera egyenesen a számítógépéhez rohant, de nem volt türelme kivárni, míg feláll a rendszer. Felkapta a telefont, és a tudakozót hívta. - Lehoczky Péter számát szeretném megtudni! Lefirkantotta egy jegyzettömbre, majd villámgyorsan bepötyögtette a számot a mobiljába. Jaj de jó, hogy ébren vagy! - szólt bele köszönés nélkül, és kisietett a nappaliból. Néhány perc múlva tért vissza, de nem tűnt kevésbé zak-latottnak. Lerogyott az ágyra. A kabain kívül nem tud semmiféle meteoritról. Azt mondja, az Atomkiban biztosan nem őriznek ilyet mondta, és elsírta magát. - Majd holnap! Majd holnap! Ő is csak ezt hajtogatja. Fejét a párna alá fúrta, egész testét rázta a zokogás. Hunt mellékuporodott, és vigasztalni kezdte. Jó negyedóra múlva a lány megnyugodott kissé, ekkor Jonathan belediktált egy nagy pohárral a konyhában talált konyakból. - Meg fog halni - mondta Vera megtört szemmel. Hunt átölelte, és addig simogatta a haját, míg abbahagyta a zokogást. -Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj - suttogta nyugtatóan a lánynak. Amikor a konyak megtette hatását, Vera végre elaludt. Hunt gondosan betakargatta egy pokróccal, majd ruhástul ledőlt Balázs szobájában, csak a zakóját terítette magára. Nem akarta egyedül hagyni a lányt, attól tartott, még valami őrültséget csinál. Sokáig nem jött álom a szemére, csak meredt a sötétbe. Vonyec Károly szavai visszhangoztak a fülében: kő a falban, teknősök, örök élet, nyomelemek. Ha a sejtése igaznak bizonyul, a helyzet sokkal súlyosabb is lehet, mint Vera gondolja, és erre figyelmeztetnie kell a fiút...

38. Valahol a föld alatt, 2007. augusztus 14Kiszáradt a szája, még a lélegzetvétel is nehezére esett. Fázott. Kinyitotta a szemét. - Úristen, nem látok! Kiáltani próbált, de csak rekedt hörgés tört elő a torkából, és ez is iszonyú fájdalommal járt. Kétségbeesetten meresztgette a szemét, de hiába. Nagy nehezen felült, majd rögtön vissza is hanyatlott, mert a mozdulattól megszédült. Nővérét szólította. Amikor a kínzó szédelgés csitult a fejében, sokkal megfontoltabb mozdulatokkal próbálkozott. Előbb csak oldalra fordult, majd felkönyökölt. Újra szédülni kezdett, de most már csak annyira, mintha kissé részeg lenne. Óvatosan körülnézett. A látvány megnyugtatta: háta mögött, ahol eddig nem láthatta, halvány fénycsík derengett a földön. Tehát mégsem vakult meg. Ettől valamelyest erőre kapott. Azonnal vízhez kell jutnia, hogy rettentő szomját oltsa. Feltápászkodott, és a világosság felé vonszolta magát. Jól sejtette, ajtóba ütközött. Kitapogatta a kilincset, és lenyomta. Zárva. Feje kegyetlenül hasogatott, ennek ellenére megpróbálta rendezni gondolatait, ám nem emlékezett semmire. Beletúrt a hajába, ujjával fájdalmas dudort tapintott ki. Sárszerű anyag pergett róla, nyilván alvadt vér. Valami hatalmas ütés érhette a fejét, de vajon hogyan került ide. Hátát az ajtónak vetve lecsúszott a földre. Ülve nagyobb biztonságban érezte magát, mint rogyadozó lábán. Lehet, hogy csak véletlenül zárták be, talán van valaki odakint, aki segíthet kijutni. Ez a gondolat felvillanyozta, tenyerével ütni kezdte az ajtót. Nem történt semmi. - Van ott valaki? Nem kapott választ, újra zörgetett, majd fülelt, de saját zihálásán kívül nem hallott mást. Mobilját kereste, hogy felhívja a nővérét, de a telefont nem találta a szokott helyen a zsebében. Kissé tisztult a köd a fejében, de a szomjúság továbbra is gyötörte. Megint feltápászkodott, mert a dohszagból úgy sejtette, valami pinceféleségbe került, és ha így van, villanynak is lennie kell. Az ajtó mellett nagy örömére régi típusú kapcsolót tapogatott ki. Elfordította. Semmi.

Próbált higgadtan gondolkodni. Hogyan került ide? Véletlenül zárták be, vagy szándékosan? De kicsoda, és miért? Debrecenben volt a nővérénél. Vera munkahelye az Atomki. Izgatott lett, valamire rájött, ami az intézettel kapcsolatos. De vajon mire? Hiába erőltette az agyát, nem emlékezett. O Gaál Balázs, egyetemista. Szülei fizikusok. Elutaztak valahová. De hova? A szerelme Zsuzska. Stuttgart. Utána akart menni, ám előtte volt valami fontos dolga. Vajon mi? Az ingerültségtől, hogy gondolatai áthatolhatatlan falakba ütköznek, még jobban megfájdult a feje. Le kellett ülnie. Porlik a beton. Hol látott ilyet? Otthon? Evek óta nem járt a pincében. És hogy jutott volna haza? Nyári szünet volt, de miért van ilyen hideg? Lehet, hogy több hete került ide? Nem, az nem lehet. Csak egy pólót visel, azért fázik, a föld alatt nyáron is hűvös van. Debrecenben Vera albérletében lakik. Lement a pincébe, rázáródott valahogy az ajtó, nincs világítás, a sötétben elesett, beütötte a fejét. A nővére előbb-utóbb rájön, hogy itt van, nyilván már keresi is. Nem emlékezett, hogy Vera lakásához tartozna pince, soha nem említette. Miért akart volna lejönni? Talán valaki máséba jutott? Az Atomkiéba? Fel kell fedeznie a helyiséget, esetleg talál valamit, amiről beugrik, hol lehet. Felállt, és az ajtótól elindulva tapogatózott a sötétben. Valami asztalféle, limlomok, madzag, kiskalapács, csavarhúzó. Ezzel megpiszkálhatja majd a zárat, zsebre tette. Fellelkesült, és tovább kutatott, de valami hegyes megszúrta az ujját. Káromkodott. Otthagyta az asztalt, és a fal mellett csoszogott tovább. Négy-öt lépés után méretes fatákolmányba ütközött. Kredenc. Örömmel állapította meg, hogy üveges ajtaja nyitható. Már az első polcon kincsrebukkant. Gyertya és gyufásdobozok. Az izgalomtól reszkető kézzel próbálta meggyújtani. A gyufa feje átnedvesedett kissé, az első két próbálkozásra felsercent, de rögtön el is lobbant. A harmadik viszont égve maradt, meggyújtotta a kanócot. A pislákoló fény szanaszét szórt lomok körvonalait rajzolta ki a sötétben. Gyerekbiciklik több méretben, egy kerekek nélküli babakocsi a múlt századból. Kibelezett mosógép, törött székek, ócska fotel. Egyik sem ismerős. Megállapította, hogy soha életében nem járt itt. A helyiség nagyjából ötször öt méteres lehetett. Nem Veráé, ahhoz a kis lakáshoz legfeljebb pincerekesz járhat. Mérete és a benne tárolt kacatok alapján leginkább családi házhoz tartozhat. Nem valószínű, hogy az Atomkiban babakocsit őrizgetnének. Az ajtóhoz ment, de szomorúan látta, hogy biztonsági zárral szerelték fel, a csavarhúzó hegye bele sem fért a kulcslyukba. Talán kifeszíthetné, nekiállt alkalmas eszközt keresni. Némi kotorászás után az asztal alatt feszítővasat talált, de hiába próbálkozott, sehogy sem sikerült csorbult élét a vasajtó és a tokja közé csúsztatni. Biztató jelnek tűnt, hogy a betonaljzat könnyen morzsolódik ütései alatt, ám a keret nem engedte, hogy az ajtólapot felfelé kiemelje a helyéről. A sarokpántok leverésével is hiába próbálkozott, nem tudott kárt tenni bennük, a hegesztés szilárdan tartott. Dühében addig rugdosta az ajtót, míg megfájdult a lába. Pánik lett úrrá rajta, nagyokat lélegzett, így próbálta megnyugtatni magát. Ha legalább tudná, hogyan került ide! Óvatosan beleereszkedett egy öreg fotelba, fejét a háttámlának vetette, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy felidézze, mi történt vele. Bálban volt Verával és a nyomulós főnökével valami gazdag palinál: hogy is hívják? Nem jutott eszébe a neve. Születésnap, halálos beteg. Ez az, érezte, hogy ez fontos volt valamiért. Valamit akart ettől az embertől, de vajon mit? Nem ugrott be, akármennyire szerette volna. Zsuzska elment. Utánaeredt? Ha így van, akkor sem jutott ki az országból. Kétségbeesetten nézett körbe, a festékesdobo-zokon magyar feliratot látott. Útlevél-hosszabbítás. Ez az! Igen, Németországba akart menni, ezért hosszabbíttatta meg lejárt okmányát. Megint a bál. Vera veszekszik vele, amiért Zsuzska után rohanna. Vera dühös, Vera hisztizik, Vera megtiltja, hogy elinduljon.

Megszökött! Bevillant a készülődés izgalma. Levelet írt a nővérének. Összepakolta a holmiját, elrakta a laptopját is, azon van minden, amin dolgozott. Felugrott, de a hátizsákját, benne a számítógépével nem találta sehol. Vagyis kirabolták. De miért zárták be? Tüzetesebben átnézte a helyiséget, hátha talál valami támpontot. A kredencben celofánnal lezárt üvegekre bukkant. Bennük sűrű, piros folyadék. Paradicsomlé! Nagyanyjuk ugyanígy tette el télire, gyerekkorában imádta. Feltépte az egyiket, és belekortyolt. Sűrűbb volt a szokásosnál, de finom, és főleg erőt adó. Szomja is csillapodott valamelyest, bár a vizet, amire vágyott, nem helyettesítette. A szemközti falat ormótlan páncélszekrény uralta. Kinyitni azonban nem lehetett, bármennyire izgatta, mit rejt a mélye. Amikor továbblépett, hirtelen sötét lett, de a következő pillanatban újra fellobbant a kanóc. Megállt, és próbálta remegés nélkül megtartani a gyertyát. A láng némi ingadozás után megdőlt a fal irányába. - Ez az! - kiáltott fel hangosan.

39. Debrecen, 1860. szeptember 2. A csárdában már csak néhányan darvadoztak, a kocsmáros záráshoz készülődött a kármentő mögött. A három testvér feltűnően bámult egy csontsovány, elhanyagolt külsejű részeget. Fekete ruhája egykor jobb szabónál készülhetett, de mára ügyetlenül felvarrt foltok tarkították. Arcát mintha összeverték volna, véraláfutások borították. - Ő az, akiről beszéltem. Tanár volt a kollégiumban, de elcsapták - súgta testvéreinek a középső. - Menjünk oda hozzá, bírjuk szóra!- javasolta a legfiatalabb fivér, és felállt. - Maradj, Jenő! Nem szabad, hogy együtt lássanak minket - tiltakozott a legidősebb. - Nyugalom, minden este eldadogja a mondókáját - szólalt meg a középső. - De mindjárt bezárnak - aggodalmaskodott Jenő. - Akkor majd holnap is eljövünk! - Van egy ötletem! - pattant fel a legidősebb. - Mindenkinek egy utolsót a legjobb pálinkádból! Én fizetem! kurjantotta a kocsmárosnak részegséget színlelve. A férfi egy kicsit tanakodott magában, teljesítse-e a kései rendelést, de a pultra dobott érme segített eldönteni a dilemmát. - Ügy van! - tapsolt a volt tanár. - Vannak még úriemberek. A többi kocsmatöltelékre is átterjedt a lelkesedés. A potyaitaltól új erőre kaptak, hangosan éltették jótevőjüket. A három testvér izgatottan figyelte a foltozott ruhás embert. - Nem mond az semmit, csak bámul megint maga elé - jegyezte meg Jenő. - Ne türelmetlenkedj! Mindjárt belekezd - csitította fivére. Igaza lett. A csavargó hirtelen felállt, és összekocogtatott két poharat. Mindnyájan a pokolra juttok - kiáltotta akadozó nyelvvel. Nehezen lehetett érteni, mert elülső fogai mind hiányoztak. Most már nem csak a fivérek bámulták. - A pokol tüzén égtek el! - Csak maga után, professzor uram - kurjantotta a sarokból egy torzonborz fiatalember. - Jól mondod, fiam - bólintott a csavargó. - Az ördög engem próbára tett, és elbuktam. - Na ugye, megmondtam! - lelkendezett a középső fivér. - Hallgass, Ignác - pisszegte le a bátyja. -És tudjátok, mi vitt engem a kísértésbe? - folytatta az elcsapott tanár. - A pálinka - röhögött a torzonborz alak. A szónok meg sem hallotta a gúnyolódást: - A hiúság! Nálam volt a bölcsek köve, de visszaéltem a...

- nem tudta befejezni a mondatot a rátörő köhögés miatt. - Csinált volna aranyat vele, most aztán ihatnánk hajnalig - okoskodott a suhanc. Leginkább elzüllött diáknak tűnt. - Es milyen volt az a kő? - bukott ki a kérdés Jenőből. Testvérei rosszalló pillantással néztek rá. A csavargó feléjük fordult. - Milyen volt? Gyönyörű! Az égből jött, és egy hatalmas kristály rejtezett benne. - Tudjuk, gyémánt! - röhögött a diák forma. Az öreg intőn magasba emelte a kezét, de ettől elvesztette az egyensúlyát, alig bírt megkapaszkodni az asztalban. - Halljátok? Erről beszéltem - súgta Ignác. - Azon a kristályon átok ült! - folytatta a csavargó. Rémület suhant át az arcán. - Mindenkit megfertőzött, aki csak hozzáért. Elfolyt a vérük, Isten így büntette a kapzsiságot! - Maga meg azért maradt életben, mert csak pálinka folyik az ereiben - csúfolódott a suhanc. - Hallgass, mert megátkozlak! - Hú, de félek - vihorászott a diák. - Iszom is még egyet. Felállt, és imbolyogva a pulthoz ment. Nincs pénzed, nem adok - tagadta meg a kiszolgálást a kocsmáros. A vendégek az öreg helyett immár őket figyelték. - Holnap megadom! - A pokol tüzén fogtok elégni! - dörögte a csavargó, de ez már a fivéreken kívül senkit sem érdekelt. - Csak egy utolsót! - könyörgött rendületlenül a züllött diák. - Még egy kört mindenkinek! - avatkozott közbe Ignác. A kocsmáros morogva bár, de elkezdte kitölteni az italokat, miután a testvérek összedobták az árát. - A kő a végítélet, elpusztít mindent. Saját véretekben fogtok fürödni, és nem lesz könyörület. Elbuktok ti is, miként én - jövendölte a csavargó. - Na és hol van most az a kő? - szegezte neki a kérdést a legfiatalabbik. Az öreg lehuppant a székre, és hosszan bámult a fiúra véreres szemével. - Eladtam - bökte ki végül. - Ötven forintot kaptam érte. - Ötvenet? A múltkor még öt volt az - kotyogott közbe a suhanc. - Ötvenet, ha mondom! Kérdezd meg Várhegyi grófot, ha nem hiszed! - Akkor hol a pénz? Csak nem itta el mindet egy hét alatt egyedül? - A csavargó válaszolni akart, de a köhögőrohamtól nem tudott, csak legyintett. A Szórádi testvérek felhörpintették italukat, és távoztak. Mindent megtudtak, amire kíváncsiak voltak.

40. Debrecen, 2007. augusztus 14Jonathan Hunt a kávé illatára ébredt. Amint kinyitotta szemét, pöttyös bögrét pillantott meg, amelyet Vera szinte az orrához nyomott. Az ágya mellett guggolt. - De jó, hogy felébredtél! - mondta, mintha nem működött volna hathatósan közre a dologban. Farmerszoknyát viselt, és piros ujjatlan pólót, haját lófarokba fogta. Szemüvegét ezúttal nem kapta le azonnal, ahogy az elmúlt napokban, ha meglátta az újságírót. Egyszerű öltözéke ellenére olyan vastag festékréteget kent magára, hogy szinte álarcnak hatott. A szeme alatti karikákat azonban még a púder sem tudta teljesen eltüntetni. - Balázs nincs Németországban - jelentette ki a lány. - Honnan tudod?

- írtam a barátnőjének az iwiwen. Éjszaka válaszolt, azt állítja, az öcsém tegnap hajnalban írt neki üzenetet utoljára, azóta semmit sem tud róla. Balázs a levélben célozgatott arra, hogy nemsokára újra együtt lesznek, de előtte még itthon el kell intéznie valamit. Ha már tud konkrétumot, újra jelentkezik, de nem tette. - Hiszel neki? Vera elgondolkodott, csak utána válaszolt: - Igen. Balázs gyakorlatilag ugyanazt írta neki is, mint nekem a búcsúlevelében. Nem sokszor találkoztam Zsuzsával, de őszintének tűnt. Ráadásul, ha nála lenne az öcsém, megtehette volna, hogy egyszerűen nem válaszol a levelemre, és akkor nem kényszerül hazugságra. Jonathan felült, gondosan kifordította a zakóját, amellyel takarózott, és elvette a kávésbögrét. - Köszönöm! - Én köszönöm a tegnap estét - lágyult el Vera hangja. - Ne haragudj, hülyén viselkedtem. Hálás vagyok, amiért nem hagytál magamra. - Nem voltál abban az állapotban. - Nagyon kiborultam. Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled. - Szerintem egész jól elboldogulnál - gonoszkodott Jonathan. A lány nem vette észre az iróniát szavaiban. - Melletted biztonságban érzem magam - mondta, levette a szemüvegét, és az ágy szélére kuporodott a férfi mellé. - Túlbecsülsz. -Nem. Tudom, mit beszélek. Amikor tegnap reggel Balázs levelét olvastam, nagyon kétségbeestem. Apáék több ezer kilométerre vannak innen, még felhívni sem lehet őket. Olyan magányosnak éreztem magam. A kollégák nagyon rendesek, segítik a munkám, meg hogy beilleszkedjem, de nem terhelhetem őket még a magánéletemmel is. Kivéve Lehoczkyt, gondolta Hunt, ám nem találta alkalmasnak a pillanatot, hogy ezt szóvá is tegye. Ahhoz, hogy felismerje a lány apakomplexusát, nem kellett pszichológusi végzettség. Belekortyolt a kávéba. Pocsék volt, de nem akarta kiábrándítani Verát. Nem elég, hogy neszkávéból készítette, de az arányt is elvétette, még annál is hígabbra sikerült, ahogyan az amerikaiak isszák. - Különben is pontosan tudom, mit gondolnának erről az egészről - fejtegette tovább a lány. Jonathan kérdőn nézett rá, miközben a kávét igyekezett legyűrni. - Balázs már nem gyerek, boldogul nélkülem is. Tudod, a szokásos lemez - tette hozzá Vera némi öniróniával. - Talán van benne némi igazság - jegyezte meg az újságíró. - Az eszemmel belátom, hogy felnőtt, mégsem vagyok képes elengedni a kezét. Magam miatt. - Mert valójában neked van arra szükséged, hogy pátyolgasd őt? - kérdezett rá Jonathan arra, amit már régóta sejtett. - Ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. Mindig azt szerettem volna, ha engem féltettek volna úgy apáék, ahogyan én Balázst. De ők felnőttként bántak velünk. Döntsd el, mit szeretnél, és cselekedj annak megfelelően! Ez volt a nevelési elvük. Nem untatlak? - Egyáltalán nem. A lány közelebb húzódott Hunthoz, és a vállára hajtotta fejét, úgy folytatta: - Tizennégy éves lehettem, és megelégeltem, hogy az öcsém mindig rajtam lóg. Akkoriban is nagyon elfoglaltak voltak apáék, sokszor kellett vigyáznom Balázsra. Azt hiszem, ekkor volt közöttünk a legnagyobb távolság. O még nyolc sem volt, én pedig már nagylánynak éreztem magam: Míg a barátnőim állandóan együtt lófráltak, én otthon vigyáztam az öcsémre. Akkor mutatták be a Titanícot, a csajok hívtak, hogy menjek velük. Nem tudtam nemet mondani. Megkérdeztem Balázst, hajlandó-e otthon maradni egyedül. Azt mondta, menjek csak nyugodtan. Engem nyolcévesen már simán magamra hagytak. Amikor hazaértem, apáék még mindig nem voltak otthon. Balázst a konyhában találtam. Eltörte a lázmérőt, éppen a higanygolyócskákat próbálta felszedni. Kiderült, hogy kísérletezéssel töltötte az időt. Meg akarta nézni, „milyen gyorsan megy fel a tűz láza", azért beletartotta a lángba. Nagyon megijedtem. Mi van, ha megkóstolja a higanyt,

ha magára gyújtja a lakást? Megbeszéltük, hogy nem szólunk apáéknak, ő az eltört lázmérő, én meg amiatt, hogy egyedül hagytam. Nem is derült ki soha, te vagy az első, akinek elmesélem. Hunt gyengéden átkarolta a mellette gubbasztó lányt. Olyan elesettnek tűnt. - Hetekig rémálmokat láttam, a legszörnyűbb dolgok történtek Balázzsal, és mindig én voltam a hibás. Például az utolsó pillanatban leugrottam a villamosról, anélkül hogy szóltam volna neki, ő megpróbált utánam szaladni, de rácsukódott az ajtó, és beesett a sínek közé... meg ehhez hasonlók. Már ott tartottam, hogy bevallom a lázmérőt apáéknak, amikor rájöttem, hogy nem azért volt lelkifurdalásom, mert magára hagytam az öcsémet. Hanem mert akartam, hogy történjen vele valami. Vera utolsó szavaira rátelepedett a csend. - Most dilisnek tartasz, ugye? - bújt ki Jonathan karja alól a lány, hogy szembefordulhasson a férfival. A sarkára ült, úgy nézett rá kissé durcásan. Félrehajtotta fejét, és beszívta alsó ajkát. Szeplői a felindultságtól lángoltak az arcán. Hunt szinte látta maga előtt a kiskamaszt, aki fellázad a nyakába sózott felelősség miatt. A hebrencs nő álarca alatt felsejlett a mélyen érző, önmagával vívódó lány. - Csak fel akartad hívni magadra a figyelmet, hogy te is gyerek vagy még — mondta Hunt. - Attól kezdve egy percre sem hagytam magára, mindent megcsináltam helyette, kényeztettem a végtelenségig. Ő persze élvezte a rá irányuló figyelmet, én meg lestem minden kívánságát, míg végül teljesen függővé tettem. Irántam. - De most rájött arra, hogy ideje leválni rólad — vetette közbe Hunt. - Érted már, miért borultam ki annyira? Jonathan hallgatott, kíváncsian várta, hová lyukad ki Vera. - Nem figyeltem rá eléggé. - Ebben viszont tévedsz. Szerintem éppen a túl szigorú kontroll ellen lázadt fel. - Lehet, hogy igazad van - mosolyodott el Vera. - Ha végre előkerül, ígérem, erőt veszek magamon, és kevésbé telepszem rá. - Tanulj meg bízni benne! - tanácsolta Hunt. - Ja persze, mert nagyon meg lehet. Most is mi lett belőle? - nevetett a lány. - Na elég! - pattant fel. - Szép kis házigazda vagyok, halálra untatlak a lelki életemmel, de még reggelivel sem kínáltalak. Szereted az omlettet? Maradt még két tojás, a többit már befaltam bánatomban. - Miattam ne fáradj, ha te már reggeliztél. A panzióban svédasztallal várnak. - Volt időm bőven, míg vártam, hogy felébredj. - Bocsánat, hogy fél hétig merészeltem aludni - nevetett Hunt, miután az órájára nézett. - Nem úgy értettem - jött zavarba a lány. - Csak vicceltem - mosolygott Jonathan. - Tényleg. - Tudom. Hallgattak egy sort. - Gyere - nyújtotta a lány kezét. - Persze ha nem bízol a szakácstudományomban... - Szó sincs róla - fogadta el a meghívást Jonathan. - Tudod, mit bírok benned a legjobban? — kérdezte Vera a konyhában, miközben az omlettkészítéssel foglalatoskodott. - Fogalmam sincs. - Hogy olyan intenzíven tudsz hallgatni. - Ez csak a látszat. - Ne szerénykedj! - Pedig igaz, szakmai ártalom. Muszáj elhitetni a riportalanyokkal, hogy minden idegszálammal rájuk koncentrálok. -Akkor nekem is csak megjátszod magad? Vigyázz, mit felelsz! Még odaégetem az omletted. - Nem, rád tényleg figyelek - mosolygott Hunt, és színpadiasan végigmérte a lányt. - Figyellek - vette a poént Vera. - Na és mit látsz? - Serpenyőt, fakanalat...

- Gonosz vagy! - De figyelek, odaég! Vera felemelte kezét: - Oké, megadom magam! Nevettek. A lány tányérra szedte a tojást, kenyeret szelt mellé. Hunt jóízűen nekilátott, Vera pedig a fizikuscsalád hóbortjairól fecserészett. Gondolom, a budapesti lakásotokban már kerested - jegyezte meg Jonathan, miután végzett a reggelivel. - Legalább százszor. Hagytam üzenetet a rögzítőn. - Nem úgy értettem. Nyilván nem venné föl a telefont. Szomszédok vagy valaki, akinek van kulcsa? - A bejárónő! - kiáltott fel a lány. - Ica néni keddenként jön, vagyis pont ma. De ezt Balázs is tudja - illant el a lelkesedése. - Viszont csak van valami nyoma, ha ott tartózkodik. Beszélj ezzel az Ica nénivel! - Kilenc körül szokott érkezni. Felhívom. Vera újabb kávét készített, ezúttal sokkal jobban sikerült. Számba vették, hogyan folytathatnák a nyomozást. Hunt javasolta, hogy próbálják meg tovább követni a meteoritok útját: - Utánanézhetnénk Várhegyi Kamuinak a neten. - Már megtettem, semmi nyoma. - Akkor marad a hagyományos módszer - jegyezte meg Jonathan. - Levéltár vagy könyvtár. Mit javasolsz, hol kezdjem? - Az egyetemi könyvtárban dolgozik Nyúlási Karcsi nagyobbik lánya. Megkérhetem, hogy segítsen. Nekem lassan indulnom kell, bejössz velem az Atomkiba? - Először is haza kell mennem átöltözni. Egy zuhanyzás is jólesne. A Bem térnél váltak el. Vera sietve indult a munkahelye felé, Hunt pedig gondolataiba mélyedve sétált tovább a reggeli verőfényben. Amikor megbizonyosodott arról, hogy Balázs korántsem olyan járatlan a hétköznapi élet dolgaiban, ahogy a nővére képzeli, és még az útlevele hosszabbítására is gondot fordított, úgy vélte, a fiút Németországban érdemes keresni. Nem tartotta valószínűnek, hogy sikerült volna megtalálnia valamelyik meteoritot, hiszen Pálffy határozottan állította, mindkettőnek nyoma veszett. Nem olvasta Elekes-Tót eredeti hagyatékát, csak az átiratot, ahogy Balázs is csak ehhez fért hozzá. Ebből pedig nem derült ki, hogy az egyik kő Cambridge-be, a másik Várhegyihez került. Egészen addig nem hitte, hogy a fiú ráakadt volna valamelyikre, míg előző éjjel álmatlanul forgolódva eszébe nem jutottak Vonyec Károly szavai. A meteoritokkal kapcsolatos többi szálon Jonathan valószínűleg jóval messzebbre jutott, mint Balázs. Mindössze két embertől nem sikerült érdemi információt szereznie, akivel a fiú biztosan találkozott: az evangélikus lelkésztől és a volt gondnoktól. Az előbbi nem tudott a meteoritról az egyházszolga szerint, akinek állítását Hunt annak ellenére nem vonta kétségbe, hogy az illető meglehetősen kelletlen alaknak tűnt. Vonyec Károlyt pedig már csak a szélütése után faggathatta. A gondnok a Cambridge-et járt Szalay professzortól tudhatott a meteoritról, és értesüléseit megoszthatta Balázzsal. Akár azt is, hol rejtezik a kő. Ha a fiú megtalálta a meteoritot, könnyűszerrel átvihette az osztrák határon. Amikor Hunt erre a következtetésre jutott, átosont Vera szobájába, és mobiljából kikereste az öccse számát. Saját telefonjáról küldött neki egy figyelmeztető SMS-t: a meteorit halálos miazmát rejthet, eszébe ne jusson megbontani. Ügy vélte, többet nem tehet az ügyben. Elalvás előtt elhatározta, hogy ha másnap sem talál semmi kézzelfogható bizonyítékot Balázs eltűnésével kapcsolatban, hazautazik. Esze ágában sem volt feladni a meteoritok utáni nyomozást, de úgy tartotta, Egerből, az interneten és az ismerős könyvtárban is folytathatja a kutatást. Miután azonban Verától értesült arról, hogy Balázs nem jutott el Németországba, felül kellett vizsgálnia a tervét. A reggeli beszélgetés után pedig kimondottan örömmel maradt a városban. A lányt mintha kicserélték volna éjszaka. Hunt újra ugyanannyira élvezte társaságát, mint vasárnap, csavargás közben.

41. Pince, 2007 augusztus 14

A páncélszekrény mögött, a gyertya pislogó fényében ajtónyílást fedezett fel, melyet lécek takartak. Jó fél órát küszködött, mire a súlyos darabot sikerült annyira elmozdítania, hogy kényelmesen benézhessen mögé. Ott viszont a talaj egyenetlensége miatt a szekrény elakadt, meg kellett volna emelnie, hogy továbblökdöshesse. Ez azonban lehetetlennek tűnt egyrészt azért, mert a páncéltömböt telezsúfolhatták holmival, az ajtaját pedig újabb próbálkozások után sem tudta kifeszíteni, másrészt a fejét ért ütéstől még mindig gyengének érezte magát, minden mozdulatára belehasított a fájdalom. Leült az ócska fotelba, behunyta szemét. Emlékei kezdtek visszatérni. Eszébe jutott, hogy a szülei a Spitzbergákra utaztak kutatni. Ő Debrecenben, a nővérénél nyaralt, már amennyire nyaralásnak lehet nevezni az elmúlt unalmas heteket. Zsuzska élvezte új életét Stuttgartban, s a kezdeti többórás beszélgetések a Skype-on egyre rövidültek, ahogy a lánynak mind több elfoglaltsága akadt. Egy héten át császkált Debrecen utcáin céltalanul, de egyetemisták nélkül meglehetősen üresnek tűnt a város, ezért egy idő után már nem kötötte le a figyelmét. Szándékosan kerülte az olyan helyzeteket, amelyekben lányokkal ismerkedhetett volna meg. Lelke mélyén haragudott szerelmére, amiért képes volt másik országba költözni nélküle, attól tartott, ha lehetősége adódna rá, azzal állna bosszút, hogy más ágyában kötne ki, s ha ez megtörténik, hosszú távon megmérgezi a kapcsolatukat. Márpedig ő hosszú távra tervezett Zsuzskával, ezért keresni kezdte a módját, hogyan követhetné. Ekkor ismerkedett össze Vonyec Karcsi bácsival. 0 beszélt Szalay titkáról, de hiába erőltette az agyát, nem tudta felidézni, mit mondott. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak úgy érezte, sikerült erőre kapnia, újból megpróbálhatná a páncélszekrény elmozdítását. A gyertya időközben csonkig égett. Nem kellett takarékoskodnia, a kredencben egész csomaggal talált belőle. Meggyújtott egy újat, és nekiállt keresni valamit, amit görgőként a kijáratot elrekesztő súlyos szekrény alá helyezhet. Hamarosan talált is néhány régi horganyzott vízcsődarabot. Már csak emelőt kell eszkábálnia valahogy. A feszítővas túlságosan rövidnek tűnt ahhoz, hogy elegendő legyen az erőkar. A pinceajtótól jobbra kis beugró sötétlett. Amikor először bepillantott, csak egy hatalmas faládát látott. Úgy döntött, ideje felfedezni, mit rejt. Felemelte a tetejét. Az egyik felében fahasábok sorakoztak katonás rendben, a másik oldalon kis kupac szenet talált. Ásvány! - villant át az agyán. - Ez az! A kristályos meteorit! Eleinte csak legyintett a gondnok zavaros elméletére, de amikor a református kollégiumban kezébe vette Elekes-Tóth hagyatékát és a Hatvani-levelet, kezdett hinni az öreg csodás meteoritról szóló meséjében. Kiszedte belőle a széf helyét is. De ez volt az utolsó emléke. Utána már csak zavaros foszlányok kavarogtak a fejében az elmúlt napok eseményeiről, bálról, veszekedésről, szökésről, a kőről. Pedig a meteorit tette volna lehetővé, hogy Zsuzskához költözhessen. De hogyan? Hiába erőlködött, nem tudta felidézni. Mint ahogy azt sem, mi történt azóta, hogy egy hajnalon eljött nővérétől. Csupán találgatott, hogyan került ebbe a pincébe, és mitől sérült meg a feje. Nem törődött emlékezete rövidzárlatával, tovább kutatott emelő után. Azzal biztatta magát, ha sikerül kijutnia az ingerszegény környezetből, az elmúlt nap vagy napok emlékei is egy csapásra visszatérnek. A láda mögötti legsötétebb sarokban rozsdás kerítésoszlopra bukkant, amelyet éppen megfelelőnek talált. Lelkesen állt neki a munkának, az sem szegte kedvét, hogy elsőre nem sikerült a pajszert a szekrény alá ékelni. Fogta az egyik horganyzott csövet, és addig ütötte vele, míg sikerült annyira megtörni a rossz minőségű betonaljzatot, hogy a páncéltömb alá csúsztathatta. Fogta a kerítésoszlopot, és ráhúzta a feszítővasra, a kalapácsként használt csövet dugta alá éknek. Az oszlop azonban túl nagy volt a pajszerre, így anélkül ért földet a másik vége, hogy egy hajszálnyit is megemelte volna a szekrényt. Látott egy téglát a bútorok között, azzal próbálkozott, de az irtózatos terheléstől eltört. Némi keresgélés után karvastagságú öntöttvasdarabbal tért vissza. Hogy minek lehetett az alkatrésze, nem tudta, de nem is érdekelte. Ez már elég magas volt ahhoz, hogy a pajszerből és kerítésoszlopból rögtönzött emelő megmozdítsa a szekrényt. Annyira nem, hogy arrébb is lökje, de a vízcső éppen aláfért. Illetve csak fért volna, mert túl messze volt ahhoz, hogy egyszerre tartsa a rudat, és alácsúsztassa a görgőt. Megpróbálta a lábával a kellő helyre gurítani, de a cső az egyenetlen talajon eltérült.

Nem adta föl. Odacipelte a fotelt az emelő végéhez, és ráborította. Nem volt elég nehéz. A rossz mosógépet is odavonszolta. Terve bevált, amikor a kiszuperált háztartási gépet a fotelra lökte, a páncélszekrény végre a levegőbe emelkedett, és ott is maradt. Koppanásig tolta alá a csövet. Most a másik oldalra is görgőt akart helyezni, de ott a fásláda közelsége miatt nem fért el az emelője. A kitámasztott felén viszont már mélyebbre csúsztathatta a pajszert, így még jobban megemelhette a szekrényt. Centiről centire beljebb került a görgő. Nem törődött a fáradtsággal, szorgalmasan dolgozott. Hamarosan mindkét görgőnek szánt cső a helyére került. A harmadikat előrevitte, és nekiveselkedett a szekrénynek. Minden erejét össze kellett szednie, de a súlyos bútor végül megmozdult, sikerült átimádkoznia a szabadon álló görgőre. A következő taszításra akkora rés tárult fel a szekrény mögött, amelyen már átfért a válla is. Nagyot rúgott a lécajtóba, mire az rögtön megadta magát. Ha le is volt lakatolva, mindenestül kiszakadt a helyéről. Hosszú, üres folyosó nyílt meg előtte. Olyan alacsony volt a mennyezet, hogy össze kellett görnyednie. A gyertya csak néhány lépésnyire világított a lába elé. Talán öt métert tehetett meg, amikor pókháló tapadt az arcára. Megborzongott. A pókoktól nem tartott, de a patkányoktól igen. Minden eshetőségre felkészülve visszament a pajszerért. így már nagyobb biztonságban érezte magát. Rendíthetetlenül haladt előre a sötétben hosszú percekig. El sem tudta képzelni, mi célt szolgálhatott egykor az alagút. Legalább ötven métert lépegethetett előre, amikor kisméretű, szürke vasajtó bontakozott ki előtte a homályból. Régi légópincékben látott hasonlót, ezeket jókora fémkallantyúkkal lehetett kinyitni. A gond csak az volt, hogy a túlsó oldalról. A feszítővassal letépte a pókhálókat, és meglökte az ajtót. Zárva volt, de engedett annyit, hogy paj szerét a résbe csúsztassa. Erőteljes mozdulattal rántotta lefelé. Sikerült eltalálnia a zárnyelvet, a kallantyú a túloldalon felcsapódott, résnyire nyílt az ajtó, majd nekikoccant valaminek. Befalazták, gondolta csüggedten. Bevilágított a gyertyával, a látvány reménnyel töltötte el: a kijáratot nem téglafal zárta el, a gyenge fényben piszkosfehér anyag tűnt elő. Talán gipszkarton. Behúzta az ajtót, majd hatalmasat lökött rajta. A fal nagy reccsenéssel megadta magát. Leütögette a nyílás szélén maradt gipszkarton darabokat. Most már könnyedén átbújhatott a lyukon. Egy pincehelyiségbe jutott. Egykor fehérre meszelt, de már alaposan elszürkült falait deszkákból összeütött, pókhálós polcok borították, rajtuk különböző méretű fém- és műanyag dobozok. Egy részükön cirill betűs felirat. Előrearaszolt, néhány méterre ajtó körvonala bontakozott ki a gyertyafényben. Lenyomta a kilincset. Zárva volt. Kapcsolót keresett a tok mellett, hamarosan meg is találta. És nem csak azt: fölötte elektromos nyitószerkezet számbillentyűzetére bukkant. Felkattintotta a villanyt. A plafonon árválkodó, dróthálóval védett koszos burából sárgás fény áradt szét. Az ismerős számzárat bámulta, majd hirtelen ötlettől vezérelve beütötte Vera kódját a panelen. Legnagyobb döbbenetére halk berregést hallott, a zár kinyílt. Raktárszerű helyiségbe jutott. A villanykapcsolót hamar megtalálta. Némi villódzás után erős neonfény világította meg az ablaktalan termet. Míg az előző helyiségben talán évek óta nem járt senki, ezt nemrégiben felújították. A padlót csillogó, halványszürke linóleum borította, a falakból áradt a festékszag. A mennyezetig érő alumíniumpolcokon üvegedények, fémgömbök, műszerek és mindenféle alkatrészek sorakoztak. Nem véletlenül nyitotta nővére kódja az ajtót: az Atomki alatt meghúzódó pincerendszerbe jutott. Kiszabadult. - Allj! - kiáltott rá valaki a háta mögül. Visszanézett. Szakállas férfi állt néhány lépésnyire tőle. Azonnal felismerte, és ezzel egy időben eszébe jutottak a közelmúlt eseményei. A raktár túlsó felén látott ajtó irányába lendült. - Azt mondtam, állj! Nem értesz a szép szóból? A férfi hangja vészjóslóan dörgött, majd halk kattanás hallatszott. Újabb emlékfoszlány tolakodott az agyába: megkötözve ül egy széken, a szakállas pisztollyal fenyegeti. Megtorpant, és hátrafordult. Most is ugyanaz a fegyver szegeződött rá.

42. Csere, 1860. szeptember 22. Három hétig tervezgették a Szórádi testvérek a betörést. Várhegyire egykettőre rátaláltak. A debreceni nincstelenek között elterjedt a híre, hogy a furcsa formájú kövekért hajlandó volt néhány garast fizetni. A fémesen, kristályosan csillogó ásványokért pedig egy-két forintot is megadott. A várostól nem messze a Csere-patakocska mellett terült el a birtoka, amelyre néhány éve jókora udvarházat emeltetett. Ignác beállt hozzá napszámosnak, így fontos ismereteket szerzett az uradalomról. Megbizonyosodott arról, hogy a gróf a kúriában őrzi lapidáriumát, ezért a testvérek joggal feltételezhették, hogy az elcsapott tanártól vásárolt gyémántos követ is a gyűjteményben helyezte el. Ignác többször megfordult a házban, de az ásványtárnak otthont adó könyvtárszobába nem juthatott be. Emlékezetből lerajzolta viszont a kúria alaprajzát, feltüntette, melyik ablakon kell behatolniuk. Amint hírét vette, hogy a gróf több napra Pestre utazik, haladéktalanul értesítette testvéreit, és bejelentette az intézőnek, hogy talált magának állást Debrecenben, ezért nem jön többé. Imre házában gyűltek össze szombat délben. Ebéd után, míg a legidősebb fivér szemrevaló felesége egyéves kisfiát látta el, meghányták-vetették a tervet. Végigszívták pipájukat, majd anélkül indultak útnak, hogy Imre megmondta volna asszonyának, hová tartanak. A testvérek soha, senkinek nem beszéltek a gyémántos kőről, amelyet a családi hagyomány szerint ükapjuk, Szórádi Imre szerzett meg a híres Hatvani professzortól. A tanár azonban alkujukat megszegve, fondorlattal visszavette a kincset, és úgy elrejtette, hogy ükapjuk soha többé nem akadt a nyomára. A Szórádi család hanyatlása dédapjuk, Kálmán idején vette kezdetét. Ősük néhány év alatt elmulatta, elkártyázta a birtokot, nem hagyott mást maga után, csak a kőről szóló legendát meg a bárói címet. Nagyapjuk, Mihály ez utóbbit is elvesztette, végül börtönben halt meg. Igaz, sohasem sikerült rábizonyítani, de rossz nyelvek szerint agyonverte a szappanfőzőt, aki megtalálta a követ Hatvani professzor sírjában. Mihály testvére ezt határozottan cáfolta: „Ugyan, miért tette volna azután, hogy a kincset a szappanfőző a kollégiumnak leadta?" - tette fel a kérdést vagy százszor, máig Imre fülébe cseng méltatlanko-dása. 0 emlegette gyerekkorukban, hogy a Szórádi név régi fényét úgy lehetne visszanyerni, ha a fiúk megszereznék ősi jussukat, a követ. Apjukat nem érdekelte a legenda, szorgos, kétkezi munkával igyekezett boldogulni az életben. Nagyapjuk testvérének halála után a fivérek évekig tervezgették lelkesen, hogyan szerezhetnék meg a gyémántot, még arról is álmodoztak, hogy sereget toboroznak megostromolni a kollégiumot. Ahogy halványult az öreg meséinek emléke, a családi legendáról is megfeledkeztek. Imre az apjától örökölt földecskét művelte, öccsei kitanulták az ácsmesterséget. Munka azonban nem nagyon akadt, s az évek óta gyér termés miatt Imre sem tudta fizetni a korábban felvett kölcsönöket. Jó hónapja azonban Ignác a kocsmában arra figyelt fel, hogy a kollégium elcsapott professzora olyan lebkövet emleget, amely óriási kristályt rejt. Izgatottan osztotta meg a hírt testvéreivel, akiket eleinte nem hozott lázba különösképpen a fecsegés, de miután Ignác mindennap a nyakukra járt, lassan rájuk is átragadt a lelkesedése: a kő őket illeti, senki mást. Először azt fontolgatták, honnan szerezhetnének pénzt, hogy megvásárolják, de végül arra jutottak, miért fizetnének azért, ami a Szórádiak jogos tulajdona. Inkább megszerzik maguk. Imre két lovával indultak útnak, egyik öccsének sem volt hátasa. Ignác ült az almásderes nyergébe, Jenő gyalogolt mellettük, míg a városon áthaladtak. Odakint a pusztán aztán ő is felült idősebb bátyja mögé. Lassan haladtak, nem akarták megterhelni a jószágot. A hatmérföldes út felénél megpihentek, körbeadták a pálinkásbutykost, hogy bátorságot merítsenek belőle. Sűrű felhők borították az eget, egész nap lógott az eső lába. Mire megközelítették a cserei uradalmat, el is eredt. Az előre kiszemelt ligetben álltak meg, szalonnát és kenyeret vettek elő, megvacsoráztak. A bütykös többször is körbejárt, míg arra vártak, hogy teljesen besötétedjen. Ignác maradt a lovakkal, nehogy felismerjék, ha összetalálkoznak valakivel a birtokról. Imre és Jenő pedig útra kelt, hogy az éj leple alatt a kúriához lopakodjon. A testvérek nem búcsúzkodtak, teljesen biztosak voltak kalandjuk sikerében.

A birtokon mindent úgy találtak, ahogy Ignác leírta. A vadászkutyákat messze, a gazdasági épületek mögött tartották bezárva. A szél épp onnan fújt, így nem szagolhatták ki a tilosban járókat. A kúria sötétbe burkolózott. Világosság csak az istállónál látszott, ahonnan hegedűszó, részeg kurjantások és fehérnép kacér vihogása hallatszott. Ignác figyelte ki, hogy Várhegyi emberei szombatonként alaposan felöntenek a garatra, ezért esett erre a napra a választásuk. Imre a háztól harminc ölre egy bokor mögé húzódott, onnan figyelte a környéket, míg Jenő összegörnyedve a falhoz ólálkodott. Abban maradtak, ha a legidősebb Szórádi gyanús mozgást lát, füttyel figyelmezteti öccsét. A fiú olyan nesztelenül osont, hogy Imre sem hallotta meg, mikor nyomta be a könyvtár ablakát. Az istállónál egy pillanatra sem csendesült a mulatozás zaja. Ha ki is jött valaki a dolgát végezni, az eső miatt ugyancsak iparkodott vissza. Hosszú percekig nem történt semmi, aztán egyszer csak fény gyulladt a kúria emeletén. Imre azonnal füttyentett. Nem sokkal később üvegcsörömpölés hallatszott. Imre újra jelzett, de ezt már elnyomta a házból hallatszó kiabálás. Kivilágosodott a könyvtárban is, éppen akkor, amikor cingár alak ugrott ki az ablakon. Jenő inaszakadtából futott bátyja felé. A gróf! - kiáltotta, és bevetődött a bokorba, a kezében tartott kő a földre esett. Imre felkapta, és futni kezdett a liget felé, ahol a lovakat hagyták. Hátranézett. Az ablakon, korát meghazudtoló fürgeséggel, éppen akkor ugrott ki a ház ura. - Állj! - kiáltotta. Jenő még mindig a bokorban lapult. - Fuss! - biztatta a bátyja, és megszaporázta lépteit. - Betörő! Fogjátok meg - üvöltötte a gróf. Dörrenés, majd jajszó hallatszott, és Imre anélkül, hogy megállt volna, hátranézett. Öccse a bokornál a mellét markolászta, majd eldőlt. Bátyja megtorpant. Vissza kell mennie Jenőért. Nem hagyhatja ott sebesülten. Megfordult, de amit látott, menekülésre ösztökélte: Várhegyi éppen akkor ért a földön fekvő testhez, s rászegezte pisztolyát. - Ne! - ordította Imre. Tűzcsóva villant, Jenő megrándult. Kifelé, csürhe! - kiáltott a gróf az istálló irányába. Imre lélekszakadva rohant a liget felé. Várta az újabb dörrenést, de úgy tűnt, Várhegyi egyedül nem iramodott utána. Már csak néhány öl választotta el a fáktól, amikor meghallotta a kutyák ugatását. - Ignác, hozd a lovakat! - kiáltotta. Beért a ligetbe. - A lovakat, de azonnal! - Mi az, mi történt? - Felfedeztek minket! - Hol van Jenő? -Odalett! Meneküljünk! - Nem kéne visszamenni Jenőnek segíteni? - Lelőtte! Induljunk, kutyákkal jönnek ránk! Nyeregbe pattantak, és az arcukba csapódó ágakkal nem törődve vad vágtába kezdtek. - Ne arra! - kiáltotta Imre, amikor Ignác egyenesen a városnak vette az irányt. A báty előreugratott. - Majd elmagyarázom, gyerünk! Jó öt mérföldet hajszolták a lovakat északnak, amikor Imre egy erdős részen megállt, és fülelt. Nem hallatszott kutyaugatás. - Úgy látom, bevették a cselt. El kell rejtenünk a követ! Ha nincs nálunk, nem bizonyíthatják, hogy mi is ott voltunk. Leugrott a nyeregből, és puszta kézzel kaparni kezdte a sáros földet. - Tegyél jelet, amiről majd megtaláljuk, de más nem veszi észre! - utasította öccsét. - De a kutyák! - Ne törődj velük, csináld. Amikor elég nagynak ítélte a gödröt, beledobta a követ, és már temette is be. - Hallod? - kérdezte Ignác. Kutyák csaholtak a távolban. - Mindjárt kész! Megvan a jel?

- Igen, de induljunk, mert beérnek. Imre avart rugdosott az ásás helyére. - Gyere már! - jajgatott az öccse. A kutyák már a közelben ugattak, amikor megsarkantyúzták a lovakat.

43. Némethy Panzió, 2007. augusztus 14Jonathan Hunt valósággal újjászületett a zuhany alatt. Nadrágja éjszaka teljesen összegyűrődött, ezért farmert húzott, és könnyű, fehér inget. Öltönyét, levetett ingeit nejlonzacskóba csomagolta, és levitte a panzió halijába. Szilvi volt szolgálatban, ahogy meglátta a vendéget, készítette is a kávét. Az amerikai annak ellenére elfogadta, hogy ez már a harmadik volt aznap. Legalább valódi. Megérdeklődte, vállalnak-e ruhatisztítást. A recepciós mosolyogva válaszolta, hogy elintézi. Hunt elcseverészett a lánnyal, míg feketéjét kortyolgatta, majd gyalog indult az Atommagkutató Intézet felé. Nem hiányzott a zakója, az átmeneti enyhülés után újra hőség tombolt, szinte olvadozott az aszfalt a lába alatt. Aki csak tehette, árnyékba húzódott. A közelgő háromnapos ünnep miatt a város kihaltnak tűnt, a lakók jó része elmenekült belőle. Az intézet kapujában ismeretlen portás bágyadozott, üvegkalitkájában sűrűn törölgette homlokát a zsebkendőjével. A hűtésre szánt ventilátor csak a forró levegőt kavargatta. Jonathan hiába mondta, hogy egyedül is eltalál Vera irodájába, a férfi ragaszkodott hozzá, hogy felhívja a lányt. - A szabály az szabály - morogta a bajsza alá, amikor az újságíró a tűző napon dühös tekintettel jutalmazta bizalmatlanságát. A fizikuslány fehér köpenyben sietett elé. - Lehoczky szólt, hogy azonnal menjünk be hozzá, ha megérkeztél. Vajon mit akarhat, morfondírozott magában Hunt. - Fogalmam sincs, miért - mondta Vera, mintha meghallotta volna Jonathan gondolatát. - Sikerült beszélnem Nyúlási lányával. Az ígérte, utánanéz Várhegyi Kamillnak a könyvtárban, és ha talál valamit, értesít, addig felesleges odamenned. Az intézet főépülete kellemesen hűvösnek tűnt az udvaron tomboló hőséghez képest. Lehoczky üdítővel kínálta őket, a jéghideg citromos ásványvíz Huntnak eszébe juttatta debreceni útjának eredeti célját, amely szinte fényévekre került az elmúlt napok eseményei miatt. Az igazgató ezúttal a kanapéra ültette őket, míg ő maga fel-alá járkált a szobában. - Mit sikerült kideríteni? - szegezte a kérdést Huntnak. Az amerikait meglepte a számonkérő hangnem. Lehoczky már nem is próbálta palástolni, hogy vetélytársként tekint rá, bár Hunt erre nem adott okot. Legalábbis az igazgató előtt. Ahogy a lány reggeli után nézett rá, miközben gyöngyszemekhez hasonlatos fogaival az ajkát harapdálta, már-már levetkőzte szokásos tartózkodását... - Jonathan és én arra a következtetésre jutottunk — kezdte magyarázni Vera Huntot megelőzve -, hogy Balázs olyan meteoritok nyomára bukkant, amelyek kristályos magja valamiféle mérgező anyagot rejt. - Nocsak, ez érdekes - bólogatott Lehoczky, bár Huntnak nem tűnt úgy, hogy az információ különösképpen felkeltette volna érdeklődését. - Ha meglennének, megvizsgálhatnánk azokat a kristályokat, de ha jól értettem az éjszakai telefonbeszélgetésünkből, mindkettőnek nyoma veszett. Azt azonban továbbra sem tudom, hogyan függ össze mindez Balázs eltűnésével. Vera ezúttal hallgatott, és Hunt sem akarta önként bevallani, hogy puszta sejtésnél alig jutottak többre. - Tegyük fel, az öcséd megtalálta - fordult a lányhoz az igazgató. — Mihez kezdett vele? - Egyelőre nem tudjuk. Azt viszont sikerült kideríteni a barátnőjétől, hogy nem utazott Németországba. Lehoczky abbahagyta a járkálást, és összefonta karját maga előtt. - Hát ez sajnos nem túl sok - próbált úgy tenni, mintha le lenne sújtva amiatt, hogy nem jutottak Balázs nyomára, de nem igazán sikerült neki. - Vannak ötleteink, hogyan deríthetnénk ki, merre lehetnek a meteoritok - magyarázkodott Vera. Mégiscsak a főnökének kell beszámolnia. - Azt már tudjuk, hogy az egyik Elekes-Tót professzortól egy Várhegyi nevű ásványgyűjtőhöz került. Most azt kutatjuk, ki ez az ember, és hol lehet a gyűjteménye.

- Elekes-Tót? Ő a kollégiumban tanított? - kérdezte az igazgató. - Soha nem hallottam még a nevét... - A hagyatéka alapján úgy tűnik, nagy koponya volt a maga idejében, de miután a meteoritban rejlő méreg megölte a feleségét, elzüllött, végül el is csapták. Nyilván emiatt nincs az emlékkönyvekben. - Mi lett a másik meteorittal? - A cambridge-i egyetemre került, a további sorsáról nem tudunk semmi bizonyosat. - De feltételezitek, hogy Szalay professzor hazahozta. Legalábbis erre következtetek abból, hogy tegnap meglehetősen szokatlan időpontban faggattál arról, Verocska, van-e tudomásom kristályos meteoritról Debrecenben. - Elnézést! - pironkodott a lány. - Nem tesz semmit, mindig számíthatsz a segítségemre. Sajnálom, hogy ebben nem tudtam... - Nem feltételezzük, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy a cambridge-i kő visszakerült Debrecenbe - szakította félbe az igazgató negédeskedését Hunt. Lehoczky elgondolkodott. - Furcsállnám, ha a professzor nem vetette volna a lehető legalaposabb vizsgálat alá - mondta végül. - Ennek pedig híre ment volna, de akárkit kérdeztem eddig az idősebbek közül, senki nem tud semmit. Legalábbis meteoritokról. Ám a magam szerény eszközeivel kiderítettem valamit - jelentette ki büszkén. — Az imént beszéltem a Napfizikai Obszervatóriumban dolgozó ismerősömmel. Mit gondolsz, ki járt náluk tegnap reggel? - fordult Verához. - Balázs? - ugrott fel izgatottan a lány a helyéről. - Úgy van. Legalábbis a leírás tökéletesen illik rá.

- Hány órakor? És mit akart? - zúdította kérdéseit Vera Lehoczkyra. - Nem sokkal nyolc után jelent meg, az igazgatót kereste. Az ismerősöm azt nem tudta pontosan megmondani, miért, mert a főnöke házon kívül van, így egyelőre nem érdeklődhette meg. - Ez fantasztikus! - lépett az igazgatóhoz a lány. Madarat lehetett volna fogatni vele. - Olyan boldog vagyok mondta, és egyenesen a férfi nyakába ugrott. - Ez az első konkrét hír róla, amióta elment. - Pontosan hol is található ez az obszervatórium? - kérdezte Hunt. - Nagyjából egy-másfél kilométerre innen, az egyetem területén - felelte Lehoczky. - Vagyis Balázs Debrecenben van! - lelkendezett Vera. Lehoczky önelégült képpel, büszkén húzta ki magát. - Ez tényleg nagyszerű hír, viszont arról azért meg kellene bizonyosodnunk, hogy még mindig a városban van — jegyezte meg Hunt. - De legalább tudjuk, hogy jó nyomon járunk - örvendezett a lány. Kopogtak az ajtón, a titkárnő lépett az irodába. - Igazgató úr, megérkeztek az osztrákok. - Azonnal megyek. Verácskám, nagyon örülök, hogy segíthettem — fordult a lányhoz. — Ha bármire szükséged van, rám mindig számíthatsz, tudod. Délben elviszem a vendégeket ebédelni, de telefonon bármikor elérhetsz. - Köszönöm - felelte a lány hálásan. Hunt felállt, és az ajtó felé indult. Lehoczky a kezét nyújtotta. - Sok sikert! — mondta győztes mosollyal. Az amerikai állta a tekintetét, és keményen megszorította az igazgató kezét, de nem szólt semmit. Vera a folyosón, a lépcsőház felé tartva szomorúan jegyezte meg: - Legszívesebben most azonnal indulnék a botanikus kertbe, de sajnos vissza kell mennem a laboratóriumba. - Hová indulnál? - kérdezte Jonathan csodálkozva. - Az obszervatóriumba. Az egyetem füvészkertjében van. - Én viszont ráérek, szívesen átmegyek. - Megtennéd? - Persze — mosolygott az újságíró. — Mindig is érdekelt a csillagászat. - A villamos egyenesen odavisz az egyetemhez. Ha Nyúlási lánya jelentkezik a könyvtárból, rád csörgők, és akkor egy füst alatt azt is el tudod intézni.

- Rendben. - Kikísérjelek? - Nem szükséges, kitalálok, menj a dolgodra. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a lány gyors mozdulattal csókot nyomot Jonathan arcára. - Olyan boldog vagyok. Végre úgy érzem, minden jóra fordul - jelentette ki váratlan bizakodással, aztán elviharzott. Hunt lépteket hallott a háta mögött, megfordult. Az igazgató titkárnője ásványvízzel megrakott tálcával haladt Lehoczky irodája felé. Az amerikai mosolyogva intett neki.

III. Fejezet

AZ ATOMFIZIKUS REJTVÉNYE 44. English Channel, 1936. szeptember I . Szalay Sándor a hullámok játékát figyelte a hajó korlátjának dőlve. Hosszú út állt még előtte, nem ártott kicsit megmozgatni végtagjait a sétafedélzeten. Azon töprengett, vajon jó döntést hozott-e múlt pénteken, amikor jövőjét vette számba a cambridge-i Cavendish Laboratóriumban. A helyiséget, ahol már fél éve dolgozott, zsúfolásig megtöltötték a kísérleti eszközök, a mennyezet alatt kuszán kifeszített drótokon kötegekbe nyalábolt kábelek futottak. Alulról nézve mindig is erek hálózatára emlékeztette. A munkapadokhoz lelógó zsinórok pedig a búvárok légcsövére, amely a felszínről látja el őket éltető levegővel. Igencsak óvatosan kellett közlekedni a teremben, ha az ember nem akart meg-botlani az asztalok közötti teret is behálózó vezetéknyalábokban. Ő azonban már csukott szemmel is végig tudott volna menni a helyiségen, az elmúlt fél évben ez volt az otthona, szinte minden idejét itt töltötte, a hálóhelyéül szolgáló fűtetlen manzárdszobában csak addig tartózkodott, amíg kipihente magát annyira, hogy másnap folytatni tudja a munkát. Mindezt most elhagyni készült. Napok óta vajúdott már a döntésen. A Cavendish Laboratórium kutatói közül immár tízen büszkélkedhettek Nobel-díjjal. Lord Rayleigh, mestere, Rutherford - micsoda koponyák -, James Chadwick, aki a neutronok felfedezésért a múlt évben vehette át a megtisztelő kitüntetést, míg magyar tudós a hazájában végzett kutatásért még sohasem kapott. Lénárd Fülöp Németországban dolgozott, Bárány Róbert Bécsben született, ott is tevékenykedett, Zsigmondy Richárd Göttingenben kísérletezett, ráadásul mindig is osztráknak vallotta magát. A cambridge-i szellemi közeg, az anyagi lehetőségek kétségkívül óriási vonzerővel bírtak a magafajta fiatal kutató számára, ugyanakkor a Cavendish Laboratóriumban nemcsak a nukleáris technikát sajátította el, de arra is rájött, ha az ember új területen kutat úttörőként, felszerelése jelentős részét magának kell elkészítenie. Nem a

pénz, a modern épület a tudományos eredmény záloga, hanem a szellemi érték. Ezzel a tapasztalattal felvértezve Magyarországon is megépítheti azokat a berendezéseket, amelyekkel folytathatja a kutatást, tehetséges fiatal pedig otthon is akad bőven, akikből tudós közösséget lehet kovácsolni. Sohasem felejti azt a szombat estét, amikor a szegedi egyetemen Szent-Györgyi Albert professzor odaszólt neki, a fiatal kutatónak: „Szalay fiam, gyere segíteni paprikát kicsumázni!" Néhány hét alatt negyedkiló kristályos C-vitamint sikerült izolálnia a lelkes társaságnak. Belemártotta tollát a tintába, és aláírta nevét a Ruther-fordnak címzett levél alján, amelyben a professzorral tudatja elhatározását. Megkönnyebbült. Még negyedórával korábban sem volt biztos abban, hogy képes lesz meghozni a döntést. Most már nem maradt más hátra, mint átadni a lordnak a levelet. Rutherford az irodájában fogadta, szája sarkában ezúttal is ott füstölgött az elmaradhatatlan cigaretta. - Gondolom, hiába is érvelnék amellett, hogy maradjon legalább még egy darabig - jegyezte meg, miután végigolvasta Szalay levelét. - Döntésem végleges. Hazámnak szüksége van az ismereteimre. - Ertem, és egyet is értek az elképzelésével, de vajon kellőképpen elő van-e készítve ott a tudományos élet talaja, hogy szárba szökkenhessenek az ön által elvetett magvak? Nem lenne-e célszerűbb előbb itteni körülmények között kinevelni a palántát? - Anélkül, hogy a magam szerény képességeit bátorkodnék összevetni intézetünk névadójának zsenialitásával, előttem az ő példája lebeg, amikor árammérő nélkül felfedezte a később Ohmról elnevezett törvényt. A laboratóriumban mindenki ismerte Henry Cavendish történetét: mindössze saját testét használva mérőműszerként fedezte fel az áram és feszültség összefüggését jóval a német fizikus előtt. Megmarkolta az elektródokat, és figyelte, meddig hat az áramütés, az ujjáig, csuklójáig vagy a könyökéig. Ha publikálta volna megfigyelését, ma Ohm-törvény helyett Cavendish-törvénynek neveznék... - Gondolom, nem kell emlékeztetnem, Cavendishnek gazdag öröksége tette lehetővé, hogy minden idejét a tudománynak szentelje. - Kevéssel is beérem, ha azzal foglalkozhatom, amit itt, Cambridge-ben elkezdtem. Rutherford elnyomta a cigarettáját. - Öröm volt számomra, hogy együtt dolgozhattam önnel, Mr. Szalay - jelentette ki, és kezet nyújtott a magyar fizikusnak. - Mikor kel útra? - Elsejére szól a hajójegyem. Hétfőn utazom el Cam-bridge-ből. - Nem mondhatni, hogy túl sok időt veszteget a készülődésre. - Az önök között töltött minden egyes nap kísértés arra, hogy megmásítsam döntésem. - Feltétlenül látogasson meg, mielőtt elindul - mondta Rutherford, és visszatért a jegyzeteihez. Feltámadt a szél, ahogy a komp távolodott Anglia partjaitól, Szalay fázósan húzta össze magán vékony felöltőjét. Már csak néhány kitartó sirály maradt a hajó nyomában. Ideje volt elfogyasztani a vacsorát. A másodosztályon utazóknak szánt étteremben telt ház volt. A pincér két cipőkereskedő mellé ültette le, akik végig az árukészletükről beszélgettek, a szótlan fiatalemberre ügyet sem vetettek. Szalay, amint végzett az evéssel, visszament a fedélzetre, hogy a legújabb lábbelik eladási esélyeit kiszellőztesse fejéből. Az utasok többsége a hajó gyomrában szállított vasúti kocsikba húzódott vissza, mások a hálókabinjukban pihentek. Néhány férfi a szalonban szívta vacsora utáni szivarját, cigarettáját. A fedélzeten már senki sem tartózkodott, Szalay háborítatlanul merülhetett gondolataiba. Előző nap délelőtt, miután elbúcsúzott kollégáitól, bekopogott Rutherford ajtaján. A lord már várta, hellyel kínálta a fizikust. Jókora nyitott faláda feküdt előtte az asztalon. - Egy kis ajándékkal készültünk önnek, hogy ezzel is kifejezzük nagyrabecsülésünket - kezdte a professzor. Ezt a küldeményt egyetemünk egykori tanárának, Herbert Swintonnak szánták vizsgálat céljából jó nyolcvan évvel ezelőtt. A feladó egy bizonyos Michael Elekes-Tót Magyarországról, ráadásul Debrecenből, ahova ön készül. Mire azonban a csomag megérkezett Cambridge-be, Swinton professzort betegsége megakadályozta abban, hogy átvegye. A kísérőlevélben az olvasható, hogy kizárólag a professzor kezeihez kézbesítendő, ezért a

kollégák felbontás nélkül az asztalára tették. Mr. Swinton azonban nem épült fel többé. Halála után az egyetem levelet írt a feladónak, de a megkeresésre nem érkezett válasz. A professzor segédei katalógusba vették a csomagot, és a fizika tanszék pincéjében raktározták el, hátha jelentkezik érte valaki. Mivel ez nem történt meg, feledésbe merült. Nemrégiben leltároztak, így került elő újra a küldemény. A kollégák felbontották, és ezt találták benne - mutatott Rutherford a ládára. - Néhány mészkő, de ami sokkal izgalmasabb, a doboz dupla fenekű. Kipakolta a köveket az asztalára, majd gyors mozdulattal kivette a láda hamis fenekét. - Jöjjön csak közelebb! Szalmaágyon egy jókora méretű fekete ásvány feküdt, mellette lepecsételt levél. - Az előzetes vizsgálat szerint ez egy meteorit. Nem éppen az ön szakterülete - szabadkozott a professzor Szalay csodálkozó tekintete láttán -, de talán érdemes lenne a magfizika kutatási módszereit alkalmazva alaposan szemügyre venni. Ahogy nálunk már tapasztalhatta, az ördög a részletekben rejtezik, az atomi részecskék birodalmában. A kísérő irományt még nem bontottuk fel. Kérem, fogadja el ezt búcsúzóul, az ön hazájából származik, önöket illeti a kutatás joga. Szalay meghatódva vette át a meteoritot mesterétől, keresgélte a szavakat, hogy méltóképpen megköszönje. A lord azonban nem tartott igényt hálálkodásra, megkérdezte, hogyan érik utol, ha az itteni kutatásával kapcsolatban kérdés merülne fel a jövőben. Szalay megadta a debreceni egyetem címét. Rutherford az ajtóhoz kísérte, és kezet nyújtott. - Ne feledje, az ördög a részletekben lakik! - kacsintott, és útnak eresztette. Szalay még mindig meghatódottan gondolt a csomagra, hiszen nem számított arra, hogy a professzor bármivel is megaj ándékozza. Vetett egy búcsúpillantást a távolba vesző szigetre, majd a vaslépcsőn lesétált a komp belsejébe, és felszállt a gondosan kipányvázott vasúti kocsiba. A kabinjában levette a faládát a poggyásztartóból, előhúzta a meteorithoz mellékelt vaskos levelet. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és feltörte a pecsétet. Bő fél óráig tartott, mire végigolvasta az írást. Rutherford búcsúszavai visszhangoztak fülében. Mily találóak, mintha a professzor ismerte volna a levél tartalmát. Elővette az újságpapírba csomagolt ajándékot. Tüzetesen megnézte, és felfedezte a törés nyomát, amelyet az egykori debreceni tanár álcázásul gondosan elfedett szurokkal. Visszabugyolálta az újságpapírba, és bőrtáskájába rejtette az irománnyal együtt. Miután kiderült, hogy a debreceni tudós a mészköveket csak megtévesztésül rakta a ládába, úgy döntött, felesleges tovább cipelnie. Visszakapaszkodott a fedélzetre, és a hajó végében állva egyesével a tengerbe hajította mindet. Ahogy az utolsót is elnyelte a sötét víz, arra gondolt, a Magyarország talajából származó, nagy utat megtett kő az óceán mélyén, idegen környezetben az ő elmúlt félévének szimbóluma lehetne. Azzal a különbséggel, hogy míg az valószínűleg az idők végezetéig ott is marad, ő hazafelé tart... A gondolat megnyugtatta, most már egészen biztos volt abban, hogy jól döntött. Otthon is ki tudja majd deríteni, amit elődjének még nem sikerült: milyen miazmát rejt a különös, égi jövevény. Hosszú útja során Debrecenig egyetlen lépést sem tett anélkül, hogy a táskája, benne a meteorittal, ne lett volna a keze ügyében. Napfizikai Obszervatórium, Debrecen, 2007. augusztus 14. Hunt, miután kifizette a belépőt a botanikus kertbe, az obszervatórium felé haladt. Máskor szívesen elidőzött volna a páratlan ritkaságú, szépséges növényeknél, de most céltudatosan igyekezett a park közepén álló kupolás épület felé. Alig szállt fel a villamosra, csörgött a telefonja. Vera hívta a hírrel, hogy Nyúlási lánya talált egy-két érdekes utalást Várhegyi Kamillra. Jonathan ennek ellenére előbb az obszervatóriumban akart a Balázzsal kapcsolatos információnak utánajárni, végül is ez volt az első konkrét nyom a fiú hirtelen távozása óta. A csillagvizsgáló kívülről elhagyottnak tűnt, kupolája zárva, az épület tetejéről égnek meredő daruszerű fémkart burok védte. Az intézet ajtaja azonban nyitva állt, Hunt belépett. Hangos köszönésére titkárnő forma asszony jött elő, az Atommagkutató Margitkájának szakasztott mása, akár testvérek is lehettek volna. Jonathan az igazgató felől érdeklődött, de kiderült, még mindig nem érkezett meg.

- Maga is azt a fiút keresi? - kérdezte a nő, amikor Jonathan elmondta, hogy az Atommagkutató Intézetből jött. - Találkozott vele? - Igen, én küldtem az igazgató úrhoz. - Hogy nézett ki? - Szőke, kék szemű, nem túl magas, de sportos alkat. Várjon csak! A nevét is mondta... mindjárt beugrik. Balázs! Igen. Valami rövid vezetéknévvel, talán Gát. - Ő az - bólintott Hunt. - Gaál Balázs. - Nem tudja, mit akart az igazgatótól? - Valami hivatalos felkérést hozott az Atomkiból, de én csak a pecsétet figyeltem, nem olvastam a többit. Nagyon izgatottnak tűnt. - Mikor beszélhetnék az igazgató úrral? - Egykor kezdődik egy maratoni értekezlet, emiatt nincs itt éppen senki, kiszaladtak ebédelni. Háromnegyed egyre biztosan megjön az igazgató úr, nem szeret az utolsó pillanatban beesni. Hunt az órájára nézett, fél tizenkettő múlt néhány perccel. - Megvárja? - kérdezte a nő. - Sétáljon egyet a füvészkertben, nézze meg a tündérrózsát a tavon, egyszerűen csodálatos. - Köszönöm a tanácsot! - mondta az újságíró, de ezúttal a tündérrózsákat is kihagyta, hogy minél előbb a könyvtárba érjen. Nyúlási lánya különös szerzet volt. Kövér emberekre jellemző, lomha mozgással járt, pedig súlya aligha érte el az ötven kilót. Vízszínű szemével álmatagon nézett látogatójára, amikor azonban belekezdett a Várhegyi család történetébe, olyan lelkesen beszélt, hogy egészen átlényegült, tekintete megtelt élettel, mozdulatai a korábbi lagymatagsághoz képest szinte kapkodóvá váltak. - Vera nem véletlenül nem talált semmit az interneten a Várhegyi grófokról. Az Érdéig nevezetesebb családai című 1854-es munka a Keresztes családnál említi a Várhegyieket, Sárpatak és Várhegy urait - mesélte, miközben áthaladtak a kihalt olvasótermen. Egy kutatószobában kötöttek ki, ahol a nő hellyel kínálta Huntot. - Keresztes Márton, küküllői főispán szerezte a családnak a grófi címet. A könyv szerint három fia született, de egyik sem élte túl az apját, így 1727-ben sírba vitte a nevet. Tud követni? Hunt elővette noteszát, hogy a családtörténet lényeges elemeit lejegyezze. - Igen, arra szükség lesz - nyugtázta Jonathan mozdulatát a nő —, kicsit szövevényes a história. Szóval utánanéztem ezeknek a fiúknak, a részletekkel nem akarom untatni, de a lényeg az, hogy a három fiú közül a legidősebb, István, mégsem halt meg. Összekülönbözött az apjával, és Debrecen környéki birtokukra költözött. Ettől kezdve nagyapja, Sárpataki Márton nevét viselte. Ugyanis a már említett Keresztes Márton is Sárpatakiként látta meg a napvilágot, a könyv írója szerint „azon kor szenteskedése divatára" változtatta Keresztesre. Eddig világos? - Nem egészen. Most akkor Sárpataki vagy Várhegyi a család eredeti neve? - Sárpatak és Várhegy két falu a Maros mellett, Székelyföldön, egymástól néhány kilométer távolságban. Mindkettő a Sárpataki család tulajdonában állt. Várhegyen épített kastélyt ifjabb Sárpataki Márton vagy testvére, József, a források nem egyértelműek, és még nem volt időm kideríteni, melyikük, de talán ez nem is érdekes. Na mármost, ezt az épületet Keresztes-kastély néven emlegeti az utókor, mert a grófi rangot szerzett ifjabb Sárpataki Márton időközben várhegyi Keresztesre változtatta a nevét. így már érthető? - Igen, azt hiszem, vettem - mondta Hunt, miután családfát rögtönzött jegyzetfüzetébe. - Akkor jó. Tehát várhegyi Keresztes Márton fia, István, összezördül az apjával, és Debrecen melletti birtokukra költözik. A család azt híreszteli, esetleg azt is hiszi, hogy meghalt, de ő él és virul, ám sem a Keresztes nevet, sem a grófi címet nem használja többé. Az ő leszármazottja Várhegyi Kamill, eredeti nevén Sárpataki Kamill. Különc figura, szenvedélyes vadász, ásványgyűjtő, mintauradalmat szervez, kastélyt épít, amelyet a közelben futó Csere-érről nevez el. Kideríti, hogy egyenes ági leszármazottja Keresztes grófnak, ezért használni kezdi a főnemesi címet, és talán mert a névváltoztatás mániáját is örökölte, gróf cserei Várhegyi Kamillnak hívatja magát. - Mindezt hogyan sikerült ennyi idő alatt kikutatnia?

- kérdezte őszinte csodálattal Hunt. - Szakmai titok - nevetett a nő. - Valójában foglalkoztam már a Sárpataki családdal korábban is, csak ezt az utolsó láncszemet kellett most kiderítenem - szerénykedett. - Az ásványgyűjteményről talált valamit? - Konkrétan nem, viszont ráakadtam egy érdekes cikkre, jöjjön, megmutatom! - a könyvtáros kisasszony felállt, és egy másik asztalhoz vezette Huntot, amelyen számítógép állt. -A Debreceni Trombita egyik száma 1860-ból - mutatott a képernyőre. - Éppen nyár elején digitalizáltuk, így kereshetővé vált a tartalma, és szerencsénkre adott is egy találatot a Várhegyi névre. A monitort a régi újság egyik oldalának szkennelt változata töltötte be. Betörés a cserei kastélyba Folyó év Szeptember 22-dik napján az estvéli órákban gróf cserei Várhegyi Kamill kastélyába az ablaktábla felfeszítésével bemászott egy tolvaj, és a lapidáriumból egy ásványi követ tulajdonított el. Kifele menvén azonban a gróf úr által felfedeztetett, aki a lopást megakadályozandó puskájával a tolvaj után lőtt, azt sikerrel eltalálta. A rabló a halálos golyóbis előtt bűntettes társának a lopott ásványt átadta, aki a cserei birtokról futással menekült a közeli fák közé, ahol harmadik társuk rejtezett felszerszámozott lovakkal. Várhegyi gróf szolgái élén a tetteseket üldözőbe vette. A birtok intézője a Debreceni Trombitának elbeszélte, hogy rövid üldözés után, amikor a közelükbe értek, a bűntettesek pisztolyt ragadának, ezért a grófúr őket védekezésbül agyonlőtte. Az ellopott ásvány mindeddig nem került elő. A m. kir. csendőrség az esetet vizsgálat alá vette, és megállapította, hogy a három tolvaj nem más, mint Szórádi Imre, Ignácz és fenő debreceni lakosok. Szórádi Imre felesége panasszal fordult a m. kir. csendőrséghez, hogy gróf cserei Várhegyi Kamill a férjurát úgy terítette le puskalövéssel, hogy az a betörésben nem vett tevőlegrészt, pisztollyal sohasem rendelkezett, lőni nem tudott. Szórádi Imre debreceni birtokosnak egy gyermeke született, aki nemrégiben múlott egy esztendős. Szórádi Ignácz és fenő családta-lan debreceni ácsmesterek voltak. A Szórádi testvérek korábbi bűntetteiről nincsen feljegyzés. - Később nem írtak az ügyről? - kérdezte Hunt, miután végigolvasta a szöveget. Az eddig feldogozott anyagban nem. 1860 végén igencsak puskaporos hangulat volt a városban. Novemberben nagy tüntetést is tartottak, kőzáporral dobálták meg a dohánybeváltó hivatalt és a pénzügyőrséget, a tömeget végül a katonaság oszlatta szét. A három betörő hamar feledésbe merülhetett. - Megkaphatnám a szöveget kinyomtatva? - Hogyne, persze, ötven forint lesz. Jonathan a pénztárcájáért nyúlt. - Csak vicceltem - nevette el magát a nő. - Adja át üdvözletem Verának. Remélem, tudtam segíteni - Nagyon sokat, nagyon is sokat - mondta Hunt, és átvette a könyvtárostól a kinyomtatott cikket. A nő immár újra álmatag tekintettel és lomha mozdulatokkal kísérte át az újságírót az olvasótermen. Miután elbúcsúztak, Huntnak eszébe jutott egy kérdés: - Ali még a cserei kastély?

-# 2.34 I 235 - Hogy áll, az túlzás, meglehetősen romos, de úgy tudom, nemrégiben megvásárolta valaki, hogy felújítsa. Az amerikai megkérte a Nyúlási lányt, hogy mutassa meg a térképen a cserei birtokot. A könyvtárból egyenesen az obszervatóriumba sietett. Felmutatta délelőtt vett jegyét a füvészkert bóbiskoló portásának, és futólépésben közelítette meg a csillagvizsgálót, mert nem akarta lekésni a találkozót. Margitka pontos mása régi ismerősként üdvözölte, és mindjárt az igazgató szobájába vezette. Hunt nem fogadta el a felkínált italt, rögtön a tárgyra tért.

A kopaszodó, testes férfi figyelmesen végighallgatta, miközben zsebkendőjével a homlokát törölgette. -Jól befűtötték - jegyezte meg. - Ezt csak a strandon lehet kibírni. Biztos nem kér egy üdítőt? Jonathan nemet intett. - Nos, ami a kérdését illeti, valóban járt itt a fiú. Az Atomki kérését közvetítette, miszerint számoljuk ki, hogy egy a Föld felé tartó meteorraj pontosan hol kerül a legközelebb a légkörhöz. Arra is kíváncsi volt, hogy ha az interplanetáris anyag a légkörbe ér, hol csapódhatnak be azok a darabok, amelyek nem égnek el. Szokatlan kérésnek tűnt, de mivel hivatalos papírt is hozott magával, természetesen nem tagadtuk meg. - Megkapta a választ? - Nem. Ehhez több megfigyelőállomás adatait kellett egybevetni. Megbíztam egy kollégát a feladattal, aki azóta ennek kiszámításán dolgozik. A fiú megadta a telefonszámát, és megkért, hogy értesítsük, ha megvan az eredmény. Hallom, eltűnt. - Igen, de remélem, hamarosan előkerül. Megtenné, hogy velem is megosztja majd az eredményt? - Maga az Atomkiban dolgozik? - Én nem, de Balázs nővére igen. Neki segítek megkeresni a fiút. Az igazgató gyanakodva nézett Huntra. És ez a Balázs az Atomki munkatársa egyáltalán? - kérdezte, miközben az előtte heverő iratok között keresgélt. - Egyetemistaként besegít itt-ott... Kezdtem megijedni, hogy valaki csak úgy besétál ide, meglobogtat valamit, és a saját szórakoztatására dolgoztat minket. Hová is tettem azt a papírt? Nem találta, pedig kétszer is átnézte az iratkupacot. Legyintett, majd hozzátette: - Most akkor szükség van a számításra, vagy nincs? - Ahogy a papíron volt, semmi sem változott. Jonathan igyekezett óvatosan fogalmazni, mert pontosan tudta, nincs joga az Atommagkutató Intézet nevében nyilatkozni, de azt remélte, a végeredmény magyarázatot ad majd arra, vajon miért rendelte meg Balázs a számításokat.

46. Nyugat-Mecsek, 1949. július 21. Órák óta némán dolgoztak az elhagyott kőfejtő nehezen járható sziklái között. Földvári Aladár a kőzet összetételét vizsgálta, Szalay Sándor pedig a technikussal a Debrecenben épített, hordozható Geiger-Müllerszámlálóval a háttérsugárzást mérte. Uránérc után kutattak. A geológus és magfizikus munkáját segítő diákok többsége már előrement a táborhelyre, előkészíteni a vacsorát. - Mára elég ennyi, Sándor. Farkaséhes vagyok. Szalay megállt, és megtörölte a homlokát. - Rendben - egyezett bele. - A délelőtti adatok biztatóak, de amire azóta jutottunk... - legyintett. - Holnap folytatjuk! - vigasztalta Földvári. Tanár úr, elpakolhatom a műszert? - sietett Szalayhoz az egyik segítő, akinek meg sem kottyant kilométereken át cipelni a berendezést. - Tegye csak el, Tamás fiam. Végeztünk. A diákok vidáman fecserésztek az úton, Szalay a gondolataiba mélyedve baktatott mögöttük. Ötödik napja járták a környéket kézzelfogható eredmény nélkül. A fizikus az előzetes terepfelmérés alapján jobb eredményre számított. Talán érdemes lenne megfontolni kollégája javaslatát, hogy ne csak a magmás, hanem az üledékes kőzeteket is vizsgálják. A táborban már vidáman pattogott a tűz, a kondérban éhes gyomor számára fenséges illatú paprikás krumpli főtt. A diákok két idősebb férfival beszélgettek, akik nem tartoztak a kutatócsoporthoz, Szalay eddig még nem látta őket. Nem néztek ki túl bizalomgerjesztőén, durva vászon munkásruhájuk erősen elkoszolódott, az egyiküké térdben ki is szakadt. Arcukat ápolatlan szakáll keretezte Tormás Vali pattant fel, amikor megpillantotta a tanárokat. - Vendégeink érkeztek! - újságolta örömmel. - Igen? Remek — morogta a fizikus, és a sátra felé sietett. A lány azonban nem hagyta annyiban: - Régészek, itt ásnak a közelben.

- Csakugyan? - kérdezte Szalay, de nem várt választ, bár az információ kissé megnyugtatta. Kutatók, mint ők, nem jelenthetnek veszélyt a csoportjára. Félrelökte a sátorlapot, vizet töltött a kézmosóba, poros munkásruháját levetette, és megmosakodott. Tükre nem volt, de érezte, ahogy végigsimított az arcán, hogy rajta is igencsak kinőtt a borosta a táborban töltött idő alatt. Ha átmenne látogatóba a régészekhez, valószínűleg ugyanúgy óvnák tőle a hallgatókat, ahogyan jómaga a sajátjait a marcona idegenektől. Kényelmes nadrágot és tiszta inget húzott. Éppen végzett a fésülködéssel, amikor odakint valaki kanalával megütögette a csajkát. Kész a vacsora! Megkérjük kedves vendégeinket, fáradjanak a terített asztalokhoz. A diákok harsány nevetéssel jutalmazták a tréfát. A csapat nagy része már a tűz köré terített pokrócokon kuporgott. A két régész a tábori asztalnál foglalt helyet Földvári Aladárral. Ha magukban voltak, Szalay rendszerint a diákok közé telepedett, mert mindig azt hangoztatta, terepmunkán nincsenek előjogok. A geológus betegsége miatt nem ülhetett a földre, de hogy ne legyen egyedül, minden este egy diákot invitált az asztalhoz Most azonban megkérte Szalayt, csatlakozzon hozzájuk. Bemutatta a vendégeknek. A szőke hajút Somoskői Andrásnak, a barnát Hermann Péternek hívták. Éppen azt mesélték, hogy néhány kilométernyire tőlük Árpád-kori település romjait tárják fel. - Mi is kövekkel dolgozunk, csak másképpen, mint maguk - magyarázta Somoskői. - Önök fizikai valójukban vizsgálják, mi erre támaszkodva az emberi géniusz nyomait keressük. A közelben ülő diákok is bekapcsolódtak a beszélgetésbe, érdekes eszmecsere alakult ki, Szalay azonban nem igazán tudott koncentrálni rá, a másnapi munkán gondolkodott. Csak akkor kapta föl a fejét, amikor Hermann Péter egy legendát hozott fel annak bizonyítására, hogy a kövek, illetve a kövekhez fűződő mondák nemcsak a régészeknek, de a természettudósoknak is támpontot adhatnak a kutatáshoz. Valamikor a XV. század elején az ördög egy égből hullajtott kővel pusztított el egy kelet-mecseki falut. Ennek előzménye két testvér, Csák Aba és Bulcsú egyetlen nőért folytatott véres küzdelme volt. A fordulatos csatározásba Isten és az ördög is beavatkozott: az Úr rettentő haragra gerjedt, amikor pártfogoltja meghalt, és villámmal sújtotta gyilkosát. Bosszúból az ördög a kővel pusztította el a falut, amelyben a Csákok utódai éltek. Mit gondolnak, volt valami valóságalapja ennek a legendának? - kérdezte a régész. - Valami biztosan - jegyezte meg Tormás Vali. Úgy van! - vágta rá a régész. - A falut Koromszónak hívták. Máza mellett találtam egy dombot, amelynek tetejét kövek, téglák pettyezték, pedig a környéken sehol sem láttam hasonlót. Képzeljék, ezek után a pécsváradi kolostorban iratokra leltem erről a faluról. S tudják, mi okozta a tragédiát? - Halljuk! - kiáltotta az egyik diák. A leírások alapján valószínűsíthető, hogy egy meteorit, amelynek kristályos magja valami mérgező anyagot tartalmazott. A szemtanúk szerint ugyanis nem a becsapódás ereje, még csak nem is az ezt követő tűz, hanem valamilyen kiáramló méreg okozta a tragédiát. Az emberek vérezni kezdtek, úgy haltak meg. -Lehetetlen! Az kizárt... Ennek lenne más nyoma is - hitetlenkedtek a diákok. Parázs vita alakult ki arról, vajon létezhet-e ilyen gyilkos meteorit. Szalay döbbenten hallgatott. Régóta eszébe sem jutott a mérgező „lebkő", ahogy Elekes-Tót nevezte a meteoritot az angol professzornak szánt levelében. Miután hazaérkezett Cambridge-ből, minden erejével azon fáradozott, hogy megteremtse a magfizikai kutatás feltételeit a debreceni Orvoskari Fizikai Intézetben. A búcsúajándékként kapott meteorit tüzetes vizsgálatára nem maradt ideje, gondosan elzárta, nehogy valaki szemet vessen a gyémántra, és újabb tragédiát okozzon. Azután jött a háború, majd a tanszék újraindítása, a megsemmisült eszközök pótlása... Most ámulva vette tudomásul, hogy már több mint ötszáz éve is érkezett a Földre az interplanetáris mérgező anyagból, miközben a tudományos világ mit sem tud erről. Ez újra felkeltette érdeklődését a lebkő iránt. Megvárta, míg a diákok befejezték a heves szócsatát, majd félrehívta Hermann Pétert. - Az ön által említett iratok tartalmaztak utalást arra, mi lett a meteorittal? A régész megörült, hogy a professzor a tanítványaival ellentétben komolyan veszi az elméletét, és lelkesen magyarázni kezdett: - A tragédia után a betegek gyógyítására érkező váradi bencés szerzetesek megtalálták az égi jövevényt, és elfalazták a monostor altemplomába. - Elképzelhető, hogy ma is ott van?

- Nem. A mohácsi csatát követően az előrenyomuló török elől a monostor védműveit Martinuzzi György felrobbantatta, mert védhetetlennek tartotta. Ezt megelőzően az értékeket, iratokat és a meteoritot a pannonhalmi apátságba küldték. Amikor a váradi monostor újjáépült, ezek nagy részét visszavitték, ám a kő már nem volt köztük. - Pannonhalmán maradt? - Eddigi kutatásaim alapján meg sem érkezett oda. Útközben egyszerűen eltűnt. Szalay alig tudta palástolni megkönnyebbülését. - Semmi jel nem utal arra, hová kerülhetett? - kérdezte. - Egyelőre nem találtam ilyet, de még nem adtam fel a kutatást. Ön meteoritokkal is foglalkozik? - Nem igazán - adott kitérő választ a fizikus. Nem tudta eldönteni, mennyire bízhat meg a régészben. Hermann Péter az arcát fürkészte, mintha nem hinne neki. - Tud hasonló esetről, ugye? - kérdezte végül. - Miből gondolja? Eddig akárkinek említettem, mindenki vitatta, hogy létezhetne ilyen. Szalayt aggodalommal töltötték el ezek a szavak. Ha a régész telekürtöli felfedezésével a világot, előbbutóbb ráharap valaki, és annak beláthatatlan következményei lehetnek. Akármennyire gondosan rejtegeti ElekesTót meteoritját, előfordulhat, hogy valaki megtalálja, például ha neki baja esik. Kisebb kockázatnak tűnt figyelmeztetni Hermannt, hogy mennyire veszélyes útra tévedt, mint hagyni, hogy tovább fecsegjen a mérgező meteoritról. Ha megígéri, hogy ezután hallgat a felfedezéséről, elárulok önnek valamit. - Hűha, ennyire komoly volna a helyzet? - Igen. -Azt akarja, hogy ne is publikáljam, akkor sem, ha ráakadok? -Azt szeretném kérni, először nekem árulja el a helyét. Azután majd kitaláljuk együtt, hogyan arathatná le a babérokat anélkül, hogy ezzel veszélybe sodorna embereket. A régész elgondolkodott. Tudja, mit? Hiszek magának, hogy nem akar rosszat nekem. - Ebben biztos lehet. Megígéri, hogy hallgatni fog? - Megígérem. Kérem, avasson be! Szalay minden szavát alaposan megfontolta, mielőtt kimondta: Cambridge-ben tagja voltam egy titkos nemzetközi kutatócsoportnak - füllentette a nemes cél érdekében. A tudomásunkra jutott, hogy bolygónk egy távoli pontján már történt hasonló eset. Ilyen meteorit a jövőben is a Földre hullhat. A régész elnyílt szájjal hallgatta. A benne rejlő kristály igen értékes lehet, így ha nem megfelelő kezekbe kerül, az ön által említettnél is nagyobb tragédia történhet — tette hozzá. — Ezt mindenképpen meg kell akadályozni. Hermann kérdésekkel ostromolta, de Szalay mindenre kitérő választ adott. Mielőtt elbúcsúztak egymástól, a fizikus feljegyezte a címét egy papírdarabra, hogy a régész értesíthesse, ha bármit megtud a koromszói meteoritról, ahogy ő nevezte, az ördög kövéről.

47. Az Atommagkutató Intézet pincéje, 2007augusztus 14— Jól van, fiacskám! Most pedig tedd le szépen azt a vasat! - mutatott Dragonics pisztolyával a pajszerra, amelyet a fiú védekezésül maga elé tartott. Balázs nem mozdult, farkasszemet néztek egy darabig. - Mondtam valamit... Az egyetemista hirtelen mozdulattal a polchoz vágta a feszítővasat. Nagyot csattant az acélállványon, majd csengve a padlóra hullt. Balázs nagyon remélte, hogy odafönt meghallotta valaki.

Azt mondtam, tedd le, nem azt, hogy vágd földhöz! - förmedt rá a férfi. — Tűnés vissza! - mutatott a pincehelyiség felé, ahonnan érkeztek. Dragonics oldalra lépett, hogy a fiú ne közelíthesse meg túlzottan, amikor az ajtóhoz ér. - Ott megállsz, és nem mozdulsz! - parancsolta. Balázs nem mert hátrafordulni, de a hangokból arra következtetett, hogy az orvos felvette a feszítővasat. - Indulás - hallotta az utasítást közvetlenül a válla mögül. - Meg ne próbáld! - tette hozzá Dragonics, mintha olvasna a fiú gondolataiban. Balázs ugyanis azt tervezte, hogy amint átlépi a küszöböt, becsapja maga után az ajtót, ezzel csapdába ejti támadóját. Kemény tárgy fúródott a hátába. - Ne trükközz! Tarkóján érezte a férfi leheletét. Dragonics lekapcsolta maga után a villanyt a raktárban. - Állj! - parancsolta, amikor a pince közepére értek. - Hogyan jutottál át? - Nyitva volt az ajtó... - Ne hazudj! Mi a kód? Balázs hallgatott. - Kérdeztem valamit! A fiú megmakacsolta magát. Megpróbálta húzni az időt, hátha valaki az intézetből mégiscsak meghallotta a zajt. Ösz-szeszorította száját, mintha meg akarná akadályozni, hogy a félelemtől önkéntelenül kibukjanak belőle a számok. Megszűnt hátában a nyomás, de mielőtt fellélegzett volna, valami suhant a levegőben, majd hatalmas erejű ütés érte a vállát. Az éles fájdalomtól felüvöltött, és rongybabaként esett össze. - Maga egy állat - sziszegte a földön fetrengve, amikor az égő érzés enyhült annyira, hogy meg tudott szólalni. Dragonics a fiú mellé lépett, és a térde fölé emelte a feszítővasat. - Most kérdezem utoljára, mi a kód? - Ot-huszonkettő-nulla-negyvenegy - hadarta Balázs. - Ajánlom, hogy működjön - mondta a férfi, miközben a raktárajtóhoz hátrált. Pisztolyát mindvégig a fiúra szegezte. Belökte az ajtót. - Gyerünk - intett fegyverével. - Úgy csináld, hogy lássam! A fiú a billentyűzethez lépett, és gyors mozdulattal beütötte a kódot. A zár felberregett. Egy pillanatig azt hitte, bevált a trükkje. - Lépj el onnan! Miután a berregés elhallgatott, Dragonics bebillentyűzte az imént hallott számokat. Nem történt semmi. A férfi szeme sötéten villant, majd hirtelen mozdulattal előreszökkent, és a pajszerral Balázs könyökére csapott. Az ütés nem volt nagy, mégis olyan fájdalmat okozott, amekkorát az egyetemista még sohasem érzett. Mintha áramot vezettek volna a csontjába. Felordított, másik kezével kétségbeesetten markolászta sajgó karját, azt hitte, lebénult. - Mi az igazi kód? - kérdezte Dragonics olyan higgadtan, mintha az esti tévéműsor felől érdeklődne. -Hat-huszonkettő-nulla... negyvenkettő - nyögte a fiú. - Ugye tisztában vagy azzal, hogy nincs több dobásod? Balázs elcsigázottan bólintott. Még mindig nem tudta mozgatni a könyökét. Kinyílt az ajtó. - Helyes. Minden zárat ez a kód nyit? - Csak azokat, ahová a nővéremnek bejárása van. - Nagyon jó. Akkor feltételezem, hogy az összes férfi irodáját nyitja. - Ne merje... - Pofa be! Itt egyelőre végeztünk. Visszamegyünk a villába, hogy kényelmes körülmények között folytathassuk tegnap megkezdett beszélgetésünket arról, hol van a gyémánt. Maga elé intette a fiút. - Nincs több trükközés - tette hozzá. - Ne feledd, orvos vagyok! Nemcsak azt tudom, hogyan kell csillapítani a fájdalmat, de azt is, hogyan lehet az elviselhetetlenségig fokozni...

48. Cserei kastély, 2007. augusztus 14. Hunt az obszervatóriumban tett látogatás után felhívta Verát, és megkérdezte, nem akar-e vele tartani az egykori Várhegyibirtokra. A lány ment volna szívesen, de egy kísérlet miatt még órákig nem tudott elszabadulni a laboratóriumból. Jonathan úgy döntött, azalatt megjárja a néhány kilométeres távolságot. Az egyetem előtti kioszkban jobb híján rendelt egy hot dogot, kiudvarolt hozzá két paradicsomot és egy paprikát a szendvicsekbe szánt készletből. Miután megette, vásárolt az útra egy nagy palack jéghideg vizet, amelybe citromot is facsartatott. A büféslány eleinte fanyar képpel fogadta Hunt extra kéréseit, de a busás borravalóból végül egy mosolyra is futotta. Az újságíró kivillamosozott a panzióig, azután autóval indult a 48-as úton Vámospércs felé. Alig volt forgalom, percek alatt kijutott a városból. Először elsuhant Nagycsere mellett, mert arra számított, lesz külön leágazás a kastélyhoz, de miután elérte Halápot, visszafordult. A néhány házból álló falucskában megállított egy biciklist, aki készségesen elmagyarázta, hogyan jut el a kastélyhoz. Jó két kilométert döcögött egy rossz földúton, amikor a fák között meglátta az épületet. Nem volt túl szívderítő látvány: a vakolatot leverték, az ajtókat, ablakokat tokostól kiszedték, cserép helyett mindössze nejlon borította a tetőt. A közelben egy szebb napokat látott utánfutós Volkswagen Jetta parkolt. Hunt mellé parkolt, és kiszállt. A kúria mögött betonkeverő zümmögött. Jonathan belépett a házba az ajtónyíláson át, és hangosan köszönt. Kisvártatva borzas fickó bukkant elő az egyik szobából. Csak fürdőnadrágot és munkásbakancsot viselt, haját, sötétre barnult meztelen felsőtestét malterpöttyök borították. Végigmérte Huntot, azután elmosolyodott. - A szívbajt hozta rám. Hetek óta dolgozom itt, de maga az első látogató. Mit óhajt? Az amerikai bemutatkozott. - A kastély tulajdonosát keresem - mondta. - Én volnék az, mivel szolgálhatok? - A Várhegyi család történetét kutatom. - Akkor jó helyen jár, ez ugyanis az ő birtokuk volt. A műemlékvédelemtől? - Nem, újságíró vagyok. - Vagy úgy. És pontosan mire kíváncsi? - Érdekelne a család történelme. Az erdélyi nemesi családokat kutatom. - Erdélyi? A Várhegyiek? - A Maros megyei Sárpatakról származnak. - Különös, ezt nem is hallottam, igaz, minket inkább a kastély története izgatott, annak utána is néztünk. A Várhegyiekről fog írni? - Attól függ, mennyire érdekes a történetük. - A kastélyé megér egy regényt is - lelkesedett a házigazda. - Mesélne róla? - Szívesen, úgysem lehet közvetlenül ebéd után folytatni a munkát ilyen időben. Kerüljön beljebb, éppen kávét főzök, szívesen megkínálom, ha elfogadja. Hunt nem utasíthatta vissza a meghívást, követte a férfit a sitthalmokon át. - Az utolsó Várhegyi a második világháborúban halt meg. Vigyázzon a ruhájára! - vetette közbe a folyosón, majd folytatta a mesélést: - A kastély berendezését széthordták, az épület a téesz tulajdonába került. Raktárként használták. Semmit sem költöttek rá, csoda, hogy csak az emelet vált menthetetlenné, és nem dőlt össze az egész. A rendszerváltás után többször is gazdát cserélt, míg végül tavaly mi vettük meg. A feleségem örökölt, így juthattunk hozzá, ebből futotta az építőanyagra is. Éppen azon mesterkedem, hogy lakhatóvá tegyem, eltökélt szándékunk, hogy ideköltözzünk. Gyerekkoromban gyakran kirándultunk erre, már akkor arról álmodoztam, hogy egyszer itt fogok lakni. Nos, úgy tűnik, erre még kicsit várni kell, magam csinálgatok mindent.

Vízforraló sivítása szakította félbe az újdonsült kastélytulajdonost, hogy egy szuszra elmesélje az egész élettörténetét Jonathannek. Meglehetősen ki lehetett éhezve az emberi társaságra. - Ez volt annak idején a könyvtárszoba - mutatott körbe az építési anyagokkal zsúfolt méretes helyiségen. Az egykori bejáratot masszív vasajtó fedte. A ráccsal borított ablakok itt még a helyükön voltak. A szoba közepén kis kem-pingfőzőn meleg víz sistergett. A férfi egy műanyag kannából csorgatott vízzel elöblített két poharat, amelyekben elkészítette a neszkávét. Közben elárulta Huntnak, hogy földrajz-biológia szakos középiskolai tanár, a keresetéből nem telik arra, hogy munkásokat fogadjon, de hétvégente a barátai segítenek neki, így abban reménykedik, hogy a tél beállta előtt sikerül befedni az épületet. Az emeletet nem építik újjá, nincs is szükségük rá, bőven elég lesz a földszint. - A feleségem várandós, esténként, amikor enyhül a forróság, meglátogat, és együtt álmodozunk arról, hogyan rendezkedünk majd be - mondta elérzékenyülve. Jonathan, miután végighallgatta az érveket, miért lesz jobb itt élni, mint a városban, előhozakodott jövetele konkrét céljával. - Úgy hallottam, a kastélyt építő Várhegyi grófnak volt egy ás ványgy űj teménye... A férfi szeme felcsillant. - Úgy van, Várhegyi Kamill messze földön híres lapidáriummal rendelkezett. - Nem tudja véletlenül, mi lett vele? - Képzelje, megtaláltam! - büszkélkedett. - Jöjjön, megmutatom! Végigsietett a törmelékkel borított folyosón a ház végébe. - Régen csak kívülről lehetett lejutni a kastélyhoz tartozó pincébe, de mi azt szeretnénk, ha a házból is lenne lejárat, ezért áttörtük az aljzatot - mutatott egy sötéten ásító lyukra, amelyből létra meredezett. A földön tekergő narancssárga vezeték végén levő konnektorhoz csatlakoztatott egy villásdugót, majd fény árasztotta el a föld alatti helyiséget. A férfi ügyes mozdulatokkal mászott le a létrán, Hunt követte. Négyzet alapú, három oldalról frissen falazott előtérbe jutottak. A régi téglafalon deszkákból ácsolt ideiglenes ajtó nyílt. - Azt hittük, a régi borospincébe jutunk, amikor kibontottuk a téglákat, de nézze - tárta ki az ajtót -, ez egy leválasztott rész. A négy méter széles, öt méter hosszú boltíves helyiségben egymásra pakolt régi faládák sorakoztak. - Ide rejtették a lapidáriumot, valószínűleg a háború elől. Sejtheti, azt hittük, aranyat találtunk, de csak ásványok, csontok, kődarabok, ilyesmi. Néhány értékesebb érc volt köztük, azokat már hazavittem. Nem mondom, nagy kincs ez így is, de inkább csak eszmei értéke van, ebből aligha fejezzük be az építkezést. Valószínűleg felajánlom a gimnáziumnak. - Én tulajdonképpen egy bizonyos követ keresek, fekete héja kristályos anyagot rejt. - Olyat nem találtam, viszont a család precíz nyilvántartást vezetett. Három ládát félrerakott, majd a legalsónak felnyitotta a fedelét. - Itt vannak dátum szerint, mutatott négy, bőrbe kötött füzetre. Tudja, nagyjából mikor került a lapidáriumba? - Ezernyolcszázhatvanban. - Nézzük csak, meg is van, ez az utolsó lesz az. Föllapozta a könyvet, amelynek borítójára aranyszínű festékkel az alábbi évszámot írták: 1853. A többi köteten ott díszelgett a lezárás dátuma is, erről viszont hiányzott. - Szerencséje van, nézze! - mutatott a férfi egy cirkalmas betűkkel rótt bejegyzésre. J860. Augusztus 28'dikán. Elekes-Tót volt kollégiumi professzortól kristályos lebkő vásároltatott 5 frt-ért. - Tyű, az áldóját, hiszen ez egy meteorit lehetett! - kiáltott fel a házigazda. Közvetlenül alatta újabb megjegyzés állt: 1860. Szeptember 22'dikén. Három debreczeni zsivány a kastélyba betörvén a kristályos lebkövet magával vitte. Tűzpárbajban mindük elesett. Már csak egy bejegyzés volt a lapon: 1860. Szeptember 29-dikén. A kristályos lebkő a legtüze-tesebb kutatás után sem került elő, ezért e jegyzékből ezennel töröltetik. - Hát úgy látom, eltűnt. - Elkérhetném? - kérdezte Hunt. - Hogyne - nyújtotta át a könyvet a férfi.

Még néhány évig tartott a gondos nyilvántartás, de egyre kevesebb szerzeményt jegyeztek be. 1872-ben új, lendületes kézírás váltotta a gróf gondosan formált betűit, de már csak néhány vásárlást dokumentáltak. Ezek után üres lapok sorakoztak. Hunt csalódottan adta vissza a kötetet. Bár a Debreceni Trombita csak annyit írt, hogy „egy ásványi követ" loptak el, Jonathannek nem volt kétsége afelől, hogy a Szórádiak kizárólag a kristályos meteorit miatt vállalkoztak a betörésre, azt vitték magukkal. Ennek ellenére abban reménykedett, ha Várhegyinek annyira sokat jelentett a kő, hogy három embert megöljön miatta, mindent megtesz a lopott holmi elő-kerítéséért. A nyilvántartásból azonban kiderült, hogy a kereséssel néhány nap után felhagyott, ebből Hunt azt a következtetést vonta le, hogy a gróf számára nem a lebkő volt fontos, hanem hogy a sérelmet megtorolja. A betörők megbűnhődtek, ezzel az ügyet lezárta. A meteorit pedig eltűnt valahol a Csere és Debrecen közötti pusztaságban. Vajon mekkora az esélye annak, hogy valaha is előkerül?

49. Atommagkutató Intézet, 1961. május 13. Szalay professzor csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Szolgálati lakását az intézet egyik épületéből választották le, így szabadon járhatott-kelhetett birodalmában anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna. Bár világéletében a csapatmunkában hitt, munkatársait is ennek szellemében válogatta össze, a Cambridge-ből hozott kristályos meteorit vizsgálatába senkit sem vont be. Az életét rábízta volna a kollégáira, hiszen nem volt takargatnivalója, sohasem tett olyat, amit később ne vállalt volna bármilyen számonkérésnél, a gyilkos mérget tartalmazó gyémánt története azonban arra figyelmeztette, a legnagyobb tudós elmék is összeroppanhatnak ekkora titok terhe alatt. A kristály értéke, a tudományos szenzáció, amit a miazma leírása jelentene, és az a tény, hogy az ismeretlen anyag tökéletes vegyi fegyver, külön-külön is óriási kísértés, amelynek az emberek többsége nem tud ellenállni. A tárgy, amely kapzsiságot, becsvágyat és hatalomvágyat egyszerre képes felkorbácsolni, nem kerülhet avatatlanok kezébe. Nem véletlenül tartották a pécsváradi szerzetesek az ördög művének a meteoritot. Evek óta rejtegette úgy, hogy csak néha jutott eszébe. A közelmúltban azonban levelet kapott Hermann Pétertől, hogy sikerült nyomára bukkannia a koromszói meteoritnak. Azt írta, már csak néhány részlet hiányzik, hogy megtalálja rejtekhelyét. Hosszas levélváltások után tudta csak meggyőzni a régészt, hogy felfedezéséről az emberiség érdekében hallgatnia kell. Szerencsére történészként felfogta, hogy a zord hidegháborús légkörben előbb vagy utóbb vegyi fegyverként vetnék be, hiszen percek alatt pusztít el mindent élőlényt, anélkül hogy megfertőzné a megtámadott területet. Ám a levél a hírrel, hogy újabb kristályos meteorit kerülhet elő a közeljövőben, arra ösztökélte a professzort, ne halogassa tovább a rejtélyes anyag felderítését. Hétvégenként éjszaka előszedte a meteoritot, hogy a rendelkezésre álló legmodernebb eszközökkel vizsgálja. Nem volt egyszerű feladat. Lépten-nyomon abba a problémába ütközött, hogy a kutatáshoz meg kellett volna bontania a kristályt. A mikroszkóp alatt jól látszott a különös erezet, amely meggyőződése szerint a miazmát tartalmazza, de mivel nem csiszolhatta meg a kristályt, nem jutott egyről a kettőre. Hiába tette három hónapra fekete papírba burkolt fényképezőlemezre, előhívás után nem mutatkozott fátyolosodás, vagyis a meteorit nem mutatott radioaktivitást. Lesietett az alagsorban kialakított helyiségbe, amelyet munkatársai csak „radioaktív labornak" neveztek. Itt tartotta a rádium-D oldatot, amelyből időről időre elkülönítette a polóniumot, hogy pontszerű alfa-forrást készítsen a magreakciók vizsgálatához. Ebbe a boltíves pincébe rejtette Rutherford ajándékát is, ugyanis az intézet dolgozói kizárólag akkor léphettek be ide, ha őt kísérték. Villanyt gyújtott, és levette a polcról a gondosan lezárt, sugárveszélyre figyelmeztető jellel ellátott ládát. Ha csak tehette, magával hozta a szükséges esz közt, és helyben végezte el a vizsgálatot. Most radiografiara készült, ezért a meteoritot átcipelte a szomszédos helyiségbe a röntgencsöves berendezéshez, és bezárkózott.

A lámpafényben megcsillanó műszerek most is büszkeséggel töltötték el, hiszen nagy részüket maguk tervezték, és ritka kivételtől eltekintve ők is gyártották. Az egyetemen sokszor hallotta panaszkodni a kollégákat, hogy nincs pénzük kísérteti berendezésre, így nem tudnak lépést tartani szakterületükön a világgal. Az Atomki képes volt erre, pedig nekik sem jutott több pénz. Ötletekkel, újításokkal pótolták a hiányzó eszközö ket, így olyan kutatásokat végezhettek, mint bármelyik nyugati laboratóriumban. Ebben a helyiségben kapott helyet az expanziós ködkamra, amelyben négy évvel korábban a hélium egyik izotópjának béta-bomlásában kimutatták a neutrínó visszalökő hatását, és itt tárolták a saját fejlesztésű, hordozható Geiger-Müller-számlálócsöves berendezéseket, amelyekkel végül sikerült urán-feldúsulást találni a mecseki kőszénben. Bekapcsolta az állványra szerelt, kisméretű orvosi röntgengépet. A múlt héten készített felvételen a röntgensugár szépen kiadta a kristály formáját a meteoritban, sőt a különös erezetet is. Vagyis a benne rejlő anyag nagyobb sűrűségű a gyémántnál. Most arra készült, hogy különböző fémek egyidejű besugárzásával megpróbáljon többet megtudni a kristályba zárt anyagról. Ehhez már előkészítette az igen vékony alumínium-, nikkel-, réz- és egyéb fóliákat, amelyeket majd a meteorit mellé helyez. Fekete papírba csomagolt röntgenfilmet tett a berendezés alá, erre helyezte a kristályt és a mintát, majd ráirányította a sugarat kibocsátó ablakot borító üvegtölcsért. Miközben sorra készítette a felvételeket, azon töprengett, nem tudná-e neutronaktivációs vizsgálattal kideríteni a rejtélyes anyag tulajdonságát, de arra a következtetésre jutott, hogy ahhoz mindenképpen roncsolnia kellene a kristályt, márpedig ezt nem kockáztathatta meg. Amikor az utolsó fóliát is felhasználta, a filmeket átcipelte a szomszédos fotólaboratóriumba előhívni. A halvány vörös fényben kíváncsian várta, hogy a sugárzás milyen mintázatot rajzolt a filmkockákra. Miután mindegyik fóliát fixálta és öblítette, egymás mellé csíptette a sötétkamrában kifeszített zsinórra, és gondosan összehasonlította mindegyiket. Megdöbbentő eredményre jutott: az erezetben rejlő anyag az ólomnál is nehezebb elemet tartalmaz. Nem volt több ötlete, mivel vizsgálhatná tovább a miazmát. Ekkor azonban eszébe jutott Rutherford tanácsa: az ördög a részletekben rejtezik. Az olyan részletekben, ahová még nem tekinthetünk be, vagyis olyan eszközt kellene alkotni, amely-lyel a nanométeres tartományban kutathatná az anyag szerkezetét. Talán ha sikerülne megvalósítani a tankrendszerű Van de Graaff-gyorsítót, amelynek gondolata már régebben felmerült benne, azzal olyan roncsolásmentes vizsgálatokat végezhetne, amelyek megoldják a rejtélyt. Miután mindent összepakolt maga után, bezárta a laboratóriumot, és a felvételekkel a hóna alatt az irodájába tartott. Keleten már világosodott az ég alja. Kivette fiókjából a meteoritról készített összes vizsgálati anyagot, és egy papírdobozba tette. Mielőtt lekapcsolta a villanyt, még egyszer körülnézett a szobájában, nem felejtett-e el valamit. Ekkor az íróasztala mögött, a falon függő Rutherford-képre esett a pillantása, és támadt egy ötlete. Jó ideig nem folytathatja a vizsgálatokat, ezért érdemes lenne új rejtekhelyet találni a meteoritnak és a jegyzeteinek arra az esetre, ha vele történne valami...

50. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus. 14. Másodszorra már a mogorva portás is ismerősként üdvözölte Huntot, de az is lehet, hogy csak a forróság altatta el az éberségét, mindenesetre intett neki, hogy menjen nyugodtan a dolgára. Jonathan vágyakozva nézte a lubickoló teknősöket, amikor elhaladt a medence mellett. Hirtelen megtorpant. Az örök életű teknősök, villant át agyán újra a gondolat, amely már előző éjszaka is ott motoszkált. Mindaddig, míg a volt gondnok nem hozta szóba őket, úgy gondolta, a legenda forrása mindössze az lehet, hogy a tréfás kedvű fizikusok az örök élet emlegetésével kívánták a civil látogatók előtt titokzatos fényben feltüntetni az intézetet. Talán abban bíztak, így kelthetik fel az érdeklődésüket. Verától tudta, hogy az Atommagkutatót 1954-ben alapították. Az akkoriban

beszerzett teknősök nagyjából ötvenévesek lehetnek, ami egyáltalán nem szenzáció, ha megfelelő körülmények között tartják az állatokat, márpedig ezek itt jól érzik magukat, afelől semmi kétség, elég rájuk pillantani. Vonyec Károly zavaros megjegyzése azonban egészen más megvilágításba helyezi a legendát. Örök élet, kő a falban, nyomelemek. E szavak úgy is értelmezhetők, hogy Balázs nem halálos veszedelemként gondol a kristályos meteoritra, hanem éppen ellenkezőleg, pozitív hatást tulajdonít neki. Jonathan azért küldte éjjel az SMS-t, hogy erre a tévedésére figyelmeztesse a fiút. Elővette noteszét, sok-sok felkiáltójellel beleírta: teknősök, hogy immár tényleg ne felejtsen rákérdezni a halhatatlan hüllők történetére, majd a főépület felé indult. Telefonon abban maradtak Verával, hogy az előcsarnokban találkoznak pontban fél négykor, és Hunt elmeséli, mit tudott meg a nap folyamán. Volt még néhány perce, ezért a Szalay professzor emléktárlójában kiállított fényképeket és iratokat nézegette. Egy régi újságból, a Hajdú-Bihari Napidból kivágott cikk címén megakadt a szeme: Az egészséges élet titka: nyomelemek. Beszélgetés Szalay Sándor magfizikussal. Izgatottan kezdte olvasni, mert azt remélte, végre helyére kerülhet a Vonyec-féle rejtvény egyik fontos darabja: vajon miért foglalkoztatták annyira a nyomelemek a minden bizonnyal csekély műveltségű gondnokot, hogy félig eszméletlen állapotban is szóba hozta? Úgy érezte, hogy a sors ennek megfejtésével kárpótolja azért, hogy Cserén be kellett látnia, a temérdek fáradozás ellenére az egyik meteoritról végleg le kell mondania. Az üveges tárlóban kiállított cikk első felében a riporter a gyerekkoráról és egyetemi éveiről faggatta Szalayt. A profesz-szor elmesélte, hogy édesapja fizikatanár volt, szinte az ő szertárában nőtt fel, akkoriban jegyezte el magát a tudományággal. Később büszkén említette, hogy három Nobel-díjas tudóssal is volt szerencséje együtt dolgozni: Szent-Györgyi Alberttel Szegeden, Péter Debye-jel Lipcsében és Ernest Rutherforddal Cambridge-ben. Ez utóbbi különösen nagy hatást gyakorolt kutatói pályafutására. Felidézte, hogy amikor távozott a Cavendish Laboratóriumból, a professzor egy különös kristályt adott neki búcsúzóul, amelyet állítólag a debreceni kollégium egykori tanára, Elekes-Tót Mihály is vizsgált már. Rutherford, miután átadta neki az ajándékot, azzal a kijelentéssel engedte útjára, hogy az ördög a részletekben rejtezik. Ez lett később Szalay munkásságának vezérfonala, hiszen egész életében az atomok belsejében zajló folyamatokat kutatta, amelyek az egész univerzum működésére hatással vannak. A Rutherford emlegette mondásnak azonban Szalay szerint nemcsak ismeretelméleti, de erkölcsi vonatkozása is van. Példaként a maghasadást hozta fel, amely - ha rossz célra vagy felelőtlenül használják - nukleáris katasztrófához vezethet. De az útravalóul kapott bölcsesség irányította figyelmét a nyomelemkutatásra is: felismerte ugyanis, hogy az a geokémiai hatás, amely az uránt a mecseki kőszénhez kötötte, lápos területeken más nyomelemeket kivon a táplálékláncból, ami az élőlények, végső soron az ember hiánybetegségeihez vezet. Ezt olyan nagy jelentőségű felfedezésnek ítélte, hogy az utóbbi éveket szinte teljes egészében a mikroelemek vizsgálatának szentelte. Kinyílt az emléksarok melletti iroda ajtaja, Vera dugta ki a fejét: - Még pár perc! Ne haragudj, kissé elhúzódott a megbeszélés! -súgta Huntnak, hogy a bent lévők ne hallják. Legörbítette szája sarkát, ezzel is jelezve, sajnálja a késlekedést. -Ne is törődj vele! Találtam egy érdekes cikket Szalayról. A lány újabb grimasszal adta Jonathan tudtára, mennyire nehezére esik, hogy vissza kell térnie, majd becsukta maga után az ajtót. Hunt ismét elmerült a cikkben. A professzor a nyomelemek és az egészséges életfunkciók összefüggését taglalta, hangsúlyozta a kiegyensúlyozott étrend fontosságát. Ez után a riporter azt kérdezte Szalaytól, mi volt a legnagyobb kihívás tudományos pályafutása során. A válasz már nem fért el a lap alján, Jonathan azonban remélte, hogy a hátoldalon folytatódik az interjú. Megpróbálta felemelni a tárló tetejét, de zárva volt. Bekopogott a titkárságra, Margitka nem tartózkodott a helyén, de a másik hölgy, akit csak látásból ismert, készségesen segített, amikor elmondta kérését. A falra szerelt kis szekrénykéből kikereste a tárló kulcsát. Hunt kinyitotta a fakeretbe fogatott üvegfedelet, és a falnak támasztotta, hogy kényelmesen hozzáférjen a kiállított dokumentumokhoz. Finom porréteg borított mindent. Amikor ki akarta emelni az újságcikket, feltűnt, hogy a lap egyik széle mellett keskeny, talán két milliméternyi sávban a tárló alja makulátlanul tiszta, vagyis

valaki nem túl régen elmozdította az újságkivágást. Megfordította a lapot, és örömmel nyugtázta, hogy a professzor válaszát a hátoldalra nyomtatták. A kutató gyakran ütközik falakba, ilyenkor mérlegeli a lehetőségeit, s ha van rá esély, új módszert talál ki, eszközt épít magának, amellyel folytathatja a kísérletezést. Addig próbálkozik újabb és újabb ötletekkel, ameddig eredményt nem ér el. Ugyanakkor a tudósnak rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy belássa, ha egy probléma az adott körülmények között végképp megoldhatatlannak bizonyul. így jártam például Rutherford ajándékával: a már említett kristályban olyan zárványok vannak, amelyeket a mai eszközeinkkel nem lehet kutatni. Olyan nanotechnológiai ismeretekre, berendezésre lenne szükség a további vizsgálatokhoz, amelyek megalkotásához még nincs meg a kellő tudásunk. Említettem, az ördög a részletekben rejtezik: nem is olyan rég még mikrométerekben sem tudtunk mérni, de a tudomány halad, ma már lassanként behatolunk a nanométerek birodalmába. Gondoljunk bele, a nanométer a méter milliárdodrésze! Nos, a fenti kristály zárványait ilyen léptékben kell vizsgálni. Remélem, nyugdíjaskoromban megoldom ezt a rejtélyt is. Ha meg nem sikerül, továbbadom a tanítványaimnak azzal, hogy az ördög a nano-vagy a femtométeres részletekben rejtezik, ugrasszátok ki onnan! Hunt kíváncsi lett volna, mikor készült az interjú, de a kivágás nem tartalmazta a megjelenés dátumát. Visszatette a helyére, és bezárta a tárlót. A titkárságon a hölgy, akitől a kulcsot kapta, megkérdezte tőle, kiderülte a cikk végéből, amire kíváncsi volt. - Igen, nagyon érdekes írás. Nem tudja véletlenül, mikor jelent meg? - Sajnos nem, Margitka kezeli a mi kis múzeumunkat, tőle kellene megkérdezni. Jonathan megköszönte a segítséget, és éppen indulni készült, amikor belépett az emlegetett asszony. Az amerikai neki is feltette a kérdést. - Az interjú? A pontos dátumot nem tudom, de nem sokkal azelőtt készülhetett, hogy Szalay professzor nyugdíjba ment, vagyis valamikor hetvenötben. Magának is felkeltette az érdeklődését? - Nagyon tartalmas írás. - Emlékszem, a professzor úr is elégedett volt vele. -Nem tudja véletlenül, ki olvasta utoljára? - kérdezte Hunt. - Látszik, hogy valaki elmozdította a helyéről. Alighanem Verácska öccse volt, ő kérte el a tárló kulcsát a múlt hét vége felé. Nos, ha újabban ilyen nagy az érdeklődés a cikk iránt, talán le kellene másolnom a hátoldalát. - Feltétlenül - biccentett Hunt. Na meg egy alapos portalanítás sem ártana, még azt hiszik a látogatóink, hogy nem tiszteljük az alapító igazgatónk emlékét - tette hozzá Margitka. Valóban érdemes néha leporolni a múltat, morfondírozott magában Hunt a folyosón, de ezúttal nagyra értékelte a takarítók hanyagságát.

51. Debrecen, Kenézy Kórház, 2007. augusztus 14. Nem volt szükség trükközésre, a portás csak annyit kérdezett Hunttói, melyik osztályra tart. Elmagyarázta, merre menjen, és már emelte is fel a sorompót. A belgyógyászat épületébe is gond nélkül bejutott, és az első ápolónő, akibe belebotlott, készségesen elvezette Vonyec Károly kórterméhez. - Még mindig zavart kicsit a bácsi, de nagyon sokat javult az állapota. Az öreg csukott szemmel feküdt az ágyon. - Várjon egy cseppet, hamarosan jön a doktor úr, akkor úgyis felkeltjük. Hunt kérésére az ápolónő megmutatta, hová tegye a szomszédasszony segítségével összeszedett holmit, sőt segített is neki. - Maga a rokona? - kérdezte rámolás közben. - Úgy is mondhatnánk - adott kitérő választ az újságíró. Egy amerikai kórházban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy vadidegen csak úgy besétál az utcáról az egyik beteghez.

- Kedves magától, hogy így törődik vele - mosolygott rá a nő. - Nyugodtan húzzon oda egy széket - tette hozzá, és kisietett a kórteremből. Hunt aggodalma, hogy nem fog bejutni a beteghez, tehát alaptalannak bizonyult. Miután elolvasta a Szalay Sándorral készült interjút, arra a következtetésre jutott, hogy Vonyec Károly az egyetlen, aki felvilágosítást adhat a meteorittal kapcsolatban. Míg Verára várakozott, felhívta az öreg szomszédját, Aranka nénit, aki örömmel újságolta, hogy nemrég hívták a kórházból a hírrel, az öreg magához tért. Az asszony elpanaszolta, hogy a fia nem ért rá bevinni neki a holmit, ezért Jonathan rögvest felajánlotta, hogy ő szívesen megteszi. Vera még nem tudott elszabadulni az intézetből, mert be kellett fejeznie egy sürgős vizsgálatot, így az újságíró egyedül ment Vonyec Károly lakására, ahol Aranka nénivel fehérneműt, tisztálkodószereket pakolt össze a betegnek. Útközben részletes mesét talált ki arról, honnan az ismeretsége a volt gondnokkal. Arra számított, ha be is engedik hozzá, Karcsi bácsi nem fogja megismerni, hiszen amikor találkoztak, már nem volt beszámítható állapotban. Ennek még most is fennállt a lehetősége, de ha felébreszti az öreget, lesz ideje arra, hogy elnyerje bizalmát. - Karcsi bácsi! - kezdte szólongatni Hunt. A volt gondnok felnyitotta a szemét. Ezúttal nyugodtnak tűnt. - Nem vagyok éhes, most ettem, Aranka hozott át egy kis székelykáposztát. -Jobbulást kíván. Azt üzeni, nagyon várja magát haza. - A macskát vigye ki! - utasította ellentmondást nem tűrő hangon Jonathant a beteg. - Utálom a macskákat. Az újságíró leült az ágy melletti székre. - Az Atomki igazgatója is jobbulást kíván. - A sövényt majd holnap lenyírom. Még nem nőtt meg nagyon. Ma még itt alszom. - Megmondom - ígérte Hunt, és azon gondolkodott, hogyan hozza szóba a meteoritot anélkül, hogy megijesztené az öreget. - Emlékszik még, mint mondott a professzor a nyomelemekről? - Én kérem mindig... A teknősöknek mindennap azt adom, amit a professzor úr előír. - És a kőre a falban, emlékszik még? - próbálkozott Jonathan. - Hát mégsem kell elfalazni? - kérdezte rémülten az öreg. - Nos, de... Azt hiszem..., el kell falazni. A beteg réveteg tekintettel elmosolyodott. Nem nézett Huntra, a plafont bámulta. Az újságíró hallgatott, nem akarta megzavarni az emlékezésben. -Mert elhoztam ám mindent, amit kért... Nem mondom én senkinek, bízhat bennem, kérem... Veszélyes lehet... Tudom... Majd ha fejlődik a tudomány! Értem. - Mit hozott el? - kérdezte Hunt, de az öreg nem figyelt rá, úgy tűnt, a múltban jár. - Mindig jó volt hozzám a professzor úr... Hogyne, hoztam azt is... Baj lehet belőle? A beteg fel akart ülni, de nem volt elég ereje hozzá. - Nincsen semmi baj - fogta meg a kezét Hunt. - Nem mondom el senkinek... Jó, jó, a tanár uraknak sem... A professzor úr sokáig fog élni, majd meglátja... - A kő a falban... - próbálkozott újra az amerikai. - Az ördög a részletekben... Nagyon igaz, nagyon is igaz... Ugye tényleg bejár azért a professzor úr? Különben hiányozna... O, ne féljen! Becsinálom egy-kettőre, abban hiba nem lesz!... Ha majd a malter meghúz, lemeszelem... Kijavítom, persze hogy kijavítom a hibákat... Ja, értem már!... Milyen cseles a professzor úr!... Nem szokott ide hétvégén jönni magán kívül senki, olyankor mind a laboratóriumban vannak... - Hová nem szoktak jönni? - próbálta irányítani a gondnok visszaemlékezését Jonathan. - Igenis, professzor úr, vadszőlővel, láttam már olyat, hogyne, megcsinálom... A fő épületet is, szép lesz, nagyon szép... A bolhákat kiirtottuk, a szalmazsákokat elégettük. - Befalazták a követ? - kérdezte Hunt, mert úgy látta, a gondnok korábbi időszakba tévedt emlékeivel. A beteg most először nézett rá. - Nem mondhatok el semmit. Megesküdtem a professzor úrnak. - A professzor küldött.

Nem ismerem magát - vizsgálta az öreg rövidlátó szemével az újságíró arcvonásait. - Azután vették fel, hogy én már nyugdíjba mentem? - Igen. - Kivinné a macskáját? - Hogyne persze - mondta Hunt, de nem mozdult. - Állandóan bejönnek. Az öreg elhallgatott, és újra a plafonra meredt, Hunt hiába próbálta kérdéseivel újra emlékezésre bírni. A kórterembe siető ápolónő törte meg a csendet: - Hogy van, Karcsi bácsi? Nem kér valamit? - Nem, édesanyám, most ettem meg a szalonnát, amit tegnap levágott nekem. Az ápolónő sajnálkozva nézett Huntra. - Úgy látom, délelőtthöz képest romlott az állapota. Magát megismerte? - Nem vagyok biztos benne... - Fájdalmai nincsenek a bácsinak? - fordult az öreghez, de az nem válaszolt. - Mindjárt ideér a doktor úr, és megnézi, mit tehetünk. Kifáradna, amíg megvizsgálja? - kérdezte Hunttól. Utána még visszajöhet, bár talán jobb lenne, ha pihenhetne egy cseppet a beteg. - Ma már inkább nem fárasztanám - mondta Hunt, és elbúcsúzott. A volt gondnok nem viszonozta a köszönést.

Pálos-villa, 2007. augusztus 14. - Hol a meteorit? - kérdezte Dragonics a gazdag vállalkozó szalonjában, miután egy székhez kötözte Balázst. A fiú mozdulni sem tudott, a kötél mélyen a húsába vágódott. A házigazda nem mutatkozott, ez nagyon aggasztotta. A kedélyes, kövér emberről még mindig nem tudta elképzelni, hogy köze lehet mindahhoz, ami vele történt. Pálost szemmel láthatóan nem izgatta különösképpen az üzleti ajánlata. Dragonics ezzel szemben azonnal lecsapott az ötletre, amint megtudta, hogy a meteorit jókora kristályt rejt. A fiú még örült isi hogy az üzletember orvosában szövetségesre talált, hiszen a segítségével meggyőzheti Pálost, érdemes a pénzét a meteorittal kapcsolatos kutatásokba fektetni. Mekkorát tévedett! Azóta keservesen megszenvedte, hogy Dragonics az első perctől kezdve csak azon mesterkedett, hogy a kristályt megkaparintsa. Pedig ő szándékosan egyetlen szóval sem említette, hogy a meteorit magja gyémánt. Úgy gondolta, ha a halálos betegségben szenvedő, dúsgazdag embert meg tudja győzni arról, hogy kristályban levő anyag ellenszere lehet a nyomelemhiányból fakadó betegségére, nem fogja érdekelni, hogy ami a zárványokat rejti, történetesen gyémánt. Az esély, hogy meghosszabbíthatja életét, jóval többet ér annál, hogy egy zárványokkal nagymértékben szennyezett drágakövet őrizzen a széfjében, vagy amúgy is tekintélyes vagyonát továbbgyarapítsa azzal az összeggel, amelyet a feketepiacon adnának érte. Balázs nem volt naiv. Mielőtt Pálosnak felajánlotta az együttműködést, tájékozódott a gyémántkereskedelemről az interneten, így megtudta, ha a drágakövet hivatalosan értékesíteni akarná valaki, az eredetét igazolnia kellene. S ha sikerülne is elhitetni, hogy a mezőn találták, ahogy annak idején Tornyos János, gyanította, mások is tudnak rajta kívül a professzor által elrejtett kőről, akik azonnal felfedeznék eltűnését, ha híre menne, hogy Debrecenből egy ilyen kő került a piacra. Az idős gondnokból kiszedni a titkát nem tartott soká, ki tudja, hány embernek sikerült már őelőtte. Arról nem is beszélve, hogy Szalay professzor is elmondhatta másoknak. - Utoljára kérdezem, hol a meteorit? - förmedt rá Dragonics. A férfi a háta mögé került, Balázs ösztönösen behúzta a nyakát, de hiába várta az ütést, egyelőre nem történt semmi. Az orvos léptei már a ház túlsó feléből hallatszottak. A fiú fellélegzett, talán megúszhatja a kínzást. A következő pillanatban azonban hangos zene harsant. A valkűrök lovaglása, hallotta elégszer, a szülei rajongtak érte. A fúvósok magas hangjai szinte szúrták a dobhártyáját. Megértette, hogy az orvos így akarja elnyomni fájdalmas üvöltését. - Tehát hol a gyémánt? - kiabálta Dragonics a háta mögül a fülébe.

- Miféle gyémánt? A férfi a vállára tette kezét. - Ne nézz hülyének, fiam! - Nem tudok semmiféle gyémántról. Dragonics ujjai harapófogóként mélyedtek a csuklyásizmába. Hosszan tűrte, mert gyerekkorában sokat evezett, ettől igen megerősödött, de egy idő után önkéntelenül felordított. - Ugye fáj ? - Kérem, elmondom, amit tudok, csak halkítsa le a zenét, képtelen vagyok túlüvölteni. - Hol a gyémánt? - Ha a kristályos meteoritra gondol, amiről beszéltem... Az ujjak belenyomódtak a már amúgy is sajgó izmába. - Ne beszélj félre, fiacskám. Át akartál verni, de én sem most jöttem le a falvédőről. - Nem akartam sem magát, sem Pálos urat átverni - próbálta túlkiabálni Wagnert Balázs -, fogalmam sincs, honnan veszi, hogy a kristály gyémánt. - Természetesen utánanéztem, mire költenénk a pénzünket. - Nem hazudtam. - De nem mondtál el mindent. - Elmondom, csak kérem, halkítsa le - könyörgött a fiú. A férfi nem válaszolt, néhány másodperc múlva azonban lecsendesült annyira a zene, hogy értsék egymás szavát. Balázs hatalmas sikerként könyvelte el magában az engedményt. Húzni akarta az időt. Attól tartott, ha elárulja, hol a meteorit, Dragonicsnak nem lesz rá többé szüksége. És szemtanúkra sem. Ki akarta deríteni, képes lenne-e hidegvérrel megölni őt a férfi. Ha igen, akkor addig marad életben, amíg nem árulja el a rejtekhelyet. Ebben az esetben akkor is ki kell tartania, ha a másik megkínozza. - Látom, megjött az eszed - mondta Dragonics békülékeny hangon, de még mindig a háta mögül. Balázsnak, akárhogy forgatta a fejét, nem sikerült a támadó szemébe néznie. - Tehát, hol a gyémánt? - Ha megmondom, betartják az egyezség önökre eső részét? - Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. - Higgye el, ha azt valósítjuk meg, amit kitaláltam, egy rakás pénzt keresünk, híresek leszünk, és soha, senki nem fogja számon kérni rajtunk a meteoritot. - Híresek? - nevetett fel Dragonics. - Fiam, én nem híres akarok lenni, hanem gazdag. És ha együttműködsz velem, téged is azzá teszlek. De ha nem... — megnyomta a fiú vállát. - Ha el akarja adni, kiderül, hogy elloptuk! - Azt bízd csak rám! És mit fog ehhez szólni Pálos úr? Ő nem a kristályra adja a pénzt, hanem ami benne van. Hát még mindig nem érted, fiacskám? Nekem nem kell Pálos pénze. Ha megszerzem a gyémántot, nem fogom holmi kísérletezésre használni... - De hát a nyomelemek! - Nagy ívben teszek rájuk. - És Pálos úr... Erdekei is engem az a két lábon járó hájpacni. Mire hazajön külföldről, mi már gazdagabbak leszünk, mint ő. - De a szavamat adtam rá. Majd veszel neki egy patikát nyomelemestül, mindenestül. Na de elég a fecsegésből, hol a gyémánt? - Várjon, nem erről volt szó! - Akarsz egy kis zenét? Balázsnak támadt egy ötlete, hogyan fordítsa a maga hasznára a helyzetet. - Ne, kérem, ne! - Akkor halljam! - Az Atomkiban van.

- Akkor ezért igyekeztél oda olyan nagyon. Nem, csak ki akartam jutni a pincéből. Honnan tudhattam volna, hogy alagút vezet az intézetbe? Nem tudom, de nem is érdekel. Hálás vagyok, amiért sima bejárást biztosítottál - mondta gúnyosan a férfi. - Pontosan hol találom az Atomkiban? - Ezt még ki kell derítenem! - Ne hazudj, amikor betoppantál hozzánk, azt állítottad, tudod, hol van. - Nagyjából, az öreg nem mondta el a pontos helyét. - Na ebből elég, hallgassunk egy kis zenét! - Ne! Az igazgató irodájában van. - Fiam, én türelmes ember vagyok, de ha egyesével kell kihúznom belőled a szavakat... - Lehoczky asztala mögött van egy kép, amögé falazták be. -Na látod, miért nem ezzel kezdted? - kérdezte a férfi. Megkerülte a fiút, és mélyen a szemébe nézett. — Ha hazudsz... - Esküszöm, igazat mondtam! Dragonics még mindig farkasszemet nézett vele, Balázs állta a tekintetét. - Hiszek neked, egyelőre - jelentette ki az orvos. - Ma éjjel átmegyünk. Balázs megkönnyebbült. - Ezzel van egy kis gond - mondta. - Az öreg nem mondta meg a riasztó kódját. - Majd a nővéredét használjuk. - Az nem jó az igazgató irodájába, kipróbáltam. De ha most átmehetnék, kideríteném. - És mégis, hogyan? - Vera tudja... A fiú akármennyire próbált uralkodni magán, elvékonyodott a hangja. Dragonics ezt azonnal észrevette. - Hazudsz - mondta megvetően, és arcon ütötte a foglyát. - Nem szöktél volna el otthonról a kód nélkül! Jobbról is, balról is tiszta erejéből pofon vágta. - Ezért most megfizetsz - mondta, és elrohant a fiú mellett. Néhány másodperc múlva újra teljes hangerőn harsant fel az ismerős dallam. Debreceni Nagyerdő, 2007. augusztus 14. Vera ötlete volt, hogy a Nagyerdőben szellőztessék ki a fejüket egy kiadós sétával, és közben beszéljék meg, mire jutott Hunt a nyomozással. A forróság enyhült, így az amerikainak sem volt ellenére egy kis testmozgás. A kocsit a Poroszlay utcában hagyta, nem messze az intézet hátsó bejáratától. Vera felajánlotta, hogy megfűzi a portást, hadd álljon be vele az udvarba, de Jonathan nem tartotta szükségesnek. Mesélj, mi mindent sikerült intézned? - nógatta a lány, miközben kikanyarodtak a Simonyi útra. - Ügy tűnik, az egyik meteoritot kihúzhatjuk a listáról - kezdte Hunt a beszámolót. - Hogyhogy? Jókora villa mellett haladtak el, az utcáig hallatszott, hogy odabent valaki A valkűrök lovaglását hallgatja. Vera tűnődve pillantott a házra. - Wagner — jegyezte meg Hunt. - Tudom. Apáék kedvenc zeneszerzője. Balázzsal már a könyökünkön jött ki. De térjünk vissza a meteoritra, miért mondhatunk le róla? Jonathan összefoglalta a Nyúlási lánytól hallottakat a Várhegyi családról, részletesen felidézte a rablásról szóló cikket. - Később sem kerülhetett meg? - Nem valószínű. Ellátogattam a cserei kastélyba, ahol kiderült, hogy a lapidáriumot a háború miatt befalazták a pincébe. Nemrég azonban előkerült a nyilvántartással együtt. A saját szememmel láttam a bejegyzést, amelyben a gróf törölte a katalógusából. Gyanítom, valahol a pusztában van, a föld alá temetve. -Jaj, de kár! - Nekünk mindenesetre leegyszerűsíti a dolgunkat, mert most már csak egyre kell koncentrálnunk. - A cambridge-ire. Mondtad, hogy ennek az ügyében viszont vannak fejlemények.

- Szinte biztos vagyok abban, hogy Szalay professzor hazahozta. Míg vártam rád, elolvastam az emléktárlóban kiállított cikket. Felidézte az interjú tartalmát. - Azt mondod, végig ott volt a szemünk előtt? - képedt el Vera. - Azért ez nem ilyen egyszerű - mosolygott Hunt. - Ha nem tudod, mit keresel a cikkben, soha nem tűnt volna fel. A professzor nagyon rafináltan fogalmazott, és ebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy Szalay nem tartott attól, hogy az interjút olvasva bárkinek eszébe jutna a meteorit után kutatni. - Mert nem beszélt róla senkinek. - Vagy aki tudott róla, abban abszolút mértékben megbízott. - Ki lenne az? - Vonyec Károly, az akkori gondnok. - Magához tért az öreg? - A szó szoros értelmében nem, de ne szaladjunk ennyire előre. - Ne kínozz! - villantotta Huntra szemét a lány. - ígérem, mire addig az épületig jutunk - mutatott a férfi a távolban a fák fölé magasodó háromszögletű épületre -, mindent tudni fogsz, amit én. Szóval a cikkből még két, számunkra fontos információ derült ki. Az egyik, hogy Balázs végigolvasta, ugyanis előttem ő kérte el a titkárságon a tárló kulcsát, a másik pedig, hogy az öcséd az interjú szövegéből jött rá arra, hogy Szalay hazahozta a meteoritot Cambridge-ből.

- Abból, hogy a professzor ajándékba kapott kristályt emleget? Jó pár ezren olvasták a cikket, és csak ő jött rá? - Igen. Ugyanis Szalay megemlíti, hogy Elekes-Tót is vizsgálta már a követ. Az ő neve feledésbe merült. Emlékszel, hogy a főnököd sem hallott még róla, pedig a kollégiumban tanult? Balázs elolvasta a cikket, majd másnap Pálffy a kezébe adja Elekes-Tót naplójának átiratát a könyvtárban. - Logikusnak tűnik, amit mondasz - helyeselt a fizikusnő. - És most jön a lényeg. Kivel beszélgetett Balázs pénteken az intézet udvarán? - Vonyec Károllyal. - Ügy van. Szerintem az történt, hogy az öreg valamikor régebben megemlítette a különös meteoritot az öcsédnek, ezzel bogarat ültetett a fülébe. Balázs elkezdett utánajárni az ügynek, megtalálta Hatvani levelét, Szalay interjúját. Ha addig kételkedett is a gondnok szavaiban, nagyjából ekkor kezdett hinni a meteorit létezésében. Szombaton Pálffy tói megkapja Elekes-Tót hagyatékának azt a részét, amelyet a tanítványa már feldolgozott, és ekkor összeáll neki a kép. - Vagyis hogy amiről az öreg beszélt, az igaz. És a meteorit Szalayhoz került. - És ma is az Atomkiban van. A gondnok szavaiból kiderült, hogy befalazták valahol az intézet területén. - Balázs pedig megtalálta, és akkor most nagy veszélyben van - mondta Vera aggódva. - Szerintem még nem találta meg, csak keresi... - Miből gondolod? Hogy az öreg akkor sem árulta el nekem, hol van, amikor abban a hiszemben volt, hogy egyenesen Szalay küldött hozzá. A professzor tiltása, hogy nem beszélhet senkinek a rejtekhelyről, olyan erősen rögzült benne, hogy félig öntudat' lan állapotban sem fecsegett róla. Nem hiszem, hogy ép ésszel megosztotta volna Balázzsal a titkot. - Jó, jó, de akkor hogyan tovább? - Ezt még nem tudom, de hamarosan kiderítem. - Hogyan? Hunt megpróbált a lehető legmeggyőzőbben válaszolni: - Azt bízd csak rám! De tudod, mit? Hagyjuk leülepedni ezt a sok információt. Érzem, hogy már csak egy hajszálnyira vagyunk a megoldástól, de tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor, ha görcsösen meg akarod oldani a problémát, nem adja magát. Ha viszont elengeded, lehet, hogy öt perc múlva megtalálod a helyes utat. Amíg erre várunk, szívesen meginnék egy pohár bort. Ránk férne.

-

Nem bánom - egyezett bele a lány. Ugye megmondtam? - mosolygott Hunt titokzatosan. Mit? - kérdezte a lány. Hogy mire ideérünk, mindent tudni fogsz, amit én. Jó ideje álltak már a háromszögletű épület előtt. Nagy szélhámos vagy! — nevetett Vera, ugyanis Jonathan torpant meg magyarázat közben jó néhány perccel azelőtt. - Gyere! - fogta kézen az amerikait. — Tudok a közelben egy fantasztikus helyet. Egyébként vacsorázhatnánk is, veszettül éhes vagyok. - Én is! Az étteremben Balázs eltűnése helyett semmiségekről fecsegtek. A vacsora közben elfogyasztott tüzes villányi bor hatására önfeledten flörtölve sétáltak Vera házához. - Viszlát, holnap - búcsúzott el Hunt a kapu előtt. - Viszlát - mondta a lány, és besietett a házba, de mielőtt becsukódott volna az ajtó, visszaszaladt a férfihoz, és átölelte. - Olyan jó, hogy vagy, Jonathan Hunt - suttogta elnyíló aj akkal. Forró csókban egyesültek. - Feljössz? - kérdezte a lány, miután elfogyott a levegőjük. - Semmire sem vágyom jobban, Gaál Vera! - felelte a férfi. Egymásba fonódva ballagtak felfelé a lépcsőn.

54. Debrecen, 2007. augusztus 15. Hajnalban telefoncsörgés verte fel őket. Hunt megköny-nyebbülve vette tudomásul, hogy nem az ő készüléke űzte el álmukat. Vera meztelenül siklott ki Jonathan mellől az ágyból. A férfi nem akarta zavarba hozni a lányt, ezért résnyire nyitott szemhéja mögül figyelte mozdulatait. Sohasem értette, miért szemérmeskednek a nők pont az előtt, aki néhány órával korábban testük minden porcikáját felfedezhette, de elfogadta, hogy így van, és a reggel józanságának tudta be a dolgot. Míg Vera a mobilját kereste, Jonathan elidőzött a lány domborulatain, amelyek felidézték benne az éjszaka szenvedélyes perceit, és egyre jobban remélte, hogy a hívó csak félreütötte a számot, és ezt a sors azért intézte így, hogy reggelig szerethessék még egymást. A lány mozdulatai azonban kimértté váltak, amikor felvette a telefont. - Igen, én vagyok... Hogyan? Mikor? Értem! Aggodalom suhant át az arcán. Ugye nem gondolod, hogy... Azonnal indulok! Dühösen dobta vissza a telefont a fotelba, mintha a készülék tehetett volna a rossz hírről, amelyet az imént kapott. Vera visszakuporodott Hunt mellé az ágyba, és csókokkal borította a férfi arcát. - Jonathan, Jonathan, ébredj! Az amerikai kinyitotta a szemét. - Lehoczky telefonált, betörtek az irodájába! Homályosan arra célozgatott, hogy az öcsémmel függhet össze valahogy... - Mi történt? - kérdezte Hunt. Megpróbált csak a lány szemébe nézni. Vera észrevehette az igyekezetét, mert egy hirtelen mozdulattal lerántotta a férfiról a takaróul szolgáló lepedőt, és maga köré csavarta. - Kibontották a falat - mondta, miközben a fürdőszoba felé indult. - A falat? Az igazgató irodájában? - kérdezett vissza Hunt. - Ébresztő! Igen, a falat. A falon át hatoltak be? - kiáltotta a lány után, de ő már nem hallotta meg a kérdést, mert becsukta maga mögött az ajtót, és megeresztette a vizet. Jonathannek már nem is volt szüksége válaszra, mert időközben kikövetkeztette: Szalay nem az intézet pincéjébe, hanem az igazgatói irodába falaztatta el a meteoritot a gondnokkal. Ebben az esetben viszont jogosnak tűnt Lehoczky gyanúja, hogy Balázsnak köze lehetett a betöréshez.

Mire Hunt megmosakodott, a lány már felöltözött. Napsárga, lenge nyári ruhát öltött, és ezúttal nem sminkelte ki magát. A férfi megállapította, hogy nincs is szüksége rá, igaz, szeplői így teljes valójukban virítottak arcán, de ettől csak bajosabb lett. Ezt vedd fel nyugodtan - mutatott az ágyon egy sötétkék teniszingre -, Balázsnak vettem, de nagy rá. Nem éppen kánikulára való viselet, de Jonathan remélte, lesz ideje a panzióban átöltözni, mire elviselhetetlenné válna a forróság. - Kávét majd bent iszunk, siess! Futólépésben tették meg az utat az intézetig. Az igazgató idegesen járkált fel-alá az irodájában, a biztonsági őr próbálta nyugtatgatni. Vera láttán egy pillanatra felderült Lehoczky arca, de amikor észrevette Huntot, ismét elkomorult. Bemutatta az egyenruhás férfinak, akiről kiderült, hogy valójában az intézet biztonsági főnöke, Késmárki Ákos. Az igazgató asztala mögött jókora darabon megbontották a falat, a kiszedett téglák alól egy széf tűnt elő. Mindent vastagon borított a por. Az ablakokat kitárták, ennek ellenére még mindig apró szemcsék lebegtek a kelő nap sugaraiban. - Mit vittek el? - kérdezte Vera. Aggodalom érződött a hangján. - Úgy tűnik, semmit; a pecsétek, a pénzeskazetta is a helyén van, pedig nyitva voltak a fiókok. A kibontott széfet megpróbálták feltörni, valószínűleg ekkor szólalt meg a riasztó. - Ezek szerint nem sikerült kinyitni? - kérdezte Hunt. - Nem, a sziréna megzavarta őket. Amint a szolgálatban lévő őr meghallotta, rohant ide, de már senkit sem látott - felelte a biztonsági főnök. - Külön riasztója volt a széfnek? - Nem is tudtunk a létezéséről - válaszolta Lehoczky. - Az üvegtörés-érzékelő szólaltatta meg a szirénát - mondta Késmárki. - Az ablakon másztak be? - érdeklődött az újságíró. -Nem, mindkettő zárva volt, és az ajtó is. Sehol sincs nyoma feszegetésnek... - Akkor mért szólalt meg az ablakriasztó? Gyanítom, a fúró keltett olyan rezgést, ami végül beindította. Szerintem a betörő ismerte az igazgató úr kódját, azzal jött be, de nem tudta, hogy az üvegtörés jelzőt külön kell kikapcsolni. - Ki ismerheti az ön kódját? - fordult Hunt az igazgatóhoz. - Sokan. A titkárságon mindenki, a kollégák közül is többen - Verára pillantott, aki gondolataiba temetkezve meredt a széfre -, a takarítók, a gondnok, az őrök, szóval jó páran. - Vannak biztonsági kamerák? - érdeklődött Jonathan. - Természetesen, de inkább az utcafrontot figyeljük - válaszolta Késmárki. - És az épületeken belül? - Csak a laboratóriumokban. Az irodáknál nincs. - Rögzítik a kamerák képét? - Igen, de még nem volt időm átnézni. Egy biztos, a betörő ismerte a riasztó kódját. Nappal nincs szigorú ellenőrzés a portán, ha teszem azt, az illető besétált, és elbújt valahol a főépületben, könnyen lehet, hogy a felvételeken nem lesz semmi. - Én nem is a riasztás előtti képeket nézném meg, hanem az utána felvetteket. A fickónak, vagy bárki is volt, valahogy csak el kellett hagynia a helyszínt. - Nagyon nem tetszik ez nekem - jegyezte meg Lehoczky. - Honnan tudhatta a kódomat? - Kiderítjük, igazgató úr - buzgólkodott a biztonsági főnök. - A munkatársaimért kezeskedem - jelentette ki az igazgató -, de azokért nem tudok felelősséget vállalni, akik nem dolgoznak itt - tette hozzá jelentőségteljesen. Hunt ugrásra készen várta a folytatást, de Lehoczky elhallgatott, Verát figyelte, aki még mindig a széfet bámulta. Úgy tűnt, mintha nem is jutottak volna el tudatáig az igazgató szavai, de hirtelen a főnökére emelte tekintetét, felindult arcán lángoltak a szeplők. - A vendégeimért pedig én kezeskedem - mondta remegő hangon.

Lehoczky megérezhette, hogy túllőtt a célon, mert hirtelen visszavonulót fújt. - Nem is úgy értettem... - Hát akkor hogyan? - csattant fel Vera. Az irodában megfagyott a levegő. A fizikusnő mégiscsak a felettesével beszélt, akkor is, ha az utóbbi szívesen játszott volna egészen más szerepet Vera életében. -Nem hiszem, hogy... - próbálta oldani a feszültséget Hunt, de a lányt már nem lehetett leállítani. - Azzal gyanúsítasz, hogy kiadtam a kódodat? - kérdezte élesen. - Szó sincs róla, hiszen épp az előbb mondtam, a munkatársaimban fenntartás nélkül megbízom. - De azt hiszed, Balázs megszerezte tőlem... Tessék, mondd ki! - sírta el magát a lány. Éppen jókor, mert Lehoczkyn látszott, hogy betelt a pohár a hangnem miatt, amelyet Vera megengedett magának, de a könnyek meglágyították. - Túl sokan ismerték a kódot ahhoz, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjunk le - kelt Vera védelmére Jonathan. Nem kellett volna közbeavatkoznia, mert az igazgató dühösen rivallt rá: - Ne haragudjon, de ez itt az intézetünk belügye, nem tartozik önre. - Balázs sohasem tenne ilyet - zokogta a lány. - Elnézést, hogy közbeszólok - szólalt meg Késmárki -, de szerintem haladéktalanul értesíteni kellene a rendőrséget. Végül is betörés történt. Az ő dolguk, hogy kiderítsék, ki tette. - Ne! - kiáltotta kétségbeesetten Vera. - Pedig szerintem is ez lenne a legokosabb - bólogatott az igazgató. - Az öcséd eltűnt, ide betörtek, a két dolog összefügghet... - Az öcsém ártatlan, tudom. Ismeritek őt, ti is tudjátok, de a rendőröknek csak egy gyanúsított, meghurcolják, lecsukják. Amikor majd kiderül, hogy nem ő tette, akkor meg csak vonogatják a vállukat, hogy szabályszerűen jártak el... - Ha az öcséd ártatlan, nem lesz semmi baja - állította le a lányt az igazgató. - Két napja még arról panaszkodtál, hogy a rendőrök nem tesznek semmit az eltűnése ügyében, így legalább kénytelenek lesznek mindent elkövetni az előkerítéséért. - Balázs ártatlan, te is tudod - hajtogatta Vera sírva. - Nézze, igazgató úr, talán tényleg korai lenne a rendőrök bevonása - szólt közbe Jonathan. - Végül is nem tűnt el semmi. Ha idecsődíti őket, kínos kérdéseket tesznek fel az intézet biztonsági rendszerével kapcsolatban. Személyesen önt is felelősségre vonhatják, hiszen az ön kódját használták. - Attól tartok, nincs más választásom. Betörés történt, hivatalból jelentenem kell. - Ha szól a rendőrségnek, megszállja az intézetet a média is. Felfújják az ügyet, arról cikkeznek majd, hogy akár nukleáris katasztrófa is történhetett volna - érvelt Hunt. - De hát ez képtelenség! - fakadt ki Lehoczky. - Az Atomki teljesen biztonságos. - Ez senkit sem fog érdekelni. Arról vizionálnak majd, mi lenne, ha terroristák támadnák meg az intézetet. Az ön fejét fogják követelni. - Igazgató úr, azt hiszem, valóban érdemes lenne megfontolni Hunt úr javaslatát - mondta a biztonsági főnök. - így is időről időre felmerül, hogy sugárzó anyagokkal dolgozunk, és ezzel veszélyeztetjük a környéken lakók egészségét - jegyezte meg Vera a könnyeit nyelve. - Semmi jó nem születne abból, ha a sajtó ránk szállna - bizonygatta Késmárki. - Kik tudnak a történtekről? - kérdezte Hunt. - Magukon és az éjjeliőrön kívül senki - mondta Lehoczky. - Figyeljen ide, nem tűnt el semmi. A kár sem jelentős, egy kőműves fél óra alatt eltünteti a nyomokat - érvelt Jonathan. - A betörés viszont elvezethet bennünket Balázshoz. Adjon egy kis időt, és ígérem, mindent kiderítek.

- Mégis hogyan? Két napja eltűnt, és maga semmi érdemlegessel nem tudott még előállni - kérte számon Lehoczky. - Van egy nyom, aminek még nem jártunk utána. - Mi lenne az? - Nem sokkal előttem egy férfi kereste fel a volt gondnokot. Az öreget annyira felkavarta ez a találkozás, hogy rosszul lett. Tudni szeretném, mit akart az a fickó - mondta az újságíró. - Igazgató úr, mi pontosan tudjuk, hogy a laboratóriumok és a berendezések biztonságban vannak - jelentette ki Késmárki. - Ez a kis baleset rámutatott arra, hogy az irodák felügyeletét az elmúlt időben egy kicsit elhanyagoltuk, de ezen most rögtön változtathatunk, átprogramozzuk a riasztót, új kódot kap mindenki, így nem ismétlődhet meg az eset. Lehoczky hallgatott, látszott, hogy mérlegeli magában az elhangzottakat. - Péter, nagyon kérlek! - könyörgött Vera. - Ha mégis az derül ki, hogy az öcsémnek köze volt ehhez az egészhez valahogy, a büntetést bízd apáékra inkább, ne a rendőrségre. Ismered őket, nem vennék félvállról ezt az ügyet - tette hozzá. A könnyek újfent hatottak az igazgatóra. - Na jó, nem bánom. De ha estig nem derül ki, mi a fene történt itt - fordult Hunthoz -, értesítem a rendőrséget. - Mindent megteszek, ami tőlem telik - nyújtotta a kezét Jonathan. Lehoczky némi habozás után belecsapott. - Köszönöm, Péter - mondta Vera, és odaszaladt az igazgatóhoz, hogy átölelje. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok érte. -Jól van, jól van - jött zavarba az igazgató a látványos érzelemnyilvánítástól. Tétován simított végig a lány haján. Amikor keze Vera hátához ért, hirtelen leengedte a karját. - Apropó, vajon mi lehet a széfben? - kérdezte a biztonsági főnök. - Fogalmam sincs, mondtam már, a létezéséről sem volt tudomásom - bontakozott ki Lehoczky a beosztottja öleléséből. A férfiak kíváncsian siettek a széfhez, bár Hunt pontosan tudta, mit rejtettek el benne. Vera a könnyeit törölgette. - Nézzék csak - mutatott a lyukba Késmárki -, van ott oldalt egy kis rekesz. - Engedjen! - lépett előre Lehoczky, és hosszan kotorászott a rés mélyén. Egy lezárt borítékot húzott elő, leverte róla a port. - Utódomnak, az Atomki igazgatójának - olvasta a címzést. — Ügy tűnik, ez nekem szól. Türelmetlen mozdulattal tépte fel a borítékot.

55. Pálos-villa, 2007. augusztus 15. Balázs zajt hallott, valaki súlyos léptekkel fel-alá járkált a szomszédos helyiségben. Először megörült a süket csendet megtörő hangoknak, mert feltámadt benne a remény, hogy kiszabadul a rémes fogságból, azután elkeseredett, hisz nyilván Dragonics jött vissza. Ha nem sikerült megszereznie a meteoritot, újra megkínozhatja, pedig ő már mindent elmondott, amit a széfről tudott. A másik lehetőség még ijesztőbbnek tűnt: ha megtalálta a követ, nincs többé szüksége rá, nyilván meg akar tőle szabadulni, nehogy tanúskodhasson ellene. Vagy csak percei maradtak hátra az életéből, vagy itt hal meg szomjan, bezárva. Nem tudta, melyiktől retteg jobban. Tagjai elgémberedtek, alig kapott levegőt. Órák óta ült szorosan összekötözve a sötétben. Mielőtt az orvos elment, pisztollyal kényszerítette a gardróbszobába. Leültette egy székre, és széles ragasztóval az egész testét a támlához

és az ülőkéhez rögzítette, a fiú mozdulni sem tudott. Hogy ne kiabálhasson, Dragonics a száját is leragasz totta. Megfenyegette, hogy ha hazudott a széf helyéről vagy a kódról, pokoli kínokat kell majd kiállnia. Várta, hogy kivágódjon az ajtó, és szinte érezte Dragonics ujjait testének lágy részeiben. Újabb percek teltek el, de nem történt semmi. A léptek hol elhalkultak, hol felerősödtek. Azután beszélgetésfoszlányok szűrődtek a börtönébe. - Mondtam már, Debrecenben... Nincs üzlet... Az életben többet nem... Hogy mondod?... Nem hiszem... A léptek a gardrób felé közeledtek. - Kitekerem a nyakát annak a rohadéknak... Balázs próbálta minél kisebbre összehúzni magát a ragasztópáncél alatt. - Hajnalban, repülővel... Vagyis tényleg itt akar hagyni bezárva, gondolta a fiú. A következő pillanatban az ajtó előtt csattant fel a telefonáló. - Engem így még nem vert át senki... Nem Dragonics hangja volt. A mélyen zengő basszus helyett kellemetlenül magas tenor. Balázsnak azonban gyönyörűnek tűnt. Önkéntelenül felkiáltott, de csak idétlen gurgulázásnak hangzott a ragasztó miatt. - Ott dögölne meg, ahol van, engem így még nem vezetett meg senki — rikácsolta az illető, közvetlenül az ajtó előtt. Balázsnak immár nem maradt kétsége afelől, hogy a villa gazdája érkezett haza. Az orvos azt állította, az üzletember egy teljes hétre elutazott. Vajon ez is csak átverés volt, ahogy Dragonics minden cselekedete, amióta csak beszélt neki a kristályos kőről. Pálos hangja halkulni kezdett, Balázs minden idegszálával koncentrált. - Azzal kecsegtetett az a szemét, hogy az évszázad üzlete, és tessék... Nem, rögtön téged hívtalak... A fiú életében nem örült még ennyire telefonbeszélgetésnek. Idáig azt hitte, a vállalkozó a szalonban tartózkodó orvoshoz beszél, de most felcsillant a remény, hogy egyedül van. Valami zajt kell csapnia, hogy észrevegye, mielőtt újra elmegy vagy eltűnik a villa távoli zugában. Lába leért a földre, először azzal próbált dobogni, hogy felhívja magára a figyelmet. Pálos hangja azonban ebben a pillanatban alig szűrődött be hozzá, csak annyit érzékelt, hogy még mindig beszél, de nem értette, amit mond. Megpróbált a székkel együtt az ajtóhoz vergődni, ám minden erőfeszítése ellenére alig haladt valamennyit. - Gyere, gyere még közelebb! - hajtogatta magában. Örömmel észlelte, hogy a férfi hangja erősödik. - Otthagytam, mint pap a csapot - röhögött a saját viccén. - Látnod kellett volna a pofáját, amikor elküldtem az anyjába, aztán rácsaptam az ajtót. Még hogy milliárdos ötlet, röhej. Néhány négyzetkilométernyi szikla az óceán közepén, amiről kiderül, hogy háromszáz, jól hallod, háromszáz éve gyilkolja egymást két törzs érte. Most azon gondolkodom, hogyan rúgathatnám szét a seggét. Velem ezt nem teheti meg senki, érted, senki. Pálos végre hagyta szóhoz jutni a beszélgetőpartnerét. Balázs elérkezettnek látta az időt terve megvalósításhoz: mivel a székkel együtt ugrálva még jó negyedóra kellett volna ahhoz, hogy eljusson az ajtóig, radikális lépésre szánta el magát. Minden erejét összeszedve oldalra lökte magát. Az ötlet bevált, jókora puffanással zsákként dőlt a földre. Nyaka megrándult, de nem törődött vele, fülelt. - Várj egy kicsit! - mondta Pálos. - Valamit hallottam... Balázs nyöszörgött, ahogy csak bírt. - Mindjárt visszahívlak, csak megnézem, mi a fene volt az. A fiú már ordított, de ez a ragasztó miatt még így is csak nyögésnek tűnt. Mégis bevált. Kulcs zörrent a zárban, s a következő pillanatban kitárult az ajtó. A hirtelen beáradó fénytől a fiú becsukta a szemét. - Hát te meg mi a túrót keresel itt? - förmedt rá Pálos.

56. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 15.

- Keresse azt a háromjegyű számot, amelyre igaz: Aurum, Cuprum, Argentum - ismételte meg a levélben közölt feladványt Lehoczky. - Ti értitek ezt? - kérdezte tanácstalanul. - Elkérhetném? - kérdezte Hunt. Az igazgató átnyújtotta a papirost. Az újságíró gyorsan átfutotta, majd még egyszer átrágta magát rajta szóról szóra. Tisztelt Utód! A széf az univerzum egy darabkáját, a magyar természettudós mány évszázados talányát rejti. Vizsgálta már a híres Hatvani professzor, a Magyar Faust, és Elekes-Tót Mihály, aki szintén kora nagyszerű tudósa volt, ám e tárgy okozta tragédia ketté' törte pályáját. Jómagam is próbálkoztam a kutatásával, de ahogy elődeimnek, úgy nekem is be kellett látnom, tudásunk egyelőre nem elégséges ahhoz, hogy a titkot megfejtsük. Természettudós vagyok, távol állnak tőlem a babonák, mégis igazat kell adnom azoknak, akik az ördögtől eredeztették a széf tartalmát. Az ördög bennünk van, kapzsiság, hiúság, becsvágy formájában. Hiszek abban, hogy a tudomány az emberiség javát szolgálja, és nem az elpusztítását. A tudós felelőssége, hogy milyen célra használja a természet törvényeiből leszűrt tapasztalatokat. A kísértés a rosszra óriási. Én mégis hiszek abban, hogy a jó győzedelmeskedik végül. Amennyiben még nem állnak az Önök rendelkezésére azok a kutatási módszerek és eszközök, amelyekkel e tárgy titka megfejthető, veszélybe sodorja az emberiséget az, aki kellő alázat nélkül, barbár módon nekiesik. Ha azonban a tudomány arra a fejlettségi szintre jut, hogy a tárgy már kellő biztonsággal kutatható, a mellékelt érme rejtélye is könnyűszerrel feltárható lesz- Keresse azt a háromjegyű számot, amelyre igaz: Aurum, Cuprum, Argentum! Mesterem szavaival búcsúzom Öntől: Az ördög a részletekben rejtezik! Szalay Sándor Ui: Ne essen neki! Míg Hunt olvasott, az igazgató a fény felé fordította a borítékot, majd a tenyerébe rázott belőle egy fényes pénzérmét. - Ez aranynak látszik - mondta álmélkodva. Jonathan közelebb lépett, hogy lássa a feliratot. Pro libertate és egy római tízes, a másik oldalát koronás címer díszítette és egy évszám: J 705. - A dátum alapján Rákóczi korabeli, de még nem láttam ilyet - méregette az igazgató. - A rejtvény talán arra utal, hogy mennyi arany, ezüst és réz van benne... - gondolkodott hangosan az újságíró... - Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne - mondta Vera -, ezt harminc évvel ezelőtt is gyerekjáték lett volna megállapítani. Szalay professzor szavaiból arra következtetek, hogy az akkori eszközökkel nem volt megoldható a feladat. Jonathan a kibontott falhoz lépett, és szemügyre vette a széfet. Látott már hasonlót, forgatható, számokkal ellátott tárcsával lehetett nyitni. - Azt mindenesetre tudom, mi van benne - jelentette ki. A biztonsági főnök és az igazgató is kíváncsian várta a folytatást. - Az ajándék, amelyet Szalay Sándor Cambridge-ben kapott Rutherfordtól. - Miféle ajándék? - kérdezte Lehoczky. - A tárlóban kiállított interjúban kristályként említi. Valójában az Elekes-Tót-féle meteorit. A professzor rájött valahogy, hogy halálos miazmát rejt, ezért befalaztatta, nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön. - Ezt kereste Balázs... - jegyezte meg Lehoczky. - Ebben az esetben mégis az lenne a legjobb... - Nem csak ő - szólt közbe Jonathan. - A volt gondnok hétfő délelőtti látogatója is ezt akarta megkaparintani...

- Mi köze ehhez az egészhez Vonyec Károlynak? — kérdezte az igazgató. - A professzor bizalmasa volt, minden bizonnyal ő falazta be a széfet. - És maga arra gyanakszik, hogy ugyanaz tört be ide, aki felkereste az öreget... Hunt bólintott. - De hogyan szerezte meg a kódomat? - Ki fogom deríteni - fogadkozott az amerikai. - És vajon mi ez a rejtvény? - emelte fel Lehoczky a levelet. - Arany, réz, ezüst. Hunt még mindig a széfnél állt, s azon gondolkodott, vajon mi okozhatta, hogy közvetlenül az ajtaja előtt egy szabályos, téglalap alakú területet nem borított vastagon a por. - Ugye a borítékot a széf melletti rekesz mélyén találta? — fordult az igazgatóhoz. - Igen, csupa kosz lett az ingem ujja. - Nézzék csak! - mutatta Hunt. Mindhárman mögé gyűltek. - Ott is volt valami, a lenyomat alakjából ítélve talán egy másik levél. A biztonsági főnök odahajolt a lyukhoz. -Jól mondja, tökéletesen látszik a helye a porban. A betörő vihette magával. - Vajon mi lehetett benne? - szólalt meg Vera. - Jó kérdés - bólogatott Késmárki. - Erre csak a tolvaj tudhatja a választ - jegyezte meg az igazgató -, úgyhogy térjünk vissza arra, vajon ki tehette. -Verácska, megnéznéd, hogy beért-e már Margitka? - fordult a lányhoz. A fizikusnő a titkárság felé vezető ajtón próbált kimenni, de zárva találta. - Körbe - mutatott Lehoczky a másik kijáratra. - Ezt egyelőre zárva tartjuk. - Minél kevesebben járkálják össze a nyomokat - indokolta az elővigyázatosságot a biztonsági főnök. - Meg tudná mutatni a betörés után készült biztonsági felvételeket? - kérdezte Hunt Késmárkitól. A férfi a főnökére nézett, aki rövid gondolkozás után bólintott. - Azonnal intézkedem - mondta, és félrehúzódott telefonálni. - Őszintén remélem, hogy nincs köze a fiúnak a betöréshez - fordult Lehoczky Hunthoz -, de ha mégis, nem szeretném eltussolni az ügyet. Azért mégiscsak súlyos bűncselekmény... - Ezt én is így gondolom - felelte az amerikai -, viszont ha ártatlan, vétek lenne meghurcolni. - Ezért is egyeztem bele, hogy várjunk a feljelentéssel. Itt mindannyian kedveljük Verácskát, mi sem szeretnénk fájdalmat okozni neki - tette hozzá az igazgató. Megjegyzése nemcsak Balázsra vonatkozott. A mi szócskára helyezett hangsúly burkolt célzás volt arra, hogy az amerikai se okozzon fájdalmat a lánynak, Hunt azonban úgy tett, mintha nem vette volna észre. - Igen szeretetreméltó testvérpár - helyeselt. Amikor Vera visszajött az irodába, mindketten odakapták fejüket, a lány ettől mintha kissé zavarba jött volna. - Margitka kérdezi, hogy kér-e valaki kávét? - bökte ki végül. - Én már feliratkoztam a listára. - Szívesen elfogadnám, én sem ittam ma még. Hunt így állt bosszút Lehoczkyn az előbbi megjegyzése miatt. Az igazgatónak megremegett egy ideg az arcán, de nem szólt semmit. Vette a telefont, és megrendelte a feketéket. Amint lerakta a kagylót, megcsörrent a készülék. - Igen? - Dragonics úr? - kérdezte csodálkozva. - Hozzám? Most? Milyen ügyben? Mondja meg, hogy nem alkalmas, jöjjön vissza később... Igen? Pálos úr? Rendben, akkor engedje be! Letette a telefont, de újra fel is kapta a kagylót. - Elnézést, a portás volt az - mondta Huntéknak miközben a gombokat nyomogatta. - Margitka, vendégem jött, Dragonics György. Kérem, menjen ki elé az udvarra, és vezesse a tárgyalóba, azonnal megyek. - Vajon mit akarhat ilyenkor? — kérdezte Verától. - Pálos orvosa? Fogalmam sincs — ingatta a fejét.

- Elnézést - lépett közelebb Késmárki -, a kollégám átfutotta a felvételeket. Kivárta, míg mindenki felé fordul, csak utána folytatta: - A sziréna megszólalása óta senki sem ment ki a főépületből.

57. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 15. Hunt törte meg a beálló csendet. - Ezek szerint még mindig itt lapul valahol... - Úgy valahogy - bólintott Késmárki. - A kollégám még egyszer átnézi az utcafronti felvételeket, nem kerülte-e el valami a figyelmét a gyorstekerés miatt, de én addig is átkutatom az épületet. - Előbb szóljon a portásnak, hogy ne engedjen ki senkit az intézetből — adta ki az utasítást az igazgató. Késmárki a telefonjáért nyúlt, amikor a folyosóról Margitka kiáltása hallatszott: - Oda nem mehet be! - Lehoczky úr vár - dörögte valaki, és a következő pillanatban kivágódott az ajtó. Fehér öltönyös férfi viharzott az irodába, haját nemrég moshatta meg, még nedves volt a szálak vége, erős kölniillat úszott utána a levegőben. Vizslató tekintettel mérte végig a szobában tartózkodókat. - Hát ez az, sejtettem, hogy itt történt valami disznóság - meredt a kibontott falra. - Éppen emiatt jöttem. - Hölgyem, Péter — hajolt meg a fizikusok felé. — Dragonics György - nyújtotta kezét Huntnak, majd a biztonsági főnöknek. - Azt hiszem, láttam a tettest - vágott mondandója közepébe minden átmenet nélkül. - Épp a Bem téren jártam, amikor meghallottam a riasztót. Egy kártyapartiról tartottam hazafelé — tette hozzá. — Azonnal a kerítéshez siettem, és észleltem, hogy ebben az irodában ég a lámpa. Egy szőke, nem túl magas fiatalember állt az ablaknál, éppen kimászni készült. - Nyitva volt az ablak? - kérdezte Lehoczky. - Mi már zárva találtuk. - Megláthatott, mert gyorsan becsukta, és lekapta a fejét. Pár pillanat múlva sötétbe borult minden... - Hogy nézett ki az illető? - szakította félbe a beszámolót az igazgató. - Sajnos nem láttam jól az ellenfényben. Húsz év körüli lehetett... Lehoczky jelentőségteljes pillantással nézett Verára. - Honnan tudja, hogy húsz év körüli, ha nem látta az arcát? - csattant fel a lány. - A mozgásából — vágta rá a férfi. - Izmos és ruganyos volt, mint egy párduc. - Maga meg tudja állapítani valakinek a korát pusztán a mozgásából? - kérdezett vissza gúnyosan a fizikusnő. - Ne feledje, orvos vagyok, kisasszony. Arcvonások nélkül is meg tudom tippelni az emberek korát. - Vagy úgy, tippelni, évre pontosan... — bólogatott Vera felindultan. - Mit csinált, miután sötét lett? - kérdezte a biztonsági főnök. - Elővettem a mobilom, hogy hívjam a rendőrséget, de lemerült. Indultam, hogy szóljak a Poroszlay-portán, de akkor fény gyulladt, és megláttam az éjjeliőrt. Gondoltam, nem várok a rendőrségre, mert nemsokára indulnom kell Ferihegyre, ezért hazaugrottam a holmimért, meg hogy rendbe hozzam magam. Arra számítottam, mire mindezzel végzek, már itt lesznek a rendőrök, és megteszem a tanúvallomásom, mert, kérem, tisztában vagyok azzal, mi a kötelességem. Nos, itt is vagyok, bár nincs sok időm, hogy elérjem a gépem. Mikor érkeznek a nyomozók? — Egyelőre nem értesítettük őket - mondta Lehoczky kissé szégyenkezve. Hunt és a biztonsági főnök összenézett az igazgató megfontolatlan kijelentése miatt. Késmárki rosszallóan ingatta fejét. — De attól tartok, egy percig sem halogathatjuk tovább - folytatta az igazgató. - Verácska, sajnálom, de Dragonics úr vallomása is azt erősítette meg, hogy Balázs hatolt be ide. — Balázs? A kisasszony öccse? — kérdezte Dragonics csodálkozást színlelve.

-Ne merje... - förmedt rá Vera, de a fickó nem engedte, hogy befejezze a mondatot: — Nem akarom elkeseríteni, kisasszony, de most hogy mondják, bizony meg kell vallanom, lehetett ő az a fiatalember. Már ne haragudjon! — Ne merje vádolni az öcsémet! - kiáltott rá a lány. — Az előbb még azt mondta, nem látta az arcát. — Nem ismertem fel azonnal, ez tény, de így utólag, nos, pont olyan termetű volt, és a kor is stimmel. — Miért avatkozik ebbe bele? - indult fenyegetően a lány Dragonics felé. Hunt ugrásra készen állt, hogy ha kell, közbeavatkozhasson. — Verácska, ebből elég! — szólt rá az igazgató. — Megértem, hogy védi az öccsét, de nagyon úgy tűnik, nem az, akinek látszik. Hívja, kérem, a rendőrséget! - szólt oda Késmárkinak. — Egy pillanat — lépett a lány és Dragonics közé Hunt. - Kérdezhetek valamit? Melyik ablakban tűnt fel a betörő? - Talán az lehetett - mutatott az igazgató asztala mellettire. - Talán... — ismételte meg Jonathan. - Ha azt sem tudja... - csattant fel Vera hangja Hunt háta mögül, de az amerikai leintette: - Bízd ezt rám! - Mit bízzon magára? — emelte fel hangját a doktor. - Tehát, bár égett a lámpa - hagyta figyelmen kívül a kérdést Jonathan -, és maga látott egy húsz év körüli, Balázshoz hasonló termetű fiút az ablakban, de nem tudja megmondani, melyikben? - Nem ismerem az épületet, honnan tudhatnám kívülről, melyik ablak melyik irodához tartozik? - Azt nem is várjuk el öntől, de mégiscsak érdekes, hogy nem vette észre a betörő mögött a félig kibontott falat. - Lehet, hogy a másik ablak volt az. Mondtam, hogy nem vagyok biztos benne. - De azt látnia kellett, hogy jobbra vagy balra van tőle a fal, hiszen azt állította, az irodában világos volt. Ehhez nem kell ismernie az épületet. - Ugyan már! Ha maga egy átkártyázott éjszaka után észrevesz egy betörést, minden apró részletet megjegyez? Én a betörőre koncentráltam, nem a falat bámultam. - Sokat veszített? - Hogyan kérem? Nem értem, hogy jön ez ide? - Nem ismerek olyan kártyajátékot, ahol ne kellene figyelni a részletekre - nyomta meg az utolsó szót Hunt. - Mi ez az egész? — kérdezte Lehoczky Jonathantől. Az újságíró mintha meg sem hallotta volna a kérdést. - Azt mondta, a betörő éppen kimászni készült az ablakon, amikor meglátta - faggatta tovább az orvost. - Igen. - Meg tudná mondani, miért csukta be az ablakot, ahelyett hogy azonnal menekülőre fogta volna? - Azt én honnan tudjam? Összezavarodott attól, hogy meglátott. - És vajon miért nyitotta ki az ablakot? Hogy az utcán jobban hallják a zajt, amelyet a falbontással csap? - Nyilván nem csukta be az ablakot maga mögött, miután bemászott. - A biztonsági kamerák felvételén nincs nyoma, hogy bárki bemászott volna - jelentette ki Késmárki. - Ejnye már, úgy tesznek, mintha én lennék a gyanúsított, pedig csak segíteni szeretnék. - Igaza van Dragonics úrnak, köszönettel tartozunk neki, hogy mindezt elmondta - vetett véget a faggatózásnak Lehoczky. - Legalább mi ketten értjük egymást — mosolyodott el az orvos. — Hallatlan, így nekiesni valakinek, csak mert teljesíti a kötelességét - méltatlankodott. - Egyébként mit vitt el a betörő? - kérdezte az igazgatótól. - Úgy tűnik, semmit, kibontotta a falat, de nem tudta feltörni a széfet. - Egyáltalán mi van benne? - Nem tudjuk - mondta Hunt, nehogy az igazgató ezt is elkotyogja. - Nem ismerjük a zár kódját. - Ezek szerint végül mégiscsak fel kell törni - jegyezte meg a férfi. - Ha nem jövünk rá a nyitjára, nem lesz más választásunk - bólogatott Lehoczky. Dragonics az órájára nézett. - Nos, hölgyem, uraim, örültem a szerencsének, de nekem indulnom kell. Benyúlt zakója belső zsebébe, és egy névjegyet nyújtott át az igazgatónak.

- Ha bármiben segíthetek, csak hívjanak. Kezet ráztak, majd anélkül, hogy a többiektől elköszönt volna, az ajtó felé indult. - Még valami. Péter, megtenné, hogy értesít, ha sikerült megtudni, mi van a páncélszekrényben? Nagyon kíváncsi vagyok rá, ha már így részese lettem ennek a krimibe illő történetnek. - Hogyne, persze - vágta rá az igazgató. Dragonics mosolyogva folytatta útját a kijárat felé, amikor kivágódott az ajtó. Ahol Hunt állt, onnan nem láthatta, ki lép be rajta, csak azt, hogy az orvos arcáról lefagy a vigyor. - Még volt képed idejönni? Hallatlan! - kiáltotta az érkező magas fejhangon. Dragonics pillanatnyi megtorpanás után lendületet vett, hogy kitörjön az irodából, de azután újra megmerevedett. Hunt akkor fogta fel, mi akadályozta meg a menekülésben, amikor a vendég belépett: bár jóval alacsonyabb volt az orvosnál, hatalmas testével szinte betöltötte az ajtónyílást. Amikor az orvos a zsebéhez kapott, Vera felsikoltott.

58. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 15. Hunt egy másodperc töredékével többet tétovázott, mint a biztonsági főnök, s csak azután lendült Dragonics felé, hogy Késmárki már nekilódult. Jonathan álmában sem gondolta volna, hogy az orvosnál pisztoly lehet, éppen a biztonsági őr reakciója késztette ösztönös cselekvésre. Vera is megindult az iroda átellenes sarkából, igaz, őt egyáltalán nem érdekelte sem az orvos, sem annak gyanús mozdulata, talán nem is vette észre: rohant egyenesen az ajtó felé, így viszont pontosan keresztezte az őr útvonalát. A férfi ezt érzékelte, kitért, hogy elkerülje az összeütközést. Hunt Dragonics másik oldaláról indult, őt nem akadályozta a lány, viszont a kezdeti késlekedés miatt a távolság túl nagynak bizonyult: az orvos fegyvert rántott, mielőtt az amerikai elérte volna. - Senki ne mozduljon! - kiáltotta. Vera azonban nem törődött a figyelmeztetéssel, csak szaladt tovább, egyenesen öccse karjai közé. - Balázs! Hála istennek! - sikoltotta, és csókolta a szőke fejet, ahol érte. Dragonics kihasználta, hogy a találkozás önfeledt pillanatai elterelték a figyelmet róla, és hátrálni kezdett. Késmárki ocsúdott először, tétova mozdulatot tett az orvos felé, mire az rögtön rárivallt: - Fel a kezekkel! - ordította, és pisztolyát a férfi mellkasára szegezte. Nem volt mit tenni. Dragonics tovább hátrált, így Huntnak esélye sem maradt, hogy mögé kerüljön. Az orvos elérte az ablakot, és anélkül, hogy hátranézett volna, felült a párkányra, majd felhúzta a lábát. - A viszontlátásra! - mondta vigyorogva, ezután korát meghazudtoló fürgeséggel megfordult, és kiugrott. Hunt a biztonsági főnök figyelmeztetésével nem törődve az ablakhoz sietett, de már csak azt látta, hogy Dragonics az épület sarkánál eltűnik. - A Poroszlay utca felé menekül - kiáltotta, és már lendült is a párkányra, hogy utánavesse magát. Időközben azonban Késmárki is az ablakhoz ért, és megragadta az újságíró vállát. - Hagyja, nem érdemes kockáztatnia, innentől ez már a rendőrségre tartozik - mondta, és a rádióján rövid utasítást adott: -A betörő elmenekült a főépületből. Fegyver van nála, ne próbálják meg föltartóztatni! Kisvártatva érkezett a válasz: - Negatív, nem látom sehol. - Figyelje a kamerákat, azonnal ott leszek - hadarta az őrök parancsnoka. - Engedelmeddel, igazgató úr, én akkor értesíteném a rendőrséget! -Jól van, intézkedj! - bólogatott Lehoczky. Késmárki kiviharzott az irodából. Vera még mindig az öccsét szorongatta. - Nem esett bajod? Annyira izgultam! Jól vagy ? Hová tűntél? - Annyira féltem... - bújt nővéréhez a fiú.

- Mi ez az egész? - roskadt székébe az igazgató, azzal sem törődött, hogy a falbontás miatt csupa por. - Te pedig, fiam - fordult Balázshoz -, amíg ideérnek a nyomozók, szép sorban elmesélsz mindent. Balázs válaszolni akart, de Pálos hamarabb megszólalt: - Na, barátom, így bízz meg az emberekben - intett az ablak felé. Az igazgató értetlenül nézett a vállalkozóra. - Most miért van ennyire meglepődve? A tettes mindig visz-szatér a bűntett helyszínére. Ez a Dragonics pedig állhatatos egy fickó, én már csak ismerem. - Hogyan, Dragonics? - kérdezte Lehoczky. - Igen, ő, éjszaka betört ide, hogy magával vigye a széfbe rejtett kristályos meteoritot. - De honnan tudott egyáltalán a páncélszekrényről? - Tőlem... - bontakozott ki nővére öleléséből bűnbánó arccal Balázs. - És te meg honnan a fenéből tudtál róla? - Vonyec Karcsi bácsitól, ő falazta el annak idején Szalay professzor utasítására. - És ha szabad kérdeznem, ezt az információt miért nem velem osztottad meg? - morogta dühösen Lehoczky. A fiú szemlesütve hallgatott. - Talán ez később is ráér, Péter - szólt közbe Pálos -, az a vadállat bezárta, hogy kiszedje belőle, amit a széfről tud. Mindig az volt az elvem, hogy óvakodj az orvosoktól. Egyszer szegtem meg a szabályt, és tessék, mi lett belőle - színpadias mozdulattal mutatott a falbontásra, majd a fiúra. - Viszont most azt javaslom, az ifjú hölgy kísérje haza az öccsét, hogy rendbe szedhesse magát. - Nem - szólalt meg Balázs remegő hangon. - El akarok mondani mindent. - Bízd csak rám... - mondta Pálos. - Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább én magyaráznám el, tartozom ezzel az igazgató úrnak. - Én is így vélem - helyeselt Lehoczky. - Karcsi bácsitól hallottam a meteoritról. A teknősökről beszélgettünk, akkor említette, hogy nem véletlenül terjed a pletyka, hogy örök életűek. Szalay prof adott be nekik egy különleges nyomelemet, amely a meteoritból származott. - És te elhitted? - kérdezte döbbenten Vera. - Dehogy, legalábbis eleinte. De amikor elmentem a kollégium könyvtárába, és találtam egy levelet, amelyben a Magyar Faust egy égi jövevényről ír, ami esetleg a bölcsek köve... pontosabban... - kereste a szavakat -, egy kicsit bonyolult... Hunt sietett a segítségére. - A híres Hatvani professzor birtokában volt egy meteorit, amelyet meg akart tőle szerezni egy Szórádi nevű ember, ezért a tanár elrejtette a világ szeme elől. -Úgy van - bólintott Balázs. - Végül a sírjába került, hogy mi módon, azt nem tudjuk, ő maga, ugye, nem tehette oda. A lényeg, hogy hetven év múlva Elekes-Tót vásárolta meg, de a paraszt, akitől vette, megzsarolta... bár nem is ez a fontos... - De hogyan került az én irodám falába? - türelmetlenkedett az igazgató. - Elekes-Tót a naplójában megírja, hogy a felesége kimetszett egy darabot a kristályból... - mondta Hunt. - Honnan veszi? Ez nem volt benne... - csodálkozott Balázs. - Az átiratban. De az eredeti naplóban... - Maga olvasta a naplóját? - álmélkodott a fiú. - Kénytelen voltam megszerezni, miután elrejtetted az átiratot a könyvtárban. - Mert nem akartam, hogy más is rájöjjön. - így viszont nem tudhattad, hogy a meteorit halálos mérget rejt, amely végzett Elekes-Tót feleségével... - Mérget? Dehogyis! Épp ellenkezőleg... - Nem, a napló végéből ez egyértelműen kiderül - rázta fejét Jonathan. - Biztos ez? De hát Szalay professzor az interjúban... - Én már egy árva szót sem értek - szólt közbe Lehoczky.

—

Térjenek már végre a lényegre, a részleteket majd tisztázzák egymást közt. - Elekes-Tót a felesége halála után Cambridge-be küldte a meteoritot - magyarázta Hunt. - Ott hevert évtizedekig, míg Rutherford végül Szalay professzornak ajándékozta. 0 rájött, hogy a kristály halálos mérget rejt, ezért abban a széfben -mutatott a falra - tartotta elzárva, és hogy semmiképpen ne juthasson illetéktelen kezekbe, nyugdíjazása előtt Vonyec Károllyal még be is falaztatta. - De honnan tudott mindenről ez a Dragonics? - kérdezte az igazgató. Balázs nagy levegőt vett, hogy válaszoljon, ám ekkor megcsörrent a telefon Lehoczky asztalán. - Ez hogyan lehet? - kérdezte rövid hallgatás után. - Ertem... rendben... köszönöm. Letette a kagylót. - Ez a Dragonics állítólag még mindig az intézet területén van - mondta. - Én tudom, merre mehetett - szólalt meg Balázs. Elmondta, hogyan próbált megszökni a Pálos-villa pincéjéből. Az igazgató kérdőn nézett a vállalkozóra. - Én is csak most hallok először az alagútról. Nem igazán használjuk a pincét. Lehoczky felhívta Késmárkit, és tájékoztatta a fejleményről. - Úton vannak a rendőrök - mondta, miután bontotta a vonalat —, míg ideérnek, szeretném hallani, hogyan szerzett tudomást ez az ember a széfről, s főleg honnan tudta a kódomat. - Amikor rájöttem, hogy a meteorit itt van az irodában, felkerestem Pálos urat, hogy... - Támogassam a kristály kutatását - vágott közbe a vállalkozó -, és vegyem rá önt arra, hogy átengedje vizsgálat céljából. - De miért nem nekem mondtad el mindezt? - kérdezte Lehoczky Balázstól. - Attól tartott, önök nem hisznek neki, mert még csak egyetemista - válaszolta Pálos a fiú helyett. - És úgy tűnik, joggal, hiszen az imént a saját nővére is nekitámadt, amikor a kő gyógyhatásáról kezdett beszélni. Én viszont ennél rizikósabb üzletekbe is belefogtam már, és általában egy zsák pénzzel gazdagabban... - És mihez akartak kezdeni a kővel, ha szabad kérdeznem? — firtatta az igazgató. - Finanszíroztam volna a kutatást itt vagy akár a legjobb külföldi laboratóriumban. Ha tényleg csodaszer van benne, hátha még rajtam is segít. Apropó, a legtöbb méreg gyógyszer is egyben. Nem lehet, hogy Szalay rájött, hogyan kell úgy felhasználni, hogy... - A professzor a cikkben is emlegeti, hogy a nyomelemek... - mondta Balázs. - Gondolod, elzárta volna a világ elől a követ, ha csodaszert rejt? — kérdezte Hunt. - Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, ki kell nyitni a széfet - vette vissza a szót Pálos. - Mi is ennek akartunk utánajárni. Ha kiderül, hogy csodaszert rejt, természetesen osztoztunk volna a hasznon az intézettel, hiszen a kő a maguké. Ha meg nem jön össze a dolog - tárta szét a karját -, bőven több pénzem van annál, mint amennyit a hátralevő időben el tudnék költeni, miért ne fektessem a reménybe? Pálos szavait hosszú csend követte. - Most már csak azt mondják meg, honnan tudta Dragonics a kódomat? - Én árultam el neki... - bökte ki Balázs. - Miután az a vadállat megkötözte és megkínozta - tette hozzá Pálos. - A fiú a végsőkig kitartott... - Ha még egyszer meglátom, kikaparom a szemét! - indu-latoskodott Vera. - Attól tartok, kis hölgy, erre nem lesz lehetősége. Ha a kezem közé kerül, szétszaggatom, ha meg a rendőrök kapják el, akkor jó pár évig fog a hűvösön csücsülni. - És te hogyan szerezted meg a kódomat? - kérdezte az igazgató Balázstól. - Lelestem Vera válla mögül... - Na, akkor most, hogy mindenre választ kaptunk, ne nyaggassuk tovább ezt a fiút - zárta rövidre Pálos a témát. - Az éjszakát egy székhez kötözve töltötte teljes bizonytalanságban.

Kísérje haza, hölgyem, hogy kipihenhesse magát. A rendőrségnek később is vallomást tehet, elvégre most már pontosan tudjuk, ki a tettes. - Jó van, nem bánom, menjetek - bocsátotta el a testvérpárt az igazgató -, majd én tartom itt a frontot. - Köszönöm, Péter - mondta hálásan Vera, és öccsét átölelve az ajtóhoz indult. Pálos követte őket. - Várjatok, elviszlek benneteket! - ajánlotta Jonathan Verának. - Hunt úr, maradna még egy pillanatra ? - kérdezte Lehoczky. - Verácskáékat majd az intézet sofőrje hazaviszi.

59. Debrecen, Péterfia utca, 2007. augusztus 15. Hangosan csilingeltek az ajtó fölé akasztott csengők, amikor Hunt belépett az érmeboltba. Az apró helyiséget üveges tárlókkal zsúfolták tele, a falakat mindenütt falapra rögzített, régi pénzek borították. - Egy pillanat! - dugta ki fejét a boltocska mélyén rejlő zugból az árus. Jonathan elővette tárcájából az érmét, amely Szalay titkos rekeszéből került elő. Lehoczky bízta meg azzal, amikor kettesben maradtak, hogy járjon utána a feladványnak. - Mi fizikusok vagyunk, a történelmi rejtvényekhez nem értünk. Mindenben a segítségére leszünk, ami a mi szakterületünket érinti, de egyelőre fogalmam sincs, merre kellene tapogatóznunk. Arra kérem, legalább abban adjon tanácsot, vajon mi lehet a kérdés, mert én még ezzel sem vagyok tisztában. Jonathan örömmel fogadta a felkérést, hiszen őt is izgatta a talány, arról nem is beszélve, hogy szívesen szemügyre vette volna végre a kristályos meteoritot, amelyet már a Magyar Faust is kutatott. - És még valami, Hunt úr! - mondta az igazgató búcsúzáskor. - Vigyázzon Verácskára! - ígérem - felelte Jonathan csodálkozva. Útban a panzió felé még mindig Lehoczky szavai jártak az eszében. A férfiról meglehetősen rossz benyomása alakult ki az elmúlt napokban, ezért meglepetésként érte a nagyvonalú gesztus, amellyel rábízta az üdvöskéjét. A hőség kezdett újra elviselhetetlenné válni, útba ejtette a panziót, hogy lezuhanyozzon. Borotválkozás közben is azon töprengett, mi lehet a megfejtése Szalay feladványának. Régen megfigyelte már, ha minden idegszálával egy adott problémára koncentrál, gondolatai idővel kényszerpályára állnak, és minél jobban akarja a megoldást, annál inkább egy helyben járnak. Ha viszont figyelme egy részét hétköznapi rutincselekvésekre összpontosítja, gondolatai béklyók nélkül csaponghatnak, és előbb-utóbb sikerül valami használhatót kiötlenie. Most is így történt: éppen a holmiját rendezgette, amikor bevillant, csavargásai során kinézett magának egy régiségboltot, hogy alkalomadtán bekukkantson, és vásároljon valami, régi Debrecenből származó apróságot emlékeztetőül az itt töltött napokra. Gyorsan az időközben kitisztított ruhájába bújt, és a Péterfia utcán a belváros felé indult. - Mit óhajt? - kérdezte az árus, kezét a nadrágjába törölve. Hatvan is elmúlhatott már, aprócska ember volt, jó, ha a százötven centit elérte. Bőrkötényt viselt, ujjait sötétre színezte valamilyen vegyszer. - Épp egy Hadrianus korabeli sestertiust tisztogattam. - Megnézné ezt, kérem? - nyújtotta át Hunt az érmét. A boltos átvette, majd füttyentett egyet. - Tyűha, ezt meg honnan szerezte? - Egy fizikus professzor hagyatékában találtuk. - Valóban? - mérte végig Huntot a töpörödött emberke. - Látott már ilyet? - Nem - ingatta a fejét. - Olyan, mintha poltura lenne, csak egy a bökkenő. 1705-ben szükségpénz volt, rézből verték. Rákóczinak ugyanis minden nemesfémre szüksége volt ahhoz, hogy fegyvereket vásároljon. Ez meg mintha aranyból lenne, de legalábbis aranyozottnak tűnik. Vagyis hamis. De hát miért hamisítana valaki rézpénzt aranyból?

Na gyítót vett elő, és alaposan megszemlélte. - Nincsenek rajta kopások, karcolások, mintha most került volna ki a pénzverdéből. Vaskos könyvet emelt le az egyik polcról, lapozgatott benne, majd Hunt elé rakta a pultra. - Nézze - mutatott az egyik fényképre. - Tízpolturás, stimmel az előlap meg a hátlap is. 32 milliméter átmérőjű, nyolcgrammos, réz. Koronás kiscímer, kétoldalt az évszám. Az értékjelzés római tízes, a felirat Pro Libertate. Emiatt hívták libertásnak is. - Ezüstből vagy aranyból nem készült? - Aranyból nem. Ezüstből igen, de az egészen máshogy néz ki - lapozott vissza a könyvben. - Más a felirat, és a hátlapján Madonna van a kis Jézussal. -Elképzelhetőnek tartja, hogy valaki arannyal vonta be? - Nem tűnik túl logikusnak, de végül is - tárta szét a karját a numizmatikus. - Manapság annyi értelmetlen dolgot csinálnak az emberek. De azért alaposabb vizsgálat nélkül nem merném azt állítani, hogy arany. Akarja, hogy megnézzem? Egy iciripiciri mintát kell vennem csupán, nem is fog látszani. - Ne essen neki! - visszhangoztak Szalay szavai Hunt fejében. - Nem, köszönöm, az Atommagkutató Intézetben majd bevizsgáljuk. - Ha el akarják adni, keressenek bátran, szívesen megveszem a magángyűjteményem számára. Függetlenül attól, hogy aranyozott-e vagy sem, a legjobb árat adom érte. - Ha úgy alakul, gondolni fogunk önre. Köszönöm a segítséget. - Szívesen. Felkeltette az érdeklődésemet, azt hiszem, utána is nézek, hátha került elő már valahol hasonló. Ha ad egy telefonszámot, tájékoztatom az eredményről... - Megköszönném - mondta Hunt, és átnyújtotta a névjegyét. - Azt a nemjóját - füttyentett az öreg. - New York Times? Alighanem jó kis történetet kerekíthet belőle. Hívom, ha bármit megtudok. Jonathan elköszönt, és kilépett a perzselő napfényre. Visszament a panzióba, és összepakolt. Lehoczky felajánlotta neki, hogy amíg a rejtvény megfejtését kutatja, lakjon az intézet vendéglakásában. - Elmegy? - kérdezte a recepciós. Hunt rendezte a számlát. - Még egyszer köszönöm, amit édesanyámért tett. Remélem, jól érezte magát nálunk - mosolygott a lány. - Fejedelmi ellátásban volt részem - udvariaskodott Hunt. Az intézet portása azonnal felnyitotta a sorompót, amint meglátta Jonathant az autóban. Megmutatta, hová parkoljon, és át akarta adni neki a vendégház kulcsát, de az újságíró még nem tett le arról, hogy az éjszakát már Egerben tölti. Úgy tervezte, ha sikerül megfejtenie Szalay professzor feladványát, hazautazik elintézni halaszthatatlan tennivalóit, de utána visszatér Debrecenbe, hogy a végére járjon, mi sülhet ki kezdődő románcából Verával. Az igazgató irodáját ellepték a helyszínelők, ezért Lehoczky ideiglenesen a titkárságra költözött. Azzal fogadta az amerikait, hogy Dragonicsot nem sikerült elkapni. Elkötötte Pálos terepjáróját, és azzal menekült el a villából, a rendőrség már kiadta a körözést. Az újságíró elmesélte, mit mondott a numizmatikus, majd visszaadta az érmét. - Jól tette, hogy nem bízta rá - mondta az igazgató -, mi ugyanis roncsolás nélkül is meg tudjuk állapítani, hogy arany-e, bár a rejtvényből úgy tippelem, az lesz. A réz és az arany tehát valószínűleg megvan. De hogyan jön ide az ezüst? És főleg, hogyan lesz ebből az egészből egy háromjegyű szám? - Kiderítem - jelentette ki Hunt. - Első lépésként meg kellene nézni, tényleg arany-e. - Meglesz — bólintott az igazgató, és azonnal intézkedett. Hunt úgy döntött, meglátogatja a büfét, mert aznap még semmit sem evett. Miután csillapította éhségét, visszaindult az igazgatóság felé. Az udvaron azonban megcsördült a telefonja. - Dragonics SMS-t küldött - mondta Vera halálra rémülve. - Balázs mobiljáról...

60.

Debrecen, 2007. augusztus 16. A lány hosszan babrált az ajtóval. Három zárat nyitott ki, de még ezután is csak kilesett Jonathanra, a láncot akkor vette le, amikor az amerikai megesküdött, egyedül van a lépcsőházban, senki nem bújhatott meg az emeleten. - Balázs a névjegyzékbe mentette a címem, a telefont Dragonics ellopta, így már azt is tudja, hol lakunk magyarázta elővigyázatosságát Vera. - Amikor először megláttam azt a pasast, éreztem, hogy nincs minden rendben vele. Most meg egyenesen rettegek, hogy soha nem száll le rólunk. - Ne félj, most már itt vagyok veletek. - De fegyver van nála, láttad! - aggodalmaskodott a lány. - Más fenyegetőzni vele, és más használni. Ez az ember meg akarja úszni, csak akkor válik veszélyessé, ha sarokba szorítják. Megnézhetném az SMS-t? - Mindössze azt írta, amit már felolvastam neked. Azért csak mutasd, hátha valami kisül a megszövegezésből. Vera kikereste az üzenetet, és átnyújtotta a mobilt. Nehogy azt hidd, hogy megúszod, fogunk mi még Wagnert hallgatni! Az ördög köve pedig még ma az enyém lesz- Hogy jön ide Wagner? - kérdezte Jonathan. - Balázs ezen akadt ki a legjobban. És én is - tette hozzá a lány. - Az az állat a valkűrök lovaglását bömböltette, miközben kínozta. Mi meg ott mentünk el néhány méterre tegnap. Ha akkor hallgatok a megérzésemre, és bemegyek... - Ne hibáztasd magad, nem tudhattad. Egyébként a fickó magabiztos, józan és számító, valószínűleg kötélből vannak az idegei. - Ezt meg honnan veszed, nem is ismered. - Az SMS-éből. Fenyegetőzik, vagyis kijött a sodrából, ugyanakkor nézd meg a szöveget: nem kapkod, nem rövidít, nem ütött el egyetlen betűt sem, sőt még az írásjeleket is helye sen használja. Az ilyenekkel nagyon kell vigyázni. Egyébként hogy van Balázs? - adta vissza a telefont Hunt. A lány a táskájába ejtette a készüléket, mintha már a gondolattól is irtózna, hogy Dragonics üzenetét magánál tartja. A te gyógymódodat próbáltam ki rajta, vagyis töltöttem neki egy nagy pohár konyakot, most bent van a szobájában. - Alszik? - Nem hiszem, ahhoz túlságosan izgatott. - Egyébként próbáltam hívni az öcséd számát, miután beszéltünk, de már ki volt kapcsolva. -Nyilván tudja, hogy bemérhetik a rendőrök... Kérsz valamit inni? - Egy citromos víz jólesne. - Éjjel tettem be jeget. Ülj le! - mutatott a nappali felé. - Mindjárt viszem. - Túl forró volt az éjszaka? - Úgyis mondhatnám - mosolyodott el a lány, nagyjából először aznap. Hunt a díványra ült, Vera felkuporodott mellé, fejét az ölébe hajtotta. - Nem is tudom, mihez kezdenék, ha nem lennél itt - mondta, és beszívta alsó ajkát. Jonathan gyengéden átkarolta, magához húzta, és megcsókolta. A lány szenvedélyesen viszonozta. - Azt szeretném, ha mindig így ölelnél - mondta vágytól fűtött hangon. Hunt végigsimított a lány hátán, le egészen a csípőjéig. Talán tovább is kalandozott volna a keze, ha nem nyílik ki Balázs ajtaja. Szétrebbentek. A fiú gyűrött arccal jelent meg a nappaliban. - Házi őrizet? - kérdezte. - Rád férne - mosolygott Hunt.

Megszólalt Vera mobilja, a lány kisurrant a szobából. - Egész sokat tudott meg a meteoritokról - mondta a fiú némi elismeréssel a hangjában. - És még nem is mondtam el mindent... - Én sem - nagyképűsködött Balázs. - Azt is tudom, hogy Pálos falazott neked... Az egyetemista szemmel láthatóan zavarba jött. - Mégis... miből gondolja? - Nem vagy túl jó színész, látszott az arcodon, hogy mellébeszélsz. Egyáltalán nem azért mentél Páloshoz, hogy fűzze meg Lehoczkyt... - Mi van Lehoczkyval? - kérdezte Vera a konyhából. - Semmi, semmi - vágta rá Hunt. - A betörésről beszélgettünk. - Éppen ő telefonált. A Napfizikai Obszervatóriumból jelentkeztek, hogy megvannak az eredmények. - Hogyhogy neki szóltak? - kérdezte Balázs ijedten. - Ja persze - csapott a homlokára -, a mobilom számát adtam meg, az pedig Dragonicsnál van. Remélem, neki nem mondták el az eredményt. - Nyugodt lehetsz, kikapcsolta, nehogy bemérjék. De milyen eredményről van szó? - Volt egy sejtésem, ennek akartam utánajárni. - Éspedig? - Amikor Elekes-Tót hagyatékát olvastam, feltűnt, hogy a két meteorit érkezésének dátuma és a földet érés helye menynyire egybeesik. Hatvani a követ ugyan Utrechtben szerezte, de az árus elmondta neki, hogy egy Magyarországról származó diáktól vette. A professzor kiderítette és feljegyezte, hogy 1707. augusztus 15-én csapódott be kő Eperjestől nem mesz-sze. A másik meteorit pontosan százötven évvel később, 1857. augusztus 15-én ért földet Debrecentől északra. A két helyszín közötti távolság légvonalban alig több mint száz kilométer. Arra gondoltam, elképzelhető, hogy egy meghatározott pályán haladó meteorraj ugyanannyi időközönként közelíti meg a Föld légkörét. Azt a kérdést tettem fel az obszervatóriumban, mostanában elhalad-e a közelben ilyen raj. - Merthogy százötven év telt el előző érkezése óta... - Igen. Mindenesetre, ha elmegyünk a számításokért, okosabbak leszünk. -Jut eszembe, ki adott neked hivatalos megrendelést az Atomkiban erre a sejtésre! - támadt öccsére a lány. - Oöö... ezt inkább hagyjuk! - hebegte a fiú. - Nem. Egyáltalán ne hagyjuk. Mit műveltél? - Úristen! - kiáltott föl Balázs. - Dragonics SMS-e! Lehet, hogy ő is rájött valahogy... - De miből? - kérdezte Hunt. -Arról fogalmam sincs, de mi mással magyarázzátok az üzenet végét? Azonnal induljunk!

61. Botanikus kert, Debrecen, 2007. augusztus 15. Balázs kapkodva lapozgatta a számításokat tartalmazó paksamétát egy árnyas fa alatt a botanikus kertben. - Ez az, nézzétek, a meteorraj ma este közelíti meg legjobban a Föld légkörét, és tessék, itt vannak a földet érés lehetséges koordinátái, nincs is messze innen. - Mutasd! - vette ki a lapokat öccse kezéből Vera. Végigböngészte a hosszú számsorokat. - Már csak azt nem értem, hogyan következtettél két adatból arra, hogy a jelenség periodikusan ismétlődik. Ehhez legalább három kellett volna... - csodálkozott a lány. - Mondom, csak egy kóbor ötlet volt, magam sem nagyon hittem benne - szerénykedett a fiú. - Tudod, mibe fog ez kerülni az intézetnek? - csapott az iratokra Vera. - Fogalmam sincs, de cserébe újabb olyan meteorithoz juthat, amely világszenzáció. - Most azonnal mondd meg, kit vettél rá, hogy ezt megrendelje, mielőtt ez is az én saram lesz...

- De előbb arra felelj, szerinted Dragonics honnan tudhat az újabb kő érkezéséről, beszéltél neki erről? kérdezte Hunt. - Nem - rázta a fejét a fiú. - Ráadásul alig egy órája van meg az eredmény, akkor sem tudhatná, mi áll benne, ha ezt is kiszedte volna belőlem. Hallotta, az igazgató az imént azt mondta, senki más nem rendelte meg az adatokat. A telefonom már ki volt kapcsolva, amikor hívni próbált. - Lehet, hogy csak blöffölt a fickó azzal, hogy még ma az övé lesz? - kérdezte Hunt. - Vagy a széfben rejlőért fog visszamenni? - találgatott Vera. - Kizárt, hogy megkockáztatná, az intézetben hemzsegnek a rendőrök. A riasztót átkódolták. Ma éjjel a biztonsági őrök alighanem folyamatosan járőrözni fognak - érvelt Jonathan. - Lehet, hogy neki is feltűnt a százötven év... - mondta a lány. - Tételezzük föl, hogy így van. A helyszínt akkor sem tudhatja - gondolkozott hangosan az egyetemista. Egyébként túl határozottan állítja az SMS-ben ahhoz, hogy blöff legyen. Inkább kérkedik azzal, hogy tudja... - Akár így van, akár úgy, szólni kéne a rendőröknek. Ha valahogy rájött, ott elkaphatják - javasolta a lány. - Mennyi időnk maradt? - kérdezte Hunt. - Van még néhány óránk. - Akkor szánjunk néhány percet arra, hogy törjük a fejünket. Nem kellene feleslegesen odacsődíteni a rendőrséget - mondta Jonathan. - A katasztrófavédelmet mindenképpen riasztani kéne - szólt közbe Vera. - Ha ne adj isten, ugyanolyan kristályos meteorit érkezik, tudjuk, mekkora veszélybe kerül, aki megtalálja... -Várjatok, van egy ötletem! - kiáltott fel Balázs. -Mit is mondtál - fordult Hunthoz -, illetve... mit is mondott... - Tegezz csak nyugodtan... - Koszi, szóval azt mondtad, volt még egy levél a széfnél, de eltűnt. - A betörő, vagyis Dragonics magával vitte... — bólogatott Hunt. - Mi van, ha Szalay figyelmeztette az utókort? Már ha tényleg veszélyes a kristályban lévő anyag... - Tényleg az - mondta Jonathan. - Elekes-Tót részletesen leírja a hatását. Olyan, mint az ebola, kész szerencse, hogy nem fertőz. A napló alapján csak az betegszik meg tőle, aki közvetlenül érintkezik a miazmával. - Szóval lehet, hogy a professzornak is feltűnt az időbeni egyezés. Ő is kiszámoltathatta ezt valakivel mutatott a fiú az obszervatóriumból hozott lapokra. — Gondoljatok bele, a professzornak évtizedei voltak arra, hogy tanulmányozza a kristályos meteoritok történetét, míg nekem mindössze egy hetem. Jóval többet megtudhatott. - Ha pedig rájött a százötven éves ciklusra, nem az lenne logikus, hogy figyelmezteti az utókort valahogy az újabb kőre? Hiszen az ugyanolyan veszélyes lehet, mint a széfbe zárt - gondolkozott hangosan Jonathan. - Engem meggyőztetek. Felhívom Lehoczkyt, hogy szóljon a nyomozóknak - mondta Vera, és arrébb sétált. - Visszatérve a kristályban lévő anyaghoz - fordult Balázs Hunthoz -, azt mondod, tuti méreg van benne. Oké, legyen, nem láttam a teljes naplót, de elképzelhetetlennek tartod, hogy pozitív hatása is legyen? Arra gondolok, amit Pálos a gyógyszerekről mondott... - Természetesen nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem. De ha volna ilyen hatása, Szalay bizonyára megosztotta volna az utókorral. Ebben az esetben a meteoriton kívül az is a széfben lesz. - Elárulhatok neked még valamit? - kérdezte a fiú, miután nagy levegőt vett. - Feltéve, ha nem kell megölnöd utána - viccelt Hunt. - Az obszervatóriumban bemutatott levél az atomkis pecséttel... hamis. - Mindjárt gondoltam. Majd meglátom, mit tehetek. - Nem azért mondtam... - Tudom - hárította el az újságíró a fiú szabadkozását. Vera befejezte a telefonálást, és visszasietett hozzájuk. - Lehoczky kéri, hogy menjünk be hozzá. A rendőrök beszélni akarnak veled - mondta az öccsének.

62. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 15. Az intézetet ellepték a rendőrök, egyszerre két területen helyszíneltek: a pincében, ahová a Pálos-villából induló alagút becsatlakozott, és Lehoczky irodájában, ahol még nagyobb felfordulás fogadta Huntékat, mint hajnalban. A széf környékét, az ablakokat és az ajtót immár mindenhol fekete por borította. A nyomozók munkáját egy Jonathannal egykorú, civil ruhás férfi irányította. Megnyerő, nyílt arca volt, fekete szemével mintha mindig hunyorgott volna kissé, ettől úgy tűnt, folyamatosan mosolyog. Kezdett kopaszodni, ezért haját néhány milliméteresre nyíratta. Amikor Lehoczky meglátta Huntékat, azonnal a nyomozóhoz vezette, és bemutatta őket. - Pusztai főhadnagy - mondta a férfi, és mindhármukkal kezet fogott. Megkérte az igazgatót, hogy használhassa a közeli tárgyalót, ahová az egész társaságot átvezette. - A betörés ügyében hamarosan felvesszük a vallomásukat, de először az a bizonyos levél érdekelne, amelyik eltűnt a széf mellől. Mire alapozza, Gaál úr, hogy egy újonnan érkező meteorit adatait tartalmazza? - fordult Balázshoz. A fiú elmondta, hogyan jutottak arra a következtetésre, hogy Dragonics a Hortobágyra igyekszik. - Láthatnám az SMS-t? - kérdezte a nyomozó, amikor a fiú beszámolt az orvostól érkező üzenetről. Vera előkotorta táskájából a mobilját, és átnyújtotta. A nyomozó hosszan nézte a szöveget. - Elkérhetném az ön és a fiatalember számát? A lány lediktálta mindkettőt, a főhadnagy feljegyezte a noteszébe, majd kitépte a lapot. - Egy pillanat - mondta, és kiszaladt az irodából. - Azonnal ki akart hallgatni - súgta Lehoczky Balázsnak -, de lebeszéltem róla, elmondtam, hogy mi mindenen mentél keresztül az elmúlt napokban. - Köszönöm a türelmüket! - mondta a visszaérkező nyomozó, és leült a helyére. - Hogyan került Dragonics Györgyhöz a mobilja? - kérdezte Balázstól. - Amikor tegnapelőtt Pálos úr elment a villából, Dragonics faggatni kezdett a meteoritról. Nagyon nem tetszett a hangnem, ezért fel akartam hívni Pálos urat. Ekkor kicsavarta a kezemből. Azóta nem adta vissza. - Honnan értesült arról, hogy mi volt a széf melletti rekeszben? - Hunt úrtól. A főhadnagy Jonathanre nézett. - így volt? - Igen. - Miből gondolja, hogy volt még egy levél, amelyet Dragonics magával vitt? - Ezt is Hunt úr mondta. A nyomozónak kérdeznie sem kellett, Jonathan bólintott: - így történt. - Honnan tudott a befalazott széfről? - faggatta tovább a főhadnagy Balázst. - Vonyec Károlytól, az intézet volt gondnokától. - Ő említette a leveleket? - Nem. Huntnak feltűnt, hogy a nyomozó nem írta le a gondnok nevét, vagyis csak ellenőrzi a Lehoczkytól származó információkat. - Miből gondolja, hogy egy meteorit becsapódásának adatait tartalmazza az eltűnt levél? - tért vissza a kiindulóponthoz. Jonathan jól ismerte ezt a módszert, ezért pontosan tudta, mennyire időigényes. - Nézze - szólt közbe -, arról, hogy a meteorit hamarosan becsapódhat, meglehetősen alapos számításaink vannak. Tudjuk, hogy százötven, illetve háromszáz évvel ezelőtt pontosan ezen a napon ért földet egy-egy kristályos meteorit, amely ismeretlen összetételű, de nagyon erős mérget rejt. Ráadásul a kristály gyémánt,

vagyis meglehetősen csábító ahhoz, hogy a megtalálója ne jelentse be. Higgye el, ez egy időzített bomba. Attól függetlenül, hogy Dragonics tud-e róla, ott lesz-e, mindenképpen el kell kerülni, hogy a kő illetéktelen kezekbe jusson. - Ráadásul Dragonics nem tud a méregről, őt csakis a gyémánt érdekli - tette hozzá Balázs. - Ha sikerül megszereznie, könnyen lehet, hogy úgy dönt, ha feldarabolja, kisebb feltűnést keltve tudja árulni. Ha viszont mindezt lakott helyen teszi, ki tudja, hány ember életét veszélyezteti — magyarázta Jonathan. - Milyen méregről van szó? - Az összetételét nem tudjuk. A korabeli leírások szerint, aki érintkezik az anyaggal, pokoli kínok között néhány perc alatt elvérzik. Az áldozatoknak még a bőrükön át is szivárog a vérük. - Hogyan fejti ki hatását ez az ismeretlen anyag? - Valószínűleg elég belélegezni... Pusztai valamit még beírt a noteszába, majd zsebre tette. - A katasztrófavédelmet már értesítettük. Becsapódáskor is kiszabadulhat a méreg? - Valószínűleg csak akkor, ha a kristály megsérül. Az előző két meteoritnál ez nem következett be. Pusztai elővette a telefonját, és kiment a tárgyalóból. Útközben intett Huntéknak, hogy maradjanak. - Hogy halad a rejtvénnyel? - kérdezte Lehoczky Hunttól. - Meg tudták már állapítani a pénz összetételét? - Még nem volt időm utánanézni. - Nos, úgy tűnik, az intézet hamarosan újabb meteorithoz jut - mondta Jonathan. - Nem rossz ötlet, nem is rossz ötlet - értette meg az újságíró célzását az igazgató. Pusztai szólt be az ajtón: - Hunt úr, megkérhetném, hogy fáradjon velem? A helyszínen kéne tájékoztatnia a katasztrófavédelem parancsnokát a mérgezés jellegéről. - Természetesen, bármikor állok a rendelkezésükre. - Kérem, akkor jöjjön velem, azonnal indulunk! - Én is mehetnék? - kérdezte Balázs. - Végül is Dragonics sötét oldalát én ismerem a legjobban. - Rendben, de a helyszínen mindenben engedelmeskedniük kell nekem és a katasztrófavédőknek. - Ez csak természetes - mondta Hunt. - Az öcsém sehová sem megy nélkülem — jelentette ki Vera. A nyomozó a lányra pillantott, és tétovázott a válasszal. - Ha sikerül megtalálni a meteoritot, jó, ha kéznél van egy szakember — mondta Lehoczky. - Én sajnos nem tudok önökkel tartani, ezért a hölgyet jelölöm ki az intézet részéről, hogy a beszállításnál jelen legyen. Debrecenben nekünk vannak a legalkalmasabb műszereink a kristály vizsgálatához, és a biztonságos tárolást is meg tudjuk oldani... - Mehetünk az én kocsimmal — ajánlotta Jonathan. - Nem bánom. Kövessenek minket! - mondta a nyomozó, és előresietett.

63. Hortobágy, 2007 augusztus 15. A konvoj gyorsan haladt a 33-as úton Tiszafüred irányába. Egy motoros rendőr vezette a menetet, utána három járőrkocsi következett a nyomozókkal, majd Hunt, végül a sort újabb rendőrautó zárta. A tábla szerint néhány kilométerre voltak Hortobágy falutól, amikor Hunt két világoszöld terepjárót pillantott meg egy jobb oldali bekötőútnál. Amint a konvoj odaért, a villogóval ellátott autók hátratolattak, hogy utat nyissanak nekik. A rövid, kavicsos lehajtó után földúton haladtak tovább. A kátyúk igencsak lelassították a menetet, mindössze tíz-tizenöt kilométeres óránkénti sebességgel döcögtek, Jonathan néha még így is azt érezte, nem biztos, hogy a bérelt Ford megússza tengelytörés nélkül. Bár a nagy forróság már enyhült, az ablakot továbbra sem lehetett lehúzni a por miatt. A légkondicionáló elálmosította az utasokat, az újságíró a visszapillantó tükörből látta, hogy Balázs feje

le-lebillen. Vera az út elején a másnapra ígért kihallgatás miatt aggódott, de egy ideje már ő is csak némán meredt a szélvédőre. Jó tíz kilométert haladtak úttalan utakon, volt, ahol inkább lehajtottak a fűre, hogy a nagyobb lyukakat kikerüljék. Időről időre zöld terepjárót láttak egy-egy fa vagy bokor árnyékába húzódva. A becsapódás feltételezett helyszínétől nem messze tűzoltóautók, egy mentőautó és rendőrök parkoltak. Valamivel előttük a katasztrófavédelem két terepjárója állt, vegyvédelmi felszerelést pakoltak ki belőle. Sötétedett, alig egy órájuk maradt a kiszámolt időpontig. Hunték kiszálltak a kocsiból, és kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat. Vera két lépést tett magas sarkú szandáljában, amikor megbotlott, Jonathan sietett a segítségére. - Nem éppen idevaló viselet - mondta Pusztai, aki a közelből látta a jelenetet. — Az lenne a legjobb, ha a kisasszony visszaülne az autóba. A lány visszatipegett az első üléshez, de nem szállt be, csak kibújt a szandálból, és a kocsiba dobta. - Dragonicsról tudnak valamit? - kérdezte Hunt. - Egyelőre nem. A környező földutakat lezártuk és folyamatosan ellenőrizzük, a kocsiját körözzük. - Ezek szerint mégsem ide tartott... - jegyezte meg Balázs. - Azt azért nem zárhatjuk ki. Hatalmas ez a puszta, képtelenség lenne tökéletesen körbezárni. Ha a délután folyamán elrejtőzött valahol a környéken, és nem a földúton közlekedik, bejuthat a célterületre. Úgy tudjuk, terepjáróval van, így könnyen megteheti. Mindenesetre folyamatosan járőrözünk, hátha kiszúrjuk. -Jó napot! - köszönt rájuk egy magas, bajszos, jó kötésű férfi. Űrruhához hasonlatos gumiöltözéket viselt, a gázálarcot azonban még a kezében tartotta. — Kocsis százados, katasztrófavédelem. — Hunt úrral szeretnék néhány szót váltani. Jonathan előrelépett. A százados nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tette fel a méreggel kapcsolatban, mint Pusztai főhadnagy nem sokkal azelőtt, de behatóbban érdeklődött a hatásmechanizmusáról, és arról, hogy mekkora sugarú körben fertőz. Hunt részletesen előadta Elekes-Tót feleségének haláltusáját. — A kunyhón kívül megbetegedett valaki? - kérdezte. — A napló szerint nem. Még azok sem, akik közvetlenül az ajtónál álltak. — Mik voltak az első tünetek? — Azt sajnos nem tudom. A professzor az első esetben akkor ért a tanyára, amikor már mindenki halott volt. Ember, állat egyaránt. — Ott a házon kívül is pusztított? — Igen, az egész tanyán. — Mivel magyarázná ezt? Jonathan elgondolkodott. — Talán a kristályból lehasított darab méretével. A parasztgazda fejszével és fűrésszel esett neki, a professzor felesége egy ékszerészt vett rá a csonkításra. Nyilván sokkal kifinomultabb módszerrel fogott munkához a szakember. Esetleg azzal is összefügghet, hogy a kunyhó biztosan zárva volt, míg a tanyán nyitva lehettek az ablakok, hiszen augusztusban történt mindez. — A feleség halálakor sem derült ki, milyen tünetekkel kezdődött a mérgezés? - Nem. Mire a professzor benézett az ablakon, az ékszerész már halott volt, és az asszonyt is elborította a vér. Iszonyú fájdalmai lehettek, mert inkább magára gyújtotta a kunyhót... A százados megköszönte a tájékoztatást, és visszament az embereihez. - Tudod, bele sem merek gondolni ezek után, mi lett volna, ha sikerül megszereznem a gyémántot... - súgta Balázs Huntnak, hogy a nővére ne hallhassa. - Mit pusmorogtok? — kérdezte Vera. - Csak még egyszer megköszöntem Jonathannek, hogy kiderítette mindezt — felelte a fiú. Időközben egészen besötétedett, a katasztrófaelhárítók teljes felszerelésben várakoztak, a tűzoltók is gázálarcot húztak, és előkészítették tömlőiket. Pusztai főhadnagy utasításokat hadart a rádiójába. A rendőröket visszaültette az autójukba, és erre kérte Huntékat is. Mindenkit figyelmeztetett, hogy a külső szellőzést zárják el, végül ő maga is gázmaszkot vett fel.

Néhány percig csöndben várakoztak a kocsiban, azután Vera hátrafordult az öccséhez. - Tudod, még mindig nem értem, miért nem szóltál nekem erről az egészről... - Jaj, ne kezdjük már újra! - De akkor is bánt. - Már bocsánatot kértem. - Ezt azért nem lehet egy szimpla bocsánatkéréssel elintézni. - Jó, akkor leírom majd százszor, mint anyának, amikor kiakadt azon, hogy mindig mindent elhagytam: azonnal szólok a nővéremnek, ha legközelebb gyémántos meteorit nyomára bukkanok. Így jó lesz? - Nehogy azt hidd... Nem tudta befejezni a mondatot, mert Balázs felkiáltott: - Nézzetek! — mutatott előre. Hunték odakapták a fejüket, de már nem láttak semmit. - Igazam volt! — lelkesedett a fiú. Mereven bámulták a csillagos eget. A következő pillanatban vékony fénycsík lobbant, de szinte azonnal ki is hunyt. - A meteorraj - jelentette ki Balázs büszkén. Ujabb fények villantak az égen, most már egyszerre több. Ahogy kialudtak, újabbak gyúltak. - Ez gyönyörű! - suttogta Vera. - Kívánj valamit! - fordult Hunthoz. - Bárcsak elkapnánk Dragonicsot... - Jaj, nem lett volna szabad megmondanod, most nem fog teljesülni. Egyébként is ilyenkor valami meghittre kell gondolni... - A nagy természettudós nővérem hisz a babonákban - jegyezte meg gúnyosan Balázs. - Ez nem babona, hanem romantika... - torkolta le öccsét a lány. - Ja, úgy! Akkor már értem — vigyorgott a fiú. - Én viszont nem - jelentette ki Jonathan. - Van egy olyan lányos, romantikus babona - kezdte magyarázni Balázs -, hogy kívánni kell valamit, ha hulló csillagot látsz, és ha nem mondod el senkinek, valóra válik. Általában lányok élnek a lehetőséggel, és arra gondolnak, bárcsak a kiszemelt pasi beléjük habarodna. - Nem is igaz! Én nem ilyeneket szoktam kívánni - tiltakozott Vera. Egyre melegebb lett a kocsiban, Hunt a homlokát törölgette. Később azonban a látvány feledtette a kényelmetlenséget: újabb fénycsóvák villantak fel, tíz-tizenöt is egyszerre. Az egyik azonban ahelyett, hogy ellobbant volna, egyre fényesebb és terebélyesebb lett. - Az lesz az! - mondta ámulattal Vera. Hunt a lány arcára pillantott, próbálta kitalálni, vajon kíván-e valamit, s ha igen, mit. Vera elnyíló szájjal figyelte az égi tüneményt. Jonathan legszívesebben megcsókolta volna. Még hogy csak lányos romantika, suhant át az agyán, ám abban a pillanatban az egyre erősödő fényben, a lány válla fölött a távolban mozgást észlelt: jókora, sötét terepjáróból fehér ruhás alak kászálódott elő.

64. Hortobágy, 2007. augusztus 15. — —

Dragonics! — Hunt kivágta az ajtót. — Ott van Dragonics! kiáltotta Pusztainak. Egyre erősödő, sivító, sziszegő hang hallatszott, a meteor szinte nappali fénybe vonta a pusztát. A nyomozó meglátta Huntot, és dühösen mutogatta, hogy szálljon vissza a kocsiba. Valamit kiáltott is, de nem lehetett érteni a gázálarc miatt. A sistergés már olyan erős volt, mintha szélvihar tombolna. A fénycsóva elhúzott a fejük felett.

Jonathan nem törődve a tiltással, Pusztai felé rohant. - Dragonics, ott! - mutatta. A rendőr végre odanézett. A meteor fénye most tökéletesen megvilágította a távolban a terepjáró mellett álló alakot. Pusztai, miközben egyik kezével továbbra is dühösen mutogatott az autó felé, a másikkal letépte a gázmaszkot, majd előkapta a rádióját, és parancsokat osztogatott. — Célszemély két óránál, egyes kocsi előre, kettes jobbról, hármas balról közelít. Azonnal szálljanak vissza! - kiáltotta Huntnak, és az élen haladó rendőrautó felé rohant. Ebben a pillanatban messze a hátuk mögött hatalmas robaj rázta meg a földet, a fény ellobbant. Pusztai elérte a kocsiját. Meg sem várta, hogy teljesen megálljon, feltépte az ajtót, és az ülésre vetődött. A sofőr gázt adott, a kerekek kipördültek, felmarták a talajt, föld és fűcsomók szóródtak szerteszét. Hunt rákiáltott a testvérpárra, hogy szálljanak vissza, majd ő is beugrott, és elfordította a slusszkulcsot, hogy a rendőrautók nyomába szegődjön. Szeme sarkából még látta, hogy a katasztrófavédelem terepjárói megindulnak a becsapódás irányába. Mivel a rendőrök nem kapcsoltak fényszórót, Jonathan sem tette, így viszont csak lépésben haladhatott. A nyomozók viszont nem kímélték a kocsijukat. Nem sokkal később a parancsnoki jármű reflektora felgyulladt, ezzel egy időben sziréna harsant. Dragonics éppen a terepjáró ajtaját tárta ki, amikor a hangosbeszélő ráreccsent: -Állj, kezeket fel! Dragonics egy pillanatig tétovázott, hogy bepattanjon-e a kocsijába, ezalatt azonban porfelhőt okádva fékeztek a rendőrautók, kiugráltak a gázmaszkos nyomozók, és az ajtók fedezékéből fegyvert szegeztek rá. Az orvos tétován magasba emelte a kezét. Két rendőr Pusztai vezetésével megindult a terepjáró felé. Dragonics mondott valamit, majd amikor a nyomozók már csak néhány méterre voltak tőle, hirtelen mozdulattal bevetődött a kocsijába, és anélkül, hogy az ajtóval bajlódott volna, gázt adott, és elporzott. - Elszökik! - kiáltotta Vera dühösen, majd amikor látta, hogy a rendőrök nem nyitnak tüzet, hanem visszaszállnak a kocsijukba, és üldözőbe veszik a menekülőt, hozzátette: - Hagyják elmenni... A terepjáró jóval gyorsabban haladt a rendőrautóknál, ezért a köztük lévő távolság egyre nőtt. Huntnak esélye sem volt felvenni velük a tempót, ezért amikor a Ford kereke belezúgott egy nagyobb gödörbe, fel is adta a versenyt. Az immár elviselhetetlen meleg és levegőtlenség miatt szinte mindhárman egyszerre lökték ki az ajtójukat. A távolban kék-piros fény villant, oldalról nagy sebességgel közeledett Dragonics terepjárója felé. A többi rendőrautó jócskán lemaradt. Az újonnan érkező azonban egyre jobban megközelítette. A tetejére szerelt reflektor tökéletesen megvilágította a sötétben menekülőt. Ekkor azonban Dragonics is rákapcsolt, így a két autó között ismét nőni kezdett a távolság. - Cadillac Escalade kontra Nissan Pathfinder, reménytelen - mondta Balázs. - Mi van, ha a meteorit megsérült? - kérdezte a beálló csöndben Vera. - Most már mindegy - mutatott a nyitott ajtókra Hunt, és kiszállt. A testvérpár követte, de a lány a következő pillanatban visszahanyatlott az ülésére. Jonathan odaugrott. - Rosszul vagy? — kérdezte. - Á dehogy, csak megszúrta valami talpam. Még mindig mezítláb volt. - Ezt nézzétek! - kiáltotta Balázs. Egy földről felszedett papírdarabot tartott a kezében. A kocsihoz sietett, és az utastérből kiszivárgó fényben silabizálni kezdte a betűket. -Tiszteit Utód! Számításaim szerint 150 évente megközelíti bolygónkat egy meteorraj, amelyből nagyméretű meteorit érhet földet a Kárpát-medencében. A következő ilyen alkalom 2007. augusztus 15-e. A becsapódás várható helyszíne: Hortobágy

(északi szélesség 47°63'; keleti hosszúság 21°23') Az esemény előtt pontosítandó! Vigyázat, a meteorit súlyosan mérgező, lásd a mellékelt levelet. További részletek - ezt nem tudom elolvasni, mert cirill betűkkel van -, ezerkilenszázötvenhárom per kettő. Aláírás Szalay Sándor. - A hiányzó levél a széf mellől - mondta Hunt. - Dragonics kocsijából eshetett ki. Mutasd! A cirill betűs írást ő sem tudta elolvasni. - Tehát jó nyomon jártunk - állapította meg Vera. - Most már mindegy, innentől minden a rendőrökön múlik - mondta Hunt. Balázs zsebre rakta a levelet. Hátuk mögött felbőgtek a motorok, a mentő- és tűzoltóautók megfordultak, és visszaindultak abba az irányba, amelyről jöttek. - Nézzük meg, mi lett a kővel! - javasolta Jonathan. Már csak a katasztrófavédelem egyik terepjárója várakozott a helyszínen, amikor Hunt visszaért. A legénység levette a vegyvédelmi ruhát, éppen pakolták a felszerelést az autóba. - Sikerült megtalálni a meteoritot? - kérdezte egyiküket az újságíró. - Igen, a kollégák már hozzák is - mutatott a távolban egy gyorsan növekvő fényfoltra a férfi. - Van benne kristály? - Nem tudjuk, nem sérült meg a burok. Mindenesetre a levegőben nem mutatható ki idegen anyag, a sugárzás szintje sem nőtt meg. - Hála istennek - mondta Vera, aki időközben immár újra szandálban tipegett hozzájuk. - Mi hír a rendőrökről? Sikerült elkapni a fickót? - kérdezte Balázs. - Még üldözik. Nem is térnek már vissza. Idevezényelték azt a két egységet, amelyik a lehajtót biztosította, ők kísérnek vissza minket a városba. Megérkezett a katasztrófavédelem másik terepjárója is, a százados pattant ki belőle. - Hölgyem, ön képviseli az Atommagkutató Intézetet? - kérdezte Verától. - Igen. - Megkérhetném, hogy jöjjön velünk? Arra az esetre, ha útközben valami rendkívüli esemény történne - tette hozzá. - Hogyne, persze. - Megnézhetném a meteoritot? - kérdezte Balázs. - Attól tartok, nem. Légmentesen zárható, sugárbiztos ládába tettük. Kérem, szálljanak be! - mondta, és besegítette Verát a terepjáró hátsó ülésére. - Kövessenek! - szólt oda Huntnak. - Vicces, hogy a nővérem megy velük, miközben mindketten jóval többet tudunk nála a meteoritokról jegyezte meg Balázs, miközben az indulásra várakoztak. A pusztából előtűnt a két zöld rendőrautó. Az egyik az élre állt, mögé sorolt a katasztrófavédelem két kocsija, majd Hunt következett, és a másik járőr zárta a menetet. - Legfeljebb a történetükről, az azért nem ugyanaz. Visszatérve, ahol délután félbehagytuk, Pálos miért falazott neked? - kérdezte Hunt, miután megindultak a műút felé. - Nem tudom - felelte Balázs. - De falazott?! A fiú mereven bámult maga elé, arcát piros fény világította meg, ahogy az előttük haladó autó fékezett. - Nekem elmondhatod... - bátorította Jonathan Balázst. -Oké, elismerem... - adta be a derekát az egyetemista. - Tulajdonképpen mit akartatok? -Észrevétlenül megszerezni a követ, kifejleszteni belőle a csodaszert, majd visszaadni. - Miért szöktél el? - Nem akartam, hogy az akadékoskodásukkal már azelőtt elvágják az egészet, mielőtt belekezdenék. Másrészt pedig nem akartam a nővéremet kompromittálni. - Ez utóbbi nem igazán sikerült... - Tényleg nem, sajnálom. Mit csináljak? - Majd csak jóváteszed valahogy. Vera nagyon szeret téged.

- Tudom. Hallgattak egy darabig, Huntnak nagyon figyelnie kellett a vezetésre a rossz úton, hogy ne lassítsa túlságosan a konvoj haladását. - Fiatalkoromban én is szenvedtem az idősebbek akadékoskodásától - szólalt meg, amikor végre elérték a műutat, és sebesen száguldottak a rendőri kísérettel a város felé -, de később be kellett látnom, az „ide nekem az oroszlánt is" hozzáállás nem igazán működik. Mit akartál, szakmai babérokat, pénzt, dicsőséget? Balázs alaposan megfontolta a választ, mielőtt megszólalt: - Ezt már én is többször megkérdeztem magamtól. Az igazság az... egyszerűen tényleg csak jót akartam a világnak azzal... azzal a csodagyógyszerrel. Persze az is igaz, hogy kellett, azaz kellett volna a dicsőség is. Hogy híres legyek... Mert akkor ezzel az egésszel be tudtam volna bizonyítani apáéknak, hogy egyedül is képes vagyok nagy dolgokat véghezvinni. Nem csupán csavarként érek valamit a gépezetben. Meg aztán, igen... pénzt is akartam, persze. De hát ki ne akarna? - Pedig annak a gépezetnek bizony minden csavarra szüksége van, hogy jól működjön... - Tudom, hülyén hangzik, de gyakran úgy érzem, én nem arra vagyok hivatott, hogy valami ócska masina része legyek... Miért kellene mindenkinek beállni a sorba? - Talán mert ahhoz, hogy megtagadjunk valamit vagy túllépjünk rajta, előbb meg kell ismerni azt. - De ha valaki már az elején aláveti magát a szabályoknak, észre sem veszi, és már csakis azoknak akar engedelmeskedni. Lehet, hogy az elején még mást akarnak, de azután beletörődnek az egészbe. Nézd meg a szüleimet, lényegében azon dolgoznak, hogy dolgozhassanak. A tudományos munkában emiatt csak tyúklépésekben képesek haladni. - Tudod, valaha én is hasonlóan gondoltam. Nekem épp az apám példája tetszett, aki sikert sikerre halmozott, pedig fellázadt a családunk tudós hagyománya ellen. Sajnos fiatalon meghalt, nyilván ezért is akartam hasonlítani rá. Nagyapámnak nem kis erőfeszítésébe került, míg megértette velem, hogy a nehezebb út messzebb visz, mint a könnyű. Mindig azt mondta, az anyagi siker nem boldogít, inkább dédapám mintája lebegjen a szemem előtt, akiben egyszerre és jó arányban volt jelen a tudós és a kalandor. Végül nem bántam meg, hogy hallgattam rá. Lázadni lehet, és kell is. De nem mindegy, mi ellen és hogyan. Ha az a küldetésed, hogy lebirkózd a világot, akkor úgyis megkapod rá az esélyt. Viszont ahhoz, hogy élni tudj a lehetőséggel, tanulnod kell, mert csak így készülhetsz fel a nagy feladatra. A fiú elgondolkodott. - Na ja. Van benne igazság. Mindketten némaságba burkolóztak egy darabig. Már a külvároson suhantak keresztül, amikor Balázs megszólalt: - Ti most jártok? Hunt értetlenül nézett a fiúra. -Oké, vettem - mondta a fiú. - Hülye kérdés volt, felejtsd el! De azt tudnod kell, hogy én szurkolok nektek. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 16. Délelőtt tízkor gyülekeztek az igazgatóhelyettes irodájában. Lehoczky szobáját még javában takarították. Margitka kávét szolgált fel, az igazgató a titkárságon Pusztai főhadnaggyal beszélt telefonon. Előző este, miután a katasztrófavédelem biztonságba helyezte a meteoritot az Atommagkutató Intézetben, Hunt elvitte vacsorázni a Gaál testvéreket. Alig beszélgettek, annyira fáradtak voltak mindannyian. Mivel nem kaptak hírt arról, hogy Dragonicsot elfogták, Vera megkérte Jonathant, hogy az intézet vendégszobája helyett töltse náluk az éjszakát. Balázs nem ellenkezett, ezért az újságíró örömmel elfogadta a meghívást. Nem kellett altató egyiküknek sem. Reggel kilenckor a lány telefonjának csörgésére ébredtek. Lehoczky Huntot kereste, ettől Vera teljesen zavarba jött, arról hebegett-habogott, hogy Jonathan volt olyan szíves és vigyázott rájuk, majd átnyújtotta a

férfinak a mobilt. Az igazgató kupaktanácsot akart tartani arról, érdemes-e a széf kódjával vesződni, vagy törjék fel a páncélszekrényt. Most arra várakoztak, hogy az igazgató átkísérje őket a felületfizikai laboratóriumba, ahol egy kollégája buzgón dolgozott a poltura elemzésén. - Sajnos Dragonicsnak sikerült elmenekülnie - jelentette be Lehoczky, amikor csatlakozott hozzájuk. - A francba - fakadt ki Vera. - Nagy erőkkel keresik, azt mondják, egy olyan terepjáróval, mint Pálosé, nem igazán lehet elrejtőzni. - Nyilván ezt ő is tudja - jegyezte meg Hunt -, valószínűleg már rég kocsit cserélt. - Reméljük, hamarosan kézre kerítik - zárta le a témát az igazgató. - Pusztai kéri, hogy tizenegyre mindhárman menjetek át hozzá a kapitányságra, tanúvallomást tenni. Jó hír viszont, hogy megszülettek a tegnap talált meteorit gyorstesztjének első eredményei. Csak maguknak árulom el, sohasem látott méretű gyémántot rejt. - Ugye megmondtam! - kiáltott fel Balázs. - Én tudtam. Csak lassan a testtel! - szakította félbe a fiú lelkesedését Lehoczky. - Nehogy elkotyogd valakinek, mert végül erődítménnyé kell változtatnom az intézetet. A kristályszerkezetben egyébként kimutathatók a különös zárványok, ezeket vizsgáljuk most, de meglehetősen nehezíti a dolgunkat, hogy mindezt csak roncsolás nélkül tehetjük. Hunt úr, miután valószínűsíthető, hogy az irodámban elfalazott meteorit is hasonló méretű gyémántot tartalmaz, egy napig sem vagyok hajlandó tovább ott tárolni, kockáztatva, hogy a végén még lebontja valaki az egész épületet miatta. Azt szeretném kérni, konzultájon a kollégámmal, Flór Dáviddal, aki a széf mellett talált pénz összetételét elemzi, van-e esély arra, hogy még ma megfejtik a feladványt. Jöjjön! - indult az ajtó felé. - Én is mehetek? - kérdezte Balázs. - Gyere, legalább tanulsz valamit. - Igazgató úr, mielőtt elindulnánk... tartozom egy vallomással - bökte ki a fiú. Lehoczky megtorpant. Ugye, nem azt akarod mondani, hogy... - fakadt ki, miközben visszafordult. Oöö..., izé - húzott elő egy pecsétet a zsebéből a fiú -, szóval ez nálam van. - Elloptad? - Vera megrökönyödve meredt az öccsére. - Hát mégis betörtél az irodámba? - csattant fel Lehoczky. - Nem, a titkárságról vettem kölcsön még a múlt héten. - Akkor már értem, honnan volt hivatalos megrendelőd a meteorraj pályájának kiszámíttatásához... - ingatta rosz-szallóan a fejét az igazgató. - Bocsánatot kérek - bökte ki Balázs. Lehoczky töprengett egy kicsit, majd meghozta az ítéletet: - Tekintve, hogy a megrendelt számítások segítségével felbecsülhetetlen értékű tudományos lelettel gazdagodott az intézet, majd csak elkönyvelem valahogy a dolgot. A büntetést azonban nem úszód meg: egy-két év múlva, ha már konyítasz valamit a fizikához, le kell dolgoznod az árát valamelyik laborunkban, asszisztensként. - Szívesen - vigyorodott el az egyetemista. - Köszönjük! - hálálkodott a lány. - Ne köszönd, Verácska - fordult felé az igazgató szigorú arccal. - Te is büntetést érdemelsz, amiért nem tartottad szemmel az öcsédet. Mivel idén még egyetlen nap szabadságot sem vettél ki, elrendelek neked két hetet. Pihenjétek ki magatokat! - mosolyodott el a férfi. - Ahogy elnézlek titeket - pillantott Huntra, aki a büntetéssel való fenyegetés hallatán a lány közelébe húzódott -, úgysem tudnál a munkádra koncentrálni - kacsintott beosztottjára. A fizikusnő a főnöke nyakába ugrott. - Mindent köszönök, Péter - mondta hálásan. -

- Erre most tényleg nincs idő - nevetett az igazgató -, irány a laboratórium!

328 I 329 Anyagtudományi és Felületfizikai Laboratórium, 2007. augusztus 16. Átvágtak az intézmény udvarán, az igazgató a teherportával szemközti épületbe kísérte őket. Megtermett, lomha mozgású, bozontos körszakállat viselő fickó sietett a fogadásukra. Külsejéből ítélve, nem véletlenül hívták Mackónak a kollégái. Miután Lehoczky bemutatta Huntot, magára hagyta a társaságot azzal, hogy ha fél órán belül nem sütnek ki valami épkézláb elképzelést a feladvány megoldására, feltöreti a széfet. A fizikus bevezette vendégeit a csillogó eszközökkel felszerelt laboratóriumba. -Jó kis feladvány - dörmögte Flór Dávid -, nem adja könnyen magát a kicsike. Hatalmas markában szinte teljesen eltűnt a pénzérme. Jókora lemezjátszóhoz hasonló eszköz mellett állt, amelynek karja kifelé hajlott a korongból, fölé pedig olyan egységet építettek, amely leginkább varrógépre emlékeztette Huntot. - Röntgendiffrakcióval mindenesetre sikerült igazolni, hogy a felületét arannyal vonták be, de kimutatta az ezüst és a réz jelenlétét is. Csak azt nem tudom, hogyan lesz ebből háromjegyű szám. -Nem lehet, hogy valami arányszám? - kérdezte Jonathan. - Erre én is gondoltam, de egyelőre nem sikerült semmit kiokoskodnom. Az érmét szinte teljes egészében réz alkotja. Sűrűsége méréshatáron belül megegyezik a rézével, vagyis a benne levő arany és ezüst szinte elhanyagolható tömegű. Nem azonos a léptékük, el nem tudom képzelni, hogyan kerekedne ki ebből három egyjegyű szám. - Talán az jelenthet kapaszkodót, hogy olyan feladványnyal van dolgunk, amelyet 1975-ben biztosan nem lehetett megoldani - szólt közbe Vera. - Ez igaz, de gondolj csak bele, a prof nem tudhatta, milyen ütemben fejlődik a tudomány, vagyis elképzelhető, hogy még mindig nem léteznek megfelelő eszközök a megfejtéshez - magyarázta Balázs. - Jól mondod, ezért induljunk ki abból, hogy mit tudhattak 1975-ben. Ilyen például a tömegarány kiszámítása. Röntgen-diffraktométer már akkor is volt, igaz, ennél jóval kezdetlegesebb - simogatta meg a kutató a varrógépszerű egységet -, de a célnak tökéletesen megfelelt. - Van még egy támpontunk - mondta Hunt. - És pedig? - kérdezte a fizikus. - Az ördög a részletekben rejtezik. Ez a megállapítás kulcsszerepet töltött be a professzor gondolkodásában. A vele készült interjúban is, a széfnél talált levélben is említi. - Sőt! - mondta Balázs. - Emlékszel, hogyan zárul a cikk? Kiegészíti azzal, hogy az ördög a nano- vagy femtométeres részletekben rejlik. - A nanotechnológia akkoriban még igencsak gyerekcipőben járt - jegyezte meg Flór Dávid. - Viszont már lehetett sejteni, hogy hamarosan ugrásszerű fejlődés várható ezen a téren - tette hozzá Vera. - Hoppá! - csapott a fejére a fizikus. - Nálam lesz a pont. Hunték kíváncsian várták a folytatást. - Nanoréteg! Már a prof idejében lehetséges volt elporlasztott anyagot egy tárgyra, például egy ilyen érmecskére igen vékony rétegben felvinni - pöckölte a magasba a libertást. Elkapta és a kézfejére csapta. - Fej! Tudtam, hogy igazam lesz. Ha viszont különböző rétegeket vitt fel, utólag már nem lehetett megállapítani, milyen sorrendben tette. Gyertek csak! - intett Huntéknak, és átvágott a laboratóriumon. Leginkább miniatűr űrállomáshoz hasonlatos, fényesen csillogó szerkezet előtt állt, amelyet különböző méretű csövek és színes kábelek hálóztak be. A berendezés központi egysége elfért egy kisebb méretű asztalon, de a hozzá tartozó elektronika két jókora szekrényt töltött be. - Ez az SNMS, teljes nevén másodlagos semleges részecske tömegspektrométer. Jól hangzik, mi? - fordult Balázshoz. - Ha ebbe beletesszük az érmet, majd össztüzet vezénylek rá az ionágyúval, és a porlasztás hatására belőle kilépő részecskéket a detektorral felfogom, az atomi összetevők mélységi eloszlását is megállapíthatom. - De ezzel roncsolod az anyagot - szólt közbe Vera. - Na ja, ha néhány ion elszállását annak lehet nevezni - felelte a kutató. - Jonathan, szerinted? - kérdezte a lány az amerikaitól.

- A „ne essen neki" figyelmeztetésre gondolsz? - Igen, azt mondtuk, a pénzre is vonatkozhat, nem csak a széfre. - Ha a prof látná ezt a masinát, bizonyára nem az jutna eszébe róla, hogy nekiesünk az érmécskéjének, ugye, drágaságom? - fordult a berendezéshez Dávid. - Szalay nyilván arra gondolt, hogy hagyományos módszerekkel, például ha vegyszerekkel maratjuk, csak megrongáljuk, de nem jutunk eredményre - mondta Balázs. - Akkor tehetem a varázskamrába? - kérdezte a kutató. - Rendben, meggyőztetek, csináld! Azonnal hívj, ha megvan az eredmény, nekünk rohanni kell a rendőrségre - mutatott a faliórára a lány. Debrecen, 2007. augusztus 16. -Nagyon szörnyű volt? - kérdezte Vera az öccsét, miközben nagy pohár karamellás jegeskávét szürcsölt a kapitánysághoz közeli presszó árnyas teraszán. Hunt és a lány vallomását húsz perc alatt felvette Pusztai főhadnagy, de Balázs több mint egy órát bent töltött nála. -Nem volt vészes - rántotta meg a vállát a fiú nyeglén. Nem akart beszámolni nővérének a kihallgatásról, de a lány nem hagyta annyiban: - Mégis, mi tartott olyan sokáig? - Részletesen el kellett mesélnem, hogyan szedte ki belőlem Dragonics az infókat a széfről, de nincs kedvem még egyszer felidézni. Túl vagyok rajta, lezártam az ügyet, ennyi. - Tőlem megkérdezte, honnan tudhattad Lehoczky kódját - mondta Vera.

- És mit mondtál? - Valószínűleg leiested valamikor... - Ja, én is ezt mondtam. - Azt nem kérdezte, mit akartatok a meteorittal? -De. - És? - csapta le kanalát a lány. - Muszáj minden szót harapófogóval kihúzni belőled? - Azt mondtam, ami történt - vonogatta a vállát a fiú. -Pálos meg akarta fűzni Lehoczkyt, hogy adja kölcsön nekünk a kutatáshoz. Balázs lopva Huntra nézett, de az amerikainak arcizma sem rezdült. - Elhitte? - kérdezte Vera. - Miért ne hitte volna? - És azt nem kérdezte, miért nem szóltál például nekem, és miért szöktél el? - Azt nem. - Talán el kellene halasztanotok ezt a beszélgetést - sajnálta meg a fiút Jonathan. - Túl frissek még a sebek. - Az enyémek is - morogta Vera. - Oké, hibáztam, de már bocsánatot kértem. Nem tudnánk lapozni? - csattant fel a fiú. - Erre még visszatérünk - mondta vészjóslóan a lány. Hosszan hallgattak, majd Hunt szólalt meg: - Kíváncsi vagyok, mire ment a kollégád a drágaságával? A lány először nem értette a kérdést, csak utána kapcsolt: - Ja, Mackó az SNMS-sel? Ugye milyen jó fej? Ráadásul zseniális fizikus. Bevált Hunt elterelő hadművelete, a lány vicces történeteket kezdett mesélni arról, hogyan szokta Flór Dávid ugratni a kollégáit. Balázs is feloldódott, hamarosan egymást túllicitálva idézték fel Mackó tréfáit. Jonathan mosolyogva hallgatta a testvérpárt, s azon tűnődött, milyen irányba terelje kapcsolatát a vidáman csacsogó lánnyal. Végül Vera döntött helyette. Locsolóautó haladt el mellettük, s az ifjú fizikusnő élvezettel szívta be a hideg víztől felfrissült levegőt. - Jártál már a Balatonnál? - kérdezte Hunttól. A férfi nemet intett. - Mi lenne, ha leugranánk pár napra, a meteorológusok szerint még nagyobb kánikula várható.

-Tulajdonképpen régóta tervezem, hogy megnézem... — válaszolta az újságíró. - Balázs? - fordult öccséhez a lány. - Én ezt most kihagynám - kacsintott a fiú titokban Huntra -, szívesebben mennék inkább haza. Szükségem lenne egy kis magányra, hogy feldolgozzam ezt az egészet, míg apáék hazajönnek. - Nem maradhatsz egyedül, Dragonics még mindig szabadlábon van - jelentette ki Vera. -Jaj, ne kezdd már megint - fakadt ki Balázs. - Tudok magamra vigyázni. - Nektek nem mondta Pusztai? - kérdezte Hunt. - Mit? - kérdezte egyszerre a két testvér. Mielőtt Jonathan válaszolhatott volna, megszólalt Vera telefonja. A lány felvette, azután elsápadt. - Mackó hívott, azt mondja, nagyon nagy baj történt, menjünk azonnal.

68. Atommagkutató Intézet, 2007. augusztus 16. Hunt fizetett, és futólépésben indultak vissza az autójához. Útközben azon tanakodtak, vajon mi történhetett az SNMS-vizsgálat közben. Amikor kifogytak az ötletekből, Balázs visz-szatért arra, mit tudott meg Jonathan a nyomozótól. - Pálos Cadillacjét a schwechati repülőtér parkolójában találták meg. Dragonics útközben lopott egy rendszámot, így juthatott ki az országból. - Remélem, jó messzire repült, és nem is jön vissza soha többé - jegyezte meg Vera. - Na látod, nyugodtan hazamehetek, a takarítónőn kívül senki sem fog zaklatni - mondta Balázs. - Bízom abban, hogy ez a malőr a laborban nem gátolja meg, hogy elutazhassunk - fordult Jonathanhez a lány. Ügy tűnt, mivel öccse immár nincs veszélyben, határozottan örül annak, hogy kettesben töltheti az elkövetkező napokat az amerikaival. A Bem téren jártak, amikor Hunt bérelt kocsijának elejéből furcsa csikorgás hallatszott. - Ajjaj, azt hiszem, megviselte kissé a tegnapi terep — jegyezte meg az újságíró. A nyikorgás egyre erősödött, ahogy bekanyarodtak az intézet parkolójába. - Kénytelen leszek másikat bérelni az útra. -Felesleges! - csillant fel a lány szeme. - Mehetünk az enyémmel is! VW kabrió, pont ilyen időre találták ki. Apától kaptam, igaz, hogy használt, de nagyon szeretem. Idén még alig indítottam be. Az intézetbe hamarabb beérek gyalog, mint kocsival. Hunt nem ellenkezett. Az anyagtudományi laboratóriumban Mackó egy székre roskadva várta őket. - Kicsit nagyobb kakaót adtam a drágaságomnak, huss — tárta szét hirtelen a karját —, elporlasztotta az egészet. Ha nagyon kell, levakarom valahogy a vákuumkamra faláról. Vera kapcsolt először: - Te ugratsz! — nevette el magát. Játékosan megöklözte Mackó terebélyes mellkasát. - Bevetted, ne tagadd, elhitted - kacagott teli szájjal az óriás. - Ugyan már, egy pillanatra sem dőltem be. Még hogy elporlasztotta... - Komolyra fordítva a szót — mondta még mindig mosolyogva a fizikus -, igazam volt. Nézzétek, nagyon szépen kijönnek a nanorétegek - kapott elő a háta mögül egy színes vonalakkal telerótt papirost. - Ez az arany, ez az ezüst, ez pedig maga az eredeti rézpénz. A prof arany- és ezüstrétegeket vitt fel rá, de ördög legyek, ha tudom, hogy jön ki ebből a kód. - Aurum, cuprum, argentum, vagyis arany, réz, ezüst, ebből kell kiindulni. Mi a rétegek sorrendje, és hány van belőlük? - kérdezte Hunt.

- Lássuk csak! A legfelső réteg mindkét oldalon arany, utána ezüst következik, majd megint arany, ezüst és arany, aztán jön a réz, majd ezüst, arany, ezüst, arany, ez már az, ami a hátoldalon látszik. - Vagyis összesen négy arany, három ezüst nanoréteg és maga a réz. Én arra tippelek, a kód 4-1-3. - Biztos? - kérdezte Balázs. - Puding próbája az evés - mondta Vera -, menjünk, nézzük meg! Lehoczky nem volt az irodájában. A lány ösztönös mozdulatokkal ütött be egy hosszú számsort az ajtó melletti billentyűzeten, de a zár nem engedett. - Most már nincs is rá szükséged - jegyezte meg Balázs csípősen. Vera szeme villámokat szórt öccsére, de a fiú csak mosolygott. Végül Margitka engedte be őket a titkárságon keresztül. Az irodában semmi nyoma nem maradt az előző napi rombolásnak, a parketta fényesen csillogott, gondos kezek mindenhonnan eltüntették az ujjlenyomatvételhez használt fekete port. Szalay professzor képe rejtette el a kibontott falat. Hunt leemelte a festményt, láthatóvá vált a széf. - Mivel jöttök, ha stimmel a kód? - kérdezte Mackó. - Kapsz egy pohár kakaót - gúnyolódott Vera -, megoszthatod a drágaságoddal. Ki csinálja? - kérdezte. - Balázs — mondta Hunt. - Végül is ő jutott a legközelebb a megoldáshoz. A fiú előrelépett. -Nocsak, nocsak? Mit látok? - kérdezte Lehoczky a háta mögött. — Van egy tippünk - mondta Hunt. — Lássuk — bólintott az igazgató Balázsnak. Lélegzet-visszafojtva figyelték a fiú mozdulatait. Az egyetemista elfordította a széf gombját. Mindannyian tisztán hallották, ahogy a ráesni négyet kattan. A fiú alaphelyzetbe állította a tekerőt. Egy kattanás, egy mozdulat, azután három kattanás. — Most ugrik a majom a vízbe! — kiáltott fel Mackó. A többiek lehurrogták. Balázs óvatosan, mintha az élete múlna rajta, maga felé húzta a széf ajtaját. Mindenki ösztönösen lépett egyet a páncélszekrény irányába. Az ajtó nyikorogva tárult fel.

IV.FEJEZET

A TIHANYI JÁTSZMA

69. Budapest, Terézváros, 2007 augusztus 18. A pesti kocsmában áporodott cigarettafüst és savanyú cefreszag fogadta Dragonicsot, de a vastag falak miatt legalább néhány fokkal hűvösebb volt, mint az utcán. A háromnapos ünnep szombatján csak kevesen kornyadoztak a csehóban. Az orvos az ajtóval szemben ült le sörével úgy, hogy az ablakon keresztül az utca egy részét is beláthassa. Korábban terepszemlét tartott, akkor figyelte meg, hogy ha a pult mellett a vécé felé indul, a folyosó végén ajtó nyílik a szomszédos bérház udvarára, onnan pedig könnyűszerrel kijuthat a Király utcára ezért választotta Budapest tekintélyes kínálatából éppen ezt a kocsmát. Amikor jóval a megbeszélt találkozó időpontja előtt érkezett, első útja a vészkijárathoz vezetett, és nem csalódott: ezúttal sem találta zárva.

Most sűrűn tekingetett ki az utcára, a páciensét várta. Bő egy éve kereste fel a fickó azzal, hogy egy nem éppen törvényes akció során különös nyavalyát szedett össze. Dragonics akkoriban elég jó hírnévnek örvendett az alvilág körében, teljes diszkrécióval látta el a késelésekben, lövöldözésekben megsérült bandatagokat. Természetesen nem önzetlen emberbaráti szeretetből tette, busásan megfizették, igaz, nem mindig pénzben, gyakran megesett, hogy a csempészáruból, drogból kapott részesedést, de a revolveréhez is ily módon jutott, egy vállból kioperált golyóért cserébe. A fiatal fickón, aki megkereste, azonnal látszott, hogy nem megrögzött bűnöző, de olyan titkot őrizget, ami miatt nem mehetett kórházba, de még magánrendelésre sem. Dragonics akkor arra a következtetésre jutott, hogy valamilyen házilag kotyvasztott pszichedelikus szertől betegedett meg, de eleinte ezt az illető a világért sem ismerte volna be. Az orvos a régi, jól bevált módszerhez folyamodott: kutyaharapást szőrivel. Adott neki abból a vadonatúj szintetikus drogból, amelyet akkoriban kezdtek Journey néven terjeszteni Budapest utcáin. Őt magát is meglepte az eredmény. A beteg hálálkodva mondta, hogy a csodaszer tökéletesen elmulasztja a nyavalyát, ha a tünetek jelentkezésekor azonnal beveszi. Nagyobb adagot rendelt belőle, de Dragonics nem adott neki, mert feléledt benne a szakmai kíváncsiság a hatásmechanizmust illetően, és szemmel akarta tartani a betegét, akiről hamarosan meg kellett állapítania, hogy mentálisan is meglehetősen sérült. A Journey a testi tünetekre tökéletesen alkalmasnak bizonyult, a pszichés problémákat azonban egyre inkább felerősítette. Amikor Debrecenbe költözött, az orvos ellátta kéthavi adaggal, de a férfi már egy hónap múlva kereste azzal, hogy elfogyott. Dragonics innentől hetente juttatott neki immár dupla mennyiségű drogot. A beteg egy hónapja azzal jelentkezett, hogy elfogyott a pénze, de helyette felbecsülhetetlen értékű információval fizetne. Legközelebbi pesti útján az orvos kifaggatta, de a fickó olyan hagymázas történettel állt elő, amelyet Dragonics egyértelműen a drognak tudott be, és inkább adott neki hitelbe néhány adagot. Az órájára nézett, az illető több mint tizenöt percet késett, és ezt gyanúsnak találta. Amíg a páciens rendszeresen járt hozzá kezelésre, soha nem fordult elő ilyesmi, inkább az ellenkezőjével bosszantotta: akár fél órával hamarabb érkezett, hogy mielőbb hozzájusson a szeréhez. Amióta a betörés miatt körözte a rendőrség, az orvos hajlamos volt a normálistól való legcsekélyebb eltérést is vészjelnek tekinteni. A szemközti ház ablakában napok óta először nem húzták fel a redőnyt? Biztosan őt figyelik a nyomozók. Ismeretlen autó parkol az utcán? Követik. Késik a mindig pontosan érkező páciens? Nos, ezt nem tudta értelmezni, ezért úgy döntött, utánajár a dolognak Intett a pincérnek, hogy ne vigye el a félig teli söröspoharat, mert mindjárt visszatér. A vészkijárat felé indult, de éppen borosrekeszeket hordott be rajta egy félmeztelen, agyontetovált felsőtestű rakodómunkás. A kisteherautó platóján már csak kettő várakozott arra, hogy elnyelje a kocsma raktárának mélye, ezért Dragonics úgy döntött, a vécében húzza ki, nehogy a tetovált megjegyezze. Odabent hosszan nézegette magát a tükörben. Elégedetten állapította meg, hogy álcája jól sikerült: haját hátrazselézte, szakállát leborotválta, helyén a bőr azóta hozzábarnult arca fedetlen részének színéhez. Fényre sötétedő, csontkeretes szemüveget viselt. A nagyanyja sem ismert volna rá első látásra. Megigazította nyakkendőjét, és grimasszal értékelte az ízléstelenséget, amely szintén az álcázást szolgálta: akik ismerték, pontosan tudták, hogy soha, semmilyen körülmények között nem kötne rövid ujjú inghez nyakkendőt... A rakodás zaja elült a folyosón. Dragonics kilépett az ajtón, és a vészkijáraton keresztül távozott a kocsmából. Alaposan körülkémlelt, majd mivel semmi gyanúsat nem látott, átsietett a bérház udvarán, ki a Király utcára. Ott sem tapasztalt semmi rendkívülit, ezért kényelmes tempóban megkerülte a háztömböt. Mielőtt visszakanyarodott volna a kocsmához, a sarokrólkilesett, és alaposan szemügyre vett minden egyes közelben parkoló autót. Egyikben sem ült senki. Hátranézett. Úgy harminc méterre mögötte magányos férfi közeledett. Jellegzetes mozdulatairól azonnal felismerte betegét, annak ellenére, hogy látványra legalább tíz évet öregedett, mióta utoljára látta. Nem várta meg, előresietett a csehóba, és leült a söre mellé. Kisvártatva belépett a páciens. Körülnézett, majd megakadt a szeme Dragonicson. Az orvos állta a tekintetét, a fickó azonban egy idő után lesütötte szemét, és elsietett volna az orvos mellett, de az elkapta az ingét: - Hát már meg sem ismersz?

- Maga az, doktor úr? - csodálkozott a fiatalember. - Hogyne, csak a szakáll... Hozott gyógyszert? - tért a tárgyra minden köntörfalazás nélkül. - Természetesen. Van pénzed? -Az a helyzet, hogy... izé... szóval leégtem egy kicsit... - Hát az baj. Nagy baj. Már a múltkor is hitelbe adtam. - De doktor úr, esküszöm, megadom kamatostul, csak még egyet... - Szó sem lehet róla. A múltkor is ezt mondtad, és tessék. - Könyörgöm, csak most az egyszer! - Mit gondolsz, nekem ingyen adják? Egy frászt. Előre kell fizetnem. - Gyógyszer nélkül egyre sűrűbben jön rám a roham, ezért dolgozni sem tudok. De ha most ad egy adagot, csak egyetlenegyet, szerzek pénzt, esküszöm. - Nincs több, amíg nem fizetsz - zárta rövidre a témát Dragonics, és úgy tett, mint aki indulni készül. - Doktor úr, könyörgöm, nem hagyhat itt így - esedezett a nyomorult, miközben vadul vakarta a combját. A viszketegség is a rejtélyes betegség egyik tünete volt. - Sajnálom - jelentette ki az orvos, és felállt. - Tudod, hogyan érsz el, ha megvan a pénz. A beteg megragadta Dragonicsot. - Kérhet tőlem bármit, csak adjon egy adagot, egyetlenegyet! Az orvos úgy tett, mintha fontolóra venné a kérést, s lerázta magáról a férfi kezét. - Azt hiszem, volna valami, amit elfogadnék, míg megszerzi a pénzt. - Amiről a múltkor meséltem? A... - Ki ne mondja! - csendesítette le a fickót Dragonics, mert észrevette, hogy a közeli asztalnál ülő férfi érdeklődve figyeli a huzavonát. Nem tűnt alkoholistának, és öltözékével ugyanúgy elütött a többiektől, ahogyan az orvos. - Amit az utazásról mondtam? - suttogta reménykedve a beteg. Dragonics visszaereszkedett a helyére, és lehúzta a maradék sörét. Élvezte, ahogy a szerencsétlen ember tűkön ülve várta a reakcióját. - Mégis érdekel a dolog... - De az nagyon sokat ér! Az orvos megrántotta a vállát. - Te tudod. Ha nem kell a gyógyszer... - De kell! - kiáltotta a beteg. - Hallgass! Meghallják - intette le Dragonics. A fickó reszkető kézzel túrt bele a hajába. - Mennyit ad érte? - Egy duplát most, egyet, amikor elhozod. A fiatalember elgondolkodott az ajánlaton. Látszott rajta, hogy a lelkiismeret komoly csatát vív benne a szer hiányával. Végül az utóbbi győzedelmeskedett: - Rendben, de ígérje meg, hogy nem használja. - Én csak a pénzemet akarom - füllentette az orvos, és kihasználva az alkalmat, hogy a gyanús fickó a szomszéd asztaltól a pulthoz lépett, átnyújtotta a drogot tartalmazó fiolát a páciensének, aki azon nyomban letépte a tetejét, és a nyelvére szórta a tartalmát. - Mit csinálsz? - mordult rá az orvos. - Mondtam már, hogy ezért elvehetik az engedélyem. Magyarországon még nincs törzskönyvezve. A fickó azonban nem törődött a szavaival, nagyot sóhajtott, hátradőlt a székében, lehunyta szemét, és várta a hatást. - Várom a násfát - mondta Dragonics -, de ha átversz, a világ végéről is előkerítelek.

70.

Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, augusztus 21. Gaál Balázs izgatottan várta, hogy kezébe adják végre a folyóirat 1953-as évfolyamát. Eleinte olvasással próbálta elütni az időt, találomra leemelt a polcról egy csillagászatról szóló ismeretterjesztő kötetet, de képtelen volt a szövegre koncentrálni. A hatalmas kijelzőn gyorsan pörögtek az olvasójegyszámok, sorban érkeztek a raktárból a rendelések. A fiú, hogy lekösse magát, memorizálta a számokat, így tűnt fel neki, hogy azokét is rég teljesítették már, akik jóval utána adták le az igénylésüket. Megkérdezte a könyvtárost, mire a nő azt mondta, maga sem érti, mi tart olyan sokáig. Telefonon megsürgette a kollégáit, és még egy kis türelmet kért a fiútól. Balázs azon bosszankodott, mennyivel egyszerűbb lett volna mindezt az Atomki könyvtárában elintézni, de Vera viharos gyorsasággal távozott Debrecenből, mert szabadsága egyetlen percét sem akarta elvesztegetni. Miután sikerült kinyitni az igazgatói szobába falazott széfet, nem érte őket meglepetésként, hogy az utrechti kő lapult benne. Áhítatosan adták körbe egymásnak a meteoritot a hatalmas gyémánttal, amelyben jól látszott a miazmát rejtő erezet. A fiú a nővérével azon tréfálkozott, ha eladnák, egy csapásra olyan gazdagok lennének, hogy a Balaton helyett saját karib-tengeri szigetükön nyaralhatnának életük végéig. Lehoczky azonban még viccként sem volt hajlandó számba venni ezt a lehetőséget, mielőbb a másik kő mellett - amelyet csak Balázsféle meteoritként emlegettek - akarta tudni az Atomki raktárának mélyén. Mindannyiukkal aláíratott egy titoktartási nyilatkozatot, amelyben az állt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem beszélnek a gyémántról, legalábbis amíg vele nem konzultálnak. Hunt habozott, hogy aláírja-e, mert publikálni akarta a miazmás kövek történetét, de végül belátta, ameddig az Atomkiban vizsgálják őket, ez túl nagy kockázatot jelentene az intézet számára. Miután elszállították az irodából a temérdek szenvedést okozó égi jövevényt, Balázs félrehívta Mackót, aki még tanult oroszul az iskolában, és megmutatta neki a cirill betűs szavakat Szalay levelében. Természetesen nem árulta el a megtermett fizikusnak, hogyan jutott az íráshoz. - Referativnij Zsumal, Fizika - betűzte Mackó. - Nekünk is járt itt az intézetben, a különböző szakfolyóiratokban megjelent cikkekről számoltak be benne, emlékszem, valamikor csecsemőkoromban én is forgattam még. Hát neked meg minek az? Komoly fizikusoknak készült ám, ráadásul rég el is avultak már az ötvenhármas írások. - Az ismerősömnek kell, tudománytörténettel foglalkozik, azt a tippet kapta, hogy ebben a számban választ talál a problémájára. Balázs átszaladt az intézet könyvtárába, de már zárva találta. Másnap kora reggel indultak Egeren keresztül Budapestre, hiába próbálta rávenni a nővérét arra, hogy várják meg, míg a könyvtárosok megérkeznek, a lány hajthatatlannak mutatkozott, arra hivatkozott, nem akarja megvárni, míg elviselhetetlen lesz a forróság. - Pesten is megtalálod a könyvtárban, ott lesz rá időd bőven. Verának igaza lett, a folyóirat megvolt, s további néhány perces várakozás után végül kezébe nyomták a vaskos kötetet. - Elnézést, nem tud véletlenül oroszul? - kérdezte a negyvenes évei derekán járó könyvtárost. A nő meglehetősen furcsán nézett rá, miért kér ki orosz könyvet, ha nem ismeri a nyelvet. - Tanulni tanultam annak idején, de tudni sohasem tudtam. - Esetleg másvalaki itt a könyvtárban? - próbálkozott Balázs. - Talán Martin Lajos a szociológiai olvasóteremben, ő orosz szakon végzett, ha jól emlékszem. A fiú megköszönte a segítséget, és hóna alatt a vaskos kötettel fölsétált az emeletre. Az ötven fölötti, erősen kopaszodó férfi még örült is a kérésnek, mert a helyiségben egyetlen olvasó sem tartózkodott. Először a tartalomjegyzéket fordította le, de Balázsnak egyik cím sem keltette fel az érdeklődését. Ezután átlapozták az egészet, ám sem magyarországi tárgyú, sem kristályokról vagy meterorrajokról szóló cikket nem találtak. - Pontosan mit keres? - kérdezte a könyvtáros. -Nem tudom, épp ez a baj, hogy nem tudom - vakarta a fejét a fiú. Csalódottan hagyta el a könyvtárat, arra számított, a folyóiratból minden hiányzó információt megtudhat a gyémántos meteoritokról, amiket eddig még nem sikerült kiderítenie.

A széfből az utrecthi kövön kívül Hatvani és Elekes-Tót jegyzeteinek másolata, valamint a Szalay-féle kutatási anyag került elő. Az előbbit már ismerték, az utóbbit átfutották Hunttal, és megállapították, hogy a miazma és a kristály néhány olyan fizikai és kémiai tulajdonságán kívül, amelyet a prof állapított meg, semmi nincs benne, amin továbbindulhatnának. El nem tudta képzelni, miért tartotta fontosnak Szalay megemlíteni a folyóiratot az amúgy szűkszavú levélben, ha egyik cikk sem foglalkozott a meteoritokkal. - Nem lehet véletlen - motyogta magában a Kálvin téren, a metró felé menet. Akkor villant át fején a felismerés, amikor épp a zebrán haladt át: a kötet borítójának sarkán, a háromszög alakú tasakban benne maradt a kartonlap, amelyen egykor az olvasókat regisztrálták. Az utolsó dátum 1957 volt, a könyvtárosnő pedig megjegyezte, hogy még nem is volt elektronikus kódja, ezért kellett olyan sokat várni rá. Vagyis valószínűleg ötven éve senki nem fogta kézbe a kötetet. Időközben pirosra váltott a lámpa, de Balázs ügyet sem vetett rá, csak állt az úttest közepén, és akkor indult meg, amikor a türelmetlen autósok rádudáltak. Paradox módon Szalay éppen azért választotta ezt a folyóiratot, mert a kutya sem olvassa, vagyis nem egy cikkre akarta felhívni a figyelmet, hanem egészen másként üzent az utókornak...

71. Zarnárdi, 2007. augusztus 22. Jonathan az internetet böngészte, hogy nincs-e valami nyoma korábbi kristályos meteoritnak. Miután semmilyen utalást nem talált a gyémántmagos lebkőre, nekiállt megvizsgálni, vajon történt-e rejtélyes és tömeges haláleset azokban az időpontokban, amikor egy-egy példánynak földet kellett érnie. Ezzel kapcsolatban rengeteg oldalt kellett átfutnia, ezért még mindig 1557-nél tartott. Vera az ágyon feküdt nyakig betakarózva, és az Egri csií-lagokat olvasta, miközben pilótakekszet majszolt. Két napja, esti csónakázás közben Jonathan sokat mesélt a gyerekkoráról, és arról, milyen sokat jelentett neki Gárdonyi híres műve. A lány még általános iskolás korában olvasta, de kötelező irodalomként nem hagyott túl mély nyomot benne: a Vicáról szóló részek úgy-ahogy felkeltették az érdeklődését, de a hosz-szas ostromjelenetek untatták. Szerelme azonban olyan lelkesedéssel áradozott a regényről, hogy kedvet kapott hozzá, és amikor meglátta egy siófoki könyvárusnál, azonnal meg is vásárolta. Csakhogy a kánikulában nem jutott idő olvasásra. Délután a strandon süttették a hasukat, nagyokat úsztak, az estéket pedig az ágyban töltötték, két ölelkezés között beszélgettek, finom borokat ittak. Hajnalra hűlt le annyira a levegő, hogy jóízűt lehessen aludni, így viszont a délelőttöket is átaludtak. A forró napoknak az augusztus 20-ai vihar vetett véget. Kimondottan hűvösre fordult az idő, a takaró alá kényszerültek, s miután beteltek egymás testének felfedezésével, arra vártak, hogy elálljon az eső. Strandolásra nem volt esély, így a szárszói József Attila Emlékmúzeumot készültek megnézni. A lány teljesen elmerült a könyvben, észre sem vette, hogy Jonathan percek óta őt figyeli. Vörös haja szétterült a párnán, arcán az amerikai anélkül is követhette a regény cselekményét, hogy belepillantott volna a szövegbe. Verát mintha teljesen kicserélték volna, amióta elhagyták Debrecent, és Balázst kitették a Gaál család budai lakásában. Odaadó volt, de a szerelem nem olvasztotta föl személyiségét. Sok nő infantilissá válik, amikor úgy érzi, birtokon belülre került kedvesénél, egy nap százszor mondatja el a másikkal, mennyire imádja őt, gügyög, idétlen beceneveket talál ki. Jonathan ki nem állhatta ezt, sosem hitt abban, hogy a párkapcsolatban minden gátlást le kellene vetkőzni. Volt, amit igen, de azt a ruhával együtt. A többit viszont nem. Vera hebehurgyasága nyomtalanul eltűnt, amióta

lerázhatta a terhét annak, hogy öccsét felügyelje, mert mint utólag kiderült, az önkéntes és szükségtelen anyáskodás tette egyszerre koravénné, ugyanakkor gyermeteggé. És természetesen nagyon jót tett neki, hogy kiszabadult a munkahelyéről, ahol duplán kellett bizonyítania. Egyrészt, hogy tapasztalatlansága ellenére jó szakember, másrészt, hogy nem pusztán szépségével hívta fel magára Lehoczky kitüntető figyelmét. - Nem ér - szólalt meg anélkül, hogy Jonathanra pillantott volna. - Tessék? - Percek óta engem nézel... - Zavar? - Attól függ... - Mitől? - Hogy miért nézel. - Kedvemet lelem benne. - Nem a munkádra kellene koncentrálnod? - kérdezte a lány. - Szabadságon vagyok. - Azt hittem, dolgozol, csak azért nem kértelek, hogy gyere és melegíts fel kicsit, mert nem akartalak zavarni. -Tudod mi lesz abból, ha odamegyek... - kacsintott Jonathan. -El sem tudom képzelni. Talán elviszel halászlét enni? — kérdezte a lány mosolyogva. - Már megint? Te sohasem tudsz betelni vele? - Ha finom, akkor nem - nyalta meg a szája szélét Vera. - És hogyan szereted? - Forrón. - Még a végén megégeted magad. - Ebben a hidegben? Kizárt! - jelentette ki a lány, és egészen a szeméig húzta a takarót. Huntnak több sem kellett, hogy otthagyja a XVI. század katasztrófáinak szemlézését, és néhány perc múlva az is kiderült, hogy nincs olyan hideg a panzióban, ami indokolttá tenné a ruha viselését. Olelkezésüket azonban Vera telefonjának harsány csengése szakította meg. Jonathan lovagiasan ágyba vitte neki. - Ismeretlen szám - olvasta le a lány a kijelzőről, és elnémította a hangot. Hunt mellé heveredett, de a pillanat varázsa elillant. — Fölveszem - mondta bizonytalanul. Hunt bólintott. - Gaál Verát keresem - recsegett egy férfihang olyan hangosan, hogy Jonathan is jól hallotta. Odébb akart húzódni, de Vera intett neki, hogy maradjon. - Én vagyok. - Az öccsével kapcsolatban keresem. - Mi történt vele? - kérdezte rémülten a lány. - Ne ijedjen meg, nincs semmi baja. Egészen másról lenne szó, de nem telefontéma... - Ki maga? - Egy barát, a nevemet egyelőre nem árulhatom el. A feletteseim nem vennék jó néven, ha megtudnák, hogy kapcsolatba léptem önnel. Találkoznunk kellene. Debrecenben tartózkodik? Furcsán ejtette a szavakat, mint aki a fogorvostól jött éppen. - Nem, szabadságon vagyok. - Igen, és hol? Vera válaszolni készült, de Hunt hevesen rázta a fejét. - Ööö... nem hiszem, hogy ez magára tartozna - dadogta a lány. Jonathan bólogatott. - Nézze, önnek lenne fontos az információ, de telefonban nem mondhatom el. Ha nem akar velem találkozni, nekem úgy is jó, felejtse el, hogy hívtam... - Várjon! - vágott közbe a lány. Hunt heves tiltakozása ellenére hozzátette, hogy a Balatonon nyaral.

- Találkozhatnánk a napokban? - Legalább annyit áruljon el, milyen ügyben... - Az öccse a múlt hét elején belekeveredett valamibe, ön pontosan tudja. Az illetőt, akivel beszélt, nem igazán sikerült meggyőznie az ártatlanságáról. Nos, ebben tudnék segíteni. Szívesen odautaznék, állítólag az idő is megjavul... Hunt nemet intett, de a lány ezt figyelmen kívül hagyta. - Siófokon vagyok - közölte. - Ide tudná adni egy pillanatra az öccsét? - Nem... Az amerikai az ajkára tette az ujját, hogy ne mondjon többet. - Tulajdonképpen jobb is, ha ebből kihagyjuk. A hajókikötő megfelel önnek? Holnap nem érek rá, de csütörtökön este hatkor ott tudnék lenni. - Rendben van - mondta a lány. - Egyedül jöjjön! Ha bárkit hoz magával, nem segíthetek, így is az állásommal játszom. A férfi bontotta a vonalat. - Hát ez meg mi volt? - kérdezte Hunt döbbenten. Budapest, Víziváros, 2007. augusztus 22. Dragonics elégedetten dörzsölte a kezét, miután kiköpte a cukorkákat. Nagyot kortyolt margaritájából, hogy elűzze szájából az émelyítően édes ízt. Ez már a második koktél volt gyors egymásutánban. Elvezettel nyalta le a pohár pereméről a sószemcséket, és kezdte kissé jobban érezni magát. A lány bekapta a horgot, ebben biztos volt. Délelőtt felhívta a páciense, hogy az újabb adag szerért elvinné neki az ígért zálogot. A Margit-szigeten találkoztak, a szökőkútnál. A hűvös idő miatt rajtuk kívül senki nem tartózkodott a közelben, a széllökések rendre vízpermettel hintették meg a környéket. A beteg azonban mégsem hozta el a kialkudott násfát, mindezt azzal indokolta, hogy kapott végre egy megbízást, így hamarosan pénzhez jut, és kamatostul megadja a tartozást. Az orvos legszívesebben belefojtotta volna a szökőkútba az állandóan vakarózó emberi roncsot, de végül erőt vett magán. A nyomorult élete nem ér annyit, hogy eggyel több gondot vegyen a nyakába miatta. - Úgysem tudna mit kezdeni vele - védekezett a fickó -, hiszen két év telt el azóta... Érezhette, hogy fogytán Dragonics türelme, mert nagy levegőt vett, az orvos füléhez hajolt, és elsuttogta mindazt, amit korábban még nem mondott el a násfáról, hogy följebb srófolhassa az árát. Az orvos kevert magának még egy margaritát. Az információ, amelyet akkor megtudott, keresztülhúzta a számítását. Pedig pofonegyszerűnek tűnt minden: az ékszer segítségével teljesíthetné végre a nagyanyjának fiatalkorában tett fogadalmát. Lényegében az asszony nevelte fel. Apját jobban érdekelte a lóverseny, mint a gyereke, más nők, mint a felesége. Anyja sokat betegeskedett, ezért rá nem maradt energiája. Nagyanyja kicsi korától olyan terhet aggatott egy szem unokájára, amelytől ő mindig is szenvedett. - Gyurikám, az ember nemcsak a saját életéért és az utódaiért felelős, de az őseitől ráhagyományozott kötelességét is teljesítenie kell - hajtogatta a hófehér hajú, nemes génjeinek köszönhetően hatvanévesen is szép arcú, szálfaegyenes asszony. - A véred kötelez, neked kell visszaszerezned családunk egykori rangját. Én már öreg vagyok, nem tehetek semmit, anyád világéletében gyenge volt, de benned ott ég a tűz, örökölted az őseid intelligenciáját és eleganciáját. Legalább ezerszer eskette meg az asszony, hogy helyreállítja családja becsületét. Kiskorában még könnyen megtehette, ha szorgalmasan elismételte nagyanyja szavait, már mehetett is játszani. Ahogy azonban nőtt, egyre nagyobb lett a ránehezedő nyomás, az asszony újabb és újabb célokat tűzött ki elé. Kamaszkorában föllázadt, és a múlt árnyaival való hadakozás helyett az orvosi egyetemet választotta, nagyanyját sokáig kerülte. A kezdeti sikerek után azonban egyre sűrűbben gyülekeztek a felhők a feje felett. A vesszőfutás egy elveszített műhibaperrel kezdődött, amelyet rendőrségi ügy követett. A büntetés elől az idegenlégióba menekült, csak a rendszerváltozás után tért haza. Álmában sem gondolta volna, hogy a beteljesítetlen fogadalom átokként telepszik rá, és élete megrontója lesz. Addigra más embert lett, egyáltalán nem hasonlított arra a fiatalemberre,

aki elszökött a felelősségre vonás elől. Nagyanyjának határozottan tetszett a változás, azt mondogatta, hogy csak a kemény emberek képesek nagy dolgokat véghezvinni. És ő igencsak megkeményedett a háborús övezetekben töltött évek után. Akkoriban került közel hozzá újra az idős asszony, aki azt sulykolta belé, immár készen áll arra, hogy gazdag legyen, nagyon gazdag. - Mert akié a gazdagság, azé hatalom - ismételte meg Dragonics hangosan nagyanyja utolsó szavait. - Ámen. A fickó násfájával újra kézzelfogható közelségbe került a neki rendeltetett gazdagság, ezért borította ki annyira, amit a beteg a fülébe súgott. Undorodva nézte páciensét a szökőkútnál, és azon tűnő-. dött, hogyan félemlítse meg, hogy legalább a pár tízezer forintot megadja. Az alvilágnak végzett munkával és tehetős betegei kezelésével jól keresett, de életmódja miatt a pénz elfolyt a keze között. Amióta eljött Pálostól, igencsak megcsappant a titkos kontója. A dagadt vállalkozó ragaszkodott ahhoz, hogy a fizetését névre szóló számlára utalja, de neki olyan hirtelen kellett távoznia Debrecenből, hogy nem maradt ideje felvenni az összeget, azóta pedig egészen biztos, hogy figyelik a pénzmozgást. Ahelyett, hogy gondtalanul szórta volna a milliókat, immár filléres gondokkal küszködött. Ekkor támadt az ötlete, hogy a násfa helyett azzal ér célba, amihez mindig is értett: az emberek manipulálásával. Végül is orvos volt, sohasem hitt a természetfeletti dolgokban, ez persze nem jelentette azt, hogy ne űzött volna olyan praktikákat, amelyeket ésszel ugyan nem lehetett felfogni, ám a hiszékeny emberek hajlandók voltak busásan megfizetni. - Egy napot adok. Ha nem adod meg a tartozásod, soha többet nem kapsz egyetlen grammot sem. - Szerzek pénzt, ígérem - fogadkozott a beteg. - Ajánlom. Most pedig takarodj a szemem elől. A fickó habozott egy ideig, hogy vajon tovább feszítheti-e a húrt azzal, ha megpróbál még egy adagot kikönyörögni a doktortól, de végül nem mert kockáztatni. - Holnap megadom - motyogta, majd sarkon fordult, és elkullogott. Dragonics hazaindult vízivárosi lakásába, amelyet az az öregasszony hagyott rá, akit Pálos előtt kezelt évekig. A hagyatéki eljárásra még nem került sor, így egyelőre semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt a nevén, vagyis a rendőrök sem szerezhettek tudomást róla. Az új forgatókönyv kulcseleme a Gaál testvérek manipulálása volt, emiatt hívta fel elváltoztatott hangon a lányt. Mindent megtudott, amire kíváncsi volt, a tervnek azonban még mindig akadt gyenge pontja: az amerikai, aki már Debrecenben is keresztülhúzta a számítását. Elkortyolgatta a koktélját, s azon gondolkodott, hogyan távolíthatná el a képből a fickót.

73. Budapest, Pasarét, 2007. augusztus 24. Balázs az ablakból leste a postást, mint gyerekkorában, amikor a zánkai táborozás után Fülöp Biankától várt szerelmes levelet, és mindenképpen azelőtt akart hozzájutni, mielőtt nővére megkaparintja. Amikor kedden délelőtt rájött, hogy Szalay valószínűleg a Referativnij Zsurnal egy konkrét példányába, mégpedig minden bizonnyal az Atomki polcán porosodóba rejtette üzenetét, azonnal Marikát, a könyvtárosnőt hívta. Az asszony nagyon megkedvelte, mert a fiú sokszor segített neki könyveket cipelni, és szívesen ment le helyette a pincében található ablaktalan raktárba is. Marika félt odalent, mert a lifttől a tárolóhelyiségig vezető hosszú folyosót mindössze egyetlen gyenge izzó világította meg, s a fal mellett ormótlan, kiszuperált gépek sorakoztak, amelyek mögé egyáltalán nem hatolt be a fény. A raktárban plafonig érő régi polcok álltak sűrűn egymás mellett, a legfelül tárolt könyvekhez háromméteres, ingatag létrán kellett felmászni. A könyvtáros csodálkozott Balázs kérésén, de amikor a fiú szentül megígérte, legközelebb visszaviszi, ha Debrecenbe utazik, az asszony ráállt, hogy utánvéttel elküldje neki a kívánt kötetet, sőt azonnal el is szalasztotta vele kollégáját a postára, hogy egyetlen napot se késlekedjen. Végre feltűnt a jellegzetes zöld furgon a sarkon, Balázs lélekszakadva rohant le az utcára, pedig most nem kellett attól tartania, hogy a nővére vagy bárki más a családból megelőzi. Miután kifizette a postaköltséget, szaladt

vissza a lakásba, és már a lépcsőházban kezdte letépni a csomagolást. A szobájában izgalomtól remegő kézzel lapozta át a vaskos kötetet. Nem törődött a cirill betűs szöveg tartalmával, az oldalakra írt bejegyzések után kutatott. Csalódottan vette tudomásul, hogy elsőre semmit sem talált. Újra és újra átpörgette az egészet, de a tüzetes átvizsgálás sem hozott eredményt. Biztos volt benne, hogy jó nyomon jár, ezért a sikertelenség lelombozta. Letette a kötetet az asztalára, és összetörten bámult maga elé. Talán a prof nem beleírta az üzenetet, hanem a lapok közé rejtette, és az elmúlt évtizedekben kipottyant valamikor. Felhívta Marikát, megköszönte a küldeményt, és megtudakolta, leltár vagy valami más miatt át szokták-e nézni a könyveket. Az asszony végigböngészte a nyilvántartást, és kisvártatva közölte, hogy utoljára maga Szalay professzor kölcsönözte ki a kötetet még 1975-ben, majd hozzátette, szerinte azóta senki sem nyúlt hozzá, legalábbis erre utalt az a mérhetetlen mennyiségű por, amelyet ő takarított le róla, amikor levetette a polcról. - Nem volt benne véletlenül valami? - kérdezte Balázs felvillanyozva a hírtől, hogy éppen abban az évben, amikor a széfet befalazták, a profnál volt a folyóirat. - Nem, pedig meg is néztem - mondta a könyvtárosnő. Miután letette a telefont, a fiú arra az elhatározásra jutott, hogy az üzenet csakis a kötésben lehet. Papírvágóért ment, hogy felhasítsa, és már bele is illesztette a pengét az előlap ragasztásába, amikor feltűnt, hogy az egyik szám hátsó borítója vastagabb a többinél, mégpedig éppen a másodiké. Közelebbről szemügyre véve észrevette, hogy az eredeti karton elé valaki még egyet ragasztott. Óvatos mozdulattal beleszúrta a kést, majd igyekezett a lehető legkisebb roncsolással szétválasztani a két réteget. Amikor a lap aljára ért, jegyzeteket látott a ragasztás mögött. Négy, kézírással sűrűn telerótt írólap pottyant ki a résből. Elégedetten kezdte olvasni az elsőt. Izgalma egyre csak nőtt, amikor az újabbakat kézbe fogta. Hihetetlen kincsre bukkant. Miután háromszor átolvasta mindet, a számítógéphez sietett, hogy beszámoljon felfedezéséről nővérének és az amerikainak. Amikor a levéllel végzett, kiszaladt a konyhába egy pohár vízért, mert az izgalomtól teljesen kiszáradt a szája. Dudaszó harsant az utcán, kinézett az ablakon. A Pasaréti tér felé egy fehér Opel araszolt, a mögötte haladó fekete BMW nem tudta megelőzni, sofőrje ezért tenyerelt a kürtre. Az opeles azonban továbbra sem zavartatta magát, ugyanolyan csigatem-pőban haladt. A fiú becsukta az ablakot, és visszament a szobájába, hogy a tihanyi apátságról szóló leírásokat keressen az interneten, ezért azt már nem láthatta, hogy néhány házzal fel jebb a fehér Opel leparkol. A BMW csikorgó kerekekkel húzott el mellette, a sofőr az öklét rázta a kocsiból kikászálódó szemüveges, hátranyalt hajú fickó felé, ám az ügyet sem vetett rá. Komótosan visszasétált a házig, amelyben a Gaál család lakott, és nekiállt böngészni a neveket a kaputelefonon. Már éppen meg akarta nyomni a kiválasztott gombot, amikor babakocsis nő állt meg mellette, és kulcsával kinyitotta a kertkaput. Az asszony kérdezett valamit a férfitól, aki erre egyszavas választ adott, majd a nő sietős léptekkel a társasház bejáratához vezető lépcsők felé indult, a szemüveges pedig követte, és segített felvinni a babakocsit. Balázs gyorsan dolgozott, egymás után nyitotta meg a Google által felkínált oldalakat, mindegyiket végigfutotta, majd amelyeket hasznosnak ítélt, egy újonnan létrehozott mappába mentette. Csöngetés zavarta meg a munkában. Gondolkodás nélkül szaladt az ajtóhoz, hogy kinyissa. Aztán rögtön be is akarta csapni, de a szemüveges fiskó gyorsabb volt, és nagyot taszított az ajtón, ezzel belökte a fiút az előszobába, majd rezzenéstelen arccal ő maga is besétált. - Takarodjon innen! - kiáltotta Balázs, az erőszakos látogatónak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni a felszólításnak.

74. Siófok, 2007. augusztus 24. Immár nemcsak a felhők árnyékolták be Hunték gondtalan nyaralását, s nemcsak az időjárás változása, de főként a titokzatos telefonhívás nyomasztotta a szerelmespárt. Százszor végigelemezték a beszélgetést az elmúlt két napban, ám nem sikerült meggyőzni egymást arról, hogyan értelmezzék. Vera mindvégig azt hajtogatta, ha csak

egy csöppnyi esély is kínálkozik arra, hogy az öccsét megmentse a bajtól, neki ott a helye a megjelölt időpontban a siófoki kikötőnél. Jonathan hiába érvelt amellett, hogy szerinte a telefonáló éppen hogy bele akarja rántani valami sötét ügyletbe, a lány nem hitt neki. -Hallottad, azt mondta, hogy az állását kockáztatja - mondogatta. - Éppen ez az, miért tenné? - kérdezett vissza az amerikai. - Mi haszna lenne abból, ha segítene az öcsédnek? - Talán az igazságérzete nem engedi, hogy olyasmivel vádolják Balázst, amit nem is követett el. -Na persze... - Vagy pénzt akar. Egy korrupt zsaru, sajnos nem ritka az ilyen. - És nem szól előre, mennyit kér - kételkedett Jonathan. -Valami nincs rendben ezzel az egésszel. Jogilag semmi olyat nem követett el az öcséd, amiért elítélhetnék. Dragonics erőszakkal szedte ki belőle a kódodat, ő tört be, ő fogott fegyvert ránk, ő lopta el Pálos autóját, és még sorolhatnám a bűneit. - És ha Balázs hazudott, ha ő is ott volt a betörésnél? - Te inkább egy névtelen telefonálónak hinnél, mint a saját öcsédnek? A lány elgondolkodott. - Igazad van, Balázs nem vehetett részt a betörésben. De ezt az illető sem állította, csak annyit mondott, nem hisznek az ártatlanságában. Az egyik zsarunak felébredt a lelkiismerete, vagy csak keresni akar néhány ezer forintot, nem mindegy? De ha tud valamit, amivel kihúzhatjuk az öcsémet a pácból... - Szerintem viszont nem rendőr volt, csak annak akart látszani. Gyanítom, Dragonics áll az egész hátterében, tőrbe akar csalni titeket. Pontosan tudja, hogy azonnal ugrasz, ha Balázsról van szó... - Dragonics? Ugyan már... Egészen biztosan külföldön lapít valahol. - Én a helyedben nem lennék biztos ebben. Nem szívesen ijesztgetlek, de gondolj az üzenetére: ne hidd, hogy megúszod... Vera hallgatott egy darabig. - Ne feledd, pisztoly van nála... - emlékeztette Hunt a lányt. - Csak nem lő le a kikötőben, ez nem Amerika. - De kényszeríthet, hogy vele menj, és azt tedd, amit akar... - Én meg majd nem fogadok szót neki, mert tudom, hogy úgysem használná a fegyverét. - Nagyon nem tetszik ez nekem - ingatta fejét Hunt. - Nekem sem, de akár így van, akár úgy, elmegyek a találkozóra. Kötelességem mindent megtenni azért, hogy segítsek az öcsémnek. Hunt belátta, hogy nem tudja megváltoztatni a lány elhatározását, és ha belegondolt, ő sem cselekedne másképp Vera helyében. így a további győzködés helyett arra koncentrált, hogy az ő szabályai szerint irányítsák a játszmát. A találkozó előtti napon terepszemlét tartottak Siófokon. Alaposan feltérképezték a kikötő környékét, és arra a következtetésre jutottak, sokkal jobban járnak, ha biciklivel közelítik meg, mert könnyebben elmenekülhetnek, mint autóval. Másnap reggel elmentek a zamárdi kölcsönzőbe, és kiválasztottak maguknak két kevéssé lestrapált bringát, majd tettek egy jó nagy kört a parton, hogy belejöjjenek a kerekezésbe. Délben könnyű ebédet fogyasztottak a panzióhoz közeli étteremben, ezután a szobájukban még egyszer pontról pontra átbeszélték a tervet. Háromkor indultak útnak, kényelmesen haladtak a part közeli úton a város felé. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, bár lógott az eső lába, nem eredt el, viszont nem kellett szenvedniük a napsütéstől sem. Gyorsan fogytak a kilométerek, így Széplakon megengedhettek maguknak egy-egy pohár friss citromos limonádét, s a pihenő ellenére még így is jóval négy előtt érkeztek a kikötőhöz. Egy forgalmas palacsintázó előtti padhoz láncolták a bicikliket, és gyalogosan indultak bejárni a környéket.

Mivel a rossz idő miatt egész nap nem lehetett fürödni a tóban, a korai időpont ellenére az unatkozó nyaralók csapatostul árasztották el a Petőfi sétányt. Hunt az embereket figyelte, Dragonicsot kereste, mert szent meggyőződése volt, hogy az ő újabb mesterkedésének áldozatai lettek. - Nem kérdezte meg, hogy miről ismer fel - szólalt meg Vera. - Tessék? - kérdezte Hunt. Az orvossal mindketten találkoztak, ezért nem tudta elsőre hová tenni a lány felvetését. - Ha rendőr, honnan tudja, hogy nézek ki? - Láthatott, amikor benn voltunk a főhadnagynál a kihallgatáson. - Igaz. Akkor viszont mi is láthattuk. - Igen, csakhogy legalább húsz rendőrrel találkoztunk. Felismernéd például azt, aki a portán volt szolgálatban? - Fogalmam sincs, hogy nézett ki, nem figyeltem meg - mondta a lány, majd hozzátette: - Ezek szerint ő tudja, hogy én ki vagyok, de mi nem biztos, hogy felismerjük. Van egy ötletem, nehezítsük meg kicsit a dolgát! - javasolta, kézen fogta Jonathant, és egy divatárus bódéjához húzta. Hosszan válogatott a kendők között, majd kiválasztott egy virágmintásat, és a fejére tette. - Na milyen? - kérdezte. Huntnak tetszett, de Vera a saját szemével is meg akart győ ződni arról, hogy jól áll, ezért tükröt kért az eladótól. A kendő két végét átvetette a nyakán, vörös haját gondosan betűrte alá, majd megkötötte a tarkóján. Megigazgatta, és megállapította, hogy nem is rossz. Keresett hozzá egy olyan napszemüveget, amely a fél arcát eltakarta, és ezt is véleményeztette Hunttal. A férfinak ez a választás nem tetszett, de vélekedését nem osztotta meg a lánnyal, aki viszont elégedettnek tűnt a tükörben látottakkal, mert közölte az árussal, hogy mind-kettőt megveszi. Jonathan elővette farzsebéből a tárcáját, de Vera megállította: - Most te következel. Leakasztott egy fekete, Siófok feliratú baseballsapkát, és a férfi fejébe nyomta. Hunt tiltakozni akart, de végül belement a játékba. Kapott mellé egy klasszikus vonalú, de az árából ítélve nyilvánvalóan hamis Ray-Ban napszemüveget is. Vera mosolyogva tolta elé a tükröt. Az összhatás leírhatatlan volt: immár semmi sem emlékeztetett a New York Times magára mindig gondosan adó újságírójára, talán az anyja sem ismerte volna fel. A lány a hóna alá bújt, hogy mindketten egyszerre látsszanak a tükörben, és elnevette magát. - Bonnié és Clyde. - Siófoki kiadásban - kuncogott Jonathan is. A férfi fizetett, és egymást átkarolva andalogtak tovább. Az egyik teraszon ittak egy kávét, majd a parkolón keresztül sétáltak vissza a kikötő irányába: minden autóba bekukkantottak, nem várakozik-e benne valaki, de nem láttak semmi gyanúsat. A parton elengedték egymást, és alaposan körülnéztek, magányosan várakozó férfiakat kerestek. Éppen egy kirándulóhajó kötött ki, emberek özönlöttek róla, majd a parton állók rohamozták meg a keskeny pallót. Amikorra a hajón eloldották a köteleket, kiürült a kikötő környéke. Hunték visszamentek a biciklijükért, és az előre kinézett rejtekhelyre, a tér jobb oldalán ácsolt üres emelvény mögé tolták. Jonathan behúzódott a fák mögé, a lány pedig leült a közeli padra, és hátizsákjából elővette az Egri csillagokat. Az ölébe tette, mintha olvasna, de Hunt pontosan tudta, hogy szemüvege fölött az embereket figyeli. Az amerikai az órájára pillantott. Fél hat múlt néhány perccel. Türelmesen várakoztak. Háromnegyed hat előtt kövér férfi közelített Verához. Néhány lépéssel előtte megállt, és leplezetlenül bámulta a magányos lányt. Hunt ugrásra készen figyelt, hogy közbeavatkozhasson. A férfi tétován a padhoz ment. - Elnézést, hogy megszólítom, de nem a Lovassyba járt véletlenül gimnáziumba? - kérdezte bátortalanul. - Nem - mordult rá a lány barátságtalanul. -Ne haragudjon, biztos összetévesztettem valakivel - motyogta a fickó, és leforrázva indult a sétány felé. Családok sétáltak el a pad előtt a kikötőhöz, gyerekek szaladgáltak, de sem Dragonicshoz hasonló alak, sem más magá-v nyos férfi nem bukkant fel a színen.

Vera rendületlenül úgy tett, mintha olvasna, bár a figyelmesebb szemlélőnek feltűnt volna, hogy sohasem lapoz. Ujabb hajó érkezett, de miután megismétlődött az előbbi tülekedés a palló körül, újra kiürült a terecske. Két perc volt hátra hatig.

75. Budapest, Pasarét, 2007. augusztus 24. Nagyjából akkortájt, amikor Vera és Hunt Zamárdiból Siófokra indult, Dragonics széles mosollyal üdvözölte a megszeppent fiút a pasaréti lakásban: - Nem is örülsz a viszontlátásnak? - Ne bántson, kérem - hátrált Balázs a nappali felé. - Ugyan már, miért tenném? Csak beszélgetni akarok veled. Mi az, már hellyel sem kínálod az üzlettársadat? A fiú hallgatott. - Ha nem bánod, leülnék, mégse állva kéne megtárgyalni, hogyan szerezhetnénk vissza a gyémántot — mondta az orvos, és belevetette magát az egyik fotelba. - Maga nem utazott külföldre? - szólalt meg hosszú, ijedt csendet követően Balázs.

- A gyémánt nélkül? - A rendőrök úgy tudják... - Ugyan már, régi trükk. Leteszed a kocsid a bécsi repülőtéren, bérelsz egy másikat, és egy órán belül újra itthon vagy, a zsaruk meg azt hiszik, valahol messze sütteted a hasadat, mert nem akarsz hűvösre kerülni. De nem azért jöttem, hogy erről fecsegjek veled. Nem tudok arról, hogy felmondtuk volna a mi kis egyezségünket, vagyis még mindig társak vagyunk, és nekem támadt egy jó kis ötletem. - De én... - Hallgass meg előbb — torkolta le a férfi. — Tudom, hogy nem úgy sült el a mi kis kalandunk, ahogy terveztük, de borítsunk fátylat a múltra. -Maga átvert engem, hogy képzeli, hogy ezek után... — bátorodott fel Balázs. - No, no, lassan a testtel, fiacskám! Én itt úgy beszélek veled, mint üzlettárssal, de ha gondolod, tárgyalhatunk más hangnemben is - mondta fenyegetően Dragonics, és nadrágzsebéből elővette a revolverét. Wagneretek van? - tette hozzá cinikusan. - Nem tudok segíteni magának, a rendőrök... - Dehogynem tudsz. Alkut kötöttünk, nem emlékszel? - De maga... - Én? — csattant fel a férfi. — Én csak ügyeltem arra, hogy betartsd, amit megígértél. Hol a gyémánt? Megszerezted? Nem. Ki akartál hátrálni a sztoriból, ezért nekem kellett betörni helyetted. Majdnem elkaptak miattad. Ha nem hozod a nyakamra Pálost, már rég a miénk lenne a meteorit, és akkor valóban a hasunkat süttethetnénk, nem kellene még mindig itt fagyoskodnunk. Apropó, becsuknád az ablakot? Balázs nem mozdult, tehetetlen dühében legszívesebben az orvos torkának esett volna, de a fegyver látványa visszatartotta. Dragonics elkapta a tekintetét, és felvette a fotel karfájáról a pisztolyt. - Mondtam valamit! - szegezte a fiúra. Balázs felállt, és az ablakhoz hátrált. A férfi nem mozdult, de miután a fiú becsukta az ablakot, a revolverrel intett neki, hogy üljön vissza a helyére. - Nos, a tervem a következő. Most szépen velem jössz, beülünk a kocsiba, és meglátogatjuk a nővéredet Siófokon, aki a kikötőben vár minket. - Verát hagyja ki ebből!

- Ugyan miért? Nagyon is jó szolgálatot tehet nekünk. A második közös produkcióban az övé lesz a főszerep. - Azt már nem! - Dehogynem! Szóval a kikötő közelében leparkolunk, és te telefonon megkéred, hogy fáradjon az autóhoz. A látvány meggyőzi majd, hogy velünk tartson, ugyanis megkötözöm a kezed, és te nagyon riadt képet vágsz majd, mert rád szegezem a pisztolyt. Balázs közbe akart szólni, de Dragonics leintette. - Nyugi, megbízom benned, csak a kívánt hatás eléréséhez lesz minderre szükség. A nővéred beül a kocsiba, és irány Debrecen. Útközben majd ismertetem a terv többi részét, te pedig mindent megteszel, hogy elhitesd vele, mindent erőszak hatására tettél. A nővérkéd megszerzi a gyémántot, és én már húzok is el ebből az országból. Mindenki áldozatként tekint rátok, és borzasztóan fog sajnálni titeket. Egy-két hét múlva fogod magad, és utánam jössz Stuttgartba, hogy átvedd a részed. Nem, nem fogsz elárulni, mert vigyázni fogok a barátnődre, amíg megérkezel... — Ebben én nem veszek részt - keményítette meg magát a fiú. Félelme dühvé csomósodott: nem engedheti meg, hogy a nővérének vagy Zsuzskának baja essen, ők nem tehetnek semmiről. — Dehogynem veszel részt, fiacskám, dehogynem. Társak lettünk, együtt sírunk, együtt nevetünk. Illetve te egy kicsit többet sírsz, míg én zenét hallgatok. — Nem megyek sehová. — Ha hiszed, ha nem, erre én is gondoltam. Minek olyan messzire utazni, ha telefonon is iderendelhetnénk? A fejedhez szorítom a pisztolyt, persze csak a hitelesség kedvéért, és te elnyöszörgöd, hogy túszul ejtettelek. Igen ám, de akkor a firkász is a nyomában liheg majd, mi meg győzzük lerázni. Nem. Lemegyünk Siófokra a nővérkédért, a pasija meg ott marad. Na de gyerünk, nincs sok időnk. Utálok késni mondta az orvos, és a fiúra fogta a pisztolyt. — Hozd a holmid, indulunk! Balázs, hogy időt nyerjen, úgy tett, mintha szót fogadna, és a szobája felé indult. Elhatározta, hogy inkább meghal, de nem engedelmeskedik Dragonicsnak. A férfi szorosan a háta mögött követte, a fiú tarkóján érezte a leheletét. — Csak semmi trükk — figyelmeztette az orvos, és Balázs gerincéhez nyomta a pisztolyt. A fiú, hogy húzza az időt, a számítógéphez ment, mintha el akarná csomagolni. — Arra nem lesz semmi szükség - mondta Dragonics -, az enyém lent van a kocsiban. Balázs a kapcsológomb felé nyúlt, de a férfi félrelökte a kezét. — Mit tanulmányozol, fiacskám? — kérdezte, és olvasni kezdte a kijelzőn a szöveget. - Tihanyi apátság? Mi az, ilyen hamar témát váltottál? Amikor utoljára láttam ezt a gépet, még Hatvani után kutattál. Miért érdekel ez téged? -Semmi... Hunt kért meg, hogy küldjek nekik programajánlót - hebegte a fiú, mert hirtelen nem jutott eszébe jobb ötlet, és megpróbálta lecsapni a laptop tetejét. -Ugyan már, nekünk nincsenek titkaink egymás előtt... - lökte el Dragonics Balázst a számítógéptől. - Régen láttam már a leveleidet, nézzük csak! A képernyőn a nem sokkal korábban Huntnak írt üzenet tűnt fel, amelyben a fiú leírta, mit tudott meg a Referetivnij Zsurnaiban eldugott levelekből. Balázs végzetes lépésre szánta el magát, nekilendült, hogy lelökje az asztalról a laptopját, az orvos azonban észrevette a mozdulatot, és pisztolyával a gyomorszájára sújtott. A fiú összegörnyedt a fájdalomtól. - Soha semmiből nem tanulsz, fiacskám? - dünnyögte Dragonics, és nekiállt elolvasni az üzenetet. - Miért nem ezzel kezdted? így mindjárt más a leányzó fekvése. Még egy meteorit? Nagyszerű. Ideadnád azokat a leveleket? Balázs nem mozdult. - Mondtam valamit! - mordult rá az orvos. A fiú üres tekintettel tápászkodott fel a földről, és gépies mozdulatokkal vette elő a folyóiratban talált papírokat. - Ülj oda — mutatott Dragonics az íróasztallal szemben álló fotelra. - Ha megmozdulsz, beléd eresztek egy golyót.

Balázs némán engedelmeskedett. A férfi végigolvasta mind a négy szöveget. Csak az ébresztőóra egyhangú ketyegését lehetett hallani, és a papír surrogását, amikor az orvos lapozott. - Nagyszerű - ismételte meg, amikor jó negyedórával később végzett. - Akkor megint változik a terv. Kit érdekel ezek után Siófok? Ilyen hasznos információhoz jutsz, de te nem a társaddal osztod meg, hanem azzal a karót nyelt amerikaival. Említettem már, hogy gyűlölöm az árulást? - csattant fel. - Na most mit csináljak veled, fiacskám? Balázs hallgatott, tudta, mire megy ki a játék, nem akarta még jobban feldühíteni támadóját azzal, hogy rosszat szól. - Mert ha teszem fel, életben hagylak, amint kilépek innen, első dolgod lesz, hogy figyelmeztesd a firkászt. - Nem, megígérem... - Ugyan, annyi mindent ígértél már... - Esküszöm, nem szólok neki. - Sajnos nem hiszek neked. Hozz egy párnát, légy szíves! - Micsodát? - kérdezte a fiú értetlenül. - Egy párnát - mondta Dragonics vérfagyasztó tárgyilagossággal. A fiú ekkor értette meg, mire készül a férfi. - Kérem, ne! Vigyen inkább magával, most is én jöttem rá, hogy van még egy meteorit, segítek megtalálni. Dragonics az ajánlatot fontolgatta, amikor kulcs fordult a zárban, majd a következő pillanatban vastag pulóvert és csizmát viselő férfi és nő lépett be az ajtón. Az orvosnak csak annyi ideje maradt, hogy zsebre dugja a pisztolyt. -Nem is mondtad, hogy vendégeket vársz! - mondta a fiúnak. - Meglepetés! - kiáltotta a nő vidáman. - Megjöttünk! - kurjantott a férfi. Balázs a nő nyakába ugrott: - Anya! De jó, hogy itt vagytok! Dragonics tétova mozdulattal állt fel az asztaltól. Az ölelke-zőkre nézett, majd a borostás férfira. Keze a zsebe felé mozdult, de végül legyintett, és köszönés nélkül kisietett a lakásból. - Ki volt ez a modortalan fickó, kisfiam? - kérdezte döbbenten Gaál Imre.

76. Zamárdi, 2007. augusztus 24Hunt a szobájuk teraszán ült a hintaágyban, és bort kortyolgatott. Vera vastag takaróba burkolózva feküdt mellette, fejét a férfi ölébe hajtva aludt. A biciklizés és a találkozó miatt átélt izgalmak után visszatértek a panzióba, hogy vacsora előtt egy pohár itallal vezessék le a feszültséget, Verát azonban elnyomta az álom, Jonathan a gondolataiba merült. Az illető nem jött el a kikötőbe. Háromnegyed hétig vártak. Félkor Hunt elővette a telefonját, hogy felhívja lányt. Még ekkor sem akart mutatkozni, sem máshogy felhívni magára Vera figyelmét a fák mögül, de miután szembesült azzal, hogy a mobilja annak ellenére lemerült, hogy indulás előtt még elegendő töltést jelzett a készülék, kénytelen volt hangosan megszólítani a lányt. Vera profin viselkedett, úgy tett, mintha telefonálna, füléhez tette a mobilját, úgy sétált el az emelvényig, ahol már kiabálás nélkül is értették egymás szavát. - Meddig várjunk még? Talán észrevette, hogy nem vagyok egyedül? - Kizárt - felelte Jonathan, anélkül hogy előlépett volna a fatörzs mögül. - Talán csak azért volt ez az egész, hogy megtudja, hol tartózkodsz. Ha egészen pontosan akarok fogalmazni, hogy Dragonics megtudja, hol vagy. - Ha viszont mégis egy rendőr telefonált, Debrecenből érkezne, vagyis ennyi csúszás még belefér, hiszen át kellene utaznia az egész országon. Szerintem maradjunk még egy kicsit. Hunt kelletlenül ugyan, de beleegyezett. Bár nem hitt Vera verziójában, de nem akarta, hogy a lány később azt gondolja, elmulasztottak valami fontosat.

Vera visszaült a padra, és tovább várakozott. Néhány perc múlva egy részeg fickó tántorgott hozzá, mindenáron mellé akart ülni. A lány felállt, hogy átmenjen egy másik padra, de a férfi oda is követte. Hunt megelégelte a tolakodást, és elzavarta. Vera belátta, hogy ezek után nincs értelme tovább maradniuk. Telefoncsörgés zökkentette ki Huntot a merengésből. Óvatosan kicsusszant a lány feje alól, aki álmosan hunyorgott rá. -Aludj csak, mindjárt visszajövök - mondta az amerikai, és besietett a szobába. - Halló, tessék - vette fel a panzió telefonját. - Balázs. Végre elértelek. Hívtalak a mobilodon is, de ki van kapcsolva. Vera ott van a közeledben? Jonathan kinézett a teraszra, a lány időközben a fejére húzta a takarót. - Elaludt. Én már nem is vagyok elég jó neked? -Téged kereslek, jobb lenne, ha Vera nem tudna erről... - Most éppen hová készülsz betörni? - kérdezte Hunt nevetve. - Ez most nem vicc, Jonathan. Itt járt Dragonics. -Hol? - Nálunk, a lakásunkban. - Mikor, és mit akart? - Ügy fél hat körül mehetett el... - És miért csak most hívsz? Megint bántott?

- Mondtam, hogy kerestelek már, de ki voltál kapcsolva. Azután meg elmentünk apáékkal vacsorázni, ők nem tudnak semmit erről az egészről... - Mit akart tőled Dragonics? -Túszul ejteni, hogy ezzel kényszerítse Verát, lopja el neki a gyémántokat az Atomkiból. Azt mondta, Vera a siófoki kikötőben várja... - Várj csak - döbbent meg Hunt. - A nővéred életveszélyben volt, és te nem hívtad fel, hogy figyelmeztesd? Vera ugyanis ott volt a kikötőben... - Tudtam, mit csinálok. Téged próbáltalak hívni, de nem értelek el. Tudod, Vera milyen hisztit csap, ha meghallja Dragonics nevét. Ráadásul onnantól nem is volt veszélyben, hogy az a szemét olvasta az üzenetet, amit neked küldtem. Egyébként is ahhoz, hogy elrabolja, én kellettem volna, de itt hagyott. Őrült a pasas, de kiszámítható. Hidd el, volt alkalmam kiismerni. Addig nem nyugszik, míg meg nem szerzi a követ... -

Balázs, miket nem hordasz itt össze? Milyen kő, és milyen üzenet? Nem kaptad meg az e-mailem? Nem, be sem kapcsoltam a számítógépet, amióta visszajöttünk a kikötőből... Képzeld, rátaláltam még egy gyémántos meteoritra! Ha igaz, még mindig a tihanyi apátságban van. Van még egy lebkő? Ez biztos?

- Mindent leírtam a levélben, de sajnos most már Dragonics is tud róla... - A rendőrséget hívtad? - kérdezte Hunt. - Nem... Most már nem lesz gond, amíg Dragonics az újabb meteoritot keresi, az pedig napokig is eltarthat. A levelemből majd látni fogod, annyit tudunk csak, hogy befalazták valahová a tihanyi apátságban. Éppen ezért is akartam veled beszélni. Holnap lemegyek, és lenyúljuk előle. - Arról szó sem lehet, most azonnal értesítjük a rendőrséget. Ha elkapták, nem bánom, megkereshetjük a követ. - És mit mondasz a rendőröknek? Azt fogják kérdezni, hol van. Erre te? Valahol Tihanyban? Tudod, hányan nyaralnak ott ilyenkor? És a fickó nem hülye, hogy a saját nevén jelentkezzen be. Egyébként leborotválta a szakállát, és szemüveget visel, én is alig ismertem meg. Nem, ezzel nem mész semmire. Nekünk kell csapdába csalni, és utána átadjuk a rendőrségnek. - Nem, ebből ki kell maradnod, majd én mindent elintézek. Odaküldöm hozzátok a rendőröket arra az esetre, ha újra felbukkanna. - Kérlek, ne! Apáékat nem akarom belekeverni ebbe.

- Bármikor meggondolhatja magát, és felbukkanhat nálad. És akkor már nem lesz akkora szerencséd, hogy megúszd, ráadásul a szüléidet is veszélybe sodrod. Nem, Balázs, ez túl kockázatos lenne. A fiú nem válaszolt. - Ott vagy még? - kérdezte Hunt. - Igen. Oké, meggyőztél. Apáék úgyis örülnének, ha legalább én velük maradnék pár napig... Majd itthonról segítek neked. - Rendben - bólintott rá Jonathan. - De a lényegről még alig esett szó, mit szólsz, hogy megtaláltam az ördög kövét? Ez az 1407-es, kiirtott egy teljes falut! Olvasd el a levelet, aztán dumáljunk. Miután Hunt letette a telefont, bekapcsolta a számítógépét, de amikor meglátta, milyen hosszú Balázs üzenete, levette a mobilját a töltőről, bekapcsolta, és lesietett a Balaton-partra. A rendőrséget hívta.

77. Tihany, 2007. augusztus 24. Dragonics a Gaál családnál tett szerencsétlen látogatás után az öregasszony lakásába sietett, de útközben elintézett két telefont. Amint becsukta maga mögött az ajtót, kevert magának egy margaritát, ám mielőtt megitta volna, észbe kapott. Jókora út áll még előtte, nem kockáztathatja, hogy a szonda miatt bukjon le. Szomorú szívvel öntötte ki a koktélt a mosogatóba. Összepakolt néhány holmit, és várta, hogy látogatói megérkezzenek. A sminkmester jött először, vele gyorsan végzett. A fickó méretes bőrtáskájából parókákat szedett elő. Egykor keresett filmgyári szakember volt, de rákapott az italra, ezért idővel már nem hívták forgatásokra. Abból tengette életét, hogy alvilági figurákat változtatott át, akiknek égett a lábuk alatt a talaj, ám egyszer a maga kotyvasztotta hidrogén-peroxidba a kelleténél töményebb kénsavat kevert, így csúnyán megégette egy nehézfiú arcát és fejbőrét, valamint a saját kezét. Orvoshoz nem mehettek, így Dragonicsnál kötöttek ki. A bűnöző kilátásba helyezte a sminkesnek, hogy kivégzi, ha nem tudják meggyógyítani komolyabb következmények nélkül. Az orvos csodát tett, a fickó megmenekült. Dragonics művészies, hosszú, ősz parókát választott magának a kínálatból, hozzá hófehér álszakállat. A sminkes föl is rakta, és elmagyarázta, hogyan kell újra rögzíteni, ha elmozdulna. A következő látogatónak egy kicsit több időbe telt, míg kiszolgálta a doktort. Ő profi okirat-hamisító volt, jókora kofferban hozta magával a felszerelését. Akkor lett Dragonics páciense, amikor néhány éve megkéselték. Az orvos jogosítványt kért tőle, az új fizimiskájával készült képpel. - Akkor mondanám a nevet... - Várjon, doktor úr! Ha egy bizonyos névre kéri, akkor nem tudom most azonnal elkészíteni, kell egy kis idő, míg megbuherálom a nyilvántartást. Ugye nem akarja, hogy egy közúti ellenőrzésen kiszúrják? - Nem, valóban nem. - Akkor lássuk csak - vett elő a hamisító egy paksaméta plasztiklapocskát, és villámgyorsan pörgette, mint egy pakli kártyát. - A fénykép nem számít, olyan rossz minőségűek a fotók, amiket az okmányirodákban csinálnak, hogy mire rányomtatják, Sylvester Stallone is Woody Allennek látszik. Hopp, nézzük csak ezt! Kiss Sándor, ötvennégy éves. Mit szól hozzá? - mutatta a jogosítványt Dragonicsnak. -Jó lesz! - Akkor most csinálok egy képet - a férfi egy digitális fény-képezőt halászott elő a kofferből -, azután bindzsizek egy kicsit rajta, és már viheti is. - Ezek igaziak? - Természetesen. - És ha bejelentették azóta, hogy ellopták? - Ellopni? Hová gondol? Mindet megvettük. Pénzt adtunk érte, nem is keveset. Ha a tag ugrál, hát csúnyán megüti a bokáját. De ilyen még nem fordult elő - tette hozzá megnyugtatásképpen a hamisító. Lefényképezte, majd a magával hozott készülék segítségével átmontírozta a képet.

- Meg is vagyunk - azzal átnyújtotta az igazolványt. Dragonics tüzetesen megnézte, és elégedetten állapította meg, hogy nem tűnik hamisítványnak. A fickó villámgyorsan összepakolta a készletét, és az ajtó felé indult. - Akkor most kvittek vagyunk - jelentette ki, és távozott. Az orvos felkapta a táskáját, és lesietett az utcára. Beült a fehér Opelba, ami még mindig az anyja nevén volt, de mivel rendesen fizette a biztosítást és az adót, úgy gondolta, ez nem okozhat gondot. A biztonság kedvéért az összes létező szabályt betartva haladt az M7-es felé. Azon morfondírozott, nem adta-e föl túl korán a túszejtés tervét. Azóta már Debrecen felé tartanának, és legkésőbb másnap reggelre nála lehetne a gyémántos lebkő, ráadásul mindjárt kettő. így meg napokat elfecsérelhet a kereséssel az apátságban, miközben nyakában liheg a rendőrség. Azért is átkozta magát, amiért kifecsegte a debreceni akció részleteit a kölyöknek, így már akkor sem valósíthatja meg, ha a balatoni kaland valamiért kudarcba fullad. Felidézte a jelenetet, amikor a fiú rájött, hogy végezni akar vele. Még most sem tudta, megtette volna-e, ha nem állítanak be a szülők. A srácban ott rejtőzött az a fajta keménység, amelyet a nagyanyja tőle kívánt. Felajánlotta, hogy segít megtalálni a metoritot, és Dragonics elhitte, hogy komolyan is gondolta. Stockholmszindrómáról olvasott már, de arról nem ^ tudott, elnevezte-e valaki a fordítottját, vagyis azt, amikor a túszejtő kedveli meg áldozatát. Fiatalabb kori önmagát látta a fiúban, aki ha a fejébe vesz valamit, hajlandó a kőbe vésett szabályokat is áthágni, csak hogy elérje, amit akar. Dragonics úgy gondolt magára, mint aki már eggyel magasabb szintre lépett, és másokat is fel tudna áldozni a célért, de a kölyök most megingatta ebben a hitében. Kíváncsi lett volna, a nagyanyja S ezt gyengeségnek ítélné-e. A balatoni úton a péntek esti forgalom messze elmaradt a szokásostól, nyilván azért, mert sokan eleve lent maradtak az ünnep után, a rossz idő pedig nem csábította vissza a tóhoz azokat, akik felutaztak. Fél tizenkettőkor kanyarodott a Tihanyi-félszigetre, a falu központjába igyekezett, az apátsághoz minél közelebb akart szobát kivenni. A Kolostor Panziót minden szempontból megfelelőnek találta. Az előtérben nem tartózkodott senki, Dragonics rátenyerelt a recepciós pult csengőjére. Kisvártatva csinos fiatal lány sietett elő. - Mit óhajt? - Szobát szeretnék egy főre. - Kétágyassal tudok szolgálni, ezzel is csak azért, mert a hideg miatt lemondták. Megmutassam? - Nem szükséges, kiveszem. - Mennyi időt szándékozik nálunk tölteni? - Nem tudom pontosan, egy-két napot biztosan.

- Szerdáig üres a szoba, de azt hiszem, meg tudjuk oldani, ha tovább szeretne maradni. - Köszönöm - mosolygott a lányra, aki elé tolt egy bejelentőlapot. Hajszál híján a saját nevére töltötte ki, de idejében észbe kapott, hogy igazolványa szerint Kiss Sándornak hívják. Ösztönösen odabiggyesztette a dr. rövidítést, de nem bánta, mert úgy gondolta, attól még, hogy megfosztották a kamarai tagságtól, az orvos élete végéig orvos marad. Lerázta a recepcióst, amikor az el akarta magyarázni, mit hol talál, és sietett elfoglalni a szobáját, hogy mielőbb csatlakozhasson az internetre, és kiderítse, hogyan foghat másnap a meteorit kereséséhez.

78. Zamárdi, 2007. augusztus 25. Hunt bágyadt napsütésre és beszélgetés hangjaira ébredt. Egyelőre nem tűnt úgy, hogy visszatér a kánikula, csípős levegő áradt be a teraszajtón, de legalább az összefüggő felhőtakaró felszakadozott kissé. Vera fürdőköpenybe burkolózva, maga alá húzott lábakkal üldögélt a hintaágyon, és telefonon beszélt valakivel. Nem

tűnt idegesnek, ez megnyugtatta az amerikait. Nyújtózott egyet, és lehunyta szemét, hátha visz-szasüpped az álomba, amelyet már nem tudott volna felidézni, de határozottan kellemes érzést keltett benne. Néhány perc múlva a lány becsusszant mellé a takaró alá, és arcát simogatva ébresztgetni kezdte. -Jó reggelt, hétalvó, hasadra süt a nap! - suttogta a fülébe. - Könnyű annak, aki már a holdsugarak idején kialudta magát - mosolygott Hunt. Előző este csak annyi időre sikerült életet lehelnie Verába, míg a teraszról bekísérte az ágyba, ezért Balázs hívásáról sem tudott beszámolni neki. -Teljesen kész vagyok a tegnapi biciklizéstől, mindenem fáj. Te hogy vagy? - Jól, köszönöm - ölelte át a lányt a férfi. - Aú! - szisszent fel Vera. - El nem tudom képzelni, hogy én ma ismét felüljek a biciklire... - Nem is kell - ásított Hunt -, majd megkérjük az alattunk lakó srácokat, hogy vigyék vissza a kölcsönzőbe. Szerintem odalesznek az örömtől, ha megtudják, hogy este hatig béreltük. Jonathan még nem akarta megosztani a lánnyal, hogy a pihenésnek immár vége. - Kieffer Dóra hívott az Atomkiból - mondta Vera -, nem találkoztál vele, mert szabadságon volt. Ö vezeti a meteoritok vizsgálatát. Mire jutottak? - ült fel az újságíró. Röntgen-gerjesztett fotoelektron-spektroszkópiával kimutatták egy idegen komponens elektronszerkezetének anomális struktúráját. Jonathan felvonta szemöldökét. Ja, bocs - nevette el magát a lány -, olyan régen dolgozunk már együtt ezen az ügyön, hogy azt hittem, kollégák vagyunk. - Szóval kiderült, hogy a kristályban levő anyag egy új, eddig ismeretlen, 120-as rendszámú elem, amelyet a munkatársaim ideiglenesen miazmának neveztek el. A szupernehéz elemek közé tartozik, amelyek természetes körülmények között nem fordulnak elő a Földön, mert nagyon gyorsan elbomlanak. Viszont régóta sejtik, hogy vannak hosszú életű szupernehéz elemek is az úgynevezett stabilitási szigetén. A miazmaatomo-kat fogva tartó, a gyémánt erezetének tűnő nanocsövek fala méhsejtszerűen rendeződő szénatomokból áll, a csövek átmérője néhány atomnyi, de nagyon hosszúak, s a legtöbbször nem is egyenesek, hanem girbegurbák. A fullerénekhez hasonlóan képesek idegen atomokat magukba zárni. De míg azokba csak néhány atom fér be, addig a nanocsőben hosszú idegenatomfonalak vagy láncok is rejtőzhetnek. A mi esetünkben például miazmaatomok. Ezek, amíg bent vannak, nem ártalmasak. Ha azonban a nanocsövek megsérülnek vagy kinyílnak, a miazmaatomok százhúsz elektronjuk jelentős részét hátrahagyva azonnal kiszabadulnak. Az így kikerülő, erősen elektronhiányos atomok arra törekszenek, hogy környezetükből pótolják az elektronokat. Élő szervezettel találkozva ez az elektronbefogás ionizáló fotonsugárzást kelt. Már egyetlen miazmaatom újraépülése is több száz nagy energiájú, roncsoló hatású fotont generál. E fotonok az élő szöveteket pillanatok alatt károsítják, és már kis dózis esetén is halált okoznak. Az Atomki tudósai most azt tervezik, hogy az eredmények publikálása után a miaz-mát bevezettetik a periódusos rendszerbe - fejezte be a lány az összefoglalót, majd hozzátette: - Javasolni fogom, hogy huntonit legyen a végső neve. - Kösz, mindig is arra vágytam, hogy halálos mérget kereszteljenek el rólam - mondta Hunt. Viccnek szánta, de szavaiból kiérződött a keserűség, és ezt Vera is észrevette. - Most meg mi bajod? - Ezek szerint nemcsak a hatalmas drágakő, de egy tömegpusztító fegyver után is vágyódik az, aki meg akarja szerezni - állapította meg Jonathan. - Ez meg miről jutott az eszedbe? Nem hozzák nyilvánosságra sem a gyémántot, sem a benne rejlő miazma mennyiségét. - Sajnos van, aki enélkül is tud a drágakőről... - Dragonics? - Igen. O csalt a kikötőbe. - Honnan veszed? -Tegnap, miután elaludtál, felhívott az öcséd. - És ezt csak most mondod? - Nem akartalak felébreszteni...

- És ő honnan tudja? - Tegnap meglátogatta. - Úristen! Mi történt? - Túszul akarta ejteni, hogy ezzel kényszerítsen téged az Atomkiban tárolt meteoritok elrablására... - Micsoda? - kerekedett el Vera szeme. - Azonnal hívom a rendőrséget - jelentette ki, és már indult a telefonért. - Maradj, már megtettem tegnap este. f És? - Azt mondták, fokozzák az ellenőrzést... Erre Hunt valóban kapott ígéretet, amikor éjszaka felhívta őket, bár az ügyeletes lelkesedése lohadni látszott, amikor kiderült, hogy nem gyilkosság miatt körözik az illetőt... - Hol van most Balázs? - Valószínűleg otthon a szüléiddel. - Megjöttek apáék? És Dragonics? - Minden bizonnyal Tihanyban... - Jonathan, én már semmit sem értek, ne csináld ezt velem. Muszáj szavanként kihúzni belőled, mi a fene történik itt? Hunt összefoglalta röviden, amit Balázstól megtudott, csak az események időpontján változtatott annyit, hogy ne tűnjön fel a lánynak, bár az öccse időben figyelmeztethette volna őket arra, hogy Dragonics a Balatonhoz tart, mégsem tette. - Ezek szerint hajszál híján elkapott... - Ez azért túlzás, ahhoz nekem is lett volna egy-két szavam. - És mi van Tihannyal? Miért pont oda ment? - Az öcséd bámulatos ügyességgel megtalálta azt az információt, amelyre Szalay a tíz napja lezuhanó meteorit kapcsán utalt. Egy Hermann Péter nevű régész felfedezte, hogy a hatszáz évvel ezelőtti meteorit elpusztított egy Koromszó nevű falut a Mecsekben. Az ördög kövét, ahogyan a bencések elnevezték, magukkal vitték a pécsváradi monostorba. A régész kiderítette, hogy a XVI. században a szerzetesek továbbköltöztették a meteoritot, amely végül a tihanyi apátságba került. Meglehetősen szövevényes történet, majd elmesélem, a lényeg az, hogy még most is ott lehet befalazva. - Vagyis összekapjuk magunkat, és indulunk Tihanyba, hogy megakadályozzuk Dragonics újabb mesterkedését - ugrott fel a lány az ágyról. - Úgy vélem, okosabb lenne, ha egyedül mennék, azok után, amit veletek tervezett... - Nem, Jonathan, ez már személyes ügy, sokkal inkább nekem, mint neked. - Éppen ezért veszélyes... - Nem vagyok hajlandó tétlenül várni, hogy elkapjon engem vagy az öcsémet. Tennem kell valamit, különben megbolondulok. Meg aztán neked is jól jönne a segítség. - Innen is segíthetnél. Dragonics engem csak egyszer látott Lehoczky irodájában, akkor is egészen mással volt elfoglalva, téged viszont jól ismer. Nem kockáztathatunk. - Márpedig én akkor is Tihanyba megyek - jelentette ki a lány. - Egyébként emlékszel, mit mondtak a rendőrök? Kell egy szakember, aki felügyeli a meteoritot, ha megtaláljuk. Hunt belátta, hogy nincs értelme tovább ellenkezni, Vera úgysem változtatja meg az elhatározását. Ha különválnak, sokkal több bajt okozhat, mint ha hagyja, hogy segítsen. - Rendben, de egy feltétellel: ha úgy ítélem meg, hogy veszélyes a helyzet, minden márpedig és akkor is nélkül — utánozta a lányt az amerikai - háttérbe húzódsz. Vera fontolóra vette az ajánlatot. — Nekem is van egy feltételem: ezt csak akkor parancsolod - mímelte Hunt hanghordozását -, ha tényleg veszélybe kerülnék. Kézfogással pecsételték meg az alkut, amelyet azután szenvedélyes csókkal is megerősítettek.

79. Tihany, 2007. augusztus 25. A^komp felső fedélzetéről nézték a haragos Balatont. Bár az eső nem esett, újra befelhősödött az ég és feltámadt a szél. Vera felkötötte a Siófokon vásárolt kendőt, és Jonathanhez bújt. A révnél hosszú sorban kígyóztak az autók. A forgalomirányító azt mondta, a délelőtti csúcs hamarosan véget ér, ezért Hunték úgy döntöttek, nem araszolgatnak az átkelésre várók között, inkább félreállnak, és tekintettel a kihagyott reggelire, korán megebédelnek, hogy Tihanyban erre már ne kelljen időt vesztegetniük. Amikor az amerikai meglátta az egymás mellett sorakozó pecsenyesütőket, azt javasolta, inkább próbálkozzanak a túlparton, de Vera megígérte, hogy nem csalódik, ha hallgat rá. Balatoni fogast rendelt, várni kellett rá, de megérte. A hal tökéletesen átsült, mégsem száradt ki, húsa lágyan omlott szét, kellemes diós utó ízt hagyva a szájban. Megérdemelt volna valami rafináltabb köretet, de végső soron a vastag, puha karéj parasztkenyér sem bizonyult rossz választásnak. Mire végeztek, valóban jóval rövidebb lett a kocsisor, a második kompra fel is fértek. Vera nosztalgiázva mutatott egy ajándékboltra, ahol egykor csak dollárért lehetett vásárolni. - Kicsi koromban apa mindig hozott haza a nyugati útjairól egy marék aprót, és itt vett nekünk képregényes rágót meg Toblerone csokit, ami igen nagy kincsnek számított akkoriban. Hunt ezt nem pontosan értette, de mivel éppen felnyitották a sorompót, a behajózás kötötte le a figyelmét, és nem kérdezősködött. A fedélzeten Vera az öccse üzenetéről faggatta Jonathant. Az újságíró elmesélte, hogy Szalay Sándor a Mecsekben találkozott Hermann Péterrel, amikor uránérc után kutatott a negyvenes évek végén. A régész négy levelet írt a profesz-szornak, amelyekből kiderült, hogy a magfizikus megkérte Hermannt, ha bármit is talál az ördög kövének nevezett meteoritról, ne publikálja, nehogy illetéktelen kezekbe jusson az esetleg előkerülő kristályban rejlő méreg. - Honnan tudta Szalay, hogy az utrechtihez hasonló gyémántos lebkőre akadt a régész? - Hermann a Mecsekben, a tábortűznél mesélte, hogy a XV. század elején valószínűleg meteorit pusztított el egy Koromszó nevű falut. A régész a korabeli iratok alapján tudni vélte, hogy nem a tűz, hanem a meteoritban levő méreg ölte meg a falu lakosait. Szalay beavatta Hermannt a debreceni lebkövek titkába, cserébe hallgatást kért. A régész fáradhatatlanul kutatott tovább, és erről az említett levelekben számolt be a profnak. Úgy tűnik, tartotta a szavát, és nem közölte senki mással az eredményeket, ezért nem találtuk eddig semmi nyomát az 1407. augusztus 6-án becsapódó meteoritnak. - Várjál csak, hiszen nem stimmel a dátum - jegyezte meg Vera. - De, utánanéztem. Akkor még a julián naptárt használták, csak a XV. század végén korrigálták úgy, hogy egyszerűen átugrottak néhány napot. Visszatérve Hermann kutatásaira, aprólékos munkával megtalálta annak a bencés szerzetesnek az emlékiratait, aki Pécsváradról Pannonhalmára indult a meteorittal. - De hogyan került Tihanyba? - Kalandos történet, a régész nem fárasztotta Szalayt a részletekkel, csak annyit írt meg neki, hogy a szerzetes több évig bolyongott a három részre szakadt Magyarországon, fogságba esett, megbetegedett, eladták a törököknek, de hihetetlen szerencsével mindig el tudta rejteni a meteoritot, mielőtt bajba került. Végül Tihanyba jutott, ahol addigra megszűnt a kolostori élet, végvárként működött, amelyet a törökök sohasem vettek be. - Érdemes lenne megszerezni ezt az emlékiratot - jegyezte meg Vera. J,- El is határoztam, ha megtaláltuk a meteoritot, nekilátok felkutatni. A szerzetes Tihanyban beállt vitéznek, de előtte az altemplomba rejtette a követ. Az évszázadok során a régi kolostorépület teljesen elpusztult, de az altemplom viszonylag épség-' ben vészelte át a történelem viharait, így reménykedhetünk abban, hogy a meteorit még mindig ott lapul valahol. - Akkor először is meg kell bizonyosodnunk, hogy tényleg ott van-e... - És meggátolnunk Dragonicsot, hogy ellopja, mert egészen biztosan ezt tervezi.

A komp kikötéshez készülődött, visszasiettek a kocsijukba, s lassan legurultak a hajóról. Néhány perces autózás után elérték a falut. Leparkoltak, és gyalog indultak az apátsághoz. Hunt kérésére Vera magán hagyta a vörös fürtjeit takaró kendőt. Egyszerű turistaként váltottak jegyet, az amerikai nem vette elő nemzetközi sajtóigazolványát. A templomon átsiettek, csupán addig álltak meg a bejáratnál, amíg Jonathan szemügyre vette a biztonsági berendezéseket. Azokat a gyenge pontokat kereste, ahol Dragonics megkísérelheti a behatolást. A kriptában alaposan körülnéztek. Mintha ezer évet léptek volna vissza, a vaskos boltíves falak és zömök oszlopok között megállt az idő. Vera hosszan tanulmányozta a híres alapítólevél másolatát, ezalatt Hunt többször is körbejárta a helyiséget. Kamerákat nem látott, ezért azon ritka pillanatokban, amikor éppen nem tartózkodott senki a közelében, végigkopogtatta a falakat. Már majdnem körbeért, amikor az egyik oszlopon kerek bemélyedéseket vett észre. Leginkább ágyúgolyó ütötte lyuknak tűntek. Jonathan közelebbről szemügyre vette őket. Aligha ágyúzhattak idelent. Talán egykor elrejtettek bennük valamit, amit később kibontottak? Vagy találomra vésték ki, mert kerestek valamit? Ha ezt tették is, nem mostanában, a törések éle rég lekopott, kifényesedett, akár az oszlop többi része. Hangos csoport özönlött le a lépcsőn a szentélyből. Az amerikai az oltárhoz sétált, onnan nézte, hol érdemes kopogtatással próbálkoznia. Ekkor vett észre a sír melletti oszlopon, két kő között egy különös rést. Alig várta, hogy a csoport befejezze a látogatást. Amikor az utolsó turista is távozott, megmutatta Verának a felfedezését. Hunt keze nem fért a résbe, a lányé azonban csuklóig becsusszant. - Próbáld meg kitapintani, van-e fedőkő, vagy tömör faragványokat raktak egymásra - javasolta Hunt. Vera kotorászott egy kicsit a résben, majd tenyérrel fölfelé is próbálkozott. - Mintha üreges lenne a belseje, de az is lehet, hogy csak a repedés folytatódik belül. Nem tudom eldönteni rázta meg fejét a lány. - Jó lenne egy drótdarab, vagy valami hasonló - tette hozzá, de ilyesmit nem hoztak magukkal. Újabb csoport özönlött le a kriptába. - Szerszám nélkül semmire sem megyünk - jelentette ki Vera. Amikor szabaddá vált a lépcső, elhagyták a kriptát. A múzeum felé menet nagy csapat hangos külföldibe botlottak. Egyikük profilja ismerősnek tűnt Huntnak, ezért megpróbálta alaposabb szemügyre venni, de a hosszú, ősz hajú férfi éppen elfordult. Az amerikai követte tekintetével, ekkor jött rá, miért pont ezt az alakot szúrta ki a vidám csoportból: fürge mozgása alapján legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott, mint ahogy kinézett. - Maradj itt - mondta Jonathan Verának. - Láttam egy gyanús fickót, megpróbálok feltűnés nélkül közelebb kerülni hozzá. Előresietett, de a hófehér hajkorona időközben eltűnt. Nem törődve a rosszalló pillantásokkal, befurakodott a turisták közé. Néhány lépés után újra meglátta a férfit, amint a falakat kémleli. Dragonics?! - Hunt nem tudta eldönteni, megpróbált még közelebb húzódni hozzá. Ekkor azonban a múzeumból népes társaság vágott be elé, és mire megelőzte őket, az ősz ember jóval előrébb járt már. Jonathan a látogatókat kerülgetve igyekezett újra megközelíteni a fickót. Amikor megpillantotta, egy idős asszony tipegett mellette, a férfi széles gesztusokkal magyarázott valamit. Hunt megszaporázta lépteit, ám amikor már csak két méter választotta el őket egymástól, megtorpant. Az öreg franciául beszélt. Az asszonnyal együtt már nem is tűnt fiatalabbnak a koránál, inkább csak olyannak, aki hatvan felett is ad arra, hogy megőrizze kondícióját. Hunt visszasietett Verához, aki ezúttal szót fogadott, és a megbeszélt helyen várta. - Mi történt? - kérdezte izgatottan. - Egy pillanatig úgy tűnt, Dragonics vegyült a francia turisták közé. De nem ő volt, csak távolról emlékeztetett rá egy kicsit. - En is mindenkiben őt látom - jegyezte meg a lány. - Most hogyan tovább ? - Körül kellene nézni a faluban, meggyőződésem, hogy itt van valahol, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy megszerezze a követ. Kérdezősködhetnénk a hotelekben, panziókban...

- Én jobbat tudok - mondta a lány. - Ne felejtsd el, körözi a rendőrség, egyáltalán nem biztos, hogy olyan helyen próbálkozik, ahová be kell jelentkezni. Könnyen lehet, hogy valami magánszálláson húzza meg magát. Nyáron sokan élnek abból a Balatonnál, hogy kiadják a házukat, és ők nem foglalkoznak azzal, hogy ki a vendég, amíg fizet. - De hát ezeket még nehezebb lenne végigjárni... - Nem is erre gondoltam. Használjuk ki, hogy körözik. Mi lenne például, ha bekopogtatnánk a múzeum igazgatójához - mutatott az apátság bejáratára lány -, és figyelmeztetnénk, hogy Dragonics betörésre készül? - Nem rossz ötlet. A kőről azonban nem beszélhetünk. - Nem is fogunk. Gyere - nyújtotta kezét a lány, és már sietettek is vissza a folyosóra. Némi kérdezősködés után bekopogtak az igazgató ajtaján. Virágos szoknyát és fehér blúzt viselő, kissé molett nő fogadta őket. Nem igazán jött lázba a bejelentésüktől, hogy tudomásuk szerint egy körözött bűnöző betörést tervez az apátságba, de amikor Hunt elárulta, hogy a New York Times riportere, a nő kelletlenül ugyan, de bekísérte őket az igazgatóhoz. A bajuszos, pirospozsgás képű férfi sem vette komolyan a figyelmeztetésüket. - Ide betörni? Ugyan már! - torkolta le őket. - A legmodernebb riasztóberendezéssel szereltük fel az apátságot. Ha bárki próbálkozna, pillanatokon belül a rendőrség fogdájában találná magát. - Az altemplomban sem kamerákat, sem riasztót nem láttam... - Mert ott nincs is semmi, amit elvihetnének. - Az illető meg van győződve arról, hogy az általa keresett tárgy az altemplomban van. - Ugyan már! Többször is átalakították, a padlózatát felbontották, felásták, a vakolatot leverték: nekem elhiteti, ha bármi érték volt is ott egykor, már rég elvitték. Meg aztán ^ a betörőnek el kéne jutnia az altemplomig, nem gondolja?