Philip Zimbardo - A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás (részletek) A Lucifer-hatásban arra teszek kísérletet, hogy megértsük, milyen folyamatok mennek végbe, amikor hétköznapi „jó emberek” rossz vagy gonosz dolgokat cselekszenek. Mi viszi rossz útra az embert? – ezt az alapvető kérdést fogjuk megvizsgálni. Nem hagyatkozunk a vallás hagyományos kettősségére, a jó és a gonosz, az egészséges természet és a rontó nevelés ellentétére, ehelyett valós emberekkel foglalkozunk, akik végzik a napi teendőjüket, ellátják a munkájukat, túlélik az emberi természet nem ritkán zajos küzdőterében a tűzpróbákat. Célunk az, hogy megértsük jellemük erőteljes szituációs hatásokra bekövetkező átalakulásának természetét. Kezdjük a gonosz meghatározásával! Lélektani megalapozottságú definícióm egyszerű: Gonoszt tesz, aki ártatlan emberekkel szándékosan úgy viselkedik, hogy azzal árt nekik, méltánytalanságot követ el velük szemben, lealacsonyítja, dehumanizálja vagy elpusztítja őket, illetve ha tekintélyével és a rendszerből fakadó hatalmával bíztatást vagy felhatalmazást ad másoknak arra, hogy a nevében így járjanak el. Ahogyan barátom és mentorom, Irving Sarnoff megfogalmazta: „Gonoszt tesz, aki tudásánál rosszabbul cselekszik.” Mi mozgatja az emberi viselkedést? Mi határozza meg az emberi gondolkodást és cselekvést? Mi az, ami miatt egyesek erkölcsös, tisztességes életet élnek, míg mások látszólag könnyen az erkölcstelenség és bűn útjára tévednek? Vajon az, amit az emberi természetről gondolunk, mennyiben épül a feltevésre, hogy a felfelé haladó, jó úton és a lefelé vezető, rossz úton belső meghatározók vezérelnek bennünket? Vajon kellőképpen figyelembe vesszük-e a gondolatainkat, érzéseinket és tetteinket befolyásoló külső meghatározókat? Milyen mértékben vagyunk a helyzet, a pillanat vagy a tömeg hatására cselekvő lények? És vajon van-e olyan cselekedet, amelynek megtételére minden kétséget kizáróan mi magunk soha nem kényszerülhetünk? A különlegesség illúzióját teremtve meg magunknak, többnyire önközpontú torzítások mögé bújunk. A magunk köré vont énvédő páncél mögött azt képzeljük, tisztességünk bárhogyan próbára tehető, mi átlagon felül helyt fogunk állni. Mivel személy szerinti kikezdhetetlenségünkről meg vagyunk győződve, túl gyakran tekintünk a csillagokra, noha nem ártana néha a lábunk elé néznünk, és észrevennünk, mennyire csúszós a lejtő, amelyen járunk. Az egyéni útkeresést előtérbe helyező társadalmakra – például az európai és amerikai kultúrára – sokkal jellemzőbb az önközpontú torzítás, mint Ázsia, Afrika vagy a Közel-Kelet inkább kollektivista jellegű társadalmaira. A jó és a gonosz közös vizsgálata közben olvasóimat arra kérem, hogy folyamatosan reflektáljanak három kérdésre: Valójában mennyire ismerjük jól önmagunkat, erősségeinket és gyenge pontjainkat? Honnan ered önismeretünk: abból, hogy tudjuk, hogyan viselkedünk számunkra ismerős helyzetekben, vagy abból, hogy tudjuk, hogyan viselkedünk bevett szokásainkat próbára tevő, teljesen új környezetben? Ugyanezt a nyomvonalat követve, valójában mennyire ismerjük jól a velünk napi kapcsolatban álló embereket: családunkat, barátainkat, munkatársainkat, szerelmünket? Könyvem egyik tézise szerint önismeretünk többnyire behatárolt tapasztalatok alapján, szabályok, törvények, elvek és korlátok által meghatározott, számunkra ismerős helyzetekben alakul ki. Iskolába járunk, dolgozunk, nyaralunk, szórakozunk, befizetjük a csekkeket és az adókat – így van rendjén. De mi történik akkor, ha teljesen új, ismeretlen környezetben találjuk magunkat, ahol a régi rutin nincs hasznunkra? Például munkahelyet változtatunk, először randevúzunk valakivel, akivel internetes társkereső oldalon ismerkedtünk meg, szektatagok leszünk, rendőrségi őrizetbe kerülünk, belépünk a hadseregbe, kísérleti alanynak jelentkezünk. Régi énünk nem feltétlenül a szokásos módon működik, ha az alapszabályok megváltoznak. Közös utunk során a gonosz legkülönfélébb megnyilvánulásaival találkozunk. Kérem, ne mulasszák el feltenni a kérdést: Vajon én is?

* A stanfordi börtönkísérlet és sok más társadalomtudományi kutatás olyan üzenetet hordoz, melyet nem szívesen veszünk tudomásul: többnyire mi magunk is jelentős személyiségátalakuláson esünk át, ha a küzdőtéren találjuk magunkat, ahol a társas erők kíméletlen tűzpróbáját kell kiállnunk. A küzdőtéren kívül szépen elképzeljük, mit tennénk, ám ennek semmi köze nincs ahhoz, amivé lehetünk, és amire képessé válhatunk, ha odakerülünk. A stanfordi börtönkísérlet félreérthetetlenül tudatja velünk, emberekkel, ideje leszámolnunk a túlzottan leegyszerűsített képzettel, miszerint a rossz helyzetek jó énünk segítségével legyűrhetők. A különféle helyzetekben ható negatív erőket a legjobb esetben is csak elkerülni, hárítani, esetleg kissé megváltoztatni vagyunk képesek, ha tisztában vagyunk potenciális „fertőző” hatásukkal, amelyre hasonló helyzetben mások fogékonynak bizonyultak. Nem árt, ha magunkévá tesszük a római vígjátékíró Terentius felismerését: „Semmi sem idegen tőlem, ami emberi.” * Amire ember valaha képes volt, legyen az bármilyen borzalom, a körülményektől függően mi magunk is képesek vagyunk rá. Ez a tudás nem menti a gonoszságot, hanem demokratizálja, a felelősséget a hétköznapi emberek közt osztja meg, nem hárítja kizárólag deviáns személyekre vagy zsarnokokra – őrájuk, de nem miránk. * A többségi döntések általában anélkül születnek meg, hogy a csoport tagjai szisztematikusan és kritikusan átgondolnák őket. A csoport véleményformáló normatív ereje miatt a tagok a dolgok átgondolása nélkül igazodnak a döntésekhez, gyakran fenntartások nélkül elfogadják őket. A kitartó kisebbség arra készteti a többieket, hogy a releváns információt alaposabban végiggondolják. Kutatásokkal bizonyítható, hogy a csoportban hozott döntések átgondoltabbak és ötletesebbek, ha a csoporton belül egy kisebbség eltérő álláspontot képvisel. Ha a kisebbség a maga oldalára tudja állítani az embereket, amikor nincs igaza, akkor a kisebbség nem esélytelen, ha igaz ügyet szolgál. A társadalomban a többség általában a status quo védelmezője, míg az újításra, változásra való késztetés a kisebbségtől vagy egyénektől érkezik, akik vagy elégedetlenek az aktuális rendszerrel, vagy meglátják az aktuális problémák megoldásának új, kreatív alternatíváját. * Talán még emlékeznek rá, Stanley Milgram azért fogott kísérletébe, mert meg akarta érteni, hogyan vállalhatott részt sok „jó” német több millió zsidó brutális meggyilkolásában. Nem a német nemzeti jellem diszpozíciós tendenciáiban kereste a népirtás okait, hanem úgy vélte, a helyzet jellegzetességei játszottak kritikus szerepet; hogy a tekintélynek való engedelmesség volt a féktelen öldöklés „vészterhes elindítója”. Kutatása befejezése után Milgram tudományos következtetéseit gondolatban továbbvitte, és drámai jóslatot tett: „Ha a náci Németországban látott haláltáborokhoz hasonlókat állítanának fel az Egyesült Államokban, működtetésükre egy közepes méretű amerikai városban elegendő személyzetet lehetne találni.” Nácik egy amerikai középiskolában A kaliforniai Palo Alto egyik középiskolájában történelemórán a diákok – sokunkhoz hasonlóan – felfoghatatlannak tartották a holokauszt idején elkövetett rémtetteket. Hogyan

kaphatott erőre egy rasszista, öldöklő társadalmi-politikai mozgalom, és az átlagembereknek hogy nem volt tudomásuk zsidó embertársaik szenvedéséről, hogy viselkedhettek ilyen érzéketlenül? Tanáruk, Ron Jones sajátos módszer mellett döntött a hitetlenkedők meggyőzésére. A szokásos didaktikus tanítás helyett a tapasztalati úton való tanulást választotta oktatói módszeréül. Osztályának elmagyarázta, hogy a következő héten szerepjátékban próbálhatják ki, mi vezérelhette a németeket. Minden előzetes óva intés ellenére az ötnapos „kísérlet” a diákság számára komolyra fordult, a tanárt sokkolta, az iskolaigazgatóról és szülőkről ne is beszéljünk. A szimuláció és a valóság összemosódott, amint a fiatalok kiépítették a maguk totalitárius rendszerét, amely túlontúl hasonlított Hitler náci rezsimjéhez. Jones először is új, szigorú tantermi szabályokat vezetett be, és megkövetelte feltétel nélküli betartásukat. Például a diákoknak a padjuk mellett vigyázzállásban kellett a feltett kérdésekre válaszolniuk. Feleletüket „uram” megszólítással kellett kezdeniük, és legfeljebb három szóban reagálhattak. Senki sem tiltakozott az önkényes szabályok ellen. A tanterem légköre rohamosan megváltozott. A jó beszédkészségű, értelmes tanulók elveszítették kedvező pozíciójukat, és a kevésbé jó kifejezőkészségű, fizikailag erősebb diákok ragadták magukhoz a hatalmat. A tanteremből kiinduló mozgalom a „Harmadik hullám” elnevezést kapta. Tagjai egyezményes karlendítéssel üdvözölték egymást, parancsra kórusban jelszavakat skandáltak. Minden napra új jelszavuk volt: „Fegyelemben az erő!”, „Közösségben az erő!”, „Cselekvésben az erő!”, „Büszkeségben az erő!”. Az ötödik napra is tartalékolva volt egy jelszó. A beavatottak titkos kézfogással azonosították magukat, ha valaki fenntartásokat fogalmazott meg, „árulással” vádolták. A jelszavak után a tettek mezejére léptek: az iskolában transzparenseket helyeztek el, amelyeken feltüntették az újonnan csatlakozók névsorát, leírták milyen a kötelező testtartás, ha a diákok a padban ülnek és így tovább. Az eredeti húszfős mag hamarosan több mint százfősre duzzadt, lelkes „harmadik hullámosok” csatlakoztak hozzájuk. A diákok ekkor saját kezükbe vették az ügyek intézését. Tagsági igazolványt adtak ki. A legokosabb diákok egy részét kitoloncolták az osztályteremből. Az újonnan kialakult, önkényeskedő belső csoport ujjongott és gyalázkodott, amikor osztálytársaikat kivezették a tanteremből. Ezután Jones tanár úr követőinek bizalmasan megvallotta, hogy egy országos mozgalomhoz tartoznak, amely olyan diákokat kíván összefogni, akik készek a politikai változásokért harcba szállni. A tanár közölte velük, hogy bekerültek „a kiváltságos csoportba, a fiatalok közé, akik az ügyért dolgozhatnak”. Másnapra nagygyűlést terveztek, amelyen közösen megnézik, amint az egyik országosan támogatott elnökjelölt a televízió nyilvánossága előtt meghirdeti a „Harmadik hullám” új ifjúsági programját. Az iskola nagytermében több mint kétszáz diák várta átszellemülten a televíziós közvetítést. Fehér egyeninges, karszalagos harmadik hullámosok lelkesen transzparenseket helyeztek el a teremben. Az ajtónál tagbaszakadt fiatalok álltak őrt, a történelemtanár barátai, akik riporternek, fotósnak adták ki magukat, elvegyültek az „igaz hívők” tömegében. A televíziót bekapcsolták, és mindenki feszülten várakozott, várta a következő közös, dicsőséges lépés bejelentését. „Fegyelemben az erő!” – zengték.

A várt bejelentés helyett a tanár levetített egy filmet a nürnbergi nagygyűlésekről; a Harmadik Birodalom történetének kísérteties képei peregtek le. „Mindenkit felelősség terhel – senki nem állíthatja, hogy nem vett részt benne így vagy úgy.” Ez volt a film utolsó képkockája és egyben a kísérlet vége. Jones elmagyarázta az egybegyűlt diákoknak, miért volt szükség a szimulációra, amely messze meghaladta a tanár eredeti szándékát. Jones ekkor ismertette az új jelszót: „Megértésben az erő!” Jones így folytatta: „Manipuláció áldozatai lettetek. Saját vágyaitok taszítottak a helyzetbe, amelyben most vagytok.” Ron Jonesnak meggyűlt a baja az iskola vezetésével, mert a kirekesztett diákok szülei panaszt tettek a gyerekeiket ért zaklatás és fenyegetettség miatt. Jones ennek ellenére úgy vélte, sok fiatal egy életre szóló leckét kapott: személyesen élhette át, milyen könnyen idézhető elő viselkedésében radikális átalakulás, ha egy tekintélyt és engedelmességet parancsoló személlyel kerül kapcsolatba fasisztoid környezetben. A „kísérlet” után írt egyik értekezésében Jones megjegyzi: „A történtek után négy évig tanítottam a Cubberly High Schoolban, de soha senki nem merte bevallani, hogy ott volt a Harmadik hullám nagygyűlésén. Mindenki el akarta felejteni az esetet.” (Miután a középiskolától megvált, Jones sajátos nevelési igényű tanulókkal kezdett el foglalkozni San Franciscóban. Kísérletéről The Wave címmel megrázó dokumentarista játékfilm készült.) Fordító: Varga Katalin