Philip K. Dick: Különvélemény

PHILIP K. DICK

Különvélemény

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: THE COLLECTED STORIES OF PHILIP K. DICK (Vot. 1 – 5) by Philip K. Dick Citadel Press, 3300 Business Drive, Sacramento, CA 95820 MINORITY REPORT: CLASSIC STORIES © 2002 by the Estate of Philip K. Dick (Imposter 1953; Second Variety © 1953; Minority Report 1956; War Game © 1959; What The Dead Men Say © 1964; Oh, To Be A Blobel 1964; We Can Remember It For You Wholesale C 1966; Faith Of Our Fathers © 1967; The Electric Ant C 1969) Fordította: GALAMB ZOLTÁN, SÁNTHA DÁVID, SZÁNTAI ZSOLT, SZENTE MIHÁLY Borító: JANTNER JÁNOS ISBN: 963 9441 33 3 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2002 Hungarian translation © Galamb Zoltán, Sántha Dávid, Szántai Zsolt, Szente Mihály, 2002 Lektor: Vágó József Tördelőszerkesztés: SPEKTRUM REPRO BT., Szentmiklósi Csaba Színre bontás: A-Színvonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Szántai Zsolt Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 220864 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

______________ KÜLÖNVÉLEMÉNY I. Az első gondolat, ami Anderton agyában megfogalmazódott, amikor meglátta a fiatal férfit, valami ilyesmi volt: „Kopaszodom. Kopaszodom, hízom és öregszem." Persze nem mondta ki hangosan. Hátratolta a székét, felállt, és a jobb kezét mereven előrenyújtva megkerülte az íróasztalát. Erőszakolt szívélyességgel megrázta a fiatalember kezét. – Witwer? – kérdezte. Sikerült kedves hangon feltennie a kérdést. – Pontosan – felelte a fiatalember. – De ön természetesen szólíthat Ednek, és tegezhet. Persze csak akkor, ha ugyanazokat a nézeteket vallja a formalitás szükségtelenségéről, mint én. – Szőke hajjal keretezett, túlságosan magabiztos arcán látszott, hogy ezt a kérdést innentől fogva a lezártak közé sorolja. Ednek és Johnnak fogják szólítani egymást, és úgy tegeződnek, mintha haverok lennének. Egyszerű az egész: együttműködés rögtön az elejétől. – Könnyen megtalálta az épületet, Ed? – kérdezte Anderton óvatosan. Valahogy nem állt rá a szája a túlzottnak talált bizalmaskodásra. Az istenit, valamihez azért ragaszkodnom kell, nem? Megérintette a félelem, izzadni kezdett. Witwer úgy járta körbe az irodát, mintha máris az övé lenne, vagy mintha felmérné. Nem tudna várni még néhány napot? Ennyit igazán megtehetne… – Gond nélkül – felelte Witwer könnyedén és kissé flegmán. A kezét nem húzta ki a zsebéből. Érdeklődve megvizsgálta a falakat szegélyező iratszekrényeket. – Tudja, John, nem egészen tudatlanul érkeztem az ügynökségére. Van egykét elképzelésem arról, hogyan kellene működtetni a Bűnmegelőzőt. – Vette a lapot, ő sem tegezte le Andertont. Anderton reszkető kézzel pipára gyújtott. – Most hogyan működik? Szeretném hallani a véleményét. – Nem rosszul – mondta Witwer. – Ami azt illeti, egészen jól. Anderton mereven a fiatal férfira nézett. – Ez most a magánvéleménye? Vagy esetleg a hivatalos álláspont? Witwer állta Anderton pillantását. – A magánvéleményem és a hivatalos álláspont. A Szenátus elégedett az

ön munkájával, John. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egészen odavannak magáért. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Már amennyire a nagyon öreg emberek egyáltalán képesek odalenni valamiért. Anderton a legszívesebben ráüvöltött volna a szemtelen kölyökre, de szerencsére sikerült megőriznie a szenvtelenség látszatát. Elég komoly erőfeszítésébe került. Azon töprengett, mi járhat Witwer fejében, mi a fene játszódhat le az agyában. A fiatal férfi szeme kék volt, csillogó és zavarba ejtően okos. Látszott rajta, nem lehet könnyen átvágni. És az is lerítt róla, hogy tele van ambícióval. – Tudomásom szerint – mondta Anderton óvatosan – maga lesz az asszisztensem a… a nyugdíjazásomig. – Én is így tudom – felelte Witwer habozás nélkül. – A nyugdíjazásomig – folytatta Anderton –, amire ebben az évben, esetleg jövőre, vagy talán csak tíz év múlva kerül sor. – A kezében megremegett a pipa. – Ugyanis nem vagyok köteles visszavonulni. Én alapítottam a Bűnmegelőzőt, és addig maradok itt, ameddig akarok. Minden az én döntésemen múlik. Witwer bólintott; az arca még mindig közömbös volt. – Természetesen. Anderton erőt vett magán, elfojtotta ingerültségét. – Ezt pusztán azért közöltem, hogy tisztázzuk a helyzetet. – Ezt már az elején meg kell tenni – bólintott Witwer. – Maga a főnök, John. Minden úgy lesz, ahogy mondja. – Kis szünetet tartott, majd őszinte hangon megkérdezte: – Megmutatná nekem a szervezetet? A lehető leghamarabb szeretném megismerni az általános ügymenetet. Ahogy elsétáltak a sárgás fénnyel megvilágított irodasor mellett (minden helyiségben bőszen dolgoztak az emberek), Anderton megjegyezte: – Gondolom, ismeri a bűnmegelőzési teóriát, tehát ezzel a részlettel nem kell foglalkoznunk. – Minden nyilvános információt begyűjtöttem – felelte Witwer. – Látnok mutánsai segítségével bátran és sikeresen megszüntette a hagyományos büntetési rendszert, amelynek az alapját a börtönök és a pénzbírságok képezték. Mindenki tudja, hogy a büntetésnek soha nem volt igazán nagy hatása, és azt is, hogy a halott áldozatokon még a legszigorúbb tételek kirovásával sem lehetett segíteni. Beszálltak az egyik liftbe, amely villámgyorsan elindult velük lefelé. – Valószínűleg feltűnt önnek a bűnmegelőzési módszer alapvetően legális hátulütője – mondta Anderton. – Gyakorlatilag nem teszünk

egyebet, mint hogy olyan embereket gyűjtünk be, akik még semmilyen törvényt nem szegtek meg. – Ez igaz, de több mint valószínű, hogy megtették volna – mondta Witwer határozottan. – De szerencsére nem tettek semmi ilyesmit, mert elkapjuk őket, mielőtt erre sort keríthetnének. Működésünknek köszönhetően a bűncselekmények metafizikai lehetőséggé degradálódnak. Mi kijelentjük a begyűjtöttekről, hogy bűnösök, ők viszont mindig, minden egyes esetben ártatlannak vallják magukat. És be kell vallanunk, bizonyos értelemben véve valóban ártatlanok! A lift megállt, kinyílt a fülke ajtaja. A két férfi elindult a sárga fénnyel megvilágított folyosón. – Társadalmunkban nem kerül sor komolyabb bűncselekményekre – folytatta Anderton –, éppen ezért nincs szükségünk a hagyományos értelemben vett börtönökre. Van viszont egy elkülönítő táborunk azok számára, akik várhatóan törvényszegést követtek volna el. Ajtók nyíltak ki előttük és csukódtak be mögöttük. Egyszer csak az analitikai szárnyban álltak. Előttük lenyűgöző műszerek és berendezések sorakoztak, amelyek között a fő helyet a beérkező anyagok tanulmányozását és átstrukturálását végző komputer foglalta el. A gépek mögött a három látnok ült; testük szinte elveszett a huzaldzsungelben. – Itt vannak – mondta Anderton szárazon. – Mi a véleménye róluk? A félhomályban három nyáladzó, magában motyogó idióta üldögélt. Minden egyes böffenésüket, minden mordulásukat kielemezték és értékelték, vizuális szimbólumokká alakítva átrendezték, az információkat különböző hordozóanyagokra vitték, amelyeket azután betápláltak a berendezésekbe. Az idióták egész nap gagyorásztak; egész álló nap speciális, magas támlájú székükbe zárva ültek, testükön acélpántokkal és különféle huzalokkal, kapcsokkal. Fizikai szükségleteiket automaták elégítették ki. Lelki szükségleteik nem voltak. Úgy éltek, mint a növények, annyi különbséggel, hogy motyogtak és néha elszundítottak. Egyszerűen csak léteztek. Vegetáltak. Az agyuk tompa volt, zavarodott, tudatukat árnyék borította. Ám nem a jelen árnyai. A három motyogó, nyáladzó teremtmény, a vízfejű, satnya testű, torz emberek a jövőt látták. Az elemző berendezések rögzítették próféciáikat, a gépek figyelmesen hallgatták értelmetlennek tűnő gagyogásukat. Witwer arcáról hirtelen eltűnt a magabiztosság minden nyoma. A tekintete elárulta, hogy csalódott, undorodik valamitől, és valamilyen

morális sokkon esik keresztül. – Ez nem valami… kellemes látvány – mormolta. – Eddig nem is tudtam, hogy ennyire… – Megpróbált rátalálni a helyes kifejezésre, de nem igazán sikerült neki a dolog. Suta kézmozdulatot tett. – Hogy ennyire… deformáltak. – Deformáltak és retardáltak – bólintott Anderton. – Különösen az a lány. Donna negyvenöt éves, de tíznek is alig néz ki. A tehetsége minden mást háttérbe szorít nála. Az ESP-lebenye annyira megnőtt, hogy az agya többi része kénytelen volt összezsugorodni. De kit érdekel? Így is megkapjuk tőle a jóslatokat. Ezek a torz, ostoba roncsok mindent tudatnak velünk, amire szükségünk lehet. Semmit sem értenek abból, amit mondanak, mi viszont igen. És ez éppen elég. Witwer erőt vett magán, és keresztülment a termen. Az egyik gépből kiemelt egy lyukkártyaköteget. – Ezeket a neveket említették a próféciákban? – kérdezte. – Igen. – Anderton kivette Witwer kezéből a kártyákat. – Még nem volt időm átnézni az adatokat – magyarázta, és megpróbálta leplezni bosszúságát. Witwer érdeklődve figyelte, ahogy a gépből egy új kártya csúszik az üres gyűjtőrekeszbe. Egy másodperccel később megérkezett a következő, aztán a harmadik is, majd a többi. – Ezek a jósnokok… – mondta Witwer halkan. – A jelek szerint jó messzire belelátnak a jövőbe. – Csak bizonyos korlátokon belül – felelte Anderton. – A legtöbb esetben egy, maximum két hét múlva bekövetkező eseményekről tudósítanak. Az általuk szolgáltatott adatok többsége haszontalan a számunkra, nem a mi szakterületünkre vonatkoznak. Természetesen ezeket továbbítjuk a többi ügynökségre, amelyektől cserébe minket érdeklő információkat kapunk. Bizonyos esetekben minden fontosabb szervezet úgy viselkedik, mint az a bizonyos majomcsapat, de segítünk egymáson, ahol tudunk. – Majomcsapat? – kérdezte Witwer értetlenül. – Ó, értem! Arra a három majomra gondol, igaz? Az egyik nem lát, a másik nem hall, a harmadik nem beszél… Igazán érdekes felállás. – És hatékony. Nem avatkozunk egymás ügyeibe, de továbbítjuk az információkat. Egyébként a jósnokok is olyanok, akár a majmok. – Anderton kiemelte a gépből a frissen lyukasztott kártyákat. – Ezeknek a neveknek a nagy részével semmit sem tudunk kezdeni. A fennmaradókról kiderül, hogy nevetséges, pitiáner kis bűnözők, tolvajok, adócsalók,

feketézők, zsebesek. Biztos vagyok benne, hogy ön is tudja, a Bűnmegelőző 99,8%-kal lecsökkentette az erőszakos bűncselekmények számát. Manapság alig történnek gyilkosságok. Hogyan is történhetnének? A majdani tettesek tudják, hogy már egy héttel azelőtt elkülönítőbe vagy munkatáborba szállítjuk őket, hogy elkövethetnék szörnyű tetteiket. – Mikor követték el a legutolsó gyilkosságot? – kérdezte Witwer. – Öt évvel ezelőtt – felelte Anderton büszkén. – Hogyan történt? – A tettes meglépett az embereink elől. Tudtuk a nevét, ismertük a bűncselekmény minden részletét, az áldozat személyét. Tudtuk, hogy pontosan mikor és hol fog sor kerülni az előre eltervezett cselekményre, ám az az alak valahogy túljárt az eszünkön. – Anderton megvonta a vállát. – Valamennyi gyilkost mi sem foghatjuk el. – Átpörgette az ujjai között a kártyákat. – De a legtöbbjüket még időben fülön csípjük! – Egyetlen gyilkosság öt év alatt. – Witwer magabiztossága kezdett visszatérni. – Lenyűgöző teljesítmény. Erre igazán büszke lehet. – Az vagyok – jelentette ki Anderton. – Harminc évvel ezelőtt én dolgoztam ki az elméletet. Akkoriban történt, amikor az önmegvalósításra törekvő fiatalemberek minden figyelmüket a tőzsdének szentelték, és gyors meggazdagodásról álmodoztak. Én azonban valami mást akartam csinálni, olyasmit, aminek valódi társadalmi haszna van. Valami olyasmit, amivel segíthetek az embereken. Wally Page-re, a majomház ügyeletes vezetőjére nézett, és a kezébe nyomta a kártyacsomagot. – Nézze át, melyikkel kell foglalkoznunk – mondta. – Magára bízom a döntést. Ahogy Page elsietett a kártyákkal, Witwer elgondolkodva megjegyezte: – Ez a munka óriási felelősséggel jár. – Igen. Valóban – bólintott Anderton. – Ha egyetlen bűnözőt futni hagyunk, ahogy azt öt évvel ezelőtt tettük, egy ember halála terheli a lelkünket. Egyedül mi vagyunk a felelősek. Ha valamit elrontunk, valaki meghal. – Keserűen kirántott a gépből még három kártyát. – A társadalom bízik bennünk és számít ránk. – Még sosem fordult elő, hogy… – Witwer habozott. – Arra gondolok, hogy a begyűjtött bűnözőjelöltek között biztos akad néhány, aki pénzt ajánl fel a Bűnmegelőző embereinek. Esetleg annak, aki a kezében tartja a kártyákat… – Hiába tennék. A kártyák másolata a hadsereg Központi Ellenőrzési Hivatalánál ugrik ki a gépből. A rendszerbe beépítettük az ellenőrzést és a

kontrollt. Az ottani fiúk szemmel tartanak minket, akkor vizsgálják felül a döntéseinket, amikor jónak látják. – Anderton a legfelső kártyára pillantott. – Tehát, ha esetleg megfordulna a fejünkben, hogy elfogadunk… Hirtelen elhallgatott, a szája keskeny, kemény vonallá változott. – Mi a baj? – kérdezte Witwer kíváncsian. Anderton óvatosan összehajtotta a legfelső kártyát, a zsebébe süllyesztette. – Semmi különös – mormolta. – Semmi… A hangja olyan kemény volt, hogy Witwer elvörösödött a hallatán. – Azt hiszem, nem igazán kedvel engem – állapította meg. – Ez igaz – vallotta be Anderton. – Tényleg nem, de… Ő maga sem tudta elhinni, hogy ennyire ellenszenvesnek találja a fiatal férfit. A dolog nem tűnt lehetségesnek, ilyesmi nem történhetett meg vele. Valami nem stimmelt. Zavarodottan megpróbálta rendezni a gondolatait. A kártyán az ő neve szerepelt, méghozzá egy jövőbeli gyilkosság elkövetőjeként. Az adatsorok szerint a Bűnmegelőző vezetője, John A. Anderton egy hét múlva megöl egy embert. Anderton tudta, hogy a rendszer hibátlanul működik, de ezt az információt egyszerűen nem bírta megemészteni. II. A külső irodában egy karcsú, fiatal, csinos nő beszélgetett Page-zsel. Ő volt Lisa, Anderton felesége. Valamilyen politikai kérdésről vitatkozott az asszisztenssel, és annyira belemerült a témába, hogy észre sem vette a férjét, aki Witwer társaságában lépett be a helyiségbe. – Szia, szívem – mondta Anderton. Witwer hallgatott, de fakó szeme kissé összeszűkült, a tekintete érdeklődőbbé vált, ahogy végigmérte a barna hajú nőt, aki feszes rendőregyenruhát viselt. Lisa a Bűnmegelőző tisztje volt, de valamikor (Witwer tisztában volt ezzel) Anderton titkárnőjeként dolgozott. Anderton, amikor meglátta Witwer arcán az érdeklődés jeleit, megállt és elhallgatott. Elvileg elképzelhető volt, hogy valaki bejuttatott egy preparált kártyát a rendszerbe, de ezt csak olyan személy tehette meg, aki a Bűnmegelőző szolgálatában állt, és hozzáférhetett az elemző berendezésekhez. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy Lisa képes lenne ilyesmire, de ezt a lehetőséget sem lehetett kizárni. Anderton fejében már a konspiráció gondolata is megfordult. Tisztában

volt azzal, hogy azoknak, akik esetleg összeesküvést szőnek ellene, igazán ravasz lépéseket kell tenniük, különben pillanatok alatt lelepleződnek. Az ilyesmihez nem elég, ha bejuttatnak a rendszerbe egy előre kilyukasztott kártyát. Persze egyelőre azt sem lehetett volna megállapítani, hogy milyen mélységig alterálták az adatokat. Megpróbálta átgondolni a lehetséges variációkat, és egyre jobban hatalmába kerítette a félelem. Először arra gondolt, hogy felnyittatja a gépeket, és minden olyan adatot töröltet a rendszerből, ami kapcsolatba hozható a személyével, de aztán uralkodott magán. Primitív és eredménytelen megoldás lett volna. A másolatokat nem semmisíthette meg, és az egésszel csak annyit ért volna el, hogy magára irányítja a figyelmet. Körülbelül huszonnégy órája maradt. A hadsereg szakértői aztán át fogják vizsgálni a saját kártyáikat, és felfedezik a különleges adatokat. Megtalálják annak a kártyának a másolatát, amit egyelőre sikerült elrejtenie a kollégái elől. Azzal semmit sem tud megakadályozni, hogy cafatokra tépi a zsebében lapuló kartonlapot; a másodpéldányból úgyis kiderül a lényeg. Az utcáról behallatszott a majdani gyilkosok begyűjtésére induló rendőrkocsik szirénázása. Vajon az ő háza előtt mennyi idő múlva jelennek meg a járőrök? – Mi a baj, szívem? – kérdezte Lisa. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. Jól vagy? – Remekül – felelte Anderton. Lisa úgy tett, mintha csak ekkor venné észre Ed Witwert, aki az első pillanattól fogva érdeklődve méregette. – Ez az úriember lenne az új segéderő? – kérdezte. Anderton bemutatta az új munkatársát. Lisa barátságosan rámosolygott Witwerre. Anderton gyanakodva figyelte őket. Lehet, hogy ezek már korábban ismerték egymást? Nem tudta megállapítani. Megszédült. Mindenki gyanússá vált a számára. Mindenki, nem csupán a felesége és Witwer, hanem a csapata többi tagja is. – New Yorkból érkezett? – kérdezte Lisa. – Nem – válaszolt Witwer. – Eddig jobbára Chicagóban éltem. Most az egyik szállodában lakom. Az egyik nagy belvárosi hotelben. Várjon csak… Valahová felírtam a nevét. Miközben Witwer átkutatta a zsebeit, Lisa megkérdezte: – Lenne kedve velünk vacsorázni? Szoros együttműködésben fogunk dolgozni, nem árthat, ha egy kicsit jobban megismerjük egymást.

Anderton meghökkent. Mekkora lehet az esélye annak, hogy a felesége barátságos viselkedése csupán a véletlennek köszönhető? Lehet, hogy valami van a háttérben? Witwer lesz az estéjük középpontja? Most már nemcsak a munkájából, hanem a magánéletéből is részt kap? Anderton ingerülten megfordult, és az ajtó felé indult. – Hová mész? – kérdezte Lisa meglepve. – Vissza a majomházba – felelte Anderton. – Le akarok ellenőrizni néhány meglepő adatot, mielőtt a hadsereg emberei meglátják őket. – Mielőtt a nő bármit mondhatott volna, kisietett a folyosóra. Végigment a folyosón, leszaladt a lépcsőn. Lisa az épület előtt, a járdán érte utol. – Mi a fene ütött beléd? – A nő elkapta Anderton karját, majd eléje állt. – Tudtam, hogy le akarsz lépni! Mi bajod van? Az emberek szerint… – Lisa mély lélegzetet vett, megpróbált uralkodni magán. – Nna! Szóval? Miért vagy ilyen ingerült az utóbbi időben? Emberek siettek el mellettük, a szokásos délutáni tömeg. Anderton ügyet sem vetett rájuk; megpróbálta lefejteni a karjáról a felesége ujjait. – Kiszállok – mondta. – Addig, amíg még megtehetem. – De… Miért? – Bekerítettek. Szándékosan tönkre akarnak tenni. Az az alak azért van itt, hogy átvegye a munkámat. A Szenátus őt használja fel arra, hogy félresöpörjön. Lisa döbbenten nézett a férjére. – Miből gondolod? Hiszen ő csak egy kedves fiatalember! – Kedves, akár egy mérges kígyó! Lisa hitetlenkedve meredt rá. – Nem értem… Szívem, biztos a stressz miatt beszélsz így. Mindenki tudja, mekkora nyomás nehezedik rád. – Bizonytalanul elmosolyodott. – Nem tűnik túl valószerűnek, hogy Ed Witwer tönkre akar tenni téged. Hogyan tehetné meg? Még akkor sem sikerülhetne neki, ha tényleg ez lenne a szándéka. Egészen biztos, hogy Ed nem… – Ed? – Így hívják, nem? – A nő barna szeme tiltakozóan megvillant. – Szent ég! Te már mindenkit gyanúsnak találsz? Ugye azt hiszed, hogy nekem is részem van az ellened irányuló mesterkedésekben? Anderton elgondolkodott. – Ebben nem vagyok egészen biztos… Lisa közelebb lépett hozzá. Amikor megszólalt, a hangja vádló volt. – Nincs, ha tudni akarod! Képzelődsz. Talán tényleg pihenned kéne pár

hetet. Igen, egy kicsit meg kellene feledkezned a munkáról. Ez a feszültség, a rengeteg trauma, ráadásul megjelenik egy nálad jóval fiatalabb férfi… Kicsit paranoiásan viselkedsz, tudod? Vagy még nem vetted észre? Egyfolytában az jár a fejedben, hogy valakik összeszövetkeztek ellened. Így van? Mondd, van valamilyen bizonyítékod a dologra? Anderton elővette a tárcáját, kihúzta belőle az összehajtogatott kártyát. – Nézd meg. Alaposan! – Átadta a nőnek a kártyát. Lisa elsápadt és olyan riadt arcot vágott, mintha hirtelen nem kapna levegőt. – Egyértelmű, hogy ellenem irányul a dolog – mondta Anderton színlelt könnyedséggel. – Ez éppen elég okot fog szolgáltatni Witwernek arra, hogy azonnali hatállyal eltávolítson. Azt sem kell megvárnia, hogy beadjam a felmondásomat. – Komoran elvigyorodott. – Odafönt tisztában vannak azzal, hogy néhány évig még el tudnám látni a feladatomat, de ők most akarnak leváltani. – De… – Ha engem eltávolítanak, akkor oda a cég függetlensége. A Bűnmegelőzőt a Szenátus fogja irányítani, ahogy a rendőrséget is. Ha pedig ez megvan, akkor… – Anderton összepréselte az ajkait. – Akkor bekebelezik a hadsereget is. Logikus lépéssorozat, nem igaz? Még mindig csodálkozol azon, hogy nem örülünk Witwer felbukkanásának? Most már érted, miért akarok tenni valamit? Lisa lassan megrázta a fejét. – Nem is tudom… Szívem, ha esetleg… – Most hazamegyek, és összeszedem a holmimat. Egyelőre csak ennyit tudok biztosan. Hogy mi lesz utána, arról még fogalmam sincs. – Mire készülsz? El akarsz rejtőzni? – Igen. Ha kell, akkor akár a centuriai gyarmatbolygókig elmegyek. Már voltak olyan majdani gyilkosok, akiknek sikerült a dolog. Talán nekem is összejön. Huszonnégy órányi előnyöm van. – Szomorúan elfordult. – Most menj vissza. Nincs értelme, hogy velem gyere. – Azt hitted, megteszem? – kérdezte Lisa. Anderton döbbenten nézett rá. – Nem tennéd meg? Rendben, látom, még mindig nem hiszel nekem. Még mindig arra gondolsz, hogy képzelődöm. – Vadul megrázta a kártyát. – Itt a bizonyíték, és nem hiszel nekem?! – Nem – mondta Lisa gyorsan. – Nem hiszek neked. Nem nézted meg elég figyelmesen, szívem. Ezen a kártyán nincs rajta Ed Witwer neve.

Anderton csodálkozva felemelte a kártyát. – Nem tudom, honnan szedted, hogy meg fogod ölni Ed Witwert – folytatta Lisa. – A kártya nem hamisítvány. Ez eddig rendben van. De semmi köze sincs Edhez! Az a fiú semmit sem tervez ellened. És ami azt illeti, más sem. Anderton zavartan megvizsgálta a kártyán szereplő adatokat. Lisának igaza volt. Nem Ed Witwer neve szerepelt az „áldozat megnevezése" rovatban. A gép az ötödik sorba egy másik nevet nyomtatott: LEOPOLD KAPLAN. Anderton kábultan zsebre vágta a kártyát. Még soha életében nem hallott erről az emberről. III. A ház hideg volt és üres. Anderton rögtön az érkezése után megkezdte a csomagolást. Miközben összeszedte a holmiját, kétségbeesett gondolatok cikáztak az agyában. Lehet, hogy tévedett Witwerrel kapcsolatban? Hogyan győződhetne meg arról, hogy a feltételezései hibásak? Habár… Tulajdonképpen ennek sincs túl nagy jelentősége. Ha az ellenfelei összeesküvést szőttek ellene, akkor valószínűleg mindent alaposan kiterveltek. Egy ilyen konspiráció csak akkor lehet sikeres, ha bonyolult. Lehet, hogy Witwer valójában csak egy figyelemelterelő báb, akit valaki más mozgat. Valaki, aki a háttérben kíván maradni. Már tudta, hibát követett el, amikor megmutatta Lisának a kártyát. Biztosra vette, hogy a felesége részletesen beszámol a dologról Witwernek. Ez pedig azt jelenti, hogy sosem hagyhatja el a Földet, sosem lesz lehetősége arra, hogy megtapasztalja, milyen az élet a külső gyarmatbolygókon. A padló hirtelen megreccsent a háta mögött. Riadtan magához szorított egy kopott téli sportdzsekit, és hátrafordult. Egy szürkéskék A-pisztoly csöve szegeződött rá. – Nem tartott sokáig – mondta, és keserűen a termetes, barna kabátot viselő férfira, majd a fegyvert szorító bőrkesztyűs kézre nézett. – Lisa habozás nélkül kitálalta a dolgot, igaz? A férfi arca szenvtelen maradt. – Fogalmam sincs, miről beszél – mondta. – Jöjjön velem! Anderton meglepve letette a dzsekit.

– Nem az ügynökségtől jött? Nem rendőr? Annyira megdöbbent, hogy tiltakozni is elfelejtett. Hagyta, hogy a férfi kitolja a házból, és a közelben várakozó limuzin felé terelje. Amint kiléptek az ajtón, három, állig felfegyverzett férfi lépett mögéjük. Beültették a kocsiba, rácsapták az ajtót. A limuzin elindult. Kísérői arca kifejezéstelen maradt. Anderton megpróbált kilesni az ablakon, de nem sokat látott. Kétségbeesetten igyekezett, hogy agya feldolgozza a történteket. Nem maradt sok ideje a gondolkodásra, mert a limuzin hirtelen befordult egy keskeny sikátorba, majd legurult az egyik föld alatti garázsba. Éles parancsszó csattant. A garázs fémkapuja bezárult, felgyulladtak a mennyezeti lámpák. A sofőr leállította a motort. – Ezt még megbánják! – mondta Anderton rekedt hangon, amikor a férfiak kirángatták a kocsiból. – Tisztában vannak azzal, hogy ki vagyok? – Tisztában – felelte a barna kabátot viselő férfi. Anderton érezte, hogy fegyvert nyomnak a hátába. Hagyta, hogy kivezessék a kísértetiesen néma parkolóból, és áttereljék a süppedős szőnyeggel borított folyosón. A jelek arra vallottak, hogy valamilyen elegáns magánlakosztályba hozták, ami valószínűleg jó távol van a háborús övezetnek is tekinthető belvárostól. A folyosó túlsó végén egy szobát látott. Dolgozószoba lehetett, mert a falak mentén könyvszekrények sorakoztak. A bútorzata egyszerű volt, de elegáns. A helyiséget megvilágító aprócska fénykörben egy férfi ült, az arcát félig eltakarták az árnyékok. Anderton nem ismerte fel a fickót, gyanította, hogy még sosem találkoztak. Ahogy Anderton közeledett, a férfi idegesen feltette keret nélküli szemüvegét, összecsattintotta a szemüvegtokot, és megnyalta száraz ajkait. Már nem volt fiatal, hetven körül járhatott, de lehet, hogy még idősebb volt. A hóna alatt egy ezüstbotot tartott. Vékony volt, inas, és kemény, merev embernek látszott. Erősen kopaszodott, maradék barna hajába fehér szálak keveredtek. Törékenynek tűnő hajszálait gondosan fésülte; koponyájának tar felülete hófehéren világított. Ráncos, petyhüdt arca megviseltnek tűnt, de a szeme élénken csillogott. – Ez Anderton? – kérdezte idegesen a barna kabátos férfitól. – Hol csípték el? – Az otthonában. Éppen csomagolt… ahogy vártuk. Az idős férfi megkerülte az íróasztalt, leült mögé, aztán alig észrevehetően megremegett. – Szóval csomagolt. – Levette a szemüvegét, gondosan visszatette a tokba. – Nézze – szólította meg Andertont –, mi baja van magának?

Megőrült? Teljesen elment az esze? Hogyan ölhetne meg egy olyan embert, akivel még sosem találkozott? Anderton rájött, hogy az idős férfi nem más, mint Leopold Kaplan. – Mielőtt válaszolok, szeretnék feltenni egy kérdést – mondta gyorsan. – Tudják, mit tettek? A rendőrség egyik vezetője vagyok. Maguk elraboltak! Ezért akár húsz évre lecsukathatom magukat! Még akart mondani valamit, de hirtelen keresztülvillant az agyán egy gondolat. – Honnan tudták meg? – kérdezte. A keze ösztönösen a zsebéhez emelkedett, amiben az összehajtogatott kártya lapult. – Senki sem… – Az ügynökség értesített – vágott közbe Kaplan dühös türelmetlenséggel. – Nem lep meg túlságosan, hogy még sosem hallott rólam. Leopold Kaplan vagyok, a Nyugati Föderáció hadseregének tábornoka. – Kis szünetet tartott, aztán kelletlenül hozzátette: – Már visszavonultam. Az angol-kínai háború, és az akkori seregünk feloszlatása után. Anderton fejében összeállt a kép. Gyanította, hogy a hadsereg a saját védelmében haladéktalanul feldolgozza a kártyák másolatát. Kissé megnyugodott. – Igazán? Szóval idehoztak. Rendben. És most mi lesz? – Nyilvánvaló – mondta Kaplan –, hogy nem ölhetem meg magát, mert egy ilyen cselekmény már régen megmutatkozott volna a maga szánalmas kis kártyáinak egyikén. Egyszerűen kíváncsi voltam magára. Hihetetlennek tűnt a számomra, hogy egy férfi, aki olyan pozícióban van, mint ön, képes arra, hogy hidegvérrel megöljön egy számára ismeretlen embert. Itt valami lappang a háttérben. Őszintén mondom, meglepett a dolog. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg valamilyen belső rendőrségi ügyről van szó, de ha ez lenne a helyzet… – Megvonta csapott, keskeny vállát. – Ebben az esetben nem hagyták volna, hogy a másolatok eljussanak hozzánk. – Hacsak – szólalt meg a helyiségben tartózkodó férfiak egyike – nem szándékosan hozták tudomásunkra az információt. Kaplan felpillantott (a tekintetében volt valami, ami határozottan madárszerűvé tette), és végigmérte Andertont. – Van valami mondanivalója? – Csak annyi, hogy pontosan ez a helyzet – mondta Anderton. Úgy érezte, az a leghelyesebb, ha elmondja az igazságot, vagyis azt, amit ő igazságnak hisz. – A kártyán szereplő előrejelzés hamis. Az információt a rendőrségen belül szerveződött egyik csoport juttatta be a rendszerbe. A

folyamat egyszerű: a kártya elkészül, és én benne vagyok a slamasztikában. Automatikusan leváltanak. Az asszisztensem lép a helyemre, aki kijelenti, hogy a Bűnmegelőző a tőle megszokott módon ismét megakadályozott egy gyilkosságot. Szükségtelen kijelentenem, hogy szó sincs semmiféle gyilkosságról, vagy gyilkossági szándékról. – Igen, ebben egyetértünk. Nem lesz semmiféle gyilkosság – mondta Kaplan komoran. – Önt le fogják tartóztatni. Az a szándékom, hogy átadom a rendőrségnek. Anderton elborzadva tiltakozott. – Visszavisznek? Oda? Ha letartóztatnak, soha nem tudom majd bebizonyítani, hogy… – Nem érdekel, mit tud bebizonyítani, és mit nem! – vágott közbe Kaplan. – Számomra csak az fontos, hogy félreállítsam magát! – Hűvösen hozzátette: – A saját védelmem érdekében. – El akart menekülni – jegyezte meg az egyik férfi. – Így van – mondta Anderton. Csorgott róla a veríték. – Amint elkapnak, azonnal átszállítanak valamelyik táborba. Witwer elfoglalja a helyemet. Mindent megkap, ami az enyém. A székemet. Az állásomat. – Elsötétült az arca. – A feleségemet. A jelek szerint ezek összehangoltan léptek fel ellenem! Kaplan elgondolkodott. – Ez valóban elképzelhető – mondta, és keményen Anderton szemébe nézett. Megrázta a fejét. – Nem vállalom a kockázatot. Ha ez az egész csak az ön megbuktatására irányul, akkor sajnálom magát, de nem az én ügyem. – Halványan elmosolyodott. – Egyébként sok szerencsét. – Az egyik emberére nézett. – Vigyék el a rendőrségre, és adják át a legmagasabb rangú személynek… – Ezután kimondott egy nevet, majd Andertonra nézett, és várta a reakcióját. – Witwer! – kiáltott fel Anderton hitetlenkedve. Kaplan még mindig mosolyogva oldalra fordult, és bekapcsolta a rádiót. – Witwer már elfoglalta az ön helyét. Azt hiszem, elég nagy felhajtást csinál majd az ügy körül. A rádióból halk, sztatikus zörej hallatszott, majd megszólalt egy határozott, kemény hang. A fickó a jelek szerint előre megírt szöveget olvasott fel. – Felhívjuk a polgárok figyelmét, hogy semmilyen formában ne segítsék és ne bújtassák ezt a veszélyes, mindenre elszánt személyt. A mai, modern időkben csak ritkán fordul elő olyan helyzet, hogy egy szökött bűnözőnek alkalma nyílik erőszakos bűncselekmények elkövetésére, ezért ismételten

fel kell hívnunk a lakosság figyelmét, hogy minden formában működjön együtt azokkal a rendőri erőkkel, amelyeknek elsődleges feladata John Allison Anderton őrizetbe vétele. Ismétlem: a Nyugati Föderáció kormányának Bűnmegelőző Ügynöksége jelenleg keresi és neutralizálni kívánja az ügynökség egykori vezetőjét, John Allison Andertont, aki a bűnmegelőző rendszer információi alapján potenciális gyilkosnak tekinthető, ezért javaitól és személyes szabadságától megfosztandó személy. – Nem tartott valami sokáig – mormolta Anderton csodálkozva. Kaplan kikapcsolta a rádiót. – Lisa valószínűleg egyenesen hozzá ment – mondta Anderton keserűen. – Ez a Witwer… Mire várt volna? – kérdezte Kaplan. – világossá tette előttük, mire készül. – Odabólintott az embereinek. – Vigyék vissza városba. Kellemetlenül érzem magam a közelében. Ebben valószínűleg ugyanazon az állásponton vagyok, mint Witwer parancsnok úr… Azt akarom, hogy a lehető leghamarabb neutralizálják! IV. Hideg, szemerkélő eső verte a járdát, ahogy a rendőrségi központ felé tartó kocsi végighaladt New York City sötét utcáin. – Megértheti a tábornok urat – mondta az egyik férfi Andertonnak. – Ha az ő helyében lenne, ön is pontosan ezt tenné. Anderton komoran, csüggedten meredt maga elé. – Egyébként – folytatta a férfi –, maga csak egy a sok közül. Több ezer ember él abban a táborban. Nem lesz egyedül. Szerintem annyira megkedveli azt a helyet, hogy el sem akar jönni onnan. Anderton kétségbeesetten bámulta az esőverte járdán siető gyalogosokat. Tulajdonképpen semmit sem érzett. Az ájulás kerülgette. Ostobán nézte a kapuk fölött világító számokat; közeledtek a központhoz. – Ez a Witwer a jelek szerint nagyon jól ért ahhoz, hogyan használja ki a lehetőségeket – jegyezte meg a másik férfi kedélyesen. – Találkozott már vele? – Csak futólag – felelte Anderton. – Meg akarta szerezni a maga pozícióját, ezért tönkretette. Biztos, hogy így történt? Anderton elhúzta a száját.

– Számít ez? – Csak kíváncsi vagyok. – A második férfi végigmérte Andertont. – Szóval maga volt a rendőrség egyik legfőbb fejese. Képzelem, mennyire fognak örülni a tábor lakói, ha megjelenik közöttük. Emlékezni fognak magára. – Valószínű – mondta Anderton. – Witwer nem vesztegette az időt. Kaplannak szerencséje van, hogy egy ilyen ember került a kormánykerékhez. – A férfi szinte könyörgően nézett Andertonre. – Tényleg biztos abban, hogy cselszövés áldozata lett? – Igen. – Semmi olyat nem tenne, amivel árthatna Kaplannak? Lehet, hogy a Bűnmegelőző tévedett? A történelem során először? Azoknak a kártyáknak a segítségével megvádoltak egy ártatlan embert… Vagy lehet, hogy már más ártatlanok is elkerültek abba a táborba? Lehetséges? – Igen. Lehetséges – ismerte el Anderton. – Lehet, hogy az egész rendszer összeomlik. Ön természetesen nem fog elkövetni semmiféle gyilkosságot. De az is lehet, hogy az elítéltek némelyike sem akart embert ölni. Ezért mondta Kaplannak azt, hogy kint akar maradni? Abban reménykedik, hogy sikerül bebizonyítania: a rendszer rossz? Nos? Kíváncsi vagyok a véleményére. Feltéve, hogy akar beszélni a dologról. A másik férfi előrehajolt. – Áruljon el valamit, csak így, bizalmasan. Tényleg igaz ez az összeesküvés-elmélet? Tényleg tőrbe csalták? Anderton felsóhajtott. Már nem volt biztos ebben. Talán belekerült egy zárt, értelmetlen időkörbe, egy végtelen ciklusba, amiben motiváció és cél nélkül kell mozognia. Már azt is hajlandó lett volna elismerni, hogy egy fáradt, neurotikus fantazmagória áldozata lett, amit az egyre növekvő félelemérzet gerjesztett. Készen állt arra, hogy küzdelem nélkül megadja magát. Kimerült volt, és úgy érezte, semmi esélye sem lehet a játszmában. A kártyákat leosztották, és minden adu mások kezébe került. Hangos gumisivítás zökkentette ki a gondolataiból. A sofőr kétségbeesetten próbált uralkodni a kocsin, a fékre taposott, vadul forgatta a kormánykereket. Egy hatalmas teherautó robogott ki a ködből, és közvetlenül az autó előtt száguldott végig a keresztúton. A kocsi megcsúszott, egy pillanatra oldalra dőlt, aztán visszabillent, és belecsapódott a teherautó farába. Anderton alatt felemelkedett az ülés. A férfi az ajtóhoz vágódott. Elviselhetetlen fájdalom hasított a fejébe. Ahogy levegő után kapkodva

feltérdelt, úgy érezte, szétreped az agya. Valahol tűz ropogott; a kocsi deformálódott eleje felé apró, de gonosz lángnyelv közeledett. Andertont kezek ragadták meg. Érezte, valaki kirántja azon a nyíláson, ahol korábban a már leszakadt ajtó volt. Teste az aszfaltra zuhant. Minden erejét összeszedte, négykézlábra állt, és megpróbált feltápászkodni. Nem kellett erőlködnie: egy kéz felhúzta, és egy sötét alak bevonszolta az egyik közeli sikátorba. A távolból rendőrkocsik szirénája hallatszott. – Életben marad! – Anderton még sosem hallotta ezt a hangot; idegen volt és rekedt, és legalább olyan kellemetlen, mint az arcába zuhogó eső. – Hallja, amit mondok? – Igen. – Anderton ostobán megrángatta ingének szakad gallérját. Az arca lüktetni kezdett; érezte, hogy valami csúnyán felhasította a bőrét. Zavarodottan megpróbálta összeszedni magát. – Maga nem… – Hallgasson és figyeljen! – A férfi termetes volt, már-már kövér. Hatalmas kezével az épület nedves falához szorította Andertont. A sikátor végében tűz lobogott; az autó lángolt. – Így kellett megcsinálnunk. Nem volt más alternatíva. Nincs túl sok időnk. Arra számítottunk, hogy Kaplan tovább fogja vendégül látni magát. – Ki maga? – kérdezte Anderton erőtlenül. A vizes arc örömtelen mosolyra húzódott. – A nevem Fleming. Még találkozunk. Körülbelül öt percünk van, aztán ideérnek a rendőrök. Aztán visszajutunk oda, ahonnan elindultunk. – Egy csomagot nyomott Anderton kezébe. – Pénz. Elég lesz egy darabig. A csomagban van néhány személyazonosító okmány. Rendszeresen kapcsolatba fogunk lépni magával. – Fleming idegesen felnevetett. – Egészen addig, amíg sikerül bebizonyítania az igazát. Anderton értetlenül pislogott. – Szóval mégis összeesküvésről van szó? – Természetesen. – Fleming káromkodott egy sort. – Ez azt jelenti, hogy még magával is sikerült elhitetniük a hazugságukat? – Azt hittem… – Anderton nehezen ejtette ki a szavakat. Érezte, az egyik metszőfoga kilazult. – Ellenséges érzelmek Witwer irányában. Leváltás. A feleségem és egy fiatal férfi. Természetes indulatok… – Legalább magát ne akarja átejteni – mondta Fleming. – Pontosan tudja, mi a helyzet. Ezt az egész ügyet gondosan kitervelték. Minden egyes fázisát ők vezérelték. A kártyának azon a napon kellett megjelennie, amelyiken Witwer jelentkezett. A terv első szakaszát sikerült végrehajtaniuk. Witwer lett a parancsnok, magából pedig üldözött bűnöző

vált. – Ki áll az ügy mögött? – A felesége. Anderton megszédült. – Biztos ebben? A férfi felnevetett. – Mérget vehet rá. – Gyorsan körülnézett. – Jön a rendőrség. Menjen végig ezen a sikátoron. Szálljon buszra, és menjen át az egyik nyomornegyedbe. Béreljen szobát, vegyen egy köteg magazint és pihenjen. Olvasgasson. Váltson ruhát… Elég esze van ahhoz, hogy vigyázzon magára. Ne próbálja elhagyni a Földet. Minden, naprendszeren belül közlekedő járművet ellenőriznek. Ha a következő hét napban meghúzza magát, megúszta. – Ki maga? – kérdezte Anderton. Fleming eleresztette. Óvatosan a sikátor elejébe ment, kilesett a főutcára. Az első rendőrkocsi felhajtott a nedves járdára, és óvatosan közelebb gurult az égő roncshoz, amiből Kaplan emberei kábultan, erőtlenül kimásztak a hideg esőbe. Szerencséjük volt. – Fogalmazzunk úgy, hogy egy olyan társaság tagja vagyok, amely megvédi az embereket – mondta Fleming halkan. Kifejezéstelen arcán kövér esőcseppek csorogtak. – Vagy mondhatjuk úgy is, hogy egy rendőri szervhez tartozom, aminek az elsődleges feladata a rendőrség szemmel tartása. Mi ügyelünk arra, hogy minden a helyes úton haladjon. Kinyújtotta a kezét, ellökte magától Andertont, aki szinte bezuhant a szeméttel teleszórt sikátor árnyai közé. – Menjen már! – mondta Fleming éles hangon. – És ne veszítse el a csomagját. Anderton tétován megállt, majd botorkálva elindult a sikátor másik vége felé. – Nézze át alaposan, ami benne van, és életben marad – szólt utána Fleming. – Talán… V. A személyazonosító kártyákat Ernest Temple nevére állították ki, aki munkanélküli volt, de hetente kapott egy bizonyos összeget New York állam szociális bizottságától. Templenek felesége és négy gyermeke volt, a családja Buffalóban élt. A „vagyona" éppen csak elérte a száz dollárt. Az

egyik foltos, zöld kártya felhatalmazta arra, hogy szabadon utazzon, és ne maradjon az állandóra bejelentett lakcímén. Ez érthető volt: aki munkát keres, annak sokat kell mozognia, és esetleg hosszú utakat kell megtennie. A majdnem üres buszon, amellyel átjutott a város másik végébe, Anderton alaposan megvizsgálta Ernest Temple adatait és személyleírását. A jelek szerint az okmányok az ő számára készültek, mert minden adat stimmelt. Valószínűnek tartotta, hogy az ujjlenyomatok és az agyhullámmintázatok sem buktatnák le. Rejtélyes pártfogói mindenre gondoltak. Az iratköteg birtokában még a legtüzetesebb vizsgálaton is átment volna. Az okmányok mellé tízezer dollárt kapott. A pénzt és a papírokat zsebre vágta, aztán elolvasta a gondosan összehajtogatott lapra írt üzenetet. A szöveget első pillantásra értelmetlennek találta, de miután újra és újra elolvasta, rájött, hogy mit jelenthet. A többség léte logikusan arra utal, hogy létezik a kisebbség is. A busz bejutott a nyomornegyedbe, végigzötykölődött az olcsó szállodák, a tömegpusztító fegyverekkel vívott háború után épült, lepusztult bérházak között. Amikor lelassított, Anderton felállt. Az utasok közül néhányan egy-egy pillantást vetettek sérült, véres arcára, és szakadt ruhájára. Nem törődött a kíváncsi tekintetekkel. Leszállt, és megállt a vizes járdán. A szálloda portása a pénz bekasszírozásán kívül nem sok mindennel foglalkozott. Anderton felment a lépcsőn a másodikra, és belépett a szűk, dohos szobába. Hálásan becsukta maga mögött az ajtót, és leeresztette a redőnyöket. A helyiség kicsi volt, de szerencsére tiszta. Ágy, szekrény, tájképes falinaptár, szék, lámpa, meg egy pénzbedobós, negyeddollárossal működő rádió. Anderton bedugott a nyílásba egy érmét, és végigvágta magát az ágyon. A nagyobb adók mindegyike a rendőrség felhívását zengte. Végre egy hír! Valami olyasmi történt a városban, ami már nemzedékek óta nem fordult elő. Egy szökött bűnöző! A közönség hevesen érdeklődött. – …ez az ember kihasználta magas beosztását, és csakis így tudott megszökni – közölte a hírolvasó a profikra jellemző közömbösséggel. – Mivel magas rangú tiszt volt, hozzáférhetett az adatokhoz, és a belé helyezett bizalommal visszaélve megkerülhette az észlelés és elfogás folyamatát. Szolgálati ideje alatt számtalan potenciálist gyilkost küldetett át

a megfelelő táborokba, és így több ezer ártatlan áldozat életét megmentette. Ez az ember, John Allison Anderton volt a Bűnmegelőző rendszer egyik kifejlesztője, az ő ötlete volt, hogy a bűnesetek idő előtti felderítése és megakadályozása érdekében mutáns látnokokat használjanak, akik képesek arra, hogy érzékeljék a jövőt, és továbbítsák a megfelelő adatokat az elemző gépekbe. Ez a három jósnok alapvetően… A hang elhalkult Anderton mögött, aki átment a parányi fürdőszobába. Levette a kabátját, az ingét, forró vizet eresztett a mosdókagylóba, és lemosta a sebét. A sarki vegyesboltban, mielőtt belépett a szállodába, vett egy üveg jódot, pár sebtapaszt, egy borotvát, fésűt, fogkefét, és még néhány apróságot. Úgy tervezte, reggel keres egy használtruha-boltot, és vásárol néhány holmit. Végül is munka nélküli villanyszerelő volt, nem pedig egy hajszolt, balesetet szenvedett főrendőr. A szobában tovább üvöltött a rádió. Anderton szinte nem is hallotta, ahogy a tükör előtt állva kilazult fogát vizsgálgatta. – …a három jósnokra épülő rendszer századunk közepének komputereiben találta szemben magát genezisével. Hogyan lehet ellenőrizni az elektronikus számítógépek eredményeit? Úgy, hogy az adatokat betáplálják egy második, az elsővel azonos felépítésű gépbe. De két komputer nem elegendő. Ha más választ találnak ugyanarra a kérdésre, képtelenség meghatározni, hogy melyik helyes. A megoldás az, hogy a statisztikai módszerek aprólékos tanulmányozására alapozva beléptessünk a rendszerbe egy harmadik komputert, amely ellenőrzi az első kettő eredményeit. Így megkapható egy úgynevezett „különvélemény", vagy „többségi jelentés". Meglehetősen nagy a valószínűsége annak, hogy a három közül két komputer véleménye egyezni fog, és így nyilvánvalóvá válik, hogy melyik alternatíva helyesebb. Nem valószínű, hogy két komputer egymástól függetlenül ugyanarra a hibás következtetésre jut… Anderton elejtette a törülközőt, és átviharzott a másik szobába. Reszketve a készülék fölé hajolt, hogy tisztábban hallja a szavakat. – Mint Witwer parancsnoktól megtudtuk, ritkán, mondhatni kivételes esetekben fordul elő, hogy a három jósnok véleménye tökéletesen egyezik. A leggyakrabban az a helyzet, hogy két jósnok ugyanazt jelzi előre, míg a harmadik jelentése kissé eltér ettől. Így tehát létezik egy többségi jelentés, valamint egy kisebbségi jelentés, vagyis különvélemény. A különvéleményben valamelyik mutáns kissé másként jelöli meg a majdan lezajló események helyét és időpontját. Ez még nem azt jelenti, hogy valamelyik vélemény hibás. Erre vonatkozóan a „lehetséges jövők" elnevezésű elmélet ad magyarázatot. Ha csupán egyetlen időösvény

létezne, nem lenne jelentősége az előrejelzéseknek. Mivel nem lenne más alternatíva, hiába lenne a birtokunkban a megfelelő információ, nem tudnánk megváltoztatni a jövőt. A Bűnmegelőző Ügynökség munkáját illetően először is azt kell feltételeznünk… Anderton idegesen járkálni kezdett a szobában. Többségi jelentés? Tehát a jósnokok közül csupán kettő jutott arra a következtetésre, ami aztán rályukasztódott a kártyára. Hirtelen értelmet nyert az az egysoros üzenet, amit a csomagban talált. A jelek szerint tehát a harmadik jósnok jelentése, a kisebbségi jelentés, vagyis a különvélemény ebben a helyzetben különleges jelentőséget kap. De miért? Az órájára nézett. Nem sokkal múlt éjfél. Page már letette a szolgálatot, délutánig nem fog bemenni a majomketrecbe. Az esély csekély volt, de talán sikerülne a dolog… Page talán fedezi majd, de az is lehet, hogy nem. Vállalnia kell a kockázatot. Mindenképpen látnia kellett a különvéleményt.

♦ ♦ ♦ Dél és egy óra között a szemetes utcákon emberek nyüzsögtek. Anderton a nap legforgalmasabb szakát választotta ki arra, hogy végrehajtsa a hívást. Keresett egy telefonfülkét, gyorsan bebillentyűzte a rendőrségi számot, és a füléhez szorította a kagylót. A videovonalat nem aktiválta, mert tartott attól, hogy valaki szokatlan ruházata és elhanyagolt külseje ellenére is felismeri. A központos új ember volt, nem ismerte fel a hangját. Anderton megadta Page mellékének számát. Felkészült arra, hogy Witwer lecserélte a korábbi személyzetet, és a saját embereit ültette be a régiek helyére. Ha ezt meglépte, akkor most egy idegen fogja felvenni a kagylót… – Halló! – reccsent bele a hangszóróba Page kissé durva hangja. Anderton megkönnyebbülten nézett körül. Senki sem figyelt fel rá. A bevásárlóközpontban az emberek csak magukkal és a kirakatokban díszelgő árucikkekkel foglalkoztak. – Beszélhet? – kérdezte. – Vagy figyelik? Csend. Anderton maga előtt látta Page arcát. A hívás minden bizonnyal meglepte; valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Végül mégis sikerült kinyögnie néhány szót. – Miért… hívott fel?

Anderton figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Nem ismertem fel a telefonközpontos hangját. Új ember? – Igen – mondta Page vékony, fuldokló hangon. – Nagy változások történtek… – Értem. Magával mi a helyzet? Marad a helyén? – Várjon egy kicsit. – Page letette a kagylót. Anderton lépések tompa neszét hallotta, majd valahol becsapódott egy ajtó. Page visszatért. – Most már nyugodtabban beszélhetünk – mondta rekedten. – Mennyivel nyugodtabban? – Hát… Nem sokkal. Hol van? – A Central Parkban sétálgatok – felelte Anderton. – Napozom. – Tudta, Page már leellenőrizte, hogy működik-e a vonalat lehallgató rendszer. Biztosra vette, hogy már útnak indult a rendőrség légi osztaga, de vállalnia kellett a kockázatot. – Új foglalkozásom van – mondta. – Villanyszerelőként dolgozom. – Valóban? – Page meghökkent. – Arra gondoltam, esetleg tudna valami munkát szerezni a számomra. Talán beugorhatnék, és ellenőrizhetném a komputerek áramellátó rendszerét, különös tekintettel a majomketrec analitikai egységeire és az adatbankokra. – Azt hiszem, ez elintézhető – mondta Page rövid hallgatás után. – De csak akkor, ha tényleg fontos a dolog. – Fontos – biztosította Anderton. – Magának mikor lenne a legjobb? – Lássuk csak… Hamarosan megérkezik egy műszerészcsapat. Az interkom-rendszert fogják ellenőrizni. A jelenlegi parancsnok fejlesztéseket szeretne végrehajtani. Gyorsabbá akarja tenni a rendszer működését. Esetleg azokkal az emberekkel maga is bejöhet… – Rendben. Körülbelül mikor? – Mondjuk négykor. B kapu, hatos szint. Ott találkozunk. – Rendben van – mondta Anderton. – Remélem, Page, még akkor is a helyén lesz, amikor odaérek. – Letette a kagylót, és kisietett fülkéből. Egy másodperccel később beleolvadt a hömpölygő tömegbe, majd befurakodott egy zsúfolt kávézóba. Tudta, itt senki sem találná meg. Három és fél órát kellett várnia. Tudta, lassan fog eltelni az idő, de amikor végre találkozott Page-zsel, úgy érezte, mintha hosszú napokat töltött volna a kávézóban. – Magának elment az esze! – fogadta Page. – Mi az ördögért jött vissza? – Nem maradok sokáig. – Anderton körbejárta a majomházat, és gondosan bezárta az ajtókat. – Senkit ne eresszen be. Nem szeretném, ha

meglepnének. – Önként le kellett volna mondania. – Page követte Andertont. – Akkor nem kerül ilyen helyzetbe. Witwer úgy viselkedik, mintha őrült lenne. Országos körözést rendelt el maga ellen. Mindenki magát keresi, Anderton! Anderton nem foglalkozott Page megjegyzésével. Felnyitotta az elemző egység vezérlőpultját. – A három majom közül melyiktől származik a különvélemény? – Ne kérdezzen ilyeneket! Semmit ne kérdezzen. Már itt sem vagyok. – Page elindult az ajtó felé. Menet közben megtorpant, a középső jósnokra mutatott, majd kisietett. Az ajtó becsukódott; Anderton egyedül maradt. A középső majom… A nyomorult, torz törpe, aki már legalább tizenöt éve élt a huzalok és relék hálójában. A jósnok nem nézett fel az eléje álló emberre. Üveges tekintettel meredt maga elé. Nem érzékelte a világot, nem látta a környezetét, a fizikai valóságot. Jerry huszonnégy éves volt. Eredetileg agykárosultnak minősítették, de hatéves korában kiderült, hogy az agyszövetei ugyan sorvadtak, de kivételes látnoki képességekkel rendelkezik. Azonnal átszállították a kormány által fenntartott kiképző iskolába, ahol fejleszteni kezdték lappangó „tudását". Mire kilencéves lett, már használni lehetett. Munkába állították, de nem sikerült kirántani az idiotizmus káoszából. Sőt úgy látszott, a kiképzés során eredeti személyiségének legapróbb szilánkjai is feloldódtak az őrületben. Anderton letérdelt, és nekilátott, hogy eltávolítsa az elemző rendszer belsejében lévő adattárolókat védelmező pajzsokat. Direkt módon beindította a visszakereső és analizáló rendszer szubrutinját, és néhány perccel később kiemelt két, egyenként félórányi anyagot tartalmazó szalagot. Ezeken voltak rajta azok az információk, amelyek valamilyen szinten különböztek a többségi jelentéstől. Átvizsgálta a kódtáblázatot. Ezután már csak annyit kellett tennie, hogy megkeresi a szalagokon azokat a részeket, amelyek alapján elkészült a kártya – az a kártya, ami bajba juttatta. A szalagolvasó a közelben állt. Anderton a lélegzetét visszafojtva behelyezte az egyik szalagot, bekapcsolta a készüléket, és várt. A megadott kódok alapján végrehajtott analízis alig néhány másodpercig tartott. Anderton megtalálta azt, amit keresett; a jelentésből egyértelműen látszott, mi történt.

Jerry látomása homályos volt. Nem egészen ugyanazt az időterületet látta, amit a társai. Jelentéséből kitűnt, hogy Anderton várhatóan el fog követni egy gyilkosságot (ebben a tekintetben az adatsor megegyezett a többségi jelentéssel), ám a társaival ellentétben ő a „tettes" reakcióit is látta. A különbség nem tűnt nagynak, viszont óriási volt a jelentősége. Jerry látta, hogy Anderton, miután tudomására jut, hogy el fog követni egy gyilkosságot, meggondolja magát, és mégsem hajtja végre a végzetes cselekvéssort. Az eredeti eseménysorozatban akkor jelenik meg a törés, amikor az információ Anderton tudomására jut. Létrejön egy új időösvény, amely teljes mértékben eltér az előzőtől, és amelyen Anderton nem hajt végre semmilyen erőszakos cselekményt. Jerry tehát látta azt a részletet is, amit a többiek nem vettek észre, ám leszavazták. Anderton reszketve visszatekerte a szalagot, és megnyomta a felvétel gombot. Készített egy másolatot a jelentésről, az eredetit visszatette a helyére, a másolatot kiemelte a készülékből. Most már a kezében volt a bizonyíték, amivel igazolhatta, hogy a kártyán szereplő információk érvénytelenek. Csak annyi tennivalója maradt, hogy a felvételt megmutassa Witwernek… Mozdulatlanná dermedt. Megdöbbentette saját ostobasága. Rájött, Witwer már látta a jelentést, ám ennek ellenére megszerezte a parancsnoki pozíciót, és elrendelte a körözést. Witwer nem akart visszakozni; őt nem érdekelte, hogy elődje valójában ártatlan. De… Mit tehetne? Kinek mutathatná meg a szalagot? – Te átkozott bolond! – csattant egy hang a háta mögött. Anderton megfordult. A felesége állt az ajtóban. Az egyenruháját viselte; a tekintete dühös volt. – Ne aggódj – mondta a férfi, és felemelte a szalagot. – Már éppen indulni készültem… A nő arca eltorzult. Andertonhoz rohant. – Page szólt, hogy itt vagy, de nem akartam elhinni neki. Hibát követett el, amikor beeresztett. Azt hiszem, még mindig nem értette meg, hogy mi vagy. – Miért, mi vagyok? – kérdezte Anderton könnyedén. – Mielőtt válaszolsz, nézd meg ezt a felvételt. – Nem akarom látni! Tűnj el innen! Ed Witwer tudja, hogy van itt valaki. Page megpróbálja feltartani de… – Lisa elhallgatott, mereven oldalra fordította a fejét. – Itt van! Be fog jönni ide!

– Nem tudnád befolyásolni egy kicsit? Légy hozzá kedves. Légy odaadó. Olyan elbűvölő, mint mindig. Talán akkor megfeledkezik rólam. Lisa a férjére nézett. – A tetőn találsz egy hajót. Ha el akarsz menekülni… – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Egy percen belül elindulok. Ha jönni akarsz… – Megyek – mondta Anderton. Nem volt más választása. Amikor elkészítette a tervét, nem gondolt arra, hogy a bizonyíték megszerzése után hogyan fogja elhagyni az épületet. A nő után sietett. Kiléptek az egyik oldalajtón, végigmentek egy szervizfolyosón. Lisa cipőjének sarka élesen kopogott a betonpadlón. – Kiváló, gyors hajó – szólt hátra a nő. – Tele a tankja. Indulásra készen áll. Arra készültem, hogy ellenőrzöm a csoportokat. VII. A rendőrségi cirkálóban Anderton felvázolta, hogy mit tartalmaz a felvétel. Lisa szótlanul hallgatta. Az arca meggyötört volt, a kezét ernyedten tartotta az ölében. A hajó alatt úgy terpeszkedett az iszonyatos háború nyomait viselő táj, mint valami elnagyolt domborzati térkép. A városok közötti területeken kráterek, bombatölcsérek, tanyák és kisebb kisebb üzemek romjai sötétlettek. – Kíváncsi lennék, hányszor történt valami hasonló – mondta a nő, miután Anderton befejezte. – Hogy hány különvélemény létezett? Szerintem sok. – Felfogtad, hogy Jerry mit csinált? A másik két jósnok adataiból kiindulva készítette el a jelentését. – Lisa tekintete komoly volt. – Lehet, hogy a táborokban rengeteg hozzád hasonló ember van. – Nem hiszem – felelte Anderton, bár ez már az ő fejében is megfordult. – Nekem alkalmam volt megnézni a kártyát és a jelentést. Vagyis: lehetőséget kaptam arra, hogy meggondoljam magam. – De… – Lisa csüggedten legyintett. – Lehetséges, hogy minden majdani gyilkos így reagált volna, ha tudomást szerez arról, hogy mit fog elkövetni. Meg kellett volna mondanunk nekik az igazat. – Ez túl kockázatos lett volna – makacskodott a férfi. Lisa élesen, idegesen felnevetett. – Kockázat? Esély? Bizonytalanság? Mondd, miről beszélsz? A jósnokok dolgoznak, nem?

Anderton a kis hajó kormányzására összpontosított. – Ez kivételes eset – mondta. – És egyelőre nem foglalkozhatom az általános elmélettel. Most sokkal égetőbb problémákra kell megoldást találnom. Meg kell mutatnom a felvételt valakinek. Még azelőtt, hogy fiatal, jóképű barátunk megsemmisíti. – Kaplanhoz mész? – Ki máshoz? – Anderton megveregette az ülésen, kettejük között heverő szalagot. – Érdekelni fogja a dolog. Érthető, hiszen a felvétel azt bizonyítja, hogy nem kell aggódnia az élete miatt. Lisa remegő kézzel a táskájába nyúlt, és elővette a cigarettatárcáját. – Gondolod, hogy segíteni fog? – Talán. Lehet, hogy nem. De érdemes megpróbálni a dolgot. – Hogy sikerült ilyen gyorsan eltűnnöd? – kérdezte Lisa. – Manapság elég nehéz elrejtőzni. Anderton kitérő választ adott. – Pénzzel mindent meg lehet oldani. Lisa rágyújtott. – Lehet, hogy Kaplan meg fog védeni – mondta. – Elég nagy hatalommal rendelkezik. – Azt hittem, csak egy nyugdíjas tábornok. – Elméletileg így van. Witwer utánanézett egy kicsit. Kaplan egy különleges, háborús veteránokat tömörítő szervezet vezetője. Egy klubé, aminek csupán néhány tagja van. Valamennyien magas rangú tisztek, az egykori frontvonal mindkét oldaláról. Nemzetközi társaság. Itt, New Yorkban van egy nagy házuk. Három lapot adnak ki, és időnként televíziós műsoridőt vásárolnak maguknak. – Mit akarsz ezzel mondani? – Semmit. Meggyőztél, hogy tényleg ártatlan vagy. Egyértelmű, hogy nem fogsz gyilkolni, de meg kell értened, hogy az eredeti jelentés, a többségi jelentés nem volt hamis. Senki sem változtatta meg az adatokat. Nem Ed Witwer készíttette. Senki sem szőtt ellened összeesküvést. Ha elhiszed, hogy a különvélemény eredeti, akkor azt is el kell fogadnod, hogy a többségi jelentés sem hamis. Anderton kelletlenül bólintott. – Igen, lehetséges… – Ed Witwer – folytatta Lisa – jó szándékkal cselekedett. Ő valóban hisz abban, hogy potenciális bűnöző vagy. És miért ne hinné ezt? Megkapta a többségi jelentést. Neked pedig ott van a zsebedben a kártya. – Már nincs – mondta Anderton. – Megsemmisítettem.

Lisa közelebb hajolt hozzá. – Ed Witwer nem akarta elfoglalni a helyedet – mondta. – Őt ugyanazok a motivációk mozgatják, amelyek téged. Hisz a Bűnmegelőzőben. Azt akarja, hogy a rendszer folyamatosan működjön. Beszéltem vele, és biztos vagyok abban, hogy nem hazudott. – Azt akarod, hogy vigyem el neki a szalagot? – kérdezte Anderton. – Ha megtenném, azonnal megsemmisítené… – Ostobaság! – kiáltott fel Lisa. – Az eredetik végig a kezében voltak. Bármikor megsemmisíthette volna őket. – Ez igaz. Lehet, hogy nem tudott róluk. – Hát persze, hogy nem! Figyelj, gondolkozz logikusan. Ha Kaplan megkapja a szalagot, a rendőrség hitelét veszti. Tudod miért? Mert a szalag bebizonyítja, hogy a többségi jelentés hibás volt. Ed Witwer helyesen járt el. Ha azt akarod, hogy a Bűnmegelőző tovább működjön, téged le kell tartóztatni. Most persze csak a saját sorsod miatt aggódsz, de tedd meg, csak egyetlen pillanatra, hogy a rendszer érdekeit is megvizsgálod! – Elnyomta a cigarettáját, és a táskájába nyúlt, hogy ismét rágyújtson. – Mi jelent többet a számodra? A saját biztonságod, vagy a rendszer léte? – A saját biztonságom – felelte Anderton habozás nélkül. – Biztos vagy ebben? – Ha a rendszer csak úgy képes fennmaradni, hogy ártatlan emberek börtönbe kerülnek, akkor megérdemli, hogy megsemmisüljön. A személyes biztonságom azért fontos, mert én is ember vagyok. És… Lisa a táskájából cigaretta helyett egy apró pisztolyt vett elő. – Azt hiszem, bár nem vagyok biztos benne – mondta halkan –, hogy az ujjam a ravaszon van. Még sosem használtam ilyen fegyvert, de szívesen kipróbálnám. – Azt akarod, hogy forduljunk vissza? – kérdezte Anderton. – Igen. Menjünk vissza a parancsnokságra. Sajnálom. Ha rá tudtalak volna beszélni, hogy ne a saját érdekeidet tartsd szem előtt, hanem a rendszerét… – Ne moralizálj! – mondta Anderton. – Rendben, visszaviszem a hajót, de nem vagyok hajlandó végighallgatni a magyarázataidat! Tudod, most nem igazán úgy viselkedsz, ahogy intelligens embertől elvárható. Lisa ajka vékony, vértelen vonallá változott. A fegyvert előreszegezve a férfi arcát figyelte. Anderton széles ívben megfordította a hajót. Hirtelen mozdulattal felrántotta az orrát, és oldalra billentette a járművet. A fülkében néhány rögzítetlen tárgy az ablakhoz csapódott. Andertont és a feleségét fémpántok rögzítették az üléshez – a hajó

harmadik utasát azonban nem. Anderton a szeme sarkából valami mozgást látott. Halk, elfojtott hang hallatszott. A termetes férfi, aki manőver közben elvesztette az egyensúlyát, kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben. Az események felgyorsultak. Anderton vízszintesbe állította a hajót. Fleming felállt, és a nő pisztolya felé lökte a kezét. Lisa hátrafordult, meglátta Fleminget, és felsikoltott. A termetes férfi kiütötte a kezéből a fegyvert; a pisztoly a padlóra esett. Fleming morogva félretolta a nőt, és felemelte a fegyvert. – Sajnálom – zihálta, és megpróbálta kihúzni magát. – Azt hittem, a hölgy még nem fejezte be az előadását. Ezért vártam. – Maga itt volt, amikor… – kezdte Anderton, de elhallgatott. Megértette, Fleming és az emberei egész idő alatt szemmel tartották. Amikor Lisa rábeszélte őt, hogy repüljenek el, Fleming gyorsan felment a tetőn várakozó hajóhoz, és elrejtőzött az ülések mögött. – Talán jobb lenne, ha átadná nekem azt a szalagot – mondta Fleming. – Igaza van. Witwer gondolkodás nélkül megsemmisítené. – Kaplan is? – kérdezte Anderton. – Kaplan együttműködik Witwerrel. Ezért jelent meg éppen az ő neve a kártya ötödik sorában. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy kettejük közül ki a főnök. Lehet, hogy egyikük sem az. – Fleming eldobta a mini pisztolyt, és elővette a saját fegyverét. – Úgy vettem észre, Anderton, a hölgy még mindig nagy hatást tud gyakorolni magára. Pedig figyelmeztettem, hogy ő áll a háttérben! – Nem hittem el – tiltakozott Anderton. – Ha Lisa… – Térjen már észhez! Ezt a hajót Witwer parancsára készítették elő. Azt akarták, hogy elhagyja az épületet, mert tudták, csak így rázhatnak le minket. Magának egyedül, nélkülünk, semmi esélye sem lehet. Lisa arcán furcsa árnyék suhant át. – Ez nem igaz! – suttogta. – Witwer nem tudott erről a hajóról. Azért készítették elő, mert ellenőriznem kellett volna a… – Majdnem sikerült a terve – vágott közbe Fleming türelmetlenül. – Szerencsénk van, ha nem tapadt ránk valamilyen rendőrségi cirkáló. Ezt nem tudtuk ellenőrizni. Nem volt rá időnk. – Beszéd közben leguggolt, közvetlenül a nő ülése mögött helyezkedett el. – Az első dolgunk az lesz, hogy félreállítjuk az útból ezt a nőt. Aztán eltüntetjük magát a körzetből. Page már elmondta Witwernek, hogy milyen az új külseje. Gondolom, azóta már ezt a személyleírást is belefoglalták a körözvénybe. Fleming odadobta a fegyvert Andertonnak, majd megfogta Lisa állát, és

hátrarántotta a fejét, egészen addig, míg a nő homloka az ülés támlájához feszült. Lisa kétségbeesetten rugdalózott. Felsikoltott, de minden hiába: Fleming könyörtelenül megfogta a nyakát, és nekilátott, hogy kiszorítsa belőle az életet. – Nem lesz golyó ütötte seb – magyarázta lihegve. – Ki fog esni… Baleset. Előfordul az ilyesmi. De ebben az esetben még zuhanás előtt kitörik a nyaka. Anderton nem reagált, csak akkor mozdult meg, amikor Fleming vastag ujjai könyörtelenül belemélyedtek a nő fehér nyakába. Felemelte a fegyvert, és a markolatával Fleming tarkójára csapott. A hatalmas kéz megremegett. Fleming feje előrebiccent, a teste a hajó oldalához dőlt. Anderton a biztonság kedvéért másodszor is fejbe csapta, ezúttal a bal szem fölé ütött. Fleming elterült, és nem mozdult. Lisa lélegzet után kapkodva előregörnyedt. A szín fokozatosan visszatért az arcába. – Át tudnád venni az irányítást? – kérdezte Anderton. – Igen, azt hiszem… – Lisa a kormány felé nyújtotta a kezét. – Minden rendben. Miattam ne aggódj. – Ez a pisztoly – mondta Anderton – szabvány katonai fegyver. Nem a háború idejéből származik, hanem a később kifejlesztett, új darabok közül való. Lehet, hogy tévedek, de elképzelhető, hogy… – Nem fejezte be a mondatot. Hátramászott Fleming mellé, megmotozta a férfit, egyik zsebéből elővette zsíros, ragacsos irattárcáját. Tod Fleming a személyazonossági kártya tanúsága szerint a hadsereg őrnagya volt, és a katonai hírszerzés belső nyomozati csoportjának dolgozott. A papírok között Anderton talált egy olyan dokumentumot, amit Kaplan tábornok írt alá. A papír szerint Fleming csoportja a Veteránok Nemzetközi Ligája különleges védelmét élvezte. Fleming és az emberei Kaplan parancsainak megfelelőn dolgoztak. A teherautó, a baleset – minden egy színjáték részét képezte. Ez azt jelentette, hogy Kaplan szándékosan mentette meg Andertont a rendőröktől. Anderton rájött, mi történt. Kezdettől fogva Kaplan irányította az eseményeket, és sikerült valóra váltania a tervét: megakadályozta, hogy Witwer letartóztassa a „gyilkost". – Igazat mondtál. – Anderton előremászott, és a feleségére nézett. – Találkozhatnék Witwerrel? A nő bólintott, és a vezérlőpanelen lévő kommunikátorra mutatott. – Mit találtál? – Kapcsolj össze Witwerrel. A lehető leghamarabb beszélni akarok vele.

Sürgős! Lisa létrehozta a kapcsolatot. A monitoron néhány másodperccel később megjelent Ed Witwer arca. – Emlékszik rám? – kérdezte Anderton. Witwer elsápadt. – Szent Isten! Mi történt? Lisa, behozod? – A szeme az Anderton kezében sötétlő fegyverre villant. – Nézze, ne bántsa Lisát! Ő semmiről sem tehet. – Erre már magamtól is rájöttem – felelte Anderton. – Nem tudna kiküldeni elénk valakit? Talán szükségünk lesz a védelemre… Vissza akarunk menni. – Vissza? – Witwer szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Maguk… idejönnek? Feladja magát? – Igen. Van valami, amit haladéktalanul meg kell tudnia. Zárassa le a majomházat. Senkit ne eresszen be. Még Page-et sem! Főleg a hadsereg embereit ne! – Kaplan? – Mi van vele? – Itt volt. Éppen most ment el. Anderton szíve kihagyott néhány ütemet. – Mit csinált? – Adatokat gyűjtött. Másolatokat csinált a magáról készített jelentésekről. Azt állította, a saját védelme érdekében van szüksége az anyagra. – Szóval már megszerezte – mondta Anderton. – Akkor elkéstünk. – Ez meg mit jelent? – ordított rá Witwer. – Mi folyik itt? – Majd elmondom. Ha visszajutunk az irodámba. VIII. Witwer az épület tetején várt rájuk. A kis hajó leereszkedett, a kísérő cirkálók elhúztak a közelből. Anderton a szőke fiatalemberhez sietett. – Megkapta, amit akart – mondta. – Zárasson be, és küldjön büntetőtáborba. De ez nem lesz elég. Witwer kék szeme bizonytalanul csillogott. – Attól tartok, nem egészen értem… – Nem az én hibám. Nem lett volna szabad elhagynom az épületet. Hol van Wally Page?

– Már lefogattam – felelte Witwer. – Nem okoz több gondot. Anderton elkomorodott. – Nem a megfelelő indokkal tartóztatta le – mondta. – Azzal, hogy beeresztett a majomházba, nem követett el bűnt. Ám azzal, hogy információkat adott ki a hadseregnek, igen. Itt – körbemutatott – egy komplett katonai egység működik. A maga felségterületén. Vagyis… Az én felségterületemen! – Már visszavonattam a maga ellen kiadott körözési parancsot. Az embereink most Kaplant keresik. – És? – Egy katonai teherautón távozott. Követtük, de a kocsi behajtott az egyik militarizált zónába. Egy R3-as háborús tank zárja el az utat. Ha eltávolítanánk, az polgárháborúhoz vezetne. Lisa lassan, tétován szállt ki a hajóból. Még sápadt volt, a nyakán csúnya horzsolás vöröslött. – Mi történt magával? – kérdezte Witwer, aztán meglátta a gép padlóján fekvő Fleminget. Andertonra nézett. – Ezek szerint végre elhitte, hogy nem tettem semmi maga ellen, és szó sincs semmiféle konspirációról. – Igen. – Szóval már nem… – Witwer elhúzta a száját. – Nem hiszi azt, hogy az egészet csak azért terveltem ki, hogy megszerezzem az állását? – De igen. Ne is próbálja letagadni. Én pedig abban vagyok bűnös, hogy meg akartam tartani a székemet. De ez egészen más lapra tartozik… Maga semmiért sem felelős. – Miért mondta, hogy már késő? Mi történt volna, ha hamarabb adja fel magát? Istenem, ha hamarabb megteszi, bevágtuk volna a táborba! De most szépen eltelik a hét, és Kaplan még mindig élni fog. – Igen, élni fog, de most be tudja bizonyítani, hogy akkor is életben maradt volna, ha odakint vagyok. Nála van az az információ, ami a többségi jelentés megbízhatatlanságát bizonyítja, és aminek a birtokában képes hiteltelenné tenni a bűnmegelőzési rendszert. Bármit teszünk, ő nyer. Ebből a játszmából nem kerülhetünk ki győztesen. A hadsereg csapdába csalt minket, a tervük működőképesnek bizonyult. – De miért kockáztatnak ilyen sokat? Egészen pontosan mit akarnak? – Az angol-kínai háborút követően a hadsereget vesztesnek tartották. Elvesztette a hatalmát, sor került a leépítésekre. Jelentéktelenné vált. Régen még mindent ők irányítottak, a kezükben volt minden fegyveres és rendfenntartó erő. Anderton kis szünetet tartott, majd folytatta:

– A háború után azonban a nyugati blokkot demilitarizálták. A Kaplanhoz hasonló tiszteket nyugdíjba küldték. Senki sem örül annak, ha félreállítják. – Anderton elhúzta a száját. – Együtt tudok érezni vele… Nem ő az egyetlen. Szóval, nem érezték jól magukat, miután más szervezetek is részesedtek a hatalomból, ami korábban kizárólag az övék volt. Most megpróbálnak visszavágni. Ha bebizonyítják a jelenlegi rendszer hibáit, megnőhet a befolyásuk. – Tehát Kaplan győzött – mondta Witwer. – Semmit sem tehetünk? – Nem fogom megölni. Ezt ő is tudja. Lehet, hogy előbújik, és alkudozni próbál. Belemegy, hogy folytassuk a működésünket, de el fogja érni, hogy a Szenátus megfosszon minket a valódi hatalomtól. Ez pedig magának sem tetszene, igaz? – Hát… nem igazán – felelte Witwer. – Egy nap én fogom irányítani a rendszert. – Elpirult. – Természetesen ez még odébb van… Anderton zord pillantást vetett rá. – Hibát követett el, Witwer, amikor nyilvánosságra hozta a többségi jelentést. Ha hallgat, most szép csendben megsemmisíthetnénk. Ezt azonban most már nem tudjuk megtenni. Most már nem vonulhatunk vissza. – Azt hiszem, tényleg nem – bólintott Witwer bűnbánóan. – De talán én… nem is vagyok alkalmas erre a munkára. – Az lesz. Idővel. Kiváló rendőr válik magából, bár addig még rengeteg tanulnivalója van. – Anderton elindult. – Megvizsgálom a többségi jelentés szalagjait. Tudni akarom, hogyan kellett volna megölnöm Kaplant… Talán eszembe jut valami használható ötlet. A két jósnok, Donna és Mike szalagjait külön helyen tárolták. Anderton a Donna-szalagok elemzését végző géphez lépett, a kódok alapján megkereste az anyag őt érdeklő részét, és beindította a visszajátszást. Nagyjából azt látta, amire számított. Jerry ennek az anyagnak az alapján készítette el a saját jelentését, ez volt a kiindulópontja, amikor megjósolta a másik időösvény eseményeit. A jelentés szerint Kaplan katonai hírszerzői elrabolták Andertont, aki éppen hazafelé tartott a központból. Elvitték Kaplan villájába, amely valójában a veteránok szövetségének főhadiszállása volt. Közölték vele, vagy feloszlatja a Bűnmegelőző rendszert, vagy nyíltan szembeszáll a hadsereggel. Ezen az időösvényen Anderton, a főrendőr, a Szenátus támogatását kérte, de nem kapta meg. A Szenátus el akarta kerülni a polgárháborút, ezért csökkentette a rendőrség hatalmát, és „a kialakult vészhelyzet miatt" a hadsereg kezébe adta az irányítást. Anderton néhány fanatikus rendőr

kíséretében megkereste Kaplant, és egyszerűen lelőtte. Őt, és még néhány veteránt. Az áldozatok közül csak Kaplan halt meg, a többieket sikerült megmenteni. A rajtaütést azonban így is sikeresnek ítélték. Donna tehát ezt látta. Anderton elővette a Mike által megjósolt eseményeket tartalmazó szalagot. Az eseménysor eleje nagyjából egyezett az előzőével: Anderton tudomást szerzett arról, hogy Kaplan összeesküvést sző a rendőrség ellen. Valami azonban nem stimmelt… Anderton zavartan visszatekerte a felvételt az elejére, és ismét elindította a lejátszást. Mike jelentése mégis különbözött Donnáétól. Egy órával később befejezte a vizsgálódást, eltette a szalagokat, és elhagyta a majomházat. A folyosón Witwer várt rá. – Mi a helyzet? Látom, valami nincs rendjén. – Nincs – felelte Anderton a gondolataiba mélyedve. – De nincs semmi gond. – Furcsa hang ütötte meg a fülét. Az ablakhoz lépett, kinézett. Az utcán hatalmas tömeg közeledett. A csapat közepén négyes oszlopban egyenruhás férfiak masíroztak. Sisakok. Fegyverek. A katonák a háborúban viselt uniformisukat húzták magukra, és büszkén lengették a zászlóikat. – A hadsereg szimpatizánsai – mondta Witwer sápadtan. – Tévedtem. Nem fognak tárgyalni velünk. Miért is tennék? Kaplan máris legyőzött minket. Kilép a nyilvánosság elé. Anderton nem lepődött meg. – Fel fogja olvasni a különvéleményt? – Minden bizonnyal. Az emberek a Bűnmegelőző feloszlatását fogják kérni a Szenátustól. Elveszítjük a hatalmunkat. Azt állítják majd, hogy ártatlan embereket tartóztattunk le. Jogtalan fellépés, rendőrségi túlkapások, erőszak… Ilyesmi. Aztán kijelentik, hogy uralkodtunk a népen. Hogy mindenkit rettegésben tartottunk. – Gondolja, hogy a Szenátus tényleg teljesíti a követeléseiket? – Én… Nem is tudom. Miért? Lehet, hogy nem? – Nem, ez elképzelhetetlen – felelte Anderton. – A Szenátus azt fogja tenni, amit a tömeg kér. Ez az egész tökéletesen egybevág azzal, amit odabent láttam. Sarokba szorítottak minket, és már csak egyetlen dolgot tehetünk. Akár tetszik, akár nem, ezen az úton kell haladnunk. – Megkeményedett a tekintete. – Mi az? – kérdezte Witwer. – Mit kell tennünk? – Olyan egyszerű a megoldás, hogy ha elmondom, azon fog csodálkozni, hogy nem jutott eszébe korábban. Egyértelmű: muszáj

valósággá változtatnom azt, ami a nyilvánosságra hozott jelentésben áll. Meg fogom ölni Kaplant. Csak így menthetjük meg a Bűnmegelőzőt. – De… A többségi jelentésről bebizonyosodott, hogy hamis. Vagy nem az? – De az. Ennek ellenére meg fogom tenni. Mi kaphatok érte? – Életfogytig tartó börtönt… – Erre számítottam. De lehet, hogy segíteni tud nekem. Ha felhasználja a kapcsolatait, talán átváltoztatják száműzetésre. Elmehetnék mondjuk az egyik gyarmatbolygóra. A határvidékre… – Ezt szeretné? – A pokolba, dehogy szeretném! De a két rossz közül még mindig ez a jobb. Valamelyiket vállalnom kell. – Nem igazán tudom, hogyan ölhetné meg Kaplant… Anderton elővette Fleming fegyverét. – Ezzel. – És nem fogják megakadályozni? – Miért tennék? Olvasták a különvéleményt, abban pedig az áll, hogy meggondoltam magam. Azt fogják hinni, hogy úgysem teszem meg. – Ezek szerint a különvélemény hamis? – Nem – felelte Anderton. – Abszolút korrekt, de ennek ellenére meg fogom ölni Kaplant. IX. Még sosem ölt embert. Soha nem látott gyilkosságot. És harminc éve volt rendőr. A korban, amelyben élt, gyakorlatilag nem létezett olyan, hogy „előre megfontolt szándékkal elkövetett" gyilkosság. Egyszerűen nem fordult elő ilyesmi. Az egyik járőrkocsi vitte ki a tüntető tömeghez. A hátsó ülésen megvizsgálta Fleming pisztolyát. Működőképesnek látszott. Miközben összeszerelte a fegyvert, felkészült a következő félóra eseményeire, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, és bizonytalanul kiszállt. Az emberek ügyet se vetettek rá. A tömeg kitartóan nyomult előre, mindenki megpróbált közelebb kerülni ahhoz a helyhez, ahová a szónokot várták. Katonai egyenruhát viselő alakok állták körbe a megtisztított területet, a háttérben tankok és komolyabb fegyverekkel felszerelt katonák várakoztak. A technikusok időközben felállítottak egy fémből készült pódiumot, ami

mögött a hadsereg egyik lobogóját feszítették ki háttérként. A zászló közepén az egyesített haderők emblémája díszelgett. A pódium hátsó részén a veteránok szövetségének tagjai álltak; a többségükben idős tisztek egykor a frontvonal két oldalán, egymás ellen harcoltak, de az évek során gyakorlatilag eltűntek a tábornokok közötti különbségek. A pódium előtti első széksorban a hadsereg magasabb rangú tisztjei foglaltak helyet, mögöttük a szárnysegédek, a fiatalabb katonák ültek. Ittott zászlókat lengettek, általános volt az éljenzés. A hangulat olyan volt, mint valami különleges alkalomra megrendezett fesztiválé. Valamivel hátrébb, alig észrevehetően, rendőrségi egységek várakoztak – a jelek szerint rendfenntartónak rendelték ki őket. A megfigyelésen kívül egyelőre nem sok feladatuk volt. Mindenki tudta, amíg a tömeg, a katonák nem vesztik el a fejüket, nem kerülhet sor semmiféle atrocitásra. A késő délutáni szél hűvös volt, az emberek fázósan húzódtak közelebb egymáshoz. Anderton keresztülvágott a feszülten várakozó tömegen. Az összegyűltek úgy viselkedtek, mintha arra számítanának, valami különleges látványosságban lesz részük. Anderton nagy nehezen megközelítette a pódiumot. Kaplan, vagyis Kaplan tábornok már fent állt a többi főtiszt között. Nem az elegáns öltönyt viselte, amiben Anderton korábban látta. Mellényét, arany zsebóráját, elegáns botját otthon hagyta. Egyenes háttal, büszkén, a kitüntetéseit villogtatva beszélgetett a társaival. Mintha nem is az a kopaszodó, gyengécske öregember lett volna, aki erőtlenül ült az íróasztala mögött; szinte sugárzott belőle a határozottság, az erő és keménység. Amikor meglátta Andertont, Kaplan tábornok elmosolyodott, és a pódium szélére ment. Látszott rajta, valami miatt örül a rendőrtiszt felbukkanásának. – Micsoda meglepetés! – mondta, és kinyújtotta kesztyűs kezét. – Azt hittem, letartóztatták. – Nos, erre nem került sor – felelte Anderton, és kezet rázott a tiszttel. – Witwer is végignézte azt a bizonyos felvételt. – Jelentőségteljesen arra a szalagra mutatott, amit a tábornok a másik kezében tartott. Kaplan tábornok ideges volt, de megőrizte a humorérzékét. – Óriási lehetőség ez a hadsereg számára – mondta. – Önnek is bizonyára örömére szolgál, hogy az egész ügyet a nyilvánosság elé fogom tárni. – Igen – felelte Anderton közömbösen. – Ki fog derülni, hogy önt hamis vádakkal illették. – Kaplan arra

célozgatott, amit Anderton már tudott. – Vagy Flemingnek nem sikerült tájékoztatnia a kialakult helyzetről? – De igen. Bizonyos fokig – mondta Anderton. – Csak a különvéleményt fogja felolvasni? Ezt hozta magával? – Össze fogom hasonlítani a többségi jelentéssel. – Kaplan tábornok a szárnysegédjére mutatott, aki egy irattáskát tartott a kezében. – Minden abban van… Minden bizonyíték, amire szükségünk lehet. Ugye nem bánja, hogy éppen az ön esetét fogjuk példaként felhozni? – A karórájára nézett. – El kell kezdenem. Feljön az emelvényre? – Minek? – Hogy mindenki láthassa az élő bizonyítékot – felelte Kaplan hűvösen. – Ön és én, együtt, egymás mellett. A gyilkos és az áldozat. A puszta jelenlétünkkel be tudjuk bizonyítani, hogy a rendőrség milyen óriási, milyen végzetes hibát követett el. – Örömmel. Mire várunk még? Kaplan tábornok gyanakvó pillantást vetett Andertonra. Valószínűleg szerette volna megtudni, Anderton miért bukkant fel, és valójában mennyit tud. Bizonytalansága még inkább fokozódott, amikor a rendőr könnyedén felvonult az emelvényre, és leült a szónoki pulpitus mellé. – Felfogta, milyen óriási jelentősége van a bejelentésemnek? – kérdezte. – A dolog nem marad következmények nélkül. A Szenátus kénytelen lesz felülvizsgálni a Bűnmegelőző rendszer használhatóságát. – Igen – mondta Anderton. – Tudom. Kezdje el! A tömeg elcsendesedett, ám amikor Kaplan tábornok a táskából kiemelte az anyagokat, az emberek izgatottan mormogni kezdtek. – A férfi, aki mellettem ül – kezdte Kaplan katonásan pattogós hangon –, nem ismeretlen önök számára. Valószínűleg furcsának találják, hogy láthatják, mert a rendőrség állítása szerint potenciális gyilkos. Az emberek Andertonra néztek; még sosem láttak ilyen közelről potenciális gyilkost. – A rendőrség azonban az elmúlt egy órában megszüntette az itt látható úriember ellen kiadott körözést, törölte a vádakat. Vajon ennek az az oka, hogy Anderton parancsnok úr önként feladta magát? Nem, ez így nem igaz. Itt ül mellettem. Nem adta fel magát. A helyzet az, hogy a rendőrség már nem érdeklődik iránta. John Allison Anderton ártatlan. Semmiféle bűnt nem követett el sem a múltban, sem a jelenben, és a jövőben sem fog elkövetni semmit. Az ellene felhozott vádak hamisak, egy rosszul működő, igazságtalan, mondhatnám: ördögi rendszer koholmányai. Ugyanazé a rendszeré, amely ugyancsak hamis vádak alapján ártatlan férfiakra és nőkre

szabta ki a legkeményebb büntetést! A tömeg Kaplanról Andertonra nézett; a jelek szerint mindenki ismerte a helyzetet. – Az úgynevezett profilaktikus bűnmegelőző elv alkalmazása miatt számtalan ember került büntetőtáborba – folytatta Kaplan tábornok egyre erősödő hangon. – Olyan bűncselekményekkel vádolták meg őket, amiket nem követtek el. Olyasmiért kell bűnhődniük, amit a rendszer működtetői szerint a jövőben fognak elkövetni! Az a feltételezés, hogy egy adott ember a jövőben el fog követni egy gyilkosságot, egyszerűen nevetséges, ám az említett rendszernek mégis ilyen előrejelzések képezik az alapját. A rendőrség által felhasznált, úgynevezett jósnokoktól származó jelentések őrültségek. A három látnok jelentései minden egyes, úgynevezett gyilkossági esetben ellentmondtak egymásnak. A rendőri szervek egyszerűen nem hajlandók elfogadni, hogy a bűncselekményeket akkor sem követnék el, ha ők nem hajtanák végre az idő előtti letartóztatásokat! Anderton szinte alig hallotta Kaplan szavait, a tömeg azonban egyre fokozódó érdeklődéssel figyelt. A tábornok közérthető stílusban előadta a különvélemény lényegét, majd elmagyarázta, hogy készült a jelentés. Anderton a zsebébe nyúlt, elővette és az ölébe tette a fegyvert. Kaplan időközben félretolta a különvéleményt, és rátért Donna, majd Mike anyagának ismertetésére. – Ez volt az eredeti, többségi jelentés – magyarázta. – Két jósnok azt állította, hogy Anderton el fog követni egy gyilkosságot. Az anyag teljességgel érvényét vesztette. Felolvasom önöknek. – Elővette keret nélküli szemüvegét, az orrára biggyesztette, és lassan olvasni kezdett. Az arcáról hirtelen eltűnt a magabiztos kifejezés. Dadogni kezdett, aztán elhallgatott. A papírlapok kicsúsztak a kezéből. Mint egy sarokba szorított állat, megfordult és kétrét görnyedve leugrott a szónoki emelvényről. Hátrakapta a fejét; Andertonra nézett. Anderton egyenes háttal állt, felemelte a fegyvert, gyorsan előrelépett és lőtt. Kaplan riadtan felüvöltött. Megbotlott, előredőlt, és úgy csapkodott a karjával, mint a sebzett madár a szárnyával. Elvesztette az egyensúlyát, lezuhant a pódiumról. Anderton utánalépett, de másodszor nem kellett meghúznia a ravaszt. A többségi jelentés beigazolódott: Kaplan meghalt. Beesett mellkasa közepén sötét lyuk tátongott. A teste még megrándult néhányszor, de aztán a vonaglást is abbahagyta. Anderton émelyegve fordult félre. Gyorsan elhaladt a székükről felpattanó főtisztek előtt. A kezében tartott fegyver biztosította számára a

szabad elvonulást. Leugrott a pódiumról, megkerülte a tömeget. Az emberek döbbenten próbálták felfogni a történteket. A jelek szerint nem hittek a saját szemüknek; eltartott néhány percig, hogy megértsék: tényleg lezajlott a jelenet. A tömeg szélén Andertont azonnal lefogták a rendőrök. – Szerencséje volt, hogy kijutott onnan – mondta az egyik. – Igen, azt hiszem – felelte Anderton kábán. Beült a járőrkocsiba, hátradőlt az ülésen, és megpróbálta összeszedni magát. Reszketett és ömlött róla a veríték. Hirtelen előrehajolt és hányni kezdett. – Szegény ördög! – mormolták a rendőrök együtt érzően. Anderton nem tudta eldönteni, hogy őt, vagy Kaplant sajnálják. X. Négy izmos rendőr segített Lisa és John Andertonnak a csomagolásban. Elég sokáig tartott a dolog; a rendőrség egykori parancsnoka élete ötven éve során rengeteg holmit összegyűjtött. A dobozokat aztán kihordták a ház előtt várakozó teherautókhoz. A terv szerint a házból az űrkikötőbe kellett menniük, ahonnan a menetrend szerinti járattal utaznak majd tovább a Centaurus X-re. Hosszú út egy ilyen idősödő férfi számára, de Andertonnak nem volt más választása. – Ez lesz az utolsó doboz – mondta Lisa, és még egyszer körbejárta az üres helyiségeket. – Azt hiszem, az új atronikus készülékeket itt hagyhatjuk. A Centen még mindig elektromos áramot használnak. – Remélem, nem bánod… – Hozzá fogunk szokni. – Lisa halványan elmosolyodott. – Ugye? – Remélem. Nem gondoltad meg magad? – Nem – jelentette ki Lisa. – És nem is fogom. Segítenél? – Lehajolt, hogy felemeljék az utolsó dobozt.

♦ ♦ ♦ Ahogy beszálltak a menet elején álló teherautóba, egy járőrkocsi érkezett a ház elé. Witwer pattant ki belőle. – Mielőtt elmennek – mondta Andertonnak –, el kell mondania egy-két dolgot a jósnokokról. A Szenátus nem hagy élni, egyfolytában kérdésekkel nyaggatnak. Tudni akarják, hogy a jelentések helyesek voltak-e, vagy

tényleg tévedés történt, vagy esetleg… – Zavartan elhallgatott, majd hozzátette: – Fogalmam sincs, mit mondhatnék nekik. A különvélemény hibás volt, igaz? – Melyik különvélemény? – kérdezte Anderton. Witwer értetlenül pislogott. – Tehát erről van szó! Rá kellett volna jönnöm. Anderton elővette a pipáját, kényelmesen megtömte. Rágyújtott. Lisa közben visszament a házba; még egyszer ellenőrizni akarta, nem hagytak-e ott valami fontosat. – Három különvélemény volt – mondta Anderton. Élvezte, hogy a fiatal férfi még mindig nem érti a helyzetet. Egyszer majd ő is megtanulja, hogy ne nyúljon bele olyan szituációkba, amiket nem lát át… Elégedettség töltötte el. Öreg volt és fáradt, de mégis ő volt az egyetlen, aki felfogta a probléma lényegét. – A három jelentés egymás folytatását képezte – magyarázta. – Az első Donnáé volt. Azon az időösvényen Kaplan beszélt nekem az összeesküvésről, és én azonnal meggyilkoltam. Jerry valamivel Donna előtt járt, az első jelentés adataiból indult ki. Ő már azt is számításba vette, hogy tudomást szerzek a jelentésről. Ezen a második időösvényen meg akartam tartani az állásomat. Nem Kaplant akartam megölni. Csak a pozícióm és az életem érdekelt. – És Mike jelentése volt a harmadik. Ez a különvélemény után következett? – Witwer megrázta a fejét. – Úgy értem, ez volt a sorban az utolsó? – Igen. Mike felhasználta az első jelentés adatait. Azon az időösvényen, miután megismertem az első jelentést, úgy döntöttem, nem ölöm meg Kaplant. Ebből lett a második jelentés. De a második jelentés megismerése után ismét meggondoltam magam. Kaplan célja az volt, hogy létrehozza a második jelentésben leírt szituációt. A rendőrség érdekeit az szolgálta volna a legjobban, ha az első szituáció válik valóra. És akkor már én is inkább a rendőrség érdekeit tartottam szem előtt. Közben rájöttem arra, hogy Kaplan mire készül. A harmadik jelentés érvénytelenítette a másodikat. Ugyanúgy, ahogy a második érvénytelenítette az elsőt. Így aztán visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk. Lisa futva érkezett a teherautó mellé. – Menjünk. Itt már nincs semmi keresnivalónk. – Könnyedén felkapaszkodott a férje és a sofőr mellé. A menet elindult. – Minden jelentés más volt – vonta le a végkövetkeztetést Anderton. –

Mindegyik egyedi volt, de kettő egy bizonyos ponton egyezett. Ha szabad maradok, megölöm Kaplant. Ez hozta létre a többségi jelentés illúzióját. Mert gyakorlatilag ez volt az egész: illúzió. Donna és Mike ugyanazt az eseményt jósolta meg, de két teljesen eltérő időösvényen, teljesen más helyzetben. Donna és Jerry, az úgynevezett különvélemény, és a többségi jelentés fele… Nos, ezek hamisak voltak. A három közül Mike-é volt korrekt, mivel ezután egyetlen jelentés sem következett, ami érvényteleníthette volna az állításokat. Ez minden. Witwer kitartóan loholt a lassan guruló teherautó mellett. Tiszta, becsületes arcát aggodalom felhőzte. – Újra meg fog történni? Vizsgáljuk át a rendszert? – Csak egyetlen esetben történhet meg – mondta Anderton. – Az én ügyem kivételes volt, mivel hozzáfértem az adatokhoz. Újra megtörténhet… de csak a rendőrség következő parancsnokával. Szóval, vigyázzon magára! – Elvigyorodott, és elégedetten Witwer aggodalmas arcára nézett. Lisa mosolyogva megfogta a férje kezét. A sofőr felgyorsított. – Tartsa nyitva a szemét! – kiáltott ki az ablakon Anderton. – Magával is megtörténhet. Bármikor!

_________________ MÁSODIK VÁLTOZAT Az orosz katona ideges léptekkel haladt a domb felszabdalt oldalában. A fegyverét lövésre készen tartva körbenézett, megnyalta kiszáradt ajkát. Az arca feszült volt, a szeme összeszűkült. Időnként felemelte kesztyűs kezét, hogy letörölje a nyakáról az izzadságot, és feljebb rángassa a gallérját. Eric a tizedesre, Leone-ra nézett. – Akarja? Vagy inkább én kapjam el? – Igazított a fegyvere csövén, hogy az orosz feje pontosan a célkereszt közepébe kerüljön. Tisztán látta a fickó komor arckifejezését, mély, idő előtt megjelent ráncait. Leone elgondolkodott. Az orosz közel volt, gyorsan mozgott, szinte futott. – Ne lőjön. Várjon. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Nem hiszem, hogy szükség lesz ránk. Az orosz felgyorsított, félrerugdosta maga elől a törmelékkupacokat. Felért a domb tetejére, megállt, és zihálva körbenézett. Az ég fenyegetően szürke volt, a palaszínű felhők mélyen lelógatták a hasukat. Itt-ott kopár fatörzsek meredtek ki a sima, törmelékkel teleszórt talajból. Az épületek maradványai úgy meredeztek felfelé, mintha csontkezek és sárguló óriás koponyák lennének. Az oroszon látszott, hogy egyre idegesebb. Tudta, hogy valami nem stimmel. Elindult lefelé a domb oldalán. Már csak néhány lépésnyi távolság választotta el a bunkertől. Eric egyre feszültebb lett. Ismét Leonera pillantott. – Ne aggódjon – mondta a tizedes. – Nem fog eljutni idáig. Megfékezik… – Biztos benne? Már piszok közel van. – Azok az izék mindig itt vannak, a bunker körül. A fickó felkészülhet a lehető legrosszabbra. Figyeljen! Az orosz tovább haladt, lecsúszott a domb oldalán. A bakancsa belesüppedt a szürke hamuba, de a fegyverét még ekkor is készenlétben tartotta. Egy pillanatra lefékezett, és a szeméhez emelte a messzelátóját. – Egyenesen felénk néz – mondta Eric. Az orosz elindult. Látták a szemét – mintha két kék ékkő ragyogott

volna a homloka alatt. A száját egy kicsit kinyitotta. Borostás volt az álla; már igazán ráfért volna egy borotválkozás. Egyik pofacsontján négyszögletes tapaszt viselt, aminek a széle alatt kékes volt a bőre. Gombás fertőzése volt a szerencsétlennek. A kabátja sáros és szakadt volt, az egyik kesztyűjét elvesztette valahol. Ahogy futásnak eredt, az övére erősített sugárzásmérő jobbra-balra himbálózott a derekán. Leone megérintette Eric karját. – Itt az egyik! A talaj fölött valami megvillant a tompa napfényben. Egy fémgömb. Felszáguldott a domb tetejére, egyenesen az orosz felé tartott. Furcsa, fehéres gázcsíkot húzott maga után. Eric látta, hogy a szerkezet a kisebbek közül való. A karmait már kimeresztette; a két kimeredő acélpenge félelmetes sebességgel forgott. Az orosz meghallotta a neszt, hátrakapta a fejét és gondolkodás nélkül lőtt. A fémgömb apró darabokra robbant, ám közben egy másik is kiemelkedett a hamuból, és követte az elsőt. Az orosz ismét lőtt. A harmadik gömb rávetette magát az orosz combjára. Éles reccsenés hallatszott. A gömb feljebb emelkedett, egészen a férfi válláig. A forgó pengék belemélyedtek a katona torkába. Eric megkönnyebbült. – Hát… ennyi. Istenem, a hideg futkos a hátamon ezektől a fémszörnyektől. Szerintem az oroszok sokkal szívesebben találkoznak velünk, mint a gömbökkel. – Ha mi nem építjük meg őket, akkor ők teszik meg. – Leone reszkető kézzel cigarettára gyújtott. – Kíváncsi lennék, hogy mi a fenéért jött ide ez a szerencsétlen. Mit keresett itt? Miért volt egyedül? Nem vettem észre, hogy fedezték volna a társai. Scott hadnagy csúszott be bunkerbe. – Mi történt? Valami megjelent a monitoron. – Egy Iván. – Csak egy? Eric körbeforgatta a periszkópot. Scott belenézett. Az orosz mozdulatlan testén tucatnyi fémgömb mászkált; a szerkezetek csattogva, sivítva feldarabolták a hullát, és nekiláttak, hogy elhordják a maradványokat. – Huh, mennyi karmos! – mormolta Scott. – Falkában járnak, mint a legyek. Már nem sok minden jelenthet kihívást a számukra. Scott eltolta maga elől a periszkópot. – Ja. Mint a legyek. Kíváncsi vagyok, mit keresett itt az Iván. Tudják,

hogy ebben a zónában mindenütt ott vannak a karmosaink. Egy nagyobb méretű robot csatlakozott a kis gömbökhöz. Egy hosszú rúd meredt ki belőle, aminek a végén kameraszemek csillogtak. Ez irányította a többi ténykedését. A katonából ekkor már nem sok maradt; a karmosok leszállították a domb aljára a test darabjait. – Uram – szólalt meg Leone –, ha megengedi, kimennék és megnézném magamnak a fickót. – Minek? – Talán hozott magával valamit. Scott elgondolkodott, aztán megvonta a vállát. – Rendben. De legyen óvatos! – Nálam van a jeladóm. – Leone megveregette a csuklójára erősített fémpántot. – Nem lesz semmi baj. Felkapta a fegyverét, óvatosan megközelítette a bunker bejáratát, majd a megcsavarodott, meghajlott beton- és fémgerendák között, a puha hamut taposva elindult az orosz megcsonkított hullája felé. A levegő hideg volt, a szél erősen fújt, hamuszemcséket szórt Leone arcába, aki hunyorogva lehajtotta a fejét, de nem állt meg. A karmosok a közeledtére visszahúzódtak, némelyik mozdulatlanná vált. Leone megérintette a csuklópántját. Tudta, az Ivánok bármit megadnának ezért a jelentéktelen külsejű tárgyért, ami a kibocsátott sugaraival közömbösítette a karmosokat, minden más parancsnál magasabb prioritású utasítást adott nekik. Még a nagyobb méretű robot, a kameracsápjait mozgató szerkezet is tisztelettudóan viselkedett: hátrébb húzódott, hogy Leone – vagyis a csuklópánt gazdája – nyugodtan elvonulhasson. Leone kétrét görnyedve közeledett az orosz katona hullájának maradványaihoz. Az Iván kesztyűs kezét még nem vitték el a karmosok. A kéz ökölbe szorult. Leone szétfeszítette az ujjakat. Az orosz tenyerében egy csillogó, lezárt alumíniumhenger lapult. Leone zsebre vágta a hengert, majd elindult vissza, a bunker irányába. A háta mögött a karmosok ismét aktiválták magukat, folytatták megkezdett tevékenységüket. A fémgömbök fáradhatatlanul mozogtak a szürke, vastag hamuban; gusztustalan körmenetben hordták le a hulla darabjait a domb aljára. Leone hallotta, ahogy a járópálcáik időnként végigkarcolnak egyegy követ vagy betontömböt. A hangtól végigfutott a hátán a hideg. Scott a visszaérkező felderítőre nézett. Leone elővette a zsebéből az alumíniumhengert. – Ez volt nála? – kérdezte Scott.

– Igen. A markában. – Leone lecsavarta a henger tetejét. – Talán nem ártana, uram, ha megvizsgálná. Scott átvette a hengert, megfordította, és egy gondosan összehajtogatott papírdarabot szórt belőle a tenyerére. Leült, a fény felé tartotta a papírt, szétnyitotta. – Mi az? – kérdezte Eric. Néhány tiszt jelent meg az alagútban, köztük Hendricks őrnagy.– – Őrnagy! – mondta Scott. – Ezt látnia kell. Hendricks elolvasta az üzenetet. – Most érkezett? – Igen. Egy magányos futár hozta. – Hol van? – kérdezte Hendricks éles hangon. – A karmosok elkapták. Hendricks őrnagy bosszúsan felmordult. – Nézzék! – Átadta a lapot kísérőinek. – Azt hiszem, erre vártunk. Végre szántak rá egy kis időt… – Szóval tárgyalni akarnak – mondta Scott. – Mit teszünk? Leállunk velük beszélgetni? – Ezt nem nekünk kell eldöntenünk. – Hendricks leült. – Hol a kommunikációs tiszt? Beszélni akarok a Holdbázissal. Miközben a kommunikációs tiszt óvatosan felállította a külső antennát, Leone megvizsgálta a bunker fölötti égboltot; meg akart győződni arról, hogy nincsenek a közelben orosz hajók. – Uram – mondta Scott az őrnagynak –, nem találja furcsának, hogy hirtelen előállnak egy ilyen javaslattal? Már majdnem egy éve használjuk a karmosokat, és az Ivánok csak most, éppen most akarnak tárgyalni. – Lehet, hogy a karmosok bejutottak a bunkereikbe. – A múlt héten az egyik, egy olyan nagyobb fajta tényleg behatolt az egyik orosz bunkerbe – mondta Eric. – Egy egész szakaszt sikerült kinyírnia, mielőtt az Ivánok bezárkóztak a belső járatokba. – Honnan tudja? – Az egyik haveromtól. A karmos visszajött… Az oroszok maradványaival. – A Holdbázis vonalban van, uram – jelentette a kommunikációs tiszt. A monitoron megjelent a Holdon állomásozó hadtest kommunikációs tisztjének képe. Tiszta, vasalt egyenruhája éles ellentétben volt a bunkerben tartózkodók egyenruhájával. A frissen borotvált fickó elmosolyodott, és szinte kedélyesen jelentkezett be. – Holdbázis!

– Itt az L-Whistle előretolt egység parancsnoksága. A Föld. Kapcsolja Thompson tábornokot! A monitorról eltűnt a piperkőc tiszt, majd Thompson tábornok éles vonású arca jelent meg rajta. – Mi a helyzet, őrnagy? – A karmosaink elkaptak egy orosz futárt. Üzenetet hozott. Nem tudjuk, hogyan reagáljunk… Lehet, hogy egy újabb átveréssel próbálkoznak. Már előfordult ilyesmi. – Mi az üzenet? – Az oroszok azt szeretnék, ha átküldenénk hozzájuk egy tisztet. Egy olyan tisztet, aki tárgyalási pozícióban van. A vonalaik mögé… Egyetlen szóval sem említik, hogy miről akarnak beszélgetni, csak annyit közöltek, hogy… – Hendricks a papírlapra pillantott. – Annyit, hogy a helyzet szükségessé tette, hogy az ENSZ képviselője azonnali tárgyalásokat kezdjen velük. Felemelte a papírlapot, hogy a tábornok is láthassa. Thompson gyorsan elolvasta a szöveget. – Mit tegyünk, uram? – kérdezte Hendricks. – Küldjenek ki egy embert. – Ön szerint csapdát állítottak? – Lehetséges. Viszont pontosan megadták a parancsnokságuk pozícióját. Az adatok stimmelnek. Mindenképpen érdemes foglalkozni a javaslattal. – Haladéktalanul kiküldök egy tisztet, uram, és amit visszatért, azonnal jelentést teszek a fejleményekről. – Rendben van, őrnagy. – Thompson bontotta a vonalat. A monitor elsötétült. A bunker fölé nyúló antenna lassan visszahúzódott. Hendricks elgondolkodva összehajtogatta a papírlapot. – Én megyek – mondta Leone. – Olyasvalakivel akarnak találkozni, aki tárgyalási pozícióban van. – Hendricks megdörzsölte az állát. – Aki képes meghozni bizonyos döntéseket, és megfelelő felhatalmazással rendelkezik. Az utóbbi pár hónapban alig jártam odakint… Talán nem ártana egy kis friss levegő. – Nem kockázatos ez, uram? Hendricks belenézett a periszkópba. Az orosz katona maradványai eltűntek, a terepen egyetlen, magányos karmos mozgott. Éppen összehúzta magát, majd akár egy ásórák, befúrta gömbtestét a vastag hamurétegbe. Igen, pontosan olyan, mint valami ocsmány rák, gondolta az őrnagy. – Csupán egyetlen dolog zavar – mondta, és megérintette a csuklóját. –

Tudom, hogy amíg ez rajtam van, biztonságban vagyok, de… Úgy érzem, valami nincs rendjén a karmosokkal. Gyűlölöm őket. Időnként azt kívánom, bárcsak soha ne fedeztük volna fel őket. Igen… Valami nem stimmel ezekkel a nyughatatlan kis… – Legyintett. – Ha mi nem fedezzük fel őket, uram, akkor megteszik az Ivánok. Hendricks meg csóválta a fejét. – Mindegy. A jelek szerint szükség van rájuk a háború megnyeréséhez, ezért végső soron jó, hogy vannak. Azt hiszem. – Úgy beszél, uram, mintha nemcsak az Ivánok kezdenék megunni a harcot, hanem… ön is. Hendricks válasz helyett az órájára nézet. – Indulnom kell. Talán odaérek sötétedés előtt.

♦ ♦ ♦ Mély lélegzetet vett és kilépett a szürke hamuval borított földre. Cigarettára gyújtott, és lassan körülnézett. A táj halott volt. Semmi sem mozdult. Mérföldekre ellátott. Mindenütt hamu és salak, épületromok, meg néhány, lombját és ágait vesztett fa. A magasban, a Föld és a Nap között megállíthatatlanul és fáradhatatlanul gomolyogtak a vészjósló, sötét felhők. Elindult. A jobb oldalán megmozdult valami. Valami, ami gömbölyű volt és fémes… Egy karmos – a jelek szerint vadászott valamire, talán egy kisebb állatra, esetleg egy patkányra. A karmosok a patkányokat is megölték. Irtották őket, csak úgy mellékesen, amikor nem akadt más tennivalójuk. Hendricks feljutott az egyik alacsony domb tetejére, és a szeméhez emelte a messzelátóját. Az orosz vonalak alig néhány mérföldnyi távolságban húzódtak, és valahol ott volt az előretolt bunkerük is, ahonnan a szerencsétlenül járt futárt elindították. Egy zömök robot haladt el Hendricks közelében, kinyújtott karjait szünet nélkül mozgatta és forgatta. Nem állt meg, nem lassított le, pár másodperccel később eltűnt az egyik törmelékkupac mögött. Hendricks utána nézett. Korábban még nem látott ilyen típusú gépet. Az utóbbi időben olyan formájú, felszereltségű, képességű és méretű robotok kerültek ki a föld alatti üzemekből, amelyek nemcsak az ellenségnek okoztak meglepetéseket. Eloltotta a cigarettáját, és tovább sietett. Eleinte ő maga is érdekesnek és izgalmasnak találta a hadviselésnek ezt az új, gépesített formáját. Hogy

miért volt szükség a robotok alkalmazására? A körülmények hozták így. A Szovjetunió a háború elején hatalmas előnyre tett szert, miután ÉszakAmerika nagyobbik részét lerobbantotta a térképről. A válaszlépésre természetesen nem kellett sokáig várni. Az égen már a háború kirobbanása előtt rengeteg korongbombázó cirkált, a legtöbb évek óta odafent volt. Ezek az egységek néhány órával Washington pusztulása után Oroszország fölé érkeztek, és munkához láttak. Óriási pusztítást vittek végbe, de ezzel persze már nem segíthettek Washingtonon… Az amerika tömb kormányai már a háború első évében átköltöztek a Holdbázisra. A Földön nem sok tennivalójuk maradt. Európa gyakorlatilag megsemmisült; a romok között undorító, mérgeszöld növények burjánzottak, amelyek a hamuból és a csontokból szívtak magukba némi táplálékot. Észak-Amerika földjei is használhatatlanná váltak, a hamurétegben gyakorlatilag egyetlen haszonnövény sem bírt gyökeret ereszteni. A második év során megjelentek a szovjet ejtőernyősök. Eleinte csak néhányan, aztán egyre többen. Ők viselték az első olyan szkafandereket, amelyek valóban védelmet jelentettek a sugárzás ellen. Nem sok mindent tudtak elfoglalni: az amerikai ipar maradéka akkor már jó néhány hónapja a Holdon működött. Gyakorlatilag mindenki elhagyta a Földet, csak a katonák maradtak. Maradtak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy tartsák a pozíciójukat. Nem voltak sokan, a „sereg" teljes létszáma néhány ezer főre volt tehető. Hendricks zónáját egyetlen szakasz védte. Senki sem tudta, hogy az egységek pontosan hol ásták be magukat. A katonák megpróbáltak alkalmazkodni a terepviszonyokhoz, romok között, csatornákban, pincékben húzták meg magukat; sok esetben patkányokkal és kígyókkal osztoztak a szűk élettéren. Csapatmozgásokat csak éjszaka lehetett végrehajtani. Úgy tűnt, a Szovjetunió megnyerte a háborút. A Holdról ugyan minden nap rájuk lőttek pár rakétát, de a Földön maradt amerikai csapatok kezében nem maradt olyan fegyver, amelynek segítségével megváltoztathatták volna a helyzetet. Az Ivánok azt tettek, amit akartak. Ekkor már sokan arról beszéltek, hogy a háborúnak gyakorlatilag vége, hiszen az amerikaiaknak esélyük sincs a komolyabb visszavágásra, az oroszok pedig úgysem tudnak megszerezni maguknak semmit, amiért érdemes lenne harcolni. Célját és értelmét vesztette a küzdelem. Aztán megjelentek az első karmosok, és a háború állása egyetlen éjszaka leforgása alatt megváltozott.

A karmosok eleinte ügyetlenek voltak, lassan mozogtak. Az Ivánok sokszor már abban a pillanatban megsemmisítették őket, hogy előbújtak a föld alatti járatokból. Aztán idővel történt velük valami, mert egyre gyorsabban és mind ravaszabbul ténykedtek. A Föld valamennyi, még létező üzeme és hadi jellegű létesítménye az új harci gépek előállításával foglalkozott. (A gyárak ekkor már régóta a föld alatt működtek.) Még az oroszok vonalai mögött lévő, épen maradt kis műhelyek is karmosokat gyártottak. A karmosok gyorsabbak, nagyobbak lettek. Új típusaik jelentek meg, némelyikük érzékelőkkel rendelkezett, néhányuk repülni is tudott. A Holdra telepített mérnökök és technikus zsenik minden idejüket annak szentelték, hogy mozgékonyabbá, bonyolultabbá, hatékonyabbá tegyék őket. A célt sikerült elérniük: az Ivánok egyre nehezebben bírták semlegesíteni vagy elpusztítani a gépeket. Aztán megjelentek a ravasz karmosok is, azok, amelyek megtanulták, hogy érdemes elrejtőzni és lesből támadni. Befúrták magukat a hamuba, és türelmesen várták a megfelelő pillanatot. Aztán elindultak az orosz bunkerek felé, beszivárogtak a járatokba, bebújtak a szellőztető- és kémlelőnyílásokon. Ha egyetlen karmos, egyetlen, pengékkel támadó félgömb bejutott a bunkerbe, az oroszok elbúcsúzhattak az élettől. És általában ha egy bebújt valahová, oda a többi is követte… Miután ezt a fegyvert bevetették, a háború nem tarthatott sokáig. Sokan arról beszéltek, hogy már rég vége van. Hendricks elhatározta, meg fogja hallgatni a híreket. Talán az oroszok Politbürója úgy döntött, hogy bedobja a törülközőt. Kár, hogy ilyen sokáig vártak ezzel. Hat év, hat hosszú év…! Rengeteg idő. A háború iszonyatos volt. Az első támadást követő fázisban az Oroszország fölé jutott önvezérlő korongok könyörtelenül elvégezték a feladatukat: bombákat, baktériumkristályokat szórtak a városokra. Válaszképpen a szovjetek rakétákat lőttek ki. Aztán elérkezett a láncos bombák időszaka, később pedig a robotoké, majd a karmosoké. A karmosok nem hasonlítottak a többi fegyverre. Éltek, legalábbis gyakorlatilag. Ebben mindenki biztos volt, bár a kormányok tagadták. Nem egyszerű gépek voltak. Sőt nem is lehetett gépnek nevezni őket. Élőlények voltak, mozogtak, mászkáltak, váratlanul elő-bukkantak a szürke hamu alól, és rátámadtak a közelükbe tévedő emberekre. Általában a nyakat vették célba. Gyilkoltak, aztán elvégezték azt is, amire tervezőik képessé tették őket.

Kiválóan működtek. Különösen az utóbbi időben, amikor felbukkantak a legújabb egyedek. Már képesek voltak megjavítani magukat. Önállóan cselekedtek. A velük azonos oldalon álló katonákat csak a karkötőkbe épített jelsugárzók védték meg tőlük. Ha valaki elvesztette a csuklópántját, vége volt. A karmosok sosem nézték, hogy ki milyen egyenruhát visel. Az emberek megpróbáltak távol maradni tőlük. Senki sem szerette őket, de nekik nem is volt szükségük semmi ilyesmire. Egyedül is remekül elvoltak, parancsnokok és segítség nélkül is tökéletesen elvégezték a feladatukat. Az újabb típusok meghökkentően bonyolultnak, gyorsnak és hatékonynak bizonyultak. A jelek szerint a karmosok nyerték meg a háborút.

♦ ♦ ♦ Hendricks őrnagy ismét rágyújtott. A táj lehangoló volt: hamu és romok mindenütt. Úgy érezte, egyedül van, rajta kívül nincs még egy élő ember az egész világon. Egy város maradványai meredtek ki a hamuszőnyegből. Néhány fal, törmelékkupacok. Hendricks elhajította a félig leégett gyufaszálat, és felgyorsította a lépteit. Hirtelen megállt, felemelte a fegyverét; a testében minden izom megfeszült. Egy pillanatra mintha… Hátulról, az egyik falmaradvány mögül egy alak lépett ki. Lassan elindult az őrnagy irányába. Bizonytalanul lépkedett. – Állj! – kiáltott rá Hendricks. A fiú megállt. Hendricks leeresztette a fegyverét. A fiú némán várakozott, a katonát nézte. Alacsony volt, még egészen fiatal. Talán nyolcéves lehetett, de ezt nehéz lett volna pontosan meghatározni. A háborút csak kevés gyerek élte túl, a megmaradtak közül majdnem mindegyik alultáplált, és ennek köszönhetően fejletlen volt. A kölyök fakó, kék szvettert és mocskos rövidnadrágot viselt. Barna haj a hosszú volt és gubancos, a tincsek eltakarták a fülét, belógtak az arcába. Egy tárgyat tartott a kezében. – Mi van nálad? – kérdezte Hendricks. A fiú kinyújtotta a karját. Egy játékszer volt a kezében, egy mackó. A kölyök kifejezéstelen tekintettel nézett Hendricksre. Az őrnagy megnyugodott. – Nem akarom elvenni. Tartsd meg. A fiú magához ölelte a mackót. – Hol laksz?

– Ott. – A romok között? – Igen. – A föld alatt? – Igen. – Hányan vagytok odalent? – Hányan… Hányan? – Hányan vagytok? Mekkora a telepetek? A fiú nem felelt. Hendricks összeráncolta a homlokát. – Nem egyedül élsz, igaz? A fiú bólintott. – Hogy tudtok életben maradni? – Van ennivaló. – Miféle ennivaló? – Különféle. – Hány éves vagy? – Tizenhárom. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy tényleg tizenhárom éves. Vagy mégis lehet, hogy annyi? Hendricks megcsóválta a fejét. A fiú vékony, már-már vézna volt. Minden bizonnyal terméketlen, és volt egy-két szervi rendellenessége is. Hosszú éveken át életveszélyes sugárzásban élt. Nem csoda, hogy kicsi maradt. A karjai és a lábai akár a göcsörtös gallyak. A bőre száraz volt és durva – a szakemberek ezt nevezték „sugárzó bőrnek". Hendricks lehajolt, a fiú arcába nézett. Kifejezéstelen, nagy, sötét szempár. – Vak vagy? – kérdezte Hendricks. – Nem. Látok egy keveset. – Hogy kerülöd el a karmosokat? – A karmosokat? – Azokat a gömböket. Amik futnak és elássák magukat. – Nem értem. Lehet, hogy a környéken nincsenek karmosok? Hendricks tudta, bizonyos zónákat még nem foglaltak el. Főként a bunkerek körül ásták el magukat, azokon a részeken, ahol emberek mozogtak. Érthető, hiszen érzékelték a hőt. Az élő testek melegét. – Szerencsés vagy. – Hendricks felegyenesedett. – Nos, merre mész? Vissza? Vissza, oda? – Mehetek veled?

– Velem? – Az őrnagy lassan megrázta a fejét. – Messzire megyek. Mérföldeket kell megtennem. És sietek. – Az órájára nézett. – Sötétedés előtt oda kell érnem. – Menni akarok. Hendricks a zsákjába nyúlt. – Nem érdemes. Tessék. – A kölyök elé dobta a magával hozott konzerveket. – Fogd, és eredj vissza. Oké? A fiú hallgatott. – Errefelé fogok visszajönni – mondta az őrnagy. – Körülbelül egy nap múlva. Holnap. Ha itt leszel, amikor jövök, velem tarthatsz. Rendben? – Most akarok veled tartani. – Messzire megyek. – Tudok járni. Hendricks egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Két sétálgató ember? Ez túlságosan jó célpont. A fiú csak lelassítaná. De lehet, hogy mégsem erre fog visszajönni, és ha gyerek egyedül van… – Oké, jöhetsz. A kölyök a háta mögé állt. Hendricks elindult. A fiú némán, a mackóját ölelgetve lépkedett. – Hogy hívnak? – kérdezte az őrnagy pár perccel később. – David Edward Derring. – David? Mi… Mi történt az anyáddal és az apáddal? – Meghaltak. – Hogyan? – A robbanásban. – Mikor? – Hat éve. Hendricks önkéntelenül lelassított. – Hat éve egyedül vagy? – Nem. Egy ideig voltak még más emberek is. De elmentek. – És azóta egyedül vagy? – Igen. Hendricks ismét végigmérte a fiút. Különös kölyök volt. Szótlan, visszahúzódó – mint minden gyerek, aki életben maradt. Csendes volt mindegyik. Sztoikus. Valami furcsa fatalizmus áradt belőlük. Semmi sem okozhatott nekik meglepetést. Mindent elfogadtak. A dolgoknak többé nem volt normális, megszokott menetük, és ők tisztában voltak ezzel. Moralitás? Fizikai normalitás vagy deformitás? Ezek a fogalmak semmit

sem jelentettek a számukra. A normák és a szokások párává váltak, ahogy az élet többi játékszabálya is. Csak a könyörtelen valóság maradt. Meg az emlékek… – Túl gyorsan megyek? – Nem. – Hogy láttál meg? – Csak vártam. – Vártál? – Hendricks meghökkent. – Mire vártál? – Hogy elfogjak valamit. – Mit? – Ennivalót. – Értem. – Hendricks elhúzta a száját. Egy tizenhárom éves fiú, aki patkányokon, hulladékon, romlott konzerveken él egy romváros alatt, valami üregben. Egy gyerek, aki sugárzó környezetben, a karmosok között, a szüntelenül cirkáló, áldozatra leső orosz repülőaknák alatt tengődik… – Hová mész? – kérdezte David. – Az orosz vonalak mögé. – Orosz? – Az ellenség. Azok az emberek, akik elkezdték a háborút. Ők dobták le az első atombombát. Akkor kezdődött ez az egész. A fiú bólintott. Az arca kifejezéstelen maradt. – Én amerikai vagyok – mondta Hendricks. Semmi válasz. Csendben lépkedtek. Hendricks fél lépéssel a gyerek előtt haladt, David a mackóját ölelgette. Délután négykor megálltak, hogy bekapjanak pár falatot. Hendricks az egyik mélyedésben, két betontömb között felszaggatta a tövises indákat, előkotort a hamu alól pár lécdarabot, és tüzet rakott. Az orosz vonalak már nem voltak messze. Az őrnagy körülnézett. Egy völgyben voltak, amiben valamikor gyümölcsfák és szőlőtőkék álltak. A növényekből csak néhány üszkös csonk maradt. A távolban, a látóhatár szélén magas dombok sorakoztak. Az égen csúf felhők görögtek, a szél fáradhatatlanul fújta a hamudűnéket. A szürke por összegyűlt a épületek romjainak tövében, a félig leomlott falaknál, betemette azt az egyenes sávot, ami egykor aszfaltos út lehetett. Hendricks kávét készített, és felmelegített egy marhahúskonzervet. – Tessék. – David felé nyújtotta a hús felét, meg egy darab kenyeret. A fiú a tűz mellett guggolt. A térde göbös volt és fehér. Megszaglászta az ételt, aztán megrázta a fejét és visszaadta az őrnagynak. – Nem.

– Nem? Nem kérsz? – Nem. Hendricks megvonta a vállát. Lehet, hogy a kölyök mutáns, és különleges ételeket fogyaszt? Ennek sem volt különösebb jelentősége. Ha megéhezik, majd talál magának valamit. Furcsa gyerek volt, de az utóbbi néhány évben az egész világ megváltozott. Semmi sem volt olyan, mint régen, és már semmi sem változhatott vissza. Az emberi fajnak ezzel a ténnyel is szembe kellett néznie. – Ahogy akarod – mondta Hendricks. Megette a húst és a kenyeret, megitta a kávét. Lassan falatozott, érezte, nehezen fogja megemészteni az ételt. Amikor végzett, felállt és eltaposta a tüzet. David lassan kinyújtotta a lábát, és az őrnagyra meresztette fiatal-vén szemét. – Megyünk – mondta Hendricks. – Jól van. Hendricks a karjára fektette a fegyverét, és elindult. Már közel voltak. Az őrnagy minden idegszála pattanásig feszült; felkészült a váratlan eseményekre. Az oroszok valószínűleg számítanak arra, hogy az ellenség futárt küld hozzájuk, de már számtalanszor bebizonyosodott, hogy ravaszak, nagyon ravaszak. Sosem lehetett számításon kívül hagyni, hogy esetleg csapdába csalják az embert… Hendricks körbenézett. Hamuval borított salakmezők, néhány domb, elszenesedett fák. Betonfalak. Semmi különös, de érezte, már nem lehet messze az oroszok előretolt állása, az az átkozott bunker. Az is ugyanolyan föld alatti lyuk, mint az amerikai poszt, valószínűleg csak a periszkópja és a védelmi géppuskák csövei látszanak ki a hamu alól. Meg esetleg egy-két antenna. – Hamarosan ott leszünk? – kérdezte David. – Igen. Fáradt vagy? – Nem. – Akkor miért kérded? David nem felelt. Óvatosan lépkedett az őrnagy mögött, ügyesen haladt a hamuszőnyegen. A lába és a cipője már egészen szürke, beesett arca maszatos volt. A koszcsíkok miatt még szembetűnőbb volt, mennyire fehér a bőre. Az új nemzedék tipikus tagja, gondolta Hendricks keserűen. Ahhoz a generációhoz tartozik, amely pincékben és barlangokban, csatornákban és föld alatti óvóhelyeken nőtt fel… Az őrnagy lelassított. Felemelte a messzelátóját, és megvizsgálta a

terepet. Vajon ott vannak? Várnak rá? Ugyanúgy figyelik, ahogy az ő emberei lesték az orosz futár minden egyes mozdulatát? Végigfutott a hátán a hideg. Lehet, hogy fegyverek szegeződnek rá. Az orosz katonák talán már a ravaszon tartják az ujjukat, és felkészültek arra, hogy végezzenek vele. Az ő emberei ezt tennék, ha meglátnának egy ellenséges tisztet… Letörölte az arcáról a verítéket. – A fenébe! – Kellemetlenül érezte magát. Erre nem készült fel, pedig tudhatta volna. Most ő a vad, és azok a lesből figyelő vadászok. Elindult, két kézzel szorította magához a fegyverét. A háta mögött David lépkedett. Körbenézett, az ajka vékony, vértelen vonallá változott. Tudta, bármelyik másodpercben bekövetkezhet a dolog. Vakító, fehér fény, egy robbanás. Egy pontos, célzott lövés a betonbunker mélyéből… Felemelte a karját, és integetni kezdett. Semmi sem mozdult. Jobbra egy hosszú, töltésszerű képződmény húzódott, a tetején pár fekete fatörzs meredezett. A törzsekre már felkúsztak a méregzöld indák, hogy a maradék életnedvet is kiszívják az egykor büszke óriásból. Az őrnagy végigpillantott a töltésen. Van ott valami? Tökéletes leshely lenne… Óvatosan közeledett a töltés felé. David egykedvűen taposta a hamut. Ha én lennék az oroszok parancsnoka, beásnék egy-két mesterlövészt a fák közé. Onnan szemmel tarthatnák a bunker környékét, és nyugodtan leszedhetnék a hívatlan látogatókat. Megcsóválta a fejét. Eszébe jutott, ha ez a terület az amerikaiaké lenne, akkor nem kellene foglalkoznia ilyesmivel. A karmosok a legjobb őrök. Megállt, csípőre tette a kezét. – Megérkeztünk? – kérdezte David. – Majdnem. – Miért álltunk meg? – Mert nem szeretném, ha meglepetés érne minket. – Hendricks lassan elindult. Megérkezett a töltés tövébe. Felpillantott; egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Ha van odafönt egy-két Iván, biztos nem hagyják ki a lehetőséget… Ismét integetni kezdett, és arra gondolt, az oroszok számítanak arra, hogy az ellenség átküld hozzájuk valakit. Valakit, aki választ hoz az üzenetükre. Persze az is lehet, hogy az egész csak átverés… – Maradj mellettem. – Az őrnagy Davidre nézett. – Mögöttem! – Melletted vagy mögötted?

– Mögöttem, és közel hozzám. Mindjárt megérkezünk. Nem akarom, hogy baj történjen. Gyere! – Nem lesz semmi bajom. – David a férfi mögött maradt, csak egy-két lépéssel maradt le tőle. Még mindig szenvedélyesen ölelgette a mackóját. – Remélem. – Hendricks a szeméhez emelte a messzelátót. Valami… Mintha megmozdulna volna valami. Végigpásztázta a töltés tetejét. Semmi. Halálos csend. Mozdulatlanság. Fák és hamu. Talán néhány patkány. A nagy fekete patkányokat még a karmosok sem bírták kiirtani. Mutánsok voltak, a saját nyálukból és hamuból építettek fészket maguknak. Az anyag majdnem olyan kemény volt, mint a gipsz. Alkalmazkodtak a környezetükhöz. Az őrnagy tovább ment. A töltés tetején hirtelen egy magas alak jelent meg. Köpenyt terített magára. Szürkészöld, orosz köpenyt! A háta mögött felbukkant a második katona is. Egy másik orosz. Mindketten felemelték a fegyverüket. Céloztak. Hendricks mozdulatlanná dermedt. Kinyitotta a száját. A két katona letérdelt. A hátuk mögött felbukkant egy harmadik alak. Alacsonyabb volt a másik kettőnél – nő lehetett. Az orosz nő a két férfi mögé állt. Hendricks nyelt egyet, aztán felüvöltött. – Várjanak! – Kétségbeesetten integetni kezdett. – Én… A két orosz lőtt. Hendricks halk pukkanást hallott a háta mögül. A forró léghullám tarkón vágta, a földre taszította. Arca a puha szürkeségbe mélyedt; hamuszemcsék csikorogtak a foga alatt. Fuldokolva, pislogva feltérdelt. Szóval mégis csapda volt! Vége… Idecsalták, hogy megöljék. A katonák és az orosz nő lerohant a töltés oldalán. Lábuk bokáig belesüppedt a hamuba. Hendricks kábán figyelte őket. A halántéka fájdalmasan lüktetett. Ügyetlenül felemelte a fegyverét, és megpróbált célozni. A fegyver mintha száz tonnát nyomott volna, alig bírta a vállánál tartani. Az orrát és a szemét csípte a hamu. A levegőben kesernyés, égett bűz terjengett. – Ne lőjön! – mondta az első orosz. Hibátlanul, de erős akcentussal beszélte az angol nyelvet. A három katona körbefogta. – Tegye le a fegyvert, jenki! – mondta a másik férfi. Hendricks összezavarodott. Túlságosan gyorsan zajlottak le az események, arra se nagyon volt ideje, hogy felfogja, mi történt. Elkapták.

És szétlőtték a fiút! Hátrafordította a fejét. David eltűnt. Ami maradt belőle, az szétfröccsent a hamun. A három orosz kíváncsian méregette. Hendricks leült, és kifújta vérző orrát, hogy megszabaduljon a hamuszemcséktől. Megrázta a fejét; megpróbálta rendezni a gondolatait. – Miért tették? – mormolta tompa hangon. – A fiút miért kellett…? – Miért? – Az egyik katona durva talpra rántotta és megfordította az őrnagyot. – Nézze! Hendricks lehunyta a szemét. – Nézze! – A két orosz előretaszította. – Nézze már meg! Igyekezzen. Nincs túl sok időnk, jenki! Hendricks kinyitotta a szemét, és… Elakadt a lélegzete. – Látja? Most már érti? David maradványai közül kigurult egy fogaskerék. A szétlőtt test belsejében relék és fémből készült alkatrészek csillogtak. Huzalkötegek. Áramköri lapok. Az egyik orosz katona belerúgott a kacathalomba, amiből kipattant néhány rugó. Hegyes fémtüskék döfték át a külső borítást. A test plasztikból készült részei szétolvadtak. Hendricks döbbenten lehajolt. David arca hiányzott, a koponyát egy bonyolult, relékből, pici csövekből és kapcsolókból, nyáklapokból összeállított szerkezet töltötte meg. Ez lehetett az agya… – Egy robot! – mondta az őrnagy karját szorító orosz katona. – Figyeltük, ahogy rátapadt magára. – Rám tapadt? – Így szokták csinálni. Rátapadnak az emberre, elkísérik. A bunkerbe. Így jutnak be. Hendricks értetlenül pislogott. – De… – Jöjjön! – Felvezették a töltésre. – Nem maradhatunk itt. Nem biztonságos. Több száz ilyen átokfajzat lehet a közelben. A két orosz felvonszolta az őrnagyot a töltés oldalán. A fent várakozó nő lehajolt, megfogta Hendricks kezét. – Az előretolt parancsnokságot keresem – motyogta az amerikai. – Azért jöttem, hogy tárgyaljak a szovjet… – Az előretolt parancsnokság nem létezik. Azok oda is bejutottak. Majd elmagyarázzuk. Ennyien maradtunk. Hárman. A többiek odalent voltak, a bunkerben. – Erre. Erre, lefelé. – A nő felnyitotta egy szürke, fémből készült csapóajtót. – Másszon be.

Hendricks engedelmeskedett. A két katona és a nő követte. Leereszkedtek a fémlétrán. A nő gondosan visszazárta a csapóajtót, a helyére tolt néhány reteszt. – Még jó, hogy megláttuk magát – mondta az egyik orosz. – Majdnem sikerült a terve. – Van bagója? – kérdezte a nő. – Hetek óta nem szívtam amerikai cigit. Hendricks elővette a pakliját a nő kezébe dobta. A nő kivett egy szálat, a csomagot átadta egyik társának. A szűk helyiség egyik sarkában egy lámpa világított. Alacsony mennyezetű, elhanyagolt szoba volt. Egy kis faasztal körül ültek, amelyen néhány mocskos tányér hevert. Az elrongyolódott függöny mellett át lehetett látni a szomszédos helyiségbe, aminek a padlóján egy kabát és pár pokróc volt. Egy kampón pár ruhadarab lógott. – Itt voltunk – mondta az egyik katona. Levette a sisakját, hátrasimította szőke haját. – Rudi Maxer tizedes vagyok. Lengyel. Két évvel ezelőtt soroztak be a szovjet hadseregbe. – Kinyújtotta a kezét. Hendricks habozott, aztán kezet rázott Maxerrel. – Joseph Hendricks őrnagy. – Klaus Epstein. – A másik férfi is kezet fogott vele. Alacsony, fekete hajú, erősen kopaszodó fickó volt. Idegesen megvakarta a fülét. – Osztrák vagyok. A fene tudja, mikor soroztak be. Nem emlékszem. Mind a hárman itt voltunk. Rudi, én, meg Tasso. – A nőre mutatott. – Ezért menekültünk meg. A többiek mind odalent voltak, a bunkerben. – És… Azok bejutottak? Epstein rágyújtott. – Először csak az egyikük. Egy olyan, amilyen magára tapadt. Az eresztette be a többit. Hendricks megrázta a fejét. – Egy olyan? Több fajta is létezik? – A kisfiú, David… A mackós kölyök. A harmadik változat. A leghatékonyabb. – Még milyen típusúak vannak? Epstein a zubbonya zsebébe nyúlt. – Tessék. – Egy összegumizott fotóköteget dobott az asztalra. – Nézze meg. Hendricks lehúzta a gumiszalagot a fényképekről. – Érti már? – kérdezte Rudi Maxer. – Ezért akartunk tárgyalni. Mármint az oroszok. Egy héttel ezelőtt jöttünk rá a lényegre. Megtudtuk, hogy a maguk karmosai önállóan új típusú robotokat terveznek. Érti? Önállóan!

Jobbakat csináltak, mint maguk. A vonalaink mögött, a föld alatti üzemekben készítették el a modelleket. Maguk képessé tették őket arra, hogy kijavítsák a sérüléseiket. Egyre bonyolultabb szerkezeteket építettek. A maguk hibája az egész! Hendricks megvizsgálta a képeket. Látszott rajtuk, sietve készültek, elég elmosódottak voltak. Az első néhányon David látszott. David, ahogy egy úton sétál – Daviddel. Egyik David egy másik Daviddel. A két fiú teljesen egyforma volt. Mindketten játék mackót ölelgettek. Milyen patetikus! – Nézze meg a többit is – mondta Tasso. A következő képek távolról készültek egy sebesült katonáról. Egy dűne tetején ült, egyik karja felkötve. Az egyik lába térdből hiányzott; mankóját keresztbefektette az ölében. Aztán egy olyan felvétel következett, amin két sebesült katona állt egymás mellett. Két tökéletesen egyforma baka… – Ez az első változat. A sebesült katona. – Klaus kézbe vette az egyik képet. – Maguk arra tervezték a karmosokat, hogy elkapják az embereket. Hogy megtalálják őket. Mindegyik változat jobb, mint az előző. Egyre messzebb jutottak. Egyre közelebb kerültek a védelmi vonalainkhoz. Aztán a vonalaink mögé… Amíg egyszerű gépek voltak, karmos, szenzoros, szarvas és pengés fémgömbök, addig éppúgy le lehetett szedni őket, mint bármi mást. Aki rájuk nézett, az rögtön tudhatta, hogy halálos robotokkal találkozott. Amint megpillantottunk egyet, azonnal szétlőttük. – Az egyes változat megsemmisítette az északi szárnyunkat – mondta Rudi. – Elég sokáig tartott, míg rájöttünk a csel lényegére, de akkor már késő volt. Bejöttek a sebesült katonák, bekopogtak, könyörögtek. Mi pedig beeresztettük őket a bunkerekbe. Amint bent voltak, akcióba léptek. Nem gyanakodtunk, hiszen gépek behatolására számítottunk. – Akkoriban még azt hittük, hogy csak egyetlen ilyen típus létezik – mondta Klaus Epstein. – Senki sem gyanította, hogy vannak verziók. A parancsnokaink megmutatták nekünk a sebesült katonáról készült képeket. Amikor átküldtük magukhoz a futárt, még csak egyetlen típust ismertünk. Az egyest. A sebesültet. Azt hittük, nincs több… – És a vonalaikat… – A hármas változat semmisítette meg. David, meg a mackója. Az még hatékonyabbnak bizonyult, mint az egyes. – Klaus keserűen elmosolyodott. – A katonák imádják a kölyköket. Behoztuk a Davideket, megpróbáltuk megetetni őket. Megtudtuk, min mentek keresztül. Végighallgattuk a meséjüket… Aztán azok, akik a bunkerben tartózkodtak, rájöttek, hogy valójában micsodák.

– Csak nekünk, hármunknak volt szerencsénk – mondta Rudi. – Klaus meg én… Éppen Tassóval szórakoztunk, amikor megtörtént a dolog. Ez itt Tasso szobája. – Körbemutatott. – Ez a kis cella. Amikor végeztünk, felmásztunk a létrán, hogy visszamenjünk a bunkerbe. A töltés tetejéről láttuk, hogy azok ott vannak a bejáratnál. A társaink harcoltak a macis kisfiúk ellen. A több száz David ellen. Klaus összegumizta a fotókat. – És ez a helyzet az egész frontvonalon? – kérdezte Hendricks. – Igen. – És mi van a mi vonalainkkal? – Az őrnagy szórakozottan megérintette a csuklópántját. – Lehet, hogy…? – Ezeket nem érdekli a maguk csuklópántja sem. Nekik teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű emberrel találkoznak. Lehet orosz, amerikai, lengyel, német… Számukra mindenki egyforma. Azt teszik, amire teremtették őket. Végrehajtják az eredeti feladatot. Megkeresik az élőlényeket, és végeznek velük. Ilyen egyszerű. – A hőre mennek – mondta Klaus. – Maguk már a legelső típusokba beépítették a hőérzékelőket. Persze az első robotok még megálltak, ha olyan emberrel találkoztak, akinek volt csuklópántja. Mostanra azonban ezt a blokádot is meg tudják kerülni. Ezeket az új típusokat csupán az érdekli, hogy végrehajtsák a feladatot. Nem ismernek gátakat. – Milyen változat van még? – kérdezte Hendricks. – Vannak a Davidek, a sebesült katonák. És még? – Nem tudjuk. – Klaus a falra mutatott, amire két apró, egyenetlen, olvadt szélű fémdarabot szegeztek fel. Az őrnagy felállt, közelebb lépett. – Az egyik egy sebesült katonáról vált le – mondta Rudi. – A bal oldali. Sikerült elkapnunk egyet. Éppen a régi bunkerünk felé tartott. A töltés tetejéről szedtük le. Pontosan úgy, mint a maga Davidjét. A fémdarabba egy jelsort gravíroztak: 1. v. Hendricks megérintette a másik tárgyat. – És ez pedig egy Davidből származik, igaz? – Igen. A második fémlemezen a 3. v. jel díszelgett. Klaus a fémlapokra nézett. – Most már láthatja, honnan tudjuk. Létezik egy második változat is. Vagy létezett. Talán nem vált be, és nem kezdték meg a sorozatgyártását. De kell, hogy legyen, mivel van egyes, és van hármas. – Szerencséje volt – mondta Rudi. – Az a David magára tapadt, egészen idáig elkísérte, de nem bántotta. Talán azt hitte, így sikerül bejutnia valami

bunkerbe. – És ha egy bejut, mindennek vége – mondta Klaus. – Gyorsan mozognak. Ha egy bejut, beereszti a többit. Alkalmazkodnak a körülményekhez. Gépek, és csak egyetlen céljuk van. Egyetlen feladat elvégzésére építették őket. – Megtörölte az arcát; erősen verítékezett. – Tudjuk, mire. Hallgattak. – Adjon még egy cigit, jenki! – kérte Tasso. – Jó dohány a maguké. Már majdnem elfelejtettem, mennyire jó.

♦ ♦ ♦ Éjszaka volt. Az égen egyetlen csillagot sem lehetett látni – a hömpölygő felhőtömeg valamennyit eltakarta. Klaus óvatosan felnyitotta a csapóajtó tetejét, hogy Hendricks kinézhessen. Rudi belemutatott a sötétségbe. – Arra vannak a bunkerek. Azok, ahol voltunk. Nincsenek messzebb fél mérföldnél. Klaus meg én csak véletlenül nem voltunk ott. A gyengeségünk… Vagyis inkább a férfiasságunk mentett meg minket. – A többiek már valószínűleg nem élnek – suttogta Klaus. – Piszok gyorsan történt az egész. Ma reggel kaptuk meg a Politbüro utasítását. A parancsnokunk azonnal futárt küldött magukhoz. Láttuk, amikor elindult. Addig fedeztük, amíg el nem tűnt. – Alekszej Radrivszkijnek hívták. Jól ismertük. Úgy hat körül ment el. Éppen feljött a nap. Délben lejárt a szolgálatunk. Klaus meg én kiszöktünk a bunkerből. Senki sem látott meg minket. Átjöttünk ide. Ez itt valamikor város volt. Pár ház, egy főutca. Tasso szobája egykor az egyik tanyaház pincéje volt. Tudtuk, hogy Tasso itt lesz. Már korábban is jártunk nála. Nemcsak mi, a bunkerből sokan. Ma történetesen rajtunk volt a sor. – Szóval megmenekültünk – mondta Klaus. – Véletlenül. Ez mással is megeshetett volna. Ahogy… ahogy végeztünk, rögtön felmásztunk, és elindultunk visszafelé. A töltésen mentünk. Aztán megláttuk a Davideket. Rögtön megértettük, mi a helyzet. Már éppen elég fotót láttunk az első változatról, a sebesült katonáról. A komisszárunk több előadást tartott róla. Ha még egy lépést teszünk, a Davidek észrevesznek minket. Több százan voltak. Mint a hangyák. Készítettünk pár képet, aztán visszarohantunk ide, és becsuktuk a csapóajtót. – Amikor egyedül vannak, viszonylag könnyű leszedni őket. Gyorsabban futottunk, mint ők. Néhányuk meglátott minket. Ezeket

szétlőttük. Hendricks őrnagy a csapóajtó széléhez támaszkodott, és megpróbálta hozzászoktatni a szemét a sötétséghez. – Nem veszélyes felnyitni ezt a csapóajtót? – Ha elég óvatosak vagyunk, nem történhet baj. Különben is, muszáj megtenni. Odabentről nem küldhet üzenetet az embereinek. Hendricks lassan felemelte a kis adóvevőt. A füléhez szorította. A fém nedves volt és hideg. Belefújt a mikrofonba, kihúzott egy rövid antennát. Halk zümmögést hallott. – Ez igaz – mondta bizonytalanul. – Ha történik valami, majd berántjuk magát – mondta Klaus. – Köszönöm. – Hendricks várt. – Hát nem érdekes? – Micsoda? – Ezek az új típusok… Az új karmosok. Teljes mértékben tőlük függ az életünk. Mostanra elfoglalhatták volna a mi vonalainkat is. Vagy lehet, hogy már meg is tették? Hogy nálunk is megjelent néhány egészen új típus? Új típus… új faj. Evolúció. A faj, ami az embert követi. Rudi felmordult. – Az ember után nem lesz semmi! – Nem? Miért nem? Talán éppen most, a szemünk előtt pusztul ki az emberiség, és most kezdődik el egy egészen új civilizáció. – Ez nem faj. Ez nem civilizáció. Ezek gyilkológépek. Maguk teremtették őket. Azért, hogy pusztítsanak. Csak ehhez értenek. Gépek, amelyek el akarják végezni a munkájukat. – Most még igen. De ki tudja, mi lesz később? A háború befejezése után. Talán akkor, amikor már nem lesznek emberek, akiket el lehetne pusztítani, végre megmutatják majd, mire képesek valójában. – Úgy beszél róluk, mintha élőlények lennének! – Hát nem azok? Csend támadt. – Ezek gépek – mondta Rudi. – Embernek látszanak, de gépek. – Kezdje meg az adást, őrnagy – mondta Klaus. – Nem maradhatunk idefenn örökké. Hendricks bemondta a parancsnoki bunker kódját. Várt, fülelt. Semmi válasz. Csend. Ellenőrizte a készülék telepeit. Mindent rendben talált. – Scott! – kiáltott bele a mikrofonba. – Hall engem? Csend. Maximális fokozatra állította a hangerőt. Sztatikus zörej, semmi más. – Semmi. Lehet, hogy hallanak, de nem akarnak válaszolni.

– Mondja azt, hogy vészhelyzet van. – Azt fogják hinni, hogy valaki kényszerít a kapcsolatfelvételre. Azt gondolják, hogy maguk adják a számba a szavakat. – Újra próbálkozott, és röviden összefoglalta mindazt, amit sikerült megtudnia. A készülék azonban néma maradt, csak a bágyadt sztatikus sistergést lehetett hallani belőle. – A sugárzás miatt sokszor nehéz az adás – mondta Klaus. – Márpedig ez a hamu, itt körülöttünk, ez sugárzik. Talán ez a gond. Hendricks kikapcsolta a készüléket. – Semmi értelme a további kísérletezésnek. Nem válaszolnak. Hogy a sugárzás az oka? Lehetséges. Vagy hallanak, de nem felelnek. Őszintén bevallom, én se válaszolnék, ha az egyik futárom a szovjet vonalak mögül jelentkezne. Nincs okuk rá, hogy elhiggyék a jelentésemet. Lehet, hogy mindent hallanak, de… – Vagy az is lehet, hogy késő. Hendricks bólintott. – Jobb lesz, ha lecsukjuk a csapóajtót – mondta Rudi idegesen. – Minek vállaljuk a veszélyt, ha nem muszáj? Lassan visszamásztak. Klaus gondosan bereteszelte a csapóajtót. Leereszkedtek a konyhába. A levegő nehéz és ritka volt körülöttük. – Elképzelhető, hogy ilyen gyorsan dolgoznak? – kérdezte Hendricks. – Délben hagytam el a bunkert. Tíz órával ezelőtt. Hogyan érhettek oda ilyen hamar? – Á, ezeknek nem tart sokáig. Ha az első bejut, minden felgyorsul. Maga is tudja, mire képesek azok a kis karmosok. Ezek sokkal fejlettebbek. Elég, ha egy bejut. Mészárszékké változtatja a bunkert. Minden ujja penge. Mániákus gyilkos. – Jól van, elég ebből! – Hendricks türelmetlenül arrébb ment, és hátat fordított a többieknek. – Mi a baj? – kérdezte Rudi. – A Holdbázis. Istenem, ha eljutnak oda… – A Holdbázis? Hendricks megfordult. – Nem, a Holdbázisra nem juthattak el. Hogyan csinálták volna? Ez lehetetlen. Nem tudom elhinni, hogy megtették! – Mi a fene ez a Holdbázis? Hallottunk már róla egy-két pletykát, de semmi pontosat nem tudunk. Egyáltalán milyen a helyzet? Elég aggodalmasnak látszik… Megijedt valamitől? – A Holdról kapjuk az utánpótlást. A kormányok most ott működnek. A

Hold felszíne alatt. Ott vannak az emberek is, a gyárak. Minden, ami a hadsereg működéséhez kell. Ha ezek valahogy elhagyják a Földet, és eljutnak a Holdra… – Elég, ha egy megteszi. Ő aztán beereszti a többieket. A több száz egyforma gépet. Látnia kellett volna őket! Teljesen egyformák. Akár a hangyák. – Tökéletes szocializmus – mondta Tasso. – A kommunista állam ideálja. Minden polgár azonos. Bárki helyettesíthető bárkivel. Klaus dühösen felmordult. – Elég ebből! Jól van, és most mit csináljunk? Hendricks járkálni kezdett a szűk helyiségben. A levegőben verítékbűz terjengett. A többiek feszülten figyelték az őrnagyot. Tasso félrehúzta a függönyt, átment a másik szobába. – Azt hiszem, alszom egyet. A függöny visszalibbent mögötte. Rudi és Klaus az asztal mellett ült; Hendrickset figyelték. – Magától függ – mondta Klaus. – Mi nem ismerjük a helyzetet. Az őrnagy bólintott. – Hát benne vagyunk a kutyaszorítóban. – Rudi elővett egy rozsdás kannát, kávét töltött magának. – Itt biztonságban vagyunk, de nem maradhatunk örökké ebben a lyukban. Nincs elég élelmünk. – Viszont ha kimegyünk… – Ha kimegyünk, elkapnak minket. Vagy talán elkapnak minket. Nem juthatunk messzire. Milyen távol van a parancsnoki bunkerjuk, őrnagy? – Három vagy négy mérföldnyire. – Akkor talán sikerül. Négyen megyünk, így egyszerre figyelhetünk minden irányba. Nem osonhatnak mögénk, nem tapadhatnak ránk. Van három puskánk. Három jó plazmapuskánk… Tasso megkapja a pisztolyomat. – Rudi megveregette a pisztolytáskáját. – A szovjet hadseregben nem mindig volt bakancsunk, de fegyverünk annál több. Négyen leszünk. Fegyverünk is van. Talán eljuthatunk a bunkerhez. Nos, őrnagy? Mi a véleménye? – És ha már ott lesznek? – kérdezte Klaus. Rudi megvonta a vállát. – Nos, akkor visszajövünk ide. Hendricks abbahagyta a járkálást. – Mit gondolnak, milyenek az esélyeink, hogy eljutunk az amerikai vonalak mögé? – Nehéz megmondani. Elég jók. Azok szervezetten cselekszenek.

Pontosan tudják, mit tesznek. Ha mozdulnak, akkor csapatostul csinálják. Mint a sáskák. Gyorsan kell haladniuk, és nem állhatnak meg. Minden a sebességükön múlik. Azon, hogy képesek-e meglepetést okozni az embereknek, hogy át tudnak-e vágni minket. – Értem – mormolta Hendricks. – Őrnagy! – szólt át a másik szobából a nő. Hendricks félrehúzta a függönyt. – Igen? Tasso felnézett rá a priccséről. – Maradt még olyan amerikai cigije? Hendricks bement hozzá, leült az egyik székre. – Nincs. Mind elfogyott. – Kár. – Milyen nemzetiségű? – kérdezte az őrnagy rövid hallgatás után. – Orosz vagyok. – Hogy került ide? – Ide? – Ez valamikor Franciaország volt. Normandia. A szovjet hadsereggel érkezett? – Miért? – Egyszerűen kíváncsi vagyok. – Hendricks szemügyre vette a nőt. Tasso a kabátját használta lepedő helyett. Körülbelül húszéves volt. Karcsú. Hosszú haja szinte betakarta a párnát. Némán nézte a férfit. Sötét, hatalmas szeme volt. – Most mire gondol? – kérdezte. – Semmire. Hány éves? – Tizennyolc. – Tasso mereven, pislogás nélkül nézte az őrnagyot. Orosz katonai nadrág és ing volt rajta. Szürkészöld. A derekén széles bőröv, amire a sugárzásmérő műszeren és a tölténytárakon kívül egy medikai készletet csatolt. – A szovjet hadsereg katonája? – Nem. – Hol szerezte az egyenruháját? Tasso megvonta a vállát. – Kaptam. – Hány éves volt, amikor ide került? – Tizenhat. – Olyan fiatal? A nő összehúzta a szemét.

– Ezt hogy érti? Hendricks megdörzsölte az állát. – Egészen más lenne az élete, ha nem tör ki a háború. Tizenhat… Tizenhat éves volt, amikor idejött. Hogy így éljen. – Életben kellett maradnom. – Ne értsen félre, nem moralizálok. – A maga élete is más lenne – mormolta Tasso. Lenyúlt, és kifűzte az egyik bakancsát. Lerúgta a lábáról. – Őrnagy, nem akar kimenni a másik szobába? Álmos vagyok. – Hát, lesz egy kis gondunk a hellyel. Elég nehezen fogunk elférni. Nincs több szoba? – Nincs. – Eredetileg mekkora volt a pince? Nagyobb, mint ez a két helyiség? Elképzelhető, hogy van itt még egy-két szoba, amit elzárt a törmelék? Talán megnyithatnánk az egyiket… – Lehetséges. Tényleg nem tudom. – Tasso lecsatolta az övét. Kényelmesen végignyúlt az ágyon, kigombolta az ingét. – Tényleg nincs több cigije? – Csak egy csomaggal hoztam. – Kár. Ha eljutunk a bunkerjükbe, talán adhatna pár paklival. – A nő a másik bakancsát is a padlóra rúgta, majd a lámpa kapcsolója felé nyújtotta a kezét. – Jó éjszakát. – Most aludni fog? – Pontosan. Tasso leoltotta a lámpát. Hendricks felállt, és kibotorkált a konyhába. Ahogy kilépett, mozdulatlanná dermedt. Rudi a fal előtt állt. Sápadt arcán veríték csillogott. A szája nyitva volt, de egyetlen hangot sem adott ki. Klaus közvetlenül előtte állt, pisztolyának csövét Rudi hasába nyomta. Egyikük sem mozdult. Klaus megszorította a fegyver markolatát. Az arca eltökélt volt. Rudi sápadtan, némán, széttárt karral lapult a falhoz. – Mi a…? – kezdte Hendricks, de Klaus közbevágott. – Hallgasson, őrnagy! Jöjjön ide. A fegyverét. Vegye elő a fegyverét! Hendricks előhúzta a pisztolyát. – Mit akar? – Tartsa rá! Álljon ide mellém. Igyekezzen! Rudi megmoccant, lejjebb eresztette a karjait. Hendricksre nézett, megnyalta az ajkát. A szeme fehérje furcsán csillogott. A homlokáról elinduló verítékcsöppek végiggördültek az arcán. Mereven az őrnagyra

nézett. – Őrnagy, Klaus megőrült! Állítsa meg! – A hangja rekedt volt és halk. – Mi folyik itt? – kérdezte Hendricks. Klaus kezében meg se rezdült a fegyver. – Őrnagy, emlékszik még, miről beszélgettünk? A három változatról… Az egyest és a hármast ismerjük, de a kettesről semmit sem tudunk. Legalábbis eddig! – Még keményebben markolta a pisztoly markolatát. – Eddig nem ismertük, de most már tudjuk, hogy néz ki! Meghúzta a ravaszt. A csőből kicsapódó fehér hőhullám körbenyalta Rudi testét. – Őrnagy, ez a második változat! Tasso félrerántotta a függönyt. – Klaus! Mit tettél? Klaus elfordult a szétrobbantott testtől, ami lassan, fokozatosan csúszott le a fal mellett a padlóra. – A második változat, Tasso. Most már ismerjük. Mind a három típust beazonosítottuk. Kisebb a veszély. Én… A nő Rudi maradványaira, a megfeketedett, füstölgő cafatokra és ruhafoszlányokra meresztette a szemét. – Megölted őt – mondta halkan. – Őt? Ezt! Mert nem ember volt. Figyeltem, és egész idő alatt sejtettem a dolgot, de nem voltam biztos benne. Egészen eddig az estéig. – Klaus idegesen vakargatta a pisztolya markolatát. – Szerencsések vagyunk. Hát nem érted? Egy óra múlva talán már… – Biztos voltál benne? – Tasso elfurakodott mellette, lehajolt, és megvizsgálta a füstölgő hullát. Az arca megkeményedett. – Őrnagy, nézze meg maga is. Csontok. Hús. Hendricks letérdelt mellé. A teste valódi, hamisítatlan emberi test volt. Égett hús, elszenesített csontok, egy koponya szilánkjai. Bőr, agyvelő, vér. Vér, ami tócsába gyűlt a fal tövében. – Semmi fogaskerék – mondta Tasso nyugodtan. Felegyenesedett. – Semmi kerék, semmi alkatrész, semmi relé. Semmi penge! Ez nem a második változat. – Csípőre tette a kezét. – Na, Klaus, ezt magyarázd meg! Klaus leült az asztal mellé. Elsápadt. A kezére hajtotta a fejét, és lassan himbálózni kezdett. – Térj már magadhoz! – Tasso megfogta a vállát. – Miért csináltad? Miért ölted meg? – Mert félt – mondta Hendricks. – Megrémítette a helyzet, ez a hely, a szituáció… Minden, amiben vagyunk.

– Lehetséges. – Magának mi a véleménye? – Szerintem jó oka volt arra, hogy megölje Rudit. – Miféle oka? – Talán Rudi rájött valamire. Hendricks a nő komor arcára nézett. – Mire? – kérdezte. – Valamire, ami kapcsolatos vele. Klausszal. Klaus felnézett. – Hát nem érti, őrnagy? Tasso arra gondol, hogy én vagyok a második változat. Tényleg nem érti? Azt akarja bemagyarázni magának, hogy azért öltem meg Rudit, mert rájött erre. Azt, hogy én is… – Ha nem ezért, akkor miért ölted meg? – kérdezte Tasso. – Már mondtam. – Klaus csüggedten megrázta a fejét. – Azt hittem, hogy karmos. Azt hittem, jól okoskodom… – Miért? – Mert figyeltem őt. Gyanakodtam. – Miért? – Azt hittem, hogy láttam valamit. Hallottam valamit. Azt hittem, hogy én… – Klaus elhallgatott. – Folytasd. – Itt ültünk az asztalnál. Kártyáztunk. Ti ketten a másik szobában voltatok. Csend volt, és akkor azt hiszem, azt hallottam, hogy Rudi… kattan egyet. Csend támadt. – Maga hisz neki? – kérdezte Tasso az őrnagytól. – Igen. Elhiszem amit mond. – Én meg nem. Szerintem más oka volt arra, hogy megölje Rudit. – Tasso megérintette a szoba sarkában lévő, falhoz támasztott puskát. – Őrnagy… – Nem! – Hendricks megrázta a fejét. – Ezt most fejezzük be, amíg nem késő. Egy halott is több a kelleténél. Mindannyian félünk. Ha megöljük Klaust, ugyanazt tesszük, amit ő Rudival. Klaus hálásan felnézett á. – Köszönöm. Tényleg féltem. Megértik, ugye? Most Tasso is fél, azért ilyen. Meg akar ölni. – Nincs több gyilkosság! – Hendricks a létra felé indult. – Felmegyek, és még egyszer megpróbálok kapcsolatba lépni a bunkerrel. Ha nem érem el őket, holnap reggel elindulunk a csapatom irányába.

Klaus gyorsan felállt. – Felmegyek magával és segítek!

♦ ♦ ♦ Az éjszaka hűvös volt, a talaj kihűlt. Klaus mély lélegzetet vett, teleszívta a tüdejét. Kimásztak a járatból. Klaus szétvetett lábbal, lövésre készen tartott fegyverrel állt, és feszülten figyelt. Hendricks letérdelt, és bekapcsolta a készüléket. – Van valami? – kérdezte Klaus pár perc múlva. – Még semmi. – Csak próbálkozzon. Mondja el nekik, mi történt. Hendricks próbálkozott, de sikertelenül. Végül leeresztette az antennát. – Hiába. Nem hallanak. Vagy hallanak, de nem válaszolnak. Vagy… – Vagy már nem is élnek. – Még egyszer megpróbálom. – Hendricks felemelte az antennát. – Scott, hall engem? Vétel! Fülelt. Sztatikus zörej, aztán nagyon halkan: – Itt Scott. Az őrnagy elvigyorodott. – Scott! Maga az? – Itt Scott. Klaus leguggolt az őrnagy mellé. – A bunker? – Scott, figyeljen! Hall engem? Fogták az üzenetemet? Vették, amit a karmosokről mondtam? Hallottak? – Igen. – A válasz halk volt, Hendricks alig hallotta. – Megkapták az üzenetet? Minden rendben a bunker körül? Egy se jutott be? – Minden rendben. – Megpróbáltak bejutni? A válasz még erőtlenebb volt. – Nem. Az őrnagy Klausra nézett. – Jól vannak! – Megtámadták őket? – Nem.

Hendricks a füléhez szorította a készüléket: – Scott, alig hallom. Kapcsolatba lépett a Holdbázissal? Már ők is tudják? Riasztotta őket? Semmi válasz. – Scott! Hall engem? Csend. Hendricks csüggedten megrázta a fejét. – Vége. Megszakadt az összeköttetés. Talán a sugárzás miatt… A két férfi összenézett. Egyikük sem tudta, mit mondhatna. – Megismerte az illető hangját? – kérdezte végül Klaus. – Be tudta azonosítani? – Ahhoz túl halk volt. – Tehát nem biztos abban, hogy tényleg ezzel a Scottal beszélt? – Nem. – Akkor az is lehetséges, hogy…? – Nem tudom. Semmit sem tudok! Menjünk vissza, és zárjuk be a csapóajtót. Visszamásztak a létrán, Klaus elreteszelte a csapóajtót. Beléptek a meleg szobába. Tasso kifejezéstelen arccal várt rájuk. – Hogy sikerült? – kérdezte. A férfiak hallgattak. – Hát… – mondta Klaus erőlködve. – Mi a véleménye, őrnagy? A maga tisztje volt, vagy lehet, hogy egy azok közül? – Nem tudom. – Akkor ugyanott vagyunk, ahol eddig voltunk. Hendricks a padlóra meresztette a szemét. – Mennünk kell. Hogy megtudjuk, mi történt. – Itt egyébként is csak annyi élelmünk van, amivel legfeljebb pár hétig húzhatjuk ki. – Úgy tűnik… – Mi a baj? – kérdezte Tasso. – Sikerült kapcsolatba lépni a bunkerrel, vagy nem sikerült? – Lehet, hogy az egyik emberemmel beszéltem – mondta Hendricks lassan –, de az is elképzelhető, hogy közülük valamelyikkel. Nem tudom, de ha itt maradok, soha nem is fogom megtudni. – Az órájára nézett. – Aludjunk egy keveset. Holnap korán kell kelnünk. – Korán? – Ha kora reggel indulunk, talán átjutunk a karmosok között…

♦ ♦ ♦ A reggel friss és tiszta volt. Hendricks őrnagy a messzelátója segítségével felmérte a terepet. – Lát valamit? – kérdezte Klaus. – Nem. – Látja a bunkereinket? – Merre vannak? – Arra. – Klaus átvette a messzelátót, beállította. – Én tudom, merre nézzek. – Némán vizsgálódott. – Van valami? – jelent meg Tasso a létra tetejénél. – Semmi. – Klaus visszaadta az őrnagynak a messzelátót. – Egyet se látok. Menjünk. Ne maradjunk itt! Elindultak a puha hamuban, csúszva, fékezve lejutottak a töltés aljába. A közelben megmozdult valami – mindhárman megtorpantak. – Mi volt az? – suttogta Klaus. – Csak egy gyík… A lapos kődarab mögül kirohant a gyík, keresztülszáguldott a hamun. Szürke volt, pontosan olyan, mint a környezete. – Tökéletes alkalmazkodás – mormolta Klaus. – Ez is azt bizonyítja, hogy igazunk volt. Mármint Liszenkónak. Megálltak, közelebb húzódtak egymáshoz, óvatosan körülnéztek. – Menjünk! – Hendricks elindult. – Gyalog jó kis túra lesz. Klaus az őrnagy mellé húzódott, Tasso a pisztolyt markolva a hátuk mögött lépkedett. – Őrnagy, szeretnék megkérdezni valamit – mondta Klaus. – Hogy futott össze Daviddel? Mármint azzal az izével, ami magára tapadt. – Útközben találkoztam vele. Egy romnál. – Mit mondott? – Nem sokat beszélt. Azt mondta, egyedül van. – És nem látta rajta, hogy gép? Úgy beszélt, mint egy valódi ember? Nem fogott gyanút, őrnagy úr? – Nem sokat beszélt, és semmi gyanúsat nem vettem észre rajta. – Különös. Egy gép, ami annyira emberi, hogy képes volt megtéveszteni magát. Szinte élt, igaz? Kíváncsi lennék, mi lesz ennek a vége. – Azt csinálják, amire a jenkik megtervezték őket – mondta Tasso. – Vadásznak, gyilkolnak és pusztítanak. Embereket ölnek. Ott, ahol rájuk bukkannak.

Az őrnagy figyelmesen végigmérte Klaust. – Miért tette fel ezeket a kérdéseket? Mit forgat a fejében? – Semmit. – Klaus azt hiszi, hogy maga a második változat – mondta Tasso nyugodtan. – Most magát próbálja szemmel tartani. Klaus elvörösödött. – Miért ne? Kiküldtünk egy futárt a jenkikhez, aztán eljött hozzánk az őrnagy. Talán arra gondolt, majd jól elszórakozik velünk. Hendricks idegesen felnevetett. – Én az amerikai bunkertől jöttem. Csak emberi lények voltak körülöttem. – Talán esélyt látott arra, hogy átjusson a szovjet vonalakon. Ez az! Lehet, hogy maga… – A karmosok már áttörték a szovjet vonalakat. Jóval azelőtt, hogy én elhagytam a parancsnoki bunkeremet. Ezt ne felejtse el. A nő Klaus mellé állt. – Ez semmit sem bizonyít, őrnagy! – Miért nem? – A tapasztalatok szerint a három változat egyedei nem, vagy alig kommunikálnak egymással. Mindegyiket más gyárban készítik. A jelek szerint nem képesek együttműködni. Lehet, hogy maga át akarta törni a szovjet vonalakat, mert nem tudta, hogy a többi változat egyedei ezt már megtették. – Honnan tud ilyen sokat a karmosokról? – kérdezte Hendricks. – Láttam őket. Megfigyeltem őket, amikor elfoglalták a szovjet bunkereket. – Tényleg túl sokat tudsz – jegyezte meg Klaus. – És tulajdonképpen alig láttál valamit. Elég furcsa, hogy ilyen jól megfigyelted a dolgokat. Tasso felnevetett. – Most meg rám gyanakszol? – Hagyjuk ezt, jó? – Hendricks tovább indult. A társai némán követték. – Végig gyalog fogunk menni? – szólalt meg Tasso pár perccel később. – Nem szoktam hozzá az ilyen sétákhoz. – Körülnézett a hamusivatagban. – Milyen kísérteties! – Mindenütt ilyen – mondta Klaus. – Ahogy ezt látom, azt kívánom, bárcsak ott lettem volna abban a bunkerben… – Ha történetesen nem én, akkor valaki más lett volna nálad – mondta Klaus. – Mindig voltak vendégeid.

Tasso felnevetett, és zsebre vágta a kezét. – Ez már szent igaz! A hamusíkságot méregetve, gyanakodva mentek tovább.

♦ ♦ ♦ A nap lassan leereszkedett a látóhatár peremére. Hendricks lassan haladt előre. Hirtelen megállt, és visszaintette Tassót meg Klaust. Klaus leguggolt, a fegyverét a hamura állította. A nő keresett magának egy betontömböt; sóhajtva leült. – Végre egy kis pihenő! – Hallgass! – mordult rá Klaus. Hendricks felkapaszkodott az egyik dűne tetejére. Ez volt az a domb, ami mögül előző nap kibukkant az orosz futár. Az őrnagy lehasalt, és a szeme elé tartotta a messzelátót. Semmit sem látott. Hamu, itt-ott néhány fa csonkja. Pedig alig ötvenlépésnyi távolságban ott kellett lennie a bunkernek. Annak a bunkernek, ahonnan elindult. Némán figyelt. Semmi mozgás. Az életnek semmi jele… Klaus felkúszott mellé. – Hol van? – Odalent. – Hendricks átadta a messzelátót. Az égen hamuszínű felhőtömegek vonultak. A világ egyre sötétebbé vált. Már egy óra se volt hátra a nappalból. – Semmit sem látok – mondta Klaus. – Ott az a fa. Az a csonk. A téglahalom mellett. A bejárat a téglarakástól jobbra van. – Elhiszem, de akkor se látom. – Maga és Tasso innen fognak fedezni. Odalátnak majd a bejáratig. – Egyedül megy le? – A csuklópántom nyújt némi biztonságot. A bunker körüli terület tele van karmosokkal. A hamu alatt lapulnak. Mint a rákok. Ha nincs magukon pánt, esélyük se lehet arra, hogy átjussanak rajtuk. – Igaza lehet. – Lassan lemegyek. Amikor megtudok valamit… – Ha odalent vannak, a bunkerben, akkor már nem tud visszajönni ide. Gyorsan mozognak. Magának fogalma se lehet arról, milyen gyorsan! – Mit javasol? Klaus elgondolkodott.

– Nem tudom. Valahogy hívja ki őket. Hendricks elővette az adóvevőjét, kihúzta az antennát. – Lássunk hozzá. Klaus intett Tassónak. A nő könnyedén felkúszott a domb tetejére. – Az őrnagy egyedül fog lemenni – magyarázta Klaus. – Mi innen fedezzük. Amikor látod, hogy elindul visszafelé, lőj mellé. Erre előjönnek azok az izék. – Nem vagy valami optimista – mondta Tasso. – Nem. Tényleg nem. Hendricks megvizsgálta a fegyverét. – Talán minden rendben van. – Maga nem látta őket. Több százan voltak. Teljesen egyformák. Mint a hangyák! – Ahhoz, hogy kiderüljön a dolog, nem kell a teljes utat megtennem. – Hendricks egyik kezében a fegyvert, a másikban az adóvevőjét tartotta. – Nos, kívánjanak szerencsét. Klaus kinyújtotta a kezét. – Addig ne menjen le, amíg nem biztos a dolgában. Innen beszéljen velük. Hagyja, hogy megmutassák magukat. Hendricks felegyenesedett, és elindult a domb oldalában. Egy perccel később már a téglarakás és az elszenesedett fatörzs közelében járt, a parancsnoki bunker irányába tartott. Semmi sem mozdult. Felemelte az adóvevőjét, bekapcsolta. – Scott? Hall engem? Csend. – Scott! Itt Hendricks. Hall engem? Itt állok, a bunker előtt. A monitoron már látniuk kellene. Várt, figyelt. Szorosan markolta a készüléket. Semmi hang, csak sztatikus zörej. Előrébb ment. A hamu alól egy karmos pattant elő, szédítő iramban feléje száguldott, de aztán hirtelen megtorpant és visszaásta magát. Egy perccel később előbújt a második is; ez a nagyobb méretű, szenzorral ellátottak közül való volt. Megvizsgálta az őrnagyot, majd mögé állt, és engedelmes kutya módjára, néhány lépés távolságból követte. Hamarosan csatlakozott hozzá az egyik társa. A karmosok nesztelenül követték a bunkerhez közeledő embert. Hendricks megállt – a mögötte haladó karmosok is megtorpantak. Már egészen közel került a bunkerhoz, szinte a lépcsőjénél állt. – Scott! Hallanak engem? Itt vagyok, közvetlenül maguk fölött. Kint. A felszínen. Veszik az adást?

Várt. A fegyvert az oldalához, a készüléket a füléhez szorította. Telt az idő. Feszülten hallgatózott, de hiába. Csend és enyhe sztatikus sistergés. Aztán távolról, fémesen felcsendült egy hang: – Itt Scott. Közömbös hang volt. Hideg. Hendricks nem ismerte fel, de még nem esett kétségbe. Lehet, hogy a készülékben van a hiba. – Scott! Figyeljen ide. Itt állok maguk fölött. A felszínen vagyok, a bunker bejáratával szemben. – Igen. – Látnak engem? – Igen. – A periszkópon keresztül? Rám állították? – Igen. Hendricks elgondolkodott. A szürke, fémtestű karmosok türelmesen várakoztak mögötte. – Minden rendben odalent? Semmi szokatlan nem történt? – Minden rendben. – Megtenné, hogy feljön? Látni szeretném magát. – Hendricks mély lélegzetet vett. – Jöjjön fel ide, hozzám. Beszélni akarok magával. – Jöjjön le. – Jöjjön fel! Ez parancs! Csend. – Elindult? – Hendricks hallgatózott. Nem kapott választ. – Megparancsolom, hogy jöjjön fel a felszínre! – Jöjjön le. Hendricks összeszorította a fogát. – Adja Leone-t! Hosszú csend. Sztatikus zörej. Aztán egy kemény, vékony, fémes hang. Ugyanolyan, mint az előző. – Itt Leone. – Hendricks vagyok. A felszínen állok. A bunker bejáratánál. Szeretném, ha egyikük feljönne. – Jöjjön le. – Miért menjek le? Parancsot adtam! Csend. Hendricks leeresztette az adóvevőt. Óvatosan körülnézett. Már csak néhány lépésnyi távolság választotta el a lejárattól. Fejcsóválva az övére erősítette a készüléket, és mindkét kezével megmarkolta a fegyverét. Lassan, nagyon lassan elindult. Tudta, ha tényleg szemmel tartják, akkor látják, hogy a lejárat felé tart. Egy pillanatra lehunyta a szemét.

Rátette a lábát az első lépcsőfokra. Két David jelent meg előtte. Az arcuk egyforma, és egyformán kifejezéstelen volt. Szilánkokra robbantotta őket. Nem sokat ért el a dologgal: újabb Davidek jelentek meg, egy egész David-falka. Mind felfelé tartott. Hendricks megfordult, és futni kezdett a dűne irányába. Az emelkedő tetején Tasso és Klaus tüzet nyitott. A kis karmosok már elindultak feléjük; a csillogó fémgömbök eszelős pörgéssel közeledtek rájuk. Hendricks nem foglalkozott velük. Letérdelt, és a fegyvert a vállához szorítva a bunker lejáratát lőtte. A Davidek kisebb csoportokban közeledtek. A macijukat ölelgették, és vékony lábaikon meghökkentő gyorsasággal rohantak fel a lépcsőn. Hendricks közéjük lőtt. A testek szétszakadtak, apró fémdarabok emelkedtek a levegőbe. Az őrnagy ismét elsütötte a fegyvert. A lejáratban egy magas, tántorgó alak jelent meg. Hendricks ámuldozva bámulta. Egy férfi. Egy katona. Egy féllábú, mankóra támaszkodó katona! – Őrnagy! – Tasso hangja. Lövések. A magas alak elindult, körülötte Davidek nyüzsögtek. Hendricks összeszedte magát. Az első változat. A sebesült katona… Célzott és lőtt. A katona darabokra szakadt; alkatrészek és relék fröccsentek ki a testéből. A Davidek közül néhány hasra vágta magát, és kúszni kezdett. Az őrnagy lőtt és újra lőtt, és közben lassan, kétrét görnyedve hátrált. Klaus folyamatosan tüzelt. A dűne oldalában hemzsegtek a kis karmosok. Hendricks futásnak eredt, Klaus felé tartott. Tasso közben lassan jobbra húzódott, és eltávolodott a dombtól. Egy David jelent meg Hendricks közelében. Sápadt arca kifejezéstelen volt, barna haja a szemébe lógott. Hirtelen lehajolt, széttárta a karjait. A mackója a hamura esett, az őr-nagy felé pattogott. Hendricks lőtt. A mackó és David feje semmivé vált. A férfi pislogva elvigyorodott. Olyan érzése támadt, mintha egy rémálom kellős közepébe csöppent volna. – Ide, fel! – Tasso hangja. Hendricks elindult a nő felé. Tasso ekkor néhány betonoszlop között állt, és a Klaustól kapott pisztollyal az őrnagy háta mögé lövöldözött. – Köszönöm. – Hendricks zihálva roskadt le Tasso mellé. A nő behúzta az oszlop mögé, aztán az övéhez nyúlt. – Csukja be a szemét! – Leakasztotta az övéről egy gömböt. Gyorsan lecsavarta a tetejét, megnyomott rajta egy gombot. – Csukja be a szemét, és hasaljon le!

Tasso elhajította a bombát. A gömb széles ívben szelte át a levegőt, és a bunker lejárata elé gurult. A téglarakás mellett két sebesült katona állt, mögöttük Davidek tucatjai özönlöttek elő. Az egyik sebesült katona a bomba irányába mozdult, esetlenül lehajolt, hogy felemelje. A bomba felrobbant. A lökéshullám körbeperdítette Hendrickset. Elesett, az arca a hamuba fúródott. Forró levegőtömeg zúgott el fölötte. Homályosan látta, hogy Tasso az egyik betonoszlop mögött áll, és lassan, módszeresen lövöldözi a fehér tűzgomolyból kitántorgó Davideket. A dűne tetején Klaus még mindig a kis karmosokkal kínlódott, amelyek szabályos körbe rendeződtek körülötte. Megpróbált visszavonulni, utat robbantott magának, de nem túl nagy sikerrel. Hendricks talpra állt. Fájt a feje. Alig látott. Úgy érezte, mintha a világ őrült sebességgel pörögne körülötte. A jobb karját nem bírta megmozdítani. Tasso lassan feléje húzódott. – Jöjjön. Induljunk! – Klaus… Még odafönt van. – Jöjjön már! – Tasso elvonszolta az őrnagyot a betonoszlopok közeléből. Hendricks megrázta a fejét, hogy szétoszoljon az agyára telepedő köd. Tasso gyors léptekkel haladt. A tekintete tiszta volt és élénk. Menet közben lelőtte a karmosokat, amelyek megúszták a robbanást. A lángok közül egy David rohant elő. Tasso szétrobbantotta. Ez volt az utolsó kölyök. – De Klaus… Mi lesz vele? – Hendricks megállt. – Ő… – Jöjjön! Visszavonultak, egyre távolabb kerültek a bunkertől. Néhány kisebb karmos követte őket egy darabig, de aztán feladták, és inkább visszafordultak. Tasso végre megállt. – Itt egy kicsit összeszedhetjük magunkat. Hendricks leült egy törmelékhalomra. Megdörzsölte a nyakát, megpróbált levegőhöz jutni. – Ott hagytuk Klaust! Tasso nem felelt. Szétnyitotta a fegyverét, és egy új tárat nyomott a régi helyére. Hendricks értetlenül nézett a nőre. – Maga… nem ok nélkül hagyta ott Klaust! Tasso összecsattintotta a fegyvert, majd közömbös arccal végignézett a

közeli törmelékkupacokon. Úgy viselkedett, mint aki keres valamit. – Mi az? – kérdezte Hendricks. – Mit keres? Jön valami? – Megrázta a fejét; sehogy sem értette a helyzetet. Mit csinál ez a nő? Mire vár? Ő semmit sem látott. Mindenütt hamu. Hamu és romok, meg itt-ott egy-két levelektől és ágaktól megfosztott fa. – Mi a…? Tasso leintette. – Ne mozduljon. – A szeme összeszűkült. Hirtelen felemelte a fegyverét. Hendricks megfordult, látni akarta, hogy a nő mire céloz. Egy alak jelent meg a szürkeségben. Bizonytalanul közeledett feléjük. A ruhája szakadt volt, lassan, óvatosan, bicegve lépkedett. Időnként megállt, megpihent, erőt gyűjtött. Egyszer majdnem orra bukott. Pihent egy kicsit, aztán kihúzta magát, és ismét elindult. Klaus. Az őrnagy felállt. – Klaus! – Elindult a férfi irányába. – Hogy az ördögbe sikerült…? Tasso lőtt. Hendricks hátratántorodott. A nő ismét meghúzta a ravaszt. A forró plazmatömeg sisteregve száguldott el az őrnagy mellett. A sugár telibe találta Klaus mellkasát. Klaus felrobbant; a sebből fémdarabok és fogaskerekek röppentek szét. Még megtett néhány lépést, aztán dülöngélni kezdett. Elvágódott, a karját maga elé nyújtotta. Néhány alkatrész fordult ki a törzséből. Csend. Tasso az őrnagyra nézett. – Most már érti, miért ölte meg Rudit? Hendricks lassan leült. Kábultan csóválta a fejét. Képtelen volt felfogni a történteket. – Látja? – kérdezte Tasso. – Érti már? Hendricks nem felelt. Úgy érezte, a valóság egyre távolabb menekül tőle, és mind közelebb kerül hozzá a hömpölygő sötétség. Lehunyta a szemét.

♦ ♦ ♦ Lassan nyitotta ki a szemét. Minden porcikája fájt. Megpróbált felülni, de iszonyatos fájdalomtűk döfődtek a vállába és a karjába. Nem kapott levegőt. – Ne próbáljon felállni – mondta Tasso. Lehajolt, hűvös kezét a férfi homlokára tette.

Éjszaka volt. A fejük fölött néhány csillag hunyorgott, fényük erőtlenül jutott keresztül a felhőkön. Hendricks a hátán feküdt. Tasso szenvtelen arccal figyelte. A közelben apró tábortűz égett. A lángok sziszegve, lustán nyalogatták a föléjük függesztett fémbögrét. Minden csendes és nyugodt volt. A tűz fénykörén túl a mozdulatlan sötétség terpeszkedett. – Szóval ő volt a második változat – motyogta Hendricks. – Én mindig gyanítottam. – Akkor miért nem pusztította el hamarabb? – Maga tartott vissza. – Tasso átment a tűzhöz, és belenézett a fémbögrébe. – Kávé. Mindjárt kész lesz. Visszasétált a férfi mellé, leült. Szétnyitotta a pisztolyát, óvatosan szétszerelte a mechanikus részt, figyelmesen megvizsgálta. – Gyönyörű fegyver – mondta. – Tökéletes konstrukció. – És mi van velük? A karmosokkal? – A bomba a legtöbbjüket harcképtelenné tette. Finom szerkezetek. Szervezetten működnek, azt hiszem. – Mármint a Davidek? – Igen. – Mondja, honnan volt magának egy olyan bombája? Tasso megvonta a vállát. – Mi terveztük. Ne becsülje alá a technológiánkat, őrnagy. Ha nem lett volna nálam, már egyikünk sem élne. – Nagyon hasznos kis szerkezet volt. Tasso kinyújtotta a lábát, hogy megmelengesse a tűznél. – Meglep, hogy nem jött rá. Mármint arra, hogy Klaus a második változat. Már akkor meg kellett volna értenie, amikor lelőtte Rudit. Miért gondolta azt, hogy ő…? – Már megmondtam. Azt hittem, hogy fél. – Igazán? Tudja, őrnagy, egy ideig magára gyanakodtam. Mert nem hagyta, hogy végezzek Klausszal. Azt hittem, védelmezi. – Tasso felnevetett. – Itt biztonságban vagyunk? – Egy ideig. Amíg máshonnan erősítést nem kapnak. – Tasso elővett egy rongydarabot, és tisztogatni kezdte a fegyver belsejét. Amikor végzett, visszatolta a helyére a mechanizmust, összecsukta a pisztolyt, és végighúzta az ujját a csövén. – Szerencsénk volt – mormolta Hendricks. – Igen. Nagy szerencsénk. – Köszönöm, hogy félrehúzott. Tasso nem felelt. Felnézett a férfira. A szeme megcsillant a tűz

fényében. Az őrnagy kinyújtotta a karját. Nem bírta megmozdítani az ujjait. A fél oldala lebénult, a teste belsejében pedig mintha egy fájdalomvulkán lett volna. – Hogy érzi magát? – kérdezte Tasso. – A karomnak annyi. – Más? – Belső sérülések. – Mert nem hasalt le, amikor felrobbant a bomba. Hendricks hallgatott. Tasso a csészéből áttöltötte a kávét egy lapos fémtálba, amit átnyújtott a férfinak. – Köszönöm. – Hendricks felült, hogy inni tudjon. Nehezére esett a nyelés, ezért egy-két korty után eltolta magától a tálat. – Csak ennyit bírok meginni… Tasso megitta a maradékot. Lassan telt az idő. A hamuszínű felhők lassan vonultak keresztül a fejük felett. Hendricks üres aggyal bámulta az eget. Egy idő után rájött, hogy Tasso mellette áll, és őt figyeli. – Mi az? – Jobban érzi magát? – Egy kicsit. – Tudja, őrnagy, ha nem rántottam volna félre, akkor elkapják magát. Halott lenne. Mint Rudi. – Tudom. – Kíváncsi rá, hogy miért mentettem meg? Ott hagyhattam volna. – Miért? – Mert el kell tűnnünk innen. – Tasso megpiszkálta a tüzet, és a lángokba bámult. – Itt egyetlen emberi lény sem maradhat életben. Amikor megérkezik az erősítésük, nem lesz esélyünk ellenük. Amíg eszméletlenül feküdt, mindent átgondoltam. Körülbelül három óránk maradt az érkezésükig. – És most arra számít, hogy kitalálok valamit? – Pontosan. Arra, hogy elvisz innen. – Miért én? – Mert más megoldást nem tudok. – Tasso szeme furcsán csillogott. – Ha nem talál ki valamit, akkor három órán belül meghalunk. Nem látok más megoldást. Nos, őrnagy úr? Mit fog tenni? Egész éjjel arra vártam, hogy ezt megkérdezzem. Amíg öntudatlanul feküdt, itt ültem, és vártam. Mindjárt megvirrad. Az éjszakának hamarosan vége. Hendricks elgondolkodott. – Furcsa…

– Furcsa? – Hogy azt hiszi, el tudom vinni innen. Kíváncsi lennék, miből vonta le ezt a következtetést. – Nem tudja elintézni, hogy átjussunk a Holdbázisra? – A Holdbázisra? Hogyan? – Biztos van valami megoldás… Hendricks megrázta a fejét. – Nincs. Legalábbis én egyet sem ismerek. Tasso hallgatott. A tekintete elhomályosult. Lehajtotta a fejét, és gyorsan elfordult. Felállt. – Kávét? – Nem, köszönöm. – Ahogy akarja. – Tasso ivott. Hendricks nem látta az arcát. A hátán feküdt, és a gondolataiba mélyedt. Megpróbált összpontosítani. Elég nehezen ment a dolog, iszonyúan fájt a feje, és az agyáról még mindig nem tisztult le a kábító köd. – Talán mégis van megoldás. – Igazán? – Mikor virrad meg? – Két óra múlva. Hamarosan felkel a nap. – A közelben kell lennie egy hajónak. Még sosem láttam, de tudom, hogy létezik. – Milyen hajó? – Tasso hangja metszővé vált. – Rakétacirkáló. – Azzal elmehetünk? A Holdbázisra? – Elvileg. Csak végszükség esetén vehető igénybe. – Az őrnagy megdörzsölte a homlokát. – Itt van, a közelben? – Tasso a férfi mellé húzódott. – Milyen messze? Hol? – Megpróbálok visszaemlékezni… A nő megmarkolta Hendricks karját. – A közelben van? – A hangja kemény volt, akár a vas. – Hol lehet? A föld alatt tartják? Egy titkos csarnokban? – Igen. Egy afféle raktárban… – Hogyan fogjuk megtalálni? Megjelölték a helyet? Valami kódjelet sugároz? Hendricks koncentrált. – Nem, nincs ilyen jel… Semmi kód. – Akkor mi van?

– Csak egy szimpla jelzés. – Miféle jelzés? Az őrnagy nem válaszolt. A tekintete merevvé, szinte üvegessé változott. Tasso megszorította a karját, a húsába mélyesztette az ujjait. – Miféle jelzés? Mi az? – Én… Nem tudom. Nem bírok gondolkodni. Hagyjon pihenni egy kicsit… – Rendben. – A nő eleresztette és felállt. Hendricks hátradőlt a földön, lehunyta a szemét. Tasso zsebre dugott kézzel elsétált a közeléből. Félrerúgott egy kődarabot, felnézett az égre. Az éjszakai sötétség fokozatosan szürkévé fakult. Közeledett a reggel. A nő megmarkolta a pisztolyát, megkerülte a tüzet; türelmetlenül járkálni kezdett. Hendricks őrnagy lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt a földön. Az égen egyre magasabbra emelkedett a szürkeség. Láthatóvá vált a táj, a végtelenbe nyúló hamusivatag. Hamu és romok, itt-ott néhány falmaradvány, betonkupacok, egy-egy csonka fa. A levegő hűvös volt. Valahol a távolban egy magányos madár rikoltozott. Hendricks összerezzent. Kinyitotta a szemét. – Már hajnal van? Ilyen hamar? – Igen. Az őrnagy megpróbált felülni. – Tudni akart valamit. Kérdezett valamit… – Már emlékszik? – Igen. – Mi az? – Tasso idegesen közelebb lépett. – Micsoda? – Egy kút. Egy romos kút. A gép a kút alatt van, egy raktárcsarnokban. – Egy kút. – Tasso megkönnyebbült. – Tehát egy kutat kell megtalálnunk. – Az órájára nézett. – Körülbelül egy óránk van, őrnagy. Gondolja, hogy ennyi idő elég lesz? – Segítsen! Tasso eltette a pisztolyát, és talpra segítette Hendrickset. – Elég nehéz lesz – mondta közben. – Igen. Nehéz. – Az őrnagy összepréselte az ajkait. – De nem hiszem, hogy túl messzire kellene mennünk. Elindultak. A hajnali nap langymeleg sugarakkal simogatta a hátukat. A terep sík volt és kopár, élettelenül a végtelenbe nyúló, szürke sivatag. Magasan fölöttük néhány madár körözött. – Lát valamit? – kérdezte Hendricks. – Esetleg… karmosokat?

– Nem. Még nem. Átvágtak néhány romon, elhaladtak egy sor felfelé meredő betongerenda és néhány téglakupac mellett. A vékony hamuréteg alatt kemény betonsáv húzódott. Patkányok menekültek előlük; Tasso idegesen hátraugrott, amikor az egyik közvetlenül mellette rohant el. – Ez valamikor város volt – mondta Hendricks. – Vagy falu. Vagy egy kellemes kisváros. Egykor… ez az egész vidék a termékenységéről és szépségéről volt híres, és tessék! Mi lett belőle? Végighaladtak egy szétrepedezett utcán. Az aszfaltréteg alól undorító indák kúsztak elő. Jobbra egy kőből épített kémény állt – a ház, amihez tartozott, már régen leomlott. – Csak óvatosan! – figyelmeztette Hendricks a nőt. Egy üreg sötétlett előttük, amiből elhajlott csődarabok meredtek felfelé. Elhaladtak egy félig épen maradt ház, meg egy felfordított fürdőkád mellett. Egy törött széket láttak. Néhány kanalat, egy porcelánváza szilánkjait. Az utca hirtelen eltűnt, az úttest közepén egy csontokkal, törmelékkel és indákkal teli gödör tátongott. – Ott van – mormolta Hendricks. – Erre? – Jobbra. Elfordultak, és lassan elsétáltak egy harckocsi mellett. Az őrnagy övén függő műszer komoly sugárzási szintet jelzett; a tankot a jelek szerint valamilyen atomtöltettel tették harcképtelenné. A monstrumtól néhány méterre egy mumifikálódott tetem hevert. A karját és a lábát szétvetve, nyitott szájjal feküdt a hátán. Az út összeolvadt egy sík mezővel, aminek egyhangúságát csak néhány inda, pár kődarab törte meg. Itt-ott üvegszilánkok csillogtak a reggeli fényben. – Ott van – mondta Hendricks. A talajból kiemelkedő, henger alakú építmény kövei megrepedeztek, málladoztak. A kút tetejét néhány deszkával fedték be. Hendricks bizonytalanul elindult felé, Tasso követte. – Biztos, hogy ez az? – kérdezte Tasso. – Nem úgy néz ki, mintha hajó lenne alatta. – Pedig itt van. – Hendricks leült a kút kávájára. Összekoccant a foga; nehezen lélegzett. Letörölte az arcáról az izzadságot. – Azért helyezték el itt, hogy a rangidős tiszt szükség esetén elmenekülhessen. Szükség esetén… Mondjuk akkor, ha a bunker elesik.

– A rangidős tiszt? Az maga volt? – Igen. – Hol van a hajó? Itt? – Rajta állunk. – Hendricks végighúzta a kezét a kút kövein. – Az íriszszenzoros zárat csak én nyithatom ki, senki más. Ez az én hajóm. Legalábbis annak szánták. Éles kattanás hallatszott, aztán valami morajlani kezdett a lábuk alatt. – Álljon hátrébb – mondta az őrnagy. Tasso elhúzódott a kút közeléből. A talaj egy része félrecsúszott, a hamu alól egy fémkeret emelkedett fel, ami könnyedén félretolta az útjából a téglákat és a vastag indákat. A szerkezet csak akkor állt meg, amikor látható vált a hajó orra. – Itt van – mondta Hendricks. A hajó kicsi, hosszúkás jármű volt. A fémkeret belső részét kitöltő fémhálóban függött. Az üregbe, amiből kiemelkedett, lassan becsorgott a hamu. Az őrnagy közelebb lépett a hajóhoz, a háló szálaiba kapaszkodva felmászott a csapóajtóhoz, kinyitotta. A fülke berendezése végtelenül egyszerű volt, a műszerfal előtt csupán egyetlen ülést helyeztek el. Tasso a férfi mellé állt, belesett a hajóba. – Nem igazán értek a rakéták irányításához – jegyezte meg. Hendricks ránézett. – Én leszek a pilóta. – Valóban? Én csak egy ülést látok, őrnagy. Ezt a hajót egyetlen személy számára tervezték. Hendricks légzése felgyorsult. Szemügyre vette a fülkét. Tassónak igaza volt. Tényleg csak egy ülést látott. – Értem – mondta lassan. – És az az egy személy maga lesz, igaz? Tasso bólintott. – Természetesen. – Miért? – Mert maga nem indulhat útnak. Nem élné túl. Megsebesült. Valószínűleg nem jutna el élve a Holdra. – Érdekes megállapítás. Viszont én tudom, hogy hol a Holdbázis, maga pedig nem. Hónapokig röpködhet körbe-körbe, és nem fogja megtalálni. Kiválóan elrejtették. Ha nem tudja, mit keressen, esélye sincs. – Azért mégis próbát tennék. Lehet, hogy nem találom meg. Egyedül semmiképpen sem sikerülne, de azt hiszem, magától meg fogom kapni a szükséges információkat. Az élete függ ettől. – Miért?

– Ha időben megtalálom a Holdbázist, talán rávehetem az ott élőket, hogy küldjenek ide egy hajót, és szedjék fel magát. Ha megtalálom a bázist… Ha nem, magának sincs semmi esélye. Gondolom, van élelmiszer hajón. Én egy darabig kihúznám… Hendricks gyorsan próbált mozogni, de sérült karja cserben hagyta. Tasso lehajolt, és könnyedén kitért. Villámgyorsan felemelte a kezét. Az őrnagy látta a feje felé közeledő tárgyat, a pisztoly markolatát. Megpróbálta hárítani az ütést, de a nő túlságosan gyors volt. A fémdarab a halántékán találta el a férfit, közvetlenül a füle fölött. Szédítő fájdalom áradt szét a testében. Fájdalom, aztán… A feketeség. Hendricks lerogyott a földre. Halványan érzékelte, hogy Tasso előtte áll, és megrugdossa. – Őrnagy! Ébresztő! Hendricks nyöszörögve kinyitotta a szemét. – Hallgasson ide! – Tasso lehajolt, a fegyver csövét az őrnagy arca elé tartotta. – Sietnem kell. Már nem maradt sok idő. A hajó indulásra kész, de mielőtt elmegyek, át kell adnia nekem a szükséges információkat. Hendricks megrázta a fejét; megpróbálta szétfoszlatni az agyát elhomályosító ködöt. – Siessen! Hol a Holdbázis? Hogyan találom meg? Mit keressek? Hendricks nem felelt. – Válaszoljon! – Sajnálom… – Őrnagy, a hajó tele van utánpótlással. Heteken át ki fogok tartani. Előbb-utóbb úgyis megtalálom a bázist. Maga félórán belül meghal. Csak akkor maradhat életben, ha… – Tasso elhallgatott. A lejtő aljában, az egyik omladozó romhalom mellett megmozdult valami. Valami… a hamurétegben. Tasso gyorsan megfordult, célzott és lőtt. A fegyver csövéből lángnyelv csapott ki. A valami menekülni próbált. A nő ismét meghúzta a ravaszt. A karmos szétrobbant; alkatrészek, fémdarabok fröccsentek a levegőbe. – Látja? – kérdezte Tasso. – Felderítő. Már nincs sok idő. – Megígéri, hogy hoz segítséget? – Persze. Amilyen hamar csak lehet. Hendricks felnézett a nőre. Végigmérte. – Megígéri? – Furcsa árnyék suhant át az arcán, valami olyan érzésnek a kifejezése, ami talán az éhséghez hasonlítható leginkább. – Visszajön értem? Eljuttat a Holdbázisra? – Eljuttatom a Holdbázisra. De mondja már el, hogy hol van? Tényleg

nem maradt sok időnk. – Rendben. – Hendricks kézbe vett egy kődarabot, erőlködve felült. – Figyeljen! – Rajzolni kezdett a hamuba. Tasso mellé állt, feszülten figyelte a vonalakat. – Ez itt a Hold térképe… Ez az Appennin-vonulat. Ez az Archimédesz-kráter. A Holdbázis az Appennin végétől körülbelül kétszáz mérföldnyi távolságban van. A pontos helyét nem ismerem. A Földön senki sem tudja, hogy hol van… De ez nem számít. Amikor túljut a vonulaton, lőjön fel egy piros, majd egy zöld jelzőrakétát. Aztán gyors egymásutánban két pirosat. A bázis személyzete látni fogja. Maga a bázis a felszín alatt van… természetesen. Az ügyeletesek mágneses irányítással fogják odavezetni a hajóját. – És a hajó irányítása? Mihez kezdjek a műszerekkel? Hogy fogom kormányozni? – A vezérlés gyakorlatilag automatikus. Magának csak annyit kell tennie, hogy a megfelelő időben leadja a megfelelő jelzést. – Megteszem. – A felszállástól sem kell tartania, az ülés majd elnyeli a rengés nagy részét. A levegőellátást és a hőmérsékletet automaták szabályozzák. A hajó elhagyja a Földet, és kijut az űrbe. Rááll a Hold orbitális pályájára, a felszíntől körülbelül száz mérföldnyi távolságban lesz. Megtesz egy teljes kört, aztán a bázis felé fordul. Amikor eléri a vonulatot… Nos, akkor ne felejtse el leadni a jelzéseket. Tasso beült a hajóba, és elhelyezkedett az ülésben. A pántok automatikusan rákattantak a testére. Megérintette a műszereket. – Kár, hogy nem tarthat velem, őrnagy. Ezt a gépet magának állították ide, és tessék, most mégsem ülhet bele. – Hagyja itt a pisztolyát. Tasso kihúzta az övéből a fegyvert. Elgondolkodva előrenyújtotta. – Ne hagyja el ezt a zónát, különben nem biztos, hogy megtaláljuk – mondta. – Rendben. Itt maradok a kút mellett. Tasso megmarkolta az indítókart, végigsimított a sima fémrúdon. – Gyönyörű hajó, őrnagy. Szép. Erős. Sokra tartom a szakértelmüket. Maguk mindig kiváló munkát végeztek. Pompás dolgokat építettek. A munkájuk, a teremtményeik megmutatják, mivé sikerült kifejlődniük. – Adja ide a pisztolyt! – kiáltott rá Hendricks türelmetlenül. Kinyújtotta a kezét, és erőlködve talpra állt. – Viszlát, őrnagy! – A nő Hendricks felé dobta a fegyvert. A pisztoly a földhöz csapódott, pattant egyet, aztán oldalra csúszott.

Hendricks utána vetette magát. Lehajolt, felkapta a hamuból. A hajó ajtaja becsukódott. A reteszek automatikusan a helyükre csúsztak. Az őrnagy hátrálni kezdett, és bizonytalanul felemelte a pisztolyt. Iszonyatos robaj támadt. A hajó kitépte magát a fémkeret-bál, szétolvasztotta a háló szálait. Hendricks riadtan futni kezdett. A hajó felemelkedett, aztán beszáguldott a hömpölygő felhők közé. Egyetlen másodperc alatt eltűnt az égről. Hendricks hosszú ideig bámult utána, aztán lassan körbefordult. A hamusivatagban semmi sem mozdult. Csend és nyugalom… Tétován elindult vissza, abba az irányba, ahonnan érkezett. Tudta, nem állhat meg. Sokat kell még várnia, amíg megérkezik a segítség. Ha egyáltalán megérkezik… Addig kotorászott a zsebében, míg talált egy pakli cigarettát. Komor arccal rágyújtott. Mindenki cigit kunyerált tőle. Akár aranyat is kérhettek volna. Egy gyík rohant el mellette. Az őrnagy megtorpant. A gyík eltűnt. A nap egyre magasabbra emelkedett. Az egyik lapos kőre rátelepedett néhány lusta légy. Hendricks feléjük rúgott. Egyre melegebb lett. A veríték végigcsorgott az arcán, befolyt a gallérja alá. A szája kiszáradt. Megállt, leült egy törmelékhalomra. Kinyitotta az elsősegélycsomagját, kiivott néhány kapszula érzéstelenítőt. Körbenézett. Fogalma sem volt, hol lehet. Észrevett valamit, ami a hamuszőnyegen nyújtózott, és nem mozdult. Előkapta a fegyverét. A valami olyan volt, mint egy ember… Az őrnagy felismerte. Klaus maradványai! A második változat. Pontosan ott feküdt, ahol Tasso lelőtte. Hendricks szemügyre vette a fogaskerekeket, a reléket, a fém alkatrészeket, a hamun szétszóródott, a napfényben csillogó tárgyakat. Felállt, lassan Klaus teteméhez sétált. A bakancsa orrával megpiszkálta a testet, megfordította. Látta a fémgerincet, az alumíniumból készült bordákat, a belső alkatrészeket. A törzsön tátongó lyukból egy kábelköteg ömlött a hamura. Mintha belek lettek volna… Az őrnagy lehajolt, megvizsgálta a zuhanás közben bezúzódott koponyát, a mesterséges agyvelőt. Rábámult a bonyolult áramkörrendszerre. Miniatűr csövek. Hajszálvékony vezetékek. Megérintette az agyat. A szerkezet oldalra billent, a hátulsó részén egy apró fémplakett látszott. Hendricks elolvasta a sima felületbe gravírozott jelsort.

4. v. Sokáig bámult a jelre. Negyedik verzió. Nem a második? Tévedtek. Nemcsak három típus létezett, hanem… Talán sokkal több. Legalább négy. És nem Klaus volt a második változat! De ha nem Klaus a második változat, akkor… A testében minden izom megkeményedett, az idegszálai pattanásig feszültek. Valami közeledett. A dombon túlról jött. Mi lehet az? Felállt. Alakokat látott. Alakok vonultak feléje a hamusivatagban. Egyre közelebb kerültek hozzá. Gyorsan leguggolt, felemelte a fegyverét. A veríték a szemébe csorgott. Megpróbálta leküzdeni a pánikot. Az alakok kitartóan masíroztak. A legelöl haladó egy David volt. A „fiú" meglátta őt, és felgyorsított. A társai követték. A második robot is David volt, a harmadik is. Három tökéletesen egyforma David. Kifejezéstelen arcok. Vékony lábak. Játék mackók… Hendricks célzott és lőtt. Az első két David szétrobbant. A harmadik tovább haladt. És a negyedik alak is, a magas fickó, a sebesült katona, ami mögött…

♦ ♦ ♦ A sebesült katona mögött két Tasso lépkedett. Széles bőrövek. Orosz katonai nadrágok és ingek. Hosszú haj. Ugyanolyanok voltak, mint az a nő, aki elvitte a hajóját. Két karcsú, egyforma nő. Már egészen közel kerültek hozzá. David hirtelen lehajolt, és elejtette a mackóját. A barna játékszer futásnak eredt a hamuszőnyegen. Hendricks ösztönösen meghúzta a ravaszt. A mackó semmivé vált. A két Tasso közben egymás mellett haladva, kényelmes iramban még közelebb került az őrnagyhoz. Hendricks várt néhány másodpercet, majd derékmagasságba emelte és elsütötte a fegyvert. A két Tasso megsemmisült, de mögöttük már egy újabb osztag jelent meg a domb tetején. Öt, talán hat Tasso. Egyformák voltak, egymás mellett haladva, gyorsan közeledtek. Hendricks a bombára gondolt, amit az a másik Tasso felrobbantott. Aki azt a bombát megtervezte, az kiválóan ismerte a Davideket, a sebesült katonákat és a Klausokat. Aki? Ami! Azt a bombát nem emberi lény találta

ki; az egyik föld alatti gyárban készült, ami semmiféle kapcsolatot nem tartott fenn emberi lényekkel. A Tassók az őrnagy közvetlen közelébe értek. Hendricks kihúzta magát, nyugodtan figyelte az ismerős arcokat, az ingeket, a bombákat. A bomba… Amikor a Tassók elkapták, átvillant az agyán egy utolsó, ironikus gondolat. A bomba. A második verzió készítette, hogy elpusztíthassa a többi típust. Más célja nem lehetett. Már olyan fegyvereket terveznek és készítenek, amiket egymás ellen fognak bevetni!

_________ IMPOSZTOR – Hamarosan ki fogom venni a szabadságomat – jelentette ki Spence Olham a napi első étkezés során. A feleségére nézett. – Azt hiszem, kiérdemeltem egy kis pihenést. Tíz év hosszú idő. – És a Projekt? – A háborút nélkülem is meg lehet nyerni. Ez a sárgolyó amúgy sincs veszélyben. – Olham leült az asztal mellé, cigarettára gyújtott. – A médiagépezet úgy alakítja a híreket, hogy mindenki azt higgye, az űrbeliek a nyakunkon vannak. Tudod, mit szeretnék csinálni a szabadságom ideje alatt? El akarok menni a hegyekbe. Kempingezni. Oda, ahol már jártunk egyszer. Emlékszel? Engem megkarcolt egy mérgező tölgy, te meg majdnem ráléptél egy feketekígyóra. – Sutton Woodra gondolsz? – Mary nekilátott leszedni az asztalt. – Pár héttel ezelőtt leégett az erdő. Azt hittem, hallottad. Állítólag villám csapott az egyik fába, az okozta a katasztrófát. Olham megdöbbent. – És nem is próbálták megtalálni a valódi okokat, igaz? – Megrándult az ajka. – Az erdőkkel már senki sem törődik. Mindenki csak a háborúval foglalkozik. – Összeszorította a fogát, és nem tehetett róla, de az a rémkép jelent meg előtte, amit a médiák pumpáltak az emberek agyába: az űrbelieket látta, a tűszerű hajókat, a háború jeleneteit. – Hogy is gondolhatnánk másra? – kérdezte a felesége. Olham bólintott. A feleségének természetesen igaza volt. Az Alpha Centauriról érkező sötét, kis hajók játszi könnyedséggel lehagyták a földi cirkálókat. A monstrumok olyanok voltak mellettük, mintha cammogó teknősbékák lennének. A háború gyakorlatilag folyamatos visszavonulásból állt, egészen a Földig. Egészen addig, amíg a Westinghouse Laboratórium be nem mutatta a védbuborékot. A rendszerekkel először a Föld nagyobb városait vették körül, majd magát a bolygót is. Ez volt az első valódi védelmi eszköz, az első valódi válasz az űrbeliek támadására, legalábbis a médiák ezt állították. De a háború megnyeréséhez ez is kevés volt. Minden labor szünet nélkül dolgozott, a különböző projektek egyetlen percre sem álltak le. A

cél mindenütt ugyanaz volt: a megfelelő fegyverek kifejlesztése. Olham is egy ilyen kutatócsoport tagja volt, ő sem pihent meg. Egész nap dolgozott, nem csoda hát, hogy szinte észre sem vette, ahogy elröppennek az évek. Felállt, elnyomta a cigarettáját. – Olyan ez, mint Damoklész kardja. Mindig a fejünk fölött lebeg. Kezdek belefáradni. Nem vágyom másra, csak egy kis pihenésre. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Kivette a szekrényből a zakóját, és kilépett a verandára. Tudta, a buborék, a villámgyors kis sikló, amelyik átviszi a laborhoz, bármelyik pillanatban megérkezhet. – Remélem, Nelson nem fog elkésni. – Az órájára nézett. – Mindjárt hét. – Ott a sikló! – mondta Mary, és a házsorok közé nézett. A nap sugarai fáradtan verődtek vissza a tetőket fedő nehéz ólomlapokról, de megcsillantottak valamit. A telep csendes volt; még csak néhány lakója ébredt fel. – Szervusz. Lehetőleg ne túlórázz, Spence. Olham kinyitotta a sikló ajtaját, beszállt, és sóhajtva hátradőlt az ülésen. Nelson mellett egy idősebb férfi ült. – Nos? – kérdezte, amikor a sikló elindult. – Hallottál valami érdekes hírt? – Csak a szokásosat – mondta Nelson. – Néhány űrbeli hajó támadást indított, mire stratégiai okok miatt ismét elhagytunk egy aszteroidát. – Jó lesz, amikor a Projekt a végső stádiumba ér. Talán csak a médiából ránk zúduló propaganda miatt érzem így, de az utóbbi időben kezd elegem lenni az egészből. Minden olyan… komor és komoly. Színtelen az élet. – Úgy gondolja, hiába harcolunk? – kérdezte hirtelen az idősebb férfi. – Hiszen ön is aktívan részt vesz benne. – Bemutatom Peters őrnagyot – mondta Nelson. Olham kezet rázott az őrnaggyal, aztán végigmérte. – Kíváncsi lennék, mi az oka annak, hogy ilyen korán felkelt – mondta. – Nem emlékszem, hogy láttam a laborban… – Nem tartozom a Projekt személyzetéhez – felelte Peters –, de tudok valami arról, amin dolgoznak. Egészen más területen ténykedem. – Nelsonra nézett. Olham észrevette ezt a jelentőségteljes pillantást. Összeráncolta a homlokát. A sikló felgyorsult, átszáguldott a kopár, élettelen vidék fölött, a Projekt távoli épületkaréjának irányába tartott.

– Mivel foglalkozik? – kérdezte Olham. – Vagy talán tilos beszélnie róla? – A kormánynak dolgozom – mondta Peters. – Pontosabban az FSAnak, a biztonsági szervezetnek. – Igazán? – Olham felvonta az egyik szemöldökét. – Talán attól tartanak, hogy az ellenség beszivárgott erre a területre? – Az igazság az, Mr. Olham, hogy ön miatt vagyok itt. Olham meghökkent. Elgondolkodott Peters szavain, de nem nagyon értette a dolgot. – Miattam? Miért? – Azért, hogy letartóztassam. Ön ugyanis űrbeli kém. Ezért keltem fel ilyen korán ma reggel. Rajta, Nelson! Egy fegyver csöve nyomódott Olham bordái közé. Nelson keze reszketett, az arca sápadt volt. Mély lélegzetet vett, lassan fújta ki a levegőt. Látszott rajta, megviselik az események. – Most kell megölnünk? – kérdezte súgva Peterstól. – Azt hiszem, most rögtön végeznünk kellene vele. Nem halogathatjuk. Olham a barátjára meredt. Kinyitotta a száját, de egyetlen szót sem bírt kinyögni. Mereven bámulták egymást, komor és riadt arccal. Olham megszédült, fájdalom hasított a fejébe. – Nem értem – motyogta. A következő másodpercben a sikló elhagyta a talajt, és az űr irányába fordította az orrát. Az épületkaréj egyre apróbbá vált mögöttük, végül eltűnt a távolban. Olham becsukta a száját. – Egy kicsit azért még várhatunk – mondta Peters. – Előbb szeretnék feltenni neki néhány kérdést. Olham ostobán meredt maga elé. A sikló kijutott az űrbe. – A letartóztatást végrehajtottuk – mondta Peters a videomonitornak, amelyen a biztonságiak főnökének arca látszott. – Többé nem jelenthet problémát. – Komplikációk? – Semmi. Gyanú nélkül szállt be a siklóba. Nem tartotta szokatlannak a jelenlétemet. – Most hol vannak? – Útban kifelé, de még a védbuborékon belül. Maximális sebességgel haladunk. A kritikus periódusnak vége. Örülünk, hogy a gépünkön jól működtek az indítórakéták. Ha annál a pontnál valami hiba történt volna… – Hadd lássam! – kérte a biztonságiak főnöke. Egyenesen Olhamra nézett, aki kezét az ölében tartva bámult maga elé. – Szóval ő az. –

Hosszan tanulmányozta Olham arcát. Olham hallgatott. A biztonsági főnök rábólintott Petersre. – Jól van. Ennyi elég. – Az arcán az undor halvány jelei látszottak. – Láttam, amit látni akartam. Most valami olyasmit hajtottak végre, amire hosszú ideig emlékezni fogunk. Mindketten számíthatnak az előléptetésre. – Erre semmi szükség – mondta Peters. – Most mekkora veszély? Még mindig van esély arra, hogy esetleg… – Igen, van némi esély, de nem sok. Tudomásom szerint az aktiválását egy verbális kulcskifejezéssel lehet elérni. Muszáj vállalnunk a kockázatot. – Értesítem a Holdbázist, figyelmeztetem őket az érkezésükre. – Ne! – Peters megrázta a fejét. – A bázison kívül akarom letenni a hajót. Titokban szeretném végrehajtani a műveletet. – Ahogy kívánja. – A főnök Olhamra villantotta a szemét, aztán a monitorról eltűnt az arca. A képernyő elsötétült. Olham kinézett az ablakon. A hajó időközben keresztüljutott a védbuborékon, és egyre gyorsabban haladt. Peters a jelek szerint nagyon sietett. A padló alatti rakéták maximális fokozaton működtek. Az őrnagy és Nelson félt valamitől. Minél előbb túl akartak esni valamin. És ez az egész miattam van? Nelson kényelmetlenül feszengett. – Azt hiszem, inkább most kellene megtennünk – mondta. – Bármit megadnék azért, ha már befejeznénk! – Nyugalom – mondta Peters. – Vegye át egy kicsit a hajó irányítását. Szeretnék beszélni vele. Peters átcsúszott Olham mellé, a szemébe nézett. Kinyújtotta a kezét, vonakodva megérintette, először a karját, aztán az arcát. Olham nem szólalt meg. Bárcsak értesíthetném Matyt, gondolta. Bárcsak a tudomására hozhatnám valahogy, mi történik velem! Körülnézett a hajóban. Hogyan? A monitoron keresztül? Nelson a vezérlőpult előtt ült, és még mindig nem tette le a fegyvert. Olham látta, semmit sem tehet. Elkapták, csapdába esett. De miért? – Ide hallgasson – kezdte Peters. – Szeretnék feltenni néhány kérdést. Tudja, hová tartunk. A Holdra megyünk. Egy órán belül leszállunk a sötét oldalon, egy lakatlan zónában. Landolás után magát azonnal átadjuk az ott várakozó csoportnak. A testét haladéktalanul megsemmisítik. Érti, amit mondok? – Az órájára pillantott. – Két óra múlva az alkotórészeit szétszórják a zónában. Semmi sem marad magából. Olham kínlódva kimászott a letargia verméből.

– Meg tudná mondani…? – Természetesen. Mindent elmondok – bólintott Peters. – Két nappal ezelőtt jelentést kaptunk, hogy az űrbeliek egyik hajója áthatolt a védbuborékon. A hajó egy humaniod formájú robotot hagyott hátra, aminek az volt a feladata, hogy megöljön egy bizonyos embert, és elfoglalja a helyét. Peters nyugodtan nézett Olhamra. – A robot belsejében egy U-bomba van. Az ügynökünk nem tudta megmondani, mitől robban fel, de gyanította, hogy egy bizonyos szó, esetleg egy szócsoport aktiválja. A robotnak a megölt személy helyére kellett állnia, az ő életét kellett élnie. Végre kellett hajtania az áldozat szokásos tevékenységeit, el kellett végeznie a munkáját. Úgy építették, hogy mindenben hasonlítson az illetőre. Senki sem fedezhette fel a különbséget. Olham elsápadt. – A személy, akinek a helyét a robot elfoglalta, Spence Olham volt, az egyik kutatási részleg magas rangú munkatársa. Mivel a részleg munkája befejezéséhez közeledik, érthető, hogy az ellenség el akart helyezni egy mozgó bombát a Projekt központjában… Olham a kezére meredt. – De hiszen én vagyok Olham! – A robot, miután megkereste és meggyilkolta Olhamot, könnyedén elfoglalta a helyét, átvette a szerepét. A robotot valószínűleg nyolc nappal ezelőtt hozták át azon a bizonyos hajón. A gyilkosságra vélhetőleg a múlt hét végén került sor, amikor Olham rövid sétát tett az erdőben. – De én vagyok Olham! – Nelsonra nézett. – Nem ismersz meg? Húsz éve vagyunk barátok! Emlékszel? Együtt jártunk középiskolába. – Felállt. – Együtt voltunk az egyetemen is. Szobatársak voltunk! – Nelson irányába lépett. – Ne közelíts! – vicsorgott rá Nelson. – Figyelj… Emlékszel a második egyetemi évre? Emlékszel arra a lányra? Mi is volt a neve? – Olham megdörzsölte a homlokát. – Tudod, annak a fekete hajúnak. Annak, akivel Tednél találkoztunk. – Elég! – Nelson kétségbeesetten meglóbálta a fegyvert. – Elég ebből! Nem akarok többet hallani. Megölted… a barátomat! Te átkozott… gép! Olham döbbenten nézett Nelsonra. – Tévedsz. Mind a ketten tévedtek. Fogalmam sincs, mi történt, de az a robot sosem jutott el hozzám. Biztos rosszul sült el valami. Talán lezuhant a hajója. – Peters felé fordult. – Olham vagyok. Tudom. Nem történt

semmiféle személycsere. Ugyanaz az ember vagyok, aki mindig voltam. Megérintette magát, végighúzta a kezét a testén. – Biztos van valami mód arra, hogy bebizonyítsam. Vigyenek vissza a Földre. Egy röntgensugaras vizsgálat, vagy mondjuk egy neurológiai teszt, vagy bármi hasonló során kiderülhet, hogy igazat mondok. Vagy esetleg megkereshetnénk annak a hajónak a roncsait. Peters és Nelson hallgatott. – Olham vagyok! Tudom, hogy az vagyok! De nem tudom bebizonyítani. – A robot – szólalt meg Peters – nem tudhatja, hogy nem azonos a valódi Spence Olhammal. Mesterséges memóriarendszert kapott. Megkapta Olham emlékeit. Úgy néz ki, mint Olham. Úgy is gondolkodik, ugyanúgy végzi a munkáját, ugyanaz az érdeklődési köre. Egy különbség azért van közöttük. A robot belsejében van egy U-bomba, ami egy bizonyos jelszóra vagy jelmondatra aktiválódik. – Peters kissé távolabb húzódott Olhamtól. – Ez az egyetlen különbség, és éppen ez az oka annak, hogy most átvisszük a Holdra. Szétszedik, és kiemelik a testéből a bombát. Lehet, hogy felrobban, de már az sem érdekes. Olham lassan leült. – Hamarosan megérkezünk – közölte Nelson. Olham hátradőlt, kétségbeesetten gondolkodott. A hajó lassan lejjebb ereszkedett. Alattuk a Hold sebhelyes felszíne, végtelen sivatagja látszott. Mit tegyen? Hogyan menekülhetne meg? – Készüljünk – mondta Peters. Olham tudta, még néhány perc, és vége az életének. Ahogy kinézett, egy pici pontot látott a sivatagban. Valami épület lehetett. Tudta, emberek várakoznak benne, az a csapat, amelynek tagjai darabokra fogják szedni a testét. Felnyitják, leszakítják a karjait, a lábait, szétzúzzák. Amikor semmiféle bombát nem találnak benne, bizonyára meglepődnek. Akkor majd megismerik az igazságot, de túl későn. Körülnézett a szűk kabinban. Nelson még mindig nem tette le a fegyverét. Olham érezte, esélye se lenne a barátjával szemben. Csupán egyetlen módon tisztázhatja magát: keresnie kell egy orvost, aki majd végrehajtja rajta a szükséges vizsgálatokat. Mary segíthetne… Az agyát erőltetve kereste a megoldást. Már csak néhány perce maradt. Ha valahogy kapcsolatba tudna lépni Maryvel, ha valahogy üzenhetne neki… – Nyugi – mondta Peters. A hajó lassan ereszkedett le, aztán zökkenve megállt. Csend támadt.

– Ide hallgasson! – mondta Olham tompa hangon. – Be tudom bizonyítani, hogy Spence Olham vagyok. Hozzon egy orvost, hozza ide, és… – Ott a szakasz – mutatott előre Nelson. – Már jönnek. – Idegesen Olhamra nézett. – Remélem, semmi gond nem lesz. – Elmegyünk innen, mielőtt munkához látnak – nyugtatta meg Peters. – Pár perc, és itt se vagyunk. – Felvette a szkafanderét. Amikor befejezte az öltözködést, átvette Nelsontól a fegyvert. – Majd én vigyázok rá. Nelson is belebújt a szkafanderbe. – És vele mi lesz? – mutatott Olhamra. – Beöltözzön? – Nem kell. – Peters megrázta a fejét. – A robotoknak valószínűleg nincs szükségük oxigénre. A csapat közben a hajó mellé ért. Az emberek megálltak, vártak. Peter jelzett nekik. – Gyerünk! – Intett, mire az emberek óvatosan elindultak. Nevetségesen festettek és nehézkesen mozogtak a szkafandereikben. – Ha kinyitja az ajtót – mondta Olham –, meghalok. Ez gyilkosság! – Márpedig kinyitjuk – jelentette ki Nelson, és a nyitókar után nyúlt. Olham elkerekedő szemmel figyelte. Látta, ahogy Nelson megmarkolja a rudat. Abban a pillanatban, amikor az ajtó kinyílik, kiszökik a levegő, és ő meghal. Meghal, és ezzel bebizonyítja a többiek tévedését. Máskor, mondjuk békeidőben, az emberek nem lennének képesek arra, hogy megöljenek valakit, pusztán azért, mert félnek. De amióta a háború kirobbant, mindenki rettegett, és mindenki könnyedén feláldozott volna egy-két egyént a közösség érdekében. Meg fogják ölni, mert ezek az őrültek nem bírnak addig várni, amíg rábizonyítják bűnösségét. Erre egyszerűen nem volt elég idő. Nelsonra nézett. Ez az ember hosszú évek óta a barátja volt. Együtt jártak iskolába. Ő volt a tanú az esküvőjén. És Nelson most meg fogja ölni. Persze nem gonoszságból teszi; ez az egész nem az ő hibája. Nelson semmiről sem tehet. Egyszerűen ilyenek a körülmények. Az emberek valószínűleg ugyanígy gondolkoztak a nagy járványok idején. Amikor valamelyik egyénen megjelent egy nyomorult kiütés, a közösség tagjai habozás és bizonyítékok nélkül, pusztán a gyanú miatt végeztek vele. Vészhelyzetben az ember ritkán használja az eszét, és egyszerűen megfeledkezik a „józanság" szó jelentéséről. Nem hibáztatta őket ezért, de neki is életben kellett maradnia valahogy. Túlságosan drága az élete ahhoz, hogy feláldozzák. Agyában villámként cikáztak a gondolatok. Mit tehetne? Tehet egyáltalán valamit? Körülnézett.

– Rajta! – mondta Nelson. – Igaza van – mondta Olham. Valahogy nem ismerte fel a saját hangját. Erős volt és határozott, bár a kétségbeesés tette ilyenné. – Tényleg nincs szükségem levegőre. Nyissák ki az ajtót! Nelson és Peters mozdulatlanná válva, gyanakvóan meredt rá. – Rajta. Nyissák ki. Már ez sem számít. – Olham a zakója alá nyúlt. – Kiváncsi vagyok, milyen messzire jutnak a robbanás előtt. – Ezt hogy érti? – Tizenöt másodpercük van az életből. – A zakója alatt megmozgatta az ujjait. A karja váratlanul megfeszült. Megpróbálta lecsillapítani magát, halványan elmosolyodott. – Az aktiválást illetően tévedtek, méghozzá elég nagyot. Szó sincs semmiféle jelmondatról! Tizennégy másodperc maradt… Két döbbent arc bámult rá a szkafanderek védőüvegje mögül. Peters és Nelson az ajtóhoz ugrott, feltépték. A levegő sikoltva szökött ki a légüres térbe. A két férfi kiugrott a hajóból. Olham utánuk lépett, megragadta az ajtót, becsukta. Az automatikus nyomáskiegyenlítő rendszer kínlódva, erőlködve levegőt pumpált a sikló utasterébe. Olham reszketve kifújta a tüdejében tartott levegőt. Még egy másodperc, és… Odakint Peters és Nelson csatlakozott a csoporthoz. Az emberek futásnak eredtek, arra menekültek, amerre láttak. A földre vágták magukat, behúzták a nyakukat. Olham közben a vezérlőpanel mögé ült, elvégezte a szükséges beállításokat. Ahogy a hajó felemelkedett, a szkafanderes emberek felálltak, és tátott szájjal, döbbenten bámultak utána. – Sajnálom – mormolta Olham –, de vissza kell jutnom a Földre. Megfordította és visszavezette a hajót. Oda, ahonnan elindult.

♦ ♦ ♦ Éjszaka volt. A hajó körül tücskök ciripeltek, éles hangjukkal széthasogatták a hűvös sötétség nyugalmát. Olham a monitor fölé hajolt, amelyen fokozatosan kirajzolódott egy kép. Semmi sem akadályozta meg a kapcsolat létrejöttét… Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mary – mondta. Az asszony rábámult. Levegő után kapkodott. – Spence! Hol vagy? Mi történt? – Most nem mondhatom el. Figyelj! Nincs sok időm. Bármikor megszakíthatják az adásomat. Menj el a telepre, és keresd meg dr. Chamberlaint. Ha őt nem találod ott, keresd meg az egyik orvost. Bármelyiket! Vidd el a házunkba, és gondoskodj arról, hogy ott maradjon.

Hozzon magával pár műszert… Röntgengépet, fluoroszkópot. Mindent, amit tud! – De… – Tedd, amit mondtam! Igyekezz. Egy órán belül minden legyen készenlétben. – Olham a monitor fölé hajolt. – Minden rendben? Egyedül vagy? – Egyedül. – Van veled valaki? Nelson… kapcsolatba lépett veled? – Nem, Spence, de nem értem… – Jól van. Semmi baj. Egy órán belül otthon vagyok. És senkinek egy szót se! Chamberlainnek se mondd el az igazat. Találj ki valami ürügyet. Mondd azt, hogy beteg vagy. Megszakította a kapcsolatot, és az órájára nézett. Egy perccel később elhagyta a hajót, kilépett a sötétbe. Félmérföldes utat kellett megtennie. Elindult. A házban egyetlen lámpa égett, a dolgozószobában. Olham letérdelt a kerítés előtt, az ablakra meredt. Semmi hang. Semmi mozgás. Felemelte a kezét, a csillagok megvilágították az órája számlapját. Majdnem egy óra telt el azóta, hogy beszélt a feleségével. Egy sikló közeledett, lassítás nélkül elhúzott. A házra nézett. Az orvosnak már meg kellett érkeznie. Valószínűleg odabent van, Maryvel. Eszébe jutott valami. Mi van akkor, ha Marynek nem sikerült elhagynia a házat? Lehet, hogy elcsípték. Vagy csapdába csalták… Mindegy, mást nem tehet. Be kell mennie. Ha átesik az orvosi vizsgálaton, ha a kezében tartja az eredményeket, talán bebizonyíthatja az igazát. Ennyi az egész. Meg kell vizsgáltatnia magát. Persze ahhoz életben kell maradnia. Legalább még egy rövid ideig… Igen, így bebizonyíthatja az ártatlanságát. Csakis így. Más mód nincs. Csak dr. Chamberlainben bízhat, benne reménykedhet. Őt mindenki elismeri. Adnak a szavára. Érthető, hiszen a Projekt orvosa. Ha egyszer kijelent valamit, azt mindenkinek el kell fogadnia. Igen, dr. Chamberlain majd előáll a tényekkel, és könnyedén megfékezi ezt az őrült hisztériát. Mert őrültség az egész. Ha nem vesztették volna el az eszüket, akkor várnak, vizsgálódnak, és csak azután cselekszenek, hogy bebizonyosodott a feltételezésük. De nem, ezek képtelenek voltak normálisan gondolkodni! Meg akarták ölni őt. Tárgyalás nélkül. Vizsgálatok nélkül. Bizonyítékok nélkül. A legegyszerűbb teszt is igazolhatta volna a tévedésüket, de ők erre sem akartak időt pazarolni. Csak arra tudtak gondolni, hogy veszélyben

vannak. A félelem elhomályosította az agyukat. Olham felállt, a ház felé indult. Feljutott a verandára. Az ajtónál megállt, hallgatózott. Semmi nesz. A ház nyugodt és békés volt. És túlságosan csendes. Mozdulatlanul állt a verandán. A bent tartózkodók megpróbáltak csendben maradni. Vajon miért? A ház kicsi volt. Olham elképzelhetőnek tartotta, hogy Mary és dr. Chamberlain az ajtó túlsó oldalán, tőle alig néhány lábnyira várakozik. Ennek ellenére egyetlen pisszenést sem hallott. Az ajtóra nézett – arra az ajtóra, amit már legalább ezerszer kinyitott és becsukott. Minden reggel ezen lépett ki, minden este ezen keresztül jutott be a házába. A kilincsre tette a kezét, aztán visszahúzta és inkább megnyomta a csengő gombját. A ház belsejéből halk csilingelés hallatszott. Olham elmosolyodott. Neszezést hallott. Mary nyitotta ki az ajtót. Olham abban a pillanatban megértette, mi a helyzet, amikor az asszony arcára nézett. Megfordult, és bevetődött a bokrok közé. Feltápászkodott, és elindult a ház oldala mellett. Futásnak eredt, belemenekült a sötétségbe. Felgyulladt egy reflektor; a háta mögött fénycsóva mozgott. Olham átvágott az úton, átmászott egy kerítés fölött. Leugrott, és keresztülrohant a hátsó udvaron. A háta mögött emberek mozogtak, biztonságiak üvöltöztek egymásnak. Közeledtek… Olham zihálva kapkodott levegő után. Mary arca mindent elárult. Az összepréselt ajkak, a rettegő, fájdalmas tekintet… Olham sejtette, mi történt volna akkor, ha egyszerűen kinyitja az ajtót, és belép a házba. Azok bizonyára lehallgatták a Maryvel folytatott beszélgetését, és azonnal kivonultak a házhoz. Még az is lehetséges, hogy Mary hitt nekik. Talán a felesége is robotnak tartja? Olham megállás nélkül rohant. Lehagyta a biztonságiakat, akik a jelek szerint nem voltak se ügyesek, se fürgék. Felkapaszkodott a dombra, majd leszáguldott a túlsó oldalon. Pár perc, és eléri a hajóját, azután pedig… Mi lesz azután? Hova menjen? Lelassított, majd megállt. Már látta a hajót, a fémtest tisztán rajzolódott rá a sötét égboltra. Pontosan ott volt, ahol hagyta. Olham körbenézett. A háta mögött a telep, az orra előtt a hajó. A vadon, a lakatlan vidék határán állt. Mit tegyen? Döntött. Átvágott a kopár mezőn, és behatolt a fák közé. Ahogy közelebb ért a hajóhoz, valami különös dolog történt. A gép oldalán kinyílt az ajtó. A nyílásból Peters lépett elő. A kezében egy

nehézgépfegyvert tartott. Olham megtorpant. Peters tétován a sötétségbe meresztette a szemét. – Tudom, hogy valahol a közelben van – mondta. – Jöjjön elő, Olham! Az embereim körbevették a zónát! Olham nem mozdult. – Hallgasson rám. Csak idő kérdése, és úgyis elkapjuk. A jelek szerint még mindig nem képes elfogadni a tényt, hogy maga robot. Azzal, hogy felhívta az asszonyt, bebizonyította, hogy még mindig abban az illuzórikus világban létezik, amelyet mesterségesen tápláltak be az agyába. – Hiába minden, Olham. Maga robot. Ez tény. Maga robot, és a testében van egy bomba. Ha maga, vagy valaki más kimondja a kulcsszót, a robbanószerkezet aktiválódik. Amikor ez megtörténik, több mérföldes körzetben minden elpusztul. Megsemmisül a kutatólabor. Meghal az asszony, és meghalunk mi is. Valamennyien. Érti, amit mondok? Olham hallgatott. Figyelt. A fák között emberek közeledtek felé. – Ha nem jön elő, elkapjuk magát. Csak idő kérdése, higgye el! Már nem akarjuk átvinni a Holdbázisra. Itt fogjuk megsemmisíteni. Lehet, hogy közben aktiváljuk a bombát, de akkor is megtesszük. Minden elérhető emberemet a körzetbe rendeltem. Az egész területet át fogjuk fésülni. Nincs olyan hely, ahol elrejtőzhetne. Az erdőn túl fegyveresek várják. Már felállítottam a kordont. Körülbelül hat óra múlva mindenütt ott lesznek az embereim. Olham óvatosan távolabb húzódott. Peters tovább beszélt, nem látta a sötétben osonó alakot. Olham tudta, Petersnek igaza van: tényleg nincs olyan hely, ahová elmenekülhetne. Rövid időre elrejtőzhet, de előbb-utóbb úgyis elfogják. Csak idő kérdése… Olham nesztelenül haladt a fák között. A csatárlánc már bizonyára elindult, az emberek aprólékosan átkutatják a terepet. És ahogy közelednek, neki egyre kisebb mozgástere marad. Hová mehetne? Elvesztette a hajót, és vele együtt a menekülés reményét is. Az ellenségei elfoglalták a házát, maguk mellé állították a feleségét. Mary biztos elhitte nekik, hogy a valódi Olham már napok óta halott. Ökölbe szorította a kezét. Valahol itt, a közelben kell lennie annak az űrbeli tűhajónak, a roncsnak, meg a robot maradványainak. Egészen biztos, hogy a hajó ezen a környéken zuhant le, és még mindig itt áll. A belsejében pedig ott hever a működésképtelen robot… Halvány remény támadt fel benne. Mi van akkor, ha megtalálja a robot maradványait? Ha megmutathatná Peters embereinek a roncsot, a hajót és a

robotot… De hol lehet? Hol keresse? A gondolataiba mélyedve haladt tovább. Valahol itt kell lenniük. Itt, a közelben. A hajó minden bizonnyal a Projekt és a telep közelében szállt le. A robotnak valószínűleg gyalog kellett megtennie a hátralévő utat. Felment a következő domb tetejére, körülnézett. Egy roncs, ami valószínűleg kiégett… Hol lehet? Vajon hogyan lehet megtalálni egy lezuhant űrhajót? Itt kell lennie, valahol egészen közel. Valami olyan helyen, ahol sosem járnak emberek. Az erdő legelhagyatottabb pontján. Olham hirtelen elmosolyodott. A hajó lezuhant és kiégett… Valószínűleg felgyújtotta maga körül az erdőt. Sutton Wood! Vidáman, gyors léptekkel haladt tovább.

♦ ♦ ♦ Felkelt a nap, a fénypászmák bágyadtan szűrődtek át a fák ágai között, és érdeklődve végigsimogatták a tisztás peremén guggoló ember hátát. Olham időnként felemelte a fejét, hallgatózott. Már nem voltak messze; pár perc és eljutnak hozzá. Elmosolyodott. Nem messze tőle, a tisztás túlsó oldalán, az elszenesedett fatörzsek, Sutton Wood maradványai között egy alaktalan roncs hevert. Komoran csillogott a napfényben. Olham viszonylag könnyen rátalált. Sutton Woodot úgy ismerte, akár a tenyerét; fiatalabb korában számtalanszor járt már ezen a helyen. Előre tudta, hol fog rábukkanni a roncsra: az egyik csúcson, a felperzselt erdőben. A landolni készülő hajó pilótái nem ismerték a környéket, ezért esélyük sem lehetett arra, hogy kikerüljék azt a gonosz kis ormot. Nekiütköztek, aztán lezuhantak. Olham érdeklődve figyelte az űrbéli tűhajó maradványait, majd felállt. A hangokból arra következtetett, hogy üldözői már egészen közel kerültek hozzá. Kihúzta magát, és lélekben felkészült a találkozásra. Minden azon múlott, kivel találkozik először. Ha Nelsonnal, akkor nincs esélye. Nelson azonnal tüzet nyitna rá. Meghalna, mielőtt rámutathatna a hajóroncsra. Ám ha valaki más fedezi fel, akkor esetleg lesz egy kis ideje arra, hogy bebizonyítsa igazát. Csak erre volt szüksége, semmi másra: néhány percre.

Amint megpillantják a hajót, minden tisztázódik. Ám ha előbb lőnek, és csak azután nézelődnek… Szétroppant egy elszenesedett faág. Egy bizonytalanul közeledő alak bukkant ki a fák közül. Olham mély lélegzetet vett. Csak pár másodperce maradt. Talán ezek lesznek élete utolsó pillanatai. Felemelte a karját. Peters jelent meg előtte. – Peters! – Olham integetni kezdett. Peters felemelte a fegyverét, célzott. – Ne lőjön! – kiáltotta Olham. – Várjon egy percet. Nézzen oda, a tisztás túlsó oldalára! – Megtaláltam! – ordított fel Peters. Az emberei kiözönlöttek a fák közül. – Ne lőjenek. Nézzenek oda. A hajó. A tűhajó! Az űrbeliek hajója. Nézzék! Peters habozott. A fegyver megremegett a kezében. – Ott van – mondta Olham gyorsan. – Tudtam, hogy itt fogok rátalálni. Felgyújtotta az erdőt. Most már hihet nekem. Egészen biztos vagyok benne, hogy a roncsban ott van a robot is. Megnéznék? – Tényleg van ott valami – mondta az egyik ember idegesen. – Lőjék le! – kiáltott fel Nelson. – Várjanak! – csattant fel Peters hangja. – Itt én parancsolok. Ne lőjenek. Talán tényleg igazat beszél… – Lőjék le! – mondta Nelson. – Megölte Olhamot, és perceken belül velünk is végezhet. Ha a bomba aktiválódik… – Elég! – Peters elindult a roncs irányába. Hirtelen megtorpant. – Hát ez meg micsoda? – Magához intette az embereit. – Menjenek át oda, és nézzék meg, hogy mi van ott. A két férfi lefutott a lejtőn, át a tisztás túlsó oldalára. Lehajoltak, megbökdösték a hajó roncsait. – Nos? – kiáltott rájuk Peters. Olham lélegzetvisszafojtva várt. Elmosolyodott. Biztosra vette, hogy ott a bizonyíték. Nem maradt ideje arra, hogy egyedül találja meg, de ott kellett lennie. A kétség villámként hasított az agyába. Mi van akkor, ha a robot esetleg nem semmisült meg, és elkódorgott valamerre? És mi van akkor, ha hamuvá égett? Biztos rettenetes volt az a tűz… Megnyalta az ajkát. A homlokán verítékcsöppek gyöngyöztek. Nelson dühösen meresztette rá a szemét. Olyan heves indulatok kavarogtak benne, hogy alig kapott levegőt.

– Öljük meg, mielőtt végez velünk! – kiáltotta. A két férfi megfordult. – Mit találtak? – kérdezte Peters. – Van ott valami? – Hát… Igen. Ez tényleg egy tűhajó. És van itt még valami. – Odamegyek! – Peters elcsörtetett Olham mellett. Olham utána nézett. Peters csatlakozott az embereihez, néhányan követték. – Valamilyen test – állapította meg Peters. – Nézzék! Olham is elindult, beállt a hajót körbefogó emberek közé. A hajó nyitott ajtaján túl, a fémpadlón egy torz, alaktalan, de határozottan emberszerű test hevert. A végtagjai furcsa szögben, kitekeredve csatlakoztak a törzshöz. A szája nyitva volt, a tekintete üvegesen bámulta az eget. – Olyan, mint egy megrongálódott gép – mondta Peters halkan. Olham bágyadtan elmosolyodott. – Nos? Peters ránézett. – Nem tudom elhinni! Maga… Egész idő alatt igazat mondott! – A robot nem jutott el hozzám – felelte Olham. Elővett egy cigarettát, rágyújtott. – Megsemmisült. Abban a percben, amikor a hajó lezuhant. A maguk figyelmét túlságosan lekötötte a háború, nem volt idejük foglalkozni egy kis erdőtűzzel. Nem vizsgálták ki az esetet. Most viszont már tudják, mi okozta. Nyugodtan dohányzott, a férfiak arcát figyelte. Peters emberei kihúzták a merev testet a hajóból. – A bombát is meg fogják találni – mondta Olham. Az emberek végigfektették a tetemet a földön. Peters lehajolt hozzá. – Azt hiszem, látom a sarkát. – Megérintette a testet. A hulla mellkasa nyitva volt, a belsejében valami fémes tárgy csillogott. A férfiak szótlanul meredtek rá. – Ez az izé mindannyiunkat képes lett volna megölni – mondta Peters. – Ez a kis fémdoboz… Csend támadt. – Azt hiszem, sokkal tartozunk magának. – A parancsnok Olhamra nézett. – Valóságos rémálom, amit át kellett élnie. Ha nem szökött volna meg, azóta már… – Elhallgatott. Olham eltaposta a cigarettáját. – Végig tudtam, hogy igazam van. A robot nem jutott el hozzám, de ezt valahogy be kellett bizonyítanom. Vannak helyzetek, amikor az igazság nem nyilvánvaló. Most is ez volt a gond. Csak így tudtam megmutatni,

hogy tényleg ártatlan vagyok. – Mi a helyzet a szabadságával? – kérdezte Peters. – Azt hiszem, elintézhetjük, hogy rövid időre, mondjuk egy hónapra pihenni menjen. Szeretném, ha megnyugodna. – Azt hiszem, egyelőre az lenne a legjobb, ha végre hazamehetnék – mondta Olham. – Jól van – bólintott Peters. – Ahogy kívánja. Nelson letérdelt a földre, a hulla mellé, és óvatosan megérintette a mellkas belsejében csillogó fémtárgyat. – Ne nyúlj hozzá! – szólt rá Olham. – Lehet, hogy aktiválod. Jobb lenne, ha a tűzszerészekre bíznánk a hatástalanítását. Nelson nem felelt. Bedugta a kezét a mellkasba, megragadta, majd előhúzta a fémtárgyat. – Mit művelsz? – kiáltott fel Olham. Nelson felegyenesedett. Előre nyújtotta a kezét. Az arca falfehér volt. A tenyerén egy űrbeli tűkés feküdt. A pengét embervér borította. – Ez ölte meg! – suttogta Nelson. – Ezzel a tárggyal ölték meg a barátomat! – Olhamra nézett. – Te gyilkoltad meg, és itt hagytad, a hajód mellett! Olham megremegett. A foga összekoccant. A késre, majd a hullára nézett. – Ez nem lehet Olham – mondta. Megszédült; úgy érezte, mintha a világ egy hatalmas örvény közepébe került volna. – Tévedtem volna? Elakadt a lélegzete. – De ha ez Olham, akkor én… Nem fejezte be a mondatot, de így is kimondta a verbális kódot. A bekövetkező robbanás akkora volt, hogy még az Alpha Centaurin is észlelték.

_________ EMLÉKMÁS Felébredt és a Marsra vágyott. A völgyek!, villant át az agyán. Mi lehet ahhoz fogható, hogy valaki azok között a völgyek között kóborol? Miközben lassan magához tért, hullámokban borította el a vágy. Mire felébredt, hatalmába kerítette az álom és a sóvárgás. Szinte érezte maga körül a másik világ minden mást háttérbe szorító jelenlétét; a másik világét, amit csak a kormányzat ügynökei és magas rangú tisztviselői láthattak. Hogy egy hozzá hasonló hivatalnok valaha is eljusson oda? Annak nulla a valószínűsége. – Most akkor felkelsz, vagy nem? – kérdezte Kirsten álmosan, majd nagyot nyújtózkodott. – Ha felkelsz, kérj nekem egy jó forró kávét. – Rendben – bólintott Douglas Quail, majd mezítláb kicsattogott a konyhába. Kötelességtudóan megnyomta a „forró kávé" gombot az automata készüléken, majd leült a konyhaasztalhoz, és előhúzott egy kis sárga dobozkát, amely kiváló minőségű Dean Swift tubákot tartalmazott. Lendületesen felszippantott egy adagot; a Beau Nash keverék kissé csípte az orrát, szájpadlása pedig égni kezdett, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, és felszippantott még egy keveset. Az anyag felébresztette a testét, és szabadjára engedte álmait, éjszakánként kísértő vágyait, csapongó sóvárgását. A fűszeres keverék a valósághoz hasonlatossá varázsolt mindent. – El fogok menni – mondta magának. – Mielőtt meghalok, látni fogom a Marsot. Ez természetesen lehetetlen volt, és a fájó gondolat még álmodozás közben is ott motoszkált tudata mélyén. Kora reggel, ahogy felesége készülődésének túlságosan is evilági neszeit hallgatta, úgy érezte, minden összeesküdött ellene, hogy arra emlékeztesse, ki is ő valójában. Egy szánalmas, kispénzű hivatalnok – figyelmeztette magát keserűen. Kirsten is mindent elkövetett, hogy naponta legalább egyszer eszébe juttassa ezt a tényt, és még csak nem is hibáztatta emiatt az asszonyt. A felesége dolga volt, hogy lehúzza férjét a földre. Le a Földre, gondolta, és felnevetett. A kifejezést tökéletesen helytállónak érezte. – Mitől érzed ilyen jól magad? – kérdezte felesége, mikor berobogott a konyhába, élénk rózsaszín köntöse összevissza csapkodott mögötte a

levegőben. – Fogadjunk, hogy egy álomról van szó. Állandóan tele vagy velük. – Igen – biccentett, és kinézett a konyhaablakon. Az utcán légpárnás kocsik száguldoztak, a járdákon fáradt tekintetű emberekből álló tömeg áramlott. Még néhány perc, és ő is részévé válik ennek a tömegnek. Mint mindig. – Fogadni mernék, hogy valami nőről van szó – vágta oda felesége kihívó hangon. – Dehogy! – válaszolta Quail. – Egy istenről. A háború istenéről. Csodás kráterei voltak, melyek mélyén mindenféle bámulatos létforma élt. – Hallgass ide! – Kirsten leguggolt mellé, könyökével a konyhaasztalra támaszkodott, és nagyon komolyan kezdett beszélni, a nyerseség egy időre eltűnt hangjából. – Az óceán feneke, a mi óceánunk feneke sokkal, de sokkal gyönyörűbb. Ezt te is tudod, mindenki tudja. Kiveszünk egy hét szabadságot, kibérelünk két mesterségeskopoltyú-készletet, lemerülünk az óceán mélyére, és ott élünk, az egyik, egész évben nyitva tartó üdülőtelepen. Ráadásul… – az asszony hirtelen kirobbant. – Nem is figyelsz rám, pedig nem ártana! Vannak dolgok, amik sokkal jobbak a te megrögzött, kényszeres álmodozásaidnál, hogy a Marsra akarsz menni, de még csak meg sem hallgatsz, ha ezekről beszélek! – Hangja élesen csattant. – Az isten szerelmére, Doug! A vesztedbe rohansz! Mi fog történni így veled? – Megyek dolgozni – jelentette ki Quail, és felállt. A reggeliről elfeledkezett. – Ez fog történni velem. Felesége összehúzott szemmel méregette. – Egyre rosszabb állapotba kerülsz. Egyre jobban belemerülsz. Napról napra fanatikusabb vagy. Hová vezet ez az egész? – A Marsra – mondta halkan, majd kinyitotta a gardróbszekrény ajtaját, hogy elővegyen egy tiszta inget.

♦ ♦ ♦ Miután kiszállt a taxiból, Douglas Quail lassan végigsétált három gyalogjárón, mindhármon sűrű hullámokban áradt a tarkabarka embertömeg. Megállt a modern, csábítón hívogató ajtó előtt, és bár akadályozta a kora reggel erős gyalogosforgalmát, figyelmesen elolvasta a csalogató, élénk neonfeliratot. Nemrégiben alapos vizsgálatnak vetette alá, de ilyen közelről még sosem látta. Ez az alkalom lényegesen eltért a korábbiaktól. Amit most készül tenni, az valami egészen más lesz. Valami,

aminek előbb-utóbb meg kellett történnie. REKAL INCORPORATED Ez lenne a válasz? Végül is egy illúzió, nem számít mennyire meggyőző, nem marad más, mint illúzió. Legalábbis, ha tárgyilagosan szemléljük. Ha viszont elfogultan, akkor pontosan az ellenkező hatást válthatja ki. Akárhogy is áll a dolog, találkozni fog valakivel. Méghozzá öt percen belül. Vett egy mély lélegzetet az enyhén szennyezett chicagói levegőből, majd átsétált a szédítően csillogó, többrétegű krómmal befuttatott kapun, és egyenesen a recepciós pulthoz lépdelt. A roppant csinos, fedetlen keblű szőkeség tisztán csengő, kellemes hangon köszöntötte: – Jó reggelt, Mr. Quail! – Igen – biccentett –, azért jöttem, hogy részt vegyek a Rekal egyik kurzusán. De azt hiszem, ön már tud erről. – Nem rekal, hanem recall, mint emlékezet – javította ki a recepciós hölgy. Felkapta a videofon kagylóját, vállhajlatába szorította, megnyomott néhány billentyűt a pulton, és beleszólt: – Mr. Quail megérkezett, Mr. McClane. Beengedhetem? Vagy túl korán van még? – Prsz bengsgfh mr vrom – Quail csak ennyit hallott a vonal túlsó feléről érkező hangokból. – Igen, Mr. Quail – mosolygott rá a nő –, kérem, fáradjon be. Mr. McClane már várja önt! Ahogy bizonytalan léptekkel elindult, a recepciós lány még utánaszólt. – D szoba, Mr. Quail. Közvetlenül jobbra. Néhány tétova pillanatig úgy érezte, eltévedt, de aztán megtalálta a keresett szobát. Az ajtó nyitva állt, odabent egy hatalmas, eredeti diófa íróasztal mögött középkorú, derűsnek tűnő férfi ült. A legújabb divat szerinti, marsi békák bőréből készült öltönyt viselt, Quail a ruhát megpillantva azonnal rájött, hogy a megfelelő embert választotta. – Foglaljon helyet, Douglas – szólt oda neki McClane, és kövérkés kezével az íróasztallal szembe fordított fotel felé intett. – Szóval a Marsra szeretne utazni. Hát ez igazán remek! Quail leült, meglehetősen feszültnek érezte magát. – Nem vagyok biztos abban, hogy a dolog megéri az árát. Nagyon sokba

kerül, és amennyire én látom, valójában semmit sem kapok a pénzemért – közölte kétségeit. Majdnem annyiba kerül, mint egy valódi utazás – gondolta. – Kézzelfogható bizonyítékai lesznek arról, hogy ott járt – jelentette ki nyomatékosan McClane. – Minden bizonyítékot megkap, amire szüksége lehet. Megmutatom, miről beszélek. – Azzal beletúrt lenyűgöző íróasztalának egyik fiókjába. Belenyúlt egy műanyag dossziéba, és előhúzott egy kisméretű, élénk színű kartonpapír csíkot, majd felmutatta: – A menetjegye ellenőrző szelvénye. Bizonyítja, hogy odautazott, és vissza is tért. Quail érdeklődve nyújtogatta a nyakát. – Aztán a képeslapok – mutatta fel a vékony köteget, majd szétterítette az ügyfél orra előtt a négy darab, háromdimenziós képből álló sorozatot. – Filmfelvételek, melyeket ön készített a Mars nevezetességeiről egy helyben bérelt kamerával. – Ezen tárgyakat is odamutatta Quailnek. – Azok nevei, akikkel találkozott odafenn, továbbá kétszáz kreditpont értékű ajándék, melyek a jövő hónap folyamán érkeznek majd meg a Marsról. Ezenfelül az útlevél, valamint az egészségügyi könyvecskéje, melyben fel vannak sorolva a vakcinák, amelyekkel az utazás előtt oltották be. Lelkes pillantást vetett ügyfelére. – Ön úgy fogja tudni, hogy részt vett egy bolygóközi utazáson, ezt teljesen biztosra veheti. Miránk nem fog emlékezni; nem fog emlékezni rám, valamint arra sem, hogy valaha is itt járt. Ez az egész az ön elméjében valódi utazásként fog élni, ezt garantálni tudjuk. Két teljes hét emléke, a legapróbb részletekig kidolgozva. Ne felejtse el, ha valaha is kétségek merülnek fel önben, hogy valóban részt vett-e egy méregdrága Marsutazáson, jöjjön vissza hozzánk, és a teljes árat visszatérítjük önnek. Megfelel ez így? – De a valóságban nem utazom a Marsra! – mondta Quail. – Nem fogok odautazni, és nem számít, hogy milyen bizonyítékokkal látnak el. – Vett egy mély, bizonytalan lélegzetet. – És sosem voltam az Interplan titkos ügynöke. Lehetetlennek tűnt számára, hogy a Rekal Incorporated extravalós agyi implantátuma működni fog, dacára a reklámoknak, és annak, amit az emberek beszéltek. – Mr. Quail – mondta türelmesen McClane –, ahogy azt már a hozzánk írott levelében világosan kifejtette, önnek semmi lehetősége, a

leghalványabb esélye sincs, hogy valaha is eljusson a Marsra. Nem engedheti meg magának, és ami még fontosabb, soha nem lesz magából az Interplan titkos ügynöke, sem pedig bárki más. Vállalatunk ajánlata az egyetlen módja annak, hogy megvalósítsa khm… élete álmát. Igazam van, uram? Ön nem lehet azzá, ami lenni szeretne, a valóságban nem tudja elérni a vágyait. De mi segíthetünk önnek, ezt teljes biztonsággal állíthatom. Ami az árat illeti, szerintünk ésszerű, és garantálhatom, hogy nincsenek benne rejtett, valótlan költségek. – McClane hátradőlt székében, és bátorítón mosolygott. – Valóban olyan meggyőző egy extravalós emlék? – kérdezte Quail. – Több mint valós, uram. Ha valóban elutazna a Marsra az Interplan ügynökeként, az utazás nagy része egyszerűen kiesne a memóriájából, egy idő után elfelejtené a részleteket. A valós emlékezettel – ami egy adott személy életének főbb eseményeiről szóló eredeti emlékei – kapcsolatos elemzéseink kimutatták, hogy a különféle részletek nagyon gyorsan elvesznek a vizsgált személy számára. Méghozzá örökre. Az általunk ajánlott csomag részét képezi, hogy olyan mélyre ágyazzuk be az emlékeket, hogy sosem felejti el őket. A csomagot – melynek betáplálása alatt ön komatózus állapotban lesz – magas szinten képzett szakértőink állították össze, akik éveket töltöttek a Marson. Minden egyes esetben a legutolsó betűig ellenőrzött részletekről van szó. Ami azt illeti, meglehetősen könnyű extravalós rendszert választott. Ha a Plútót választja, vagy ha a Belső Bolygóövezet Császára szeretne lenni, akkor sokkal nehezebb dolgunk lenne, és persze egy ilyen beültetés ára is lényegesen magasabb. Quail a kabátzsebébe nyúlt az erszénye után. – Rendben. Egész életemben erre vágytam, és tudom, hogy a valóságban sosem leszek képes megvalósítani. Ezért úgy vélem, bele kell törődnöm ebbe. – Ne így gondolkodjon! – szólt rá McClane szigorúan. – Ön nem a második legjobb megoldást választja. A valódi emlék, a maga elhomályosult töredékeivel és hiányosságaival, nem beszélve az időközben kialakuló torzulásokról, nos, az a második legjobb megoldás. Átvette a pénzt, és megnyomott egy, az íróasztalába épített gombot. Néhány pillanaton belül kinyílt az ajtó, és két erőteljes felépítésű férfi sietett be a szobába. – Rendben, Mr. Quail. Rövidesen úton lesz a Mars felé, mint az Interplan titkos ügynöke. McClane felállt, megkerülte az íróasztalt, és megrázta Quail idegesen

reszkető, nyirkos kezét. – Vagy inkább máris útnak indult. Ma délután tizenhat óra harminckor érkezik vissza a Terrára. A taxi a lakása előtt fogja kitenni, és garantálom, sosem fog emlékezni arra, hogy engem látott, vagy arra, hogy valaha is itt járt. Sőt a puszta létezésünkről sem lesz tudomása. Quail szája kiszáradt az idegességtől, miközben a technikusok nyomában ballagva maga mögött hagyta az irodát. A folytatás most már rajtuk múlik. Valóban azt fogom hinni, hogy jártam a Marson? – töprengett. – Hogy sikerült megvalósítanom életem álmát? Tudata mélyén motoszkált valami különös, homályos megérzés, hogy valami balul fog elsülni. De hogy mi, arról sejtelme sem volt. Várnia kell, és előbb-utóbb megtudja.

♦ ♦ ♦ A McClane asztalán álló, az irodáját a műveleti helyiséggel összekötő intercom halkan felberregett, és megszólalt egy hang: – Uram, Mr. Quail már altatásban van. Óhajtja személyesen ellenőrizni, vagy folytassuk a műveletet? – Rutin beavatkozás – jelentette ki McClane. – Folytassák, Lowe, nem hinném, hogy problémába ütköznénk. Egy másik bolygóra való utazásról szóló mesterséges emlékek beültetése – a csekélységnek számító titkos ügynöki szereppel együtt vagy nélküle – monoton rendszerességgel fordult elő a vállalat munkatervében. Egyetlen hónapban – számítgatta McClane fintorogva – vagy húszat végzünk ezekből. Lassan a nem valós bolygóközi utazás tartja el a céget. – Ahogy óhajtja Mr. McClane! – csendült Lowe hangja, majd az intercom elcsendesedett. Az iroda hátsó, boltíves részére széles, magas polcokat zsúfoltak, melyeken nagyméretű, vastag papírból készült borítékok sorakoztak. McClane odalépett a polcokhoz, és nekilátott, hogy előkerítse a Hármas csomagot – ez volt a Mars-utazás –, és a Hatvankettes csomagot, ami az Interplan titkos ügynök anyagát rejtette. Megtalálta a keresett csomagokat, és visszatért íróasztalához. Kényelmesen elhelyezkedett a magas támlájú forgószékben, és az asztalra öntötte a borítékok tartalmát. Ezeket a tárgyakat Quail lakásában fogják elhelyezni, mialatt a technikusok a hamis emlékek beültetésével foglalatoskodnak.

Egy olcsó kézifegyver – méregette McClane. – Ez a legnagyobb tárgy, és persze ez kerül a legtöbbe. Aztán egy tabletta méretű adóvevő, melyet az ügynök könnyedén lenyelhet, ha elkapják. Kódkönyv, amely megdöbbentően hasonlít az eredetire. A cég által előállított másolatok nagyon pontosan utánozták a valódi dolgokat, és amennyire csak lehetséges volt, az Egyesült Államok hadseregénél rendszeresített tárgyakról mintázták őket. Apró, különös holmik, melyeknek nem lesz különösebb jelentőségük, de ezeket is beleszövik Quail képzeletbeli utazásának álomszerű szövetébe, és egybeesnek majd emlékképeivel: egy kettétört, ősrégi ezüst ötvencentes, továbbá néhány hibásan lejegyzett idézet John Donne prédikációiból. Ezek mindegyikét külön-külön írták le áttetsző, fátyolvékony papírszeletekre. Néhány, marsi bárokban kapható gyufásdoboz, egy rozsdamentes kanál, melyre a Dome-Mars National Kibuzim tulajdona feliratot gravírozták, egy tekercs szigetelőszalag, melyet… Felberregett az intercom. – Sajnálom, hogy megzavarom Mr. McClane, de valami különös dolog történik ideát. Talán mégis csak az lenne a legjobb, ha idejönne. Quail már mélyen alszik, kiválóan reagált az álomkoktélra. Teljesen öntudatlan és fogékony. Viszont… – Mindjárt ott leszek – McClane ösztönei veszélyt jeleztek, azonnal kisietett az irodájából. Néhány pillanat múlva megjelent a műveleti helyiségben. Douglas Quail egy steril lepedővel letakart ágyon feküdt, lassan és egyenletesen lélegzett. Szeme félig nyitva volt. Arcvonásai, valamint megmegrebbenő szemhéjai alapján arra lehetett következtetni, hogy ugyan halványan – nagyon halványan –, de tudatában van a két technikus jelenlétének, és immár McClane jelenlétét is érzékeli. – Nincs hely, ahová behelyezhetnék a hamis memóriasablonokat? – McClane nem várt a válaszra, hirtelen ingerültség fogta el. – Egyszerűen csak dobjanak ki két hetet valahonnan. Ez az ember valami egyszerű hivatalnok, a Nyugati Part Beutazási Ügynökségénél dolgozik. Ez egy kormányzati szervezet, úgyhogy tavaly biztos kivett két hét szabadságot. Azt a memóriaterületet nyugodtan felhasználhatják. Az apró, jelentéktelen részletek bosszantották. És mindig is bosszantani fogják. – A probléma – vetette oda Lowe élesen – valami egészen más. Az ágy fölé hajolt, és Quailhez intézte szavait. – Mondja el Mr. McClane-nek is, amit az előbb nekünk elmondott. –

Azzal McClane-hez fordult. – Figyeljen! A hanyatt fekvő férfi szürkészöld szeme teljesen kinyílt, és McClane arcára fókuszált. A szemei, állapította meg McClane feszengve, elszántan, keményen csillognak. Volt bennük valami fényes, szervetlen villódzás, amitől úgy néztek ki, mint a folyó sodrása által lekoptatott féldrágakövek. Nem tetszett neki az, amit látott. A szempár túl jeges fényben ragyogott. – Most mégis mit akarnak csinálni? – kérdezte Quail nyersen. – Ha már egyszer lelepleztek? Tűnjenek el innen, mielőtt szétverem a fejüket! Egy feszült pillanatig McClane arcát tanulmányozta, majd odaszólt neki. – Különösen a magáét! – folytatta. – Maga a felelős ezért az akcióért! – Mennyi időt töltött a Marson? – kérdezte Lowe. – Egy hónapot – válaszolta Quail kelletlenül. – És milyen célból járt ott? – kérdezte Lowe. A késpenge vékonyságú ajkak megrándultak. Quail ránézett a kérdezőre, de egyetlen szót sem szólt. Végül lassan, elnyújtott hanghordozással beszélni kezdett; szavaiból csöpögött a gyűlölet és az ellenséges érzés. – Az Interplannak dolgoztam, ahogy már mondtam. Maguk minden szavamat rögzítik, ugye? Játssza csak le a videoszalagokat a főnökének, engem meg hagyjon békén! Lehunyta szemét, a kemény, jeges ragyogás megszűnt. McClane idegein azonnal végigsöpört a megkönnyebbülés. – Ez egy kemény ember – mondta halkan Lowe. – Nem lesz az – jelentette ki McClane –, miután elintézzük, hogy elveszítse ezt a memórialáncolatot. Olyan szelíd lesz, mint amikor besétált hozzánk. – Szóval ezért akart annyira a Marsra utazni – ezeket a szavakat Quailhez intézte. Quail megszólalt, de a szemét ezúttal nem nyitotta ki. – Én soha nem akartam a Marsra menni. Engem úgy választottak ki. Jelentkeztem, kijelöltek, így hát odamentem. Muszáj volt. Ó, persze nem tagadom, kíváncsi is voltam rá, ki ne lett volna az? Megint kinyitotta szemét, és a három férfit méregette, különösen McClane vonásait tanulmányozta figyelmesen. – Alighanem a szérum tette, amit beadtak nekem. Olyan dolgok idéződtek fel bennem, amelyekre korábban egyáltalán nem emlékeztem. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. – Kirsten jár a fejemben – morogta, félig magának, félig a

hallgatóságának. – Vajon ő is benne van? Egy Interplan-kapcsolat tuti, hogy rajtam tartotta a szemét, hogy biztosak lehessenek abban, sosem térnek vissza az emlékeim. Nem csoda, ha folyton gúnyolódott velem, hogy oda akarok menni. Finoman elmosolyodott. A mosoly – az összefüggések megértésének szóló mosoly – szinte azonnal el is tűnt arcáról. – Kérem, higgyen nekem, Mr. Quail! – mondta McClane. – Teljesen véletlenül botlottunk bele ebbe a dologba. A mi munkánk során… – Hiszek önnek – szakította félbe Quail. Fáradtnak látszott, a kábítónyugtató keverék egyre mélyebbre és mélyebbre húzta őt a feneketlen, sötét öntudatlanságba. – Hol mondtam ki, hogy voltam – beszéde mormolássá halkult – a Marson? Nehéz felidézni! Azt tudom, hogy szerettem volna látni, akárcsak mindenki más. De én – hangja elcsuklott –, de én csak egy hivatalnok vagyok, egy jelentéktelen senki. Lowe felegyenesedett, és odaszólt a főnökének. – Mesterséges memóriaimplantátumot akart, ami történetesen egybevág az utazással, amin a valóságban is részt vett. És egy mesterséges okot is akart, ami valójában a valódi ok. Az igazat mondta! Nem lehet másképp, hiszen az álomkoktél hatása alatt áll. Az az utazás nagyon élénken él az elméjében, legalábbis altatásban. De úgy tűnik, más körülmények között nem idéződik fel benne. Valaki, talán egy kormányzati laboratóriumban tisztára törölte a tudatos emlékeit. Csak azt tudja, hogy a Mars-utazás valami különös jelentőséggel bír az életében, és ugyanilyen fontos számára a titkos ügynöki szerep is. Ezt nem tudták kitörölni. Ez ugyanis nem emlék, hanem egy vágy, kétségkívül ugyanaz a vágy, ami arra késztette, hogy önként vállalkozzon a küldetésre. Keeler, a másik technikus megkérdezte McClane-t: – Mit csináljunk? Ráültessünk egy hamis memóriasablont a valós emlékre? Nem lehet megmondani előre, hogy mi lesz az eredménye. Lehet, hogy emlékezni fog valami eredeti, igazi utazásra is, és az emlékzavar pszichotikus örvénybe taszíthatja. Két, egymással ellentétes dolgot kell a fejében hordoznia egy időben: hogy volt a Marson, és hogy nem volt. Hogy ő egy igazi Interplan-ügynök, és, hogy nem az. Azt hiszem nem kéne beültetnünk a hamis memóriaimplantátumot. Ébresszük fel, és küldjük haza. Ez veszélyes játék! – Egyetértek – bólintott McClane. Egy gondolat merült fel benne. – Meg tudja jósolni, hogy mire fog emlékezni, ha visszanyeri az eszméletét? – Lehetetlenség – csóválta fejét Lowe. – Most már valószínűleg lesz valami halvány, ködös, zavaros emléke az igazi útjáról. Valószínűleg erős

kétségei lesznek az utazás valódiságát illetően. Valószínűleg úgy véli majd, hogy a mi programozásunk csúszott félre. És emlékezni fog arra, hogy itt járt. Ez nem fog törlődni, hacsak nem óhajtja ön, Mr. McClane, hogy töröljük. – A lehető legkevesebb felfordulást akarom – mondta McClane. – Valamennyiünknek az lesz a legjobb. Semmi szükségünk további őrültségekre. Éppen elég őrültek voltunk – vagy talán szerencsétlenek –, hogy lelepleztünk egy Interplankémet, aki olyan tökéletes álcát épített fel, hogy még maga sem volt tisztában azzal, ki is ő valójában. Minél előbb eltűnik ez a Douglas Quail nevű férfi az életükből, annál jobb. – Azért elhelyezzük a lakásán a Hármas és Hatvankettes csomagot? – kérdezte Lowe. – Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét McClane. – És a pénze felét is visszatérítjük. – Felét? Miért a felét? – Jó kompromisszumnak tűnik – mondta McClane ügyefogyottan.

♦ ♦ ♦ Amikor a taxi megállt lakása előtt, Chicago egyik külső lakónegyedében, Douglas Quail agyán átvillant a gondolat, hogy: az már egyszer biztos, hogy jó visszajönni a Terrára. Az egy hónapos, Marson töltött időről szóló emlékei már kezdtek ingadozni. Csak néhány mély, tátongó kráterről maradtak emlékképei, valamint a hegyeket pusztító-morzsoló, örökös erózióról, annak erejéről, és az őt magát mozgató erőkről. Néhány homályos kép kavargott elméjében a por világából, ahol ritkán

történik jelentős esemény, ahol a nap java része a hordozható oxigénellátó készülék ellenőrzésével és ismételt ellenőrzésével telik. És felidéződött benne néhány marsi létforma: az igénytelen és szerény szürkésbarna kaktuszok, valamint a magas vastartalmú vörös földben élő rozsdagiliszták. Ami azt illeti, elhozta magával a marsi növényvilág néhány haldokló példányát, bár több vámvizsgálaton is át kellett csempésznie. Végső soron nem jelenthettek fenyegetést, nem élték túl a Föld sűrű atmoszféráját. A kabátzsebébe nyúlt, a marsi rozsdagilisztákat rejtő fémkonténer után kutatott… és egy boríték akadt a kezébe. Előhalászta, kinyitotta, és megzavarodva fedezte fel, hogy ötszázhetven kreditet tartalmaz, alacsony címletekben. Ez hogyan került hozzám? – tette fel magának a kérdést. – Mégsem

költöttem el az összes pénzemet az úton? A pénzzel együtt egy papírcetlit is kiemelt a borítékból, melyen az alábbi felirat szerepelt: A díj felét visszatérítettük. McClane. Aztán a dátum. A mai dátum – ismerte fel döbbenten. – Emlék – mondta hangosan. – Emlék mi, uram vagy hölgyem? – kérdezte a taxi robotsofőrje tiszteletteljesen. – Van telefonkönyve? – kérdezte Quail. – Természetesen, uram vagy hölgyem. Quail orra előtt felnyílt egy, a sofőrülés háttámlájába épített kis ajtócska, és a Cook kerület mikrofilmre rögzített telefonkönyve csúszott ki rajta, a mikrofilmolvasóval együtt. – Olyan furcsa volt az egész – morogta, miközben átlapozta a telefonkönyv Sárga Lapjait. Félelem töltötte el, még hozzá mindent betöltő félelem. – Ez az. Meggondoltam magam, máshová akarok menni. Vigyen engem a Rekal Incorporatedhez. – Máris, uram vagy hölgyem, ahogy kívánja – mondta udvariasan a sofőr. A taxi a következő percben már az ellenkező irányba robogott. – Használhatom a telefonját? – A vendégem rá – mondta a sofőr, azzal kinyílt egy másik, kisméretű ajtó, és egy fényes, Újbirodalom 3D színes videotelefon jelent meg. A saját lakását hívta fel. Egy pillanattal később Kirsten miniatűr, de ijesztően realisztikus képével találta szemben magát. – Voltam a Marson! – mondta a feleségének köszönés helyett. – Részeg vagy! – vonaglott az asszony ajka megvetően. – Vagy valami annál is rosszabb. – A lelkemre esküszöm! – Mikor voltál? – kérdezte Kirsten. – Nem tudom – kissé összezavarodott. – Azt hiszem csak szimulált utazás volt. Egy olyan mesterséges extravalóságos izé vagy mifene segítségével. Nem számít. – Részeg vagy! – szólt rá Kirsten megvetően, és bontotta a vonalat. Quail felnézett, érezte, hogy arcát elönti a pír. Mindig ugyanaz a hangsúly – mondta hevesen magának. – Mindig azok a csípős visszavágások, mintha ő mindent tudna, én meg semmit. Micsoda egy házasság! – gondolta letörten. Egy pillanattal később a taxi megállt a járdaszegély mellett, egy

modern, nagyon vonzó, rózsaszín épület előtt, amely felett fénylő neonbetűk hirdették: REKAL INCORPORATED Az elegáns, deréktól felfelé meztelen recepciós lány egy másodpercre meghökkent, de máris összeszedte magát, és felvillantotta vonzó mosolyát. – Ó, üdvözlöm, Mr. Quail! – ragyogott idegesen. – H-hogy van? Elfelejtett valamit? – Vissza akarom kapni a pénzem többi részét is! – mondta határozottan. A recepciós hölgy végre visszazökkent a szokásos kerékvágásba. – Pénzt? Attól tartok téved, Mr. Quail. Itt járt, hogy beszélgessen egy extravalós utazás lehetőségeiről, de – felvonta sima, halvány vállát. – Amennyire én tudom, végül nem vett részt az utazáson. – Mindenre emlékszem kisasszony! – mordult rá Quail. – Emlékszem a Rekal Incorporatedhez írt levelemre, amellyel ez az egész kezdődött. Emlékszem arra, hogy hogyan jöttem ide, és arra is, hogy találkoztam Mr. McClane-nel. Aztán két labortechnikus bevezetett egy helyiségbe, ahol egy nagy adag drog segítségével kiütöttek. Nem csoda, ha a cég visszatérítette a díj felét. A „Mars-utazás" hamis emléke nem került be az agyába, legalábbis nem teljes mértékben. Nem annyira, amennyire várta, és főleg nem olyan módon, mint amiről McClane áradozott. – Mr. Quail – szólalt meg a lány. – Jóllehet ön egy egyszerű hivatalnok, ugyanakkor jóképű férfi, és teljesen tönkreteszi a vonásait, ha idegeskedik. Ha attól jobban érzi magát, én khm… kimegyek magával… Quailt elöntötte a harag. – Emlékszem magára! – reccsent rá a lányra dühösen. – Például arra is, hogy a keble kékre volt festve, ez megragadt az emlékeimben. És emlékszem Mr. McClane ígéretére is, hogy nem fogok emlékezni a Rekal Incorporatednél tett látogatásomra, ha mégis, akkor teljes egészében visszakapom a pénzemet. Hol van Mr. McClane? Rövid időn belül – ami ahhoz kellett, hogy intézkedjenek – megint a lenyűgöző diófa íróasztallal szemben találta magát, ahogy néhány órával korábban. Mostanra már nagyon csalódott volt, és forrt benne a harag. – Az önök technikájának köszönhetően – szólt Quail cinikusan – a Mars-utazásról szóló úgynevezett emlékeim ködösek, homályosak, és hemzsegnek bennük az ellentmondások. Tisztán emlékszem mindenre, ami itt történt velem. Alighanem a Tiszta Üzlet Ügynökséghez kellene

fordulnom. Lángolt benne a düh. Úgy érezte, alaposan átverték, ez az érzés elborította, és semmivé foszlatta szokásos tartózkodását a nyílt veszekedésektől. McClane morózusnak és óvatosnak tűnt. – Megadjuk magunkat, Mr. Quail. Visszatérítjük a teljes díjat. Elismerem, hogy gyakorlatilag semmit sem tettünk önnel. – Hangjában lemondás csengett. Quail hangja vádlón csattant. – Még csak el sem láttak a különféle tárgyakkal, melyekről ön azt állította, „bizonyítani" fogják, hogy jártam a Marson. Az egész nótából, melyet elénekelt nekem, semmi sem valósult meg. Még csak a jegy ellenőrző szelvényét sem kaptam meg. Sehol egy képeslap, sehol az útlevelem. Semmi jele annak, hogy megkaptam a védőoltásokat. Sehol egy… – Hallgasson ide, Quail – vágott közbe McClane. – Azt hiszem, megmondtam önnek… – hirtelen elhallgatott. – Mindegy, hadd menjen! – tette hozzá letörten. Megnyomta az intercom gombját. – Shirley? Volna szíves kiállítani egy csekket ötszázhetven kreditről Douglas Quail névre? Felengedte a gombot, és az ügyfélre nézett. A csekk pillanatokon belül megérkezett. A recepciós lány letette a főnöke elé, és eltűnt. Magára hagyta a két férfit, akik a masszív, diófa íróasztal felett farkasszemet néztek egymással. – Fogadjon el tőlem egy tanácsot – mondta McClane, miután aláírta a papírszelvényt, és Quail elé tolta. – Senkinek se szóljon az ön khm… Mars-utazásáról. – Miféle utazás? – Nos, erről beszélek – mondta kitartón McClane. – Az utazásról, amelyre részlegesen emlékszik. Játssza el, hogy nem emlékezik. Tegyen úgy, mintha sosem vett volna részt ilyesmiben. Ne kérdezze miért, csak fogadja meg a tanácsot. Valamennyiünk számára az lesz a legjobb! – McClane homlokán gyöngyözni kezdett a verejték, méghozzá bőségesen. – Most pedig Mr. Quail, ha megbocsát, más ügyféllel kell foglalkoznom. Felállt, és az ajtóra mutatott. Quail az ajtóhoz lépett, kinyitotta, majd a válla felett hátraszólt: – Egy ilyen vállalatnak, ami ilyen pocsék munkát végez, egyáltalán nem kéne ügyfél.

A hazavezető úton, a taxiban Quail azon gondolkodott, hogy írjon-e panaszlevelet a Tiszta Üzlet Ügynökség Terra Alosztályának. Végül úgy döntött, hogy mihelyt le tud ülni írógépe elé, nekiáll. Kötelessége más embereket figyelmeztetni, hogy ne dőljenek be a Rekal Incorporated fellengzős ígéreteinek. Mihelyt hazaért, leült Hermes Rocket márkájú, hordozható gépe elé. A fiókokban kotorászott, indigó után kutatva – és egy ismerős, tenyérnyi dobozt vett észre. Egy dobozt, melyet oly óvatosan töltött meg marsi növényekkel, és később több vámvizsgálaton is átcsempészett. Lepattintotta a fedelét, és hitetlenkedve nézte a hat döglött rozsdagilisztát, és a különféle egysejtű telepeket, melyekkel a marsi giliszták táplálkoztak. A protozoák kiszáradtak, és porrá omlottak, de felismerte őket. Egy egész napot vesződött, mire összegyűjtötte a telepeket az idegen világ hatalmas sziklái között. Csodálatos, szédítő felfedezőút volt. – De én nem jártam a Marson! – döbbent rá. Másrészről viszont… Kirsten jelent meg a szoba ajtajában, bal karjával egy élelmiszerekkel töltött, barna papírzacskót ölelt magához. – Mit keresel itthon a nap kellős közepén? – hangja most is, mint mindörökkön-örökké, vádlón csattant. – Jártam a Marson? – kérdezte az asszonyt. – Neked tudnod kellene. – Nem, természetesen nem jártál a Marson, de azt hiszem, hogy ezt elsősorban neked kéne tudnod! Nem erről óbégatsz mindig? – Istenemre – sóhajtott Quail –, azt hiszem, mégis voltam. – Egy pillanat múlva hozzátette. – És ezzel egy időben azt is hiszem, hogy nem voltam. – Szedd össze magad, és gondold át. – Hogyan lennék rá képes? – csattant fel, és széles gesztusokkal magyarázni kezdett. – Két emléksor van a fejemben. Az egyik valódi, a másik nem, de fogalmam sincs arról, hogy melyik melyik. Miért nem bízhatok meg benned? A te agyadba nem kontárkodtak bele! – Legalább ennyit megtehetne érte, ha már ennél többre képtelen. Kirsten nyugodt, hűvös hangon szólalt meg. – Doug, ha nem szeded össze magad, befejezzük az egészet. El foglak hagyni. – Bajban vagyok! – Quail hangja rekedt volt és reszelős. És reszketett is. – Talán éppen most merülök bele valami pszichotikus állapotba. Remélem nem, de lehet, hogy mégis. Ez különben mindent meg is

magyarázna. Kirsten letette a papírzacskót, és a gardróbszekrényhez lépett. – Nem viccből mondtam – mondta csendesen. Elővette a kabátját a szekrényből, magára öltötte, és a bejárati ajtóhoz lépdelt. – Pár nap múlva felhívlak – mondta színtelen hangon. – Hát viszlát Doug. Remélem, hogy sikerül kimásznod ebből az egészből. Tényleg imádkozom érted. A saját érdekedben! – Várj! – kiáltott az asszony után kétségbeesetten. – Csak mondd meg nekem őszintén: voltam ott, vagy nem voltam. Mondd meg az igazat! De a te emlékeidet is megváltoztathatták – döbbent rá. Az ajtó becsukódott. A felesége elment. Méghozzá végleg. Egy hang szólalt meg a háta mögött. – Hát, ez van. Most pedig tegye fel a kezét Quail! Lassan forduljon meg, és nézzen felém! Ösztönösen megperdült, anélkül, hogy felemelte volna a kezét. A vele szemben álló férfi az Interplan Ügynökség szilvakék egyenruháját viselte, a pisztolyán is látszott, hogy az ENSZ-nél rendszeresített kézifegyver lehet. Az idegen valami miatt ismerősnek tűnt, homályosan, eltorzult módon, melyet nem tudott a helyére tenni. Így vonakodva, reszketegen felemelte a kezét. – Szóval emlékszik – mondta az ügynök – a Marson tett látogatására. Tudunk a mai akciójáról, és valamennyi gondolatáról. Főleg azokról a nagyon fontos gondolatokról, melyek a Rekal Incorporatedtől hazafelé vezető úton forogtak a fejében. Magyarázatképpen hozzátette: – Van egy adóvevő a koponyájában, amelynek segítségével folyamatosan informálódunk önről. Egy telepatikus adóvevő? Hiszen annak gyártása során azt az élő plazmát használják, melyet a Lunán fedeztek fel! Megborzongott az utálkozástól. Az a dolog a bensőjében él, az agyszöveteire telepedve, ott táplálkozik, hallgatózik, tájékozódik. Az Interplan rendőrség használta ezt a dolgot. Még az újságok is megszellőztették, így hát valószínűleg igaznak bizonyultak a pletykák, bármily lehangoló is a tudat. – Miért én? – kérdezte rekedten Quail. Mit tett, vagy mit gondolt? És mi köze ennek a Rekal Incorporatedhez? – Alapjában véve – mondta az Interplan-ügynök – ennek semmi köze a Rekalhoz. Ez a maga ügye meg a miénk. – Megkocogtatta jobb fülét. – Még mindig veszem a maga mentális folyamatait, az agyi adóvevő segítségével.

Kissé oldalra fordította a fejét, így Quail megláthatta a fülében lévő kis fehér műanyag dugót. – Szóval figyelmeztetnem kell, bármi, amit gondol, felhasználható ön ellen. – Az ügynök elmosolyodott. – Nem mintha számítana, mivel ön máris a feledésbe beszélte és gondolta magát. Ami a bosszantó az egészben, hogy a Rekal Incorporatednél, az álomkoktél hatása alatt mindent elmondott a technikusoknak és a tulajdonosnak, Mr. McClane-nek az utazásáról. Elmesélte nekik merre járt, kinél, és hogy mit csinált. Nagyon megrémültek. Azt kívánják, bárcsak sose látták volna önt. És ebben igazuk is van. – Én sosem vettem részt ilyen utazáson – szólalt meg Quail. – Ez csupán egy hamis memórialáncolat, melyet nem a megfelelő módon ültettek belém McClane technikusai. De alighogy kimondta, eszébe jutott az íróasztala fiókjában lapuló kis doboz, mely a marsi létformákat rejtette. Valamint a sok nyűglődés és nehézség, ahogy összegyűjtötte őket. Az emlék valósnak tűnt. És a doboznyi létforma bizonyosan igazi volt. Bár az is lehet, hogy McClane egyik embere tette oda. Talán egyike volt a „bizonyítékoknak", melyekről olyan ömlengve áradozott. A Marsra való utazásom emléke – gondolta – egyáltalán nem meggyőző. De sajnos elég meggyőző az Interplan Ügynökség számára. Azt hiszik, valóban jártam a Marson, és azt hiszik, hogy legalábbis részben, de emlékszem rá. – Nem csupán azt tudjuk, hogy járt a Marson – értett egyet a rendőr, válaszként a gondolataira –, hanem azt is tudjuk, ön éppen elég részletre emlékszik ahhoz, hogy nehézségeket okozzon nekünk. Semmi értelme kitörölni ezt az egészet a tudatos memóriájából, mert maga egyszerűen csak újra besétál a Rekal Incorporatedhez, és az egész kezdődik elölről. És persze nem nyúlhatunk hozzá McClane-hez meg a vállalatához, mert csak a saját embereinkkel kapcsolatban intézkedhetünk. Nem beszélve arról, hogy végül is McClane nem követett el bűncselekményt. – Végigmérte Quailt. – Ami azt illeti, technikai értelemben ön sem. Ön nem azért ment a Rekalhoz, hogy visszaszerezze emlékeit. Rájöttünk, hogy azért ment, amiért a többi ember: mert az egyszerű, unalmas életet élő emberek is szeretik a kalandokat. Sajnos azonban ön nem egyszerű, hétköznapi ember, és nem él unalmas életet sem. Sőt túl sok izgalmas helyzetet élt meg. Az utolsó dolog a világegyetemben, amire önnek szüksége volt, az a Rekal Incorporated egyik kurzusa. Semmi sem lehetett volna végzetesebb önnek – vagy nekünk. És ebből kifolyólag McClanenek is.

– Miért okoz „nehézségeket" önöknek, ha emlékszem az utazásra? – kérdezte Quail – Az állítólagos utazásra. És mit csináltam én ott? – Mert – mondta az Interplan igavonó ökre – amit ön tett, az nem illik bele az Interplanról fáradságos munkával kialakított, gondoskodó atyákról szóló, vakítóan fehérre fényezett összképbe. Ön azt tette meg nekünk, amit mi sosem tettünk volna. A gondot az okozza, hogy az álomkoktélnak hála, jelenleg is emlékszik. Hat hónapja az íróasztalában lapul az a doboz, benne a döglött gilisztákkal és algákkal. A visszatérése óta a leghalványabb érdeklődést sem mutatta a doboz iránt. Még csak nem is tudtunk önről, amíg emlékezni nem kezdett hazafelé jövet a Rekaltól. Ezt követően rohanvást jöttünk, hogy előkerítsük magát. – Majd feleslegesen hozzátette. – De nem sikerült. Addigra már természetesen elkéstünk. Egy második Interplan-ügynök lépett elő valahonnan, majd röviden megvitatták a helyzetet. Quail gondolatai sebesen száguldottak. Egyre több és több részletre emlékezett. Az ügynöknek igaza volt az álomkoktélt illetően. Az Interplan valószínűleg maga is használta. Valószínűleg? Pontosan tudta, hogy használták. Kinézte belőlük, hogy elítélteken is alkalmazták. Az a hely vajon hol lehet? Valahol a Terrán? Valószínűbb, hogy a Lunán, döntött, mivel ebben a pillanatban a magyarázattal szolgáló kép elővillant erősen hiányos – de egyre kevésbé hiányos – memóriájából. És valami más is felidéződött agyában. Az ok, amiért a Marsra küldték. A munka, amit elvégzett. Nem csoda, hogy törölték a memóriáját. – Ó, istenem – sóhajtott az elsőként megismert Interplan-ügynök, félbeszakítva a társával folytatott beszélgetést. Nyilvánvalóan elcsípte Quail gondolatait. – Nos, most már annál is nagyobb probléma! Olyan pocsék a helyzet, amilyen csak lehet. – Quail felé lépett, és ráfogta a pisztolyát. – Meg kell ölnünk magát. Méghozzá most rögtön! A társa idegesen rászólt. – Miért azonnal? Mi lenne, ha egyszerűen csak elszállítanánk a New York-i székházhoz, és ott ők… – Ő is tudja, hogy azonnal meg kell tennünk! – szakította félbe az első fickó. Ő is idegesnek látszott, de Quail rájött, hogy egészen más okból, mint a társa. Mostanra szinte a teljes memóriája helyreállt. És tökéletesen értette, hogy miért olyan feszült az ügynök. – A Marson – szólt Quail rekedten – megöltem egy embert. Miután átverekedtem magam vagy tizenöt testőrén. Néhányan kézifegyverekkel voltak felfegyverkezve, akárcsak ön.

Most már tudta, hogy részt vett az Interplan öt hosszú éven át tartó kiképzésén, melynek végére orgyilkost faragtak belőle. Egy professzionális gyilkost. Tudta, hogyan bánjon el felfegyverzett ellenfelekkel, mint ez a két ügynök is, még akkor is, ha az egyiknek vevőkészülék van a fülében. Ha elég gyorsan mozog… A fegyver eldördült. De Quail addigra már kisiklott oldalra, és ezzel egy időben leütötte a pisztolyt markoló férfit. A következő pillanatban a fegyver markolatát már az ő keze szorította, és a másik, zavarodottan pislogó ügynökre célzott. – Vette a gondolataimat – vetette oda Quail zihálva. – Tudta, mit fogok tenni, de mégsem tudta megakadályozni. A sérült ügynök félig ülő helyzetbe tornázta magát, és fogát csikorgatva szólt oda társának: – Nem fogja használni a pisztolyt, Sam. Ezt is vettem. Tudja, hogy vége, és azt is tudja, hogy mi is tudjuk. Jöjjön velünk Quail! Erőlködve, a fájdalomtól sziszegve talpra állt. Szédelgett, de kezét Quail felé nyújtotta. – Adja ide a fegyvert – mondta Quailnek. – Maga úgysem használja, és ha átadja nekem, én garantálom, hogy nem öljük meg magát. Kihallgatják, és nem én fogok dönteni a maga sorsa felől, hanem valaki, aki nálam sokkal magasabb beosztásban dolgozik az Interplannél. Talán még egyszer törlik az emlékeit, nem tudom. Nagyon jól tudja, hogy miért kellene megölnöm magát. Nem engedhetem meg, hogy emlékezzen. Ha viszont törlik az emlékeit, az én indokom semmivé foszlik, és akkor már semmi értelme, hogy megöljem! Quail szorosan megmarkolta a pisztolyt, kirohant a lakásból, és a lifthez futott. Ha követnek – gondolta –, megölöm magukat. Ne tegyék! Lecsapott a lift hívógombjára, az ajtó néhány másodperc múlva kinyílt előtte. Az ügynökök nem eredtek a nyomába. Nyilván elcsípték tömör, feszült gondolatait, és úgy döntöttek nem kockáztatják meg. A lift leereszkedett vele, eltűnt előlük – legalábbis egy időre. De mi legyen a következő lépés? Hová mehetne? A felvonó leért a földszintre. Egy pillanattal később Quail beleveszett a gyalogjárón hömpölygő arctalan tömegbe. Megfájdult a feje, és erősen émelygett, de legalább életben maradt. Nagyon közel került ahhoz, hogy a saját lakásában agyonlőjék. Valószínűleg újra megpróbálják. Amikor rám találnak. És mivel a fejembe van építve az adóvevő, ez nem is fog sokáig tartani. Ironikusnak érezte, hogy pontosan azt kapta a Rekal Incorporatedtól,

amit kért. Kaland, veszély, Interplan-ügynöki munka, egy titkos és veszedelmes utazás a Marsra, melynek során az élete a tét. Mindent megkapott a valóságban, amit hamis emlékként akart. Egyre inkább kezdte értékelni a tényt, hogy emlékei visszatértek hozzá.

♦ ♦ ♦ Magányosan üldögélt egy padon a parkban, és szórakozottan figyelt egy csapat szemtelen madárszerűséget. A Mars két holdjáról importált félrigók ugráltak körülötte, ez a faj képes volt legyőzni a Föld hatalmas gravitációját, így ezen a bolygón is tudott repülni. – Talán vissza kellene jutnom valahogy a Marsra – tűnődött hangosan. De mi lesz aztán? Ott még rosszabb helyzetbe kerülne. A politikai vezetés, melynek első számú vezetőjét ölte meg, az első pillanatban kiszúrja, ahogy kiteszi a lábát az űrhajóból. Ott az Interplanon kívül még ők is a nyomába erednének. Hallják a gondolataimat? Így könnyen be lehet csavarodni. Magányosan üldögél, miközben tudatában van annak, hogy figyelik, ellenőrzik, felveszik gondolatait, párbeszédet folytatnak vele… Megborzongott és felállt. Kezét a nadrágzsebeibe sülylyesztve, céltalanul bolyongott. Nem számít, hogy hová megyek, mindig, mindenütt velem lesznek. Mindaddig, amíg az a készülék ott van a fejemben. Kössünk üzletet – gondolta magának – és nekik. Képesek belém ültetni egy hamis memóriasablont úgy, ahogy már megtették, ami arról szól, hogy átlagos, egyszerű életet éltem, és sosem jártam a Marson? Hogy sosem láttam közelről Interplan-egyenruhát, és sosem volt a kezemben fegyver? Egy hang szólalt meg agyában: – Ahogy azt már gondosan elmagyaráztuk magának, ez meg nem elég. Annyira meglepődött, hogy mozdulatlanná dermedt. – Már korábban is kommunikáltunk magával ezen a módon – folytatta a hang. – Amikor a Marson volt, a műveleti területen. Hónapok óta nem használtuk ezt a csatornát, sőt úgy gondoltuk, hogy többé nem is fogjuk használni. Hol van most? – Sétálok – mondta Quail –, a halálba. A maguk ügynökeinek pisztolya elé – tette hozzá gondolatban. – Honnan tudja ilyen biztosan, hogy nem lenne elég? – kérdezte. – A Rekal technikája nem segít? – Már megmondtuk. Ha egy standard, átlagos emléksort kap, előbbutóbb nyughatatlanná válik. Elkerülhetetlen, hogy újra felkeresse a Rekalt,

vagy valamelyik versenytársát. Nem akarjuk még egyszer végigcsinálni. – Tegyük fel – mondta Quail –, hogy miután törlik az eredeti emlékeimet, a standard emlékeknél sokkal mélyebbet, sokkal fontosabbat és izgalmasabbat kapok. Valami olyat, ami kielégíti a vágyaimat. Ez talán igazolná azt, hogy eredetileg miért engem béreltek fel. De önöknek képeseknek kell lenniük valami mással előállni, valami ezzel egyenértékűvel. Mondjuk, én voltam a Terra leggazdagabb embere, de végül az egész vagyonomat oktatási alapítványoknak adtam. Vagy híres mélyűri felfedező voltam. Valami ilyesmire gondolok. Egy ilyen miért ne működne? A hang nem válaszolt. – Próbáljuk meg! – kérte kétségbeesetten. – Szerezzenek valami első osztályú katonai pszichiátert. Térképezzék fel az elmémet. Találják ki, mi a legforróbb vágyam, mit szeretnék a legjobban. Gondolkodni próbált. – Nők – mondta. – Nők ezrei, mint Don Juan esetében. Egy bolygóközi selyemfiú, akinek a Föld, a Luna, és a Mars minden egyes városában van egy-egy szeretője. Csak már feladtam, mert belefáradtam. Kérem! Próbáljuk meg! – Önként feladja magát? – kérdezte a fejében csendülő hang. – Ha beleegyezünk egy ilyen megoldásba? Persze amennyiben lehetséges. Rövid habozás után kijelentette: – Igen. Vállalnom kell a kockázatot – mondta magának –, hogy nem fognak egyszerűen csak eltenni láb alól. – Ön megteszi az első lépést – mondta a hang azonnal. – Megadja magát nekünk. Mi pedig megvizsgáljuk a lehetőségeket. Ha nem tudjuk megcsinálni, ha az eredeti emlékei ismét a felszínre törnek, úgy, mint jelenleg, akkor… – a hang rövid szünet után kimondta a végső ítéletet –, akkor el kell pusztítanunk magát. Ezt meg kell értenie! Nos, Quail, még mindig meg akarja próbálni? – Igen – mondta, mivel a másik alternatíva a biztos halál volt. Igy legalább van egy hajszálnyi esélye. Hajszálnyi, de van. – Jelenjen meg a New York-i főhadiszállásunkon! – folytatta az Interplan-ügynök hangja. – A Fifth Avenue 580-as épületben, a tizenkettedik emeleten. Mihelyt feladja magát, a pszichiátereink azonnal munkához látnak. Csinálunk néhány személyiségtesztet. Megpróbáljuk meghatározni az abszolút, minden másnál fontosabb álmát, aztán elvisszük magát a Rekal Incorporatedhez. Ők is munkához látnak, és megtöltik azt az

álmot helyettesítő emlékpótlékokkal. Aztán sok szerencsét! Fontos dolgot köszönhetünk önnek, tartozunk magának. Ön a mi érdekeinknek megfelelően cselekedett. A hangból hiányzott a rosszindulat és a rosszakarat. Ha az ügynök – a szervezet – érzett valamit iránta, akkor az az együttérzés volt. – Köszönöm – mondta Quail, és leintett egy robottaxit.

♦ ♦ ♦ – Mr. Quail – mondta a szigorú arcú, idősebbik Interplan-pszichiáter –, az ön álmánál érdekesebb, eredetibb és színesebb vágyat még soha életemben nem láttam. Valószínűleg nincs semmi, ami a tudatos énje számára ilyen szórakoztató, és ilyen kielégítő lenne. Remélem nem haragszik meg túlságosan, hogy mások is hallják, így szoktuk megbeszélni ezeket a dolgokat. A magasabb rangú Interplan-ügynök buzgón rávágta: – Jobb, ha nem haragszik meg, ha nem akarja, hogy agyonlőjék. – Egy titkos Interplan-ügynöktől egészen más jellegű álmokat, vágyakat vár az ember. Az öné semmihez sem hasonlítható – folytatta a pszichiáter. – Ez a fantázialánc bizonyos mértékig a felnőttkora terméke, és van benne néhány hihető elem, de eredetileg az ön gyerekkori, groteszk álmaiból ered, nem csoda, ha képtelen volt felidézni. Az ön fantasztikus álma a következő: kilencéves korában egy falusi utcán sétálgatott. Egy másik naprendszerből érkezett, szokatlan formájú űrjármű szállt le pontosan az orra elé. Senki más nem látta, csakis ön. A teremtmények, a hajó utasai nagyon kicsik voltak, és nagyon esetlenek. Olyasmik, mint a földi egerek, ugyanakkor azért jöttek, hogy leigázzák a Földet. Miután ez a felderítő csapat leadja a „gyerünk" jelzést, több tízezer csillaghajó indul útnak. – És feltételezem, megállítottam őket – szólt közbe Quail, miközben csodálat és undor öntötte el egyszerre. – Egyszerűen, könnyedén kinyírtam őket. Talán széttapostam az egész csapatot. – Nem – csóválta fejét türelmesen a pszichiáter. – Ön csakugyan megakadályozta az inváziót, de nem azzal, hogy megsemmisítette őket. Ehelyett jóindulatot és könyörületet mutatott irántuk, bár telepatikus úton – ők így kommunikáltak – a tudtára jutott, hogy miért érkeztek. Még sosem láttak értelmes lénytől ilyen emberséges viselkedést, és hogy kimutassák megbecsülésüket, kötöttek önnel egy egyezséget. – Nem rohanják le a Földet, amíg én életben vagyok – szólt közbe ismét Quail.

– Pontosan! – bólintott a pszichiáter, majd az Interplan-ügynökhöz fordult. – Most láthatja, hogy dacára a megjátszott megvetésnek és mogorva viselkedésnek, valójában mi tölti meg a személyiségét. – Szóval a puszta létemmel – mondta Quail, miközben jóleső érzés töltötte el –, csupán azzal, hogy élek, megmentem a Földet az idegen uralomtól. Ennek nyomán alighanem én vagyok a legfontosabb ember a bolygón. Anélkül, hogy egyetlen ujjamat is megmozdítanám. – Csakugyan így van, uram – bólogatott a pszichiáter. – És ez képezi egész személyiségének alapját, ez az egész életét végigkísérő, gyermekkori fantázia. Amely a mélységi és drogterápia nélkül sosem tört volna a felszínre. De mindig is ott motoszkált a tudata mélyén. Alámerült a tudatalattijában, de sosem szűnt meg létezni. A rangidős ügynök McClane-hez intézte szavait: – Képesek beültetni egy ennek megfelelő extravalós memóriasablont? – Minden létező, lehetséges vágyat és fantáziát képesek vagyunk kezelni – mondta McClane. – Nézze, őszintén megmondom, hallottam én már ennél sokkal rosszabbakat is. Minden bizonnyal megoldjuk. Huszonnégy órán belül nem csupán kívánni fogja, hogy bárcsak megmenthetné a Földet, hanem sziklaszilárdan hisz majd abban, hogy valóban megtette. – Akkor megkezdheti a munkát! – bólintott a rangidős ügynök. – Előkészület gyanánt mi már töröltük a Mars-utazásról szóló emlékeit. – Miféle Mars-utazás? – kérdezte Quail. Senki sem válaszolt, így vonakodva bár, de letett a kérdezősködésről. Egyébként is megérkezett az ügynökség járműve. Quail, McClane és a rangidős ügynök beszálltak, majd a kocsi elindult Chicagóba, a Rekal Incorporated épületéhez. – Jobb, ha ezúttal nem követnek el hibákat – mondta az ügynök a jócskán elhízott, idegesnek tűnő McClane-nek. – Nem látom be, hogy mi baj lehetne – motyogta McClane, a verejték vékony patakokban csorgott homlokán. – Ennek semmi köze a Marshoz vagy az Interplanhoz. Jóakarattal megállítani egy, a világűrből érkező, a Földet fenyegető inváziót – megcsóválta a fejét. – Hú, micsoda gyermeki fantázia! És mindamellett jámbor erényre vall! Csak semmi erőszak. Meg kell mondjam, igen eredeti történet. Előhúzott zsebéből egy nagy, csíkos zsebkendőt, és megtörölte homlokát. Mindenki hallgatott. – Valójában megindító – jelentette ki McClane.

– És arrogáns! – vágta rá az ügynök nyomatékosan. – Mihelyt meghal, megkezdődik az invázió. Nem csoda, ha sosem idéződött fel benne! Bár ez a legpazarabb fantázia, amivel valaha is találkoztam. – Rosszalló pillantást vetett Quailre. – Meg kellene gondolni, lehet, hogy ennek az embernek jó hasznát vehetnénk a cégnél. Amikor odaértek a Rekal Incorporatedhez, Shirley, a recepciós kifulladva szaladt eléjük. – Isten hozta újra nálunk, Mr. Quail! – idegeskedett. Dinnye formájú keblei – a mai napon izzó narancssárgára voltak festve – izgatottan emelkedtek-süllyedtek. – Sajnálom a korábbi kellemetlenségeket, biztos vagyok abban, hogy ezúttal minden rendben lesz. McClane egyre csak törölgette fénylő homlokát a takarosan összehajtott csíkos zsebkendővel. – Minden rendben lesz – mormolta. Gyors léptekkel csatlakozott hozzájuk Lowe és Keeler, és a műveleti helyiségbe kísérték őket. Shirley, McClane és az ügynök hamarosan magukra hagyta a technikusokat, és McClane irodájában telepedtek le. Várakozni. – Van ilyen esetre előkészített csomagunk, Mr. McClane? – kérdezte Shirley, miután izgatottságában nekiütközött főnökének, és illedelmesen elpirult. – Azt hiszem, igen. – McClane megpróbálta felidézni, majd feladta. Előhúzott egy táblázatot, pár pillanatig figyelmesen böngészte. – Egy kombináció lesz a legjobb – döntötte el hangosan. – Legyen a Nyolcvanegyes csomag, valamint a Hatos és a Húszas. A polcokhoz lépett, és előhalászta a kívánt borítékokat, majd visszatért az íróasztalhoz, hogy átnézze a csomagok tartalmát. – A Nyolcvanegyes csomagból egy mágikus gyógyító pálcát kap – a szóban forgó ügyfél, aki ezúttal Mr. Quail – egy másik naprendszerhól származó fajtól. Hálájuk jeléül. – Működik? – kérdezte kíváncsian az ügynök. – Valaha működött – vont vállat McClane, majd elmagyarázta. – De tulajdonosa khm… elfogyasztotta erejét, annyit gyógyított vele. Ma már csupán egy emléktárgy. De arra emlékezni fog, hogy egykoron működött. Felkuncogott, és kinyitotta a Húszas csomagot. – Egy, az ENSZ főtitkárától kapott levél, melyben az Elnök köszönetet mond neki, amiért megmentette a Földet. Ez nem teljesen helytálló, mert Quail fantáziavilágában rajta kívül senki sem tud az invázióról, de a valószínűség kedvéért mégis bevetjük ezt is. Aztán megvizsgálta a Hatos csomagot. Mi is az, ami ebből kell? Nem

jutott eszébe. Szemöldökét ráncolva beletúrt a műanyag borítékba, Shirley és az Interplan-ügynök élénken figyelte mozdulatait. – Írások – mosolyodott el a lány –, egy nagyon mókás nyelven. – Ez arról árulkodik, hogy kik voltak ők, és honnan jöttek. – fejtegette McClane. – Tartozik hozzá egy részletes csillagtérkép, melyen bejelölték a hajójuk útvonalát, és feltüntették rajta az eredeti naprendszert, ahonnan érkeztek. Természetesein ez az ő írásuk, így Quail képtelen lesz elolvasni. Arra fog emlékezni, hogy felolvasták neki a saját nyelvén. Az íróasztal közepére tette a három tételt. – Ezeket elhelyezzük Quail lakásában – mondta az ügynöknek. – Így amikor hazaér, már ott találja őket. És ezek a tárgyak igazolni fogják az agyába élő emlékképeket. Egyszerű SOE – Standard Operatív Eljárás. – Nyugtalanul felnevetett, miközben az járt a fejében, hogy vajon hogyan boldogul Lowe és Keeler. Ebben a pillanatban felberregett az intercom. – Mr. McClane, sajnálom, hogy megzavarom. Lowe hangja volt, McClane megdermedt, amikor felismerte. Megdermedt, és elment a hangja. – Történt valami. Talán az lenne a legjobb, ha idejönne, és megnézné. Ahogy már korábban is, Quail jól reagált az álomkoktélra. Öntudatlan, ellazult, és fogékony. Ugyanakkor… McClane nem várta meg a mondat végét, rohanva indult a műveleti helyiségbe. Douglas Quail egy steril lepedővel letakart ágyon feküdt, lassan és egyenletesen lélegzett. Szemei félig nyitva voltak, és halványan érzékelte a környezeti ingereket. – Elkezdtük kikérdezni – mondta a holtsápadt Lowe hogy pontosan bemérjük, hová ültessük be a mesterséges emléket, melynek során megmentette a Földet. És elég különös módon… – Azt mondták, ne mondjam el – motyogta Douglas Quail tompa, a kábító-nyugtató szerek miatt zavaros hangon. – Ez volt az egyezség. Nem gondoltam volna, hogy valaha is felidéződik bennem. De hogy is felejthetnék el egy ilyen eseményt? Azt hiszem, nehéz is lenne – állapította meg McClane magában –, de neked mégis sikerült – eddig. – Még egy pergament is adtak – motyogott Quail –, hálából. Elrejtettem a lakásomon, majd megmutatom nektek. McClane odafordult a mögötte ácsorgó, tátott szájjal figyelő Interplanügynökhöz.

– Hát ezek után amondó volnék, jobb, ha nem ölik meg. Ha megteszik, azok visszatérnek. – Adtak nekem egy mágikus, láthatatlan pusztító pálcát – mondta Quail, és teljesen becsukta a szemét. – Ezzel öltem meg azt az embert a Marson, ahová ti küldtetek. Ott van a fiókomban egy marsi gilisztákat és kiszáradt növényeket tartalmazó doboz mellett. Az Interplan-ügynök egyetlen szó nélkül megfordult és kisétált a helyiségből. – Alighanem elsüllyeszthetem valahová azokat az úgynevezett bizonyítékokat – mondta magának McClane, lemondó sóhaj kíséretében. – Az ENSZ főtitkárának levelével együtt. Végül is… Végül is a valódi levél valószínűleg hamarosan megérkezik Quail lakására.

__________ A CITADELLA A Földi Importengedélyezési Hivatal épületében lévő irodában a magas férfi kiemelte a reggeli feljegyzéseket a drótkosárból, leült az íróasztal mögé, és nekikészült, hogy áttanulmányozza az anyagokat. Feltette íriszlencséit, és cigarettára gyújtott. – Jó reggelt – mondta az első feljegyzés vékony, csevegő hangon, amikor Wiseman végighúzta a hüvelykujját a peremcsíkon. A férfi kinézett a nyitott ablakon; kibámult a parkolóra, és megpróbált odafigyelni a feljegyzés hangjára. – Mondja, valami gondjuk van? Átküldtük a kérvényt azokra a… – Kis szünet; az egyik New York-i áruházlánc kereskedelmi igazgatójának eltartott pár pillanatig, míg a jegyzeteiben megtalálta a nevet – ganümédeszi játékokra. Bizonyára önök is tudják, még az őszi vásárlási tervünk elkészítése előtt meg kell kapnunk a forgalomba hozatali engedélyt, különben szóba se jöhet a karácsonyi forgalmazás. – A férfi újabb szünetet tartott, majd kimondta a lényeget: – Az előrejelzések szerint idén keresettek lesznek a háborús játékok. Nagyobb tételeket szeretnénk beszerezni belőlük. Wiseman a kereskedelmi igazgató nevére húzta a hüvelykujját. – Joe Hauck – csicseregte a feljegyzés géphangja. – Appeley Gyerekjátékok. – Aha – mondta Wiseman. Letette a feljegyzést, hátradőlt, és erőt gyűjtött ahhoz, hogy folytassa a munkáját. – Tényleg – dörmögte –, mi van azokkal a ganümédeszi játékokkal? Az utóbbi időben minden ganümédeszi termék különleges figyelmet kapott. A Holdak az előző év során gazdasági szempontból tekintve még a korábbinál is mohóbbak lettek, és (bizonyos hírszerzők jelentéseiből legalábbis erre lehetett következtetni) vezetőik komolyan fontolóra vették, hogy valamilyen katonai akciót indítanak a versenytársaik ellen, akik közül a három belső bolygó szövetsége volt a legerősebb. Szerencsére az agresszivitás eddig csak szavakban nyilvánult meg. Az exporttermékek minősége kielégítő maradt; a ganümédesziek nem próbálkoztak trükkökkel, nem kenték be mérgező anyagokkal az árucikkeiket, nem csempésztek be egyetlen kapszula tömegpusztító baktériumot sem.

De az ördög sosem alszik… A ganümédesziek köztudottan találékonyak voltak, mindig számítani lehetett arra, hogy páratlan kreativitásról tesznek tanúbizonyságot azokon a területeken, amelyekkel elkezdenek foglalkozni. Sejteni lehetett, akkor is bebizonyítják agyafúrtságukat és képzelőerejük élénkségét, ha eldöntik, hogy tényleg tesznek néhány ellenséges lépést konkurenseikkel szemben. Wiseman felállt és kisétált az irodájából. A szomszédos épület felé indult, amelyben a tesztlaborok működtek.

♦ ♦ ♦ Pinariót néhány, darabokra szedett termék vette körül. Amikor a főnöke, Leon Wiseman becsukta maga mögött a labor legbelső ajtaját, felnézett. – Örülök, hogy lefáradt – mondta, bár ez korántsem volt igaz. Tisztában volt azzal, hogy késésben van, legalább öt napja be kellett volna fejeznie az aktuális munkát, és érezte, hogy a főnök látogatása nem sok jóval kecsegtet. – Nem ártana, ha felvenné a prophylaxis szkafandert… Nem érdemes vállalni a kockázatot. – Halkan, kedvesen beszélt, ám ezzel sem tudta megváltoztatni Wiseman komor arckifejezését. – A belső citadella ellen bevethető rohamosztagosok miatt jöttem. Tudja, amit hatdolláros kiszerelésben akarnak piacra dobni – mondta Wiseman, és végigpillantott a kicsomagolt, tesztelésre váró árucikkeken. – Ó, a ganümédeszi játék katonákra gondol? – Pinario megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezzel a termékkel kapcsolatban tiszta volt a lelkiismerete. A laborban minden egyes tesztelő ismerte azokat a Cheyenne-kormány által kiadott különleges, az „ártatlan és mit sem sejtő városi lakosság számára potenciálisan kárt okozó ellenséges kultúrszennyre" vonatkozó utasításokat, azt a rendelkezéstömeget, amit a munkát végzők a bürokrácia fellegvárából származó többi nevetséges és tipikusan bárgyú ukáz közé soroltak. Arra viszont jó volt, hogy Pinario előkaparja az emlékezetéből bizonyos részleteit, és szimpla védekezés helyett egyszerűen idézze a főnökének. – Megtörtént a kicsomagolásuk, de mivel a „potenciálisan kárt okozó termékek" kategóriájába esnek, egyelőre nem kezdtem el a vizsgálatukat, csak megfigyelés alatt tartom őket – mondta, és Wisemanhez lépett. – Nézzük meg őket! – mondta Wiseman. – Mit gondol, tényleg veszélyesek lehetnek? Vagy a velük kapcsolatos híresztelések is csak az ellenséges támadás miatt kialakult paranoia eredményei? Pinario megvonta a vállát.

– Sosem lehetünk elég óvatosak. Különösen akkor nem, amikor olyan tárgyakról van szó, amelyeket gyermekek fognak használni. Tett néhány kézmozdulatot. Jelzésére félrehúzódott az egyik fal, és láthatóvá vált a mögötte lévő kisebb helyiség. A látványtól Wiseman megtorpant. A szoba közepén egy életnagyságú gyerekbáb üldögélt. Pontosan akkora és olyan volt, mint egy ötéves kisfiú. Egyszerű ruhákat viselt, körülötte különböző játékszerek hevertek. Kissé ostobán nézett maga elé, és hirtelen megszólalt: – Ezt már unom! Csináljatok valami mást! – Kis szünetet tartott, majd megismételte: – Ezt már unom! Csináljatok valami mást! A padlón álló és fekvő játékszerek megmozdultak, hogy eleget tegyenek az orális parancsnak, abbahagyták megkezdett tevékenységüket, és valami másba kezdtek. – Ez a báb jelentős mértékben lecsökkenti a labor működtetési költségeit – magyarázta Pinario. – A játékok az utasítására egész repertoárjukat előadják, így nem érhet minket meglepetés. A vásárló biztos lehet abban, hogy kap valamit a pénzéért… Valamit, ami nem jelent veszélyt a gyerekére. Ha ezt a megfigyelési és tesztelési munkát is nekünk kellene végeznünk, ki se mozdulnánk ebből a szobából. A gyerekbáb előtt néhány ganümédeszi játék katona állt, azok mögött pedig az a citadella sötétlett, amit a harcosoknak be kellett venniük. A katonák ügyesen, bonyolult alakzatokba rendeződve közelítették meg az erődöt, de a gyerekbáb parancsára megálltak, átrendezték soraikat, és úgy folytatták a támadást. – Gondolom, minden szalagra vesznek – mondta Wiseman. – Természetesen – felelte Pinario. A kis katonák pontosan hat hüvelyk magasak voltak. Abból a gyakorlatilag elnyűhetetlen thermoplasztikból készültek, amelyet a ganümédesziek találtak fel. A ruházatuk szedett-vedett volt, a Holdak és a közeli planéták katonai uniformisainak különböző darabjait viselték. Maga a citadella komor, sötét, fémszerű anyagból készült építmény volt, leginkább a mesebeli erődítményekre emlékeztetett. A felső részén lőrések látszottak, a kapuját felvonóhídon keresztül lehetett megközelíteni. Természetesen a hidat felvonták, hogy a támadóknak ne legyen túl egyszerű a dolguk. A legmagasabb bástyán színes zászló lengedezett. A citadella fütyülést hallatva rálőtt egy rakétát támadóira. A lövedék felrobbant a katonák között; meglehetősen erős pukkanással ártalmatlan füstfelhővé változott. – Visszalő! – állapította meg Wiseman.

– De ennek ellenére a végén veszíteni fog – mondta Pinario. – Ennek így kell lennie. Pszichológiai szempontból nézve az externális realitást szimbolizálja. A tucatnyi katona természetesen a gyermek saját erőfeszítéseit jelképezi, azokat a cselekvéseket, amelyekkel le akarja küzdeni az előtte tornyosuló akadályt. Azzal, hogy részt vesz a citadella elleni rohamban, a gyermek olyan tapasztalatokat gyűjt, amelyek később segíthetnek neki abban, hogy elboldoguljon a könyörtelen, valós világban. Megtanulja, hogy végül győzelmet arathat, de csak akkor, ha elég nagy a türelme, és ha kibírja, hogy eleinte el kell szenvednie néhány veszteséget. – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Ez nem az én véleményem. A használati utasításban olvastam. – Átnyújtotta Wisemannek a könyvecskét. Wiseman belelapozott a használati utasításba, és megkérdezte: – Tehát a támadás módja és taktikája minden egyes alkalommal más volt… Így van? – Nyolc napja indítottuk el a folyamatot, és eddig még nem fordult elő két ugyanolyan támadás. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen kevés egység vesz rész az akciókban, ez igazán figyelemre méltó. A katonák közben óvatosan és ravaszkodva egyre közelebb kerültek a citadellához. A falakon néhány monitorlencse jelent meg; a miniatűr készülékek követték a támadók mozgását. A katonák valószínűleg észrevették, hogy megfigyelik őket, mert fedezéket keresve a többi, tesztelésre előkészített játékszer mögé bújtak. – Amint látszik is, képesek felhasználni a terep adottságait – magyarázta Pinario. – A célt tekintik elsődlegesnek, elérése érdekében mindent felhasználnak. Például amikor meglátták az egyik tesztelendő babaházat, belemásztak. Olyan gyorsan, mintha menedéket kereső élőlények, mondjuk egerek lennének. Ebben a tekintetben mind a tizenketten egyformák, vagyis nincs közöttük kimondott vezéregyéniség. – Hogy bizonyítsa állítását, felemelte az egyik uránuszi cég által gyártott játék űrhajót, és kissé durván megrázta. A valósághű modellből két katona hullott a padlóra. – Milyen százalékos arányban áll egymással a támadások és a citadella sikeres megközelítésének száma? – kérdezte Wiseman. – Az eddigi tapasztalatok alapján minden kilenc rohamból egy tekinthető sikeresnek. Egyébként a citadella hátulján be lehet állítani a nehézségi fokot. Kisebb gyerekek esetében elérhető a két roham – egy diadal arány, nagyobbaknál csökkenteni lehet a sikeresség százalékarányát. Pinario keresztülvágott a romahozó katonák és a citadella közötti „fronton", és lehajolt, hogy megvizsgálja az építményt. Wiseman leguggolt mellé.

– A rendszer energiaforrása a citadellában található – mondta Pinario. – Ravasz, nagyon ravasz! A katonák is innen, bentről kapják az utasításokat. Itt, valahol ezen a részen van egy magas frekvenciájú adó. Minden egyes harcosba beépítettek egy-egy vevőt. Kinyitotta citadella hátulját, és megmutatta a főnökének az egységeket. Az átlátszó borítás alatt apró relék működtek. A relék állása véletlenszerű volt; az adóegység az aktuális relé-pozíciók figyelembevételével sugározta a jeleket. Mivel a relék mennyiség adott volt, világosan látszott, hogy a sugárzott jelsorozatok száma nem lehet végtelen. – Valamennyi variációt ki akarjuk próbálni – mondta Pinario. – Nem lehetne valahogy felgyorsítani a folyamatot? – Talán elérhetnénk valami ilyesmit, de nem érdemes, és főként: nem biztonságos. Lehet, hogy gond nélkül lezajlik mondjuk ezer támadási variáció, és… – És az ezeregyediknél történik baj – bólintott Wiseman. – Lehet, hogy éppen annál hátraarcot csinálnak a katonák, és tüzet nyitnak a hozzájuk legközelebb lévő emberi lényre… – Vagy valami még ennél is rosszabb történik – mondta Pinario komoran. – Ebben a blokkban rengeteg energia van. Úgy készítették, hogy öt teljes évig gond nélkül működjön a rendszer. Ha mondjuk az egész megbolondul, vagy ha mind a tizenkét katona egyszerre kezd bele egy bizonyos, előre nem látott és veszélyes cselekvéssorba… – Megvonta a vállát. – Folytassák a tesztelést – mondta Wiseman. Egymásra néztek, aztán a citadellára bámultak. A katonák időközben az építmény közelébe értek. Az egyik falon hirtelen kinyílt egy csapóajtó, ami mögül egy fegyver csöve bukkant elő. A katonák azonnal lehasaltak a padlóra. – Ezt a trükköt még sosem láttam – mormolta Pinario. Egy hosszú másodpercig semmi sem történt. A játékszerek között ücsörgő gyerekbáb hangja törte meg a feszült csendet. – Ezt már unom! Csináljatok valami mást! A két férfi feszülten figyelte a fedezékükból kiemelkedő, és új támadási alakzatba rendeződő játék katonákat.

♦ ♦ ♦ Két nappal később Wiseman irodájába berontott a közvetlen főnöke, Mr. Fowler.

– Ide hallgasson! – kiáltotta a kövér, alacsony, guvadt szemű, mérges kis emberke. – Fejezzék be végre azoknak az átkozott játékoknak a tesztelését! Holnapig adok időt. – Elindult kifelé, ám Wiseman megállította. – Ez az ügy most valóban komoly – mondta. – Jöjjön le, kérem, a laborba, és megmutatom. Fowler kelletlenül teljesítette a kérését. A labor felé menet végig vitatkozott. – Magának fogalma sincs arról, hogy néhány cég mekkora tőkét fektetett bele ezekbe a játékszerekbe! – mondta, amikor megérkeztek. – Minden itt vizsgált termékből legalább egy hajónyi vagy egy teljes raktárháznyi készlet van a Holdon, és ez a rengeteg áru csak arra vár, hogy maguk kiadják a hivatalos importengedélyt. Amint megvannak az iratok, azonnal megkezdődik a terítésük. Wiseman sehol sem látta Pinariót, ezért elővette a kulcsát, és kézjelek helyett azzal nyitotta ki a tesztelőszobát. A helyiségben, a játékszerek között még mindig ott ült a labor személyzete által épített gyerekbáb. Körülötte különböző tárgyak mozogtak. Fowler meghökkenve nézett körül. – Ezzel a termékkel kapcsolatban vannak fenntartásaink. – Wiseman lehajolt, és a citadellára mutatott. Az egyik katona éppen a fal felé kúszott. – Ahogy láthatja, tizenkét katona tartozik hozzá. Ha figyelembe vesszük a számukat, valamint a rendelkezésükre álló energia mennyiségét és a komplex instrukciós adatbázist… – Én csak tizenegyet látok – vágott közbe Fowler. – A tizenkettedik valószínűleg elbújt valahová – mondta Wiseman. – Nem, Mr. Fowlernek igaza van – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Wiseman és Fowler megfordult, mindketten Pinario gondterhelt arcára néztek. – Már keresem – folytatta Pinario. – Az egyik harcos valóban eltűnt. Wiseman és Fowler értetlenül bámult rá. – Lehet, hogy a citadellának sikerült elpusztítania – mondta végül Wiseman. – Logikus feltételezés, de ellentmond az anyagmegmaradás törvényének – mondta Pinario. – Ha megsemmisült, akkor mi történt a maradványaival? – Talán energiává konvertálódott a teste. – Fowler lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a citadellát és a megmaradt katonákat. – Amikor rájöttünk, hogy a csapat egyik tagja hiányzik – mondta

Pinario elvégeztünk egy szimpla kis vizsgálatot. Megmértük a tizenegy katonát és a citadellát. Az összsúlyuk pontosan akkora, amekkora az eredeti, tizenkét katonát tartalmazó készleté volt. Ebből az következik, hogy a hiányzó harcos valahol odabent van. – A citadellára mutatott, amely éppen akkor bocsátott ki magából néhány mikrokamerát. Wisemannek, miközben az építményt vizsgálgatta, furcsa, megmagyarázhatatlan, és határozottan kényelmetlen érzése támadt. A citadella valahogy megváltozott. Valami miatt más volt, mint korábban. – Játsszuk le a szalagokat – mondta. – A… miket? – kérdezte Pinario, aztán észbe kapott. – Ó, természetesen! – A gyerekbábhoz lépett, kikapcsolta, felnyitotta a hátát, és kiemelte belőle a videoszalagot, amit aztán reszkető kézzel bedugott a lejátszó egységbe. A három férfi elgondolkodva nézte a felvételt, a katonák által végrehajtott támadásokat. Semmi különöset nem láttak. Végül már mindhármuk szeme sajogni kezdett a megerőltetéstől. Semmi, semmi, semmi rendkívüli. A katonák rohamoztak, visszavonultak, tűz alá kerültek, összeszedték magukat, rendezték soraikat, aztán újabb támadást indítottak. – Állítsa le – mondta Wiseman hirtelen. Pinario engedelmeskedett, majd ismét lejátszotta az utolsó jelenetet. Az egyik katona eltökélten haladt a citadella felé. Rálőttek egy rakétát; a lövedék szétrobbant, a keletkező füstfelhő néhány pillanatra eltakarta a harcost. Közben a másik tizenegy megpróbált felmászni a falakra. A magányos katona kilépett a füstfelhőből, és tovább haladt. Elérte a falat, amin váratlanul rés keletkezett. A katona a nyíláshoz lépett, és fegyvere végét csavarhúzóként használva leemelte testéről a fejet, az egyik kart, majd a két lábat. A leszerelt alkatrészeket bedugta a résbe. Amikor már csak a kar és a fegyver maradt kívül, furcsa dolog történt: a végtag és a puska bekúszott a nyílásba, és eltűnt. A fal összezárult. Hosszú, feszült csend támadt, amit végül Fowler rekedt hangja tört meg. – A szülők arra gondolnának, hogy a gyerekük elvesztette vagy megsemmisítette a készlet egyik katonáját. A csapat létszáma valószínűleg tovább csökken, és a felnőttek mindenért a kicsit teszik felelőssé a történtekért. – Mit javasol, uram? – kérdezte Pinario. – Folytassák a vizsgálatot – mondta Fowler, és odabólintott Wisemannek. – Nézzük meg, mi történik akkor, amikor a készlet a ciklus

végére ér. Egyetlen percre se vegyék le róla a szemüket! – Értem – bólintott Pinario. – Gondoskodom róla, hogy mostantól mindig legyen valaki a helyiségben. – Az lenne a legjobb, ha maga lenne az a bizonyos valaki – mondta Fowler. Még jobb volna, gondolta Wiseman, ha valamennyien maradnánk. Vagy legalábbis mi ketten, Pinario meg én. Vajon mi történt a katona alkotórészeivel? Mivé váltak? Mi lett belőlük?

♦ ♦ ♦ A hét végére a citadella még négy katonát magába olvasztott. Wiseman, amikor végignézte a felvételeket, semmi különöset nem látott. Nem csodálkozott ezen; ha végbement valami változás, akkor az a citadella belsejében zajlott le. A megmaradt katonák rendíthetetlenül folytatták a rohamozást, a citadella pedig a védekezést. Két újabb ganümédeszi gyártmányú gyerekjáték került Wiseman elé. Ezen is el kellett végezni a kötelező vizsgálatokat. – Ezek megint micsodák? – kérdezte. Az első tárgy szimpla cowboykosztüm volt, legalábbis a leírás szerint a doboz olyan ruhát rejtett, amilyenhez hasonlót az amerikai pisztolyhősök viseltek az ősidőkben. Wiseman ekkor azonban már nem bízott a ganümédeszi gyártókban, a saját szemével akarta látni, hogy mivel álltak elő azok az agyafúrt kurafik. Kinyitotta a dobozt, és kiemelte a kosztümöt. Valami szürke anyagból készült, és meglepően amorf volt. Ez rettenetesen ronda, gondolta Wiseman. Az öltözék csak egészen halványan emlékeztetett a cowboyruhákra, a szabása sem volt tökéletes. Az anyag meglepően rugalmasnak tűnt. Wiseman úgy látta, úgy összegyűrhetné, hogy beférjen a zsebébe. – Nem értem – mondta Pinariónak. – Ezt képtelenség eladni! – Vegye fel – felelte Pinario. – Majd meglátja, mi a lényege. Wiseman hosszas erőlködés után belepréselte magát a ruhába. – Biztonságos? – kérdezte. – Igen. Már én is felpróbáltam. Elég érdekes elven működik, de kétségtelen, hogy effektív. Ahhoz, hogy aktiválja, képzeljen el valamit.

– Mégis mit? – Bármit. A ruha arra késztette Wisemant, hogy cowboyokra gondoljon, ezért a múltja egyik jelenetére összpontosított. Képzeletben visszakerült a farmjuk közelébe. A kavicsos úton lépkedett, ami mellett, a mezőn, fekete pofájú birkák legelésztek. Az állatok bőszen rágcsáltak. Wiseman megállt a kerítésnél (a póznák között szögesdrótszálak feszültek), és a birkákra nézett, amelyek minden előzetes jel nélkül sorba álltak, és elindultak az árnyékos domboldal irányába. Wiseman nem látta pontosan, hová tartanak. Fákat látott, égbe nyúló ciprusokat. A magasban sólyom szállt; a mozgásán látszott, vadászni készül. Úgy csapkodott a szárnyaival, mintha az lett volna a célja, hogy levegőt pumpáljon a testébe. Hirtelen irányt váltott, a föld felé csapott, majd kényelmesen vitorlázó repülésbe kezdett. Wiseman körbenézett; tekintetével a ragadozó prédáját kereste. A száraz, napperzselt, a birkák által letarolt mezőkön kívül semmit sem látott. Semmi sem mozdult, csak itt-ott pattant a levegőbe egy-egy szöcske. Az út közepén egy béka hasalt. Beásta magát a kavicsok közé, csak a háta és feje felső része látszott. Wiseman lehajolt, és megpróbálta összeszedni a bátorságát, hogy megérintse a varangy rücskös fejét. Éppen kinyújtotta a kezét, amikor a közelből éles hang hallatszott. – Nos? Hogy tetszik? – Csodás – felelte Wiseman. Mély lélegzetet vett, beszívta a száraz fű illatát. – Mondja, hogyan lehet megkülönböztetni a nőstény békát a hímtől? Talán mások a pöttyeik? Vagy a ragyáik? – Miért? – kérdezte a háta mögött álló, láthatatlan férfi. – Azért, mert van itt egy béka… – Feltehetnék néhány kérdést? Csak az eset dokumentálása érdekében… – Persze – felelte Wiseman. – Hány éves vagy? Erre könnyen tudott felelni. – Négy hónappal múltam tíz – mondta büszkén. – És ebben a pillanatban hol tartózkodsz? Pontosan határozd meg, kérlek. – Mr. Gaylord farmja közelében vagyok. A papám és a mamám minden hétvégén elhoznak ide. Már amikor tehetik… – Fordulj meg, és nézz rám! – kérte a férfi. – Ismersz engem? Wiseman kelletlenül elfordult a félig betemetett békától. Egy keskeny arcú, hosszú és szabálytalan orrú felnőttet látott maga előtt. – Maga a gázos ember – mondta. – Maga szokta kihozni a

gázpalackokat. – Körbepillantott, és meglátta a közelben álló teherautót. – A papám azt mondta, a palackos gáz nagyon drága, de nincs más megoldás, és… A férfi közbevágott. – Csak a teljesség kedvéért… Megmondanád, mi a neve a gázforgalmazó cégnek? – Rá van írva a teherautó oldalára – mondta Wiseman, és elolvasta a cégjelzést. – Pinario Gázforgalmazó. Petaluma, California. Maga Mr. Pinario. – Hajlandó lennél megesküdni arra, hogy tízéves vagy, és a kaliforniai Petaluma egyik farmja közelében tartózkodsz? – kérdezte Mr. Pinario. – Hát persze! – Ekkor már messzebbre is ellátott; látta a mezőt és a mögötte emelkedő, erdővel borított dombokat. Szerette volna jobban szemügyre venni őket, elege lett abból, hogy egy helyben állva a gázos emberrel társalog. – Még találkozunk! – mondta, és elindult. – Most sürgősen el kell mennem valahová. Futásnak eredt, egyre messzebb jutott Mr. Pinariótól. A szöcskék riadtan menekültek előle. Felgyorsított, lihegve rohant. – Leon! – kiáltott utána Mr. Pinario. – Hagyd ezt abba, jó? Állj meg! – Dolgom van… Ott, azoknál a domboknál – zihálta Wiseman. Nem engedelmeskedett a parancsnak. Hirtelen a testéhez csapódott… valami. Elterült a földön, és szédelegve megpróbált felállni. A levegőben megmoccant valami. Érezte, a félelem közelít feléje. Kétségbeesetten félre akart húzódni előle, de… Moccanni se bírt. A levegőből fokozatosan kivált egy forma. Egy falat látott maga előtt. – Sosem fogsz eljutni azokhoz a dombokhoz – mondta Mr. Pinario a háta mögött. – Jobb lenne, ha egy helyben maradnál, különben még nekirohansz valaminek. Wiseman a kezére nézett. Véres volt. Esés közben valami megkarcolta. Riadtan bámult a tenyerére… Pinario segített neki levetni a cowboykosztümöt. – Rettenetes játékszer, nem igaz? Ennél rosszabbat elképzelni se lehetne. Elég, ha a gyerek egy kis időre magára veszi, és attól fogva egyszerűen képtelen lesz felfogni az őt körülvevő fizikai valóságot. Mit érez? Wiseman alig bírt megállni a lábán. Megvizsgálta a kosztümöt. Úgy szorította, hogy Pinariónak erőszakkal kellett kitépnie a kezéből. – Nem is rossz – mondta remegő hangon. – Úgy értem… Hatásos. Valószínűleg az agyban meglévő emlék- és fantáziaképeket stimulálja.

Mindig is tudtam, hogy tudat alatt szeretnék visszamenekülni a gyermekkoromba, pontosabban abba az időszakba, amikor vidéken éltünk… – Megfigyelte, milyen könnyedén beépítette a fantáziavilágba a valós elemeit? – kérdezte Pinario. – Valószínűleg azért, hogy a lehető legtovább megmaradhasson az elképzelt világban, semmi ne zökkentse ki onnan. Ha elég ideje lett volna rá, valószínűleg a labor falának létezésére is talál valamilyen pszeudomagyarázatot. Esetleg azt hitte volna róla, hogy egy pajta oldalfala, vagy valami hasonló. Wiseman lassan bólintott. – Már… már majdnem láttam a régi tejcsarnok épületét. Tudja, régen ott gyűjtötték össze a gazdálkodók által leadott tejet. – Bizonyos idő eltelte után képtelen lett volna kiszakítani magát az elképzelt környezetből – mondta Pinario. Wiseman a kosztümre nézett. Ha ezt tudta tenni egy felnőttel, gondolta, még elgondolni is rossz, milyen hatást gyakorolna a gyerekekre! – Itt van ez a másik újdonság is – mondta Pinario. – Egy másik játék, amit érdemes lenne megnéznie. Menni fog a dolog? Vagy inkább pihen egy kicsit? – Jól vagyok – felelte Wiseman. Felemelte a harmadik játékszert, nekilátott, hogy kicsomagolja. – Nagyon sokban hasonlít a régi Monopolyra – mondta Pinario –, csak most Szindikátus a neve. A készlethez egy tábla, némi játékpénz, egy dobókocka és pár apró bábu tartozott, meg persze a különböző „birtokok", az értékes ingatlanokat és tárgyakat szimbolizáló figurák. – Kezdéskor nyilván minden játékos ugyanannyi pénzt és értékes tárgyat kap – mondta Pinario. – Ahogy az a hasonló társasjátékoknál lenni szokott. – Annyira egyértelműnek találta a dolgot, hogy el sem olvasta a szabálykönyvet. – Hívjuk le Fowlert, és játsszunk egy menetet. Hárman biztos érdekesebb. Nem sokkal később megérkezett a főosztály vezetője. A három férfi leült az egyik asztal mellé, a Szindikátus tábláját középre helyezték. – Tehát, mindenki ugyanannyi pénzt és értékes tárgyat kap – magyarázta Pinario. – Mindenből ugyanannyink lesz. A játék során a résztvevők státusa a birtokukban lévő készpénz, részvények, ingatlanok és gazdasági tényezők szerint változik. Elgurították a kockát, léptek a bábjukkal a táblán, taktikáztak és fondorlatoskodtak, megpróbáltak kimászni a művileg generált csávából,

adót fizettek, ingatlanokat vásároltak, begyűjtötték a nekik járó illetményeket, időnként pedig szabadságra mentek, vagyis kimaradtak egyegy körből, hogy számba vegyék a tulajdonukban lévő figurákat és pénzt. Közben a hátuk mögött a hét játék katona folytatta a citadella ostromát. A gyerekbáb időnként kijelentette: – Ezt már unom! Csináljatok valami mást! A katonák átrendezték soraikat, ismételt támadást indítottak, és egyre közelebb kerültek a citadellához. Wiseman bosszúsan és türelmetlenül a háta mögé mutatott. – Kíváncsi vagyok, meddig működik még ez az átkozott szerkezet, és mikor jövünk rá végre, hogy mire való… – Ezekre a kérdésekre egyelőre nem tudunk választ adni – felelte Pinario, és irigykedve figyelte Fowlert, aki éppen akkor szerzett meg magának néhány részvényköteget. – Nagy hasznát tudnám venni ennek a részvénycsomagnak – mondta. – Ha az enyém lenne, megszerezhetnék egy plútói urániumbányát. Mit kér érte? – Valami értékeset – mormolta Fowler, és végigpillantott az ingatlanait szimbolizáló figurákon. – Vagyis… Nem adom el. Inkább én vásárolom meg azt a bányát! Hogyan tudnék a játékra koncentrálni, gondolta Wiseman, amikor ez az izé itt mögöttünk valószínűleg egyre közelebb kerül ahhoz, hogy… hogy… Ki tudja mihez? Eléri a célt, ami miatt megépítették. A célt, amiről még csak elképzelésünk sincs! – Egy pillanat – mondta halkan. Letette a részvényeit. – Lehet, hogy ez a citadella valójában egy máglya? – Miféle máglyára gondol? – kérdezte Fowler, aki a jelek szerint teljesen belemerült a Szindikátusba. – Hagyjuk abba! – javasolta Wiseman. – Érdekes elképzelés. – Pinario is letette a játékpénzeit. – Mármint az, hogy a citadella atombombává alakítja magát. Új és új alkatrészeket épít magába, amíg aztán… – Megcsóválta a fejét. – Nem, ez gyakorlatilag lehetetlen. A mi fejünkben is megfordult valami hasonló, és minden létező eszközzel megvizsgáltuk a belsejét. Nincsenek benne nehézfémből készült alkatrészek, és gyakorlatilag nulla a sugárzása. A falak mögött csupán az a bizonyos energiatelep található, meg néhány kisebb szerkentyű, amelyek feladata a külső egységek, vagyis a katonák irányítása. Abból, ami a készlethez tartozik, képtelenség létrehozni egy atommáglyát. – Szerintem az lenne a legbiztonságosabb megoldás – mondta Wiseman –, ha eltávolítanánk innen. – A cowboykosztümmel kapcsolatos

tapasztalatai miatt sokkal jobban tisztelte a ganümédesziek találékonyságát és szakértelmét, mint korábban. Ha az az egyszerű kosztüm ilyen szörnyűségre képes, akkor ez a citadella… Nem mert eljutni a gondolatmenet végére. – Már csak hat katona van – nézett hátra Fowler. Wiseman és Pinario talpra szökkent. Fowler nem tévedett. Az eredeti csapatnak már csak a fele maradt működőképes. Amíg a Szindikátussal szórakoztak, még egy harcos beépítette magát a citadellába. – Hívjuk át a Katonai Szolgálat egyik bombaszakértőjét! – javasolta Wiseman. – Vizsgáltassuk meg ezt az izét. Azt hiszem, az ügy sokkal komolyabb annál, hogy egyedül mi foglalkozzunk vele. – A főnökére, Fowlerre nézett. – Egyetért, uram? – Előbb fejezzük be ezt a menetet – mondta Fowler. – Miért? – Azért, mert ki akarunk deríteni róla valamit. Vagy nem így van? – Fowler arcán látszott, nem szakmai okok miatt akarja folytatni a Szindikátus-játékot, inkább azért, mert magával ragadta a játék menete, és úgy érezte, nyerésre áll. – Meggondoltam magam, Mr. Pinario. Mit tud felkínálni ezért a részvénycsomagért? Kíváncsian várom az ajánlatát. Megkötötték az üzletet, majd még egy órán keresztül folytatták a játékot. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Fowlernek sikerült megszereznie a részvények többségét. A birtokába került öt bánya, két vegyipari cég, egy algamonopólium, és hat, újrahasznosított anyagokkal foglalkozó üzem. Mindez azt eredményezte, hogy a készlethez tartozó készpénz nagyobbik része is az ő kezében volt. – Becsődöltem – jelentette be Pinario. Már csak két kisebb részvénycsomag maradt a birtokában, a gyárait és a bányáit mind elvesztette. – Nem akarja megvenni valaki a papírjaimat? Wiseman összekaparta a pénzét, és megvásárolta Pinario üzleti érdekeltségeit. Gyors számításokat végzett, majd folytatta a játékot Fowler ellen. – Nyilvánvaló – mondta –, hogy ez a társasjáték nem más, mint az interkulturális gazdasági vállalkozások tipikus utánzata. A megszerezhető ingatlanok és cégek a valóságban bizonyára a ganümédesziek birtokában vannak, vagyis amit itt látunk, az nem egyéb, mint a realitás pontos leutánzása. Feltámadt benne az izgalom. Néhány szerencsés dobást követően olyan helyzetbe került, hogy gyarapíthatta részvényei számát. – A gyerekek, ha ezzel a készlettel játszanak, vonzódni kezdenek a

gazdasági realitásokhoz. Ez pedig mindenképpen egészséges, sőt kívánatos dolog, hiszen így jobban felkészülhetnek arra, ami a felnőttek világában fogadni fogja őket. Néhány perccel később megpróbálta megszerezni Fowler bizonyos érdekeltségeit, de az ügylet kudarcba fulladt, ezért jelentős mértékben megcsappantak a forrásai. A csőd elkerülése érdekében le kellett mondania két részvénycsomagjáról, de így vészesen közel került a teljes tönkremenetelhez. Pinario közben a citadella felé tartó katonákat figyelte. – Tudja, Leon, azt hiszem, kénytelen vagyok egyetérteni magával. Tényleg elképzelhető, hogy ez a citadella egy bomba terminálja. Afféle fogadóállomás. Amikor teljes egészében felkészíti magát az akcióra, talán képes lesz magába fogadni és a környezetébe juttatni azt az energiasugarat, amit mondjuk a Ganümédeszről küldenek, és akkor… – Elhallgatott, megvonta a vállát. – Lehetséges ez? – kérdezte Fowler, miközben apró oszlopokba rendezte a játékpénzét. – Úgy értem: létezik ilyesmi? – Ki tudja, mire képesek a ganümédesziek? – Pinario zsebre vágta a kezét, és idegesen járkálni kezdett. – Mikor fejezik be? – Mindjárt – mondta Wiseman. – Egyre gyanúsabb a dolog – folytatta Pinario –, mert már csak öt katona van idekint. A folyamat a jelek szerint felgyorsult. Az első egy hét után tűnt el, a hetediknek már csak egyetlen órára volt szüksége erre. Nem lepne meg, ha a következő két óra során a maradék öt is beolvadna a citadellába. – Befejeztük – jelentette Fowler. Megszerezte a részvényeket, sőt az utolsó dollár készpénzt is elnyerte Wisemantól. Wiseman felállt az asztal mellől. – Hívom a szakszolgálatot, és ellenőriztetem a citadellát. Ami ezt a társasjátékot illeti, szerintem nem egyéb, mint a mi földi Monopolynk mutációja. – Lehet, hogy a ganümédesziek nem tudták, hogy nekünk már van valami hasonlónk – vélte Fowler. A Szindikátus kísérőlapjára rákerült a forgalmazást engedélyező pecsét; értesítették az importőrt, hogy megkezdheti a készletek kiosztását. Wiseman felment az irodájába, felhívta a Katona Szolgálatot, és elmondta, mit szeretne. – A tűzszerészünk azonnal önöknél lesz – mondta a vonal másik végén egy nyugodt hangú nő. – Talán az lenne a leghelyesebb, ha már az érkezése

előtt elhagynák az objektumot. Wiseman megköszönte a tanácsot, és bontotta a vonalat. Tehetetlennek és haszontalannak érezte magát. Képtelenek voltak rájönni egy szimpla háborús játék valódi rendeltetésére, nem tudták elvégezni a munkájukat, és most… Most már kicsúszott a kezükből az irányítás.

♦ ♦ ♦ A bombaszakértő kefefrizurás fiatal férfi volt. Barátságosan rájuk mosolygott, és letette a felszerelését. Közönséges overallt viselt, egyelőre nem vette magára a testpáncélokat. – Először is azt javaslom – mondta, miután megvizsgálta a citadellát –, hogy szüntessük meg az energiaellátását. Vagy, ha inkább ezt szeretnék, megvárhatjuk, hogy befejeződjön az éppen folyamatban lévő ciklus. Ebben az esetben közvetlenül az esemény bekövetkezése előtt kötnénk le a rendszert az akkumulátorról. Más szóval: hagyjuk, hogy az utolsó mobil egység is bejusson a citadella belsejébe. Amint bent van, elvágjuk a vezetékeket, felnyitjuk a készüléket, és megnézzük, mi történik a belsejében. – Mondja, ez biztonságos megoldás? – kérdezte Wiseman. – Azt hiszem, igen – felelte a bombaszakértő. – Nem mértem radioaktivitást. – Leült a padlóra, a citadella hátuljához, és kézbe vett egy drótvágót. Ekkor már csak három katona mozgott az építmény körül. – Már nem tarthat sokáig – mondta a fiatal férfi vidáman. Tizenöt perccel később az egyik katona a falhoz óvakodott, lecsavarozta a karját, a lábait, a fejét, majd eltűnt a számára megnyíló résben. – Kettő maradt! – állapította meg Fowler a nyilvánvaló tényt. Tíz perccel később a megmaradt két katona egyike is bejutott a citadellába. A négy férfi összenézett. – Mindjárt meglátjuk! Mindjárt… – motyogta Pinario feszülten. Az utolsó katona elindult a citadella felé. Az építmény ágyúi tüzet nyitottak rá, ám ő rendíthetetlenül folytatta az útját. – A statisztika törvényei azt diktálnák – mondta Wiseman, tulajdonképpen csak azért, hogy megtörje a feszült csendet –, hogy a folyamat gyorsan indul, és egyre lassul. Az elején több, a vége felé kevesebb katona mozog a falakon kívül, így a rendszernek egyre pontosabban kell összpontosítania az egyes egységekre. Ennek az utolsó katonának legalább egy hónapig kellene idekint flangálnia, mire végül

bejuthatna, és… – Csendet! – szólt rá a fiatal tűzszerész szigorúan, majd bocsánatkérően hozzátette: – Ha nem haragszik… Az utolsó katona a citadella falához ért, és megkezdte teste szétszerelését. – Figyeljen! Tartsa készenlétben a drótvágót! – mondta Pinario. A katona darabjai bejutottak a résbe. A nyílás lassan összezárult. A falak mögül halk zümmögés hallatszott. – Most! Az ég szerelmére, most! – kiáltotta Fowler. A fiatal bombaszakértő előrelendítette a kezét, és belevágott az akkumulátorhoz csatlakozó huzalok egyikébe. Szikrák pattantak; a fiatalember ösztönösen hátrahőkölt. Elejtette a drótvágót. A szerszám arrébb csúszott a padlón. – Jézusom! – kiáltotta. – Azt hiszem, áramütés ért! – Kábán a drótvágóért nyúlt. – Persze, mert közben megfogta a citadellát, és zárta az áramkört! – mondta Pinario izgatottan. Lehajolt, felkapta a drótvágót, aztán gyorsan leguggolt az építmény mögé. – Talán ha rátekernénk egy zsebkendőt… – mormolta, és a zsebébe nyúlt. – Van valakinél valami, amit rácsavarhatnék? – nézett körül csalódottan, amikor semmit sem talált a köpenyében. – Nem szeretném agyonvágatni magam. Fogalmam sincs, mekkora… – Adja ide! – Wiseman kikapta a szerszámot Pinario kezéből, félretolta a laborost, és határozott mozdulattal elvágta a vezetéket. – Késő – mondta Fowler higgadtan.

♦ ♦ ♦ Wiseman alig hallotta a főnöke hangját. Úgy érezte, mintha valami sikító, bömbölő gépezet működne a fejében. A füléhez kapta a kezét, megpróbálta megakadályozni, hogy a citadella belsejéből érkező iszonyú, csontot vibráltató zúgás szétrepessze a dobhártyáját. Túl sokáig piszmogtunk, gondolta. Elkéstünk. Most már minden mindegy. A citadella legyőzött minket, mert csak vitatkoztunk, és képtelenek voltunk időben meghozni a megfelelő döntést… A zúgás lecsendesedett, Wiseman fejében megszólalt egy furcsa hang: – Gratulálok. Erőfeszítéseid nem voltak hiábavalóak. Győztünk. Wiseman megkönnyebbült, úgy érezte, mintha tényleg elért volna valami célt, amiért régóta és keményen küzdött.

– Nagyon rosszak voltak az esélyeink – folytatta a furcsa, vékony hang a fejében. – Mások nem lettek volna ennyire sikeresek, mint te. Wiseman rádöbbent: valamennyien tévedtek. – Amit most tettél – mondta a hang –, azt tedd egész életedben. Mindig legyőzheted az ellenfeleidet, ha elég türelmes és elég kitartó vagy. Az univerzumot is meghódíthatod, ha nagyon akarod! Wiseman először arra gondolt, a hang gúnyos, de aztán rájött, a szavak őszintén csengenek. – Az ellenfeleid is ugyanolyan emberek, mint te vagy – folytatta a hang –, ezért még akkor sem kell félned, ha magadra maradsz, és ők sokan vannak. Szánj elég időt a cél elérésére, és soha ne félj! – Nem fogok félni – mondta Wiseman hangosan. A hang elnémult, megszűnt a zümmögés is. – Vége – jelentette ki Fowler hosszú csend után. – Nem értem – mondta Pinario. – Mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt – mondta Wiseman. – Ez valami terápiás játék. Segít a gyerekeknek abban, hogy megerősítsék az önbizalmukat. A katonák szétszerelésével… – Elvigyorodott. – … lerombolódik a fal, ami a gyerek és a valódi világ között emelkedik. A gyerek azonosul a valósággal. Elfogadja, aztán beleolvad, és miután ezt megtette, meghódítja. – Ezek szerint a játék… veszélytelen – mondta Fowler. – Vagyis hiába aggódtunk – morogta Pinario. A tűzszerészre nézett. – Elnézést, hogy hiába fárasztottuk ide. A citadella szélesre tárta a kapuit. A tizenkét katona épen és sértetlenül kimasírozott a falak elé. A ciklus befejeződött, meg lehetett kezdeni a következő támadássorozatot. – Nem fogom engedélyezni a forgalmazását! – jelentette ki Wiseman váratlanul. – Tessék? – nézett rá Pinario. – Miért nem? – Nem bízom benne. Túlságosan bonyolult ahhoz, amit csinál. – Megmagyarázná, mire gondol? – kérdezte Fowler. – Nincs itt semmi magyaráznivaló – mondta Wiseman. – Itt ez a meghökkentően komplikált szerkezet, ami nem tesz egyebet, mint hogy szétszedi, majd összerakja magát. Kell, hogy legyen valami más funkciója is! Valami, amit nem vettünk észre, amire még csak nem is gondoltunk! – Hiszen maga mondta, hogy terápiás célokat szolgálhat – szólt közbe Pinario. Fowler megvonta a vállát.

– Magára bízom a döntést, Leon. Ha kétségei vannak, akkor ne engedélyezze a forgalmazást. Sosem lehetünk elég óvatosak. – Talán tévedek – mondta Wiseman –, de nem tehetek róla, itt motoszkál a fejemben egy kérdés… Mi volt a ganümédesziek valódi szándéka, amikor megépítették ezt a citadellát? Azt hiszem, erre még mindig nem tudunk választ adni. – Ami a cowboykosztümöt illeti – mondta Pinario –, gondolom, azt sem engedélyezzük. – Csak a társasjáték kap zöld utat – mondta Wiseman. – Az a Szindikátus, vagy mi a fene. – Lehajolt, és a katonákra nézett, akik közben alakzatba rendeződtek, és megkezdték a második ciklus első rohamát. Füstfelhők, apró robbanások, elszánt támadások, óvatos visszavonulások… – Mire gondol? – kérdezte Pinario. – Talán az egész csak arra jó, hogy eltereljék a figyelmünket – mondta Wiseman. – Arra, hogy lekössenek minket valamivel, hogy közben ne vegyünk észre valami fontosat. – Megcsóválta a fejét. Az érzés egyre erősebbé vált benne, de képtelen volt a mélyére látni. – Álca. Csali. Ezt nézzük, ezt figyeljük, emiatt aggódunk, miközben valami megtörténik… Ezért ilyen bonyolult. A ganümédesziek számítottak arra, hogy felkelti a gyanakvásunkat. Ezért építették. Dühösen az egyik katona elé tette a lábát. A harcos megbújt a cipője mögött, majd kikémlelt, a citadella felé nézett. – Van valami, ami itt játszódik le a szemünk előtt – mondta Fowler elgondolkodva –, és mi mégsem vesszük észre. – Így van – bólintott Wiseman. – És lehet, hogy soha az életben nem fogunk rájönni. Az lesz a legjobb, ha a citadellát itt tartjuk, és folytatjuk a vele kapcsolatos vizsgálatokat. Leült, és felkészült arra, hogy megfigyeli a katonákat. Tudta, hosszú, nagyon hosszú ideig kell várnia, amíg végre történik valami figyelemreméltó.

♦ ♦ ♦ Joe Hauck, az Appeley Gyerekjátékok kereskedelmi igazgatója este hatkor ért haza. Leállította a kocsit a ház előtt, kiszállt, és felsietett a lépcsőn. A hóna alatt egy jókora dobozt tartott, amelyben az a „mintadarab" lapult, amit a cég készletéből szerzett. Amint kinyitotta az ajtót és belépett, Bobby és Lora, a kisfia és a lánya

rohant elé. – Szia, apa! Mit hoztál? A konyhában Hauck felesége letette a magazint, amit addig olvasgatott. – Egy új játékot – mondta a férfi a gyerekeknek. Kicsomagolta a dobozt. Nem volt bűntudata amiatt, hogy hazahozta a „mintát". Heteken keresztül alig szállt le a telefonról, minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy engedélyeztesse az új termékeket. Keményen dolgozott, de szinte hiába: a három játék közül csupán egyet hozhattak forgalomba. – Hallottad? – kérdezte a felesége, amikor a gyerekek boldogan elrohantak a dobozzal. – Egyre jobban burjánzik a korrupció. – Az asszony nem örült annak, hogy férje időnként hazavitt néhány dolgot a cég raktárából. – Több ezer ilyen készletünk van – védekezett Hauck. – Egy teljes raktárháznyi. Senkinek sem fog feltűnni, hogy hiányzik egy doboz. Vacsora közben a gyerekek figyelmesen áttanulmányozták a készlethez mellékelt játékszabályt. Úgy belemerültek a szövegbe, hogy szinte észre sem vették, mi folyik körülöttük. – Ne olvassatok az asztalnál! – szólt rájuk Mrs. Hauck rosszallóan. Joe Hauck kényelmesen hátradőlt a székén, és folytatta a megkezdett beszámolót. – És ennyi idő, ennyi fáradozás után mit engedélyeztek? Egyetlen tételt! Csak egyet! Óriási szerencse kell ahhoz, hogy ezzel az eggyel is megtermeljük a betervezett profitot. Pedig az a citadellás játék… Az aztán igazán bejött volna! De hiába, azt mondták, hogy egyelőre nem forgalmazhatjuk. Cigarettára gyújtott. Az otthon nyugalma, a felesége és a gyerekei közelsége, mint már oly sokszor, most is csillapítólag hatottak az idegeire. – Apa, akarsz játszani? – kérdezte a kislánya. – A használati utasításban az áll, hogy annál élvezetesebb a játék, minél többen vesznek részt benne. – Hát persze! – felelte Joe Hauck. Miközben a felesége leszedte az asztalt, Hauck és a gyerekek kiterítették a táblát, szétosztották a bábokat és a figurákat. Pillanatok alatt belemerültek a játékba. Hauck élvezte a dolgot; visszatértek gyermekkora már-már elfeledett emlékei. Ravaszkodott és számolgatott, és addig-addig ügyeskedett, amíg sikerült megszereznie a részvények többségét. Elégedetten nézett a gyerekeire. – Hát, ez van – mondta. – Sajnálom, de most nem én állok rosszul. Persze ez érthető, nem először játszom ilyesmit. – Elégedetten nézett végig a gazdagságát szimbolizáló figurákon és részvényeken. – Tényleg

sajnálom, gyerekek… – Mit? Hiszen nem te győztél! – mondta a lánya. – Éppen hogy veszítettél – tette hozzá a fia. – Tessék?! – Joe meghökkent. – Az veszít, akinek a parti végén a legtöbb részvénye van – mondta Lora. Elővette a játékszabályt. – Látod? A lényeg az, hogy mindentől megszabadulj, apa. Kiestél! – A fenébe! – mondta Hauck csalódottan. – Hát, nem valami jó ez a játék… – Elégedettsége semmivé foszlott. – Nincs benne semmi élvezet. – Ketten maradtunk, Lora – mondta Bobby. – Nekünk kell eldönteni, ki a jobb! Joe Hauck felállt. – Nem értem – mormolta. – Miért csinálna valaki olyan játékot, amiben az a győztes, akinek nincs semmije? A gyerekek folytatták a partit. Ahogy gazdát cseréltek a részvények, az ingatlanok és a pénzkötegek, egyre izgatottabbá váltak. Amikor érezték, hogy közel a befejezés, feszülten összpontosítottak. Nem ismerik a Monopolyt, gondolta Hauck, ezért nem találják furcsának ezt a dilis játékot. Megvonta a vállát. Végül is mindegy; a lényeg az, hogy a gyerekek jól érzik magukat, élvezik a Szindikátust, ami valószínűleg jól fog fogyni. A két gyerek már az első menetben rájött, hogyan lehet a legkönnyebben megszabadulni attól, ami a birtokukban van. Azért küzdöttek, hogy elveszítsék részvényeiket és pénzüket, és meg sem fordult a fejükben, hogy egyszer, felnőttként is ezt tekintik majd természetesnek. Lora csillogó szemmel nézett az apjára. – Apa, ez a legjobb tanítós játék, amit eddig hoztál!

__________ APÁINK HITE Hanoi utcáin egy amputált lábú mozgóárussal találta szemben magát, aki egy kis fakordén ült, és éles hangon odaszólt minden járókelőnek. Chien lassított, figyelt, de nem állt meg; a Kulturális Műemlékek Minisztériumának ügyletei jártak az eszében, és vonták el a figyelmét; úgy érezte, egyedül maradt, mintha a bicikliken, robogókon és sugárhajtóműves motorkerékpárokon közlekedők megszűntek volna létezni. Ahogy az amputált lábú árus is. – Elvtárs – szólt utána a mozgóárus, és Chien nyomába eredt a kordéján; a kordét héliumakkumulátor hajtotta, a mozgóárus pedig rutinosan manőverezve robogott Chien után. – Ősidők óta használt gyógynövénykészítmények egész skáláját kínálom; mondd meg, milyen betegségben szenvedsz, és én kikúrállak. Chien megtorpant, és azt mondta: – Elhiszem, de nem vagyok beteg. – Eltekintve persze a Központi Bizottság alkalmazottai közt tomboló krónikus nyavalyától, gondolta, nevezetesen a törtetéstől, mely folytonosan igyekezett szétfeszíteni minden egyes hivatali beosztás kapuját. Így az övét is. – Ki tudlak gyógyítani, például a sugárbetegségből is – kántálta a mozgóárus, aki még mindig Chient üldözte. – Vagy ha kell, megnövelhetem a szexuális teljesítőképességedet. Meg tudom fordítani az elrákosodási folyamatot, még a rettegett melanomáét, vagyis a fekete daganatét is. – A mozgóárus felemelt pár alumíniumdobozt és műanyag tégelyt, különféle porokkal, és éneklő hangon folytatta: – Ha az egyik riválisod elbitorolná tőled a jövedelmező állásodat, adhatok neked egy kenőcsöt, mely bőrnyugtatónak tűnik, közben pedig hihetetlenül hatásos méreg. Az áraim viszont, elvtárs, alacsonyak. És tekintettel előkelő helyzetedre, háború utáni inflációs papírdollárt is elfogadok tőled, melyet bár nemzetközi csereeszköznek tartanak, valójában alig ér többet az egészségügyi papírnál. – Menj a pokolba! – mondta Chien, és leintett egy arra haladó légpárnás taxit; már így is három és fél perc késésben volt a napi első megbeszélt találkozójáról, és a rengeteg hájas seggű felettese ezt rögtön megjegyzi magának; a beosztottjairól már nem is beszélve.

A mozgóárus halkan megjegyezte: – De elvtárs, venned kell tőlem valamit. – Miért? – kérdezte Chien méltatlankodva. – Azért, elvtárs, mert háborús veterán vagyok. Mert a Népi Demokratikus Egységfront soraiban harcoltam az imperialisták ellen a Hatalmas Végső Felszabadító Háborúban; a San Franciscó-i csatában vesztettem el a járó végtagjaimat. – Hanghordozása most diadalittasnak és alattomosnak tűnt. – Ez a törvény. Ha visszautasítod az árut, amit egy háborús veterán kínál, pénzbüntetést fognak kiróni rád, és akár börtönbe is kerülhetsz… ráadásul szégyenkezned is kell miatta. Chien törődötten intett fejével a légpárnás taxinak, hogy menjen csak tovább. – Ez kétségtelen – mondta. – Rendben, veszek tőled valamit. – Végigfuttatta tekintetét a gyógynövénykészítmények szűkös választékán, és megpróbált találomra kiválasztani egyet. – Azt kérem – határozta el magát, és egy papírzacskóra mutatott a hátsó sorban. A mozgóárus elnevette magát. – Az ott, elvtárs, spermaölő szer, amit olyan nők szoktak vásárolni, akik politikai okokból nem jogosultak a Fogamzásgátló használatára. Te nem sok hasznát vennéd, valójában semmit nem tudnál kezdeni vele, ugyanis úriember vagy. – A törvény nem kötelez rá – mondta gúnyosan Chien hogy bármi használhatót vásároljak tőled; csupán azt írja elő, hogy vegyek valamit. Ezt kérem. – Benyúlt bélelt kabátjába, hogy elővegye a pénztárcáját, mely dagadozott a háború utáni inflációs papírbankóktól, amit hetente négyszer kormányhivatalnokként kapott. – Meséljen a bajairól – mondta a mozgóárus. Chien megütközve rámeredt, amiért a magánéletében merészelt vájkálni; ráadásul kormányon kívüliként. – Jól van, elvtárs – mondta a mozgóárus, mikor látta a döbbent arckifejezést. – Nem kutakodom tovább; bocsáss meg! De orvosként… természetgyógyászként… igyekeznem kell a lehető legtöbbet megtudni rólad. – Eltűnődött, ösztövér vonásain komorság tükröződött. – A szokásosnál többet tévézel? – kérdezte hirtelen. A meglepett Chien azt válaszolta: – Minden este. Péntek kivételével, mert akkor a klubomba megyek, hogy a bikalasszózás ezoterikus művészetét gyakoroljam, melyet a legyőzött Nyugattól tanultunk el. – Ez volt az egyetlen szenvedélye; ettől eltekintve teljesen a Pártnak szentelte az életét.

A mozgóárus kiválasztott egy szürke papírzacskót. – Hatvan kereskedelmi dollár – jelentette ki. – Teljes körű garanciával; ha nem éri el az ígért hatást, hozd vissza a felhasználatlan mennyiséget, és az utolsó centig visszakapod a pénzedet. – És mégis milyen hatást várhatok tőle? – érdeklődött Chien csípősen. – Megnyugtatja az értelmetlen hivatali monológok során megfáradt szemet – felelte a mozgóárus. – Nyugtatószer; vegyél be belőle, amint úgy érzed, hogy kezdesz elbágyadni a szokásos száraz és vontatott prédikációktól, melyek… Chien kifizette a pénzt, átvette a csomagot, és elmasírozott. Egy frászt, gondolta magában. Arra jutott, hogy átverés az egész, hogy rendeletekkel kiváltságos osztályt kreáltak a háborús veteránokból. Rajtunk, fiatalabbakon élősködnek, mint a ragadozók. Már teljesen elfeledkezett a szürke csomagról, mikor belépett a Kulturális Műemlékek Háború Utáni Minisztériumának impozáns épületébe, azon belül is saját, tekintélyes irodájába, hogy munkához lásson. Pocakos, középkorú, kaukázusi férfi várta őt az irodában; a férfi kétsoros gombolású, mellényes Hong Kong-i selyemöltönyt viselt. Az ismeretlen kaukázusi mellett közvetlen főnöke, Ssu-Ma Tso-pin állt. Tsopin az általa rosszul beszélt kantoni nyelvjárásban mutatta be egymásnak a két férfit. – Mr. Tung Chien, ismerkedjen meg Mr. Darius Pethellel. Mr. Pethel az új világnézeti és kulturális oktatási intézmény igazgatója lesz, melyet a közeljövőben nyitnak meg a kaliforniai San Fernandóban. – Majd hozzátette: – Mr. Pethel egész életében pedagógiai közegben támogatta a népnek az imperialisták ellen folytatott küzdelmét; innen a magas tisztség. Kezet fogtak. – Teát? – kérdezte Chien a vendégektől; megnyomta infravörös hibachijának gombját, és a víz egy pillanattal később morogni kezdett a japán gyártmányú, gazdagon díszített kerámiaedényben. Ahogy leült az asztalához, látta, hogy a lelkiismeretes Miss Hsi előkészítette számára a Pethel elvtársról összeállított (szigorúan bizalmas) gyorsismertetőt; Chien hamarjában végigfutotta az információt; közben úgy tett, mintha semmi különöset nem csinálna. – A Nép Eszményi Jótevője – magyarázta Tso-pin – személyesen fogadta Mr. Pethelt, aki teljes bizalmát élvezi. Ez ritkaságszámba megy. A San Fernandó-i iskolában átlagos taoista filozófiát oktatnak majd, ám az intézményen keresztül természetesen ugyanakkor kommunikációs csatornát tarthatunk fenn köztünk és a nyugati Egyesült Államok

ifjúságának liberális és intellektuális beállítottságú szegmensével. Sokan élnek még közülük San Diegótól Sacramentóig; számukat legalább tízezerre becsüljük. Az iskolába kétezren fognak járni. Az általunk kiválasztottak számára kötelező lesz a beiratkozás. A Mr. Pethel programjában betöltött szerepe alapvető fontossággal bír. Öhöm; felforrt a teavíz. – Köszönöm – dörmögte Chien, és beleejtett a vízbe egy Lipton-teás tasakot. Tso-pin így folytatta: – Habár Mr. Pethel fogja felügyelni az iskola által kínált tanfolyamok megszervezését, a vizsgadolgozatokat furcsa módon az ön irodájába fogják továbbítani, hogy figyelmes és hozzáértő ideológiai ellenőrzésnek vesse alá azokat. Más szóval, Mr. Chien, ön fogja eldönteni, a kétezer diák közül ki valóban megbízható, ki reagál megfelelő módon a programra, és ki nem. – Most kiöntöm a teát – mondta Chien, és szertartásosan elvégezte, amit bejelentett. – Azt kell megértenünk – harsogta Pethel még Tso-pinénél is csapnivalóbb kantoni kiejtéssel –, hogy miután elveszítették ellenünk a globális háborút, az amerikai ifjúság megtanulta leplezni magát. – Az utolsó kifejezést angolul mondta; mivel Chien nem értette, kérdőn feletteséhez fordult. – Hazudni – magyarázta Tso-pin. – A megfelelő jelszavakat hangoztatják a látszat fenntartása érdekében, lélekben viszont hamisnak tartják őket. A csoport vizsgadolgozatai nagymértékben hasonlítanak majd a valódi… – Úgy érti, kétezer diák vizsgadolgozata fog átmenni az irodámon? – hitetlenkedett Chien. – Ez önmagában kiteszi a teljes munkaidőt; még véletlenül sincs időm semmi ehhez hasonlóra. – Teljesen elképedt. – Hogy elbíráljak, és hivatalosan jóváhagyjak vagy elvessek ilyen ravaszul megfogalmazott írásműveket, mint amilyenekre ön itt utal… – Tehetetlenül hadonászott. – Bassza meg! – mondta angolul. Tso-pin csak pislogott a nyugati káromkodás hallatán, és azt mondta: – Van elég alkalmazottja. Ha pedig még több kell, kérvényezheti a központtól; az ez évi megnövelt minisztériumi költségvetésből kitelik majd. És ne feledje: a Nép Eszményi Jótevője személyesen választotta ki Mr. Pethelt. – Hangja fenyegetővé vált, ám csupán rezdülésekből lehetett ezt kihallani. És mindössze annyira, hogy áthatoljon Chien hisztériáján és megtörje azt. Legalábbis időlegesen. Hogy mondandóját nyomatékosítsa, Tso-pin átsétált az iroda másik végébe; ott megállt az Eszményi Jótevő

háromdimenziós, teljes alakos arcképe előtt, és kis idő elteltével közelsége aktiválta a portré mögé rejtett hangszalaglejátszót; a Jótevő arca megmozdult, és megszólalt a jól ismert intés a még jobban ismert stílusban: – Harcoljatok a békéért, gyermekeim! – mondta a Jótevő gyengéden, mégis határozottan. – Hah – mondta Chien, aki még mindig fel volt háborodva, bár igyekezett eltitkolni ezt. Talán a Minisztérium egyik számítógépe osztályozhatná a dolgozatokat igen-nem-talán alapon, amihez az ideológiai helyességet (vagy helytelenséget) megállapítandó előzetes analízisnek vethetnék alá azokat. Akár rutinfeladattá is egyszerűsíthető. Talán. – Magammal hoztam egy anyagot, amit szeretném, ha átvizsgálna, Mr. Chien – közölte vele Darius Pethel. Széthúzta otromba, ódivatú aktatáskájának cipzárját. – Két vizsgaesszé – mondta, miközben átnyújtotta Chiennek az írásműveket. – Ebből megállapíthatjuk, alkalmas-e a feladatra. – Aztán Tso-pinre nézett; tekintetük találkozott. – Úgy értesültem – mondta Pethel –, hogy ha sikeresen végrehajtja ezt a feladatot, a Minisztérium helyettes államtitkárává nevezik ki, Őnagyméltósága a Nép Eszményi Jótevője pedig személyesen nyújtja át önnek a Kisterigian érdemrendet. – Tso-pinnel egyszerre mosolyodtak el. – A Kisterigian érdemrendet – visszhangozta Chien; átvette a vizsgadolgozatokat, és komótos közömbösséggel átfutotta őket. Ám lelke mélyén remegett a rosszul palástolt feszültség miatt. – Miért pont ez a kettő? Úgy értem, mit kell keresnem, uram? – Az egyiket – mondta Pethel – egy odaadó, haladó szellemű, hűséges párttag írta, akinek a meggyőződése kétségbevonhatatlan. A másikat egy ifjú stiljagi készítette, kinek művében a felszín alatt elkorcsosult kispolgári imperialista nézetek bújnak meg. Önnek kell eldöntenie, uram, hogy melyik melyiké. Kösz a segítséget, gondolta Chien. Ám bólogatva elolvasta a felső dolgozat címét. AZ ESZMÉNYI JÓTEVŐ TANTÉTELEINEK ELŐKÉPEI A TIZENHARMADIK SZÁZADI ARAB KÖLTŐ, AD-DIN ZUHAYR VERSEIBEN Ahogy Chien gyorsan átolvasta az esszé első oldalait, egy ismerős négysoros versen akadt meg a szeme; a „Halál" címet viselte, Chien pedig nagyjából azóta ismerte, mióta tanult felnőtt ember vált belőle.

Egyszer vét, s még egyszer vét, A sokból csupán egy óra kell neki; Számára nincs völgy s hegy, csak rét, Hol a sík mező virágit kergeti. – Hatásos – jegyezte meg Chien. – Ez a vers. – Arra használja a költeményt – mondta Pethel, miközben Chien ajkának mozgását figyelte, ahogy magában felolvasta a verset –, hogy bizonyítsa az ősrégi bölcsesség igazát, melyet a mi életünkben az Eszményi Jótevő példája igazol, nevezetesen, hogy senki nem érezheti magát biztonságban; mindenki halandó, és kizárólag az egyéneken túlmutató, történelmi meghatározottságú cél marad fenn. Ahogy annak lennie kell. Egyetért vele? Úgy értem, ezzel a diákkal? Vagy… – Pethel rövid szünetet tartott. – Voltaképpen az Eszményi Jótevő igéit figurázza ki? Chien óvatosan felelt: – Hadd vessek egy pillantást előbb a másik dolgozatra! – Nincs szüksége további információra; döntse el! Chien vontatottan fejtette ki a véleményét: – Még… még soha nem vetődött fel bennem, hogy így értelmezzem ezt a verset. – Ingerülten folytatta. – Mellékesen, nem Baha ad-Din Zuhayr írta; Az ezeregyéjszaka meséi antológiában jelent meg. Viszont valóban a tizenharmadik századból származik; ezt elismerem. – Gyorsan átolvasta a költeményhez kapcsolódó dolgozatot. Középszerű munkának, a gyermekkora óta ismert, elcsépelt pártszólamok vérszegény átdolgozásának tűnt. A vak, imperialista szörny beférkőzik közénk, hogy kiszimatolja (képkeveredéssel) jövőképünket; a keleti Egyesült Államokban még megmaradt pártellenes csoportosulások tovább szervezkednek… Chien enerváltnak, és éppoly bágyadtnak érezte magát, mint amilyen a diák dolgozata volt. A végsőkig ki kell tartanunk, hangoztatta a dolgozat. El kell söpörni a Catskill-hegységben a Pentagon maradványait, le kell igázni Tennesseet, ám mindenekelőtt az oklahomai vörös hegyek mindenre elszánt reakciós csoportjait. Chien felsóhajtott. – Azt hiszem – mondta Tso-pin –, jobb, ha Mr. Chien nyugodt körülmények között gondolja át ezt a nehéz ügyet. – Chiennel pedig azt közölte: – Engedélyt kap rá, hogy hazavigye a dolgozatokat a lakására, és saját belátása szerint tanulmányozza őket. – Talán csúfondáros, talán szívélyes meghajlással búcsúzott. Ha esetleg sértésnek szánta is, mindenesetre megszabadította Chient az azonnali döntés kényszerétól, Chien pedig hálás volt ezért.

– Nagyon kedves öntől – dörmögte –, hogy megengedi, hogy a szabadidőmben végezhessem ezt az újszerű és kifejezetten lelkesítő feladatot. Ha Mikoyan élne, ő is helyeselné. – Te szemét, gondolta magában. Ez egyaránt vonatkozott felettesére és a kaukázusi Pethelre. Rám bízni egy ilyen rázós feladatot, ráadásul a szabadidőmben végezzem el. Nyilvánvaló, hogy az USA KP bajba jutott; az oktatási intézményeik képtelenek hatékonyan indoktrinálni a köztudottan csökönyös, öntörvényű jenki ifjakat. És egymásnak passzolgattátok a problémát, míg végül el nem jutott hozzám. Kösz a semmit, gondolta maró gúnnyal.

♦ ♦ ♦ Aznap este Chien kicsiny, de jól felszerelt lakásában végigolvasta a másik dolgozatot, melyet Marion Culper írt, és kiderült, hogy az is a költészetről szólt. Nyilvánvaló, hogy verselemző szemináriumra jártak mindketten, amitől Chien rögtön rosszul érezte magát. Mindig fenntartással fogadta, ha a költészetet, vagy bármilyen más művészetet, társadalmi célokra használtak fel. Mindenesetre kényelmesen elhelyezkedett gerincegyenesítő műbőr foteljában, és rágyújtott egy méretes Cuesta Rey Angol Piacra Termelt Extra Minőségű koronaszivarra, és hozzáfogott az olvasáshoz. A dolgozat alkotója, Miss Culper, a tizenhetedik századi angol költő, John Dryden egyik versének részletét választotta ki, a híres „Dal Szent Cecília ünnepére" zárósorait. Mikor a végső, szörnyű óra lesújt minden hivalkodóra, Trombita zeng, a föld kiég, Sírboltokon felold a jég, S zenétől harsog majd az ég. Ez nem semmi, gondolta magában Chien gunyorosan. Azt akarja elhitetni velünk, hogy Dryden megjósolta a kapitalizmus bukását? Ezt értette „minden hivalkodó" alatt? Jézusom! Előrehajolt, hogy felvegye a szivarját, de az már elaludt. Kissé felemelkedett, és a zsebeiben turkált, hogy előkeresse japán gyártmányú öngyújtóját. Tvíííí! szólalt meg a televíziókészülék a szoba túlsó sarkában. Aha, gondolta Chien. Pillanatokon belül a Vezér fog hozzánk szólni. A

Nép Eszményi Jótevője, odafenn Pekingben, ahol már kilencven éve él; vagy talán száz? Vagy, ahogy sokunk előszeretettel emlegeti: a Segg… – Nyomorult önkéntes szegénységünk tízezer virága virágozzék lelkünk kertjében! – szólalt meg a bemondó. Chien nyögve feltápászkodott, és a kötelező meghajlással válaszolt. Minden egyes televíziót megfigyelő szerkezettel láttak el, mely a Titrennek, a Titkos Rendőrségnek jelentette, meghajol és/vagy figyel-e a készüléktulajdonos. A képernyőn megjelentek a Keleti KP százhúsz éves főtitkárának, hatalmas néptömegek (Chien szerint talán túlságosan is hatalmas néptömegek) vezérének széles, ránctalan, egészséges arcvonásai. Blabla neked is, gondolta, és

visszaült a műbőr fotelbe, immár a tévé képernyőjével szemközt. – Rátok gondolok, gyermekeim – mondta az Eszményi Jótevő öblös, áradó hangján. – Elsősorban is a hanoi Mr. Tung Chienre, akinek hamarosan nehéz feladattal kell megküzdenie, olyan feladattal, mely egyaránt gazdagítja a Demokratikus Kelet és az amerikai Nyugati Partvidék népeit. Mindnyájunknak erre a nemes és lelkes férfiúra kell gondolnunk, és a teendőre, amivel megbízták, és jómagam is számos percet szenteltem kevéske időmből, hogy tisztelegjek előtte, és bátorítsam őt. Hall engem, Mr. Chien? – Igenis, Őnagyméltósága – mondta Chien, és eltűnődött, vajon mekkora volt annak az esélye, hogy a Pártvezér épp őt szemelje ki ma este. Az esély mérlegelése elvtársiatlan cinizmussal töltötte el; szinte kizártnak tűnt. Az adás valószínűleg csupán az ő lakásába, de legfeljebb a városába jutott el. Hangrámondás is lehet, amit a Hanoi Tv Rt. készített. Mindenesetre néznie és figyelnie kellett; és befogadni az elhangzottakat. Így is tett, egész életében ezt gyakorolta. Egy külső szemlélőnek úgy tűnt, megfeszítetten figyel. Gondolatai ellenben a két dolgozaton jártak; azon tűnődött, melyik melyik; meddig tartott az őszinte lelkesedés a párt iránt, és hol kezdődött a kaján élcelődés? Nehéz eldönteni… és ez megmagyarázta, miért passzolták át neki a feladatot. Ismét kutatni kezdte a zsebeit az öngyújtóért… és rátalált a kis szürke csomagra, amit a háborús veterán adott el neki. Úristen, gondolta, mikor felidézte, mennyibe került. Ablakon kidobott pénz, és mire jó? Semmire. Kezében forgatni kezdte a csomagot, és a hátulján apró betűs, nyomtatott szöveget fedezett fel. Nincs mit vesztenem, gondolta, és óvatosan elkezdte bontogatni a zacskó száját. A szöveg csábította rá… pontosan ezt akarták elérni vele. Sikertelen párttag, ám mégis ember?

Attól tart, hogy levitézlik, és a történelem szemétdombjára vetik a… Gyorsan végigolvasta a szöveget, oda sem figyelt arra, mit állít a csomag tartalmáról, csupán azt akarta kideríteni, miféle szert vásárolt magának. Közben az Eszményi Jótevő tovább duruzsolt. Tubák. A csomag tubákot rejtett magában. Számtalan, puskaporhoz hasonló, apró szemcsét, melyek furcsa aromájukkal csiklandozták az orrát. A keverék a Hercegnő Specialitása fantázianevet kapta, fedezte fel Chien. És kifejezetten kellemes az illata, állapította meg. Egyszer, még diákkorában, mikor a Pekingi E-re járt, már kipróbálta a tubákot (a dohányzást egészségügyi okokból már jó ideje betiltották); akkoriban kipróbálta, különösen a Chunkingban, ki tudja miből készített, szerelmi potenciált növelő keverékeket. A tubákhoz lényegében a kaktuszkivonattól a porított ráklárváig bármilyen illatanyagot hozzákeverhettek… legalábbis némelyik adalékról ezt feltételezte volna az ember, különösen a High Dry Toast nevű angol keverék esetében, melynek hatására végül leszokott az orron át belélegzett dohány élvezetéről. A képernyőn az Eszményi Jótevő folytatta monoton monológját, miközben Chien óvatosan szagolgatta a port, és olvasta a tájékoztatót; lényegében mindenre használt a munkahelyi késésektől a kétséges politikai beállítottságú nő iránt táplált szerelemig. Érdekes. De a tájékoztatókban mindig ilyesmiket írnak… Csöngettek. Chien felkelt, az ajtóhoz ment, és szélesre tárta azt, mivel pontosan tudta, mire számíthat. Valóban az apró termetű, szigorú tekintetű, feladatát lelkiismeretesen végző Mou Kuei, az Épület Gondnoka állt a bejáratban; karszalagot és fémsisakot viselt, amivel azt jelezte, hivatalos ügyben jár el. – Mr. Chien, pártmunkás elvtárs. Felhívott a televíziós felügyelet. Nem nézi az adást, és ehelyett egy kétséges tartalmú csomaggal bíbelődik. – Elővett egy csíptetős írótáblát és egy golyóstollat. – Két piros pontot kap, és egyben parancsot arra, hogy helyezze kényelembe és lazítsa el magát a képernyő előtt, és szentelje osztatlan figyelmét a Vezérnek. Szavait ma este kifejezetten önhöz intézi, uram; személyesen

önhöz. – Ezt kétlem – csúszott ki önkéntelenül Chien száján. – Ezt hogy érti? – kérdezte pislogva Kuei. – A Vezér nyolcmilliárd elvtárs vezetője. Képtelenség, hogy kiszemelt volna magának. – Bosszankodott; idegesítette, hogy a gondnok ilyen

határozottan rendre utasította. – A saját fülemmel hallottam – mondta Kuei. – Megemlítette önt. Chien odament a tévékészülékhez, és felhangosította. – Most viszont a Népi India kudarcairól beszél; ez nem érint engem. – A Vezér bármiről nyilatkozik, az érinti önt. – Mou Kuei behúzott egy jelet a lapra, udvariasan meghajolt, majd félrefordult. – A Központból érkezett az utasítás, hogy keressem fel magát, és figyelmeztessem a hanyagságára. Nyilvánvalóan fontosnak ítélték, hogy figyeljem; utasítanom kell, hogy helyezze működésbe az automata adásrögzítő berendezését, és tekintse meg a Vezér beszédének korábban elhangzott részleteit. Chien fingott egyet. És becsukta az ajtót. Vissza a készülékhez, mormogta maga elé. Ami előtt szabad óráinkat töltjük. Ráadásul a két diák dolgozata várta még, és ez is nyomasztóan hatott rá. És mindezt a szabadidőmben, gondolta dühöngve. A pokolba velük! Dugják fel maguknak! Odamasírozott a televízióhoz, és a kikapcsoló gomb felé nyúlt; azonnal felvillant egy piros figyelmeztető fény, ami azt jelezte, nem kaphat rá engedélyt, hogy lekapcsolja a készüléket; valójában azzal sem tudott volna véget vetni a kép- és szóáradatnak, ha kihúzza a hálózati csatlakozót. A kötelezően megtekintendő beszédek végül a vesztünket okozzák, gondolta; ha megszabadulhatnék a beszédek zajától, a párt csaholásától, ahogy az emberiség sarkában lohol… Ám tudomása szerint egyetlen rendelet sem tiltotta meg neki, hogy a Vezér beszédét hallgatva tubákot szippantson. Így kinyitotta a kis csomagot, és a bal markába öntött egy keveset a fekete szemcsékből. Aztán gyakorlott mozdulattal az orrához emelt egy csipetet, és mélyen beszívta a tubákszemcséket. Furcsa babonákban hittek régen az emberek, gondolta. Hogy az orrüreg közvetlenül az agyhoz kapcsolódik, és ebből következően a tubákszívás egyenesen az agykéregre hat. Elmosolyodott, ismét leült, tekintetét pedig a képernyőre és a mindenki számára jól ismert, hadonászó egyénre szegezte. Az arc elmosódott, majd eltűnt. A hang elhallgatott. Chien ürességet, vákuumot látott maga előtt. Fehér, betöltetlen képernyő bámult vissza rá, a hangszóróból alig hallható susogás hallatszott. Az istenverte tubák tehet róla, gondolta magában. És mohón felszippantotta a tenyeréből a por maradékát, egyenesen az orrába, az orrüreg mélyébe, és legalábbis úgy érezte, bele az agyába; belevetette magát a tubákba, mámorittasan megmártózott benne.

A képernyő üres maradt, aztán lassanként egy másik alak körvonalai rajzolódtak ki benne. Ezúttal nem a Vezért látta maga előtt. Nem a Nép Eszményi Jótevője, valójában nem is emberi arc jelent meg a monitoron. A képernyő egy élettelen gépi szerkezetet mutatott, mely téráramkörökből, forgócsuklós álvégtagokból, lencsékből és egy szirénából állt. A sziréna pedig egyhangú búgással szónokolni kezdett hozzá. Chien a képernyőre meredt, és nem tudta mire vélni a dolgot. Mi ez? A valóság? Képzelődöm, gondolta. A mozgóárus valahogy hozzájutott a Szabadságharc idején használt egyik hallucinogén kábítószerhez… most túlad az anyagon, én meg bevettem belőle, ráadásul hatalmas mennyiséget! Odatámolygott a videofonhoz, és tárcsázta a lakásához legközelebb eső Titren őrsöt. – Egy hallucinogén kábítószerekkel kereskedő személyt szeretnék feljelenteni – szólt bele a kagylóba. – Megtudhatnánk a nevét, és a lakása címét, uram? – Hatékony, gyors és személytelen rendőrségi ügyintézővel beszélt. Chien megadta a szükséges információt, aztán lassan visszabotorkált a műbőr fotelhez, és ismét a képernyőn megjelenő furcsa alakot látta maga előtt. Halálos, gondolta. Biztosan valami Washingtonban vagy Londonban kifejlesztett anyag; erősebb és kiszámíthatatlanabb, mint az LSD-25, amivel a vízkészleteinket fertőzték meg. Én meg azt hittem, hogy megszabadít a Vezér beszédeinek terhétől… ez sokkal rosszabb, ez az elektromos, recsegő, karattyoló, fémből és műanyagból összeállított dumagép… ez borzalmas. Hogy ezt kelljen néznem egész életemben… Tíz perc sem telt el, és a Titren kétszemélyes osztaga már kopogott is az ajtaján. Ekkorra fokozatosan újból a Vezér vonásai tűntek elő a képernyőn a szörnyű mesterséges szerkezet helyén, mely álvégtagjaival integetett és egyre ordítozott. Chien még mindig remegett, mikor beengedte a rendőröket, és az asztalhoz vezette őket, ahol a maradék tubák hevert a csomagban. – Hallucinogén méreganyag – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Hatását rövid ideig fejti ki. Közvetlenül a vérkeringésbe szívódik fel az orrban található hajszálereken át. Részletesen elmondom, hol szereztem be, kitől, és mindent, amire szükségük lehet. – Reszketve mélyet lélegzett; a rendőrök jelenléte nyugtatólag hatott rá. A két rendőr golyóstollal a kezében várt. Közben pedig a háttérben a Vezér szónokolt végeláthatatlanul. Ahogy azt Tung Chien életében már ezerszer megtette minden este. Ám Chien érezte, hogy ez, számára legalábbis, többé már nem lesz a régi. Miután felszippantotta a tubákot,

mely majdnem megölte őt. Vajon ezt akarták elérni? – tűnődött. Szokatlannak tűnt számára, hogy úgy gondol rájuk, mint ők. Sajátságos; mégis pontos megjelölés. Egy pillanatig habozott, elárulja-e a részleteket, vagy túl keveset mondjon el ahhoz, hogy azonosíthassák a férfit. – Egy mozgóárustól vettem – fogott bele. – Azt nem tudom, hogy hol; nem emlékszem. – Pedig emlékezett; pontosan fel tudta idézni a kereszteződés helyét. Ezért, bár furcsa módon nem szívesen tette, mindent elmondott. – Köszönjük, Chien elvtárs – a kéttagú osztag parancsnoka felmarkolta a megmaradt tubákot (alig hiányzott belőle), és elegáns, kikeményített egyenruhája egyik zsebébe dugta. – Az első adandó alkalommal kielemeztetjük – mondta a rendőr –, és haladéktalanul értesítjük, ha orvosi beavatkozásra lenne szüksége. A régi háborús hallucinogének némelyike végül a fogyasztó halálát eredményezi, amint arról bizonyosan olvasott. – Igen, olvastam róla – mondta Chien. Pontosan ez járt az ő fejében is. – Sok szerencsét, és köszönjük, hogy értesített minket – köszönt el tőle mindkét rendőr. Úgy tűnt, egyáltalán nem rázta meg őket az ügy, bármennyire gyorsan felfogták is a problémát; kétségtelenül nap mint nap találkoznak ilyesmivel. A laboratóriumi eredmény villámgyorsan megérkezett; ami a hatalmas állami bürokráciát figyelembe véve igencsak meglepte Chient. Videofonon hívták fel, még mielőtt a Vezér befejezte volna a beszédét. – Nem hallucinogén – közölte vele a Titren labortechnikusa. – Nem az? – mondta értetlenül Chien, akit egyáltalán nem nyugtatott meg a hír. – Épp ellenkezőleg. Phenothiazin, melyről bizonyára tudja, hogy megszünteti a hallucinációt. Grammonként meglehetősen sokat kevertek hozzá, ám ártalmatlan. Lemehet tőle a vérnyomása, vagy elálmosíthatja. Valószínűleg egy eldugott háborús gyógyszerraktárból lopták. A visszavonuló barbárok hagyhatták hátra. Nincs oka aggodalomra. Chien eltűnődött ezen, és végtelenül lassú mozdulattal helyezte vissza a videofon kagylóját. Aztán lakása ablakához ment, melyből szemgyönyörködtető kilátást nyílt Hanoi többi panelházára, és elgondolkodott. Megszólalt a csengő. Chien mintegy transzban sétált át a szőnyegpadlós szobán, hogy ajtót nyisson. Az ajtóban egy lány állt sárgásbarna esőkabátban, hihetetlenül hosszú, fényes, sötét haját fejkendő borította; félénk, halk hangon szólalt meg: – Öhm, Chien elvtárshoz van szerencsém? Tung Chienhez? A

minisztérium… Chien reflexszerűen beengedte a lányt, és bezárta mögötte az ajtót. – Lehallgatta a videofonomat – mondta neki; vaktában eresztette el a megjegyzést, de legbelül valami azt súgta neki, hogy ez történt. – El… elvitték a megmaradt tubákot? – Körbenézett. – Remélem nem; manapság olyan nehéz hozzájutni. – Tubákot könnyű szerezni – felelte Chien. – Phenothiazint viszont annál nehezebb. Arra gondolt? A lány felemelte a tekintetét, és hatalmas, holdfényhez szokott szemekkel bámulta őt. – Igen, Mr. Chien… – Pillanatig habozott; nyilván éppoly tétován tapogatózott, mint amilyen határozottan kérdezősködtek a rendőrök. – Mesélje el, mit látott; fontos számunkra, hogy biztosra menjünk. – Talán volt választásom? – kérdezte rafináltan Chien. – I-igen, többféle is. Éppen ez zavar meg minket; ez nem alakult a tervek szerint. Nem értjük; és semmilyen elméletbe nem vág bele. – Tekintete még inkább elsötétült, még inkább szomorúvá vált. – A vízi szörnyeteget látta? A nyálkás sokfogú földönkívülit? Árulja el, kérem; tudnunk kell! – Szabálytalanul, nehézkesen szedte a levegőt, a sárgásbarna esőkabát fel-le járt a keblén; Chien azon kapta magát, hogy a ritmikus mozgást figyeli. – Egy gépet láttam – közölte végül. – Valóban? – Lehorgasztotta a fejét, és élénken bólogatott. – Igen, értem; egy mechanikus szerkezetet, mely semmiben sem hasonlított egy emberhez. Nem csalóka látszat volt, vagy embert utánzó konstrukció. – Nem hasonlított emberhez – mondta Chien. Magában pedig hozzátette: És nem sikerült neki, vagy nem akart emberi hangokat kiadni. – Ugye felfogta, hogy nem képzelődött? – Hivatalosan közölték velem, hogy phenothiazint fogyasztottam. Csupán ennyit tudok. – A lehető legkevesebbet árulta el; nem kiadni akarta az információt, hanem hallani. Végighallgatni azt, amit a lány mondhat neki. – Nos, Mr. Chien… – A lány akadozó, mély lélegzetet vett. – Ha nem hallucináció volt, akkor micsoda? Milyen lehetőség marad? Valami „tudaton kívüli" élmény… lehetséges volna? Chien nem válaszolt; hátat fordított, kimérten felemelte a két egyetemi dolgozatot, és böngészni kezdte őket; a lányra ügyet sem vetett. Várta, mivel próbálkozik legközelebb. A lány Chien válla fölé hajolt, a tavaszi eső illata, bódító és

zaklatottsággal teli illat áradt belőle, csodás volt érezni, és látni és hallgatni őt, gondolta Chien. Beszéde annyira különbözött a szokásos harsogó szómoduloktól, ami a televízióból szólt… amit csecsemőkorom óta hallok nap nap után. – A stelazint fogyasztók közül egyesek – szólalt meg rekedtesen a lány –, mert stelazint kapott, Mr. Chien… egyfajta látomást látnak, mások egészen mást. Ám élesen elkülönülő kategóriák merültek fel; a változatok száma nem végtelen. Sokan ugyanazt látják, mint amit ön látott; ezt Zörgőnek neveztük el. Másoknak a vízi szörnyeteg jelenik meg; ennek Nyelő a neve. Aztán van még a Madár, a Mászó Cső, és… – Hirtelen elhallgatott. – De mások reakciói nem sokat mondhatnak önnek. Nekünk se áruljon el sokat! – Kicsit tanakodott, majd folytatta. – Most, hogy ez megtörtént önnel, Mr. Chien, szeretnénk, ha csatlakozna a szövetségünkhöz. A saját csoportjához, akik ugyanazt látják, mint ön. A Vörös Csoporthoz. Meg szeretnénk tudni, mi is ez valójában, és… – Vékony, viaszsima ujjaival gesztikulált. – Lehetetlen, hogy mindegyik megjelenési forma valós legyen. – Szívhez szólóan, gyermekien őszintén beszélt. Chien érezte, hogy már nem tart tőle annyira. – Ön mit lát? Személy szerint maga? – kérdezte. – Én a Sárga Csoporthoz tartozom. Egy… vihart látok. Süvöltő, alattomos forgószelet. Mely mindent gyökerestől kitép, és összezúzza a száz évre épített lakóházakat. – Halvány mosoly játszadozott az ajkán. – A Zúzó. Összesen tizenkét csoport létezik, Mr. Chien. Tizenkét, egymástól teljes mértékben elütő kísérleti eredmény, melyet ugyanaz a phenothiazin okoz, és ugyanannak a Vezérnek a televíziós beszédei váltanak ki. Vagyis ugyannak a dolognak a beszédei. – Hosszú (feltehetően mesterségesen meghosszabbított) szempilláival, és igéző, sőt bizalomgerjesztő tekintetével rámosolygott Chienre. Mintha azt gondolta volna, ő tud, vagy tehet majd valamit. – Polgárként le kellene tartóztatnom önt – mondta végül Chien. – Nincs rá törvényi felhatalmazása; erre nincs. Tanulmányoztuk a szovjet jogrendet, mielőtt… embereket kerestünk, hogy terjesszék a stelazint. Készleteink végesek; jól meg kell gondolnunk, kinek adunk belőle. Úgy véltük, ön jó választásnak bizonyulhat… ismert, háború után született, lelkes és feltörekvő karrierista. – A lány elvette a kezéből a dolgozatokat. – Pol-olvasásra kérték fel? – „Pol-olvasásra"? – Nem ismerte a kifejezést. – Áttanulmányoztatnak önnel egy beszédet, vagy egy írásművet, hogy kiderítsék, egybevág-e a párt pillanatnyi világképével. Önök a hierarchia

tetején ezt egyszerűen „olvasásnak" nevezik, ugye? – Megint elmosolyodott. – Ha egy fokkal feljebb kerül, Mr. Tso-pinnel egyetemben, megismeri majd a kifejezést. – Aztán hozzátette. – És persze Mr. Pethellel együtt. Ő már nagyon magasra jutott. Nincs világnézeti iskola San Fernandóban, Mr. Chien; ezek itt hamisított vizsgadolgozatok, melyek segítségével az ön politikai világnézetét deríthetik ki. És sikerült eldöntenie, melyik dolgozat ortodox, és melyik tartalmaz eretnek gondolatokat? – Hangja egy tündéréhez hasonlított, mintha kedélyes gonoszkodással csipkelődött volna vele. – Ha a rosszat választja, vége, búcsút mondhat bimbózó karrierjének. Ha a megfelelőt választja… – Ön tudja, melyik melyik? – érdeklődött Chien. – Persze. – A lány higgadtan bólintott. – Lehallgató szerkezetet helyeztünk el Mr. Tso-pin irodájában; figyelemmel kísértük a Mr. Pethellel folytatott beszélgetéseit… akit valójában nem Mr. Pethelnek, hanem Judd Craine-nek hívnak, és a Felsőbb Titren Főfelügyelője. Bizonyára hallott már róla; ő volt Vorlawsky bíró vezető asszisztense a háborús bűnösök 98as zürichi perében. – Igen… értem – felelte nagy nehézségek árán Chien. Ez sok mindent megmagyarázott. – Engem Tanya Leenek hívnak – közölte a lány. Chien nem válaszolt; csak bólintott. Elméjét szinte lebénította, amit hallott. – Alakilag alacsony beosztású ügyintézőként dolgozom – mondta Miss Lee – az ön Minisztériumában. De eddig még sosem futottunk össze, ha nem csal az emlékezetem. Ha tehetjük, igyekszünk jó beosztásokba kerülni. Olyan magasra jutni, amennyire csak lehetséges. A főnököm… – Ezt elmondhatja nekem? – A televíziókészülék felé bökött, mely még mindig be volt kapcsolva. – Ők nem hallják? – Zajt kevertünk az épület videó és audió kimeneti jelébe egyaránt; minimum egy órába telik, míg felfedezik az árnyékolás helyét. Így maradt még… – a karcsú csuklóját ölelő parányi karórára pillantott – nagyjából negyedóránk. A biztonsági határon belül. – Árulja el – mondta Chien –, melyik az ortodox dolgozat? – Ez érdekli? Komolyan? – Mi kellene, hogy érdekeljen? – kérdezte. – Nem érti, Mr. Chien? Megtudott valamit. A Vezér nem a Vezér; hanem valami más, de nem tudjuk, micsoda. Még nem. Bocsássa meg a tolakodásomat, Mr. Chien, de elemeztette már az ivóvizét? Tudom, hogy paranoiás gondolatnak tűnik, de megtette már?

– Nem – felelte. – Természetesen még sosem. – Sejtette, mi következik. – A vizsgálataink kiderítették, hogy oldott hallucinogén anyagokkal van tele – magyarázta élénken Miss Lee. – Volt, van, és lesz. Nem a háború alatt használtakkal; nem olyannal, ami megzavarja az elmeállapotunkat, hanem egy anyarozs jellegű származékkal, amit Datrox 3-nak hívnak. Miután felkel, ezt issza itt az épületben; utána ezt issza az éttermekben és a lakásokban, ahova ellátogat. Ezt issza a minisztériumban; egyetlen közös, központi forrásból jut el mindenkihez. – Hangja zordnak és dühödtnek tűnt. – Megoldottuk a problémát; amint ezt felfedeztük, azonnal tudtuk, hogy bármely jó minőségű phenothiazin semlegesíti a hatást. Azt viszont természetesen nem tudhattuk, hogy ennyi különböző formában éljük meg a valóságot; ez logikus úton nem megmagyarázható. A hallucinációnak kellene különböznie az egyes személyek esetében, és a valóságélménynek kellene mindenütt azonosnak lennie; de épp fordított a helyzet. Még csak egy alkalmi elméletet sem voltunk képesek felállítani, mely magyarázatot adhatna erre, pedig esküszöm, hogy igyekeztünk. Tizenkét, egymást kölcsönösen kizáró hallucinációt könnyedén megértenénk. De egyféle hallucináció és tizenkét valóság felfoghatatlan. – Ekkor elhallgatott, és homlokát ráncolva áttanulmányozta a két vizsgadolgozatot. – Az, amelyikben az arab vers szerepel: ortodox – állapította meg. – Ha ezt mondja nekik, elnyeri a bizalmukat, és magasabb beosztásba helyezik. Egy fokkal feljebb kerül a párthierarchiában. – Mosolyogva (gyönyörű, tökéletes fogai kivillantak ajkai közül) bevégezte a mondandóját. – Gondoljon bele, mit kapott cserébe a reggeli kis összegű befektetésért. Egy időre biztosított az előmenetele. És a mi jóvoltunkból. – Nem hiszek magának – mondta Chien. Ösztönösen, mint mindig, óvatos maradt; óvatossága a Keleti KP Hanoi Ágazatának élharcosai között töltött életnek volt köszönhető. Végtelen számú módozatát ismerték annak, hogyan kell kitúrni a versenyből riválisaikat… némelyiket maga alkalmazta; némelyiket ellene, vagy kollégái ellen alkalmazták. Talán ez is egy új keletű módszer, amit még nem ismert. Bármi elképzelhető. – Ma este – mondta Miss Lee – a Vezér személyesen önhöz szólt. Ezt nem tartotta furcsának? Annyi ember közül éppen önhöz? Egy harmadrangú minisztérium jelentéktelen hivatalnokát… – Elismerem – mondta. – Valóban furcsának tűnt; igen. – Elfogadott megoldás. Őnagyméltósága ifjakból, háború után született férfiakból igyekszik elit kádereket képezni, hogy életet vigyen a vén maradiak és pártbérencek betokosodott, haldokló hierarchiájába. Őnagyméltósága ugyanazon okból választotta ki önt, amiért mi is

kiválasztottuk; ha a megfelelő módon építgeti a karrierjét, akár a csúcsra is eljuthat. Legalábbis egy időre… amint azt tudjuk. Így megy ez. Tehát lényegében mindenki hisz bennem, gondolta. Önmagamat kivéve; különösen most, a hallucinációt megszüntető tubák kipróbálása után. Több év alatt kialakult önbizalmát döntötte romba; és kétségtelenül jogosan. Viszont kezdte visszanyerni a lelki egyensúlyát; érezte, hogy visszaszivárog belé, előbb cseppekben, aztán tódulva. Odament a videofonhoz, felemelte a kagylót, és aznap már másodszor tárcsázni kezdte a hanoi Titren számát. – Ha felad – jegyezte meg Miss Lee –, azzal élete második legnagyobb tévedését követi el. Majd azt mondom nekik, azért hívott fel magához, hogy megvesztegessen; úgy vélte, a minisztériumban betöltött helyzetemből kifolyólag tudom, melyik vizsgadolgozatot kell kiválasztania. – És mi lenne a legnagyobb tévedésem? – érdeklődött Chien. – Hogy nem vett be több phenothiazint – közölte vele nyugodtan Miss Lee. Tung Chien letette a kagylót és elgondolkodott: Nem értem, mi történik velem. Ketten is próbálnak hatni rám; az egyik oldalon a Párt és Őnagyméltósága, a másikon a lány, és a feltételezett csoportja. Az egyik azt szeretné, ha minél magasabbra kerülnék a párthierarchiában; a másik pedig… Hogy is mondta Tanya Lee? A szavak mögött, a Párt, a Vezér és a Népi Demokratikus Egységfront erkölcsi rendje iránti szinte unalomig csépelt megvetés felszíne mögött… mit akart tőle ez a lány? – Pártellenesnek tartja magát? – kérdezte kíváncsian. – Nem. – De hát… – Széles kézmozdulattal jelezte értetlenségét. – Nincs más lehetőség… Vagy a Párt mellett, vagy a Párt ellen harcol, következésképp Pártszimpatizáns. – Zavartan a lányra nézett; a lány higgadtan nézett vissza rá. – Van egy szervezetük – folytatta Chien –, és időnként összejönnek. Mit akarnak megszüntetni? A kormány hatalmát? Olyanok, mint azok a hazaáruló amerikai diákok, akik a vietnami háború idején megállították a csapatszállító szerelvényeket, tüntettek… – Nem így történt – mondta elcsigázva Miss Lee. – De felejtse el; ez most nem érdekes. Mindössze annyit szeretnénk megtudni: ki vagy micsoda a vezetőnk? Elég mélyen kell behatolnunk, hogy olyasvalakit, egy feltörekvő pártteoretikust állítsunk magunk mellé, akiről elképzelhető, hogy személyesen találkozzon a Vezérrel… érti már? – Hangja idegessé vált; az órájára pillantott, nyilvánvalóan szeretett volna mihamarabb

eltűnni innen: a negyedóra kis híján lejárt. – Amint azt tudja, nagyon kevesen láthatják ténylegesen a Vezért. Úgy értem, a saját szemükkel. – Visszavonultan él – mondta Chien. – Élemedett kora miatt. – Abban reménykedünk – magyarázta Miss Lee –, hogy ha átmegy a hamis vizsgán, amit kitaláltak magának… és ez a segítségemmel már lényegében megtörtént… meghívást kap majd az egyik kanmurira, melyeket a Vezér szervez időről időre, ám a napilapok mélyen hallgatnak róluk. Még most sem érti? – Kétségbeesésében már-már sipítozott. – Akkor megtudnánk; ha a phenothiazin hatása alatt találkozni tudna vele, szemtől szembe látná őt, teljes valójában… – És véget vessek köztisztviselői karrieremnek – gondolkodott fennhangon Chien. – Ha nem az életemnek? – Valamivel tartozik nekünk – csattant fel Tanya Lee, és teljesen elfehéredett az arca. – Ha nem árultam volna el, melyik vizsgadolgozatot kell választania, a rosszat választja, és buzgó köztisztviselői karrierjének amúgy is befellegzik; megbukott volna… ráadásul egy olyan vizsgán, amiről nem is tudja, hogy már folyik! – Ötvenszázalékos eséllyel indultam volna – felelte szelíden Chien. – Dehogy – Miss Lee hevesen rázta a fejét. – Az eretnek dolgozatot telepakolták pártzsargonnal; szándékosan úgy szerkesztették meg a két szöveget, hogy átejtsék. Azt akarták, hogy megbukjon! Még egyszer átnézte a két dolgozatot. Vajon igaza volt? Lehetséges. Valószínű. Hihetőnek hangzott, ha abból indult ki, milyennek ismerte a pártfunkcionáriusokat, és ezen belül is felettesét, Tso-pint. Levertnek érezte magát. Legyőzöttnek. Kis idő elteltével azt mondta a lánynak: – Amit ki akar csikarni belőlem, az egy quid pro quo 1. Ön tett értem valamit… megadta, vagy legalábbis azt állítja, hogy megadta a helyes választ a párt vizsgakérdésére. De ön ezzel el is végezte a dolgát. Mi tarthat vissza attól, hogy fejjel lefelé kidobjam az ablakon? Semmit sem kell tennem. – Hallotta saját kifejezéstelen hangját, mely a felsőbb pártkörökre annyira jellemző érzelmi elsivárosodásról árulkodott. – Még több vizsga vár önre – mondta Miss Lee –, ahogy egyre feljebb kapaszkodik. És azokhoz is megszerezzük önnek a válaszokat. – Nyugodt volt, nem esett zavarba; nyilvánvalóan számított erre a reakcióra. – Mennyi időt kapok arra, hogy átgondoljam? – kérdezte Chien. – Most elmegyek. Nem sürget az idő; az elkövetkező hetekben, vagy akár hónapokban még nem fogja meghívni a Vezér a Jangce-parti villájába. 1 Valamit

valamiért cserébe

– Az ajtóhoz ment, kinyitotta, és ott egy pillanatra megállt. – Mivel nem nyíltan vizsgáztatják, tartani fogjuk önnel a kapcsolatot, és ellátjuk a megfelelő válaszokkal… így alkalomadtán látjuk még egymást, de más is felkeresheti helyettem. Valószínűleg nem velem fog találkozni; az a nyomorék mozgóárus fogja eladni önnek a helyes válaszokat, akit a Minisztérium épülete előtt szokott látni. – Búcsúzóul még egyszer elmosolyodott. – De előbb vagy utóbb, kétségkívül váratlanul, fog kapni egy díszes, fölöttébb hivatalos hangú meghívót a villába, és mikor elmegy oda, kap egy jó adag stelazint… valószínűleg rohamosan fogyó készletünk utolsó adagját. Jó éjt! – Becsukta maga mögött az ajtót, és eltűnt. Úristen, gondolta. Megzsarolhatnak. Azért, amit tettem. És még arra sem vette a fáradságot, hogy ezt megemlítse; ahhoz képest, amibe ők fogtak bele, említésre sem érdemes a szerepem. Na de mivel zsarolhatnának? Már értesítette a rendőrséget, hogy drogot adtak el neki, amiről kiderült, hogy phenothiazin. Akkor tudnak róla, ébredt rá az igazságra. Követni fognak; éberen figyelnek. Formailag egyetlen törvényt sem szegtem meg, de… azért a nyomomban maradnak. Viszont egyébként is állandóan figyelnek mindenkit. Erre a gondolatra valamelyest lehiggadt. Az évek során szinte teljesen hozzászokott, ahogy mindenki más is. Önnön valójában fogom látni a Nép Eszményi Jótevőjét, gondolta magában. És feltételezhetően ez eddig még senkinek sem adatott meg. Vajon milyen lesz? A nem hallucinált formák közül vajon melyiknek az alakját ölti fel? Ráadásul semmit nem tudok ezekről a formákról… az is elképzelhető, hogy teljesen ledönt a lábamról az, amit látok. Hogyan fogom átvészelni az estét, hogyan fogom megőrizni a hidegvéremet, ha ahhoz hasonlít majd, amit a televízióban láttam? Ha a Zúzó, a Zörgő, a Madár, vagy a Mászó Cső jelenik meg… vagy valami ezeknél is rosszabb? Eltűnődött, milyen lehet a többi arculat, aztán nem spekulált tovább; hasztalan volt úgyis. Ezenkívül rendkívül idegtépő is.

♦ ♦ ♦ Másnap reggel Mr. Tso-pin és Mr. Darius Pethel várták az irodájában, mindketten kimért, ám ugyanakkor feszült érdeklődést sejtető pózban. Chien szó nélkül átnyújtotta nekik az egyik „vizsgadolgozatot ". Az ortodox szöveget, a rövid mégis szívszorító arab verssel. – Ezt egy lelkes párttag, vagy párttagságra aspiráló személy készítette –

közölte szűkszavúan Chien. – A másik… – lecsapta a kezében maradt papírköteget. – Reakciós szemét. – Dühöt érzett. – A felületes olvasónak szánt megjegyzések ellenére… – Rendben van, Mr. Chien – mondta bólogatva Pethel. – Nincs szükség minden egyes szálat kifejteni; az ítélete helyes. Hallotta a Vezér beszédét, melyben személy szerint említette önt? – Természetesen hallottam – felelte Chien. – Ebből kétségtelenül levonhatta a következtetést – mondta Pethel –, hogy a ránk bízott feladat sikeres végrehajtásán rengeteg múlik. A vezérünk szemmel tartja magát; az világos. Valójában már beszélt is velem önnel kapcsolatban. – Kinyitotta duzzadó aktatáskáját, és keresgélni kezdett. – Eltűnt az az istenverte papír. Mindenesetre… – Tso-pinre pillantott, és alig észrevehetően bólintott felé. – Őnagyméltósága arra kéri önt, jelenjen meg Őnagyméltósága Jangce-parti villájában jövő csütörtökön vacsorára. Mrs. Fletcher különösen örült… – Mrs. Fletcher? – vágott közbe Chien. – Ki az a Mrs. Fletcher? Tso-pin rövid szünetet tartott, majd szárazon azt felelte: – Az Eszményi Jótevő felesége. Őnagyméltóságát, bár erről eddig még nem hallhatott, Thomas Fletchernek hívják. – Kaukázusi – magyarázta Pethel. – Eredetileg az Új-Zélandi Kommunista Párt tagja volt; részt vállalt az ottani nehézkes hatalomátvételben. Ez szigorúan véve nem titkos információ, másrészről viszont nem terjedt el szélesebb körben. – Óraláncával játszadozva kivárt. – Talán legjobb lenne, ha ezt elfelejtené. Persze, amint találkoznak, személyesen megismerkedik vele, azonnal észre fogja venni ezt, észreveszi, hogy kaukázusi. Ahogy én is. És ahogy még sokan közülünk. – Az etnikai hovatartozásnak – hangsúlyozta Tso-pin – semmi köze nincs a Vezérhez vagy a Párthoz való hűséghez. Amire legjobb példaként a jelen lévő Mr. Pethelt hozhatnám fel. Ám Őnagyméltósága akkor csúsztatott, gondolta Chien. A televízióban nem tűnt nyugatinak. – A televízióban… – fogott bele. – A képet különféle ügyes módosításoknak vetik alá – szakította félbe Tso-pin. – Ideológiai okokból. A legtöbb magasabb beosztású személy tisztában van ezzel. – Kritikus szemmel méregette Chient. Szóval mindenki ugyanazt állítja, gondolta Chien. Amit esténként látunk, az nem valóságos. A kérdés csupán az, mennyire nem valóságos? Részben? Vagy… egészében? – Felkészülök rá – mondta katonásan. Aztán az jutott eszébe, hogy: melléfogtak. Nem számítottak rá (az emberek, akiket Tanya Lee képviselt),

hogy ilyen hamar bebocsátást nyerek. Hol van az antihallucinogén? El tudják juttatni hozzám, vagy sem? Ilyen rövid határidővel valószínűleg nem. Furcsamód megkönnyebbülést érzett. Úgy jelenik meg Őnagyméltósága színe előtt, hogy emberi lénynek láthatja, ugyanolyannak, ahogy másokkal egyetemben, a tévé képernyőjén látta. Végtelenül ösztönző és vidám összejövetel lesz, Ázsia legbefolyásosabb párttagjainak részvételével. Szerintem fölösleges a phenothiazin, gondolta magában. És még jobban megnyugodott. – Végre megtaláltam – mondta váratlanul Pethel, és előhúzott egy fehér borítékot a táskájából. – A belépőkártyája. Csütörtök délelőtt Sino-rakétát küldenek önért, hogy elvigyék a Vezér villájába; útközben egy protokolltiszt tájékoztatja önt a viselkedési szabályokról. Frakkot és fehér csokornyakkendőt vegyen fel, de mindenképpen szívélyes légkörre számíthat. Minden alkalommal rengeteg pohárköszöntő hangzik el. – Majd hozzátette: – Jómagam két ilyen kanmurin vettem részt. Mr. Tso-pin viszont… – lassan mosolyra húzta a száját – még nem részesült ebben a megtiszteltetésben. De ahogy mondani szokás, ha nagyon akarjuk, előbbutóbb bármi megtörténhet. Ben Franklin fogalmazott így. – Mr. Chien esetében szerintem talán túl korán történt meg. – Belenyugvón megvonta a vállát. – Ám az én véleményemet soha senki nem kérte ki. – Még egy dolog – mondta Pethel Chiennek. – Lehetséges, hogy mikor személyesen találkozik Őnagyméltóságával, bizonyos tekintetben csalódni fog. Vigyázzon, hogyha így érezne, ez ne tükröződjék az arckifejezésén! Mindig úgy tekintettünk rá, arra tanítottak minket, hogy Őnagyméltósága több, mint egy közönséges halandó. Ám asztaltársaságban olyan, mint egy… – a kezével gesztikulált – elszabadult csikó. Bizonyos tekintetben ránk hasonlít. Előfordulhat például, hogy alkalmazza vagy eltűri a visszafogott orális agressziót; valószínűleg elereszt néhány sikamlós viccet, vagy túl sokat iszik… Az igazat megvallva megjósolhatatlan, hogyan végződnek az ilyen összejövetelek, ám általában másnap reggelig eltartanak. Épp ezért ajánlatos elfogadni az amfetamin adagot, amivel a protokolltiszt megkínálja majd. – Igen? – mondta Chien. Ez újdonság volt számára, mégpedig meglepő újdonság. – Hogy végig bírja. És hogy ellensúlyozza a szeszek hatását. Őnagyméltósága elképesztő állóképességgel rendelkezik; gyakran még olyankor is talpon van és tombol, mikor már mindenki más kidőlt.

– Figyelemre méltó férfiú – kotyogott bele Tso-pin. – Úgy vélem, a… hóbortjai csak arra valók, hogy megmutassa, milyen remek fickó. Kívül és belül klasszikus polihisztor; mint amilyen például Lorenzo de' Medici volt. – Valóban ez jut az ember eszébe róla – mondta Pethel; közben olyan intenzitással fürkészte Chien tekintetét, hogy kissé ismét úrrá lett rajta az előző napi borzongás. Egyik kelepcéből a másikba terelnek? Chien eltűnődött. Az a lány… valójában a Titren ügynöke lehetett, aki hitszegő, pártellenes jegyeket igyekezett kiszimatolni rajtam. Azt hiszem, teszek róla, hogy az amputált lábú mozgóárus ne kapjon el, mikor elhagyom az épületet; teljesen más útvonalon fogok hazamenni. Sikerrel járt. Aznap elkerülte a mozgóárust, és másnap is, és utána is, egészen csütörtökig. Csütörtök reggel a mozgóárus előrobogott egy parkoló teherautó mögül, és megszólította. – A gyógykészítmény, amit eladtam – kérdezte Chientől – használt? Tudom, hogy igen; a recept a Szung-dinasztia korából származik… látom, hogy használt. Igazam van? – Eresszen! – mondta Chien. – Lenne olyan kedves, és válaszolna? – Nem ezt a hangnemet várta; a mitugrász mozgóárus megszokott siránkozása helyett tisztán és érthetően csengtek Chien fülében a szavak… ahogy annak idején az imperialista bábcsapatok fogalmazták volna. – Tudom, mit adott el nekem – mondta Chien. – És nem kérek többet belőle. Ha meggondolnám magam, hozzájuthatok a gyógyszertárban is. Köszönöm. – Továbbindult, de a kordé és annak lábatlan utasa a sarkában maradt. – Beszéltem Miss Leevel – mondta a mozgóárus alig hallhatóan. – Hmm – válaszolta Chien, és ösztönösen meggyorsította a lépteit; észrevett egy légpárnás taxit, és leintette. – Ma estére hivatalos a Jangce-parti villába a kanbulira – mondta a mozgóárus, aki a megerőltetéstől zihálva kapkodta a levegőt. – Vegye meg a szert… ne várjon vele! – Esdekelve Chien felé nyújtott egy lapos csomagot. – Kérem, Chien párttag; a saját érdekében, mindannyiunk érdekében tegye meg! Hogy tudhassuk, mivel állunk szemben. Az Istenért, lehet hogy nem is földi lény; leginkább ettől tartunk. Hát nem érti meg, Chien? Mit számít a maga istenverte karrierje ehhez képest? Ha nem tudjuk kideríteni… A taxi nagyot koppanva megállt a járda szélén; hátrasiklott az ajtaja, Chien pedig beszállt.

A csomag elzúgott a füle mellett, a taxi ajtópárkányán landolt, majd lecsúszott a korábbi esőzéstől nedves padlóra. – Tessék – mondta a mozgóárus. – És egy centjébe sem kerül; ma ingyen adom. Csak fogadja el, és vegye be a kanmuri előtt. És ne használjon amfetamint; az thalamust serkentő szer, mely nem szedhető egyidejűleg adrenalinszint-csökkentővel, mint amilyen például a phenothiazin… A taxi ajtaja becsukódott. Chien kényelembe helyezte magát. – Hová lesz az út, elvtárs? – érdeklődött a robotsofőr. Chien lakása azonosítószámát adta meg. – Annak a félkegyelmű mozgóárusnak sikerült bemocskolnia makulátlan bensőmet a szánalmas árujával – közölte Chiennel a taxi. – Felhívnám rá a figyelmét, hogy a lába előtt hever. Chien meglátta a csomagot… hagyományos borítéknak látszott. Úgy tűnik, így lehet droghoz jutni; egyszer csak a kezedbe akad. Egy darabig ült, és nem vette fel a csomagot. Az előző alkalomhoz hasonlóan most is írásos körítést mellékeltek a gyógykészítményhez, ezúttal azonban kézzel írtak rá. Női írás… Miss Lee üzent neki:

♦ ♦ ♦ Meglepett minket a gyorsaság. Ám hála az égnek, készen álltunk. Merre járt kedden és szerdán? Mindenesetre itt van, amit ígértünk, és sok szerencsét. A hét folyamán megkeresem; engem ne próbáljon megtalálni.

♦ ♦ ♦ Meggyújtotta a borítékot, és megvárta, míg a taxi hamutartójában porrá ég. De megtartotta a sötét szemcséket. Egész végig, gondolta. Hallucinogént eresztettek a vízvezetékbe. Éveken át. Évtizedeken át. És nem valami háború alatt, hanem békeidőben. És nem az ellenség táborában, hanem itt, nálunk. A szemét disznók, gondolta magában. Talán be kéne vennem; talán ki kéne derítenem, ki vagy mi ő, és tudatnom kéne Tanya csoportjával, mire jutottam. Megteszem, határozta el magát. Egyébként is… furdalta a kíváncsiság. Tudta, hogy a kíváncsiság nem megfelelő indok. Pártkörökben ez gyakorta a karrier végpontját jelentette.

Pillanatnyilag épp emiatt szorongott. Azon tanakodott, vajon a szorongás egész éjjel meghatározza a hangulatát, és hogy mikor elérkezik a pillanat, valóban felszippantja-e a tubákot. Idővel kiderül. Ez is, és minden más is. Nyíló virágok vagyunk egy réten, gondolta, ahol ő virágot szed. Épp, mint abban az arab költeményben. Megpróbálta felidézni a vers többi sorát, de nem sikerült. Valószínűleg nem is számított. A villa protokolltisztjét Kimo Okubarának hívták, Japánban született, magas és tagbaszakadt termete miatt kézenfekvőnek tűnt, hogy hajdanán birkózó lehetett; ellenségesen méregette Chient még az után is, hogy bemutatta réznyomatos meghívóját, és kétséget kizáróan igazolta magát. – Meglep, hogy veszi fáradságot – dörmögte Okubara. – Mér nem marad otthon, és nézi televízión? Senkinek hiányzott. Jól megvoltunk eddig maga nélkül. – Tévén már láttam – felelte szűkszavúan Chien. Ráadásul a kanmurikat egyébként sem közvetítette a televízió; ahhoz túlságosan erkölcstelenek voltak. Okubara csapata még egyszer ellenőrizte, van-e nála fegyver, esetleg végbélen feldugott tokban, aztán visszaadták a ruháit. A phenothiazinra ellenben nem akadtak rá. Ugyanis addigra felszippantotta. Tudta, hogy a szer hatása hozzávetőlegesen pár óráig tart; ennek bőven elégnek kell lennie. Ezen kívül, amint Tanya megjegyezte, hatalmas adagot kapott; lassúnak, nehézfejűnek és kábának érezte magát, a nyelve pedig olyan nehezen mozgott, mintha Parkinson-kórban szenvedett volna… ezzel a kellemetlen mellékhatással nem számolt előre. Egy deréktól fölfelé meztelen lány sétált el mellette, hosszú, rézvörös haja a vállán és a hátán hullámzott. Érdekes. A másik oldalon egy derékig fölfelé meztelen lány jelent meg. Ez is érdekes. Mindkettő tekintete unottnak és kifejezéstelennek tűnt, és a legteljesebb nyugalommal járkáltak a férfiak között. – Maga is így megy be – tájékoztatta Chient Okubara. – Úgy tudtam, kötelező a frakk és a fehér csokornyakkendő. – Vicc – mondta Okubara. – Megtréfáltam. Csak a lányok hordanak ruhátlan; maga is levethet, hogy élvezzen, hacsak nem homokos. Hát, attól tartok, jobb, ha elfogadom a helyzetet. A többi vendég között bolyongott (hozzá hasonlóan ők is frakkot és fehér csokornyakkendőt viseltek, a nők pedig földig érő estélyit), és a stelazin nyugtató hatása ellenére kényelmetlenül érezte magát. Mit keresek itt? – kérdezte magától. A helyzet visszássága nem kerülte el a figyelmét. Azért jött el, hogy

egyengesse az előmenetelét a pártapparátuson belül, hogy elnyerje Őnagyméltósága bizalmas és személyes beleegyezését… ezenkívül pedig azért jött el, hogy megfejtse Őnagyméltósága szemfényvesztésének titkát; nem tudta, miféle szemfényvesztésre számíthat, ám a tény ettől még tény maradt: Őnagyméltósága félrevezette a Pártot, a Föld békeszerető, demokratikus népeit. Faramuci helyzet, gondolta. És elvegyült a tömegben. Egy apró, fényesen világító mellű lány ment oda hozzá, hogy tüzet kérjen; Chien szórakozottan elővette az öngyújtóját. – Mitől világít a melled? – kérdezte a lánytól. – Radioaktív injekciót döftek beléjük? A lány vállat vont, és szó nélkül faképnél hagyta. Kétségtelenül nem a megfelelő módon reagált. Lehet, hogy a háború okozta mutáció, mélázott. – Italt, uram? – Egy szolgáló sikkesen elé tartott egy tálcát; Chien elvett róla egy martinit; a Népi Kína felsőbb pártvezetése körében ez dívott éppen; majd lassú kortyokban inni kezdte a száraz italt. Jóféle angol ginból készült, gondolta. Vagy az is lehet, hogy az eredeti holland párlatból; borókapálinkából, vagy miből. Nem rossz. Odébb sétált, és kissé felengedett; tulajdonképpen kellemesnek találta a légkört. Mindenki magabiztosnak mutatkozott; sikereket értek el az életben, és most kikapcsolódhatnak egy kicsit. Nyilvánvalóan tévhit volt, hogy Őnagyméltósága közelében görcsbe szorul az ember gyomra: legalábbis a jelek nem erre utaltak, és ő sem idegeskedett. Egy zömök, idősödő, kopasz férfi állította meg Chient azzal az egyszerű módszerrel, hogy a mellének nyomta a poharát. – Az a blazírt csirke, aki tüzet kért tőled – mondta kuncogva az idősödő alak –, a bige a karácsonyfaizzó csöcsökkel: az fiú volt, női ruhában. – Elvigyorodott. – Errefelé óvatosnak kell ám lenned. – Na és hol találok – érdeklődött Chien –, mármint ha egyáltalán találok, valódi nőket, nagyestélyiben. – Rohadt közel – felelte az idősödő alak, és egy csapat hiperaktív vendég társaságában távozott, és egyedül hagyta Chient a martinijával. A közelben álló, jó megjelenésű, magas és elegáns nő váratlanul megfogta Chien karját; érezni lehetett a feszültséget az ujjain. – Itt jön Őnagyméltósága. Most látom először életemben; kicsit ideges vagyok. Jól áll a frizurám? – Remekül – válaszolta reflexszerűen Chien, majd követte a nő tekintetét, hogy végre pillantást vethessen az Eszményi Jótevőre. A termen áthaladó alak nem ember volt. És nem mechanikus szerkezet, állapította meg Chien; nem ezt látta a

televízióban. Az kétségkívül a szónoklatokhoz használt segédeszköz lehetett, mint ahogy egyszer Mussolini is egy műkart vett igénybe ahhoz, hogy üdvözölje az előtte elhaladók végeláthatatlan sorait. Istenem, gondolta, és kezdte rosszul érezni magát. Vajon ezt hívta Tanya „vízi szörnyetegnek"? Alaktalan volt. Se álvégtag, se hús, se fém. Bizonyos értelemben ott se volt; mikor sikerült egyenesen ránéznie, az alak eltűnt a szeme elől; keresztüllátott rajta, látta a mögötte álló embereket… őt viszont nem. De ha félrefordította a fejét, a szeme sarkából ki tudta venni a körvonalait. Rettenetes volt; tudatával letarolta őt. Ahogy sorra elhaladt az emberek mellett, mindegyikből kiszívta az életerőt; felfalta az összesereglett vendégeket, odébbállt, és újra evett, még többel csillapította végtelen étvágyát. És gyűlölt; Chien érezte a gyűlöletét. Utálta az összes jelenlévőt; valójában Chien átérezte az utálatát. Hirtelen mindenki kifacsart meztelen csigának tűnt a teremben, a lény pedig az elhullott tetemekből lakmározott komótosan, de közben egyre közeledett Chien felé… vagy csupán képzelte ezt? Ha ez hallucináció, gondolta Chien, akkor minden eddiginél rettenetesebb; ha pedig nem az, akkor a valóság kegyetlen; egy ördögi lény öl és pusztít körülötte. Látta mögötte a széttaposott, szétzúzott férfi- és női testek maradványait; látta, ahogy igyekeznek összeszedni magukat, működésbe hozni megcsonkított testüket; hallotta, ahogy próbálnak megszólalni. Tudom, ki vagy, gondolta magában Tung Chien. Te, a világméretű pártrendszer legfőbb vezetője. Te, aki elpusztítasz minden élőt, akit csak megérintesz; értem már azt az arab verset, az élet bimbainak keresését, hogy bekebelezd őket… látom, ahogy magad alá gyűröd a mezőt, ami a te esetedben a Föld; a hegyek és völgyek nélküli síkság. Bárhova eljutsz, bárhol felbukkanhatsz, bármit felzabálsz; megkonstruálod az életet, aztán élvezettel belakmározod. Az Isten vagy, gondolta. – Mr. Chien – szólította meg a hang, de a fejéből szólalt meg, és nem a száj nélküli lélekből jött, mely közvetlenül előtte öltött alakot. – Örülök, hogy újra találkozhatunk. Semmit nem tud. Menjen el innen. Ön nem érdekel engem. Miért törődnék a szennyel? A szenny elborít, ki kell ürítenem magamból, és ezt is teszem. Darabokra törhetném; ahogy akár magamat is. Alattam éles kövek; éles kövekkel szórom tele a szennyet. Felforrósítom a rejtekhelyeket, a mélységeket; a tenger olyan nekem, mint egy kenőcs. Testem lemezei mindennel kapcsolatban állnak. Ön én vagyok. Én pedig ön. Nem számít, melyik, mint ahogy az sem számít,

hogy a fénylő mellű lény fiú vagy lány; bármelyiket élvezheti. – Elnevette magát. Chien nem tudta elhinni, hogy hozzá beszél; nem tudta elképzelni, túlságosan rettenetesnek hatott, hogy kiválasztotta őt. – Mindenkit kiválasztottam – mondta a lény. – Senki nem túl kicsi, mindenki elbukik és meghal, én pedig végignézem. Nem kell semmit tennem, csak figyelnem; mindez automatikus; így rendeltetett. – Aztán elhallgatott; szétoszlatta magát. Ám Chien még mindig látta; érezte szerteágazó jelenlétét. Tükrös gömb volt, mely a mennyezetről lógott lefelé, ötvenezer, millió… milliárd szemével figyelt: minden egyes élőlényre jutott egy szem, mely figyelte, hogy elbukjon, aztán rátaposott a megtört élőlényre. Emiatt teremtette a dolgokat, Chien pedig tudta; megértette. Amiről az arab versben azt gondolta, hogy a halált ábrázolja, valójában Istent jelenítette meg; vagy inkább Isten maga volt a halál, egyetlen erő, egyetlen vadász, egyetlen kannibál létező, és újra meg újra elvétette a célt, de mivel az egész örökkévalóság a rendelkezésére állt, megengedhette magának, hogy vétsen. Mindkét vers erről szólt; Drydené is. A szétmorzsolódás; ez a mi világunk, és te tetted ezt. Megrontottad, hogy ez süljön ki belőle; megmételyeztél minket. De legalább megőriztem a méltóságomat, gondolta Chien. Méltóságteljes mozdulattal lerakta a poharát, megfordult, és kisétált a teremből. Kiment az ajtón. Végiglépdelt egy hosszú, szőnyeggel borított előszobán. Egy lila libériás lakáj kitárta előtte az ajtót; magára maradt az éjszaka sötétjében, egy verandán. Ám mégsem egyedül. A lény követte őt. Vagy már akkor ott volt, mielőtt Chien odaért; igen, már várta őt. Még nem végzett teljesen vele. – Idenézz! – mondta Chien, és a korláthoz szaladt; hat emelet magasról tekintett lefelé, és alatta a folyó tündökölt és a halál, nem az, amit az arab vers leírt. Mikor Chien felugrott a korlátra, a lény Chien vállára tette egyik nyúlványát. – Miért? – kérdezte Chien. Ám mégis megtorpant. Töprengett. Egyáltalán nem értette. – Miattam ne ugorj le – mondta a lény. Chien nem láthatta, mert mögötte állt. Viszont a vállára nehezedő dolog… egyre inkább kezdett emberi kézre hasonlítani. Aztán a lény elnevette magát. – Mi olyan vicces? – horkant fel Chien, ahogy imbolyogva

egyensúlyozott a korláton, és csak a lény álkeze tartotta vissza őt. – Elvégzed helyettem a feladatom – mondta a lény. – Nem akarsz várni: tán nincs időd? Majd kiválasztalak a többiek közül; nem szükséges meggyorsítanod a folyamatot. – És ha ezt teszem? – kérdezte Chien. – Irántad érzett undorból? A lény felnevetett. És nem válaszolt. – Még csak nem is felelsz – mondta Chien. – Én létesítettem mindent. Én létesítettem az ellenpártot és a pártot, amely valójában nem is párt, és azokat is, akik hívéül szegődtek, és azokat is, akik ellene harcolnak, akiket ti jenki imperialistáknak hívtok, a reakciós táborok lakóit, és így tovább a végtelenségig. Mindezt én létesítettem. Akárha fűszálak lennének. – És azért vagy itt, hogy mindebben élvezetet lelj. – Mindössze azt akarom – mondta a lény –, hogy önnön mivoltomban láss, ahogy most látsz, és megbízz bennem. – Micsoda? – kérdezte reszketve Chien. – Miben bízzak? – Hiszel bennem? – kérdezte a lény. – Igen – felelte Chien. – Ugyanis látlak. – Akkor menj vissza a Minisztériumba! Meséld el Tanya Leenek, hogy egy agyonhajszolt, túlsúlyos öregembert láttál, aki túl sokat iszik, és szívesen csipkedi a lányok hátsó felét. – Jézusom – mondta Chien. – Míg élsz, és képtelen leszel kiszállni, gyötörni foglak – mondta a lény. – Sorra megfosztalak mindenedtől, mindentől, ami a tiéd, és mindentót, amire vágysz. És mikor halálosan szétzúztalak, feltárok előtted egy titkot. – Mi a titok? – A holtak élni fognak, az elevenek elpusztulnak. Megölöm, ami él; feltámasztom, ami halott. És azt fogom mondani neked: léteznek nálam rosszabb dolgok is. De nem fogod megismerni őket, mert addigra megöllek. Most menj vissza az étkezőbe, és készülj a vacsorához! Ne kérdőjelezd meg a cselekedeteimet; már jóval azelőtt ezt tettem, mielőtt Tung Chien megszületett volna, és jóval halála után is ezt fogom tenni. Chien teljes erejéből ütött. És elviselhetetlen fájdalmat érzett a fejében. És sötétséget, és úgy érezte, zuhan. Azután ismét sötétséget. Elkaplak, gondolta. Teszek róla, hogy te is elpusztulj. Hogy szenvedj; szenvedni fogsz, ahogy mi szenvedünk, pontosan ugyanúgy, ahogy nekünk kell. Sarokba szorítalak; Istenre esküszöm, hogy megteszem. És fájni fog. Ugyanannyira, amennyire most

nekem fáj. Lecsukta a szemét. Durván rázogatták. És Mr. Kimo Okubara hangját hallotta. – Kelj fel, te részeg malac! Gyerünk! Chien ki sem nyitotta a szemét, úgy mondta: – Hívjon egy taxit! – Taxi már vár. Maga hazamegy. Szégyentelen. Féktelen jelenetet csinál magából. Chien tétován feltápászkodott, kinyitotta a szemét, és végignézte magát. Vezérünk, akiért életünket adnánk: az Egy Igaz Isten. És az ellenség, akivel harcolunk, akivel régtől fogva háborúskodunk: ő is az Isten. Igazat szóltak; mindenütt jelen van. De eddig nem értettem, hogy ez mit jelent. A protokolltisztre bámult, és az futott át az agyán, hogy: Te is Isten vagy. Ennélfogva nincs menekvés, valószínűleg az ugrás sem segít. Amivel ösztönösen próbálkoztam. Megrázkódott. – Kábítószerrel keverni italt – fejtette ki Okubara lesújtó véleményét –, karrier tönkretétele. Láttam már megtörténni sokszor. Tűnés! Chien a Jangce-parti villa főbejáratához támolygott; két címeres tollforgóval ékesített, középkori lovagnak öltözött szolgáló szertartásos körülményességgel kitárta előtte a kaput, és jó éjt kívánt neki. – Dugjátok fel! – felelte Chien, és kilépett az éjszakába.

♦ ♦ ♦ Hajnali fél háromkor, ahogy Chien álmatlanul ücsörgött lakása nappalijában, és egyik Cuesta Rey Astoriát szívta a másik után, valaki kopogott az ajtaján. Mikor kinyitotta az ajtót, Tanya Leet látta maga előtt, esőkabátban, a hidegtől kicsípett orcával. Lobogó tekintettel, kérdőn nézett rá. – Ne nézzen így rám! – mordult rá Chien. Szivarja kialudt; újra meggyújtotta. – Már épp eleget bámultak. – Szóval látta – állapította meg a lány. Chien bólintott. Tanya elhelyezkedett a kanapé kartámláján, és kisvártatva megszólalt: – Mit akar elmondani róla? – Menjen innen, amilyen messze csak lehet! – válaszolta Chien. – Minél távolabb. – Aztán eszébe jutott: semmi nem lehet eléggé távol. Eszébe jutott, hogy ezt is olvasta már valahol. – Felejtse el! – mondta; felkelt, kicsoszogott a konyhába, és feltett egy kávét.

Tanya utána ment, és megkérdezte: – Ennyire… szörnyű volt? – Nem győzhetünk – mondta Chien. – Úgy értem, nem győzhetik le; nekem semmi közöm hozzá. Engem hagyjanak ki az egészből; csak a munkámat szeretném végezni a Minisztériumban, és felejteni. Elfelejteni az egész átkozott ügyet. – Földönkívüli? – Igen – bólintott. – Rosszindulatú velünk szemben? – Igen – mondta Chien. – Vagyis nem. Azaz mindkettő. De inkább rosszindulatú. – Akkor el kell… – Menjen haza – mondta Chien –, és feküdjön le! – Tüzetesen végigmérte; már jó ideje üldögélt, és rengeteget gondolkozott. Sok mindenről. – Házas? – kérdezte. – Nem. Most nem. Régebben az voltam. – Maradjon itt nálam ma éjjel! Legalábbis arra az időre, ami még hátravan belőle. Míg fel nem kel a nap. – Majd hozzátette. – Elviselhetetlen az éjszaka. – Jól van, itt maradok – felelte Tanya, és kicsatolta az esőkabátja övét –, de szeretnék választ kapni néhány kérdésre. – Mit akart Dryden mondani – kérdezte Chien – azzal, hogy zenétől harsog majd az ég? Ezt nem értem. Mit tesz a zene az éggel? – Széthullik a világmindenség mennyei rendje – felelte Tanya, miközben beakasztotta az esőkabátját a hálószobai ruhásszekrényébe; alatta narancscsíkos pulóvert, és sztreccsnadrágot viselt. – És ez rossz? Tanya eltűnődött, nem válaszolt azonnal. – Fogalmam sincs. Azt hiszem, az. – Roppant hatalmat tulajdonítanak ezzel a zenének – jegyezte meg Chien. – Gondolom, hallott már a pythagorasi „szférák zenéje" elméletről. – Kérdezés nélkül leült az ágyra, és levette papucsszerű cipőjét. – Maga hisz ebben? – kérdezte Chien. – Vagy Istenben hisz? – „Isten"! – Tanya felnevetett. – A gőzgéppel együtt kiment a divatból. Miről beszél? Istenről, vagy egy istenről? – Egészen közel hajolt a férfihoz, és belebámult az arcába. – Ne nézzen rám ilyen közelről! – csattant fel Chien, és hátrébb húzódott. – Soha többé nem akarom, hogy megbámuljanak. – Ingerülten odébb ült.

– Szerintem – mondta Tanya –, ha létezik is Isten, nem sokat törődik az emberek dolgaival. Én legalábbis így gondolom. Úgy tűnik, nem számít neki, hogyha a gonosz diadalmaskodik, vagy emberek és állatok sebesülnek meg, vagy pusztulnak el. Őszintén szólva nem tapasztalom meg a mindenütt való jelenlétét. És a Párt is mindig tagadta minden formáját az… – Látta már valaha? – kérdezte Chien. – Gyermekkorában? – Persze, gyermekkoromban igen. De abban is hittem, hogy… – Eszébe jutott már, hogy a jó és a gonosz ugyanazon dolog két különböző elnevezése? Hogy Isten egyszerre jó és gonosz is lehet? – Öntök magának egy italt – mondta Tanya, és mezítláb kisétált a konyhába. – A Zúzó. A Zörgő. A Nyelő és a Madár és a Mászó Cső… meg a többi név, forma, mit tudom én. Hallucináció tört rám. A kanmuri alatt. Szokatlanul erős. És rettenetes. – De hát a stelazin… – Még rosszabbat eredményezett – mondta Chien. – Van mód rá – kérdezte Tanya higgadtan –, hogy birokra keljünk ezzel a dologgal, amit látott? Ezzel a jelenéssel, amit hallucinációnak nevez, pedig kétségtelenül nem az volt? – Hiszek benne – mondta Chien. – Ez mit tesz? – Semmit. Egyáltalán semmit. Fáradt vagyok; nem kell az ital… inkább feküdjünk le. – Rendben. – Tanya visszaslattyogott a hálószobába, és lehúzta magáról a csíkos pulóvert. – Majd később alaposabban megvitatjuk. – A hallucináció kíméletes – mondta Chien. – Bárcsak minden a régiben maradt volna. Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét azelőttre, hogy a mozgóárusotok eladta nekem a phenothiazint. – Bújj be az ágyba! Finom meleg. Meleg és kellemes. Chien levette a nyakkendőjét és az ingét… és megpillantotta a vállán a jelet, a stigmát, amit a lény a testén hagyott, mikor megakadályozta, hogy leugorjon. Az ólomszürke véraláfutásokat, melyek valószínűleg soha nem tűnnek el a testéről. Aztán felvette a pizsamafelsőjét; az eltakarta a nyomokat. – Mindenesetre a karriered hatalmas lökést kapott – mondta Tanya, ahogy Chien bebújt mellé az ágyba. – Ennek sem örülsz? – Dehogynem – felelte, és észrevétlenül bólintott a sötétben. – Rettenetesen.

– Bújj hozzám! – mondta Tanya, és magához ölelte a férfit. – És felejts el minden mást! Legalábbis egy időre. Ekkor Chien magához vonta a lányt, és azt tette, amit kért tőle, amit ő is akart. A lány ügyes volt; gyors és serény; épp azt nyújtotta, amit a férfi igényelt. Sokáig nem szóltak, míg végül Tanya felkiáltott: – Ó! – Aztán elernyedt. – Bárcsak örökké tarthatna! – mondta Chien. – Örökké tartott – mondta Tanya. – Ez időtlen; határtalan, mint egy óceán. Mint a kambriumi időkben, mielőtt kimásztunk a szárazföldre a tengerekből; az őseredeti állapotot idézi. Csak ilyenkor tudunk visszatérni oda, mikor ezt csináljuk. Ezért jelent ilyen sokat nekünk. És akkoriban nem különültünk el egymástól; olyanok voltunk, mint egy hatalmas kocsonya, mint azok a szétterülő foltok, amiket a partra sodornak a hullámok… – A partra sodorják – mondta Chien –, és otthagyják, hogy elpusztuljanak… – Hoznál nekem egy törülközőt? – kérdezte Tanya. – Vagy egy mosdókesztyűt? Szükségem lenne rá. Chien kislattyogott a fürdőszobába egy törülközőért. Ott, mivel meztelen volt, ismét megpillantotta a vállát, látta a helyet, ahol a lény belékapaszkodott, talán hogy még egy kicsit eljátszadozzon vele. A ujjnyomokból rejtélyes módon vér csordogált. Egy szivaccsal letörölte a vért. Nyomban még erősebben kezdett ömleni a vér, és ezt látva Chien eltűnődött, vajon mennyi ideje maradt hátra. Valószínűleg csupán órák. Visszament az ágyhoz, és megkérdezte: – Van kedved folytatni? – Persze. Ha maradt még energiád; csak tőled függ. – Merev tekintettel bámult fel fektében a férfira, körvonalai elmosódtak a bágyadt éjszakai fényben. – Maradt – felelte Chien. És magához szorította a lányt.

______________ AZ ELEKTROMOS HANGYA Garson Poole T. S. I. szerint délután négy óra tizenötkor magához tért kórházi ágyán. Tudta, hogy egy háromágyas kórterem egyik ágyán fekszik, és ezen felül még két dolgot állapított meg: nem volt jobb keze és nem érzett fájdalmat. Biztosan erős fájdalomcsillapítót adtak, gondolta, miközben kibámult a New York belvárosára néző ablakon. A késő délutáni nap fénye megcsillant a nyüzsgő gyalogosok és járművek alkotta hálók szövedékén; a halványuló fénynek ez a csillogása felvidította. Még nem tűnt el, gondolta. És én sem. Ágya mellett egy kis asztalkán videofon hevert; habozott, majd felvette a kagylót és egy városi számot tárcsázott. Egy pillanattal később meglátta annak a Louis Dancemannek az arcát, aki a Tri-Plan tevékenységeinek irányításával volt megbízva, miközben ő, Garson Poole, máshol tartózkodott. – Hála Istennek életben vagy – mondta Danceman, miután megpillantotta; nagy, húsos arca, melyet holdkráterekhez hasonló ragyafoltok csúfítottak el, kisimult a megkönnyebbüléstől. – Egész nap próbáltalak fel… – Egyszerűen nincs jobb kezem – mondta Poole. – Majd rendbe jössz. Úgy értem, kapsz egy pótkezet. – Mióta vagyok itt? – kérdezte Poole. Azon tűnődött, vajon hová tűntek a nővérek és az orvosok, miért nem csipognak és susorognak körülötte, azon aggódva, hogy ilyen hamar fonozik? – Négy napja – válaszolta Danceman. – Itt a cégnél minden olajozottan működik. Tulajdonképpen három megrendelést is kaptunk három különböző rendőri szervezettől, mindegyik terrai. Egy wyomingi, kettő Ohióból érkezett. Jó kis megrendelések ezek, egyharmad rész előre, a többi a szokásos hároméves lízing. – Gyere és vigyél ki innen – mondta Poole. – Addig nem hozhatlak ki, amíg az új kéz… – Majd később megcsináltatom. – Kétségbeesetten szeretett volna

visszakerülni megszokott környezetébe; agya hátsó részében felvillantak az emlékek: a kereskedelmi rakéta groteszkül villódzó képe a pilótaablakon, a megsérült jármű, ami ide-oda vágódva nekicsapódott másoknak, a hatalmas károk, amiket okozott – ha becsukta szemét, szinte látta maga előtt az egészet. A kinetikus energia lökései…, megborzongott, miközben felidézte az eseményeket. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, állapította meg. – Sarah Benton nincs veled véletlenül? – kérdezte Danceman. – Nincs. – Hát persze; személyi titkárának – már csak munkaköri kötelességből is – már itt kellene toporognia a közelben, ellátnia őt a maga anyáskodó, kissé infantilis stílusában. Minden nagydarab nő szeret anyáskodni mások felett, tűnődött. És veszélyesek is: ha rád esnek, meg is ölhetnek. – Lehet, ez történt velem is – mondta fennhangon. – Lehet, hogy Sarah rázuhant a rakétámra. – Nem, nem; a rakéta kormánylapátjának egyik merevítő-rudazata darabjaira hullott a csúcsforgalomban, és te… – Emlékszem. – Megfordult az ágyban, ahogy a kórterem ajtaja kinyílt; egy fehér köpenybe öltözött orvos és két kékköpenyes nővér jelent meg az ágy felé lépkedve. – Majd később még beszélünk – szólt Poole és megszakította a hívást. Vett egy mély, várakozásteljes lélegzetet. – Nem lenne szabad ilyen hamar fonoznia – figyelmeztette a doktor, mialatt szemügyre vette a kórlapot. – Mr. Garson Poole, a Tri-Plan Electronics tulajdonosa. Egyéni agyhullámokra reagáló, áldozatukat ezer mérföldes körzetben becserkészni képes, ideiglenes személyiségű halálos röppentyűk gyártója. Ön sikeres ember, Mr. Poole. Csakhogy, Mr. Poole, nem ember. Ön egy elektromos hangya. – Istenem – mondta döbbenten Poole. – Tehát nem is kezelhetjük önt itt, most hogy ez számunkra kiderült. Persze rájöttünk, amint megláttuk és alaposan megvizsgáltuk sérült kezét; felfigyeltünk az elektronikus alkatrészekre és miután a testét is megröntgeneztük, a vizsgálatok, természetesen, alátámasztották feltételezéseinket. – Micsoda az az elektromos hangya? – kérdezte Poole, de tudta a választ; dekódolta a kifejezést. Az egyik nővér válaszolt. – Organikus robot. – Értem – mondta Poole. Jéghideg izzadságcseppek bukkantak elő bőrén, testének egész felületén. – Maga nem tudott erről – állapította meg a doktor.

– Nem – rázta a fejét Poole. A doktor magyarázni kezdett. – Minden héten beesik ide egy elektromos hangya. Van, aki balesetet szenved, mint maga is; mások önként jönnek ide és kérnek bebocsátást… olyanok, hasonlóan magához, akik nem tudják, mert nem mondták meg nekik soha, hogy hangyák. Akik az emberek világában nagyszerűen üzemelnek, mert embernek hiszik magukat. Ami a kezét illeti… – Tétovázott. – Felejtse el a kezemet – fakadt ki Poole. – Nyugodjon meg. – Az orvos fölé hajolt, tüzetesen vizsgálgatni kezdte Poole arcát. – Van egy kórházi hajónk, azzal át tudjuk szállítani magát egy szerelőműhelybe – itt a kezén szükséges javításokat, alkatrészcseréket, némi pluszköltség ellenében, végre tudjuk hajtani. A költségeket vagy maga állja, amennyiben ön saját magának tulajdona, vagy a tulajdonosai, ha vannak egyáltalán ilyenek. Bárhogy is legyen, nemsokára az asztalánál fog ülni a Tri-Planban és ugyanúgy fog működni, mint eddig. – Kivéve – tette hozzá Poole –, hogy most már tudom. – Vajon Danceman, vagy Sarah, tűnődött, vagy bárki más az irodában – tudnak róla? Egyikük megvette? Vagy közösen vásárolták? Megtervezték? Pusztán kirakati báb, ez vagyok, semmi más, gondolta magában. Sohasem kellett volna vezetnem a céget, ez csak egy illúzió, egy látszat, melyet belém programoztak, amikor megalkottak… azzal a látszattal együtt, hogy ember vagyok és emberként élek. – Mielőtt átvinnék a műhelybe, volna szíves kiegyenlíteni a számláját a recepciónál? – kérdezte az orvos. Poole gúnyosan visszakérdezett. – Hogyan keletkezhetett bármilyen számlám, ha maguk nem kezelnek hangyákat? – A felmerült költségek fedezésére – szólalt meg a nővér –, addig a pontig, míg ki nem derült a dolog. – Számlázzanak csak – fakadt ki Poole, növekvő, tehetetlen dühvel. – Terheljék meg a cégemet. – Nagy erőfeszítéssel sikerült felülnie, szédült, miközben lábát az ágyról a padlóra helyezte. – Nagyon boldog vagyok, hogy itt hagyom magukat – jelentette ki, mialatt felállt. – És köszönöm emberi figyelmességüket. – Mi is köszönjük, Mr. Poole – válaszolt az orvos. – Vagyis inkább egyszerűen csak Poole.

♦ ♦ ♦ A szerelőműhelyben új kezet illesztettek a csonkra. A kézfej csodálatosnak bizonyult; hosszasan tanulmányozta, mielőtt engedte volna a technikusoknak, hogy felszereljék. A felszíne szervesnek tűnt – tulajdonképpen az is volt. Természetes bőr fedett természetes húst, valódi vér áramlott valódi vénákban és artériákban. Ám mindezek alatt drótok, áramkörök, miniatürizált alkatrészek mozogtak, csillogtak… ha alaposabban benézett a csuklóba, ellenállásokat, piciny motorokat, többszintes szeleprendszereket látott. Mindegyik nagyon kicsiny volt. Lenyűgözően. És a kézfej ára – nos, negyven lepedő. Egy heti kereset, már amennyire a cég fizetési jegyzékének hinni lehetett. – Garanciát adnak rá? – kérdezte az egyik technikust, aki éppen a csukló „csontos" részét forrasztotta a test vázához. – Kilencven napot, alkatrészekre és szakmunkára – válaszolt egy másik. – Hacsak nincs kitéve szokatlan behatásnak vagy szándékos rongálásnak. – Ez kissé csábítóan hangzik – mondta Poole. A technikus, egy ember – mindegyik ember volt – kíváncsian végigmérte. – Maga színészkedik? – Akaratlanul – felelt Poole. – És ez most szándékos? – Pontosan. – Tudja, miért nem jött rá, még csak nem is sejtette? Biztosan voltak jelek… kattogások, surrogások, a testében, melyek néha-néha hallatszódhattak. Azért nem tudott róluk, mert úgy van programozva, hogy ezeket ne vegye észre. Most ugyanezzel a problémával néz szembe, ha ki akarja deríteni, miért alkották meg, és kinek a parancsára működik. – Rabszolga – állapította meg Poole –, egy mechanikus rabszolga. – Ez egy jó kis móka. – Tűrhető életet éltem. Keményen dolgoztam. Kifizette a szerelőknek a negyven lepedőt, behajlítgatta ujjait, majd letesztelte őket: különböző tárgyakat fogott meg, pénzérméket markolt föl, majd távozott. Tíz perccel később egy személyszállítón ücsörgött, útban hazafelé. Jó kis nap volt. Hazaérve egyszobás apartmanjába töltött magának egy pohár Jack Daniels lila címkést – hatvanéves –, leült és elkezdte szürcsölni, miközben egyetlen ablakából az utca túloldalán magasodó épületet bámulta.

Bemenjek az irodába? Ha igen, miért? Ha nem, miért? Válassz egyet! Krisztusom, gondolta, ez aláás, ennek a tudata. Korcs vagyok, állapította meg. Egy élőt utánzó élettelen tárgy. De mégis élőnek érezte magát. Ugyanakkor – most már egy kicsit másként érzett, másként gondolt. Saját magára. És ebből következik, hogy mindenkire, különösképpen Dancemanre és Sarahra, mindenkire a Tri-Plannál. Azt hiszem, öngyilkos leszek, mondta magában. Ám valószínűleg úgy vagyok programozva, hogy ezt ne tehessem meg: nagy értékű veszteség lenne, melyet a tulajdonosomnak kellene elviselnie. Amit persze nem akar. Programozva. Valahol bennem, gondolta, kell lennie egy mátrixnak, beépítve, egy piciny vezérlőműnek, ami eltérít bizonyos gondolatoktól és másfajta gondolatok felé irányít. Másfajta tettek, cselekedetek felé kényszerít. Nem vagyok szabad. Sohasem voltam, de most már tudom – ettől más az egész. Elsötétítette az ablakot, felkapcsolta a fejénél elhelyezett lámpát, és óvatosan elkezdte levenni ruhadarabjait, egyiket a másik után. Alaposan megfigyelte, hogy a műhelyben a technikusok hogyan illesztik a törzshöz az új kézfejet, így meglehetősen világos képet kapott arról, hogyan is épül föl a teste. Két fő panel, egy-egy mindkét combban; a technikusok, hogy ellenőrizhessék az áramköri lapokat, eltávolították a panelek fedőlapját. Ha programozva vagyok, gondolta, a vezérlőmátrixnak itt kell lennie valahol. Az áramkörök labirintusszerűsége megriasztotta. Segítségre van szükségem, mormogta. Lássuk csak… mi is annak az iroda által bérelt BBB osztályú számítógépnek a hívókódja? Fölemelte a kagylót és felhívta a számítógépet, aminek központi terminálja Boise-ban, Idaho államban található. – Ezen számítógép hívásdíja öt lepedő percenként – közölte egy gépi hang. – Kérjük, tartsa mágneses ügyfélkártyáját a képernyő elé. Engedelmeskedett. – A hangjelzés után kapcsoljuk a számítógépet – folytatta a géphang. – Kérjük, kérdéseit a lehető legnagyobb sebességgel tegye fel, figyelembe véve azt a tényt, hogy a válaszok néhány mikroszekundumot vesznek igénybe, míg az ön kérdései… – Poole itt levette a hangot. Ám gyorsan vissza is tekerte, ahogy a gép üres audioszignálja feltűnt a képernyőn. Ebben a pillanatban a gép nem volt egyéb egy óriási fülnél, őt hallgatta – és még legalább ötvenezer terrai kérdezőt. – Optikai szkennelést kérek – utasította a komputert. – Mondd meg, a testem mely részén találom a gondolataimat és viselkedésemet irányító vezérlőközpontot. – Várt. A fon képernyőjén egy hatalmas, osztottlencsés

szem jelent meg, őt bámulta – ezért csupaszította le magát ott, az egyszobás apartmanban. A komputer megszólalt. – Vegye le a mellkasi lemezt. Nyomja meg a szegycsontját, majd finoman engedje kifelé. Megtette. Mellkasának egy része levált; remegett a keze, mikor óvatosan a földre helyezte. – Több kontrollegységet is azonosítok – közölte a gép –, de nem tudom, melyik… – Szünetet tartott, mialatt a nagy szem fel s alá pásztázott a képernyőn. – Kivehető a szíve fölé felszerelt lyuggatott szalagtekercs. Látja? – Poole nyakát begörbítve előrehajolt, belesett saját mellkasába. Ő is észrevette a tekercset. – Ki kell szállnom a vonalból – mondta a komputer. – Miután megvizsgáltam a számomra elérhető összes információt ebben a tárgykörben, kapcsolatba lépek önnel és közlöm az eredményt. Jó napot. – A képernyő elsötétült. Kitépem a szalagot magamból, mondta Poole magában. Kicsike… nem több mint két spulni huzal, a letekerő és a felcsévélő dob közt elhelyezett leolvasóval. Nem észlelt mozgást, a spulnik állni látszottak. Biztosan hirtelen felgyorsulnak, amikor nem várt eseményekre kell reagálniuk. Amikor muszáj felülírniuk agyi hullámaimat. És ezt csinálták egész eddigi életemben. Lenyúlt, megérintette a letekerő orsót. Csak annyit kell tennem, gondolta, hogy ezt kitépem magamból, és… A fon képernyője kivilágosodott. – Mágneses ügyfélkártya azonosító 3-BNX-882-HQR446-T – szólalt meg a komputer. – Itt BBB-307DR, visszahívás kezdeményezve az ön által tizenhat másodperccel ezelőtt feltett kérdésekre. Dátum 1992. november 4. A szív fölött elhelyezett lyuggatottszalag-tekercs nem vezérlőegység, hanem valójában egy realitásadagoló szerkezet. Minden érzékelési inger, melyet az ön agya észlel, ebből az egységből ered; szakszerűtlen kezelése veszélyes, ha nem halálos következményekkel járhat. – Majd hozzátette: – Vizsgálataim alapján nincs vezérlőegysége. Kérdés megválaszolva. Jó napot. – Kilépett. A fon képernyője előtt meztelenül álldogáló Poole ismét megérintette az orsókat, ezúttal jóval körültekintőbben, kiszámított lassúsággal. Látom, gondolta vadul. Vagyis… biztos, hogy látom? Ez az egység… Ha elvágom a szalagot, tanakodott, az egész világom eltűnik. A valóság megmarad és folytatódik mások számára, de nem az én számomra. Mert az én valóságom, az én világom ebből a picinyke eszközből ered. A szalagról

a leolvasóba, onnan a központi idegrendszerembe, úgy, ahogy a szalag csigatempóban letekeredik az orsójáról. Évek óta tekeredik, számolt magában. Ruhái után nyúlt, felöltözött és leült hatalmas karosszékébe – egy luxustárgyba, amit a Tri-Plan központi irodájából hozatott lakásába –, cigarettára gyújtott. Keze remegett, ahogy a neve kezdőbetűivel ékesített öngyújtót az asztalra helyezte; hátradőlt s a maga elé kifújt füst szürkés glóriát vont a feje köré. Haladjunk szép sorjában, figyelmeztette saját magát. Mit is próbálok most tenni? Kikerülni a saját programozásomat? Ám a komputer nem talált semmilyen programozási egységet. A valóságtekercsbe akarok belenyúlni? És ha igen, miért? Mert, adta meg a választ önmagának, ha azt irányítom, a valóságot irányítom. Legalábbis ami engem illet. Az én személyes valóságomat… de ez minden, ennél nem többet. Az objektív valóság egy szintetikus szerkezet, a szubjektív valóságok halmazának feltételezett egyetemessé tétele. A világomat az ujjaim közt tartom. Legalább azt meg tudnám állapítani, hogy ez az istenverte szerkezet hogyan működik. Eredetileg annyit akartam elérni, hogy megkeresem és beazonosítom a programozási központot; ezáltal tudtam volna biztosítani saját magam egyensúlyát, a homeosztatikus önirányítást. Ezzel azonban… Ezzel azonban nemcsak saját maga fölött szerzett uralmat, hanem minden fölött. És ugyanez választ el engem minden embertől, aki él és mozog, aki meghal, gondolta komoran. Odalépett a fonhoz és felhívta az irodát. Mikor Danceman arca feltűnt a képernyőn, tömören annyit mondott: – „Küldess át ide, a lakásomra egy teljes mikroszerszám-készletet és egy nagyító képernyőt. Akadt egy kis mikroelektronikai tennivalóm." Mivel nem akart magyarázkodni, megszakította a vonalat. Fél óra elteltével kopogtattak. Az ajtó előtt egy bolti futár állt, felszerelve a mikroszerszámok minden elképzelhető fajtájával. – Nem határozta meg, hogy mire is van szüksége pontosan – mondta a lakásba lépve –, ezért Mr. Danceman arra utasított, hogy mindent hozzak el. – És a kivetítőrendszer? – A furgonban, a tetőcsomagtartón. Talán nem akarok mást, morfondírozott Poole, mint meghalni.

Cigarettára gyújtott, állt és dohányzás közben figyelte a futárt, amint az felcipelte a súlyos kivetítőt, a tápegységet és a kezelőpanelt a lakásba. Öngyilkosság, amit itt csinálok. Összerázkódott. – Valami baj van, Mr. Poole? – kérdezte a futár, miközben megkönnyebbülten felegyenesedett. – Biztos még mindig gyöngének érzi magát a baleset miatt. – Igen – felelte halkan Poole. Mereven állva megvárta, amíg a futár elmegy. A kivetítő nagyítólencséje alatt a műanyag szalag új formát öltött: egy széles szalag, rajta lassan tovahaladó lyukak százezrei. Gondoltam, mondta magában Poole. Nem mágneses jelek egy vas-oxid rétegen, hanem gyakorlatilag lyukak meghatározott sorrendje. A szalag a lencse alatt jól láthatóan arrébb kúszott. Nagyon lassan, de mégis arrébb mozdult, egyenletes sebességgel, a parányi leolvasó irányába. Ha jól okoskodom, a lyukak voltaképpen, igen, jelek. Mint egy játék orgona, úgy működik: szalag nem, lyuk igen. Hogy tudnám ellenőrizni? Nyilvánvalóan úgy, hogy betömök néhány lyukat. Felmérte a letekerő orsón lévő szalag mennyiségét, kiszámolta, bár nehezére esett, a szalag mozgásának sebességét, majd megjegyezte az eredményt. Amennyiben a leolvasó bemeneti szélénél változtatja meg a szalag tulajdonságát, úgy nagyjából öt és hét óra körüli idő telik el, mielőtt a kérdéses időszak bekövetkezik. Néhány óra múlva tulajdonképpen kitörli az őt érő ingereket. Egy mikroecset segítségével opálos lakkot vitt föl a szalag jókora – relatíve nagy – részére; a lakkot a szerszámokhoz tartozó kiegészítő készletből vette. Számításaim szerint kábé félórányi ingert töröltem el, gondolta. Nagyjából ezer lyukat fedett be. Érdekes lenne látni, milyen változások lesznek – ha lesznek egyáltalán – a környezetében hat óra múlva.

♦ ♦ ♦ Öt és fél órával később Manhattan egyik legjobb bárjában, a Krackterben ült, s Dancemannel iszogatott. – Rosszul nézel ki – állapította meg Danceman. – Rosszul is érzem magam – felelte Poole. Ledöntötte italát, egy Scotch-ot, majd rendelt egy újabbat. – A baleset miatt? – Bizonyos értelemben, igen.

– Valami olyasmi miatt… amit saját magadról derítettél ki? Poole felemelte fejét és hosszasan nézte Dancemant a bár félhomályában. – Tehát tudod. – Azt tudom – mondta Danceman –, hogy Poole-nak kellene szólítanom téged Mr. Poole helyett. De az utóbbit jobban kedvelem, és továbbra is így foglak szólítani. – Mióta tudsz róla? – Mióta átvetted a céget. Velem annyit közöltek, hogy a Tri-Plan valódi tulajdonosai, akik valahol a Prox-rendszerben laknak, egy elektromos hangyát akarnak a cég élére, akit képesek irányítani. Egy tehetséges és energikus… – Valódi tulajdonosok? – Ez volt az első alkalom, hogy erről hallott. – Kétezer részvényesünk van. Szerteszét szórva. – Marvis Bey és férje, a Prox 4-en, rendelkeznek a részvények 51%-a fölött. Ez a kezdetek óta így van. – Én miért nem tudtam róla? – Utasítottak, ne szóljak róla neked. Azt kellett hinned, hogy minden céges döntést te hozol meg. Az én segítségemmel. Ám voltaképpen azzal etettelek, amit a Bey házaspár nekem beadott. – Kirakati báb vagyok. – Bizonyos tekintetben igen – bólintott Danceman. – De számomra mindig is Mr. Poole maradsz. A szemközti fal egy darabja eltűnt. Vele együtt a szomszédos asztaloknál ülő emberek. És… A bár üvegfalán túl, New York City égboltja megszűnt létezni. Látva Poole arcát, Danceman megkérdezte: – Mi van veled? Poole rekedt hangon visszakérdezett: – Nézz csak körül, látsz valami változást? Danceman körbetekintett. – Nem. Mit kellene látnom? – Látod az eget? – Persze. Szmogos, mint mindig. A lámpák hunyorognak… – Most már tudom – jegyezte meg Poole. Igaza volt: minden egyes elfedett valóságlyuk a való világ egy-egy tárgyának eltűnését jelentette. Felállt s elbúcsúzott. – Viszlát, Danceman. Haza kell mennem, van még egy kis dolgom. Jó éjt. – Kisétált a bárból s az utcán taxi után nézett. Egyetlen taxi sem volt.

Ezek is, gondolta. Kíváncsi lennék, vajon mit festettem még le? Prostikat? Virágokat? Börtönöket? Ott, a bár parkolójában Danceman kocsija. Elviszem, döntött. Hiszen Danceman világában még mindig vannak taxik, majd szerez magának egyet. Egyébként is ez egy céges jármű, és a kulcsok egy példánya nálam van. Néhány pillanat elteltével a levegőben volt, lakása felé haladt. New York még nem tért vissza. Jobbra és balra járművek és épületek, utcák, járókelők, táblák és lámpák… középen semmi. Hogyan repülhetek arrafelé, kérdezte magától. El fogok tűnni. Olyan biztos ez? Az üresség irányába repült. Tizenöt percen keresztül körbe-körbe repült, egyik cigarettáról a másikra gyújtva… aztán hirtelen, hangtalanul, New York ismét ott volt. Végre befejezhette útját. Elnyomta cigijét (elpocsékolni egy ennyire értékes dolgot!), és kilőtt az apartman irányába. Ha beillesztek egy keskeny, homályosan áttetsző csíkot, morfondírozott, miközben kinyitotta lakása ajtaját, akkor képes leszek… Megszakította gondolatait. Nappalijának székében ült valaki és tévét nézett, Kirk kapitányt. – Sarah – fakadt ki ingerülten. A nő felállt, kimérten, de kedvesen. – Nem találtalak a kórházban, így idejöttem. Még mindig nálam van a kulcs, amit márciusban, az után a szörnyű veszekedés után adtál. Ó… olyan letörtnek tűnsz! Odalépett Poole-hoz, aggodalmasan vizsgálgatva arcát. – Ennyire fáj a sérülésed? – Nem az. – Levette kabátját, nyakkendőjét, ingét, végezetül a mellkasi fedőlapot; letérdelt és elkezdte felhúzni kezeire a mikroszerszám-kezelő kesztyűket. Megállt, felnézett Sarah-ra és beszélni kezdett. – Rájöttem, hogy elektromos hangya vagyok. Ez az állapot, egyfajta nézőpontból tekintve, bizonyos lehetőségeket kínál, melyeket most próbálok kivizsgálni. – Behajlította ujjait, mire a bal WALDO legszélén egy, a kivetítőrendszer segítségével láthatóvá tett mikrocsavarhúzó mozdult. – Nézheted – mondta a nőnek. – Ha úgy akarod. Sarah sírni kezdett. – Most meg mi a baj? – kérdezte idegesen, anélkül, hogy felnézett volna. – Én… az egész olyan lehangoló. Mindannyian sokat köszönhetünk neked, jó munkaadónk voltál a Tri-Plannál. Nagyon tisztelünk. S most

minden megváltozik. A plasztikszalag tetején és alján egyaránt volt egy sima sáv; vízszintesen vágott egy nagyon keskeny csíkot, majd intenzív koncentrálás közepette elvágta a szalagot mintegy négyórányira a leolvasófejtől. Ezután a leolvasóhoz képest derékszögben elforgatta a kivágott szalagrészt, mikroforrasztópákával rögzítette, majd visszaillesztette a szalag jobb és bal szélét. Folyamatosan feltáruló valóságába jó húszpercnyi holtidőt illesztett be. Mindennek – ha számításai helytállók – néhány perccel éjfél után lesz eredménye. – Kijavítod önmagadat? – kérdezte Sarah félénken. – Felszabadítom magam – hangzott Poole válasza. Ezen az egyen kívül még számos változtatás lehetősége fordult meg agyában. Ám először is le kellett tesztelnie saját hipotézisét: üres, lyuk nélküli szalag stimulus hiányát jelentette, ebben az esetben pedig a szalag hiánya… – Ez a nézés, az arckifejezésed – szólalt meg Sarah. Összeszedte apróságait, kabátját, magához vette retiküljét, összetekert aud-vid magazinját. – Megyek, látom, mennyire tetszik neked az, hogy itt vagyok. – Maradj – mondta Poole. – Megnézem veled a Kirk kapitányt. – Visszavette ingét. – Emlékszel arra, évekkel ezelőtt, amikor volt vagy – mennyi is? – húsz-huszonkét tévécsatorna? Mielőtt a kormány leállíttatta a függetleneket? A nő bólintott. – Milyen lett volna, ha ez a tv-készülék kivetítette volna az összes csatorna műsorát az egyetlen katódsugaras képcsövére – egy időben? Ki tudtunk volna venni valamit is a kavarodásból? – Nem hiszem. – Talán képesek volnánk tanulni. Megtanulni, hogyan válogassunk; látni azt, amit látni akarunk, és figyelmen kívül hagyni, amiről nem akarunk tudni. Gondolj a lehetőségekre, ha az agy képes lenne húsz képet egyszerre kezelni; gondolj arra a tudásmennyiségre, amit egy megadott időszakban tárolna. Azon tűnődöm, hogy az agy, az emberi agy… – Elhallgatott. – Az emberi agy erre nem alkalmas – jelentette ki. – De elméletileg egy kvázi szerves agy igen. – Ilyen van neked is? – kérdezte Sarah. – Igen – válaszolt Poole.

♦ ♦ ♦

Végignézték a Kirk kapitányt, majd aludni mentek. Poole azonban csak ült az ágyban, a párnáknak támaszkodva, dohányzott és elmélkedett. Mellette Sarah nyugtalanul forgolódott és arra gondolt, vajon miért nem oltja el Poole a lámpát. Tizenegy-ötven. Mostantól fogva bármikor bekövetkezhet. – Sarah – szólalt meg –, szükségem van a segítségedre. Néhány percen belül valami furcsa dolog fog történni velem. Nem lesz hosszú, de szeretném, ha alaposan megfigyelnél engem. Hogy lásd, ha… – Kezével intett egyet. – Bármi változás történne velem kapcsolatban. Ha úgy tűnne, elaludtam volna, vagy badarságokat beszélnék, vagy… – Abbahagyta; hozzá akarta tenni „ha eltűnnék". De mégsem tette. – Nem foglak bántani, de talán mégis jó ötletnek látszik, hogy felszereld magad valami fegyverrel. Nálad van az önvédelmi pisztoly? – A retikülömben. – A nő mostanra teljesen felébredt, páni félelemmel bámulta a férfit, erős, napbarnított vállain táncoltak a szeplők a szoba fényében. Poole odahozta neki a fegyvert. A szoba paralízises mozdulatlanságba dermedt. Majd a színek kezdtek kifakulni. A tárgyak elhalványultak, végül füstszerűen árnyékká oszlottak. A sötétség vékony filmrétegként telepedett az egyre gyengébben kivehető tárgyakra. Most tűnnek el az utolsó ingerek, ébredt rá Poole. Hunyorgott, megpróbált kivenni valamit környezetéből. Még látta Sarah Bentont, az ágyban ülve: kétdimenziós alak, melyet föltámasztottak, mint egy babát; az alak lassan távolodott, zsugorodott. Az anyagi valójától megfosztott valóság véletlenszerű, bizonytalan felhői kavarogtak a levegőben. Az alkotórészek összegyűltek, szétszóródtak, elkeveredtek, végül ismét egy helyen gyűltek össze. Azután, a végső roham: elvész az energia és a fény, a szoba bezárul és önmagába esik össze, mint ami elveszti minden kapcsolatát a valósággal. És ennél a pontnál az abszolút sötétség veszi át az uralmat, a mélység nélküli tér, nem az éjszakai sötétség ez, annál sokkal könyörtelenebb és terméketlenebb. Ráadásul hallani sem hallott semmit. Kinyújtotta kezét, megpróbált megérinteni valamit. Ám nem volt mit kinyújtania. Saját testének érzékelése, akárcsak a világmindenség többi része, semmivé vált. Nem voltak kezei, de még ha lettek is volna, akkor sem tudott volna velük megérinteni semmit. Még mindig igazam van, már ami azt az átkozott szalagot és annak működését illeti, mondta, nem létező szájával formálva a hallhatatlan, láthatatlan üzenetet.

Vajon vége lesz ennek tíz percen belül, kérdezte magától. Ebben is igazam lesz? Várt… ám legbelül tudta, hogy a hagyományos időérzékelés minden mással együtt semmivé lett. Csak várni tudok, ébredt rá. És reménykedni abban, hogy nem tart sokáig. Hogy ritmust adjak az idő múlásának, gondolta, megalkotok egy enciklopédiát. Megkísérlek minden a-val kezdődő szót és fogalmat felsorolni. Lássuk csak. Alma, autó, arany, Atlantisz, atmoszféra, akác, akadémia – s így tovább, egyre csak sorolva a kategóriákat és címszavakat, melyek tovairamlottak félelemborzolta tudatában. Hirtelen világosság gyúlt. A nappaliban feküdt, a díványon. Az egyedüli ablakon selymesen szűrődött be a nap fénye. Két ember hajolt fölé, kezük tele szerszámokkal. Karbantartók, nyugtázta. Rajtam dolgoznak. – Magához tért – szólalt meg az egyik technikus. Felállt, hátralépett; helyét Sarah Benton aggodalomtól remegve foglalta el. – Hála Istennek – rebegte, nedves lélegzete betöltötte Poole fülét. – Úgy megijedtem, végül felhívtam Mr. Dancemant a… – Mi történt? – szakította félbe Poole ingerülten. – Kezdd az elejénél, és az Isten szerelmére, beszélj lassan. Hogy mindent megérthessek. Sarah összeszedte magát, megdörgölte az orra hegyét, majd idegesen belevágott. – Elájultál. Úgy hevertél ott, mint aki meghalt. Egészen kettő-harmincig várakoztam, de semmi se történt, nem csináltál semmit. Felhívtam Mr Dancemant, sajnos felébresztettem, és ő kihívta az elektromos hangyakarbantartókat, úgy értem, a szerves robotokat javító szakembereket; ez a két ember jött ki úgy négy-negyvenötkor és azóta is rajtad dolgoznak. Most reggel hat-tizenöt van. Nagyon fázom, és le akarok feküdni aludni; ezenkívül ma képtelen vagyok bemenni az irodába, de tényleg. – Elfordult, szipogásának hangja irritálta Poole-t. Az egyik egyenruhás szervizes megszólalt: – Maga megpiszkálta a valóságszalagját. – Így van – bólintott Poole. Minek tagadni. Nyilvánvaló, hogy megtalálták a beillesztett sima szalagdarabot. – Nem lett volna szabad ilyen sokáig távol lennem. Csak egy tízpercnyi üres szalagot iktattam be – közölte. – Kikapcsolta a szalagtovábbító mechanikát – magyarázott a technikus. – A szalag megállt, nem mozdult tovább; a maga betoldása megakasztotta a rendszert, ami automatikusan lekapcsolt, hogy megakadályozza a szalag elszakadását. Miért játszadozik maga ezzel a szerkezettel? Tisztában van

vele, meddig mehet el? – Nem vagyok biztos benne – mondta Poole. – De valami fogalma csak van róla. Poole keserűen válaszolt. – Pontosan ezért teszem, amit teszek. – A számla – mondta a technikus –, összesen kilencvenöt lepedő lesz. Részletfizetés is lehetséges, ha úgy kívánja. – Rendben. – Bizonytalanul felült, megdörgölte szemeit és fintorgott. Fájt a feje, a gyomrát pedig kétségbeejtően üresnek érezte. – Legközelebb borotválja meg a szalagot – tanácsolta az idősebbik technikus. – Így nem akad el. Nem is fordult meg a fejében, hogy biztonsági rendszert is beépítettek? Tehát előbb leáll, semmint… – Mi történik akkor – szakította félbe Poole tagoltan, fojtott hangon –, ha semmiféle szalag nem halad át a leolvasó alatt? Se szalag – se semmi? Ha a leolvasó fotocella nem ütközik optikai ellenállásba? A szervizesek-egymásra néztek. – Az összes neuro áramkör átugorja a lyukakat, majd rövidre zár – mondta az egyik. – Mindez mit jelent? – Mindez a szerkezet végét jelenti. – Megvizsgáltam az áramköröket – mondta Poole. – Nincs bennük elegendő feszültség, hogy ez megtörténjen. A fém nem fog elolvadni ilyen kis áramerőség mellett, még abban az esetben sem, ha a sarkok összeérnek. A watt milliomodrészéről beszélünk, ami a hüvelyk egytizenhatodánál nem hosszabb céziumdrótban fut. Tételezzük fel, hogy a szalagon található lyuksorozatok egyetlen megadott pillanatban egymilliárd lehetséges variációt hoznak létre. A végeredmény azonban nem kumulatív: az áram erőssége az adott modult szabályozó elemtől függ. Úgy, hogy minden kapu nyitva, működés alatt. – Hazudnánk magának? – kérdezte fáradtan az egyik technikus. – Miért is ne? Itt van a lehetőség, hogy mindent megtapasztalhassak. Egyidejűleg. Hogy megismerhessem az univerzum teljességét, hogy egyetlen pillanat erejéig minden valósággal kapcsolatba kerüljek. Hogy valami olyasmiben legyen részem, ami egy embernek soha nem adatik meg. Az időn túlról érkező szimfónia, melynek minden hangja, az összes hangszere egyszerre csendül fel az agyamban. S a többi szimfónia hangjai is, mind. Értik már? – Kiégeti magát – mondta kórusban a két technikus. – Nem hiszem.

– Kér egy csésze kávét, Mr. Poole? – kérdezte Sarah. – Igen – válaszolt; letette lábait és a hideg padlóhoz nyomta őket. Megrázkódott. Aztán felállt. Teste sajgott. Az egész éjjel a díványon feküdtem, gondolta. Mindent egybevetve, jobban is csinálhatták volna.

♦ ♦ ♦ Garson Poole a szoba távolabbi sarkában álló konyhaasztalnál ült, szemben Sarah-val, és csendben iszogatta kávéját. A technikusok már régen eltávoztak. – Ugye nem fogsz több kísérletet végrehajtani magadon? – kérdezte Sarah, hangjában reménykedés. Poole rekedten válaszolt. – Szeretném irányítani az időt. Megfordítani. – Magában azt mondta: kivágok egy darabot a szalagból, és fejjel lefelé forrasztom vissza. Így a normális sorrend megfordul, a lyukak az ellenkező irányba haladnak majd. Következésképp én is háttal lefelé jövök majd le a tetőlejárón a lakásba, háttal neki az ajtónak, kinyitok egy bezárt ajtót, háttal megyek a mosogató felé, ahonnan kiveszek egy adag mosatlan edényt. Leülök ehhez az asztalhoz, a tányérok elé és megtöltöm mindegyiket a gyomromból előbukkanó ételekkel… Azután berakom az ételeket a frizsiderbe. A rákövetkező napon kiveszem az ennivalót a hűtőből, szatyrokba pakolom, a szatyrokat a bevásárlóközpontba viszem, s az élelmiszereket szétrakodom, mindegyiket a megfelelő helyre. Végezetül, a bejárati pultnál mindezért pénzt adnak majd nekem, amit a kasszából vesznek ki. Az élelmiszereket más élelmiszerekkel együtt hatalmas nejlonzsákokba és bálákba rakják, kiszállítják a városból, vissza az Atlanti-óceán hidroponikus telepeire, ahol fákká és bokrokká válnak, vagy elhullott állatok tetemévé, esetleg visszadugják őket a földbe. De mit bizonyítana mindez? Egy videokazetta, ami visszafelé fut… Semmivel sem tudnék többet annál, amennyit most tudok – s ez nem elég. Amit én akarok, döbbent rá, az a végső és teljes realitás, egyetlen mikroszekundum erejéig. Utána már semmi se számít, hisz mindent tudni fogok, nem marad semmi, amit meg kellene nézni és érteni. Kipróbálhatnék még egy változtatást. Mielőtt elvágnám a szalagot. Új lyukakat üthetnék a szalagba, és akkor látnám, mi történik. Érdekes lenne, mert nem tudnám, mit jelentenek a frissen fölvitt lyukak. Az egyik mikroszerszám hegyét használva néhány lyukat ütött a szalagba, véletlenszerűen, a lehető legközelebb a leolvasóhoz. Nem akart

sokáig várni. – Kíváncsi vagyok, te vajon látni fogod-e – mondta Sarah-nak. Nyilvánvalóan nem, amennyiben helyesen következtetett. – Valami felbukkanhat. Csak figyelmeztetni akarlak, nem pedig megrémíteni. – Ó, drágám – mondta tompán Sarah. A karórájára nézett. Eltelt egy perc, aztán még egy, majd a harmadik is. És aztán… A szoba közepén egy csapat fekete és zöld színű kacsa tűnt föl. Izgatottan hápogtak, felemelkedtek a padlóról, a plafon közelében csapdosva, pihék és tollak kavargó felhőjében kíséreltek meg ösztönükre hallgatni és eltűnni. – Kacsák – ámuldozott Poole. – Egy csapat vadkacsát lyukasztottam a szalagba. Most másvalami tűnt föl. Egy pad a parkban, rajta rongyokba öltözött öregember ült, hajtogatott, szakadozott újságot olvasva. Felnézett, zavaros szemét ráemelte Poole-ra, röviden elmosolyodott – kilátszott elhanyagolt fogsora – és visszatért olvasnivalójához. – Te is látod őt? – kérdezte Sarah-t. – És a kacsákat? – Ekkor a parkbéli hajléktalan meg a kacsák eltűntek. Semmi nem maradt belőlük. A lyuksort tartalmazó szakasz hamar letekeredett. – Nem voltak igaziak – vélte Sarah. – Vagy mégis? Akkor hogyan… – Te nem vagy igazi – közölte a nővel. – Te csak egy ingerület vagy a valóságszalagomon, nem egyéb egy nyílásnál, amit be lehet fedni. Létezel más valóságszalagokon is, vagy esetleg az objektív világban is? – Nem tudta, ezért válaszolni sem tudott a saját kérdéseire. Talán Sarah sem tudja a választ. Talán ezer másik valóságszalagon is megvan a helye; talán minden eddig legyártott valóságszalagon. – Ha elvágom a szalagot, mindenhol leszel és sehol sem. Mint minden más a világegyetemben. Legalább is amennyire mindennek tudatában vagyok. Sarah hangja elcsuklott. – Én igazi vagyok. – Teljesen meg akarlak ismerni – közölte Poole. – Hogy ezt megtehessem, el kell vágnom a szalagot. Ha most nem teszem meg, hát megteszem egy későbbi időpontban. Egyértelmű, hogy előbb vagy utóbb sort kerítek rá. Akkor meg mire várjak? – Hiszen az is lehetséges, hogy Danceman már jelentést tett a készítőimnek, a tulajdonosaimnak, s azok már megtették a megfelelő lépéseket a hatástalanításom érdekében. Hiszen veszélyeztetem a vagyontárgyukat – saját magamat. – Úgy viselkedsz, hogy azt kívánom, bárcsak visszamentem volna az

irodába – sóhajtotta Sarah, ajkai sírásra görbültek. – Menj. – Nem akarlak egyedül hagyni. – Minden rendben lesz. – Nem, egyáltalán nem lesz rendben semmi; kihúzod a dugót magadból, kikapcsolod magad vagy valami ehhez hasonlót művelsz; megölöd magad, mert rájöttél, hogy nem ember vagy, hanem pusztán egy elektromos hangya. Nyersen csak annyit mondott: – Lehet. – Ez valószínűleg minden összefoglalt. – És nem tudlak megállítani. – Nem bizony – bólintott egyetértően. – Mégis itt maradok, még akkor is, ha nem akadályozhatlak meg. Mert ha most elmegyek, és te megölöd magad, egész hátralevő életemben azt fogom kérdezni magamtól, mi történt volna, ha akkor itt maradok. Érted? Ismét bólintott. – Rajta, gyerünk – mondta Sarah. Poole felegyenesedett. – Nem fájdalmat fogok érezni – közölte. – Habár számodra úgy fog tűnni. Jusson eszedbe, hogy a szerves robotok általában minimális mennyiségű fájdalomáramkörrel rendelkeznek. Most én fogom megélni a legintenzívebben a… – Ne is mondj többet – szólt közbe Sarah. – Csak tedd meg, ha meg akarod tenni, vagy ne tedd, ha nem akarod. Kicsit ügyetlenül – mert hiszen félt – beletornázta kezeit a mikrokesztyűkbe, kinyúlt és megmarkolt egy éles mikro-szikét. – Most elvágom a mellkasi üregbe beépített szalagot – mondta fennhangon, miközben a szeméhez illesztette a nagyítólencsét. – Ez minden. – Keze reszketett, amint lassan felemelte a szikét. Egy másodperc és végzek, gondolta. Mindennel. És arra is lesz elég időm, hogy visszaforrasszam a szalag végeit. Legalább félórám. Ha mégis meggondolnám magam. Elvágta a szalagot. Sarah, a félelemtől összeroskadva bámult rá, s csak suttogni tudott. – Nem történt semmi. – Harminc vagy negyven percem lehet hátra. – Visszaült az asztalhoz, a kesztyűket már levette kezeiről. A hangja, vette észre saját magán, elcsuklott; nyilvánvalóan Sarah is tisztában volt vele, ezért dühös lett saját magára. Tudta, hogy ezzel felizgatta a nőt. – Sajnálom – mondta következetlenül; szeretett volna bocsánatot kérni

tőle. – Talán inkább mégis el kellene menned – most már a pánik beszélt belőle. Felállt az asztaltól, Sarah is vele együtt, mintha csak utánozná a férfit; ott állt a nő, gyöngyöző homlokkal, reszketve az idegességtől és az ijedtségtől. – Menj – szólt rá Poole reszelős hangon. – Menj vissza az irodába, ahol amúgy is lenned kell. Ahol mindkettőnknek lennie kellene. – Össze fogom forrasztani a szalag végeit, mondta magának, túl nagy a feszültség bennem, ahhoz, hogy képes legyek elviselni. Kezeit ismét a kesztyűk felé nyújtotta, görcsösen próbálta őket felerőltetni merev ujjaira. Belenézett a nagyítólencsébe, látta a leolvasó felfelé irányuló fotoelektromos fénysugarát, amint pontosan a leolvasó fotocella közepébe világít, s ebben a pillanatban látta, hogy a szalag vége eltűnik a leolvasó elején… látta mindezt, és rögtön megértette, hogy elkésett. Elérte. Istenem, segíts, fohászkodott. Gyorsabban haladt a szalag, mint azt kiszámoltam. Tehát most lesz… Almák tűntek föl szemei előtt, folyami kavicsok, zebrák. Meleget érzett, a vászon puhaságát; érezte az óceán hullámainak csapkodását és az északi szél fújását, ami úgy lökdöste, mintha irányítani akarná. Körbe-körbe mindenhol Sarah látszott, de ott állt Danceman is. New York fénylett az éjszakában, a személyrakéták pedig gyorsítottak és fékeztek, haladtak éjjel és haladtak nappal, árvíz és szárazság idején egyaránt. Nyelvén vajdarab olvadt folyékonnyá, s ugyanekkor kellemetlen szagok és ízek támadták érzékszerveit: mérgek keserűje, citrom és elmorzsolt nyári fű levelei. Megfulladt, lezuhant; egy hatalmas fehér ágyban hevert egy asszony ölelő karjai között, az ágy éles nyikorgása még ott visszhangzott fülében; akárcsak az egyik külvárosi lerobbant szálló meghibásodott liftjének vészcsengője. Élek, éltem, többé nem fogok élni, állapította meg, s gondolataival együtt áramlott minden hang, minden szó: rovarok szállongtak és zümmögtek, ő pedig félig elsüllyedt a Tri-Plan valamelyik távoli laboratóriumának komplex létfenntartó kádjában. Szeretett volna mondani valamit Sarah-nak. Száját kinyitotta, szavakat próbált formálni – kiválasztani egy különleges sorozatot a szavaknak abból az óriási halmazából, melyek éles fénnyel szórták be tudatát, jelentésük már-már

égető volt. Fájtak az ajkai. Azon tűnődött, vajon mitől.

♦ ♦ ♦ Sarah Benton a falnak támaszkodva állt, mintha odafagyott volna. Kinyitotta szemeit és látta, amint keskeny füstcsík indul el fölfelé Poole

félig nyitott ajkai közül. Aztán a robot összerogyott, négykézlábra ereszkedett, majd szétterült, mint egy odahányt földkupac. Sarah, anélkül, hogy alaposabban megvizsgálta volna, tudta, hogy a másik „meghalt". Poole megtette, megtette saját magával, döbbent rá. És nem érezhetett fájdalmat, ő maga mondta. Legalábbis nem túl nagyot, csak egy kicsiny fájdalmat. Bárhogy is legyen, mostanra vége. Jobb lesz, ha felhívom Mr. Dancemant és elmondom neki, mi is történt, döntötte el. Még mindig remegve, lassan átbotorkált a szobán, a fonhoz, és emlékezetből tárcsázott. Ez azt hitte, hogy én csak egy ingerület vagyok a valóságszalagján, dohogott. Tehát, hogy én is meghalok, ha ő „meghal". Milyen különös, gondolta. Miért képzelte, hogy ez lesz? Azt a szerkezetet semmi sem kötötte a valódi világhoz: a saját kis elektromos világában létezett. Milyen bizarr. – Mr. Danceman – szólalt meg, mikor a fon az irodába kapcsolt. – Poole-nak vége. A szemem láttára semmisítette meg magát. Talán átjöhetne és megnézhetné. – Tehát végre megszabadultunk tőle. – Igen, hát nem csodálatos? Danceman ennyit mondott: – Átküldök pár embert a boltból. – Elnézett a nő mellett, meglátta Poole testét, ahogy a konyhaasztal mellett hevert. – Most hazamegy és kipiheni magát – utasította a nőt. – Biztosan kifárasztotta ez az egész. – Igen, köszönöm, Mr. Danceman. – Visszatette a kagylót és csak állt céltalanul. Aztán figyelmes lett valamire. A kezeim. Felemelte őket. Miért van az, hogy keresztüllátok rajtuk? A szoba falai is egyre furcsább formát kezdtek ölteni. Bizonytalanul odament a mozdulatlanul fekvő robot testéhez, megállt fölötte, de nem tudta, mihez kezdjen. Lábai alatt a szőnyeg látszott, majd a szőnyeg is egyre halványabb lett, s ahogy lenézett, látta a lassan szétbomló anyag újabb és újabb rétegeit. Talán ha összeforrasztanám a szalag végeit. De nem tudta, hogyan kell. És Poole is egyre elmosódottabb lett. Kora reggeli szellő fújt. Nem érezte; most már ő sem érzett semmit. És a szellő csak fújt…

_____________ AMIT A HOLTAK MONDANAK I Louis Sarapis holtteste már egy hete feküdt hasadásmentes, átlátszó műanyagból készült tokjában, és szakadatlanul vonzotta a közönséget. Hosszú sorokban lépdeltek el mellette a szipákoló, kicsípett arcú, elkeseredett öregasszonyok, mind fekete szövetkabátba burkolózva. Johnny Barefoot türelmetlenül várt sorára a koporsó nyughelyéül kiválasztott tágas előadóterem egyik sarkában. Ám nem csupán megnézni akarta; feladata, amit Sarapis a végrendeletében határozott meg számára, teljesen más irányba mutatott. Sarapis sajtófelelőseként azzal bízták meg, hogy – egészen egyszerűen: élessze fel Louis Sarapist. – Körhh – motyogta magában Barefoot, és karórájára pillantva arra a megállapításra jutott, hogy két óráig kell még várnia, míg végre bezárulnak az előadóterem ajtajai. Megéhezett. A koporsót borító gyorsfagy bevonatból hűvösség áradt, amitől percről percre kényelmetlenebbül érezte magát. Felesége, Sarah Belle ment oda hozzá ekkor egy termosznyi forró kávéval. – Tessék, Johnny. – A férfi homlokához nyúlt, és kezével hátrafésülte a homlokába hullott csirikava2 tincseket. – Nem nézel ki valami jól. – Nem is vagyok valami jól – felelte. – Ez túl sok nekem. Már akkor sem kedveltem túlzottan, mikor még élt; ilyen állapotban pedig semmivel sem lett szimpatikusabb. A koporsó, és a két sorban várakozó gyászolók felé bökött az orrával. Sarah Belle halkan ennyit mondott: – Nil nisi bonum. Barefoot haragosan méregette feleségét, nem tudván, mit mondott neki. Kétségtelenül valami idegen nyelven beszélt hozzá. Sarah Belle egyetemet végzett. – Trappoló Nyuszi szavaival – mondta finom mosollyal Sarah Belle –, „Ha nem tudsz semmi jót mondani, inkább ne mondj semmit!" – Majd 2 Apacs

törzs

hozzátette: – Egy klasszikus filmből, a Bambiból idéztem. Ha hétfő esténként eljárnál velem a Modern Művészetek Múzeumában tartott előadásokra… – Figyelj, Sarah Belle! – szakította félbe elkeseredetten Johnny Barefoot. – Nem akarom feléleszteni a vén svihákot; nem is tudom, hogy keveredtem bele ebbe. Azt hittem, hogy mikor letaglózza az embólia, búcsút inthetek az egésznek… Ám a dolgok nem így alakultak. – Húzd ki a csatlakozót! – Mi-micsoda? A nő elnevette magát. – Csak nem félsz? Húzd ki a gyorsfagy energiaforrásának a dugóját, és felmelegszik a holttest. És nem lesz feltámadás. Nincs igazam? – Kékesszürke szemei vidáman csillogtak. – Félsz tőle, ugye? Szegény Johnny. – Meglapogatta a férfi karját. – El kéne válnom tőled, de mégsem fogok; szükséged van egy anyukára, aki vigyáz rád. – Nem tehetem – hangzott a válasz. – Louis magatehetetlenül fekszik a koporsóban. Olyan… férfiatlan lenne kihúzni a csatlakozót. Sarah Belle csendesen megjegyezte: – De előbb vagy utóbb egyszer meg kell küzdened vele, Johnny. És míg féléletes, nálad az előny. Ezért megfelelő az időpont; tisztán jönnél ki belőle. – Sarah sarkon fordult, és a hideg miatt mélyen zsebre dugott kézzel elviharzott. Johnny magába roskadva cigarettára gyújtott, és nekidőlt a falnak. A feleségének természetesen igaza volt. Közvetlen konfrontáció esetén egy féléletesnek esélye sem lehetett egy élő személlyel szemben. És mégis… húzódozott a dologtól, mert gyerekkora óta félve tisztelte Louist, aki a 3-4 szállítmányozást, a Föld és a Mars közötti kereskedelmi útvonalakat tartotta ellenőrzése alatt, mintha csak egy rakétamániás játszadozott volna kartonmodelljeivel a pincében. Jelenleg pedig, halálakor, mely hetvenéves korában érte el, az öreg a Wilhelmina Biztosítón keresztül száz szállításhoz kapcsolódó – és attól független – vállalkozást irányított a két bolygón. Nettó vagyonát lehetetlen lett volna felbecsülni, még adózási célokból sem; valójában nem is lett volna bölcs dolog, még az adóhivatal szakembereinek sem, ilyesmire vállalkozni. A gyerekek – gondolta Johnny –; a gyerekek a fontosak, abban az oklahomai iskolában. – Minden további nélkül birokra kelhetne a vén Louisszal, ha nem lenne családja… semmi sem jelent többet számára a két kislányánál, és persze Sarah Belle-nél. – Rájuk kell gondolnom, és nem magamra, győzködte magát, ahogy a közelgő pillanatra várt, hogy az öreg utasításai szerint kivegye a holttestet a koporsóból. – Lássuk csak!

Nagyjából egy éve lehet hátra féléletesként, és valószínűleg stratégiai megfontolások alapján fogja felosztani, például a költségvetési évek végére időzítve. Feltehetően két évtizedre elszórva akar majd felhasználni egy-egy hónapot, vagy mikor már fogytán az ideje, egy-egy hetet. Aztán pedig… napokat csupán. Aztán a vén Louisnak már csak órái maradnak; a jel ereje csökken, a fagyott agysejtekben cikázó halvány elektromos impulzusok… el-elhalnak, az erősítő berendezésből jövő szavak elhalkulnak, majd elmosódnak. Aztán pedig… a csend, a sír beteljesülése. Ám erre akár huszonöt évet is kell még várni; 2100-at fogunk írni, mire az öreg agyi folyamatai végül teljesen megszűnnek. Johnny Barefoot sűrűn pöfékelve visszagondolt arra a napra, amikor idegesen toporgott az Archemedean Vállalat személyzeti irodájában, és azt motyogta az íróasztal mögött ülő lánynak, hogy állásra lenne szüksége; rengeteg eladó ötlete van, olyan ötletek, melyek segítenek megoldani a sztrájkok bonyolult problémáját, a különböző szakszervezetek egymást fedő hatásköreiből származó reptéri erőszakot – lényegében olyan ötletek, melyek lehetővé tennék Sarapis számára, hogy egyáltalán ne kelljen szervezett munkásokra támaszkodnia. Mocskos módszert eszelt ki, ezt már akkor is tudta, de igaza volt; megérte a pénzt. A lány Mr. Pershinghez, a személyzeti igazgatóhoz küldte őt, aki Louis Sarapishoz küldte tovább. – Úgy érti – kérdezte Sarapis –, hogy az óceánból hajtsam végre a fellövést? Az Atlanti-óceánból, a három mérföldes határon túl? – A szakszervezetek nemzeti szerveződések – magyarázta Johnny. – A nyílt tengeren egyik sem rendelkezik semmilyen hatáskörrel. Az üzleti vállalkozás ellenben nemzetközi. – De ott is emberekre lenne szükségem; legalább ugyanannyira, ha nem többre. Honnan fogom összeszedni őket? – Menjen Burmába, vagy Indiába, vagy a maláj államokba – felelte Johnny. – Szerezzen fiatal, képzetlen munkaerőt, és hozza át ide. Tanítsa be őket szerződéses segédként. Más szóval, vonja le a szállítás költségét a díjazásukból. – Tisztában volt vele, hogy ez durva kizsákmányolás. És Louis Sarapisnak mégis tetszett az ötlet. Apró birodalom a nyílt óceánban, ahol jogokkal nem rendelkező emberek dolgoznak. Eszményi. Sarapis épp így működtette a vállalatát, és felvette Johnnyt a sajtórészlegbe; ez volt a legjobb hely egy olyan ember számára, aki briliáns, nem technikai jellegű ötleteket gyártott. Vagyis egy tanulatlan, oklevtelen számára. Egy kívülálló, kallódó ember számára, aki nem rendelkezik diplomával.

– Figyelj, Johnny! – szólt hozzá egyszer Sarapis. – Hogyan lehetséges, hogy ilyen okos vagy, és mégsem jártál iskolába? Mindenki tudja, hogy ez manapság végzetes hiányosság. Önpusztító hajlamaid vannak tán? – Szélesen elvigyorodott, kivillantva rozsdamentes acélból készült fogsorát. Johnny letörten azt felelte: – Ráhibáztál, Louis. Meg akarok halni. Gyűlölöm magam. – Ennek kapcsán eszébe jutott kizsákmányoláson alapuló ötlete. De ezt azután eszelte ki, hogy már kibukott az iskolából, tehát nem emiatt érez így. – Lehet, hogy pszichológushoz kéne mennem – állapította meg. – Csaló mind – felelte Louis. – Tudom, mert hatot is alkalmaztam már, különböző időpontokban. Az a baj veled, hogy állandóan irigykedsz; ha nem kaphatsz meg mindent, akkor semmi sem kell; nem akarsz lassan feljebb kapaszkodni, mert rühelled a küszködést. De mindent megkapok – döbbent rá Johnny Barefoot már akkoriban. – Többet nem is kérhetnék, mint hogy neked dolgozhassam. Mindenki Louis Sarapinnál akar dolgozni; mindenféle emberek állást kapnak tőle. A gyászolók kettős sora, akik elvonultak a koporsó mellett… Johnny eltűnődött, vajon ők is Sarapis alkalmazottai, vagy azok rokonai lehettek-e. Vagy ezért voltak itt, vagy a közsegély miatt, aminek megszavazását Sarapis kierőszakolta a Kongresszustól három évvel ezelőtt, a gazdasági válság idején. Öregkorára Sarapis a szegények, az éhezők, a munkanélküliek jóságos papája lett. Levest is osztott a sorban állóknak. Mint ahogy most is. Talán akkor is ugyanazok álltak sorban, mint ma itt. Johnnyt egy teremőr riasztotta fel merengéséből. – Uram, maga nem Mr. Barefoot, az öreg Louis píárosa? – De igen – felelte Johnny. Eloltotta a cigarettáját, majd lecsavarta a termosz tetejét, amiben Sarah Belle kávét hozott neki. – Nem kér? – kérdezte. – Vagy talán már megszokta a hideget ezekben a középületekben? Chicago város önkormányzata ajánlotta fel Louisnak a helyiséget; hálából, amit a térségért tett. A gyárakért, amiket létesített, az emberekért, akiket alkalmazott. – Nem szoktam meg – válaszolta az őr, és elvette Johnnytól a csésze kávét. – Tudja, Mr. Barefoot, mindig is csodáltam önt, amiért oklevtelen létére ilyen magasra feltornázta magát, és ennyit keres, a hírnévről nem is beszélve. Hitet ad nekünk, többi oklevtelennek. Johnny mordult egyet, aztán tovább kortyolgatta a kávéját. – Persze – folytatta az őr – valójában Sarapisnak tartozunk hálával; őtőle kapta az állást. A sógorom is dolgozott neki; úgy hat évvel ezelőtt,

mikor még senki sem tudott munkát adni, csak Sarapis. Azt beszélik, rettentő zsugori volt… nem engedte, hogy a szakszervezet befészkelje magát a vállalataiba, meg ilyenek. De annyi öregnek adott nyugdíjat… apám halála napjáig a Sarapistól kapott nyugdíjból élt. És a rengeteg törvényjavaslat, amit megszavaztatott a Kongresszussal; ha Sarapis nem erőltette volna, egyik jóléti törvényjavaslatot sem fogadták volna el. Johnny megint mormogott valamit. – Nem csoda, hogy ennyien eljöttek ide – mondta az őr. – Megértem őket. Ki fog segíteni a kisembereknek, az oklevteleneknek, mint maga meg én, ha ő már nincs? Johnny nem tudott megfelelni erre a kérdésre.

♦ ♦ ♦ Herbert Schoenheit von Vogelsang, a Beloved Brethren Halottasház tulajdonosa értesítést kapott, hogy a törvényi előírások szerint találkoznia kell Mr. Sarapis jogtanácsosával, a közismert Mr. Claude St. Cyrrel. Tudnia kellett, pontosan milyen időzítés szerint szándékoznak felosztani a felelet időtartamát, mivel ő felelt a dolog technikai megvalósításának részleteiért. Az ügy első látásra rutinfeladatnak tűnt, ám rögtön felmerült egy probléma. Képtelenség volt elérni Mr. St. Cyrt, a hagyaték kezelőjét. A fene egye meg! – dúlt-fúlt magában Schoenheit von Vogelsang, mikor hosszas csöngetés után lerakta a telefont. – Valami nem stimmel; ez hallatlan egy ilyen fontos személyiség esetében. A tárolóból telefonált – a kriptateremből, ahol a féléletesek feküdtek a gyorsfagyban. Éppen egy nyugtalan képű, irodistaszerű alak várakozott az íróasztalnál, kezében visszaigénylési szelvénytömbbel. Nyilvánvalóan az egyik rokonáért jött. Közelgett a feltámadás napja – a féléletesek tiszteletére rendezett ünnep –; hamarosan kezdődik a roham. – Parancsoljon, uram! – szólította meg Herb nyájas mosollyal. – Személyesen veszem át az ellenőrző szelvényét. – Egy idős hölgy az illető – hangzott a válasz. – Nyolcvan körüli, nagyon kicsi és töpörödött. Nem csak beszélni szeretnék vele; hanem kivinni egy időre – magyarázta az ügyfél. – A nagyanyám. – Egy pillanat – mondta Herb, és visszament a tárolóba, hogy kikeresse a 3054039-B számot. Mikor beazonosította a megfelelő személyt, tüzetesen megvizsgálta a

raklevelet; eszerint már csak tizenöt nap maradt a féléletből. Beidegzett mozdulatokkal hordozható erősítőt csatlakoztatott az üvegkoporsóhoz, és ráhangolta, hogy a megfelelő hullámhosszon ellenőrizze az agyműködés jeleit. A hangszóró alig hallhatóan megszólalt: – …aztán Tillie kificamította a bokáját, és már azt hittük, sohasem fog meggyógyulni; annyira bután viselkedett, rögtön járni akart… Miután nyugtázta, hogy minden rendben, Herb kihúzta az erősítőt, és előkerített egy szakszervezeti munkást, hogy tolja ki a 3054039-B-t a rakodó platformra, ahonnan hozzátartozója áthelyezheti a kopterébe vagy a kocsijába. – Ellenőrizte? – kérdezte az ügyfél, miközben fizetett. – Személyesen – felelete Herb. – Tökéletesen funkcionál. – Rámosolygott az ügyfélre. – Boldog feltámadás napot, Mr. Ford! – Köszönöm – mondta az ügyfél, és elindult a rakodó platform felé. Ha meghalok – morfondírozott magában Herb –, azt hiszem, meghagyom a végrendeletben, hogy évszázadonként egyszer élesszenek csak fel. Ily módon figyelemmel kísérhetem az emberiség sorsának alakulását. Ám ez meglehetősen magas fenntartási költséget róna az utódokra, ami miatt előbb-utóbb biztosan sutba vágják a végrendeletet, kivetetik a holttestet a gyorsfagyból, és – isten ments! – eltemetik. – A temetés barbár szokás – dohogott fennhangon Herb. – Kultúránk primitív kezdeteinek maradványa. – Így van, uram – helyeselt írógépe mögül Herb titkárnője, Miss Beasman. A tárolóban, a koporsókat egymástól elválasztó folyosókon elszórva, több ügyfél társalgott féléletes hozzátartozóival a mélységes csendben. Megnyugtató látványt nyújtottak a hűséges hozzátartozók, akik rendszeresen eljöttek tisztelegni az elhunytak előtt. Üzeneteket hoztak, híreket a külvilágból; az agyműködés e rövid időszakaiban felvidították a komor féléleteseket. És… díjat fizettek Herb Schoenheit von Vogelsangnak; a halottasház fenntartása busás haszonnal járt. – Apám mintha kissé gyengélkedne – szólt Herbhez egy fiatalember. – Megtenné, hogy áldoz rá egy percet, és megnézi? Igazán hálás lennék érte. – Természetesen – mondta Herb, és elkísérte az ügyfelet a folyosó végén fekvő rokonhoz. A raklevél szerint már csak néhány nap maradt hátra; ez magyarázatot adott az agyfunkció minőségének romlására. Ám mégis feltekerte a hangosítást, és a féléletes hangja kissé határozottabban szólt. – Már a végét járja – gondolta Herb. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a fiú

nem akarta látni a raklevelet, nem akarta tudni, hogy apjával fenntartott kapcsolata immár egyre vékonyabb szálon függ. Így Herb semmit sem mondott; egyszerűen odébbállt, és magára hagyta a fiút, hogy társaloghasson. Miért szólna neki? Miért közölné vele a rossz hírt? Most egy teherautó hajtott oda a rakodó platformhoz, és két férfi ugrott ki belőle; rajtuk a jól ismert halványkék egyenruha. Atlas Interplan Van and Storage3, azonosította be őket Herb. Egy újabb féléletest hoztak, vagy egy végleg eltávozottért jöttek. Elindult feléjük. – Parancsoljanak, uraim! – szólította meg őket. A teherautó sofőrje kihajolt: – Mr. Sarapist hoztuk meg. Elkészült a helye? – Természetesen – felelete habozás nélkül Herb. – De nem tudom elérni Mr. St. Cyrt, hogy egyeztessem vele az ütemezést. Mikor szándékoznak visszahozni? A másik, sötét hajú, fekete gombszemű férfi kiszállt a teherautóból. – John Barefoot vagyok. A végrendelet értelmében Mr. Sarapis az én gondjaimra lett bízva. Haladéktalanul fel kell éleszteni; ezt az utasítást kaptam. – Értem – felelte Herb, és biccentett. – Nos, lehetséges. Hozzák be, és mindjárt bekötjük. – Hideg van idebenn – jegyezte meg Barefoot. – Hidegebb, mint az előadóteremben. – Ez csak természetes – válaszolta Herb. A teherautós brigád tolni kezdte a koporsót. Herb megpillantotta a halottat, kinek hatalmas, szürke arcát mintha gipszből formázták volna. – Ördöngös vén kalóz – gondolta. – Jobban jártunk vele, hogy meghalt, bármennyit is jótékonykodott. Hiszen kinek van szüksége a jótékonykodásra? Különösen az övére! Herb természetesen nem osztotta meg gondolatait Barefoottal; megelégedett azzal, hogy az előkészített helyhez irányítsa a hordárokat. – Negyedóra múlva már beszélgethet vele – ígérte meg Barefootnak, aki feszültnek tűnt. – Ne aggódjon; ebben a stádiumban még szinte soha nem hibáztunk; a kezdeti visszamaradt töltés általában elég életerőt biztosít. – Gondolom, később – mondta Barefoot –, mikor tompulni kezd… akkor merülnek fel a technikai problémák. – Miért akar ilyen hamar visszatérni? – érdeklődött Herb. Barefoot összevonta a szemöldökét, de nem válaszolt. 3 Atlasz Bolygóközi Szállítmányozási és Raktározási Vállalat

– Elnézést – szabadkozott Herb, és tovább bütykölt a huzalokkal, amiket tökéletesen kellett behelyezni a koporsó katódvégződéseibe. – Alacsony hőmérsékleten – mormolta – az áram lényegében akadálytalanul folyik a vezetékben. Mínusz százötven fokon nincs mérhető ellenállás. Ezért… – A helyére rakta az anódkivezetést. – A jel hangosan és érthetően érkezik. – Végezetül felkattintotta az erősítő kapcsolóját. Zúgás. Semmi több. – Nos? – érdeklődött Barefoot. – Még egyszer megpróbálom – mondta Herb, és azon tűnődött, vajon hol lehet a hiba. – Figyeljen – mondta Barefoot halkan –, ha eltol valamit, és hagyja kihunyni a szikrát… – Szükségtelen volt befejeznie a mondatot; Herb tudta mire számíthat. – A Demokrata-Republikánus Országos Jelölőgyűlésen akar talán részt venni? – kérdezte Herb. A Jelölőgyűlésre a hónap folyamán kerül sor Clevelandben. Régebben Sarapis sokat tevékenykedett a színfalak mögött, mind a Demokrata-Republikánus, mind a Liberális Párt választási jelölőgyűlésein. Sőt mi több, azt suttogták, hogy a legutóbbi DemokrataRepublikánus elnökjelöltet, Alfonse Gamet személyesen ő választotta ki. A jóképű és elegáns Gam végül veszített, de alig valamivel. – Még mindig semmi? – kérdezte Barefoot. – Öhm, úgy tűnik… – válaszolta Herb. – Egyértelműen semmi. – Barefoot bosszúsnak tűnt. – Ha tíz percen belül nem tudja feléleszteni, előkerítem magának Claude St. Cyrt, és elvisszük a halottasházából Louist, és bepereljük vétkes gondatlanság miatt. – Megteszem, ami tőlem telik – mondta Herb, miközben verejtékezve igazítgatta a koporsó vezetékeit. – Ne feledje, hogy nem mi végeztük el a gyorsfagy beszerelését; lehet, hogy akkor követtek el hibát. Ekkor elektromos zaj váltotta fel a zúgást. – Kezd éledezni? – kérdezte Barefoot. – Nem – ismerte el Herb, akit már teljesen felzaklatott a hiábavaló próbálkozás. Ez valójában nagyon rossz jelnek számított. – Ne hagyja abba! – figyelmeztette Barefoot. Ám ezt fölösleges volt mondani Herbert Schoenheit von Vogelsangnak; elkeseredetten küszködött teljes erejével és a pályán eltöltött évek tapasztalatával. És mégsem ment semmire; Louis Sarapis néma maradt. Nem fog sikerülni – döbbent rá rémülten Herb. – És fogalmam sincs, miért. MI LEHET A GOND? Egy ilyen fontos ügyfél, és épp ilyenkor kell

elszúrnom. Tovább serénykedett, de nem nézett Barefootra, nem mert.

♦ ♦ ♦ A Hold sötét oldalán, a Kennedy Slough rádióteleszkópjánál, Owen Angress műszaki vezető egy jelet fedezett fel, mely a naprendszertől egy fényhétnyire, a Proxima irányából érkezett. Megszokott körülmények között az űrnek ez a régiója nem váltott volna ki különösebb érdeklődést az ENSZ Világűrbeli Kommunikációs Bizottsága körében, ám Owen Angress rájött, hogy ez a jel egészen különleges. Amit a rádióteleszkóp hatalmas antennája felerősített, az alig hallható, mégis tisztán kivehető emberi hang volt. – …lehet, hogy nem csinálok belőle ügyet – jelentette ki a hang. – Amennyiben jól ítéltem meg őket, és azt hiszem, így tettem. Az a Johnny teljesen visszafejlődne, ha nem tartanám rajta a szemem, de legalább nem szélhámos, mint St. Cyr. Jól tettem, hogy kirúgtam St. Cyrt. Feltéve persze, hogy sikerül érvényben tartanom a felmondást… – A hang egy pillanatra elhalkult. Mi van odakint? – tanakodott Angress kábultan. – Egy ötvenketted fényévnyi távolságra innen – dünnyögte, és gyorsan megjelölte a helyet az űrtérképen, amit épp átrajzolt. – Semmi. Csak üres ködök. – Nem tudta mire vélni a jelet; talán egy közeli adóállomás játszotta át a Holdra? Más szóval, visszhang lehetett? Vagy rosszul számította ki a távolságot? Ez csak tévedés lehetett. Valaki, aki a naprendszeren kívül elmélkedik… valaki, akinek semmi dolga nincs, és mintegy félálomban, fennhangon morfondírozik, hagyja elkalandozni a gondolatait… nem állt össze a kép. Jobb, ha jelentem Vikovnak a Szovjet Tudományos Akadémián – mondta magában. Jelenleg Vikov közvetlen felügyelete alá tartozott; legközelebb Jamisonon lesz a sor az MIT-ról. – Talán egy távolsági szállítóhajóról jön, amelyik… A hang ismét tisztán hallhatóan bejött. – …az a Gam egy bolond; nem szabadott volna őt választanom. Most már tudom, de késő. Hello? – A gondolatok letisztultak, a szavak határozottabban kivehetőkké váltak. – Éledezem már?… az Isten szerelmére, épp ideje lenne. Hé! Johnny! Te vagy az? Angress felemelte a telefont, és a Szovjetunió előhívókódját tárcsázta. – Szólalj meg, Johnny! – könyörgött a hangszóróból jövő hang. –

Gyerünk, fiam! Baromi sok a mondanivalóm. A teendőm. Elkezdődött a Jelölőgyűlés, ugye? Idebenn elveszítettem az időérzékemet, se nem látok, se nem hallok; várj csak, míg idekerülsz te is, és megtudod, milyen… – A hang ismét elhalkult. Vikov pontosan az ilyeneket nevezi „eseménynek", tudatosodott Angressben. És már értem, miért. II Claude St. Cyr az esti híradóban hallotta, hogy a bemondó valami felfedezésről zagyvál, amit a holdi rádióteleszkóp észlelt, de nem sok figyelmet szentelt az ügynek; éppen martinit kevert a vendégeinek. – Igen – mondta Gertrude Harveynek –, bármennyire ironikusan hangzik, jómagam fogalmaztam a végrendeletet, beleértve a záradékot is, mely halála pillanatában automatikusan megszüntette az állásomat, szükségtelenné tette a szolgálataimat. És elárulom, Louis miért csinálta ezt; paranoiásan gyanakodott rám, ezért úgy kalkulált, hogy a záradékkal bebiztosíthatja magát az ellen… – Egy pillanatnyi szünetet tartott, míg kimérte a gin mellé szükséges kevéske bormennyiséget. – Hogy idő előtt a másvilágra segítsék. – Elvigyorodott, mire Gertrude, aki tetszetős pózban üldögélt férje mellett a kanapén, visszamosolygott rá. – Sokat ért vele – állapította meg Phil Harvey. – A pokolba is! – tiltakozott St. Cyr. – Semmi közöm a halálához; embólia okozta, egy hatalmas, vaskos vérrög, ami beszorult, mint dugó az üveg nyakában. – Elnevette magát, ahogy elképzelte a dolgot. – A természet megoldja. Gertrude szólalt meg: – Hallgassátok! A tv-ben valami furcsaságról beszélnek. – Felkelt, odament a készülékhez, és a hangszóróhoz egészen közel hajolva hallgatta az adást. – Valószínűleg az a tökkelütött Kent Margrave az – mondta St. Cyr. – Megint beszédet mond. – Margrave már négy éve töltötte be az elnöki posztot; liberálisként sikerült legyőznie Alfonse Gamet, akit Louis Sarapis saját kezűleg választott ki a feladatra. Az igazat megvallva, Margrave a hibái ellenére vérbeli politikus volt; sikerült meggyőznie a választók jelentős tömegeit, hogy nem szerencsés, ha Sarapis egyik bábuja ül az elnöki székben. – Nem – javította ki Gertrude, és megigazgatta szoknyáját meztelen térdén. – Az űrközpont… azt hiszem. Valami tudományos dolog.

– Tudomány! – nevette el magát St. Cyr. – Akkor hát hallgassuk! Imádom a tudományt. Hangosítsd fel! Biztos megint találtak egy bolygót az Orion-rendszerben – gondolta. – Újabb célt a kollektív létezéshez. – Egy hang – magyarázta a bemondó –, mely a világűrből jön, teljesen zavarba ejtette az Egyesült Államok és a Szovjetunió tudósait. – Jaj, ne! – fulladozott St. Cyr. – Egy hang a világűrből… csak ezt ne! – St. Cyr majd megszakadt a nevetéstót, és otthagyta a televíziót; nem bírta tovább hallgatni. – Más se kell nekünk – mondta Philnek. – Egy hang, amiről kiderül, hogy tudod, kié. – Kié? – kérdezte Phil. – Hát, természetesen Istené. A Kennedy Slough rádióteleszkópja Isten hangját fogta be, hogy újabb parancsolatokkal és még legalább néhány tekerccsel lásson el minket. – St. Cyrnek le kellett vennie a szemüvegét, hogy ír vászon zsebkendőjével megtörölhesse a szemét. Phil Harvey morcosan reagált: – Személy szerint egyetértek a feleségemmel, és érdekfeszítőnek találom a hírt. – Figyelj ide, barátom! – mondta St. Cyr. – Te is tudod, hogy előbbutóbb kiderül, hogy csak egy japcsi diák veszítette el a tranzisztoros rádióját a Föld és a Callisto közötti úton. A rádió meg teljesen kisodródott a naprendszerből, a teleszkóp pedig befogta a jeleit, és a tudósok képtelenek megfejteni a talányt. – Némileg józanabbul hozzátette. – Csitulj el, Gert! Most komoly dolgokat kell megvitatnunk. Gertrude nem szívesen, de engedelmeskedett. – Figyelj, Claude! Tényleg igaz – kérdezte, ahogy feltápászkodott –, hogy a halottasház nem tudta feléleszteni Louist? Hogy nem vált belőle féléletes, ahogy tervezték? – Jelenleg senki sem hajlandó információval szolgálni nekem a szervezetből – felelte St. Cyr. – De hallottam egy pletykát, ami pontosan ezt állítja. – Valójában tudta, hogy a hír igaz; számos barátja dolgozott a Wilhelminánál, de nem szeretett beszélni a megmaradt kapcsolatairól. – Igen, azt hiszem így van – mondta végül. Gertrude megremegett. – Belegondolni is szörnyű, hogy valaki nem tér vissza. Rettenetes. – Pedig régen ez számított természetesnek – jegyezte meg a férje, ahogy kiitta a martinijét. – A századforduló előtt senkinek sem volt félélete. – De már hozzászoktunk – kötötte Gertrude az ebet a karóhoz. St. Cyr Phil Harveyhoz fordult: – Folytassuk a megbeszélést. Harvey vállat vont, és azt mondta: – Rendben. Ha valóban úgy érzed, hogy van mit megbeszélnünk. – Rosszallóan méregette St. Cyrt. – Fel tudlak venni a jogi osztályra, ha tényleg ezt akarod. Viszont nem adhatok

neked olyan munkákat, amilyeneket Louis tudott. Nem lenne igazságos a már régóta nekem dolgozó ügyvédekkel szemben. – Ezt megértem – mondta St. Cyr. Harvey fuvarozási vállalata egészen eltörpült Sarapis vállalkozásaihoz képest; Harvey valójában egészen jelentéktelen figurának számított a 3-4 szállítmányozási üzletben. Ám St. Cyrnek éppen ez kellett. Mivel szentül hitt benne, hogy a Sarapisnál töltött évek alatt összegyűjtött tapasztalata és kapcsolatai révén egy éven belül kitúrhatja helyéből Harveyt, hogy átvegye az Elektra Vállalat vezetését. Harvey első feleségét hívták Elektrának. St. Cyr ismerte a nőt, és miután Elektra szakított Harveyvel, St. Cyr továbbra is találkozgatott vele, immár sokkal személyesebb – és kevésbé feszélyezett – körülmények között. Mindig is úgy tűnt neki, hogy Elektra meglehetősen rosszul jött ki a válásból; Harvey megfelelő kaliberű jogászokat fogadott, hogy túljárjanak Elektra ügyvédjének, Harold Faine-nek az eszén… aki véletlenül épp St. Cyrnél gyakornokoskodott. St. Cyr saját magát hibáztatta, amiért Elektra elveszítette a pert. Miért nem ő maga vállalta el az ügyet? De a Sarapis-féle ügyletek annyira lekötötték az idejét… hogy egyszerűen lehetetlen lett volna. Most, hogy Sarapis eltávozott, és ezzel együtt az Atlasnál, a Wilhelminánál és az Archemedeannál betöltött állások is megszűntek, St. Cyrnek módja nyílott rá, hogy kiegyenlítse a számlát; hogy segítségére siessen az asszonynak, akit – beismerten – szeretett. Ám a gyakorlati megvalósítástól az adott helyzetben még meglehetősen távol állt; előbb be kell kerülnie Harvey ügyvédei közé – és bármi áron. Minden jel arra mutatott, hogy sikerülni fog. – Akkor tehát megegyeztünk? – kérdezte Harveytól, és felé nyújtotta a kezét. – Meg – felelte Harvey, akit nem különösebben kavart fel a dolog. De ő is odanyújtotta a kezét, és leparoláztak. – Mellékesen – jegyezte meg Harvey –, tudomásomra jutott, csak részleteket ismerő de megbízható forrásból, hogy miért bocsátott el az állásodból Sarapis a végrendeletében. És nem amiatt, amit te mondtál nekem. – Tényleg? – kérdezte St. Cyr erőltetett nemtörődömséggel. – Úgy értesültem, hogy Sarapis gyanakodott valakire, valószínűleg éppen terád, hogy megpróbálja megakadályozni a visszatérését a féléletbe. Hogy olyan halottasházat választasz, ahol bizonyos ismerőseid dolgoznak… akiknek valamilyen okból nem sikerül feléleszteniük az öreget. – Végigmérte St. Cyrt. – És furcsa módon, pontosan ez történt.

Senki nem szólalt meg. Végül Gertrude törte meg a csendet: – Mi érdeke fűződne Claude-nak ahhoz, hogy Louis Sarapis ne támadjon fel? – Fogalmam sincs – felelte Harvey. Elgondolkozva megsimogatta az állát. – Még a féléletet sem értem teljesen. Vagy nem igaz, hogy a féléletesek gyakran valamiféle új életszemlélettel, újfajta viszonyítási rendszer birtokában térnek vissza, melynek megismerése életükben nem adatott meg nekik? – Hallottam, hogy a pszichológusok ezt állítják – erősítette meg Gertrude. – A teológusok ezt régebben megtérésnek hívták. – Claude talán ettől az új életszemlélettől félt, amivel Sarapis esetleg visszatér – folytatta Harvey. – De ez csak találgatás. – Csak találgatás – mondta helyeslően St. Cyr –, teljességében az, beleértve az általad említett terveket is; valójában nem ismerek senkit a halottasház-tulajdonosok közül. – Ha-tárózottan beszélt; figyelt, hogy annak hallatsszon a hangja. De nagyon kínos ügy, gondolta magában. Kellemetlen. Ekkor megjelent a szobalány, hogy bejelentse: elkészült a vacsora. Phil és Gertrude egyszerre keltek fel, Claude pedig az étkező ajtajában csatlakozott hozzájuk. – Mondd csak! – kérdezte Phil Harvey Claude-tól. – Ki Sarapis örököse? St. Cyr azt felelte: – Az egyik unokája, aki a Callistón él; Kathy Egmontnak hívják, és furcsa figura_ úgy húszéves lehet, de már ötször ült börtönben, többnyire drogozásért. Úgy tudom, nemrégiben sikerült kigyógyíttatnia magát a szenvedélyéből, és vallásos lett. Még sohasem találkoztam vele, de rengeteg levelet olvastam, amit Louisszal egymásnak írtak. – És a teljes vagyon rászáll, ha megtörtént a hitelesítés? A vele járó politikai hatalommal együtt? – Ha! – kiáltott fel St. Cyr. – A politikai hatalmat nem lehet csak úgy ráhagyományozni valakire. Kathy mindössze a gazdasági testületet kapja meg. Amint te is tisztában vagy vele, a vagyonkezelő anyacég Delaware állam törvényeinek értelmében lett bejegyezve, és a Wilhelmina Biztosítón keresztül bonyolítja az üzleteket, és ez a lányé lesz, ha érdekli egyáltalán… ha felfogja, mit is örökölt. – Nem tűnsz különösebben optimistának – jegyezte meg Phil Harvey. – A levelezéséből az derült ki, legalábbis számomra, hogy beteges, bűnöző hajlamú alak, aki kifejezetten szeszélyes és labilis. Őrá bíznám

legkevésbé Louis vagyonát. Mikor ezt megbeszélték, leültek a vacsoraasztalhoz.

♦ ♦ ♦ Az éjszaka közepén megcsörrent Johnny Barefoot telefonja, Johnny felült az ágyon, és addig matatott, míg kezébe nem akadt a kagyló. Sarah Belle is mocorogni kezdett mellette az ágyban, mikor Johnny rekedtesen beleszólt a telefonba: – Halló. Ki a fene az ilyenkor? Törékeny női hang válaszolt: – Elnézést, Mr. Barefoot… Nem akartam felébreszteni. De az ügyvédem azt mondta, hívjam fel, amint megérkezem a Földre. – Majd hozzátette. – Kathy Egmont vagyok, bár hivatalosan Mrs. Kathy Sharp a nevem. Tudja, ki vagyok? – Igen – felelte Johnny, majd megdörzsölte a szemét, és ásított egyet. Beleborzongott a szoba hidegébe; mellette Sarah Belle a vállára húzta a takaróját, és átfordult a másik oldalára. – Akarja, hogy kimenjek maga elé? Van hol megszállnia? – Nincsenek barátaim a Földön – mondta Kathy. – De az űrkikötőben azt mondták, hogy a Beverly jó szálloda, ezért odamegyek. Amint értesültem róla, hogy a nagyapám meghalt, azonnal elindultam a Callistóról. – Gyorsan ideért – felelte Johnny. Még legalább huszonnégy óráig nem számított az érkezésére. – Elképzelhető lenne… – A lány hangja bátortalannak tűnt. – Megszállhatnék önnél, Mr. Barefoot? Megrémít a gondolat, hogy egy hatalmas hotelben lakom, ahol senkit sem ismerek. – Sajnálom – vágta rá Johnny –, de nős vagyok. – Aztán ráeszmélt, hogy egy efféle válasz nem egyszerűen helytelen… hanem egyenesen sértő. – Úgy értem – magyarázkodott hogy nincs vendégszobánk. Ma estére megszáll a Beverlyben, holnap pedig elfogadhatóbb szálláshelyet keresünk magának. – Rendben – mondta Kathy. Hangjából belenyugvást lehetett kihallani, de még mindig idegesnek tűnt. – Árulja el, Mr. Barefoot, hogy sikerült a nagyapám feltámasztása? Féléletben van már? – Nem – felelte Johnny. – Eddig nem sikerült. De dolgoznak rajta. Mikor eljött a halottasházból, öt technikus serénykedett a koporsónál, és próbálták kideríteni, mi lehetett a hiba oka. Kathy erre azt felelete: – Gondoltam, hogy így alakul. – Miből?

– Hát, a nagyapám… annyira különbözött mindenki mástól. Gondolom, ezt ön is tudja, talán még jobban is, mint én… végtére is, nap mint nap találkozott vele. De… egyszerűen nem tudtam elképzelni, ahogy tétlenül fekszik, mint a féléletesek szoktak. Tétlenül és tehetetlenül. Ön el tudja képzelni ezt, mindazok után, amiket tett? Johnny megpróbálta lezárni a beszélgetést: – Ezt inkább beszéljük meg holnap; kilencre odamegyek a szállodába, rendben? – Igen, az megfelel. Örülök, hogy megismerkedtünk, Mr. Barefoot. Remélem az Archimedeannál marad, és nekem dolgozik majd. Viszlát! – A telefon kattant egyet. Kathy letette a kagylót. Az új főnököm – gondolta magában Johnny. – Pfű. – Ki volt az? – dörmögte Sarah Belle. – Ilyenkor. – Az Archimedean tulajdonosa – válaszolta Johnny. – A munkaadóm. – Louis Sarapis? – Johnny felesége egyből felült. – Ja… úgy érted az unokája; már meg is érkezett? Milyennek tűnt? – Nem tudnám megmondani – mondta Johnny elmélázva. – Leginkább rémültnek. A Földhöz képest, egy kicsi, korlátolt világról származik. – Nem árulta el a feleségének, amit Kathyről tudott: hogy drogozik, és többször ült börtönben. – Azonnal átveheti a vezetést? – kérdezte Sarah Belle. – Nem kell megvárnia, amíg kitelik Louis félélete? – Jogi értelemben Louis halott. A végrendelete hatályba lépett. És – gondolta fanyarul – nincs is féléletben; hangtalanul és holtan fekszik a műanyag koporsóban, a gyorsfagyban, mely nyilvánvalóan nem volt elég gyors. – Mit gondolsz, hogy jössz majd ki vele? – Fogalmam sincs – felelte Johnny őszintén. – Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megpróbálom. – Nem tetszett neki az ötlet, hogy egy nőnek dolgozzon, különösen egy nála fiatalabbnak nem. Ráadásul olyannak, aki a szóbeszéd szerint lényegében pszichopata volt. Viszont a telefonban nem tűnt annak. Ezen eltöprengett, immár teljesen éberen. – Valószínűleg nagyon csinos – jegyezte meg Sarah Belle. – Biztosan belészeretsz majd, és elhagysz engem. – Kizárt – vágta rá Johnny. – Ilyesmire ne számíts! Valószínűleg megpróbálom; igyekszem kihúzni nála pár hónapot, aztán feladom, és máshol keresek munkát. De addig is – gondolta –, MI LESZ LOUISSZAL? Fel fogjuk éleszteni, avagy sem? – Valójában ez volt a nagy kérdés. Ha fel tudnák éleszteni az öreget, ő eligazítaná az unokáját; bár jogi és fizikai értelemben halottnak számít, bizonyos fokig igazgathatná gazdasági

és politikai érdekeltségeit. De pillanatnyilag erre nem volt lehetőség, pedig az öreg azt tervezte, hogy azonnal felélesztik, még a DemokrataRepublikánus Jelölőgyűlés előtt. Louis bizonyára tudja, vagyis inkább tudta, hogy kire bízza a vagyonát. Segítség híján egyértelműen nem boldogul majd. – Én pedig – gondolta Johnny – nem sokat tehetek érte. Claude St. Cyr talán tudott volna, de a végrendelet kikötötte, hogy őt teljesen töröljék a képből. Tehát mi maradt hátra? Meg kell próbálnunk feléleszteni Louist, még akkor is, ha ehhez az Egyesült Államok, Kuba és Oroszország összes halottasházát végig kell járnunk. – Teljesen összezavarodtál – szólt hozzá Sarah Belle. – Látom az arcodon. – Sarah felkapcsolta az ágy melletti kis lámpát, és már a köntöséért nyúlt. – Ne próbálj súlyos problémákat megoldani az éjszaka közepén. Ilyen lehet a félélet – gondolta Johnny kótyagosan. Megrázta a fejét, hogy megpróbálja kitisztítani a gondolatait, hogy teljesen felébredjen.

♦ ♦ ♦ Másnap reggel Johnny a Beverly föld alatti parkolójában hagyta a kocsiját, lifttel felment a hallba, aztán odament a fogadóportához, ahol egy mosolygós recepciós üdvözölte. Nem valami fényes hotel, nyugtázta Johnny. Viszont tisztán tartották; tisztes családi szálloda lehetett, amelyik valószínűleg teljes hónapokra adta ki nem egy szobáját, némelyiket feltehetően nyugdíjas öregembereknek. Kathy nyilvánvalóan hozzászokott a szerény élethez. Érdeklődésére a recepciós a szomszédos kávézó felé bökött. – Ott megtalálja. Épp reggelizik. Mondta, hogy valószínűleg idejön, Mr. Barefoot. A kávézóban rengetegen reggeliztek éppen; Johnny megállt, és azon tanakodott, vajon melyikük lehet Kathy. A sötéthajú lány mesterkélt, fagyos vonásaival, aki a túlsó sarokban ült, a többiektől elkülönülve? Johnny elindult felé. A lány festeti a haját, állapította meg. Smink nélkül természetellenesen sápadtnak tűnt; a bőre érzéketlennek látszott, mintha rengeteg szenvedésen ment volna keresztül, és nem azon a fajtán, amely „jobbá" teszi az embert. Puszta fájdalom volt, megváltó mellékhatás nélkül, határozott Johnny, miután hosszasan tanulmányozta a lány vonásait. – Kathy? – szólította meg. A lány hátrafordult. Tekintete üres volt; teljesen kifejezéstelen. Alig

hallható hangon megszólalt: – Igen. John Barefoothoz van szerencsém? – Miközben Johnny helyet foglalt a boxban a lánnyal szemben, Kathy úgy nézett rá, mintha azt várná, hogy ráugrik, és Isten ments, erőszakoskodni kezd vele. – Mintha védtelen kis állat lenne – gondolta Johnny –, akit sarokba szorított az egész világ. Bőrének színe, vagyis inkább színtelensége, valószínűleg a drogozásnak tudható be, állapította meg Johnny. Ám ez nem adott magyarázatot a monoton hanghordozásra, a teljességgel kifejezéstelen tekintetre. És mégis – csinos volt. Finom, szabályos vonásai… ha élettel telnének meg, egészen megkapóak lennének. És talán annak is tűntek valaha. Évekkel ezelőtt. – Már csak öt dollárom maradt – közölte Kathy. – Miután kifizettem az egy útra szóló jegyemet, a hotelszoba árát és a reggelimet. Nem tudna esetleg… – nem tudta, hogyan fogjon bele. – Nem tudom, pontosan mit kell csinálnom. Nem tudná esetleg elárulni… örököltem-e már valamit? A nagyapámtól. Amire kölcsönt vehetnék fel. – Kiállítok önnek egy csekket száz dollárról, és majd visszafizeti nekem, ha lesz rá lehetősége – felelete Johnny, és elővette a csekkfüzetét. – Igazán? – Kathy egészen elképedt, és halvány mosoly futott át az arcán. – Nagyon megbízik bennem. Vagy csak be akar vágódni nálam? A nagyapám sajtófelelőse volt, ugye? Hogyan is rendelkezett önt illetően a végrendelet? Nem tudom felidézni; minden olyan hirtelen történt, annyira zavaros az egész. – Nos – felelte Johnny – Claude St. Cyrrel ellentétben engem nem rúgtak ki. – Akkor nálunk marad – ettől mintha megkönnyebbült volna. – Vajon… mondhatjuk azt, hogy most nekem dolgozik? – Mondhatjuk – válaszolta Johnny. – Feltéve, hogy szüksége van sajtófelelősre. Talán nincsen. Az esetek felében Louis sem volt biztos benne. – Mondja, mit tettek meg azért, hogy felélesszék? Johnny röviden elmagyarázta, eddig mivel próbálkozott. – És a nagyközönség minderről nem értesült? – kérdezte Kathy. – Biztosan nem. Ismereteim szerint a halottasház furcsa nevű tulajdonosa, Herbert Schoenheit von Vogelsang tud róla, és a hír eljuthatott néhány magas beosztású vezetőhöz is, akik a szállítóiparban dolgoznak, például Phil Harveyhez. Mostanra már talán maga Claude St. Cyr is tudomást szerzett róla. Persze az idő múltával, mivel Louis semmi mondandóval nem áll elő, nem tesz politikai nyilatkozatokat a sajtónak… – Akkor nekünk kell kitalálni valamit – vágott közbe Kathy. – És úgy

tenni, mintha tőle származna. Ez lesz az ön feladata, Mr. Barefoot. – Megint elmosolyodott. – A nagyapámtól származó sajtóközlemények gyártása, míg végül fel nem élesztik, vagy végleg feladjuk a reményt. Gondolja, hogy nincs már remény? – Rövid habozás után hozzátette: – Szeretném látni. Ha lehetséges. Ha ön szerint nem nagy probléma. – Elviszem a Beloved Brethren Halottasházba. Egy órán belül amúgy is oda kellett volna mennem. Kathy bólintott, és folytatta a reggelijét.

♦ ♦ ♦ Ahogy Johnny Barefoot ott állt a lány mellett, aki fürkészőn bámulta az átlátszó koporsót, az a bizarr gondolata támadt, hogy: – Talán megkopogtatja az üveget, és azt mondja „Nagyapa, ébredj fel!" És talán sikerül is elérnie, amit akar. Eddig senki sem boldogult vele. Herb Schoenheit von Vogelsang kezét tördelve motyogta: – Egyszerűen nem értem, Mr. Barefoot. Egész éjjel dolgoztunk felváltva, és egyetlen szikrát sem sikerült találnunk. Pedig közben folyamatosan ellenőrizzük az EEG-t, ami gyenge, de félreérthetetlen agytevékenységet mutat. Ami azt jelenti, hogy máséletben van, csak képtelen vagyunk kapcsolatot teremteni vele. Amint láthatja, most már a koponya minden pontjára szondákat helyeztünk fel. – Vogelsang a halott fejét a koporsó mellett elhelyezett erősítő berendezéssel összekötő hajszálvezetékek kusza labirintusára mutatott. – Fogalmam sincs, mivel próbálkozhatnánk még, uram. – Észleltek mérhető agyi metabolizmust? – érdeklődött Johnny. – Igen, uram. Külső szakértőket hívtunk, akiknek sikerült kimutatniuk; ráadásul a megszokott mértékben, ami elvárható a halál után. Kathy nyugodtan megjegyezte: – Tudom, hogy reménytelen. Túl nagy ember volt ehhez. Az ilyesmi az elaggott rokonoknak való. Nagymamáknak, akik évente egyszer, feltámadás napján kitotyognak a rokonokkal. – Elfordította fejét a koporsótól. – Menjünk! – szólt oda Johnnynak. Johnny és a lány együtt sétáltak ki az utcára a halottasházból. Egyikük sem szólt. Az enyhe tavaszi napsütésben a járdaszegély menti fákon itt-ott rózsaszín virágok virítottak. Cseresznyefák, állapította meg Johnny. – Halál – dörmögte végül maga elé Kathy. – És újjászületés. A technika csodája. Talán mikor Louis meglátta, milyen ott a másik oldalon, meggondolta magát… lehet, hogy egyszerűen nem akar visszatérni. – Hát – mondta Johnny – az elektromos szikra nem hiányzik; odabent

van, és gondolkodik. – Hagyta, hogy Kathy belékaroljon, mikor átmentek az úton. – Valakitől azt hallottam – mondta halkan –, hogy érdekli a vallás. – Igen, érdekel – felelte Kathy ugyanolyan csendesen. – Tudja, mikor rászoktam a drogokra, egyszer túladagoltam magam, nem érdekes, mivel, és ennek következményeképp megállt a szívműködésem. Hivatalosan, orvosi szemszögből percekig halott voltam; felnyitották a mellkasomat, és szívmasszázzsal és elektrosokkal hoztak vissza az életbe… biztosan hallott már ilyenről. Az alatt a néhány perc alatt olyasmit éltem át, ami hasonlíthat arra az élményre, ami a félélettel jár. – Jobb volt ott, mint itt? – Nem – felelte a lány. – De más volt. Olyan… álomszerű. Ezzel nem azt akarom mondani; hogy homályos és valószerűtlen. Az összefüggésekre gondolok, a súlytalanságra; tudja, ez a legnagyobb különbség. Kiszabadulni a gravitáció vonzásából. Felfogni is nehéz, mennyire fontos ez, de gondolja végig, az álomnak hány jellegzetessége ered ebből az egyetlen tényből. – És ez megváltoztatta – mondta Johnny. – Sikerült úrrá lennem a személyiségem orális élvezeti megnyilvánulásain, ha erre gondol. Megtanultam befolyásolni az étvágyamat. A mohóságomat. – Egy újságosbódénál Kathy megállt, hogy elolvassa a szalagcímeket. – Nézze csak! – mondta. A TUDÓSOK ÉRTETLENÜL ÁLLNAK A VILÁGŰRBŐL JÖVŐ HANG ELŐTT – Érdekes – mondta Johnny. Kathy elvette az újságot, és olvasni kezdte a szalagcímhez tartozó cikket. – Milyen különös – fűzte hozzá. – Egy gondolkodó, eleven lény jeleit fogták… tessék, ön is olvassa el! – Átadta Johnnynak az újságot. – Én is ugyanezt tettem, amikor meghaltam… Kisodródtam, ki egészen a naprendszerből, előbb a bolygó gravitációját hagytam el, aztán a Napét. Vajon ki lehet az? – Kathy visszavette az újságot, és még egyszer végigolvasta a cikket. – Tíz cent lesz, uram vagy hölgyem – szólalt meg hirtelen a robot újságárus. Johnny odadobott neki egy tízcentes érmét. – Gondolja, hogy a nagyapám? – kérdezte Kathy. – Nem valószínű – felelete Johnny. – Szerintem ő az – mondta Kathy, és elnézett a férfi mellett, bele a

messzeségbe. – Tudom, hogy ő az; nézze csak, egy héttel a halála után észlelték a jelet, és pontosan egy fényhétnyi távolságból. – A cikkre mutatott. – Itt van minden önről, Johnny, rólam, és Claude St. Cyrről, arról az ügyvédről, akit kirúgott, meg a Jelölőgyűlésről; minden benne van, csak kissé összekuszálódott. Így működik az ember agya, mikor halott; a gondolatok egybefolynak, ahelyett, hogy egymást követnék. – Rámosolygott Johnnyra. – Szóval rettentő problémával kell szembenéznünk. A Kennedy Slough teleszkópján át halljuk őt. Ő viszont nem hall minket. – Csak nem gondolja komolyan… – De igen – válaszolta Kathy tényszerűen. – Tudtam, hogy nem elégszik meg a félélettel; így egész, teljes életet él a világűrben, odakint a naprendszer legkülső bolygójának pályáján túl. És semmilyen módon nem tudjuk meggátolni, bármit is tegyen… – Kathy ismét megindult; Johnny követte. – Bármire készül, legalább olyan nagy horderejű lesz, mint amit akkor tett, amikor itt élt a Földön. Efelől biztosíthatom. Nem fél? – Dehogyis – tiltakozott Johnny. – Még csak biztos sem vagyok benne, nemhogy félnék. – Mégis… talán igaza volt a lánynak. Annyira magabiztosnak tűnt. Valamelyest mindenképpen lenyűgözte, meggyőzte őt. – Nem árt, ha fél tőle – jegyezte meg Kathy. – Elképzelhető, hogy odakint nagyon erős. Elképzelhető, hogy sok mindenre képes. Sok mindent befolyásolhat… például minket; hogy mit teszünk, mondunk vagy hiszünk. Lehet, hogy a rádióteleszkóp nélkül is elér minket, ebben a pillanatban is. A tudatküszöb alatt. – Ezt nem nagyon hiszem – mondta Johnny. Mégis elhitte, meggyőződése ellenére. Kathynek igaza volt; Louis Sarapis pontosan ezt tenné. – Többet fogunk tudni, mikor megkezdődik a Jelölőgyűlés, mert az izgatja nagyon. Legutóbb nem sikerült megválasztatnia Gamet, és ez azon ritka alkalmak közé tartozott, mikor valaha is legyőzték életében. – Gam! – visszahangozta elképedten Johnny. – Az a bukott jelölt? Hát még mindig él? De hiszen négy évvel ezelőtt teljesen nyoma veszett… – A nagyapám soha nem adja fel – közölte Kathy gondolataiba merülve. – És nem halt meg; pulykafarmot tart, vagy valami ilyesmivel foglalkozik az Ión. Lehet, hogy kacsákat. Mindenesetre ott van. És vár. – Mire vár? – A nagyapámra – felelte Kathy –, hogy ismét kapcsolatba lépjen vele. Mint azelőtt, négy éve, az akkori Jelölőgyűlés alatt. – Senki nem szavazna ismét Gamre! – Johnny elszörnyedve nézte a

lányt. Kathy csak mosolygott, de nem szólt semmit. Ehelyett megszorította Johnny karját, és átölelte őt. Mintha megint félne valamitől, gondolta, akárcsak a múlt éjjel, mikor beszélt vele. Talán még jobban is. III A jóképű és agilis, középkorú férfi, aki mellényt és vékony, ódivatú nyakkendőt viselt, felállt, mikor Claude St. Cyr belépett a St. Cyr and Faine cég külső irodahelyiségébe, útban a bíróság felé. – Mr. St. Cyr… St. Cyr egy pillantást vetett rá, és maga elé dörmögött: – Most sietek; egyeztessen időpontot a titkárnőmmel! – Aztán ráismert a férfira. Alfonse Gamhez beszélt. – Táviratot kaptam – magyarázta Gam. – Louis Sarapistól. – A mellényzsebébe nyúlt. – Sajnálom – felelte rögtön St. Cyr. – Egy ideje Phil Harveynek dolgozom; már jó pár hete megszűnt az üzleti kapcsolat köztem és Mr. Sarapis között. – De azért várt kíváncsian. Régóta ismerte Gamet; az országos kampány idején, négy évvel ezelőtt, sokat találkozott vele… valójában több becsületsértési perben képviselte Gamet, egyszer, mint sértettet, a többi esetben, mint vádlottat. Egyáltalán nem kedvelte őt. – Tegnapelőtt érkezett a távirat – közölte vele Gam. – De hát Sarapis… – Claude St. Cyr nem fejezte be a mondatot. – Hadd lássam! – Odanyúlt a táviratért, Gam pedig a kezébe adta azt. A táviratban Louis Sarapis teljes és feltétlen támogatásáról biztosította Gamet az elkövetkező küzdelmek során, melyek a Jelölőgyűlésen vártak rá. És Gam igazat állított; a táviraton három nappal azelőtti dátum állt. Teljességgel felfoghatatlan volt. – Nem tudom megmagyarázni, Mr. Cyr – mondta Gam szárazon. – De úgy hangzik, mintha Louis írta volna. Azt akarja, hogy ismét induljak. Amint láthatja. Nekem eszembe se jutott volna; ami engem illet, már rég kiszálltam a politikából, és gyöngytyúkokkal foglalkozom. Úgy gondoltam, ön magyarázatot tud adni rá, hogy ki küldte ezt, és miért. – Aztán hozzátette: – Feltéve, hogy nem Louis tette. – Louis hogyan küldhette volna? – kérdezte St. Cyr. – Úgy értem, hogy még halála előtt írta, aztán elküldette valakivel. Talán éppen önnel. – Gam vállat vont. – Nyilvánvalóan nem ön küldte. Akkor talán Mr. Barefoot. – A táviratért nyúlt. – És tényleg újra indulni akar? – kérdezte St. Cyr.

– Ha Louis is ezt akarja. – Hogy megint veszítsen? Hogy újra vereségbe hajszolja a pártot, egyetlen csökönyös, bosszúszomjas ember kedvéért… – St. Cyr nem fejezte be a mondatot. – Menjen vissza a gyöngytyúkfarmjára! Felejtse el a politikát. Maga született vesztes, Gam. A pártban mindenki tudja ezt. Valójában minden amerikai tisztában van vele. – Hogyan léphetnék kapcsolatba Mr. Barefoottal? – Fogalmam sincs – felelete St. Cyr, és továbbindult. – Jogászokra lesz szükségem – jelentette ki Gam. – Minek? Ki perelte be? Nem lesz szüksége jogászokra, Mr. Gam; magának orvosra van szüksége, egy pszichiáterre, akinek elmagyarázhatja, hogy miért akar ismét elindulni a választásokon. Figyeljen rám… – Odahajolt Gamhez. – Ha Louis még életében sem tudta megválasztatni, akkor holtan biztosan nem sikerül neki. – Aztán elrobogott, és otthagyta Gamet. – Várjon! – szólt utána Gam. St. Cyr kelletlenül megfordult. – Ezúttal nyerni fogok – mondta Gam. Úgy hangzott, mintha komolyan gondolná; a szokásos reszketeg sipítás helyett határozottan beszélt. St. Cyr nyugtalanul reagált: – Akkor sok szerencsét! Magának is és Louisnak is. – Szóval még él. – Gam szemében tűz lobbant. – Ilyesmit nem állítottam; csupán ironizáltam. – Pedig él; ebben biztos vagyok – mondta Gam elgondolkozva. – Szeretném megtalálni. Ellátogattam néhány halottasházba, de egyikben sem akadtam rá, vagy ha ott volt, akkor nem árulták el nekem. De tovább fogom keresni; tárgyalnom kell vele. – Majd hozzátette: – Ezért utaztam ide az lóról. Ebben a pillanatban St. Cyrnek sikerült elszabadulnia. – A kis mitugrász – gondolta magában. – Egy báb Louis kezében. – Megrázkódott. – Az Isten mentsen meg minket attól, hogy egy ilyen ember legyen az elnök! Belegondolni is szörnyűség, hogy mindenki Gamhez hasonlóvá váljon! Nem volt kellemes gondolat; nem segített szembenézni az előtte álló nap teendőivel. Pedig rengeteg munka várt rá. Ezen a napon fog Phil Harvey ügyvédjeként vételi ajánlatot adni Mrs. Kathy Sharpnek, született Kathy Egmontnak, a Wilhelmina Biztosító vállalatra. Ez részvénycserével jár; szavazati többséget biztosító részvényekével, melyeket olyan módon osztanának fel újra, hogy Harvey kezébe kerüljön a Wilhelmina irányítása. Mivel a vállalat értékét lehetetlen

felbecsülni, Harvey nem pénzt, hanem ingatlant fog felajánlani cserébe; hatalmas földterületekkel rendelkezett a Ganümédészen, amit a szovjet kormánytól kapott tíz évvel ezelőtt a műszaki segítségért, amit az ország gyarmatainak nyújtott. Annak az esélye, hogy Kathy elfogadja az ajánlatot, lényegében nulla volt. Az ajánlatot mindennek ellenére meg kellett tenni. A következő lépés, aminek már a gondolatától is megborzongott, egy olyan per indítása lett volna, mely a Kathy és Harvey cégei közötti direkt gazdasági verseny megszüntetésére apellálna a körzetben. Kathy cégéről pedig tudta, hogy gondokkal küszködik; az öreg halála óta folyton gondot okozott a szakszervezet. Kezdetét vette az, amit Louis életében a legjobban gyűlölt: szakszervezeti ügynökök lepték el az Archimedeant. Jómaga a szakszervezetekkel szimpatizált; épp ideje volt, hogy színre lépjenek. Kizárólag az öreg aljas taktikái és határtalan energiája, na meg kegyetlen, kifogyhatatlan képzelete tartotta távol őket a vállalattól. Kathy ezek egyikével sem rendelkezett. Ami pedig Johnny Barefootot illette… Mit várhat az ember egy oklevtelentől? – kérdezte magától St. Cyr gúnyosan. – A középszerűség mocskából előlépett ötletgyárostól? Barefootnak épp elég dolga akadt Kathy nyilvános imidzsének kidolgozásával; már majdnem sikerült is neki, mikor megkezdődött a civakodás a szakszervezetekkel. A drogfüggőségből kigyógyult vallásos őrült, a priusszal rendelkező nő… kifejezetten Johnnyra szabott feladat. Legtöbb eredményt a nő külsejével érte el. Aranyosnak, sőt kifejezetten nyájasnak és tisztának; már-már szenthez illően jámbornak tűnt. Johnny pedig ezt ragadta meg. Ahelyett, hogy a szavait idéztette volna a sajtóban, képeket készíttetett róla ezernyi előnyös pózban; kutyákkal, gyerekekkel, vidéki vásárokon, kórházakban, jótékonysági utazás közben… ahol csak lehetett. Ám sajnálatos módon Kathy lerombolta a róla kialakított képet, méghozzá meglehetősen szokatlan módon. Kathy egyszerűen kitartott amellett, hogy kapcsolatban áll a nagyapjával. Hogy ő volt az, aki egy fényhétnyire lebegett a világűrben, és akinek hangját befogta a Kennedy Slough antennája. Kathy hallotta Louist, ahogy a világon mindenki más… és valami csoda folytán Louis is hallotta őt. Miközben St. Cyr a tetőn található kopterleszálló helyre tartott a liftben, hangosan elnevette magát. Kathy vallásos bolondériáját nem lehetett elleplezni a pletykarovatok készítői elöl… Kathy túl sokat beszélt

nyilvános helyeken, éttermekben és híres bárocskákban. Ráadásul nem egyszer Johnnyval az oldalán. Még ő sem tudta elhallgattatni. Aztán meg ott volt az az incidens, mikor egy táncmulatságon meztelenre vetkőzött, és bejelentette, hogy nemsokára elérkezik a megtisztulás órája; szertartás gyanánt ráadásul bizonyos helyeken bemázolta magát vérvörös körömlakkal… persze beivott előtte. És ez az a nő – gondolta St. Cyr –, aki az Archimedeant igazgatja. Az a nő, akit el kell űznünk, a saját boldogulásunk, és az egész közösség érdekében. – Úgy érezte, hogy gyakorlatilag a néptől kapott felhatalmazást erre. Lényegében a közösségnek tett szolgálatot, és csupán Johnny volt képtelen felfogni ezt. Johnnynak TETSZIK a lány – gondolta St. Cyr. Vajon Sarah Belle mit szól ehhez? – tűnődött tovább. St. Cyr felvidultan szállt be a kopterébe, bezárta az ajtót, és behelyezte az indítókulcsot. Aztán eszébe jutott Alfonse Gam. Nyomban elszállt minden jókedve, és elkomorodott. Már ketten vannak – állapította meg –, akik abból a feltételezésből indulnak ki, hogy Sarapis él; Kathy Egmont Sharp és Alfonse Gam. Ráadásul két meglehetősen kellemetlen alak. És meggyőződése ellenére mindkettővel összehozta a sors. Úgy látszik, ez jutott neki osztályrészül. Velük sem lesz könnyebb dolgom – gondolta –, mint a vén Louisszal. Bizonyos tekintetben még rosszabbul is jártam velük. A kopter felemelkedett a levegőbe, és elindult Phil Harvey irodaháza felé, mely Denver belvárosában magasodott. Mivel késésben volt, St. Cyr felkattintotta a kis adóvevő gombját, szájához emelte a mikrofont, és Harveyt kérte. – Phil – szólt bele a mikrofonba. – Hallasz engem? St. Cyr vagyok, és úton vagyok nyugat felé. – Aztán hallgatott. …Hallgatott, aztán egyszer csak furcsa, távoli fecsegés ütötte meg a fülét, valami dünnyögés, mintha sok-sok szó keveredett volna össze valami érthetetlen eleggyé. Azonnal felismerte a hangot; addigra többször is találkozott vele a televízió híradásaiban. – …a személyeskedő támadások ellenére, sokkal több eséllyel indulsz Chambersnél, aki nem nyerheti meg a választásokat, mert rossz hírű ház portása volt. Bízz csak magadban, Alfonse! Az emberek mindjárt tudják, ki a jó ember, és nagyra értékelik; várd csak ki a végét! A hit hegyeket mozgathat meg. Én csak tudom, nézd meg, mennyi mindent elértem az életben… A fényhétnyire lebegő entitás volt az, azonosította a hangot St. Cyr, aki

immár sokkal erőseb jelet adott; mely, mint a napfolttevékenység, leárnyékolta a megszokott adófrekvenciákat. St. Cyr átkozódott, tajtékzott dühében, és lecsapta az adóvevő mikrofonját. Összezavarja a távközlési vonalakat – gondolta magában. – Nyilvánvalóan törvénybe ütközik; értesítenem kellene az SZHK-t. St. Cyr zaklatottan vezette tovább kopterét egy szántóföld felett. Úristen – gondolta –, tényleg úgy tűnt, mintha Louis lenne! Lehetséges, hogy Kathy Egmont Sharpnek igaza volt?

♦ ♦ ♦ Johnny Barefoot az Archimedean michigani üzemébe érkezett, a Kathyvel megbeszélt találkozóra, és teljesen levert hangulatban találta a lányt. – Hát nem érted, mi történik? – kérdezte Kathy ingerülten Johnnytól Louis egykori irodájában. – Egyáltalán nem jól vezetem a céget; mindenki tudja ezt. Csak te nem látod? – Vad tekintettel bámult Johnnyra. – Én nem így látom – felelte Johnny. Ám legbelül mégis tisztában volt vele; a lány jól ítélte meg a helyzetet. – Ülj le, és nyugodj meg! – mondta neki. – Harvey és St. Cyr bármelyik percben itt lehet, és azt szeretném, ha uralkodni tudnál magadon, mikor találkozol velük. – Johnny szerette volna elkerülni ezt a találkozást. De rájött, hogy előbb vagy utóbb sor kell kerüljön rá, így hagyta, hogy Kathy beleegyezzen. – Valami… retteneteset kell elmondanom neked – mondta Kathy. – Micsodát? Annyira nem lehet rettenetes. – Johnny leült, és rettegve várta a bejelentést. – Visszaszoktam a kábítószerre. A rengeteg felelősség és a rám nehezedő nyomás… túl sok volt nekem. Sajnálom. – Kathy csüggedten a padlóra meredt. – Miféle kábítószerre? – Jobb, ha nem árulom el. Egy amfetaminfélére. Átböngésztem a szakirodalmat; tudom, hogy abban a mennyiségben, amiben szedem, könnyen elmezavarhoz vezethet. De nem érdekel. – Pihegve hátat fordított Johnnynak. Johnny most vette észre, mennyire lefogyott. Az arca szikárrá vált, a szemei gödrösek; már értette miért. Az amfetamin-túladagolás elsorvasztotta a szervezetet, az anyagot energiává alakította át. Megváltozott az anyagcseréje, és így a függőség visszatértével olyanná vált, mint aki pajzsmirigytúltengésben szenved, és ezzel együtt

felgyorsultak a testi folyamatok is. – Ezt sajnálattal hallom – mondta Johnny. Már régóta tartott tőle, hogy ez bekövetkezik. És mikor megtörtént, mégsem jött rá; Kathynek kellett elárulnia. – Azt hiszem – mondta –, orvosi felügyelet alá kellene helyeztetned magad. – Azon tűnődött, honnan szerezhette be a drogot? Ám neki, több éves tapasztalattal a háta mögött, ez nem jelenthetett gondot. – Érzelmileg nagyon labilissá teszi az embert – magyarázta Kathy. – Hirtelen dühkitörésekre, és sírógörcsökre lesz hajlamos. Szeretném, ha tudnád, hogy aztán ne engem okolj. Hogy értsd meg, hogy a drog teszi ezt velem. – Megpróbált mosolyogni; Johnny látta rajta az igyekezetet. Odament hozzá, és a vállára tette a kezét. – Figyelj rám! – mondta. – Mikor Harvey és St. Cyr ideér, jobb, ha elfogadod az ajánlatukat. – Hát – felelte Kathy bólogatva. – Jól van. – Aztán pedig – folytatta Johnny –, szeretném, ha önként bevonulnál egy kórházba. – A kekszgyárba – jegyezte meg Kathy keserűen. – Jobban jársz – felelte Johnny –, ha megszabadulsz a felelősségtől, amit az Archimedeannál viselsz. Hosszú és alapos pihenésre van szükséged. Testileg és lelkileg is kimerültél, de amíg szeded az amfetamint… – Addig erre nem jövök rá – fejezte be a mondatot Kathy. – Nem adhatom el a részvényeket Harveynak és St. Cyrnek, Johnny. – És miért nem? – Louisnak ellenére lenne. Azt… – Egy pillanatra elhallgatott. – Azt mondja, ne tegyem. – Az egészséged, talán az életed… – Az épelméjűségemre célzol, ugye, Johnny? – Túl sokat veszíthetsz – válaszolta. – Pokolba Louisszal! Pokolba az Archimedeannal! Talán te is egy halottasházba, a féléletbe vágysz? Nem éri meg; ezek csak vagyontárgyak, te pedig eleven lény vagy. Kathy elmosolyodott. Aztán az íróasztalon felvillant egy lámpa, és megszólalt egy berregő. A fogadóportás beszólt odakintről: – Mrs. Sharp, Mr. Harvey és Mr. St. Cyr megérkezett. Beküldjem őket? – Igen – felelte Kathy. Kinyílott az ajtó, és Claude St. Cyr sietett be az irodába Phil Harveyvel együtt. – Szia, Johnny! – üdvözölte régi ismerősét St. Cyr. Magabiztosnak tűnt; mellette Harvey is határozottnak mutatkozott. – Hagyom, hogy inkább Johnny beszéljen helyettem – jelentette be Kathy.

Johnny rápillantott. – Ez most azt jelent, hogy belement az eladásba? – Aztán fennhangon azt mondta: – Miféle üzlet ez? Mit tudnak ajánlani a delaware-i bejegyzésű Wilhelmina Biztosító vállalat meghatározó részvénypakettjéért? Elképzelésem sincs, mi érhet ennyit. – A Ganümédész – válaszolta St. Cyr. – Egy egész hold – tette hozzá. – Lényegében. – Igen, persze – reagált az ajánlatra Johnny. – A szovjet földszerződés. Hitelesíttették a nemzetközi bíróságokkal? – Igen – vágta rá St. Cyr – és érvényesnek mondták ki. Az értéke felbecsülhetetlen. És évente nő, akár duplázódhat is. Az ügyfelem ezt kínálja cserébe. Kecsegtető ajánlat, Johnny; ismerjük egymást, és tudhatod, hogy ha én mondom, akkor igaz is. Valószínűleg így is lehet, határozott Johnny. Több szempontból nagylelkű ajánlatnak tűnt; Harvey nem próbálta megkárosítani Kathyt. – Mrs. Sharp nevében – fogott bele mondandójába Johnny. Ám Kathy félbeszakította. – Nem – felelte élénk, eleven hangon. – Nem mehetek bele. Ő nem akarja. – Felhatalmaztál a tárgyalásra, Kathy – jegyezte meg Johnny. – Akkor – vágott vissza határozottan – visszavonom a felhatalmazást. – Ha továbbra is azt akarod, hogy neked, és csak neked dolgozzam – mondta Johnny –, akkor el kell fogadnod a tanácsomat. Már megbeszéltük, és megegyeztünk, hogy… Megszólalt az irodai telefon. – Hallgasd meg magad! – Kathy felemelte a telefont, és átnyújtotta Johnnynak. – Ő majd megmondja, mit tegyél. Johnny átvette, és a füléhez emelte a kagylót. – Ki az? – kérdezte. Aztán meghallotta a dobolást. A messzeséghól jövő, hátborzongató, lüktető zajt, mintha valaki egy hosszú fémvezetéket kapargatott volna. – …életbe vágóan fontos megtartani az irányítást. A tanácsod abszurd. Majd összeszedi magát; képes rá. Pánikba estél; megrémültél, mert beteg. Egy jó orvos helyre tudja tenni. Keríts neki egy doktort; kérj orvosi segítséget! Találj neki egy ügyvédet, és tégy róla, hogy ne kerüljön a törvényhozás karmai közé! Intézd el, hogy ne szerezhessen be több kábítószert! Ragaszkodj hozzá, hogy… – Johnny elrántotta fülétől a telefont; nem akart többet hallani. Reszkető kézzel visszahelyezte a kagylót a helyére. – Te is hallottad – kérdezte tőle Kathy. – Ugye? Louis volt az. – Igen – felelte Johnny.

– Megerősödött – mondta Kathy. – Most már közvetlenül is halljuk; nemcsak a Kennedy Slough rádióteleszkópján keresztül. Tegnap éjjel, mikor lefeküdtem, akkor hallottam először ilyen tisztán. St. Cyrnek és Harveynak Johnny azt mondta: – Magától értetődő, hogy át kell gondolnunk a javaslatukat. Fel kell becsültetnünk a felajánlott hasznosítatlan birtok értékét, önök pedig kétségtelenül auditálni akarják a Wilhelminát. Ez időbe telik. – Hallotta, hogy hangja megremeg; még nem tette túl magát a megrázkódtatáson, hogy a telefonkagylóból Louis Sarapis hangját hallotta megszólalni. Miután megbeszéltek Harveyvel és St. Cyrrel egy későbbi időpontot a nap folyamán, Johnny reggelizni vitte Kathyt, aki vonakodva bár, de beismerte, hogy az előző napi vacsora óta semmit nem evett. – Egyszerűen nem vagyok éhes – magyarázta, és kedvetlenül bekapott egy-két falatot a tojásos sonkájából, meg a lekváros pirítósából. – Még ha tényleg Louis Sarapisszal is beszéltem – mondta Johnny –, akkor sem kell… – Tényleg vele beszéltél. „Még ha" nélkül; tudod, hogy ő volt az. Egyre erősödik odakint. Talán a Napból nyeri az energiát. – Akkor Louisszal beszéltem – egyezett bele Johnny konokul. – Ennek ellenére a saját érdekeidet kell szem előtt tartanod, és nem az övét. – Az ő érdeke megegyezik az enyémmel – mondta Kathy. – Az Archimedean fenntartása mindkettőnknek ugyanolyan fontos. – Meg tudja adni neked a szükséges segítséget? Megkapod tőle azt, ami hiányzik? Egyáltalán nem veszi komolyan a drogfüggőségedet; ez nyilvánvaló. Csak papolni tudott. – Johnny alig látott a dühtől. – Ezzel baromi sokat segít nekem vagy neked, az adott helyzetben. – Johnny – felelt a lány. – Folyton magam mellett érzem a jelenlétét; nekem nincs szükségem televízióra vagy telefonra… én érzem őt. Talán a misztikumhoz való vonzódásom miatt. A vallásosságom; az segít fenntartani vele a kapcsolatot. – Kortyolt egy keveset a narancsléből. – Pontosabban, az amfetamin okozta elmezavarodra gondolsz, ugye? – vágott vissza durván Johnny. – Nem fogok kórházba vonulni. Nem vagyok hajlandó aláírni a nyilatkozatot; beteg vagyok, de annyira azért mégsem. Egyedül is meg tudok küzdeni vele, mert nem vagyok egyedül. Itt van velem a nagyapám. És… – Johnnyra mosolygott – itt vagy velem te is. Bármennyire nem szeretné is Sarah Belle. – De nem leszek veled, Kathy – felelte Johnny csendesen –, hacsak nem adod el a részvényeket Harveynek. Hacsak nem fogadod el a ganümédészi

földeket. – Felmondanál? – Igen – válaszolta. Rövid várakozás után Kathy így szólt: – Nagyapa azt mondja, csak nyugodtan mondj fel. – Szemei sötétnek, hatalmasnak, végtelenül hűvösnek tűntek. – Nem hiszem, hogy ezt üzente volna. – Akkor beszélj vele! – Hogyan? Kathy a vendéglő egyik sarkában felállított televíziókészülékre mutatott. – Kapcsold be, és figyelj! Johnny felállt, és azt mondta: – Nem lesz rá szükség; már eldöntöttem. A szállodai szobámban leszek, ha mégis meggondolnád magad. – És otthagyta Kathyt az asztalnál. Vajon utánaszól? Távoztában még reménykedett. A lány nem szólt utána. Egy perccel később már a szálloda előtt állt a járdán. Kathy meg akarta tudni, be meri-e váltani a fenyegetést; és beváltotta. Ténylegesen felmondott. Johnny kábultan és céltalanul bolyongott. Mégis… igaza volt. Tudta ezt. Csupán… a pokolba ezzel a nővel, gondolta. Miért nem adta be a derekát? Louis miatt, tudatosodott benne az igazság. Ha nem lett volna az öreg, Kathy gondolkodás nélkül megtette volna, hogy a ganümédészi ingatlanért eladja a meghatározó, szavazati többséget biztosító részvénypakettjét. Kathy helyett inkább Louis Sarapis menjen a pokolba, gondolta dühösen. És most mi lesz? – kérdezte magától. Visszamenjen New Yorkba? Keressen új állást? Például Alfonse Gamnél? Ha sikerülne elhelyezkednie nála, sok pénzt kereshetne. Vagy inkább maradjon Michiganben, hátha Kathy mégis meggondolja magát? Így nem folytathatja soká – állapította meg. – Bármit is mond neki Sarapis. Vagy inkább, amiről azt hiszi, hogy Sarapis mondja. Bárhogy legyen is. Leintett egy taxit, aztán megadta a szállodája címét. Néhány perccel később már az Antler Hotel halljában volt, ahol kora reggel kezdte a napot. Visszaindult a kietlen, üres szobába, ezúttal csupán azért, hogy üljön és várjon. Abban a reményben, hogy Kathy meggondolja magát, és felhívja. Ezúttal nem kellett megbeszélt találkozóra sietnie; a találkozó már lezajlott. Mikor a szobájához ért, csörgött a telefon.

♦ ♦ ♦ Johnny egy pillanatra megállt az ajtóban, kulccsal a kezében, és az ajtó mögött megbúvó telefon éles csörgését hallgatta a folyosóról. Vajon Kathy az? – tűnődött. – Vagy Louis? Bedugta a kulcsot a kulcslyukba, elfordította a zárat, és belépett a szobába; felkapta a telefont, és beleszólt: – Halló! A messzi, doboló hang monoton monológja közepén, mintegy önmagának szavalva ezt dörmögte: –… nincs semmi értelme elhagyni őt, Barefoot. Cserbenhagytad; nem fogod fel az állásoddal járó kötelességeket. Ugyanazzal tartozol neki, mint nekem, és nekem soha nem fordítottál volna sértődötten hátat. Szándékosan bíztam rád a testemet, hogy a cégnél maradj. Nem teheted meg… – Johnny ekkor dermedten letette a kagylót. A telefon azonnal megcsörrent megint. Johnny ezúttal nem vette fel. – Menj a pokolba! – gondolta magában. Az ablakhoz sétált, és a lenti utcát bámulta, magára gondolt, és a beszélgetésre, amit évekkel ezelőtt Louisszal folytatott, arra, amelyik annyira tisztán megmaradt az emlékezetében. Arra a beszélgetésre, amely során kiderült, hogy azért nem jelentkezett egyetemre, mert meg akart halni. Az utcát nézve az jutott eszébe: – Talán le kéne ugranom. Legalább nem zargatnának telefonon… legalább vége lenne ennek. A legrosszabb az – gondolta –, hogy szenilis. A gondolatai kuszák, zavarosak; álomszerűek; irracionálisak. Az öreg tulajdonképpen nem él. Még csak nem is féléletes. Mintha lassan ráborulna az éjszaka a tudatára. És mi kénytelenek vagyunk végighallgatni, ahogy lépésről lépésre egyre közelebb kerül a végső, teljes megsemmisüléshez. Ám még ebben az elkorcsosodó állapotában is vágyakkal rendelkezett. Akart, és erősen akart. Neki akart parancsolni; Kathynek akart parancsolni; ami fennmaradt Louis Sarapisból, eleven, tevékeny, és eléggé ügyes volt ahhoz, hogy megtalálja Johnnyt, és rákényszerítse az akaratát. A Louis életében megfogant vágyak paródiáját vélte felfedezni Johnny, mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni; nem lehetett elszökni előle. A telefon egyre csak csörgött. Talán nem is Louis az – gondolta ekkor. – Lehet, hogy Kathy keres. – Odament a telefonhoz, és felemelte a kagylót. És rögtön le is tette. Megint a dobolást hallotta, Louis Sarapis személyiségének foszlányait… Johnny megborzongott. – És ezt csak nálam hallani, ki tudja választani, kihez szóljon?

Johnnyban megfogalmazódott az a szörnyű sejtés, hogy nem tudta kiválasztani, kihez szóljon. Odament a szoba másik végében a televízióhoz, és bekapcsolta a készüléket. A képernyőn megjelentek a mozgó fénypontok, ám a kép furcsán elmosódottnak tűnt. Az elmosódott körvonalak… arcra emlékeztettek. És mindenki ezt látja – tudatosodott Johnnyban. Átváltott egy másik csatornára. Ismét ugyanazok az elnagyolt formák, az öreg vázlatosan felsejlő képmása jelent meg a képernyőn. – …már ezerszer megmondtam, hogy az elsődleges feladatod a… – Johnny kikapcsolta a televíziót; az életlen arc és a szavak az enyészetbe vesztek, és ismét megszólalt a telefon. Johnny felemelte a kagylót, és beleszólt: – Louis, hallasz engem? – …a választásokkor majd meglátják. A férfi, aki még egyszer megméretteti magát, felvállalja az anyagi terheket, Végtére is manapság már csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, ilyen költségek mellett… – A hang tovább mondta a magáét. Nyilvánvaló, hogy az öreg nem hallotta őt. Nem párbeszédet folytattak; monológ hangzott el. Ezt nem lehetett valódi kommunikációnak tekinteni. Az öreg mégis tudta, mi megy végbe a Földön; úgy tűnt, tudatában volt, valahogy érzékelte, hogy Johnny felmondott. Johnny letette a kagylót, leült, és rágyújtott egy cigarettára. Nem mehetek vissza Kathyhez – döbbent rá –, hacsak nem gondolom meg magam, és nem tanácsolom azt neki, hogy ne árusítsa ki a céget. Ez pedig képtelenség; nem tehetem meg. Ez a lehetőség tehát kiesett. Miféle választásom maradt ezek után? Mennyi ideig tud Sarapis a nyomomban koslatni? Vajon elrejtőzhetek előle valahová? Ismét az ablakhoz ment, és az utcát bámulta.

♦ ♦ ♦ Az egyik újságárusnál Claude St. Cyr pénzérméket dobott az automatába, és elvette az újságot. – Köszönöm, uram vagy hölgyem – szólalt meg a robot újságárus. A vezércikk… St. Cyr nem akart hinni a szemének. Képtelen volt felfogni, amit olvas… vagyis inkább nem tudta elolvasni. Értelmetlen zagyvaságnak tűnt; a homeosztatikus hírnyomtató rendszer, a teljesen automatikus mikrojelfogós újság kétségkívül elromlott. Csupán véletlenszerűen összefűzött szavak halmazát látta a lapon. Rosszabb volt,

mint a Finnegan ébredése4. Vagy mégsem véletlenszerűen következtek egymásra a szavak? Az egyik bekezdés szemet szúrt neki. Johnny mindjárt kiugrik a szálloda ablakán. Ha további üzleteket szeretne kötni Kathyvel, akkor jobb, ha azonnal odamegy. Teljesen függ tőle, férfira van szüksége, mióta a férje, az a Paul Sharp otthagyta őt. Antler Hotel, 604-es szoba. Azt hiszem, még épp időben odaér. Johnny túlzottan forrófejű; nem szabadott volna provokálnia. Az én véremmel ilyet nem lehet csinálni, ő pedig az én vérem, jómagam. St. Cyr rögtön odaszólt Harveynek, aki mellette állt: – Johnny Barefoot ki akar ugrani az Antler Hotel ablakából, és ezt az öreg Sarapis közölte velünk, hogy figyelmeztessen minket. Jobb, ha odasietünk. Harvey egy pillantást vetett rá, és azt válaszolta: – Barefoot a mi oldalunkon áll; nem engedhetjük, hogy kioltsa a saját életét. De Sarapisnak mi érdeke… – Inkább igyekezzünk! – szakította félbe St. Cyr, és elindult a közelben parkoló koptere felé. Harvey futva utánaeredt.

♦ ♦ ♦ A telefoncsörgés hirtelen abbamaradt. Johnny elfordult az ablaktól… és Kathy Sharpot pillantotta meg maga mellett. – Felhívott – mondta Kathy. – És közölte velem, hogy hol vagy, és mire készülsz. – Marhaság – felelte Johnny. – Semmire sem készülök. – Ellépett az ablaktól. – Ő úgy vélte. – Igen, és ez is azt bizonyítja, hogy tévedhet. – Csak most látta, hogy a cigarettája a füstszűrőig leégett; beledobta a komódon álló hamutartóba, és elnyomta. – A nagyapám mindig is kedvelt téged – mondta Kathy. – Nem szeretné, ha bármi történne veled. Johnny megvonta a vállát, és így felelt: – Ami engem illet, többé semmi közöm Louis Sarapishoz. Kathy a füléhez emelte a kagylót; oda se figyelt Johnnyra… a nagyapját hallgatta, tudatosodott Johnnyban, aki ezután nem szólt többet. Értelmetlen 4 James Joyce utolsó regénye

lett volna. – Azt mondja – jelentette be Kathy –, hogy St. Cyr és Phil Harvey ide tartanak. Nekik is ő szólt, hogy jöjjenek. – Kedves tőle – válaszolta kurtán Johnny. – Én is kedvellek, Johnny – mondta Kathy. – Értem, mi az, amit szeretett és csodált benned a nagyapám. Valóban komolyan aggódsz az egészségemért, ugye? Talán egy rövid időre, egy hétre, vagy pár napra, bevonulhatnék egy kórházba. – Ennyi elég lenne? – érdeklődött Johnny. – Talán. – Kathy átnyújtotta a telefont. – Veled szeretne beszélni. Szerintem jobb, ha végighallgatod; mindenképpen rád talál. És ezt te is jól tudod. Johnny vonakodva bár, de átvette tőle a kagylót. – …az a bajod, hogy nincs állásod, és ez elkeserít. Ha nem dolgozol, úgy érzed, semmit sem érsz. Ez tetszik. Én is így vagyok vele. Figyelj, felajánlhatok neked egy állást. A Jelölőgyűlés idejére. Kellő hírverést kell biztosítanod a sajtóban Alfonse Gamnek, hogy mindenképpen jelöljék őt; ehhez remekül értesz. Hívd fel Gamet. Hívd fel Alfonse Gamet. Hívd fel Gamet, Johnny. Hívd fel… Johnny letette a telefont. – Állást kaptam – közölte Kathyvel. – Gamet kell képviselnem. Louis legalábbis ezt mondta. – Megtennéd? – kérdezte Kathy. – Lennél a píárosa a Jelölőgyűlésen? Johnny megvonta a vállát. Miért ne? Gamnek megvolt hozzá a pénze; jól meg tudná, és meg is fogja fizetni. És tényleg nem volt rosszabb az elnöknél, Kent Margrave-nél. Ráadásul – Kell valamilyen állás – tudatosodott Johnnyban. – Valamiből meg kell élnem. Feleségem van és gyermekeim; ez nem tréfadolog. – Gondolod, hogy Gamnek ezúttal lesz esélye? – érdeklődött Kathy. – Nem hinném. De a politikában történnek csodák; emlékezz csak Richard Nixon elképesztő visszatérésére 1968-ban. – Milyen stratégiát érdemes Gamnek alkalmaznia? Johnny végigmérte Kathyt. – Ezt inkább vele beszélem meg, és nem veled. – Még mindig haragszol rám – mondta alig hallhatóan Kathy. – Mert nem akarom eladni a céget. Figyelj csak, Johnny! Mi lenne, ha rád ruháznám az Archimedeant? Johnny egy pillanatnyi habozás után azt kérdezte: – Louis mit szól ehhez?

– Őt nem kérdeztem meg. – Tudod, hogy nemet mondana. Túl tapasztalatlan vagyok. Persze ismerem a működtetés mikéntjét; a kezdetektől fogva itt dolgozom. De… – Nem szabad lebecsülnöd magad – jegyezte meg Kathy szelíden. – Kérlek – reagált Johnny. – Ne oktass ki! Maradjunk barátok; józan, nem túl közeli barátok! – És ha van valami, amit utálok – gondolta magában –, az az, ha egy nő kioktat engem. Ráadásul arról, hogy mi a jó nekem. A szoba ajtaja szinte berobbant. Claude St. Cyr és Phil Harvey berontottak, meglátták Kathyt, és hogy Johnny is vele van, akkor kiengedtek. – Szóval téged is idecsődített – mondta Kathynek St. Cyr lihegve. – Igen – hangzott a felelet. – Nagyon aggódott Johnnyért. – Kathy megpaskolta Johnny karját. – Látod mennyi barátod van? Hevesek is, és visszafogottak is. – Igen – felelte Johnny. Ám valamilyen okból mély, irtóztató szomorúságot érzett magában.

♦ ♦ ♦ Aznap délután Claude St. Cyr időt szakított rá, hogy rövid látogatást tegyen Elektra Harveynél, jelenlegi munkaadója volt feleségénél. – Figyelj, cicababa – kezdte St. Cyr. – Megpróbálok a javadra tenni ebben az ügyben. Ha sikerül… – Átkarolta a nőt, és mackósan magához ölelte. – Visszakapsz egy keveset abból, amit elvesztettél. Nem mindent, de épp eleget ahhoz, hogy általánosságban véve egy kissé jobban tudd élvezni az életet. – Megcsókolta, a nő pedig szokás szerint visszacsókolta őt; ügyesen tekergőzött, magához vonta a férfit, és szinte hátborzongatóan élvezetes pózban simult hozzá. Igazán kellemes volt, ráadásul sokáig tartott. Ez viszont szokatlan volt. Elektra végül feltápászkodott a férfi mellől, és megszólalt: – Mellékesen, nem tudod, mi a baja a telefonnak és a tévének? Nem tudok felhívni senkit… mintha folyton lenne valaki a vonalban. A tévé képe meg állandóan vibrál és torz, és mindig ugyanazt látni rajta, egy olyan arcfélét. – Emiatt ne izgasd magad – felelte Claude. – Már dolgozunk rajta; egy egész csapat igyekszik kideríteni a hiba okát. – Az emberei halottasházról halottasházra jártak; előbb-utóbb rá fognak akadni Louis testére. És azzal véget ér ez az őrület… és mindenki megkönnyebbülhet.

Mikor Elektra Harvey a tálalóhoz ment, hogy italt töltsön maguknak, megkérdezte Claude-tól: – Phil tud rólunk? – Gyomorkeserűt csepegtetett a whiskyspoharakba, mindegyikbe három cseppet. – Nem – felelte St. Cyr –, de nincs is hozzá semmi köze. – De Phil komoly fenntartásokkal kezeli az exnejeket. Nem örülne neki. Még azt hinné, hűtlen lettél hozzá; azért, mert ő nem kedvel engem, neked sem szabadna. Phil ezt érti „tisztesség" alatt. – Ezt jó, ha tudom – jegyezte meg St. Cyr –, de baromi keveset tehetek ellene. Egyébként sem fogja megneszelni. – Azért engem aggaszt a dolog – felelte Elektra, és odavitte neki az italát. – Éppen csatornát váltottam a tévén, tudod, és… lehet, hogy bolondnak fogsz tartani, de határozottan úgy tűnt… – Szünetet tartott. – Szóval a bemondó mintha minket említett volna. De csak motyogott, vagy az is lehet, hogy rossz volt a vétel. Mindenesetre hallottam, hogy elhangzik a nevünk. – Kimérten St. Cyrre nézett, miközben szórakozottan a ruhája pántját igazgatta. St. Cyr dermedten válaszolt: – Drágám, ez nevetséges. – Odament a televíziókészülékhez, és bekapcsolta. Te jó ég – gondolta. – Louis Sarapis most már mindenhol ott van? A világűrből mindent lát, amit mi itt csinálunk? Nem éppen megnyugtató gondolat, különösen, mivel Louis unokájával próbált olyan üzletet kötni, amit az öreg ellenzett. Bosszút akar állni rajtam – döbbent rá az igazságra St. Cyr, ahogy ösztönös mozdulatokkal beállította a televíziót.

♦ ♦ ♦ – Tulajdonképpen már hívni akartam, Mr. Barefoot – mondta Alfonse Gam. – Táviratot kaptam Mr. Sarapistól, melyben azt tanácsolja, hogy alkalmazzam önt. De úgy gondolom, hogy valami egészen újszerűvel kell előrukkolnunk. Margrave jelentős előnnyel indul velünk szemben. – Ez igaz – ismerte el Johnny. – De ne feledjük; ezúttal segítséget kapunk. Méghozzá Louis Sarapistól. – Louis legutóbb is segített – jegyezte meg Gam –, mégsem sikerült. – A mostani segítség viszont egészen más nagyságrendet képvisel. Végtére is – gondolta Johnny – az öreg tartja kezében a teljes hírközlési rendszert, az újságokat, a rádiót és a televíziót, sőt Isten őrizz, még a telefonokat is. Ilyen hatalommal Louis lényegében bármit megtehet, amit akar.

Rám szinte nincs is szüksége – gondolta epésen. Ám ezt nem árulta el Alfonse Gamnek; úgy tűnt, Gam nem volt tisztában Louis helyzetével és azzal, hogy Louis mire képes. És végtére is az állás az állás. – Bekapcsolta mostanában a televíziót? – érdeklődött Gam. – Vagy próbált telefonálni, vagy akár újságot olvasni? Mindenhonnan valami érthetetlen halandzsa árad. Ha ez tényleg Louis, akkor nem sokat segíthet a Jelölőgyűlésen. Teljesen… szétesett. Összevissza fecseg. – Tudom – felelte óvatosan Johnny. – Attól félek, bármit is eszelt ki Louis a félélet időszakára, valami félresikerült – állapította meg Gam. Mogorván nézett maga elé; nem olyannak tűnt, aki biztos a választási győzelmében. – A jelen stádiumban ön egyértelműen többre tartja Louist, mint én – folytatta Gam. – Őszintén szólva, Mr. Barefoot, hosszasan elbeszélgettem Mr. St. Cyrrel, és teljesen lehangolt, amit elmondott nekem. Feltett szándékom folytatni a végsőkig, de őszintén szólva… – A kezével hadonászott. – Claude St. Cyr szemtől szembe megmondta nekem, hogy született vesztes vagyok. – És elhiszi, amit St. Cyr mond? Ő már átállt Phil Harvey oldalára. – Johnny elképedt, mennyire naiv, mennyire befolyásolható ez az ember. – Azt válaszoltam neki, hogy nyerni fogok – mondta panaszosan Gam. – Folyton csak motyog. Még ha sikerül is elintéznie a jelölésemet… akarom én ezt? Belefáradtam, Mr. Barefoot. Elegem lett. – Aztán elhallgatott. – Ha buzdítást vár tőlem – reagált Johnny –, akkor rossz helyen keresgél. – A telefonon és a televízióból jövő hang nagyjából ugyanígy hatott rá is. Így semmi bátorítót nem tudott mondani Gamnek. – Ön píáros – szólalt meg ismét Gam. – Nem az a szakmája, hogy belelkesítse azokat, akikből hiányzik a lelkesedés? Győzzön meg, Mr. Barefoot, és akkor én is meggyőzöm az egész világot. – A zsebéből előhúzott egy összehajtogatott táviratot. – Ezt kaptam Louistól a minap. Nyilvánvalóan ugyanúgy képes befolyásolni a távirati vonalakat, mint a többi hírközlési eszközt. – Átnyújtotta Johnnynak a sürgönyt, hogy olvassa el. – Louis akkor még következetesebben gondolkodott – jegyezte meg Johnny –, mikor ezt írta. – Ezen mit ért? Percről percre romlik az állapota. Mire elkezdődik a Jelölőgyűlés… és addig már csak egy nap van hátra… vajon meddig jut el? Szörnyű balsejtelem gyötör. És nem szeretnék belekeveredni. – Majd hozzátette: – És mégis indulni szeretnék. Szóval, Barefoot… majd maga foglalkozik helyettem Louisszal; egyfajta közvetítőként. – Majd

kiegészítette mondandóját: – Egyfajta pszichopompként. – Ezen mit ért? – Olyasvalakit, aki Isten és ember között közvetít – válaszolta Gam. – Ha ilyen szavakat használ, búcsút mondhat a jelölésének – jegyezte meg Johnny –; ezt garantálhatom. Gam fanyar mosollyal megkérdezte: – Mit szólna egy italhoz? – Kiment a konyhába. – Skót whiskyt? Bourbont? – Bourbont – kiáltott utána a nappaliból Johnny. – Mi a véleménye a lányról; Louis unokájáról? – Kedvelem őt – felelte Johnny. És ez igaz is volt; kétségtelenül kedvelte őt. – Még akkor is, ha elmebajos, kábítószerfüggő, börtönbe dugták, és mindennek tetejébe vallásos őrült? – Igen, akkor is – felelet kurtán Johnny. – Szerintem maga bolond – mondta Gam, mikor visszatért az italokkal. – De egyetértek magával. Jó szándékú lány. Valójában, már jó ideje ismerem. Őszintén szólva, fogalmam sincs, mitől vált ilyenné. Nem vagyok lélekbúvár… de valószínűleg Louishoz van köze a dolognak. Sajátos módon rajong érte, egyszerre gyerekes és megszállott odaadással. Velem pedig meghatóan aranyos. Johnny belekortyolt az italába, majd megszólalt: – Rettenetes ez a Bourbon. – Régi Sir Muskrat – felelte fintorogva Gam. – Szerintem is az. – Valami finomabb italt kellene itthon tartania – ajánlotta Johnny –, különben tényleg befellegzett a politikai karrierjének. – Ezért van szükségem önre – jelentette ki Gam. – Érti már? – Értem – felelte Johnny, és kivitte a poharat a konyhába, hogy visszaöntse az üvegbe az italt… és hogy egy pillantást vessen a skót whiskyre. – Hogyan akarja elérni, hogy megválasszanak? – érdeklődött Alfonse Gam. – Azt… azt hiszem, a legokosabb, az egyetlen lehetséges megoldás, hogy kihasználjuk az emberek fájdalmát, amit Louis halála miatt éreznek – magyarázta Johnny. – Láttam a gyászolók sorait; döbbenetes volt, Alfonse. Nap mint nap eljöttek. Életében sokan féltek tőle, féltek a hatalmától. De most már felszabadultabban lélegezhetnek; meghalt, ami pedig félelmetes volt benne… Gam félbeszakította. – De Johnny, hiszen nem is halt meg; ez a dolog lényege. Ön is tudja, hogy az a valami, ami a telefonban és a televízióban

beszél szakadatlanul… az ő! – De ők nincsenek tisztában ezzel – vágott vissza Johnny. – A köznép értetlenül áll a rejtély előtt… ahogy az a fickó is így volt vele, aki először befogta az adást. A Kennedy Slough technikusa. – Majd nyomatékosan hozzátette: – Miért hoznának összefüggésbe a Földtől egy fényhétnyire eredő elektromos kisugárzást Louis Sarapisszal? Gam rövid tanakodás után azt válaszolta: – Azt hiszem, nagy hibát követ el, Johnny. De Louis azt kérte, hogy vegyem alkalmazásba, én pedig eleget teszek a kérésének. Önnek pedig szabad kezet adok; csupán az ön szakértelmére számíthatok. – Köszönöm – felelte Johnny. – Számíthat rám. – De legbelül közel sem volt olyan biztos ebben. – Lehet, hogy a köznép okosabb, mint gondolnám – tűnődött. – Talán tényleg nagy hibát követek el. – De mi más lehetőség maradt a számára? Egy sem jutott eszébe; vagy kihasználják Gam kapcsolatát Louisszal, vagy egyáltalán semmi nem lesz a kezükben, ami miatt Gamet megválasztanák. Egyetlen hajszálon függött a jelölési kampány sikere… és már csak egy nap volt hátra a Jelölőgyűlés összehívásáig. Nem tetszett neki a helyzet. Megszólalt Gam telefonja. – Biztosan ő lesz az – mondta Gam. – Akar beszélni vele? Az igazat megvallva, félek felemelni a kagylót. – Hadd csöngjön csak! – mondta Johnny. Egyetértett Gammel; pokolian kellemetlen volt. – De nem tudunk elszökni előle – mutatott rá Gam –, ha kapcsolatba akar lépni velünk; ha telefonon nem megy, akkor az újságot használja. Tegnap pedig az elektromos írógépemet akartam használni… és a levél helyett, amit begépeltem, a szokásos zagyvaság jött ki belőle… tőle kaptam egy szöveget. De egyikük sem nyúlt a telefonért. Hagyták tovább csörögni. – Kér valami előleget? – kérdezte Gam. – Némi készpénzt? – Az jól jönne – felelte Johnny. – Mivel ma felmondtam az állásom az Archimedeannál. Gam a zakójába nyúlt, hogy elővegye a pénztárcáját, és azt mondta: – Kiállítok egy csekket. – Végigmérte Johnnyt. – Tetszik önnek, de dolgozni nem tud vele, ugye? – Pontosan – felelte Johnny. Nem fűzött hozzá kommentárt, Gam pedig nem erőltette a kérdést. Ha más pozitívum nem is mondható el róla, Gam mindenesetre mindig úriember módjára viselkedett. Johnny pedig értékelte ezt.

Mikor a csekk gazdát cserék, a telefoncsörgés is elhallgatott. Vajon összefüggésben állt a kettő? – tűnődött Johnny. Vagy véletlen volt? Képtelenség eldönteni. Úgy tűnt, Louis mindenről tud… bárhogy is legyen, Louis ezt akarta elérni; mindkettejükkel közölte is. – Azt hiszem, helyesen cselekedtünk – jegyezte meg Gam maró gúnnyal. – Figyeljen ide, Johnny! Remélem rendeződik a viszonya Kathy Egmont Sharppel. Az ő érdekében; segítségre van szüksége. Rengeteg segítségre. Johnny felhorkant. – Most, hogy már nem neki dolgozik, próbálkozzon nála még egyszer! – tanácsolta Gam. – Rendben? – Majd meggondolom – válaszolta Johnny. – Nagyon beteg, és hatalmas felelősséget vett a vállára. Ön is tudja ezt. Bármi miatt is romlott meg a kapcsolatuk… próbáljon egyetértésre jutni vele, mielőtt túl késő. Nincs más jó megoldás. Johnny semmit nem felelt, de legbelül érezte, hogy Gamnek igaza van. Viszont… hogyan vágjon neki? Erről fogalma sem volt. Hogyan kell viselkedni egy elmebajossal? – tanakodott. – Hogyan lehet begyógyítani egy ilyen mély sebet? Normál körülmények között is nehéz az ilyesmi… ez az eset pedig túl sok mellékzöngével rendelkezett. Ha más nem is, Louis mindenképp belépett a képbe. És Kathy Louis iránt táplált érzései is szerepet játszottak az ügyben. Ez így nem mehetett tovább. Az elvakult rajongásnak… véget kell vetni. – A felesége mit gondol róla? – kérdezte Gam. Johnny felriadt a merengésből. – Sarah Belle? Soha nem találkozott Kathyvel. – Majd hozzátette. – Miért kérdezi? Gam végigmérte őt, de nem válaszolt. – Veszettül furcsa kérdés – jegyezte meg Johnny. – Veszettül furcsa lány az a Kathy – reagált a megjegyzésre Gam. – Furcsább, mint gondolná, kedves barátom. Sok mindennel nincs tisztában. – De bővebben nem fejtette ki.

♦ ♦ ♦ Phil Harvey így szólt Claude St. Cyrhez: – Szeretnék megtudni valamit. Valamit, amire feltétlenül választ kell kapnunk, különben soha nem sikerül megszerezni a Wilhelmina szavazati többséget biztosító részvénypakettjét. Hol a holttest?

– Folyamatosan keressük – felelete nyugodtan St. Cyr. – Egyenként végigjárjuk a halottasházakat. De sok pénz forog kockán; valaki kétségtelenül lefizette őket, hogy hallgassanak, nekünk viszont azt kell elérni, hogy beszéljenek… – Az a lány – mondta Harvey – a sírból kapott utasításokat követi. Annak ellenére, hogy Louis állapota egyre romlik… még mindig hallgat rá. Ez… természetellenes. – Méltatlankodva ingatta a fejét. – Én is így vélem – értett egyet vele St. Cyr. – Rátapintottál a lényegre. Ma reggel, borotválkozás közben… a tévében hallottam. – Láthatóan megrázkódott. – Most már szinte a csapból is ő folyik. – Ma kezdődik a Jelölőgyűlés – jegyezte meg Harvey. Kinézett az ablakon, és az autókat meg az embereket figyelte. – Louis figyelmét teljesen le fogja kötni, hogy megszavaztassa Alfonse Gam jelölését. Johnny is ott lesz, most Alfonse Gamnek dolgozik… Louis ötlete volt. Ezúttal talán több sikerrel járunk. Érted, mire célzok? Talán elfeledkezett Kathyről; Istenem, mindenhol mégsem lehet ott. – De Kathy nincs az Archemedeanben – felelte halkan St. Cyr. – Akkor hol van? Delaware-ben? A Wilhelmina Biztosítónál? Nem okozhat gondot, hogy megtaláljuk. – Kathy beteg – közölte Harveyval St. Cyr. – Kórházban fekszik. Tegnap késő este vették fel. Feltételezem, hogy a drogfüggősége miatt. Egy darabig csend honolt a helyiségben. – Nagyon sokat tudsz róla – szólalt meg végül Harvey. – Honnan szerzed az információidat? – A telefonból és a televízióból. De nem tudom, melyik kórházba került. Akár a Földön kívül is lehet, a Holdon vagy a Marson, sőt az sincs kizárva, hogy visszatért a szülőbolygójára. Az az érzésem, hogy szörnyen beteg. Az, hogy Johnny elhagyta, rettenetesen visszavetette az állapotát. – Higgadtan figyelte a munkaadóját. – Mindössze ennyit tudok, Phil. – Gondolod, hogy Johnny Barefoot tudja, hol találjuk? – Kétlem. Harvey tétován megjegyezte: – Fogadok, hogy megpróbálja felhívni Johnnyt. Fogadok, hogy Johnny tudja, vagy hamarosan tudni fogja, hol van Kathy. Ha lehallgató áramkört tudnánk beiktatni a telefonvonalába… ha a hívásait rajtunk keresztül kapcsolnák hozzá. – De a telefonon – felelte törődötten St. Cyr – most már mindig csak azt a halandzsát hallani. A zavarást, amit Louis okoz. – Azon tűnődött, vajon mi lesz az Archimedean Vállalattal, ha Kathyt önálló cselekvésre alkalmatlannak nyilvánítják, ha kényszerítik a kezelésre. Bonyolult ügy;

minden attól függ, hogy a földi törvények szerint, vagy… Harvey szólalt meg: – Nem találjuk Kathyt, és nem találjuk a holttestet. Közben kezdetét vette a Jelölőgyűlés, és jelölni fogják azt a szerencsétlen Gamet, Louis teremtményét. Észre sem vesszük, és már ő az elnök. – Ellenséges tekintettel méregette St. Cyrt. – Eddig nem sok hasznom származott belőled, Claude. – Próbálkozunk az összes kórházban. De több tízezernyi van belőlük. És ha nem ezen a környéken van, akkor bárhol lehet. – Tehetetlennek érezte magát. Körbe-körbe szaladgálunk – gondolta –, és nem jutunk sehová. Tovább figyeljük a televíziót – határozott –, abból talán megtudunk valamit. – Odamegyek a Jelölőgyűlésre – jelentette be Harvey. – Később még találkozunk. Ha jutnál valamire, amit kétlek, ott elérsz. – Az ajtóhoz vonult, és otthagyta egyedül St. Cyrt a szobában. – A fene vinné el! – dühöngött magában St. Cyr. – Most mit tegyek? Talán jobb lenne, ha én is elmennék a jelölőgyűlésre. – De előbb ellenőrizni akart még egy halottasházat; az emberei már jártak ott, de személyesen is meg akarta nézni. Louis pontosan ilyet választott volna magának; a céget egy kenetteljes illető vezette, akit undorító módon Herbert Schoenheit von Vogelsangnak, vagyis Herbert Madárdal Szépségének hívtak… tökéletesen illett egy olyan emberre, aki a Beloved Brethren Halottasházat üzemeltette Los Angeles belvárosában, chicagói, New York-i és clevelandi kirendeltségekkel.

♦ ♦ ♦ Mikor Claude St. Cyr odaért a halottasházba, személyesen Schoenheit von Vogelsangot kereste. A halottasházban nagy volt a sürgés-forgás; közelgett a feltámadás napja, a kispolgárok pedig, akik épp az ilyen események alkalmával szerettek összeseregleni, hosszú sorokban várták, hogy kiadják nekik féléletes rokonaikat. – Parancsoljon, uram – szólalt meg Schoenheit von Vogelsang, mikor végre előbújt az iroda rejtekéből, és a pult mögé állt. – Velem óhajtott beszélni. St. Cyr a pultra helyezte a névjegyét; a névjegyen még mindig az állt, hogy ő az Archemedean Vállalat jogtanácsosa. – Claude St. Cyrnek hívnak – közölte. – Talán már hallott rólam. Schoenheit von Vogelsang a kártyára pillantott, elfehéredett, és ezt motyogta: – Higgye el nekem, Mr. St. Cyr, hogy tényleg mindent

megteszünk. Saját forrásból több mint ezer dollárt áldoztunk arra, hogy kapcsolatot teremtsünk vele; Japánból ott kifejlesztett és legyártott, speciális erősítő berendezést hozattunk. Még sincs eredmény. – Reszketve hátrább lépett a pulttól. – Jöjjön be, és győződjön meg róla a saját szemével! Őszintén szólva, szerintem valaki szándékosan teszi ezt velünk; ehhez hasonló teljes sikertelenség természetes körülmények között nem fordulhat elő, ugye érti, mire célzok. – Szeretném megnézni – felelte St. Cyr. – Természetesen. – A halottasház tulajdonosa sápadtan és zaklatottan vezette ügyfelét az épületen át a hűtőterem felé, míg St. Cyr végre megpillantotta a pompásan feldíszített koporsót, a koporsót, melyben Louis Sarapis feküdt. – Pert fontolgatnak ellenünk? – érdeklődött rettegve a cégtulajdonos. – Biztosíthatom, hogy… – Csak azért jöttem – közölte vele St. Cyr –, hogy elvigyem a holttestet. Rakassa fel az embereivel egy teherautóra! – Azonnal, Mr. St. Cyr – felelte alázatos engedelmességgel Herb Schoenheit von Vogelsang; magához intett két halottasházi alkalmazottat, és utasításokat kezdett osztogatni. – Hozott magával teherautót, Mr. St. Cyr? – kérdezte. – Majd ön gondoskodik róla – válaszolta fenyegető hangon St. Cyr. Nem sokkal később a koporsó már a halottasház egyik teherautójának rakterében állt, a sofőr pedig St. Cyrhez fordult instrukciókért. St. Cyr Phil Harvey címét adta meg. – És a per? – motyogta Herb Schoenheit von Vogelsang, miközben St. Cyr beült a teherautósofőr mellé. – Ugye nem feltételezik, hogy mulasztást követtünk el? Mert ha mégis így lenne… – Részünkről lezártnak tekintjük az ügyet – felelte szűkszavúan St. Cyr, és intett a sofőrnek, hogy induljon. Amint maguk mögött hagyták a halottasházat, St. Cyr elnevette magát. – Mi olyan vicces? – kérdezte a teherautó-sofőr. – Semmi – válaszolta kuncogva St. Cyr.

♦ ♦ ♦ Mikor Harvey házában lepakolták az eredeti gyorsfagyba burkolt koporsót, benne a holttesttel, és a sofőr is távozott, St. Cyr felemelte a telefont, és tárcsázott. Ám képtelen volt kapcsoltatni magának a Választási Palotát. Fáradozásának eredményeképp csupán a furcsa, távoli dobolás,

Louis Sarapis egyhangú litániája szólalt meg a telefonban… St. Cyr undorodva, ám ugyanakkor kegyetlen eltökéltséggel szívében lerakta a kagylót. Ezt már eleget hallottuk – gondolta magában. – Nem fogom megvárni Harveyt; nincs szükségem a beleegyezésére. Átkutatta a nappalit, és az egyik asztalfiókban egy hőpisztolyt talált. Megcélozta Louis Sarapis koporsóját, és meghúzta a ravaszt. A gyorsfagy burkolat egy pillanat alatt gőzzé vált, maga a koporsó is sisteregni kezdett, ahogy megolvadt a műanyag. A benne fekvő holttest elfeketedett és összeszáradt; apró, meghatározhatatlan alakú, összesült széndarabbá zsugorodott. St. Cyr elégedetten visszatette a hőpisztolyt a fiókba. Újfent felemelte a telefont, és tárcsázott. A monoton hang szólalt meg: – …Gamen kívül senki más nem képes erre; Gam az, aki vagyok… ez jó jelmondatnak hangzik, Johnny. Gam az, aki vagyok; ne felejtsd el! Majd én beszélek. Add ide a mikrofont, és én elmondom nekik! Gam az, aki vagyok. Gam az… Claude St. Cyr lecsapta a telefont, és odafordult Louis Sarapis elfeketedett maradványai felé; némán, tátott szájjal bámulta a felfoghatatlant. Mikor St. Cyr bekapcsolta a televíziót, abból is a hang szólt, ahogy azt már megszokhatta; semmi nem változott. Louis Sarapis hangja nem a testből eredt. A test ugyanis megszűnt létezni. Egyszerűen nem lehetett kapcsolat a kettő között. St. Cyr beleroskadt egy fotelbe, kivett egy cigarettát a dobozból, reszkető kézzel rágyújtott, és próbálta megérteni a történteket. Úgy tűnt, kis híján rájött, kis híján meglelte az események magyarázatát. De mégsem sikerült.

* St. Cyr magába roskadva, egysínű vasúttal utazott a Választási Palotához; a kopterét a Beloved Brethren Halottasház előtt hagyta. Az épület, amint az várható volt, zsúfolásig megtelt; alig lehetett elviselni a hatalmas zajt. De St. Cyrnek sikerült találnia egy robot kifutófiút; a hangosbemondón keresztül üzentek Phil Harveynak, hogy fáradjon az egyik mellékterembe, ahol a delegációk titkos vezetőségi gyűléseket szoktak tartani. Harvey a bámészkodók és küldöttek tömegén áttörve, ziláltan érkezett. – Mi történt, Claude? – kérdezte, aztán meglátta ügyvédje arckifejezését. –

Jobb, ha elmondod – tette hozzá halkan. – A hang, amit hallunk – szólalt meg St. Cyr. – Nem Louis az! Valaki más igyekszik Louis hangján hozzánk szólni! – Honnan tudod? St. Cyr elmagyarázta. Harvey bólintott, és annyit mondott: – És egyértelmű, hogy Louis holttestét pusztítottad el; nem csaptak be a halottasházban… biztos vagy benne? – Nem vagyok benne biztos – felelte St. Cyr. – De azt hiszem, ő volt az; most is, és akkor is így gondoltam. – Mindenesetre most már nem lehetett kideríteni az igazságot, a holttestből túl kevés maradt meg ahhoz, hogy kielemezhessék. – Akkor viszont ki lehet az? – szólalt meg Harvey. – Te jó ég, a naprendszeren kívülről érkezik… lehetséges, hogy egy földönkívüli idegen? Vagy valamilyen visszhang vagy paródia, egy élettelen reakció, amiről eddig nem volt tudomásunk? Egy céltalan, irányíthatatlan folyamat? St. Cyr elnevette magát. – Összevissza beszélsz, Phil. Fejezd be! Harvey bólintott, és azt mondta: – Bármit elhiszek neked, Claude. Ha úgy gondolod, hogy valaki idelenn… – Nem tudom – felelte St. Cyr őszintén. – De szerintem olyasvalaki csinálja, aki ezen a bolygón tevékenykedik, és eléggé jól ismerte Louist ahhoz, hogy kellően magába szívja a jellemvonásait a tökéletes utánzáshoz. – Ezután egy darabig hallgatott. Logikus következtetéssel eddig jutott el… ennél a pontnál nem látott tovább. Üresség tátongott előtte, ráadásul rémisztő üresség. Van benne valami tébolyodottság – gondolta. – Amit eddig fizikai leépülésnek hittünk… inkább egyfajta őrület, egyfajta lassú enyészet. Avagy az őrület maga is az enyészet egy fajtája? Honnan tudhatná; a jogi vetületek kivételével nem tanult pszichiátriát. A jogi vetületek viszont ebben az esetben nem tartoztak a tárgyhoz. – Jelölte már valaki Gamet? – kérdezte Harveytól. – Még nem. Viszont mára várják, hogy megtörténjen. Azt suttogják, hogy az egyik montanai küldött hajlandó rá. – Johnny Barefoot is itt van? – Igen – bólintott Harvey. – Teljesen leköti a küldöttek maga mellé állítása. Egyik delegációtól a másikhoz járkál, mindenhol megtalálható. Gamet persze senki nem látta. A jelölő beszédig ide sem jön, akkor viszont elszabadul majd a pokol. Éljenzés és parádé és zászlók… Gam támogatói mind felkészültek.

– Semmi jele a… – St. Cyr egy pillanatig habozott – amit eddig Louis jelenlétének hittünk? – Vagy, ami annak a valaminek a jelenléte – gondolta. – Bármi legyen is az. – Eddig még nem – felelte Harvey. – Azt hiszem, nemsokára hallani fogunk róla – állapította meg St. Cyr. – Még a mai nap folyamán. Harvey bólintott; ő is így gondolta. – Tartasz tőle? – kérdezte St. Cyr. – Persze – felelte Harvey. – Most, hogy már azt sem tudjuk, ki vagy micsoda, ezerszer jobban, mint eddig. – Örülök, hogy így fogod fel – jegyezte meg St. Cyr. Ő is így érzett. – Talán el kéne mondanunk Johnnynak – javasolta Harvey. – Hadd jöjjön rá magától – mondta St. Cyr. – Jól van, Claude – egyezett bele Harvey. – Ahogy akarod. Végtére is, te találtad meg Louis holttestét; szabad kezet adok neked. Bizonyos szempontból jobban örülnék, ha nem találtam volna meg – gondolta magában St. Cyr. – Jobban örülnék neki, ha nem tudnám, amit tudok; szerencsésebb volt, mikor még azt hittük, Louis szól minden telefonból, újságból és televízióból. Rossznak hittük… de ez még rosszabb. Habár – morfondírozott – úgy tűnik, kézzel fogható közelségben a válasz, csak rá kell akadni. Meg kell próbálnom – gondolta. – Meg kell kísérelnem ráakadni. PRÓBÁLKOZNI KELL!

♦ ♦ ♦ Johnny Barefoot, aki félrevonult az egyik mellékterembe, feszülten figyelte a Jelölőgyűlés eseményeit egy zártláncú televízión. A torzítás, az egy fényhétnyire található zavaró jelenlét rövid időre visszavonult, Johnny pedig hallhatta a montanai küldött Alfonse Gam jelölését indítványozó beszédét. Fáradtnak érezte magát. Az egész jelölőgyűlés, a beszédek, az ünnepségek, a feszített tempó megviselték az idegeit, ellenkeztek a természetével. A rengeteg külsőség – gondolta. És mi végre? Ha Gam jelöltetni akarta magát, egy szavába került, a körítésnek pedig semmi célja. Kathy Egmont Sharpre gondolt. Azóta nem látta a lányt, mióta Kathy elutazott a San Franciscói K. E. Kórházába. Jelenleg semmit nem tudott az állapotáról, hogy használt-e a

terápia, vagy sem. Képtelen volt elhessegetni magától a gondolatot, hogy nem. Valójában mennyire volt beteg Kathy? Valószínűleg rettenetesen, kábítószer ide vagy oda; ez a meggyőződés alakult ki benne. Talán soha nem fogják kiengedni a K. E. Kórházából; ezt is elképzelhetőnek tartotta. Másrészt viszont… ha ki akarna jönni, állapította meg, biztosan módot találna rá. Ezt is megérezte, talán még határozottabban. Tehát tőle függött. Rászánta magát, és bevonult a kórházba. És ugyanígy ki is jön onnan… ha egyáltalán ki akar jönni. Senki sem kényszeríthette Kathyt semmire… nem az a fajta ember volt. És ez, tudatosodott Johnnyban, talán a betegség előrehaladtának egyik jele lehet. Kinyílt a terem ajtaja. Johnny felnézett a tévé mellől. Claude St. Cyrt pillantotta meg a bejáratban. St. Cyr hőpisztolyt tartott a kezében, és Johnnyra célzott vele. Majd megszólalt: – Hol van Kathy? – Nem tudom – felelte Johnny. Lassan, óvatosan felállt. – Dehogynem tudod. Megöllek, ha nem árulod el. – Miért? – kérdezte, és eltűnődött, vajon mi oka lehet annak, hogy St. Cyr ilyen drasztikus eszközt használ ellene. – A Földön maradt? – kérdezte St. Cyr. Még mindig Johnnyra szegezve a pisztolyt, közelebb lépett. – Igen – felelte kelletlenül Johnny. – Áruld el a város nevét! – Mit akarsz csinálni? – tudakolta Johnny. – Az ilyesmi nem jellemző rád, Claude; mindig a törvény adta kereteken belül maradtál. – Úgy hiszem, hogy a hang Kathytól származik. Azt már tudom, hogy nem Louis az; ebből kiindulhatunk, de minden más puszta találgatás. Kathy az egyetlen, aki eléggé tébolyodott, szellemileg eléggé leépült ehhez. Áruld el a kórház nevét! – Csak úgy bizonyosodhatnál meg arról, hogy nem Louis az, ha elpusztítanád a holttestét – mondta Johnny. – Pontosan – válaszolta St. Cyr, és rábólintott. Akkor megtetted – döbbent rá Johnny. – Megtaláltad a halottasházat; eljutottál Herbert von Vogelsanghoz. Tehát vége. Az ajtó hirtelen ismét kitárult; éljenző küldöttek, Gam támogatóinak csoportja masírozott be rajta papírtrombitákkal, szerpentinekkel és kézi festésű transzparensekkel. St. Cyr feléjük fordult, és rájuk szegezte a fegyverét… Johnny Barefoot pedig eliszkolt a küldöttek mellett, át az ajtón, és ki a folyosóra. Végigszaladt a folyosón, és egy perccel később már a központi

nagyteremben vegyült el a Gam jelölését ünneplő tömegben. A mennyezetre szerelt hangszórókból valaki újra meg újra ugyanazokat a jelszavakat ordította. – Szavazz Gamre, aki vagyok! Gamre, Gamre, szavazz Gamre, szavazz Gamre, a remekre; szavazz Gamre, aki vagyok, őrá szavaznak a nagyok… Kathy – jutott eszébe. – Ez nem te vagy; ez egyszerűen lehetetlen. Kirohant, ki a teremből, átfurakodott a táncoló, megrészegült küldöttek között, a mókás kalapokban zászlócskákat lobogtató, üveges tekintetű férfiak és nők között… kiért az utcára, a parkoló kopterekhez és autókhoz, a bejutni igyekvő embertömegekhez. Ha te vagy az – gondolta –, akkor túl beteg vagy ahhoz, hogy valaha is visszatérj közénk. Még ha akarsz, még ha kényszeríted magad, akkor sem tudsz. Arra vártál, hogy Louis meghaljon, ugye? Gyűlölsz minket? Vagy inkább félsz tőlünk? Mivel magyarázod meg, amit csinálsz… mi az oka a tetteidnek? Leintett egy TAXI feliratú koptert. – San Franciscóba, legyen szíves – szólt oda a sofőrnek. Talán nem is tudod, hogy ezt csinálod – gondolta. – Talán önkéntelen folyamat, amit a tudatalattid irányít. Az elméd kétfelé szakadt, és az egyiket, a felszínit, látjuk, a másikat viszont… A másikat halljuk. Sajnálnunk kellene téged? – tanakodott. – Vagy gyűlölnünk, félnünk tőled? MENNYI KÁRT OKOZHATSZ? Gondolom ez az alapkérdés. Szeretlek – gondolta. – Legalábbis valamilyen módon. Fontos vagy nekem, és ez a szeretet egyik formája, nem az, amit a feleségem vagy a gyerekeim iránt érzek, hanem egyfajta törődés. A fenébe is! – gondolta. – Ez rettenetes! Talán St. Cyr tévedett; talán nem is te vagy az. A kopter felkapaszkodott az égbe, magasan az épületek fölé, és teljes sebességgel nyugatnak vette az irányt.

♦ ♦ ♦ St. Cyr és Phil Harvey a választási palota előtt a járdáról figyelte az elzúgó koptert. – Bejött a csel – állapította meg St. Cyr. – Sikerült elindítanunk. Szerintem Los Angeles vagy San Francisco felé tart. Előttük megállt egy másik kopter, amit Phil Harvey intett le; a két férfi beszállt, majd Harvey szólalt meg: – Látja azt a taxit, amelyik az előbb szállt fel? Maradjon mögötte, épp hogy ne essen ki a látómezőnkből! De ha

lehet, úgy kövesse, hogy ő ne vegyen észre minket! – Marhaság – felelte a sofőr. – Ha én látom, akkor ő is lát. – De bekapcsolta a taxiórát, és emelkedni kezdett. Aztán mogorván megjegyezte: – Nem szeretem az ilyesmit; veszélyes lehet. – Ha valami veszélyeset akar hallani – szólt neki St. Cyr akkor kapcsolja be a rádióját! – Á, a pokolba – felelte ingerülten a sofőr. – Nem működik a rádió; valami zavarja, talán a napfolttevékenység vagy egy rádióamatőr… egy csomó fuvart elveszítettem, mert a diszpécser nem tudott elérni. Ideje lenne közbeavatkoznia a rendőrségnek, vagy maguk szerint nem? St. Cyr egy szót se szólt. Mellette Harvey az előttük haladó koptert figyelte.

♦ ♦ ♦ Mikor San Franciscóban odaért a K. E. Kórházához, és leszállt a főépület tetején kiépített pályára, Johnny egy másik kopterre lett figyelmes, mely a feje fölött lebegett egy helyben, és tudta, hogy igaza volt; egész úton követték. De nem érdekelte. Nem számított. Lement a lépcsőn, egészen a harmadik emeletig, és ott megszólított egy nővért. – Mrs. Sharpet merre találom? – kérdezte. – A főnővérnél érdeklődjön – felelte a nővér. – A látogatás pedig csak… Johnny továbbszaladt, míg meg nem találta a főnővért. – Mrs. Sharp a 309-es szobában fekszik – válaszolta a szemüveges, idősödő asszony. – De Gross doktortól kell engedélyt kérnie a látogatásra. Gross doktor pedig tudomásom szerint éppen az épület másik felében ebédel, és két óra előtt nem is várható, hogy visszajöjjön, ha esetleg meg akarná várni. – A váró felé bökött az ujjával. – Köszönöm – mondta Johnny. – Itt megvárom. – Átment a várón, ki a másik oldalon, végig a folyosón, az ajtókra festett számokat figyelte, míg oda nem ért a 309-eshez. Benyitott, majd belépett a kórterembe, becsukta maga mögött az ajtót, és körbenézett. Az ágy üres volt. – Kathy – szólalt meg. Kathy az ablaknál állt a köpenyében, megfordult, tekintetéből alattomos gyűlölet sugárzott; megremegett az ajka, aztán utálkozva azt mondta: – Gamet akarom, mert ő vagyok. – Johnny felé köpött, aztán felemelt kézzel, vonagló ujjakkal mászni kezdett felé. – Gam férfi, igazi férfi – suttogta,

Johnny pedig a lány szemében látta, ahogy szertefoszlik egykori személyiségének utolsó csökevénye is. – Gam, Gam, Gam – suttogta Kathy, és pofon vágta Johnnyt. Johnny hátrébb lépett. – Tényleg te csinálod – mondta. – Claude St. Cyrnek igaza volt. Jól van. Elmegyek. – Maga mögött megpróbálta kitapintani a kilincset. A pánik szélvészként sodorta el; mindenáron menekülni akart. – Kathy – könyörgött –, eressz el! – A lány Johnny vállába fúrta az ujjait, és úgy csüngött rajta, féloldalt az arcába bámult, és mosolygott rá. – Halott vagy – szólalt meg Kathy. – Tűnj el! A halottak szaga árad belőled. – Elmegyek – felelte Johnny, és ebben a pillanatban sikerült megragadnia a kilincset. Kathy eleresztette őt; Johnny látta, hogy Kathy hirtelen felkapja a jobb kezét, hogy körmeit az arcába, valószínűleg a szemébe vájja… félrerántotta a fejét, a lecsapó kéz pedig célt tévesztett. – El akarok menni – esdekelt, és karjával védte az arcát. – Én vagyok Gam, én vagyok – suttogta Kathy. – Én vagyok az egyetlen, aki vagyok. Élő vagyok. Élő Gam. – Felkacagott. – Igen, elmegyek – mondta, tökéletesen utánozva Johnny hangját. – Claude St. Cyrnek igaza volt; jól van. Elmegyek. Elmegyek. – Kathy immár Johnny és az ajtó közé került. – Az ablak – mondta. – Tedd meg most, amiben megakadályoztalak! – Felé nyomult, Johnny pedig hátrálni próbált, lépésről lépésre, mígnem a falba ütközött. – Csupán az elmédben létezik – győzködte Johnny – ez a gyűlölet. Mindenki kedvel téged; én is, Gam is, St. Cyr és Harvey is. Mi értelme az egésznek? – Az az értelme – felelte Kathy –, hogy megmutassam nektek a valódi éneteket. Hát még nem jöttél rá? Nálam is rosszabb vagy. Én csak őszinte vagyok. – Miért tettél úgy, mintha te lennél Louis? – Én vagyok Louis – válaszolta Kathy. – Mikor meghalt, nem jutott át a féléletbe, mert megettem; a részemmé vált. Erre vártam. Alfonse és én alaposan kiterveltük az egészet, az előre elkészített hangfelvételt, ami az adóból megrémisztettünk, ugye? Mind berezeltetek, túlságosan féltek az útjába állni. Jelölni fogják; már jelölték is, érzem, tudom. – Még nem – jegyezte meg Johnny. – De már nem sok hiányzik hozzá – vágott vissza Kathy. – Én pedig feleségül megyek hozzá. – Rámosolygott Johnnyra. – Te viszont meghalsz, a többiekkel együtt. – Kántálva elindult felé: – Én vagyok Gam, és én

vagyok Louis, és miután meghaltál, én leszek te is, Johnny Barefoot, és mindenki más; mindnyájatokat felzabállak. – Szélesre tátotta a száját, és elővillantak az éles, recés, halálfehér fogak. – És uralkodni fogsz a halottak felett – mondta Johnny, és teljes erejéből megütötte az arcát, az állkapcsa felett. Kathy hátraperdült, elesett, aztán ismét nekirontott Johnnynak. Mielőtt odaért volna, Johnny félreugrott előle, aztán megpillantotta az ütéstől eltorzult, széttört vonásokat… ekkor kivágódott az ajtó, St. Cyr és Harvey jelent meg a bejáratban, két nővérrel együtt. Kathy megtorpant. Aztán Johnny is. – Gyerünk, Barefoot! – szólalt meg St. Cyr, és intett a fejével. Johnny átsétált hozzájuk a kórterem másik végéből. Kathy megkötötte köpenye övét, és közömbösen megállapította: – Szóval kiterveltétek; azért küldtétek ide Johnnyt, hogy megöljön. A többiek meg élvezettel bámulják, ahogy megteszi. – Hatalmas adót telepítettek a világűrbe – mondta Johnny. – Már régen kihelyezték, feltehetően évekkel ezelőtt. Egész idő alatt arra vártak, hogy Louis meghaljon; végül talán éppen ők ölték meg. Mindezt azért, hogy Gamet jelöljék és megválasszák, miközben mindenkit sakkban tartanak az adással. Kathy beteg, sokkal betegebb, mint gondoltam, sokkal betegebb, mint gondoltátok. Nagyrészt a felszín alatt rejtőzködött, úgyhogy nem lehetett észlelni. St. Cyr megvonta a vállát. – Akkor igazolást kell kiadatni róla. – Nyugodtnak tűnt, de szokatlanul vontatottan beszélt. – A végrendelet a hagyaték kezelőjeként nevezett meg; képviselhetem a hagyatékot ellene, beadhatom az elzárási kérelmet, és tanúskodhatok az elmeorvosi vizsgálat során. – Esküdtszék előtti tárgyalást követelek – jelentette ki Kathy. – Az esküdtszéket meg tudom győzni róla, hogy épelméjű vagyok; tulajdonképpen kifejezetten könnyű, és már nemegyszer sikerült. – Elképzelhető – reagált St. Cyr. – De az adót addigra felkutatják és leszerelik a hatóságok. – Hónapokba telik, míg odaérnek – jegyezte meg Kathy. – Még a leggyorsabb hajókkal is. Addigra pedig lezajlanak a választások; Alfonse elnök lesz. St. Cyr futó pillantást vetett Johnny Barefootra. – Talán – dörmögte. – Ezért helyeztük el olyan messze – magyarázta Kathy. – Alfonse pénzét az én tehetségemmel párosítottuk; tudjátok… örököltem Louis tehetségét. Bármit meg tudok tenni. Számomra semmi sem lehetetlen, ha nagyon akarom; csupán eléggé akarnom kell.

– Azt akartad, hogy kiugorjak – szólalt meg Johnny. – Mégsem tettem meg. – Egy perc se kellett volna hozzá – mondta Kathy –, és kiugrasz. Ha nem rontanak be. – Most egészen kiegyensúlyozottnak tűnt. – Előbb-utóbb meg fogod tenni; üldözni foglak. És nem tudsz majd elbújni előlem; tudod, hogy addig kereslek, míg meg nem talállak. Mindhármótokat. – Tekintete egyik férfiról a másikra siklott. Ekkor Harvey szólalt meg: – Nekem is van némi vagyonom és hatalmam. Szerintem le tudjuk győzni Gamet, még ha jelölik is. – Lehet, hogy van hatalmad – mondta Kathy –, viszont nincs képzelőerőd. Túl keveset tudsz felmutatni. Ellenem. – Halkan, teljes magabiztossággal beszélt. – Gyerünk! – szólt oda a többieknek Johnny, és elindult az előcsarnok felé, minél messzebb a 309-es szobától, és Kathy Egmont Sharptól.

♦ ♦ ♦ Johnny föl-le sétált San Francisco dombos utcáin, zsebre dugott kézzel, ügyet sem vetve az épületekre és az emberekre, se nem látott, se nem hallott, csak ment egyre tovább. A délután estébe fordult; kigyulladtak a város fényei, de ő ezt sem vette észre. Rótta az utcákat, míg bele nem fájdult a lába, égni nem kezdett a talpa, és amíg tudatára nem ébredt, hogy éhes… hogy már este tíz felé jár az idő, ő pedig reggel óta semmit nem evett. Ekkor megállt, és körülnézett. Hová tűnt Claude St. Cyr és Phil Harvey? Nem emlékezett rá, hogy elköszöntek volna; valójában arra sem emlékezett, hogy kiment a kórházból. Kathyre viszont, ami vele történt, arra emlékezett. Hogyan is felejthette volna el? És nem is akarta. Túlságosan jelentős volt ahhoz, hogy bárki elfelejtse, aki szemtanúja volt, aki megértette. Egy újságosbódénál egy hatalmas, vastagon szedett szalagcímre lett figyelmes. GAM INDULHAT A VÁLASZTÁSOKON, ÉS NOVEMBERRE HARCOS KAMPÁNYT ÍGÉR Szóval ezt elérte – nyugtázta magában Johnny. – Elérték, ketten együtt; pontosan azt kapták, amit akartak. Most pedig… mindössze Kent Margrave-et kell legyőzniük. Az a dolog pedig egy fényhétnyire innen a

világűrben; még mindig hetet-havat összehord. És ez még hónapokig így lesz. Győzni fognak – döbbent rá. Egy drogéria előtt keresett egy telefonfülkét; belépett, aprópénzt dobott a nyílásba, és feltárcsázta Sarah Belle-t, a saját otthoni számát. A telefon kattant egyet, aztán megszólalt a szokásos egyhangú zsolozsmázás: – Novemberben szavazzon Gamre, novemberben szavazzon Gamre, nyerjen Gammel, Alfonse Gam elnök a mi emberünk… én Gamre szavazok. Én Gamre szavazok. GAMRE! – Johnny visszahelyezte a kagylót, majd kilépett a telefonfülkéből. A helyzet reménytelennek tűnt. A drogériában szendvicset és kávét rendelt magának; leült, és gépiesen elfogyasztotta az ennivalót, élvezet és vágyakozás nélkül kielégítette testi szükségleteit, reflexszerűen evett, mígnem elfogyott az étel, és felállt fizetni.

Mit tehetek? – kérdezte magától. – Mit tehet bárki is? A hírközlési eszközök használhatatlanok; rátették a kezüket a sajtóra. Övék a rádió, a televízió, az újságok, a telefon, a posta… minden, ami mikrohullámú adással sugároz, és nyitott híddal épített elektromos áramkörrel működik. Mindent lefoglaltak; nekünk, az ellenzéknek semmit sem hagytak, amivel harcolhatnánk. Vereség – gondolta. – Ez a keserű valóság, ami ránk vár. Aztán, mikor hivatalba lépnek… meghalunk. – Egy dollár tíz cent lesz – közölte az eladólány. Johnny kifizette a vacsorát, és elment. Mikor meglátott egy TAXI feliratú koptert, leintette. – Vigyen haza! – mondta. – Rendben – felelte barátságosan a sofőr. – És hova haza, haver? Johnny megadta a chicagói címét, és kényelembe helyezte magát a hosszú úthoz. Feladta; nem vállalta tovább, visszament Sarah Belle-hez, a feleségéhez és a gyerekeihez. A küzdelem, számára legalább is, véget ért.

♦ ♦ ♦ Mikor meglátta Johnnyt az ajtóban, Sarah Belle felkiáltott: – Te jó ég, Johnny! Szörnyen nézel ki. – Megcsókolta, betessékelte a meleg, jól ismert nappaliba. – Azt hittem, elmész ünnepelni. – Ünnepelni? – kérdezte Johnny rekedt hangon. – Az ügyfeled győztesen került ki. – Kiment a konyhába, hogy kávét tegyen fel. – Ja persze – bólintott rá. – Valóban. Én voltam a sajtófelelőse; kiment a

fejemből. – Jobb, ha lefekszel – ajánlotta Sarah Belle. – Még sosem láttalak ennyire levertnek; nem értem. Mi történt veled? Johnny leült a kanapéra, és cigarettára gyújtott. – Mit tehetek érted? – kérdezte Sarah Belle aggódó hangon. – Semmit – felelte Johnny. – Louis Sarapis beszél minden tévéadón és a telefonban? Olyan a hangja, mint az övé. Beszéltem Nelsonékkal, és ők is azt mondták, hogy szakasztott Louis. – Nem – mondta Johnny. – Nem Louis az. Louis halott. – De a félélete… – Felejtsd el – válaszolta Johnny. – Meghalt. – Ugye tudod, kik azok a Nelsonék? Nemrégiben költöztek be abba a lakásba, amelyik… – Nem akarok beszélni – mondta Johnny. – És nem akarom, hogy beszélj hozzám. Sarah Belle egy percig hallgatott. Aztán megszólalt: – Azt mondták… de azt hiszem, nem fog tetszeni neked. Nelsonék egyszerű, őszinte emberek… azt mondták, hogyha Alfonse Gamet indítanák, akkor sem rá szavaznának. Egyszerűen nem szimpatikus nekik. Johnny mordult egyet. – Ez zavar téged? – kérdezte Sarah Belle. – Azt hiszem a túl nagy nyomás miatt reagálnak így. Amiatt, hogy Louis rászállt a tévére és a telefonra; ez nem tetszik nekik. Azt hiszem, túl messze mentetek ebben a kampányban, Johnny. – Tétován nézett a férjére. – Ez az igazság; el kellett mondanom. Johnny feltápászkodott, és bejelentette: – Átmegyek Phil Harveyhez. Majd később visszajövök. Sarah Belle nézte, ahogy Johnny kilép az ajtón; tekintete elsötétedett az aggódástól.

♦ ♦ ♦ Mikor beengedték Phil Harvey házába, Johnny együtt találta Philt, Gertrude Harveyt és Claude St. Cyrt a nappaliban; mindegyik poharat tartott a kezében, de egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Harvey egy pillanatra Johnnyra emelte, majd elfordította róla a tekintetét. – Feladjuk? – kérdezte Harveytól Johnny. – Kapcsolatba léptem Kent Margrave-vel – felelte Harvey. –

Megpróbáljuk kilőni az adót. De ilyen távolságból ennek az esélye egy a millióhoz. És még a leggyorsabb rakétának is egy hónap kell hozzá. – De legalább tesztek valamit – reagált Johnny. Legalább a választások előtt megoldódhat a helyzet; ezzel heteket nyernének a kampány lefolytatására. – Margrave felfogta a helyzetet? – Igen – felelte Claude St. Cyr. – Lényegében mindent elmondtunk neki. – De ez nem elég – jegyezte meg Phil Harvey. – Még egy dolgot meg kell tennünk. Te is be akarsz szállni? Sorsolni fogunk. – A kávézóasztalra mutatott; azon három gyufa hevert, az egyik félbe törve. Phil Harvey ekkor melléjük helyezett egy negyediket, egy újabb egész gyufaszálat. – Előbb Kathy. Rögtön, amint lehetséges. Aztán, ha szükség lesz rá, Alfonse Gam következik. Az elcsüggedt Johnny Barefootot kiverte a hideg veríték. – Húzzatok egyet! – mondta Harvey, miután kezébe vette, többször átrendezte ujjai között, majd sértetlen végükkel kifelé, a többiek elé tartotta a négy szál gyufát. – Gyerünk, Johnny. Te értél ide utoljára, úgyhogy neked kell húznod elsőként. – Inkább nem húzok – felelte. – Akkor nélküled húzunk – jelentette ki Gertrude Harvey, és kiválasztott egy szálat. Phil St. Cyr elé tartotta a maradékot, és ő is húzott egyet. Már csak két szál gyufa maradt Phil Harvey kezében. – Szerelmes voltam belé – mondta Johnny. – Még mindig az vagyok: Phil Harvey bólintott, és azt mondta: – Igen, tudom. Johnny nehéz szívvel belegyezett: – Jól van, húzok. – Oda-nyúlt, és kiválasztotta az egyik gyufaszálat. A töröttet húzta ki. – Nekem jutott – közölte a többiekkel. – Nekem kell megtennem. – Képes leszel rá? – kérdezte Claude St. Cyr. Johnny egy darabig hallgatott. Aztán vállat vont, és azt mondta: – Persze. Meg tudom tenni. Miért ne? Tényleg, miért is ne? – kérdezte magában. – Kétségtelenül képes leszek megölni egy olyan nőt, akibe épp beleszerettem. Ugyanis meg kell tenni. Számunkra nincs más kiút. – Lehet, hogy nem is lesz olyan nehéz, mint gondolnánk – jegyezte meg St. Cyr. – Beszéltünk Phil technikusaival, és hasznos tanácsot kaptunk tőlük. Az adások jelentős része a közelből érkezik, és semmi esetre sem egy fényhétnyi távolságból. Elmondom, honnan tudhatjuk. Az adások lépest tartottak az eseményekkel. Például az öngyilkossági kísérletedről is tudtak az Antler Szállóban. Nem volt semmilyen időeltolódás sem ekkor,

sem más alkalommal. – És nem rendelkeznek természetfeletti képességekkel, Johnny – tette hozzá Gertrude Harvey. – Tehát az első teendőnk – folytatta St. Cyr –, hogy kiderítsük, hol van a földi, vagy legfeljebb naprendszerbeli bázisuk. Akár Gam gyöngytyúkfarmján is lehet az Ión. Próbálkozz ott, ha az derülne ki, hogy kiengedték a kórházból! – Rendben – felelte Johnny, és bólintott. – Mit szólnál egy italhoz? – kérdezte tőle Phil Harvey. Johnny egy biccentéssel jelezte, hogy elfogadja. Mind a négyen az asztal köré telepedtek, lassú kortyokban és néma csendben iszogattak. – Van pisztolyod? – kérdezte St. Cyr. – Van. – Johnny felállt, és letette a poharát. – Sok szerencsét! – szólt utána Gertrude. Johnny kinyitotta a bejárati ajtót, és magányosan kilépett a sötét, hideg éjszakába.

______ KÉMEK Bedobta a nyílásba a húszdolláros platinaérmét, és néhány másodperccel később megjelent a monitoron a pszichiáter. A szeme érdeklődve csillogott. Lazán ült a forgószéken, a kezében egy tollat és egy jegyzettömböt tartott. A hangja kedves volt. – Jó reggelt, uram. Kezdheti. – Helló, dr. Jones. Azt hiszem, maga nem azonos azzal a bizonyos dr. Jonesszal, aki azt a Freud-életrajzot írta. Biztos nem azonos vele, hiszen az már vagy száz éve megjelent… – A férfi idegesen felnevetett. Mivel meglehetősen szegény ember volt, nem szokott hozzá, hogy egy teljes mértékben homeosztatikus pszichoanalitikussal társalog. – Hm… Vágjak a közepébe, vagy esetleg adjak némi háttérinformációt? Mi legyen? – Talán kezdjük azzal, hogy elárulja a nevét, und warum mich… Elnézést. Hogy miért engem választott. – George Munster vagyok. Itt lakom, San Franciscóban, az 1996-ban épült WEF-395-ös épület négyes szárnyában. – Örvendek, Mr. Munster – mondta Dr. Jones. Kinyújtotta a kezét. George Munster megrázta. Elcsodálkozott. A pszichiáter keze határozottan puha és meleg volt, a szorítása férfias. – Tudja – mondta Munster – katona voltam. Háborús veterán. Ezért lakom ott, ahol. A WEF-395-ösben. A szolgálataimért kaptam a lakást. – Ah, értem! – mondta dr. Jones, miközben halk ketyegéssel mérte az időt. – A Kocsonyák ellen vívott háborúban tüntette ki magát? – Három évig harcoltam – mondta Munster, és idegesen végigsimított hosszú, fekete, ritkuló haján. – Önként jelentkeztem. Gyűlöltem a Kocsonyákat. Még csak tizenkilenc éves voltam. Jó munkám volt, de amikor meghirdették azt a keresztes háborút, én se tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meg akarom tisztítani a naprendszert a Kocsonyáktól. – Értem. – Dr. Jones ketyegve bólintott. George Munster folytatta. – Elég jól harcoltam. Két kitüntetést is kaptam, egyszer előléptettek. Tizedessé. Ezt az elismerést azután kaptam, hogy egyedül kipucoltam egy megfigyelő szatellitet, ami tele volt Kocsonyákkal. Azt sosem sikerült kideríteni, hogy pontosan hányan voltak. Tudja, a Kocsonyák gyakran

egymásba olvadtak, és ilyenkor nem sűrűn lehetett létszámellenőrzést tartani náluk. – Elhallgatott; megrohanták az emlékek. Még az is komolyan megviselte, hogy a háborúról kell beszélnie. Hátradőlt a díványon, cigarettára gyújtott, és megpróbált lecsillapodni. A Kocsonyák eredetileg egy másik naprendszerből érkeztek, valószínűleg a Proximából. Néhány ezer évvel ezelőtt letelepedtek a Marson és a Titánon, és békésen éldegéltek. Főként mezőgazdasággal foglalkoztak. Közvetlen ősüknek a többsejtű amőbát tekintették. Meglehetősen nagyok voltak, és fejlett idegrendszerrel rendelkeztek, de ennek ellenére amőbák maradtak. Osztódással szaporodtak, és rengeteg bosszúságot okoztak a Földről érkezett telepeseknek. A háború ökológiai okok miatt tört ki. Az ENSZ telepeseket segélyező szervezete úgy határozott, hogy a Marson bármi áron meg kell változtatni az atmoszférát, mert az az akkori állapotában szinte elviselhetetlen volt az odatelepült emberek számára. A már ott élő Kocsonya-kolóniák számára azonban ez a változtatás elfogadhatatlan volt. A Kocsonyák eleinte csak tiltakoztak, de az ENSZ nem sokat foglalkozott velük. A földi telepesek érdekében megkezdődtek a munkák. Mivel arra nem nyílt lehetőség, hogy az atmoszférának csak a felét alakítsák át, tíz évvel később az átalakított levegő az egész bolygón szétterjedt, és állítólag elviselhetetlen kínokat okozott a Kocsonyáknak. A válaszlépés nem váratott sokáig magára. A Kocsonyák serege megindult a Föld irányába, és orbitális pályára állított néhány szatellitet, amelyeknek kifejezetten az volt a rendeltetésük, hogy átalakítsák az emberiség őshazájának atmoszféráját. Ez a folyamat nem játszódhatott le, mert az ENSZ Hadügyi Szervezete akcióba lépett. A szatellitekre robotrakétákat küldtek, mindegyiket megsemmisítették. Aztán kirobbant a háború. – Ön nős, Mr. Munster? – kérdezte dr. Jones. – Nem, uram – felelte Munster. – És… – Megremegett. – Ha befejezem a mondókámat, érteni fogja, hogy miért nem vagyok az. – Tudja… – Elnyomta a cigarettáját. – Őszinte leszek. Földi kém voltam. Ez volt a feladatom. Azért bízták rám, mert a harctéren kivételes bátorságról tettem tanúbizonyságot. Nem én akartam, hogy így alakuljanak a dolgok! – Értem – mondta dr. Jones. – Valóban? – Munster keserűen megrázta a fejét. – Tudja maga azt, hogy min kellett keresztülmennie egy embernek, aki sikeres kémtevékenységet akart folytatni a Kocsonyák között? Dr. Jones bólintott. – Igen, Mr. Munster. Tudom. Önnek meg kellett válnia emberi

mivoltától, emberi testétől, és Kocsonyává kellett változnia. Munster hallgatott. Elkeseredetten ökölbe szorította a kezét, majd kinyújtotta az ujjait. Vele szemben dr. Jones kitartóan ketyegett.

♦ ♦ ♦ Azon az estén, a WEF-395-ösben lévő apró lakásban Munster felbontotta az ötödök miniüveg whiskyt. Az üvegből ivott, még ahhoz sem volt ereje, hogy elővegyen egy poharat a mosogató fölötti szekrényből. Megpróbálta átgondolni, mire jutott dr. Jonesszal. Nem sokra. Az egész hiábavalónak tűnt. Pénzkidobás volt. Egy húszast áldozott rá, amikor amúgy se áll túl jól, mert… Mert a nap huszonnégy órájából tizenkettőben nem olyan volt a teste, mint a többi emberé. Az ENSZ háborús veteránokkal foglalkozó szervezetének kórházaiban és utókezelőiben mindent megtettek, hogy megszabadítsák a Kocsonyatesttől, de hiába erőlködtek. A parányi lakás közepén napi tizenkét órán keresztül egy alaktalan, többsejtű amőba trónolt. Munster abból az összegből próbált megélni, amit az ENSZ-től nyugdíjként kapott. Munkát nem vállalhatott. Egyszer-kétszer megpróbálta, de amikor egy kicsit megerőltette magát, azon nyomban átváltozott Kocsonyává. Ott, a munkatársai és a főnökei szeme előtt. Az ilyen átalakulások pedig nem tesznek jót az ember hírnevének. A munkaadók nem lelkesedtek az amőbákért. Ezen az estén is megtörtént a dolog. Ahogy mindig. Nyolc körül erőt vett rajta az ismerős és gyűlölt érzés, és tudta, hamarosan át fog alakulni. Ahogy mindig. Sietve kiitta az üveget, letette az asztalra, aztán… Aztán homogén masszává változott. Megszólalt a telefon. – Nem tudom felvenni! – kiáltotta. A készülék reléje érzékelte a hangját, és továbbította az információt a hívó félnek. Munster áttetsző, zselészerű masszává változott. A telefon nem hagyta abba a csörgést. A massza erőt vett magán, és dühösen a készülék irányába hullámzott. Nincs elég bajom? Még ez az átkozott telefon is…! Kinyújtotta egyik pszeudo végtagját, és felemelte a kagylót. Óriási erőfeszítéssel és összpontosítással hangképző szerveket generált magának, és beleröffent a mikrofonba. – Nem érek rá! – mormogta. – Hívjon később! Hívjon mondjuk holnap, gondolta, amikor lecsapta a kagylót. Reggel.

Akkor újra ember leszek… A lakásban mély csend támadt. Munster keresztülvonaglott a szőnyegen, egészen az ablakig. Magas oszloppá formálta magát, és kinézett. Testének külső felületén volt egy fényérzékeny pont. Szemhez hasonló látószervvel nem rendelkezett, de így is képes volt érzékelni és értékelni San Francisco, az öböl, a Golden Gate híd, és a játszótérré alakított Alcatraz látványát. A franc essen belé, gondolta keserűen. Nem nősülhetek meg. Nem élhetek normális, emberi életet, mert annak idején a nagyfejű tisztek éppen engem tartottak alkalmasnak egy átkozott feladatra! Amikor elvállalta a küldetést, még nem tudta, hogy az átalakulásnak permanens hatásai lesznek. Azt mondták neki, hogy az egész csak ideiglenes, csupán egy meghatározott ideig tart majd. Ideiglenes a jó francokat! Munster gondolatban dühösen megrázta nem létező fejét. Már tizenegy éve szenvedek tőle! A pszichológiai problémák, a pszichéjére nehezedő nyomás hatása szinte elviselhetetlen volt a számára. Ezért kereste fel Dr. Jonest. A telefon ismét megszólalt. – Oké – mondta Munster hangosan, és kínlódva átvonszolta magát a készülékhez. – Beszélni akarsz velem? – mormolta, miközben egyre közelebb jutott céljához. Kocsonya-alakban ez a pár lépésnyi távolság megtétele is komoly kihívást jelentett a számára. – Akkor beszélgessünk. Még a monitorodat is bekapcsolhatod, hogy láss! – A készülékhez érve rácsapott a vizuális kapcsolatot engedélyező gombra. – Jól nézzen meg! – mondta, és a minikamera előbb hullámzott. – Elnézést, hogy az otthonában zavarom, Mr. Munster – mondta dr. Jones –, és sajnálom, hogy éppen most hívom, amikor ilyen… kellemetlen helyzetben van. – A homeosztatikus pszichiáter kis szünetet tartott. – Eltöltöttem bizonyos időt azzal, hogy választ találjak az ön problémájára. Úgy érzem, sikerült találnom valamit, ami legalább részleges megoldásnak tekinthető. – Micsoda? – Munster meghökkent. – Ez azt jelenti, hogy az orvosok esetleg mégis… – Nem, nem! – vágott közbe dr. Jones. – A fizikai testek problémája nem az én szakterületem. Ezt ne felejtse el, Mr. Munster. Amikor elém tárta a gondjait, én csakis pszichológiai szempontok alapján értékeltem a helyzetet. – Azonnal lemegyek magához. Beszéljük meg! – mondta Munster, aztán rádöbbent, hogy Kocsonya-alakban napokig tartana, míg eljutna dr.

Joneshoz. – Ide hallgasson! – folytatta izgatottan: – Most már tudja, mi a gondom. Láthatja is. Minden egyes estét itthon kell töltenem. Nyolc körül átváltozom, és ebben az alakban maradok reggel hétig… Most még arra sem vagyok képes, hogy lemenjek magához, és… – Nyugodjon meg, Mr. Munster – mondta dr. Jones. – Szeretnék elmondani önnek valamit. Nem ön az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd! Tudta, hogy ez a helyzet? – Persze – mondta Munster tompán. – A háború során összesen nyolcvanhárom földi embert alakítottak át Kocsonyává. A nyolcvanháromból… – Kívülről ismerte az adatokat. –…hatvanegy maradt életben. Létezik egy szervezet, amely a Természetellenes Háborúk Veteránjai nevet viseli. A hatvanhárom kocsonyaember közül ötvenen a tagjai. Havonta kétszer találkozunk, és általában azzal töltjük az időt, hogy közösen búslakodunk… – Megmozdította pszeudokezét, hogy letegye a kagylót. Ennyit kapott a pénzéért? Dr. Jones semmi újat nem mondott. – Viszlát, doki – mondta. Dr. Jones izgatottan felkiáltott. – Mr. Munster! Én most nem a többi földi emberre gondoltam. Elvégeztem bizonyos kutatómunkát, és megtudtam, hogy a Kongresszusi Könyvtár feljegyzései szerint tizenöt olyan Kocsonyát fogtak el a háború során, amelyeket pszeudoemberré alakítottak. Ezek Kocsonyák voltak, akik kémként dolgoztak a földi emberek között. Érti, miről beszélek? – Umm… Nem egészen – vallotta be Munster. – A jelek szerint önben létezik egy mentális blokk, amely megakadályozza, hogy segítsenek magának – mondta Dr. Jones. – Megmondom, mit szeretnék, Mr. Munster. Holnap tizenegyre jöjjön át a rendelőmbe. Akkor meg fogjuk találni a megoldást a problémájára. Jó éjszakát! – Amikor Kocsonya vagyok, dr. Jones, nem igazán vág az agyam – mondta Munster fáradtan. – Bocsásson meg. – Kábultan letette a kagylót. Szóval a Titánon él tizenöt Kocsonya, aki kénytelen elviselni, hogy időnként emberi alakot ölt. Na és? Nem értette, hogy ez az információ mennyivel viszi előbbre. Képzeletben megvonta a vállát. Mindegy. Délelőtt tizenegykor minden kiderül.

♦ ♦ ♦

Amikor belépett dr. Jones rendelőjének várótermébe, meglepve látta, hogy az egyik sarokban, egy mély fotelban egy megdöbbentően csinos, fiatal nő ül. A hölgy a Fortune legfrissebb számát olvasta. Munster ösztönösen olyan helyet keresett magának, ahonnan jól láthatta a nőt. Valóban figyelemre méltó szépség volt. Divatosan fehérre hidrogénezett haját hátul összefonta. Karcsú volt, a lába gyönyörű, még a könyöke is szépnek tűnt. Az arca… Munster valóságos csodának látta, ahogy az újságja mögül ki-kikandikált. Intelligens szempár, keskeny, kissé fitos orr. Bámulatos! Munster mohón szívta magába a látványt – egészen addig, amíg a nő felpillantott, és hűvösen végigmérte. – Unalmas ez a várakozás – motyogta Munster. – Gyakran jár dr. Joneshoz? – kérdezte a nő. – Nem – vallotta be Munster. – Most vagyok itt másodszor. – Én még nem voltam itt. Egy másik elektronikus pszichiáterhez jártam, Los Angelesben. Dr. Bingnek hívják. Tegnap késő este felhívott, és megkért, hogy ma délelőtt utazzak ide, és ugorjak be dr. Joneshoz. Egyébként… Milyen? Úgy értem, dr. Jones. – Hm… – Munster elgondolkodott. – Jó. Azt hiszem. – Majd kiderül, tette hozzá gondolatban. Ezt egyelőre még nem tudhatom. Kinyílt a belső szoba ajtaja, dr. Jones lépett ki rajta. – Miss Arrasmith! – Odabólintott a fiatal nőnek. – Mr. Munster – üdvözölte George-ot. – Megtennék, hogy befáradnak? Mind a ketten. Miss Arrasmith felállt. – Rendben, de ki fizeti a húsz dollárt? A pszichiáter nem felelt; kikapcsolódott. – Rendben, én fizetek – mondta Miss Arrasmith, és a táskájába nyúlt. – Nem, nem! – tiltakozott Munster. – Inkább én. – Elővette a húszdollárost, és bedobta a pszichiáter oldalán lévő nyílásba. Dr. Jones életre kelt. – Ön valódi gavallér, Mr. Munster – mondta, és mosolyogva beinvitálta pácienseit a rendelőbe. – Foglaljanak helyet. Miss Arrasmith, kérem engedje meg, hogy felvilágosítsam Mr. Munstert az ön… khm… helyzetéről. – Munsterre nézett. – Miss Arrasmith Kocsonya. Munster meglepve meredt a csinos nőre. – Természetesen most emberi alakjában jelent meg – folytatta dr. Jones. – Az ő számára éppen ez a forma jelent problémát. A háború során a földi hátországban tevékenykedett, a Kocsonyák Hadi Szövetségének dolgozott. Kém volt. Elfogták, és itt tartották, de sohasem ítélték el. – A háború végén egyszerűen eleresztettek – mondta Miss Arrasmith

halk, kedves hangon. – Mivel megmaradt az emberi testem, itt maradtam. Nem bírtam hazaköltözni a Titánra. Szégyelltem magam, és… – Elcsuklott a hangja. – A magasabb kaszthoz tartozó Kocsonyák számára szégyen, ha emberi alakban jelennek meg – mondta dr. Jones. – Miss Arrasmith döntése tehát érthető. Miss Arrasmith bólintott, elővett egy apró, hímzett zsebkendőt, és megpróbálta visszatartani a könnyeit. – Így van, doktor úr. Elutaztam a Titánra, hogy konzultáljak az ottani orvosokkal. Átestem egy költséges és hosszadalmas kezelésen, de a szakértőknek csak annyit sikerült elérniük, hogy csupán… – Elbizonytalanodott. – …az idő egynegyed részében nyerhetem vissza eredeti alakomat. A napjaim háromnegyed részét abban a testben töltöm, amit most érzékelnek. – Lehajtotta a fejét, és a jobb szeméhez érintette a zsebkendőt. – Hűha! – kiáltott fel Munster. – Szerencséje van! Az emberi test sokkal fejlettebb a Kocsonyák testénél. Én már csak tudom! Kocsonyaként csak mászni bírok, hullámzani. A Kocsonyák olyanok, mintha hatalmas medúzák lennének. Nincs gerincük, ami megtartaná a testüket. Az osztódással történő szaporodás pedig… Nevetséges és elavult technika ahhoz képest, amit mi, földi emberek alkalmazunk a… reprodukálódásra. – Zavarba jött; elpirult. Dr. Jones ketyegve kijelentette: – Megvizsgáltam kettejük esetét, és megállapítottam, hogy napi hat órán keresztül mindketten emberi alakban, és napi egy órán keresztül mindketten Kocsonya-testben élnek. Mindent összevetve, a huszonnégyből hét olyan óra van, amikor ugyanolyan a formájuk. Véleményem szerint… – Szórakozottan játszadozni kezdett a tollával és a jegyzettömbjével. – Hét óra nem is olyan kevés idő. Ha értik, mire célzok… Miss Arrasmith elgondolkodott. – De Mr. Munster és én… ellenségek vagyunk! – Ellenségek voltunk – mondta Munster. – A háborúnak vége. – Így van – bólintott dr. Jones. – Az igaz, hogy Miss Arrasmith eredetileg Kocsonya, ön pedig, Mr. Munster, embernek született, de… – Megvonta a vállát. – Mindkettejüket kivetette magából a saját civilizációjuk. Egyikük állapotát és helyzetét sem lehet egészen pontosan meghatározni, és mindketten súlyos személyiségzavarral küzdenek. Véleményem szerint ha ez így folytatódik, mindkettejüknél jelentkezni fognak a komoly mentális betegségek tünetei, hacsak… Hacsak nem

találják meg a megoldást. Közösen. – Azt hiszem, Mr. Munster, szerencsésnek vallhatjuk magunkat – mondta Miss Arrasmith rövid tűnődés után. – Ahogy dr. Jones megállapította, napi hét órán keresztül ugyanolyan formában létezünk. Azt az időt kiválóan eltölthetjük egymással. Többé nem lennénk magányosak. – Reménykedve rámosolygott a férfira, és megigazította a blézerét. Munster ismét megállapította, milyen csodálatos az alakja, majd mélyen elgondolkodott. – Adjon neki egy kis időt – javasolta a pszichiáter Miss Arrasmithnek. – Analizáltam a személyiségét, és tudom, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, ez az egyetlen helyes megoldás. Miss Arrasmith ismét megigazította a ruháját, és hatalmas, sötét szemét Mr. Munsterre függesztve, türelmesen várt.

♦ ♦ ♦ Dr. Jones íróasztalán megszólalt a telefon. A pszichiáter felvette, és elmondta az ilyenkor szokásos szöveget: – Kérem, uram vagy hölgyem, ha beszélni kíván velem, helyezzen letétbe húsz dollárt. A hangszóróból érdes, durva férfihang reccsent rá. – Ide hallgasson! Az ENSZ jogügyi irodájától hívom. Mi nem szoktunk fizetni azért, hogy beszélhessünk valakivel, szóval kapcsolja be magát, Jones, de nagyon gyorsan! – Igen, uram! Értettem! – Dr. Jones a füle mögé nyúlt, és megnyomott egy kapcsolót. Az áramkör aktiválódott; már ingyen is képes volt társalogni. – 2037-ben – mondta az ENSZ szakértője – maga hozott össze egy párt? George Munsterről és Vivian Arrasmithről van szó, aki egy ideje a Mrs. Munster nevet viseli. – Igen, uram. Én tettem – válaszolt dr. Jones, miután ellenőrizte beépített adatbankját. – És mondja, mielőtt megtette, megvizsgálta, hogy a dolog milyen jogi következményekkel járhat? – Nos, ez nem az én ügyem. – Tisztában van azzal, hogy azért, amit tett, az ENSZ-törvények megsértése címén teljes memóriatörlésre ítélhetik? – Egyetlen olyan törvény sem létezik, amely tiltaná a földi emberek és Kocsonyák közötti házasságok megkötését.

– Ez igaz, doktor. Rendben van. Szeretném látni az esetről készült feljegyzéseit. – Ez teljességgel lehetetlen, uram – mondta dr. Jones. – Ha eleget tennék a kérésének, súlyos etikai vétséget követnék el. – Megtehetnénk, hogy egyszerűen letartóztatjuk és behozatjuk a pácienseit… – Rajta! – Dr. Jones a füle mögé nyúlt, hogy kikapcsolja magát. – Várjon. Talán érdekli, hogy Munsteréknek négy gyermekük született, mégpedig a Mendel-törvénynek megfelelően egy-kettő-egy megoszlásban. Egy Kocsonya lány. Egy hibrid fiú és egy hibrid lány. Egy földi lány. A jogi probléma akkor jelentkezett, amikor a Kocsonyák Legfelső Tanácsa kijelentette, hogy a tiszta vérű Kocsonya lány titáni állampolgár, valamint engedélyezte, hogy a két hibrid is a titáninak tekinthető. – Az ENSZ jogásza mély lélegzetet vett. – A valódi gond akkor jelentkezett, amikor kiderült, hogy Munsterék válni akarnak, és mindketten maguknál kívánják tartani a gyerekeket. – Értem – mondta dr. Jones. – Komoly problémának tűnik. Miért akarnak elválni? – Nem tudom, és nem is érdekel. Talán azért, mert a szülők és két gyerekük hol ember, hol Kocsonya alakban él. Talán megunták egymást, vagy rájöttek, hogy mégsem találták meg az igazit. Ha pszichológiai tanácsot akar adni nekik, beszéljen velük. Viszlát! – Az ENSZ-jogász bontotta a vonalat. Hibát követtem el, amikor házasságot javasoltam Mr. Munsternek és Miss Arrasmithnek? – töprengett dr. Jones. – Jó lenne találkozni velük. Ennyivel mindenképpen tartozom nekik!

♦ ♦ ♦ Munsterék nehéz hat évet tudhattak maguk mögött. Geroge-nak először át kellett költöznie San Franciscóból Los Angelesbe. Kibéreltek egy háromszobás lakást. Vivian, mivel a nap háromnegyed részében embernek látszott, talált magának munkát: a Los Angeles 5 repülőtéren lett információs. George ezzel szemben hiába próbálkozott. A nyugdíja pontosan negyedannyi volt, mint Vivian keresete. Ez komoly lelki problémát okozott neki, nem bírta elviselni, hogy a felesége eltartja. Nekilátott, hogy otthon végezhető munkát találjon. Hosszas keresgélés után az egyik magazinban

rábukkant egy hirdetésre: GYORS

HASZON!

DOLGOZZON

OTTHON!

NEVELJEN JUPITERI ÓRIÁS VARANGYOKAT. A VARANGYVERSENYEK SZTÁRJAI! NYERJEN BAJNOKSÁGOT A SAJÁT BÉKÁJÁVAL! (Bizonyos államokban a békaverseny tiltott szerencsejátéknak minősül.) KERESSEN ÓRIÁSI ÖSSZEGEKET… NYOLC LÁB TÁVOLSÁGBA UGRANAK!

2038-ban Munter megvette az első jupiteri békapárt, és nekilátott a gyors és nagy haszon megtermelésének. A ház gondnoka, Leopold megengedte neki, hogy ingyen használhassa a pincét, amit egy kis munkával kiváló varangyneveldévé alakított. Sajnos kiderült, hogy a relatíve alacsony földi gravitációban a békák még a vártnál is nagyobbat tudnak ugrani, így a pince szűknek bizonyult a számukra. Valahányszor felugrottak, úgy pattogtak a falak között, mintha eleven, zöld pingponglabdák lennének. Nem bírták sokáig a megpróbáltatásokat, mind a kettő hamar kimúlt. George rájött, ha továbbra is varangytenyésztéssel akar foglalkozni, akkor nagyobb térre lesz szüksége. Aztán megszületett az első gyermekük. Kiderült róla, hogy tisztavérű Kocsonya; a nap huszonnégy órájában zselészerű massza volt. George-nak óriási csalódást jelentett, amikor rájött, hogy hiába várja a kicsi emberré válását. Megpróbálta megbeszélni az ügyet Viviannal. Erre egy olyan periódust választott ki, amikor mindketten emberek voltak. – Hogy tekinthetném a saját gyerekemnek? – kérdezte. – Ez egy… idegen lény! Legalábbis a számomra az. – Látszott rajta, fogalma sincs, mit kellene tennie. – Dr. Jonesnak tudnia kellett volna, hogy ez bekövetkezhet. Egyébként is, lehet, hogy egyedül a te gyereked! Túlságosan is olyan, amilyen te vagy. Vivian szemét elöntötték a könnyek. – Tudod, hogy most megbántottál? – Persze, hogy tudom! Harcoltunk ellenetek! Annyira se becsültünk benneteket, mint az ótvart! – Munster dühödten felkapta a kabátját. – Átmegyek a veteránok klubjába – közölte. – Iszom pár sört a fiúkkal. – Kiviharzott a lakásból. Örült, hogy együtt lehet a bajtársaival, és örült, hogy végre elszabadulhat hazulról. A veteránok főhadiszállása Los Angeles belvárosában, egy lepusztult, a huszadik század közepén épült betonkaptárban volt. A szervezet nem rendelkezett valami sok pénzzel, mert tagjainak többsége George

Munsterhez hasonlóan abból a nyugdíjból tengődött, amit az ENSZ folyósított a számukra. A legfontosabb berendezési tárgyakat (egy biliárdasztalt és egy régi 3D-s tévékészüléket, egy videomagnót meg pár tucat kazettát, és persze egy-két sakk-készletet) azért be tudtak szerezni. George általában sörözött és sakkozott a cimboráival, és sosem nézte az óráját. Ezen a helyen nem kellett foglalkoznia azzal, hogy éppen emberi vagy Kocsonya alakban van; a veteránok mind a kettőt elfogadták. Azon a bizonyos estén Pete Rugglesszel ült le játszani. Pete szintén veterán volt, és George-hoz hasonlóan egy Kocsonya nőt vett feleségül, aki (ahogy Vivian) a nap nagy részében embernek látszott. – Pete, én nem bírom tovább! – jelentette ki George. – Van egy gyerekem, aki egy hatalmas zselémassza. Egész életemben arra vágytam, hogy legyen egy gyerekem, és tessék! Mit kaptam helyette? Valami olyasmit, ami úgy néz ki, mint egy medúza. Pete ivott egy korty sört (éppen ember volt), és így válaszolt: – Hát igen, George, tényleg szar helyzet. De erre már akkor gondolnod kellett volna, amikor feleségül vetted Viviant. De ne keseredj, ha van Isten, és ha igaz a Mendel-törvény, akkor a következő srácod… – Komolyan beszélek, Pete! – vágott közbe George. – Nem becsülöm a feleségemet. Ez az alapja mindennek. Nem úgy gondolok rá, mint emberi lényre, hanem mint egy Kocsonyára! És magamra is így gondolok. Mert mind a ketten Kocsonyák vagyunk! – Egyetlen hajtással kiitta a sörét. – Ha Kocsonya-nézőpontból vizsgáljuk a kérdést… – merengett Pete. – Ide hallgass! Kinek az oldalán állsz egyáltalán? – kiáltott rá George. – Velem ne üvöltözz, pajtás! – mondta Pete. – Vegyél vissza, különben lecsaplak! Egy pillanattal később vadul püfölték egymást. Pete szerencsére éppen akkor változott át Kocsonyává, így egyiküknek sem esett baja. George visszaült az asztalhoz, Pete pedig arrébb vonaglott, és csatlakozott a fiúkhoz, akik éppen Kocsonyaként lézengtek a klubban. Mi lenne, ha létrehoznánk egy új társadalmat?, töprengett George. Mondjuk valamelyik távoli holdon. Nem lennénk se földiek, se Kocsonyák. Vissza kell mennem Vivianhez. Rajta kívül senkim sincs. Szerencsém van, hogy rátaláltam. Nyomorult, sört vedelő háborús veterán lennék, és a klubban töltenék minden átkozott estét, ha ő nem lenne. Nem volna se jövőm, se reményem, se valódi életem… Összeszedte magát, még új állást is sikerült találnia. Beszállt az utánvétes piacba. A Saturday Evening Postban közzétett egy hirdetést:

MÁGIKUS

TALIZMÁNOK!

GARANTÁLTAN EGY TÁVOLI NAPRENDSZERBŐL SZÁRMAZIK!

SZERENCSÉT HOZNAK!

MINDEGYIK

DARAB

A kövek tényleg a Proximáról származtak, a Titánon hétköznapinak számítottak. Vivian kötötte meg a rájuk vonatkozó szerződést a Kocsonyákkal. Elég jól néztek ki, de sajnos nem akadt túl sok olyan ember, aki megadott értük egy dollár ötvenet. Kész csődtömeg vagyok!, gondolta George, és egyre nyomorultabbul érezte magát.

♦ ♦ ♦ Szerencsére a második gyerekük, aki 2039 telén született, hibrid lett. A nap tizenkét órájában pontosan olyan volt, mint bármelyik embergyerek. George végre úgy érezte, megkapta azt, amire mindig vágyott: egy valódi (vagyis majdnem valódi) utódot. Még nem fejezte be a Maurice születésekor megkezdett ivászatot, amikor a QEK-604-es háztömb lakóinak küldöttsége bekopogott hozzá. – Végzést hoztunk – mondta a küldöttség vezetője, miközben zavartan topogott az ajtó előtt. – Megkérnénk Mr. és Mrs. Munstert, költözzenek el a QEK-604-es tömbből. – De miért? – kérdezte George rémülten. – Eddig semmi gondunk sem volt egymással! – Azért, mert van egy hibrid gyerekük, aki később valószínűleg játszani akar majd a mi gyermekeinkkel. Ez pedig nem egészséges a valódi embergyerekek számára, és… George dühösen rájuk csapta az ajtót. Érezte a nyomást, az emberekből feléje áradó ellenségességet. Ha belegondolok, hogy a háborúban azért küzdöttem, hogy megmentsem ezeket… Hát nem érte meg, az egyszer biztos! Egy órával később újra a veteránok között volt, a klubban. Sört ivott és a haverjával, Sherman Downsszal beszélgetett, aki szintén egy Kocsonya nőt vett feleségül. – Sherman, ez így nincs rendjén. Senkinek sincs szüksége ránk. Ki kell vándorolnunk. Talán elmehetnénk a Titánra. Elvégre az Vivian hazája, nem? – A fenébe, George! – tiltakozott Sherman. – Nem bírom, amikor ilyen vagy. Feladtad, pajtás? Vagy mégsem fogy jól az elektromágneses

fogyasztóöved? George akkor már néhány hónapja annak a fogyasztóövnek a forgalmazásával foglalkozott, amit Vivian segítségével tervezett. A szerkezet ugyanazon az elven működött, mint a Titánon népszerű, de a Földön ismeretlen, hasonló rendeltetésű eszköz. Úgy tűnt, végre rájuk mosolygott a szerencse: George annyi megrendelést kapott, hogy alig győzte gyártani az utánpótlást. – Rettenetes élményben volt részem, Sherman – vallotta be George. – A minap az egyik boltban jártam, ahol egy nagyobb rendelést sikerült felvennem az öveimre, és… Olyan izgatott lettem a sikertől, hogy… – Elcsuklott a hangja. – Úgyis tudod, mi történt. Átváltoztam. Ott, a vevők szeme láttára. És amikor meglátták, mivé lettem, azonnal sztornózták a megrendelést. Pontosan az történt meg velem, amitől valamennyien félünk. Látnod kellett volna, hogy néztek rám, miután Kocsonya lett belőlem! – Vegyél fel valakit, aki felveszi helyetted a rendeléseket. Egy telivér földit – javasolta Sherman. – Én is telivér földi vagyok! – mordult fel George. – Ezt ne felejtsd el. Soha! – Úgy értettem… – Tudom, hogy értetted! – mondta George, és Sherman felé lendítette az öklét. Szerencsére nem találta el a pajtása arcát. Izgalmukban mindketten Kocsonyává változtak. Egy ideig dühösen vonaglottak egymás körül, de aztán a többi veteránnak sikerült szétválasztani őket. – Legalább annyira földi ember vagyok, mint bárki más! – George Kocsonya-módra sugározta át a gondolatait Shermanbe. – És kilapítom, aki az ellenkezőjét állítja. Ebben a testben képtelen volt hazajutni, ezért felhívta Viviant, jöjjön el érte. Megalázónak érezte, hogy ilyesmit kell kérnie. Öngyilkosság, gondolta. Ez a válasz minden kérdésre! De hogyan csinálja? Kocsonyaként nem érezte a fájdalmat. Az lesz a legjobb, ha ebben a testben teszem meg. Ismerte azokat az anyagokat, amelyek feloldják a Kocsonyák testét. Beleugorhatnék például egy erősen klórozott vizű úszómedencébe. A QEK604-es egészségközpontjában van is egy megfelelő. Vivian, aki éppen emberalakban volt, azon az éjszakán a medence szélén talált rá a még mindig Kocsonya George-ra. – George, könyörgöm… Menj vissza dr. Joneshoz! – Neeem! – dörögte George ostobán, miután gyorsan létrehozott magának egy hangképző szervet. – Semmi értelme, Vivian. Nem akarok

tovább élni. – Még az sem jelentett vigaszt a számára, hogy az üzleti életben végre komoly sikereket kezdett elérni. Az övekkel kapcsolatos ötlet nem tőle, hanem valójában Viviantól származott. Mindig, mindenben csak második volt, a felesége lehagyta, és minden egyes nap fokozódott a lemaradása. – Annyi mindent kaphatnának tőled a gyerekek! – próbálkozott Vivian. Ez igaz volt. – Talán átugrom az ENSZ hadügyi hivatalába – határozta el George. – Beszélek velük. Hátha időközben sikerült kitalálniuk valamilyen szert vagy módszert, amivel stabilizálhatják az állapotomat. – De ha örökre földi ember maradsz, mi lesz velem? – kérdezte Vivian. – Akkor is napi tizennyolc órát tölthetnénk együtt. Annyi időt, amennyit emberként élsz. – De ha ember maradsz, biztos nem akarod majd, hogy a feleséged legyek! Mert George, akkor már találnál magadnak egy valódi, normális, földi nőt. Ez igaz, gondolta George. Nem szúrhatok ki ennyire Viviannel. Ejtette az ötletet. 2041 tavaszán megszületett a harmadik gyermekük, aki kislány volt, és Maurice-hoz hasonlóan hibrid. Éjjel Kocsonya, nappal emberi testben élt. George időközben megoldást talált az egyik problémájára: beszerzett egy szeretőt.

♦ ♦ ♦ Ninával a Los Angeles szívében lévő lerobbant, ócska kis szállodában, a Hotel Elysiumban találkoztak. – Nina – mondta George egyszer, amikor whiskyt kortyolgatva a kanapén üldögéltek. – Miattad újra elviselhetőnek tartom az életet. – Oldalra fordult, és megpróbálta kigombolni a nő blúzát. – Kedves tőled, és én is vonzónak talállak – felelte Nina Glaubman, és segített a férfinak a gombokkal. – Annak ellenére, hogy korábban a népem ellensége voltál. – Szent ég! – tiltakozott George. – Ne is gondoljunk azokra az időkre! Zárjuk le a múltat, jó? Csak a jövőnkkel foglalkozzunk. A fogyasztóöve olyan népszerű lett, hogy tizenöt telivér földi alkalmazottat foglalkoztatott, és vásárolt magának egy modern kis üzemet San Fernando mellett. Ha az ENSZ által kivetett adók mértéke valamivel korrektebb, már régen gazdag embernek vallhatta volna magát.

Valahányszor ez átvillant az agyán, mindig eszébe jutott, hogy a világegyetem más pontjain, például a Kocsonyák által uralt területeken, mondjuk az Ión sokkal, de sokkal kevesebb adót fizetnek a vállalkozók. Talán szét kéne néznem arrafelé… Egy este a veteránok klubjában megtárgyalta a dolgot Reinholttal, Nina férjével, aki természetesen semmit sem tudott arról, hogy George-nak viszonya van a nővel. – Reinholt – mondta George nehézkesen, sörözés közben. – Nagy terveim vannak. Ez a bölcsőtől a sírig tartó szocializmus, amit az ENSZ működtet… Ez nem nekem való. Megnyomorít. A Munster-féle mágikus öv… Ebben a termékben több lehetőség van, mint amennyit a földi civilizáció támogatni tud. Tudsz követni? – De George – mondta Reinholt hűvösen –, te földi ember vagy. Ha a gyáraddal együtt átköltözöl a Kocsonyák felségterületére, akkor árulást követsz el a… – Ide hallgass! – vágott közbe George. – Van egy telivér Kocsonya gyerekem, van két félig Kocsonya gyerekem, és nemsokára megszületik a negyedik srácom is. Erős érzelmi kötelékek fűznek a Titán és az Io lakóihoz. – Áruló vagy – mondta Reinholt, és szájba vágta George-ot. – És nemcsak áruló! – tette hozzá, majd George gyomrába öklözött. – A feleségem körül koslatsz. Most megöllek! George, hogy megmeneküljön, gyorsan Kocsonyává változott. Reinholt folytatta a verést, de az ökle és a lába nem tehetett kárt a nedves, zselészerű testben. Aztán Reinholt is átváltozott, gyilkos dühvel hullámzott rá George-ra, megpróbálta magába olvasztani ellenfele sejtmagját. Szerencsére a veteránok közbeléptek, és még azelőtt szétválasztották őket, hogy komoly kárt tehettek volna egymásban. Azon az estén George és Vivian a ZGF-900-as tömbben bérelt új lakásuk nappalijában ült. George tudta, Reinholt mégis rájött a Ninával kapcsolatos ügyre, és sejtette, hogy hamarosan Vivian is tudomást szerez a dologról. Érezte, a házassága hamarosan véget ér, és talán ez az utolsó ilyen nyugodt este, amit a felesége társaságában tölthet. – Vivian – mondta –, hinned kell nekem. Szeretlek. Te és a gyerekek… ti vagytok az életem. Meg persze az üzlet. – Kétségbeesett ötlete támadt. – Vándoroljunk ki! Még ma este induljunk el. Szedd össze a gyerekeket, aztán indulás a Titánra. Most, ebben a percben! – Én nem mehetek el – mondta Vivian. – Pontosan tudom, hogy az enyéim hogyan bánnának velem, veled, meg a gyerekekkel. George, ha

menned kell, akkor egyedül menj. Költöztesd át a gyárat az Ióra. Én itt maradok. – Sötét szeme könnyes volt. – A pokolba! – mondta George. – Milyen életünk lenne? Te a Földön, én az Ión… Ez nem házasság! És kinél lesznek a gyerekek? – Sejtette, hogy a srácoknak az anyjuk mellett kellene maradniuk, de nem akarta harc nélkül feladni. A cége az egyik legmenőbb ügyvédet alkalmazta, egészen biztos, hogy egy ilyen magánjellegű ügyben is hasznát tudná venni. Másnap reggel Vivian rájött a Ninával kapcsolatos kalandra, és gondolkodás nélkül ügyvédet fogadott.

♦ ♦ ♦ – Ide hallgasson – mondta George az ügyvédjének, Henry Ramaraunak a telefonba. – Intézze el, hogy a negyedik gyerek nálam maradjon. Ő tiszta vérű földi ember lesz. Ami a hibrideket illeti, rajtuk megosztozunk. Maurice az enyém, Kathy az anyjával maradhat. A Kocsonya kölyök, vagyis az elsőszülöttünk természetesen Viviané lesz. Legyen az övé, szerintem úgy sincs túl sok közöm hozzá! – Lecsapta a kagylót, majd a cég igazgatótanácsának tagjai felé fordult. – Hol is tartottunk? – kérdezte. – Megvan… Az Io adózási törvényeit elemezgettük, igaz? A következő néhány hét során bebizonyosodott, hogy a cég fejlődése és a bevétel növelése szempontjából helyes lenne, ha átköltöznének az Jóra. George kiadta a parancsot az egyik ügyvezetőjének, Tom Hendricksnek: – Gyerünk, vegyen nekem pár ingatlant az Ión! Olcsó telkeket szerezzen, mert azonnal be akarom indítani az üzletet, és ahhoz is pénz kell. – A titkárnőjére, Miss Nolanra nézett. – Maga pedig ne eresszen be senkit az irodámba, amíg nem szólok. Azt hiszem, hamarosan rohamom lesz. Át fogok változni… Biztos a költözés idegesített fel ennyire. Meg persze a magánéleti problémáim… – Igenis, Mr. Munster! – mondta Miss Nolan, és kivezette George irodájából Tom Hendrickset. – Nem fogjuk zavarni, uram. – Már hozzászokott ahhoz, hogy időnként mindenkit távol kell tartania a főnökétől, aki az utóbbi időben egyre többször változott át Kocsonyává. Valamivel később, amikor visszanyerte emberi alakját, George megtudta Miss Nolantól, hogy egy bizonyos dr. Jones kereste telefonon. – A fenébe! – mondta George, amikor eszébe jutottak a hat évvel korábbi események. – Már csak ez hiányzott! Miss Nolan, hívja fel dr. Jonest, aztán kapcsolja be hozzám. Egy-két percet azért szakítok rá… –

Valahogy úgy érezte magát, mint annak idején, San Franciscóban. Pár pillanattal később Miss Nolan kapcsolta dr. Jonest. – Doktor! – mondta George, miközben hátradőlt a székében, és kényelmesen forogva az asztalát díszítő orchideákat bökdöste. – Örülök, hogy újra hallom. A homeosztatikus pszichiáter hangja ugyanolyan volt, mint régen. – Mr. Munster! Üdvözlöm. Ezek szerint már titkárnője is van? – Van – felelte George. – Meg egy gyáram, meg hasonlók. Feltörtem. Fogyasztóövekkel foglalkozom. Ez manapság olyan az emberek számára, mint a macskáknak a bolhanyakörv: mindenkinek van legalább egy. Nos, mit tehetek önért? – Úgy tudom, négy gyermeke is van… – Tulajdonképpen még csak három van, de hamarosan megszületik a negyedik is. Ez a negyedik, doktor, ez lesz számomra a legfontosabb, mert tiszta vérű földi ember lesz. Isten a tudója, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy nálam helyezzék el a válás után! Vivian… Emlékszik rá, ugye? Vivian visszament a Titánra. A fajtársai között él, pontosan ott, ahová való. Ami engem illet, egész vagyonokat fizetek az orvosoknak azért, hogy stabilizálják az állapotomat. Kezd elegem lenni ezekből a folytonos átváltozásokból. Más dolgom is van, mint hogy Kocsonyaként flangáljak! – A hangjából úgy érzem, Mr. Munster, hogy fontos és elfoglalt ember lett magából. Ez azt jelenti, hogy legutóbbi találkozásunk óta jelentős változások történtek az életében. – Térjen a tárgyra! – türelmetlenkedett George. – Miért keresett meg? – Én… ööö… arra gondoltam, hogy talán ismét összehozhatnám magukat Viviannal. – Bah! Azzal a nővel? Soha! Ide hallgasson, doktor, most le kell tennem. Egy fontos üzleti akció közepén vagyok. A Munster Inc. hamarosan terjeszkedni fog. – Mr. Munster – kérdezte dr. Jones –, egy másik nő is van az életében? – Egy másik Kocsonya, ha érti, mire gondolok – mondta George, és letette a kagylót. Két Kocsonya jobb, mint a nagy semmi, gondolta. Most pedig vissza az üzlethez! Megnyomott egy gombot az asztalán. Miss Nolan bekukkantott az ajtón. – Miss Nolan, kerítse elő nekem Hank Ramaraut. Meg akarom tudni, hogy… – Mr. Ramarau már vonalban van – felelte Miss Nolan. – Azt mondja, sürgős ügyről lenne szó. George átkapcsolt a másik vonalra.

– Szevasz, Hank! Mi újság? – Most tudtam meg – felelte a főjogásza –, hogy az Ión csak titáni állampolgárok működtethetnek cégeket. – Ennyi? Ez nem jelenthet gondot – mondta George. – De ahhoz, hogy valaki megkapja a titáni állampolgárságot… – Ramarau habozott. – A lényegre térek, George. Csak Kocsonyák lehetnek titáni állampolgárok. – A fenébe, hiszen én Kocsonya vagyok! – felelte George. – Legalábbis időnként. Ez nem elég? – Nem. Mivel alaposan ismerem a helyzetedet, ennek is utánajártam. Csak az lehet titáni állampolgár, aki folyamatosan és állandó jelleggel Kocsonya. – Hmm… Ez rossz hír. De valahogy megoldjuk a problémát. Ide hallgass, Hank, hamarosan találkozom Eddy Fullbrighttal, a medikai koordinátorommal. Utána beszélünk, oké? – Letette a kagylót, és az állát dörzsölgetve hátradőlt a székében. Nos, ha így kell lennie, legyen így. Vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni. Mit tesz ilyenkor az okos ember? Alkalmazkodik hozzájuk! Ismét felvette a telefonkagylót, és tárcsázta a az orvosa, Eddy Fullbright számát.

♦ ♦ ♦ A húszdolláros platinaérme végiggurult a vájatban, és zárta a megfelelő áramkört. Dr. Jones aktiválódott, felnézett, és miután átfuttatta az agyán az adatbázisában szereplő adatokat, a csinos, fiatal nőben ráismert Mrs. George Munsterre, leánykori nevén Vivian Arrasmithre. – Jó napot, Vivian! – mondta a pszichiáter jókedvűen. – Úgy tudtam, a Titánon tartózkodik. – Felállt, hellyel kínálta a nőt. Vivian elővett egy zsebkendőt, és hatalmas, sötét szemét törölgetve, szipogva válaszolt. – Doktor úr, minden összeomlik körülöttem! A férjemnek viszonya van egy másik nővel… Csak annyit tudok az illetőről, hogy Ninának hívják. A veteránok klubjában mindenki róluk beszél. Valószínűleg földi nő… Egyébként a férjemmel válófélben vagyunk, és elszánt, mondhatni könyörtelen harcot folytatunk a gyerekekért. – Megigazította a kabátját. – Most várom a negyedik babánkat… – Igen, erről már értesültem – mondta dr. Jones. – A Mendel-törvény

ismét beigazolódik; ez a gyermek tiszta vérű földi ember lesz. – Elmentem a Titánra – folytatta Mrs. Munster szánalmasan –, és beszéltem a jogi szakértőkkel, meg néhány orvossal. Konzultáltam nőgyógyászokkal és házassági tanácsadókkal. Az utóbbi néhány hónapban nagyon sok információt és véleményt sikerült összegyűjtenem, és most visszajöttem a Földre. De hiába, mert sehol sem találom a férjemet. Dr. Jones, George-nak nyoma veszett! – Bárcsak segíthetnék önnek, Vivian! – mondta dr. Jones együtt érzően. – A minap beszéltem a férjével, de nem volt hajlandó belemerülni az adott témába. Csak általánosságokról nyilatkozott. Úgy vettem észre, amióta befolyásos és gazdag ember lett, nagyon nehéz közel kerülni hozzá. – Jaj, ha belegondolok, hogy miattam ilyen sikeres! Az én ötletemből… egy Kocsonya-ötletből csinált ekkora üzletet! – A sors iróniája – mondta dr. Jones. – Ha meg akarja tartani a férjét, Vivian… – Igen, ez a szándékom, dr. Jones. A Titánon elvégeztek rajtam egy igen költséges kezelést… Csak azért vetettem alá magam, mert szeretem George-ot. Sokkal jobban szeretem őt, mint a népemet vagy a szülőbolygómat. – Valóban? – A kezelés, amit az imént említettem, a naprendszer legkiválóbb szakértői végezték, méghozzá a legmodernebb eszközökkel. Stabilizálták az állapotomat, dr. Jones. Most már napi huszonnégy órán keresztül ember vagyok, szemben a korábbi tizennyolccal. Lemondtam természetes testemről, hogy megmentsem a házasságomat. – Figyelemre méltó áldozat – mondta dr. Jones elérzékenyülve. – Most azonban egyszerűen nem találom a férjemet, dr. Jones…!

♦ ♦ ♦ Az Ión megrendezett alapkő-letételi ceremónia során George Munster a lapáthoz hullámzott, kinyújtotta pszeudokarját, megragadta a szerszámot, és szimbolikusan arrébb lökött egy kisebb földkupacot. – Nagy nap ez a mai! – dörögte, miután gyorsan kialakított magának néhány, beszédhez szükséges szervet. – Így van, George – bólintott Hank Ramarau, aki George háta mögött állt az okmányokkal. Az egyik iói tisztségviselő, egy áttetsző Kocsonya lassan Ramarauhoz kúszott, kivette a kezéből a papírokat.

– Ezt továbbítani fogjuk a kormányomnak. Biztos vagyok benne, Mr. Ramarau, hogy minden rendben van. – Garantálom! – mondta Ramarau büszkén. – Mr. Munster soha többé nem ölt emberi alakot. A legjobb orvos szakértők segítségével sikerült elérnie, hogy a teste többé nem fog átváltozni. A formája stabilizálódott. Mr. Munster pedig nem olyan ember… khm… Kocsonya, aki ötpercenként megmásítja az elhatározását. – Ez egy történelmi pillanat! – sugározta a gondolatot a Kocsonya, aki egykor a George Munster névre hallgatott. Az ünneplő Kocsonyák tisztán fogták az agyából érkező hullámokat. – Történelmi pillanat, amely új munkahelyeket biztosít az Io lakói számára. Tevékenységünkkel fel fogjuk virágoztatni a zónát, és az egész univerzumban híressé tesszük azt a terméket, amelynek előállítására mi, és csakis mi vagyunk képesek: a Munster-féle mágikus mágneses övet! A Kocsonyák üdvrivalgást sugároztak feléje. – Életem legboldogabb napja a mai – jelentette ki George Munster, majd elindult a kocsija felé. A limuzin mellett egy sofőr állt, türelmesen várta, hogy visszavihesse George-ot Io Citybe, a szállodába, ahol berendezte a főhadiszállását. George valóban büszke volt. Tudta, előbb-utóbb a szálloda is az övé lesz. Így kellett történnie. Befolyásos személyiséggé akart válni, és ennek érdekében komoly összegeket fektetett be a területfejlesztésbe. Az Io lakói, a Kocsonyák rendkívül hazafias cselekedetnek tartották azt, amit tett. – Végül mégis sikeres lettem – sugározta George Munster a közvetlen közelében állók agyába, majd becsorgott a Titánon készült, vadonatúj kocsi hátsó ülésére. Úgy érezte, a siker mindenért kárpótolja, még azért az emberi testért is, amit soha többé nem ölthetett magára.

___________________ A LEGUTOLSÓ TÖRTÉNET Harlan Ellison Veszélyes víziók című antológiáját lezáró történet Egy hidrogénháború dúlta társadalom eladósorba került lányai egy futurista állatkertbe mennek, és szexuális kapcsolatot létesítenek a ketrecekbe zárt különféle torz, nem emberi lényekkel. A történet főhőse egy nő, akit több másik nő szétroncsolódott testének darabjaiból foltoztak össze; egy földönkívüli nővel közösül a ketrecben, majd a futurista tudomány jóvoltából teherbe esik. Gyermekük születik, és a két nő összeverekszik, kié legyen a gyermek. A földi nő győz, és azon nyomban szőröstül-bőröstül felfalja az ivadékot. Alig, hogy elfogyasztja őt, rájön, hogy az utód: Isten volt.

_______ UTOSZÓ Kevés olyan science fiction írót ismerünk, akinek hatása egyformán meghatározó eleme napjaink populáris és magas kultúrájának. Philip K. Dick közülük való. Neve egyaránt jól cseng Hollywoodban és a posztmodern irodalmi irányzatokat kutatók körében. Dick sokszor tébolyodottnak tűnő, mégis kétségtelenül zseniális látnoki megnyilatkozásai korunk alapvető kérdéseit feszegetik, s ezért szokatlanul nagy számban kerülnek megfilmesítésre. Talán egyetlen tudományosfantasztikus szerző sem dicsekedhet el azzal, hogy műveiből nyolc egész estés filmet és két televíziós sorozatot készítettek az elmúlt negyven év során, melyek közül az egyiket – nevezetesen a Szárnyas fejvadászt – a nyolcvanas évek kultuszfilmjei között említik, és az egyetemeken is tanítják. Ám ki is volt ez az író, akinek talán legérdekesebb novelláit találhatjuk meg egybegyűjtve ebben a kötetben? Philip Kindred Dick 1928. december 16-án született. Ikertestvére, Jane, nyolc héttel később belehalt az anyatej kiváltotta allergiába. Mikor szülei elváltak, Dick édesanyjával a kaliforniai Berkeleybe költözött. A University of California hallgatójaként inkább kimaradt az egyetemről, semmint részt vegyen a tartalékos tiszti kiképzésen. Az egyetemi évek mégis meghatározó szerepet játszottak az író életében. Science fictiont már tizenkét éves kora óta olvasott, ekkor viszont a magas irodalommal, többek között Prousttal és Joyce-szal is behatóan foglalkozott. A tanulás mellett ugyanakkor egy rádió- és televízióüzletben dolgozott. Mivel mindenhol kirítt szokatlan szokásaival, korán kialakult és megerősödött benne a kívülállóság érzése, mely később paranoiává fejlődött. Ebben az időszakban kezdett írni is. Első novelláját 1952-ben, első regényét 1955ben adták ki. Az ötvenes és a hatvanas években elképesztő mennyiségű művet alkotott – összesen 36 regénye és 5 novellagyűjteménye jelent meg –, ám a hetvenes években öt sikertelen házassága, és kábítószer-függősége következtében válságba jutott az élete. Komoly pszichiátriai problémákkal küszködött: fokozatosan elhatalmasodott rajta a skizofrénia, a paranoia és a depresszió. A labilis lelkiállapot végül öngyilkossági kísérlethez vezetett. Az író hosszú kihagyás után, 1974-ben tért vissza. Ugyanebben az évben megtapasztalta Isten, vagy valamely Isten-szerű lény jelenlétét, és ez az

élmény meghatározta további életét. Dick írásai bármilyen sikeresnek bizonyultak is, az író egész életében anyagi gondokkal küszködött, és csupán utolsó éveiben adatott meg neki, hogy a Szárnyas fejvadászért kapott filmes jogdíjak révén stabilizálódjon a pénzügyi helyzete. Dick azonban nem sokáig élvezhette ezt a nyugalmat; három nappal a film premierje előtt, 1982. március 2-án ugyanis szívinfarktus végzett vele. Mint ahogy az annyi más jelentős íróval és művésszel megesett, Dick is csak megkésve – lényegében a halála után – került a közérdeklődés fókuszába, jóllehet már a hetvenes években készültek Dick műveit elemző egyetemi szakdolgozatok és disszertációk. A megérdemelt elismerést a Szárnyas fejvadász sikere hozta meg. Ez sokak figyelmét ráirányította arra a tényre, hogy a kortárs tudományos-fantasztikus írók némelyikével egyetemben ő is a posztmodern kor alapkérdéseit feszegette műveiben. Ugyan alkalmanként Dick is besétál a tudományos-fantasztikus írókra leselkedő legnagyobb csapdába – vagyis eleve kudarcra ítélve megpróbálja előre látni, milyen irányt vesz majd a technikai fejlődés –, Wellshez és a többi klasszikushoz hasonlóan inkább a jelen tendenciáinak a jövőbe vetítésével foglalkozik. Így ő is, ahogy a kortárs posztmodernek is, létünk alapkérdéseit taglalja. A művek alaphangulatát egyfajta ontológiai bizonytalanság határozza meg: Kik vagyunk? Milyen világban élünk? Mi a helyünk ebben a világban? A valóság és a képzelet határai összemosódnak: képtelenség különbséget tenni álom és ébrenlét között; a gépi utánzatok, vagy a kábítószeres élmények valóságosabbnak tűnnek az eredetinél. Az alapkonfliktus – Hérakleitosz kifejezéseivel élve – az ideos kosmos, az egyéni világ, és a koinos kosmos, a közös világegyetem egymásba hatolásából ered. Ahány ember, annyi egyéni világ létezik, ám létezik egyfajta – sokszor talán megállapodáson alapuló – közös tudat is. Tovább bonyolítja ezt a világképet a jungi projekcióelmélet, mely szintén számottevő hatást gyakorolt az ifjú Dickre. Eszerint elképzelhető, hogy az általunk megtapasztalt külvilág valójában az egyének személyes vagy kollektív tudattalanjának kivetítése. Az eredmény egyfajta relativisztikus, többféle igazságot ismerő, pluralista világszemlélet. Hasonló kérdéseket feszeget A. E. van Vogt The World of Null A című művében, melyet Dick a rá legnagyobb hatást tevő regényként emleget. A történetek elején még mindenkiről úgy véljük, tudjuk kicsoda, ám később kiderül róluk, hogy mégsem azok, akiknek hittük őket. E felismerés többnyire magának a főhősnek a tudatában fogalmazódik meg; az olvasó csupán részese a folyamatnak. A novellákat és az elbeszéléseket Dick

általában csattanóra hegyezi ki. Ez egyrészt az ötvenes évek elváráshorizontjának a hagyatéka, másrészt a megszokott novellaszerkezet is megköveteli. Nem nehéz kitalálni, hogy a befejezések többségében a főhős éntudata módosul radikálisan; szélsőséges esetben kiderül róla, hogy nem is önmaga, hanem például önmaga megtévesztően valósághű gépi utánzata, mint azt az „Imposztor" című novellában is olvashatjuk. Dick műveinek hangvételét alapvetően meghatározza a hidegháború nyomasztó korszelleme, az esetleges nukleáris világégéstől való félelem. Bár általában véve bizalmatlan mindenféle hatalom és kormány iránt, mivel azok szerinte az egyéni szabadságot veszélyeztetik, elsősorban a szélsőbaloldali totalitárius államrendszerektől és a személyi kultusz különböző formáitól irtózik. Ez a beállítottság érezhető ki többek között a „Második változat" című novellából is. Hasonlóan viszonyul Dick a média befolyásoló erejéhez, melyet egyszerűen a politikai elnyomás kevésbé kézzelfogható formájának tekint. Egy kellő alapossággal előkészített kampány csalárdul és észrevehetetlenül – igaz, akár jótékonyan is – képes hatni a közgondolkodásra, amint azt „A citadella" című történet is bizonyítja. Az elbeszélések hősei épp ezért kivétel nélkül antihősök. Többnyire nehezen tudják elszánni magukat a cselekvésre, és azután is folyton kételyek gyötrik őket azzal kapcsolatban, vajon helyesen döntöttek-e. Gyengék, de mindegyikük rendelkezik valamiféle kivételes, ám nem feltétlenül alapvető képességgel, mely átsegíti őket a nehézségeken, és melynek révén túlélhetik a kataklizmákat. Ugyanakkor sohasem válnak elnyomó, másokat irányító vezéregyéniségekké. Dick nőalakjai vagy teljességgel jelentéktelen, sztereotip figurák, vagy alattomosan pusztító erők; kiválóan értenek ahhoz, hogy tönkretegyék a főszereplő, vagy akár az egész emberiség életét. A művekből néhol határozott nőgyűlölet érződik ki. Dick saját bevallása szerint is ellenérzéseket táplált a női nem iránt: szerinte minden nő fortélyos, trükkös és gonosz. Egyik nyilatkozatában azt meséli el, hogy feleségének költekezései miatt amfetamint kellett szednie, hogy képes legyen megírni az adósságok törlesztéséhez szükséges napi hatvan oldalt. Dick több művében is bemutatja a kábítószereknek, különösen az LSDnek az elmére gyakorolt hatását. Ezek közé tartozik a kötetben szereplő „Apáink hite" című novella is. Bár Dick maga is kipróbálta a kábítószert, a vele készített interjúk mindegyikében kiemeli, hogy első acid-trip regénye, a The Three Stigmata of Palmer Eldritch, még a személyes látomásos élmény előtt született, ami azt bizonyítja, hogy szükségtelen

megtapasztalni a drog hatását ahhoz, hogy hitelesen lehessen írni róla, ráadásul a hallucinációk alatt született írások lényegében használhatatlanok. Ugyanakkor a drogok előidézte látomások valóságot is felülmúló valóságossága ugyanazt az ontológiai bizonytalanságot szemlélteti képletesen, mely minden Dick-szövegnek közös alapeleme. A tökéletesen élethű hallucináció metaforája a tökéletes gépi utánzatok témájára rímel, melyet az olyan, napjainkban készült filmek és irodalmi alkotások bontanak ki, mint például a Mátrix, vagy William Gibson cyberpunk regényei és novellái. A kábítószer emellett egy másik posztmodern toposz, az entrópia – a világmindenségben uralkodó rend lassú pusztulása, az energia egyneműsödése – metaforájának is tekinthető. Az entrópia olyan folyamat, mely felett semmiféle hatalommal nem rendelkezünk, mely a szabad akarat létét vonja kétségbe. Az „Amit a holtak mondanak" című novella eszelős főhősnője ezt a kérlelhetetlenül és ésszerűtlenül pusztító erőt személyesíti meg. Az amfetamin hatására végbemenő leépülés eredményeként Kathy Sharp istennek képzeli magát, akinek hatalmában áll megsemmisíteni az egész világot. Ám az entrópián túl mégis van remény. Dick felfogása szerint a pusztítást az újrateremtés követi, ahogy azt a „Kérnek" című történet is példázza. És a teremtés nem feltétlenül racionálisabb, mint a belőle kialakult univerzum; sőt a késői művekben a világmindenség egyértelműen a kaotikus és kegyetlen kezdeti állapottól a harmonikus és ésszerű egymásra utaltság irányába fejlődik: a teremtő kevéssé értelmes, mint teremtményei. A Dick műveiben mindenütt fellelhető teológiai mélyréteg az író kezdetektől meglévő vallásosság iránti vonzódásának bizonyítéka, és az 1974-es természetfeletti élmény után a szerző haláláig sokszor – sőt egyre inkább – Dick történeteinek alaptémájává válik. Manapság már szinte közhelyszámba megy, hogy Dick történetei hihetetlen hatást gyakoroltak a hollywoodi filmkészítésre. Az izgalmas, sokszor krimiszerűen feszült akciót szimbolikus, filozofikus és teológiai mögöttes tartalom támasztja alá, és talán emiatt oly széles körben kedveltek és elismertek. A már említett Szárnyas fejvadász (1982) mellett ugyancsak nagy sikert aratott az Emlékmás (1990), mely a kötetben szereplő azonos című novellával mutat rokonságot, és 1999-ben televíziós sorozatot is készítettek belőle. 1995-ben kezdték vetíteni a „Második változat" történetéből átfogalmazott Az elhagyott bolygó című filmet. Szintén televíziós sorozat készült – még 1962-ben – az „Imposztor" című történetből, melyet az idei évtől új filmváltozatban is megtekinthetünk.

2002 szeptemberében már a második Dick-elbeszélésen alapuló mozifilm kerül bemutatásra: a Különvélemény. Bár oktalanság jóslásba bocsátkozni, nem lenne meglepő, ha ezzel nem érne véget a megfilmesített Dicktörténetek sora. Galamb Zoltán