Philip K. Dick: Dr. Vérdíj

„Dickhez képest az egész európai avantgárd mozgalom csak a saját köldökét bámulja egy zsákutcában.” Sunday Times „Ha ötleteket akarsz, Philip K. Dicket olvass.” Vector „Minden munkája döbbenetesen intim, kitárulkozó és nagyon veszélyes. Korának legszellemesebb science fiction szerzője. És talán a legijesztőbb is egyben. Félelmei a saját félelmeink, pontosan úgy kimondva, ahogy mi is kimondanánk őket.” The Encyclopedia of Science Fiction „Dick a maga csendes módján komoly irodalmat alkotott népszerű formában, és ez a létező legnagyobb elismerés.” Michael Moorcock „Dicknél következetesebben senki nem alkotott ennyi mesterművet.” John Brunner „Dick a sci-fi kultikus alakja.” The Washington Post Book World „Száz év múlva Philip K. Dicket a huszadik század második felének legnagyobb írójaként tartják majd számon.” Norman Spinrad „Ami Kafka volt a huszadik század első felének, az Philip K. Dick a másodiknak.” Art Spiegelman „Dick olyan messzire merészkedik el hipotézisek terén, ameddig a leghajmeresztőbb ötletekkel előálló filozófusok sem mertek.” Paár Tamás „Ha össze kéne foglalnom egyetlen szóban, mit jelent nekem Dick munkássága, az a rajongás lenne.” Nagy Norbert „Remek írónak tartom PKD-t, mert olyan dolgokkal szembesít, olyan gondolatokat ébreszt, amik bennem is felvetődnek, de magamtól gyáva vagyok velük szembenézni. Vele – ha apránként is, de – sikerül.” Fejes Csilla „Philip K. Dick történetei örökre beégnek az ember agyába (mások szerint a lelkébe), beépülnek a gondolkodásmódunkba, megváltoztatnak minket, és szerves részévé válnak annak, akik vagyunk.” Rinyu Zsolt

A szerző eddig megjelent művei az Agave Könyvek gondozásában: Az em­ber a Fel­leg­vár­ban Palmer Eldritch há­rom stig­má­ja Ki­zök­kent idő Ubik VALIS Figyel az ég Kamera által homályosan Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? Időugrás a Marson Csordulj könnyem, mondta a rendőr Az Alfa hold klánjai Dr. Vérdíj Várjuk a tavalyi évet Galaktikus cserépgyógyász Istenek inváziója Szabad Albemuth Rádió Visszafelé világ Csúszkáló valóságok A Titán játékosai Az elektromos Lincoln Timothy Archer lélekvándorlása A Frolix–8 küldötte Egy megcsúszott lélek vallomásai Az utolsó szimulákrum A halál útvesztője

Novelláskötetek: Lenn a sivár Földön Már megint a felfedezők Emlékmás

PHILIP K. DICK DR. VÉRDÍJ

Philip K. Dick: Dr Bloodmoney Copyright © 1965 by Ace Books, Copyright renewed 1993 by Laura Coelho, Christopher Dick, and Isa Dick Hackett Hungarian translation © Pék Zoltán, 2007 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Philip K. Dick: Dr Bloodmoney Ace Books, 2nd Edition, 1973 Fordította: Pék Zoltán

ISBN: 978 96 3419 145 2 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Faniszló Ádám Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Csurgó Csaba Korrektor: Molnár Berta Eleonóra Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: science fiction

EGY

A verőfényes, napsárga reggelen Stuart McConchie éppen a járdát söpör­ te a Modern Televízió Szaküzlet és Szerviz előtt, hallgatta a Shattuck Avenue-n robogó autókat meg az irodákba tartó titkárnők magas sarkúinak kopogását, beszívta egy újabb hét zsongását és finom illatait, üdvözölte az új idő beköszöntét, mely során egy jó eladó nagy dolgokat vihet véghez. A meleg zsemléről és kávéról ábrándozott, ami amolyan második reggeli lesz, úgy tíz körül. A kuncsaftokra gondolt, akiket rábeszélt, hogy jöjjenek vissza vásárolni, és akik talán mind ma állítanak be, a számlakönyve csurig fog telni, mint az a kupa a Bibliában. Söprögetés közben egy dalt énekelt az új Buddy Greco-albumról, és eltöprengett, milyen is lehet híresnek lenni, világhírű énekesnek, akiért az emberek olyan helyekre fizetnek belépőt, mint Renóban a Harrah, vagy azok a flancos, méregdrága klubok Las Vegasban, amiket ő még ugyan sose látott, de amikről már annyit, de annyit hallott. Huszonhat éves volt, s bizonyos péntek éjszakákon tíz mérföldet veze­ tett Berkeley-ből a nagy tízsávoson a Sierra-sivatagon keresztül Renóig, ahol játszott és lányokat hajtott fel. Jim Fergesson, a tévébolt tulajdonosa fizetéses és jutalékos alapon alkalmazta, márpedig egy jó eladó igencsak tud szakítani. Ráadásul 1981-et írnak, az üzlet virágzik. Ismét egy olyan

5

PHILIP K. DICK

év, ami az első naptól gazdasági fellendülést produkál, Amerika egyre nagyobb és erősebb lesz, mindenki többet visz haza. – Jó reggelt, Stuart – biccentett neki a középkorú ékszerész, Mr. Crody, aki kis üzletébe igyekezett a Shattuck Avenue túloldalán. Az összes bolt és iroda nyitott, hiszen elmúlt kilenc, és még a pszichiáter Stockstill, a pszichoszomatikus rendellenességek specialistája is megjelent kulccsal a kezében, hogy erre a napra kinyissa igencsak jövedelmező rendelőjét az üvegfalú irodaházban, amit a biztosítótársaság építtetett némi fölös pénzen. Stockstill a parkolóban rakta le külföldi kocsiját, ő megengedhette magának a napi öt dolcsi díjat. És jött Stockstill hosszú lábú titkárnője is, aki magasabb még nála, Stuartnál is egy fejjel. S ahogy seprűjére támaszkodva nézelődött, kiszúrta, hogy az aznapi első dilis már sompolyog is bűntudatosan a pszichiáter rendelője felé. Ez a dilinyósok világa, merült fel a szemlélődő Stuartban. A pszichiáterek vagyonokat keresnek. Ha nekem kéne pszichiáterhez mennem, gondolta, én a hátsó ajtót használnám. Rám aztán senki ne vigyorogjon. Talán páran ezt csinálják, talán Stockstillnek van egy hátsó ajtaja. A betegebbeknek, vagyis (helyesbített gondolatban) azoknak, akik nem akarják mutogatni magukat; mármint akiknek csak egyszerű gondjuk van, például a Kubában történt rendőri akció miatt rágódnak, akik nem dilisek, csak… aggódnak. Ő is aggódott, mert még mindig jókora sansza volt rá, hogy besorozzák a seregbe, és mehet a kubai frontra, ami most megint állóháborúvá fajult a hegyekben, hiába vetették be az új, kisméretű antirepeszbombát, ami megtalálta a koszos komcsikat, akármilyen mélyre is ásták be magukat. Személy szerint ő nem hibáztatta az elnököt; nem az elnök hibája, hogy Kína betartotta a paktumot. Csak éppen a koszos komcsikkal való harcból szinte senki nem jött vissza úgy, hogy el ne kapta volna a vírusos csontvelőgyulladást. Egy harmincéves veterán úgy tér vissza, mint a száz évre kint

6

DR. VÉRDÍJ

hagyott múmia… márpedig Stuart McConchie el nem tudta képzelni, hogy utána még egyszer össze bírná szedni magát, megint sztereó tévét árulna, folytatná viszonteladói karrierjét. – Reggelt, Stu! – zökkentette ki egy lány hangja. Az alacsony, sötét szemű csaj Edy édességboltjából. – Már most ábrándozol? – Mosolyogva libegett el mellette. – Á, dehogy – folytatta a söprést kicsit élénkebben. Az utca túloldalán Stockstill sompolygó páciense – egy borús férfi: fekete haj és szem, világos bőr, jól begubózva a mélyéjszaka-színű drabális felöltőbe – megállt rágyújtani és körülnézni. Stuart ki tudta venni a férfi üres arcát, a cikázó szemet és a szájat, főleg a szájat. Össze volt zárva, ám a hús mégis lazán lógott, mintha a feszültség már rég elkoptatta volna a fogazatot meg az állkapcsot, a feszültség maga azonban megmaradt a boldogtalan arcon. Stuart elfordította a tekintetét. Hát ilyen, merengett, ilyen őrültnek lenni? Elrozsdál az ember, mintha felőrölné a… nem is tudta, micsoda. Az idő vagy a víz, valami, ami ugyan lassú, de sosem áll meg. A pszichiáter pácienseit figyelve látott már ilyesféle elhasználódást, de ennyire előrehaladottat, sőt befejezettet még sosem. A boltban csörgött a telefon, és Stuart sietett felvenni. Amikor legközelebb kinézett az utcára, a fekete ruhás férfi már eltűnt, a délelőtt visszanyerte élénkségét, a szépség ígéretét és illatát. Stuart borzongva vette fel a seprűjét. Ismerem azt az embert, mondta magában. Talán láttam a képét, vagy bejött a boltba. Kuncsaft, régi kuncsaft, esetleg Fergesson barátja, vagy egy híresség. Töprengve söpört tovább.

7

PHILIP K. DICK

– Egy csésze kávé? Tea? Kóla? – kínálgatta Stockstill az új páciensét. Elolvasta a kis kártyát, amit Miss Purcell tett az asztalára. – Mr. Tree. Rokona a híres angol irodalmi családnak? Iris Tree, Max Beerbohm… – Tudja, az nem az igazi nevem – felelte erős akcentussal Mr. Tree, bosszúsan és türelmetlenül. – Akkor jutott eszembe, amikor a titkárnőjével beszéltem. Stockstill kérdőn nézett páciensére. – Világhírű vagyok – magyarázta hát Mr. Tree. – Meglep, hogy nem ismer fel. Maga biztos remete vagy még rosszabb. – Remegő kezével végig­simított hosszú, fekete haján. – Ezrek, sőt milliók gyűlölnek, szívesen elpusztítanának. Ezért kell bizonyos lépéseket tennem, például álnevet használni. – Megköszörülte a torkát, és nagyot szívott cigarettájából, amit európai módon tartott: az égő vége befelé nézett, szinte hozzáért a tenyeréhez. Istenem, persze hogy felismerem, hasított Stockstillbe a gondolat. Ez Bruno Bluthgeld, a pszichiáter. És igaza van, itt, Nyugaton, és persze Keleten is rengetegen szeretnék kitekerni a nyakát az 1972-es tévedéséért. A nagy magasságban történt robbantás rettenetes radioaktív esőjéért, ami elvileg a légynek sem árthatott, legalábbis Bluthgeld előzetes kalkulációi ezt bizonyították. – Szeretné, ha tudnám, kicsoda? – kérdezte Stockstill. – Vagy maradjunk a „Mr. Tree”-nél? Ahogy ön akarja, nekem mindegy. – Csak folytassuk – krákogta Mr. Tree. – Rendben. – Stockstill kényelmesen hátradőlt, s tollával az írótáblára fogatott papírt karcolgatta. – Hallgatom. – Jelent bármit, ha az ember nem tud felszállni egy közönséges buszra? Úgy értem, egy tucatnyi ismeretlen emberrel? – kérdezte Mr. Tree, feszülten figyelve a doktor arcát. – Meglehet.

8

DR. VÉRDÍJ

– Úgy érzem, mind engem bámulnak. – És mi okból tennék? – Az eltorzult arcom miatt. Stockstill rutinosan, feltűnés nélkül megvizsgálta páciensét. Középkorú férfit látott, tagbaszakadt, fekete hajú, a borostái alatt szokatlanul fehér bőrű. A férfi szeme körül karikákat látott, a kimerültségtől és feszültségtől, a szemében pedig kétségbeesést. Az orvosnak rossz volt a bőre, ráfért volna egy hajvágás, és egész arcára kiült a belül őt mardosó aggodalom… de nem volt semmi látható „torzulás”. A nyilvánvaló hajszoltságtól eltekintve teljesen hétköznapi arc volt; egy csoportban senki nem figyelne fel rá. – Látja a foltokat? – kérdezte Mr. Tree rekedten, és arcára meg állára mutatott. – A ronda jeleket, amelyek miatt kitűnök az emberek közül? – Nem – felelte Stockstill, megkockáztatva az őszinteségtaktikát. – Pedig ott vannak. Persze a bőr alatt. Az emberek mégis észreveszik és megbámulnak. Nem szállhatok buszra, nem ülhetek be étterembe vagy színházba. Nem mehetek San Franciscóban operába, balettra vagy komolyzenei koncertre, sőt még klubba se, hogy meghallgassak egy folkzenészt. Ha sikerül is bejutnom, azonnal távoznom kell, annyira bámulnak. És megjegyzéseket tesznek. – Mondja el, mit mondanak. Mr. Tree nem felelt. – Mint mondta, maga világhírű – közelített máshogy Stockstill –, hát nem természetes, hogy az emberek megtárgyalják, ha egy híresség beül közéjük? Nem így volt ez mindig is? És mint arra rámutatott, a maga munkáját ellentmondásosan fogadták… sőt ellenségesen is, hát nem csoda, ha hallani néhány becsmérlő megjegyzést. De aki a nyilvánosság előtt dolgozik… – Nem erről van szó – vágott közbe Mr. Tree. – Ezzel számolok. Cikkeket írok, szerepelek a tévében, és erre számítok, ezt mind értem.

9

PHILIP K. DICK

Ennek semmi köze a… magánéletemhez. A legbelsőbb gondolataimhoz. – Stockstill szemébe nézve folytatta: – Olvasnak a gondolataimban, a magánéletemről beszélnek. Részletesen. Bejutnak az elmémbe. Paranoia sensitiva, diagnosztizált Stockstill, bár néhány teszt azért kell, főleg a Rorschach. Lehet előrehaladott, alattomos skizofrénia, egy életen át fejlődő betegség utolsó fázisa. Vagy… – Vannak, akik jobban látják a foltokat, és pontosabban tudnak olvasni bennem, vannak, akik kevésbé – folytatta Mr. Tree. – A képességek egész spektrumát észleltem. Van, aki alig van tudatában, mások meg azonnal érzé­kelik a különbségeim, stigmáim gestaltját. Például ahogy jöttem idefelé, egy néger söprögetett az utca túloldalán, és abbahagyta, rám koncentrált, persze ahhoz túl messze volt, hogy gúnyolódjon. Mégis látta. Úgy vettem észre, hogy az alsóbb osztálynál gyakoribb, mint a tanult, kulturáltabb embereknél. – Vajon ez miért lehet? – jegyzetelt Stockstill. – Valószínűleg maga is tudja, ha jó szakember. A nő, aki ajánlotta, kivé­ telesen jó orvosnak mondta. – Mr. Tree úgy méregette, mintha ennek a kivételességnek ő még nem látta volna tanújelét. – Először is szeretnék kapni némi háttér-információt. Látom, hogy Bonny Keller ajánlott. Hogy van Bonny? Április óta nem találkoztunk. Ezek szerint a férje otthagyta azt a vidéki általános iskolát? – Nem azért jöttem, hogy George és Bonny Kellerről beszéljünk – csattant fel Mr. Tree. – Elképesztő nyomás nehezedik rám, doktor. Bármikor úgy dönthetnek, hogy befejezik a dolgot, és végleg elpusztítanak. Ez a zaklatás már olyan régóta megy, hogy… – Elhallgatott. – Bonny szerint beteg vagyok, márpedig az ő véleményére nagyon adok. – Halkan beszélt, alig lehetett hallani. – Úgyhogy megígértem neki, hogy eljövök magához, legalább kipróbálom. – Kellerék még Marin megyében laknak?

10

DR. VÉRDÍJ

Mr. Tree bólintott. – Van ott egy nyaralóm – mondta az orvos. – Imádok vitorlázni. Amikor csak tudok, kimegyek a Tomales-öbölbe. Vitorlázott már? – Nem. – Kezdjük az elején. Született? – Budapest, 1934. Stockstill célirányos kérdésekkel megkezdte páciense élettörténetének tényszerű lejegyzését. Ez elengedhetetlen volt a munkájához: diagnózis, majd, ha lehetséges, gyógyítás. Analízis, aztán terápia. Egy férfi, akit az egész világon ismernek, azt képzeli, hogy idegenek bámulják; ebben az esetben hogyan lehet a valóságot lehámozni a képzelgésről? Mi az a vonatkoztatási rendszer, ami segít megkülönböztetni a kettőt? Olyan könnyű lenne patológiát találni, morfondírozott Stockstill. Olyan könnyű, és olyan csábító. Egy ennyire gyűlölt ember… Osztom a véleményüket, azokét, akikről Bluthgeld, vagyis Mr. Tree beszél. Hiszen magam is a társadalom része vagyok, azé a civilizációé, amelyet ennek a férfinak a grandiózus, extravagáns számolási hibája végveszélybe sodort. A gyermekeimet – ha lesznek – egy életre megmételyezheti, hogy ez az arrogáns férfi azt hitte magáról, tévedhetetlen. Ennél azonban többről volt szó. Akkoriban Stockstill érzett valami torzságot a férfiban; nézte a tévéinterjúit, hallgatta a beszédét, olvasta a fantasztikus antikommunista beszédeit, és arra a következtetésre jutott, hogy Bluthgeld mélységesen gyűlöli az embereket, s hogy ez a mély, minden porcikáját átitató gyűlölet készteti valami tudatalatti szinten arra, hogy hibázzon, hogy milliók életét kockáztassa. Nem csoda, hogy Richard Nixon, az FBI igazgatója olyan hevesen kikelt a „magas tudományos körökben megbújó militáns, amatőr antikommunisták” ellen. Nixon már jóval az 1972-es tragikus hiba előtt felfigyelt rá. A paranoia elemei, valamint a nemcsak hatásköri, de általános nagyzási

11

PHILIP K. DICK

hóbortja szinte tapintható volt, s az általában röntgenszemű Nixon észre is vette, mint még sokan. A jelek szerint igazuk volt. – Azért jöttem Amerikába – mesélte Mr. Tree –, hogy megmeneküljek a kommunista ügynököktől, akik meg akartak ölni. Már akkor rám küldték őket… ahogy a nácik is. Mindenki engem akart elkapni. – Értem – firkálgatott Stockstill. – És azóta is egyfolytában, de végül úgyis kudarcot vallanak – jósolta Mr. Tree rekedten, és megint rágyújtott. – Mert Isten mellettem áll. Ő gondoskodik rólam, gyakran beszél is hozzám, megosztja velem bölcsességét, hogy túlélhessem üldözőimet. Jelenleg egy új projekten dolgozom Liver­ more-ban, melynek eredményei végzetesek lesznek ellenségünkre nézve. Ellenségünk, gondolta Stockstill. Ki is a mi ellenségünk, ha nem maga, Mr. Tree? Nem maga ül itt és hadovál paranoiás képzelgésekről? Hogyan jutott egyáltalán ebbe a magas posztba? Ki a felelős azért, hogy hatalmat adott magának mások élete felett? És hagyta meg ezt a hatalmat még az 1972-es fiaskó után is? Maga – és ők – a mi ellenségeink. Az összes félelmünk beigazolódott magáról: maga elmebeteg. Az bizonyítja, hogy itt van. Vagy mégsem? Stockstill gondolatai sebesen pörögtek. Nem, mégsem. Talán alkalmatlanságra kéne hivatkoznom, talán etikátlan tőlem, hogy kezeljem magát. Tekintve, hogy mit érzek. Magával szemben nem tudok távolságtartó, pártatlan lenni, szigorúan tudományosan viselkedni, így aztán az analízisem, a diagnózisom kön�nyen hibás lehet. – Miért bámul így rám? – kérdezte Mr. Tree. – Tessék? – pislogott Stockstill. – Taszítja a torzságom? – Nem, dehogy. Nem erről van szó.

12

DR. VÉRDÍJ

– Akkor a gondolataim? Beleolvasott a gondolataimba, és undorító jellegük miatt azt kívánja, bárcsak fel se kerestem volna? – Mr. Tree felpattant, és elindult kifelé. – Viszlát. – Várjon! – szólt utána Stockstill. – Legalább az életrajzi adatokat fejezzük be. Még hozzá sem láttunk. Mr. Tree megnézte magának. – Bízom Bonny Kellerben. Ismerem a politikai nézeteit, ő nem vesz részt a nemzetközi kommunista összeesküvésben, amely az első adandó alkalommal meg akar ölni. Visszaült. Immár összeszedte magát, de a testtartása éberségről árulkodott. A pszichiáter tudta, hogy most már egy pillanatra sem fog ellazulni a jelenlétében. Nem nyílik meg, nem tárja fel magát őszintén. Mindvégig gyanakvó marad… és talán joggal, gondolta Stockstill. *** Ahogy leparkolt, Jim Fergesson, a Modern Televízió Szaküzlet és Szerviz tulajdonosa látta, hogy eladója, Stuart McConchie az üzlet előtt támaszkodik a seprűn, de nem seper, csak szokás szerint álmodozik, vagy mi az öreg ördögöt csinál ilyenkor. McConchie tekintetét követve azt kellett látnia, hogy McConchie nem egy lányban vagy egy kocsiban gyönyörködik – Stu szerette a lányokat meg a kocsikat, ami rendben is van –, hanem az orvos rendelője felé nézeget szemben. Ez már nem volt rendben. Mi köze ahhoz McConchie-nak? – Hé – sietett az üzlete felé Fergesson –, elég ebből. Ha megbetegednél, te szeretnéd, hogy valami tapló téged bámuljon, amikor orvosi segítségért mész? – Egy fontos fickót láttam bemenni – fordult oda Stuart –, de nem jut eszembe, ki az.

13

PHILIP K. DICK

– Csak egy neurotikus figyel más neurotikusokat – szögezte le Fer­ gesson, majd belépett a boltba. A kasszához ment, kinyitotta, és feltöltötte apró­val. Na várj csak, amíg meglátod, kit vettem fel tévészerelőnek, gondolta Fergesson, azon lesz majd mit bámulnod. – Figyelj, McConchie, ismered azt a gyereket, akinek nincs keze-lába, és egy kiskocsin jár? Azt a fokoméliást a szép kis uszonyokkal, ami attól van, hogy az anyja drogozott még a ’60-as években. Aki mindig itt lóg, mert tévészerelő akar lenni. Stuart erősebben markolta a seprűt: – Felvette. – Fel. Tegnap, amikor eladni voltál. – Nem tesz jót az üzletnek – vágta rá McConchie. – Miért? Senki nem fogja látni, az alagsorban lesz, a szervizben. Különben is illik munkát adni az ilyeneknek. Nem az ő hibájuk, hogy nincs végtagjuk, a németek hibája. McConchie kis hallgatás után mondta: – Először engem vett fel, egy négert, most meg egy fokát. Meg kell adni, Fergesson, maga aztán igyekszik jót cselekedni. Fergessont elfutotta a méreg: – Nemcsak próbálok, hanem teszek is. Én nem csak álmodozok, mint te. Én elhatározom magam, és cselekszek. – Odament kinyitni a széfet. – Hoppy a neve. Ma már jön. Látnod kéne, hogyan dolgozik az elektronikus kezével. A modern tudomány csodája. – Láttam. – És nem tetszik? – Olyan… – Stuart tehetetlenül gesztikulált – természetellenes. – Nézd – pillantott rá csúnyán Fergesson –, eszedbe ne jusson gúnyolódni vele. Ha rajtakaplak téged, vagy bárkit, aki nekem dolgozik, hogy… – Jó, jó – morogta Stuart.

14

DR. VÉRDÍJ

– Unatkozol, és az unalom nem jó, mert azt jelenti, hogy nem adsz bele mindent, hogy henyélsz, méghozzá az én kontómra. Ha keményen dolgoznál, nem lenne időd támaszkodni a seprűn, és az orvoshoz jövő szegény betegeken élcelődni. Megtiltom, hogy bármikor is kiállj a járdára. Ha elkaplak, ki vagy rúgva. – Az istenért, akkor hogyan jövök-megyek? Hogyan eszek? Hogyan jutok egyáltalán ide? A falon át? – Jössz és mész, de nem ácsorogsz. Stuart McConchie bánatosan nézett utána: – A rohadt életbe. Fergesson azonban rá sem hederített, nekilátott bekapcsolni a képernyőket és készülékeket.

15

KETTÔ

A fokoméliás Hoppy Harrington általában délelőtt tizenegy körül gurult el a Modern Televízió Szaküzlet és Szervizhez. Szokás szerint besiklott a boltba, lefékezett az eladópultnál, és ha Jim Fergessont ott találta, megkérte, hadd mehessen le az alagsori szervizbe figyelni a két műszerészt. Viszont ha Fergesson nem volt ott, Hoppy nem erősködött, és egy idő után továbbállt, mert tisztában volt vele, hogy az eladók nem engedik le; azok csak ugratták, heccelték. Ő meg fel se vette. Legalábbis amennyire Stuart McConchie meg tudta állapítani. Csakhogy Stuartnak rá kellett jönnie, hogy igazából nem érti Hoppyt a markáns arcával, csillogó szemével és kapkodó, ideges beszédével, ami gyakran dadogásba fulladt. Nem érti pszichológiailag. Miért akar Hoppy tévéket javítani? Mi olyan baró abban? A foka úgy lebzselt a boltban, mintha nem lenne ennél felemelőbb dolog a világon. Pedig a szerviz kemény, mocskos meló, és nem is fizet jól. Hoppy mégis szenvedélyesen eltökélte, hogy tévészerelő lesz, és most teljesült is a vágya, mert Fergesson meg azt tökélte el, hogy jól bánik a világ összes kisebbségével. Fergesson tagja volt az Amerikai Polgári Szabadságok Egyesületnek, a színesek jogaiért küzdő NAACP-nek, meg a Hátrányosokat Segítő Ligának is, ami, már amennyire Stuart értette, csupán egy nemzetközi lobbicsoport

16

DR. VÉRDÍJ

volt, és puha hálóhelyért kampányolt a modern orvostudomány és tudomány összes áldozatának, köztük az 1972-es Bluthgeld-katasztrófában megsérült tömegeknek. És akkor én most hol állok, kérdezte magában Stuart, ahogy az üzlet irodájában a számlakönyveit nézte át. Mert ha egy foka dolgozik itt… az gyakorlatilag azt jelenti, hogy én is sugárfertőzött korcs vagyok, mintha a bőrszínem a sugárégés egy korai formája lenne. Már a puszta gondolattól is elkomorult. Valaha csak fehérek voltak a Földön, aztán valami baromarcú ledobott egy magassági bombát, mondjuk úgy tízezer éve, amitől néhányunk mara­ dandó égési sebet szerzett. A génjeinkben. És most itt vagyunk. Bejött egy másik eladó, Jack Lightheiser, leült vele szemben, és rágyújtott egy Corona szivarra. – Hallom, Jim felvette azt a taligás gyereket – pöfékelt. – Tudod, miért, ugye? Propaganda. A városi napilapok megírják majd. Jim imád szerepelni a lapokban. Ha belegondolsz, nagyon okos húzás. Az első viszonteladó a Keleti-öbölben, aki fokát alkalmaz. Stuart csak morgott egyet. – Jimnek idealizált képe van magáról – merengett Lightheiser. – Nem csupán egy kereskedő, ő egy modern római hazafi, ízig-vérig polgári gondolkodású. Végül is tanult ember, Stanfordon diplomázott. – Az ma már nem jelent semmit – legyintett Stuart. Ő a Kaliforniai Egyetemen diplomázott 1975-ben, és tessék, mit ért vele. – Amikor megszerezte, még jelentett. 1947-ben volt, szerepelt a kormány veteránlistáján. A földszinten, az üzlet ajtajában megjelent egy kiskocsi, aminek közepén, egy műszerfal mögött karcsú alak ült. Stuart felnyögött, mire Lightheiser ránézett. – Valóságos istenverése – magyarázta Stuart.

17

PHILIP K. DICK

– Ha nekiáll dolgozni, már nem. Az a kölyök csupa agy. Teste nincs, vagyis nemigen, de az agya piszok erős. És ambiciózus. A rohadt életbe, csak tizenhét éves, és dolgozni akar, abbahagyni a sulit és dolgozni. Le a kalappal. Hoppyt nézték, aki a szervizbe vivő lépcső felé kormányozta a kocsiját. – A lentiek már tudják? – kérdezte Stuart. – Naná, Jim elmondta nekik este. Lenyelték. Tudod, milyenek a műszerészek. Siránkoztak, de ez nem jelent semmit. Mindig mindenen sirán­ koznak. Hoppy most hallotta meg a hangjukat, felkapta a fejét. Sovány, üres arca feléjük fordult. Izzó szemmel, dadogva kérdezte: – Helló. Mr. Fergesson bent van? – Nincs – felelte Stuart. – Mr. Fergesson felvett engem. – Ja. Se Stuart, se Lightheiser nem mozdult, az asztalnál ülve néztek le a fokára. – Lemehetek? – kérdezte Hoppy. Lightheiser vállat vont. – Kiugrok egy kávéra – kelt fel Stuart. – Tíz perc. Tartod a frontot? – Persze – bólintott a füstölő Lightheiser. Amikor Stuart leért az eladótérbe, a foka még ott volt, még nem kezdte meg a vesződséges ereszkedést az alagsorba. – 1972 szelleme – jegyezte meg Stuart, ahogy elslattyogott mellette. – 1964-ben születtem – felelte elvörösödve, dadogva a foka. – Semmi köze ahhoz a bombához. – Aztán ahogy Stuart kilépett az ajtón, a foka még nyugtalanul utána szólt: – Az a drog volt, a thalidomid. Mindenki tudja. Stuart nem felelt, ment tovább a kávézóba.

18

DR. VÉRDÍJ

A fokoméliásnak nem volt egyszerű a kocsijával lemanőverezni a lépcsőn az alagsorba, ahol a tévészerelők dolgoztak, de a karját pótlandó, az amerikai kormány előrelátóan ellátta manuális hosszabbítóval, amivel sikerült megkapaszkodnia a korlátba. A hosszabbító amúgy nem sokat ért, évekkel ezelőtt illesztették rá, és egyrészt elkopott, másrészt – Hoppy jól tudta, mivel naprakész volt a szakirodalomból – elavult. Elméletben a kormány köteles kicserélni az újabb modellre, ezt előírta a Remington-törvény, s ő írt is ez ügyben a kaliforniai szenátornak, Alf M. Partlandnek. Választ persze még nem kapott. Ő azonban türelmes. Több alkalommal írt leveleket kongresszusi politikusoknak különféle ügyekben, s a válasz gyakran késett, vagy csak sokszorosított levél jött, vagy semmi. Ebben az esetben viszont a törvény Hoppy Harrington oldalán áll, csak idő kérdése, hogy meggyőzzön egy megfelelő hatáskörrel rendelkező személyt, hogy megadja neki, amire jogosult. Eltökélt volt; türelmes, de eltökélt. Segíteniük kell, akár akarnak, akár nem. Erre az apja tanította, aki birkatenyésztő a Sonoma-völgyben; ő tanította meg, hogy mindig követelje meg, ami jár. Ricsaj. A szerelők dolgoznak. Hoppy megállt, kinyitotta az ajtót, és megpillantotta a két férfit a hosszú munkapadnál, amely tele volt műszerekkel, mérőeszközökkel, számtárcsákkal, szerszámokkal, no meg televíziókkal a szerelés különböző fázisaiban. Láthatóan egyik szervizes sem vette észre. – Tudod – szólalt meg hirtelen az egyik, amitől Hoppy összerezzent –, a kétkezi munkát lenézik. Miért nem valami értelmiségi dolgot csinálsz? Menj vissza tanulni, szerezz diplomát. – A műszerész kérdőn meredt rá. Nem, gondolta Hoppy, én akarom a… kétkezi munkát. – Lehetnél tudós – vetette fel a másik, egy pillanatra sem hagyva abba a munkát; a voltmérővel vizsgált egy áramkört. – Mint Bluthgeld – mondta Hoppy. A műszerészek ezen jóindulatúan nevettek.

19

PHILIP K. DICK

– Mr. Fergesson azt mondta, adnak nekem munkát – folytatta. – Kezdetnek valami könnyűt. – Várt. Félt, hogy hátha azok nem reagálnak, de aztán egyikük egy többlemezes lemezjátszóra mutatott. – Mi a baja? – nézte meg a szervizkártyát Hoppy. – Meg tudom csinálni. – Törött a rugó. Nem kapcsol ki az utolsó lemez után. – Értem. – Hoppy megfogta a lemezjátszót két hosszabbítójával, és a munkapad túlsó végébe gurult, ahol volt egy kis üres hely. – Majd itt dolgozom. – A szervizesek nem tiltakoztak, hát felvette a fogót. Ez könnyű, gondolta. Otthon gyakoroltam. A lemezjátszóra összpontosított, de szeme sarkából a két férfit is szemmel tartotta. Sokat gyakoroltam, majdnem mindig megy, és minden alkalommal pontosabban. Biztosabban. A rugó kis alkatrész, morfondírozott, a lehető legkisebb. Olyan könnyű, szinte el lehet fújni. Látom, hol törtél el, gondolta. Arra a pontra koncentrált, úgy tartva a fogót, hogy a közelebbi műszerész ne lásson bele; úgy tett, mintha a rugót húzná ki. Ahogy befejezte, ráébredt, hogy valaki áll mellette, valaki figyeli. Megfordult. Jim Fergesson volt, a munkaadója, nem szólt semmit, csak állt ott, az arcán megfejthetetlen kifejezés, keze zsebre dugva. – Kész – mondta Hoppy idegesen. – Lássuk. – Fergesson felemelte a lemezjátszót, hogy a neoncső fényében megnézze. Meglátott?, töprengett Hoppy. Rájött? És ha igen, mit gondol? Bánja? Érdekli egyáltalán? Vagy… megijedt? Fergesson csendben vizsgálgatta a lemezjátszót. – Honnét szedted az új rugót? – kérdezte hirtelen. – Itt találtam – vágta rá Hoppy. Minden rendben. Ha Fergesson látta is, nem érti. A fokoméliás megnyugodott, és az izgalom után jókedv, gőgös öröm áradt el benne. Rávigyorgott a két műszerészre, és várta a következő feladatot.

20

DR. VÉRDÍJ

– Idegesít, ha néznek? – kérdezte tőle Fergesson. – Nem. Bámuljon, aki akar, tudom, hogy más vagyok. Bámulnak, amióta csak megszülettem. – Munka közben értettem. – Nem – felelte Hoppy, és saját hangját hangosnak találta, talán túl hangosnak. – Mielőtt kaptam a kocsit, mielőtt a kormány bármit is adott, apám vitt mindenhová a hátán. Mint az indiánok a gyerekeiket – nevetett bizonytalanul. – Aha. – Ez még Sonomában volt – mesélte Hoppy. – Ahol felnőttem. Birkáink voltak. Egyszer egy kos felöklelt, és szabályosan elrepültem. Mint egy labda. – Megint nevetett. A két műszerész némán méregette; mindketten abbahagyták a munkát. – Fogadok – jegyezte meg az egyik pillanatnyi szünet után –, hogy jót gurultál, amikor földet értél. – Naná – nevetett Hoppy. Most már mind nevettek, ő, Fergesson meg a két műszerész; mind elképzelték a hétéves Hoppy Harringtont, akinek nincs keze-lába, csak törzse meg feje, és ott gurul a földön, vonítva ijedtében és fájdalmában. Mégis vicces volt, és ezt ő is tudta. Úgy mondta el, hogy az legyen, ő alakította ilyenné. – A kocsival most jól elvagy – mondta Fergesson. – Az biztos – bólintott. – És most tervezek egyet saját magam, ami teljesen elektronikus lesz. Saját modell. Olvastam egy cikket az agyi kommunikáció gyorsabbá tételéről, amit Svájcban és Németországban csinálnak. Közvetlen a kapcsolat az agy motoros központjaival, így nincs holtidő, gyorsabb mozgást tesz lehetővé, mint… a hagyományos pszichológiai szerkezet. – Majdnem azt mondta, mint az ember. – Pár év alatt tökéletesítem, továbbfejlesztem még a svájci modellt is. Akkor eldobhatom ezt a kormányzati kacatot.

21

PHILIP K. DICK

– Le a kalappal a lelkierőd előtt – mondta Fergesson komoly, ünnepé­ lyes hangon. – K-köszönöm, Mr. Fergesson – dadogta nevetve Hoppy. Az egyik műszerész odanyújtott egy FM-rádiót. – Elmászkál a vétel. Próbáld meg behangolni. – Jó – vette el fémhosszabbítójával Hoppy. – Menni fog. Otthon sok ilyet csináltam, van benne tapasztalatom. – Ez volt a legkönnyebb munka, alig kellett összpontosítania. Mintha rászabták volna, pont az ő képességeire. Bonny Keller a konyhafalon lógó naptárra nézve látta, hogy barátja, Bruno Bluthgeld ma látogatja meg az ő pszichiáterét, doktor Stockstillt a rendelőjében, Berkeley-ben. Sőt ha minden igaz, már meg is volt az első terápia, és biztosan hazafelé hajt Livermore-ba, az irodájába a Sugárzáskutató Laboratóriumban, ahol ő maga is dolgozott évekkel ezelőtt, mielőtt terhes lett. Ott ismerte meg doktor Bluthgeldet, még 1975-ben. Bonny most harmincegy éves volt, Marin megye nyugati részén élt, férje, George a helyi általános iskola igazgatóhelyettese. Ja, és boldog. Na jó, nem rettenetesen boldog. Csak közepesen, tűrhetően boldog. Még maga is jár analízisre – de már nem hetente háromszor, csak egyszer –, és sok tekintetben érti önmagát, a tudattalan motivációit és a valóság mellérendelt, módszeres eltorzításait. A hat év analízis nagyon sokat segített, de még nem gyógyult meg. Igazából nincs is olyan, hogy gyógyulás; a „betegség” maga az élet, folyamatos fejlődésre van szükség (vagyis inkább életképes, fejlődő alkalmazkodásra), különben beáll a pszichikus stagnálás. Márpedig ő eltökélte, hogy nem fog stagnálni. Most éppen A Nyugat alkonyát olvasta német eredetiben, már ötven oldalt letudott, és igencsak megérte. Kit ismer, aki olvasta, akár angolul is?

22

DR. VÉRDÍJ

Akkor kezdett érdeklődni a német kultúra iránt, főleg az irodalom és filozófia tekintetében, amikor megismerte doktor Bluthgeldet. A fő­ isko­lán ugyan három évig tanult németet, de nem tartozott szervesen felnőttéletéhez; mint annyi minden, amit gondosan megtanult, a diploma és a munkába állás után az is tudattalanjába lett bezsuppolva. Bluth­geld mágneses jelenléte aktiválta és felerősítette a korábbi tudományos érdeklődését, zene- és művészetszeretetét… nagyon sokkal tartozott Bluthgeld­ nek, hálás volt neki. Persze most Bluthgeld beteg, ahogy azt szinte mindenki tudja Liver­ more-ban. Annak a férfinak igenis van lelkiismerete, és az 1972-es hiba óta egy percre sem szűnt meg szenvedni – amiről pedig mindnyájan, akik akkor Livermore-ban dolgoztak, tudták, hogy nem kimondottan az ő hibája volt; nem az ő személyes terhe, és mégis magára vállalta, emiatt betegedett meg, és ez a betegség minden eltelt évvel egyre csak súlyosbodik. Számos képzett kutató és a legjobb apparátus, a kor legmodernebb számítógépei is közreműködtek abban a hibás számításban; ami nem az 1972-ben rendelkezésre álló tudást illetően volt hibás, hanem a valós helyzethez való viszonyban. A hatalmas radioaktív gázfelhők nem sodródtak el, hanem magához vonzotta őket a Föld gravitációs mezeje, így visszatértek az atmoszférába. A livermore-i gárda lepődött meg ezen a legjobban. Persze ma már teljesen érthető a Jamison–French-réteg; még az olyan népszerű magazinok is, mint a Time meg a US News világosan el tudják magyarázni, mi sikerült félre, és miért. Csakhogy azóta kilenc év eltelt. A Jamison–French-rétegről Bonnynak eszébe jutott, hogy mit nem szabad ma elszalasztania. Bement a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Fellőtték már? Az órájára nézett. Nem, még fél óra. A képernyő kivilágosodott, és bizony, a rakéta még ott volt, a daruk is, az emberek, kocsik, a felszerelés;

23

PHILIP K. DICK

határozottan fellövés előtt, és biztosan még Walter Dangerfield és Mrs. Dangerfield sem szállt be. Az első házaspár, akik emigrálnak a Marsra, gondolta sóvárogva, és eltöprengett, mit érezhet most Lydia Dangerfield, az a magas szőke nő, tudva, hogy csupán hatvan százalék esélyt adnak nekik, hogy elérjék a Marsot. Tömérdek felszerelés várja őket, nagy ásatás meg építkezés, de mit ér az egész, ha útközben elégnek? Persze attól még megszeppentheti a szovjet blokkot, akiknek nem sikerült a Luna-kolónia: az oroszok vidáman megfulladtak vagy éhen haltak, nem lehetett pontosan tudni. Mindenesetre a kolóniának annyi. Olyan rejtélyesen tűnt el a történelemből, ahogy belekerült. Elborzasztotta a NASA ötlete, hogy egy csoport helyett csupán egy házaspárt küldenek, férj és feleséget; ösztönösen úgy érezte, a kudarccal cicáznak, amiért ilyen találomra választanak. Kéne pár ember New Yorkból, pár Kaliforniából, gondolta, miközben a tévében a technikusok még egyszer utoljára átvizsgálták a rakétát. Hogy nevezik ezt? Nem feltenni mindent egy lapra, ez a lényeg. Pedig a NASA mindig is ezt csinálta: egyszerre csak egy asztronauta, és iszonyú hírverés. Amikor 1967-ben Henry Chancellor szénné égett az űrfülkéjében, az egész világ élő egyenesben nézte a tévében; no persze szörnyülködve, de azért csak nézte. És a publikum reakciója öt évvel vetette vissza az űrkutatást a nyugati világban. – Mint láthatják – mondta az NBC bemondója halk, de izgatott hangon –, ezek már az utolsó előkészületek. Pillanatokon belül érkezik Mr. és Mrs. Dangerfield. Addig is fussunk át a rengeteg intézkedésen, amelyek… Blablabla, borzongott meg Bonny Keller, és kikapcsolta a tévét. Nem bírom végignézni. Csakhogy mi mást tehetne? Csak rágja a körmét a következő hat órában… sőt két hétben? Az egyetlen megoldás, hogy elfelejti, hogy ez az Első Házaspár kilövésének napja. De ehhez már késő volt.

24

DR. VÉRDÍJ

Szívesen gondolt rájuk úgy, hogy az első pár, mintha egy régi, szentimentális tudományos-fantasztikus filmből venné a kifejezést. Egy új Ádám és Éva, kivéve, hogy Walt Dangerfield aztán nem Ádám; sokkal inkább az utolsó, mint az első ember a maga száraz, metsző szellemességével, az akadozó, szinte cinikus válaszaival a riportereknek. Bonny tisztelte őt; Dangerfield nem egy vagány kamasz, nem lenyírt hajú szőke automata, aki a légierő legújabb feladatát végzi gondolkodás nélkül. Walt valóságos személy, a NASA biztos ezért is választotta őt. A génjei valószínűleg zsúfolásig vannak négyezer év kultúrájával, az emberiség egész örökségével. Walt és Lydia meglelik a Terra Novát… sok-sok kifinomult kis Dangerfield cselleng majd a Marson, intellektuális szónoklatokat tartanak, de azzal a szórakoztató elevenséggel, ami olyan jellemző Dangerfieldre. – Gondoljanak rá úgy, mint egy irdatlan hosszú autópálya – mondta egyszer egy interjúban, amikor a riporter az utazás kockázatairól kérdezte. – Tíz sáv több millió mérföldön keresztül, csak nincs szembeforgalom, nincsenek lassú kamionok. Gondolják azt, hogy hajnali négy van, csak maguk vannak úton, senki más. Szóval miért kéne aggódni? – És aztán az a mosoly. Bonny újra bekapcsolta a tévét. És ott is volt a képernyőn Walt Dangerfield kerek, szemüveges arca; szkafanderben volt, a sisakot még a kezében fogta, Lydia szótlanul állt mellette, mialatt ő válaszolt. – Hallom – mondta lassan Walt, állkapcsával megrágva a szavakat, mintha a kérdésen kérődzne, mielőtt megválaszolja –, hogy az idahói Boise-ban van egy KÖH, aki aggódik értem. – Felnézett, mintha a terem végében valaki kérdezett volna valamit. – A KÖH? A már eltávozott, nagyszerű Herb Caen nevezte el őket Kis Öreg Hölgyeknek. Egy-egy mindenütt akad. Biztos már a Marson is, sőt egy utcában lakik majd velünk. Szóval van egy Boise-ban, aki félti Lydiát meg engem, fél, hogy

25

PHILIP K. DICK

mi történik velünk. Úgyhogy küldött nekünk egy talizmánt. – Felmutatta. Nagy kesztyűs kezével esetlenül fogta. A riporterek mormoltak. – Szép, nem? Megmondom, mire jó: a reumára. – A riporterek nevettek. – Ha reumásak leszünk a Marson. Vagy köszvény? Azt hiszem, mégis köszvény, mintha azt írta volna a levélben. – Feleségére nézett. – Köszvény volt? Gondolom, meteorok vagy sugárzás ellen még nincs talizmán, vélte Bonny. Szomorú lett, mintha baljós előérzet telepedett volna rá. Vagy csak mert Bruno Bluthgeld ma ment a pszichiáterhez? Bánatos gondolatok fakadtak ebből a tényből, gondolatok halálról, sugárzásról, hibás számolásról és rettenetes, végtelen betegségről. Én nem hiszem, hogy Bruno paranoid szkizofrén lett, mondta magában. Ez csak helyzeti leépülés, és a megfelelő pszichiátriai segítséggel – pár pirula ekkor meg ekkor – rendbe jön. Endokrinzavar, ami pszichikai hatást okoz, azzal meg csodákat tudnak tenni; de nem jellemhiba, nem pszichotikus hiba, ami a stressz hatására bontakozik ki. Persze mit tudok én, komorult el még jobban. Bruno kénytelen volt leülni velünk és nyíltan kimondani, hogy „ők” mérgezik a vizét, mire George vagy én végre megértettük, milyen beteg. Mert különben csak nyomottnak tűnt. Elképzelte, hogy Bruno ebben a pillanatban váltja be a receptet egy tablettára, ami stimulálja az agykérget vagy elnyomja a köztiagyat; a modern nyugati orvostudomány megfelelője a kortárs kínai homeopátiás gyógyszerekre, az fog akcióba lépni, megváltoztatja Bruno agyának metabolizmusát, úgy elsöpri a sok téveszmét, akár egy pókhálót. És minden szép és jó lesz újra; Bruno, George meg ő esténként újra együtt játszanak a Nyugat-marini Barokkzenekarban, Bachot meg Händelt, mint a régi szép időkben. Két eredeti fekete erdei fa flazsolet és az ő zongorája. A házat megtölti a barokk muzsika és az itthon sütött kenyér illata. Kerül egy üveg Buena Vista bor is Kalifornia legrégibb pincészetéből…

26

DR. VÉRDÍJ

A tévéképernyőn Walt Dangerfield ontotta az aranyköpéseket, de felnőttesen, egyszerre volt Voltaire és Will Rogers. – Természetesen – vála­ szolta egy riporternőnek, aki nagy, vicces kalapot viselt. – Sok idegen létformára számítunk a Marson. – A nő kalapjára nézett. – Már itt is van egy, azt hiszem. – A riporterek megint harsányan nevettek. – Megmozdult – mutatta csendes, hűs tekintetű feleségének a kalapot. – Ránk akar támadni, drágám. Nagyon szereti a feleségét, állapította meg Bonny, kettejüket figyelve. Vajon George érzett úgy valaha is irántam, ahogy Walt Dangerfield érez a felesége iránt? Felettébb kétlem. Ha igen, nem engedte volna meg azt a két terápiás abortuszt. Erre még jobban elszomorodott, felállt, és otthagyta a tévét. George-ot kéne a Marsra küldeniük, gondolta keserűen. Sőt négyünket: George-ot meg engem és Dangerfieldéket. George megcsalhatna Lydiával – ha lenne hozzá szuflája –, én meg lefeküdnék Walttal. Méltó partner lennék egy nagy kalandban. Miért ne? Bárcsak történne valami, mondta magában. Bárcsak Bruno felhívna azzal, hogy doktor Stockstill meggyógyította. Bárcsak Dangerfield hirtelen mégis lemondana az utazásról, vagy a kínaiak elkezdenék a harmadik világháborút, vagy George tényleg visszaadná az iskolabizottságnak azt a rémes szerződést, ahogy ígérgeti. Bárcsak történne valami, bármi. Elővehetném a fazekaskorongomat és fazekaskodnék, vissza az úgynevezett kreativitáshoz vagy anális játékhoz vagy mi az. Csinálhatnék egy buja edényt. Megcsinálnám, Violet Clatt kemencéjében kiégetném, és eladnám San Anselmóban a Kreatív Művek Rt.-ben, a társasági dámák galériájában, ahol tavaly elutasították a hegesztett ékszereimet. A buja edényt elfogadnák, ez biztos, már ha elég jó buja edény.

27

PHILIP K. DICK

A Modern Televízió Szaküzlet kirakata előtt kisebb tömeg gyűlt össze; a nagy színes sztereotévét nézték, azon is Dangerfieldék kilövését, amit mindenhol sugároztak Amerikában, otthonokban és munkahelyeken egyaránt. Stuart McConchie karba font kézzel állt a csődület mögött, ő is a műsort nézte. – John J. Lewis szelleme méltányolná a kaputól kapuig fizetés igazi jelentését – mondta éppen Walt Dangerfield a maga száraz módján. – Ha ő nincs, talán öt dollárt kapnék ezért az útért, azon az alapon, hogy az igazi munka csak ott kezdődik. – Most már komoly képet vágott; mindjárt be kell szállniuk a hajóba. – Egyvalamit ne feledjenek: ha valami történik velünk, ha elveszünk, ne keressenek. Maradjanak csak otthon. Lydia meg én majd kilyukadunk valahova. – Sok szerencsét – mormolták a riporterek, ahogy megjelentek a NASA technikusai, és elvezették a Dangerfield házaspárt a kamerák elől. – Nem lesz hosszú életű – mondta Stuart Lightheisernek, aki közben szintén odakeveredett. – A barom – rágcsált egy fogpiszkálót Lightheiser. – Sose jön vissza. Azok meg magasról tojnak rá. – Miért akarna visszajönni? Mi olyan nagyszerű itt? – Stuart irigyelte Walt Dangerfieldet. Azt kívánta, bárcsak ő, Stuart McConchie állna ott a kamerák előtt, az egész világ előtt. Az alagsorból Hoppy Harrington érkezett a kiskocsiján. – Fellőtték már? – kérdezte idegesen, s nyakát nyújtogatva leste a képernyőt. – El fog égni, mint a ’65-ös. Én persze nem emlékezhetek arra, de… – Pofa be – szólt rá halkan Lightheiser, és a fokoméliás pirulva elhallgatott. Aztán mindenki a saját gondolataiba mélyedve figyelte, ahogy egy daru kiemeli a rakéta orrából az utolsó ellenőrző csoportot. A vis�szaszámlálás hamarosan megkezdődik; a rakéta fel van töltve, ellenőrizve,

28

DR. VÉRDÍJ

a két ember most foglalja el benne a helyét. A kis csoport a tévé előtt duruzsolva izgett-mozgott. Valamikor a nap folyamán, úgy délután felé a várakozásuk megtérül, mert a Hollandus IV felszáll; egy óráig kering majd a Föld körül, és az emberek a tévé előtt állva figyelik, ahogy rója a köröket, míg végül megszületik a döntés, és lent a vezérlőben valaki elindítja az utolsó fokozatot, a rakéta pedig röppályát vált, és elhagyja ezt a világot. Láttak már ilyet, minden alkalommal ugyanolyan volt; ez azonban mégis különbözött, mert ezek az emberek most nem térnek vissza. Ezért bizony érdemes egy napot a tévé előtt tölteni, s a csoport fel is készült a várakozásra. Stuart McConchie úgy gondolta, megebédel, aztán visszajön és tovább nézi, ideáll a többiekhez. Ma nem nagyon fog dolgozni, senkinek nem ad el tévét. De ez fontosabb. Nem hagyhatja ki. Egy nap talán én leszek ott fent, mondta magában, talán emigrálok később, ha már eleget kerestem, fogom a feleségemet meg a kölyköket, és új életet kezdünk a Marson, majd amikor már jó kis társaság lesz ott, nem csak gépek. Elképzelte magát a rakéta orrában, mint most Walt Dangerfield, beszíjazva egy testileg nagyon is vonzó nő mellé. Pionírok lesznek ők ketten, akik új civilizációt alapítanak egy idegen bolygón. Ám akkor korgott a hasa, és rájött, mennyire éhes, tovább nem halogathatja az ebédet. Még a hatalmas rakétát nézte a képernyőn, de gondolatai már a levesen meg a ragun jártak, a fagyival megpakolt almás pitén, ami Ínyenc Frednél vár majd rá.

29