Peter v. Brett - A Rovásember

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

I. RÉSZ

1. FEJEZET

EGSZÓLALT A NAGY KÜRT.

M

Arlen abbahagyta munkáját, és felnézett a levendulaszín hajnali égre. Még lebegett a köd, párás, csípős ízt adva a levegőnek, amit már jól ismert. Néma rettegés fogta el, ahogy a reggeli csöndben várt, remélve, hogy csak a képzelete játszott vele. Tizenegy éves volt. Kis idő múlva a kürt még kétszer szólalt meg gyors egymásutánban. Az egy hosszú és két rövid jelzés délre és keletre utalt. A Berki Kunyhókra. Apjának barátai voltak a favágók között. Arlen mögött kinyílt a ház ajtaja. A fiú tudta, hogy anyja áll ott, mindkét kezét szájára szorítva. Arlen visszatért a dolgához, hiszen nem akarta, hogy bárki megsürgesse. Egyes feladatok várhattak egy napot, de a jószágokat meg kellett etetni, a teheneket megfejni. A fiú szénát adott az istállóban lévő állatoknak és moslékot a disznóknak, majd elrohant egy favödörért. Anyja már az első tehén mellett guggolt. A fiú felkapta a szabad sámlit, és kettőjük munkája, a favödrökben kopogó tej üteme gyászindulóként hallatszott. Amikor a következő tehenekhez léptek, Arlen megpillantotta

apját, aki épp legerősebb kancájukat, az ötéves, gesztenyeszín Kisleányt fogta be a szekerük elé. A férfi komor arccal dolgozott. Ezúttal vajon mi fogadja őket? Kis idő elteltével már mindannyian a szekéren ültek, az erdő mentén fekvő házcsoport felé zötykölődve. Veszélyes környék volt, egyórányi útra a legközelebbi rovásos háztól, de a fára szükség volt. Arlen anyja, aki kopott sáljába bugyolálva ült, szorosan magához ölelte a fiát. – Már nagy vagyok, anya – panaszkodott Arlen. – Nem kell ölelgetned, mint egy kisbabát. Nem félek. – Ez nem volt éppen igaz, de a többi gyerek nem láthatta őt az anyja karjaiban, amikor megérkeznek. Már így is épp eleget gúnyolták. – Én viszont félek – mondta az édesanyja. – Mi van, ha nekem van szükségem ölelésre? Hirtelen büszkeség töltötte el Arlent, és közelebb húzódott anyjához, miközben a szekér továbbhaladt az úton. Anyja nem tudta becsapni őt, ugyanakkor mindig tudta, hogyan beszéljen a fiához. A nehéz füstoszlop mindent elárult nekik, még mielőtt odaértek volna. Már égették a tetemeket. Az, hogy ilyen korán elkezdték, anélkül, hogy megvárták volna a többieket az imádkozással, azt jelentette, hogy sok volt a halott. Túl sok ahhoz, hogy mind felett imát mondjanak, ha még napnyugta előtt be akarják fejezni a munkát. Arlen apjának farmja és a Berki Kunyhók között jó öt mérföld volt az út. Mire odaértek, már az utolsó háztüzeket is eloltották, bár addigra már nem is igen maradt meg semmi, ami még éghetett volna. Tizenöt épület vált a lángok martalékává. – Még a farakások is – mondta Arlen apja, nagyot köpve a szekér mellé. Fejével egy fekete romhalmaz felé intett, ami

korábban egyévi favágás eredménye volt. Arlen elfintorodott, mikor belegondolt, hogy az állatok karámjának rozoga kerítése még egy évig ki kell tartson, de aztán bűntudat fogta el. Hiszen csak holmi fáról van szó. Amikor megálltak a szekerükkel, a település Szónoka fogadta őket, Selia, akit Arlen anyja olykor a Sivár jelzővel illetett, erős, magas, szikár, cserzett bőrű asszony volt. Hosszú ősz haját szoros kontyban hordta, és úgy viselte a sálját, mintha az a hivatása jelképe lenne. Nem tűrte a szamárságokat, ezt Arlen sokszor megtapasztalta, valahányszor elnáspángolta őt a nő, de jelenléte ma biztonságot sugallt neki. Bár sosem volt saját gyermeke, Selia sok tölgypataki számára olyan volt, mint egy anya. Kevesen vetélkedhettek tudásával, és még kevesebben makacsságával. Ha valaki jó viszonyban volt Seliával, nagyobb biztonságban senkivel se lehetett volna. – Jó, hogy jöttél, Jeph – szólította meg Selia Arlen apját. – Silvy és a kis Arlen, ti is eljöttetek hát – mondta bólintva. – Minden segítségre szükségünk van. Még a fiúra is. – Elhoztam a szerszámokat – morogta Arlen apja, lelépve a szekérről. – Csak mondd meg, hova menjünk. Arlen felnyalábolta a becses eszközöket a szekér végéből. Tölgypatakban kevés fém akadt, így apja büszke volt a két ásóra, a csákányra és a fűrészre. Aznap mindegyiket nehéz munkára fogják. – Hányan vesztek oda? – kérdezte Jeph, bár úgy tűnt, nem is akarja tudni a választ. – Huszonheten – mondta Selia. Silvy hangja elcsuklott, kezét a szájára tapasztotta, szemébe könnyek gyűltek. Jeph ismét kiköpött. – Vannak túlélők? – kérdezte. – Néhányan – mondta Selia. Botjával egy fiúra mutatott, aki egy halotti máglya előtt állt és a tűzbe bámult. – Manie egészen a

házamig elrohant a sötétben. Silvynek elakadt a lélegzete. Eddig még senki sem tudott olyan messze szaladni tőlük. – A rovások Baltás Brine házán az éjszaka javát kibírták – folytatta Selia. – Ő és a családja mindent láttak. Néhányan hozzájuk menekültek a magúrok elől, de aztán az ő házuk is lángra kapott. Az égő épületben vártak, amíg a gerendák el nem kezdtek recsegni, és a hajnalhasadás előtti percekben megpróbáltak elfutni. A magúrok megölték Brine feleségét és a fiát, Poult, de mindenki más megmenekült. Az égések begyógyulnak, és a gyerekek is megnyugszanak majd idővel, de a többiek... Nem kellett befejeznie a mondatot. Egy démontámadás túlélői később is meghalhattak. Nem mindenki, még csak nem is az emberek java, de épp elegen. Néhányan saját életüket oltották ki, mások egyszerűen csak maguk elé bámultak, megtagadva ételt és italt, míg végül el nem sorvadtak. Az a mondás járta, hogy egy démontámadást csak egy év és egy nap elmúltával lehetett igazán túlélni. – Még egytucatnyi embert keresünk – mondta Selia, szikrányi reménnyel a hangjában. – Kiássuk őket – válaszolt Jeph komoran, és a még parázsló, összedőlt házakat nézte. A favágók főként kőből építették otthonaikat, hogy a tűz ne tehessen kárt bennük, de még a kő is elégett, ha a rovások már nem működtek, és elég lángdémon gyűlt össze egy helyen. Jeph csatlakozott a férfiakból és néhány erősebb nőből álló csoporthoz, akik elhordták a törmeléket és elvitték a halottakat a máglyához. A holttesteket el kellett égetni. Senki se akarta, hogy abba a földbe temessék, ahonnan a démonok jöttek elő minden este. Harral lelkipásztor feltűrte köpenyének ujját, vastag karjaiba vette a holtakat és a tűzbe emelte őket, mindegyikük felett imát

mondott, és rovásjeleket rajzolt a levegőbe, ahogy a testeket elnyelték a lángok. Silvy a többi nőhöz csatlakozott, akik a gyerekeket terelték össze és a sebesülteket látták el Tölgypatak Gyógyfüvésze, Tátorján Coline felügyeletében. A túlélők fájdalmát viszont semmilyen gyógyfű nem enyhítette. Baltás Brine, akit Nagyvállú Brine-nak is hívtak, hatalmas volt, mint egy medve. Zengő nevetését mindenki ismerte, és a levegőbe dobálta Arlent, valahányszor eljöttek hozzá fát venni. Most viszont csak ült a hamuban a romos háza mellett, fejét időnként a falhoz koppintotta, miközben magában motyogott, és karját szorosan maga köré fonta, mintha fázna. Arlen és a többi gyerek a vízhordás és az ép fadarabok felkutatásának feladatát kapta. Még néhány melegebb hónap maradt ugyan az évből, de kevés ahhoz, hogy elég fát vágjanak télire. Megint trágyával kell majd tüzelniük, amitől bűzleni fog a ház. Arlent ismét elöntötte a bűntudat. Nem feküdt a máglyán, nem ütötte a fejét a falnak, nem vesztette el mindenét. Volt keserűbb sors is annál, mint ha valakinek trágyától bűzlik a háza. A reggel elmúltával egyre több falusi érkezett meg, elhozva családját és minden eleséget, amit nélkülözni tudtak. Jöttek a Halasztótól és a Vásártérről, Láptetőről és Csirizmocsártól. Néhányan még a Déli Toronytól is útra keltek, csak hogy segíthessenek. Selia mindegyikükkel egyenként közölte a híreket, majd munkába fogta őket. A férfiak száma immár több mint százra duzzadt, így kétszer olyan gyorsan dolgoztak. Egy részük folytatta az ásást, míg mások az egyetlen még használható épület, Baltás Brine háza köré gyűltek. Selia elvezette Brine-t; valahogy sikerült odébb támogatnia a hatalmas férfit, miközben a többiek eltakarították a törmeléket és

új köveket hordtak a falakhoz. Páran ecseteket ragadtak és friss rovásjeleket festettek, míg a gyerekek nádat gyűjtöttek a tetőhöz. A házat még azelőtt be akarták fejezni, hogy leszállna az este. Arlennek Horgos Cobie-val kellett fát hordania. A két gyerek tekintélyes farakást gyűjtött össze, bár az csak töredéke volt annak a mennyiségnek, ami odaveszett. Cobie magas, nagydarab fiú volt, fekete, göndör hajjal és szőrös karral. Népszerű volt a gyerekek között, de erre a hírnévre mások kárán tett szert. Kevesen állták ki a sértéseit, ütéseit pedig még annyian sem. Cobie éveken át kínozta Arlent, és a többi gyerek is követte őt ebben. Jeph farmja volt a legészakabbra Tölgypatakban, messze a Vásártértől, ahol a többi gyerek játszott, így Arlen szabadideje nagy részét magányos sétákkal töltötte. A többi gyerek örömest kiegyezett azzal, hogy Arlent vesse Cobie elé áldozatként maga helyett. Ha Arlen horgászni ment, vagy ha elhaladt a Halásztó mellett, miközben a Vásártér felé igyekezett, Cobie és barátai valahogy mindig megtudták ezt, és folyton ugyanott várták be, mikor hazafelé jött. Néha csak csúfolták vagy lökdösni kezdték, de olykor véresen, zúzódásokkal érkezett haza, és anyja ilyenkor mindig kiabált vele, amiért verekedett. Végül Arlennek elege lett a dologból. Egy vastag botot rejtett el az út mellett, és amikor Cobie és társai legközelebb lecsaptak, Arlen úgy tett, mintha elfutna, de akkor hirtelen a kezében termett a fegyvere, mintha csak elővarázsolta volna, és visszavágott. Cobie-t érte az első ütés. Egy erős csapást kapott, amitől sírva, vérző füllel a földre esett. Willumnak egy ujja törött el, és Gart több mint egy hétig sántított az eset után. Ez persze semmit sem javított Arlen hírnevén a gyerekek körében, édesapja pedig jól elnáspángolta őt, de a fiúk soha többé nem bántották. Cobie még

most is tartotta a távolságot kettőjük között, és összerezzent, valahányszor Arlen hirtelen mozdulatot tett, annak ellenére, hogy a fiú jóval kisebb volt nála. – Itt még élnek! – kiáltott fel hirtelen Lisztes Bil egy összeomlott kunyhó mellől a házcsoport szélén. – Hallom őket, lent rekedtek a pincében! Mindenki azonnal otthagyta, amivel épp foglalkozott, és odasietett. A törmelék eltakarítása túl sokáig tartott volna, így a férfiak azonnal ásni kezdtek. Kis idő múlva átütötték a pince falát, és elkezdték kiemelni onnan a túlélőket. Koszosak voltak és ijedtek, de legalább éltek. Három nő, hat gyerek és egy férfi. – Cholie bácsi! – kiáltotta Arlen, amire édesanyja azonnal ott termett, és átölelte támolyogva botladozó bátyját. Arlen hozzájuk futott, és segített támaszt adni a férfinak. – Cholie, mit csinálsz itt? – kérdezte Silvy. Bátyja csak ritkán hagyta el vásártéri műhelyét. Anyja már ezerszer elmesélte Arlennek, hogyan vezették ketten Cholie-val a patkolóműhelyt, egészen addig, amíg Jeph el nem kezdte szándékosan eltörni lovai patkóit, hogy legyen indoka udvarolni menni a lányhoz. – Baltás Anához jöttem – motyogta Cholie. Haját tépte, fürtjeiből már így is egész csomók hiányoztak. – Épp csapra ütöttünk egy hordót, amikor átjutottak a rovásokon... – Lábai összecsuklottak, súlyával lehúzta Arlent és Silvyt is. A férfi a földön térdelve zokogott. Arlen a többi túlélőre nézett. Baltás Ana nem volt közöttük. Elszorult a torka, ahogy a gyerekek elhaladtak mellette. Ismerte mindegyiküket. Ismerte a családjukat, hogy milyen volt a házuk kívül és belül, hogy mi volt az állataik neve. Ahogy ott mentek, tekintetük egy-egy pillanatra találkozott Arlenével, és ezeken a pillantásokon keresztül ő maga is átélhette a támadást. Látta, ahogy

egy szűk, föld alatti lyukba tuszkolják, míg azoknak, akik már nem fértek be, a magúrokkal kellett szembenézniük. Hirtelen elakadt a lélegzete, nem kapott levegőt, míg végül Jeph háton nem csapta fiát, hogy visszahozza a valóságba.

Épp egy hideg ebéd végén jártak, amikor Tölgypatak túlsó végén felharsant egy kürt. – Csak nem kétszer is egy nap alatt? – sikoltott fel Silvy, és kezét a szájára szorította. – Ugyan! – morogta Selia. – Épp déli napsütésben? Használd a fejed, te lány! – Akkor mégis mi...? Selia nem figyelt rá. Felkelt, hogy egy kürtfúvót keressen a válaszjelzéshez. Mocsári Kevennek mindig kéznél volt a kürtje, mint minden csirizmocsári lakosnak. A mocsárban nem volt nehéz leszakadni egy csoporttól, és senki se akart magában bolyongani a lápdémonok ébredésekor. Keven arca olyan kerek lett, mint a brekegő békáé, miközben leadott egy sor kürtjelzést. – Fullajtárkürt volt – magyarázta Mocsári Coran Silvynek. Őszszakállként ő volt Csirizmocsár Szónoka, egyben Keven apja is. – Bizton meglátták a füstöt. Keven aszondja épp nekik, mi történt, és hogy merre van a népség. – Egy Fullajtár, tavasszal? – kérdezte Arlen. – Azt hittem, mindig ősszel, aratás után jönnek. Csak múlt hónapban végeztünk a vetéssel! – Múlt ősszel nem gyütt ide Fullajtár – mondta Coran, miközben egy gyökeret rágott, és nagyot sercintett annak barnás, habzó levéből hiányzó fogainak résén át. – Aggódtunk, hogy tán

történt valami. Aszittük, már nem hoznak nekünk sót jövő őszig. Vagy hogy a magúrok elérték a Szabad Városokat, és mi el vagyunk vágva. – A magúrok nem tudnák megtámadni a Szabad Városokat – mondta Arlen. – Hallgass, Arlen! – sziszegte Silvy. – Tiszteld az idősebbet! – Hadd beszíjjen – mondta Coran. – Vótál már Szabad Városban, fiacskám? – kérdezte Arlentől. – Nem – vallotta be Arlen. – És ismersz valakit, aki mán vót? – Nem – mondta ismét Arlen. – Akkó’ honnan ez a fene tudományod? – kérdezte Coran. – Senki se megy arra a Fullajtárokon kívül. Csak ők mernek a sötítben olyan messzi utazni. Ki mondhassa meg azt, hogy a Szabad Városok különbek Tölgypataktó’? Ha minket elérnek a magúrok, hát biztos őket is! – Az öreg Tokás a Szabad Városokból jött – mondta Arlen. Tokás Rusco volt Tölgypatak leggazdagabb embere. Az övé volt a kereskedőház, ami a vidék gazdaságának központját képezte. – Igen, és a vén Tokás pár éve aszonta nekem, hogy az az egy út elég is vót neki – mondta Coran. – Pár évre rá vissza akart menni, de úgy vót vele, hogy nem éri meg kockáztatni. Szóval kérdezd majd meg tűle, hogy biztonságosabb-e a Szabad Városokban, mint máshol. Arlen nem akarta ezt elhinni. Kellett, hogy legyen biztonságos hely a világban. Agyán újra átvillant a kép, ahogy egy pincébe tuszkolják, és belátta, hogy az éjszaka sehol sem biztonságos. A Fullajtár egy óra múlva érkezett meg. Magas, harminc év körüli férfi volt, rövid, barna hajjal és sűrű, gondosan nyírt szakállal. Láncszemekből készült páncélinget és hosszú, sötét

köpenyt hordott vastag bőrnadrággal és csizmával. Egy karcsú, pej lovon léptetett. A nyereg oldalához egy bőrtok volt erősítve, benne néhány lándzsával. Arca komornak tűnt, ahogy egyre közeledett, tartása viszont egyenes és büszke volt. Végignézett az embereken, majd amikor észrevette Seliát, aki épp a többieknek adott utasításokat, a Szónok felé fordította lovát. Mögötte néhány méterrel egy pár gesztenyepej ló húzta, jócskán megrakott szekér ballagott, amin egy Zsonglőr ült. A Zsonglőr ruhája mindenféle tarka anyagokból volt összefércelve, mellette az ülésen pedig egy lant pihent. Olyan színű haja volt, amilyet Arlen még soha nem látott: épp, mint egy fakó répáé, bőre pedig olyan világos, mintha még sose érte volna a nap fénye. Görnyedve ült, és szemlátomást teljesen kimerült volt. Minden évben érkezett egy Zsonglőr a Fullajtárral. A gyerekeknek és néhány felnőttnek kettőjük közül ő volt a fontosabb. Amennyire Arlen vissza tudott emlékezni, korábban mindig ugyanaz az őszes hajú, de fürge és jókedvű férfi jött hozzájuk. Ez a mostani viszont fiatalabb volt, és mogorvának tűnt. A gyerekek azonnal odarohantak hozzá, a fiatal Zsonglőr pedig összeszedte magát. Arcáról olyan gyorsan eltűnt az aggodalom, hogy Arlen azt hitte, korábban rosszul látta. A gyerekek nagy örömére a férfi azonnal leugrott a kocsiról, és elkezdte dobálni színes labdáit. Többen, köztük Arlen is, munkájukat otthagyva az érkezők felé igyekeztek, de Selia azonnal lecsapott rájuk. A nő nem tűrte a lustaságot. – A nap nem lesz hosszabb attól, hogy idejött egy Fullajtár! – kiabálta. – Menjetek a dolgotokra! Morgolódás hallatszott, de mindenki visszatért a munkájához. – Te ne menj, Arlen! – mondta Selia. – Gyere ide! – Arlen levette tekintetét a Zsonglőrről, és a Fullajtárral egyszerre lépett a nőhöz. – Sivár Selia? – kérdezte a Fullajtár.

– Inkább csak Selia – mondta kimérten a nő. A Fullajtárnak elkerekedett a szeme, és a szakálla felett az orcája sötétvörösben játszott a szégyentől. Leugrott a lováról, és mélyen meghajolt. – Elnézést – mondta. – Ostoba voltam. Graig, a korábbi Fullajtár azt mondta, hogy önt így hívják. – Jó megtudni ennyi év után, hogy Graig mit is gondol rólam – mondta Selia elégedetlen hangon. – Hogy mit gondolt – javította ki a Fullajtár. – Graig meghalt, asszonyom. – Meghalt? – mondta Selia. Arcára hirtelen szomorúság ült ki. – Csak nem...? A Fullajtár megrázta a fejét. – A hideg ragadta el, nem a magúrok. Ragen vagyok, az idei Fullajtárjuk. Graig özvegyének nevében jöttem. A céh majd kinevez ide egy új Fullajtárt, aki jövő ősszel áll majd munkába. – Még másfél év a következő Fullajtárig? – kérdezte Selia szemrehányón. – Alig tartott ki az őszi sónk a múlt télen. Tudom, hogy Milnben nincs belőle hiány, de nálunk a hús és a hal fele megromlott, mert nem tudtuk rendesen besózni. És mi lesz a leveleinkkel? – kérdezte végül. – Sajnálom, asszonyom – mondta Ragen. – Ez a környék igen távol esik a főbb utaktól, és egy Fullajtár többhavi bére egy ilyen útra nagyon költséges. A Fullajtárok Céhében így is kevesen vagyunk, és még Graiget is elvitte a nátha. – Nevetve megrázta a fejét, de aztán látta, hogy mennyire elkomorult Selia arca a hallottakra. – Ne vegye sértésnek, asszonyom – mondta Ragen. – Graig a barátom volt. Csak hát... Nem sok Fullajtár leheli ki a lelkét tető alatt, ágyban, egy fiatal feleséggel az oldalán. Általában az éjszaka hamarabb elvisz minket, nem igaz?

– Igen – mondta Selia. – Magának van felesége, Ragen? – kérdezte. – Van bizony, de menyasszonyom örömére és az én fájdalmamra, többet látom a lovamat, mint őt. – Kacagása összezavarta Arlent, aki nem értette, miért vicces az, ha valakit nem hiányol a kedvese. Selia nem foglalkozott ezzel. – Mi lenne, ha egyáltalán nem láthatná őt? – kérdezte. – Mi lenne, ha egész évben csak levélben érintkezhetne vele? Mit érezne, ha azt hallaná, hogy a levelei fél évig hányódnak valahol? Vannak emberek errefelé, akiknek rokonai vannak a Szabad Városokban. Odautaztak valamelyik Fullajtárral, közülük páran már két generáció óta ott élnek. Ezek az emberek nem térnek ide vissza, Ragen. Csak a leveleik maradnak meg nekünk, és a mieink nekik. – Teljesen egyetértek önnel, asszonyom – mondta Ragen. – De a döntés nem az enyém. A herceg... – Beszélni fog a herceggel a visszatértekor, ugye? – kérdezte Selia. – Igen – mondta Ragen. – Esetleg leírjam az üzenetemet? Ragen elmosolyodott. – Talán meg tudom jegyezni, asszonyom. – Akkor legyen úgy! Ragen újra meghajolt, ezúttal még mélyebben. – Sajnálom, hogy ilyen gyászos napon kellett érkeznem – mondta, a halotti máglyára pillantva. – Nem mondhatjuk meg az esőnek, mikor jöjjön, ahogy a szélnek sem, a hidegnek sem és a magúroknak sem – mondta Selia. – Minden bajunk ellenére az élet megy tovább. – Így van ez – helyeselt Ragen –, de ha valamiben tudunk segíteni a Zsonglőrömmel, csak szóljon. Erős ember vagyok, és

sokszor kezeltem már magúr ejtette sebeket. – A Zsonglőrje már így is segít rajtunk – mondta Selia a fiatalember felé tekintve, aki ezalatt énekelt és mutatványozott. – Leköti a kisebbeket, amíg az idősek dolgoznak. A maga számára viszont sok dolog akadna a következő napokban, ha valaha is talpra akarunk állni a veszteségeink után. Nekem nem lesz időm kihordani a leveleket és felolvasni őket azoknak, akik nem tudnak betűzni. – Én majd olvasok azoknak, akik nem tudnak, asszonyom – mondta Ragen –, de nem ismerem a környéket eléggé ahhoz, hogy a leveleket magam hordjam ki. – Nem is lesz rá szükség – mondta Selia, magához vonva Arlent. – Ez a fiú majd elkíséri önt a vásártéri kereskedőhöz. Adja oda a leveleket és a csomagokat Tokás Ruscónak, amikor elviszi neki a sót. Bizonyára mindenki oda fog sietni most, hogy megérkezett a só, és Rusco azon kevesek közé tartozik itt, aki olvasni és számolni is tud. Az a vén gazember panaszkodik majd és fizetséget fog kérni, de mondja meg neki, hogy az ilyen nehéz időkben mindenkinek áldozatot kell hoznia. Mondja meg neki azt is, hogy vagy kiosztja és felolvassa a leveleket, vagy legközelebb nem fogom őt kihúzni a bajból, ha a lakosok hurkot akarnak vetni a nyakába. Ragen Seliára meredt, mivel nem tudta, viccel-e vele vagy sem, de a nő merev arca nem sugallt tréfát. Újfent meghajolt. – Akkor siessen – mondta Selia. – Ha igyekeznek, végeznek is addig, amikor már mi az éjszakára készülődünk. Ha maga és a Zsonglőr nem akarnak Ruscónál szobát kivenni, ezek az emberek is szívesen befogadják. – Elhessegette mindkettőjüket, majd visszafordult megszidni azokat, akik munkájukat félbehagyva a jövevényeket bámulták.

– Ő mindig ilyen... akaratos? – kérdezte Ragen Arlentől, miközben a Zsonglőr felé ballagtak, aki a legkisebbeknek mutatványozott. A többieket visszahívták dolgozni. Arlen nevetett. – Hallania kéne, hogy beszél az Őszszakállakkal. Szerencséje, hogy ennyivel megúszta azt, hogy „Sivár"-nak szólította. – Graig azt mondta, mindenki így hívja őt – mondta Ragen. – Így van, de nem őelőtte, hacsak nem akar szembesülni egy magúr haragjával. Ha Selia fütyül, mi táncolunk. Ragen nevetett. – Ráadásul ő egy idős Hajadon – merengett. – Ahonnan én jövök, csak az Anyák várhatják azt mindenkitől, hogy ugorjanak a parancsukra. – Ők mivel lennének jobbak? – kérdezte Arlen. Ragen megvonta a vállát. – Meg nem mondom – vallotta be. – Milnben már csak így mennek a dolgok. A világot az emberek mozgatják, és az embereket Anyák szülik, így ők vezetik a táncot. – Itt nem így szokott lenni – mondta Arlen. – A kisebb településeken sosincs így. Nincs elég ember hozzá. De a Szabad Városokban más a helyzet. Milnt leszámítva a nők sehol máshol nem kapnak igazán szót. – Ez épp akkora butaság – motyogta Arlen. – Az bizony – mondta Ragen. A Fullajtár megállt, és odaadta Arlennek a lova kantárját. – Várj itt egy kicsit! – mondta, és odament a Zsonglőrhöz. A két férfi félrevonult, és Arlen látta, hogyan változik ismét a Zsonglőr ábrázata: először mérges, aztán vívódó, majd végül lemondó kifejezéssel vitázott Ragennel, akinek ellenben végig rezzenéstelen

volt az arca. Anélkül, hogy levette volna a szemét a Zsonglőrről, a Fullajtár intett Arlennek, hogy vezesse oda a lovát. – ...és nem érdekel, hogy fáradt vagy – suttogta nyers hangon Ragen a férfinak. – Szörnyű munka vár ezekre az emberekre, és ha neked egész délután táncolni és mutatványozni kell, hogy lefoglald a gyermekeiket, amíg ők dolgoznak, akkor jobb lesz, ha összekapod magad! Na, ne vágj ilyen képet, láss neki! – Elvette Arlentől a kantárt, és a férfi kezébe nyomta. Arlen jól látta a Zsonglőrön a méltatlankodást és a félelmet, még mielőtt az észrevette volna őt. Amikor rájött, hogy figyelik, a férfi arca átrendeződött, és egy pillanat múlva már megint az a vidám, mulatságos fickó volt, aki az imént a gyerekeknek táncolt. Ragen visszament Arlennel a szekérhez, és mindketten felmásztak rá. Ragen megragadta a hajtószárat, és elindultak a főút felé. – Miről vitatkoztak? – kérdezte Arlen, amikor a szekér továbbgurult. A Fullajtár egy pillanatra ránézett, majd vállat vont. – Ez Keerin első útja, ami ilyen messze vitte a várostól – mondta. – Amikor egyben volt a csapatunk és ő egy fedett kocsiban aludhatott, még bátor volt, de amióta hátrahagytuk a karavánunkat Angiers-nél, már nem bírja olyan jól. Folyton ideges a magúrok miatt, úgyhogy nem túl kellemes társaság. – Pedig nem látszik rajta – mondta Arlen, visszapillantva a cigánykerekező férfira. – A Zsonglőröknek megvannak a saját trükkjeik – mondta Ragen. – Úgy el tudnak játszani egy szerepet, hogy egy ideig maguk is elhiszik, hogy az az igazi énjük. Keerin azt játszotta el, hogy bátor. A céh próbára tette, hogy hogyan viseli az utazást.

Keerin megfelelt, de az ember sosem tudhatja, hogyan bír valaki egy kéthetes utat a szabad ég alatt, amíg valóban nem kerül rá sor. – És maguk hogy maradnak kint éjszaka a szabad ég alatt? – kérdezte Arlen. – Apám azt mondja, hogy aki földre rajzol rovást, az akár el is búcsúzhat az élettől. – Apádnak igaza van – mondta Ragen. – Nézz bele abba a rekeszbe a lábad mellett! Arlen egy nagy, puha bőrből készült táskát húzott elő onnan. Egy csomózott kötél volt benne, amiről a tenyerénél is nagyobb, fából készült, lakkozott korongok csüngtek. Elkerekedett szemmel nézte a falapokra festett és faragott rovásokat. Arlen azonnal tudta, mi volt az: egy hordozható rováskör, ami elég nagy ahhoz, hogy több szekeret is körbevegyen. – Még sose láttam ilyesmit – mondta a fiú. – Nem könnyű elkészíteni – mondta a Fullajtár. – Legtöbbünk a tanulóideje nagy részét ennek az elsajátításával tölti. Ezeket a rovásokat nem koptatja le se eső, se szél. De még így sem olyan biztonságosak, mint egy rovásos ház. – Láttál már magúrt szemtől szemben? – kérdezte Ragen Arlenre meredve. – Tehetetlenül nézed, ahogy az egyik feléd kap, nem tudsz menekülni, és semmi sem véd téged a mágián kívül, amit nem is látsz... – Megrázta a fejét. – Talán túl szigorú vagyok Keerinnel. Jól állta a próbákat. Kicsit ordított, de ez nem meglepő. Minden este átélni ugyanezt viszont már más dolog. Pár embert igencsak megvisel; azon kezdenek aggódni, hogy egy kósza falevél az egyik rovásra esik, és akkor... – Hirtelen nagyot szisszent, és behajlított ujjaival Arlen felé kapott, majd jót nevetett a fiú riadalmán. Arlen végigfuttatta hüvelykujját a sima, lakkozott rovásokon, és szinte érezte a hatalmukat. A kötélről méterenként lógott egy-egy

falap, épp annyi, ami bármilyen más rováskörnél is lenne. Több mint negyvenet számolt meg belőlük. – A széldémonok nem tudnak berepülni egy ekkora körbe? – kérdezte. – Apám póznákat állít fel, hogy ne szálljanak le a földjeinken. A férfi kissé meglepetten nézett rá. – Apád szerintem az idejét pazarolja – felelte Ragen. – A széldémonoknak erős a szárnya, de szükségük van szabad térre vagy valami magaslatra, hogy fel tudjanak szállni. A kukoricaföldekre egyik sem jellemző, így nem szívesen ereszkednek le ilyen helyre, hacsak nem látnak ott valami túlságosan csábító célpontot, mondjuk egy kisfiút, aki fogadásból kint alszik a szabad ég alatt. – Úgy nézett Arlenre, mint ahogy Jeph szokott, amikor arra emlékezteti, hogy a magúrokkal nem lehet viccelni. Mintha ő ezt nem tudná. – A széldémon ráadásul nagy ívben kanyarodik repülés közben – folytatta Ragen –, és sokuknak nagyobb a szárnyfesztávja, mint ez a rováskör. Lehet, hogy be tudna jutni egy, de nem láttam még rá példát. De ha mégis sikerülne nekik... – A mellette lévő hosszú, vaskos lándzsára mutatott. – Meg lehet ölni a magúrokat lándzsával? – kérdezte Arlen. – Nem hiszem – válaszolta Ragen –, de úgy hallottam, elkábulnak, ha egy rováshoz tudod szegezni őket. – Nevetett, majd folytatta. – Remélem, sosem kell ezt kipróbálnom. Arlen elképedve nézett a férfira. Ragen a fiú felé fordult, arca hirtelen elkomorult. – A fullajtárság veszélyes munka – mondta. Arlen sokáig nézte őt. – A Szabad Városok látványáért még így is megérné – bökte ki végül. – Mondja, milyen a milni erőd? – A világ leggazdagabb, leggyönyörűbb városa – válaszolt Ragen, felhúzva páncélingének ujját, felfedve alkarján egy két hegy

között elterülő várost ábrázoló tetoválást. – A Hercegi Bányák tele vannak sóval, fémmel és szénnel. A város falait és a tetőket olyan sűrűn borítják a rovások, hogy a házakéit csak ritkán ellenőrzik. Amikor a várfalakat beragyogja a napfény, még maguk a hegyek is elszégyellik magukat. – Sose láttam még hegyet – mondta Arlen, ahogy ujjával megérintette a tetoválást. – Apám azt mondja, azok csak nagy dombok. – Látod ott azt a magaslatot? – kérdezte Ragen észak felé mutatva. Arlen bólintott. – Az a Láptető. Egész Tölgypatakot belátni onnan. – Tudod, mennyit jelent az, hogy száz, Arlen? Õ ismét bólintott. – Tízszer két kéz ujjai. – Még ha száz Láptetőt halmoznál fel egy helyen, az se érne fel egy kisebb heggyel, és Miln hegyei egyáltalán nem kicsik. Arlen szeme elkerekedett, ahogy megpróbálta elképzelni ezt a magasságot. – Biztos az égig érnek. – Néhány még feljebb is – mondta Ragen. – A csúcsukról lenézhetsz a felhőkre. – Bár láthatnám egyszer! – Csatlakozhatnál a Fullajtárok Céhéhez, ha majd elég idős leszel. Arlen megrázta a fejét. – Apám azt mondja, hogy aki elmegy, az nem több egy szökevénynél. Mindig köp egyet, amikor ezt mondja. – Apád nem tudja, miről beszél – mondta Ragen. – Ha valaki kiköp, attól még nem lesz igaza. A Fullajtárok nélkül még a Szabad Városok is összeomlanának. – Hát a Városok sem biztonságosak? – kérdezte a fiú.

– Sehol sincs teljes biztonság, Arlen. Milnben talán több ember lakik, így könnyebben ellenállnak a támadásoknak, mint Tölgypatak, de így is sokan esnek a magúrok áldozatául. – Hányan laknak Milnben? Tölgypatakban kilencszázan vagyunk, és Naposmezőn sem élhetnek sokkal kevesebben – mondta Arlen. – A milniek több mint harmincezren vannak – jelentette ki büszkén Ragen. Arlen zavartan nézett vissza rá. – Az ezer annyi, mint tízszer száz – segítette ki őt a Fullajtár. A fiú gondolkodott egy kicsit, majd megrázta a fejét. – Annyi ember nincs is a világon. – De van, még több is – mondta Ragen. – Egy hatalmas világ vár azokra, akik szembe mernek nézni a sötéttel. Arlen nem válaszolt, így egy ideig csendben haladtak tovább.

Jó másfél órába telt, mire a zötykölődő szekér beért a Vásártérre. A Tölgypatak közepén elhelyezkedő terület pár tucat rovásozott faházból állt. A Vásártér azoké volt, akik nem a mezőkön és a rizsföldeken dolgoztak, és akik nem halászatból vagy favágásból éltek meg. Az ember itt kereshette fel a szabót, a péket, a patkolókovácsot, a kádárt és a többi mesterembert. Középen volt maga a tér, ahol összegyűltek az emberek, és itt helyezkedett el a vidék legnagyobb épülete: a kereskedőház. Elöl volt egy nagy helyiség asztalokkal és egy söntéspulttal, hátul egy nagy raktár, az épület alatt pedig egy pince, telis-tele Tölgypatak minden értékével. A konyhát Tokás Rusco lányai, Dasy és Catrin vezették. Két

jegyért annyi ételt kapott az ember, amiből jóllakhatott, de Silvy szerint Tokás egy csaló volt, mert két jegyből egy hétre elegendő búzát is meg lehetett venni. Sok agglegény még így is szívesen fizetett, és páran nem is csak az étel miatt jöttek. Dasy ugyan nem volt valami szép, Catrin pedig kövér is, de Cholie bácsi szerint, ha valaki egyszer elveszi valamelyiküket, annak nem lesz gondja egész hátralévő életében. A vidéken mindenki Tokáshoz hozta a portékáját, legyen az kukorica, hús, szőrme, edény, ruha, bútor vagy épp szerszám. Tokás átvette az árut, összeszámolta, majd jegyeket adott értük, amiket aztán más dolgokra lehetett beváltani nála. De úgy tűnt, Tokásnál minden többe kerül, mint amit ő adott az árukért cserébe. Arlen ismerte annyira a számokat, hogy erre rájöjjön. Köztudottan volt néhány vita, amikor az emberek jöttek árut eladni, de mivel Tokás szabta meg az árakat, minduntalan úgy intézte a dolgot, hogy ő járjon jól. Az emberek nem szívelték, ugyanakkor szükségük is volt rá, így inkább szemet hunytak a dolgai felett, mintsem hogy köpjenek egyet a közeledtére. Tölgypatakban mindenki más naphosszat dolgozott, és így se kaptak meg mindent, amire szükségük lett volna, Tokás és a lányai viszont kerek képűek és nagy hasúak voltak, és tiszta, új ruhákat hordtak. Arlennek egy pokrócot kellett maga köré tekernie, ha anyja épp az ő rongyait mosta. Ragen és Arlen kikötötte a szamarakat az épület elé, majd beléptek az ajtón. A söntés néptelen volt. A helyiség levegőjét általában átjárta a szalonnazsír szaga, de aznap nem lehetett érezni, hogy bárki tüsténkedett volna a konyhában. Arlen a söntéspulthoz sietett. Ruscónak volt ott egy kis bronzcsengője, amit még a Szabad Városokból hozott magával. Arlen imádta azt a csengőt. Rácsapott a kezével, és elvigyorodott

annak zengő hangjára. Hátulról puffanás hallatszott, majd Rusco tűnt fel a söntés mögötti függönyök között. Hatalmas ember volt, hatvan esztendeje ellenére még erős és egyenes hátú, de nagy sörhasa csak úgy rengett, és őszes haja egyre ritkult ráncos homloka felett. Világos nadrágot, bőrcipőt és tiszta, fehér gyapjúinget hordott. Ingujját feltűrte, így vaskos alkarja szabadon maradt. Fehér köténye, mint mindig, most is makulátlan volt. – Bálás Arlen – mondta türelmes mosollyal, mikor meglátta a fiút. – Azért jöttél, hogy a csengővel játssz, vagy valami egyéb dolgod is van itt? – Dolgom nekem van – mondta Ragen a söntéshez lépve. – Maga Tokás Rusco? – Inkább csak Rusco – válaszolta a férfi. – „Tokásnak” az itteniek hívnak, bár nem akkor, ha én is hallom. Nem bírják látni, ha valaki jó húsban van. – Ez ma a második – jegyezte meg Ragen. – Parancsol? – mondta Rusco. – Másodjára vezet félre Graig útinaplója. Seliát „Sivárnak” hívtam ma reggel. – Ha! – nevetett fel Rusco. – Tényleg így volt? Hát, már csak ezért is a ház vendége egy korsóra. Mit is mondott, mi a neve? – Ragen – mondta a Fullajtár. Letette nehéz táskáját, majd leült a söntéshez. Rusco csapra ütött egy hordót, majd leakasztott a falról egy fakorsót. A sör sűrű volt és mézszínű, fehér habja felkúszott az ivóedény széléig. Rusco töltött egyet Ragennek, és egyet magának. Ezután Arlenre pillantott, és végül neki is adott egy kisebb pohárral. – Menj, ülj le egy asztalnál, és hagyd a nagyokat beszélgetni – mondta. – És el ne mondd anyádnak, hogy ezt tőlem kaptad, mert

különben velem gyűlik meg a bajod! Arlen arca felderült, és elrohant a zsákmányával, mielőtt még Rusco meggondolhatta volna magát. A fiú a fesztiválok alkalmával már megkóstolta a sört apja korsójából, de saját pohárból még sosem ivott. – Már kezdtem aggódni, hogy többé már nem is jön ide Fullajtár – mondta Rusco Ragennek. – Graiget elkapta a nátha, még mielőtt elindulhatott volna múlt ősszel – válaszolt Ragen nagyot kortyolva. – A Gyógyfüvésze azt javasolta, hogy halassza el az utat, amíg jobban nem lesz, de aztán eljött a tél, és ő egyre rosszabbul lett. Végül engem kért meg, hogy vállaljam el ezt az útszakaszt addig, amíg a céh nem talál helyette valaki mást. Úgyis el kellett vinnem Angiers-be egy karavánnyi sót, így hát felbéreltem még egy szekeret, én pedig idejöttem, mielőtt északra utaznék. Rusco elvette a férfi korsóját, és megtöltötte. – Graigre! – mondta. – Derék Fullajtár volt, és veszedelmes alkudozó! – Ragen rábólintott, majd koccintottak korsóikkal, és mind kiitták a sört. – Még egyet? – kérdezte Rusco, mikor Ragen lecsapta korsóját a pultra. – Graig azt írta a naplójában, hogy maga is veszélyes az alkudozásban, és hogy megpróbál majd leitatni engem – mondta Ragen. Rusco kacagott, és megtöltötte a korsót. – Alkudozás után már nem fogom így osztogatni a sört – mondta, odanyújtva Ragennek az italt. – De fogja, ha azt akarja, hogy a levelei eljussanak Milnbe – mondta vigyorogva Ragen, miközben elvette a korsót. – Látom, maga se lesz egyszerűbb eset, mint Graig volt – morogta Rusco, sört töltve magának. – Így ni, majd részegen

alkudozhatunk. – Mindketten nevettek, és újra összecsapták korsóikat. – Mi hír a Szabad Városokból? – kérdezte Rusco. – A kráziaiak még mindig meg akarják öletni magukat? – Úgy tűnik – vonta meg a vállát Ragen. – Amióta pár éve megházasodtam, nem jártam Kráziában. Túl messze van, és túl veszélyes. – Akkor hát nem azért nem megy arra, mert az ottani nők tetőtől talpig bebugyolálják magukat, ugye? – kérdezte Rusco. Ragen nevetett. – Az nem számít. A lényeg, hogy ott minden északiról, még a Fullajtárokról is azt gondolják, hogy gyávák, amiért nem vetik magukat minden este a magúrok elé. – Talán nem harcolnának annyit, ha néha ránéznének az asszonyaikra – merengett Rusco. – És mi van Angiers-vel és Milnnel? Marják még egymást a hercegek? – Mint mindig – mondta Ragen. – Euchornak szüksége van az angiers-i fára és gabonára, hogy fűthesse a kohóit és élelmezze a népét, Rhinebeck pedig a milni fémre és sóra van rászorulva. Kereskedniük kell a túlélésért, de ahelyett, hogy megkönnyítenék a saját helyzetüket, állandóan csak egymást próbálják becsapni, főleg, ha elvész egy szállítmány a magúrok miatt. Múlt nyáron démonok támadtak meg egy fémet és sót szállító karavánt. Megölték a kocsisokat, de a rakomány javát érintetlenül hagyták. Rhinebeck lefoglalta az árut, és megtagadta, hogy fizessen érte, mondván, hogy a szállítmány gazdátlan volt. – Euchor herceg biztos dühös volt – mondta Rusco. – Majd’ megpukkadt. Én vittem neki hírt az esetről. Elvörösödött a képe, és megesküdött, hogy Angiers egy szemernyi sót se fog kapni, amíg Rhinebeck nem fizet. – És fizetett Rhinebeck? – kérdezte Rusco a pultra

támaszkodva. Ragen a fejét rázta. – A két herceg mindent megtett, hogy néhány hónapig jól kiéheztessék egymást, így végül a Kereskedők Céhe fizetett, csak hogy útra kelhessenek az áruval, mielőtt még mind megrohadna a tél folyamán. Rhinebeck persze most rájuk is haragszik, amiért engedtek Euchor akaratának, de legalább megmaradt a becsülete, és a szállítmányok is újra megindultak, és végül is azon a két tulkon kívül mindenki mást csak ez érdekelt. – Vigyázzon, hogy nevezi a hercegeket – figyelmeztette Rusco. – Még az ilyen elszigetelt helyeken is óvatosnak kell lenni. – Ki szólna nekik róla? – kérdezte Ragen. – Maga? Vagy a fiú? – Arlenre mutatott, és mindketten nevettek. – És még Euchornak is hírt kell adnom Hídfalváról, ami csak rontani fog a helyzeten – mondta Ragen. – A faluról Miln határában? – kérdezte Rusco. – Úgy egy nap oda az út Angiers-ből. Vannak ott kapcsolataim. – Csak voltak, barátom – mondta Ragen. A két férfi egy ideig hallgatott. – Elég a rossz hírekből. – Ragen a pultra tette a táskáját. Rusco gyanakodva méregette. – Nem úgy tűnik, mintha só lenne benne – mondta –, és kétlem, hogy ennyi levelem jött volna. – Hat levele és egytucatnyi csomagja érkezett – mondta Ragen, odanyújtva Ruscónak egy összehajtott papírlapot. – Mind szerepel ezen a listán, ahogy azok a levelek és csomagok is a kocsimról, amiket majd kézbesítenie kell. Seliának is van erről egy másolata – figyelmeztette a kocsmárost. – És mi közöm nekem ehhez a listához és a küldeményeihez? – kérdezte Rusco. – A Szónoknak sok a tennivalója, és így sem kézbesíteni nem

tudja őket, sem pedig felolvasni a leveleket az írástudatlanoknak. Magát bízta meg vele. – És milyen hasznom lesz abból, hogy a munkaidőmben a helyieknek olvasok fel? – Az elégedettség érzése, amiért áldozatot hozott a szomszédaiért? – kérdezte Ragen. Rusco felhorkant. – Nem azért jöttem Tölgypatakba, hogy barátokat szerezzek. Én kereskedő vagyok, és sokat teszek ezért a faluért. – Valóban? – Elhiheti – mondta Rusco. – Mielőtt idejöttem, a helyiek csak cseréltek. – Az utolsó szót szitokként ejtette ki, és a földre köpött. – Begyűjtötték a munkájuk gyümölcsét, és minden hetednapon összegyűltek a téren, hogy megvitassák, hány babszemet ér egy cső kukorica, vagy hogy mennyi rizst kell a kádárnak adni ahhoz, hogy készítsen egy hordót a már elcserélt rizsnek. És ha valaki nem kapta meg hetednapon, amit akart, akkor vagy várt egy hétig, vagy végigjárta a házakat. Manapság mindenki idejöhet bármelyik nap, napkeltétől napnyugtáig, hogy az áruját jegyekre cserélje, amiért megveheti, amire szüksége van. – A falu megmentője – mondta fintorogva Ragen. – És mindezért cserébe semmit sem kap. – A tisztes hasznon kívül semmit – mondta Rusco vigyorogva. – És milyen gyakran próbálják a falusiak felkötni magát, mint csalót? Rusco szeme összeszűkült. – Túlságosan gyakran, ahhoz képest, hogy a felük csak a kezén tud számolni, és a többiek is csak annyira, hogy a lábujjaikat is használják hozzá. – Selia üzeni, hogy a legközelebbi esetnél nem fogja kisegíteni – Ragen barátságos hangja hirtelen megkeményedett –, hacsak

maga nem teszi a dolgát. A falu másik végében sokan vannak, akiknek nagyobb bajuk is akad néhány levél felolvasásánál. Rusco a homlokát ráncolta, de elvette a listát, és a raktárába vitte a nehéz táskát. – Milyen súlyos a helyzet? – kérdezte, miután visszatért. – Nagyon. Eddig huszonhét holttestet találtak, és néhány embert még keresnek. – Teremtőm! – mondta Rusco, rovást rajzolva maga előtt a levegőben. – Reméltem, hogy talán csak egy család. – Bár úgy lenne – válaszolta Ragen. Egy pillanatig csendben voltak, ahogy az illendő, majd egyszerre egymásra néztek. – Itt van az ez évi só? – kérdezte Rusco. – Itt van a rizs a hercegnek? – kérdezte Ragen. – Egész télen itt tároltam, így, hogy ilyen későn jött – mondta Rusco, mire Ragen szeme összeszűkült. – De nem lett baja! – Rusco védekezően felemelte a karját. – Elzárva, száraz helyen tartottam, és a pincémben nincsenek rágcsálók. – Biztosnak kell lennem, ugye megérti? – kérdezte Ragen. – Hát persze, persze. Arlen, hozd azt a lámpát! – parancsolta Rusco a fiúnak, és a söntés végébe mutatott. Arlen a lámpához sietett, és felkapta a gyújtópálcát. Meggyújtotta a kanócot, majd tiszteletteljesen ráengedte az üvegburát. Senki sem bízott még rá üvegtárgyat. Hidegebb volt, mint várta, de a lángok hamar felmelegítették. – Vidd le előttünk a pincébe! – mondta neki Rusco. Arlen alig bírt magával. Mindig is látni akarta, mi van a söntéspult mögött. Úgy tartották, hogy ha Tölgypatak minden lakója összehordta volna minden vagyonát, még az se ért volna fel Tokás pincéjének kincseivel.

Arlen Ruscót figyelte, ahogy a férfi egy karikát megragadva felnyitott egy széles csapóajtót. A fiú gyorsan előrement, nehogy közben az öreg Tokás meggondolja magát. Lefelé haladt a nyikorgó lépcsőfokokon, bevilágítva az utat a feltartott lámpával. A fény ládák és hordók oszlopaira vetült, amelyek a padlótól a mennyezetig értek. Hosszú, rendezett soraikat a lámpa csak részben világította meg. A padlót fadeszkákból készítették, ami megakadályozta, hogy a magúrok közvetlenül a pincébe emelkedjenek fel a Magból, de a falak menti polcok még így is rovásozottak voltak. Az öreg Tokás nagyon vigyázott a kincseire. A kocsmáros elvezette őket a sor végén pihenő lezárt hordókhoz. – Úgy tűnik, nincs bajuk – mondta Ragen, miután megvizsgálta őket. Kis gondolkodás után véletlenszerűen rámutatott az egyikre. – Nézzük meg azt! Rusco morogva kihúzta a hordót a többi közül. Voltak, akik könnyűnek tartották a kocsmáros munkáját, de épp olyan vastag és erős karjai voltak, mint bármelyik favágónak vagy földművesnek. Feltörte a pecsétet a hordón, levette a fedelet, és kimert egy lapos serpenyőnyi rizst, hogy Ragen megvizsgálhassa. – Jófajta csirizmocsári rizs, zsizsiknek vagy rothadásnak nyomát se látni benne – mondta Rusco a Fullajtárnak. – Milnben jó árat kérhetnek majd érte, főleg ilyen hosszú idő után. – Ragen morogva bólintott, így a hordót újra lezárták, és mindhárman felmentek a földszintre. A két férfi egy darabig arról vitázott, hogy a kocsin lévő nehéz, sóval teli zsákok hány hordó rizst érnek. Mire végeztek, egyikük se tűnt túl boldognak, de azért kezet ráztak. Rusco szólt a lányainak, akik kimentek a kocsihoz, hogy elkezdjék behordani a zsákokat. Arlen megpróbált segíteni nekik, de a só túl nehéz volt neki, így megbotlott és elesett a zsákkal.

– Vigyázz már! – szólt rá Dasy, tarkón csapva a fiút. – Ha nem bírod megemelni, inkább tartsd az ajtót! – kiabálta Catrin. Ő maga egy zsákot a vállán, egy másikat pedig húsos karjában tartott. Arlen feltápászkodott, és az ajtóhoz sietett, hogy kinyissa nekik. – Keresd meg Molnár Ferdet, és mondd meg neki, hogy öt... nem is, négy jegyet kap minden megőrölt zsák só után – szólt Rusco Arlennek. Ilyen vagy olyan módon Tölgypatak minden lakója Tokásnak dolgozott, de leginkább a vásártériek. – Ötöt kap, ha rizses hordókba pakolja a sót, hogy szárazon maradjon. – Ferd is a Berki Kunyhóknál van, ahogy sokan mások is – mondta Arlen. Rusco válaszként csak mormogott valamit. A kocsi rövidesen megszabadult terhétől, leszámítva néhány dobozt és zsákot, amikben nem só volt. Rusco lányai vágyakozva méregették a rakományt, de nem szóltak semmit. – Ma este felhozzuk a rizst a pincéből a hátsó helyiségbe. Ott lesznek a hordók, amíg maga vissza nem indul Milnbe – mondta Rusco, mikor az utolsó zsákot is bevitték. – Köszönöm – mondta Ragen. – Akkor elrendeztük a hercegi árucserét? – kérdezte Rusco vigyorogva, miközben sokat sejtetően végigpillantott a kocsin maradt rakományon. – A hercegét igen – válaszolt Ragen visszamosolyogva. Arlen azt remélte, hogy megint kap egy pohár sört, amíg ők egyezkednek. Kábának érezte magát tőle, mintha megfázott volna, csak épp nem köhögött vagy tüsszögött tőle, és nem fájdult bele semmije. Tetszett neki az érzés, és megint ki akarta próbálni. Arlen segített bevinni a többi árut a házba, amíg Catrin kihozott a konyhából egy tányér húsos szendvicset. A fiú kapott

még egy pohár sört, hogy leöblítse az ételt, majd Rusco közölte vele, hogy beír a könyvébe két jegyet a fiúnak, amiért segített a pakolásnál. – A szüleidnek nem szólok róla, de ha sört veszel belőle, és ők megtudják, le fogod dolgozni nálam a nyűgöt, amit anyád okoz majd nekem – mondta az öreg Tokás. Arlen buzgón bólogatott. Még sosem kapott egy jegyet se, amit elkölthetett volna. Ebéd után Rusco és Ragen a pulthoz ment, hogy megnézzék a többi árut, amit a Fullajtár hozott. Arlen szeme megcsillant, ahogy egyik kincs került elő a másik után. Voltak köztük szövetkötegek finomabb anyagból, mint amit valaha látott, fémeszközök és tűk, kerámiatárgyak és különleges fűszerek. Még néhány poharat is látott, amik fényes, ragyogó üvegből készültek. Tokás viszont már nem volt annyira elragadtatva. – Graig ennél szebb árut hozott tavaly – mondta. – Az egészért úgy... száz jegyet tudok adni. – Arlennek leesett az álla. Száz jegy! Ragen annyiból fél Tölgypatakot is megvehetné. A Fullajtárt viszont nem érdekelte az ajánlat. Arcvonásai újra megkeményedtek, és tenyerével nagyot csapott a söntéspultra. Dasy és Catrin, akik épp takarítottak, felpillantottak a zajra. – A Magba a jegyeivel! – mordult fel Ragen. – Én nem egy helyi fajankó vagyok, és nem is fog többet annak nézni, hacsak nem akarja, hogy a céhe megtudja, hogy maga egy csaló! – Jól van, csak nyugalom! – nevetett Rusco, és békítőleg feltartotta a kezét. – Meg kellett próbálnom, ugye megérti? Milnben még mindig az aranyat szeretik, igaz? – kérdezte ravasz mosollyal. – Mint mindenhol – válaszolta Ragen. Még mindig szúrósan nézett Ruscóra, de hangjában már nem érződött harag. – Hát itt nem így van – mondta Rusco. Eltűnt a függönyök

mögött, de hallani lehetett, hogy kutat valami után. Felemelte a hangját, hogy kintről is hallják, mit mond. – Errefelé, ha valamit nem lehet megenni, viselni, rovást festeni vagy földet szántani vele, akkor az nemigen ér semmit. – Kis idő múlva visszatért egy nagy vászonzsákkal, ami csilingelt, ahogy rátette a pultra. – A helyiek elfelejtették, hogy a világot az arany mozgatja – folytatta, miközben belenyúlt a zsákba, és kivett két nehéz aranytallért, majd meglengette őket Ragen előtt. – A molnár kölykei ezeket játékfiguráknak használták! Játékfiguráknak! Mondtam nekik, hogy adnék az érmékért cserébe egy faragott táblajátékot, ami mindaddig a raktáramban porosodott. Azt hitték, szívességet teszek nekik! Ferd másnap még be is nézett, hogy megköszönje a gesztust! – Rusco harsogva felnevetett. Arlen úgy érezte, mintha sértené őt a kocsmáros hahotázása, de nem tudta volna megmondani, miért. Sokszor játszott már Molnárék táblajátékával, és az ő szemében az többet ért két fémkorongnál, legyenek azok bármilyen fényesek is. – Amit én hoztam, jócskán többet ér két aranynál – mondta Ragen az érmék felé bólintva, majd a pulton fekvő zsákra nézett. Rusco elmosolyodott. – Ne aggódjon! – Kibontotta a zsák száját. Újabb fényes érmék ömlöttek ki onnan a pultra, láncok, gyűrűk és csillogó gyöngysorok társaságában. Arlen nagyon szépnek találta őket, de meglepődve látta Ragen döbbenetét és kapzsi tekintetét. A férfiak újra alkudozni kezdtek. Ragen a fény felé emelte a gyöngyöket és ráharapott az érmékre, míg Rusco a szöveteket tapogatta és megkóstolta a fűszereket. Az események elmosódtak Arlen számára, akinek zsongott a feje a sörtől. Catrin korsót korsó után adott a két férfinak, de rájuk nem hatott úgy az ital, mint a fiúra.

– Kétszázhúsz aranytallér, két ezüsttallér, a nyaklánc és három ezüstgyűrű – jelentette ki végül Rusco. – Egy rézpénzzel se több. – Nem csoda, hogy ilyen kihalt helyen dolgozik – mondta Ragen. – A városiak biztos elűzték, amiért így csal. – Sértésekből nálam nem fog pénzt nyerni – válaszolta Rusco, bízva fölényében. – Ebből az útból én nem nyerek semmit. Az útiköltségeim rendezése után minden pénz Graig özvegyéé lesz. – Ó, Jenya – mondta sóvárogva Rusco. – Régebben azok helyett írt, akik nem ismerték a betűket, így az én ostoba unokaöcsémnek is. Mi lesz majd így vele? Ragen a fejét rázta. – A céh nem fizetett neki kártérítést, hiszen Graig otthon halt meg. És mivel Jenya nem Anya, sok munkát nem is kaphat meg. – Sajnálattal hallom – mondta Rusco. – Graig hagyott rá némi pénzt – folytatta Ragen –, bár sose volt éppen gazdag, és a céh még mindig fizet neki az írásért. Abból a pénzből, amit ezzel az utammal keresek, egy ideig meg tud majd élni. De ő még fiatal, és a pénz előbb-utóbb elfogy, hacsak nem házasodik újra, vagy nem talál jobb munkát. – És azután? – kérdezte Rusco. Ragen vállat vont. – Nehéz lesz neki új férjet találni, hiszen özvegy, és nem szült még gyermeket, de Koldus nem válik belőle, erre megesküdtünk a társaimmal a céhben. Egyikünk befogadja őt Szolgálónak, mielőtt még az utcára kerülne. – De mégis, hogy valaki Kereskedőből a Szolgálók szintjére alacsonyodjon... – csóválta a fejét Rusco. Belenyúlt az immár igencsak lesoványodott zsákba, és kihúzott belőle egy csillogó ékkővel díszített gyűrűt. – Juttassa ezt el neki! – mondta, odanyújtva Ragennek az ékszert.

Ahogy a Fullajtár érte nyúlt, Rusco hirtelen visszahúzta a kezét. – Számítani fogok egy válaszlevélre, ha megkapta. Ismerem a kézírását – mondta a kocsmáros. – Ugye nem sértem meg vele? – tette végül hozzá, látva Ragen fürkésző tekintetét. Ragen elmosolyodott. – A nagylelkűsége feledteti velem a sértést – mondta, miközben átvette a gyűrűt. – Ennek az árából hónapokig eléldegél majd. – Igen, de azért a helyiek ne tudjanak meg erről semmit. Még a végén elvesztem a csalói hírnevemet – mondta mogorván Rusco, és visszatette a zsákba kincsei maradékát. – Megőrzöm a titkát – mondta nevetve Ragen. – Tudna egy kicsit több pénzt is keresni a lánynak. – Tényleg? – Van itt pár levél, aminek hat hónapja Milnbe kellett volna érkeznie. Ha marad még egy-két napig, míg mi írunk és begyűjtünk még néhány levelet, és segítene is mindebben, fizetnék a munkájáért. Persze nem aranyban – tette hozzá Rusco –, de Jenya biztos örülne egy hordó rizsnek, vagy némi sózott húsnak vagy halnak is. – Biztos jól jönne neki – mondta Ragen. – A Zsonglőrének is találunk munkát – folytatta Rusco. – Nagyobb közönsége lesz itt a Vásártéren, mint ha tanyáról tanyára járna. – Igaza van, bár Keerin aranyban fogja kérni a részét – mondta Ragen. Rusco szúrós tekintetét látva a Fullajtár elnevette magát. – Meg kellett próbáljam, ugye megérti? Az ezüstöt is elfogadja majd. Rusco bólintott. – Egy ezüsttallérért nézheti meg a közönség az előadást, és a

haszon negyede az enyém, a többi meg a Zsonglőré. – Mintha azt mondta volna, hogy a helyieknek nincs pénze – jegyezte meg Ragen. – A többségnek valóban nincs. Majd tőlem vehetnek ezüsttallért, mondjuk öt jegy áráért. – És így Tokás Rusco kétszer olyan jól jár az egészből? – kérdezte Ragen. Rusco csak vigyorgott.

Arlen izgatottan ült a visszafelé tartó szekéren. Az öreg Tokás azt ígérte neki, hogy ingyen megnézheti a Zsonglőr műsorát, ha elhíreszteli, hogy öt jegy vagy egy milni ezüsttallér áráért bárki megnézheti Keerint a Vásártéren, másnap délidőben. Nem sok ideje lesz a dologra. A szülei már biztos a hazaútra készülődnek majd, amikor Ragen és ő megérkeznek, de biztos volt benne, hogy tud egy kis hírverést csapni, mielőtt felteszik őt a család szekerére. – Meséljen a Szabad Városokról! – könyörgött Arlen a Fullajtárnak. – Hányat látott eddig? – Ötöt: Milnt, Angiers-t, Laktont, Rizont és Kráziát. A hegyeken és a sivatagon túl lehetnek még városok, de senkit sem ismerek, aki már látott volna egyet is. – És milyenek a Szabad Városok? – kérdezte Arlen. – Angiers, az erdei erőd, Milntől délre fekszik, a Választó-folyó másik oldalán – mondta Ragen. – Angiers látja el fával a többi várost. Lakton délebbre fekszik, a nagy tó kellős közepén. – Az olyan hely, mint a mi Halásztavunk? – A kettő olyan lenne egymáshoz képest, mint a hegy a domb mellett – mondta Ragen, és hagyta, hogy Arlen megeméssze a

hallottakat. – A tavon a laktoniaknak nem kell aggódniuk a láng-, kő- és fadémonok miatt. A rovásköreiken a széldémonok nem tudnak áthatolni, a vízidémonok ellen pedig senki sem védekezik jobban, mint ők. Halászatból élnek, és a déli városokban ezrek élelmezése függ az ő munkájuktól. Laktontól nyugatra fekszik Rizon erődje, ami valójában nem is erődítmény, hiszen az ember akár át is léphet a falai felett, de még így is akkora termőföldeket védenek ott, amilyeneket még nem láttál. Rizon nélkül a többi Szabad Város éhezne. – És Krázia? – kérdezte Arlen. – A kráziai erődben csak egyszer jártam – válaszolta Ragen. – Az ottaniak nem fogadják szívesen az idegeneket, és hetekig tart az út a sivatagon keresztül, amíg odaér az ember. – Sivatag? – Homok – magyarázta Ragen. – Homok, amerre csak a szem ellát. Nincs étel és ital, csak amit magaddal viszel, és semmi sem véd meg a perzselő naptól. – És ott emberek élnek? – kérdezte Arlen. – Hát persze. A kráziaiak egykor többen voltak még a milnieknél is, de egyre csak fogyatkoznak. – Miért? – Azért, mert a magúrokkal harcolnak – válaszolta Ragen. Arlen szeme elkerekedett. – Lehet harcolni a magúrokkal? – Mindennel lehet harcolni, Arlen. A magúrokkal az a baj, hogy az esetek többségében te buksz el. A kráziaiak jó párat megöltek belőlük, de a démonok így is fölényben vannak. A helyiek pedig évről évre kevesebben. – Apám azt szokta mondani, hogy a magúrok megeszik az ember lelkét – mondta Arlen. – Ugyan! – Ragen kiköpött a szekér mellé. – Ostoba

babonaság! A Kunyhóktól nem messze, ahogy az út egy kanyart vett, Arlen észrevette, hogy valami csüng egy előttük lévő fáról. – Az micsoda? – kérdezte. – Az Éjre! – szitkozódott Ragen, és a gyeplővel vágtára késztette a szamarakat. Arlent hátravetette a hirtelen lendület. Amikor felegyenesedett, a fára pillantott, ami egyre közeledett. – Cholie bácsi! – kiáltotta, látva a rúgkapáló férfit, aki a nyakát szorító kötelet markolászta. – Segítség! Segítség! – kiabálta a fiú. Leugrott a szekérről és jól megütötte magát, de gyorsan feltápászkodott és Cholie-hoz sietett. Amikor odaért, a férfi egyik lábával szájon rúgta Arlent, amitől a fiú hanyatt esett. Érezte a vér ízét, fájdalmat viszont furamód nem. Újra felkelt, megragadta Cholie lábait, és megpróbálta megemelni, hogy enyhítsen a hurok szorításán, de Arlen túl alacsony volt, nagybácsija pedig túl testes, így Cholie ugyanúgy fuldoklott és vonaglott. – Segítsen! – rimánkodott a fiú Ragennek. – Fuldoklik! Valaki segítsen! Amikor a szekérre pillantott, látta, hogy Ragen előkap egy lándzsát a kocsi hátuljából. A Fullajtárnak alig volt ideje cselekedni, de gyorsan célzott, és eldobta a fegyvert. Nem vétette el a kötelet, így az elszakadt, és szegény Cholie Arlenre zuhant. Mindketten a földön feküdtek. Ragen azonnal ott termett, és leszedte Cholie nyakáról a hurkot. Ez nem sokat segített a férfi állapotán: továbbra is fuldoklott, és a nyakát markolta. Szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna ugrani a fejéből, arca pedig teljesen elkékült. Arlen felsikoltott, amikor a férfi teste nagyot rázkódott, majd végül mozdulatlan maradt.

Ragen ráütött Cholie mellkasára és levegőt fújt a tüdejébe, de már ez sem segített. Végül a Fullajtár feladta, és szitkozódva a földre roskadt. A halál látványa nem volt idegen Arlen számára. A kaszás lidérc gyakran tette tiszteletét Tölgypatakban, de a magúrok vagy a nátha általi halál más volt, mint amit az imént látott. – Miért? – kérdezte Ragentől. – Miért küzdött úgy, hogy túlélje a múlt éjszakát, ha végül mégis felakasztotta magát? – Valóban küzdött? – kérdezte Ragen. – Küzdött bármelyikük is? Vagy csak elfutottak és elbújtak? – Én nem... – Elbújni nem mindig elég, Arlen – mondta Ragen. – Néha a bujdosás kiöl belőled egy darabot, így ha még a démontámadást át is vészeled, csak egy részed éli igazán túl. – Mi mást tehetett volna? – kérdezte Arlen. – Egy démonnal nem lehet szembeszállni. – Inkább mennék neki egy medvének a saját barlangjában, de ez se lehetetlen. – De korábban azt mondta, hogy a kráziaiak azért fogyatkoznak, mert harcolnak. – Így van – válaszolta a Fullajtár –, de ők a szívük szerint cselekednek. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, Arlen, de a lelkük mélyén az emberek harcolni akarnak, épp, mint a régi történetekben. Meg akarják védeni asszonyaikat és gyermekeiket, ahogy az egy férfihoz illik, de nem tehetik, mert az ősi rovások eltűntek, így csak lapulnak, mint a nyulak a ketrecben, és minden éjjel rettegve bujdosnak. Néha, főleg amikor a szerettei halnak meg, az emberen túl nagy lesz a nyomás, és végül eldobja a saját életét. Ragen Arlen vállára tette a kezét. – Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Tudom, hogy ez az egész zavaros lehet neked...

– Nem – mondta Arlen. – Nem az. Valóban így volt. A fiú rájött, hogy muszáj küzdeni. Akkor se számított győzelemre, amikor szembeszállt Cobie-val és a barátaival. Azt hitte, hogy csak még jobban el fogják verni érte, de abban a pillanatban, ahogy megragadta a botot, mindez nem érdekelte. Csak az járt a fejében, hogy elege volt az ütlegelésükből, és így vagy úgy, de véget akart vetni neki. Megnyugtatta a tudat, hogy nincsen egyedül. Arlen ránézett a nagybátyjára, aki a rémülettől tágra nyílt szemmel feküdt a földön. Mellétérdelt, és ujjbegyeivel lecsukta a férfi szemhéjait. Cholie-nak már semmitől sem kellett félnie. – Ölt már meg valaha magúrt? – kérdezte a Fullajtártól. – Nem – rázta a fejét Ragen –, de harcoltam már néhánnyal. A sebhelyeim bizonyítják. Engem mindig jobban érdekelt, hogy hogyan kerülhetem el a démonokat, vagy hogyan tarthatom őket távol másoktól, mintsem hogy hogyan lehet megölni őket. Arlen a hallottakon gondolkozott, miközben Cholie testét egy ponyvába tekerték és feltették a szekér hátuljába, majd továbbsiettek a Kunyhók felé. Jeph és Silvy már készen álltak a hazaútra, és türelmetlenül várták a fiukat, de a holttest látványa elfeledtette velük bosszúságukat, amiért Arlen ilyen későn ért vissza. Silvy jajveszékelve borult rá halott testvérére, de nem késlekedhettek tovább. Vissza kellett érniük a tanyára sötétedés előtt. Jephnek úgy kellett lefognia a feleségét, miközben Harral lelkipásztor rovást festett a holttestre, és imát mondva a máglyára tette Cholie-t. Azok a túlélők, akik nem Baltás Brine házában maradtak, mások otthonaiban találtak menedéket az éjszaka elől. Jeph és Silvy két nőnek ajánlotta fel a házát. Baltás Norine több mint ötven

nyarat megélt már. Férje pár évvel azelőtt halt meg, és most lányát és unokáját is elvesztette a támadásban. Bálás Marea is idős volt már, közel negyvenéves. A férje kint rekedt az éjszakában, amikor sorsot húztak a menedékhelyekért. Silvyhez hasonlóan ők is a szekér hátuljában görnyedtek, és csak a térdüket bámulták. Arlen elbúcsúzott Ragentől, apja pedig elindította a szekeret. Már alig látták a távolodó Berki Kunyhókat, amikor Arlen rájött, hogy senkinek sem szólt a Zsonglőr másnapi műsoráról.

2. FEJEZET

ÉG ÉPP ANNYI IDEJÜK MARADT,

hogy az istállóba vigyék a szekeret és ellenőrizzék a rovásokat, mielőtt a magúrok megjelentek. Silvynek nem volt ereje főzni, így kenyeret, sajtot és kolbászt ettek, bár senkinek sem volt étvágya. Napnyugta után a démonok próbálgatni kezdték a rovásokat, és Norine felsikoltott, valahányszor a védőfal felvillant, és visszalökte a magúrokat. Marea hozzá se nyúlt az ételhez. A szalmazsákján ült, karját térde köré fonta, és előre-hátra billegve nyöszörgött, ahogy a rovások villogtak. Silvy leszedte a tányérokat, de nem tért vissza a konyhából. Arlen hallotta, hogy édesanyja zokog. A fiú elindult hozzá a konyhába, de Jeph elkapta a karját. – Gyere, Arlen, beszélgessünk! – mondta neki. A kis szobába mentek, ahol Arlen szalmazsákját, a patakból szedett kavicsgyűjteményét, madártollait és csontjait tartotta. Jeph felvett egy világos színű, jó húszcentis tollat, és azt vizsgálgatta, miközben beszélt, kerülve Arlen tekintetét. Arlen felismerte a jeleket. Ha apja úgy szólt hozzá, hogy nem nézett a szemébe, az azt jelentette, hogy kellemetlen volt a téma, amiről beszélni akart.

M

– Amit az úton láttál a Fullajtárral... – kezdte Jeph. – Ragen már elmagyarázta nekem – mondta Arlen. – Cholie már akkor is halott volt, csak még nem tudta. Néha az emberek túlélik a támadást, de még így is meghalnak. Jeph a homlokát ráncolta. – Nem így fogalmaztam volna, de igaz lehet, amit mondasz. Cholie... – Gyáva volt – fejezte be a mondatot Arlen. Jeph meglepetten nézett rá. – Miért mondod ezt? – Elbújt a pincében, mert félt a haláltól, és aztán megölte magát, mert az élettől is félt – mondta Arlen. – Jobb lett volna, ha felkap egy fejszét, és harc közben esik el. – Ilyet ne halljak többet! – mondta Jeph. – A démonokkal nem lehet harcolni, Arlen. Senki se képes rá. Semmit sem érsz el azzal, hogy eléjük veted magad. Arlen a fejét rázta. – Olyanok, mint a Cobie-félék. Azért támadnak meg, mert mi félünk visszavágni. Miután megütöttem Cobie-t és a többieket azzal a bottal, többé már nem bántottak. – Cobie viszont nem egy kődémon. Azokat nehezen kergeted el bottal – mondta Jeph. – Kell hogy legyen rá mód. Régen az emberek képesek volt rá. A régi történetek mind ezt mondják. – A legendák szerint voltak olyan rovások, amiket harcban használtak, de ezek már régen elvesztek – mondta Jeph. – Ragen azt mondta, hogy egyes helyeken harcolnak a démonokkal. Nem lehetetlen küzdeni velük. – Lesz egy-két szavam ahhoz a Fullajtárhoz – morogta Jeph. – Nem szabad ilyen gondolatokkal megtöltenie a fejedet. – De miért nem? – kérdezte Arlen. – Ha tegnap a férfiak fejszét és lándzsát ragadtak volna, talán sokkal többen élnének ma közülük.

– Ugyanúgy meghaltak volna – válaszolta az apja. – Van rá más út is, hogy megvédd magadat és a családodat, Arlen. Bölcsesség, óvatosság, alázatosság. Ostoba dolog olyan csatát vívni, amit nem nyerhetsz meg. – Ki vigyázna a nőkre és a gyerekekre, ha minden férfi a magúroknak menne, és megpróbálná megölni azt, amit nem lehet? – folytatta. – Ki vágná a fát és építené a házakat? Ki vadászna és terelné a nyájakat, ki szántana és ki vágná le az állatokat? Hogyan fogannának gyermekek? Ha minden férfi meghal, a magúrok győznek. – Már így is ők győznek – motyogta Arlen. – Te mondogatod mindig, hogy a falu évről évre egyre kisebb lesz. Ránk fognak támadni mindaddig, amíg nem vágunk vissza. Felpillantott az apjára. – Te nem így érzel? Nem akarsz olykor szembeszállni velük? – Dehogynem, Arlen – mondta Jeph –, de ok nélkül semmiképp. Amikor igazán szükséges, minden férfi harcba száll. Az állatok menekülnek, ha tudnak, küzdenek, ha muszáj, és az emberek sem különbek tőlük. Csak akkor szabad így tenni, ha tényleg szükséges. – De ha te volnál odakint a magúrokkal, vagy az édesanyád, esküszöm, hogy elszántan küzdenék velük, hogy megvédjelek titeket. Érted, mit akarok mondani? – Azt hiszem, igen – bólintott Arlen. – Ez a beszéd – mondta Jeph, és megszorította fia vállát.

Aznap éjjel Arlen álmai tele voltak égig érő hegyek és hatalmas, városokat körülölelő tavak képeivel. Sivatagban járt, sárga homok

borított mindent, ameddig csak a szem ellátott, majd végül egy erődítményt pillantott meg egy erdő sűrűjében. De aztán rájött, hogy mindezt két láb között átnézve látta, amik lassan ringtak előtte oda-vissza. Felnézett, és saját elkékült arcát pillantotta meg, ahogy egy kötélen lógott. Hirtelen felriadt, szalmazsákja verítékben úszott. A kinti sötétséget halovány világosság törte meg, ahogy az égbolt kékjében egy vörös folt kezdett megjelenni. Meggyújtott egy gyertyát és felöltözött, majd kiment a nagyszobába. Talált némi kenyérhéjat, amit elrágcsált, miközben felkapta a tojáskosarat és a tejeskannákat, és letette őket az ajtó mellé. – Korán felkeltél – mondta mögötte egy hang. Ijedten megperdült, és Norine-t pillantotta meg, aki őt nézte. Marea még mindig aludt, bár nyugtalanul mozgolódott álmában. – A nap nem lesz hosszabb, ha tovább alszik az ember – mondta Arlen. Norine bólintott. – A férjem is így tartotta. „A Bálások és Baltások nem dolgoznak gyertyafénynél, mint a vásártériek”, mondogatta mindig. – Sok dolgom van – mondta Arlen, miközben kilesett az egyik ablak zsaluján, hogy lássa, mennyi idő múlva mehet ki a házból. – Délben lesz a Zsonglőr műsora. – Hát persze. Amikor én ennyi idős voltam, nekem is a Zsonglőr volt a legfontosabb dolog a világon. Segítek neked a munkában. – Nincs rá szükség – mondta Arlen. – Apám szerint pihennie kell még. Norine a fejét rázta. – Ha pihenek, csak olyan dolgokra gondolok, amiket jobb volna elfeledni. Ha itt akarok maradni veletek, nekem is segítenem kell. A favágással töltött évek után

nem lesz nehéz moslékot hordanom a disznóknak és kukoricát vetnem. Arlen megvonta a vállát, és odaadta a nőnek a kosarat. Norine segítségével a munka gyorsabban folyt. A nő gyorsan tanult, a nehéz munka nem volt idegen számára. Mire érezni lehetett a rántotta és sonka illatát a házból, ők már megetették az állatokat, összeszedték a tojásokat és megfejték a teheneket. – Ne fészkelődj annyit! – szólt rá Silvy Arlenre, miközben ettek. – A kis Arlen nagyon szeretne már menni, hogy megnézze a Zsonglőrt – mondta Norine. – Talán majd holnap – mondta Jeph, amitől Arlen elszomorodott. – Miért? – kiáltott fel Arlen. – De... – Semmi de! Sok mindent kellett volna tegnap megcsinálnunk itthon, és Seliának is megígértem, hogy délután elmegyek segíteni a Kunyhókhoz. Arlen eltolta magától tányérját, és elcsörtetett a szobájába. – Engedjétek el, hadd nézze meg a műsort – mondta Norine, mikor a fiú eltűnt. – Marea és én majd segítünk nektek. – Neve hallatára Marea felpillantott, de rögtön vissza is tért a tányérjához, és tovább piszkálta az ételt. – Arlen nehéz dolgokon ment át tegnap – mondta Silvy, és az ajkába harapott. – Ahogy mi is. Hadd csaljon mosolyt az arcára a Zsonglőr. Nincs semmi igazán sürgető dolgunk. Kis idő után Jeph bólintott. – Arlen! – szólalt meg. Miután a fiú morcos arca feltűnt az ajtóban, folytatta. – Mennyit kér Tokás, hogy megnézhesd a műsort? – Semmit – válaszolta gyorsan a fiú, nehogy apjának oka legyen visszautasítania Őt. – Ingyen mehetek, amiért segítettem

lepakolni az árut a Fullajtár szekeréről. – Ez nem volt teljesen igaz, és jó esély volt rá, hogy Tokás megharagszik majd, ha megtudja, hogy Arlen senkinek se szólt az előadásról, de ha odafelé menet szól azoknak, akikkel találkozik, talán elég embert oda tud csődíteni ahhoz, hogy a kocsmáros beengedje a műsorra. – Az öreg Tokás mindig nagylelkű, valahányszor Fullajtár érkezik hozzá – mondta Norine. – Jól is teszi azután, ahogy megkopasztott minket múlt télen – jegyezte meg Silvy. – Rendben, Arlen, elmehetsz – mondta Jeph. – Ha végeztél, keress meg a Kunyhóknál! A séta a Vásártérre úgy két órába telt, ha az ember az utat követte, ami nem volt több egy szekér szélességű, döngölt földútnál, amit Jeph és néhány helyi lakos tartott tisztán. Jókora kerülővel lehetett eljutni rajta ahhoz a hídhoz, amit a patak legsekélyebb részénél építettek. Arlen fürge volt és ügyes, így feleannyi idő alatt is odaért, ha átszökkent a patakból kiálló csúszós köveken. Aznap muszáj volt időt nyernie, hiszen útközben meg is akart olykor állni. Nyaktörő sebességgel rohant végig a sáros patakparton, elkerülve a kiálló gyökereket és cserjéket. Magabiztosan haladt, ami olyan emberre vallott, aki már számtalanszor megjárta ezt az ösvényt. Kijutott a fák közül és elhaladt az út menti tanyák mellett, de nem találkozott senkivel sem. Az emberek vagy kint voltak a mezőn, vagy a Kunyhóknál segítettek. Már délidőre járt, amikor a Halásztóhoz ért. A Halászok közül páran a csónakjaikban ültek a nyílt vízen, de Arlen nem sok értelmét látta, hogy odakiáltson nekik. A Halásztó is meglehetősen kihalt volt. A fiú komor hangulatban ért be a Vásártérhez. Tokásnak

mintha jobb kedve lett volna a szokásosnál, de Arlen tudta, milyenné válik, ha valaki veszteséget okoz neki. Esélye sem volt arra, hogy két jegy áráért nézhesse meg a Zsonglőrt. Már annak is örült volna, ha a kocsmáros nem hasít szíjat a hátából. De amikor beért a térre, több mint háromszáz embert látott odagyűlni szerte Tölgypatakból. Voltak ott Halászok, Mocsárik, Lápik és Bálások. A helyiek közül is sokan eljöttek: Térik, Szabók, Molnárok, Lisztesek és még mások. A Déli Toronytól persze senki sem érkezett. Az ottani népek tartózkodtak a Zsonglőröktől. – Arlen, drága fiam! – kiáltotta neki Tokás, ahogy közeledett. – Lefoglaltam neked egy helyet az első sorban, és ma egy zsák sót is hazavihetsz! Szép munka! Arlen értetlenül nézett rá, majd Ragenre pillantott, aki a kocsmáros mellett állt. A Fullajtár rákacsintott a fiúra. – Köszönöm – mondta neki Arlen, amikor Tokás arrébb ment, hogy felírja egy érkező nevét a főkönyvbe. Dasy és Catrin ételt és sört árultak a közönségnek. – Mindenkinek kijárt egy kis szórakozás – mondta Ragen vállat vonva. – De úgy tűnik, előbb a lelkipásztorotoknak is bele kell egyeznie. – Keerinre mutatott, aki épp hevesen vitázott Harrallal. – Az én nyájamnak ne próbáld meg eladni a sületlenségeidet a Vészről! – mondta Harral, ujjával mellkason bökve Keerint. Kétszer olyan nehéz volt, mint a Zsonglőr, és nem azért, mintha kövér lett volna. – Sületlenség? – kérdezte Keerin elsápadva. – A milni lelkipásztorok fellógatnák azt a Zsonglőrt, aki nem mesél a Vészről! – Nem érdekel, mit csinálnak a Szabad Városokban! Ezek jó emberek, és elég bajuk van anélkül is, hogy te azt vetnéd a szemükre, hogy azért szenvednek, mert nem istenfélők! – Mi...? – kérdezte Arlen, de Keerin megfordult, és a tér

közepe felé indult. – Jobb lesz, ha gyorsan a helyedre mész – mondta Ragen. Ahogy Tokás ígérte, Arlen az első sorban ülhetett, ahol általában a kisebb gyerekek szoktak lenni. A többiek irigykedve nézték őt, ami büszkeséggel töltötte el a fiút. Ritkán fordult elő, hogy bárki is irigyelte volna őt. A Zsonglőr magas volt, mint a legtöbb milni ember, és színes fércruhája úgy festett, mintha egy kelmefestő hulladékszöveteiből varrták volna össze. Ritkás kecskeszakállának színe egyezett répasárga hajáéval, de bajusza nem ért össze vele, és arcszőrzete általában úgy nézett ki, mintha egy alapos suvickolással le lehetett volna mosni az egészet. Mindenki, de elsősorban a hölgyek, csodálattal nézték világos haját és zöld szemét. Miközben az emberek elfoglalták a helyüket, Keerin fel-alá járkált, színes fagolyókkal zsonglőrködött, és vicceket mesélt, hogy fellelkesítse a közönséget. Amikor Tokás megadta neki a jelet, a Zsonglőr felkapta a lantját, elkezdett rajta játszani, és közben magas, tiszta hangon énekelt. A közönség ütemesen tapsolt azoknál a daloknál, amiket nem ismert, amikor pedig Keerin olyan nótába fogott, amit Tölgypatakban is énekeltek, a nézősereg is becsatlakozott, így a Zsonglőr hangja eltűnt a tömegében, de ez senkit sem zavart. Arlen se foglalkozott vele: épp olyan hangosan énekelt, mint a többiek. A zene után akrobatamutatványok és bűvésztrükkök következtek. Mindeközben Keerin elmesélt pár tréfát férjekről, amiken a nők hangosan kacagtak, míg a férfiak csak bosszúsan néztek, majd utána feleségekről, amiktől a férfiak hahotáztak és a nők meredtek szúrósan Keerinre. Végül a Zsonglőr csendben maradt, és feltartott kézzel ugyanezt kérte a közönségtől is. A tömeg zsibongani kezdett, és a

szülők előreküldték gyermekeiket, hogy ők jobban hallhassák Keerint. A kis ötéves Mocsári Jessi Arlen ölébe mászott, hogy jobban lásson. Arlen néhány héttel azelőtt adott pár kölyökkutyát Jessi családjának, így valahányszor a kislány találkozott vele, egyből rácsimpaszkodott örömében. Együtt nézték, ahogy Keerin belekezd a Visszatérés meséjébe. Máskor magas hangja most mély volt és zengő, amit bárki jól hallhatott a tömegben. – A világ nem volt mindig olyan, mint ahogy ma látjátok – mondta a Zsonglőr a gyerekeknek. – Nem bizony. Voltak idők, amikor az emberiség méltó ellenfele volt a démonoknak. Ezt az ősi időszakot hívjuk a Tudatlanság Korának. Ki tudja megmondani, miért? – A gyerekekre nézett, akik közül sokan felemelték a kezüket. – Azért, mert akkor még nem voltak rovások? – mondta egy lány, mikor Keerin rámutatott. – Úgy van! – mondta a Zsonglőr egy hátraszaltó kíséretében, amitől a gyerekek vidáman ujjongtak. – A Tudatlanság Kora ijesztő időszak volt, de akkoriban még nem volt ennyi démon, és nem is támadtak meg mindenkit. Az emberek felépítették nappal, amit tudtak, csak hogy a démonok éjjel lerombolják azt, épp, mint manapság. –A túlélésért folytatott küzdelemben elkezdtünk alkalmazkodni – folytatta –, megtanultuk, hogyan kell elrejteni az ételt és az állatainkat a démonok elől, és hogy hogyan kerüljük el őket. – Rettegést tettetve nézett körül, majd az egyik gyerekhez szaladt, és mögé kuporodott. – Üregekben éltünk a föld alatt, hogy ne találjanak meg minket. – Mint a nyuszik? – kérdezte Jessi nevetve. – Pontosan! – kiáltotta Keerin, miközben mutatóujjait fülei mögé tette, és orrát mozgatva szökdécselni kezdett.

– Éltünk, ahogyan tudtunk, mindaddig, amíg fel nem fedeztük az írást – folytatta a Zsonglőr. – Némi idő elteltével arra is rájöttünk, hogy egyes írásfajták megvédenek minket a magúroktól. Hogy nevezzük ezt az írást? – kérdezte, kezét a föléhez téve. – Rovásnak! – kiáltotta egyszerre mindenki. – Helyes! – A Zsonglőr újabb szaltóval jutalmazta a választ. – A rovásokkal távol tudtuk tartani magunktól a magúrokat, és gyakorlással egyre jobbak lettünk a készítésükben. Sorra fedeztünk fel újabbnál újabb rovásokat, míg egyszer valaki egy olyat talált, ami nem csupán visszatartotta a démonokat, hanem ártott is nekik. – A gyerekeknek elállt a lélegzete, és Arlen, aki amióta az eszét tudta, minden évben meghallgatta ezt a történetet, most mégis a Zsonglőr szavain csüngött. Mit nem adna azért, hogy megismerjen egy ilyen rovást! – A démonok persze nem örültek a felfedezésünknek – mondta vigyorogva Keerin. – Ahhoz voltak szokva, hogy mi elfutunk és elbújunk előlük, és amikor mi ellenük fordultunk, ők kíméletlenül visszatámadtak. Így kezdődött el az Első Démonháború, és ezzel együtt egy újabb időszak, a Szabadító Kora. – A Szabadító egy olyan férfi volt, akit a Teremtő bízott meg azzal a feladattal, hogy vezesse a seregeinket, és az ő irányításával sorra nyertük meg a csatákat! – Öklét a levegőbe emelte, és a gyerekek ujjongtak. Arlen megcsiklandozta a kacagó Jessit. A vidámság mindenkire ráragadt. – Ahogy mágiánk és taktikáink fejlődtek, az emberek egyre tovább éltek és népesedtek. Seregeink mind nagyobbá váltak, míg a démonok fogyatkozni kezdtek. Felébredt a remény, hogy a magúrokat egyszer és mindenkorra le tudjuk győzni. A Zsonglőr kis szünetet tartott, majd elkomolyodott arccal folytatta. – És ekkor a démonok minden előjel nélkül eltűntek. Az

emberi történelemben addig nem telt el éjszaka magúrok nélkül. Attól kezdve viszont egy éjjel se mutatkoztak meg, és az emberek tanácstalanok voltak. – Értetlenséget tettetve vakarta a fejét. – Sokan azt hitték, hogy a démonok túl nagy veszteségeket szenvedtek a háborúban, és a küzdelmet feladva kuporognak a Magban. – Arrébb húzódott a gyerekektől, és reszketve fújt-sziszegett, mint egy macska. A gyerekek közül páran bekapcsolódtak a színjátékba, és fenyegetően morogtak a Zsonglőrre. – A Szabadító, aki éjről éjre látta a démonokat rettenthetetlenül harcolni, kételkedett a visszavonulásukban, de ahogy teltek a hónapok, és a magúrok továbbra sem mutatkoztak, az emberi seregek lassan feloszlottak. – Az emberiség éveken át ünnepelte a démonok felett aratott győzelmét – folytatta Keerin. Felkapta lantját, és táncolva belekezdett egy vidám nótába. – De ahogy teltek az évek, és a régi ellenfél nem volt sehol, az emberi testvériségben feszültség támadt, és végül meg is szűnt köztünk az együttműködés. A történelemben először egymás ellen kezdtünk harcolni. – A Zsonglőr hangja baljóssá vált. – Ahogy kitört a háború, a szembenálló felek mind a Szabadítót kérték, hogy vezesse őket, de ő így kiáltott nekik: „Nem harcolok emberek ellen, amíg egy démon is él a Magban!” Az embereket hátrahagyva eltűnt a föld színéről, a seregek pedig egymás ellen indultak, és a világban eluralkodott a káosz. – A nagy háborúkból hatalmas nemzetek születtek – mondta Keerin valamivel emelkedettebb hangnemben –, és az emberiség szétszóródott szerte a világban. Befejeződött a Szabadító Kora, helyet adva a Tudomány Korának. – A Tudomány Kora volt történelmünk legdicsőbb időszaka – mondta a Zsonglőr –, de ez a dicsőség ugyanakkor legnagyobb

tévedésünket is magában hordozta. Meg tudja mondani valaki, mi volt az? – Az idősebb gyerekek persze tudták a választ, de Keerin jelzett nekik, hogy hagyják a kicsiket gondolkodni. – Az, hogy elfelejtettük a mágiát – mondta Baltás Gim, miközben megtörölte az orrát. – Jól mondod! – mondta csettintve Keerin. – Sokat megtudtunk arról, hogyan működik a világ, ismereteket szereztünk a gyógyításról és a gépekről, de elfelejtettük a mágiát, és ami még rosszabb, vele együtt a magúrokat is. Háromezer év elteltével senki sem hitt benne, hogy valaha léteztek volna. – És pont ezért voltunk felkészületlenek, amikor visszatértek – mondta komoran. – A démonok megsokszorozódtak az évszázadok során, amíg rejtve voltak a világ szeme elől. Aztán egy éjszaka, úgy háromszáz évvel ezelőtt, démonok seregei emelkedtek fel a Magból, hogy elfoglalják a felszínt. – Egész városok pusztultak el azon az éjszakán, amikor a magúrok a visszatérésüket ünnepelték. Az emberek harcoltak ugyan, de még a Tudomány Korának legnagyobb fegyverei is haszontalanok voltak a démonok ellen. Így zárult le a Tudomány Kora, és elkezdődött a Pusztításé. Kitört a Második Démonháború. Arlen maga előtt látta az éjszakát, amikor egész városok égtek le, és az emberek fejvesztve menekültek, csak hogy a lesben álló magúrok lekaszabolhassák őket. Látta, ahogy a férfiak a démonok útjába vetik magukat, hogy időt nyerjenek a családjaiknak, és ahogy a nők a testükkel védik gyermekeiket a démonok karmaitól. De legtisztábban a magúrokat látta, ahogy vértől csöpögő fogakkal és karmokkal táncolnak és ugrabugrálnak vad örömükben. Keerin előrébb lépett, ahogy a gyerekek félelmükben hátrébb húzódtak. – A háború évekig tartott, és a démonok mindenfelé lemészárolták az embereket. A Szabadító irányítása nélkül esélyük

sem volt a magúrokkal szemben. Egy éjszaka alatt összeomlottak a nagy nemzetek, és a Tudomány Korában felgyülemlett tudás a táncoló lángdémonok martalékává vált. – A tudósok elkeseredetten keresték a válaszokat a könyvtárak romjai között. A régi tudományok nem segítettek rajtuk, de végül azok a történetek mentették meg őket, amelyeket egykor mindenki babonás képzelgésnek hitt. Elkezdtek esetlen rovásokat rajzolni a földre, amik távol tartották a magúrokat. Az ősi rovásoknak még volt hatalmuk, de az őket készítő reszkető kezű emberek gyakran hibáztak, amiért drága árat fizettek. – Azok, akik életben maradtak, maguk köré gyűjtöttek másokat is, így védve meg őket a hosszú éjszakáktól. Ezek az emberek voltak az első Rovásvetők, akik a mai napig védelmeznek minket. – A Zsonglőr a közönségre mutatott. – Ha legközelebb Rovásvetővel találkoztok, köszönjétek meg neki a munkáját, hiszen az életetek függ tőle. A történetnek ezt a változatát Arlen még sosem hallotta. Rovásvetők? Tölgypatakban mindenki megtanult rovást készíteni, amint elég idős volt ahhoz, hogy pálcával rajzoljon. Sokan tehetségtelenek voltak benne, de Arlen el se tudta volna képzelni, hogy valaki ne szánna időt a láng-, kő-, láp-, szél-, vízi- és fadémonok elleni alapvető védekezés elsajátítására. – Ma már biztonságban vagyunk a rovásaink mögött – mondta Keerin –, a túloldalon pedig a démonok kedvükre randalírozhatnak. A Fullajtárok – itt Ragenre mutatott –, a férfiak legbátrabbjai, városról városra járnak, hogy híreket vigyenek, embereket kísérjenek és árut szállítsanak. Körbejárt, és elszánt tekintete a gyerekek riadt pillantásaival találkozott. – De mi erősek vagyunk, nem igaz? – kérdezte. A gyerekek bólogattak, de szemükben még mindig ott volt a

félelem. – Tessék? – Keerin a füléhez tette a kezét. – Igen! – kiáltotta a tömeg. – Ha a Szabadító újra eljön, készen fogunk állni? – kérdezte. – Megtanítjuk újra a démonokat a tiszteletre? – Igen! – ordították. – Így nem hallanak minket! – kiáltotta a Zsonglőr. – Igen! – üvöltötte a közönség, miközben tucatnyi ököl meredt az ég felé, köztük Arlené is. Jessi a fiút utánozva felemelte öklét, és sikított, mintha maga is démon lett volna. A Zsonglőr meghajolt, és amikor a közönség elhalkult, felkapta a lantot, és belekezdett egy újabb nótába.

Ahogy azt Tokás ígérte, Arlen egy zsák sóval hagyta el a Vásárteret. Hetekre elegendő volt, még Norine és Marea vendégeskedésével együtt is. A só nem volt megőrölve, de Arlen tudta, hogy szülei örömmel elvégzik ezt maguk is, ahelyett hogy Tokásnak fizetnének az őrlésért. Mások is szívesen tették volna, de a kocsmáros mindig megelőzte őket: a szállítmány érkeztével azonnal megőröltette a sót, csak hogy jobb áron adhassa el azt. Arlen vidáman lépkedett a Berki Kunyhókhoz vezető úton. Jókedve kitartott egészen addig, míg el nem haladt a fa mellett, amire Cholie felakasztotta magát. Újra elgondolkozott azon, mit mondott neki Ragen a magúrokkal való harcról, és hogy apja óvatosságra intette. Úgy gondolta, hogy édesapja jó tanácsot adott neki: elbújni, ha lehet, és harcolni, ha muszáj. A jelek szerint Ragen is egyetértett ezzel az elmélettel, de Arlen nem tudott szabadulni attól a

gondolattól, hogy a bujkálás olyan sebeket ejt, amiket szabad szemmel nem láthat senki. A Kunyhóknál megtalálta apját, aki vállon veregette, amikor meglátta a zsákot. A fiú a délután hátralévő részében ide-oda futkosott, hogy segítsen az építkezésben. Addigra már fel is húztak egy újabb házat, amit estére rovásokkal is ellátnak majd. Pár hét, és a Kunyhók újjáépülnek. Ez persze mindenkinek érdeke volt, hiszen máskülönben télire tűzifa nélkül maradt volna mindenki. – Megígértem Seliának, hogy a következő pár napban itt fogok segédkezni – mondta Jeph, miközben felpakolták a szerszámokat a szekérre. – Te leszel a legény a háznál, amíg távol vagyok. Ellenőrizned kell majd a rováspóznákat, és ki kell gazolnod a vetést. Láttam, hogy megtanítottad ma reggel Norine-t pár feladatra. Ő majd rendben tartja az udvart, amíg Marea az édesanyádnak segít a házban. – Rendben – mondta Arlen. A földek gyomlálása és a póznák ellenőrzése nehéz munka volt, de apja bizalma büszkeséggel töltötte el. – Számítok rád, Arlen – mondta Jeph. – Nem hagylak cserben – válaszolta a fiú.

Az ezt követő néhány nap eseménytelenül telt el. Silvy olykor még mindig sírt, de sok volt a teendő, és ő egyszer sem panaszkodott amiatt, hogy a szokásosnál több szájat kell etetnie. Norine tehetséges volt a jószágok gondozásában, és még Marea állapota is javult. A nő elkezdett segíteni a söprésben és a főzésben, és vacsora után a szövésben is. Kis idő múlva már Norine-nak is segített az udvarban. Mindketten ki akarták venni a részüket a

munkából, mert ha épp nem tüsténkedtek valahol, arcukon a fájdalmas merengés jelei mutatkoztak. Arlennek vízhólyagos lett a keze a gyomlálástól, válla és háta csak úgy sajgott minden egyes nap végén, de mégsem panaszkodott. Az új feladatai közül leginkább a rováspóznák karbantartását szerette. Arlen mindig is szerette a rováskészítést. Ő már akkor elsajátította az alapvető védőjeleket, amikor más gyerekek még csak épp belekezdtek a tanulásba, és nem sokkal utána már a bonyolultabb rováskörökhöz is értett. Jeph már nem is ellenőrizte fia munkáját. Arlennek biztosabb volt a keze apjáénál. A rovásvetés ugyan távol állt egy démon felnyársalásától, de a küzdelem egy fajtájaként is fel lehetett fogni. Jeph mindennap alkonyatkor tért haza. Silvy mindig kikészített neki némi kútvizet, hogy megmosakodhasson. Arlen segített Norine-nak és Mareának a jószágok behajtásánál, aztán mind vacsorához ültek. Az ötödik napon késő délután nagy szél támadt, ami felkavarta a port az udvaron, és az istállóajtót csapkodta. Arlen érezte, hogy jön az eső, amit a sötétlő égbolt is igazolt. Remélte, hogy apja is látja a jeleket, és hamarabb hazajön, vagy ott marad a Kunyhóknál. A borús idő általában korábbi sötétedést jelentett, ami miatt a magúrok olykor még napnyugta előtt kiemelkedtek a földből. Arlen abbahagyta a gyomlálást, és segített a két asszonynak beterelni a megriadt állatokat az istállóba. Silvy is kijött, hogy bedeszkázza a pinceajtót, és hogy ellenőrizze a karám körül felállított rováspóznákat. Nem sok idejük maradt, amikor végre megpillantották Jeph szekerét. Az ég egyre sötétedett, a nap teljesen eltűnt a felhők mögött. A magúrok bármelyik pillanatban előbukkanhattak. – Nincs idő kifogni a lovat a szekér elől – kiáltotta Jeph,

miközben arra ösztökélte Kisleányt, hogy gyorsan beügessen az istállóba. – Majd reggel elintézzük. Mindenki be a házba, gyorsan! – Silvy és a két asszony sietve bementek. – Meg tudjuk még csinálni, ha sietünk! – Arlennek túl kellett kiabálnia a szél süvítését, miközben apja után sietett. Kisleány napokig rossz hangulatban lett volna, ha a szekérbe fogva hagyják. Jeph a fejét rázta. – Már így is túl sötét van! Nem hal bele, ha így tölt egy éjszakát! – Akkor zárj be vele az istállóba! – mondta Arlen. – Kifogom a szekérből, és a jószágokkal kivárom, míg elvonul a vihar. – Csináld, amit mondok, Arlen! – kiáltotta Jeph. Leugrott a kocsiról, és a karjánál fogva kihúzta a fiút az istállóból. Ketten bezárták és elreteszelték az épület ajtaját, miközben villám hasított át az égen. Az ajtókra festett rovások felvillantak egy pillanatra, mintegy emlékeztetve a közelgő veszélyre. A levegőben érezni lehetett az eső érkeztét. Miközben a ház felé rohantak, az udvart pásztázták, a démonok előjeleként megjelenő ködöt figyelve. Egyelőre szabad volt az út. Marea nyitva tartotta az ajtót, így mindketten besiettek, még mielőtt az első kövér esőcseppek felkavarták volna az udvar porát. Marea épp be akarta zárni az ajtót, amikor vonyítás hallatszott kintről. Mindannyian megdermedtek. – A kutya! – kiáltott fel Marea, és kezét a szája elé kapta. – A kerítéshez kötve hagytam. – Hagyd! Zárd be az ajtót! – mondta Jeph. – Micsoda? – Arlen elképedve fordult apjához. – Még szabad az út! – kiáltotta Marea, és kirohant a házból. – Marea, ne! – Silvy utánaszaladt. Arlen is az ajtóhoz sietett, de apja megragadta a nadrágtartójánál, és visszarántotta őt. – Maradj idebent! –

parancsolta, és az ajtóhoz lépett. Arlen megtántorodott, de utána újra elindult kifelé. Jeph és Norine a tornácon álltak, ahol még védték őket a rovások. Mire Arlen is kiért, a kutya már az ajtóhoz szaladt, maga után húzva a nyakából lógó kötelet. A fiú bőrét csípte a kint üvöltő szél és az eső. Látta Mareát és édesanyját, ahogy a ház felé rohannak, miközben elkezdtek megjelenni a magúrok. Mint mindig, most is a lángdémonok érkeztek először, elmosódott körvonalaik kiszivárogtak a földből. Ők voltak a legkisebbek a démonok között, alig voltak magasabbak fél méternél. Négy lábon kuporogtak, miközben alakot öltöttek. Szemük, orrlyukaik és szájuk lángolt és füstölt. – Fuss, Silvy! – kiáltotta Jeph. – Szaladj! Úgy tűnt, hogy megmenekülnek, de akkor Marea megbotlott és elesett. Silvy megállt, hogy felsegítse, de abban a pillanatban testet Öltött az első magúr. Arlen az anyjához akart rohanni, de Norine megragadta a karját, és visszatartotta. – Ne légy ostoba! – sziszegte a nő. – Kelj fel! – Silvy megpróbálta felrángatni Mareát a földről. – A bokám! Nem megy! Hagyj itt és menj! – kiabált Marea. – Még mit nem! – mondta Silvy. – Jeph! Segíts! Addigra tele volt az udvar magúrokkal. Jeph megdermedve állt, ahogy a démonok észrevették a két nőt, és örömteli rikoltozással feléjük iramodtak. – Eresszen! – mordult fel Arlen, rátaposva Norine lábára. A nő feljajdult, a fiú pedig kiszabadította a karját. Az egyetlen dolog, amit fegyverként használhatott, a tejesvödör volt, így azt felkapva rohant ki az udvarra. – Arlen, ne! – kiáltotta Jeph, de a fiúnak elege volt apja utasításaiból.

Egy lángdémon, ami alig volt nagyobb egy megtermett macskánál, Silvy hátára ugrott. A nő felsikoltott, ahogy a magúr karmai mélyen felszántották a húsát. Ruhájának hátulja véres cafatokká vált. A démon Silvy hátán ülve lángot köpött Marea arcába. A nő felordított, ahogy bőre szétolvadt és a haja kigyulladt. Arlen egy pillanattal később ott termett, és minden erejével meglendítette a vödröt. Az azonnal széttört, ahogy célt ért, de a fiúnak sikerült a démont leütnie édesanyja hátáról. Silvy megtántorodott, de Arlen támaszt nyújtott neki. Újabb lángdémonok közeledtek feléjük, miközben a széldémonok is elkezdték kiterjeszteni a szárnyaikat, tíz méterrel arrébb pedig egy kődémon kezdett alakot ölteni. Silvy felnyögött, de sikerült talpra állnia. Arlen elhúzta őt a kínjában jajgató Mareától, de a házhoz vezető utat időközben elállták a lángdémonok. A kődémon észrevette őket, és megindult feléjük. Néhány, épp felszállni készülő széldémon a hatalmas fenevad útjába került, ami karmaival olyan könnyedén félresöpörte őket, mint ahogy a kasza vágja a kukoricaszárat. A széldémonok összetört testtel visszaestek a földre, a lángdémonok pedig azonnal szétmarcangolták őket. Ez csak egy pillanatig kötötte le a magúrokat, de Arlen kihasználta a lehetőséget, és arrébb húzta anyját a háztól. Az istállót is elállták a démonok, de az út a karám felé még szabad volt, és még oda is tudtak volna érni üldözőik előtt. Silvy felsikoltott; hogy félelmében-e vagy fájdalmában, Arlen nem tudta, de a nő még hosszú szoknyájában is tartani tudta a lépést a fiúval. Ahogy futásnak eredtek, a lángdémonok is utánuk lódultak, félig körbevéve a menekülőket. Közben mind erősebben záporozott az eső és üvöltött a szél. Az eget átszelő villámok megvilágították a démonokat és a karámot, ami már nagyon közel volt, mégis

távolinak tűnt. Az udvar porából csúszós sár lett a nagy esőben, de a félelem fürgébbé tette Arlent és Silvyt, így biztos léptekkel haladtak. A vágtató kődémon léptei mennydörgésként hangzottak, ahogy egyre közeledett hozzájuk. Rettentő súlya alatt megremegett a föld. Arlen csúszva érkezett a karámajtóhoz, és megpróbálta elhúzni a reteszt. A lángdémonok kihasználták ügyetlenkedését, így elég közel értek ahhoz, hogy bevessék leghalálosabb fegyverüket. Szájukból tűz lövellt ki, ami eltalálta Arlent és édesanyját. A tűz vesztett ugyan erejéből a távolság miatt, de a fiú érezte, hogy kigyullad a ruhája és megperzselődik a haja. Szétáradt testében a fájdalom, de nem figyelt rá. Sikerült végre kinyitnia a karám kapuját. Épp megpróbálta besegíteni édesanyját, mikor egy újabb lángdémon ugrott rá, karmait mélyen a nő mellkasába mélyesztve. Arlen egy rántással a karámba húzta Silvyt. Ahogy áthaladtak a rovások felett, Silvy könnyedén átjutott, de a mágia felvillanva visszadobta a magúrt. Karmai véres húscafatokkal rándultak ki áldozatából. Ruhájuk még mindig égett. Arlen átfogta Silvyt és a földre vetődött vele, testével védve anyját a zuhanás erejétől, majd meghempergette mindkettőjüket a sárban, amitől a lángok kialudtak. Esélye sem volt becsukni a kaput. A démonok körbevették a karámot és a rováskört ostromolták, amitől a jelek hálózata egy-egy helyen megvillant. Mindegy volt, hogy csukva van-e a kapu vagy nyitva, ahogyan a kerítés se számított. Ameddig a rováspóznák kitartanak, biztonságban vannak a magúroktól. Az időjárástól viszont nem védte őket semmi. A hideg esőcseppek áradata ostorcsapások sorozataként érte őket. Silvy nem tudott felkelni a földről. A nőt vér és sár borította. Arlen nem

tudta, hogy anyja túl fogja-e élni sebesülését ebben az ítéletidőben. A moslékos vályúhoz botorkált és az oldalára rúgta, kiöntve a disznók vacsorájának maradékát a sárba. Arlen látta, ahogy egy kődémon a rováskört csapkodja, de a mágia kitartott, és így a magúr nem tudott bejutni. A villámlások és a démonok lángcsóváinak fényében a fiú megpillantotta Mareát egy halom lángdémon alatt. Mindegyikük kitépett a testből egy darab húst, és kissé odébb húzódva lakmározni kezdett. Kis idő múlva a kődémon felhagyott a rovások ostromlásával, és csatlakozott a lakomához. Hatalmas karmaival megragadta Marea lábát, épp, mint ahogy egy kegyetlenkedő ember fogna meg egy macskát. A lángdémonok szétrepültek, ahogy a kődémon az ég felé lendítette a testet. Arlen elszörnyedt, mikor meghallotta a nő rekedt zihálását: Marea még élt. A fiú felkiáltott, és majdnem kirohant a rováskörből, hogy segítsen neki, de akkor a kődémon iszonyatos roppanással a földhöz csapta a nőt. Arlen elfordult a lakmározni készülő magúrtól. Könnyeit elmosta a záporozó eső. Silvyhez vonszolta a vályút, majd csíkokat szakított a nő szoknyájából, és kitette őket ázni az esőre. Kiszedte a sarat anyja sebeiből, amennyire csak tudta, majd rájuk tette a szövetcsíkokat. Nem voltak épp tiszták, de a karám saránál többet értek. Silvy reszketett, így Arlen melléfeküdt, hogy melegítse, majd maguk fölé húzta a vályút, hogy védve legyenek a záportól és a démonok látványától. Még mielőtt teljesen leengedte volna a vályút, egy újabb villámlás fényénél megpillantotta apját, aki még mindig dermedten állt a tornácon. Arlennek eszébe jutottak Jeph szavai: „Ha te volnál odakint a magúrokkal, vagy az édesanyád...” Minden ígérete ellenére úgy tűnt,

hogy Bálás Jephet semmi se tudta rávenni, hogy harcoljon.

Az éjszaka végtelen lassúsággal telt. Lehetetlen volt elaludni. Az eső egyenletesen kopogtatta a vályú külsejét, a belsejére ragadt moslék pedig ráhullott Arlenre és Silvyre. A sár, amiben feküdtek, hideg volt, és bűzlött a disznóürüléktől. Silvy önkívületben rázkódott, Arlen pedig szorosan átölelte őt, hogy átadja neki maradék testmelegét. Saját kezét és lábát már nem érezte. A fiún eluralkodott a kétségbeesés. Fejét anyja vállára hajtva sírva fakadt. A nő ekkor halkan felnyögött, és megsimította fia kezét. Ez az egyszerű, ösztönös mozdulat elűzött minden félelmet, kétségbeesést és fájdalmat Arlenből. Megküzdött egy magúrral, és életben maradt. Ott állt egy démonokkal teli udvarban, és túlélte a találkozást. Lehet, hogy a magúrok halhatatlanok, de ki lehet őket cselezni. El lehet előlük futni. És ahogy a kődémon is bebizonyította, amikor félresöpörte a többi magúrt, meg is lehet őket sebezni. De mit számított mindez egy világban, ahol az olyan férfiak, mint Jeph, nem szállnak szembe a magúrokkal, még családjuk védelme érdekében sem? Miben reménykedhetnek így? Arlen órákig az őt körülölelő sötétségbe bámult, de lelki szemei még mindig édesapját látták, aki a rovások védelme mögül nézte a kint rekedteket.

Az eső még napfelkelte előtt elállt. Arlen kihasználta az alkalmat,

hogy felemelje a vályút, de rögtön megbánta, mert a benne összegyűlt hő azonnal kiszökött. Visszaengedte az edényt, és csak néha lesett ki alóla, amíg világosodni nem kezdett az ég. Amikorra már elég fény volt ahhoz, hogy lásson, a magúrok többsége már eltűnt, leszámítva néhányat, akik még akkor is a ház mellett lődörögtek, amikor az ég sötétkékből levendulaszínbe váltott. Arlen felemelte a vályút és felkelt, hiú próbálkozást téve, hogy lesöpörje magáról a megszáradt sarat és mocskot. Karja zsibbadt volt és sajgott, amikor nyújtózott egyet. Lepillantva észrevette, hogy bőrének az a része, amit a lángköpet eltalált, élénkpiros lett. Legalább ennyi haszna volt a vályú alatt töltött éjszakának, gondolta. Az égések, amiket anyjával együtt elszenvedett, sokkal súlyosabbak lennének, ha nem borította volna őket hideg sár egész éjjel. Ahogy az utolsó lángdémon is szétoszlott az udvarban, Arlen kilépett a karámból, és elindult az istálló felé. – Arlen, ne! – hangzott a kiáltás a tornác felől. A fiú felnézett, és Jephet látta, ahogy pokrócba bugyolálva őrködik a rovások fedezéke mögött. – Még nem kelt fel a nap! Várj! Arlen nem vett róla tudomást, és továbbhaladt, hogy kinyissa az istállóajtót. Kisleány nagyon rossz hangulatban volt, amiért a szekér elé kötve hagyták éjszakára, de biztos meg tudja majd tenni az utat a Vásártérre. Ahogy Arlen kivezette a lovat az istállóból, valaki megragadta a karját. – Meg akarod öletni magad? – kérdezte Jeph. – Hallgass rám, fiam! Arlen elrántotta a karját Jephtől, és kerülte apja tekintetét. – El kell vinnem anyát Tátorján Coline-hoz – mondta. – Életben van? – kérdezte Jeph elképedve. A karám felé fordult, ahol a nő feküdt.

– Nem neked köszönheti – morogta Arlen. – Elviszem a Vásártérre. – Úgy érted, elvisszük – javította ki Jeph, majd Silvyhez sietett, felemelte, és a szekérhez vitte. Megkérték Norine-t, hogy gondoskodjon az állatokról, és hogy keresse meg szegény Marea maradványait, majd elindultak a szekérrel a falu felé. Silvy verítékben úszott, és bár égései nem voltak rosszabb állapotban Arlenéinél, a démon karmai okozta sebek gyulladt vörösek voltak, és még mindig szivárgott belőlük a vér. – Arlen, én... – kezdte mondandóját Jeph, miközben reszkető kezét a fia vállára akarta tenni, de Arlen elhúzódott tőle, és csak az utat figyelte meredten. Jeph úgy rántotta vissza a karját, mintha megégették volna. Arlen tudta, hogy apja szégyelli magát. Úgy volt minden, ahogy Ragen mondta. Talán még gyűlölte is magát, épp, ahogy Cholie, de a fiú még így sem sajnálta az apját. Silvy drágán megfizetett Jeph gyávaságáért. Az út hátralévő részében egy szó sem esett köztük. Tátorján Coline kétemeletes, vásártéri háza a legnagyobbak közé tartozott Tölgypatakban, és tele volt ágyakkal. Coline családja az emeleten lakott, lent pedig mindig volt legalább egy ember, aki a betegekre ügyelt. Coline alacsony, kalácsképű és nagy orrú nő volt. Még harmincéves sem volt, de már hat gyereket megszült, így deréktájon eléggé megszélesedett. Ruhája mindig égett gyógynövények szagát árasztotta, gyógymódjai pedig általában valami pocsék ízű teát tartalmaztak. Tölgypatak lakosai gúnyt űztek ebből a teából, de mindig hálásan megitták, ha elkapta őket a nátha. A Gyógyfüvész egy pillantást vetett Silvyre, majd bevitette a

nőt a házba Arlennel és az apjával. Coline nem kérdezett semmit, amit nem bántak, mert nem tudták, vajon képesek volnának-e bármire is válaszolni. Ahogy a Gyógyfüvész felvágta a sebeket és kinyomta belőlük az ott összegyűlt barnás gennyet, a levegő megtelt a rothadás bűzével. Vízzel és összemorzsolt gyógyfüvekkel kitisztította a sebeket, majd összevarrta őket. Jeph arca elzöldült, és kezét hirtelen a szájához emelte. – Odakint intézze el! – rivallt rá Coline, mutatóujjával kiutasítva Jephet a szobából. Mialatt a férfi kirohant az épületből, a nő Arlenre nézett. – Te is rosszul vagy? – kérdezte, de ő a fejét rázta. Coline a fiúra meredt egy pillanatig, de aztán helyeselve bólintott. – Bátrabb vagy, mint az apád – mondta. – Hozd ide a mozsarat! Megtanítalak, hogyan kell balzsamot csinálni égési sebekre. Mialatt dolgozott, Coline bemutatta Arlennek gyógyfűkészletének minden egyes üvegcséjét és zacskóját, és elmagyarázta neki, hogy a tartalmuk mire jó, és hogy hogyan kell összekeverni őket. Továbbra is Silvy sebeivel foglalkozott, miközben Arlen bekente anyja égéseit az elkészült balzsammal. Amikor Coline befejezte Silvy ellátását, Arlenhez fordult, hogy őt is megvizsgálja. A fiú először tiltakozott, de a balzsam megtette a hatását, és mikor a kellemes hűvösség szétáradt a karjában, rájött, hogy mennyire fájtak a sebei. – Rendbe fog jönni? – kérdezte Arlen, és az édesanyját nézte. A nő egyenletesen lélegzett, de sebeinek környéke csúnyán elszíneződött, és a levegő még mindig nehéz volt a rothadás szagától. – Nem tudom – válaszolta Coline. Soha nem finomított a mondanivalóján. – Még soha nem láttam ilyen súlyos sérüléseket.

Általában, ha egy magúr ilyen sebeket ejt valakin, akkor... – Az illető meghal – fejezte be Jeph a küszöbön állva. – Silvy is így járt volna, ha nincs vele Arlen. – Szemét lesütve belépett a szobába. – Arlen megtanított engem valamire a múlt éjszaka, Coline – mondta. – Arra, hogy a félelem az igazi ellenségünk, veszélyesebb, mint maguk a magúrok. Jeph a fia vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. – Nem hagylak többé cserben – ígérte. Arlen bólintott, majd levette Jephről a tekintetét. Szeretett volna hinni az apjának, de gondolatai még mindig a tornácon álló, félelemtől megbénult férfi körül forogtak. Jeph Silvyhez lépett, és megfogta felesége nyirkos kezét. A nő még mindig verítékezett, teste néha megrándult a gyógyfű keltette álmában. – Meg fog halni? – kérdezte Jeph. A Gyógyfüvész hosszat sóhajtott. – Helyre tudom tenni a törött csontot, és bábaként is értem a dolgom – mondta. Elűzöm a lázat és a náthát. Még a démon okozta sebeket is kitisztítom, ha még frissek. – Itt megrázta a fejét. – De neki démonláza van. Adtam neki gyógynövényeket, amik enyhítik a fájdalmát és segítenek elaludni, de nálam jobb Gyógyfüvészre lesz szükség ahhoz, hogy gyógymódot találjunk a feleségének. – De ki jöhetne szóba? – kérdezte Jeph. – Maga az egyetlen Tölgypatakban. – Az öreg Deréce Mey, a nő, aki engem is tanított – mondta Coline. – Naposmező szélén lakik, innen két nap oda az út. Ha valaki, hát az öreg Mey meg tudja őt gyógyítani, de jobb lesz, ha sietnek. A láz gyorsan szétterjed a testben, és ha sokáig időznek, még Mey se tud majd segíteni rajta. – Hogy találjuk őt meg? – kérdezte Jeph.

– Nem nehéz eljutni hozzá. Csak az utat kell követni. Fontos, hogy az elágazásnál ne az erdő felé menjenek, mert különben heteket tölthetnek majd a milni úton. Az a Fullajtár néhány órája indult el Naposmező felé, de néhány helyen meg kell még állnia Tölgypatakban. Ha sietnek, még utolérik. A Fullajtárok rovásköröket hordanak magukkal az útjaikon. Ha megtalálják őt, egészen napnyugtáig úton lehetnek majd ahelyett, hogy szállást kellene keresniük. A Fullajtárral feleannyi idő alatt odaérhetnek. – Meg fogjuk őt találni, bármi áron – mondta Jeph. Hangja határozott volt, ami némi reményt adott Arlennek.

Különös vágyakozás fogta el Arlent, ahogy a szekér hátuljában ülve figyelte az egyre távolodó Tölgypatakot. Életében először egynapi útnál távolabbra kerül otthonától. Látni fog egy másik települést! Egy héttel korábban egy ilyen kaland volt a leghőbb vágya. Most viszont azt kívánta, bárcsak minden úgy lenne, mint korábban. Amikor a tanya még biztonságban volt. Amikor anyja még egészséges volt. Amikor még nem tudta, hogy az apja gyáva. Coline megígérte, hogy elküld egy fiút a házukhoz, aki egyrészt szól Norine-nak, hogy Arlen és apja egy-két hétig távol lesznek, másrészt addig segít majd az állatok ellátásában és a ház körüli rovások rendben tartásában. A szomszédok is biztosan segítettek volna mindebben, de Norine veszteségei túl frissek voltak ahhoz, hogy egyedül töltse az éjszakákat. A Gyógyfüvésztől kaptak egy egyszerű térképet, amit óvatosan összetekerve beletettek egy bőrből készült tartóba. A papír ritka dolog volt Tölgypatakban, és az emberek nem szívesen váltak meg

az ilyen kincstől. Arlent lenyűgözte a térkép, órákon át tanulmányozta, annak ellenére, hogy nem tudta leolvasni róla a helyneveket. Sem ő, sem az apja nem ismerték a betűket. A térkép a Naposmezőre vezető utat és annak környékét ábrázolta, de a távolságokat nem részletezte. Az útvonal mentén tanyák helyezkedtek el, ahol szállást kérhetnek, de az a térképből nem derült ki, hogy ezek milyen távolságra vannak egymástól. Arlen anyja nyugtalanul aludt, teste még mindig verítékben úszott. Néha magában motyogott vagy felkiáltott, de nem lehetett érteni a szavait. Arlen időnként megtörölte Silvy homlokát egy vizes kendővel, és megitatta vele az erős teát, amit a Gyógyfüvész előírt, de mindez nem sokat javított anyja állapotán. Késő délutánra járt, mikor Tímár Harl házához közeledtek. Harl földműves volt, Tölgypatak szélén élt, háza csak pár órányira volt a Berki Kunyhóktól, de amikor Arlen és apja útra kelt, akkor már javában tartott a délután. Arlennek eszébe jutott, hogy minden évben látta Harlt és három lányát a nyári napforduló fesztiválján, de két esztendővel azelőtt a magúrok elragadták Harl feleségét, s ők többé sosem jöttek el az ünnepségre. Még a Kunyhóknál bekövetkezett tragédia miatt sem hagyták el tanyájukat. Tímárék földjének jó háromnegyedét felégették a lángdémonok. Csak a házhoz legközelebb eső, rovással körülvett területek voltak megművelve. A sáros udvaron egy sovány tehén kérődzött, a tyúkól mellett kikötött kecskének pedig tisztán kirajzolódtak a bordái. A Tímár-ház egyszintes épület volt, kőből készült falait döngölt sár és agyag tartotta össze. A nagyobb kövekre festett rovások már jórészt lekoptak. Arlen esetlennek tartotta őket, de úgy tűnt, mindaddig megvédték a házat. A hepehupás, rothadó szalmájú tetőből itt-ott rövid, tömzsi rováspóznák álltak ki. A ház egyik

végében egy kis pajta állt, amelynek ablakait bedeszkázták, ajtaja pedig félig leszakadva lógott. Az udvar másik végében lévő nagyobb istálló még rosszabbul festett. A rovásai talán megvédték, de maga az épület úgy nézett ki, mintha már magától is összeomlana. – Még sosem láttam Harlék házát – mondta Jeph. – Én sem – hazudta Arlen. A Fullajtárokon kívül keveseknek volt csak oka, hogy a Berki Kunyhóknál messzebb merészkedjen az úton, és a Vásártéren sok mendemonda keringett azokról, akik ezen a környéken laktak. Arlen jó párszor kiosont ide, hogy megnézze az őrült Tímár tanyáját. Ez volt addig a leghosszabb út, amit az otthonától megtett. Ahhoz, hogy még napnyugta előtt hazaérjen, órákig kellett szélsebesen futnia. Egy ilyen alkalommal, néhány hónappal azelőtt, majdnem kint érte az éjszaka. Megpróbálta meglesni Harl legidősebb lányát, Ilaint. A többi fiú szerint ő volt a legbögyösebb lány Tölgypatakban, és Arlen meg akart győződni erről. A tanyától nem messze rejtőzködött, mígnem a lány egyszer csak sírva kiszaladt a házból. Még szomorúságában is gyönyörű volt, és Arlen meg akarta vigasztalni, bár nyolc esztendővel fiatalabb volt Ilainnél. Végül nem merte megtenni, de tovább figyelte a lányt, mint kellett volna, és majdnem drágán megfizetett érte, mert még napnyugtakor is ott volt. A tanyához közeledve egy bozontos kutya ugatása fogadta Őket. Egy fiatal lány jelent meg a tornácon, és szomorú arccal nézte őket. – Szállást kellene kérni tőlük – mondta Jeph. – Sötétedésig még van pár óra – mondta Arlen a fejét rázva. – Ha addig nem találjuk meg Ragent, a térkép szerint még akkor is elérjük a Szabad Városokhoz vezető elágazásnál lévő tanyát.

Jeph rápillantott a térképre a fia válla fölött. – Az túl messze van – mondta. – Anya nem várhat. Ma már biztos nem érünk oda a Gyógyfüvészhez, de minden úton töltött óra közelebb visz minket a gyógyulásához. Jeph a verítékben fürdő Silvyre nézett, majd a napra, és végül bólintott. Integettek a tornácon álló lánynak, de nem álltak meg. Hosszú utat tettek meg a következő néhány órában, de nem látták a nyomát se a Fullajtárnak, se újabb tanyáknak. Jeph felnézett a vöröslő égre. – Két óra, és besötétedik – mondta. – Vissza kell fordulnunk. Ha sietünk, még időben odaérünk Harlék házához. – Lehet, hogy itt van egy tanya a kanyaron túl – mondta Arlen. – Meg fogjuk találni. – Ezt nem tudhatod – mondta Jeph, és kiköpött a szekér mellé. – Az a térkép nem pontos. Visszafordulunk, amíg nem késő. Ne vitatkozz! Arlen szeme elkerekedett. – Azzal félnapi utat vesztünk el, az éjszakáról nem is beszélve. Anya azalatt meg is halhat! – kiabálta. Jeph újra ránézett szaporán lélegző, izzadságban úszó feleségére, ahogy a pokrócok alatt fekszik. A férfi szomorúan rápillantott az egyre hosszabbodó árnyékokra, és elfojtotta borzongását. – Ha kint ér minket az éjszaka, mindannyian meghalunk. Arlen megrázta a fejét, mielőtt még Jeph befejezhette volna. Nem akarta feladni. – Talán... – mondta tétovázva. – Talán rovásokat rajzolhatnánk a földre a szekér köré. – És ha feltámad a szél, és szétfújja őket? – kérdezte Jeph. – Akkor mi lesz? – Lehet, hogy itt lesz egy tanya a dombon túl! – makacskodott

Arlen. – Vagy az is lehet, hogy húsz mérföldre van innen, vagy már egy éve leégett – válaszolta az apja. – Ki tudja, mi történhetett errefelé, mióta ezt a térképet rajzolták. – Szóval szerinted anya nem éri meg a kockázatot? – Ne mondd meg nekem, mit ér meg anyád! – kiáltott Jeph Arlenre, miközben majdnem fellökte őt. – Egész életemben szerettem őt! Fogalmad sincs róla, mennyire! De még így sem teszem kockára mindhármunk életét! Ki fogja bírni az éjszakát. Muszáj neki! Ezzel megragadta a gyeplőt, megállította és visszafordította a szekeret. Jól megostorozta szegény Kisleányt, amitől a ló ügetve megindult az úton. Az állat a közelgő sötétség miatt még kétségbeesettebben robogott. Arlen hátranézett Silvyre, és lenyelte keserű dühét. Figyelte, hogyan hánykolódik anyja a kövektől és gödröktől zötykölődő szekéren, és hogy a nő egyáltalán nem reagál minderre. Gondolhatott apja akármit, Arlen tudta, hogy ezzel megfelezték anyja esélyeit.

A nap már majdnem lenyugodott, amikor elérték a magányos tanyaházat. Jeph és Kisleány mintha ugyanazt a pánikszerű rettegést érezte volna, kettőjük szinte egy testként vágtatott a menedék felé. Arlen hátraugrott édesanyjához, mert nem akarta, hogy a szekér hánykolódása közben Silvy megsérüljön. Szorosan magához ölelte, helyette is elszenvedve az ütéseket és zúzódásokat. De mindentől nem tudta megvédeni anyját. Látta, hogy Coline óvatos öltései felfeslenek a sebeken, és elkezd belőlük szivárogni a

vér. Ha a démonláz nem ragadja el, akkor jó eséllyel az utazás fogja Silvy vesztét okozni. Jeph egészen a tornácig felhajtott a szekérrel. – Harl! Menedék kellene! – kiabálta. Az ajtó még azelőtt kivágódott, hogy Arlenék le tudtak volna szállni a kocsiról. Egy szakadt ruhás férfi jött ki a házból, kezében egy vasvillával. Harl sovány volt és szikár, mint a szárított hús. Ilain a nyomában. Erős, fiatal lány volt, egy éles fémásóval felszerelkezve. Amikor Arlen legutóbb látta őt, a lány sírt és meg volt ijedve, de most nem látott félelmet a felnőtt nő szemében. Ilain tudomást sem vett az egyre nyúló árnyékokról, miközben a szekérhez ment. Miután Jeph leemelte Silvyt a kocsiról, Harl bólintott. – Hozzátok be! – parancsolta. Jeph nagyot sóhajtva követte az utasítást, és átlépett a rovásokon. – Nyisd ki az istálló ajtaját! – mondta Harl Ilainnek. – A szekér nem fog beférni a pajtába. – A nő megfogta szoknyái szélét, és elsietett. A férfi ezután Arlenhez fordult. – Te pedig hajtsd be a szekeret az istállóba! Gyorsan! Arlen úgy tett, ahogy Harl mondta. – Nincs idő kifogni a lovat a szekér elől – mondta neki a férfi. – Így kell kibírnia. – A ló már másodjára töltötte így az éjszakát. Arlen azon gondolkozott, hogy Kisleány vajon kiszabadul-e valaha a fogatból. Harl és Ilain gyorsan becsukta az istállóajtót, majd ellenőrizték az épület rovásait. – Mire vársz még? – kiabált Arlenre a férfi. – Menj be a házba! Mindjárt itt lesznek! Alig ejtette ki ezeket a szavakat, amikor elkezdtek megjelenni a démonok. Harl és Arlen a ház felé rohantak, miközben nyurga, karmos kezek és szarvas fejek kezdtek előbújni a földből. Jobbra-balra cikáztak a halálos jövevények között. A feszültség és a félelem gyorsabbá tette őket. Elsőként egy csapat lángdémon

öltött alakot, akik azonnal a sarkukban voltak. Mialatt Arlen és Ilain továbbszaladt, Harl megperdült, és a démonok közé dobta vasvilláját. Az eszköz egyenesen az első magúr mellkasába vágódott, s az ütés ereje a démont társainak lökte, de még az apró lángdémonok bőre is olyan göcsörtös és kemény volt, hogy azt egy vasvilla nem üthette át. A lény felkapta Harl fegyverét, és lángcsóvát köpött rá, amitől a nyél kigyulladt, majd az egészet félredobta. Bár a vasvilla nem sebezte meg a magúrokat, egy kis ideig feltartotta őket. A démonok célpontjaik után eredtek, de miután Harl a tornácra ért, a magúrok hirtelen megtorpantak. Beleütköztek a házat védő rovások vonalába, ami olyan erővel állította meg a démonokat, mintha egyenesen egy téglafalnak rohantak volna. Miközben a mágia felvillant és visszadobta a magúrokat az udvarra, Harl besietett a házba. Becsapta az ajtót, elhúzta a reteszt, majd hátát a deszkáknak vetette. – Hála a Teremtőnek – mondta elgyengülő hangon a sápadt férfi.

Harl házának levegője állott volt és meleg, átjárta a por és a szemét szaga. A bogarak rágta nád a padlón felszívta a zsúptetőn átszivárgó vizet, de egyik se volt éppen friss. Két kutya és egytucatnyi macska is bent lakott a házban, így mindenkinek óvatos léptekkel kellett közlekednie. Egy kőüst lógott a tűzhely felett, amelyből keserű szag szállt fel: az edényben folytonosan rotyogott egy adag főzelék, amit mindig kipótoltak, ha épp fogyóban volt. Egy rongyokból férceit függöny lógott a sarokban, ez választotta el az éjjeliedényt a helyiség többi részétől.

Arlen mindent megtett, hogy újra bekösse Silvy sebeit, majd Ilain és a húga, Beni átvitték a nőt a szobájukba, míg Harl legkisebb lánya, Renna, az asztalra tett két repedt fatányért Arlennek és az apjának. A háznak három szobája volt: egyben a lányok aludtak, a másikban Harl, a harmadikban pedig főztek, ettek és dolgoztak. Egy rongyos függöny választotta el a főző- és étkezőrészt a szoba maradékától. A helyiségből egy rovásos ajtó vezetett a pajtába. – Renna, menjetek és nézzétek meg Arlennel a rovásokat, amíg a felnőttek beszélgetnek, és mi Benivel vacsorát készítünk – mondta Ilain. Renna bólintott, majd kézen fogta Arlent, és magával húzta. A lány tízéves volt, majdnem annyi, mint Arlen. Arca még így is szép volt a koszréteg alatt. Egyszerű, kopottas, de gonddal megvarrt ruhát viselt, barna haját pedig egy szakadt szövetdarabbal fogta össze. Néhány hajtincse kiszabadult a lófarokból, a barna fürtök a lány kerek arcát övezték. – Ez itt lekopott – jegyezte meg a lány, az egyik ablakpárkányon lévő rovásra mutatva. – Biztos rálépett az egyik macska. – Kivett a rováskészletből egy faszénpálcát, és átrajzolta a jel elmosódott részeit. – Ez így nem lesz jó – mondta Arlen. – A vonalak így nem tiszták. Emiatt gyengébb lesz a rovás ereje. Újra kell rajzolni. – Nekem nem szabad új rovásokat készítenem – súgta neki Renna. – Mindig szólnom kell apámnak vagy Ilainnek, ha olyat látok, amit ki kell javítani. – Majd én megcsinálom – mondta Arlen, és elvette a pálcát. Óvatosan letörölte a régi rovást és a helyére újat rajzolt. Keze gyorsan, de magabiztosan mozgott. Miután kész lett, hátrább lépett és megnézte az ablakkeretet, majd gyorsan kijavított

néhányat a többi rovás közül is. Mialatt dolgozott, Harl észrevette, mit csinál, és aggódva felállt a székéből, de Jeph intése és néhány biztató szava után mégis visszaült. Arlen végignézett a munkáján. – Ezen még egy kődémon se tudna áttörni – mondta büszkén. Megfordult, és látta, hogy Renna őt nézi. – Mi az? – kérdezte tőle a fiú. – Magasabb vagy, mint ahogy emlékeztem – mondta, majd szégyenlős mosollyal lesütötte a szemét. – Hát, pár éve nem találkoztunk. – Arlen nem tudta, hogy mi mást válaszolhatott volna. Amikor végeztek a rovásokkal, Harl magához hívta Rennát. Halkan beszélgettek az asztalnál, miközben Renna néhányszor Arlenre pillantott, de a fiú nem hallotta, miről folyik a szó. Fehérrépából és kukoricából készült sűrű főzelék volt a vacsora, benne némi hússal, amiről Arlen nem tudta megmondani, milyen állaté lehet, mindenesetre az étel laktató volt. Mialatt ettek, beszámoltak Harléknak az útjukról. – Bárcsak megálltatok vóna nálunk – mondta Harl, amikor befejezték a mesélést. – Mi már sokszor jártunk az öreg Deréce Maynél. Közelebb van ide, mintha a Vásártérre mennénk el Tátorján Coline-hoz. Ha két óra vágtával értetek vissza hozzánk, hamar ott lettetek vóna Pásztor Mack tanyájánál, ha továbbmentek. Mey egy órára lakik onnan. Sose fűlött a foga ahhoz, hogy a faluban éljen. Ha jól megostoroztátok vóna a lovat, már ma este ott lennétek. Arlen az asztalra csapta a kanalát. Mindenki a fiú felé fordult, de ő észre se vette: meredten nézett az apjára. Jeph nem sokáig bírta viszonozni fia tekintetét. Lecsüggesztette a fejét. – Nem tudhattuk – mondta elkeseredetten.

Ilain a férfi vállára tette a kezét. – Ne hibáztassa magát, amiért óvatos volt – mondta a nő. Szemrehányó tekintettel Arlenre nézett. – Majd megérted, ha idősebb leszel. Arlen felpattant és otthagyta az asztalt. Átment a függöny másik oldalára és az egyik ablak mellé kucorodva a démonokat figyelte a zsalu egyik résén át. A magúrok újra és újra nekiveselkedtek a rovásoknak, mindig sikertelenül, Arlennek mégsem a biztonságot jelentette a házat körülvevő mágia. Úgy érezte, be van börtönözve.

– Menjetek játszani Arlennel a pajtába! – mondta Harl a két fiatalabb lánynak, miután befejezték az evést. – Ilain, te pedig szedd le az asztalt! Hadd beszélgessünk Jephfel. Beni és Renna egyszerre állt fel az asztaltól, és átfutottak a függöny túloldalára. Arlennek nem volt kedve játszani, de a lányokat ez nem érdekelte. Felrángatták ültéből és az oldalsó ajtón át a pajtába vitték. Beni meggyújtott egy repedt lámpást, ami félhomályba borította a helyiséget. Harlnak volt két öreg tehene, négy kecskéje, egy kocája nyolc kismalaccal és hat csirkéje. Mind soványak és csontosak voltak, alig volt mit enniük. Még a disznó bordái is kilátszottak. Az állatok alig látták el élelemmel Harlt és a három lányt. Maga a pajta se volt jobb állapotban. Az ablakok zsaluinak fele leszakadt, és a földet borító szalma már rég elrohadt. A kecskék átrágták állásuk falát, és a tehenek szalmáját ették. A disznóól alját sár, moslék és ürülék keveréke alkotta. Renna megmutatta Arlennek az állatok állásait. – Apa nem

szereti, ha nevet adunk nekik, így csak titokban csináljuk – vallotta be neki. – Ő ott Patás – mutatott rá az egyik tehénre. – Savanyú a teje, de apa szerint jó íze van. Ő pedig Durcás. Rúgni szokott, de csak akkor, ha túl erősen vagy nem elég hamar fejjük meg. A kecskék pedig... – Arlent nem érdeklik az állatok – szakította félbe húgát Beni. Megragadta a fiút a karjánál, és elhúzta az ólaktól. Beni magasabb és idősebb volt, de Arlen Rennát találta szebbnek. Felmásztak a szénapadlásra, és letelepedtek a friss szénára. – Játsszunk rovásost! – mondta Beni. Előhúzott a zsebéből egy kis bőrzacskót, amiből négy fa dobókocka gurult elő a padlóra. A kockákra jelek voltak festve: láng, kő, víz, szél, fa és rovás. Sokféleképpen lehetett játszani rovásost, de a legtöbb játékforma egyezett abban, hogy előbb három rovást kell dobni ahhoz, hogy a játékos négyet dobhasson bármilyen másik jelből. Egy ideig kockáztak. Renna és Beni saját szabályok szerint játszottak, amikről Arlen gyanította, hogy a lányok előnyére lettek kitalálva. – Két rovás háromszor egymás után három rovásnak számít – jelentette ki Beni, miután épp ennyit dobott a kockákkal. – Mi nyertünk. – Arlen nem értett ezzel egyet, de nem látta értelmét a vitatkozásnak. – Mivel mi nyertünk, azt kell tenned, amit mondunk – mondta Beni. – Nem kell – vágta rá Arlen. – De kell! – erősködött Beni. Arlen megint úgy érezte, hogy az érvelés nem vezetne semmire. – Mit kell csinálnom? – kérdezte gyanakodva. – Játsszon csókosat! – mondta Renna vígan tapsolva. Beni tarkón legyintette a húgát. – Tudom, te buta!

– Mi az a csókos? – kérdezte Arlen, de valójában sejtette rá a választ. – Majd meglátod – mondta Beni, és mindkét lány kuncogni kezdett. – Felnőtt játék. Apa Ilainnel is játszik ilyet néha. Gyakoroljuk a házasságot. – Azt, amikor megesküdnek? – kérdezte óvatosan Arlen. – Nem, te buta! Így ni! – mondta Beni, majd átölelte Arlen nyakát, és ajkait az övéhez nyomta. Arlen addig még egy lányt se csókolt meg. Beni szája kinyílt, a fiú pedig követte a példáját. Fogaik összekoccantak, amitől mindketten visszahőköltek. – Aú! – kiáltott fel Arlen. – Túl durván csinálod, Beni – mondta Renna. – Most én jövök. Renna csókja valóban sokkal lágyabb volt. Arlen felettébb kellemesnek találta. Olyan volt, mint amikor az ember a tűzhöz húzódik a hidegben. – Úgy ni – mondta Renna, mikor ajkaik szétváltak. – Így kell csinálni. – Ma osztoznunk kell az ágyon – mondta Beni. – Majd ott gyakoroljuk. – Sajnálom, hogy kitúrtunk titeket az ágyatokból édesanyám miatt – mondta Arlen. – Semmi baj – mondta Renna. – Mióta anya meghalt, mindhárman egy ágyban aludtunk. De manapság Ilain már apával alszik. – Miért? – kérdezte Arlen. – Nem szabad erről beszélnünk – pirított rá Rennára a nővére. Renna nem figyelt rá, de azért halkabban folytatta. – Ilain azt mondta, hogy apa szerint az ő dolga úgy gondoskodni róla, mint ahogy az egy feleséghez illik, most, hogy anya már nincs velünk.

– Szóval ő főz, varr meg ilyenek? – kérdezte Arlen. – Nem, olyasmit játszanak, mint a csókos – mondta Beni. – De kell hozzá egy fiú is. – A lány meghúzkodta a fiú nadrágját. – Ha megmutatod a micsodádat, megtanítunk rá. – Nem mutatom meg a micsodámat! – mondta Arlen, miközben hátrálni kezdett. – Miért nem? – kérdezte Renna. – Beni megmutatta az övét Lápi Luciknak, és azóta ő is mindig játszani akar. – Lucik apja és az enyém szerint mi egymásnak vagyunk ígérve, szóval ez nem baj – dicsekedett Beni. – Mivel téged Rennának fognak ígérni, neked is meg kéne mutatnod neki. – Renna az ujjára harapva elfordult, de a szeme sarkából még Arlent figyelte. – Ez nem igaz! – mondta a fiú. – Nem vagyok elígérve senkinek! – Szerinted miről beszélgetnek odabent a nagyok, te buta? – kérdezte Beni. – Hazudsz! – Győződj meg róla! – mondta Beni. Arlen ránézett a lányokra, majd lemászott a létrán, és visszaosont a házba, amilyen halkan csak tudott. A függöny másik oldaláról beszédet hallott, így közelebb lopakodott. – Azt akartam, hogy Lucik rögvest idejöjjön – hallatszódott Harl hangja –, de Fernan aszonta, még szüksége van a fiára a következő aratásig. Így, hogy eggyel kevesebben vagyunk, nehezebb mindannyiunkat jóllakatni, főleg mióta a tyúkok se tojnak, ráadásul az egyik tehénnek is megsavanyodott a teje. – Meytől visszafelé jövet magunkkal visszük Rennát – mondta Jeph. – Elmondod a fiúnak, hogy egymásnak vannak ígérve? – kérdezte Harl. Arlen lélegzet-visszafojtva figyelt.

– Nincs okom rá, hogy ne tegyem – válaszolt Jeph. Harl hümmögött. – Talán várhatnál vele holnapig. Majd ha magatok lesztek a szekéren. Néha a fiúk nagy hisztit csapnak, amikor elmondják nekik a hírt. Az ilyesmi nagyon meg tud bántani egy lányt. – Igazad van – mondta Jeph. Arlen ordítani tudott volna. – Tudom – mondta Harl. – Bízhatsz bennem, lányaim vannak. Mindenen meg tudnak sértődni, nem így van, Lainie? – Csattanás hallatszott, amit Ilain jajdulása követett. Harl folytatta. – De azért annyira nem lehet őket megbántani, hogy pár órányi sírástól ne jöjjenek helyre. Szavait hosszú csend követte. Arlen a pajta ajtaja felé kezdett hátrálni. – Megyek aludni – morogta Harl. Arlen megdermedt. – Most, hogy Silvy a ti ágyatokban alszik, te velem aludhatsz, Lainie, de előbb mosd el a tányérokat és fektesd le a húgaidat! Arlen elbújt a munkaasztal mögött, és ott is maradt, amíg Harl könnyített magán az éjjeliedénynél, majd bement a szobájába, és becsukta az ajtót. Arlen épp vissza akart osonni a pajtába, amikor meghallotta Ilain hangát. – Én is menni akarok! – fakadt ki, miután bezárult apja szobájának ajtaja. – Tessék? – kérdezte Jeph. Arlen a függöny alatti résen át látta a beszélgetők lábát. Ilain megkerülte az asztalt, és leült Jeph mellé. – Vigyenek magukkal! Beninek gondját viselik, ha majd elmegy Lucikkal. Én nem maradhatok itt. – De miért nem? – kérdezte Jeph. – Hármótoknak csak lesz itt elég ennivalója. – Nem erről van szó – mondta Ilain. – Nem számít, miért.

Amikor visszajönnek Rennáért, majd azt mondom apámnak, hogy kint leszek a mezőn. Leszaladok az úthoz, és ott találkozhatunk. Mire apám rájön, mi történt, addigra már beesteledik. Nem fog utánunk jönni. – Ebben én nem lennék ilyen biztos – mondta Jeph. – A maga tanyája olyan messze van innen, amennyire csak lehet – könyörgött a lány. Arlen látta, hogy kezét Jeph térdére tette. – Dolgozni fogok. Megkeresem a kenyerem. – Nem rabolhatlak el csak úgy Harltól. Nincs vele vitás ügyem, és nem is akarom, hogy legyen. Ilain kiköpött. – Az a hitvány vénség azt akarja elhitetni magával, hogy Silvy miatt kell ma vele aludnom – mondta halkan. – De valójában mindig kezet emel rám, ha nem hálok vele esténként, miután Renna és Beni már elaludt. Jeph egy ideig hallgatott. – Értem – mondta végül. Ökölbe szorított kézzel fel akart állni székéből. – Kérem, ne! – könyörgött neki Ilain. – Nem ismeri apámat. Csak megöletné magát. – Szóval csak álljak tétlenül? – kérdezte Jeph. Arlen nem értette, mire ez a nagy felhajtás. Mi baj volt abban, hogy Ilain Harl szobájában aludt? Látta, ahogy Ilain közelebb lép Jephhez. – Szüksége lesz majd valakire, aki gondozza Silvyt – suttogta a nő. – Ha pedig meghalna, lehetnék én a felesége. – Még közelebb hajolt Jephhez, keze feljebb kúszott a férfi lábán, éppúgy, ahogy Beni tette Arlennel korábban. – Megtelne a tanya a gyermekeinkkel – mondta Ilain, mire Jeph felsóhajtott. Arlent a hányinger kerülgette, arca pedig elvörösödött. Nagyot nyelt, hogy elmúljon a keserű érzés a szájában. Oda akarta kiáltani a hallottakat Harlnak. Ez a férfi szembe mert szállni egy magúrral,

hogy megvédje a lányát. Erre Arlen apja nem lett volna képes. Elképzelte, ahogy Harl megüti Jephet. A gondolat nem volt éppen ellenére. Jeph gondolkodott egy kicsit, de végül eltolta magától Ilaint. – Nem – mondta. – Holnap elvisszük Silvyt a Gyógyfüvészhez. Rendbe fog jönni. – Akkor is vigyenek el magukkal! – könyörgött Ilain a padlón térdelve. – Majd... meggondolom – válaszolt Jeph. Ekkor Beni és Renna csörtetett be a pajtából. Arlen gyorsan felkelt, és úgy tett, mintha velük együtt lépett volna be a helyiségbe, miközben Ilain sietve felállt a földről. Arlen érezte, hogy elmulasztotta az alkalmat, hogy számon kérje őt és apját a hallottakról. Miután Ilain lefektette a lányokat és hozott két koszos takarót Arlennek és Jephnek, akik az elülső szobában aludtak, nagy levegőt vett, és bement apja hálószobájába. Nem sokkal ezután Arlen meghallotta Harl halk morgását, amit néha Ilain elfojtott jajdulásai kísértek. Úgy tett, mintha nem hallaná a zajokat, és Jephre pillantott, aki öklét a szájához szorítva feküdt.

Arlen másnap a napnál is hamarabb kelt fel. A házban mindenki más aludt még. Az első napsugarak érkezte előtt kinyitotta az ajtót, és türelmetlenül figyelte a magúrokat, akik sziszegve nyújtogatták karmaikat a fiú felé a rovások túloldaláról. Ahogy az utolsó démon is köddé vált, Arlen kiment a házból, és az istállóhoz sietett, hogy vizet adjon Kisleánynak és Harl állatainak. Kancájuk méltatlankodásában meg akarta harapni a fiút. – Csak még egy napot bírj ki! – kérlelte Arlen Kisleányt, miközben a ló fejére tette

az abrakos tarisznyát. Apja még akkor is horkolt, amikor visszatért a házba. Kopogtatott Renna és Beni szobájának ajtófélfáján. Beni elhúzta a függönyt, és Arlen rögtön észrevette az aggodalmat a lányok arcán. – Nem akar felébredni – mondta Renna, aki szipogva térdelt Silvy ágya mellett. – Tudom, hogy napkelte után egyből menni akartok, de amikor megráztam őt... – Könnyes szemmel az ágyra mutatott. – Olyan sápadt szegény. Arlen odasietett az anyjához, és megfogta a kezét. Silvy ujjai hidegek és nyirkosak voltak, homloka viszont szinte égett, amikor a fiú hozzáért. A nő lélegzete kihagyott, teste körül érezni lehetett a démonláz rothadó bűzét. Sebeinek kötéseit sárgásbarna genny áztatta át. – Apa! – kiáltotta Arlen. Egy pillanattal később megjelent Jeph, majd utána Ilain és Harl is. – Nincs vesztegetni való időnk – mondta Jeph. – Vigyétek el az egyik lovamat – mondta Harl. – Tegyétek a tietek helyére a szekér elé, ha amaz elfárad. Ha siettek, még délután odaértek Mey házához. – Az adósaid vagyunk – mondta Jeph, de a férfi csak legyintett. – Menjetek! – mondta Harl. – Ilain csomagol nektek valami ennivalót az útra. Renna elkapta Arlen karját, ahogy a fiú indulni készült. – Most már egymásnak vagyunk ígérve – súgta neki a lány. – Minden napnyugtakor a tornácon foglak várni téged. – Arcon csókolta Arlent. Ajkai puhák voltak, Arlen még jó ideig érezte érintésüket.

A szekér zötyögött és ugrált, ahogy a kemény földúton vágtáztak.

Csak amiatt álltak meg néha, hogy megcseréljék a lovakat. Arlen úgy nézett az Ilain csomagolta ételre, mintha mérgezett lett volna, apja azonban mohón ette az úti ellátmányt. Miközben Arlen a magvas kenyeret és a kemény, erős ízű sajtot piszkálta, arra gondolt, hogy talán félreértés volt az egész. Talán valójában nem is az hangzott el, amit ő hallani vélt előző este. Talán Jeph azonnal elutasította Ilain ajánlatát. Csábító gondolatok voltak ezek, de Jeph hamar visszarángatta a fiút a valóságba. – Milyennek találtad Harl legkisebb lányát? – kérdezte Arlentől. – Eltöltöttetek együtt egy kis időt. – A fiú úgy érezte magát, mintha apja hasba vágta volna. – Rennával? – kérdezte, tettetve az ártatlant. – Nem tudom. Rendes lánynak tűnt. Miért? – Beszéltem Harllal. Magunkkal visszük Rennát visszafelé jövet. Velünk fog élni a tanyán. – Hogyhogy? – Ápolja majd édesanyádat, segít a ház körül... Több oka is van – mondta Jeph. – Milyen okok? – kérdezte Arlen. – Harl és én tudni akarjuk, hogy jól kijönnétek-e egymással. – És ha nem úgy lesz? Mi van, ha nem akarom, hogy egy lány egész nap engem kövessen, és hogy mindig csókosat akarjon játszani velem? – Egy napon majd rájössz, hogy nem is olyan rossz csókosat játszani – mondta Jeph. – Hát nem bánom, lakjon nálunk – mondta vállat vonva Arlen. Úgy tett, mintha nem tudná, mit is akar mondani apja. – Miért akar Harl megszabadulni Rennától? – Láttad, milyen állapotban van a tanyájuk. Nincs elég ennivalójuk. Harl nagyon szereti a lányait, és csak a legjobbat

akarja nekik. A legtöbb, amit tehet, hogy férjhez adja őket, amíg még fiatalok, így lesz segítsége a földeken, és később unokái is születnek majd. Ilain már így is idősebb az átlag menyasszonynál. Lápi Lucik ősztől kezdve Harl tanyáján fog segédkezni. Azt reméli, hogy jól kijönnek majd Benivel. – Gondolom, Luciknak se volt más választása – morogta Arlen. – Örül, hogy mehet, sőt, szerencsés, hogy megteheti! – csattant fel türelmét vesztve Jeph. – Kemény leckéket fogsz majd tanulni az életről, Arlen. Tölgypatakban sokkal több a fiú, mint a lány, és nem szabad elfecsérelned az életedet. Az öregség, a betegségek és a magúrok minden évben egyre több embert ragadnak el. Ha nem születnek gyerekek, Tölgypatak el fog tűnni éppúgy, ahogy tucatnyi más falu is! Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen! Látva, hogy általában nyugodt természetű apja most ingerült volt, Arlen bölcsen hallgatott. Egy órával később Silvy sikoltozni kezdett. Fel akart állni a mozgó szekér hátuljában, és a mellkasát fogta, lélegzése borzasztó hörgésbe váltott. Arlen hátraugrott hozzá, de a nő szokatlan erővel megragadta a fiút, és sűrű váladékot köhögött az ingére. Kidülledő, véreres szemei Arlent nézték, de a nő láthatóan nem ismerte fel gyermekét. Arlen ijedten felkiáltott, miközben tartani próbálta vergődő édesanyját. Jeph megállította a szekeret, segített Arlennek visszafektetni Silvyt a szekér aljára. A nő rekedten sikoltozva vonaglott. Végül a teste, akárcsak Cholie-é, egy utolsót rándult, és mozdulatlanná vált. Jeph a feleségére nézett, majd fejét hátravetve felordított. Arlen szinte véresre harapta ajkát, ahogy megpróbálta visszafojtani a könnyeit, de nem sikerült neki. Együtt sírtak a nő holtteste felett. Miután zokogásuk abbamaradt, Arlen homályos szemmel

körülnézett. Megpróbált összpontosítani, de a világot elmosódottnak látta, mintha nem is a valóság venné körbe. – Most mihez kezdünk? – kérdezte. – Visszafordulunk – mondta apja. Szavai késként hatoltak Arlen szívébe. – Hazavisszük a testét, és elégetjük. Tovább kell lépnünk. Még mindig ott van nekünk a tanya és az állatok, és még Renna és Norine segítségével is nehéz időknek nézünk elébe. – Renna? – kérdezte elképedve a fiú. – Még ezek után is magunkkal visszük? – Az élet megy tovább, Arlen. Lassan férfi lesz belőled, és egy férfinak feleség kell. – Mindkettőnknek szereztél egyet? – fordult apjához Arlen. – Tessék? – kérdezte Jeph. – Hallottam, mit beszéltetek tegnap Ilainnel! – kiabálta Arlen. – Már találtál is magadnak új feleséget! Mit törődsz te anyával? Már van is valakid, aki majd foglalkozik a micsodáddal! Legalábbis addig, amíg meghal, mert túl gyáva vagy ahhoz, hogy bárkit is megvédj! Jeph megütötte a fiút. A pofon hangosat csattant a reggeli levegőben. A férfi haragja azonnal elszállt, és át akarta ölelni a fiát. – Arlen, sajnálom... – mondta elfúló hangon, de a fiú elhúzódott tőle, és leugrott a szekérről. – Arlen! – kiáltott utána Jeph, de fia nem figyelt rá. Szélsebesen befutott az út melletti erdőbe.

3. FEJEZET

ahogy csak a lába bírta. Időnként éles kanyarokat tett, véletlenszerűen választva meg az útját. Biztosra akart menni, hogy apja nem tudja majd követni őt, de ahogy Jeph kiáltásai egyre távolodtak, Arlen rájött, hogy apja meg se próbált utánaeredni. „Miért is tenné?”, gondolta a fiú. „Tudja, hogy napnyugta előtt haza kell éljek. Hova máshova mehetnék?” „Bárhova.” A gondolat akaratlanul ötlött fel benne, de a szívében tudta, hogy így kell lennie. Nem mehetett vissza a tanyára, hogy aztán úgy tegyen, mintha minden rendben lenne. Nem bírta volna látni Ilaint anyja ágyában. Még a szép Renna is, aki oly finoman csókolta meg Arlent, még ő is csak arra fogja emlékeztetni a fiút, hogy mit veszített el és miért. De hová mehetne? Apjának egy dologban igaza volt. Nem menekülhet örökké. Menedéket kell találnia sötétedés előtt, különben ez lesz életének utolsó éjszakája. Tölgypatak felé nem vehette az irányt. Ha egy ottani házban kérne szállást, másnap a fülénél fogva rángatnák vissza az apjához, akitől súlyos büntetést kapna a mutatványért.

A

RLEN FUTOTT A FÁK KÖZÖTT,

„Akkor legyen Naposmező”, gondolta. Tölgypatakból a Fullajtárokon kívül csak akkor ment oda bárki is, ha Tokás valamit oda akart szállíttatni. Coline korábban azt mondta, hogy Ragen Naposmezőre fog utazni, mielőtt visszatérne a Szabad Városokba. Arlen kedvelte a Fullajtárt. Ő volt az egyetlen felnőtt, aki nem úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel. Ragen és Keerin jó egynapi úttal előrébb járt a fiúnál, ráadásul szekéren utaztak, de úgy gondolta, hogy ha siet, talán még utoléri őket, és velük tarthat a Szabad Városok felé. Coline térképe még mindig a nyakába akasztott bőrtokban lógott. Rajta volt a Naposmezőre vezető út és az azt környező tanyák. Még az erdő mélyén is meg tudta mondani, merre van észak. Délben Arlen rá is talált az útra, vagyis inkább az út talált rá: egyszer csak ott volt előtte, ahogy az erdőben haladt. Bizonyára megkavarodott az irányérzéke a fák között. Az úton megtett néhány órányi gyaloglás után Arlen sem a tanyákat, sem az öreg Deréce Mey házát nem látta. Felpillantott a napra, amitől még jobban aggódni kezdett. Ha északi irányban haladt, a napnak most a bal oldalán kellene lennie, de nem így volt. Pontosan a nap felé menetelt. Megállt, hogy újra megnézze a térképet. Félelmei beigazolódtak. A Naposmezőre vezető út helyett most azon állt, ami a Szabad Városok felé vitte. Ráadásul ahogy az út kettéágazott a térképen, az általa választott ág már nem fért rá a papírra. Elcsüggesztette a visszafordulás gondolata, főleg, mert nem tudhatta biztosan, hogy talál-e időben menedéket. Egy tétova lépést tett abba az irányba, amerről jött. „Nem”, gondolta. „Visszafordulni apa szokott. Történjék bármi is, én továbbmegyek.”

Arlen elindult, maga mögött hagyva Tölgypatakot és Naposmezőt. Minden egyes lépése könnyebb lett az előzőnél. Órákig gyalogolt, mire végül kiért az erdőből, és egy füves vidéken találta magát. Óriási, zöld mezőket látott, amiket sem ekevas, sem legelésző állatok nem háborítottak. Felment a legközelebbi dombtetőre, és nagyokat szívott a friss, tiszta levegőből. Nem messze egy nagyobb szikla állt ki a földből. Arlen felmászott a tetejére, és letekintett arra a hatalmas világra, amiről eddig álmodni sem merte, hogy valaha megláthatja. Emberi életre utaló jeleket sehol sem talált, így szállást se tudott kérni. Tartott a közelgő estétől, de ez most egy távoli érzés volt, mint amikor arra gondol az ember, hogy egyszer majd megöregszik és meghal. Ahogy a délután elkezdett estébe fordulni, Arlen olyan helyet próbált találni, ahol meghúzhatja magát éjszakára. Látott egy ígéretesnek tűnő facsoportot, ami körül csak kevés fű nőtt, így könnyen rajzolhatott volna köztük rovásokat, de egy fadémon könnyen bejutott volna a rováskörébe, ha felmászik az egyik fára, és leugrik onnan a fiúhoz. Talált egy köves dombocskát, ahol semmi fű nem volt, de amikor Arlen felmászott rá, érezte, hogy erősen fúj ott a szél, ami könnyen kárt tehetett volna a rovásokban, amik így működésképtelenné válnának. Végül Arlen egy olyan helyre bukkant, amit nemrégiben lángdémonok gyújtottak fel. A hamuval borított földből még nem bújtak ki új hajtások, és a hamu alatt a lába kemény földet érzett. Megtisztított egy nagyobb területet, majd hozzálátott a rováskör készítéséhez. Nem volt sok ideje rá, így csak egy kisebb kört rajzolt meg. Nem akarta, hogy sietségében hibát ejtsen. Arlen megrajzolta a jeleket egy hegyes bottal, és lefújta róluk a felesleges földet. Több mint egy óráig dolgozott, rovásról rovásra

haladt. Gyakran hátrébb lépett, és ellenőrizte, hogy jól rendeződtek-e el a jelek. Mint mindig, keze magabiztosan és fürgén mozgott. A munka végeztével Arlennek egy hat méter átmérőjű rovásköre volt. Háromszor is megnézte a jeleket, de egyikben se talált hibát. Zsebre tette a botot, és leült a kör közepére. Nézte, ahogy a napnyugtában egyre nyúlnak az árnyékok, és különféle színekben játszik az ég. Lehet, hogy ma este meghal. Lehet, hogy nem. Arról győzködte magát, hogy mindez nem számít, viszont ahogy sötétedett, a félelme is egyre nőni kezdett. Szíve zakatolt, ösztönei pedig azt diktálták neki, hogy ugorjon fel és rohanjon. De nem volt hová futnia. Mérföldekkel maga mögött hagyta a legközelebbi házakat. Reszketett, pedig nem volt hideg. „Ez rossz ötlet volt”, súgta egy kis hang a fejében. Arlen felmordult, hogy elűzze, de ez nem sokat segített görcsös izmain. A napfény utolsó fénysugarai is eltűntek az égboltról, és Arlent körülvette a sötétség. „Jönnek”, emlékeztette a kis ijedt hang, miközben elkezdtek szivárogni a földből az első füstcsíkok. A kavargó füstből lassacskán testet öltöttek a démonok. Arlen velük egyszerre felegyenesedett, apró kezét ökölbe szorította. Mint mindig, most is a lángdémonok jöttek először: vidáman szökdécseltek, és közben tűzcsóvákat hagytak maguk után. Őket a széldémonok követték, akik azonnal nekifutottak, szétterjesztették bőrszerű szárnyaikat, és felemelkedtek a földről. Utolsónak a kődémonok érkeztek, nagy nehezen felvonszolva masszív testüket a Magból. És akkor a démonok megpillantották Arlent, és diadalittas üvöltéssel rátámadtak a fiúra.

Elsőnek egy suhanó széldémon csapott le. Kezeinek karmait hajlítgatta, hogy széttéphesse velük Arlen torkát. A fiú felkiáltott, de hirtelen szikraeső támadt, ahogy a karmok nekicsapódtak a rováskörnek, és így a támadás meghiúsult. A lendület továbbvitte a széldémont, egyenesen a rovások alkotta pajzsnak, ami hatalmas villanással visszavetette a magúrt. A lény felüvöltött, ahogy a földbe csapódott, de aztán felkelt. Remegett a végtagjain keresztülfutó mágikus energiától. Következőnek a lángdémonok támadtak. A legnagyobbik is csak akkora volt, mint egy kutya. Rikoltozva Arlenhez futottak, és karmaikkal elkezdték ostromolni a rováskört. Arlen a rovások minden egyes villanására megrezzent, de a mágia kitartott. Amikor látták, hogy a fiú erős védelmet húzott maga köré, lángot köptek rá. Arlen persze számított erre is. Azóta készített rovásokat, mióta elég idős volt ahhoz, hogy a kezébe fogjon egy faszén pálcát, így jól ismerte a lángköpet elleni rovásokat is. A rováskör éppúgy elhárította a lángokat, mint a démonok karmait. Arlen meg se érezte a támadás hőjét. A magúrok elkezdtek gyülekezni a látványosság körül. A mágia minden egyes villanása egyre több démont világított meg. Borzalmas horda vette körül Arlent, ami mindenáron le akarta tépni a húst a fiú csontjairól. A széldémonok tovább próbálkoztak, de a rováskör kitartott. Tehetetlenségükben a lángdémonok is elkezdték a rováskörnek dobálni magukat, vállalva a mágia égető erejét. Azt remélték, átfurakodhatnak valahogy Arlen védelmén. A kis magúrok egymás után repültek hátra újra és újra. Arlen már nem reszketett. Rettegését félretéve átkozni kezdte a démonokat. Állhatatossága csak még jobban felbőszítette a magúrokat.

Mivel nem voltak hozzászokva, hogy az áldozatuk így kigúnyolja őket, kétszer olyan erősen próbáltak átjutni Arlen rovásain, miközben a fiú az öklét rázta, és sértő kézmozdulatokat tett feléjük, amiket egyes tölgypataki felnőttek Tokásnak címeztek, amikor hátat fordított nekik. Ez volt hát az, amitől félt? Ettől retteg az egész emberiség? Néhány szánalmas, ugrabugráló fenevadtól? Nevetséges. Arlen ráköpött az egyik lángdémon pikkelyeire, amitől a lény dühe csak tovább nőtt. Ekkor azonban az üvöltöző lények hirtelen elcsendesedtek. A lángdémonok táncoló fényében látta, ahogy a magúrok serege hirtelen kettéválik, utat adva egy kődémonnak, ami épp feléje haladt. Minden egyes lépésétől megrengett a föld. Arlen egész életében csak távolról, ajtók és ablakok mögül figyelte a magúrokat. Az elmúlt néhány nap borzalmas eseményeit megelőzően soha nem találta még magát a szabad ég alatt egy testet öltött démon társaságában, és soha nem kellett még így helytállnia. Tudta, hogy a démonok különböző méretűek, de mindaddig nem fogta fel igazán, hogy ez mit is jelent. A kődémon négy méter magas volt. Egy óriási fenevad. Arlennek hátra kellett hajtania a fejét, hogy egészében lássa a közeledő démont. Még távolról is meg tudta mondani, hogy a fölébe tornyosuló lény valójában inak és éles pikkelyek hatalmas egyvelege. Vastag, éjfekete páncélját kiálló csontok tarkították, tüskés farka pedig oda-vissza lengett, ezzel egyensúlyozva ki hatalmas vállait. Görnyedten állt két karmos lábán, amik a lény minden egyes dörrenő léptével nagy gödröket vájtak a földbe. Hosszú, göcsörtös karjai henteskés méretű karmokban végződtek, és kitátott, nyáladzó szája pengeéles fogak sorait tárta elő. Kígyózó fekete nyelve Arlen félelmét ízlelgette.

Az egyik lángdémonnak nem sikerült időben elállnia a kődémon útjából, így az egyszerűen félresöpörte a kis magúrt. Karmai hosszú vájatokat hagytak a földben, a mozdulat pedig messze elrepítette a lángdémont. Arlen félelmében hátrált egy lépést, majd még egyet, ahogy a hatalmas magúr egyre közelebb ért. Épp az utolsó pillanatban kapott észbe, és megállt, mielőtt még kilépett volna a védelmet nyújtó körből. A rováskör gondolata csak múló vigaszt nyújtott a fiú számára. Arlen nem volt biztos abban, hogy rovásai ellenállnak egy ekkora démonnak. Lehet, hogy semmilyen rovás nem lett volna elég. A kődémon a fiúra meredt, kiélvezve annak rettegését. Ezek a magúrok sosem siettek el semmit, bár elképesztő sebességgel tudtak futni, ha úgy hozta a szükség. Amint a démon lecsapott, Arlen idegei már nem bírták tovább. Felsikoltott, összekucorodva a földre roskadt, fejét karjával védte. Fülsiketítő robbanás hallatszott. Arlen még csukott szemhéjain át is látta azt a vakító villanást, amitől az éjszaka egy pillanatra nappallá vált. Hallotta a démon ingerült üvöltését, és résnyire nyitotta a szemét, hogy lássa a magúrt, amint az megperdülve nekicsapta nehéz, tüskés farkát a rovásoknak. A mágia újra felvillant, és a lény megint kudarcot vallott. Arlen akarattal tudott csak levegőt venni. Nézte a kődémont, ahogy az dühödt ordítások közepette újra és újra lecsap a rováskörre. A fiú langyos nedvességet érzett az alsóneműjén. Gyávasága miatt érzett szégyenében talpra állt, a démon szemébe nézett, és rákiáltott. Ősi, lelke mélyéről jövő hang volt ez, tiltakozás a démon és minden ellen, amit annak léte képviselt. Felkapott egy követ és a magúr felé dobta. – Menj vissza a Magba, ahová tartozol! – kiabálta. – Menj és fordulj fel!

A démon alig érezte meg a páncéljáról lepattanó követ, dühe viszont megsokszorozódott, ahogy megpróbált áttörni a rovásokon, mindhiába. Arlen a maga szegényes szókincsével számtalan ocsmány és szánalmas dolognak elmondta a démont, miközben összekapart mindent a földről, amit a lény felé hajíthatott. Amikor elfogytak a kövek, elkezdett fel-alá ugrálni és integetni, miközben tovább kiáltozott a tehetetlen démonra. És ekkor óvatlanul rálépett az egyik rovásra. Arlen és a kődémon egy ideig mozdulatlanul álltak. Az idő szinte megállt, miközben mindketten rádöbbentek, mi is történt. A pillanat elmúltával a fiú és a magúr egyszerre mozdult meg. Arlen előkapta a botot zsebéből, hogy kijavítsa a megrongált rovást, a démon pedig a fiú felé lendítette hatalmas, karmos kezét. Arlen cikázó szemmel felmérte a kárt: a jelnek csak egyetlen vonása sérült meg. Bár egy gyors vonással helyreállította a rovást, tudta, hogy túl késő már. A karmok belehatoltak a húsába. De akkor a mágia újra életre kelt, és a démon kínjában rikoltozva hátrarepült. Arlen is felkiáltott fájdalmában, ahogy megfordult és kihúzta a karmokat a hátából. Eldobta őket, még mielőtt rájött volna, mi is történt. És akkor meglátta a kör közepén heverő fekete, remegő és füstölő valamit. A démon karját. Arlen elképedve nézte a levágott végtagot, majd a démon felé fordult, ami eközben üvöltve tört-zúzott maga körül épen maradt karjával, lemészárolva minden magúrt, ami volt elég ostoba, hogy a közelében maradjon. Visszapillantott a démonkarra, amit a rovások tökéletesen levágtak és a csonk végét kiégették, így az most füstölögve hevert a földön. Arlen felemelte a hatalmas végtagot, valamivel több

merészséggel, mint amennyit valójában érzett, és megpróbálta kidobni azt a körből, de a rovások kétirányú védőfalat alkottak. A Mag szerzetei semmilyen irányból nem juthattak át a védelmet nyújtó jeleken. A kar lepattant a rovásokról, és Arlen lába előtt landolt. A fiúba belehasított a fájdalom. Arlen hozzáért a hátán ejtett sebekhez, és érezte, hogy ujjai vértől nedvesek. Rosszul volt, ereje kezdte elhagyni. A földre rogyott. Sírt a fájdalomtól, sírt félelmében, hogy nem mozdulhat, mert akkor ismét kárt tenne a rovásokban, de leginkább anyjáért sírt. Most értette meg igazán, milyen kínokat élt át Silvy azon az éjszakán. Arlen az éjjel hátralévő részét a földön kuporogva töltötte. Hallotta, hogy köröznek a démonok a rovások túloldalán, arra várva, hogy valamelyikük rést talál a jelek között, amin átjuthatnak. Még ha képes is lett volna aludni, nem merte megkockáztatni, nehogy álmában ráforduljon a rovásokra, így teljesítve a démonok kívánságát. Úgy érezte, évek teltek el, miközben a hajnalt várta. Arlen gyakran fel akart nézni az égre azon az éjjelen, de csak a hatalmas sebzett kődémont látta, amint hegedő, gennyes sebét dédelgeti, és gyűlölettől izzó szemmel fel-alá járkál a rovások körül. Úgy tűnt, egy örökkévalóság múlt el, mire az ég alja vörösleni kezdett, amit narancs és sárga színek, majd végül a ragyogó fehér követett. A magúrok többsége már a hajnal első sugaraira visszaszállt a Magba, de a kődémon az utolsó pillanatig várt, mialatt vicsorogva sziszegett a fiúra. Az egykarú démon is félte annyira a nap sugarait, hogy elfelejtkezzen haragjáról. Mire a sötétség teljesen eloszlott, addigra a magúr hatalmas, szarvas feje is eltűnt a földben. Arlen kiegyenesedett, és átlépett a rováskörön, de összerezzent a

fájdalomtól. Szinte égett a háta. A sebek behegedtek az éjszaka folyamán, de érezte, hogy nyújtózásától újra szétnyíltak. Fájdalmának gondolata eszébe juttatta a rováskörben fekvő karmos démonkart. Akkora volt, mint egy fatörzs, amit kemény, hideg páncélzat borított. Arlen felemelte a földről, és végignézett rajta. „Legalább szereztem egy trófeát”, gondolta. Fenn akarta tartani a bátorság látszatát, de a véráztatta fekete karmok látványától még így is megborzongott. Ekkor Arlenre vetültek a felkelő nap sugarai. A démon karja sercegni és füstölni kezdett. Úgy recsegett, mint a tűzre vetett fa. Egy pillanattal később lángba borult, és Arlen ijedtében eldobta. Lenyűgözve nézte, ahogy a napsugaraktól a kar egyre nagyobb lánggal ég, míg végül nem maradt belőle más, mint egy elvékonyodott szenes csonk. Közelebb lépett hozzá, és óvatosan megérintette a lábfejével, amitől a maradvány szétporladt.

Arlen talált egy faágat, amit mankóként használhatott, miközben továbbhaladt. Tudatában volt annak, mekkora szerencséje volt, és hogy mekkora ostobaságot csinált. A földre rajzolt rovásokban nem lehetett megbízni: erre még Ragen is felhívta a figyelmét. Mi lett volna, ha a szél kárt tesz bennük, ahogy apja is mondta? „Teremtőm, mi lett volna, ha elered az eső?”, gondolta Arlen. Hány éjszakát élhet még így túl? A fiú nem tudta, mi lehet a következő domb mögött, de szinte biztos volt abban, hogy a Szabad Varosokig nem találkozik senkivel, ami több hétnyi utazást is jelenthetett. Érezte, hogy szemébe újra könnyek gyűlnek. Dühösen letörölte

őket, miközben elszántan felmordult. Megadni magát a félelemnek: ez az apja szokása volt, és Arlen már tudta, hogy ez a módszer nem célravezető. – Én nem félek – mondta magának. – Én nem. Továbbindult, de tudta, hogy csak áltatja magát. Déltájban egy köves folyóhoz ért. A víz hideg volt és tiszta, így lehajolt, hogy igyon. A mozdulattól újra belehasított hátába a fájdalom. Addig nem is foglalkozott sebei ellátásával, bár nem mintha úgy össze tudta volna varrni őket, ahogy Coline. Eszébe jutott anyja, aki először mindig lemosta a sérüléseket, ha a fiú sebekkel és horzsolásokkal tért haza. Arlen levette elszakadt ingét, amibe már alaposan beleszáradt a vér. Megmártotta a ruhát a folyóban, és nézte az áramlattal úszó mocskos vörösséget. Ruháit kiterítette a kövekre száradni, majd maga is megmártózott. Újra belenyilallt a hátába a fájdalom, de egy idő után a sebek környéke elzsibbadt a jéghideg víztől. Lemosta magát, amennyire tudta, és kitisztította az égő sebeket, ameddig még bírta a fájdalmat. Dideregve kimászott a folyóból, és lefeküdt a ruhái mellé a kövekre. Némi idő elteltével felriadt álmából. Átkozódott, amikor látta, hogy a nap már átszelte az égboltot, és mindjárt besötétedik. Továbbindulhatott volna, de tudta, hogy ostoba vállalkozás lenne. Jobbnak látta inkább védelmének kiépítésére fordítani a hátralévő időt. Nem messze a folyótól Arlen egy nedves talajú, szélesebb területre akadt, ahol a növényeket könnyedén ki lehetett húzni a földből. Ledöngölte és elsimította a göröngyös részeket, majd nekifogott a rovásoknak. Ezúttal nagyobb kört készített, és miután

háromszor is ellenőrizte a jeleket, a biztonság kedvéért készített még egy rováskört a másikon belül. A nedves föld ellenáll majd a szélnek, esőnek pedig nem látta jelét. Miután elégedetten végignézett munkáján, Arlen ásott egy gödröt a rováskörben, majd száraz gallyakat gyűjtött a tűzrakáshoz. A kör közepén ült, próbálva feledni éhségét, amikor a nap eltűnt az égboltról. Ahogy az ég színe vörösből lilába váltott, Arlen eloltotta a tüzet. Nagyokat lélegzett, hogy csillapítsa lüktető szívverését. Végül teljes lett a sötétség, és megérkeztek a démonok. A fiú lélegzet-visszafojtva várt. Egy lángdémon megérezte a szagát, és rikoltozva Arlen felé rohant. Abban a pillanatban az előző este minden borzalma az eszébe jutott, és érezte, hogy ereiben megfagy a vér. A magúrok nem tudtak a rovásokról, amíg el nem érték a kört. A mágia első felvillanására Arlen fellélegzett. A démonok a védőfalat karmolászták, de átjutniuk nem sikerült rajta. Egy széldémon felrepült abba a magasságba, ahol a rovásoknak már gyengébb volt a hatásuk, és sikerült átsiklania az első kör fölött, de ahogy rá akart repülni Arlenre, nyílegyenest nekirepült a belső rováskörnek, és végül lezuhant a két védőfal közötti sávba. Arlen igyekezett megőrizni nyugalmát, ahogy a felkászálódó démont figyelte. A lény két lábon állt, hosszú, karcsú teste és vékony karjai voltak, amik tizenöt centis karmokban végződtek. Karja és lába között vékony, bőrszerű hártya húzódott, amit a démon oldalából kiálló rugalmas csontok feszítettek meg. A magúr alig volt magasabb egy felnőtt embernél, de kiterjesztett szárnyainak fesztávja magasságának kétszeresét is kitette, így reptében óriásinak tűnt. Egy íves szarv nőtt ki a fejéből, ami gerincének vonalát követte és végtagjaihoz hasonlóan hártya kötötte a testéhez.

Hosszú pofája többcentis fogak sorait rejtette, amik sárgának tűntek a holdfényben. A széldémon épp olyan ügyetlenül mozgott a földön, mint amilyen mesterien siklott a magasban. Közelebbről nézve ezek a magúrok nem voltak olyan ijesztőek, mint rokonaik. A fa- és kődémonoknak áthatolhatatlan páncéljuk és természetfeletti erejük volt, ami halálos fegyverré tette vastag karmaikat. A lángdémonok gyorsabbak voltak minden embernél, és lángköpetük bármit képes volt elégetni. De ezek a széldémonok... Arlennek eszébe jutott Ragen, aki szerint egy erős lándzsadöféssel át lehet ütni a vékony szárnyukat, ami röpképtelenné teszi őket. „Az Éjre is, én biztos meg tudnám csinálni”, gondolta Arlen. Csakhogy a fiúnak nem volt lándzsája, és akár meggyőző volt a démon megjelenése, akár nem, meg tudta volna ölni Arlent, ha nem védi őt a belső rováskör. Izmai megfeszültek, ahogy a démon egyre közeledett. Karja végén lévő horgas karmát a fiú felé suhintotta. Arlen összerezzent, de a mágia felvillant a rovások mentén, így a támadás sikertelen volt. Néhány újabb próbálkozás után a magúr megpróbált felszállni. Nekifutott és kiterjesztette szárnyait, hogy felemelkedhessen, de nekiütközött a külső rovásoknak, még mielőtt elegendő lendületet szerzett volna. A mágia visszavetette őt a földre. Arlen a félelme ellenére kinevette a démont, ahogy az megpróbált újra talpra állni. A magúr a levegőben talán veszélyes volt, de a földön a nagy szárnyak csak akadályozták és kibillentették az egyensúlyából. Nem volt keze, amire rátámaszkodhatott volna felkeléskor, nyurga karjai pedig meghajlottak a test súlya alatt. Kétségbeesetten vergődött a földön, amíg fel nem tudott egyenesedni.

Amikor a széldémon látta, hogy csapdába esett, újra megpróbált szárnyra kapni, de a körök között kevés volt a hely, így a felszállás mindig kudarcba fulladt. A lángdémonok megérezték rokonuk szenvedését és kárörömükben rikoltozni kezdtek. Ugrándozva követni kezdték a rováskör mentén a széldémont, és gúnyolni kezdték a szerencsétlenül járt lényt. Arlent elöntötte a büszkeség. Az előző este elkövetett néhány hibát, de tanult az esetből. Feléledt benne a remény, hogy talán mégis látni fogja a Szabad Városokat. A lángdémonok egy idő után beleuntak a széldémon csúfolásába, és inkább Arlennél könnyebb préda után néztek. Lángcsóváikkal kisebb állatokat hajtottak ki búvóhelyeikről. Egy kicsi, megriadt nyúl ugrott át a külső rováskörön, az őt követő lángdémon viszont megtorpant a védőfalnál. A körökben rekedt magúr esetlenül a nyúl felé kapott, de az fürgén kikerülte. Keresztülszaladt a körökön, de a másik oldalon szintén démonokba futott. Megfordult, és visszarohant arra, amerről jött, de arról is elállták az útját. Arlen azt kívánta, bárcsak lenne módja rá, hogy megértesse magát a szegény állattal. Megmondhatná neki, hogy a belső rováskörben biztonságban lenne, de így csak nézhette, ahogy a nyúl oda-vissza szaladgál a védett területen. És akkor megtörtént az elképzelhetetlen. A nyúl, miközben visszairamodott a külső rováskörbe, lábával szétkaparta az egyik jelet a földön. A lángdémonok üvöltve átfurakodtak az így keletkezett résen, és az állat után eredtek. A széldémon kiszabadult, és gyorsan elrepült. Arlen átkozta a nyulat, de még több oka volt bosszankodni, amikor az állat egyenesen a fiú felé vette az irányt. Ha a belső rováskört is megrongálja, mindketten meghalnak.

A fiú fürgén felkapta a nyulat a fülénél fogva. Az állat vadul rúgkapált, majdnem kitépte magát fogvatartója markából, de Arlennek sok nyúllal volt dolga, amikor még az apja földjén dolgozott. A karjába vette, hogy az állat a hátán feküdjön, hátsó lábait pedig a feje fölé hajtotta. A nyúl abbahagyta a vergődést, és üres tekintettel nézett fel Arlenre. A fiúban felötlött a gondolat, hogy a démonok elé veti az állatot. Úgy legalább nem tudott volna kiszökni a karjából, hogy tönkretegye a többi rovást is. „Végül is miért ne?”, gondolta. „Ha nappal találok rá, én magam ettem volna meg.” De végül nem volt képes rá. A démonok már így is épp elég dolgot vettek el tőle és a világtól. Megesküdött, hogy soha semmit nem ad szándékosan a magúroknak. Sem ma, sem máskor. Még ezt a nyulat se. Ahogy tovább telt az éjszaka, Arlen szorosan magához ölelte a riadt állatot, miközben nyugtatgatta és puha bundáját simítgatta. Körülöttük üvöltöztek a démonok, de a fiú nem figyelt rájuk. Csak a nyúlra összpontosított. Így meditált egy ideig, mígnem egy ordítás vissza nem rángatta a valóságba. Felnézett, és meglátta a hatalmas, egykarú kődémont, amint ott tornyosul a rováskör mellett. Nyála sistergett, ahogy a védőfalra csepegett. A lény sebesült karja könyökben egy behegedt, göcsörtös csonkban végződött. Haragja még az előző estinél is nagyobb volt. A magúr a védőfalat ütlegelte, fittyet hányva a rovások égető erejének. A kődémon fülsiketítő erővel újra és újra lecsapott, azon fáradozva, hogy áttörjön a rováskörön, és bosszút álljon Arlenen. A fiú szorosan tartotta a nyulat, miközben tágra nyílt szemmel figyelte a hatalmas magúrt. Tudta, hogy a rovások nem gyengülnek meg attól, ha csapások sorozatai érik őket, ennek ellenére

ugyanúgy tartott attól, hogy a démon elég eltökélt ahhoz, hogy mégis végrehajtsa szándékát.

Amikor a reggeli napsugarak visszaűzték a démonokat otthonukba, Arlen végre elengedhette a nyulat, ami azonnal elszaladt. Korgó gyomorral nézett utána, de azok után, amin keresztülmentek, nem tudta volna megenni az állatot. Arlen fel akart kelni, de szinte azonnal elfogta a rosszullét. A hátán lévő sebek forró késként izzottak. Hátranyúlt, hogy megérintse a begyulladt, érzékeny részeket a bőrén. Kezére ugyanaz a bűzlő, barnás genny ragadt, amit Coline is eltávolított Silvy sebeiből. Sérülései égtek, arcát forrónak érezte. Megfürdött a hideg folyóban, de ez nem sokat segített lázas állapotán. Arlen ekkor már tudta, hogy meg fog halni. Az öreg Deréce Mey kétnapnyi útra volt tőle, már ha létezett egyáltalán. Ha viszont tényleg démonláza van, ez már mit se számít. Két napig úgysem maradna életben. De még így sem volt képes feladni. Továbbsántikált az úton, a szekerek keréknyomait követve. Ha meg is hal az úton, inkább történjen ez közelebb a Szabad Városokhoz, mintsem ahhoz a börtönhöz, ahonnan jött.

4. FEJEZET

EESHA VÉGIGSÍRTA AZ ÉJSZAKÁT.

L

Ez persze önmagában nem volt szokatlan dolog, de ezúttal nem édesanyja ríkatta meg a lányt. A kinti sikoltozás miatt sírt. Valahol megrongálódtak a rovások. Leesha nem tudta megítélni, melyik háznál történt, de visszhangzott az éjszaka a jajveszékelésektől, és füstoszlopok szálltak az ég felé. A gomolyagokon át lángdémonok tüzei derengtek, ami narancssárgás homályba borította a falut. Rönkösháza lakói nem keresték a túlélőket. Még a tüzeket se merték megfékezni. Mást nem tehettek, így a Teremtőhöz imádkoztak, hogy a lángok ne terjedjenek tovább a szél miatt. A rönkösházi épületeket épp ebből az okból távolabb helyezték el egymástól, de egy erős fuvallat messze el tudta hordani a szálló parazsat. Még ha nem is terjedt tovább a tűz, a hamu és a füst így is könnyen beteríthette volna a rovásokat, megnyitva a magúrok útját áldozataik felé. Leesháék házának rovásait egyetlen démon sem ostromolta. Ez rossz jel volt. Azt jelentette, hogy a magúrok könnyebb prédát

találtak maguknak a sötétben. A tehetetlen és megriadt Leesha egy dolgot tudott csak tenni: sírt. Sírt a halottakért, sírt a sebesültekért és sírt önmagáért is. Egy olyan faluban, ahol négyszáznál is kevesebben éltek, nem akadt olyan haláleset, ami ne ütötte volna szíven a lányt. Leesha közel tizenhárom esztendős, kivételesen szép lány volt, hosszú, hullámos fekete hajjal és metsző halványkék szemmel. A lány még nem virágzott ki, így nem is mehetett férjhez, de már elígérték Baltás Garednek, aki a falu legcsinosabb fiúja volt. A magas és jól megtermett Gared két évvel volt idősebb nála. A többi lány mindig sikongatott, ha meglátták a fiút, de Gared Leesháé volt, és ezt ők is tudták. Erős gyermekeik születnek majd. De persze csak akkor, ha a fiú megéri a reggelt. Hirtelen kinyílt szobájának ajtaja. Anyja sosem vette a fáradságot, hogy kopogjon. Arcban és alakban Elona és a lánya szinte megszólalásig hasonlítottak. Még harmincévesen is gyönyörű nő volt, hosszú, dús, fekete hajjal és büszke tartással. Kerek, nőies alakját az egész falu irigyelte, Leesha pedig azt remélte, hogy ez lesz az egyetlen dolog, amit örököl anyjától. A lány mellei még csak most kezdtek fejlődni, és még sok idő kellett ahhoz, hogy anyját is utolérje. – Elég a szipogásból, te mihaszna lány! – csattant fel Elona, odavetve egy rongyot a lányának, hogy törölje meg vele a szemét. – Magadban sírni felesleges. Csináld egy férfi előtt, ha el akarsz érni valamit, de a holtakat nem hozod vissza azzal, hogy eláztatod a párnádat! – Behúzta maga után az ajtót, magára hagyva Leeshát a kintről beszűrődő baljós, narancssárga fényben úszó szobában. „Vannak egyáltalán érzelmeid, anyám?”, merengett a lány. Anyjának abban igaza volt, hogy a sírás nem támasztja fel a holtakat, de abban tévedett, hogy semmi haszna nincs. Ez volt a

lány egyetlen módja a menekülésre, ha a dolgok rosszra fordultak. A többi lány talán azt gondolta, hogy Leesha élete tökéletes, de csak azért, mert egyikük sem látta, hogyan bánik Elona egyetlen gyermekével, amikor egyedül voltak. A nő nem titkolta, hogy mindig fiúgyermeket akart, így Leeshának és édesapjának kellett szenvednie Elona kudarca miatt érzett keserűségétől. A lány dühösen megtörölte a szemét. Alig várta, hogy kivirágozzon és hozzámehessen Garedhez. A falusiak majd építenek nekik egy házat esküvői ajándék gyanánt, és akkor Gared átviszi a lányt a rovásokon, és nővé teszi, míg a többiek kint ujjonganak. Saját gyermekei születnek majd, akiket majd százszor jobban nevel annál, mint ahogy anyja bánt ővele.

Leesha már fel volt öltözve, amikor az anyja dörömbölni kezdett az ajtaján. A lány egy szemernyit sem aludt. – Azt akarom, hogy hajnalcsengetésre kint legyél a ház előtt! – mondta Elona. – És egy hangot se akarok hallani arról, hogy fáradt vagy! A mi családunkat senki se fogja lustának látni! Leesha ismerte annyira anyját, hogy észrevegye a hangsúlyt a „látni” szón. Elona önmagán kívül senkinek sem akart segíteni. Leesha apja, Erny már az ajtónál állt, miközben Elona szigorúan méregette őt. Nem volt termetes ember, és ha valaki szívósnak mondta volna, az olyan erőre utalna, amivel a férfi nem rendelkezett. Erny jellemében sem volt különb: félénk ember volt, és sosem emelte meg a hangját. Leesha apja jó pár évvel idősebb volt Elonánál. Barna haja már ritkásodott, és egy vékony keretes szemüveget viselt, amit évekkel azelőtt vett egy Fullajtártól A faluban csak neki volt ilyesmije.

Összességében Erny nem az a férfi volt, akire Elona vágyott, de a Szabad Városokban nagy volt az igény arra a finom papírra, amit Leesha apja készített, és a nő örült az ebből befolyó pénznek. Anyjával ellentétben Leesha valóban segíteni akart a szomszédoknak. Meg se várta a hajnalcsengőt, már a magúrok távozásakor kiszaladt a házból a tüzek irányába. – Leesha, maradj mellettünk! – kiáltott utána Elona, de a lány nem figyelt rá. A füst sűrű volt és fojtogató, de Leesha a szájára szorította kötényét, és továbbsietett. Mire a lány odaért a lángoló házakhoz, a falusiak közül páran már odagyűltek. Három épület porig égett, kettő pedig még lángokban állt, ami veszélyt jelentett a környező ép házakra. Leesha felsikoltott, amikor látta, hogy az egyik leégett ház Garedéké volt. Smitt, a falu kocsmájának és vegyesboltjának tulajdonosa is a helyszínen volt, és parancsokat osztogatott. Ő volt a falu Szónoka, amióta Leesha csak az eszét tudta. A férfi soha nem vágyott rá, hogy irányítson. Jobban szerette, ha az emberek önmaguktól megoldották gondjaikat. Ennek ellenére mindenki egyetértett abban, hogy Smitt jól végzi a munkáját. – A kútról nem tudunk elég gyorsan vizet húzni – mondta a Szónok, mikor Leesha odaért. – Sorban kell hordanunk a vödröket a folyóról, hogy lelocsoljuk a többi házat, különben mind leégnek napnyugtáig. Gared és Steave épp ekkor futottak oda hozzájuk. Mindketten megviseltek és koszosak voltak, de egyébként egészségesnek tűntek. A tizenöt éves Gared magasabb volt a falu legtöbb felnőtt férfijánál, apja, Steave pedig egyenesen hatalmas volt. Leesha megkönnyebbülten fellélegzett, amikor meglátta őket. Még mielőtt odaszaladhatott volna Garedhez, Smitt a fiú felé fordult. – Gared, húzd a vödrösszekeret a folyóhoz! Leesha, menj

vele, és kezdd el megtölteni a vödröket! – mondta a lánynak. Leesha futott, ahogy a lába bírta, de Gared még a megrakott szekeret húzva is hamarabb odaért a patakhoz, ami az északra lévő Angiers-folyóból ágazott Rönkösházáig. Ahogy a fiú megállt, Leesha a karjaiba szaladt. Azt remélte, hogy ha élve viszontlátja Garedet, az kikergeti a szörnyűségek képeit a fejéből, de azok csak egyre erősödtek. Nem tudta, mihez kezdett volna, ha elveszti a fiút. – Azt hittem, meghaltál – zokogta, Gared mellkasába temetve a fejét. – Jól vagyok – suttogta a fiú, és szorosan átölelte Leeshát. – Semmi baj. Gyorsan elkezdtek lerakodni a kocsiról, és megmerítették a vödröket a vízben, amíg a többiekre vártak. Hamarosan vagy száz falusi sorakozott a tűz és a patak között: a lángok irányába adogatták egymásnak a teli vödröket, az üreseket pedig visszahordták a partra. Garedet visszahívták a szekérrel a tűzhöz. Szükség volt erős karjaira az oltáshoz. A szekér nemsokára visszatért, de ezúttal Michel lelkipásztor húzta, és vödrök helyett sérültekkel volt megrakodva. A látvány vegyes érzelmeket keltett a lányban. A megégett és sebesült falusiak, akik mind a barátai voltak, mélyen megrendítették Leeshát, de ritka volt, hogy a rovásokon áthatoló démonok túlélőket hagytak, és a lány mindegyikük életéért hálát adott a Teremtőnek. A Szentember és segítője Jona ministráns a patakpartra fektették a sérülteket. Michel meghagyta a fiatalembernek, hogy nyugtassa meg őket, amíg ő a szekérrel visszamegy a többiekért. Leesha elfordult tőlük, és a vödrök megtöltésére koncentrált. Lába elzsibbadt a hideg vízben, karja pedig elfáradt, de csak a munkára figyelt, egészen addig, míg egy halk suttogásra nem lett figyelmes.

– Itt jön Bruna banya – mondta valaki. Leesha felpillantott. Valóban az öreg Gyógyfüvész ballagott feléjük, tanítványa, Darsy kíséretében. Senki sem tudta pontosan megmondani, hány éves lehet Bruna. Azt mondogatták, hogy már akkor idős volt, amikor a falu bölcsei még gyerekkorukat élték. A többségüket ő maga segítette a világra. Túlélte férjét, gyermekeit és unokáit, így már nem volt családja sehol a világban. Öregkorára Bruna nem volt más, mint egy halom ráncos, átlátszó bőr, éles csontokra kifeszítve. Alig látott, és csak lassan csoszogva bírt bárhova is eljutni, viszont kiáltását a falu másik végében is hallani lehetett, göcsörtös sétabotját pedig meglepő erővel és pontossággal forgatta, ha valaki fel találta őt dühíteni. Leesha, mint a falubeliek legtöbbje, rettegett tőle. Darsy közönséges külsejű lány volt a maga húsz esztendejével, vastag alkatával és széles arcával. Miután Bruna az előző tanítványát is túlélte, néhány fiatal lányt küldtek hozzá, hogy kitanulják a mesterséget. Az idős asszony gyakori sértésáradatai miatt mindegyikük elmenekült tőle, kivéve Darsyt. – Az a lány ronda, mint egy bika, és olyan erős is – mondta róla egyszer kacarászva Elona. – Mi félnivalója lenne attól a megkeseredett boszorkánytól? Nem mintha sorban állnának Darsyhoz a kérők, akiket Bruna elhajthatna. Bruna letérdelt a sérültek mellé, és biztos kézzel vizsgálni kezdte őket, míg Darsy leterített a földre egy sokzsebes, nehéz szövetdarabot. A zsebek mindegyikén egy-egy jel volt, bennük pedig különféle eszközök, üvegcsék és zacskók. A sebesültek feljajdultak és nyögtek a vizsgálat közben, de Bruna nem törődött ezzel. Összecsípte a sebeket és megszagolta a kezét: orrát és tapintását éppúgy használta munkája során, mint látását. Anélkül,

hogy az asszony odanézett volna, a szövet zsebei felé nyúlt, és gyógyfüveket tett egy mozsárba, hogy megőrölje őket. Darsy egy kisebb tüzet rakott, majd a part mellől figyelő Leeshára pillantott. – Leesha, hozz nekünk vizet, de tüstént! Miközben a lány gyorsan megmerítette az egyik vödröt, Bruna felegyenesedett, és megszagolta a növényeket, amiket épp őrölt. – Ostoba lány! – rikácsolta. Leesha összerezzent, azt gondolva, hogy Bruna rá haragszik, de az asszony Darsy felé dobta a mozsarat, ami a lány vállát találta el, és beborította őt az őrölt gyógynövényekkel. Bruna a szövethez mászott, és megvizsgált minden egyes zsebet rajta, megszimatolva a tartalmukat. – Bűzmaszlag van a kangyökér zsebben, és összekeverted a vasfüvet a fojtófűvel! – Az öregasszony felkapta göcsörtös botját, és vállon csapta vele Darsyt. – Meg akarod ölni ezeket az embereket, vagy csak túl ostoba vagy, hogy olvasni tudj? Leesha már látta Elonát hasonlóan dühöngeni, de ha ő olyan ijesztő tudott lenni, mint egy magúr, akkor Bruna felért minden démonok anyjával. A lány hátrálni kezdett a párostól, nehogy magára vonja a figyelmet. – Ezt nem fogom örökké eltűrni tőled, te gonosz, vén banya! – kiabálta Darsy. – Akkor kotródj innen! – mondta Bruna. – Inkább rontanék el minden rovást ebben a faluban, mintsem rád hagyjam a gyógyfüves táskámat, amikor meghalok! Az emberek még jobban is járnának vele! Darsy felkacagott. – Kotródjak? Ki hurcolná utánad az üvegcséket és az állványokat, vénasszony? Ki rak majd tüzet, ki főz rád, és ki törli le a nyálad az arcodról, ha elfog a köhögés? Ki húzza majd kocsin az öreg csontjaidat a faluban, ha a rossz idő elszívja az

erődet? Nagyobb szükséged van rám, mint nekem rád! Bruna Darsy felé suhintott a bottal, de a lány bölcsen kikerülte, csakhogy közben megbotlott Leeshában, aki mindaddig megpróbált észrevétlen maradni. Mindketten a földre kerültek. Bruna kihasználta az alkalmat, és újra meglendítette a botját. Leesha félregördült az ütések útjából, de a Gyógyfüvész pontosan célzott. Darsy felkiáltott fájdalmában, és karjaival védte a fejét. – Menj innen! – kiabálta Bruna. – Várnak rám a betegek. Darsy morogva felállt a földről. Leesha attól félt, hogy a lány meg akarja ütni az öregasszonyt, de ehelyett Darsy inkább elszaladt. Bruna egy sor átokszóval búcsúzott el tanítványától. Leesha lélegzet-visszafojtva térdelt a földön, és megpróbált araszolva eloldalogni. Amikor már azt hitte elmenekülhet, Bruna észrevette őt. – Te ott! Elona kölyke! – kiáltotta, miközben botjával Leeshára mutatott. – Fejezd be a tűzrakást, és helyezd el az állványomat a tűz felett! Bruna a sérültek felé fordult, így Leeshának nem volt más választása, mint hogy kövesse az öregasszony utasításait. A következő néhány órában Bruna parancsok végtelen sorát szórta a lányra, átkozva őt lassúságáért, miközben Leesha igyekezett végrehajtani a feladatokat. Vizet kellett hoznia a forraláshoz, gyógynövényeket morzsolnia, tinktúrákat kevernie és balzsamokat készítenie. Még félig se tudta megcsinálni Bruna egyik kérését, mire a vén Gyógyfüvész már egy újabb parancsot adott neki, így egyre gyorsabban kellett dolgoznia, hogy tartani tudja a lépést. Közben még több sérült érkezett, akik megégtek a tűzben vagy eltört a csontjuk egy beomlás miatt. Leesha már attól tartott, hogy a fél falu lángokba borult. Bruna a betegeknek gyógyteát adott, amitől egy részüknek

csillapodott a fájdalma, mások pedig mély álomba merültek, és eközben a Gyógyfüvész éles eszközeivel elláthatta sebeiket. Fáradhatatlanul dolgozott: sebeket varrt össze, borogatta és bekötözte a sérüléseket. Már késő délutánra járt, mire Leesha rádöbbent, hogy egyrészt nincs már több ellátandó beteg, másrészt a tüzet oltó falusiak sora is eltűnt. Egyedül maradt Brunával és a sérültekkel. Közülük az ébren lévők kábultan nézték az eget, hála a Gyógyfüvész főzeteinek. Leeshát elöntötte az addig visszafojtott fáradtság. Térdre zuhant és mélyeket lélegzett. Minden porcikája sajgott, de a fájdalomhoz az elégedettség érzése társult. Voltak olyanok a betegek között, akik már nem élték volna meg a délutánt, és ez részben Leesha érdeme is volt. A nap igazi hőse viszont Bruna volt, és ezt a lány is belátta. Hirtelen feltűnt neki, hogy az öregasszony percek óta nem adott neki semmi utasítást. Rápillantott, és meglátta a földön a fulladozó Brunát. – Segítség! Segítség! – kiabálta Leesha. – Bruna rosszul van! – A lány új erőre kapva odasietett az öregasszonyhoz, és felültette. Bruna rémisztően könnyű volt. Leesha alig érzett mást csontokon kívül a Gyógyfüvész vastag sáljai és gyapjúszoknyái alatt. Bruna arca rángott, szájától egy vékony nyálcsík indult el, ami végül elveszett ráncos bőrének gyűrődéseiben. Az öregasszony sötét szemét tejszerű hályog fedte. A kezeire meredt, amik nem hagyták abba a remegést. Leesha kétségbeesetten nézett körül, de senki se volt a környéken, aki segíthetett volna neki. Miközben Brunát ülve tartotta, megfogta az öregasszony egyik reszkető kezét, és masszírozni kezdte annak görcsös izmait. – Ó, Bruna! Mit tegyek? Nem tudom, hogyan segítsek rajtad! Mondd meg, mitévő legyek! –

Leeshát elöntötte a tehetetlenség érzése, és sírva fakadt. Bruna kihúzta a kezét a lány szorításából. Leesha felkiáltott, mert azt hitte, az öregasszonyt újabb görcsök fogták el. Leesha szavai viszont elég erőt adtak a Gyógyfüvésznek ahhoz, hogy sáljai közé nyúljon, és kivegyen onnan egy zacskót, amit aztán Leesha kezébe lökött. Törékeny testét újra elfogta a köhögés, ami kirántotta őt Leesha karjaiból, és a földre esett. Úgy rángott, mint egy hal a vízparton, Leesha pedig elszörnyedve nézte őt, kezében a zacskóval. Lenézett a szövettasakra, és kísérletképp megszorította azt. Gyógynövények zörgését érezte a zacskóban. Megszagolta a tasakot, és egy növénykeverék illatát érezte. Hálát adott a Teremtőnek. Ha a tasak tartalma egyetlen gyógynövény lett volna, sose találta volna ki a helyes mennyiséget, de aznap épp elég tinktúrát és teát főzött Brunának ahhoz, hogy megértse, mit is adott a Gyógyfüvész a kezébe. Odasietett a tűz fölött gőzölgő kannához, rátett egy vékony szövetdarabot egy csésze szájára, és vastagon rászórta a tasak tartalmát. Leöntötte a gyógynövényeket forró vízzel, amivel kinyerte belőlük az erejüket, majd szorosan összekötözte az ázott füveket, és a kannába dobta a csomagot. A teát fújva visszaszaladt Brunához. Az ital még gőzölgött, de nem volt idő arra, hogy hűlni hagyja. Fél kézzel felemelte Brunát a földről, és a másikkal az öregasszony szájához tartotta a csészét. A Gyógyfüvész rázkódása miatt kiömlött a gyógyital egy része, de Leesha rábírta Brunát, hogy igyon. Az öregasszony szája szélén két csíkban szivárgott ki a tea. Még mindig rángott és köhögött, de tünetei kezdtek alábbhagyni. Ahogy légzése is nyugodtabb lett, Leesha megkönnyebbülésében felzokogott. – Leesha! – kiáltotta valaki. A lány felpillantott, és anyját látta

feléje szaladni, mögötte egy csapat falusival. – Mit műveltél, te mihaszna lány? – kérdezte Elona. Hamarabb odaért Leeshához, mint a többiek. Sziszegve folytatta. – Nem elég, hogy van egy haszontalan lányom, ahelyett hogy fiaim lennének, akik megfékeznék a tüzeket, de most még meg is ölöd nekem a falu banyáját! – Hátrahúzta a kezét, hogy pofon vágja Leeshát, de Bruna felnyúlt, és csontos kezével elkapta Elona csuklóját. – A banya miatta maradt életben, te ostoba! – morogta Bruna. Elona arca falfehér lett, és úgy visszahőkölt, mintha a Gyógyfüvész egy magúr lett volna. Leeshát örömmel töltötte el a látvány. Akkorra már a többi falusi is odaért, és mindannyian azt kérdezgették, hogy mi történt. – A lányom megmentette Bruna életét! – kiabálta Elona, mielőtt Leesha vagy a Gyógyfüvész bármit is szólhatott volna.

Michel lelkipásztor a magasba emelte a rovásos Szentkönyvet, hogy mindenki láthassa, miközben a halottakat az utolsó, még égő ház romjaira tették. A helyiek kalapjukkal a kezükben, fejet hajtva álltak. Jona tömjént dobott a lángok közé, enyhítve a máglyából jövő orrfacsaró bűzt. – Amíg a Szabadító el nem jő, hogy megmentsen minket a Vész démonfajzataitól, emlékezzetek rá, hogy az ember bűnei miatt szenvedünk most tőlük! – kiáltotta Michel. – A házasságtörők és a paráználkodók miatt! A hazugok, tolvajok, uzsorások miatt! – És az ilyen karót nyelt emberek miatt – mormogta Elona. A tömegben valaki kuncogott. – Azok, akik elhagyják e világot, elítéltetnek, és akik hűen szolgálták a Teremtőt, azok csatlakozhatnak hozzá a

mennyországban. Azok, akik megszegték hűségüket a bűnös élet vagy a testi örömök élvezete által, örökké a Magban fognak égni! – Michel becsukta a könyvét, és az összegyűltek csendben fejet hajtottak. – A gyász ugyan helyénvaló dolog, de nem szabad felednünk azokat sem, akiket a Teremtő még az életre rendeltetett. Üssük csapra a hordókat, és igyunk a holtakra! Halljunk róluk történeteket, melyek legkedvesebbek szívünknek, és nevessünk, hiszen az élet kincs, amit nem szabad eltékozolni. Tartsuk meg könnyeinket az éjszakára, amikor rovásaink védelmében várjuk a hajnalt! – Ez a mi lelkipásztorunkra vall – motyogta Elona. – Kihasznál minden alkalmat, hogy csapra üssön egy hordót. – Ugyan, drágám – mondta Erny, megveregetve felesége kezét. – Csak jót akar. – A gyáva persze az iszákost védi – mondta Elona, elhúzva a kezét. – Steave égő házakba szalad be, míg a férjem a nők között lapul. – A vödrösök között voltam! – ellenkezett Erny. Ő és Steave jó ideig versengtek Elonáért, de úgy hírlett, hogy házasságuk inkább Erny vagyonán, és nem a nő szívén alapult. – Épp, mint egy nő – mondta Elona, a tömeg túlsó végében álló izmos Steave-et lesve. Ez mindig így ment. Leesha azt kívánta, bárcsak ne hallaná ilyenkor, mit mondanak. Azt kívánta, bárcsak anyját vitték volna el a magúrok hét másik jó ember helyett. Azt kívánta, bárcsak szembeszállt volna apja Elonával, csak egyetlenegyszer. Még ha nem is a lányáért, hát a saját érdekében. Azt kívánta, bárcsak elérkezne már a kivirágzása, és akkor Gareddel otthagyhatná mindkettőjüket.

Azok, akik túl idősek vagy fiatalok voltak a tűzoltáshoz, nagy lakomát készítettek a falunak, és mialatt felszolgálták az ételt, a többiek kimerülve székükbe roskadtak, és a füstölgő romokat nézték. A tüzek már kialudtak, a sérülteket ellátták, és még órák voltak hátra a naplementéig. A lelkipásztor szavai elűzték a bűntudatot azokból, akik annak örvendtek, hogy életben maradtak, Smitt erős rönkösházi söre pedig minden mást megoldott. Úgy tartották, hogy Smitt söre gyógyír bármire, és aznap sok ember rászorult a gyógyításra. Hamarosan az asztalok hangosak voltak a nevetéstől és azoktól a történetektől, amiket az elhunytak emlékére idéztek fel. Gared néhány asztallal arrébb ült Leesháéktól. Vele voltak a barátai is: Ren, Flinn, az ő feleségeik, valamint Evin. A három fiú is favágásból élt, akárcsak Gared, és mind idősebbek voltak nála néhány évvel. Mégis Gared volt Ren után a második legmagasabb közöttük, és úgy tűnt, még nála is nagyobb lesz, mire befejezi a növést. A négy fiú közül egyedül Evint nem ígérték még el senkinek, de hirtelen természete ellenére sok lány kacsingatott feléje. Az idősebb fiúk állandóan ugratták Garedet, főképp Leeshával kapcsolatban. A lány nem örült, hogy a szüleivel kell egy asztalnál ülnie, de rosszabb lett volna, ha Gareddel van, miközben Ren és Flinn csípős megjegyzéseket tesz, Evin pedig heveskedik. Miután befejezték az evést, Michel lelkipásztor és Jona ministráns felálltak az asztaltól, és egy nagy tányér étellel elmentek a Szentházba, ahol Darsy Brunát és a sérülteket felügyelte. Leesha azt mondta a szüleinek, hogy elmegy segíteni nekik. Gared megértette a lány tervét, és felállt, hogy csatlakozzon hozzá. Azonban Leesha alig hagyta el az asztalt, amikor legjobb barátnői, Brianne, Saira és Mairy körbefogták.

– Igaz, amit mondanak? – kérdezte Saira, a lány kezét húzkodva. – Mindenki arról beszél, hogy leütötted Darsyt és megmentetted Bruna banya életét! – mondta Mairy, miközben Leesha másik karjába csimpaszkodott. A lány tehetetlenül pillantott vissza Garedre, és hagyta, hogy barátai elvezessék. – Az a nagy mackó várjon a sorára! – mondta Brianne. – Azok a lányok akkor is megelőznek majd, ha már megnősülsz, Gared! – kiáltotta Ren, amitől barátai az asztalt csapkodták a nevetéstől. A lányok nem figyeltek rá, és szoknyájukat eligazgatva leültek a fűbe, távolabb a zajtól, ami egyre erősödött, ahogy a hordók ürültek. – Gared egy jó darabig fogja ezt még hallani – nevetett Brianne. – Ren öt petákot tett arra, hogy a fiúd nem tud téged megcsókolni napnyugta előtt, sőt, még csak egy jó fogdosásra se lesz esélye. – Brianne tizenhat évesen már két év óta özvegy volt, de nem szűkölködött a kérőkben. Szerinte ez azért volt így, mert tudta, milyen a jó feleség. Apjával és két bátyjával lakott, akik favágásból éltek, és a lány volt az anya a családban. – Egyesekkel ellentétben én nem biztatok minden fiút arra, hogy megfogdosson – mondta Leesha. Brianne méltatlankodást tettetve nézett vissza rá. – Ha én lennék elígérve Garednek, biztos hagynám, hogy fogdosson – mondta Saira. A tizenöt éves lánynak rövid barna haja és kerek, szeplős arca volt. Az előző évben elígérték őt egy fiúnak, de a magúrok egy éjszaka elragadták őt és az apját is. – Bár el lennék ígérve – panaszkodott Mairy. Tizennégy éves, meglehetősen ösztövér, sovány arcú, hosszú orrú lány volt. Mairy már kivirágzott, de szülei erőfeszítéseinek ellenére még nem ígérték őt el senkinek. Elona madárijesztőnek nevezte őt. – Egy

férfi se akar majd gyereket tenni abba a csontos testbe – kacarászott egyszer Leesha anyja. – Még a végén kettétörik a madárijesztő, amikor a baba ki akar bújni belőle. – Hamarosan rád is sor kerül, Mairy – mondta barátnőjének Leesha. Tizenhárom esztendősen ő volt a lányok között a legfiatalabb, de a többiek mindig őt követték. Elona szerint azért, mert Leesha volt közülük a legszebb és a leggazdagabb családból való, de a lány nem hitte, hogy a barátainak ez lenne a legfontosabb. – Tényleg elverted Darsyt egy bottal? – kérdezte tőle Mairy. – Nem így történt – mondta Leesha. – Darsy elrontott valamit, amiért Bruna elkezdte csépelni őt a botjával. Darsy hátrált, és közben pont belém botlott. Mindketten elestünk, és Bruna addig ütlegelte őt, amíg Darsy végül el nem szaladt. – Ha engem ütne meg egy bottal, biztos visszavágnék – mondta Brianne. – Apám szerint Bruna egy boszorkány, és esténként démonokkal hentereg a kunyhójában. – Ez gusztustalan ostobaság! – csattant fel Leesha. – Akkor miért él ilyen messze a banya a falutól? – kérdezte Saira. – És hogy van az, hogy még mindig él, mikor már az unokái is meghaltak öregségükben? – Azért, mert ő egy Gyógyfüvész – mondta Leesha –, és a falu közepén nehezen találna bárki is gyógyfüveket. Ma segítettem neki, és hihetetlen volt, amit véghezvitt. Azt hittem, hogy a hozzá hordott sérültek fele nem éri meg a holnapot, és Bruna mindet megmentette. – Láttad őt, ahogy varázslatokat szór rájuk? – kérdezte izgatottan Mairy. – Ő nem boszorkány! Csak gyógyfüvekkel, késekkel és cérnával dolgozott.

– Felvágta őket? – kérdezte undorodva Mairy. – Boszorkány – mondta Brianne, Saira pedig bólogatott. Miután barátnői elcsendesedtek szúrós tekintetétől, Leesha folytatta. – Bruna nem csak úgy felvagdosta az embereket. Meggyógyította őket. Olyan volt, mintha... Nem tudom elmagyarázni. Lehet, hogy öreg már, de egy percig se pihent, amíg mindenkit el nem látott. Mintha egyedül az akarata hajtotta volna őt a munkában. Ahogy az utolsó sérülttel is végzett, egyből a földre roskadt. – És akkor mentetted meg őt? – kérdezte Mairy. Leesha bólintott. – Odaadta nekem a gyógyírt, mielőtt még elfogta volna a köhögés. Én csak leforráztam a füveket, ennyi az egész. Ülve tartottam őt, amíg el nem múlt a köhögése, és akkor értek oda hozzánk a többiek. – Hozzáértél? – mondta grimaszolva Brianne. – Biztos úgy bűzlött, mint a savanyú tej és a hínár. – Teremtőm! – kiáltott fel Leesha. – Bruna megmentett ma egy tucat életet, és te mást se csinálsz, csak gúnyolódsz rajta! – Nézzenek oda, Leesha megmenti a banyát, és hirtelen túl szűk lett neki mellben a fűző! – Leesha haragosan nézett rá. A négy lány közül ő kezdett fejlődni a legkésőbb, és mellei, pontosabban azok hiánya, érzékeny téma volt számára. – Korábban te is épp így beszéltél róla, Leesha – mondta Saira. – Talán úgy volt, de most már nem tenném – válaszolt Leesha. – Lehet, hogy Bruna egy undok öregasszony, de többet érdemel ennél. Ekkor odalépett hozzájuk Jona ministráns. Tizenhét éves fiú volt, de túl kicsi és sovány ahhoz, hogy baltával vagy fűrésszel dolgozzon. Jona ideje nagy részét azzal töltötte, hogy leveleket írt és olvasott fel azok helyett, akik nem ismerték a betűket, ami

Rönkösházán szinte mindenkire igaz volt. Leesha azon kevesek közé tartozott, akik tudtak olvasni, így gyakran felkereste Jonát, hogy kölcsönkérjen pár könyvet Michel lelkipásztor gyűjteményéből. – Üzenetem van Brunától – mondta Jona Leeshának. – Arra kér, hogy... Nem fejezhette be mondandóját, mert valaki hátrarántotta a fiút. Jona ugyan két évvel idősebb volt Garednél, ő viszont mégis úgy megpörgette a ministránst, mint egy szalmabábut. Gared megragadta őt a köpenyénél, és olyan közel húzta magához, hogy orruk majdnem összeért. – Már megmondtam neked egyszer, hogy ne beszélgess olyan lányokkal, akiket nem neked ígértek – morogta Gared. – Én nem... – tiltakozott Jona. Lába alig érte a főidet. – Én csak... – Gared! – kiáltotta Leesha. – Tedd őt le most rögtön! Gared Leeshára nézett, majd vissza Jonára. Az asztalnál ülő barátaira pillantott, majd megint Leeshára. Elengedte Jonát, aki a földre zuhant. A ministráns felkászálódott és elszaladt. Brianne és Saira kuncogtak, de Leesha egy pillantással elhallgattatta őket, majd Garedhez fordult. – Mi a kénköves Mag ütött beléd? – kérdezte Leesha. Gared lesütötte a szemét. – Sajnálom. Én csak... hát, egész nap nem szólhattam hozzád egy szót se, és megdühödtem, amikor láttam, hogy vele beszélgetsz – mondta a lánynak. – Ó, Gared – Leesha megérintette Gared arcát. – Nem kell féltékenynek lenned. Számomra csak te létezel, senki más. – Komolyan? – kérdezte Gared. – Bocsánatot kérsz majd Jonától? – Igen.

– Akkor igen, komolyan csak te – monda Leesha. – Menj vissza az asztalhoz, mindjárt veled leszek én is! – Arcon csókolta a fiút, aki széles mosollyal szaladt vissza a mulatsághoz. – Gondolom, ilyen lehet medvét idomítani – jegyezte meg Brianne. – Egy olyan medvét, ami tüskebokorba ült – tette hozzá Saira. – Hagyjátok őt – mondta Leesha. – Gared senkinek sem akar ártani. Nem fogja fel, hogy milyen erős valójában, és emellett egy kicsit... – Lomha? – javasolta Brianne. – Lassú? – tette hozzá Saira. – Buta? – kérdezte Mairy. Leesha játékosan megcsapkodta őket, majd mindannyian jót nevettek.

Gared védelmezően ült Leesha mellett, miután barátaival a lány asztalához csatlakozott. Leesha arra vágyott, hogy a fiú átölelje, de ez nem volt illő, még úgy se, hogy el voltak ígérve egymásnak. Addig ilyesmire nem kerülhetett sor, amíg a lelkipásztor hivatalosan jóvá nem hagyja házasságukat Gareddel, és még azután is csak szemérmes érintések és csókok történhetnek köztük, egészen a nászéjszakájukig. Leesha ennek ellenére hagyta, hogy Gared megcsókolja, amikor egyedül voltak, de tovább sosem ment, amit Brianne persze nem hitt el. Tartani akarta magát a hagyományokhoz, hogy a nászéjszaka olyan különleges esemény legyen, amire életük végéig emlékeznek majd. És persze ott volt Klarissa, aki imádott táncolni és kacérkodni,

ő tanította meg Leeshát és barátnőit cérnát gombolyítani, és mindig virágokat font a hajába. Kivételesen szép lány volt, és mindig sorban álltak hozzá a kérők. Kisfia már hároméves volt, de Rönkösházán egy férfi se vallotta magát a gyermek apjának. Sokak szerint ez azt jelentette, hogy az apa házasember volt, és mialatt Klarissa hasa egyre kerekedett, egyetlen prédikáció se telt el anélkül, hogy Michel lelkipásztor ne emlékeztette volna arra a lányt, hogy az ő és a hozzá hasonlók bűne miatt pusztított az emberek között a Vész. – A világ démonai tükrözik a lélek démonait – mondta Michel. Klarissát korábban mindenki szerette, de az eset után a falu másképp vélekedett a lányról. A nők megvetették őt, és összesúgtak a háta mögött, a férfiak nem mertek a szemébe nézni feleségeik jelenlétében, máskor pedig bujaságokat beszéltek róla. Klarissa elhagyta a falut egy Fullajtárral, hogy Rizonba utazzon, nem sokkal azután, hogy abbahagyta a gyermek szoptatását. Soha nem tért vissza Rönkösházára. Leeshának hiányzott Klarissa. – Kíváncsi vagyok, mit üzenhetett Bruna Jonával – mondta Leesha. – Utálom azt a kis mitugrászt – morogta Gared. – Mindig, amikor rád néz, látom rajta, hogy a feleségeként képzel el téged. – Miért bánt ez téged, ha egyszer pusztán csak álmodozik? – kérdezte Leesha. – Nem osztozom rajtad senkivel, még mások álmaiban sem – mondta Gared, és az asztal alatt rátette hatalmas kezét a lányéra. Leesha felsóhajtott, és a fiú vállára hajtotta a fejét. Bruna még várhatott. Smitt italtól remegő lábakkal felállt, és korsójával megkopogtatta az asztalt. – Emberek! Kis figyelmet kérnék! – Felesége, Stefny segített neki felállni a padra, és megtámasztotta a

férjét, ha az nagyon megingott. A tömeg elcsendesedett, Smitt pedig megköszörülte a torkát. Parancsokat talán nem szeretett adni, de beszédeket nagyon is szívesen mondott. – Az ilyen sanyarú idők hozzák ki belőlünk a legtöbbet – kezdte Smitt. – Ezek az idők azok, amikor megmutathatjuk rátermettségünket a Teremtőnek. Hadd lássa, hogy tanultunk hibáinkból és készen állunk rá, hogy elküldje közénk a Szabadítót, aki majd véget vet a Vésznek! Mutassuk meg neki, hogy az éjszaka rémségei nem érnek fel a család erejével! – Hiszen Rönkösháza se más, mint egy család – folytatta. – Persze mi is veszekedünk, viaskodunk és kivételezünk egymással, de amikor előjönnek a magúrok, a családi kötelékek úgy fognak össze minket, mint a szálakat a szövőszék. Lehetnek köztünk bármilyen ellentétek, ilyenkor megfeledkezünk róluk. – Négy ház maradt a rovások védelme nélkül az éjszaka, amit a kegyelmet nem ismerő magúrok ki is használtak – mondta Smitt az összegyűlteknek. – De szerencsére csak heten vesztek oda, hála azoknak, akik hősiesen szembeszálltak a sötét éjszakával. – Niklas! – Smitt rámutatott egy homokszőke hajú férfira, aki vele szemben ült. – Berohant egy égő házba, hogy kihozza onnan édesanyját! – Jow! – kiáltotta egy másik férfira mutatva, aki a neve hallatára összerezzent. – Két napja majdnem összeverekedett Davval valami vita kapcsán, tegnap este viszont Jow egy szál baltával a kezében feltartott egy fadémont, amíg Dav és a családja bemenekült a házába! Smitt felszökkent az asztalra, lelkesedéséből ügyességet nyertek reszkető lábai. Végigsétált a tányérok között, megnevezve néhány embert és elmesélve előző éjszakai tetteiket. – Napkelte után sem maradtunk hősök nélkül! – folytatta. – Gared és Steave!

Otthagyták égő otthonukat, hogy segítsenek eloltani azokat a házakat, amiket még meg lehetett menteni! Ahelyett, hogy az egész falu leégett volna, ők és a hozzájuk hasonlóak miatt csak nyolc ház veszett oda! Smitt megfordult, és egyenesen Leeshára nézett. Felemelte kezét, és rámutatott a lányra, ami Leeshának olyan volt, mint egy pofon. – Leesha! – kiáltotta Smitt. – Még csak tizenhárom éves, de megmentette Bruna, a Gyógyfüvész életét! – E falu minden lakójában hősi szív dobog! – mondta Smitt, végignézve közönségén. – A magúrok csapásai és a veszteségek megedzenek minket, és a milni acélhoz hasonlóan mi sem fogunk megtörni! A tömeg egyetértően felordított. Azok kiáltották a leghangosabbat, akik elvesztették szeretteiket. Arcuk nedves volt könnyeiktől. Smitt ott állt a harsogás közepén, és magába szívta annak erejét. Kis idő múlva tapsolt néhányat, amitől a falubeliek elcsendesedtek. – Michel lelkipásztor felajánlotta a Szentházat a sebesültek elszállásolására, Stefny és Darsy fognak rájuk ma éjjel felügyelni. Michel azokat is szívesen látja a Teremtő rováskörén belül, akiknek nincs hol aludniuk. Smitt ekkor a magasba emelte az öklét. – A hősöknek viszont nem való a kemény templomi padon aludniuk, ha családi körben vannak. A fogadómban tíz ember kényelmesen elfér, sőt akár több is, ha kell. Ki ajánlaná még fel köztetek rovásait és házát ezeknek az embereknek? Újra elkezdődött a kiabálás, ezúttal még hangosabban. Smitt szélesen elmosolyodott, és megint tapsolt néhányat. – Áldjon titeket a Teremtő – mondta –, de későre jár az idő. Majd én

elosztom... Elona hirtelen felállt. Pár korsóval már ő is megivott, így szavai kissé egybefolytak. – Erny meg én befogadjuk Garedet és Steave-et – mondta. Erny élesen rámeredt feleségére. – Elég helyünk van, és gyakorlatilag egy család vagyunk, így, hogy Gared és Leesha egymásnak van ígérve. – Ez igazán nagylelkű tőled, Elona – mondta Smitt leplezetlen meglepődéssel. Elona ritkán viselkedett így, és ilyenkor általában volt valami hátsó szándéka. – Biztos vagy benne, hogy ez illő dolog? – kérdezte hangosan Stefny, mire mindenki a nő felé fordult. Amikor nem férje fogadójában dolgozott, Stefny a Szentházban végzett önkéntes munkát, vagy a Szentkönyvet tanulmányozta. Utálta Elonát, ami Leesha szemében jó pont volt, ugyanakkor ő volt az első, aki hátat fordított Klarissának, miután a lány várandóssága egyértelművé vált. – Két egymásnak ígért gyermek egy fedél alatt? – kérdezte Stefny, de közben inkább Steave-re, mint Garedre nézett. – Ki tudja, milyen illetlenségek történnek majd meg így? Talán az lenne a legjobb, ha másokat fogadnátok be, Gared és Steave pedig a fogadóban aludna. Elona szeme összeszűkült. – Szerintem három felnőtt épp elég két gyerek felügyeletéhez, Stefny – mondta fagyosan. Garedhez fordult, és jól megszorította a fiú széles vállait. – A jövendő vejem ma öt ember helyett dolgozott, Steave pedig tíz férfival is felért a munkában. – Elona megbökdöste a férfi izmos mellkasát. Leesha felé pördült, de elvesztette az egyensúlyát. Steave nevetve elkapta őt a derekánál fogva, mielőtt Elona még elesett volna. Keze hatalmasnak tűnt a nő karcsú testén. – Még az én... – Elona elnyelte a „mihaszna” szót, de Leesha tudta, hogy anyja ki

akarta mondani. – Még az én lányom is nagy tetteket vitt végbe ma. Nem hagyom, hogy az én hőseim valaki más házában aludjanak! Stefny dühösen nézett rá, de a többiek lezártnak tekintették az ügyet, és elkezdték felajánlani otthonukat a fedél nélkül maradtak számára. Elona megbotlott, és nevetve Steave ölében landolt. – Te majd Leesha szobájában alszol – mondta a férfinak. – Pont az enyém mellett van. – Elona az utolsó mondatot halkabban mondta, de mivel kapatos volt, a körülötte ülők így is hallották. Gared elpirult, Steave felnevetett, Erny pedig lecsüggesztette a fejét. Leesha nagyon sajnálta édesapját. – Bárcsak anyát vitték volna el a magúrok tegnap este! – suttogta apjának. Erny felemelte a fejét, és lányára meredt. – Ilyet ne mondj soha többé! Soha, senkiről! – mondta. Szigorúan nézett Leeshára, míg végül a lány bólintott. – Egyébként pedig a démonok biztos egyből visszaadnák őt – tette hozzá szomorúan Erny.

A rászorulók elszállásolása elrendeződött, és az emberek épp távozni készültek, amikor hirtelen mormogás támadt a tömegben. A falusiak csoportja egy ponton kettévált, utat adva a sántikáló Bruna banyának. Jona ministráns a karjánál fogva támogatta az öregasszonyt, miközben ballagtak. Leesha talpra ugrott, és odaszaladt hozzájuk, hogy segítsen. – Bruna, nem szabadna felkelned! – dorgálta az öregasszonyt. – Pihenned kell!

– Az egészről te tehetsz! – csattant fel Bruna. – Vannak nálam betegebbek, és szükségem van a gyógynövényekre a kunyhómból, hogy segítsek rajtuk. Ha a testőröd hagyta volna Jonát, hogy kézbesítse az üzenetemet – mondta az öregasszony, miközben tekintete Garedre villant, aki összehúzta magát a székében –, elküldhettelek volna téged egy listával. Most már késő van hozzá, így veled kell mennem. Éjjel a kunyhómban maradhatsz, és reggel majd visszajövünk. – Miért én menjek? – kérdezte Leesha. – Azért, mert a többi lány a faluban túl agyatlan, és nem tudnak olvasni! – rikácsolta Bruna. – Jobban összekevernék a címkéket az üvegcséken, mint az a tulok Darsy! – Jona is ismeri a betűket – jegyezte meg Leesha. – Felajánlottam, hogy vele megyek, de... – mondta a ministráns, de Bruna rácsapott botja végével a fiú lábára, így mondandója egy jajdulással félbeszakadt. – A Gyógyfüvészség női munka – mondta Bruna. – A Szentemberek csak imádkoznak, míg mi a dolgunkat végezzük. – Én... – Leesha visszapillantott a szüleire, hogy kibúvót keressen. – Szerintem remek ötlet – mondta Elona, miközben végre kimászott Steave öléből – Töltsd az éjszakát Brunánál! – Vállánál fogva előrébb nyomta Leeshát. – A lányom szívesen segít – mondta széles mosollyal. – Garednek is mennie kéne, nem? – vetette fel Steave, miközben belerúgott fiába az asztal alatt. – Szüksége lesz majd egy erős karra, hogy holnap elhozhassák a sok gyógyfüvet és főzetet – helyeselt Elona, és felhúzta Garedet a székből. Az öreg Gyógyfüvész szúrósan meredt Elonára és Steave-re, de

aztán végül bólintott.

Az út Bruna kunyhójához sokáig tartott, mivel az öregasszony éppen csak csoszogni tudott. Nem sokkal napnyugta előtt sikerült a házhoz érniük. – Fiú, ellenőrizd a rovásokat! – mondta Bruna Garednek. Mialatt ő teljesítette a kérést, Leesha besegítette az öregasszonyt a házba és leültette egy párnázott székbe, majd betakarta egy paplannal. Bruna nehezen lélegzett, és Leesha attól félt, hogy bármelyik percben újra rájöhet a köhögés. Megtöltötte vízzel a kannát, majd fát és gyújtóst tett a kandallóba. Körülnézett, mert nem találta a kovakövet. – Ott a doboz a párkányon – mondta Bruna. Leesha levette a kis fadobozt, és kinyitotta. Abban nem kovakő volt, hanem rövid fapálcikák, a végükön valamiféle agyaggal. Kivett a dobozból kettőt, és összedörzsölte őket. – Ne úgy csináld, te lány! – csattant fel Bruna. – Sosem láttál még lángpálcát? Leesha a fejét rázta. – Apa tart ilyet a műhelyében, ahol a vegyszereket keveri, de én soha nem mehetek be oda – mondta. Az öreg Gyógyfüvész sóhajtott, és magához intette a lányt. Kivett a dobozból egy pálcát, és hozzányomta bütykös hüvelykujjának száraz körmét. Ujjának egy gyors mozdulatával a pálca vége lángra kapott. Leesha szeme elkerekedett. – A Gyógyfüvész élete nem csak a növényekről szól – mondta Bruna, miközben hozzáérintette a pálcát egy gyertyához, mielőtt még az kialudt volna. Meggyújtott egy lámpást is, majd a gyertyát odaadta Leeshának. Az öregasszony felemelte a lámpást, és a

pislákoló fény egy poros, könyvekkel teli polcra vetült. – Szentséges napfény! – kiáltott fel Leesha. – Még Michel lelkipásztornak sincs ennyi könyve! – Ezek nem holmi agyatlan történetek, amiket a Szentemberek válogatnak kötetekbe. A Gyógyfüvészek a régi idők tudományainak morzsáit őrzik a Visszatérés előtti korból, amikor a nagy könyvtárak még épek voltak. – Tudomány? – kérdezte Leesha. – Nem ez volt az emberi önhittség forrása, ami végül a Vészt okozta? – Ezt csak Michel prédikálja – mondta Bruna. – Ha előre tudom, hogy ilyen fellengzős szamár lesz belőle, nem segítettem volna őt a világra. A tudomány és a mágia együttes ereje volt az, ami a magúrokat először visszaszorította. A legendák nagy Gyógyfüvészekről mesélnek, akik halálos sebeket is meggyógyítottak, és olyan fű- és ásványkeverékeket készítettek, amik mérget és tüzes halált hoztak démonok tucatjaira. Leesha épp kérdezni akart valamit, amikor Gared visszatért. Bruna intett a lánynak, hogy menjen a kandallóhoz. Leesha meggyújtotta a tüzet, és fölakasztotta a kannát. Nemsokára felforrt a víz, miközben Bruna elővette saját gyógyfűkeverékét, Leesha és Gared csészéjébe pedig teát tett. Keze gyorsan mozgott, de Leesha még így is észrevette, hogy az öregasszony valami mást is szórt a fiú teájába. Vizet töltött a csészékbe, és csendben szürcsölni kezdték teájukat. Gared gyorsan kiitta a sajátját, és hamarosan elkezdett laposakat pislogni. Egy pillanattal később elnyúlt a földön, és álomba merült. – Valamit tettél a teájába – mondta a lány Brunának. Az öregasszony heherészett. – Fojtófű nedvét és vasfű virágporát – mondta. – Önmagukban is számtalan hasznuk van, de

a keverékükből egy csipet is elég egy bika elaltatásához. – De miért tetted? – kérdezte Leesha. Bruna mosolygott, de volt az arckifejezésében valami ijesztő. – Csak felügyelek rád – válaszolta. – Tőlem lehettek ti egymásnak ígérve, de egy tizenöt esztendős fiút nem lehet egy fedél alatt tartani éjszaka egy fiatal lánnyal. – Akkor miért hagytad, hogy velünk jöjjön? Bruna megrázta a fejét. – Megmondtam apádnak annak idején, hogy ne vegye feleségül azt a hárpiát, de a nő meglóbálta előtte a tőgyeit, és ő teljesen megszédült tőle. Amilyen részeg most Steave és az anyád, biztos ágyba bújnak egymással, akár üres a ház, akár nem. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy Garednek is hallania kell az egészet. A fiúkkal így is elég baj van ebben a korban. – Az anyám soha nem... – mondta elképedve Leesha. – Vigyázz, hogyan fejezed be ezt a mondatot, lányom! – szakította félbe Bruna. – A Teremtő megveti a hazugságot. Leesha sóhajtott. Túl jól ismerte az édesanyját. – Gared viszont nem ilyen – mondta végül. Bruna felhorkant. – Majd akkor mondd ezt a szemembe, ha egy egész falura bábáskodsz! – De nem is számítana, ha már kivirágoznék – mondta Leesha. – Gared és én összeházasodhatnánk, és én a feleségeként boldoggá tehetném őt. – Már nagyon vágysz erre, ugye? – kérdezte vigyorogva Bruna. – Beismerem, megvannak az előnyei. A férfiak nem csak arra jók, hogy baltával hadonásszanak és nehéz dolgokat cipeljenek. – Velem miért nem történt már meg? – kérdezte Leesha. – Saira és Mairy a tizenkettedik évükben nővé értek, és én lassan tizenhárom leszek! Mi lehet a baj? – Nincs veled semmi baj – mondta Bruna. – Minden lánynál

megvan ennek a maga ideje. Lehet, hogy egy év vagy még több is eltelik addig. – Egy év? – kiáltott fel Leesha. – Ne akard ennyire elhagyni a gyerekkorodat! – mondta az öregasszony. – Csak hiányolni fogod majd, ha elmúlik. A világ nem csak abból áll, hogy lefekszünk egy férfival és gyereket szülünk neki. – De mi lehetne ehhez fogható? Bruna a polc felé mutatott. – Válassz egy könyvet! Bármelyiket! Hozd ide, és én megmutatom, mit kínál még neked ez a világ.

5. FEJEZET

Bruna öreg kakasa hajnalt kukorékolt. A lány megdörzsölte az arcát: fejét egy könyv lapjaira hajtva merült álomba. Gared és Bruna még mindig aludtak. A Gyógyfüvész hamar elszenderült, de Leesha, fáradtsága ellenére, késő éjszakáig fennmaradt, hogy olvasson. Addig azt hitte, hogy egy Gyógyfüvész nem csinál mást, mint csontokat rak helyre és gyermekeket segít a világra, de ennél sokkal többről volt szó. A Gyógyfüvészek a természetet átfogóan tanulmányozták, hogy rájöjjenek milyen módokon lehet felhasználni a Teremtő kincseit, amivel az Ő gyermekeit szolgálhatják. Leesha kivette fekete hajából a szalagot, és a könyv épp nyitott lapjai közé helyezte. Olyan tiszteletteljesen csukta be a kötetet, mintha a Szentkönyvet olvasta volna. Felállt és kinyújtózkodott, majd fát tett a kandallóba, és megpiszkálta a parazsat, hogy lángra kapjanak A tűz fölé akasztotta a kannát, és utána odalépett Garedhez, hogy felkeltse. – Ébredj, álomszuszék! – mondta halkan. Gared válaszként csak mormogott. Bármit is tett Bruna a teájába, nagyon erős lehetett. Megrázta a fiú vállát, aki csukott szemmel megpróbálta

L

EESHA FELRIADT ÁLMÁBÓL, amikor

elhessegetni a lányt. – Ébresztő, különben nem kapsz reggelit! – nevetett Leesha, és finoman belerúgott Garedbe. A fiú újra felmordult, és végre kinyitotta a szemét. Amikor Leesha újra bele akart rúgni, Gared elkapta a lábát, és lehúzta magához a földre. A fiú Leesha fölé hajolt, körbeölelve őt izmos karjaival. A lány kuncogott, miközben Gared csókolgatni kezdte. – Hagyd abba! – mondta Leesha, határozatlanul csapkodva a fiút. – Felébreszted Brunát. – Na és akkor? A vén banya megvan százéves, és olyan vak, mint egy denevér. – A banya hallása viszont nagyon is jó – mondta Bruna, miközben egyik tejszínű szemét kinyitotta, és a fiúra meresztette. Gared ijedtében fektéből talpra szökkent, és hátrébb húzódott Leeshától és Brunától. – Amíg az otthonomban vagy, jobb lesz, ha visszafogod magad, különben kapsz tőlem egy olyan főzetet, amitől egy évig lelankad a férfiasságod! – mondta az öregasszony. Leesha látta, hogy Gared elsápad, és az ajkába kellett harapnia, hogy el ne nevesse magát. Valamiért már nem félt Brunától, viszont imádta nézni, ahogy a Gyógyfüvész másokat félemlít meg. – Értjük egymást? – kérdezte Bruna. – Igen, asszonyom – mondta azonnal Gared. – Helyes. Na, dolgoztasd meg kicsit az izmos vállaidat odakint, és apríts fát a kandallótűzhöz! Gared még azelőtt elhagyta a házat, hogy Bruna befejezhette volna a mondatot. Ahogy becsapódott az ajtó, Leesha felkacagott. – Tetszett, ugye? – kérdezte az öregasszony. – Még sosem láttam, hogy Garedet valaki így megfuttatná –

mondta Leesha. – Gyere közelebb, hogy láthassalak! – Mikor a lány közelebb lépett, Bruna folytatta. – A falu gyógyítójának lenni többől áll, mint főzeteket készíteni. Egy jó ijesztés épp olyan hatásos egy ekkora fiúnak. Legközelebb talán kétszer is meggondolja, mielőtt valakit bántani akarna. – Gared senkit se bántana – mondta Leesha. – Te tudod – mondta Bruna, de úgy tűnt, nem nagy meggyőződéssel. – Tényleg tudsz készíteni olyan főzetet, ami elvette volna a férfiasságát? Bruna nevetve a lányra nézett. – Egy egész évig biztosan nem hatna. Egyetlen adag legalábbis nem. De pár napig, vagy talán egy hétig meglenne a hatása, és olyan könnyű elkészítem, mint egy teát. Leesha elgondolkodott. – No, mi az? – kérdezte Bruna. – Kétségeid támadtak afelől, hogy a fiú türtőztetni tudná magát az esküvőtökig? – Nem, én Steave-re gondoltam – mondta Leesha. Bruna bólogatott. – Van is okod rá, de vigyáznod kell. Az anyád biztos számítana egy ilyen trükkre. Fiatal korában sokszor eljött hozzám, mert szüksége volt egy Gyógyfüvész praktikáira ahhoz, hogy ne foganjon meg addig, míg kiéli magát a férfiakkal. Akkor még nem ismertem őt igazán, és sajnos többet tanult tőlem, mint kellett volna. – Az anyám nem volt szűz, amikor apa átvitte őt a háza rovásain? – kérdezte megdöbbenve Leesha. Bruna felhorkant. – A fél falu meghentergett vele, mielőtt Steave elhajtott volna mindenki mást. Leesha alig jutott szóhoz. – És anyám még megvetette

Klarissát, amikor kiderült, hogy gyermeket vár. Bruna a padlóra köpött. – A faluban mindenki ellene fordult annak a szegény lánynak. Képmutatók mind! Smitt a családról szónokol, de egy ujját se mozdította, amikor a felesége úgy felbolydította a falut, hogy Klarissa azt hihette, egy csapat lángdémon van a nyomában. Azoknak a nőknek a fele, akik bűnösnek tartották azt a lányt, maguk is ugyanúgy vétkesek voltak, csak nekik volt annyi szerencséjük, hogy gyorsan megházasodjanak, vagy annyi eszük, hogy óvintézkedéseket tegyenek. – Óvintézkedéseket? – kérdezte Leesha. Bruna megcsóválta a fejét. – Elona már úgy várja, hogy unokája legyen, mégsem világosított még fel téged mindenről? – kérdezte. – Mondd csak, hogyan is születik egy gyermek? Leesha elpirult. – A férfi, mármint a férj... Ő... – Ki vele, lányom! – csattant fel Bruna. – Túl idős vagyok ahhoz, hogy megvárjam, míg elmúlik a pír az arcodról! – A férj a nőbe teszi a magját – mondta Leesha még jobban elvörösödve. Bruna kacarászott. – Égéseket és démon okozta sebeket látsz el, mégis pironkodsz azon, hogyan jön létre az élet? Leesha válaszra nyitotta a száját, de Bruna beléfojtotta a szót. – Ontsa a férjed a hasadra a magját, és annyit fetrenghetsz vele, amennyit szeretnél. Csakhogy a fiúk nem biztos, hogy időben vissza tudják fogni magukat, ahogy azt Klarissa is megtapasztalta. Az okosabb lányok inkább eljönnek hozzám teáért. – Teáért? – kérdezte Leesha, és csak úgy csüngött az öregasszony szavain. – A pommlevélből, ha a kellő mennyiségben főzik ki más gyógynövényekkel, olyan teát lehet készíteni, ami meggátolja a fogantatást.

– De Michel lelkipásztor szerint... – Kímélj meg a Szentkönyv tanításaitól! – szakította félbe Bruna. – Azt a könyvet férfiak írták, akik a nők szenvedéseivel mit sem törődnek. Leesha elharapta a megkezdett mondatot. – Anyád gyakran eljött hozzám – folytatta a Gyógyfüvész. – Kérdéseket tett fel, segített a ház körül, és megmorzsolta nekem a növényeket. Fontolgattam, hogy a tanítványommá teszem, de ő csak a tea receptjére volt kíváncsi. Ahogy elmondtam neki, hogyan készül, elment, és soha többé nem jött ide újra. – Ez rá vall – mondta Leesha. – A pommtea kis mennyiségben biztonságos, de Steave nagyvágyú ember, és anyád túl sokat ivott belőle, ők ketten legalább ezerszer meghentereghettek egymással, mielőtt apád papírüzlete gyarapodni nem kezdett, és a pénztárcája el nem csábította Elonát. Addigra anyád méhét kiszárította a tea. Leesha kíváncsian hallgatta Brunát. – Miután Elona hozzáment apádhoz, két évig próbálkozott, de nem született gyermeke – mondta az öregasszony. – Steave közben elvett egy fiatal lányt, és már aznap éjjel gyermekük fogant, ami csak még elkeseredettebbé tette anyádat. Végül mégiscsak visszajött hozzám, és könyörgött, hogy segítsek neki. Leesha egyre feszültebben figyelt. Tudta, hogy Bruna rövidesen felfedi, hogyan is jött ő a világra. – A pommteát kis adagokban szabad csak inni, és egyszer egy hónapban jobb szünetet tartani a fogyasztásában, hogy a méhed rendesen működhessen. Ha ezt elmulasztod, fennáll a veszélye, hogy meddővé válsz. Figyelmeztettem erre Elonát, de ő csak az élvezeteknek élt, és nem hallgatott rám. Hónapokig gyógyfüveket adtam neki, és ellenőriztem a vérzését, emellett kapott tőlem még

néhány gyógynövényt, amit apád ételébe kellett szórnia. Végül gyermeke fogant. – Én – mondta Leesha. – Velem volt várandós. Bruna bólintott. – Féltettelek téged. Anyád méhe akkor már gyenge volt, és mindketten tudtuk, hogy nem lesz több lehetősége. Mindennap eljött, hogy meggyőződjön arról, egészséges-e a fia. – A fia? – Mondtam neki, hogy nem biztos, hogy fiúgyermeke lesz, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy a Teremtő nem lenne vele ilyen kegyetlen. Elfelejtette persze, hogy a magúrokért is az ő Teremtője a felelős. – Szóval nem vagyok más, mint a Teremtő gonosz vicce anyám kárára? Bruna megfogta Leesha állát csontos kezével, és közelebb húzta az arcához. A lány hosszú, ősz szőrszálakat látott a Gyógyfüvész ráncos szája szélén. Épp olyan volt, mint a macska bajusza. – A döntéseinktől függ, hogy kik vagyunk, lányom – mondta Bruna. – Ha hagyod, hogy mások döntsenek arról, mennyit érsz, már vesztettél is, hiszen senki se akarja, hogy mások többet érjenek nála. Elona csak magát okolhatja a rossz döntéseiért, de túl büszke ahhoz, hogy ezt belássa. Könnyebbnek érzi, ha helyette inkább téged és szegény apádat kínozza. – Bárcsak kiderült volna róla az egész, és elkergették volna a faluból – mondta Leesha. – A saját nemed ellen fordulnál, pusztán bosszúvágyból? – Nem értelek. – Nincs azzal semmi baj, ha egy nő egy férfit akar a lábai közé, Leesha – mondta Bruna. – Egy Gyógyfüvész nem ítélheti el az embereket csak azért, mert azt teszik fiatal korukban, amit a természet sugall nekik. Én az esküszegőket nem tudom elviselni.

Ha megfogadsz előttem valamit, lányom, jobb, ha tartod is magad hozzá! Leesha bólintott. Épp akkor lépett be a házba Gared. – Itt van Darsy, hogy visszakísérje magát a faluba – mondta Brunának. – Esküdni mernék, hogy elszalajtottam tegnap azt az ostoba tehenet – morgolódott Bruna. – A falutanács tegnap összegyűlt, és visszahelyeztek hozzád – mondta Darsy, miközben belépett az ajtón. Alacsonyabb volt, mint Gared, de nem sokkal maradt le tőle, súlyban pedig végképp túltett rajta. – Az egész miattad van. Senki más nem vállalná ezt a munkát. – Ezt nem tehetik velem! – csattant fel Bruna. – Ó, dehogyisnem! Én sem örülök neki, de te bármelyik nap meghalhatsz, és a falunak szüksége van valakire, aki ellátja a betegeket. – Nálad jobb tanítványaimat is túléltem már – mondta megvetően Bruna. – Majd én eldöntöm, hogy kit fogok tanítani. – Nekem viszont itt kell maradnom addig, míg nem lesz utódom – mondta Darsy, majd Leeshára nézett, és majdhogynem rávicsorgott. – Akkor tedd magad hasznossá és főzd meg a zabkását! Gared még növésben van, és ennie kell, hogy erős maradjon. Darsy bosszúsnak tűnt, de felgyűrte az ingujját, és a kandallóhoz lépett. – Lesz egy-két szavam majd Smitthez, ha visszaérünk a faluba – morogta Bruna. – Darsy tényleg ilyen nehéz eset? – kérdezte Leesha. Bruna Gared felé fordult. – Tudom, hogy erősebb vagy egy ökörnél is, de szerintem a ház mögött akad még pár rönk, amit

felhasíthatnál. Garednek nem kellett kétszer mondani. Egy szempillantás múlva már ki is lépett az ajtón, és a bentiek hallották, ahogy a baltával dolgozik. – Darsy hasznos segítség a ház körül – vallotta be az öregasszony. – Majdnem olyan ügyesen hasítja fel a fát, mint a te jegyesed, és jól tud zabkását főzni, de az ő kövér kezei túl esetlenek a gyógyításhoz, és nincs elég tehetsége ahhoz, hogy Gyógyfüvész legyen. Bábának még éppen megfelel, bár egy újszülöttet még egy tökkelütött is ki tud húzni az anyjából. A csontokat jól helyre tudja rakni, de a finomabb műveletek már meghaladják a képességeit. Elkeserít a gondolat, hogy ő lesz utánam a falu Gyógyfüvésze.

– Nem leszel valami jó felesége Garednek, ha még egy egyszerű vacsorát se tudsz megcsinálni! – szólt Elona. Leesha dühös volt. Amennyire ő tudta, anyja életében még egyszer sem készített magának ételt. A lány napok óta nem tudta kialudni magát, de anyjának persze eszébe se jutott segíteni neki. Leesha a napot a falusi sérültek gondozásával töltötte Bruna és Darsy társaságában. Hamar elsajátította a munka különböző fázisait. Bruna Darsy szemére vetette, hogy példát vehetne a lányról, de őt ez hidegen hagyta. Leesha tudta, hogy az öregasszony a tanítványává akarja fogadni. Ugyan nem erőltette, de egyértelműen a lány tudtára adta szándékát. Ugyanakkor ott volt apja papírkészítő üzlete is. Leesha kislánykorától fogva gyakran dolgozott a házukhoz kapcsolódó épületrészben berendezett műhelyben. Sokszor kellett a falusiak nevében leveleket írnia és papírlapokat készítenie. Erny szerint a

lányának megvolt a tehetsége a szakmához. Szebb könyvkötéseket csinált, mint apja, és szeretett virágszirmos mintákat nyomni a könyvek lapjaira, amikért a laktoni és rizoni hölgyek többet fizettek, mint férjeik a sima lapokért. Erny abban reménykedett, hogy öregkorára majd Leesha vezeti a boltot, Gared pedig elkészíti a papírmasszát és elvégzi a nehezebb munkákat. De a papírkészítés sosem érdekelte különösebben a lányt. Csupán azért csinálta, hogy apjával lehessen, távol anyja szidalmazásaitól. Elona ugyan szerette a pénzt, amit a papírüzlettel kerestek, magát a boltot viszont utálta. Mindig a tartályok lúgos szaga és a daráló hangja miatt panaszkodott. A műhely menedék volt előle, ahova Leesha és Erny gyakran visszavonult: egy nevetéstől zengő hely, olyan, amilyen a ház sosem lehetett volna. Steave hahotázását hallva Leesha felpillantott a zöldségpucolásból. A férfi a nagyszobában ült Erny székében, Erny sörét fogyasztva. Elona a szék karfáján ült, és férfi vállára támaszkodva együtt nevetett vele. Leesha azt kívánta, bárcsak lángdémon lenne, hogy tüzet köphessen mindkettőjükre. Sosem volt boldog, amikor Elonával kellett lennie, de ezúttal csak a Brunától hallottak jártak a fejében. Anyja nem szerette az apját. Talán soha nem is érzett így iránta. Szerinte lánya csak a Teremtő gonosz vicce volt, és nem volt már szűz, amikor Erny átvitte őt a ház rovásain. Valamiért ez az utóbbi volt a legfájóbb Leeshának. Bruna szerint nem bűn, ha egy nő élvezetét leli egy férfiban, de anyja képmutatása még így is bántotta. Közreműködött Klarissa elűzésében, csak hogy leplezze saját vétkeit. – Nem leszek olyan, mint te – esküdött meg Leesha. Házasságának napja olyan lesz, ahogy azt a Teremtő megkívánja, és

rendesen, nászi ágyban fog nővé válni. Elona felkacagott valamin, amit Steave mondott. Leesha elkezdett magában énekelni, hogy ne hallja őket. Hangja zengő volt és tiszta. Michel lelkipásztor állandóan kérlelte, hogy énekeljen a gyülekezeteken. – Leesha! – csattant fel anyja egy pillanattal később. – Fejezd be a kornyikálást! A gondolatainkat is alig halljuk tőled! – Nem úgy hangzik, mintha elmélkedés folyna odaát – motyogta Leesha. – Hogy mondtad? – kérdezte Elona. – Nem fontos! – válaszolt Leesha ártatlan hangon. Nem sokkal napnyugta után láttak neki a vacsorának. Leesha büszkén nézte, ahogy Gared a lány által sütött kenyérrel már a harmadik adag főzelék maradékát törli ki a tányérjából. – Leesha nem túl jó szakács, Gared – mondta Elona –, de egész laktató tud lenni a főztje, ha befogod hozzá az orrodat. Steave, aki eközben épp sört kortyolt, az orrán át prüszkölte ki az italt. Gared kinevette apját, Elona pedig felkapta Erny öléből a kendőt, hogy megtörölje vele Steave arcát. Leesha segélykérően az apjára nézett, de Erny a tányérját bámulta. A férfi egyszer sem szólalt meg, mióta visszatért a műhelyből. Ez már túl sok volt Leeshának. Leszedte az asztalt és bemenekült a szobájába, de ott sem talált menedéket. Elfelejtette, hogy Elona ott szállásolta el Steave-et arra az időre, míg ő és Gared náluk lakik. Az óriási favágó összesarazta az ő makulátlan padlóját, csizmáját pedig kedvenc könyvére tette le, ami az ágya mellett feküdt. Leesha felkiáltott, és odaszaladt féltett kincséhez, de a borító menthetetlenül összesározódott. A finom rizoni gyapjúból készült ágyneműjét csak az ég tudja, mivel szennyezték be, és az izzadság

és az anyja által kedvelt drága angiers-i parfüm illatának keverékétől bűzlött. Leesha úgy érezte rosszul lesz. Szorosan magához ölelte becses könyvét, és apja műhelyébe menekült. Sírva próbálta eltávolítani a kötet borítójáról a sárfoltokat. Így talált rá Gared. – Hát ide futottál úgy el – mondta, és a lányhoz lépett, hogy a karjaiba zárja. Leesha, miközben könnyeit törölte és megpróbálta összeszedni magát, elhúzódott a fiútól. – Muszáj volt kijönnöm egy kicsit – mondta. Gared megfogta a karját. – A vicc miatt, amit anyád mondott az asztalnál? – kérdezte. Leesha megrázta a fejét, és újra el akart fordulni Garedtől, de ő nem hagyta. – Én csak apámon nevettem – mondta. – Nekem ízlett a főzeléked. – Tényleg? – szipogott Leesha. – Igen – mondta, majd magához húzta a lányt, és hosszan megcsókolta. – Egy egész seregnyi fiút lehetne etetni ilyen főzettel. Leesha kuncogott. – Nehéz lenne kipréselnem magamból egy egész seregnyi kis Garedet. A fiú még jobban magához ölelte Leeshát, és a fülébe suttogott. – Jelenleg az is elég lenne, ha egyet beléd préselhetnénk – mondta. Leesha felsóhajtott, de gyengéden eltolta magától a fiút. – Nem sok idő kell még, és összeházasodunk – mondta neki. – Alig győzöm kivárni – mondta Gared, de azért elengedte a lányt.

Leesha pokrócokba bugyolálva feküdt a nagyszoba kandallója mellett. Steave a lány szobájában, Gared a műhely lócáján aludt. A szoba padlója éjjel hideg volt és huzatos, a gyapjúszőnyeg pedig, amin feküdt, túl kemény és szúrós. A lánynak hiányzott a saját ágya, bár Steave és Elona vétkeinek bűzét csak az égetés távolíthatta volna el a bútorból. Nem is értette igazán, miért folyamodik anyja ilyen fortélyokhoz, amikor annyira nyilvánvaló, mit művel. Ezzel az erővel kitehette volna Ernyt a nagyszobába és behívhatta volna Steave-et saját ágyába is. Leesha alig várta, hogy Gareddel elmehessenek onnan. Éberen feküdt, és a rovásokkal küzdő démonok kinti zaját hallgatta. Elképzelte, ahogy Gareddel a papírboltot vezetik, miután apja visszavonult a munkából és anyja Steave-vel együtt sajnálatos módon elhunyt. Szép, kerek hassal vezeti az üzletet, Gared pedig fáradtan és izzadtan jön be a daráló mellől. Megcsókolják egymást, miközben gyermekeik körülöttük kergetőznek. A gondolat átmelegítette Leeshát, de emlékezett még Bruna szavaira. Azon gondolkozott, vajon elmulaszt-e valamit azzal, ha életét gyermekeinek és a papírkészítésnek szenteli. Megint becsukta a szemét, és elképzelte magát, mint Rönkösháza Gyógyfüvészét. Az emberek egészsége rajta múlt, ő segítette világra a gyermekeket, és meggyógyította a sérülteket. Kellemes gondolat volt, de nehezen fért össze Gareddel és a gyermekekkel. Egy Gyógyfüvésznek ki kellett mennie a betegekhez, és a kép, hogy Gared hurcolja a lány után a gyógyfüveket és az eszközöket házról házra, valahogy valótlannak tűnt, ahogy az is, hogy a fiú vigyáz a gyermekeikre,

míg Leesha dolgozik. Brunának ez sikerült, ki tudja, hány évtizeddel azelőtt. Házas volt, gyermekeket nevelt fel és gyógyított a faluban, de Leesha nem tudta, hogyan csinálhatta. Meg kell majd róla kérdeznie az öregasszonyt. Egy kattanást hallott, és Garedet látta, amint halkan átlépi a műhelyajtó küszöbét. A lány úgy tett, mintha aludna, de amikor a fiú közelebb ért, Leesha hirtelen feléje fordult. – Mit csinálsz te itt? – suttogta. Gared összerezzent, és a szájára kellett tennie a kezét, hogy fel ne kiáltson. Leesha az ajkába harapott, hogy fel ne kacagjon a látványtól. – Csak az éjjeliedényhez jöttem – suttogta Gared, és letérdelt a lány mellé. – A műhelyben is van egy – emlékeztette a lány. – Na jó, egy jóéjtpusziért osontam ki – mondta a fiú, és csücsörítve a lány felé hajolt. – Hármat is kaptál, mielőtt lefeküdtél! – Leesha játékosan megcsapkodta Garedet. – Olyan rossz dolog tőlem, hogy még egyet kérek? – Hát, talán nem – mondta a lány, és átkarolta a fiú nyakát. Kis idő múlva egy másik ajtó is megnyikordult. Gared megdermedt, és gyorsan körbenézett, hogy hova bújhatna el. Leesha az egyik karosszékre mutatott. A fiú túl nagy volt ahhoz, hogy a bútor teljesen eltakarja, de mivel a szobát csak a kandalló narancsszín fénye világította be, a szék mögött még éppen észrevétlen maradhatott. Ennek reményét az ajtóban megjelenő halovány fényforrás rögtön szétoszlatta. Leesha még épp időben vissza tudott feküdni, és becsukta a szemét, mielőtt a fény rávetült a szoba falaira. Leesha résnyire nyitotta a szemét, és anyját pillantotta meg, aki

épp a nagyszobába lépett. A kezében lévő lámpás jórészt le volt takarva, fénye hosszú árnyékokat vetett a szobában, így Gared észrevétlenül maradhatott, ha Elona nem néz körül nagyon a helyiségben. Leesha aggodalma végül alaptalannak bizonyult. Miután anyja meggyőződött róla, hogy lánya alszik, benyitott Steave-hez, és bezárta maga mögött az ajtót. Leesha jó ideig arra a pontra meredt, ahol anyja eltűnt. Elona hűtlensége nem volt nagy meglepetés számára, de egészen eddig az alkalomig a lány azzal hitegethette magát, hogy anyja talán mégsem vetemedett arra, hogy csak úgy megszegje az esküjét. A lány érezte, hogy Gared a vállához ér. – Leesha, sajnálom – mondta a fiú, Leesha pedig Gared mellkasába fúrta az arcát, és sírni kezdett. A fiú szorosan magához ölelte és ide-oda ringatta. Valahol a távolban felüvöltött egy démon, Leesha pedig együtt akart ordítani vele. Végül visszafogta magát, abban a hiú reményben, hogy apja alszik, és nem hallja Elona nyögéseit, de ennek kicsi volt az esélye, hacsak a lány anyja nem adott Ernynek Bruna altatóitalából. – Elviszlek téged innen – mondta Gared. – Mindent eltervezünk, és az esküvő előtt meglesz a házunk, még ha nekem kell minden egyes farönköt kivágnom és elvinnem hozzá. – Ó, Gared! – mondta Leesha, és megcsókolta a fiút. Gared viszonozta a csókot, majd a hátára fektette a lányt. Csak saját szívverését hallotta, ami elnyomta a Steave szobájából jövő puffanásokat és a ház körüli démonok zaját. Gared kezei bejárták a lány testét, Leesha pedig hagyta, hogy olyan helyeken is megérintse őt, ahol pedig csak férjként szabadna. Pihegve homorította hátát az élvezettől, Gared pedig kihasználta az alkalmat, és a lány lábai közé mászott. Leesha érezte, ahogy a fiú

kibújik a nadrágjából. Tudta, hogy mire készül. Érezte, hogy el kéne nyomnia magától Garedet, de ugyanakkor hatalmas ürességet érzett magában, és úgy tűnt, hogy a fiú az egyetlen, aki ezt az űrt ki tudná tölteni. Gared már éppen a lányhoz akart simulni, mikor Leesha meghallotta anyja kéjes sikoltását a szomszéd szobából, amitől megdermedt. Mennyivel jobb ő Elonánál, ha csak így megszegi az esküit? Megfogadta, hogy szűzként lépi át a hitvesi ház rovásait. Megesküdött, hogy nem lesz olyan, mint Elona. És mégis, most itt fekszik, készen rá, hogy mindezt eldobja, csak hogy hentereghessen egy fiúval, alig néhány méterre anyjától, aki a másik szobában épp hasonló vétkeket követ el?! „Az esküszegőket nem tudom elviselni”, emlékezett vissza Bruna szavaira. Leesha Gared mellkasára tette a kezét, és erősen eltolta magától a fiút. – Gared, kérlek, ne! – suttogta. Gared pár pillanatig nem mozdult, majd végül lefordult a lány mellé, és visszavette a nadrágját. – Bocsáss meg! – mondta hallom. – Nem, te bocsáss meg! – mondta Gared. Megcsókolta a lány homlokát. – Tudok várni. Leesha megölelte a fiút, aki ezután felkelt mellőle. A lány azt akarta, hogy Gared ott aludjon mellette, de már így is csak a szerencséjükön múlott, hogy nem kapták rajta őket szüleik. Ha együtt látják őket éjszaka, Elona súlyosan megbüntette volna Leeshát saját bűne ellenére is. Vagy talán épp amiatt. Ahogy a műhely ajtaja bezárult, Leesha visszafeküdt. Szeretettel gondolt a fiúra. Okozhat Elona bármennyi fájdalmat a lányának, Leesha kibírja majd, ha mellette van Gared.

A reggeli kellemetlen, rossz hangulatban telt. A rágás zaja szinte mennydörgésszerű robajnak hallatszott az asztal felett uralkodó némaságban. Úgy tűnt, senkinek sincs olyan mondanivalója, amivel érdemes lenne megtörni a kínos csendet. Leesha halkan leszedte az asztalt, miközben Gared és Steave felkapták a fejszéiket. – A papírboltban leszel ma? – kérdezte Gared Leeshától. Erny a reggeli kezdete óta akkor pillantott fel először a tányérjáról. Kíváncsian várta a lány válaszát. – Megígértem Brunának, hogy segítek neki ellátni a sérülteket – mondta Leesha. Bocsánatkérően nézett apjára, aki megértően bólintott és halványan elmosolyodott. – És meddig fog ez még tartani? – kérdezte Elona. Leesha vállat vont. – Nem tudom. Gondolom, amíg jobban nem lesznek a betegek. – Túl sok időt töltesz azzal a vén boszorkánnyal – mondta Elona. – Te kértél meg rá – emlékeztette Leesha. – Ne okoskodj nekem! – csattant fel Elona. Leeshában felébredt a düh, de aztán megnyerő mosollyal a vállára kanyarította a köpenyét. – Ne aggódj, anyám! Nem iszom majd túl sokat Bruna teájából. Steave nevetve felhorkant, Elona szeme pedig elkerekedett, de Leesha kisietett az ajtón, mielőtt anyja magához térhetett volna döbbenetéből. Gared vele tartott egy darabon, de aztán odaértek ahhoz a helyhez, ahol reggelente a favágók gyülekeztek. Garedet már várták a barátai.

– Elkésté’, Gared – morogta Evin. – Most már van asszony, aki főz rá – mondta Flinn. – Ez bármelyik férfit otthon marasztalná. – Tán nem is aludt – nevetett Ren. – Lehet, hogy a főzésnél többre is rávette a lányt, ráadásul pont az apja házában. – Igazat mond Ren, Gared? – kérdezte Flinn. – Új tokot találtál a fejszédnek tegnap este? Leesha kihúzta magát, és válaszra nyitotta a száját, de Gared a vállára tette a kezét. – Ne törődj velük! – mondta. – Csak fel akarnak húzni téged. – Megvédhetnéd a becsületemet – mondta Leesha. A fiúk minden más okból képesek voltak összeverekedni. – Meg is fogom, csak nem akarom, hogy te is lásd. Jobban szeretném, ha továbbra is gyengédnek tartanál – mondta Gared. – Gyengéd is vagy – mondta a lány. Lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja a fiú arcát. A fiúk hujjogtak, Leesha pedig válaszként kiöltötte rájuk a nyelvét, és továbbment.

– Ostoba lány! – motyogta Bruna, mikor Leesha beszámolt neki arról, hogy mit mondott anyjának. – Csak egy bolond teríti ki a lapjait a játszma kezdetén. – Ez nem játszma, ez az életem! – mondta a lány. Bruna a tenyerei közé fogta Leesha fejét, olyan erősen szorítva az arcát, hogy a lány önkéntelenül csücsörített a szájával. – Ezért is kéne még jobban vigyáznod – morogta a Gyógyfüvész, ködös szemeivel Leeshára meredve. A lány érezte, ahogy fellángol benne a düh. Kinek képzeli magát ez a nő, hogy így beszél vele? Bruna láthatóan ellenszenvet

táplált az egész falu iránt: megragadott, ütött és fenyegetett mindenkit, akit csak akart. Jobb volt ő bármivel is Elonánál? Vajon pusztán jó szándékból mondta el Leeshának azt a sok szörnyűséget az anyjáról, vagy talán arra akarta ezzel rávenni, hogy a tanítványa legyen, épp ahogy Elona rá akarta kényszeríteni, hogy hozzámenjen Garedhez és gyermekeket szüljön neki? Szíve legmélyén Leesha mindkettőt nagyon szerette volna, de kezdte unni, hogy mindenki őt taszigálja. – Nézzenek oda, ki van itt megint! – jött egy hang az ajtóból. – A kis csodagyerek. Leesha felnézett, és Darsyt pillantotta meg a Szentház ajtajában, amint épp tűzifát hordott. A lány nem rejtette véka alá Leesha iránt érzett utálatát, és ő is épp olyan ijesztő tudott lenni, mint Bruna, ha épp úgy akarta. Leesha megpróbálta Darsy tudtára adni, hogy ő nem akar neki rosszat, de erőfeszítései csak rontottak a dolgon. Darsy kitartóan éreztette a lánnyal ellenszenvét. – Ne Leeshát hibáztasd, amiért ő többet tanult két nap alatt, mint te az egész első éved során! – mondta Bruna. Darsy ledobta a földre a tűzifát, és egy nehéz piszkavassal megszurkálta. Leesha biztos volt benne, hogy nem fog jól kijönni Darsyval mindaddig, amíg Bruna így hergeli a lányt. Az öregasszony közben visszatért a gyógynövények morzsolásához és a tinktúrák készítéséhez. A támadás során megégett emberek közül többeknek elfertőződtek a sebei, amiket rendszeresen kezelni kellett. Mások még rosszabb állapotban voltak. Brunát kétszer is felrázták álmából, hogy ellássa őket, de gyógyfüvei és tudása nem vallottak kudarcot. Bruna átvette az irányítást a Szentházban. Úgy parancsolgatott Michel lelkipásztornak és segítőinek, mintha milni szolgálók lettek volna. Leeshát mindig maga mellett tartotta, és folyamatosan beszélt hozzá rekedtes hangján. Elmagyarázta a lánynak a sérülések

típusait és a növények tulajdonságait, amikkel kezelte őket. Leesha Brunát figyelte, miközben az öregasszony felvágta és összevarrta a sebeket. Érezte, hogy gyomra egyre jobban bírja a látványt. A reggelből délután lett, és Leeshának rá kellett vennie Brunát, hogy tartson szünetet és egyen valamit. Mások talán nem vették észre a Gyógyfüvész egyre nehezedő légzését és remegő kezeit, de Leesha látta a jeleket. – Elég ebből – mondta végül, és kivette Bruna kezéből a mozsarat. Az öregasszony élesen Leeshára meredt. – Menj pihenni – mondta a lány. – Kinek képzeled magad, hogy így... – kezdte Bruna, miközben botja után nyúlt. Leesha számított erre. Gyorsan felkapta a botot, és Bruna szeme közé mutatott a végével. – Megint rohamod lesz, ha így folytatod – dorgálta az öregasszonyt. – Most szépen kimegyünk. Ne vitatkozz velem! Stefny és Darsy is el tudják látni a betegeket egy óráig. – Úgy-ahogy – tette hozzá morogva Bruna, de hagyta, hogy Leesha felsegítse ültéből és kivezesse a Szentházból. A nap már magasan járt az égen. Az épület körül dús, élénkzöld fű nőtt, leszámítva pár foltot, amit a lángdémonok felperzseltek. Leesha leterített a fűre egy lepedőt és segített Brunának leülni rá, majd kihozta az öregasszony gyógyteáját és némi puha kenyeret, amit a Gyógyfüvész még el tudott rágni megmaradt fogaival. Egy ideig kellemes csendben ültek, és élvezték a nap melegét. Leesha úgy érezte, igazságtalan volt, mikor Brunát édesanyjához hasonlította. Mikor ült ő ki így anyjával legutóbb a kellemes napsütésben? Történt ilyen valaha? Rekedtes hangra lett figyelmes. Megfordult, és látta, hogy

Bruna elaludt. Leesha elmosolyodott, ráterítette az öregasszonyra széles sáljait, ő maga pedig épp kinyújtóztatta a lábait, amikor megpillantotta Sairát és Mairyt, akik tőlük nem messze ültek a fűben, és varrtak. Barátnői intettek Leeshának, és helyet szorítottak neki a pokrócukon. – Milyen a Gyógyfüvészség? – kérdezte Mairy. – Fárasztó – mondta Leesha. – Hol van Brianne? A két lány egymásra nézett, és kuncogni kezdett. – Kint az erdőben Evinnel – mondta Saira. Leesha cicceget. – Az a lány úgy végzi majd, mint Klarissa – mondta. – Brianne azt mondja, hogy olyasmit nem lehet megvetni, amit nem próbált ki az ember – vonta a vállát Saira. – Talán te is ki akarod próbálni? – kérdezte Leesha. – Te azt gondolod, hogy jó okod van várni vele – mondta Saira. – Én is így gondoltam, mielőtt Jak meghalt. Bárcsak megtörtént volna, mielőtt még elragadták őt a démonok. Bármit megadnék érte. Még a gyermekét is megszülném. – Sajnálom – mondta Leesha. – Semmi baj – válaszolta szomorúan Saira. Leesha és Mairy átölelték őt. – Ó, de édes! – kiáltotta valaki mögöttük. – Én is jöhetek? – Épp csak felpillanthattak, amikor Brianne rájuk ugrott, és mindannyian nevetve a fűre borultak. – Ma jó hangulatban vagy – mondta Leesha. – Ezt teszi egy kis hancúrozás az erdőben – mondta kacsintva Brianne, miközben könyökével megbökdöste Leeshát. – Egyébként Evin elmondott nekem egy titkot! – mondta jókedvűen. – Mondd el! – szóltak egyszerre a többiek. Brianne felkacagott, és tekintete Leeshára tévedt. – Majd talán

később – mondta. – Hogy van ma a banya új tanítványa? – Gondoljon bármit is Bruna, nem vagyok a tanítványa – válaszolta Leesha. – Miután Gared és én összeházasodunk, apám papírüzletét fogom vezetni, és mellette segítek a betegek gondozásában is. – Inkább te, mint én – mondta Brianne. – A Gyógyfüvészkedés nehéz munkának tűnik. Szörnyen nézel ki. Eleget aludtál tegnap este? Leesha a fejét rázta. – A padló a kandalló mellett nem olyan kényelmes fekhely, mint egy ágy. – Én szívesen aludnék a földön, ha Gared lenne a szalmazsákom – mondta Brianne. – Hát ez meg mit jelentsen? – kérdezte Leesha. – Ne tetesd az ártatlant! – mondta Brianne némi ingerültséggel a hangjában. – A barátaid vagyunk. Leesha felfújta magát. – Ha arra próbálsz utalni, hogy... – Szállj le a magas lóról, Leesha! Tudom, hogy megtetted Gareddel tegnap este. Reméltem, hogy legalább velünk őszinte leszel. Sairának és Mairynek elállt a lélegzete, Leesha pedig elkerekedett szemmel és vörös arccal nézett barátnőjére. – Nem történt semmi ilyesmi! – kiabálta. – Ki mondta ezt neked? – Evin – mondta mosolyogva Brianne. – Azt mondta, Gared egész nap ezzel dicsekedett. – Akkor Gared egy nyomorult hazudozó! Én nem vagyok holmi szajha, aki csak úgy... Brianne arca elkomorult, Leesha pedig a szájára tette a kezét. – Ó, Brianne, sajnálom! Nem úgy értettem... – Nem, szerintem nagyon is úgy értetted – mondta Brianne. – Talán az egyetlen igaz dolog volt, amit ma kimondtál.

Brianne felállt, és megigazította szoknyáit. Jókedvének már nyoma sem volt. – Gyertek, lányok! – mondta. – Menjük valahova, ahol tisztább a levegő! Saira és Mairy egymásra, majd Leeshára néztek, de Brianne eközben már el is indult, így ők is gyorsan felálltak, és követték a lányt. Leesha kinyitotta a száját, de hangja elfúlt. Nem tudta, mit mondhatna. – Leesha! – hallatszott Bruna kiáltása. Leesha megfordult, és látta, ahogy az öregasszony a botjára támaszkodva próbál felállni a földről. Fájdalmas tekintettel nézte távolodó barátait, majd Brunához szaladt, hogy segítsen neki.

Leesha Garedre és Steave-re várt, akik épp a házuk felől ballagtak az úton. Viccelődtek és nevettek, jókedvük pedig megadta Leeshának a szükséges erőt. Ökölbe szorított kezével megragadta szoknyáit, és a két férfi felé indult. – Leesha! – köszöntötte őt Steave gunyoros mosollyal. – Hogy van ma az én jövendő menyem? – Kitárta karjait, hogy megölelhesse Leeshát. A lány nem vett róla tudomást. Egyenesen Garedhez sietett, és teljes erőből pofon csapta. – Hé! – kiáltott fel Gared. – Hohó! – nevetett Steave. Miután Leesha anyja szúrós tekintetét vetette a férfira, Steave békítőleg felemelte a kezét. – Látom, hogy egyet s mást meg kell beszélnetek, úgyhogy magatokra is hagylak – mondta. – Az élvezeteknek ára van – tette hozzá, és elment. Leesha Gared felé fordult, hogy újra megüsse. A fiú elkapta a

csuklóját, és megszorította. – Leesha, fejezd be! A lány nem foglalkozott a kezébe nyilalló fájdalommal: erősen beletérdelt a fiú lába közé. Vastag szoknyái ugyan tompították a csapást, de elég volt ahhoz, hogy Gared elengedje a karját. A fiú ágyékra szorított kézzel a földre zuhant. Leesha belerúgott, de Garedet jól védték kemény izmai, kezével pedig azt az egyetlen sebezhető pontot óvta, amit a lány célba vehetett volna. – Leesha, mi a kénköves Mag ütött beléd? – nyögte Gared, de Leesha rögtön utána szájon rúgta. Gared felmordult, és mikor Leesha újra rúgásra emelte a lábát, a fiú elkapta a talpát, és hátralökte. A lány a hátára esett, amitől kiszökött belőle a szusz. Mielőtt még felkelhetett volna, Gared ráugrott, és karjait lefogva a földhöz szegezte Leeshát. – Megőrültél? – kiabálta, mikor a lány hevesen vergődni kezdett alatta. Gared arca belilult, szemébe pedig könny szökött a fájdalomtól. – Hogy tehetted? – rikácsolta Leesha. – Hogy lehettél ilyen gonosz, te magúrfatty? – Az éjre, Leesha, miről beszélsz? – morogta Gared, és még jobban ránehezedett Leesha karjaira. – Hogy tehetted? – kérdezte újra a lány. – Hogy hazudhattad azt mindenkinek, hogy tegnap este elvetted a szüzességemet? Gared láthatóan megütközött a hallottakon. – Ki mondta ezt neked? – kérdezte. Leesha remélni merte, hogy a hazugság nem Garedtől származott. – Evin mesélte Brianne-nek – válaszolta. – Megölöm azt a magúrfattyat – morogta Gared, miközben engedett a szorításán. – Megígérte, hogy tartja a száját. – Szóval igaz? – kiabálta Leesha. Újra meglendítette a térdét, Gared pedig fájdalmasat ordítva legördült a lányról. Leesha

felugrott, és távolabb ment tőle, hogy a fiú ne tudja újra lefogni. – Miért? – kérdezte Garedtől. – Miért hazudtad ezt? – Csak favágóbeszéd volt – nyögte a fiú. – Semmi komoly. Leesha soha nem köpött ki egész addigi életében, ezt hallva viszont leköpte Garedet. – Semmi komoly? – rikácsolta a lány. – Képes voltál holmi komolytalan pletykával tönkretenni az életemet? Gared felkelt a földről, Leesha pedig még tovább hátrált tőle. A fiú feltartotta a kezét, és úgy közelítette meg a lányt. – Nincs tönkretéve az életed – mondta. – Brianne hallotta! – kiabálta Leesha. – Saira és Mairy is! Holnap már az egész falu hallani fog róla! – Leesha... – kezdte Gared, de a lány félbeszakította. – Hányan hallották még? – Mi? – Kiknek mondtad még el, te ostoba? – rivallt rá Garedre. A fiú zsebre tette a kezét, és maga elé bámult a földre. – Csak a favágóknak. – Az éjre! Mindegyiknek? – Leesha nekiszaladt Garednek, hogy szétkarmolja az arcát, de a fiú elkapta a kezét. – Higgadj le! – kiabálta Gared. Hatalmas kezei megszorították a lány csuklóját, és a karjában szétáradó fájdalom észhez térítette Leeshát. – Ez fáj – mondta a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Így már jobb – mondta Gared, és enyhített a szorításán, de még nem engedte el a lány kezét. – Kétlem, hogy jobban fájna, mint a rúgások a dióimba. – Megérdemelted – mondta Leesha. – Talán igen. Most már beszélhetünk ember módjára? – Ha előbb elengedsz. Gared gyanakodva nézett Leeshára, de aztán elengedte, és

gyorsan odáig hátrált, ahol a lány már nem tudta megrúgni. – Elmondod mindenkinek, hogy hazudtál? – kérdezte Leesha. Gared megrázta a fejét. – Azt nem tehetem, Leesha. Még bolondnak néznének. – Inkább engem gondoljanak egy szajhának? – Te nem vagy szajha. Mi egymásnak vagyunk ígérve. Te nem vagy olyan, mint Brianne. – Hát jó – mondta Leesha. – Akkor majd én is elmondok néhány hazugságot. Ha a barátaid eddig is hecceltek, képzeld, mit csinálnak majd, ha meghallják, hogy azért nem tudtad megtenni, mert nem voltál hozzá elég nagy legény. Gared ökölbe szorította egyik hatalmas kezét, és kissé megemelte. – Ezt te sem akarod, Leesha. Most még türelmes vagyok veled, de ha nekem elkezdesz ilyen hazugságokat terjeszteni, hát én... – És rólam hazudozni, az rendben van? – kérdezte Leesha. – Ha összeházasodunk, már nem fog számítani – mondta Gared. – Mindenki elfelejti majd. – Nem házasodunk össze – mondta Leesha. Úgy érezte, hogy hatalmas kő esett le a szívéről. Gared dühösen nézett a lányra. – Nincs más választásod. Még ha valaki nőül is venne, az a könyvmoly Jona vagy valaki más, én leverném őt. Rönkösházán senki se fogja elvenni azt, ami az enyém. – Élvezd a hazugságod gyümölcsét! – Leesha elfordult, mielőtt Gared megláthatta volna a könnyeit. – Előbb adom oda magam az éjszakának, mint neked!

Leeshának minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne törjön ki

könnyekben a vacsora készítése közben. Minden egyes szó, amit Gared vagy Steave kiejtett, olyan volt a lánynak, mint egy késszúrás. Gared majdnem elcsábította őt az előző éjjel, és Leesha majdnem engedett neki, a következmények teljes tudatában. Fájdalmas volt visszautasítania a fiút, de Leesha úgy vélte, hogy szüzességéről neki kell döntenie. Soha nem gondolta volna, hogy Gared egyetlen szóval el tudja venni tőle, azt pedig végképp nem, hogy ezt tényleg meg is tenné. – Még jó is, hogy ennyit időt töltesz Brunával – suttogta egy hang a fülébe. Leesha megfordult, és Elonát pillantotta meg, aki vigyorogva állt mellette. – Nem lenne jó, ha kerek hassal kéne az oltár elé állnod. Leesha már bánta, hogy reggel említést tett a pommteáról. Válaszra nyitotta a száját, de anyja kacarászva kilibbent a konyhából, mielőtt még Leesha egyetlen szót is kinyöghetett volna. A lány beleköpött anyja, majd Gared és Steave tányérjába is. Sovány elégtétellel nézte őket, miközben ettek. A vacsora roppant kínosan telt. Steave anyja fülébe sugdosott, amitől Elona folyton kuncogott. Gared végig a lányt figyelte, Leesha viszont nem viszonozta tekintetét. A tányérjába bámult, és kedvetlenül kavargatta az ételt, épp, mint mellette ülő apja. Úgy tűnt, egyedül csak Erny nem hallotta Gared kitalációját. Leesha örült ennek, de tudta, hogy előbb-utóbb apja is tudomást szerez a dologról. Túl sok ember akarta tönkretenni Leeshát a faluban. Elhagyta az asztalt, amilyen hamar csak tudta. Gared ülve maradt, de Leesha érezte, hogy a fiú még mindig őt bámulja. Amint Gared elvonult aludni a műhelybe, a lány azonnal elreteszelte mögötte az ajtót, amitől kissé nagyobb biztonságban érezte magát.

Mint már sok másik éjszakán, Leesha aznap éjjel is álomba sírta magát.

Mikor felébredt, Leesha úgy érezte magát, mintha nem is aludt volna. Anyja éjjel újra látogatást tett Steave szobájában, de Leesha csak ürességet érzett, miközben a szomszédból jövő nyögéseket és a démonok hangzavarát hallgatta. Azt is hallotta, amikor Gared késő éjszaka rájött, hogy bezárták őt a műhelybe. Leesha sötéten elmosolyodott, ahogy a fiú az ajtóval próbálkozott, majd végül feladta. Miközben Leesha a zabkását tette fel a tűzre, Erny hozzálépett, és csókot nyomott a lány fejére. Napok óta először voltak egymagukban. Leesha azon merengett, vajon mi történne sokat szenvedett apjával, ha meghallaná Gared hazugságát. Régen ugyan hitt a lányának, de most, hogy feleségének csalárdságával is szembesülnie kellett, Leesha kételkedett abban, hogy Erny bárkiben is meg tudna még bízni. – Ma is a betegeket ápolod majd? – kérdezte Erny. Amikor Leesha bólintott, elmosolyodott. – Rendes tőled. – Sajnálom, hogy nem volt időm neked segíteni a műhelyben – mondta Leesha. Erny megfogta a lány karját, közelebb húzta, és a szemébe nézett. – Az emberek fontosabbak, mint a papír, Leesha. – Még a rossz emberek is? – Még ők is – mondta Erny. Mosolya kissé erőltetettnek tűnt, de válasza se tétova, se bizonytalan nem volt. – Találd meg a világ legrosszabb emberét, és még nála is rosszabbra lelsz, ha éjjel kinézel az ablakon.

Leesha sírni kezdett, apja pedig magához ölelte és ringatni kezdte, miközben végigsimított lánya haján. – Büszke vagyok rád, Leesha – suttogta. – A papírkészítés az én álmom. A rovásaink nem mennek tönkre, csak mert te más utat választasz. Leesha megölelte Ernyt, és könnyeivel áztatta el az ingét. – Szeretlek, apa. Ebben sose kételkedj, történjen bármi is! – Hogy is tudnék, napsugaram? – válaszolta Erny. – Én mindig szeretni foglak. Sokáig így álltak, egymás karjaiba zárva. Egyedül apja maradt a barátja az egész világon. Leesha még azalatt kisietett a házból, amíg Gared és Steave a csizmájukat húzták. Remélte, hogy mindenkit el tud majd kerülni a Szentház felé vezető úton, de Gared barátai a ház előtt vártak. Köszönés helyett csak fütyültek és hujjogtak. – Csak azér’ jöttünk, hogy te és az anyád nehogy az ágyban marasztaljátok Garedet és Steave-et, mikor már rég dolgozniuk kéne! – szólt neki Ren. Leesha elvörösödött, de egy szó nélkül elsietett mellettük, és továbbhaladt az úton. Még hallotta maga mögött a fiúk nevetését. Biztos volt benne, hogy nem képzelődik. Az emberek bámulták őt, és összesúgtak, ahogy a lány elhaladt mellettük. A Szentház menedéke felé igyekezett, de amikor végre odaért, Stefny állta el az útját. A nő olyan undorodó kifejezéssel fogadta, mintha Leesha a papírkészítéshez használt masszától bűzlött volna. – Mit csinálsz? – kérdezte a lány. – Engedj be! Jöttem segíteni Brunának. Stefny viszont a fejét rázta. – Ezt a szent helyet nem mocskolod be a bűneiddel! – mondta megvetően. Leesha kihúzta magát, amennyire csak tudta. Jó néhány centivel magasabb volt Stefnynél, mégis úgy érezte magát, mint

egy egér a macskával szemben. – Én nem követtem el semmilyen bűnt – mondta. – Hah! – Stefny felkacagott. – Az egész falu tudja, mit csinálsz Gareddel esténként. Én hittem benned, lányom, de úgy tűnik, mégiscsak anyádra ütöttél. – Mi folyik itt? – kérdezte Bruna reszelős hangján, mielőtt még Leesha válaszolhatott volna. A nő Bruna felé fordult, és dölyfös büszkeséggel lenézett a Gyógyfüvészre. – Ez a lány egy szajha, és én nem engedem be a Teremtő házába! – Te nem engeded be? – kérdezte Bruna. – Hirtelen te lettél a Teremtő? – Ne káromold ezt a helyet, vénasszony! – mondta Stefny. – Az ő szavait mindenki szabadon elolvashatja! – Felemelte a Szentkönyv egy bőrkötéses példányát, amit mindenhova magával vitt. – A paráználkodók és házasságtörők miatt szenvedünk a Vésztől, és ez a kis cafka az anyjával együtt bűnös. – És hol a bizonyíték a lány bűnére? – kérdezte Bruna. Stefny elmosolyodott. – Gared mindenkinek eldicsekedett a tettükről, akinek csak tudott. Bruna felmordult, majd hirtelen megsuhintotta botját, és fejbe ütötte vele Stefnyt, aki a földre zuhant a csapástól. – Elítélnél egy lányt, pusztán egy fiú dicsekvése alapján? – rikácsolta Bruna. – Az effajta kérkedés csak elpazarolt lélegzet, és ezt te is jól tudod! – Mindenki tudja, hogy a lány anyja a falu szajhája – válaszolta Stefny dühösen. Halántékán vércsík folyt végig. – Miért lenne a kölyök különb az anyjától? Bruna belevágta botja végét Stefny vállába, amitől a nő feljajdult. – Hé! Elég legyen! – kiáltotta a feléjük siető Smitt.

Michel lelkipásztor is rögtön ott termett. – Ez egy Szentház, nem holmi angiers-i kocsma... – Női dolgokról van szó, és ti nem avatkoztok bele, ha jót akartok! – csattant fel Bruna, félbeszakítva a két férfit. Visszapillantott Stefnyre. – Küldd el őket, vagy felfedem előttük a bűnödet! – sziszegte a nőnek. – Nekem nincs bűnöm, vén banya! – válaszolta Stefny. – Minden gyermeket én segítettem a világra ebben a faluban – mondta Bruna halkan, hogy a férfiak ne hallják. – A pletykákkal ellentétben elég jól látok, ha valami olyan közel van a szememhez, mint egy újszülött. Stefny elsápadt, majd férje és a lelkipásztor felé fordult. – Maradjatok ki ebből! – Még mit nem! – kiáltotta Smitt. Megragadta Bruna botját, és lerántotta azt a feleségéről. – Na, ide hallgass, vénasszony! – mondta Brunának. – Lehetsz tőlem Gyógyfüvész, de akkor sem üthetsz meg csak úgy bárkit a faluban! – De a feleséged szabadon ítélkezhet bárkiről? – csattant fel Bruna. Kihúzta a botja végét Smitt kezéből, és jó erősen rákoppintott vele a férfi fejére. Smitt hátratántorodott, és a fejét dörzsölte. – Hát jó – mondta –, megpróbáltam udvarias lenni. A férfi általában azelőtt mondta ezt, hogy felgyűrte volna az ingujját, és kidobott valakit a fogadójából. Nem volt magas ember, de zömök, erős termettel bírt, és igen sok tapasztalattal rendelkezett a részeg favágók kitessékelésében. Bruna ugyan nem egy keménykötésű favágó volt, de egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Rendíthetetlenül állt, miközben Smitt egyre közeledett felé. – Rendben! – kiáltotta. – Dobjatok ki innen! Keverjétek ti a

gyógyfőzeteket! Gyógyíttassátok Stefnyvel azokat, akik vért köhögnek és démonlázuk van! Közben még a szüléseknél is segédkezzetek! Készítsetek magatoknak gyógyírt! Csináljatok ti lángpálcát! Miért is kéne mindehhez eltűrni egy ilyen vén banyát, mint én? – Igen, miért? – kérdezte Darsy. Mindenki ránézett, ő pedig Smitt mellé lépett. – Gyógyfüvet morzsolni és bábáskodni én is tudok olyan jól, mint Bruna – mondta. – Haha! – A Gyógyfüvész felnevetett, és még Smitt is kétkedve nézett a lányra. Darsy nem vett róluk tudomást. – Szerintem ideje változtatni. Lehet, hogy nincs évszázados tapasztalatom, mint Brunának, de nem fogok csak úgy nekiesni a falubelieknek, mint ahogy ő szokott. Smitt az állát vakargatta, majd Brunára nézett, aki tovább heherészett. – Csak rajta! – mondta az öregasszony. – Úgyis jól jönne a pihenés. Aztán ne gyertek a kunyhómhoz könyörögni, amikor ez a tehén összevarrja, amit le kell vágni, és levágja, amit varrni kellene! – Talán Darsy is megérdemel egy esélyt – mondta Smitt. – Megegyeztünk! – mondta Bruna, és botjával nagyot koppintott a padlón. – Majd mondjátok meg a falusiaknak, kitől várhatják mostantól a gyógyulásukat! Mennyei nyugalom lesz a kunyhómban. Bruna Leeshához fordult. – Gyere, lányom, segíts ennek a vénasszonynak hazamenni! – Belekarolt a lányba, és az ajtó felé indultak. Amikor elhaladtak Stefny mellett, Bruna megállt, és botját a nő felé tartotta. – Ha még egy szót szólsz a lány ellen, vagy másokat erre késztetsz, az egész falu megtudja a bűnödet! – Bruna olyan

halkan beszélt, hogy csak ők hárman hallották. Leeshának egyre csak Stefny rémült kifejezése járt a fejében, miközben Bruna háza felé tartottak. Amikor beléptek a kunyhóba, Bruna azonnal a lányhoz fordult. – Nos? Igaz, amit mondanak? – kérdezte. – Nem! – kiáltotta Leesha. – Mármint, majdnem megtettük... De aztán megmondtam neki, hogy ne csinálja, és hallgatott rám! Leesha tudta, hogy válasza esetlennek és valótlannak hangzik. Elfogta őt a félelem. Bruna volt az egyetlen, aki képes volt kiállni érte. Úgy érezte, belehalna, ha az öregasszony is hazugnak tartaná őt. – Meg... Megvizsgálhatsz, ha akarsz – mondta elvörösödve Leesha. A padlóra meredt, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Bruna morogva megrázta a fejét. – Hiszek neked, lányom. – Miért? – kérdezte Leesha szinte könyörögve. – Miért hazudta ezt Gared? – Azért, mert ami indok egy lány elűzésére a faluból, az egy fiúnak elismerés – mondta Bruna. – Azért, mert a férfiak észjárása attól függ, hogy mások mit gondolnak a lógó kukacaikról. Azért, mert az a fiú egy alattomos, érzéketlen, fafejű gané, akinek fogalma sincs arról, hogy mit vesztett el. Leesha újra sírni kezdett. Úgy érezte, már egy örökkévalóság óta zokog. Hogy származhat ennyi könny egyetlen testből? Leesha Bruna kitárt karjaiba futott. – Jól van, lányom. Sírd ki magad, utána majd kitaláljuk, hogy mihez kezdjünk.

Bruna kunyhója csendes volt, miközben Leesha teát készített. Még csak dél felé járt az idő, de a lány kimerültnek érezte magát.

Hogyan is élhetne így tovább Rönkösházán? „Rizon csak egyheti útra van innen”, gondolta Leesha. „Emberek ezrei laknak ott. Senki se hallana ott Gared hazugságairól. Megkereshetném Klarissát, és aztán...” És aztán mi lenne? Tudta, hogy az egész csak álmodozás. Még ha találna is egy Fullajtárt, aki elvinné őt a faluból, a gondolat, hogy heteket kell a szabad ég alatt töltenie, megfagyasztotta a vért az ereiben. Emellett a rizoniak többsége földműves volt, így a lány nemigen válhatott volna a hasznukra levelek írásával és papírkészítéssel. Találhatott volna ott magának egy új férjet, de nem vigasztalta a gondolat, hogy egy másik férfihoz fűzze a sorsát. Odavitte Brunának a teáját, remélve, hogy az öregasszony talán választ ad a kérdéseire, de a Gyógyfüvész egy szót sem szólt. Csendesen szürcsölt a csészéjéből, amíg Leesha letérdelt a széke mellé. – Mihez kezdjek most? – kérdezte Leesha. – Nem bujkálhatok itt örökre. – Miért ne tehetnéd? Dicsekedhet Darsy akárhogy, töredékét se fogta fel annak, amit tanítottam neki, és én töredékét se tanítottam meg neki annak, amit tudok. Kis idő múlva a falubeliek mind idejönnek majd, hogy a segítségemért könyörögjenek. Maradj velem, és egy év múlva a rönkösháziak azt se fogják tudni, hogyan boldogultak nélküled. – Az anyám ezt nem hagyná – mondta Leesha. – Még mindig az a terve, hogy hozzámenjek Garedhez. Bruna bólintott. – Nem csodálom. Sose bocsátotta meg magának, amiért nem tudott Steave-nek fiúgyermekeket szülni. Eltökélt szándéka, hogy te hozd helyre az ő hibáját. – Nem fogom megtenni. Előbb vetem magam az éjszakába, mint hogy hagyjam, hogy Gared hozzám éljen. – Leesha

megdöbbenve vette észre, hogy minden egyes szavát komolyan is gondolta. – Ez nagyon bátor dolog tőled, drágám – mondta Bruna, de hangjában volt némi megvetés is. – Milyen derék dolog is az, ha valaki eldobja a saját életét egy fiú hazugsága és az anyjától való félelme miatt! – Nem félek az anyámtól! – Vagy talán csak félsz elmondani neki, hogy nem mész hozzá ahhoz a fiúhoz, aki tönkretette a becsületedet? Leesha sokáig csendben ült, de végül bólintott. – Igazad van – mondta. Bruna morgott valamit. A lány felállt az öregasszony mellől. – Jobb is lesz, ha túlteszem magam rajta – mondta. Bruna nem válaszolt. Leesha az ajtóhoz lépett, ott viszont megállt, és visszanézett a Gyógyfüvészre. – Mi volt Stefny bűne? Bruna belekortyolt teájába. – Smittnek három gyönyörű gyermeke van. – Négy – javította ki Leesha. Bruna a fejét rázta. – Stefnynek négy van. Smittnek csak három. Leesha elképedve nézett Brunára. – De hát ez hogyan lehetséges? Stefny sose hagyja el a fogadót, csak ha épp a Szentházba... – Hirtelen a szájára tette a kezét. – A Szentemberek is csak férfiak – mondta Bruna.

Leesha lassan ballagott hazafelé, miközben a megfelelő szavakat kereste, de érezte, hogy lényegtelen, hogyan fogalmazza meg mondandóját. A fontos az, hogy nem megy hozzá Garedhez, és az, hogy hogyan reagál anyja erre a hírre.

Késő délután volt, mikor végre belépett a házba. Gared és Steave nemsokára hazatérnek az erdőből. Még érkezésük előtt túl kell esnie a beszélgetésen Elonával. – Na, most aztán tényleg jól felbolygattad a falut – mondta Elona, mikor meglátta a lányt. – A saját lányom, a falu szajhája. – Nem vagyok szajha – mondta Leesha. – Gared mindenkinek hazudott. – Ne merd őt hibáztatni, csak mert te nem tudtad zárva tartani a lábaidat! – Nem háltam vele. – Hah! – nevetett fel Elona. – Ne nézz bolondnak, Leesha! Én is voltam fiatal. – Te már egy hete minden este „fiatal” vagy. Gared pedig egy hazug disznó. Elona pofon csapta Leeshát, aki a földre esett az ütéstől. – Hogy merészelsz így beszélni velem, te kis szajha?! – kiabálta. Leesha mozdulatlanul feküdt. Tudta, hogy ha megmoccan, anyja újra megüti. Arca szinte lángolt a pofontól. Látva, hogy lánya megalázkodott, Elona mély lélegzetet vett, és kissé megnyugodott. – No, nem baj – mondta. – Mindig is le akartalak szedni a magas lóról, amire az ostoba apád ültetett. Hamarosan hozzámész Garedhez, az emberek meg egy idő után abbahagyják a sugdolózást. Leesha összeszedte magát. – Nem megyek hozzá Garedhez. Ő egy hazug ember, én pedig nem fogom megtenni. – De még mennyire, hogy fogod – mondta Elona. – Nem fogom. – Leesha érezte, hogy szavai erőt adnak neki. Felkelt a földről. – Nem mondok neki igent, és sehogy sem fogsz tudni rávenni. – Azt majd meglátjuk – mondta Elona, és levette a derékszíját.

Az öv egy vastag bőrszíj volt, a végén egy vascsattal, amit a nő lazán hordott a dereka körül. Leesha azt gondolta, hogy anyja csak azért viselte folyton az övét, hogy kéznél legyen, ha alkalomadtán el akarná verni a lányát. Elona Leesha felé indult, aki sikoltva bemenekült a konyhába. Csak ekkor jött rá, hogy az összes szoba közül ez volt a legrosszabb választás, hiszen a helyiségnek csak egy ajtaja volt. Leesha felsikoltott, ahogy a vascsat áthasította a ruháját és belevágott a hátába. Elona újra meglendítette a szíjat, Leesha pedig kétségbeesésében anyjára vetette magát. Ahogy mindketten a padlóra estek, a lány meghallotta a bejárati ajtó nyikorgását és Steave hangját. Mindezzel egyidőben egy aggodalmas kiáltás is felhangzott a műhelyből. Elona kihasználta Leesha figyelmetlenségét, és öklével arcon ütötte a lányt. Egy pillanat múlva a nő újra talpon volt, és lecsapott az övvel Leeshára, aki újra felsikoltott. – Mi a kénköves Mag folyik itt? – érkezett egy kiáltás az ajtó felől. Leesha látta, hogy apja próbál bejutni a konyhába, de Steave vaskos karjával elzárta az ajtót. – Menj az utamból! – kiáltott rá Erny. – Ez a kettőjük dolga – mondta vigyorogva Steave. – Te csak vendég vagy a házamban! Eredj az ajtóból! Amikor Steave továbbra sem volt hajlandó megmozdulni, Erny megütötte a férfit. Mindenki megdermedt. Kétséges volt, hogy Steave egyáltalán megérezte-e az ütést. A csendet végül az ő nevetése törte meg. Könnyedén hátralökte Ernyt, aki a lendülettől berepült a nagyszobába. – A lányok majd egymás közt elrendezik a vitájukat – mondta kacsintva Steave, majd becsukta a konyhaajtót, miközben Elona

újra Leeshának esett.

Leesha csendesen sírdogált a műhely hátsó szobájában, sebeit és horzsolásait ápolgatva. Ha nála vannak a gyógynövények, többet is tehetett volna, de így csak egy ronggyal és hideg vízzel dolgozhatott. Az Elonától elszenvedett fenyítés után rögtön a műhelybe menekült, és bezárta maga mögött az ajtót. Még apja gyengéd kopogására sem válaszolt. Miután Leesha kitisztította a sebeket és összevarrta a legmélyebb vágásokat, összegömbölyödött a padlón. A lány rázkódott a fájdalomtól és a szégyentől. – A kivirágzásod napján hozzámész Garedhez, különben ezt mindennap megismételjük addig, amíg meg nem gondolod magad – ígérte neki Elona. Leesha tudta, hogy anyja komolyan beszélt, Gared hazugsága pedig sok embert fog anyja pártjára állítani, akik mind azt mondják majd, hogy össze kell házasodniuk, anélkül hogy tudomást vennének Leesha sebeiről, mint ahogy már máskor is. „Nem fogom megtenni”, ígérte magának Leesha. „Inkább az éjszakába vetem magam.” És akkor hirtelen görcs állt a hasába. Leesha felnyögött, combján pedig nedvességet érzett. Rémülten törölte meg lábát egy ronggyal, miközben buzgón imádkozott, de a ruhadarabon, mintha a Teremtő kegyetlen vicce lett volna, vér vöröslött. Leesha felsikoltott. Hallotta, hogy a házban mozgolódás támad a hangjára. Dörömbölés hallatszott a műhelyajtótól. – Leesha, jól vagy? – kérdezte az apja a túloldalról.

Leesha nem válaszolt. Elszörnyedve nézte a véres rongyot. Két napja még azért imádkozott, hogy minél hamarabb elérkezzen a kivirágzása. Most pedig úgy nézett a ruhadarabra, mint valami magbéli átokra. – Leesha, azonnal nyisd ki az ajtót, különben megemlegeted! – kiabálta Elona. A lány az anyjára se figyelt. – Ha nem hallgatsz anyádra, és nem nyitod ki az ajtót, mielőtt tízet számolok, akkor esküszöm, hogy be fogom tömi! – mondta Steave. Leeshát elfogta a félelem, amikor a férfi elkezdett számolni. Kétsége sem volt afelől, hogy Steave egyetlen csapással pozdorjává törné a műhely ajtaját. A helyiség külső ajtajához szaladt, és kinyitotta. Már majdnem besötétedett. Az ég sötétlila volt, és csak pár perc kellett ahhoz, hogy az utolsó napsugarak is eltűnjenek az égről. – Öt! – kiáltotta Steave. – Négy! Három! Leesha mély levegőt vett, és kirohant az épületből.

6. FEJEZET

csak bírt, de Bruna háza jó egy mérföldre volt, és szíve mélyén tudta, hogy nem fog odaérni időben. Hallotta, hogy a családja utána kiáltozik, de hangjukat elnyomta saját szívverése és lépteinek csattogása. Oldalába belenyilallt a fájdalom, háta és combjai pedig égtek Elona ütéseitől. Megbotlott, és az eséstől felhorzsolódtak a kezei. Nagy nehezen felegyenesedett, nem törődve a fájdalommal, és pusztán akaratától hajtva rohant tovább. A Gyógyfüvész felé félúton besötétedett, és az éjszaka felcsalogatta a démonokat a Magból. Sötét ködfoszlányok jelentek meg a föld felett, amelyekben állatias lények kezdtek alakot ölteni. Leesha nem akart meghalni. Ekkor jött rá erre igazán, de már késő volt. Még ha úgy is döntött volna, hogy visszafordul, otthona már messzebb volt tőle, mint Bruna kunyhója, a két ház között pedig semmilyen más menedék nem akadt. Erny szándékosan építette a házát ilyen messze a többitől, mert a falubeliek panaszkodtak a munkájához használt vegyszerek szagára. Leeshának nem volt más választása. Továbbszaladt Bruna háza felé

L

EESHA FELEMELTE SZOKNYÁI SZÉLÉT, ÉS SZALADT, hogy

az erdő szélére, ahol a fadémonok nagy számban szoktak megjelenni. Néhány magúr a lány felé kapott karmaival, de mivel még nem öltöttek teljesen alakot, nem tudták megsebezni őt. Leeshát elöntötte a hideg, ahogy a testetlen démonok karmai átsuhantak a mellkasán. Úgy érezte magát, mintha egy szellem érintette volna meg, de a démonok nem okoztak így neki fájdalmat, úgyhogy nem lassított. Az erdő szélén lángdémonok nem szoktak megjelenni. A fadémonok egyből megölték volna őket. Az egyszerű tűz ugyan nem tudott felgyújtani egy fadémont, a démoni lángköpet viszont igen. Egy széldémon épp Leesha előtt öltött alakot, de a lány gyorsan kikerülte, a magúr nyurga lábai pedig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a földön vegye üldözőbe célpontját. A széldémon a menekülő lány után rikoltott. Leesha megpillantotta a Bruna ajtaja előtt függő lámpás fényét. Még gyorsabban kezdett futni. – Bruna! Bruna, kérlek, nyisd ki az ajtót! – kiáltotta. Nem jött válasz, és az ajtó se nyílt ki, de az odavezető út még szabad volt, így a lány még reménykedett abban, hogy épségben odaér. Ebben a pillanatban Leesha elé lépett egy két méter magas fadémon. A lány minden reménye szertefoszlott.

A démon felüvöltött. Fogai olyan nagyok voltak, mintha konyhakések sorakoztak volna a szájában. A lényhez képest Steave véznának tűnt volna: egész teste erős, rugalmas inakból állt, amit

göcsörtös, fakéregszerű páncél borított. Leesha rovást rajzolt maga előtt a levegőbe, és csendesen imádkozni kezdett a Teremtőhöz, hogy halála gyors legyen. A falubeliek úgy tartják, hogy a démonok a lelket is megeszik a testtel együtt. Leesha arra gondolt, hogy mindjárt megtudja, igaz-e a szóbeszéd. A démon elkezdett közeledni a lány felé. Egyenletesen lépkedett, arra várva, hogy a lány valamelyik irányba menekülni kezdjen. Leesha tudta, hogy ezt kéne tennie, de még ha nem is bénította volna meg a félelem, úgysem tudott volna hova menekülni. A fadémon elállta az egyetlen biztonságos hely felé vezető utat. A kunyhó ajtaja megnyikordult, és az udvart elöntötte a fény. A démon megfordult, és megpillantotta a házból kicsoszogó öregasszonyt. – Bruna! – kiáltotta Leesha. – Maradj a rovások mögött! Egy fadémon van az udvarban! – A szemem már nem olyan jó, mint régen volt, drágám, de egy ilyen rusnya szörnyeteget azért még észreveszek – válaszolta Bruna. Még egy lépést tett előre, amivel a rovások túloldalára került. Leesha felsikoltott, ahogy a démon üvöltve az öregasszony felé iramodott. Bruna nem rettent meg a négy lábra ereszkedő, ijesztő sebességgel haladó magúrtól. Sáljai közé nyúlt, és kivett onnan egy apró tárgyat, amit az ajtó feletti lámpás lángjához érintett. Leesha látta, ahogy a tárgy meggyullad. A démon már majdnem odaért Brunához, amikor az öregasszony hátraemelte a kezét, és eldobta az égő valamit. A tárgy széttört a démon páncélján, és folyékony tűzbe borította a lényt. A

lángok szétoszlatták a sötétséget, és Leesha még méterekről is érezte a tűz hőjét az arcán. A démon rikoltozott, és lendületét vesztve a földre zuhant. Megpróbált meghemperegni, hogy eloltsa magát, de a tűz makacsul rátapadt a testére, így a magúr elkeseredetten üvöltözött a földön vergődve. – Jobb lesz, ha bejössz, Leesha – tanácsolta Bruna a lángoló démont szemlélve. – Még a végén megfázol idekint.

Leesha Bruna egyik sáljába bugyolálva ült a kunyhóban, és a teából felszálló gőzt bámulta. Semmi kedve sem volt inni az italból. A fadémon még jó ideig rikoltozott, mielőtt még hangja nyöszörgéssé gyengült és végül megszűnt. A lány maga előtt látta a füstölgő magúr maradványait, és a gondolattól a rosszullét kerülgette. Bruna a hintaszékében ült Leeshától nem messze. Lágyan dúdolgatott, miközben kötőtűivel szorgoskodott. Leesha nem értette, hogy lehet ilyen nyugodt az öregasszony. Ő maga úgy érezte, hogy soha nem fog megnyugodni. Az öreg Gyógyfüvész egy szót sem szólt, miközben Leeshát vizsgálta. Időnként morgott egyet, ahogy bekente és bekötözte a lány sebeit, amelyek közül néhányat menekülése során szerzett. Bruna azt is megmutatta Leeshának, hogyan enyhítheti a vérzést a lába között tiszta szövettel, és figyelmeztette a gyakori cserére. Most viszont Bruna úgy ült ott, mintha semmi szokatlan nem történt volna. Egyedül kötőtűinek csattogása és a tűz ropogása törte meg a csendet. – Mit dobtál arra a démonra? – kérdezte Leesha, amikor már nem bírta tovább a hallgatást.

– Folyékony démontüzet – mondta Bruna. – Nehéz elkészíteni. Nagyon veszélyes. Ez az egyetlen dolog a repertoáromban, ami meg tud állítani egy fadémont. Rajtuk nem fognak az egyszerű lángok, de a folyékony démontűz olyan hővel ég, mint a lángköpet. – Nem tudtam, hogy egy démont bármi is képes megölni – mondta Leesha. – Már mondtam neked, lányom, hogy mi Gyógyfüvészek őrizzük a régi világ tudományát – mondta Bruna. Felmordulva a padlóra köpött. – Legalábbis még páran közülünk. Lehet, hogy már csak egyedül én ismerem ennek a pokoli főzetnek a receptjét. – Miért nem tanítod meg másoknak is? Örökre megszabadulhatnánk a magúroktól. Bruna heherészni kezdett. – Megszabadulni? A saját falunktól esetleg, ami azonnal porrá égne, vagy az erdőtől, ahol minden kigyulladna a démontűztől. Olyan tűz nincs, ami ártana egy lángdémonnak, vagy ami feltartóztatna egy kődémont. Semmilyen láng nem ér fel olyan magasra, hogy egy repülő széldémonban kárt tegyen, és a tavakat se lehet felgyújtani, hogy megöld a bennük lapuló vízidémonokat. – De amit ma este tettél, megmutatta, hogy milyen hasznos tud lenni a démontűz. Megmentetted az életemet. Bruna bólintott. – Azért őrizzük a régi világ tudását, hogy ha egy napon szükség lesz rá, újra felhasználhassuk. Ez a tudás viszont nagy felelősséggel jár. Ha bármit is tanulhatunk az ősi háborúk történeteiből, az az, hogy a férfiakat nem lehet megbízni a tűz titkaival. – Ezért is lehet kizárólag nő a Gyógyfüvész – folytatta. – Egy férfi nem tudná úgy birtokolni az ilyesfajta hatalmat, hogy ne használná fel a saját céljaira. Szívesen adok el dörejpálcát és ünnepi petárdát Smittnek, de sosem avatnám be őt abba, hogyan

készülnek. – Darsy is nő, de neki sem tanítottad meg mindezt – mondta Leesha. Bruna felhorkant. – Még ha lenne is annyi esze annak a tehénnek, hogy anélkül keverje össze a hozzávalókat, hogy felgyújtaná magát, gondolkodásában akkor is inkább egy férfira hasonlít. Hamarabb tanítanám meg Steave-nek a démontűz és a lángpor receptjét, mint hogy Darsyra bíznám ezt a tudást. – Holnap keresni fognak engem – mondta Leesha. Bruna a lány teájára mutatott. – Idd meg! – parancsolta. – Majd akkor foglalkozunk a holnappal, ha eljön az ideje. Leesha engedelmeskedett. A vasfű savanyú ízét és a fojtófű keserűségét érezte, ahogy kiitta a teát. Hirtelen álmosság uralkodott el rajta. Még érezte, hogy kiesik a kezéből a csésze.

A reggel fájdalommal ébresztette Leeshát. Bruna tompagyökeret tett a teájába, hogy enyhítsen a lány sajgó sebein és a görcsökön, amik Leesha hasát szorongatták, de az ital elhódította az érzékeit. Úgy érezte magát, mintha a szalmazsákja felett lebegne, végtagjai ugyanakkor nehezek voltak. Napkelte után nem sokkal Erny lépett be a házba. Lányát meglátva könnyekben tört ki, majd letérdelt Leesha mellé, és megszorította a kezét. – Azt hittem, elvesztettelek – zokogta. Leesha felemelte a kezét, és végigsimított apja kopaszodó fején. – Nem te tehetsz róla – suttogta. – Már régen szembe kellett volna szállnom Elonával – mondta Erny. – Az nem kifejezés – morogta Bruna, fel sem pillantva

kötőtűiről. – Egyetlen férfinak sem szabadna hagynia, hogy a felesége így átlépjen rajta. Erny nem tudott mit mondani erre, úgyhogy bólintott. Arca fájdalmat tükrözött, szemüvege mögött újabb könnycseppek jelentek meg. Valaki dörömbölt az ajtón. Bruna Ernyre nézett, aki odament, hogy kinyissa. – Itt van? – hallatszott Elona hangja. Leeshát újabb görcsök fogták el. Túl gyenge volt ahhoz, hogy megküzdjön anyjával. Ahhoz sem volt elég ereje, hogy felálljon. Egy pillanat múlva Elona belépett a házba, nyomában Gareddel és Steave-vel, akik úgy követték a nőt, mint két véreb. – Hát itt vagy, te mihaszna! – kiabálta Elona. – Tudod, hogy megrémültünk, amikor láttuk, hogy kirohantál az éjszakába? A fél falu téged keres! Ezért szíjat fogok hasítani a hátadból! – Nem fogod őt bántani, Elona – mondta Erny. – Ha bárki tehet az egészről, az te vagy. – Hallgass el, Erny! – mondta Elona. – Te tehetsz róla, hogy ilyen akaratos, mindig csak babusgatod őt. – Nem hallgatok el – válaszolt Erny, és felesége elé lépett. – Csöndben maradsz, ha jót akarsz – figyelmeztette Steave ökölbe szorult kézzel. Erny a férfira nézett, és nagyot nyelt. – Nem félek tőled – mondta, de hangja cincogásba fulladt. Gared kinevette. Steave megragadta Leesha apját az ingénél fogva, és egy kézzel felemelte őt a földről, míg másik karját hátravonta, hogy megüsse Ernyt. – Fejezd be ezt a bohóckodást! – mondta férjének Elona, majd a lányához fordult. – Te pedig szépen hazajössz velünk. – A lány nem megy sehova – mondta Bruna. Letette a kötését,

és a botjára támaszkodva felállt. – Ha valaki elhagyja a házamat, azok ti hárman lesztek. – Hallgasson, vén boszorkány! – mondta Elona. – Nem hagyom, hogy tönkretegye a lányom életét, éppúgy, mint ahogy az enyémet is. Bruna felhorkant. – Talán én töltöttem beléd azt a sok pommteát és vettelek rá, hogy tárd szét a lábaidat az egész falu előtt? – kérdezte. – Csak te tehetsz a nyomorúságodról. És most takarodj a házamból! Elona az öregasszony felé lépett. – Különben mit fog tenni? – kérdezte kihívóan. Bruna megejtett egy fogatlan vigyort, majd botjával rávágott Elona lábfejére, amitől a fiatalabb nő felsikoltott. Az öregasszony ezután a hasára mért egy ütést, amitől Elonából kiszökött a szusz, és összegörnyedt. – Na, ebből elég! – kiáltotta Steave. Félredobta Ernyt, és Gareddel rárohantak Brunára. Az öregasszony most sem aggódott jobban, mint a fadémonnal való találkozáskor. Sálja közé dugta a kezét, és egy marék port húzott elő onnan, amit a két férfi arcába fújt. Gared és Steave a földre zuhantak, és kiáltozva az arcukra szorították a kezüket. – Jut még neked is, Elona – mondta Bruna. – Mindannyiótokat megvakítom, ha a saját házamban próbáltok nekem parancsolgatni! Elona négykézláb az ajtóhoz mászott, miközben karjával igyekezett védeni a fejét. Bruna kikacagta, majd a nő hátsó felére mért erős ütéssel kitessékelte őt a kunyhóból. – Ti is takarodjatok innen! – kiabálta Garednek és Steave-nek. – Kifelé, vagy mindkettőtöket felgyújtom! – A két férfi vakon támolygott és fájdalmasan nyöszörgött. Vörös arcukat eláztatták a

könnyek. Botjának csapásaival Bruna úgy zavarta ki őket a házból, mint két kutyát, akik összepiszkították a padlót. – Meg ne lássalak itt titeket még egyszer! – Bruna vad kacagással búcsúzott a kertjéből menekülő férfiaktól.

Kicsivel később újra kopogtattak az ajtón. Leesha addigra már felkelt és a házban serénykedett, de még mindig gyengének érezte magát. – Mi az már megint? – csattant fel Bruna. – Nem volt egy nap ennyi látogatóm, mióta a mellem a hasamat éri! Az öregasszony odacsoszogott az ajtóhoz, és kinyitotta. A ház előtt Smitt várakozott, idegesen tördelve a kezét. Bruna szeme összeszűkült, amikor megpillantotta a férfit. – Visszavonultam – vetette oda neki. – Keresd inkább Darsyt! – Azzal be is csukta volna az ajtót, de Smitt megakadályozta. – Kérlek, várj! – mondta könyörögve. Bruna dühös pillantásától a férfi azonnal elengedte az ajtót. – Várok – mondta Bruna mogorván. – Andéról van szó – mondta Smitt, a múlt heti démontámadás egyik sérültjére utalva. – A seb a hasán elkezdett rothadni, így Darsy felvágta, most viszont két helyen is vérzik a szerencsétlen. Bruna ráköpött Smitt csizmájára. – Mondtam, hogy ez fog történni. – Tudom – mondta a férfi. – Igazad volt. Hallgatnom kellett volna rád. Kérlek, térj vissza hozzánk! Bármit megteszünk érte! – Nem hagyom, hogy Ande fizessen meg az ostobaságodért – morogta Bruna –, de ne feledd, hogy mit ígértél nekem, mert én biztos nem fogom! – Bármit, csak gyere vissza! – ígérte megint Smitt.

– Erny! – kiáltotta az öregasszony. Hozd ide a gyógynövényes csomagot! Smitt majd viszi helyettünk. Te segíts a lányodnak! Visszamegyünk a faluba. Leesha apja karjába kapaszkodott, miközben haladtak. Attól tartott, hogy lelassítaná a csoportot, de még legyengült állapotában is tartani tudta a lépést Bruna csoszogásával. – Neked kéne vinned engem a hátadon! – reccsent rá Bruna Smittre. – Az én vén lábaim már nem olyan gyorsak, mint egykor. – Vihetlek, ha akarod – mondta Smitt. – Ne beszélj ostobaságot! A fél falu a Szentház előtt gyülekezett. A tömeg egy emberként sóhajtott fel megkönnyebbülésében, amikor megpillantották Brunát. Leesha szakadt ruhája és sebei láttán sugdolózni kezdtek. Az öregasszony nem vett tudomást a tömegről. Botjával arrébb lökte az útjából az embereket, és bement az épületbe. Leesha megpillantotta Garedet és Steave-et, akik egy-egy szalmazsákon feküdtek, arcukon nedves borogatással. A lány elfojtott egy vigyort. Bruna korábban elmondta neki, hogy a bors és a bűzmaszlag keveréke, amit az arcukba fújt, nem okoz tartós károsodást, és remélte, hogy Darsy a recept ismerete hiányában nem tudott szólni nekik erről. Elona mérgesen nézett a lányra a két férfi mellől. Bruna egyenesen Andéhoz sietett. A férfiról ömlött az izzadság, sebe pedig bűzlött. Bőre elsárgult, az ágyéka köré csavart szövet pedig a férfi vérétől és ürülékétől volt mocskos. Bruna kiköpött a látványtól. Darsy nem messze üldögélt. Egyértelműen látszott rajta, hogy korábban sírt is. – Leesha, terítsd ki a gyógyfüveket! – mondta Bruna. – Dolgunk van. Darsy hozzájuk sietett és a gyógynövényekért nyúlt. – Majd én megcsinálom – mondta Leeshának. – Hiszen mindjárt összeesel a

kimerültségtől. Leesha elhúzta Darsytól a csomagot, és megrázta a fejét. – Ez az én dolgom – válaszolta, és kioldotta a csomót a göngyölegen, és leterítette a földre, felfedve annak számtalan zsebét, bennük a gyógyfüvekkel. – Mostantól Leesha a tanítványom! – kiabálta Bruna, hogy mindenki hallja. Elona szemébe nézett, és folytatta. – Már nincs többé Garednek ítélve, és velem fog dolgozni hét évig és egy napig. Szóljon bárki róla egy rossz szót, és onnantól ti látjátok el a betegeiteket! Elona válaszra nyitotta a száját, de Erny figyelmeztetően rámutatott a feleségére. – Hallgass! – reccsent rá Elonára. A nő szeme szinte kidülledt, és köhögést színlelve visszanyelte mondanivalóját. Erny bólintott, majd Smitthez lépett. A két férfi az egyik sarokba húzódott, és beszélgetni kezdett. Leesha nem is figyelte az időt, úgy belefeledkezett a munkába. Darsy véletlenül belevágott Ande beleibe, amikor megpróbálta eltávolítani a rothadást, így a mérgező váladék bejutott a férfi szervezetébe. Bruna folytonosan szitkozódott, miközben azon igyekezett, hogy helyrehozza a kárt. Leesha az eszközöket tisztította, gyógyfüveket vett elő és főzeteket kevert. Bruna mindeközben a lány tanítására is időt szánt: elmagyarázta Darsy hibáit, illetve hogy ő mit csinált azok kijavításáért. Leesha feszült figyelemmel hallgatta. Végül sikerült befejezniük a munkájukat. Összevarrták a sebet, és tiszta kötést tettek rá. Ande egy főzettől mély álomba merült, és úgy tűnt, hogy könnyebben lélegzik. Sárgás bőrszíne is kezdte visszanyerni szokásos árnyalatát. – Helyre fog jönni? – kérdezte Smitt, amikor Leesha felsegítette Brunát a beteg mellől.

– Nem neked vagy Darsynak köszönheti – morogta Bruna. – Ha úgy hagyjátok, ahogy most van, és azt csinálja, amire utasítom, akkor biztos nem fog belehalni. Ahogy az ajtó félé tartottak, Bruna odacsoszogott azokhoz a szalmazsákokhoz, amiken Gared és Steave feküdt. – Vegyétek le azokat az ostoba borogatásokat, és fejezzétek be a nyöszörgést! – dörrent rájuk az öregasszony. Gared teljesítette először a parancsot. Vaksin pislogott a világosságban. – Látok! – kiáltotta. – Persze, hogy látsz, te fafejű tulok! – mondta Bruna. – A faluban szükség van olyan férfiakra, akik nehéz dolgokat tudnak cipelni, és az ilyesmit nem lehet vakon csinálni. – Botjával megfenyegette a fiút. – De ha még egyszer megharagítasz, a vakság lesz a legkevesebb, amire számíthatsz! Gared elsápadva bólintott. – Helyes. Most mondd meg az igazat! Elvetted Leesha szüzességét? Gared megrémülve körbenézett, és végül lecsüggedt a feje. – Nem – mondta. – Hazudtam. – Hangosabban, fiú! – csattant fel Bruna. – Öreg vagyok, és már nem hallok olyan jól, mint régen. Elvetted Leesha szüzességét? – Ezúttal hangosabban tette fel a kérdést, hogy mindenki más is hallja. – Nem! – kiáltotta Gared. Arca vörösebb lett, mint korábban Bruna porától. A hallottakra futótűzként terjedt a suttogás a tömegben. Steave addigra már levette az arcáról a borogatást, és jól tarkón csapta a fiát. – Na, majd megkapod a magadét, ha hazaérünk – morogta. – De nem az én házamban – mondta Erny. Elona élesen

rámeredt a férjére, de Erny nem vett róla tudomást. Hüvelykujjával Smittre mutatott. – A fogadóban vár titeket egy szoba. – Aminek az árát majd ledolgozzátok – tette hozzá Smitt. – Legfeljebb egy hónapig maradhattok, még ha csupán egy fészert is sikerül felhúznotok addig magatoknak. – Nevetséges! – mondta Elona. – Nem tudnak egyszerre a szobájukért dolgozni és házat építeni egy hónap alatt! – Szerintem neked más miatt kellene aggódnod – mondta Smitt. – Ezt hogy érted? – kérdezte Elona. – Úgy, hogy döntést kell hoznod – mondta Erny. – Vagy megtanulsz az esküvői ígéreteid szerint élni, vagy a lelkipásztor felbontja a házasságunkat, és mehetsz Steave-hez és Garedhez a fészerükbe. – Ezt nem mondod komolyan! – Pedig elhiheted – válaszolta Erny. – A Magba vele! – mondta Steave. – Gyere velem! Elona a férfira pillantott. – Hogy egy fészerben éljek? – kérdezte. – Köszönöm, nem. – Akkor jobb lesz, ha elindulsz haza. Eltart majd egy darabig, míg megtanulod a járást a konyhában – mondta Erny. Elona szúrósan nézett a férjére. Leesha tudta, hogy apja küzdelmei még csak most kezdődnek, de a nő úgy tett, ahogy Erny parancsolta, ami sok jót ígért a férfi számára. Erny csókot nyomott a lánya fejére. – Büszke vagyok rád – mondta Leeshának. – Remélem, hogy egy napon te is büszke leszel rám. – Ó, apa – mondta Leesha, és megölelte Ernyt. – Már az vagyok. – Akkor hazajössz velünk? – kérdezte Erny reménykedve.

Leesha előbb Brunára, majd apjára nézett, és megrázta a fejét. Erny bólintott, és újra megölelte a lányát. – Megértem.

7. FEJEZET

R

fiú kis seprűje jobbra-balra járt, ahogy anyja széles kézmozdulatait utánozta. A nő rámosolygott Rojerre, és megborzolta élénkvörös haját, a fiú pedig visszanevetett rá. Rojer háromesztendős volt. – Seperd ki a fásláda hátulját, Rojer! – mondta neki a nő, a fiú pedig sietett teljesíteni a kérést. Seprűjét a láda és a fal közötti hézagba dugta, kipöckölte a kéregdarabkákat és a faforgácsot, anyja pedig egy kis halomba seperte a hulladékot. Kinyílt a fogadó ajtaja, és Rojer apja lépett be rajta, kezében egy halom tűzifával. Lépteivel sarat és faforgácsot hagyott a padlón. – Jessum! – kiáltott fel a nő. – Most sepertem fel! – Én is seperek! – mondta büszkén Rojer. – Így van, apád pedig összepiszkol mindent. – Azt akarod, hogy elfogyjon a tűzifa az éjszaka közepén, amikor a herceg és a kísérete nálunk száll meg? – kérdezte Jessum. – Őméltósága csak egy hét múlva érkezik hozzánk – válaszolta Rojer anyja. – Jobb most felkészülni, Kally, amíg még csendes a fogadó – OJER A FOGADÓT SEPERGETŐ ÉDESANYJÁT KÖVETTE. A

mondta Jessum. – Ki tudja, hány udvaroncot hoz magával a herceg, és akkor majd úgy rohangálhatunk a kéréseiket teljesíteni, mintha Hídfalva maga Angiers lenne. – Ha valami hasznosat akarsz csinálni, a kinti rovások kezdenek megkopni – mondta férjének Kally. Jessum bólintott. – Igen, láttam. Meggörbültek a deszkák a múltkori fagyban. – Piter mesternek már egy héttel ezelőtt újra kellett volna festenie őket – mondta Kally. – Tegnap beszéltem vele. Mindenkit a hídhoz küldött dolgozni, de azt mondta, hogy még a herceg látogatása előtt sort kerít a rovásainkra is. – Én nem a herceg miatt aggódom – mondta Kally. – Piter mindenáron le akarja nyűgözni Rhinebecket, hogy végre kaphasson egy udvari megbízást, én viszont csak annyit szeretnék, hogy a magúrok ne öljék le a családomat az éjszaka közepén. – Jól van, jól van – Jessum feltartotta a kezét. – Majd újra beszélek vele. – Azt hinné az ember, hogy Piternek több esze van ennél. Rhinebeck nem is a mi hercegünk – folytatta Kally. – Ő az egyetlen, aki elég közel van hozzánk, hogy segíteni tudjon, ha szükségünk van rá – mondta Jessum. – Euchort addig nem érdekli Hídfalva, amíg a Fullajtárok szabadon átjárhatnak a falun, és az adó időben eljut hozzá. – Hát épp ez az – mondta Kally. – Rhinebeck is biztos azért jön ide, mert pénzt szimatol a faluban. Mindkettőjüknek fizethetjük majd az adót, mielőtt még Rojer megérné a jövő nyarat. – Mégis, mit kéne tennem? Dühítsem fel az ide utazó herceget a másik kedvéért, aki kétheti útra van innen északra? – Nem azt mondtam, hogy köpj a szeme közé – mondta Kally.

– Csak azt nem értem, hogy miért fontosabb jó benyomást tenni a hercegre, mint megjavítani a rovásokat a ház körül. – Mondtam, hogy megyek – válaszolt Jessum. – Hát akkor menj! Már dél is elmúlt. És vidd magaddal Rojert is! Talán így majd nem felejted el, mi az igazán fontos az életben. Jessum visszafojtotta bosszankodását, és leguggolt a fia elé. – Rojer, szeretnéd megnézni a hidat? – Halászunk? – kérdezte Rojer. Imádott a hídról horgászni az apjával. Jessum nevetett, és felkapta fiát. – Ma nem. Anya szeretné, ha megkeresnénk Pitert. Felültette Rojert a vállára. – Kapaszkodj! – A fiú megfogta apja fejét, Jessum pedig térdét megrogyasztva kilépett az ajtón. A férfi arca szúrós volt a borostától. Nem volt hosszú az út. Hídfalva kicsi településnek számított: néhány ház és kereskedés alkotta, valamint egy kaszárnya az útdíjat szedő katonáknak, és ott volt még Rojer szüleinek fogadója. A fiú integetett a vámbódé mellett álldogáló őröknek, akik visszaintettek neki. A falu hídja a Választó-folyó legkeskenyebb pontja felett ívelt át. Generációkkal azelőtt építették. A majd’ száz méter hosszú építményt két ív alkotta. A híd elég széles volt ahhoz, hogy egy nagyobb szekér egy-egy lóval az oldalán át tudjon haladni rajta. Egy milni mérnökcsapat mindennap ellenőrizte a köteleket és a merevítéseket. A Fullajtárút, a vidék egyetlen kiépített útja, olyan messzire kígyózott mindkét irányban, ameddig csak a szem ellátott. Piter mester a túlpartnál állt, és utasításokat kiáltott le a híd széléről Rojer követte a férfi tekintetét, és látta, hogy Piter a tanítványaihoz beszél, akik szíjakról lógva dolgoztak a híd alján lévő rovásokon.

– Piter! – kiáltott oda Jessum a férfinak, amikor már a híd közepénél jártak. – Üdv, Jessum! – szólt a Rovásvető. Jessum levette válláról Rojert, majd kezet fogott Piterrel. – Jól néz ki a híd – jegyezte meg Jessum. Piter lecserélte az egyszerű festett rovások java részét bonyolult faragott jelekre, amiket lelakkozott és kifényezett. Piter elmosolyodott. – A herceg összecsinálja magát, ha meglátja a munkámat – jelentette ki büszkén. Jessum felnevetett. – Kally épp most suvickolja ki a fogadót. – Biztosítva lesz a jövőd, ha a herceg elégedetten távozik innen – mondta Piter. – Néhány dicsérő szó a megfelelő körökben, és Angiers-ben folytathatjuk a szakmánkat, nem ezen az isten háta mögötti helyen. – Ez a hely az otthonom – mondta ingerülten Jessum. – Már a nagyapám is itt, Hídfalván született, és ha lesz beleszólásom, akkor az unokáim is itt fognak. Piter bólintott. – Nem akartalak megsérteni – mondta. – Csak hiányzik nekem Angiers. – Hát akkor menj vissza! – mondta Jessum. – Az utak szabadok, és egyetlen éjszaka a szabad ég alatt csak nem rettent el egy Rovásvetőt. Ehhez nincs szükséged a herceg segítségére. Piter megrázta a fejét. – Angiers hemzseg a Rovásvetőktől. Csak egy újabb csepp lennék a tengerben. Ha elnyerném a herceg elismerését, az kitenné a cégért az ajtómra. – Én most a saját ajtóm miatt aggódom – mondta Jessum. – Kezdenek lekopni róla a rovások, és Kally szerint már nem fogják kibírni az éjszakát. Meg tudnád nézni őket? Piter hosszat sóhajtott. – Már megmondtam neked tegnap, hogy...

Jessum félbeszakította. – Emlékszem, mit mondtál, de ez akkor sem lesz így jó. Nem fogom hagyni, hogy a fiam megkopott rovások mögött aludjon ma éjjel, csak hogy neked legyen időd kicifrázni a hidat. Nem tudnád helyrehozni őket csak ma estére? Piter kiköpött. – Te is meg tudod csinálni, Jessum. Csak újra kell húznod a vonalakat. Adok hozzá festéket. – Nálam még Rojer is jobban tud rovást rajzolni – mondta Jessum. – Én csak elrontanám őket. Kally kitekerné a nyakam, mielőtt még a magúrok meg tudnának ölni. Piter dühösnek látszott. Épp válaszolni akart, mikor kiáltás hallatszott az útról. – Üdv, Hídfalva! – Geral! – kiáltott vissza Jessum. Rojer felpillantott a név hallatára. Megismerte a Fullajtár termetes alakját. Összefutott a szájában a nyál. Geral mindig hozott a fiúnak valami édességet. A Fullajtár mellett egy másik férfi is lovagolt. A fiú nem ismerte őt, de megnyugodott, amikor észrevette, hogy az alak a Zsonglőrök fércruháját viseli. Visszaemlékezett a legutóbbi Zsonglőrre, aki énekelt, táncolt és kézen járt, és Rojer örömében ugrálni kezdett. Mindennél jobban szerette a Zsonglőröket. – A kis Rojer már megint nőtt vagy tizenöt centit! – kiáltotta Geral. Megállította a lovát, leugrott róla, és felkapta a fiút. A férfi magas volt, teste masszív, mint egy vizeshordó, arca kerek, szakálla őszbe hajló. Rojer régebben még félt a páncélinges Geraltól, akinek a szája egy démon ejtette sebtől mérges fintorba torzult, most viszont már vidáman kacagott, mikor a férfi megcsiklandozta őt. – Melyik zsebemben van? – kérdezte Geral, maga elé tartva a fiút. Rojer azonnal a megfelelő helyre mutatott. Geral mindig ugyanoda rejtette az édességet. A megtermett Fullajtár felnevetett, majd kihúzott a zsebből egy

kukoricacsuhéba tekert rizoni cukorkát. Rojer felsikkantott örömében és leült a fűbe, hogy kibontsa a cukrot. – Mi szél hozott Hídfalvára? – kérdezte Jessum a Fullajtártól. Kérdésére a Zsonglőr előrelépett és hátravetette köpenyét. Magas férfi volt hosszú, aranyszőke hajjal és barna szakállal. Álla szögletes volt, bőre pedig bronzbarna. Fércruhája felett egy finom anyagú tunikát viselt, amit barna alapon zöld levelek díszítettek. – Mézhangú Arrick – mutatkozott be a Zsonglőr –, Zsonglőrmester. Őméltósága, az erdei erőd védelmezője, a fakorona viselője és Angiers városának ura, harmadik Rhinebeck herceg hírnöke vagyok. Eljöttem ellenőrizni a falut, mielőtt a herceg a jövő héten ideérkezik. – A herceg hírnöke egy Zsonglőr? – kérdezte szemöldökráncolva Piter Geraltól. – A kis falukba nem is való más – mondta kacsintva Geral. – Kisebb az esélye, hogy az adóemelést kihirdető embert fellógatják a helyiek, ha az éppen a gyermekeiknek zsonglőrködik. Arrick dühös pillantást vetett a Fullajtárra, de ő csak nevetett. – Legyen olyan jó, és szóljon a kocsmárosnak, hogy vigye a lovainkat az istállóba! – szólt Arrick Jessumnak. – Én vagyok a kocsmáros – mondta Rojer apja, kezet nyújtva a Zsonglőrnek. – A Jessum Fogadóé. Ő ott a fiam, Rojer – bólintott fejével a fiú felé. Arrick sem a kéznyújtásról, sem a fiúról nem vett tudomást. A kezében termett egy ezüsttallér, mintha csak elővarázsolta volna, és odadobta Jessumnak. A férfi elkapta az érmét, és kíváncsian megvizsgálta. – Itt vannak a lovaink – mondta kurtán Arrick. Jessum morcosnak látszott, de zsebre tette az ezüsttallért, és a lovakhoz ment. Geral megfogta saját hátasának kantárját, és a Zsonglőr

lovához intette Jessumot. – Remélem, nem feledkeztél meg a fogadó rovásairól, Piter – mondta Jessum. – Rosszul jársz, ha helyettem Kally keres majd meg, hogy leordítsa a fejedet. – Úgy nézem, a hídon még sok lesz a tennivaló Őméltósága érkezéséig – jegyezte meg Arrick. Piter kihúzta magát, és savanyú pillantást vetett Jessumra. – Talán megkopott rovások mögött szeretne ma aludni, Zsonglőrmester? – kérdezte Jessum. Arrick elsápadt a kérdés hallatára. – Megnézhetem őket, ha akarod – mondta Geral. – Kijavítom őket, ha nincsenek túlságosan lekopva, és ha mégis, akkor én magam viszem oda Pitert. – Lándzsája végével a földre csapott, és határozott pillantást vetett a Rovásvetőre. Piter szeme elkerekedett, de bólintva beleegyezett. Geral felkapta Rojert, és felültette hatalmas lovára. – Jól kapaszkodj, lovagolni fogunk! – mondta a fiúnak. – Rojer kacagva megmarkolta a ló sörényét, miközben apja és Geral a fogadóhoz vezették az állatokat. Arrick úgy lépkedett előttük, mint egy úr, akit a szolgái követnek. Kally a fogadó ajtajában várta őket. – Geral! – köszöntötte a Fullajtárt. – Milyen kellemes meglepetés! – Hát ő kicsoda? – kérdezte Arrick, gyorsan lesimítva a haját és a ruháját. – Ő Kally – mondta Jessum. – A feleségem – tette hozzá, amikor észrevette, hogy csillog Arrick szeme a nő láttán. Arrick szinte meg sem hallotta Jessum szavait. Odalépett Kallyhez, és köpenyét hátravetve térdre ereszkedett. – Üdvözlöm, hölgyem – mondta a Zsonglőr, majd csókot nyomott Kally kezére. – Mézhangú Arrick, Zsonglőrmester,

Őméltósága, az erdei erőd védelmezője, a fakorona viselője és Angiers városának ura, harmadik Rhinebeck herceg hírnöke vagyok. Őméltósága örülni fog majd, hogy egy ilyen szépséget láthat ebben a remek fogadóban. Kally a szájához emelte a kezét, és arca olyan vörös lett, mint a haja. Esetlen pukedlivel viszonozta a köszöntést. – Biztosan elfáradtak Gerallal – mondta Kally. – Jöjjenek be és egyenek egy kis forró levest, amíg elkészítem a vacsorát. – Az csodálatos lenne, drága hölgy – mondta Arrick, és újra meghajolt. – Geral megígérte, hogy sötétedés előtt ellenőrzi a rovásokat – mondta Jessum Kallynak. – Tessék? – kérdezte Kally, levéve tekintetét a jóképű Zsonglőr mosolyáról. – Ó, értem. Vigyétek be a lovakat az istállóba, míg én megmutatom Arrick úrnak a szobáját és nekilátok a vacsorakészítésnek. – Remek ötlet – mondta Arrick, majd karját nyújtotta Kallynak, és bementek a fogadóba. – Tartsd rajta a szemedet Arricken, ha a feleséged közelében van! – motyogta Geral Jessumnak. – Azért hívják Mézhangúnak, mert minden nőt ágyba tud édesgetni a hangjával, és nem úgy ismerem, hogy a házasság kötelékét akadálynak venné. Jessum haragosnak tűnt. Levette fiát a lóról. – Rojer, menj be a házba, és maradj édesanyáddal! Rojer bólintott, és beszaladt az ajtón.

– A múltkori Zsonglőr tüzet nyelt – mondta Rojer. – Te is tudsz tüzet nyelni?

– Hát persze – mondta Arrick –, és utána ki is köpöm, mint egy lángdémon. – Rojer vidáman tapsolt, Arrick pedig visszafordult a söntés felé, hogy tovább nézhesse Kallyt. A nő épp egy korsót töltött meg sörrel. Időközben a haját is leengedte. Rojer meghúzkodta a Zsonglőr köpenyét. Amikor Arrick elhúzta azt a fiú keze ügyéből, Rojer a férfi nadrágszárába csimpaszkodott bele. – Mit akarsz? – kérdezte Arrick, ahogy ingerülten a fiú felé fordult. – Énekelsz is? Szeretem az éneket. – Talán majd később éneklek neked – mondta Arrick, és elfordult. – Ó, énekeljen neki egy kicsit! – kérlelte Kally a Zsonglőrt, miközben letette a korsót a férfi elé a pultra. – Úgy örülne neki. – Kally rámosolygott Arrickre, a férfi szeme viszont a nő ruhájának felső gombjára tévedt, ami rejtélyes módon kioldódott, amíg viselője a korsót keresgélte. – Ám legyen – mondta Arrick széles mosollyal –, de előbb iszom egy kortyot a remek sörükből, hogy lemossam az út porát a torkomtól. A Zsonglőr egy húzásra kiürítette a korsót, mialatt szemét végig Kally dekoltázsán tartotta, majd egy nagy, színes táskába nyúlt, ami a földön hevert. Kally újratöltette a korsót, Arrick pedig elővette a lantját. A Zsonglőr tisztán zengő, gyönyörű hangja betöltötte a helyiséget, ahogy megpendítette a hangszert. Egy falusi nőről énekelt, aki elmulasztotta az alkalmat, hogy szerelmet valljon egy férfinak, mielőtt még az visszatért volna a Szabad Városokba, és a nő örökké bánta a dolgot. Kally és Rojer ámulattal hallgatták a Zsonglőrt. Megbabonázta őket a férfi hangja. Amikor véget ért az

ének, hangosan megtapsolták Arricket. – Még! – kiáltotta Rojer. – Most nem, kis barátom – mondta Arrick, megborzolva a fiú haját. – Talán majd vacsora után. Nézd csak! – A Zsonglőr újra belenyúlt színes táskájába. – Miért nem próbálsz meg te is zenélni? – Egy xilofont adott a fiúnak, ami fényezett, különböző hosszúságú rózsafa lapokból állt, amelyeket egy lakkozott fakeret tartott egyben. A hangszer ütője, egy tizenöt centis pálca, faragott golyóval a végén, egy vastag madzaggal a kerethez volt kötve. – Menj, és játssz ezen egy kicsit, míg én beszélek a te gyönyörű édesanyáddal! – mondta a fiúnak. Rojer felsikkantott örömében, és a hangszerrel a kezében elszaladt, majd leült a padlóra. Hol egyik, hol másik lapocskát ütötte meg a pálcával, és élvezettel hallgatta a felcsendülő hangokat. Kally nevetve nézte kisfiát. – Egy napon még Zsonglőr válik belőle. – Nincs mostanában nagy forgalom? – kérdezte Arrick, kezével a szobában lévő üres asztalok felé mutatva. – Ó, ebédidőben sok vendégünk volt, de az évnek ebben az időszakában nem sokan szállnak meg itt, leszámítva az épp idetévedő Fullajtárokat. – Biztos magányos munka lehet egy üres fogadót vezetni – mondta Arrick. – Néha az – mondta Kally –, de Rojerrel bőven akad elfoglaltságom. Akkor is elég baj van vele, ha csendes a fogadó, de a karavánszezon kész rémálom, mert a kocsisok leisszák magukat, és egész éjjel énekelnek, amitől Rojer nem tud elaludni. – Gondolom, önnek is nehéz olyankor rendesen kialudnia magát.

– Nekem tényleg az, de Jessumot szinte semmilyen zaj nem veri fel álmából. – Valóban? – kérdezte Arrick, és rátette a kezét Kallyére. A nő szeme elkerekedett és elállt a lélegzete, de nem húzta el a kezét. Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. – Helyrehoztuk a rovásokat! – kiáltotta be Jessum. Kally ijedten elkapta a kezét Arricktől, és véletlenül fellökte a pulton lévő korsót. Gyorsan felkapott egy rongyot, hogy feltörölje vele a kiömlött italt. – Csak ki kellett javítani őket? – kérdezte kétkedve. Leszegte a fejét, hogy elrejtse elvörösödött orcáit. – Korántsem – mondta Geral. – Igazán szerencsések vagytok, hogy ilyen sokáig kibírták a rovásaitok. Újrafestettem a kopottabbakat, holnap pedig beszélni fogok Piterrel. Ráveszem, hogy fesse újra az összes rovást a fogadó körül, még ha lándzsát is kell fogjak rá. – Köszönöm, Geral – mondta Kally, szemrehányó pillantást vetve Jessumra. – Még ki kell trágyáznom az istállót – mondta Jessum. – Az udvarban kötöttem ki a lovakat, Geral hordozható rováskörében. – Úgy jó lesz – mondta Kally. – Mosdjatok meg mindannyian! Hamarosan asztalhoz ülhetünk.

– Fenséges – mondta Arrick, már a sokadik korsót lehajtva a vacsora közben. Kally fűszerekkel megszórt báránycombot sütött, és a Zsonglőr elé tette a legszebb darabot. – Nincs esetleg egy nővére, aki épp olyan szép, mint kegyed? – kérdezte Arrick két falat között. – Őméltósága új feleséget keres magának.

– Azt hittem, a herceg már házas ember – mondta elpirulva Kally, és az asztal fölé hajolt, hogy megtöltse Arrick korsóját. – Az is volt – mondta Geral. – Négyszeresen. Arrick felhorkant. – A mostani asszony se termékenyebb, mint a többi, ha igaz a szóbeszéd a kastélyban. Rhinebeck addig fog újraházasodni, míg egy nő fiúgyermeket nem szül neki. – Lehet, hogy igazad van – hagyta rá Geral. – Hányszor fogják még hagyni a lelkipásztorok, hogy a herceg örök hűséget fogadjon a Teremtő előtt? – kérdezte Jessum. – Ahányszor csak szükséges – mondta Arrick. – Janson kancellár kordában tartja a Szentembereket. Geral kiköpött. – Nem helyes, hogy a Teremtő szolgáinak így le kell alacsonyodniuk ennek a... Arrick figyelmeztetően feltartotta az ujját. – Azt mondják, hogy még a fának is füle nő, ha valaki rossz szót ejt a kancellárról. Geral ingerültnek tűnt, de nem fejezte be a mondatot. – Hát, Hídfalván nemigen fog új feleséget találni a herceg – mondta Jessum. – Még az itt élő férfiak is nehezen tudnak megházasodni. Nekem egészen Tücsökpatakig el kellett mennem, hogy rátaláljak Kallyre. – Kegyed Angiers-ből való? – kérdezte Arrick. – Igen, ott születtem, de az esküvőn Milnnek kellett hűséget fogadjak. Minden hídfalvi Euchorhoz tartozik. – Egyelőre – mondta a Zsonglőr. – Szóval igaz, amit rebesgetnek – szólalt meg Jessum. – Rhinebeck meg akarja szerezni Hídfalvát. – Nem ilyen drámai a helyzet – mondta Arrick. – Tekintve, hogy az itteni lakosok fele angiers-i származású, és hogy a híd is az Angiers-ben kitermelt fából épült, Őméltósága úgy érzi, hogy... – a Zsonglőr szeme az asztalhoz visszaülő Kallyre tévedt – ...közelebbi

kapcsolatba kellene lépnünk egymással. – Nem hiszem, hogy Euchor csak úgy feladná Hídfalvát – jegyezte meg Jessum. – A Választó-folyó már egy évezred óta határvonal a két herceg földjei között. Euchor előbb adná fel a trónját, mint ezt a hidat. Arrick megvonta a vállát, majd elmosolyodott. – Az ilyen ügyek a hercegekre és kancellárokra tartoznak – mondta, és felemelte a korsóját. – A hozzánk hasonló egyszerű embereknek nem kell az ilyesmibe beleavatkoznia. Nemsokára lement a nap, és kintről csattanások hallatszódtak be a fogadóba, az ablakok zsaluin át beszűrődő villanásokkal kísérve. Rojer utálta ezeket a hangokat és a rikoltozást, ami általában a zajokat követte. A fiú a földön ült, és egyre hangosabban csapkodta a xilofont, azon igyekezve, hogy elfojtsa a kinti zajt. – Éhesek ma a magúrok – merengett az apja. – Rojer nyugtalan miattuk – mondta Kally, és odament a fiához. – Nem kell félni – mondta Arrick, és megtörölte a száját. Odalépett színes táskájához, és kivett belőle egy hegedűtokot. – Elűzzük azokat a démonokat! Arrick a hangszerhez emelte a vonót, és zenéjével betöltötte a fogadót. Rojer nevetett, és tapsolni kezdett. Minden félelme elszállt a muzsikától. Anyja együtt tapsolt vele, és kis idő múlva megtalálták azt a ritmust, amivel kísérni tudták a hegedűszót. Még Geral és Jessum is csatlakozott hozzájuk. – Gyere, Rojer, táncoljunk! – Kally nevetve megfogta fia kezét, és talpra állította. Rojer megpróbált lépést tartani ütemre lépkedő anyjával, de aztán megbotlott. Kally felkapta a fiút, és csókot nyomott az arcára,

miközben vele együtt megpördült. Rojer vígan kacagott. Hirtelen dörrenés hallatszott. A vonó lecsúszott a hegedű húrjairól, és mindenki a vastag bejárati ajtó felé fordult, ami remegni kezdett a keretében. A csapódástól por szállt fel az ajtófélfáról. Geral mozdult meg elsőként. A termetes férfi meglepő sebességgel az ajtó mellett termett, hogy felkapja lándzsáját és pajzsát. Egy hosszú pillanatig mindenki őt nézte, alig fogva fel, hogy mi is történt. Az ajtó újra megdörrent, és vastag, fekete karmok törtek át a deszkákon. Kally felsikoltott. Jessum a kandallóhoz ugrott, és felkapott mellőle egy nehéz piszkavasat. – Kally, vidd le Rojert a konyhai rejtekhelyre! – kiáltotta. Szavait túlharsogta egy kinti üvöltés. Geral addigra már a lándzsát szorongatta, a pajzsot pedig odadobta Arricknek. – Vidd ki innen Kallyt és a fiút! – kiáltotta, miközben az ajtó darabokra tört, és egy kétméteres kődémon csörtetett be a helyiségbe. Geral és Jessum a szörnyeteg felé fordultak. A magúr hátrahajtotta a fejét és felüvöltött, mialatt vastag lábai körül kicsi és fürge lángdémonok szaladtak be a szobába. Arrick elkapta a pajzsot, de amikor Kally Rojerrel a karjában odasietett hozzá, a Zsonglőr félrelökte őt, majd felkapta színes táskáját, és a konyhába rohant. – Kally! – kiáltotta Jessum, amikor látta, hogy felesége a földre zuhan, saját testével óvva fiát az eséstől. – A Magba veled, Arrick! – átkozta Geral a Zsonglőrt. – Váljon füstté minden álmod! – A kődémon visszakézből megütötte a Fullajtárt, amitől a férfi keresztülrepült a szobán. Ahogy Kally megpróbált feltápászkodni, egy lángdémon a nő felé ugrott, de Jessum erősen rávágott a magúrra a piszkavassal,

amitől az félrerepült. A lény a padlóhoz csapódva lángot köhögött fel, amitől meggyulladtak a deszkák. – Menj! – kiáltotta Jessum, mikor Kally végre fel tudott állni. Rojer anyja válla felett átlesve látta, ahogy a lángdémon tüzet köp apjára. Jessum ruhái lángra kaptak, ő pedig felordított. Kally szorosan magához ölelte Rojert, ahogy nyöszörögve végigszaladt a folyosón. A fogadóhelyiségben Geral fájdalmasan felkiáltott. Épp akkor értek be a konyhába, amikor Arrick felnyitotta a csapóajtót a padlón, és leugrott a lyukba. Kezével visszanyúlt, és a nehéz vaskarikát kereste, hogy lezárhassa az ajtót. – Arrick úr! – kiáltotta Kally. – Várjon! – Démon! – kiabálta Rojer, amikor egy lángdémon szökellt be a konyhába, de a fiú elkésett a figyelmeztetéssel. Kallyből kiszaladt a szusz, ahogy a démon lecsapott rá, de még akkor is szorosan tartotta kisfiát, amikor a magúr belémélyesztette a karmait. A nő felsikoltott, ahogy a lángdémon felszaladt a hátán, és borotvaéles fogaival beleharapott a vállába és Rojer kezébe. A fiú felordított. – Rojer! – kiáltotta anyja. Kally a mosogatóteknőhöz támolygott, majd az edény előtt térdre zuhant. A fájdalomtól kiáltozva hátranyúlt, és jó erősen megragadta a démon egyik szarvát. – Hagyd békén a fiamat! – ordította a nő, és előrelendülve minden erejével húzni kezdte a magúrt. A lángdémon lerepült Kally válláról: karmairól még akkor is húscafatok lógtak, amikor a nő belevágta a lényt a teknőbe. Az edényben ázó tányérok széttörtek a becsapódástól, a lángdémon pedig fuldokolva kapálódzott a vízben. Testének hőjétől azonnal felforrt a víz, és a konyhát elkezdte betölteni a gőz. Kally

felsikoltott a karját égető víztől, de a teknő alján tartotta a démont, amíg az mozdulatlanná nem vált. – Anya! – kiáltotta Rojer. Kally megfordult, és két újabb lángdémont pillantott meg a konyhaajtóban. Felkapta Rojert a földről, és a rejtekhelyhez szaladt. Egy kézzel felrántotta a nehéz csapóajtót, felfedve Arricket, aki rémülten pislogott fel rá az üregből. Kally elesett, ahogy az egyik magúr belekapaszkodott a lábába és kiharapott egy darabot a combjából. – Vigye őt magával! Kérem! – könyörgött, és leadta Rojert Arricknak. – Szeretlek! – kiáltotta a fiának, majd lecsukta a csapóajtót, teljes sötétségbe burkolva a lentieket.

Mivel Hídfalva közel volt a Választó-folyóhoz, épületeit nagy, rovásozott kőtömbökre húzták fel, ami ellenállt az áradásoknak. Arrick és Rojer a sötétben várakoztak. Addig biztonságban voltak a magúroktól, amíg a talapzat ellenáll rohamuknak, de az üregben egyre nagyobb volt a füst. – Vagy a démonok ölnek meg, vagy ez a füst – motyogta Arrick. Eltávolodott a csapóajtótól, de Rojer erősen belekapaszkodott a Zsonglőr lábába. – Eressz el! – mondta Arrick, és lendített egyet a lábával, remélve, hogy lerázza róla Rojert. – Ne hagyj itt! – sírta keservesen a fiú. Arrick a homlokát ráncolta. Körbepillantott az egyre növekvő füstben, és kiköpött. – Kapaszkodj erősen! – mondta, és a hátára vette Rojert. Köpenye két sarkát felhúzta, és elöl összekötötte őket a derekánál,

így készítve egy egyszerű hámot, amibe a fiú beleülhetett. Felkapta a földről Geral pajzsát, tapogatózva megkereste az utat a talapzathoz, majd leguggolva kimászott a kőtömbök közül az éjszakába. – Teremtőm a mennyekben! – suttogta Arrick, amikor látta, hogy egész Hídfalva lángokban áll. A démonok táncoltak a sötétben, és sikoltozó embereket húztak ki a házakból, hogy szétmarcangolhassák őket. – Úgy tűnik, Piter nemcsak a te szüleidnek tett keresztbe – mondta Arrick a fiúnak. – Remélem, a démonok magukkal viszik azt a nyomorultat a Magba. A Zsonglőr a pajzs fedezékében megkerülte a fogadót. A párost elrejtette a füst és a felfordulás, amíg az épület udvarára nem értek. A két ló ott állt Geral hordozható rováskörében. Olyan volt, mint egy biztonságos kis sziget a borzalmak közepén. Egy lángdémon észrevette őket, amikor Arrick elkezdett a rováskör felé szaladni, de Geral mágikus pajzsa egy villanással kioltotta a lángköpetet. Miután beértek a körbe, Arrick letette Rojert a földre, és zihálva térdre zuhant. Amikor sikerült kissé kifújnia magát, elkezdett keresgélni a nyeregtáskákban. – Itt kell, hogy legyen – motyogta. – Tudom, hogy maradt még... Áh! – Egy bortömlőt vett ki az egyik táskából, majd kihúzta a dugóját, és nagyot kortyolt a borból. Rojer nyöszörögve dédelgette véres jobb kezét. – No, megsérültél? – kérdezte Arrick. Odalépett Rojerhez, és elképedt, amikor meglátta a gyermek kezét. A fiú mutató- és középső ujja tőből le volt harapva. Megmaradt ujjaival egy vörös hajfürtöt szorongatott: édesanyja haját, amit a démon harapása szakított le a fejéről. – Nem! – kiáltotta Rojer, amikor Arrick megpróbálta kiszedni

a kezéből. – Az enyém! – Nem akarom elvenni tőled – mondta a Zsonglőr. – Csak a sebedet szeretném megnézni. – Áttette a hajfürtöt Rojer másik kezébe, a fiú pedig a markába zárta a vörös tincset. A seb már nem vérzett olyan erősen, mert a lángdémon tűzforró nyálától részben behegedt, de szivárgott belőle a genny, és bűzlött is. – Nem vagyok Gyógyfüvész – mondta vállat vonva Arrick, majd némi bort öntött a sebre. Rojer felkiáltott a fájdalomtól, a Zsonglőr pedig letépett egy csíkot a köpenyéből, és betekerte vele a sérült részt. Rojer hevesen sírt, Arrick pedig a fiú köré tekerte köpenyét. – Jól van, semmi baj – mondta, miközben Rojer mellé ült, és megsimította a hátát. – Túléltük ezt a borzalmat. Ez is valami, nem igaz? Rojer tovább sírdogált, Arrick pedig belekezdett egy altatódalba. Énekelt, miközben Hídfalva lángokban állt. Énekelt, amíg a faluban démonok táncoltak és lakmároztak. Hangja olyan volt körülöttük, mint egy védőfal, aminek oltalmában Rojer végre megadta magát a kimerültségnek, és elaludt.

8. FEJEZET

ahogy a démonláz eluralkodott a testén. Öklendezve előrehajolt, de üres gyomrából csak a sav tudott feljönni. Kábának érezte magát, így gyorsan keresett valamit, amire összpontosíthat. Észrevett egy füstoszlopot. Távolabb az út mellett valamiféle építmény körvonala látszott. Egy kőfal volt, amit úgy beborított a növényzet, hogy alig lehetett észrevenni. A füst a fal mögül szállt fel. A biztonság reménye erőt adott Arlen ingatag lábainak. Botorkálva továbbindult, és végül sikerült odavonszolnia magát céljához. A fiú a bejáratot kereste a falon, aminek kövei lyukacsosak és repedezettek voltak. A rajta kúszó növények minden kis repedésbe és hézagba beférkőztek. A fal talán össze is dőlt volna, ha nem tartják egyben az indák. Arlen maga is összeroskadt volna a fal által nyújtott támaszték nélkül. A fiú végül a fal mentén haladva egy kapuívhez ért. A bejárat előtt a fűben két vasból kovácsolt kapuszárny feküdt, amiket már leevett a rozsda a zsanérokról. A kaput szinte teljesen megette az

A

RLEN EGYRE JOBBAN RÁNEHEZEDETT A BOTJÁRA,

idő vasfoga. A bejáró mögött Arlen egy indákkal és gazzal benőtt udvarra lelt. A kertben egy törött szökőkút állt, telve koszos esővízzel. Mellette pedig egy alacsony házikó, amit úgy benőtt a borostyán, hogy első pillantásra észre sem lehetett venni az épületet. Arlen álmélkodva járta be a kertet. A növényzet alatt a talajt repedezett kőlapok fedték. Az udvarban álló méretes fák növekedésükkel hatalmas kőlapokat fordítottak fel, amiket benőtt a moha. Arlen mély karmolásnyomokat fedezett fel a talaj egykori burkolatán. „Itt nincsenek rovások”, döbbent rá elképedve. „Ez a hely a visszatérés előtti időből való.” Ha sejtése igaz volt, a ház háromszáz éve lakatlanul állt. Az épület ajtaja a kapuhoz hasonlóan semmivé foszlott az évszázadok alatt. Az alacsony kőnyílás egy tágas szobába vezetett. Gubancos drótok lógtak le a falakról: a rajtuk függő festmények már rég szétporladtak. A padlón egyedül egy vékony nyálkaréteg emlékeztetett az egykori vastag szőnyegre. A falak és a bútorok tele voltak mély karmolásnyomokkal, amelyek a hanyatlás idejére emlékeztettek. – Hahó! – kiáltotta Arlen. – Van itt valaki? Nem jött válasz. Arca tűzforró volt, ugyanakkor a meleg idő ellenére is fázott. Úgy érezte, hogy már nem tudna tovább kutatni szállás után, de a házból füst jött, ami embereket jelentett. A gondolat erőt adott a fiúnak, és miután rábukkant egy romos lépcsőre, felbaktatott az emeletre. A felső szint java részét beragyogta a napfény. A tető megrepedezett, és jó darabon be is omlott. A kőhalmokból fémrudak álltak ki.

– Van itt valaki? – kiáltott megint Arlen. Átkutatta az emeletet, de csak penészt és pusztulást talált. Amikor már majdnem feladta volna, a folyosó végén lévő ablakon keresztül újra megpillantotta a füstöt. Odaszaladt, de csak egy elszenesedett vastagabb faágat látott a hátsó udvarban heverni. Az ágat karmolásnyomok csúfították, és pár helyen még égett, ami egyenletes füstöt eregetett a levegőbe. Elkeseredésében fintorba torzult az arca, de ellenállt a sírásnak. Arra gondolt, hogy egyszerűen leül a földre, és megvárja, amíg a démonok eljönnek érte. Abban reménykedett, hogy a magúrok gyorsabb halált hoznának neki, mint betegsége, de eszébe jutott a fogadalma, hogy semmit sem ad oda készakarva a démonoknak, egyébként pedig Marea halála se volt éppen fájdalommentes. Arlen az ablakon át lepillantott a kővel borított udvarra. „Egy esés ilyen magasról bárki nyakát kitörné”, merengett el. Elöntötte a kábultság, és abban a pillanatban nagyon is könnyűnek és helyesnek találta az ugrás gondolatát. „Azt akarod tenni, mint Cholie?”, kérdezte egy hang a fejében. Felrémlett benne a hurok képe, ami azonnal észhez térítette Arlent. Gyorsan összeszedte magát, és elhúzódott az ablaktól. „Nem”, mondta magában Arlen. „Cholie döntése semmivel sem volt jobb apáénál. Amikor meghalok, az azért lesz, mert valami megölt engem, és nem azért, mert feladtam a harcot.” Az emeleti ablakból hosszan belátta az udvar fala menti utat. A távolban embereket látott, akik feléje közeledtek. „Ragen.” Arlenben olyan erőtartalékok ébredtek fel, amikről nem is tudott. Fürgén leszaladt a lépcsőkön, és kirohant az udvarra. De ahogy az útra lépett, érezte, hogy kihagy a lélegzete, és a földre zuhant. Levegő után kapkodott, oldalába belenyilallt a

fájdalom. Mintha ezernyi szilánk fúródott volna a mellkasába. Felpillantott, és látta az alakokat, akik még messze jártak tőle, de elég közel ahhoz, hogy meglássák a földön fekvő fiút. Egy kiáltást hallott, majd elsötétült körülötte a világ.

Verőfényes nappal volt, amikor felébredt. A hasán feküdt, és amikor egy mély levegőt vett, érezte, hogy mellkasát bekötözték. Háta még mindig fájt, de már nem égett, és napok óta először az arca se volt tűzforró. A kezére támaszkodva megpróbált felállni, de a mozdulattól fájdalom áradt szét a testében. – A helyedben nem sietnék annyira a felkeléssel – mondta Ragen. – Csoda, hogy életben maradtál. – Mi történt? – kérdezte Arlen, felpillantva a közelben ülő férfira. – Eszméletlenül feküdtél az úton, amikor rád találtunk. A sebek a hátadon már rothadtak. Fel kellett vágjam őket, hogy kinyomjam belőlük a mérget, mielőtt még összevarrhattam volna őket. – Hol van Keerin? – kérdezte a fiú. Ragen nevetett. – Odabent. Keerin távolságtartó volt az utóbbi pár napban. Megviselte a vérengzés látványa, és akkor is rosszul lett, amikor megtaláltunk. – Az utóbbi pár napban? – kérdezte Arlen. Körülnézett, és látta, hogy újra az ősi ház udvarában van. Ragen itt vert tábort: a hálózsákokat és a lovakat hordozható rovásköre ölelte körbe. – Harmadnapon, délidőben találtunk meg – mondta Ragen. – Azóta még két nap telt el. Mindeddig önkívületben feküdtél, és folyton forgolódtál, ahogy kiizzadtad magadból a betegséget.

– Kigyógyított a démonlázból? – kérdezte megütközve Arlen. – Így hívják tifelétek? – kérdezte Ragen, majd vállat vont. – Végül is nem rossz név, de ez nem valami mágikus ragály, hanem csak egy fertőzés. Találtam némi kangyökeret itt az úttól nem messze, így el tudtam látni a sebeidet. Később majd főzök belőle teát is. Ha pár napig azt iszod, helyre fogsz jönni. – Mi az a kangyökér? Ragen felmutatott egy közönséges gazt, ami szinte mindenfelé megtermett. – Ez fontos része minden Fullajtár gyógyfüves táskájának, de frissen szedve a legjobb. Egy kicsit kába leszel tőle, de valamilyen okból a démonrothadásra kiválóan hat. Arlen sírva fakadt. Megmenthették volna anyját egy olyan gazzal, amit rendszeresen kihúzkodott Jeph földjéből? Ez már túl sok volt neki. Ragen csendben kivárta, hogy a fiú kizokogja magát. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Arlen könnyei alábbhagytak és lélegzése is könnyebb lett. Ragen némán odaadott neki egy kendőt, amivel a fiú megtörölhette az arcát. – Arlen, mit csinálsz ilyen messze a falutól? – kérdezte végül a Fullajtár. A fiú egy ideig Ragent nézte, azon gondolkozva, hogy vajon mit is válaszoljon. Amikor végre megszólalt, az egész történet szinte kiáradt belőle. Mindent elmondott a Fullajtárnak, anyja sérülésének éjszakájától kezdve az apjától való elszökésig. Ragen csendben hallgatta Arlen szavait. – Sajnálom, ami édesanyáddal történt, Arlen – mondta. Arlen szipogva bólintott. Mialatt a fiú beszámolt arról, hogyan próbálta megtalálni a Naposmezőre vezető utat, és hogy helyette véletlenül a Szabad Városok felé vezetőn indult tovább, Keerin is csatlakozott hozzájuk. Feszült figyelemmel hallgatta Arlen meséjét az első kint töltött

éjszakájáról, a kődémonról, és arról, hogy véletlenül rálépett az egyik rovásra. A Zsonglőr elsápadt, amikor a fiú elmondta, hogyan sietett kijavítani a jelet, mielőtt a magúr megölhette volna őt. – Te vágtad le annak a démonnak a karját? – kérdezte Ragen elkerekedett szemmel. Úgy tűnt, hogy Keerint megint a rosszullét kerülgeti. – Nem egy olyan mutatvány, amit újra meg akarnék próbálni – mondta Arlen. – Azt meghiszem – nevetett Ragen. – Azért egy négyméteres kődémon megcsonkítása olyan tett, ami kiérdemli a megéneklést, nem igaz, Keerin? – Könyökével megbökte a Zsonglőrt, akinek mindez már túl sok volt. Keerin a szájára tette a kezét, és elszaladt. Ragen megcsóválta a fejét, és felsóhajtott. – Mióta megtaláltunk, minden este visszatér ide egy hatalmas, egykarú kődémon – mondta Arlennek. – Vadabbul ostromolja a rovásokat, mint bármilyen démon, amit eddig láttam. – Rendbe fog jönni Keerin? – kérdezte Arlen a kétrét görnyedt Zsonglőrt nézve. – Jobban lesz majd – morogta Ragen. – Készítek neked valami ebédet. – Segített Arlennek felülni, hátát az egyik nyereghez támasztva. A mozdulattól fájdalom nyilallt a fiúba. Összerezzent, amit Ragen is észrevett. – Rágd ezt el! – mondta, és egy göcsörtös gyökeret adott Arlen kezébe. – Lehet, hogy szédülni fogsz majd tőle kicsit, de enyhíti a fájdalmat. – Maga Gyógyfüvész? – kérdezte Arlen. Ragen felnevetett. – Nem, de egy Fullajtárnak érdemes mindenhez értenie egy kicsit, ha életben akar maradni. – Belenyúlt a nyeregtáskába, és elővett egy vasfazekat és néhány evőeszközt. – Bár mesélt volna Coline-nak a kangyökérről – siránkozott

Arlen. – Megtettem volna, ha tudom, hogy nem ismeri a hatását. – Megtöltötte a fazekat, és a tűz fölötti állványra akasztotta. – Elképesztő, hogy így elfelejtkeztek róla az emberek. Ragen a tüzet piszkálta, amikor Keerin visszatért hozzájuk. Sápadtnak látszott, de már jobban volt. A Fullajtár újra megszólalt. – Majd elmagyarázom neki, ha visszaérünk veled. – Vissza? – kérdezte Arlen. – Vissza? – ismételte Keerin. – Persze, hogy vissza – mondta Ragen. – Az apád biztos keres téged, Arlen. – De én nem akarok visszamenni – mondta Arlen. – Magukkal akarok menni a Szabad Városokba. – Nem futhatsz el csak így a gondjaidtól, Arlen – mondta a Fullajtár. – Nem megyek vissza – jelentette ki a fiú. – Még ha vissza is rángat a faluba, abban a pillanatban elfutok, ahogy elenged. Ragen hosszú ideig Arlenre meredt, majd végül Keerinre pillantott. – Már tudod a véleményem – mondta a Zsonglőr. – Nem akarom, hogy a hazautazásunk öt nappal hosszabb legyen, ha nem többel. Ragen homlokráncolva a fiú felé fordult. – Írni fogok apádnak, amikor Milnbe érünk. – Csak az idejét vesztegetné – mondta Arlen. – Apám nem jönne el értem.

Az udvar kövezete és a magas falak jól elrejtették őket aznap

éjszaka. Egy nagy hordozható rováskör vette körbe a szekeret, egy másik pedig a kikötött lovakat védte. A három utazó két rováskör közepén, a tűz mellett pihent. Keerin összekuporodva feküdt hálózsákjában, takaróját pedig a fejére húzta. Reszketett, pedig nem volt hideg, és mindig összerezzent, amikor egy magúr időnként rácsapott a rováskörökre. – Miért nem hagynak fel a próbálkozással, ha úgyse jutnak át? – kérdezte Arlen. – Hézagokat keresnek a rovások között – válaszolt Ragen. – Egyetlen démon sem üti meg a védőfalat kétszer ugyanott. – Megérintette a halántékát. – Emlékeznek. A magúroknak nincs elég esze ahhoz, hogy megvizsgálják a rovásokat, és hogy így megtalálják a gyenge pontokat. Ehelyett inkább próbára teszik a rovásokat, hogy felderítsék a hézagokat. Ritkán jutnak át a védőfalon, de elég gyakran ahhoz, hogy megélje a fáradozásukat. Egy széldémon suhant át a kőfal fölött, és nekicsapódott a rováskörnek. Keerin a zaj hallatára nyöszörögni kezdett a takarója alatt. Ragen fejcsóválva pillantott a Zsonglőr felé. – Úgy tesz, mintha a démonok eltűnnének attól, hogy ő nem látja őket – motyogta. – Keerin mindig ilyen? – kérdezte Arlen. – Az az egykarú démon jobban megrémítette, mint eddig bármi, de korábban sem éppen a rovások mentén ülve várta ki az éjszakát. – Ragen vállat vont. – Rövid időn belül szükségem volt egy Zsonglőrre, és a céh Keerint adta mellém. Általában nem szoktam ilyen zöldfülűekkel utazni. – Akkor miért hozol magaddal egyáltalán Zsonglőrt? – Ó, egy Fullajtárnak mindenképp szüksége van egy Zsonglőrre, ha kisebb településekre kell utaznia – mondta Ragen. – Az ottaniak hajlamosak megkövezni az embert, ha nem kapják meg a

szórakozásukat. – Milyen településekről beszél? – kérdezte Arlen. – A kisebb falvakról, mint amilyen Tölgypatak is – magyarázta neki Ragen. – Ezek olyan helyek, amik túl elszigeteltek ahhoz, hogy a hercegek jól kézben tarthassák őket, és ahol csak kevesen tudnak olvasni. – Az miért fontos? – Azért, mert az olvasni nem tudók vajmi kevés hasznát veszik egy Fullajtárnak. Akkor örülnek persze, ha sót visszük nekik, vagy valami egyebet, amiből szűkölködnek, de a többségüknek nem fűlik a foga ahhoz, hogy odamenjenek hozzád beszámolni a hírekről, pedig épp ez lenne a legfontosabb egy Fullajtár munkájához. Ha egy Zsonglőr is veled van, azonnal otthagynak csapot-papot, csak hogy láthassák a műsort. Nem csak miattad híreszteltem el a faluban Keerin előadását. – Vannak, akik egyszerre képesek Kereskedők, Zsonglőrök, Gyógyfüvészek és Fullajtárok lenni, de az ilyen ember ritka, mint a szelíd magúr. A kis falvak között utazó Fullajtárok többsége kénytelen felfogadni egy Zsonglőrt. – És magának általában nem a falvakkal van dolga – mondta visszaemlékezve Arlen. Ragen kacsintott. – Egy Zsonglőr ugyan le tudja nyűgözni a falusiakat, de a hercegi udvarban csak nyűg az ember hátán. A hercegeknek és kereskedő uraknak saját Zsonglőrjeik vannak. Őket egyedül az áruforgalom és a hírek érdeklik, és sokkal többet fizetnek, mint amennyit Tokás tudna összekaparni.

Ragen már napkelte előtt talpon volt. Arlen is ébren volt már, a

férfi pedig elismerően bólintott. – Egy Fullajtár nem engedheti meg magának a későn kelést – mondta, miközben összecsapta a főzőedényeket, hogy felébressze Keerint. – A nappal minden percére szükségünk lesz. Arlen addigra már elég jól érezte magát ahhoz, hogy felüljön a szekérre Keerin mellé. A kocsi az égbolt alján látható apró púpok felé zötykölődött, amiket Ragen hegyeknek nevezett. Hogy gyorsabban teljen az idő, Ragen történeteket mesélt Arlennek utazásairól, és az út mentén növő gyógynövényekre mutatott. Elmondta, melyik ehető és melyik kerülendő, melyikkel lehet sebeket kezelni, és melyik az, ami csak még betegebbé teszi az embert. Felhívta Arlen figyelmét azokra a jól védhető helyekre, ahol biztonságosan át lehetne vészelni az éjszakát, és a vadonban leselkedő ragadozókra. – A magúrok megölik a lassabb és gyengébb állatokat, így csak a nagyok és erősek maradnak meg, illetve azok, amik jók a rejtőzködésben. Ha úton vagy, nem csupán a magúrok fognak téged kiszemelni prédául – mondta Ragen. Keerin aggodalmasan körülnézett. – Mi volt az a hely, ahol az utóbbi pár napot töltöttük? – kérdezte Arlen. Ragen vállat vont. – Bizonyára egy hajdani uraság lakhelye. Több száz ilyen ház van ezeken a földeken egészen Milnig. Régi romok ezek, amiket számtalan Fullajtár átkutatott már. – Fullajtárok? – Hát persze – válaszolta Ragen. – Egyesek heteket is eltöltenek az ilyen romok felkutatásával. Akik elég szerencsések, és olyan helyet találnak, amit még senki más nem fedezett fel előttük, azok rengeteg kinccsel térhetnek haza: arannyal, ékszerekkel, faragványokkal, és néha még régi rovásokkal is. Amit mindegyikük

keres, azok az igazán ősi rovások: a harcra használhatóak, már ha léteznek egyáltalán. – Maga szerint léteznek? – kérdezte Arlen. Ragen rábólintott. – De attól még nem fogom vásárra vinni a bőrömet, hogy meg is találjam őket. Néhány óra múlva Ragen egy kisebb barlang elé irányította a szekeret. – Érdemes előre rovásolni egy menedéket, ha alkalom adódik rá – mondta Arlennek. – Ez a barlang egyike azoknak, amit Graig naplója említ. Ragen és Keerin tábort vertek. Megetették és megitatták a lovakat, majd csomagjaikat a barlangba hordták. A szekeret a bejárat előtt hagyták az egyik hordozható rováskörben. Amíg ők dolgoztak, Arlen megvizsgálta a faragott faköröket. – Vannak itt olyan jelek, amiket nem ismerek – mondta, miközben végighúzta ujját a rovásokon. – Tölgypatakban láttam egyet-kettőt, ami számomra is új volt – ismerte be Ragen. – Lejegyeztem őket a naplómba. El tudnád mondani este, hogy melyik micsoda? – Arlen elmosolyodott. Örült, hogy ő is tehet valamit Ragen nagylelkűségéért cserébe. Keerin nyugtalanul fészkelődött evés közben. Minduntalan a sötétedő eget nézte, de Ragent nem izgatták az egyre hosszabbodó árnyékok. – Legjobb lesz, ha az állatokat is behozzuk – mondta Ragen, mire Keerin azonnal az állatokhoz sietett. – Nem szeretik az ilyen szűk helyeket, így érdemes a lehető legkésőbb behozni őket a barlangba. Mindig a ló jön be utoljára. – Nincs neki neve? – kérdezte Arlen. Ragen megrázta a fejét. – Az én lovaimnak ki kell érdemelniük a nevüket – mondta. – A céhnél a lovak különleges képzésen mennek át, de mégis sokuk megijed, ha éjszaka kikötik őket egy

rováskör közepén. Csak azoknak adok nevet, akikről tudom, hogy nem bokrosodnak meg vagy menekülnek el. Ezt a lovat Angiers-ben vettem, azután, hogy az előző elszaladt és megölték a magúrok. Ha ezzel eljutunk Milnbe, el fogom őt nevezni. – Sikerülni fog neki – mondta Arlen, végigsimítva a ló nyakán. Miután Keerin bevitte a szamarakat a barlangba, a fiú a kantárjánál fogva bevezette melléjük a lovat. Amíg a többiek elhelyezkedtek a menedékben, Arlen a barlang bejáratát vizsgálta. A kőbe rovások voltak vésve, a földön viszont nem voltak jelek. – Ez a rováskör nem teljes – mondta a bejáratra mutatva. – Persze hogy nem – mondta Ragen. – A földre nem lehet tartós rovást rajzolni, igaz-e? – Kíváncsian nézte Arlent. – Te hogyan fejeznéd be a védőfalat? Arlen tanulmányozni kezdte a Fullajtár feladványát. A barlang szája nem volt egészen kerek, inkább kissé ovális. Az ilyen alakzatot nehezebb volt ugyan rovásozni, de nem lehetetlen, és a kőbe vésett jeleket Arlen jól ismerte. Felkapott egy botot, és elkezdte megrajzolni a rovásokat a földre. Vonalaik tökéletesen illeszkedtek a már kész jelekéhez. A fiú háromszor is ellenőrizte őket, majd hátrébb lépett, és Ragen jóváhagyására várt. A Fullajtár egy pillanatig hallgatott, míg megnézte Arlen munkáját, majd bólintott. – Jól csináltad – mondta, mire a fiú elvigyorodott. – Mesterien kimérted az ív csúcspontját. Magam se tudtam volna biztosabb rováskört csinálni, és te ráadásul az összes számítást fejben végezted el. – Ööö, köszönöm – mondta Arlen, bár fogalma sem volt, miről beszél Ragen. A Fullajtár észrevette a fiú bizonytalanságát. – Elvégezted a

számításokat, nem? – Milyen számításokat? – kérdezte Arlen, majd a legközelebbi rovásra, illetve a falon lévőkre mutatott. – Az a vonal ahhoz a jelhez kapcsolódik. Itt keresztezi ezeket a vonásokat, amik pedig amazokon mennek keresztül – mondta, miközben újabb rovásokra mutatott. – Ilyen egyszerű. Ragen el volt képedve. – Úgy érted, hogy az egészet csak szemmértékre rajzoltad meg? A Fullajtár döbbent tekintetére Arlen csak vállat vont. – Mifelénk az emberek többsége mérőpálcát is használ, de én sose bajlódom ilyesmivel. – Fogalmam sincs, hogy nem nyelte még el Tölgypatakot az éjszaka – mondta Ragen. Kihúzott egy zsákot a nyeregtáskájából, és a barlang szájához térdelt, majd elsöpörte Arlen rovásait. – A földre rajzolt rovások lehetnek akármilyen jók, még így is kockázatosak – mondta. Ragen kivett a zsákból néhány lakkozott, rovásos fakorongot, majd egy mérőpálcával gyorsan elrendezte őket, és újra bezárta a bejárat rováskörét.

Még egy órája se köszöntött be a sötétség, amikor megjelent a barlang előtti tisztáson a hatalmas, egykarú kődémon. A magúr felbődült, kisebb rokonait félresöpörve a barlang szájához csörtetett, majd kihívóan ráordított a benti társaságra. Keerin felnyögött, és visszahúzódott a barlang végébe. – Az a szörnyeteg már ismeri a szagodat – figyelmeztette Ragen a fiút. – Örökké üldözni fog majd, arra várva, hogy egy óvatlan pillanatban elkaphasson.

Arlen hosszú ideig nézte a kődémont, miközben a Fullajtár szavain gondolkozott. A magúr vicsorogva ütlegelte a rovások védőfalát, de a felvillanó mágikus erők mindig visszalökték. Keerin hátul nyöszörgött, Arlen viszont felkelt, és a barlang bejáratához lépett. A kődémon szemébe nézett, felemelte két karját, majd hirtelen hangosat tapsolt, kigúnyolva a magúrt csonka karjáért. – Hadd fecsérelje az idejét – mondta, miközben a rovások túloldalán a démon felüvöltött tehetetlen dühében. – Engem nem fog elkapni.

Közel egy hétig voltak még úton. Ragen északnak vette az irányt, így a hegylánc lábához érve egyre magasabban haladtak. Időnként megálltak, hogy a Fullajtár vadászni tudjon. Nagy távolságból ejtett el apróbb vadakat karcsú dárdáival. Esténként általában a Graig naplója által említett menedékekben húzták meg magukat, bár két alkalommal az út mellett kellett tábort verniük. Mint a legtöbb állat, Ragen kancája is meg volt rémülve a magúroktól, de sose próbált kiszabadulni béklyójából. – Megérdemli, hogy elnevezzük – mondta Arlen immár vagy századszor, miközben a nyugodt lóra mutatott. – Jól van, jól van! – egyezett bele végre Ragen, és megborzolta Arlen fejét. – Nevezd el őt! Arlen mosolygott. – Ébenszem – mondta. Ragen a lóra nézett, és bólintott. – Jó név.

9. FEJEZET

a szekér egyre közeledett a távolban magasodó hegycsúcsokhoz. Ragen nem túlzott, amikor azt mondta, hogy száz Láptető se tenne ki egy egész hegyet. A hegylánc olyan messzire elnyúlt, ameddig a szem ellátott. A szekér egyre magasabban haladt a dombok között, a levegő pedig mind hidegebb lett az erős szél miatt. Arlen visszapillantott, és a világ úgy terült el a szeme előtt, mint egy térkép. Elképzelte, milyen lehet ezeken a földeken utazni egy szál lándzsával és egy Fullajtártáskával. Amikor végre meglátták a milni erődöt, a fiú nem hitt a szemének. Ragen meséi ellenére Arlen úgy képzelte el a várost, mint egy nagyobbacska Tölgypatakot. Majdnem leesett a szekérről meglepetésében, amikor feltűnt előttük az út végén magasodó erődítmény. A milni erődöt egy szélesebb völgy peremét alkotó hegy oldalába építették. A völgy túlsó végén egy ugyanolyan hegy magaslott, mint amire Miln is épült. A várost egy kilenc méter magas, kör alakú fal övezte, az erőd épületeinek java része pedig

A

TALAJ KAVICSOSABBÁ VÁLT, ahogy

még ennél is nagyobb volt. Minél közelebb értek a városhoz, az annál nagyobbnak látszott. Falai mérföldekre nyúltak mindkét irányban. A város falaira festett rovások nagyobbak voltak, mint amit Arlen valaha is látott. Szemével követte a láthatatlan vonásokat, ami egyik rovást a másikhoz kötötte, olyan védőfalat alkotva, ami áttörhetetlen volt a magúrok számára. Az erőd diadalmas képe ellenére Arlen csalódást is érzett, ahogy a város falaira pillantott. A Szabad Városok nem is voltak igazán szabadok. A falak, amik kívül tartották a démonokat, a lakosokat is bezárták. Tölgypatakban legalább láthatatlanok voltak a börtön falai. – Mi akadályozza meg a széldémonokat abban, hogy átrepüljenek a falak felett? – kérdezte Arlen. – A tetejükön rováspóznák állnak, amik védőhálót vonnak a város fölé – mondta Ragen. Arlen rájött, hogy ezt Ragen segítsége nélkül is kitalálhatta volna. Több kérdése is volt, de ahelyett, hogy feltette volna őket, inkább törni kezdte a fejét a lehetséges válaszokon.

Jóval délidő után értek a város falaihoz. Ragen egy füstoszlopra mutatott, ami a város fölött, a hegy magasából eredt. – A Hercegi Bányák – mondta. – Önmagában kitesznek egy egész falut. Még Tölgypataknál is nagyobbak. Nem önellátóak, de a herceg szerint ez így van jól. Minden héten megfordulnak a karavánok a bányák és a város között. Ételt visznek fel, és cserébe sót, fémet és szenet hoznak le. Egy alacsonyabb fal elágazott az erődítményből, szélest kört

alkotva a völgy körül. Arlen látta a tetejükön a rováspóznákat, valamint a szép, zöldellő sorokat a falakon belül. – A nagy kertek és a Hercegi Gyümölcsös – mondta Ragen. A kitárt kapun át munkások jöttek-mentek, az ott álló őrök pedig integettek a közeledő utazóknak. A két férfi magas volt, akárcsak Ragen. Ütött-kopott fémsisakot, vastag gyapjúruhát és viseltes bőrpáncélt hordtak. Mindkettőjüknél lándzsa volt, de inkább dísztárgyként, mintsem fegyverként fogták Őket. – Üdv, Fullajtár! – kiáltotta az egyik őr. – Jó téged viszontlátni! – Gaims. Woron – bólintott köszönésképp Ragen. – A herceg már napokkal ezelőtt számított rád – mondta Gaims. – Aggódni kezdtünk, amikor az ígért napon nem jelentél meg. – Azt hittétek, elkaptak a magúrok? – nevetett Ragen. – Esélytelen! Démontámadás volt a faluban, amin átutaztam Angiers-ből visszafelé, és kicsit ott maradtunk segíteni. – Úgy látom, egy lelencet is találtál, mialatt ott voltál – mondta vigyorogva Woron. – Egy kis ajándék a feleségednek, amíg ő arra vár, hogy Anyává tedd? Ragen dühösen nézett az őrre, aki kissé hátrébb lépett. – Nem sértésnek szántam – tette hozzá gyorsan. – Akkor javaslom, hogy ne mondj olyan dolgokat, amik megsérthetnek valakit, Szolgáló! – mondta élesen Ragen. Woron elsápadt, majd bólogatni kezdett. – Valójában az úton találtam meg őt – mondta Ragen, miközben mosolyogva megborzolta Arlen fejét, mintha mi sem történt volna. A fiúnak tetszett ez a jellemvonás a Fullajtárban. Hamar meg lehetett nevettetni, és nem volt haragtartó, viszont megkövetelte magának a tiszteletet, és mindenkit emlékeztetett arra, hogy mit

tehet meg és mit nem. Arlen remélte, hogy ha felnő, olyan lesz, mint Ragen. – Kint az úton? – kérdezte hitetlenkedve Gaims. – Napokra bármilyen menedéktől! – mondta Ragen. – Ez a fiú jobban készít rovásokat, mint egyes Fullajtár ismerőseim. – Arlent elöntötte a büszkeség a dicséret hallatára. – És te, Zsonglőr? – kérdezte Woron Keerint. – Milyen volt az ízelítő a meztelen éjszakából? Keerin sértődött pillantást vetett az őrökre, akik felnevettek. – Ennyire tetszett? – kérdezte Woron. – Fogytán a napfény – mondta Ragen. – Üzenjétek meg Jone Anyának, hogy elmegyünk a palotába, amint kikézbesítem a rizst, veszek egy fürdőt és eszem egy rendes tányér ételt. – A két őr tisztelgett, és beengedte az utazókat a városba. A kezdeti csalódottság ellenére Arlent lenyűgözte Miln pompája. Olyan épületek magasodtak az égbe, amik mellett eltörpült volna bármilyen ház, amit addig látott. Az utcákat döngölt föld helyett macskakövek borították. A magúrok nem tudtak felszállni a föld mélyéről a megmunkált köveken át, de Arlen el se tudta képzelni azt az erőfeszítést, ami a több százezer macskakő elkészítéséhez és lerakásához kellett. Tölgypatakban a legtöbb épület fala fából, alapzata kőből, teteje pedig nádból készült, rajtuk rovásozott falapokkal. Milnben szinte mindent kőből faragtak ki, és az épületekről lerítt, hogy nagyon régiek. A várost körbevevő fallal egyetemben az épületeket is egyenként ellátták rovásokkal. Egyes házakon elképesztő műalkotásokba rendezték a jeleket, másokon pedig csak egyszerű mintákban sorakoztak. A város levegője nehéz volt a szemét, a trágyaégetés és az izzadság bűzétől. Arlen megpróbálta visszatartani a lélegzetét, de

egy idő után feladta, és inkább a száján át vett levegőt. Keerin vele ellentétben jó ideje most lélegzett először nyugodtan. Ragen a piac felé irányította a szekeret, ahol Arlen több embert látott, mint addig egész életében. Tokás Ruscók százai kiabáltak mindenfelől: „Ezt vegyék!”, „Kóstolják meg!”, „Alacsony ár, csak magának!” A városiak hatalmasak voltak, szinte óriások a tölgypatakiakhoz képest. Kocsik mellett haladtak tovább, rajtuk olyan zöldségekkel és gyümölcsökkel, amiket a fiú még sose látott. Annyi volt a piacon a ruhaárus, hogy Arlen azt hitte, a milniek csak az öltözködésre tudnak gondolni. Festményeket és faragásokat is lehetett kapni, amelyek olyan díszesek voltak, hogy a fiú elgondolkozott azon, hogy lehet valakinek ideje elkészíteni mindezt. A piac túlsó végében egy kereskedőhöz érkeztek, akinek a sátra a pajzs jelét viselte. – A herceg embere – mondta Ragen Arlennek, miközben megállította a szekeret. – Ragen! – kiáltotta a kereskedő. – Ma mit hoztál nekem? – Csirizmocsári rizst – válaszolta Ragen. – Adó Tölgypatakból, a herceg által küldött sóért cserébe. – Találkoztál Tokás Ruscóval? – kérdezte a kereskedő, bár úgy tűnt, tudja a választ. – Még mindig a falusiakat kopasztja? – Ismered Tokást? – kérdezte Ragen. A kereskedő felnevetett. – Tíz évvel ezelőtt az Anyák Tanácsa előtt tanúskodtam arról, hogy vonják vissza Rusco kereskedői engedélyét, amiért megpróbált túladni egy patkányoktól hemzsegő gabonaszállítmányon – mondta. – Nem sokkal azután elhagyta a várost, és csak távol eső helyeken bukkant fel újra. Úgy hallottam, hogy hasonló eset történt Angiers-ben is, és ez az oka annak, amiért Rusco egyáltalán Milnbe jött annak idején. – Még jó, hogy ellenőriztük a rizst – mormogta Ragen.

A két férfi alkudozott egy darabig a rizs és a só értékéről. Végül a kereskedő beadta a derekát, belátva, hogy Ragennek sikerült jó árat kérnie Tokás Ruscótól. Odaadott Ragennek egy zacskónyi csilingelő érmét, hogy kiegyenlítse az árucserét. – Vezethetné innentől Arlen a szekeret? – kérdezte Keerin. Ragen ránézett, és bólintott. Odadobott a Zsonglőrnek egy kisebb erszényre való érmét, aki ügyesen elkapta, és leugrott a kocsiról. Ragen a fejét rázta, ahogy Keerin eltűnt a tömegben. – Nem rossz Zsonglőr, de nem elég rátermett az utazáshoz. – A Fullajtár visszaszállt a szekérre, és átirányította Arlent a zsúfolt utcákon. Arlent szinte fullasztotta a tömeg, miközben egy igencsak népes úton haladtak végig. A fiú észrevette, hogy a hideg hegyi levegő ellenére sokan csak szakadt rongyokat viselnek. – Ők mit csinálnak? – kérdezte rájuk mutatva. Mindegyikük egy-egy üres bögrét tartott a járókelők felé. – Koldulnak – mondta Ragen. – Nem mindenkinek van elég pénze Milnben ahhoz, hogy ételt vehessen. – Nem adhatunk nekik valamennyit a mienkből? – Ez nem ilyen egyszerű, Arlen – mondta sóhajtva Ragen. – Errefelé a földek nem elég termékenyek ahhoz, hogy akár a város felét is ellássák élelemmel. A gabonánkat Rizonból, a halat Laktonból, a gyümölcsöt és a lábasjószágokat Angiers-ből kapjuk. Persze ezek a városok mindezt nem ingyen adják. Az élelem azokat illeti, akiknek van szakmája, és megkeresik érte a pénzt: ők a Kereskedők. Szolgálókat fogadnak fel, akik nekik dolgoznak, amiért cserébe a Kereskedők étellel, ruhával és szállásai látják el őket. Egy koszos, szakadt öltözetű férfira mutatott, aki egy törött fatálat tartott egy járókelő felé. Az nagy ívben kikerülte őt, és nem is nézett a szemébe. – Hacsak nem vagy Nemes vagy Szentember, így végzed, ha nem dolgozol – mondta Ragen.

Arlen bólintott, mintha értette volna a dolgot, de valójában nem így volt. A tölgypataki kereskedőházban senkinek nem volt soha elég jegye, Rusco mégsem hagyta, hogy bárki is éhezzen emiatt. Egy házhoz érkeztek, és Ragen jelzett Arlennek, hogy állítsa meg a szekeret. Nem volt éppen nagy épület azokhoz képest, amiket a fiú korábban látott, de a tölgypataki házakhoz viszonyítva még így is lenyűgöző látványt nyújtott. Az épület kétemeletes volt, és kizárólag kőből készítették. – Maga ebben a házban él? – kérdezte Arlen. Ragen megrázta a fejét. Leugrott a szekérről, és odalépett az ajtóhoz, majd hangosan kopogott. Egy pillanattal később egy fiatal nő nyitott ajtót, aki hosszú, barna haját fonatban hordta. Magas és erős termete volt, mint minden milninek, és magas nyakú, bokáig érő ruhát viselt, ami szorosan körülölelte mellkasát. Arlen nem tudta eldönteni, hogy az asszony szép-e vagy sem. Már majdnem az utóbbi véleményre jutott, amikor a nő elmosolyodott, ami egész arcának megjelenését átváltoztatta. – Ragen! – kiáltott fel, majd átölelte a Fullajtárt. – Hát eljöttél! Hála a Teremtőnek! – Hát persze, hogy eljöttem, Jenya – mondta Ragen. – A Fullajtárok gondoskodnak egymásról. – Én nem vagyok Fullajtár – mondta a nő. – Felesége voltál egynek, így ez rád is vonatkozik. Gondoljon bármit is az átkozott céh, Graig Fullajtárként halt meg. Jenya szomorúnak tűnt, így Ragen gyorsan témát váltott. Odasietett a szekérhez, és lepakolta róla a megmaradt csomagokat. – Hoztam neked némi jófajta csirizmocsári rizst, sót, húst és halat – mondta, miközben behordta az ajtó mellé az élelmiszereket. Arlen odasietett, hogy segítsen neki.

– Még ez is a tiéd – mondta Ragen, és előhúzta az arannyal és ezüsttel teli zsákot, amit Tokás Ruscótól szerzett, majd hozzátette még a herceg kereskedőjétől kapott zacskónyi érmét is. Jenya elképedve nézte a zacskók tartalmát. – Ó, Ragen, ez rengeteg! Nem tudom... – De tudod, és el is fogadod – szakította őt félbe a Fullajtár. – Ez a legkevesebb, amit tehetek érted. Jenya szeme megtelt könnyel. – Nem tudom mindezt meghálálni – mondta. – Úgy kétségbe voltam esve. A céh nem fedezi minden költségemet, és Graig nélkül... Azt hittem, vissza kell mennem koldulni. – Jól van, jól – mondta Ragen, miközben a nő vállára tette a kezét. – Én és a testvéreim ezt sose fogjuk hagyni. Inkább befogadlak téged a saját házamba, mintsem hogy ilyen alacsonyra süllyedj – ígérte Jenyának. – Ó, Ragen, tényleg megtennéd ezt? – Még valami – mondta a Fullajtár. – Ajándék Tokás Ruscótól. – Felmutatta a gyűrűt. – Azt akarja, hogy írd meg neki, hogy megkaptad. Jenya szeme újra elhomályosult a szép gyűrű láttán. – Graiget sokan szerették – mondta Ragen, és a nő ujjára tette az ékszert. – Jelképezze ez a gyűrű az ő emlékét! Az étel és a pénz jó ideig elég lesz a családodnak. Lehet, hogy addigra találsz is magadnak egy új férjet, és Anyává válsz. Ha valamikor mégis annyira sanyarúra fordul a helyzeted, hogy el akarnád adni ezt a gyűrűt, akkor előbb keress meg engem, világos? Jenya bólintott, de fejét lecsüggesztette, és könnyezve simogatta a gyűrűt. – A szavadat add rá! – utasította Ragen. – Megígérem, hogy úgy lesz – mondta Jenya.

Ragen helyeslően bólintott, majd még egyszer átölelte a nőt. – Majd meglátogatlak, ha lesz rá időm – mondta Jenyának. A nő még akkor is sírt, amikor Arlenék továbbmentek. A fiú visszanézett Jenyára a szekérről. – Zavartnak tűnsz – mondta Ragen. – Az is vagyok – válaszolta a fiú. – Jenya szülei Koldusok voltak – magyarázta a férfi. – Az apja vak, az anyja pedig betegeskedik. Kettőjüknek az volt a szerencséje, hogy egy egészséges, gyönyörű lányuk született. Jenya két réteggel küzdötte magát feljebb a szüleivel együtt, mire Graig feleségül vette őt. A férje befogadta mindhármójukat a házába, és bár Graig sosem vállalt igazán jól fizető utakat, eleget keresett ahhoz, hogy négyen boldogan eléldegéljenek. Ragen a fejét csóválta. – Most viszont fizetnie kell a ház költségeit, és önmagán kívül még két embert kell etetnie. Túl messzire nem mehet el a háztól, mert a szülei nem tudnak gondoskodni magukról. – Rendes magától, hogy segít neki – mondta Arlen. Kicsit megnyugodott a Fullajtár válaszától. – Nagyon szép volt, mikor végre elmosolyodott. – Nem tudunk mindenkin segíteni, Arlen, de mindent meg kell tenni azokért, akikért lehet – mondta Ragen, a fiú pedig rábólintott. Felhajtottak egy emelkedőn, és végül egy nagy kúria előtt álltak meg. A telket két méter magas fal vette körül, közepén egy kapuval. Maga az épület háromemeletes volt, és a több tucatnyi ablak üvegtábláin át fény szűrődött ki a házból. A kúria nagyobb volt, mint a láptetői nagyterem, pedig az az épület Tölgypatak minden lakóját be tudta fogadni a napfordulói lakomakor. A házat és az azt körülvevő falat világos színű, festett rovások védték. Arlen úgy

vélte, hogy egy ilyen pompázatos épület csak a herceg lakhelye lehet. – Anyámnak volt egy rovásozott üvegből készült pohara, ami olyan kemény volt, mint az acél – mondta a fiú, felpillantva az ablakokra, miközben a házból egy vékony férfi sietett ki, hogy kinyissa a kaput. – Mindig rejtve tartotta, de olykor elővette, ha vendég jött a házhoz, hogy megmutathassa, milyen szépen csillog. – Egy kert mellett gördültek végig, amin nem látszott nyoma a magúrok randalírozásának. Néhány munkás épp zöldségeket ásott ki a földből. – Ez a kúria egyike azoknak a milni házaknak, amiknek minden ablaka üvegből van – mondta büszkén Ragen. – Sok pénzt adnék érte, ha valaki törhetetlenné tudná tenni az üvegtáblákat rovásokkal. – Én ismerem a módját, de szükség van hozzá egy magúr érintésére, hogy működésbe lépjen a mágia – mondta Arlen. Ragen felnevetett, majd megrázta a fejét. – Akkor felejtsük is el. A kúria körül más építmények is voltak. A kis kőkunyhók füstölő kéményeikkel és sürgő-forgó lakóikkal olyan látványt nyújtottak, mint egy aprócska falu. Piszkos arcú gyerekek szaladgáltak ide-oda, a nők pedig felügyeltek rájuk, miközben teendőiket látták el a házak körül. Arlenék az istállóhoz hajtottak, ahol egy pillanat múlva megjelent egy segéd, hogy elvegye Ébenszem kantárját. Olyan tisztelettel hajolt meg Ragen előtt, mintha a Fullajtár egy mesebeli király lett volna. – Azt hittem, meg fogunk állni a maga házánál, mielőtt a herceghez megyünk – mondta Arlen. Ragen nevetett. – Ez az én házam, Arlen! Azt hiszed, a semmiért viszem vásárra a bőrömet kint az utakon?

Arlen kidülledő szemmel nézett vissza a kúriára. – Ez itt mind a magáé? – Igen, mind – válaszolta a Fullajtár. – A hercegek elég bőkezűek azokkal, akik hajlandóak kimerészkedni a magúrok közé. – De hát Graig háza sokkal kisebb volt – mondta Arlen. – Graig jó ember volt, de Fullajtárnak éppen csak megfelelt. Megelégedett azzal, ha évente egyszer árut vitt Tölgypatakba, és közben útba ejtett más falvakat. Egy ilyen ember még épp el tudja tartani a családját. Azért hoztam ennyi pénzt Jenyának, mert a többletárut, amit eladtam Tokásnak, a saját vagyonomból vettem. Graignek annak idején kölcsönt kellett kérnie a céhtől, és magas kamatot kellett érte visszafizetnie. Egy magas férfi kinyitotta a ház ajtaját, és meghajolt az érkezők előtt. Arca merev volt, és egy kopott, kék gyapjúkabátot hordott. Bőre és ruhái tiszták voltak, megjelenése erős ellentéte volt a kintiek kinézetének. Ahogy beléptek, egy Arlennél nem sokkal idősebb fiú felpattant a székéből, és a széles márványlépcső aljához rohant, hogy meghúzzon egy csengőzsinórt. A csilingelés az egész házat bejárta. – Látom, ezúttal is kitartott a szerencséd – hallatszott egy pillanattal később egy nő hangja. Fekete haja és metsző kék szeme volt. Mélykék ruhát viselt, amely finomabb anyagból volt, mint amit Arlen valaha is látott. A nő ujjait és nyakát csillogó ékszerek díszítették. Mosolya hideg volt, ahogy az előcsarnok márványerkélyéről lenézett az érkezőkre. Arlen még sosem látott ilyen gyönyörű és kecses nőt. – A feleségem, Elissa – suttogta neki Ragen. – Ok, hogy visszatérjek ide... És hogy újra távozzak is. – Arlen nem volt biztos benne, hogy a Fullajtár viccel-e vagy sem. Úgy tűnt, hogy a nő nem örül az érkezésüknek.

– Egy napon még elkapnak téged a magúrok – mondta Elissa Ragennek, miközben lefelé haladt a lépcsőn –, és akkor végre hozzámehetek a fiatal szeretőmhöz. – Nem fog rá sor kerülni – mondta mosolyogva Ragen, és magához húzta Elissát, hogy megcsókolja, majd Arlenhez fordult. – Elissa arról álmodozik, hogy egy napon megörökli a vagyonomat. Egyrészt a magam biztonságáért, másrészt feleségem bosszantására védekezem annyira a magúrok ellen. Elissa nevetett, ami megnyugtatta Arlent. – Hát ő kicsoda? – kérdezte a fiút nézve. – Egy lelenc, akit azért hoztál, hogy megmentsen téged a fogantatás borzasztó munkájától? – Az igazi munka az összefagyott alsószoknyáid kiolvasztása lesz, drágám – vágott vissza Ragen. – Bemutatom Arlent Tölgypatakból. Az úton találtam rá. – Az úton? – kérdezte Elissa. – Hisz még csak gyerek! – Nem vagyok gyerek! – kiáltott fel Arlen, de rögtön utána érezte, hogy ostoba volt. Ragen szúrósan nézett a fiúra, ő pedig lehorgasztotta a fejét. Elissa nem mutatta jelét, hogy meghallotta volna Arlen megjegyzését. – Vesd le a páncélt, és vegyél egy fürdőt! – mondta a férjének. – Bűzlesz a verítéktől és a rozsdától! Én majd foglalkozom a vendégünkkel. Miután Ragen távozott, Elissa szólt az egyik szolgálónak, hogy készítsen Arlennek némi harapnivalót. A Fullajtárnak a jelek szerint több szolgálója volt, mint ahány ember élt Tölgypatakban. Hideg sonkából és ropogós kenyérből vágtak neki szeleteket, ami mellé tejfölt és tejet kapott. Elissa végignézte, ahogy Arlen megeszi az ételt, de a fiúnak nem jutott eszébe semmi, amit a nőnek mondhatna, így csak a tányérjára figyelt. Amikor a tejfölnél tartott, egy szolgálónő jelent meg, akinek

ruhája ugyanolyan kék színű volt, mint a férfiak kabátja. Meghajolt Elissa előtt. – Ragen úr fent várja önt, asszonyom – mondta. – Köszönöm, Anya – válaszolta Elissa. Arca egy pillanatig különös kifejezést vett fel, és elgondolkozva végigsimított a hasán, majd elmosolyodott, és Arlenre nézett. – Vigye a vendégünket a fürdőbe! – mondta a szolgálónőnek. – Ne engedje ki őt addig a vízből, amíg meg nem lehet állapítani, milyen a bőre igazi színe a koszréteg alatt! Arlen ahhoz volt hozzászokva, hogy mosdáskor beleáll egy teknőbe, és hideg vizet önt magára, így kissé kényelmetlenül érezte magát, amikor megpillantotta Ragen mély kőkádját. Megvárta, amíg Margrit, a szolgálónő egy kanna forró vizet önt a kádba, hogy melegebb legyen a fürdővíz. A nő magas volt, mint minden milni ember, jóságos tekintettel és mézszínű hajjal. Kalapja alól csak néhány ősz hajszál kandikált ki. Margrit elfordult, amíg Arlen levetkőzött és belemászott a kádba. A nő elámulva nézte a fiú hátán az összevarrt sebeket, majd gyorsan nekilátott a vizsgálatuknak. – Aú! – kiáltott fel Arlen, amikor Margrit összecsípte a legfelső sebet. – Ne viselkedj kisgyerekként! – dorgálta őt a nő, miközben összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját, majd megszagolta őket. Arlen összeszorított foggal várta ki, amíg Margrit minden sebbel elvégezte a folyamatot. – Szerencsésebb vagy, mint hinnéd – mondta végül. – Amikor Ragen azt mondta, hogy megsérültél, azt hittem, csak egy karcolás, de ez... – Ciccegve nézte Arlen hátát. – Nem tanított meg rá édesanyád, hogy ne menj ki a házból éjszaka? Arlen válasza szipogásba fulladt. Összeszorította a száját, semmiképp sem akart sírni. Margrit mindezt észrevette, és lágyabb hangnemben szólt a fiúhoz. – Szépen gyógyulnak a sebeid. – A

kezébe vett egy darab szappant, és gyengéden lemosta őket, amitől a fiú a fogát csikorgatta. – Ha végeztél a fürdéssel, bekenjük és bekötözzük a sebeidet. Arlen bólintott. – Maga Elissa anyja? – kérdezte Margrittól. A nő felnevetett. – Teremtőm! Ezt meg miből gondolod? – Korábban Elissa „Anyának” szólította magát. – Azért, mert az is vagyok – mondta büszkén Margrit. – Két fiam és három lányom van, akik közül az egyik lassacskán maga is Anya lesz. – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Szegény Elissa, olyan gazdag, és még mindig csak Hajadon, pedig lassan már a harmincat közelíti. Megszakad érte a szívem. – Ilyen fontos anyának lenni? Margrit úgy nézett Arlenre, mintha azt kérdezte volna, hogy fontos-e a levegő. – Hát mi lehetne fontosabb az anyaságnál? Minden nőnek kötelessége, hogy gyermekeket szüljön, így erősítve a várost. Ezért kapják az Anyák a legjobb ellátást és választhatnak elsőként a reggeli piac kínálatából. Ezért áll a hercegi tanács kizárólag Anyákból. A férfiak jók a rombolásban és az építésben, de a politikát és a papírmunkát jobb azokra a nőkre bízni, akik kijárták az Anyaiskolát. Még az új herceget is az Anyák választják meg, ha az előző esetleg meghalna! – De akkor Elissa miért nem Anya még? – kérdezte Arlen. – Nem mintha nem próbálkozna eleget – ismerte be Margrit. – Valószínűleg most is épp azon van. Hathétnyi utazás bármilyen férfiból bikát varázsol, és némi termékenységi teát is hagytam Elissa éjjeliszekrényén. Talán segít majd, de azt még a bolond is tudja, hogy a hajnal a legjobb idő a fogantatásra. – Akkor miért nem csináltak még gyereket? – kérdezte Arlen. Tudta, hogy a gyermek születésének köze van ahhoz a játékhoz, amit Renna és Beni is játszani akartak vele, de a folyamat részletei

homályosak voltak számára. – Azt csak a Teremtő tudja – mondta Margrit. – Lehet, hogy Elissa meddő, vagy talán Ragen az, bár érte igazán kár lenne. Nincs errefelé elég hozzá hasonló férfi. Milnnek szüksége lenne a fiaira. A nő felsóhajtott. – Elissa szerencsés, hogy Ragen még nem hagyta el, vagy hogy nem ejtette még teherbe az egyik szolgálólányt. Biztos nem tiltakoznának miatta. – Ragen képes lenne elhagyni a feleségét? – kérdezte elképedve Arlen. – Ne nézz rám ilyen meglepetten, fiú! – mondta Margrit. – A férfiak utódokra vágynak, és képesek ezt bármilyen módon elérni. Euchor herceg már háromszor megházasodott, és eddig csak lányai születtek. Margrit megrázta a fejét. – Ragen viszont nem ilyen. Néha úgy marakodnak Elissával, mint a magúrok, de úgy szereti a feleségét, mint magát a napot. Soha nem hagyná el, és Elissa se menne el tőle, annak ellenére, hogy milyen áldozatot hozott Ragenért. – Miért? Mit csinált? – kérdezte a fiú. – Elissa a Nemesek közé tartozott – válaszolta a nő. – Az anyja tagja a hercegi tanácsnak. Elissa is az udvar szolgálatába léphetett volna, ha hozzámegy egy másik Nemeshez és gyermeket szül neki. De ehelyett, anyja kívánsága ellenére, hozzáment Ragenhez. Azóta nem beszéltek egymással. Elissából Kereskedő vált, bár még így is gazdag. Az Anyaiskolába nem juthat már be, így semmilyen pozíciót nem tölthet be a városban, legfőképp nem a herceg udvarában. Arlen csak hallgatott, amíg Margrit lemosta a sebeit és felszedte a fiú ruháit a padlóról. Elképedve nézegette rajtuk a hasadásokat és a foltokat. – Rendbe hozom ezeket, amennyire csak tudom, mialatt kiáztatod magad – mondta, és otthagyta Arlent a

fürdőben. A nő távozásával Arlen megpróbálta kibogozni mindazt, amit Margrit mondott neki, de túl sok mindent nem értett belőle. A nő kicsit Tokás Catrinra, Rusco lányára emlékeztette Arlent. – A világ minden titkát kikotyogná, ha emiatt egy kicsit tovább hallathatja a saját hangját – mondta hajdanán Silvy. Margrit nemsokára visszatért, karján tiszta, bár nem Arlenre szabott ruhákkal. Bekötözte a fiú sebeit, és segített neki felöltözni, Arlen minden tiltakozása ellenére. Fel kellett hajtania az ing ujját, hogy kidughassa belőle a kezét, ahogy nadrágja szárát is, amiben máskülönben elesett volna. Arlen hetek óta először érezte tisztának magát. Ragennel és Elissával együtt a fiú elköltött egy korai vacsorát. A Fullajtár megnyírta a szakállát, összefogta a haját, és egy szép fehér inget vett magára sötétkék bőrmellénnyel és nadrággal. Ragen érkeztére a háziak levágtak egy disznót, így az asztal telis-tele volt sertésszelettel, sült bordával, szalonnacsíkokkal és ízletes kolbásszal. Az étel mellé hűtött sört és kristálytiszta, hideg ivóvizet szolgáltak fel. Elissa a homlokát ráncolta, amikor Ragen megkérte az egyik szolgálót, hogy Arlennek is töltsön sört, de végül nem szólt semmit. Ő maga bort kortyolgatott egy olyan karcsú pohárból, hogy Arlen attól félt, hogy el fog törni Elissa vékony ujjai között. A disznósültek mellé ropogós kenyér dukált, ami olyan fehér volt, amilyet Arlen még sose látott, emellett több tálnyi főtt fehérrépa és krumpli, gazdagon leöntve vajjal. Ahogy Arlen végignézett a sok ételen, összefutott a szájában a nyál, ugyanakkor eszébe jutottak az utcán kolduló emberek, akiknek nem volt mit enniük. Éhsége viszont hamar felülkerekedett bűntudatán. Mindent megkóstolt, és több tányérral is szedett az ételből. – Teremtőm! Hogy tudsz ennyit megenni? – kérdezte Elissa, és

nevetve összecsapta a kezét. Arlent nézte, aki már a sokadik tányérral végzett. – Szakadék van a gyomrodban? – Ne törődj vele, Arlen! – mondta neki Ragen. – A nők egész nap sürgölődnek a konyhában, és aztán csak egy falatot hajlandóak enni, nehogy elhízzanak. A férfiak tudják, hogyan kell élvezni az ételt. – Az uramnak igaza van – mondta Elissa a szemét forgatva. – A nők aligha képesek értékelni az élet ilyesfajta értékeit. – Ragen megugrott ültében és kiöntötte a sörét, amiből Arlen rájött, hogy Elissa belerúgott a férjébe az asztal alatt. Arlen szimpatikusnak találta Elissát. Vacsora után egy apród érkezett hozzájuk. Szürke tunikát viselt, amire a hercegi pajzsot hímezték. A fiú az udvari látogatásra emlékeztette Ragent, amitől ő felsóhajtott, de biztosította az apródot, hogy azonnal elindulnak. – Arlen nem jelenhet meg a herceg előtt ilyen öltözékben – sopánkodott Elissa. – Senki se megy úgy Őméltósága elé, mint egy koldus. – Nincs mit tenni, szerelmem – mondta Ragen. – Csupán pár óra van hátra naplementéig. Ennyi idő alatt már nem szerzünk neki szabót. Elissa viszont nem hagyta magát lebeszélni a dologról. Egy pillanatig Arlent nézte, majd csettintett, és kivonult a szobából. Kis idő múlva egy kék zekével és egy pár fényes bőrcsizmával tért vissza. – Az egyik apródunk olyan idős, mint te – mondta Arlennek, miközben ráadta a zekét és a csizmát. A ruha ujja túl rövid volt, a csizma pedig nyomta a lábát, de Elissa a jelek szerint meg volt elégedve. Megfésülte a fiú haját, majd hátrébb lépett. – Így jó lesz – mondta mosolyogva Elissa. – Ügyelj a

modorodra a herceg előtt, Arlen! – tanácsolta a fiúnak. Arlen kissé kényelmetlenül érezte magát a kapott ruhákban, de azért mosolyogva bólintott Elissának.

A herceg palotája egy újabb rovásozott erőd volt Miln rovásozott erődjén belül. Külső fala faragott kőből készült, hat méter magas volt, sűrűn fedték a rovások és páncélos lándzsás katonák álltak körülötte őrt. Arlenék egy széles udvarra lovagoltak be, ami körülvette a palotát. Ragen kúriája eltörpült a négyemeletes építmény mellett, aminek tornyai még ennél is magasabbra értek. Nagy, éles vonalú rovások borítottak minden követ. Az ablakokban üvegtáblák ragyogtak. Az udvaron páncélos katonák őrjáratoztak, és a herceg színeit viselő apródok jöttek-mentek. Vagy száz ember dolgozott a palota körül: ácsok, kőművesek, kovácsok és hentesek. Arlen látott gabonatárolót és lábasjószágokat, sőt, még hatalmas kerteket is, amik nagyobbak voltak még Ragenénél is. Arlen úgy vélte, hogy ha a herceg egyszer bezárná erődje kapuját, örökké eléldegélhetne a palotájában. Az udvar zaja és bűze kint rekedt, ahogy bezáródott mögöttük a palota nehéz ajtaja. Az előcsarnok padlójának közepét hosszú, széles szőnyeg fedte, a hideg kőfalakon pedig falikárpitok lógtak. Néhány őrt leszámítva nem volt több férfi rajtuk kívül a teremben. A nők viszont tucatjával jártak-keltek, széles szoknyájuk mögöttük libegett, ahogy gazdáik a dolgukra siettek. Egyesek táblákon számoltak, míg mások nehéz könyvekbe írták le az eredményeket. Néhány, a többieknél valamivel díszesebben öltözött nő fontoskodva sétálgatott, miközben mások munkáját figyelte.

– A herceg a trónteremben van – mondta egyikük Ragennek. – Már számított az érkezésére. A herceg trónterme előtt hosszú sor várakozott. A többségük nő volt, akik papírokat és tollat fogtak a kezükben, de akadt a várakozók között néhány jól öltözött férfi is. – Kiskérvényezők – mondta a Fullajtár Arlennek. – Mind abban reménykednek, hogy nyerhetnek egy percet a herceg idejéből, mielőtt még az Esti Harang megszólalna, és kikísérnék őket a palotából. A kérvényezők láthatóan tudatában voltak annak, hogy már nagyon kevés idő van hátra naplementéig, így azon vitatkoztak egymás közt, hogy ki következik a sorban. A zsivaj viszont azonnal elhalt, amikor megpillantották Ragent. Ahogy a Fullajtár végigsétált az egész sor mellett a trónterem felé, a kérvényezők mind elhallgattak, majd úgy kezdték követni a férfit, mint az etetést váró kutyák. Egészen a bejáratig kísérték őt, ahol viszont az Őrök szigorú tekintetétől megtorpantak. A csoport az ajtó köré gyülekezett hallgatózni, Ragen és Arlen pedig belépett a trónterembe. A fiú törpének érezte magát Euchor, a milni herceg tróntermében. A helyiség kupolamennyezete több emelet magasba nyúlt, a herceg trónját pedig fáklyatartókkal díszített hatalmas márványoszlopok vették körül, amelyekre rovásokat véstek. – Ők nagykérvényezők – mondta halkan Ragen, a teremben járkáló nőkre és férfiakra mutatva. – Hajlamosak így csoportosulni. – Az ajtó mellett álldogáló férfiak felé bólintott. – Kereskedőurak. Szórják az aranyukat, csak hogy a palotában téblábolhassanak és kiszagolhassák a legfrissebb híreket, vagy hogy egy Nemeshez adhassák a lányukat. – Az ott az Anyák Tanácsa. – Egy csapat idősebb nőre

mutatott, akik a férfiak előtt álltak. – Arra várnak, hogy leadhassák Euchornak a napi jelentéseket. A trónhoz közelebb néhány szandálos, barna taláros férfi álldogált méltóságteljesen. Némelyikük halkan mormogott, míg a többiek leírták minden szavukat. – Minden udvarnak vannak Szentemberei – magyarázta Ragen. Végül egy jól öltözött csoportra mutatott, akik a herceg körül sündörögtek. Őket egy seregnyi szolgáló kísérte, akik tálcákon ételt és italt hordtak utánuk. – Nemesek – mondta Ragen. – A herceg unokaöccsei, unokatestvérei és harmadági másod-unokatestvérei. Mind Euchor fülébe duruzsolnak, és arról ábrándoznak, hogy vajon mi történik akkor, ha a herceg utód nélkül hagyja el a trónt. Euchor gyűlöli őket. – Akkor miért nem küldi el őket? – kérdezte Arlen. – Azért, mert Nemesek – mondta Ragen, mint magától értetődő dolgot. Már a terem felénél jártak, amikor egy magas nő lépett hozzájuk, hogy feltartóztassa őket Haja szövetcsíkokkal volt befonva, hegyes arcán pedig olyan mély ráncok futottak, mintha rovásokat véstek volna a bőrébe. Méltóságteljes léptekkel haladt, de egy bőrlebernyeg az álla alatt saját ritmusa szerint rengett. Arlent Seliára emlékeztette: olyan nő volt, aki hozzá van szokva a parancsolgatáshoz, és hogy mások szó nélkül engedelmeskednek neki. A nő a fiúra pillantott, és úgy elhúzta az orrát, mintha egy trágyahalmot látna. Tekintete végül Ragenre szegeződött. – Ő Jone, Euchor tanácsosa – motyogta Ragen anélkül, hogy a nő meghallhatta volna. – Anya, Nemes és nyolcadrészt magúr. Ne állj meg, csak akkor, ha én is így teszek, különben kiküld téged az istállóba, amíg én a herceggel beszélek. – Az apródnak kint kell várnia az előcsarnokban, Fullajtár –

mondta Jone eléjük lépve. – Ő nem az apródom – mondta Ragen továbbhaladva. Arlen követte a férfit, így a tanácsos kénytelen volt szélnek vetni méltóságát, hogy arrébb léphessen az útjukból. – Euchor hercegnek nincs ideje utcakölykökkel foglalkozni, Ragen! – sziszegte a nő a Fullajtár után sietve. – Ki ez a fiú? Ragen megállt, és Arlen is így tett. Megfordult, és a nő szemébe nézett. Jone Anya ugyan magas volt, de Ragen még nagyobb volt nála, és háromszor olyan nehéz. A férfi fenyegető megjelenésétől a nő szinte összezsugorodott. – Ő az, akit magammal kívántam hozni – mondta Ragen összeszorított foggal. Egy levelekkel teli táskát hajított oda Jone-nak, aki reflexszerűen elkapta azt. Azonnal ellepték őt a Kereskedők és az Anyák Tanácsa, nyomukban a lelkipásztorok segítőivel. A Nemesek is felfigyeltek az eseményekre. Beszélni és mutogatni kezdtek a mellettük állóknak. Kíséretük fele hirtelen kivált a csoportból, és Arlen rájött, hogy ők csak jól öltözött szolgálók. A Nemesek úgy tettek, mintha nem történne semmi különös a teremben, de szolgáik igyekeztek átfurakodni a tülekedőkön, hogy hozzáférhessenek a táskához. Jone az egyik szolgálójának adta a leveleket, majd a trónhoz sietett, hogy bejelentse Ragent, bár igyekezete felesleges volt. Ragen belépője akkora figyelmet keltett, hogy a herceg nem tudta nem észrevenni az érkeztét. Euchor a feléje lépkedő Fullajtárt és a fiút nézte. A herceg termetes, ötvenes éveiben járó, őszesvörös hajú és szakállú férfi volt. Zöld, aranyszálakkal gazdagon átszőtt tunikát viselt, amin ujjai friss zsírfoltokat hagytak, nyakából pedig egy prémes palást lógott. Ujjain gyűrűk csillogtak, fején pedig aranykoronát hordott.

– Végre kegyeskedtél megtisztelni minket a jelenléteddel – kiáltotta Ragennek a herceg, bár úgy tűnt, inkább a többi jelenlevőhöz, és nem a Fullajtárhoz szólt. Szavaira a Nemesek buzgón bólogattak és mormogtak egymás közt, és a levelekért tolakodók között is több fej a trón felé fordult. – Nem volt elég sürgető a megbízásom? – kérdezte Euchor. Ragen a trón elé lépett, és keményen viszonozta a herceg tekintetét. – Negyvenöt nap innen Angiers-be, majd onnan vissza Tölgypatakon át! – mondta hangosan. – Harminchét éjjel aludtam a szabadban, a démonok ostroma alatt! – Ragen nem vette le a szemét a hercegről, de Arlen tudta, hogy ő is inkább a többiekhez beszél. Szavai hallatán a jelenlévők többsége elsápadt és megborzongott. – Hat hétig voltam távol az otthonomtól, Őméltóságod – mondta a Fullajtár, immár feleolyan hangosan, de még így is hallható volt mindenki számára. – Sajnálnál tőlem egy fürdőt és egy vacsorát a feleségemmel? A herceg elgondolkozva pillantott körbe a tróntermen, majd hangosan felnevetett. – Hát persze, hogy nem! – kiáltotta. – Egy megsértett herceg megnehezítheti egy ember életét, de közel sem annyira, mint egy sértődött feleség! A feszültség megszűnt, és a jelenlevők nevetésben törtek ki. – Egyedül kívánok beszélni a Fullajtárral! – parancsolta a herceg, miután a kacagás elhalt. Morgolódás támadt azok között, akik kíváncsiak voltak a hírekre, de Jone intett a szolgálójának, hogy vigye ki a leveleket az előcsarnokba, ami a trónteremben lévők javát kicsalta onnan. A Nemesek zavartalanul álldogáltak, mígnem Jone összecsapta a kezét. A hirtelen zajtól összerezzentek, és olyan gyorsan elhagyták a termet, amit csak a méltóságuk még megengedett nekik.

– Te maradj! – mormogta Ragen Arlennek, és tisztes távolságban megálltak a trón előtt. Jone intett az őröknek, akik becsukták a nagy, nehéz ajtókat, majd megálltak a kijárat mellett. A város kapujánál álló őrökkel ellentétben ezek fegyelmezettek és éberek voltak. Jone a herceg mellé lépett. – Soha többé ne csinálj ilyet az egész udvar előtt! – morogta Euchor, mikor már mindenki más elhagyta a termet. A Fullajtár enyhén meghajolt, tudomásul véve a parancsot, de a gesztust még Arlen se vélte őszintének. El volt ámulva Ragen bátorságától. – Híreket hoztam Tölgypatakból, Őméltóságod – mondta Ragen. – Tölgypatakból? – fakadt ki Euchor. – Mit érdekel engem Tölgypatak? Mi hír van Rhinebeckről? – Hosszú telük volt, és elfogyott a sójuk – folytatta Ragen, mintha nem is hallotta volna a herceg kérdését. – Emellett nemrég meg is támadták... – Az éjre, Ragen! – kiabálta Euchor. – Rhinebeck válasza évekre befolyásolhatja Miln jövőjét, szóval kímélj meg az újszülöttek listájától és az aratási beszámolóktól, amiket egy nyamvadt kis porfészekből hoztál ide! Arlen megijedt és Ragen mögé húzódott, aki biztatóan megfogta a fiú karját. Euchor folytatta. – Tán aranyat találtak Tölgypatakban? – Nem, uram, de... – Esetleg Naposmezőn szénbánya nyílt? – szakította félbe Ragent a herceg. – Nem, uram. – Talán megtalálták az elveszett harci rovásokat? Ragen a fejét rázta. – Persze hogy nem...

– Tudtál egyáltalán elég rizst hozni ahhoz, hogy megérje nekem a pénzt, amit az oda- és visszautadra áldoztam? – kérdezte Euchor. – Nem – mondta mérgesen Ragen. – Remek – mondta Euchor. Összedörzsölte a tenyerét, mintha koszt morzsolna le róla. – Akkor most másfél évig nemigen kell foglalkoznunk Tölgypatakkal. – Az túl hosszú idő – tiltakozott Ragen. – Az ottaniaknak szükségük van... – Akkor menj fizetség nélkül! – szakította félbe a herceg. – Úgy nekem is megéri. Ragen nem válaszolt, Euchor pedig szélesen elmosolyodott, tudva, hogy ezt a párbajt ő nyerte. – Mi hír jött Angiers-ből? – kérdezte. – Levelet hoztam Rhinebeck hercegtől – sóhajtotta Ragen, és belenyúlt kabátja zsebébe. Egy vékony, pecséttel lezárt tekercset húzott elő, de a herceg türelmetlenül leintette. – Csak mondd meg a válaszát, Ragen! Igen vagy nem? A Fullajtár szeme összeszűkült. – Nem, uram. A válasza nem. A két utolsó szállítmány elveszett, és egy maréknyi emberen kívül mindenki más is a kíséretből. Rhinebeck herceg nem hajlandó újabb karavánt küldeni. Az emberei nem tudnak gyorsabban fát vágni, és most nagyobb szüksége van az építőanyagra, mint a sóra. A hercegnek úgy elvörösödött a képe, hogy Arlen azt hitte, fel fog robbanni. – A fenébe, Ragen! – kiabálta öklével nagyot csapva. – Nekem kell az a fa! – Rhinebeck herceg úgy döntött, hogy neki nagyobb szüksége van rá Hídfalva újjáépítéséhez a Választó-folyó déli partján – mondta Ragen nyugodt hangon. Euchor herceg felszisszent, szemében gyilkos fény csillant.

– Ez biztos Rhinebeck kancellárjának a műve – mondta Jone. – Janson évek óta részesedést akar szerezni a hercegnek a hídpénzből. – És miért is kéne neki csak a része, ha az egész az övé lehetne? – bólogatott Euchor. – Mit válaszoltál neki a nevemben, amikor ezt mondta neked? Ragen vállat vont. – A Fullajtárnak nem dolga a találgatás. Mit kellett volna mondanom neki? – Azt, hogy akik faerődökben laknak, azok ne gyújtsák fel mások udvarát – morogta Euchor. – Nem kell emlékeztetnem rá téged, Ragen, hogy mennyire fontos Milnnek az a fa. Egyre kevesebb szenet termelünk, tüzelő nélkül az érc a bányákból használhatatlan, és a fél város meg fog fagyni! Előbb gyújtom fel az ő drága Hídfalváját, mint hogy hagyjam, hogy ez megtörténjen Milnnel! Ragen bólintva vette tudomásul a mondottakat. – Rhinebeck herceg tudja ezt – mondta. – Megkért, hogy hozzak el egy új ajánlatot. – Mégpedig? – kérdezte Euchor, felvonva a szemöldökét. – Építőanyagot kér Hídfalva újjáépítéséhez, valamint a hídpénz felét – adott hangot sejtésének Jone, mielőtt Ragen kinyithatta volna a száját. A nő a Fullajtárra meredt. – És még azt, hogy Hídfalva a határ angiers-i oldalára kerüljön. Ragen bólintott. – Az éjre! – szitkozódott Euchor. – Teremtőm, Ragen, kinek az oldalán vagy te? – Fullajtár vagyok – válaszolta büszkén a férfi, – Nem állok senki oldalára, csak átadom az üzeneteket, amiket kapok. Euchor herceg talpra ugrott. – Akkor mondd meg, hogy mi a fészkes éjszakáért fizetek neked? – kiabálta.

Ragen kissé oldalra billentette a fejét. – Talán Őméltóságod szeretne személyesen elmenni a herceghez? – kérdezte szelíden. Euchor elsápadt, és nem is válaszolt. Arlen érezte Ragen kérdésének súlyosságát. A fiú minden eddiginél is jobban szeretett volna Fullajtárrá válni. A herceg végül megadóan bólintott. – Gondolkozni fogok a dolgon – mondta végül. – Későre jár az idő. Elmehetsz. – Mondanék még valamit, uram – folytatta Ragen, és intett Arlennek, hogy jöjjön közelebb. Jone jelzett az őröknek, hogy nyissák ki az ajtókat, és a nagykérvényezők azonnal visszaözönlöttek a trónterembe. A herceg már nem is figyelt a Fullajtárra. Ragen odasietett Jone-hoz, aki időközben elhagyta Euchor emelvényét. – Jone Anya, ez a fiú... – Nagyon elfoglalt vagyok, Fullajtár – mondta gőgösen Jone. – Legközelebb talán akkor „kívánd” őt magaddal hozni, amikor jobban ráérek. – Azzal fejét hátravetve elvonult a párostól. Az egyik Kereskedő odalépett hozzájuk. Medvetermetű férfi volt, akinek hiányzott az egyik szeme, és helyén göcsörtös sebhely éktelenkedett. Az ingén egy lándzsát és egy táskát fogó lovas képe díszelgett. – Jó téged viszontlátni, Ragen – mondta a férfi. – Eljössz reggel a céhházba, hogy jelentést adj? – Malcum céhmester – hajolt meg Ragen a férfi előtt. – Örülök, hogy látom. Ezt a fiút, Arlent, az úton találtam... – A városokon kívül? – kérdezte meglepve a céhmester. – Okosabb is lehetnél, fiú! – Több napra a legközelebbi várostól – pontosított Ragen. – A fiú még a legtöbb Fullajtárnál is jobban készít rovást. – Malcum ennek hallatán felvonta az egyik szemöldökét. – Fullajtár akar lenni – folytatta Ragen.

– Nem is kívánhatnál tiszteletre méltóbb mesterséget – mondta Malcum Arlennek. – Milnben nincs senkije – mondta Ragen. Arra gondoltam, talán lehetne tanonc a céhnél... – Nono, Ragen – mondta a céhmester. – Jól tudod, hogy csak bejegyzett Rovásvetőket fogadunk el tanoncnak. Kérdezd meg inkább Vincin céhmestert! – A fiú már tud rovást készíteni – vitatkozott Ragen, bár hangneme tiszteletteljesebb volt, mint az Euchorral való beszélgetés során. Malcum céhmester még Ragennél is nagyobb volt, és nem úgy tűnt, mintha meg lehetne félemlíteni őt az éjszaka veszélyeinek említésével. – Akkor a Rovásvetők Céhe gond nélkül bejegyzi majd őt – mondta Malcum, és elfordult. – Reggel találkozunk – szólt vissza Ragennek félvállról. A Fullajtár körülnézett, és kis idő múlva megpillantott egy férfit a Kereskedők között. – Szedd a lábad, Arlen! – morogta, és keresztülvágott a termen. – Vincin céhmester! – kiáltotta haladtában. A férfi felnézett, majd otthagyta társait, hogy üdvözölhesse Ragent és Arlent. Meghajolt a Fullajtár előtt, de ez a gesztus tiszteletet, és nem megalázkodást sugallt. Vincinnek csillogó, fekete kecskeszakálla és hátrafésült haja volt. Kövér ujjain gyűrűk ragyogtak. Ingén egy kulcsrovás díszelgett, ami minden rováskör alapját képezte. – Mit tehetek érted, Ragen? – kérdezte a céhmester. – Ez a fiú Arlen, és Tölgypatakból jött – mondta Ragen. – Elárvult egy démontámadásban, Milnben nincsenek rokonai, és szeretne tanoncnak állni a Fullajtároknál. – Ez derék dolog, Ragen, de mi köze ennek hozzám? –

kérdezte Vincin, miközben párszor Arlenre pillantott. – Malcum nem veszi fel őt, hacsak nem jegyzik be, mint Rovásvetőt – válaszolta Ragen. – Hát, az valóban probléma – ismerte el Vincin. – A fiú már tud rovást készíteni – folytatta a Fullajtár. – Ha meg tudnád oldani, hogy... Vincin azonban a fejét rázta. – Sajnálom, Ragen, de ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy vidéki tökfilkó elég jól vet rovást ahhoz, hogy bejegyezzem. – A fiú rovásai levágták egy kődémon karját – mondta Ragen. Vincin felnevetett. – Hacsak nem hoztad el azt a kart, jobb lesz, ha a Zsonglőröknél állsz elő ezzel a mesével. – Akkor tudnál találni neki valakit, akinél tanonc lehetne? – kérdezte a Fullajtár. – Ki tudja fizetni a tanoncság díját? – kérdezte Vincin. – Ő egy nincstelen árva! – tiltakozott Ragen. – Talán akad egy Rovásvető, aki felfogadná őt Szolgálónak – javasolta a céhmester. – Köszönjük, de inkább nem – mondta dühösen Ragen, és továbbmentek Arlennel. A nap már nyugovóban volt, így gyorsan visszasiettek a kúriához. Arlen nézte, ahogy Miln nyüzsgő utcái egyre néptelenebbé válnak. Az emberek gondosan ellenőrizték házaik rovásait, majd bezárták az ajtókat. A macskaköves utak és a vastag, rovásozott falak ellenére is mindenki bezárkózott éjszakára. – Nem hiszem el, hogy így beszéltél a herceggel – mondta menet közben Arlen. Ragen nevetett. – A Fullajtárság első szabálya, Arlen – mondta. – A Kereskedők és Nemesek kifizetnek, de hajlamosak keresztüllépni rajtad, ha hagyod. A jelenlétükben úgy kell

viselkedned, mint egy királynak, és sose feledd, hogy ki is teszi kockára az életét a munkájában. – Euchorral működött – helyeselt a fiú. Ragen elfintorodott a név hallatára. – Önző disznó – mondta kiköpve. – Semmi más nem érdekli, csak a saját zsebe. – Nem baj – mondta Arlen. – Tölgypatak a múlt őszt is átvészelte só nélkül. Most is ki fogják bírni. – Reméljük – mondta Ragen –, de nem kéne ettől szenvedniük. Na és ahogy veled bánt! Egy jó herceg megkérdezte volna, miért hoztam egy fiút a tróntermébe! Egy jó herceg udvaronccá fogadott volna, csak hogy ne kerülj az utcára Koldusként! És Malcum se volt sokkal jobb nála! Belehalt volna, ha próbára tesz téged? És Vincin? Ha kifizeted neki azt a nyüves díjat, az a kapzsi fattyú napnyugtáig talált volna neked egy mestert, aki felvett volna tanoncnak! Még hogy Szolgáló! – A tanonc nem ugyanaz, mint a Szolgáló? – A legkevésbé sem – válaszolta Ragen. – A tanoncok Kereskedőknek számítanak. Elsajátítják a mesterségüket, és aztán önállóan vagy egy másik mesternél dolgoznak. Egy Szolgálóból sosem lesz több, mint ami, hacsak nem házasodik össze egy nála szerencsésebbel, és a magúrok vigyenek el engem, ha hagyom, hogy azzá válj! Némán ballagtak tovább. Arlen még mindig tele volt kérdésekkel, de jobbnak látta, ha nem faggatja tovább a Fullajtárt.

Nem sokkal azután, hogy átlépték Ragen kúriájának rovásait, besötétedett. Margrit elvezette Arlent az egyik vendégszobába, ami majdnem akkora volt, mint Jeph egész háza. A szoba közepén egy

olyan magas ágy volt, hogy Arlennek fel kellett húzódzkodnia rá, és mivel mindig is egy kemény szalmazsákon aludt a földön, meglepődve tapasztalta, hogy fektében belesüpped a puha matracba. Hamar álomba szenderült, de kis idő elteltével egy szóváltás hangjára ébredt fel. Kimászott az ágyból, és elhagyta a szobáját, hogy megkeresse a hang forrását. A hatalmas ház folyosóin nem találkozott senkivel, mert a szolgálók már lefeküdtek. Arlen a lépcsősor tetejéhez ment, ahonnan tisztábban hallhatta a beszélgetést. Ragen és Elissa volt az. – ...itt fog lakni, és kész! – hallatszott Elissa hangja. – A Fullajtárság nem egy kisfiúnak való munka! – De ő erre vágyik – mondta Ragen. Elissa felhorkant. – Attól, hogy más kezébe adod Arlent, még nem fog megszűnni a bűntudatod, amiért Milnbe hoztad őt, és nem vissza a szülőfalujába. – Magúrság! – csattant fel Ragen. – Te csak arra vágysz, hogy valakit éjjel-nappal dédelgethess. – Ne merészelj engem hibáztatni ezért! – sziszegte Elissa. – Amikor úgy döntöttél, hogy nem viszed vissza Arlent Tölgypatakba, vállaltad érte a felelősséget! Ideje végre ezt belátnod, ahelyett hogy mást keresnél, hogy vigyázzon rá! Arlen feszülten figyelt, de Ragen jó ideig nem szólalt meg. A fiú le akart csörtetni a lépcsőn, hogy félbeszakítsa a beszélgetést. Tudta, hogy Elissa csak jót akar, de elege volt már abból, hogy a felnőttek akarják megszabni a jövője irányát. – Rendben – mondta végül Ragen. – Mi lenne, ha Cobhoz küldeném? Ő nem fogja arra biztatni a fiút, hogy Fullajtár legyen. Kifizetem a teljes díjat, és mindennap meglátogathatjuk őt a boltban, hogy lássuk, hogyan viseli magát.

– Szerintem ez remek ötlet – egyezett bele Elissa. Hangjában már nyoma sem volt az ingerültségnek. – De attól még nincs akadálya annak, hogy Arlen ittmaradhasson, ahelyett hogy egy kemény padon aludjon valami zsúfolt kis műhelyben. – A tanoncévek nem a kényelemről szólnak – mondta Ragen. – Reggeltől estig ott kell lennie, hogy kitanulhassa a rovásvetést, és ha valóra akarja váltani az álmát, hogy Fullajtárrá váljon, minden tudására szüksége lesz. – Jól van – duzzogott Elissa, majd egy pillanattal később ellágyult a hangja. – Most pedig ajándékozz meg egy gyermekkel! – duruzsolta Ragennek. Arlen gyorsan visszaszaladt a szobájába.

Mint mindig, Arlen már aznap reggel is napkelte előtt ébren volt, de egy pillanatig még azt hitte, hogy álmodik, és egy felhő tetején libeg. Nemsokára eszébe jutott, hol is fekszik, és kinyújtózva érezte a tollal bélelt matrac és párna finom puhaságát és a vastag takaró melegségét. Erős kísértést érzett, hogy tovább feküdjön, de hólyagja kikényszerítette őt fekhelye puha öleléséből. Rálépett a hideg kőpadlóra, és kivette az éjjeliedényeket az ágy alól, ahogy arra Margrit megkérte. Az egyikben elvégezte a kis–, a másikban a nagydolgát, majd az edényeket az ajtó mellé tette, hogy a szolgálók begyűjthessék, és felhasználhassák tartalmukat a kertben. Milnben kavicsos volt a talaj, így semmit sem hagytak kárba veszni. Arlen az ablakhoz lépett. Előző este addig bámulta, míg el nem aludt, de még most is lenyűgözte őt az üvegtábla. Látszatra olyan volt, mintha nem is létezne, de amikor megérintette, az üveget

keménynek és áthatolhatatlannak érezte. Épp, mint egy rováskör. Végighúzta ujját az ablakon, ami csíkot hagyott a reggeli párán. Visszaemlékezett Ragen hordozható rováskörének jeleire, és a vonalat átalakította az egyik rovássá. Miután leheletével eltüntette korábbi művét, újabb jeleket vázolt fel az üvegen. Amikor végzett, belebújt a ruháiba, és lement a földszintre. Ragen teát szürcsölt az egyik ablak előtt, és a hegyek mögül előbukkanó napot nézte. – Hamar felkeltél – mondta mosolyogva Ragen. – Egy napon még Fullajtár is lehet belőled. – Arlen büszkén kihúzta magát. – Ma be foglak mutatni egy barátomnak – folytatta a Fullajtár. – Rovásvető. Mikor olyan idős voltam, mint te most, ő tanított engem, és most szüksége van egy tanítványra. – Nem tanulhatnék inkább veled? – kérdezte reménykedve Arlen. – Keményen dolgoznék. Ragen nevetett. – Azt nem kétlem – mondta –, de én nem vagyok jó tanár, és sokszor kell elutaznom a városból. Cobtól rengeteget tanulhatsz majd. Ő már akkor Fullajtár volt, mikor én még meg se születtem. Arlen felderült a hallottaktól. – Mikor találkozunk vele? – A nap már felkelt. Semmi akadálya nincs, hogy reggeli után egyből hozzámenjünk. Elissa nemsokára csatlakozott hozzájuk az étkezőben. Ragen szolgálói csodás asztalt terítettek: volt szalonna, sonka, mézzel megkent kenyér, tojás, krumpli és sült alma. Arlen gyorsan befalta reggelijét. Szeretett volna minél hamarabb kimenni a városba. Amikor végzett az evéssel, egyfolytában a reggeliző Ragent bámulta. A Fullajtár viszont nem zavartatta magát. Őrjítő lassúsággal evett, Arlen pedig nyugtalanul fészkelődött székében. Végül Ragen is letette a villáját, és megtörölte a száját. – Na,

jól van – mondta, és felállt. – Mehetünk. – Arlen vigyorogva felpattant a székéből. – Ne olyan gyorsan! – kiáltott fel Elissa, mire mindketten megálltak. Arlent felkészületlenül érte a szavak dallama, amelyben édesanyja hangja visszhangzott. A fiú elfojtotta feltörő érzelmeit. – Sehova nem mentek, amíg a szabó méretet nem vesz Arlen ruháihoz – mondta Elissa. – Miért? – kérdezte Arlen. – Margrit kitisztította az enyéimet, és összevarrta rajtuk az összes szakadást. – Értékelem a szándékot, drágám – mondta Ragen a fiú védelmében –, de az új ruhák igazán nem sürgetőek most, hogy Arlen már túl van a herceggel való találkozáson. – Erről nem nyitok vitát – közölte velük Elissa, majd felállt. – Nem hagyom, hogy egy vendégünk úgy menjen ki az utcára, mint egy csavargó. Ragen a felesége arckifejezését nézve felsóhajtott. – Hagyjuk, Arlen – mondta neki halkan. – Nem fog elengedni minket, amíg nem adunk neki igazat. Kis idő múlva megérkezett a szabó. Alacsony, fürge kezű férfi volt, aki csomózott zsinórjaival Arlen minden porcikáját megmérte, majd krétával mindent leírt egy táblára. Amikor ezzel megvolt, élénk beszélgetésbe elegyedett Elissával, majd meghajolt és távozott. Elissa odalépett Arlen elé, és lehajolt hozzá. – Nem is volt olyan rossz, igaz-e? – kérdezte, miközben a fiú ingét igazgatta és hátrasimította haját az arcából. – Most már elmehetsz Ragennel Cob mesterhez. – Megérintette Arlen arcát. Keze hideg volt és puha, és a fiú egy pillanatig elmerült az ismerős érzésben, de aztán hirtelen hátrahőkölt, és elkerekedett szemmel nézett a nőre. Ragen észrevette Arlen reakcióját és felesége megbántott

arckifejezését. A fiú úgy hátrált Elissától, mintha egy démon lett volna. – Szerintem megsértetted Elissa érzéseit, Arlen – mondta a Fullajtár, mikor már elhagyták a birtokot. – Ő nem az anyám – mondta Arlen, megpróbálva elfojtani a bűntudatát. – Hiányzik neked? – kérdezte Ragen. – Mármint az édesanyád. – Igen – válaszolta halkan a fiú. Ragen bólintott, de nem szólt semmit, amiért Arlen hálás volt. Csendben ballagtak tovább, és Miln utcáinak furcsaságai hamar elfeledtették a fiúval az esetet. A levegő nehéz volt a trágyabűztől, mert a begyűjtők épp házról házra jártak kocsijaikkal, hogy átvegyék az éjjeliedények tartalmát. – Fúj! – mondta Arlen, befogva az orrát. – Büdösebb van itt, mint egy istállóban! Hogy bírják ezt ki itt? – Inkább csak reggelente jellemző, amikor a begyűjtők az utcákat járják – válaszolta Ragen. – Hozzá lehet szokni. Egy időben Milnnek voltak csatornái, amikhez minden ház hozzá volt kötve, és amik elvezették a szennyvizet, de évszázadokkal ezelőtt lezárták őket, mert a magúrok be tudtak jutni rajtuk keresztül a városba. – Nem lehetne inkább latrinákat ásni? – kérdezte Arlen. – A milni föld nagyon kavicsos – mondta Ragen. – Azok, akiknek nincs saját kertjük, ahol hasznosíthatnák a trágyát, kötelesek azt leadni a begyűjtőknek a herceg kertjeiben való felhasználásra. Ez a törvény. – Bűzlik ez a törvény – mondta a fiú. Ragen nevetett. – Lehet, de így jutunk élelemhez, és a gazdaságot is segíti. A begyűjtők céhmesterének házához képest az enyém csak egy kalyiba. – A te házadnak biztos jobb a szaga az övénél – jegyezte meg

Arlen, mire Ragen újra elnevette magát. Befordultak egy sarkon, és egy alacsony, de masszív bolt előtt találták magukat. Az épület ajtó- és ablakkereteibe finom részletességgel rovásokat faragtak. Arlen elismerően nézte a mesterien kimunkált jeleket. Bárki is csinálta őket, ügyes keze volt. Amikor benyitottak, az ajtó felett csengettyűk szólaltak meg. Arlen elképedve nézett körbe a boltban. Mindenütt rovások voltak, számtalan formában, méretben, anyagban. – Várj itt! – mondta a fiúnak Ragen. A Fullajtár áthaladt a helyiségen, hogy beszélhessen a munkaasztalnál ülő férfival. Arlen észre sem vette, hogy Ragen otthagyta őt. Ájtatosan simított végig a rovásokon, amiket faliszőnyegekbe szőttek, sima folyami kavicsokba véstek és fémből öntöttek ki. Akadtak még szántóföldeken használt rováspóznák, valamint hordozható rováskörök, mint amilyen Ragené is. Arlen megpróbálta megjegyezni az összes jelet, de egyszerűen túl sok volt belőlük. – Arlen, gyere ide! – szólalt meg Ragen néhány perc múlva. Arlent kizökkentette a hang a nézelődésből, és gyorsan a Fullajtárhoz sietett. – Ő itt Cob mester – mutatta be Ragen a fiút egy hatvan év körüli férfinak. Milni embernek alacsony volt, és termete azt sugallta, hogy egykor erős alkatú lehetett, de azóta elhízott. Arcát sűrű, ősz szakáll fedte, amiben egy-egy szál még őrizte egykori fekete színét, rövidre nyírt haja pedig kezdett ritkásodni a feje tetején. Bőre barázdált és cserzett volt. Arlen keze szinte eltűnt a markában, mikor kezet fogtak. – Ragen azt mondja, Rovásvető szeretnél lenni – mondta Cob, miközben visszaült a munkaasztalra. – Nem, uram – válaszolta Arlen. – Én Fullajtár szeretnék lenni. – Mint minden fiú a te korodban. Az okosabbak észhez térnek,

mielőtt még megöletnék magukat. – Maga is Fullajtár volt egykor, nem? – kérdezte Arlen. Nem értette a férfi hozzáállását. – Az voltam – mondta Cob, és felhúzta az ingujját, hogy felfedjen egy Ragenéhez hasonló tetoválást. – Bejártam az öt Szabad Várost és a köztük lévő tucatnyi falvat. Annyi pénzt kerestem vele, hogy akkor azt hittem, el se tudnám mind költeni. – Szünetet tartott, ami alatt Arlen zavartsága egyre nőtt. – Ezeket is abban az időben szereztem – mondta, és ingét felhúzva megmutatta a fiúnak a hasán átfutó mély hegeket. – És ezt is. – Kibújt az egyik cipőjéből. Négy lábujjának helyén egy régen begyógyult, félhold alakú seb volt. – A mai napig nem tudok egy óránál többet aludni úgy, hogy ne riadnék fel és nyúlnék a lándzsám után. Igen, Fullajtár voltam. Nem is akármilyen, és szerencsésebb is, mint a többségük, de még így se kívánnám mindezt senkinek. A Fullajtárság talán dicső munkának tűnhet, de minden férfira, aki kúriában lakik és tiszteletet parancsol a jelenléte, mint ahogy Ragené is, két tucat olyan ember jut, akiknek a teste az út mellett rohadt el. – Nem érdekel – mondta Arlen. – Nekem ez a vágyam. – Akkor kössünk egyezséget – sóhajtott Cob. – Egy Fullajtárnak mindenekelőtt értenie kell a rovásvetéshez. A tanítványommá fogadlak, hogy kitanulhasd a mesterséget. Amikor időnk lesz rá, arról is hallhatsz majd tőlem, hogyan kell életben maradni az utakon. A tanoncság hét évig tart. Ha még azután is Fullajtár akarsz lenni... hát, arról már magad dönthetsz. – Hét évig? – kérdezte Arlen elképedve. Cob felhorkant. – A rovásvetést nem egy nap alatt tanulja meg az ember. – De már most is értek hozzá – vágott vissza Arlen.

– Igen, Ragen mesélt róla – mondta Cob ahogy arról is, hogy az egészet a geometria és a rováselmélet ismerete nélkül csinálod. Ha szemmértékkel készítesz rovást, lehet hogy megvédheted magad egy napig vagy két hétig, de előbb-utóbb a vesztedet fogja okozni. Arlen dühösen toppantott. Hét év egy örökkévalóságnak tűnt neki, de szíve mélyén tudta, hogy a Rovásvetőnek igaza van. A fájdalom a hátában állandóan arra emlékeztette a fiút, hogy még nem áll készen egy újabb találkozásra a magúrokkal. Szüksége van azokra az ismeretekre, amikre ez a férfi megtaníthatja. Kétsége sem volt afelől, hogy tucatnyi Fullajtár esett már a démonok áldozatául, és némán megesküdött, hogy nem fog közéjük kerülni csak azért, mert túl makacs volt tanulni a hibáiból. – Rendben – egyezett bele végül Arlen. – Hét év.

II. RÉSZ

10. FEJEZET

M

EGINT ITT VAN A BARÁTUNK

– mondta Gaims a fal tetején, és

a sötétségbe mutatott. – Épp időben – mondta Woron, és társa mellé lépett. – Szerinted mit akarhat? – Faggathatsz nyugodtan, fogalmam sincs. Az őrök a torony rovásozott korlátjának dőltek, és onnan figyelték a kapu előtt testet öltő egykarú kődémont. A lény még a milniek szemében is hatalmas volt, pedig ők a magúrok közül kődémont láttak a legtöbbet. Amíg a többi magúr a környéket pásztázta maga körül, addig az egykarú démon céltudatosan a város kapujához csörtetett és szimatolva keresett valamit, majd felegyenesedett, és rácsapott a kapura, így próbálgatva a rovásokat. A mágia felvillant és visszavetette a kődémont, de a lény nem adta fel ilyen könnyen. Oldalazni kezdett a városfal mentén, újra és újra lecsapva a rovásokra, hogy gyenge pontot találjon az erődítményen, míg végül el nem tűnt az őrök szeme elől. Órákkal később az ellenkező irányból jövő felvillanások a démon visszatértét jelezték. A fal más részein őrködő katonák

szerint a kődémon minden este körbejárta a városfalat, hogy próbára tegye az összes rovást. Amikor visszaért a kapuhoz, leült, és türelmesen bámulni kezdte a várost. Gaims és Woron már hozzászoktak ehhez a látványhoz, mivel egy éve minden este megismétlődött. Már szinte számítottak a démon érkezésére. Azzal múlatták az időt őrségben, hogy fogadtak arra, vajon mennyi idő alatt kerüli meg Egykarú a várost, vagy arra, hogy nyugat vagy kelet felé fog-e elindulni a kaputól. – Kicsit kísért a vágy, hogy beengedjem a városba, csak hogy kiderüljön, mit akar itt – merengett Woron. – Ne viccelődj ilyesmivel! – figyelmeztette Gaims. – Ha az őrkapitány meghallja, mindkettőnket vasra ver, és akkor egy évig törhetjük a követ a bányákban. Társa morgott valamit. – Akkor is furcsállom a dolgot... – mondta végül.

Az immár tizenkét esztendős Arlen Milnben töltött első éve hamar elrepült, miután belerázódott a rovásvetői tanoncságba. Cob első feladata az volt, hogy megtanítsa a fiút olvasni. Arlen olyan rovásokat ismert, amiket Milnben még sosem láttak, és Cob olyan hamar papíron akarta látni őket, ahogy csak lehetett. Arlen telhetetlenül olvasta egymás után a könyveket. Nem is értette, hogyan boldogult mindaddig e képesség nélkül. Időnként órákra elmerült a kötetekben: eleinte még némán tátogta a szavakat, de később már gyorsan haladt lapról lapra, szeme szinte cikázott a sorok között. Cobnak nem volt oka panaszkodni. Arlen keményebben dolgozott, mint bármelyik tanonc, akit addig ismert. A fiú késő

éjszakáig fenn maradt, hogy rovásokat készítsen. Cob gyakran úgy tért nyugovóra, hogy a következő nap teendőiről gondolkodott, reggel pedig arra ébredt, hogy Arlen hajnalig a Rovásvető összes munkáját elvégezte. Miután a fiú megtanult írni és olvasni, Cob azzal bízta meg, hogy gyűjtse össze az összes rovást, amit ismer, és magyarázatokkal együtt írja le őket egy könyvbe, amit ő vett Arlennek. Milnben a papír drága dolognak számított, mert kevés fa nőtt a város környékén, egy teljes könyv pedig olyasmi volt, amit csak kevesek engedhettek meg maguknak, Cob viszont nevetve kifizette a kötet árát. – Még a legrosszabb grimoár is százszor többet ér, mint a papír, amire írták – mondta a Rovásvető. – Mi az a grimoár? – kérdezte Arlen. – A rovások gyűjteménye – válaszolta Cob. – Minden Rovásvetőnek van egy, és mindegyikük féltve őrzi a titkait. – Arlen kincsként kezelte a drága ajándékot, és óvatos kézzel apránként teleírta a lapokat. Amikor a fiú minden tudását beletöltötte a grimoárba a rovásokról, Cob megütközve tanulmányozta át a kötetet. – Teremtőm! Van fogalmad róla, mennyit ér ez a könyv? Arlen felnézett a kőoszlopról, amire éppen rovásokat vésett, majd vállat vont. – Tölgypatakban bármelyik Őszszakálltól meg lehet tanulni ezeket a jeleket. – Az lehet, de ami köztudott Tölgypatakban, az itt elásott kincsnek számít. Itt van például ez a jel – mutatott rá az egyik oldalra. – Ez tényleg hideg fuvallattá változtatja a lángköpetet? Arlen nevetett. – Anyám imádta azt a rovást. Mindig azt kívánta, hogy bárcsak odajönnének a lángdémonok az ablakainkhoz a forró nyári éjszakákon, hogy lehűtsék a házat a leheletükkel.

– Lenyűgöző – mondta Cob, miközben lassan a fejét csóválta. – Másold le ezt a könyvet néhányszor, Arlen! Nagyon gazdag ember válik majd belőled. – Ezt hogy érted? – kérdezte a fiú. – Az emberek egy vagyont fizetnének egy példányért ebből – válaszolta a férfi. – Lehet, hogy el se kellene adnunk. A legkeresettebb Rovásvetők lennénk a városban, ha megtartanánk magunknak ezeknek a rovásoknak a titkait. Arlen a homlokát ráncolta. – Nem lenne helyes titokban tartani őket. Apám azt vallotta, hogy a rovások mindenki tulajdonai. – Minden Rovásvetőnek megvannak a maga titkai, Arlen – mondta Cob. – Így keressük meg a kenyerünket. – Úgy keressük meg, hogy rováspóznákat faragunk és ajtófélfákat festünk meg – vetette ellen a fiú és nem úgy, hogy titkokat halmozunk fel magunknak, amikkel életeket lehetne megmenteni. Talán tagadjuk meg a biztonságot azoktól, akik túl szegények ahhoz, hogy fizessenek érte? – Hát persze hogy nem, de ez más dolog. – Miben más? – kérdezte Arlen. – Tölgypatakban egyetlen Rovásvető sem volt. Mindenki saját maga készítette a háza rovásait, és azok, akik jobbak voltak benne, segítettek azoknak, akik nem értettek hozzá, és mindezért semmilyen jutalmat nem kértek. Mi miért kérnénk? Mi nem egymás ellen harcolunk, hanem a démonokkal! – Miln nem olyan, mint Tölgypatak, fiam! – torkollta le Cob Arlent. – Itt minden pénzbe kerül. Ha nincs pénzed, Koldussá válsz. Nekem van mesterségem, mint ahogy a péknek és a kőfaragónak is. Miért ne kérjek érte fizetést? Arlen egy ideig csendben ült. – Cob, miért nem vagy te gazdag? – kérdezte végül mesterétől.

– Tessék? – Úgy, mint Ragen – pontosított Arlen. – Azt mondtad, hogy régebben a herceg Fullajtárja voltál. Miért nem élsz egy kúriában, ahol a szolgálók mindent megcsinálnának helyetted? Egyáltalán miért dolgozol itt? Cob nagyot sóhajtott. – A pénz múlandó dolog, Arlen. Az egyik pillanatban több van belőle, mint amit el tudnál költeni, és a következőben ételért koldulsz az utcán. Arlennek eszébe jutottak a Koldusok, akiket Milnbe érkezésének napján látott. Azóta jóval többel találkozott. A Koldusok trágyát loptak, hogy azt elégetve melegedhessenek, a rovásozott nyilvános szállásokon aludtak, és élelemért könyörögtek az utcákon. – Mi történt a vagyonoddal, Cob? – kérdezte a fiú. – Találkoztam egy férfival, aki azt állította, hogy tudna építeni egy utat – válaszolta Cob. – Egy rovásozott utat, ami elérne innen egészen Angiers-ig. – Arlen közelebb húzott egy sámlit, és leült. Feszülten hallgatta Cob történetét. – Azelőtt is próbálkoztak már ilyesmivel – folytatta a Rovásvető. – Utat akartak építeni a Hercegi Bányákhoz, fel a hegyekbe, és Szilajligethez is, tőlünk délre. Ezek a helyek nincsenek messze, kevesebb mint egynapi útra vannak innen, de az építészek még így is egy vagyont kereshettek volna a dologgal Mindegyikük kudarcot vallott. Ha hézag van a rovásozásban, legyen az akármilyen kicsi, a magúrok előbb-utóbb rátalálnak. És ha ez megtörténik... – Cob megcsóválta a fejét. – Figyelmeztettem erre azt a férfit, de hajthatatlan volt. Mindent eltervezett. Biztos volt a sikerében. Egyedül a pénzre volt szüksége. Cob Arlenre nézett. – Minden városban hiány van valamiből, másból pedig túl sok akad. Milnben sok a fém és a kő, de kevés a

fa. Angiers ennek az ellentéte. Mindkét városban kevés a gabona és a jószág, Rizonban viszont több akad ezekből, mint amire szükségük van, viszont nincs jó faanyaguk és fémük az eszközkészítéshez. Lakton rengeteg halat fog ki a tóból, de minden másból hiányuk van. – Biztos bolondnak tartasz, amiért egy olyan tervvel foglalkoztam, amit a hercegtől kezdve mindenki lehetetlennek tartott, de az ötlet szöget ütött a fejembe. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha tényleg sikerül? Nem éri ez meg a kockázatot? – Szerintem nem vagy bolond – mondta Arlen. – És pont ezért teszem neked félre a fizetésed java részét – nevetett Cob. – Elszórnád az egészet, mint ahogy én is tettem. – Mi történt az úttal? – kérdezte Arlen. – Magúrok – mondta Cob. – Lemészárolták a férfit és minden munkást, akit felvettem az építkezéshez. Elégették a rováspóznákat, a terveket... Mindent elpusztítottak. Az összes vagyonomat abba az útba fektettem, Arlen. Elbocsátottam az összes szolgálómat, de még az sem volt elég a tartozásaim fedezésére. Végül eladtam a házamat, amiért épp csak annyi pénzt kaptam, amivel fedezhettem a kölcsönt a bolt megvételére. Azóta így élek. Egy ideig mindketten csendben ültek, és annak a borzasztó éjszakának a képei keringtek a fejükben. Elképzelték a démonokat, ahogy a lángok és a mészárlás közepette táncolnak. – Még mindig azt hiszed, hogy az álmod megérte a kockázatot? – kérdezte Arlen Cobtól. – Az, hogy a városok közti utak biztonságosak legyenek? – Mindmáig hiszem – válaszolta a Rovásvető. – Még ha sajog is a hátam a rováscölöpök szállításától, vagy ha nem bírom megenni a saját főztömet, akkor is.

– A mostani helyzet se különb – mondta Arlen, és rákoppintott a grimoárjára. – Ha minden Rovásvető megosztaná a másikkal, amit tud, az mindenkinek hasznára válna. Nem érné meg a városok biztonságáért feláldozni némi bevételt? Cob egy ideig a fiúra meredt, majd odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. – Igazad van, Arlen. Sajnálom. A másolatokat majd eladjuk a többi Rovásvetőnek. A fiú elmosolyodott. – Mi az? – kérdezte gyanakodva Cob. – Miért ne cseréljük el a mi titkainkat az övéikre?

Megszólalt a rovásbolt csengője, és az ajtón Elissa lépett be széles mosollyal. Cob felé bólintott, majd Arlenhez lépett egy nagy kosárral, és arcon csókolta a fiút. Arlen zavarában elfintorodott és megtörölte az arcát, de Elissa nem vette észre. – Hoztam nektek egy kis gyümölcsöt, friss kenyeret és sajtot, fiúk – mondta, miközben kivette az ennivalókat a kosárból. – Gondolom, azóta sem ettetek semmi jobbat, hogy legutóbb itt jártam. – A szárított hús és a száraz kenyér a Fullajtárok igazi eledele, hölgyem – mondta mosolyogva Cob, fel sem nézve a zárókőről, amin épp dolgozott. – Ugyan már – dorgálta őt Elissa. – Te már visszavonultál, Cob, Arlen pedig még nem Fullajtár. Ne próbáld fényezni magadat, csak mert túl lusta vagy elmenni a piacra! Arlen még növekedésben van, és ennél jobban kell étkeznie. – Miközben beszélt, végigsimított a fiú fején, és még akkor is mosolygott, amikor Arlen elhúzódott tőle.

– Gyere el hozzánk vacsorára, Arlen! – mondta Elissa. – Ragen nincs itthon, és olyan magányos nélküle a ház. Nálunk olyan vacsorát kapsz, amitől jól megemberesedhetsz, és ott is aludhatsz a régi szobádban. – Nem... nem biztos, hogy el tudok menni – mondta Arlen, kerülve a nő pillantását. – Be kell fejezzem Cobnak ezeket a rováspóznákat a herceg kertjeibe... – Ne butáskodj! – legyintett Cob. – Azok nem sürgősek, Arlen. Csak egy hét múlva kell elkészülnünk velük. – A Rovásvető vigyorogva felnézett Elissára, tudomást sem véve Arlen zavaráról. – Az Esti Harangszókor át fogom küldeni a fiút, hölgyem. Elissa rámosolygott a férfira. – Akkor ezt megbeszéltük – mondta. – Este várni foglak, Arlen. – Újra megcsókolta a fiú arcát, majd kisietett a boltból. Cob a fiúra pillantott, aki bosszúsan visszatért a munkájához. – Nem értem, miért akarnád az éjszakát egy bolt hátsó szobájában, egy szalmazsákon aludva tölteni, mikor fekhetnél egy puha ágyban is, és egy olyan nő lesné a kívánságaidat, mint Elissa – mondta a Rovásvető, miközben a zárókövet nézte. – Úgy tesz, mintha az anyám lenne, pedig nem az – panaszkodott Arlen. – Ez igaz, valóban nem az – mondta Cob. – De egyértelmű, hogy szívesen átvenné a szerepet. Olyan rossz lenne ezt megengedni neki? Arlen nem mondott semmit, és Cob, miután észrevette tanítványa szomorú tekintetét, inkább nem firtatta a dolgot.

– Túl sok időt töltesz idebent a könyveidet bújva – mondta Cob,

kikapva Arlen kezéből a kötetet, amit a fiú épp olvasott. – Mikor érte legutoljára napfény a bőrödet? Arlen szeme elkerekedett. Tölgypatakban, ha tehette, egy percet sem töltött a négy fal között, de már több mint egy éve Milnben lakott, és nem emlékezett rá, mikor hagyta el legutóbb a boltot. – Keress egy kis kalandot! – parancsolt rá Cob. – Nem fogsz belehalni, ha találsz egy veled egykorú barátot! Arlen egy év után először hagyta el a város falainak biztonságát. A nap régi barátként üdvözölte őt. Arlen szinte el is felejtette, milyen a friss levegő, amit itt, távol a trágyáskocsiktól, a rothadó szeméttől és a verítékes tömegtől, újra élvezhetett. Rábukkant egy dombtetőre, amiről rálátott egy mezőre, ahol gyerekek játszottak. Arlen előhúzott egy könyvet a táskájából, és leült olvasni. – Hé, könyvmoly! – kiáltotta valaki. Arlen felnézett, és egy csapat fiút látott közeledni, kezükben egy labdával. – Gyere már! – kiáltotta az egyik. – Kell még egy játékos, hogy egyenlő legyen a két csapat. – Nem ismerem a játékszabályokat – mondta Arlen. Cob ugyan azt mondta, hogy játsszon a többi fiúval, de ő sokkal érdekesebbnek találta a könyvét. – Mit kell ezen ismerni? – kérdezte egy másik fiú. – Segítesz a csapatnak, hogy eljuttassátok a labdát a gólvonal mögé, miközben ugyanebben megakadályozzátok a másik csapatot. Arlen a homlokát ráncolta. – Hát jó – mondta, és felállt, hogy csatlakozzon a magyarázatot adó fiúhoz. – Jaik vagyok – mondta a karcsú, kócos, sötét hajú és vékony orrú fiú. Folt hátán folt ruhái koszosak voltak. Tizenhárom éves lehetett, épp, mint Arlen. – Mi a neved?

– Arlen. – Te Cobnak, a Rovásvetőnek dolgozol, ugye? – kérdezte Jaik. – Te vagy az, akire Ragen talált rá az úton? – Amikor Arlen bólintott, Jaik szeme elkerekedett. Úgy tűnt, mintha nem hinne a fiúnak. Elvezette Arlent a mezőre, és rámutatott a fehérre festett kövekre, amik a gólvonalat jelölték. Arlen hamar beletanult a játékba. Kis idő múlva már el is felejtkezett a könyvéről, és csak az ellenfélre összpontosított. Elképzelte, hogy ő egy Fullajtár, a másik csapat pedig egy tucat démon, akik meg akarják akadályozni őt abban, hogy eljusson a rovásköréhez. A játék közben repültek az órák, és mielőtt Arlen észbe kaphatott volna, már meg is szólalt az Esti Harang. A fiúk sietve összeszedték a dolgaikat, és közben ijedt pillantásokat vetettek a sötétedő égre. Arlen ráérősen kereste meg a könyvét. Jaik odaszaladt hozzá. – Jobb lesz, ha sietsz! – mondta neki. – Még rengeteg időnk van – vonta meg a vállát Arlen. Jaik felnézett az égre, és megborzongott. – Egész jól játszol. Gyere el holnap is! Délutánonként többnyire labdázunk, hatodnapon pedig a térre szoktunk menni, hogy megnézzük a Zsonglőrt. – Arlen határozatlanul bólintott, Jaik pedig vigyorogva elrohant. Arlen besétált a város kapuján. Újra körülvette őt az utcák megszokott bűze. A domb felé vette az irányt, ahol Ragen kúriája állt. A Fullajtár most is távol volt, ezúttal a messzi Laktonban, így Arlen Elissánál töltötte a hónapot. A nő mindig kérdésekkel nyaggatta és a ruháit igazgatta, Arlen pedig megígérte Ragennek, hogy „távol tartja a háztól a nő fiatal szeretőit”. Margrit biztosította Arlent arról, hogy Elissának nincsenek szeretői. A ház úrnője valójában szellemként járkált a folyosókon

vagy a hálószobájában sírt órákig, amikor a férje távol volt otthonától. A szolgálónő szerint Elissa megváltozott, amikor Arlen is a házban volt. Margrit többször is kérlelte a fiút, hogy költözzön be a kúriába. Arlen tiltakozott ez ellen, és bár senkinek nem vallotta be, de kezdte megszeretni, ahogy Elissa folyton vele törődik.

– Itt van megint – mondta Gaims aznap éjszaka, a földből felszálló masszív kődémont figyelve. Woron odalépett társához, és az Őrtorony tetejéről figyelték, ahogy a magúr a földet szaglássza a kapu előtt. A kődémon felüvöltött, majd az egyik közeli dombtetőre nyargalt. Az emelkedőn egy lángdémon táncolt, de a hatalmas magúr vadul félrecsapta. Közel hajolt a földhöz, és láthatóan keresett valamit. – Az öreg Egykarú rossz hangulatban van ma este – mondta Gaims, amikor a kődémon újra felüvöltött, és a dombról a szomszédos mezőre szaladt. Oda-vissza rohangált és időnként előregörnyedt. – Szerinted mi üthetett belé? – kérdezte Woron. Társa csak a vállát vonta. A démon visszaügetett a mezőről a dombra. Ordításai már szinte fájdalmasnak hangzottak. Odacsörtetett a kapuhoz, és vadul csapkodni kezdte a rovásokat. Karmai nyomán szikraeső villant fel, ütéseit mindannyiszor visszaverte a mágikus védőfal ereje. – Ilyet nem látni minden este – jegyezte meg Woron. – Nem kéne jelentenünk a dolgot? – Mi értelme lenne? – válaszolta Gaims. – Senki se fog törődni egy őrült démon randalírozásával, és ha érdekelné is az őrséget,

mit kezdenének vele? – Azzal a fenevaddal? – kérdezte Woron. – Legfeljebb összecsinálnák magukat tőle.

Arlen felállt a munkaasztaltól, és kinyújtóztatta végtagjait. A nap már régen lenyugodott, a fiú gyomra pedig méltatlankodva korgott, de a pék hajlandó volt kétszeres árat fizetni, ha a háza rovásait még éjszaka megjavítják, bár azt még a Teremtő se tudhatta, mióta nem láttak egy magúrt se Miln utcáin. Arlen remélte, hogy Cob hagyott neki valamit a fazékban. A fiú kinyitotta a bolt hátsó ajtaját, és a küszöb előtti rovások biztonságában kihajolt. Körülnézett, majd miután meggyőződött arról, hogy nincs veszély, kilépett az utcára, vigyázva, hogy nehogy rálépjen a rovásokra. Az út, ami a bolttól Cob kunyhójáig vezetett, biztonságosabb volt, mint a milni házak többsége. Öntött kőlapok sorozatából állt, amelyeket egyenként láttak el rovásokkal. A kő, amit Cob betonnak nevezett, a régi világ tudományaiból maradt fenn. Tölgypatakban nem is hallottak még erről a csodáról, Milnben viszont szokványos volt a beton használata. Ha őrölt szilikátot és meszet kevertek össze vízzel és sóderrel, az eredmény egy iszapszerű anyag volt, amit bármilyen formába ki lehetett önteni, ami azután kőkeménnyé szilárdult. Az is lehetséges volt, hogy a még puha betonlapokba óvatosan rovásokat rajzoljanak, és az így megkötött lapok majdhogynem örökéletű védelmet jelentettek. Cob eszerint járt el, amíg betonlaponként el nem készítette az utat a bolt és a háza között. Még ha az egyik lap meg is sérült valahogy, a rajtuk sétáló

embernek csak át kellett lépnie az egyik szomszédos betonnégyzetre, hogy biztonságban maradjon a démonoktól. „Ha ezzel a módszerrel építenénk utat a városok között, az egész világot elérhetnénk”, töprengett Arlen. A kunyhóban Cob éppen az asztala fölött görnyedt, és krétával teleírt táblákat tanulmányozott. – Még meleg – morogta Arlen mestere, fel sem pillantva munkájából. Arlen átsétált az egyetlen helyiségből álló kunyhón a kandallóhoz, és szedett egy tányérnyit Cob sűrű főzelékéből. – Teremtőm... Jó nagy zűrbe kevertél minket, fiam – morogta Cob, miközben kiegyenesedett és a táblákra mutatott. – A milni Rovásvetők fele ragaszkodik a titkai megtartásához, még a mieink ellenében is, és a többiek jó része is inkább pénzt ajánlott a rovásainkért, de a fennmaradó mesteremberek elárasztották az asztalomat azoknak a jeleknek a listáival, amiket el szeretnének cserélni velünk. Hetekig fog tartani, mire rendszerezem őket! – Így mindenkinek jobb lesz – mondta Arlen, miközben leült a földre, és egy száraz kenyér sarkával mohón bekanalazta a főzeléket. A kukorica és a bab kemény maradt, a krumpli túl volt főzve, de a fiú nem panaszkodott. Már hozzászokott Miln kemény, satnya zöldségeihez, Cob pedig sose vette a fáradságot, hogy külön főzze meg őket. – Azt hiszem, igazad van – ismerte el a Rovásvető –, de az éjre! Ki hitte volna, hogy ilyen sokféle rovást ismernek a városban? Ezeknek a felét még sose láttam, pedig minden rováspóznát és ajtót tüzetesen megvizsgálok Milnben, nekem elhiheted! Cob feltartotta az egyik táblát. – Ebben azt írják, hogy hajlandóak elcserélni velünk egy olyan rovást, ami képes elfeledtetni egy démonnal, hogy mit is csinált éppen, ha megosztjuk velük édesanyád rovását, ami acélkeménnyé teszi az

üveget. – A férfi megrázta a fejét. – Emellett mindannyiuknak a riasztórovásodra fáj a foga. Sokkal könnyebb őket mérőpálca és félkör nélkül elkészíteni. – Ezek a mankók annak, aki nem tud egyenes vonalat rajzolni – vigyorodott el Arlen. – Nem mindenki olyan tehetséges, mint te – morogta Cob. – Tehetséges? – Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon, fiam, de még soha senkit nem láttam ilyen gyorsan beletanulni a rovásvetésbe. Tizennyolc hónapja vagy a tanítványom, és már olyan rovásokat készítesz, mint egy öt éve dolgozó iparos. – Gondolkoztam az egyezségünkről – mondta Arlen. Cob kíváncsian nézett a fiúra. – Megígérted, hogy ha keményen dolgozom, megtanítasz rá, hogyan kell életben maradni az utakon. Hosszú ideig csendben nézték egymást. – Én álltam az ígéretemet – emlékeztette Arlen a Rovásvetőt. Cob nagyot sóhajtott. – Igazad van – mondta. – Gyakorlod a lovaglást? Arlen bólintott. – Ragen lovásza megengedte, hogy segítsek neki futtatni a lovakat. – Gyakorolj még többet! A Fullajtárnak a lova magát az életet jelenti. Ha a paripád vágtájával időt spórolsz meg az úton, kevesebb éjszakát kell a magúrok között töltened. – Az idős Rovásvető felállt, kinyitott egy szekrényt, és kivett belőle egy összetekert, vastag pokrócot. – Hetednapokon, miután bezárjuk a boltot, lovagolni tanítalak, és mellette elmondom majd, hogyan kell ezeket használni. Letette a pokrócot a földre, és szétterítette. A csomagban jól olajozott lándzsák pihentek Arlen vágyakozva nézte a fegyvereket.

Cob felpillantott a csengőszóra, amikor egy fiatal fiú lépett be a boltba. Tizenhárom éves lehetett, kócos, sötét haja volt, orra alatt pedig ritkás bajusz sejlett, ami inkább tűnt kosznak, mint szőrnek. – Te Jaik vagy, ugye? A szüleid a Keleti Fal melletti malomban dolgoznak, nem igaz? Küldtünk nektek egyszer ajánlatot új rovásokra, de a molnár egy másik bolt mellett döntött. – Így volt – válaszolta bólogatva a fiú. – Miben tudok segíteni? – kérdezte Cob. – Tán nem egy új ajánlatot szeretne a molnár? Jaik a fejét rázta. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem Arlent, nem akar-e eljönni megnézni a Zsonglőr műsorát. Cob alig hitt a fölének. Még sose látta Arlent a saját korabeli gyerekekkel beszélni. A fiú örökké csak dolgozott és olvasott, vagy éppen a boltba érkező Fullajtárokat és Rovásvetőket zargatta számtalan kérdésével. Mindez meglepte Cobot, és úgy döntött, biztatja egy kicsit a fiút. – Arlen! – kiáltotta. A fiú a hátsó szobából jött elő, kezében egy nyitott könyvvel. Majdnem beleütközött Jaikbe, mire végre észbe kapott és megállt. – Jaik azért jött, hogy elhívjon megnézni a Zsonglőr műsorát – mondta Cob. – Szeretnék menni – mondta bocsánatkérően Arlen –, de még meg kell csinálnom... – Nincs olyan dolgod, ami nem várhat – szakította félbe a mestere. – Szórakozzatok jól! – Odadobott Arlennek egy kis zacskó érmét, és kitolta a két fiút a bolt ajtaján.

Kis idő múlva a két fiú már a Miln főterét körülvevő, emberektől nyüzsgő piactéren barangolt. Arlen vett egy ezüsttallérért két húsos pitét az egyik eladótól, majd zsíros képpel odasétáltak egy másikhoz, és néhány rézérméért kaptak tőle egy maréknyi édességet. – Egy napon Zsonglőr lesz belőlem – mondta Jaik egy cukorkát szopogatva, miközben abba az irányba haladtak, ahol a gyerekek gyülekeztek. – Igazán? – kérdezte Arlen. Jaik bólintott. – Ezt figyeld! – Három kicsi fagolyót húzott elő a zsebéből, és zsonglőrködni kezdett velük. Arlen egy pillanat múlva felkacagott, amikor az egyik golyó hangosat koppant a fiú fején, míg a másik kettő szétgurult a földön. – Még zsírosak voltak az ujjaim – mondta Jaik, miközben mindketten a golyók után szaladtak. – Biztosan – tódította Arlen. – Ha véget ér a tanoncságom Cobnál, bejegyeztetem magam a Fullajtárok Céhénél. – Lehetnék a Zsonglőröd! – kiáltotta Jaik. – Letehetnénk együtt az útivizsgát! Arlen a barátjára nézett. – Láttál már egyáltalán démont? – Miért, szerinted nem vagyok elég bátor hozzá? – kérdezte Jaik, és meglökte Arlent. – Nem, és eszed sincs elég – válaszolta Arlen, és viszonozta a lökést. Egy pillanattal később már a földön birkóztak egymással. Arlen korához képest még kicsi volt, így Jaik hamar felülkerekedett a fiún. – Jól van, jól van – nevetett Arlen. – Lehetsz a Zsonglőröm!

– A te Zsonglőröd? – kérdezte Jaik, nem engedve a szorításából. – Inkább te leszel az én Fullajtárom! – Leszünk társak? – kérdezte Arlen. Jaik elvigyorodott, és felsegítette a fiút. Nem sokkal később már kőtömbökön ültek a főtéren, és a Zsonglőrök Céhéből jövő tanoncok mutatványozását nézték, akik a reggeli fő műsorszámra készítették elő a közönséget. Arlennek leesett az álla, amikor Keerint látta belépni a térre. A magas és sovány Zsonglőr összetéveszthetetlen volt: épp, mint egy vörös fejű lámpaoszlop. A közönség üdvrivalgással fogadta. – Ez Keerin! – mondta Jaik, miközben izgatottan megrázta Arlen vállát. – Ő a kedvencem! – Tényleg? – kérdezte barátja. – Miért, te melyik Zsonglőrt kedveled? Marleyt? Koyt? Egyikük sem akkora hős, mint Keerin! – Nem viselkedett túl hősiesen, mikor legutóbb láttam – mondta kételkedve Arlen. – Te már találkoztál Keerinnel? – kérdezte elképedve Jaik. – Egyszer eljött hozzánk Tölgypatakba. Ő és Ragen találtak rám az úton, és ők hoztak el Milnbe. – Keerin megmentett téged? – Nem, Ragen mentett meg – javította ki Arlen. – Keerin minden árnyéktól összerezzent. – Magúrság! – mondta Jaik. – Szerinted emlékszik még rád? Be tudnál mutatni neki a műsor után? – Talán – vonta a vállát Arlen. Keerin előadása ugyanúgy kezdődött, mint ahogy Tölgypatakban is. Zsonglőrködésével és táncával fellelkesítette közönségét, mielőtt elmondta volna a gyerekeknek a Visszatérés meséjét. A történetet némajátékkal, hátraszaltókkal és bukfencekkel tarkította.

– Halljuk a dalt! – kiáltotta Jaik. A közönségből sokan visszhangozták a fiú kívánságát, mind arra kérlelve Keerint, hogy énekeljen. A Zsonglőr eleinte úgy tett, mintha nem hallaná őket, de a közönség végül már szinte mennydörgésszerű hangerővel biztatta Keerint, miközben lábukkal ütemre doboltak. A Zsonglőr felnevetett és meghajolt, majd elővette lantját. A közönség tapsviharban tört ki. Keerin intésére a tanoncok kalapokat ragadtak, és a nézők közé mentek adományokat gyűjteni. Az emberek bőkezűek voltak, mindannyian kíváncsiak voltak Keerin énekére. Végül a Zsonglőr belekezdett a dalba. #

Sötét éjjel földön fekve, távol biztonságtól, #

Hideg széllel áltig küzdve rejtőztünk a magúroktól. #

„Segítség!”, szólt egy ijedt hang. Egy riadt gyermek sirámja. #

„Szaladj hozzánk! Körünk tágas, a vidék védbástyája! #

Jött a válasz: Nem tudok! Elestem!",

kiáltotta az éjszakába. #

Hangját hallva felszökkentem, de a Fullajtár állt az utamba. #

„Halni kívánsz?”, kérdi tőlem. „Így csak vesztedbe futsz. #

Nem segíthetsz már a gyermeken. Démon agyarára jutsz.” #

Jól megütém, és lándzsát fogva kirohanék az éjbe. #

Õrült vágtám félelem szülte: csak érjek a gyermekhez éltébe. #

„Légy bátor!” kiáltám, míg feléje futottam. „Ne féld a démonokat! Ha járni nem tudsz, hát én viszem hozzád a rovásokat!” #

Gyorsan elérém, de nem elég hamar.

Magúrok állnak körötte. #

Tengernyi rém; védőfalként rovást véstem a földbe. #

Mennydörgő robaj, üvöltés az éjben: egy hatméteres démon. #

Ott tornyosult az irdatlan szörny; nevetett parány lándzsámon. #

Szarva, mint a nyárs, karmai, mint kardok, páncélja feketén csillogott! #

A szenvedést ígérő szörnyeteg vadul reánk támadott! #

A rémült fiú felkiáltott, míg én ejtém a végső vonást! #

Roppant mágia, Teremtő adta: a démon féli a rovást! #

Mesélik, hogy a kődémont csak a napfény bánthatja, #

Aznap éjjel máshogy történt: Az Egykarú a tanúja! #

Cifra mozdulattal fejezte be a dalt, Arlen pedig kővé dermedve hallgatta a közönségben kitörő tapsvihart. Keerin meghajolt előttük, a tanoncok pedig visszatértek hozzá az adományokkal. – Remek dal volt, nem? – kérdezte Jaik. – Nem így történt! – kiáltott fel Arlen. – Az őrök azt mondták apámnak, hogy egy félkarú kődémon minden este megpróbál átjutni a városfalak rovásain – mondta Jaik. – Biztos Keerinre vadászik. – Keerin ott se volt, amikor az egész történt! Én vágtam le a démon karját! Jaik felhorkant. – Az éjre, Arlen! Azt gondolod, hogy ezt bárki elhiszi neked? Arlen dühös pillantást vetett a barátjára, majd felállt. – Hazug szélhámos! – kiáltott fel. Mindenki feléje fordult, Arlen pedig leugrott a kőtömbről, és Keerin felé vette az irányt. A Zsonglőr felnézett, és amikor felismerte a fiút, elkerekedett a szeme. – Arlen? – kérdezte elsápadva. Jaik a barátja után szaladt, és megállt mellette. – Tényleg ismer téged – suttogta. Keerin idegesen pillantott a közönség felé. – Arlen, drága fiam! Gyere, beszéljük ezt meg négyszemközt! – mondta, miközben a karját a fiú felé nyújtotta.

Arlen nem figyelt rá. – Nem te vágtad le annak a démonnak a karját! – kiabálta, hogy mindenki hallja. – Nem is voltál ott, amikor megtörtént! Ingerült morajlás támadt a közönségben. Keerin félve pillantott körbe, míg egy hang meg nem szólalt a tömegben. – Vigyék el innen azt a fiút! – Többen ujjongva támogatták a javaslatot. Keerin szélesen elmosolyodott. – Senki se fog hinni neked – mondta. – Én ott voltam! – kiabálta Arlen. – A sebeim rá a bizonyítékok! – Fel akarta húzni az ingét, de Keerin csettintett egyet. Arlent és Jaiket azonnal körbevették a Zsonglőr tanítványai. A két fiú csapdába esett, így csak nézhették, ahogy Keerin elsétál tőlük. A közönség figyelme a Zsonglőrre terelődött, aki közben újra felkapta lantját, és gyorsan belekezdett egy másik énekbe. – Miért nem hallgattok el, mi? – kérdezte egy megtermett tanonc. A fiú jóval nagyobb volt Arlennél, és társaival együtt mind idősebbek voltak a két fiúnál. – Keerin hazudik – mondta Arlen. – Igen, és amellett egy démonfatty is – helyeselt a tanonc, majd feltartott egy kalapot, tele érmékkel. – Szerinted érdekel? Jaik közbeszólt. – Nem kell így megharagudni. Nem akart ő semmi rosszat... Be se fejezhette mondandóját, mert Arlen hirtelen előreszökkent, és teljes erőből gyomron vágta a testes tanoncot. A fiú összeroskadt, Arlen pedig a társai felé pördült. Néhánynak beverte az orrát, de rövidesen a földre lökték őt, és jól helybenhagyták. Fél szemmel még látta, hogy Jaik is megkapta a részét az ütlegelésből, de aztán az őrök szétoszlatták a verekedőket.

– Tudod, egy könyvmolyhoz képest jól állod a sarat – mondta Jaik, miközben véresen, horzsolásokkal tarkítva hazafelé sántikáltak – Bár jobban is megválaszthatnád az ellenfeleidet. – Vannak náluk rosszabbak is – mondta Arlen, és az őt üldöző egykarú démonra gondolt.

– Még csak nem is volt jó dal – mondta Arlen. – Hogy rajzolt volna rovásokat a sötétben? – Ahhoz elég jó volt, hogy összeveresd magad miatta – jegyezte meg Cob, miközben letörölte a vért Arlen arcáról. – Mind hazugság volt – mondta a fiú, és felszisszent a fájdalomtól. Cob vállat vont. – Csak azt tette, amit a Zsonglőrök szoktak: kitalált mesékkel szórakoztatta az embereket. – Tölgypatakban mindenki megnézte a Zsonglőrök műsorait – mondta Arlen. – Selia szerint ők őrzik a régi idők történeteit, amiket generációkon át hagynak egymásra. – Így van, de még a legjobb Zsonglőrök is túloznak, Arlen. Vagy talán gyerekként tényleg elhitted, hogy az első Szabadító egy csapással megölt száz kődémont? – Akkor hittem benne – sóhajtott fel Arlen. – Most viszont nem tudom, mit higgyek. – Üdv a felnőttkorban, fiam – mondta Cob. – Minden gyermek életében eljön a nap, amikor rájön, hogy a felnőttek ugyanúgy lehetnek gyengék és tévedhetnek, mint mindenki más. Ezen a napon felnőtté válsz, akár tetszik, akár nem. – Így még sose gondoltam rá – mondta Arlen, miközben rádöbbent, hogy ez a nap már régen eljött életében. Eszébe jutott

Jeph, amint a házuk rovásai mögött lapul, míg a fiú anyját megtámadják a démonok. – Olyan rossz dolog volt Keerintől, hogy hazudott? – kérdezte Cob. – Felvidította az embereket. Reményt adott nekik. Manapság nincs sok okunk a reményre és a vidámságra, pedig nagy szükség lenne rá. – Megtehette volna ugyanezt akkor is, ha igazat mond, de ehelyett az én cselekedeteimmel dicsekedett, csak hogy még több pénzt keressen – mondta Arlen. – Az igazságot szeretnéd, vagy az elismerést? – kérdezte a Rovásvető. – Ennyire lényeges ez? Nem az üzenet az, ami igazán fontos? – Az embereknek több kell holmi éneknél. Bizonyítani kell nekik, hogy a démonokat is meg lehet sebezni. – Úgy beszélsz, mint egy kráziai mártír, aki kész eldobni az életét a túlvilági paradicsomért – mondta Cob. – Azt olvastam, hogy az ő mennyországuk tele van meztelen nőkkel és borpatakokkal – vigyorodott el Arlen. – És csak annyit kell tenned hozzá, hogy magaddal rántasz a halálba egy magúrt – hagyta rá Cob. – Én inkább ezt a mostani életet választom. A túlvilágra így is, úgy is el fogok jutni. Kár úgy sietni vele.

11. FEJEZET

– mondta Gaims a pénzét csörgetve, miközben Egykarú kiemelkedett a földből. – Állom – mondta Woron. – Egymás után háromszor indult abba az irányba. Most biztos máshogy fog dönteni. Mint mindig, a kődémon most is a földet szaglászta, mielőtt még a kapu rovásainak esett volna. Módszeresen végigcsapkodta a rovásokat, a védőfal egyetlen pontját se hagyta érintetlenül. A démon nem járt sikerrel a kapunál, így elindult a fal mellett kelet felé. – Az éjre – szitkozódott Woron. – Biztos voltam benne, hogy ma mást fog lépni. – Épp a zsebében kutakodott az érméi után, amikor a démon üvöltözése és a rovások villanásai hirtelen abbamaradtak. A két őr lepillantott a falról. Teljesen elfeledkeztek a fogadásról. Egykarút figyelték, aki kíváncsian meredt a várfalra. A többi magúr tisztes távolságot tartva odagyűlt a hatalmas démon köré. Az óriási lény hirtelen két karmát maga elé tartva előrelendült.

-H

ÁROM EZÜSTOT TESZEK ARRA, HOGY KELET FELÉ MEGY

A rovások ezúttal nem villantak fel, és az őrök tisztán hallották a repedező kő hangját. Megfagyott ereikben a vér. A kődémon diadalittas üvöltéssel újra lecsapott, ezúttal egész mancsával. Még a gyér holdvilágban is jól kivehetőek voltak a kőtömbök, amiket karmaival kiszakított a falból. – A kürt – mondta Gaims, reszkető kezével a korlátot szorongatva. Lábát melegnek érezte, és egy pillanat múlva rájött, hogy a nadrágjába vizelt. – Fújd meg a kürtöt! Társa nem mozdult meg. Gaims rápillantott Woronra, aki szájtátva bámulta a kődémont. Arcán végiggördült egy árva könnycsepp. – Fújd azt az átkozott kürtöt! – kiáltott rá Gaims. Woron végre magához tért, és gyorsan a kürthöz szaladt. Csak többszöri próbálkozás után sikerült riadót fújnia. Addigra Egykarú már pördültében csapkodta a falat tüskés farkával, egyre több követ kiszakítva a falból.

Cob felrázta Arlent álmából. – Mi... mi az? – kérdezte Arlen a szemét dörzsölve. – Máris reggel van? – Nem – válaszolt Cob. – Riadót fújtak az őrök. Áttörték a falat. Arlen azonnal felült, arcából szinte kiszökött a vér. – Áttörték? Magúrok vannak a városban? – Igen, vagy legalábbis lesznek. Ki az ágyból! Gyorsan lámpást gyújtottak és összeszedték szerszámaikat. Vastag köpenyt és ujjatlan kesztyűt vettek fel, ami védett a hidegtől, ugyanakkor nem akadályozta őket a munkájukban.

Újra megszólalt a kürt. – Két jelzés – mondta Cob. – Egy rövid, egy hosszú. A falat a kaputól keletre, az első és a második őrhely között ostromolják. Patadobogást hallottak az utca felől, majd valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Kinyitották, és Ragent találták a küszöbön teljes vértben, kezében vastag lándzsát szorongatva. Rovásozott pajzsa egy hatalmas csataló nyergének oldalán lógott. Az állat nem az a karcsú, szerethető hátas volt, mint Ébenszem: ez a ló megtermett, harcias fajta volt, mint amilyet még a régi időkben tenyésztettek. – Elissa magánkívül van – mondta a Fullajtár. – Azért küldött, hogy titeket megvédjelek. Arlen a homlokát ráncolta, de Ragen érkezésével elszállt az a félelem, ami ébredésekor elfogta őt. Befogták lovukat a szekér elé, és elindultak, követve a repedező falról érkező kiáltásokat, csattanásokat és villanásokat. Az utcák üresek voltak, a házak ajtajai és zsalui pedig zárva, de Arlen látta a réseiken kiszűrődő fényt, amiből tudta, hogy a város lakói ébren vannak, és mind a körmüket rágják, vagy azért imádkoznak, hogy kitartsanak a rovásaik. A fiú fülét zokogás hangja ütötte meg, és arra gondolt, mennyire kiszolgáltatott Miln a városfalaknak. Teljes volt a felfordulás, amikor megérkeztek. Leölt vagy még haldokló őrök és Rovásvetők feküdtek az utcaköveken. Lándzsáikat széttörték és felgyújtották a magúrok. Három vértől csatakos katona egy széldémonnal viaskodott, és igyekeztek lefogni a lényt addig, míg két Rovásvető-tanonc körül nem vette azt egy hordozható rováskörrel. Mások vizesvödrökkel rohangáltak mindenfelé, azon igyekezve, hogy eloltsák azokat a kisebb tüzeket, amiket a vidáman szökdécselő lángdémonok okoztak, felgyújtva mindent, amihez hozzáértek.

Arlen az áttört falat nézte. Lenyűgözte, hogy egy magúr át tud jutni egy hat méter vastag, tömör kőfalon. A résben démonok tülekedtek, és egymást karmolászva igyekeztek mihamarabb bejutni a városba. Egy széldémon átfurakodott rajtuk, és szárnyát kiterjesztve nekifutott, hogy felszállhasson. Az egyik őr célba vette dárdájával a magúrt, de a fegyver nem találta el a lényt, így a széldémon akadálytalanul berepülhetett a városba. Egy pillanattal később egy lángdémon ugrott rá a fegyvertelen őrre, és feltépte annak torkát. – Gyorsan, fiam! – kiáltotta Cob. – Az Őrök időt nyernek nekünk, de nem fogják tudni sokáig feltartani a behatolókat. Le kell zárjuk a rést! – A Rovásvető meglepő gyorsasággal leugrott a szekérről, levett hátulról két hordozható rováskört, és az egyiket Arlennek adta. Ragen védelmezőn lovagolt mellettük, míg Arlen és mestere a Rovásvetők Céhének kulcsrovásos zászlaja felé sietett. A lobogó azt a biztonságos kört jelezte, ahol a Rovásvetők kialakították gyülekezőhelyüket. A körben fegyvertelen Gyógyfüvészek dolgoztak a tucatnyi sebesült ellátásán, és időnként félelmet nem ismerve kiszaladtak a rovások védelméből, hogy segítsenek a menedék felé támolygó embereken. Túl kevesen voltak, hogy ennyi sérültet elláthassanak. Jone Anya, a herceg tanácsosa és Vincin mester, a Rovásvetők Céhének vezetője fogadta az érkezőket. – Cob mester, jó magát látni... – kezdte Jone. – Hol van ránk szükség? – kérdezte Cob Vincintől, tudomást sem véve a tanácsosról. – A résnél – mondta Vincin. – Állítsátok fél a rováspóznákat tizenöt és harminc fokos szögben! – mondta, és egy halom rovásozott cölöpre mutatott. – És a Teremtőre kérlek, legyetek

óvatosak! Egy irdatlan nagy kődémon van ott, az törte át a falat is. Már nem tud beljebb jutni a városba, de át kell majd mennetek a rovásokon. Az a démon megölt már három Rovásvetőt, és Teremtő tudja, hány őrt. Cob bólintott, majd Arlennel a rováspóznákhoz sietett. – Ki volt ma alkonyatkor szolgálatban? – kérdezte, miközben elkezdtek rakodni. – Macks és a tanítványai – válaszolta Jone. – A herceg ezért fel fogja akasztani őket. – Bolond, ha tényleg így tesz – válaszolta Vincin. – Senki se tudja, mi történt a falnál, és Milnnek így is túl kevés Rovásvetője van. – A céhmester nagyot sóhajtott. – A mai éjszaka után még kevesebben leszünk.

– Először helyezd el a rováskörödet! – mondta a fiúnak Cob, immár harmadjára. – Ha már biztonságban vagy, tedd a póznát az állványba, és várd meg, míg felvillan a magnézium. Olyan fénye lesz, mint a napnak, úgyhogy takard el a szemed a villanásig! Utána igazítsd a póznát a középponti cölöp jeleihez! Ne a többi póznát figyeld, azokat bízd a Rovásvetőkre! Ha készen vagy, üss karókat az utcakövek közé, hogy helyben tartsd az állványt! – És utána? – kérdezte Arlen. – Maradj a magúrverte körben, amíg nem hallod, hogy kijöhetsz belőle! – kiabálta Cob. – Bármit is látsz, ne gyere ki, még ha egész éjjel ott is kell lenned! Megértetted? Arlen bólintott. – Helyes – mondta Cob. Körbenézett a felfordulásban, és egyre csak várt, aztán hirtelen felkiáltott. – Most! – Mindketten

nekiiramodtak, kikerülve a tüzeket, a hullákat és a romokat, hogy elérhessék a kijelölt pozíciójukat. Pillanatokon belül elhagytak egy egész sornyi házat, és akkor meglátták az egykarú kődémont, aki egy osztagnyi őr és tucatnyi hulla fölött magasodott. Karmai és agyarai vértől csillogtak a lámpák fényében. Arlen ereiben meghűlt a vér. Megállt és Ragenre nézett, aki egy pillanatig viszonozta a tekintetét. – Biztos Keerinre vadászik – mondta a Fullajtár. Arlen válaszra nyitotta a száját, de mielőtt még mondhatott volna valamit, Ragen felkiáltott. – Vigyázz! – Lándzsája nyelével Arlen felé suhintott. A fiú a földre zuhant és elejtette a póznát, térdét jól megütve a macskaköveken. Hallotta, ahogy Ragen egy lecsapó széldémon arcába vágta fegyvere végét, és még épp időben gördült arrébb, hogy lássa, ahogy a repülő magúr Ragen pajzsának csapódik, majd a földre esik. Ragen csatalova összetiporta a démont, majd a Fullajtár vágtázni kezdett, miközben megragadta a rováspóznát felkaroló fiút. Félig vitte, félig végighúzta Arlent az utcán, míg a kijelölt helyhez nem értek. Cob már letette a rováskörét, és épp a rováspózna állványát készítette elő. Arlen nem késlekedett saját körének elhelyezésével, de tekintete időnként visszatévedt Egykarúra. A démon az útjában lévő, sebtiben lerakott rovásokat karmolászta, hogy átférkőzhessen rajtuk. Arlen a mágia minden felvillanásánál észrevette a hibákat a védőfalban, és tudta, hogy már nem fog sokáig kitartani. A kődémon beleszimatolt a levegőbe, és hirtelen felnézett. Tekintete találkozott Arlenével, és kettőjük akarata egy pillanatig egymás ellen feszült, mígnem Arlen már nem tudott tovább a magúr szemébe nézni, és elfordult tőle. Egykarú felüvöltött, és még

vadabbul kezdte csapkodni az egyre gyengülő rovásokat. – Arlen, fejezd be a bámészkodást, és végezd a dolgodat! – kiabálta Cob, amitől Arlen rögtön észhez tért. Megpróbált nem figyelni a kődémon ordítására és az őrök kiáltozására, miközben felállította a vasállványt és elhelyezte benne a rováspóznát. Megpróbálta a lehető legjobban beállítani a halvány, pislákoló fényben, majd kezét a szeme elé tartva várta a magnézium villanását. Egy pillanattal később meg is gyulladt a por, ami nappali fénnyel árasztotta el az éjszakát. A Rovásvetők gyorsan megigazították a póznákat, majd rögzítették az állványokat. Fehér ruhákkal integetve jelezték, hogy készen vannak. Munkája végeztével Arlen körbepillantott. Több Rovásvető és a tanítványaik még mindig a póznáikat próbálták elhelyezni. Az egyiket felgyújtották a démonok. A magúrok rikoltozva rettentek vissza a magnézium fényétől: azt hitték, a gyűlölt napkorong jelent meg előttük valahogy az éjszakában. Lándzsás őrök szaladtak előre, megpróbálva visszahajtani a démonokat a rováspóznákon túlra, mielőtt azok működésbe léptek volna. Ragen lóhátról segített nekik, ide-oda vágtatva hátasával, csiszolt pajzsa pedig visszaverte a fényt, amitől a magúrok fejvesztve menekültek. A magnézium fénye viszont igazából nem ártott a démonoknak. Egykarú meg se rezzent, amikor egy osztagnyi katona az erős fényártól felbátorodva lándzsarohamot indított a kődémon ellen. A fegyverek többségének letört a hegye vagy lecsúszott a magúr kemény páncéljáról, Egykarú pedig megragadta a fennmaradó lándzsákat, és nagyot rántott rajtuk, így az őket fogó emberek úgy repültek ki a rovások védelméből, mintha holmi rongybabák lettek volna. Arlen borzadva nézte a vérengzést. A démon leharapta az

egyik katona fejét, és a holttestet visszadobta a társai felé, akik közül többen felbuktak. Egykarú rálépett egy másik férfira, egy harmadikat pedig tüskés farkának egyetlen suhintásával messzire repítette. A katona az utcaköveknek csapódott, és nem kelt fel többé. A démont visszatartó rovásokat beborította a vér és a hullák, így Egykarú továbbcsörtetett, és kedvére gyilkolhatott. Az őrök visszaszorultak, néhányuk egyszerűen elmenekült a szörnyeteg elől, de amint eltávolodtak Egykarútól, a démon nem foglalkozott velük többet, és azonnal Arlen rováskörének rontott. – Arlen! – kiáltott fel Ragen, és a fiú felé fordította a lovát. A támadó kődémon látványa miatt érzett rémületétől a Fullajtár megfeledkezhetett a hordozható rováskörről, ami Arlent védte. Egykarú hátát megcélozva előreszegezte lándzsáját és megsarkantyúzta csatalovát. A kődémon hallotta a ló közeledtét, és az utolsó pillanatban lábát megvetve Ragen felé fordult. A lándzsa Egykarú mellkasát találta el, de azonnal szilánkokra tört. A hatalmas kődémon dühödten suhintott Ragen felé, és egy csapással összetörte a ló koponyáját. A hátas feje torzan oldalra hajlott, miközben egyenesen belehátrált Cob rováskörébe. A ló nekilökte a férfit a póznának, amitől az elferdült. Ragennek nem volt ideje leugrani a nyeregből, így az állat vele együtt hanyatt zuhant. A hatalmas ló a Fullajtáron landolt, amitől a férfi lába szétzúzódott. Ragen nem tudott mozdulni, Egykarú pedig megindult feléje, hogy szétmarcangolja. Arlen felkiáltott és körbenézett, hogy segítséget kérjen, de senkit sem látott a környéken. Cob a rováspóznába kapaszkodva igyekezett talpra állni. Az áttört falnál álló Rovásvetők mind leadták a jelzést. Kicserélték a felgyújtott póznát, így csak egyedül Cobé

hiányzott a láncból, és senki se akadt, aki segíthetne neki. A városi őrséget Egykarú támadása teljesen megsemmisítette. Még ha Cobnak sikerült is volna megigazítani a rováspóznát, Arlen tudta, hogy Ragen bajban van. Egykarú a rováskör rossz oldalán állt. – Hé! – kiáltott fel hirtelen a fiú, és karjait lóbálva kilépett a köréből. – Hé, te ocsmányság! – Arlen, menj vissza abba a nyavalyás körbe! – kiabálta Cob, de már túl késő volt. A kődémon feje azonnal Arlen felé fordult, amikor meghallotta a fiú hangját. – Igen, jól hallottad – motyogta Arlen. Arcát elöntötte a forróság, de rögtön utána ki is szökött belőle a vér. A rováspóznák felé pillantott. A magúrok kezdtek felbátorodni, a magnézium fénye pedig egyre gyengült. Öngyilkosság lett volna odamenni. Arlen emlékezett korábbi találkozásaira a kődémonnal. A szörnyetegnek veszett szándéka volt, hogy ő maga ölje meg a fiút. Ezzel a gondolattal Arlen megpördült és elszaladt a rováspóznák mellett, felhívva magára egy sziszegő lángdémon figyelmét. A lángoló szemű magúr a fiú felé ugrott, de Egykarú is felfigyelt a mozgásra, és megindult, hogy eltapossa az apró démont. Amikor a kődémon újra Arlen felé fordult, addigra a fiú a póznák biztonsága felé vette az irányt. A magúr nagy erővel lecsapott, de a felvillanó mágia felfogta az ütést. Cob helyreállította a rováspóznát, így a védőfal újra működött. Egykarú felordított haragjában, és egyre csak a rovásokat csapkodta, de azok immár áthatolhatatlanok voltak. Arlen odaszaladt Ragenhez. Cob megölelte a fiút, majd barackot nyomott a fejére. – Ha még egyszer ilyet mersz művelni, kitekerem a vézna kis nyakadat! – figyelmeztette Arlent mestere. – És még nekem kellett volna téged megvédeni... – mondta halkan Ragen, és remegő szája mosolyra húzódott.

Még akkor is magúrok garázdálkodtak a városban, amikor Vincin és Jone elbocsátotta a Rovásvetőket. A megmaradt őrök segítettek a Gyógyfüvészeknek elszállítani a sérülteket az ispotályba. – Nem kéne valakinek levadásznia azokat a démonokat, akiket szem elől tévesztettek? – kérdezte Arlen, miközben Ragent az egyik szekér hátuljába segítették. A Fullajtárnak eltört a lába, ezért a Gyógyfüvészek olyan teát adtak neki, ami enyhítette a fájdalmát. A férfi elkábult és álmos lett az italtól. – Mit érnénk el vele? – kérdezte Cob. – Csak megöletnénk az embereinket, semmin se változtatna. A legjobb lesz, ha mindenki fedezékbe húzódik. A felkelő nap fénye majd kiűzi a magúrokat a városból. – Még órák vannak hátra napkeltéig – ellenkezett Arlen, miközben felmásztak a szekérre. – Mit javasolnál? – kérdezte a Rovásvető, miközben elindultak. – Ma este láthattad a teljes hercegi őrség erejét munka közben. Több száz ember lándzsákkal és pajzsokkal, mellettük még néhány képzett Rovásvető is. Megöltek akár egyetlen démont is? Hát persze hogy nem. A magúrok halhatatlanok. Arlen a fejét rázta. – Egymást meg tudják ölni. Láttam. – Ők mágikus lények, Arlen. Megtehetik azt egymással, amire a halandók fegyverei nem képesek. – A nap fénye is árt nekik – folytatta a fiú. – A nap ereje felülmúlja bármelyikünk képességeit – mondta Cob. – Mi csak egyszerű Rovásvetők vagyunk. Befordultak egy sarkon, és majdnem hátrahőköltek. Egy kibelezett hulla feküdt előttük az utcán. A környező macskaköveket

vörösre festette a vér. A holttest részben még mindig parázslott: érezni lehetett az égett hús nehéz bűzét a levegőben. – Egy Koldus – mondta Arlen a hulla szakadt rongyait figyelve. – Mit keresett idekint éjszaka? – Két Koldus – mondta Cob egy zsebkendőt tartva az arca elé, miközben egy nem messze történt vérengzés maradványai felé mutatott. – Biztos kidobták őket a szállásukról. – Ezt megtehetik velük? – kérdezte Arlen. – Azt hittem, hogy a nyilvános szállásokon kötelesek mindenkit befogadni. – Igen, egészen addig, míg meg nem telnek. Azok a helyek amúgy sem biztonságosak. Miután az őrök bezárják az ajtókat, a bent lévő férfiak összeverik egymást az ételért és a ruhákért, a nőkkel pedig még szörnyűbb dolgok is történnek ott. Sokan inkább kockáztatnak, és kint maradnak az utcán. – És senki sem tesz értük semmit? – kérdezte a fiú. – Azt mindenki belátja, hogy megoldást kéne találni – mondta Cob –, de a polgárok szerint ez a herceg problémája, ő pedig nem érzi szükségét annak, hogy olyasvalakiken segítsen, akik semmiben sem járulnak hozzá a város működéséhez. – Szóval inkább hazaküldeti az őrt éjszakára, hogy a démonok intézzék el neki az egészet – morogta Arlen. A Rovásvető nem tudott erre mit mondani, hanem inkább csördített egyet az ostorán, jelezve a lónak, hogy mihamarább hazaérjenek.

Két nappal később a város összes lakóját a főtérre hívták. Egy akasztófát emeltek a tér közepén, amin Macks Rovásvető állt. Ő volt szolgálatban a démonok ostromának éjszakáján. Euchor nem jelent meg az eseményen, így Jone olvasta fel

Macksnek a herceg határozatát. – Euchor herceg, a Hegyek Fényessége és Miln urának nevében bűnösnek találtunk kötelességeid elhanyagolásában, amivel lehetővé tetted a magúroknak, hogy áttörjék a városfalat. Hanyagságodért nyolc Rovásvető, két Fullajtár, három Gyógyfüvész, harminchét őr és tizennyolc polgár fizetett az életével. – Mintha még egy Rovásvető halála bárkinek is használna – motyogta Cob. A tömegből sokan fujoltak és sziszegtek, és néhányan szemetet dobáltak Macks felé, aki fejét lehorgasztva állt az emelvényen. – Az ítélet: halál – mondta Jone. Két csuklyás férfi közrefogta Macks-et és a kötélhez vezették, majd a nyakába csúsztatták a hurkot. Egy magas, széles vállú lelkipásztor lépett oda hozzá. A férfinak bozontos, fekete szakálla volt és nehéz köpenye. Rovást rajzolt az elítélt homlokára. – Bocsássa meg a Teremtő a te vétkedet, és jutalmazzon meg minket ama lelki tisztasággal, ami majd véget vet a Vésznek és elhozza nekünk a Szabadulást – kántálta a lelkipásztor. A férfi hátrébb lépett, és Macks alatt kinyílt egy csapóajtó. A tömeg éljenzett, amikor a kötél megfeszült. – Bolondok – köpött ki Cob. – Így eggyel kevesebb emberünk lesz a legközelebbi ostromnál. – Miről beszélt a lelkipásztor? – kérdezte Arlen. – A Vészt meg a Szabadulást említette. – Csak ostobaságok, amivel kordában tudja tartani a népet – válaszolta Cob. – Jobb, ha nem töprengsz rajtuk túl sokat.

12. FEJEZET

COB MÖGÖTT, ahogy a hatalmas kőépülethez közeledtek. Hetednap volt. Arlent máskor bosszantotta volna, ha valamiért ki kell hagynia a lándzsa- és lovasgyakorlást, de a mai nap kihagyhatatlan csemegét tartogatott neki. Először léphetett be a Hercegi Könyvtárba. Mióta ő és Cob belefogtak a rovások cserélgetésébe, a bolt forgalma az egekbe szökött, ami igen nagy űrt töltött be a város rováskeresletében. Grimoárjaik hamar Miln és talán az egész világ leggazdagabb rovásgyűjteményeivé váltak Mindeközben annak is híre ment, hogy Arlen és Cob is részt vettek az áttört városfal lezárásában, és mivel a Nemesek sosem hagyták figyelmen kívül a felkapott dolgokat, ők is érdeklődni kezdtek a Rovásvető boltja iránt. A Nemesekkel való munka sok bosszúságot okozott. Mindig nevetséges kívánságokkal álltak elő, és olyan helyekre akartak rovásokat készíttetni, ahová nem illettek. Cob megduplázta, majd végül megháromszorozta a munkadíjait, de ez semmin sem változtatott. Ha egy kúriának a biztonságáról maga Cob, a

A

RLEN IZGATOTTAN LÉPDELT

Rovásmester gondoskodott, az már státuszszimbólumnak számított. De most, hogy Cobot a város legértékesebb épületének rovásozására kérték fel, Arlen úgy érezte, hogy fáradozásuk meghozta a gyümölcsét. A könyvtárat csak kevesen láthatták belülről. Euchor félve őrizte a gyűjteményét: csak a nagykérvényezőknek és segédeiknek engedte meg, hogy belépjenek az épületbe. A könyvtárat a Teremtő lelkipásztorai építették, még azelőtt, hogy a hercegség magáénak tulajdonította volna. Az épületet általában egy olyan Szentember vezette, akinek nem volt saját gyülekezete, így az értékes kötetek alkották az ő nyáját. Ez a pozíció fontosabb volt bármelyik templom irányításánál, kivéve a Főszentházat és a herceg szentélyét. Egy ministráns fogadta őket, aki Ronnell lelkipásztor, a főkönyvtáros irodájához kísérte az érkezőket. Miközben sétáltak, Arlen végignézett a poros polcokon és a tudósokon, akik a könyveket tanulmányozták. A grimoárokat leszámítva Cobnak harminc kötetből állt a gyűjteménye, és a fiú szemében már ez is kincsnek számított. A Hercegi Könyvtárban ezrével sorakoztak a könyvek a polcokon. Ennyit egész élete alatt nem tudott volna elolvasni. Arlen gyűlölte a herceget, amiért így elzárta a könyveit az emberektől. Ronnell lelkipásztor fiatalnak tűnt a sokak által irigyelt főkönyvtárosi álláshoz. Barna haja még csak helyenként volt őszes. Barátságosan üdvözölte Arlent és Cobot, és hellyel kínálta őket, majd elküldött egy szolgálót némi frissítőért. – A hírneve megelőzte magát, Cob mester – mondta Ronnell, miközben levette drótkeretes szemüvegét és megtörölte barna köpenyében. – Remélem, elfogadja a megbízásunkat.

– Azok a rovások, amiket eddig láttam, mind jó állapotban vannak – jegyezte meg Cob. Ronnell visszatette orrára a szemüveget, és kényelmetlenül megköszörülte a torkát. – Az ostrom óta a herceg aggódik a gyűjteménye miatt. Őméltósága... különleges óvintézkedéseket kíván – mondta. – Milyen különleges óvintézkedéseket? – kérdezte gyanakodva Cob. Ronnell fészkelődött a székében. Arlen látta rajta, hogy olyannyira kellemetlen neki elmagyarázni a megbízást, mint amennyire nekik lesz kellemetlen eleget tenni neki. Végül a főkönyvtáros felsóhajtott. – A herceg minden asztalra, padra és könyvespolcra lángköpet ellen védő rovásokat akar tetetni – mondta. Cobnak elkerekedett a szeme. – Az hónapokba telne! – hadarta. – És mi értelme lenne? Még ha egy lángdémon ilyen messzire be is tudna jutni a városba, a könyvtár külső rovásain úgyse férkőzhet át, és ha mégis sikerülne egynek, akkor az épületben lévőknek nagyobb gondjaik is lesznek a könyveknél. Ronnell szigorú pillantást vetett a férfira. – A gyűjtemény elvesztésénél nem lehet nagyobb gondunk, Cob mester – mondta. – Ebben egyetértek a herceggel. El se tudná képzelni, mi mindent vesztettünk el, amikor az ősi könyvtárak leégtek. Itt őrizzük annak a tudásnak az utolsó töredékeit, amit évezredek alatt gyűjtöttek össze. – Elnézést kérek – mondta Cob. – Nem akartam tiszteletlen lenni. A főkönyvtáros bólintott. – Értem. Egyébként igaza van, a veszély igen csekély. A herceg viszont parancsba adta, hogy mit szeretne. Ezer aranyat tudok fizetni a munkájáért. Arlen számolni kezdett. Ezer aranytallér sok pénz volt, több,

mint amit bármilyen addigi megbízásukért kaptak, de amikor belevette azt is, hogy hónapokig tartana a munka, ami alatt elveszne a rendszeres bolti forgalom... – Attól tartok, hogy nem segíthetek – mondta végül Cob. – Túl sok ideig kellene távol lennem a boltomtól. – A herceg nagyon hálás lenne érte – jegyezte meg Ronnell. Cob vállat vont. – Az apja Fullajtárja voltam, amivel már elég kegyet kiharcoltam magamnak. Többre már nincs szükségem. Kérdezzen meg inkább egy fiatalabb Rovásvetőt! Valakit, akinek még van mit bizonyítania – javasolta a főkönyvtárosnak. – A herceg határozottan magát kérte fel – erősködött Ronnell. Cob viszont csak széttárta a karjait. – Majd én elvállalom! – szaladt ki Arlen száján. Mindkét férfi a fiú felé fordult. Meglepődtek Arlen merészségén. – Nem hinném, hogy a herceg elfogadná egy tanonc szolgálatait – mondta Ronnell. Arlen vállat vont. – Neki nem kell tudnia róla – mondta. – A mesterem felvázolhatná a rovásokat a polcokon és az asztalokon, én pedig kidolgoznám őket. – A fiú Cobra nézett. – A rovásoknak legalább a felét egyébként is én faragnám ki, ha elvállalnád a megbízást. – Érdekes javaslat – mondta elgondolkodva Ronnell. – Mit gondol, Cob mester? A Rovásvető gyanakodva méregette Arlent. – Azt, hogy ez az a fajta unalmas munka, amit a tanoncom gyűlöl. Neked mi hasznod lenne ebből, fiam? – kérdezte. Arlen elmosolyodott. – A herceg elmondhatja magáról, hogy a könyvtárának biztonságáról maga Cob Rovásmester gondoskodott. Te megkapod az ezer aranyadat – mondta, majd Ronnellhez fordult –, és én akkor használhatom a könyvtárat, amikor akarom.

A főkönyvtáros felnevetett. – Mintha magamat hallanám! – mondta. – Megegyeztünk? – kérdezte Cobtól. A férfi elmosolyodott, és kezet rázott Ronnellel.

A főkönyvtáros végigvezette Cobot és Arlent a könyvtárban. Miközben az épületet járták, Arlen rádöbbent, hogy mekkora fába is vágta a fejszéjét. Még ha nem is végzi el a számításokat és mindent szemmértékre dolgoz ki, akkor is egy jó évnyi munka állt előtte. Amikor viszont végignézett az őt körülvevő könyveken, úgy érezte, hogy megéri fáradoznia. Ronnell engedélyezte a fiúnak, hogy élete végéig éjjel-nappal hozzáférhessen a könyvtár polcaihoz. A főkönyvtáros elmosolyodott, amikor észrevette a fiú arcán a lelkesedést. Egy hirtelen ötlettől vezérelve félrevonta Cobot, amikor Arlen épp túlságosan belefeledkezett gondolataiba, és nem figyelt. – Tanonc a fiú, vagy Szolgáló? – kérdezte a Rovásvetőtől. – Kereskedő, ha erre kíváncsi – mondta Cob. Ronnell bólintott. – Kik a szülei? – Nincsenek neki. Legalábbis Milnben. – Akkor maga felügyel rá? – kérdezte a főkönyvtáros. – Én inkább úgy mondanám, hogy a fiú felügyel magára – válaszolta Cob. – El van már ígérve? Kibújt hát a szög a zsákból. – Nem maga az első, aki ezt kérdezi tőlem, mióta megnőtt a boltom forgalma – válaszolta Cob. – Még néhány Nemes is elküldte hozzánk a lányát, hogy megnézhesse magának a fiút. Nem hiszem, hogy a Teremtő valaha is alkotott volna egy olyan hajadont, akiért Arlen képes volna

abbahagyni a könyvek bújását. – Ismerős az érzés – mondta Ronnell, és egy fiatal lányra mutatott, aki az egyik asztalnál ült, fél tucat kinyitott könyv társaságában. – Mery, gyere ide! – szólt neki a főkönyvtáros. A lány felnézett, gyorsan megjelölte az oldalakat és egymásra tette a könyveket, majd odasietett a két férfihoz. Tizennégy esztendős lehetett, épp, mint Arlen. Hatalmas barna szeme és ugyanolyan színű, dús, hosszú haja volt. Bársonyos, kerek arcát derűs mosoly ékítette. Egyszerű ruhát viselt, amit belepett a könyvtár pora. Szoknyáit megfogva pukedlivel üdvözölte a két férfit. – Cob Rovásmester, bemutatom a lányomat, Meryt – mondta Ronnell. Mery érdeklődéssel nézett a Rovásvetőre. – Mármint az a bizonyos Cob Rovásmester? – kérdezte. – Talán ismered a munkáimat? – kérdezte Cob. – Nem – rázta a fejét Mery –, de hallottam, hogy a grimoárgyűjteményét semmi se múlja felül. Cob nevetett. – Még lehet valami a dologból – mondta. Ronnell lelkipásztor odahajolt a lányához, és Arlenre mutatott. – A fiatalember Cob mester tanítványa. Ő fogja elkészíteni a könyvtár rovásait. Miért nem vezeted őt körbe? Mery ránézett a fiúra, aki időközben a polcok között bámészkodott, így nem vette észre a lányt. Arlen homokszőke haja kissé kócos volt, és hosszabb, mint szokott. Drága ruhái gyűröttek és koszosak voltak, de a fiú szemében értelem tükröződött. Vonásai simák és szabályosak voltak, ami tetszett a lánynak. Cob hallotta, ahogy Ronnell elmotyog egy imát, miközben Mery lesimította a szoknyáit és odalibbent a fiúhoz. Arlen nem vette észre, amikor a lány odaért hozzá. – Szia! –

köszönt neki Mery. – Üdv! – felelt Arlen, miközben az egyik polc tetejére tett könyv gerincének a feliratát próbálta kibetűzni. A lány bosszúsnak tűnt. – A nevem Mery – mondta. – Ronnell főkönyvtáros lánya vagyok. – Arlen – mondta a fiú, majd levett egy könyvet a polcról, és lassan lapozgatni kezdett benne. – Apám megkért, hogy vezesselek körbe a könyvtárban. – Köszönöm. – Arlen visszatette a helyére a kötetet, és elsétált a sor végére, ahol a könyvtárnak az a része volt, amit elkülönítettek a többi polctól. Mery kénytelen volt követni a fiút, és arcáról lerítt, hogy egyre dühösebb emiatt. – A lányom gyakran vesz semmibe embereket, de nem szokta ugyanezt elszenvedni másoktól – jegyezte meg Ronnell, jót derülve a jeleneten. – „VE” – olvasta le Arlen az elkülönített rész boltívéről. – Ez mit jelent? – kérdezte halkan. – Visszatérés előtt – válaszolta Mery. – Itt tartjuk a régi világból származó könyvek fennmaradt példányait. Arlen úgy nézett a lányra, mintha csak most vette volna őt észre. – Komolyan? – kérdezte tőle. – A herceg engedélye nélkül tilos bemenni oda – mondta Mery, miközben Arlen elszomorodó arcát figyelte. – Én apám miatt bármikor beléphetek. – Az apád miatt? – kérdezte a fiú. – Ronnell lelkipásztor lánya vagyok – emlékeztette a lány. Arlen szeme elkerekedett, majd esetlenül meghajolt. – Arlen vagyok Tölgypatakból – mondta Merynek. – A fiúnak esélye sem volt – nevetett Cob a terem másik végében.

Gyorsan teltek a hónapok, miután Arlen hozzászokott az új napirendjéhez. Ragen háza közelebb volt a könyvtárhoz, így a fiú többnyire ott aludt. A Fullajtár lába hamar meggyógyult, és rövidesen újra útra kelhetett. Elissa arra biztatta Arlent, hogy tekintse a szobáját sajátjának, és úgy tűnt, hogy a nő kifejezetten örül annak, hogy a helyiség tele van a fiú szerszámaival és könyveivel. A szolgálók is szerették Arlent, mert állításuk szerint Elissa elviselhetőbbé vált, ha a fiú is a házban volt. Arlen mindig napkelte előtt egy órával felkelt, és egy lámpás fényénél ismételgette a különböző lándzsamozdulatokat a ház előcsarnokában. Miután felbukkant a nap az égbolton, a fiú kiosont az udvarra, hogy gyakorolja a célbadobást és a lovaglást. Ezt egy sietős reggeli követte Elissával, illetve Ragennel, ha a Fullajtár is otthon volt, és ezután Arlen a könyvtárba indult. Korán odaért az épülethez. A könyvtár üres volt, leszámítva Ronnell ministránsait, akik föld alatti zárkáikban aludtak. Távolságtartóak voltak Arlennel, mert féltek tőle, hiszen a fiú gondolkodás nélkül odalépett beszélgetni a mesterükhöz, anélkül, hogy erre engedélyt kapott volna. Egy kicsi, elszigetelt szobát jelöltek ki Arlen műhelyéül. Épp elég hely volt benne két könyvespolcnak, egy munkaasztalnak és annak a bútordarabnak, amin épp a fiú dolgozott. Az egyik polc tele volt festékkel, ecsetekkel és faragóeszközökkel, a másikon pedig kölcsönkért könyvek sorakoztak. A padlót kunkorodó faforgács borította, és foltos volt a rácsöppent festéktől és lakktól. Arlen minden reggel olvasott egyórányit, majd kedvetlenül becsukta a könyvét, és munkához látott. Hetekig mást se csinált,

csak székeket rovásozott. Amikor elkészült velük, a padoknak látott neki. A munka még tovább tartott, mint először gondolta, de Arlen nem bánta meg a dolgot. Mery a múló hónapok alatt kellemes társasággá vált a fiú számára. A lány időnként benézett a műhely ajtaján, hogy megajándékozza a fiút egy mosollyal, vagy hogy beszámoljon a pletykákról, mielőtt továbbsietett volna teendőinek ellátásához. Arlen azt hitte, hogy egy idő után meg fogja unni, hogy Mery állandóan megzavarja őt a munkában vagy az olvasásban, de ennek az ellenkezője következett be. Arlen szinte már várta a lány felbukkanását, és olyankor, amikor Mery ritkábban nézett be hozzá, mint szokott, a fiú figyelme el-elkalandozott a munkájáról. Gyakran együtt ebédeltek a könyvtár széles tetőteraszán, ahonnan be lehetett látni a várost és a hegyeket. Mery különb volt minden lánytól, akit Arlen valaha megismert. A herceg főkönyvtárosának és egyben történészének gyermekeként Mery volt a város talán legműveltebb lánya, és Arlen úgy érezte, hogy tőle épp olyan sokat tanulhat beszélgetéseik közben, mint bármilyen könyvből. A lány helyzete ugyanakkor magányos volt. A ministránsok még jobban féltek Merytől, mint Arlentől, és senki más nem volt vele egykorú a könyvtárban. A lánynak nem esett nehezére vitába szállni az őszszakállú tudósokkal, de ha Arlen közelében volt, szégyenlőssé és bizonytalanná vált. Ahogy Arlen is, ha Meryvel volt.

– Teremtőm! Jaik, mintha nem is gyakoroltál volna! – mondta Arlen, kezét a fülére szorítva.

– Ne légy undok vele, Arlen! – dorgálta Mery. – Nagyon szép dal volt, Jaik. Jaik a homlokát ráncolta. – Akkor miért fogtad be te is a füledet? – Hát – mondta Mery mosolyogva, miközben letette a kezét apám szerint a zene és a tánc bűnbe csalja az embert, így nem hallgathattam a dalodat, de biztos gyönyörű volt. Arlen nevetett, Jaik pedig bosszúsan leengedte a lantját. – Lássuk inkább, hogy zsonglőrködsz! – javasolta Mery. – Biztos, hogy azt nem bűn nézni? – kérdezte Jaik. – Csak akkor, ha jól csinálják – motyogta Mery. Arlen újra elnevette magát. Jaik lantja régi volt és viseltes, szinte sose volt meg egyszerre az összes húrja. Félretette a hangszert, és színes fagolyókat vett elő egy kicsi zsákból, amiben zsonglőri felszerelését tartotta. A golyókról pergett a festék, és repedezettek voltak. Először feldobta az egyiket, majd a másikat, végül egy harmadikat is. Pár másodpercig fenn is tudta tartani őket a levegőben, Mery pedig tapsolni kezdett. – Sokkal jobban megy! – mondta. Jaik elvigyorodott. – Ezt nézzétek! – Felkapott egy negyedik golyót. Arlen és Mery összerezzentek, amikor a fagolyók hangosat koppantak az utcaköveken. Jaik elvörösödött. – Talán inkább hárommal kéne még gyakorolnom. – Igen, a gyakorlás nem ártana – helyeselt Arlen. – Apámnak nem tetszik a dolog – mondta Jaik. – Mindig azt mondja: „Ha nincs jobb dolgod a bohóckodásnál, fiam, majd én találok neked tennivalót!”

– Az én apám is ilyen, ha táncolni lát – mondta Mery. Mindketten Arlenre néztek. – Az enyém is mindig ilyesmiket mondott. – És Cob mester? – kérdezte Jaik. Arlen megcsóválta a fejét. – Ő miért tenné? Mindent elvégzek, amit rám bíz. – Akkor hogyan tudod még mellette a Fullajtárságot is gyakorolni? – Időt szakítok rá – felelte a fiú. – De hogyan? – kérdezte Jaik. Arlen vállat vont. – Korán kelek, későn fekszem. Evés után is ki szoktam szökni, hogy gyakoroljak egy kicsit. Megteszek érte mindent, amit tudok. Te szívesebben maradnál molnár egész életedben? – Semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki molnár, Arlen – mondta Mery. Jaik viszont a fejét rázta. – Nem, igaza van. Ha tényleg Zsonglőr akarok lenni, akkor keményebben kell dolgoznom. – Arlenre nézett. – Többet fogok gyakorolni – ígérte. – Ne aggódj! – mondta Arlen. – Ha a falusiaknak nem fog tetszeni a műsorod, majd kereshetsz pénzt azzal, hogy az énekeddel elűzöd a démonokat az utakról. Jaiknek összeszűkült a szeme. Mery nevetve nézte, ahogy a fiú elkezdte Arlen felé hajigálni a fagolyókat. – Egy igazi Zsonglőr el tudna találni! – gúnyolódott Arlen, miközben ügyesen kitért a repülő golyók elől.

– Túl messzire nyúlsz vele! – kiáltotta Cob. Ragen, hogy

alátámassza a Rovásvető szavait, egyik kezével elengedte a pajzsát, és mielőtt még Arlen visszahúzhatta volna a lándzsáját, megragadta a fegyver nyelét a hegye alatt. A Fullajtár nagyot rántott rajta, amitől az egyensúlyvesztett fiú hasra esett a hóban. – Ragen, óvatosan! – figyelmeztette Elissa, aki a hideg reggeli levegő miatt szorosan maga köré tekert egy sálat. – Még megsérül. – A férje sokkal gyengédebben bánik a fiúval, mint ahogy azt egy magúr tenné, hölgyem – mondta Cob, épp elég hangosan ahhoz, hogy Arlen is hallja. – A hosszú lándzsa arra való, hogy az ember távol tarthassa vele a magúrokat, miközben hátrál. Védekező fegyver. Azok a Fullajtárok, akik Arlenhez hasonlóan túl agresszíven használják, a vesztükbe rohannak. Láttam már ilyet. Egyszer Lakton felé utaztam, amikor... Arlen dühösen felnézett. Cob ugyan jó tanár volt, de hajlamos volt a fiúnak adott leckéket véres történetekkel tarkítani, amelyek más Fullajtárok haláláról szóltak. A Rovásvető célja az volt ezzel, hogy elbátortalanítsa tanítványát, de szavai az ellenkező hatást érték el. Arlen egyre eltökéltebbé vált: nem akart kudarcot vallani ott, ahol előtte mások elbuktak. Feltápászkodott a földről, és megvetette a lábát, súlyát a sarkaira helyezve. – Elég a hosszú lándzsából – mondta Cob. – Térjünk át a rövidre! Elissa bosszús tekintettel nézte, ahogy Arlen visszatette a kétméteres fegyvert a tartóra, és Ragennel egy-egy rövidebb, úgy feleakkora hosszúságú lándzsát vettek a kezükbe, aminek egyharmadát maga a hegy tette ki. Ezeket közelharcra tervezték: jobban lehetett velük erős szúrásokat ejteni. Arlen egy pajzsot is felkapott, majd ő és a Fullajtár újra szemtől szemben álltak a havas udvaron. Az immár tizenöt éves fiú magasabb volt, a válla szélesebb lett, teste pedig nyurga és izmos. Ragen régi bőrvértjét

viselte. A páncél nagy volt a fiúra, de kezdett belenőni. – Mi értelme ennek? – kérdezte elkeseredetten Elissa. – Ha ilyen közel kerülne egy démonhoz, már úgyse élné meg, hogy beszámolhasson róla. – Volt már rá példa – ellenkezett Cob, miközben Arlen és Ragen viadalát nézte. – A démonokon kívül más is leselkedik az utazókra a városok között, hölgyem. Vadállatok, sőt, még banditák is. – Ki támadna rá egy Fullajtárra? – kérdezte megütközve Elissa. Ragen mérges pillantást vetett Cobra, de a férfi nem törődött vele. – A Fullajtárok gazdag emberek, és általában értékes árut szállítanak, vagy olyan leveleket, amiktől egy Kereskedő vagy egy Nemes sorsa is függhet. A legtöbb ember nem merné megtámadni őket, de attól még megtörténhet. És mivel a magúrok megritkítják a gyengébb állatokat, csak a legerősebb ragadozók maradnak életben a vadonban. – Arlen! – kiáltott fel hirtelen Cob. – Mit tennél, ha egy medve támadna rád? Arlen folytatta a harcot, és szemét Ragenen tartva válaszolt. – Hosszú lándzsát döfnék a torkába, visszavonulnék, amíg kivérzik, majd a létfontosságú szerveit céloznám meg, ha már legyengült. – Mit tehetnél még ezen kívül? – kérdezte Cob. – Mozdulatlanul feküdnék a földön – mondta fintorogva Arlen. – A medvék nemigen támadnak rá a halottakra. – És ha oroszlán rontana rád? – Közepes lándzsa – kiáltotta Arlen, miközben elhárította Ragen döfését a pajzsával, és visszavágott. – Beledöfném a vállízületébe, és hagynám, hogy az állat felnyársalja magát rajta, majd egy rövid lándzsát döfnék a mellkasába vagy az oldalába.

Amelyikre lehetőség nyílik. – Farkas? – Én ezt nem hallgatom tovább – mondta Elissa, és elviharzott a kúria irányába. Arlen nem figyelt a nőre. – Egy magányos farkas békén hagyja az embert, ha jól rávágnak az orrára egy közepes lándzsával – válaszolta a fiú. – Egyébként ugyanazt érdemes tenni velük, mint az oroszlánnal. – És ha egy egész falka támad rád? – kérdezte Cob. – Félnek a tűztől. – És ha egy vaddisznóval találkozol? Arlen nevetett. – Akkor „úgy futok el, mintha a Mag összes lakója a nyomomban lenne” – idézte tanárai bölcseletét.

Arlen egy rakás könyvön feküdve ébredt fel. Egy pillanatig nem tudta, hol van, majd rájött, hogy megint elaludt a könyvtárban. Kinézett az ablakon, és látta, hogy már jó ideje besötétedhetett. Felemelte a fejét a könyvekről, és még épp ki tudta venni egy magasan repülő, kísértetszerű széldémon körvonalait. Elissa haragudni fog rá. Az ősi történetek, amiket olvasott, egészen a Tudomány Koráig nyúltak vissza. A régi világ királyságairól szóltak: Albinonról, Thézáról, Nagy-Linmről és Ruskról A könyvek tengereket is említettek, hatalmas tavakat, amik elképzelhetetlen méreteket öltöttek, és a túloldalukon újabb királyságok terültek el. Szédítő volt. Ha a könyvekben leírtak igazak, akkor a világ nagyobb, mint azt Arlen addig képzelte. Átlapozgatta azt a nyitott könyvet, amin korábban elaludt, és

nagy meglepetésére egy térképet talált benne. Végigfuttatta szemét a rajta szereplő helyneveken, és elkerekedett a szeme. A térképen tisztán kivehető volt Miln hercegsége. Közelebb hajolt a könyvhöz, és megpillantotta azt a folyót, amiből a város ivóvizének java származott, és a hegyeket, amik Milnt környékezték. A fővárost egy kicsi csillag jelölte. Néhány oldallal továbblapozott, és elkezdett Miln történetéről olvasni. A város már a régi időkben is főleg bányászattal foglalkozott, hűbérrendszere pedig mérföldekre kiterjedt. Sok város és falu képezte a milni herceg birtokát, egészen a Választó-folyóig, amin túl már az angiers-i herceg területei feküdtek. Arlen visszaemlékezett az útjára Miln felé, és megkereste azt a romot, amire akkor bukkant rá. A térképről megtudta, hogy a birtok egykor Newkirk grófjának tulajdona volt. Arlen szinte remegett izgalmában, ahogy továbbhaladt a könyv lapján, és végül megtalálta azt, amit keresett: egy kis folyót, ami egy széles tóba ömlik. A Tölgyesi-báróságot. Tölgyesi, Newkirk és a többi nemes mind Miln hűbéresei voltak, aki Angiers hercegével együtt Théza királyának esküdtek hűséget. – Thézaiak – suttogta Arlen a szót ízlelgetve. – Mi mind thézaiak vagyunk. Elővett egy tollat, és belefogott a térkép lemásolásába.

– Ezt a nevet egyikőtök se mondhatja ki soha többé! – dorgálta Ronnell Arlent és Meryt. – De hát... – mondta Arlen, de a főkönyvtáros félbeszakította.

– Szerintetek senki se tud erről? Őméltósága mindenkit letartóztat, aki ki meri ejteni Théza nevét. Talán évekig követ akartok tömi a bányákban? – De miért? – kérdezte Arlen. – Mi baj származna belőle? – Még mielőtt a herceg bezáratta volna a könyvtárat, a városiak egy része megszállottan kutatott Théza után, és busás pénzekért Fullajtárokat fogadtak fel, hogy kapcsolatba lépjenek a térképek ismeretlen helyeivel. – És mi volt ezzel a gond? – A király három évszázada halott, Arlen – válaszolta Ronnell. – A hercegek inkább háborúba fognak, mintsem hogy bárki előtt fejet hajtsanak. Az egyesülés említése olyan dolgokra emlékezteti az embereket, amikre nem szabadna emlékezniük. – Szóval inkább tegyenek úgy, mintha a világ csak Milnből állna? – kérdezte Arlen. – Csak amíg a Teremtő meg nem bocsát nekünk, és el nem küldi közénk a Szabadítót, aki majd véget vet a Vésznek – válaszolta Ronnell. – Mit kell megbocsátania? Milyen Vészről beszél? Ronnell Arlenre nézett. Tekintetében megütközés és méltatlankodás keveredett. A fiú egy pillanatig azt hitte, hogy a főkönyvtáros meg akarja ütni őt. Felkészült a pofonra. Ronnell ehelyett a lányához fordult. – Létezik, hogy ő nem tudja mindezt? – kérdezte hitetlenkedve a lánytól. Mery bólintott. – A tölgypataki lelkipásztor kissé... kötetlenül végzi a munkáját – válaszolta apjának. Ronnell bólintott. – Igen, már emlékszem. Még csak ministráns volt, amikor a mesterét megölték a magúrok, így ő nem fejezhette be a tanulást. Már régóta terveztük, hogy valaki mást küldünk oda... – Az asztalához lépett, és elkezdett írni egy levelet. – Ez nem

állapot – mondta. – Még hogy milyen Vész! A főkönyvtáros tovább morgolódott, amiből Arlen arra következtetett, hogy most már kiosonhat a szobából. – Ne olyan sebesen, gyermekeim! – mondta Ronnell. – Mindkettőtökben nagyot csalódtam. Tudom, hogy Cob nem vallásos ember, Arlen, de ez a fajta tudatlanság megbocsáthatatlan. – A férfi Meryre nézett. – És te, kisasszony! Te tudtad mindezt, és mégse tettél semmit! – csattant fel. Mery lehorgasztotta a fejét. – Sajnálom, apám – mondta. – Jól is teszed – mondta Ronnell. Előhúzott asztala fiókjából egy vastag könyvet. – Tanítsd őt! – mondta, és Mery kezébe nyomta a Szentkönyvet. – Ha Arlen nem tudja ezt betéve egy hónap múlva, mindkettőtök hátából szíjat hasítok! Mery megfogta a könyvet, és Arlennel együtt kisietett apja dolgozószobájából.

– Ezt elég könnyen megúsztuk – mondta Arlen. – Túlságosan is – helyeselt Mery. – Apának igaza van. Hamarabb szólnom kellett volna neki. – Ne aggódj emiatt. Ez csak egy könyv. Reggelre el is olvasom. – Ez nem csak egy könyv! – csattant fel hirtelen a lány. Arlen kíváncsian nézte őt. – Ezek a Teremtő szavai, az első Szabadító jegyezte fel őket – mondta Mery. Arlen felvonta a szemöldökét. – Komolyan? Mery bólintott. – Nem elég csak elolvasni. A könyv szerint kell leélni az élet minden egyes napját. Útmutató az embereknek arról, hogy hogyan kerülhetik el a bűnöket, amik a Vészhez vezettek.

– De mi az a Vész? – kérdezte Arlen, immár sokadjára. – Hát a démonok, mi más? – válaszolta a lány. – A magúrok jelentik a Vészt.

Arlen néhány nappal később a könyvtár tetején üldögélt, és csukott szemmel szavalta a Szentkönyv sorait. #

És az ember újra gőgös és merész lett. Teremtőt és Szabadítót többé nem ismert, Nem tisztelte többé azt, ki éltét adta, És így lelki üdvösségét megtagadta. #

A tudomány lett az ember új vallása, Gépek és a vegyszer lett az imák mása, Meggyógyultak azok, kikre a halál várt: Az ember a Teremtő nyomdokában járt. #

Fivér fivért mart, de soha nem nyert senki, A tovatűnt gonosz belül fejlődött ki: Gyökeret vert a szívekben és lelkekben, Romlottságot keltve minden emberben. #

Így a Teremtő, az ő bölcsességében Vészt szalajtott széjjel szerte a földeken, Újra megnyitotta a Magnak kapuit, Megtanítva az embert bánni bűneit. #

Így történt mindez, és így is fog maradni,

Míg Ő a Szabadítót közénk nem küldi. Ha az ember lelkét ő tisztává teszi, Magúr föld szülöttét többé már nem eszi. #

Ki a Szabadító, azt tudni fogjátok, Hogyha testén az ő jeleit látjátok. Fut majd a sok démon, hogy mentse a bőrét: Mindannyian félik a hős elérkeztét. #

– Nagyon jó! – gratulált mosolyogva Mery a fiúnak. Úgy tűnt, Arlent zavarja valami. – Kérdezhetek tőled valamit? – Hát persze – válaszolta a lány. – Te elhiszed mindezt? Harral lelkipásztor mindig azt mondta, hogy a Szabadító csak egy egyszerű ember. Egy nagy tábornok, de attól még ugyanúgy halandó. Cob és Ragen is ezt vallják. Mery csodálkozva nézett Arlenre. – Jobb, ha ezt nem említed meg apám előtt – figyelmeztette a fiút. – Úgy gondolod, hogy a magúrokat magunknak köszönhetjük? – kérdezte Arlen. – Tényleg megérdemeljük, hogy szenvedjünk tőlük? – Persze hogy így gondolom. Ezek a Teremtő szavai. – Nem. Ez egy könyvben áll, amit egy ember írt. Ha a Teremtő üzenni akart volna nekünk, miért használna egy könyvet hozzá, mikor az égre is felírhatta volna a szavait tüzes betűkkel? – Néha nehéz hinni abban, hogy a Teremtő fenn van a mennyekben és vigyáz ránk – mondta Mery, miközben felpillantott az égre –, de hogy lehetne másképp? A világ nem teremtődött magától. Mit érnének a rovások, ha a teremtés nem szándékos tett volt? – Na és a Vész? – kérdezte Arlen.

Mery megvonta a vállát. – A krónikákban szörnyű háborúkról írtak. Talán tényleg megérdemeljük a démonokat. – Megérdemeljük? Az anyám nem érdemelte meg, hogy meghaljon, csak mert az emberek valami ostoba háborúba fogtak évszázadokkal ezelőtt! – Elragadták az édesanyádat? – kérdezte Mery, megérintve a fiú karját. – Arlen, fogalmam sem volt... Arlen viszont elhúzta tőle a karját. – Nem számít – mondta, miközben elviharzott az ajtó felé. – Rovásokat kell készítenem, bár nem sok értelmét látom, ha egyszer mind azt érdemeljük, hogy álmunkban felfaljanak a démonok.

13. FEJEZET

és épp gyógynövényeket szedett. Némelyiket gyökerestől húzta ki a földből, másokról csak néhány levelet vagy bimbót csippentett le. Büszke volt a Bruna háza mögötti kertre. Az öregasszony már túl öreg volt, hogy maga művelje a kis földterületet, Darsynak pedig semmit se sikerült termesztenie a kemény földből, de Leeshának tehetsége volt hozzá. Azok a gyógynövények, amiket ő és Bruna órákig kerestek a mezőkön és az erdőben, most ott nőttek a ház mögött, a rovások biztonságában. – Jól vág az eszed, és értesz a növényekhez – mondta neki Bruna, mikor az első hajtások megjelentek a kertben. – Nem sok idő telik bele, és még nálam is jobb Gyógyfüvész válik belőled. A büszkeség, ami az öregasszony szavait hallva elöntötte, új érzés volt Leesha számára. Talán sose lesz olyan jó, mint Bruna, de az idős nőnek nem volt szokása kedveskedni vagy üres dicséreteket adni. Meglátta Leeshában azt, amit senki más nem vett észre, és a lány nem akart neki csalódást okozni. Miután megtelt a kosara, Leesha felállt és lesöpörte magáról a földet, majd visszament a házba, amit már nemigen lehetett

L

EESHA A KERTBEN GÖRNYEDEZETT,

kunyhónak nevezni. Erny hallani sem akart róla, hogy a lánya nyomorban éljen. Asztalosokat és tetőfedőket küldött, akik helyrehozták a meggyengült falakat és kicserélték az elnyűtt zsúptetőt. Egy idő után már a ház minden része megújult, és a bővítések elkészültével szinte kétszer akkorává vált, mint annak előtte volt. Bruna ugyan mindig morgott a munkálatok zajai miatt, de sokkal kevesebbet köhögött, mióta a hideg és a nedvesség kirekedt a házból. Leesha gondoskodásának köszönhetően az idős asszony az évek múlásával egyre erősebb lett, ahelyett hogy legyengült volna. Leesha is örült, amikor végre befejeződtek a munkálatok. A házon dolgozó férfiak végül már egészen más szemmel néztek a lányra. Leesha az idő múlásával egyre jobban kezdett hasonlítani formás alkatú édesanyjához. Mindig is ez volt a vágya, de mostanra már inkább csak bosszúságot okozott neki. A férfiak a faluban mindig mohón nézték őt, és az évekkel azelőtt keletkezett pletykákra, amiket róla és Garedről szőttek, még akkor is emlékeztek néhányan. Emiatt sok férfi úgy gondolta, hogy a lányt nem hagyná hidegen egy elsuttogott, buja ajánlat. Ezeket a közeledéseket Leesha egyetlen tekintetével elhárította, olykor pedig egy-egy pofonnal jutalmazta őket. Evint csak a bors és a bűzmaszlag keveréke volt képes emlékeztetni várandós feleségére. Egy jó maroknyi vakítópor volt az egyike azoknak a dolgoknak, amiket Leesha kötényének és szoknyáinak számtalan zsebében tartott. Még ha érdekelte is volna a lányt a falubeli férfiak közül valaki, Gared gondoskodott arról, hogy egyikük se tudja megközelíteni őt. Erny kivételével minden férfi, akit Gared azon kapott, hogy a

Gyógyfüvészséget érintő dolgoknál többről is beszél Leeshával, durva emlékeztetésben részesült arról, hogy a megtermett favágó szemében a lány még mindig neki van ígérve. Még Jona ministránst is kiverte a víz, ha Leesha egyszerűen csak ráköszönt. A lány tanoncsága a végéhez közeledett. Hét év és egy nap egy örökkévalóságnak tűnt, amikor Bruna először megemlítette neki, de az évek gyorsan tovarepültek, és már csak pár nap volt hátra belőlük. Leesha mindennap egymaga ment ki a faluba azokhoz, akiknek egy Gyógyfüvész segítségére volt szükségük. Brunától már csak azon ritka alkalmakkor kért tanácsot, ha nagy szükség volt a bölcsességére. Az öregasszonynak szüksége volt a pihenésre. – A herceg az alapján ítéli meg egy Gyógyfüvész hozzáértését, hogy több gyermeket segít-e a világra a falujában egy év alatt, mint ahányan meghalnak – mondta Bruna a lány tanoncsságának első napján. – Ha az egyéb dolgokra is figyelmet szánsz, akkor egy év se fog beletelni, és Rönkösháza lakói azt se fogják tudni, hogy hogyan boldogulnának nélküled. – Az öregasszonynak igaza volt. Bruna attól a perctől kezdve mindenhová magával vitte Leeshát, rá se hederítve a betegek tiltakozására. Mivel az öregasszony segítette a világra a falusi asszonyok többségének a gyermekeit, a többinek pedig ő főzött pommteát, hamar rábírta őket, hogy tisztelettel bánjanak Leeshával, ami után mindannyian kérdés nélkül beszámoltak neki testük gyengeségeiről. Mindezek ellenére a lány még mindig kívülállónak érezte magát. A nők úgy beszéltek előtte, mintha láthatatlan lenne. Olyan nyíltsággal fecsegték el a falu összes titkát, mintha Leesha csak egy párna lett volna a szobájukban. – Így is kell lennie – mondta Bruna, amikor Leesha panaszkodni kezdett erről. – Nem az a dolgod, hogy az életüket bíráld, hanem csak az egészségüket. Amikor magadra veszed azt a

zsebes kötényt, megfogadod, hogy tartod a szádat, történjék bármi is. Egy Gyógyfüvésznek bizalomra van szüksége ahhoz, hogy dolgozhasson, és ezt a bizalmat ki kell érdemelni. Egyetlen titkot sem adhatsz tovább másnak, kivéve, ha az egy beteg gyógyulását teszi lehetővé. Így Leesha hallgatott, és a falu asszonyai elkezdtek bízni benne. Miután a lány a nők bizalmába férkőzött, a férfiak következtek, akiket gyakran feleségük felügyeletében kellett megvizsgálnia. A kötény viszont így is, úgy is távol tartotta volna őket. Leesha minden egyes férfiról tudta a faluban, hogy hogyan néz ki meztelenül, mégsem került közelebbi kapcsolatba egyikükkel se, és bár a nők dicséreteket zengtek a lányról és ajándékokat adtak neki, egyiküknek sem árulhatta el a saját titkait. Leesha viszont még így is boldogabb volt az elmúlt hét évben, mint az azt megelőző tizenhárom alatt bármikor. Bruna világa sokkal nagyobb volt, mint az, amibe az édesanyja nevelte bele. Voltak gyászos napok, amikor egy halott szemhéját kellett lecsuknia, de voltak örömteli percek is, amikor a világra segített egy újszülöttet, és egy határozott csapással rábírta, hogy felsírjon. Leesha tanoncsága hamarosan véget ér, és Bruna végleg visszavonul a Gyógyfüvészségtől. Az, ahogy az öregasszony erről beszélt, azt sugallta, hogy már nem fog sokáig élni. A gondolat több okból is megrémítette Leeshát. Bruna olyan volt a lánynak, mint egy pajzs és egy lándzsa, egy áthatolhatatlan rováskör a faluval szemben. Mihez kezdene ő az öregasszony védelme nélkül? Leesha nem tudott úgy uralkodni másokon, mint Bruna: nem volt képes utasításokat kiabálni másoknak és megütni az ostobákat. Bruna nélkül ki maradna neki, akihez emberként beszélhet, és nem Gyógyfüvészként? Ki törölné le a könnyeit, és ki hallgatná meg a kételyeit? Hiszen a kételkedés

próbára teszi az önbizalmat, amire egy Gyógyfüvésznek mindenképp szüksége van. Gondolatai legmélyén más dolgok is foglalkoztatták Leeshát. Rönkösháza immár túl kicsinek tűnt számára. A kapuk, amiket Bruna leckéi megnyitottak előtte, nem záródtak egykönnyen: nem arra emlékeztették folyton a lányt, hogy mi mindent megtanult már, hanem hogy mi mindent nem. Az öregasszony nélkül megrekedt volna a tanulásban. Amikor belépett a házba, Brunát pillantotta meg az asztalnál. – Jó reggelt! – mondta neki a lány. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar felkelsz. Megcsináltam volna neked a teát, mielőtt kimegyek a kertbe. – Letette a gyógyfüves kosarat, és a kandallóhoz lépett, ahol már ott gőzölgött a forró víz a kannában. – Lehet, hogy megvénültem, de nem vagyok vak és béna, hogy ne tudjak magamnak teát főzni – morgolódott Bruna. – Hát persze hogy nem vagy – mondta Leesha, majd arcon csókolta az öregasszonyt. – Olyan erős vagy, hogy be tudnál állni dolgozni a favágók közé. – Bruna grimaszát látva a lány felnevetett, majd nekilátott a zabkása elkészítésének. A Brunával töltött évek alatt az öregasszony hangneme szemernyit sem finomodott, de Leesha már alig figyelt rá. Bruna zsörtölődésében a lány csak a szeretetet érezte, és ő is hasonlóan válaszolt neki. – Hamar kimentél ma a kertbe – jegyezte meg Bruna, miközben ettek. – Még érezni a démonok bűzét a levegőben. – Te még egy virágos mező közepén is csak a szagokra panaszkodnál – válaszolta Leesha. A lány virágcsokrokat tartott a házban, amik megtöltötték a levegőt illatukkal. – Ne válts témát! – mondta Bruna. – Egy Fullajtár érkezett a faluba tegnap este. Hallottam a

kürtöt. – Épp napnyugtára tudott idevánszorogni – morogta Bruna. – Vakmerő bolond! – Az öregasszony ráköpött a padlóra. – Bruna! – kiáltott fel Leesha szemrehányóan. – Mit mondtam neked a házban köpködésről? Bruna összeszűkült szemmel nézett a lányra. – Azt mondtad, hogy ez az én nyavalyás házam, és oda köpök benne, ahova akarok. Leesha összevonta a szemöldökét. – Biztos vagyok benne, hogy valami egészen mást mondtam. – Csak akkor, ha tényleg olyan tyúkeszű vagy, mint ahogy a falusiak hiszik, amikor a kebleidre néznek – mondta Bruna, miközben a teáját kortyolgatta. Leesha méltatlankodást színlelve eltátotta a száját, de ennél gorombább megjegyzésekhez volt szokva az öregasszonytól. Bruna azt tette és mondta, ami neki jólesett, és erről senki se tudta lebeszélni. – Szóval a Fullajtár miatt keltél fel ilyen korán – mondta az öregasszony. – Remélted, hogy az a jóképű jött el? Mi a neve? Az, amelyik kiskutyaszemmel néz rád? Leesha sejtelmesen elmosolyodott. – Inkább úgy, mint egy farkas. – Az sem feltétlenül rossz! – heherészett Bruna, és rácsapott Leesha térdére. A lány megrázta a fejét, és felállt, hogy leszedje az asztalt. – No, hogy hívják? – faggatta tovább Bruna. – Nem erről van szó – mondta Leesha. – Öreg vagyok már ehhez, lányom – mondta Bruna. – Halljam a nevét! – Marick – mondta Leesha a szemét forgatva. – Főzzek egy kis pommteát Marick úrfi látogatására? –

kérdezte az öregasszony. – Mindenki csak erre tud gondolni? Szeretek vele beszélgetni, ez minden. – Annyira nem vagyok vak, hogy ne lássam, ha egy fiúnak nem pusztán a beszélgetésen jár az esze – mondta Bruna. – Valóban? – kérdezte Leesha, és karba tette a kezét. – Hány ujjamat mutatom fel? Bruna felhorkant. – Egyet sem – mondta anélkül, hogy a lány felé tekintett volna. – Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy átlássak ezen a trükkön, ahogy ahhoz is, hogy tudjam, hogy ez a bizonyos Marék Fullajtár nem a szemedet nézi a beszélgetéseitek alatt. – A neve Marick, és igenis a szemembe szokott nézni – mondta Leesha. – Csak amikor nem elég kitárulkozó a ruhád dekoltázsa – mondta az öregasszony. – Lehetetlen vagy – mondta a lány neheztelve. – Nincs abban semmi szégyellnivaló. Ha nekem lennének ilyen melleim, én is fitogtatnám őket. – Én nem fitogtatok semmit! – kiáltott fel Leesha, de Bruna csak heherészett. Egy kürt hangja szólalt meg a háztól nem messze. – Ez a fiatal Marick lesz – mondta Bruna. – Jobb lesz, ha sietsz szépítkezni. – Semmi ilyesmiről nincs szó! – ismételte Leesha, de Bruna csak legyintett a lány szavaira. – Biztos, ami biztos, felteszem azt a pommteát – mondta a lánynak. Leesha egy rongyot dobott az öregasszony felé, majd kinyújtotta rá a nyelvét, és kiment a házból. Korábbi állításával ellentétben mosolyogva álldogált a tornácon, miközben a Fullajtárt várta. Bruna ugyanúgy ösztökélte őt arra,

hogy találjon magának egy férfit, mint ahogy azt bármilyen más anya tette volna, csakhogy az öregasszony ezt szeretetből csinálta. Azt akarta, hogy Leesha boldog legyen, és a lány rendkívül hálás volt neki ezért. Az öregasszony incselkedése ellenére Leeshát jobban érdekelték Marick farkasszemeinél azok a levelek, amiket a Fullajtár hozott. Gyerekkora óta nagyon szerette azokat a napokat, amikor Fullajtár jött a faluba. Rönkösháza kis település volt, de három nagyobb város és tucatnyi falucska között helyezkedett el, és nagy szerepet játszott a vidék gazdaságában az ott kivágott fa és az Erny készítette papír miatt. A Fullajtárok havonta legalább kétszer elutaztak Rönkösházára, és míg a levelek javát Smittnek adták le, Ernynek és Brunának személyesen vitték el a küldeményeket, és gyakran meg is várták a választ rájuk. Bruna levelezett a rizoni, angiers-i, laktoni és más falusi Gyógyfüvészekkel. Ahogy az öregasszony látása romlani kezdett, a levelek felolvasásának és megírásának feladata Leesháé lett. Bruna még a távolabb lakók szemében is tekintélyt parancsoló nő volt. A környék Gyógyfüvészeinek többsége egykor az ő tanítványa volt. Gyakran kértek tőle tanácsot olyan betegségek kapcsán, ami meghaladta mások tudását, és a Fullajtárok szinte mindig hoztak neki olyan leveleket, amikben Gyógyfüvészek ajánlottak fel tanítványokat, hogy Bruna mellett tanulhassanak. Senki se akarta, hogy az öregasszony tudása örökre eltűnjön a világból. – Túl öreg vagyok ahhoz, hogy egy újabb tanoncot pátyolgassak! – zsörtölődött mindig Bruna, válaszát egy legyintéssel elintézve. Leesha egy udvarias visszautasító levélben fogalmazta meg az öregasszony véleményét, amihez idővel egészen

hozzászokott. Mindez sok alkalmat biztosított neki arra, hogy Fullajtárokkal beszélgethessen. Igaz, sokuk megbámulta a lányt és megpróbálta őt elbűvölni a Szabad Városokból hozott történetekkel. Marick is közöttük volt. Valami megragadta Leeshát a Fullajtárok meséiben. Lehet, hogy nekik csak az volt a szándékuk, hogy a lány szoknyái alá férkőzhessenek, de a képek, amiket elbeszéléseik festettek, sokáig keringtek Leesha álmaiban. Arra vágyott, hogy végigsétálhasson a laktoni mólókon, hogy láthassa Rizon hatalmas rovásozott mezőit, vagy hogy megpillanthassa Angiers-t, az erdei erődöt. Szerette volna elolvasni e városok könyveit, és találkozni a Gyógyfüvészeikkel. Marick angiers-i volt, alig magasabb Leesha százhetven centijénél, de volt az alkatában valami szikár erősség. A lány nem túlzott, amikor a Fullajtár szemét a farkaséhoz hasonlította. Marick úgy szemlélte a környezetét, mint egy ragadozó: veszélyek és áldozatok után kutatott. – Üdv, Leesha! – mondta a Fullajtár, és üdvözlésként megemelte a lándzsáját. A lány viszonzásként felemelte a kezét. – Muszáj fényes nappal is fegyverrel a kezedben járkálnod? – mondta, miközben a lándzsára mutatott. – Mi lenne, ha itt teremne egy farkas? – kérdezte vigyorogva Marick. – Hogyan védenélek meg? – Rönkösházán nemigen látni farkast – mondta Leesha, ahogy a Fullajtár egyre közeledett. A férfinak hosszú, barna haja volt, és gesztenyeszín szeme. Tagadhatatlanul jóképű fickó volt. – És medvét? – kérdezte Marick, mikor odaért a házhoz. – Vagy esetleg oroszlánt? Sokféle ragadozó létezik a világon – mondta, miközben a lány ruhájának vágata felé sandított.

– Afelől biztos vagyok – mondta Leesha, és sáljával eltakarta fedetlenül hagyott nyakát. Marick felnevetett, és letette táskáját a tornácra. – A sálak már kimentek a divatból. Angiers-ben és Rizonban már egy nő se visel ilyesmit – mondta. – Bizonyára az ő ruháiknak magasabb a nyaka, vagy a férjeik valamivel udvariasabbak – vágott vissza Leesha. – Az előbbi – nevetett megint Marick, majd meghajolt. – Tudnék neked hozni egy angiers-i ruhát – suttogta, miközben közelebb lépett a lányhoz. – És mikor lenne nekem okom arra, hogy ilyesmit viseljek? – kérdezte Leesha arrébb lépve, hogy a Fullajtár ne tudja őt sarokba szorítani. – Gyere el Angiers-be! – javasolta Marick. – Ott hordhatnád. Leesha felsóhajtott. – Az jó lenne – mondta szomorúan. – Talán majd eljön annak is a napja – mondta ravasz mosollyal a Fullajtár, majd meghajolt, és karjával az ajtó felé intett, hogy beengedje maga előtt Leeshát a házba. A lány elmosolyodott, és belépett az ajtón, de érezte, hogy Marick közben hátulról őt bámulja. Bruna addigra visszaült a székébe. Marick odalépett hozzá, és mélyen meghajolt. – Marick úrfi! – mondta jókedvűen Bruna. – Milyen kellemes meglepetés! – Jizell asszony üdvözletét küldi Angiers-ből – mondta Marick. – A maga tanácsát kéri egy nehéz esettel kapcsolatban. – A férfi a táskájába nyúlt, és elővett egy papírtekercset, amit egy erős madzaggal csomóztak meg. Bruna intett Leeshának, hogy vegye el a levelet, majd szemét becsukva hátradőlt a székében, mialatt a lány elkezdte felolvasni az

üzenetet. – „Tiszteletre méltó Bruna, üdvözöllek Téged Angiers-ből, a Visszatérés Utáni 326. évben” – olvasta Leesha. – Jizellnek már akkor is úgy járt a szája, mint a kereplő, amikor még a tanítványom volt, és a levelei se különbek – szólt közbe Bruna. – Halálomig hallgathatnám a beszédét. Ugorj a lényeghez! Leesha gyorsan végigpillantott a levélen, majd megfordította, hogy megnézze a másik oldalát is. A második lapon találta csak meg azt, amit keresett. – Egy fiú – mondta. – Tízéves. Az anyja vitte be az ispotályba. A gyermek rosszullétre és gyengeségre panaszkodott. Más tünete nincs, korábban nem volt egyéb betegsége. Zordgyökeret, vizet és pihenést javasoltak neki. Három nap után rosszabbodott az állapota, és kiütések jelentek meg a karján, a lábán és a mellkasán. A zordgyökér-adagját néhány nap alatt folyamatosan három unciára emelték. – A tünetek súlyosbodtak, a fiúnak láza lett, és kemény, fehér kelések jelentek meg a kiütéseken. A balzsamok nem használtak, és a beteg hányt is. Szívlevél és mák keverékét adták neki a fájdalmaira, és sovány tejet, hogy megnyugodjon a gyomra. Nincs étvágya. A betegség nem tűnik fertőzőnek. Bruna hosszú ideig hallgatott, miközben az üzeneten gondolkodott. Ránézett Marickra. – Láttad a fiút? – kérdezte. A Fullajtár bólintott. – Verítékezett? – Igen, de ugyanakkor reszketett is, mintha egyszerre lenne melege és fázna. Bruna morgott valamit. – Milyen színű volt a körme? – kérdezte.

– Körömszínű – válaszolta vigyorogva Marick. – Megbánod, ha velem próbálsz meg okoskodni! – figyelmeztette Bruna a férfit. Marick elfehéredett, és meghajolt. Az öregasszony még faggatta őt néhány percig, és olykor felmordult a válaszok hallatán. A Fullajtárok híresek voltak jó emlékezetükről és éles szemükről, és Bruna a jelek szerint nem kételkedett Marick szavaiban. Végül az öregasszony csendre intette őt. – Van még valami említésre méltó a levélben? – kérdezte Leeshától. – Megint el akarja küldeni hozzád egy tanítványát – mondta a lány. Bruna ingerültnek tűnt. – „Van egy tanoncom, Vika, aki már majdnem befejezte a tanulást, és, ahogy azt a leveleidben írtad, a te tanítványod is hamarosan végez. Ha nem vagy hajlandó befogadni egy kezdőt, akkor azt javaslom, hogy cseréljünk tanítványokat.” – Leesha meglepődve olvasta fel az utolsó sort, Marick pedig sokatmondóan vigyorgott. – Nem mondtam, hogy fejezd be az olvasást – jegyezte meg Bruna. Leesha megköszörülte a torkát. – „Vika nagyon ígéretesen dolgozik, és megfelelően fel van rá készítve, hogy ellássa a rönkösháziak bajait, emellett készséggel gondoskodik majd a bölcs Brunáról, és figyelmesen tanul tőle. Leesha is biztos sokat tanulna a betegek gondozásáról az ispotályomban. Kérlek téged, bölcs Bruna, legalább ezt az egy szívességet tedd meg nekem, mielőtt még távoznál ebből a világból!” Bruna hosszú ideig csendben ült. – Gondolkoznom kell ezen, mielőtt válaszolnék – mondta végül. – Menj el addig a falusiakhoz, lányom! Majd megbeszéljük a dolgot, ha visszatértél. – Az

öregasszony Marickhoz fordult. – Holnap elviheti a válaszomat. Leesha majd kifizeti magát. A Fullajtár meghajolt, és kihátrált a házból, Bruna pedig hátradőlt a székében, és becsukta a szemét. Leesha szíve szinte zakatolt, de nem akarta megzavarni a Gyógyfüvészt, miközben évtizedes emlékeket idéz fel, hogy gyógymódot találjon köztük a beteg fiúnak. A lány felkapta a kosarát, és elindult a faluba.

Marick megvárta, amíg Leesha kiért a házból. – Végig tudtad, hogy mi van abban a levélben – mondta a lány. – Hát persze – válaszolta Marick. – Ott voltam, amikor Jizell megírta. – De mégse szóltál semmit – mondta Leesha. Marick elvigyorodott. – Felajánlottam neked egy szép ruhát – mondta és még mindig elhozhatok egyet. – Meglátjuk. – Leesha elmosolyodott, majd Marick felé nyújtott egy zacskó érmét. – A fizetséged. – Jobban szeretném, ha egy csók lenne a díjam – mondta a Fullajtár. – Hízelgő, hogy a csókjaimat többre tartod az aranynál – válaszolta a lány –, de el kell hogy szomorítsalak. Marick felnevetett. – Ha a démonokkal teli éjszakákat végigülve elutaznék Angiers-ből idáig és vissza, és csupán egyetlen csókoddal térnék haza, az összes Fullajtár irigykedne rám, aki eddig megfordult Rönkösházán. – Hát, ebben az esetben még kicsit visszafogom a csókjaimat, hátha tovább nő az értékük – mondta nevetve Leesha.

– Összetöröd a szívemet! – mondta Marick, miközben a mellkasára tette a kezét. A lány odadobta neki a zsákot, ő pedig ügyesen elkapta azt. – Legalább érhet az a megtiszteltetés, hogy elkísérhetem a Gyógyfüvészt a faluba? – kérdezte a férfi mosolyogva. Fél térdre ereszkedett, és Leesha felé nyújtotta a kezét. A lány akaratlanul is visszamosolygott Marickre. – Mi itt Rönkösházán nem sietjük így el az ilyesmit – mondta, szemét a Fullajtár kezén tartva. – A kosaramat azért hozhatod. – Ráakasztotta a kosár fülét Marick kinyújtott kezére, majd elindult a falu felé, maga mögött hagyva a bámuló férfit.

Mire beértek Rönkösházára, addigra Smitt piaca nyüzsgött az emberektől. Leesha szeretett hamar bevásárolni, mielőtt még elvitték volna az áruk legjavát, és általában leadta a rendelését Dugnak, a hentesnek, mielőtt elment volna a betegekhez. – Jó reggelt, Leesha! – köszöntötte őt Szürke Yon, Rönkösháza legidősebb embere. Ősz szakálla volt legnagyobb büszkesége, ami hosszabb volt, mint a legtöbb nő haja. Yon egykor megtermett favágóként dolgozott, de az évek múlásával lesoványodott, és manapság már csak bottal tudott közlekedni. – Jó reggelt, Yon! – mondta neki Leesha. – Hogy vannak az ízületei? – Fájnak, mint mindig – válaszolta az öregember. – Főleg a kezem. Néha alig tudom tartani a botomat. – De azért ahhoz van ereje, hogy belém csípjen, amikor hátat fordítok – jegyezte meg Leesha. Yon heherészett. – Lányom, az minden fájdalmat megér egy

ilyen vénségnek, mint én. Leesha belenyúlt a kosarába, és kivett belőle egy kicsi üveget. – Akkor jó is, hogy készítettem magának édesbalzsamot – mondta. – Legalább nem kellett keresgélnem magát. Yon elvigyorodott. – Bármikor eljöhetsz hozzám, hogy bebalzsamozd a sajgó végtagjaimat – mondta kacsintva. Leesha megpróbálta elfojtani a nevetését, de nem bírta megállni. Yon buja ember volt, de a lány még így is kedvelte. Az évek, amit Brunával töltött, megtanították Leeshát arra, hogy az időskorral járó különcségeket érdemes elviselni, gazdáik évtizedek alatt összegyűjtött tudásáért cserébe. – Attól tartok, magának kell bekennie az ízületeit – mondta a lány. – Áh! – Yon sértődöttséget tettetve legyintett egyet a botjával. – Hát, azért gondold meg! – mondta végül. Mielőtt távozott volna, Marickra nézett, és tiszteletteljesen bólintott. – Üdv, Fullajtár! Marick viszonozta az üdvözlést, és az öregember továbbcsoszogott. A piacon mindenki kedves szavakkal üdvözölte Leeshát, aki mindegyiküktől megkérdezte, hogy egészségesek-e. Még vásárlás közben is dolgozott. Bár ő és Bruna elég pénzt kerestek a lángpálcák és hasonlók árusításával, a piacon senki se fogadott el a lánytól még egy rézpénzt se. Az öregasszony sosem kért pénzt a gyógyításért, így tőle se kértek soha semmit. Marick védelmezőn állt Leesha mellett, miközben ő gyakorlott mozdulatokkal megtapogatta a gyümölcsöket és zöldségeket. A férfi sokak figyelmét felkeltette, de Leesha azt gondolta, hogy ez azért van, mert a Fullajtár vele tartott, és nem csupán amiatt, mert Marick idegen volt a piacon. A Fullajtárok nem számítottak

szokatlan jelenségnek Rönkösházán. Leesha megpillantotta Keetet, Stefny fiát, aki nem Smittől származott. A gyermek már majdnem tizenegy éves volt, és napról napra egyre jobban hasonlított Michel lelkipásztorra. Stefny tartotta magát az ígéretéhez az elmúlt évek alatt, és egy rossz szava sem volt Leeshára, mióta a lány tanonccá vált. Bruna megőrizte a nő titkát, de Leesha nem tudta megérteni, hogy nem veszi észre Smitt az igazságot, ha egyszer a fiú minden este ott ült vele szemben vacsora közben. A lány intett Keetnek, aki gyorsan odaszaladt hozzá. – Vidd el ezt a zsákot Brunának, ha majd ráérsz! – mondta Leesha, és odaadta Keetnek, amit vásárolt. Rámosolygott a fiúra, és titokban a kezébe nyomott egy petákot. Keet szélesen elvigyorodott az ajándék láttán. A felnőttek sose fogadtak el semmit a Gyógyfüvésztől, de Leesha mindig adott valamit a gyerekeknek a segítségükért. Az Angiers-ből származó lakkozott faérme volt Rönkösháza fő fizetőeszköze, amiből Keet rizoni édességeket vehet majd magának és testvéreinek, ha eljön a következő Fullajtár. Leesha már távozni készült, amikor megpillantotta Mairyt, így odament hozzá, hogy üdvözölje. Barátnőjének akadt elég tennivalója az évek során: már három gyermek szaladgált a szoknyája körül. Egy Benn nevű fiatal üvegfúvó egyszer elhagyta Angiers-t, hogy szerencsét próbáljon Laktonban vagy Rizonban. Rönkösházán maradt egy időre, hogy ott űzze a mesterségét és így keressen némi pénzt, mielőtt továbbindulna, de miután találkozott Mairyvel, a férfi tervei úgy oszlottak széjjel, mint a füst a szélben. Benn azóta Mairy apjának a csűrjében készítette az üveget, amire nagy volt a kereslet. A Fullajtároktól több zsáknyi homokot vett, amit Kráziából szállítottak, és olyan üvegtárgyakká formálta az

anyagot, amik egyszerre voltak hasznosak és szépek. Rönkösházán azelőtt soha nem dolgozott üvegfúvó, így mindenki szeretett volna szerezni magának a remekművekből. Leesha is örült az újdonságnak, és hamarosan megkérte Bennt, hogy készítse el neki azoknak a lepárlóberendezéseknek a finom alkatrészeit, amikről Bruna könyveiben olvasott. A lepárlás segítségével a lány kinyerhette a növények erejének legjavát, és így olyan erős gyógyíreket készíthetett, amiket Rönkösházán még sose láttak. Nem sokkal ezután Benn és Mairy összeházasodtak, és rövidesen Leesha világra is segíthette barátnője első gyermekét, akit rövid időn belül két kistestvér követett. A lány mindegyiküket sajátjaként szerette, és szinte könnyekig hatódott, amikor Mairyék a legfiatalabbikat Leesháról nevezték el. – Jó reggelt, rosszcsontok! – mondta Leesha, és leguggolt, hogy megölelhesse a felé szaladó három gyermeket. Szorosan átölelte és megcsókolta őket, majd papírba csomagolt cukorkákat csúsztatott a kezükbe, mielőtt felállt. Az édességet ő maga készítette, aminek a módszerét szintén Brunától tanulta el. – Jó reggelt, Leesha! – köszönt pukedlizve Mairy. Leesha visszafojtott egy rosszalló pillantást. Ő és Mairy barátnők maradtak az évek során, de mióta Leesha hordani kezdte a zsebes kötényt, Mairy máshogy tekintett rá, és ezen semmi sem tudott változtatni. A pukedli a jelek szerint megrögzött szokásává vált. Leesha még így is sokra értékelte Mairy barátságát. Saira időnként kiosont Bruna házához, hogy pommteát kérjen a lánytól, de ebben ki is merült a kapcsolatuk. A falusi nők beszédéből Leesha azt szűrte le, hogy Saira elég jól elszórakozott. A pletykák szerint a falubeli férfiak fele bekopogott már valamikor a lány ajtaján, és Sairának mindig több pénze volt annál, mint amit ő és

az anyja varrással megkereshettek. Brianne bizonyos tekintetben még nála is sanyarúbban élt. Az elmúlt hét évben egyszer sem beszélt Leeshával, másoknak viszont minden rossznak elmondta a lányt. Brianne inkább Darsyhoz járt el gyógyírekért, és az Evinnel ejtett enyelgések miatt hamar kerek lett a hasa. Amikor Michel lelkipásztor kérdőre vonta őt, a lány Evint nevezte meg, mint a gyermek apját, csak hogy ne kelljen egyedül szembenéznie az egész falu véleményével. Evin végül feleségül vette Brianne-t, mert a lány apja vasvillát szegezett a fiú hátának, a menyasszony bátyjai pedig közrefogták őt. Evin azóta annak szentelte az életét, hogy megkeserítse Brianne és fiuk, Callen életét. Brianne rátermett anyának és feleségnek bizonyult, de nem tűnt el róla az a súlyfelesleg, amit a terhessége alatt magára szedett, és Leesha maga is megtapasztalta, mennyire hajlamos Evin szeme és keze az elkalandozásra. A faluban azt pletykálták, hogy a férfi gyakran bekopogott Sairához. – Jó reggelt, Mairy – köszönt Leesha. – Találkoztál már Marickkel, a Fullajtárral? – A lány megfordult, hogy bemutathassa a férfit, de azt látta, hogy Marick már nem áll mögötte. – Jaj, ne! – mondta, mikor megpillantotta a Fullajtárt, amint épp szemtől szemben állt Gareddel. Tizenöt éves korában Gared az apján kívül minden férfinél nagyobb volt a faluban. Most, huszonkettőként egy hatalmas, kétméteres hústorony volt, akit a mindennapos favágás alaposan megedzett. Azt mondogatták róla, hogy milni vér folyhat az ereiben, mert egyetlen angiers-i se nőtt még soha ilyen nagyra. Gared egykori hencegése az egész faluban elterjedt, és azóta a lányok távolságtartóak voltak vele, mert féltek egyedül maradni a fiúval. Lehet, hogy éppen ezért is ragaszkodott annyira Leeshához,

de az is lehetséges volt, hogy máskülönben is a lány után koslatott volna. Gared semmit sem tanult múltjának hibáiból. Önérzete izmaihoz hasonlóan hatalmasra nőtt, és egy igen otromba ember vált belőle, amit mindenki előre megsejtett róla. A fiúk, akik régen folyton ugratták Garedet, most minden szavára összerezzentek, és ha azt kegyetlenkedésnek lehet nevezni, ahogy a favágó velük bánt, akkor azoknak egyenesen pokollá tette az életét, akik Leeshára mertek nézni. Gared még mindig a lányra várt. Azt hitte, hogy Leesha egy napon majd észhez tér, és rájön, hogy ők ketten egymáshoz tartoznak. Ha valaki megpróbálta Garedet ennek az ellenkezőjéről meggyőzni, az szembesülhetett a fafejű fiú makacsságával. – Te nem vagy idevalósi – mondta Gared, jól vállon lökve Maricket –, így tán nem hallottad még, hogy Leesha már el van ígérve. – A favágó úgy magasodott a Fullajtár fölé, mintha ő egy felnőtt férfi, amaz meg csak egy kisfiú lenne. Marick azonban nem hátrált meg. Szilárdan állt a lábán, farkastekintetét a favágó szemein tartotta. Leesha imádkozott, hogy a Fullajtár ne legyen olyan ostoba, hogy verekedni kezdjen Gareddel. – A lány szerint ez nem igaz – válaszolta Marick, szétoszlatva Leesha minden reményét. A lány megindult feléjük, de már gyűlni kezdett a tömeg a férfiak körül, így nem tudott odajutni hozzájuk. Azt kívánta, bárcsak nála lenne Bruna botja, hogy utat törhessen vele a csődületben. – Talán neked ígérkezett el a lány, Fullajtár? – kérdezte Gared. – Leesha az enyém. – Én is ezt hallottam – válaszolta Marick –, de azt is rebesgetik, hogy a faluban egyedül te vagy olyan tökkelütött, hogy higgy egy ilyen ígéretben, azok után, ahogy a lánnyal bántál.

Gared felordított, és a Fullajtár felé kapott, de Marick gyorsabb volt. Fürgén oldalra lépett, megforgatta a lándzsáját, és a nyél végével a favágó szeme közé koppintott. Egyenletes mozdulattal megperdítette a fegyvert, és miközben Gared az ütéstől hátratántorodott, rávágott vele ellenfele térdhajlatára, amitől a favágó hanyatt zuhant. Marick a földre tette lándzsája végét, és nyugodt önbizalommal Garedre nézett farkasszemeivel. – A lándzsa hegyét is használhattam volna – figyelmeztette a Fullajtár. – Jobb lesz, ha ezt a fejedbe vésed. Leesha maga dönt arról, hogy kihez megy hozzá. A tömegben mindenki elámult, mialatt Leesha továbbra is elkeseredetten próbált előrefurakodni. Ismerte Garedet, és tudta, hogy nem fogja ilyen könnyen feladni a harcot. – Fejezzétek be ezt az őrültséget! – kiáltott nekik a lány. Marick a lányra nézett, Gared pedig kihasználta az alkalmat, és megragadta a Fullajtár lándzsájának végét. Marick azonnal visszafordult a favágó felé, és mindkét kezével megragadta a fegyvert, hogy kiránthassa a nyelét Gared markából. Meggondolatlanul cselekedett. Gared ereje egy fadémonéval is felért volna, és még a földön fekve is bárkivel szembe tudott volna szállni. Erős karjai megfeszültek, és Marick hirtelen átrepült fölötte a levegőben. Gared felkelt, és úgy törte ketté a kétméteres lándzsát, mint egy gallyat. – Lássuk, mekkora legény vagy, ha nincs a kezedben a lándzsa! – mondta a favágó, miközben a fegyver maradványait a földre dobta. – Gared, ne! – kiáltott fel Leesha. Végre sikerült átjutnia a tömegen, és megragadta a favágó karját. Gared félrelökte a lányt, le se véve a szemét Marickról. A könnyed mozdulattól Leesha visszatántorodott a tömeg felé, ahol beleütközött Dugba és

Niklasba, majd mindhárman a földre estek. – Hagyd abba! – kiáltotta Leesha kétségbeesetten, miközben megpróbált feltápászkodni. – Nem hagyom, hogy másé legyél! – mondta Gared. – Vagy hozzám jössz, vagy úgy végzed, mint Bruna, megaszalódva és magányosan! – A favágó Marick felé közeledett, aki mindeközben megpróbált lábra állni. Gared a Fullajtár felé lendítette hatalmas öklét, de a Fullajtár ezúttal is gyorsabb volt nála. Könnyedén kikerülte az ütést, majd két gyors csapást mért Gared testére, mielőtt kitért volna a favágó dühödt suhintása elől. Gared nem mutatta jelét, hogy egyáltalán megérezte volna a Fullajtár ökleit. Megismételték az összecsapást, de ezúttal Marick a favágó orrát találta el. Vér áztatta el Gared arcát, aki nevetve kiköpött. – Csak ennyit tudsz? – kérdezte. Marick felmordult és előrelendült. Ütések záporát zúdította a favágóra. Gared nem tudta tartani a lépést a Fullajtárral, de nem is igen próbálkozott vele. Összeszorított foggal állta a csapásokat, arca pedig egyre jobban elvörösödött a méregtől. Pár pillanattal később Marick hátrébb húzódott Garedtól, és ruganyos testtartásban, ökleit feltartva állt ellenfele előtt. Öklének bütykei felhorzsolódtak, és szaporán kapkodta a levegőt. Gareden szinte nyoma sem volt az ütlegeknek. A Fullajtár szemében találkozásuk óta most először csillant meg a félelem. – Ez minden? – kérdezte Gared, és megindult Marick felé. A Fullajtár újra nekilendült, de ezúttal már nem volt elég gyors. Két ütést tudott bevinni, mielőtt Gared erős ujjai megragadták őt a vállánál. Marick megpróbált kiszabadulni a szorításból, de a favágó erősen tartotta őt.

Gared hatalmas erővel gyomron vágta a Fullajtárt, amitől ellenfeléből kiszökött a levegő. A favágó újra lecsapott, ezúttal Marick fejére. A férfi zsákként zuhant a földre. – Már nem vagy úgy eltelve magadtól, mi? – kiáltotta Gared. Marick megpróbált négykézláb feltápászkodni, de a favágó gyomron rúgta őt, aminek az erejétől a Fullajtár átfordult a hátára. Leesha addigra már feléjük igyekezett. Gared Marick fölé térdelt, és tovább ütlegelte őt. – Leesha az enyém! – ordította. – Bárki, aki mást mer mondani, azt... Nem tudta befejezni a mondatot, mert Leesha egy marék vakítóport dobott a favágó arcába. Mivel Gared szája eleve nyitva volt, ösztönösen belélegezte a keveréket. Felüvöltött a szemében és a torkában lángoló fájdalomtól. Arcüregei égtek, bőrét pedig mintha forró vízzel öntötték volna le. Legördült Marickről, és a földön henteregve, kezét az arcára tapasztva fulladozott. Leesha tudta, hogy túl sokat használt a porból. Egy csipetnyi is elég volt ahhoz, hogy megfékezzenek vele egy férfit, de egy egész maroknyi akár halálos is lehetett, mert az áldozat megfulladhatott a saját váladékaitól. A lány dühösen átfurakodott az odagyűlt bámészkodókon, és felkapott egy vödör vizet, amit Stefny használt a krumplimosáshoz. Az egészet ráöntötte Gared fejére, amitől a fiú rángatózása enyhülni kezdett. Még órákig nem fog látni, de legalább Leeshának nem kell majd Gared életéért felelnie. – Az eskünk mostantól érvénytelen, és örökre az is marad – mondta a fiúnak. – Soha nem leszek a feleséged, még ha megaszalódva, magányosan is kell meghalnom! Inkább mennék hozzá egy magúrhoz! Gared felnyögött, de nem adta jelét annak, hogy felfogta volna

a lány szavait. Leesha odalépett Marickhoz, és leguggolt mellé, hogy segítsen neki felülni. Egy tiszta ruhával letörölgette a vért a Fullajtár arcáról Marick ábrázata feldagadt, és tele volt horzsolásokkal. – Megmutattuk neki, nem igaz? – kérdezte a Fullajtár erőtlenül nevetve, majd rögtön össze is rezzent az arcába nyilalló fájdalomtól. Leesha öntött egy kicsit a ruhára abból a tömény szeszből, amit Smitt készített a pincéjében. Marick feljajdult, amikor a lány megérintette a sebeit a ruhával. – Magadnak csináltad a bajt – mondta Leesha. – Nem lett volna szabad megverekedned vele, akár legyőzöd őt, akár nem. Nincs szükségem a védelmedre, és éppúgy nem vonzó számomra egy olyan férfi, aki szerint a verekedés le tud nyűgözni egy Gyógyfüvészt, mint egy olyan, akit a falu rémeként tartanak számon. – Ő kezdte az egészet! – tiltakozott Marick. – Csalódtam benned, Marick úrfi – mondta Leesha. – Azt hittem, a Fullajtárok okosabbak ennél. – A férfi lesütötte a szemét. – Vigyétek el őt Smitt szobájába! – mondta a lány a közelben álló férfiaknak, akik gyorsan a Fullajtár segítségére siettek. Ez idő tájt már szinte mindenki hallgatott a fiatal Gyógyfüvészre. – Ha holnap reggelnél hamarabb felkelsz az ágyadból, tudni fogok róla, és még mérgesebb leszek rád – mondta Leesha. Marick haloványan elmosolyodott, majd a férfiak segítségével elbicegett a fogadó felé. – Ez hihetetlen volt! – ámuldozott Mairy, amikor Leesha visszatért, hogy felkapja a gyógyfüves kosarát. – Nem volt ez semmi, csak holmi ostobaság, amit meg kellett állítani – csattant fel Leesha.

– Semmi? – kérdezte Mairy. – Két férfi esett úgy egymásnak, mint két bika, és te annyival lecsillapítottad őket, hogy némi fűkeveréket dobtál az arcukba! – A gyógyfüvekkel könnyű fájdalmat okozni – mondta Leesha, meglepődve magán, amiért Bruna szavait visszhangozza. – Gyógyítani velük, az az igazán nehéz.

Jócskán elmúlt már dél, mire Leesha végzett a faluban, és végre visszatért Bruna házához. – Hogy vannak a gyermekek? – kérdezte Bruna, miközben Leesha letette a kosarát. Az öregasszony szemében Rönkösháza minden lakója az ő gyermeke volt. – Elég jól – mondta a lány, és leült egy alacsony sámlira Bruna széke mellé, hogy az idős Gyógyfüvész jól láthassa őt. – Szürke Yon ízületei még mindig sajognak, de szellemben olyan fiatal, mint régen. Adtam neki némi friss édesbalzsamot. Smitt még ágyban fekszik, de a köhögése már enyhült. Azt hiszem, túl van a nehezén. – Leesha folytatta a betegekről való beszámolóját, közben az öregasszony időnként némán bólintott. Bruna megállította volna őt beszédében, ha hozzáfűznivalója lenne, de manapság már alig került erre sor. – Ez minden? – kérdezte az öregasszony. – Mi volt reggel az a nagy izgalom a piacon, amiről Keet mesélt nekem? – Ostobaság volt az egész – mondta Leesha. Bruna csak legyintett az egészre. – A fiúk már csak ilyenek. Még akkor is, ha már felnőttek. Úgy hallom, elég jól kezelted a helyzetet. – Bruna, meg is ölhették volna egymást!

– Ó, ugyan már! – mondta az öregasszony. – Nem te vagy az első olyan szép leányzó, akiért megverekedtek a férfiak. Talán hihetetlennek tűnhet, de amikor olyan idős voltam, mint te, az én kegyeimért is eltört néhány csont. – Te soha nem lehettél olyan fiatal, mint én – incselkedett Leesha. – Szürke Yon azt mondja, hogy már akkor is banyának hívtak, amikor ő még csak járni tanult. Bruna felvihogott. – Valóban úgy volt – mondta. – De még annak előtte az én begyeim is olyan kerekek és simák voltak, mint a tieid, és a férfiak magúrokként marták egymást, hogy végigcsókolhassák őket. Leesha végigmérte Brunát, és megpróbálta gondolatban visszaforgatni az időt, hogy megláthassa, milyen lehetett Bruna fiatal korában, de reménytelen vállalkozás volt. Az öregasszony még a kiszínezett meséket számításba véve is legalább százéves lehetett. Soha nem mondta meg, hogy pontosan mennyi idős. Ha valaki rákérdezett, annyit válaszolt: „Száznál abbahagytam a számolást.” – Akárhogy is – folytatta Leesha –, Marick arca kicsit fel lesz dagadva, de holnap már nyugodtan folytathatja az utazást. – Helyes – mondta Bruna. – Sikerült gyógymódot találnod Jizell asszony kis betegének? – Te mit javasolnál neki? Mit kezdjen a fiúval? – kérdezte Bruna. – Fogalmam sincs – mondta Leesha. – Biztos? Szerintem nem így van. Na, halljam! Mit mondanál a helyemben Jizellnek? Ne tegyél úgy, mintha nem gondolkoztál volna a dolgon! Leesha nagy lélegzetet vett. – A fiú szervezete bizonyára nem fogadta jól a zordgyökérkúrát. Nem kellene neki többet adni belőle,

a keléseit pedig ki kell szúrni, és ki kell nyomni belőlük a váladékot. Persze még mindig ott van a fiú eredeti betegsége. A láz és a rosszullét utalhat megfázásra, de a kitágult pupilla és a hányás mást sugall. Barátfű, medállevél és őrölt gímkéreg párlatát adnám neki legalább egy héten át. Bruna hosszú ideig a lányt nézte, majd bólintott. – Csomagolj össze, és kezdj búcsúzkodni! – mondta. – Személyesen fogod elvinni Jizellnek a javaslatot.

14.

E

BRUNA HÁZÁHOZ. Rönkösházán hat Rovásvető élt, és mindegyiküknek volt tanítványa is, de Leesha apja senki másra nem bízta volna rá lánya biztonságát. A kis papírkészítő rajzolta a legjobb rovásokat a faluban, és ezt mindenki elismerte. Gyakran ajándékokkal állított be Leeshához, amiket a Fullajtárok hoztak neki messzi vidékekről: könyveket, gyógyfüveket és varrott csipkeanyagokat. Leesha viszont nem ezért várta annyira apja látogatásait. A lány nyugodtabban aludt apja erős rovásainak biztonságában, és az, hogy Ernyt boldognak látta az elmúlt hét év alatt, mindennél szebb ajándék volt. Elona persze még mindig sok keserűséget okozott a férfinak, de korántsem annyit, mit régebben. Ma viszont Leesha rettegve várta édesapja látogatását, ahogy a délutáni eget nézte. Az aznapi találkozás fájdalmas lesz Ernynek. Ahogy a lánynak is. Apja a szeretet és a törődés kimeríthetetlen forrása volt. Leesha bármikor hozzá fordulhatott, amikor úgy érezte, hogy túl nehézzé váltak számára a dolgok. Mihez kezd majd nélküle Angiers-ben? És Bruna nélkül? Képes lesz ott bárki is a zsebes kötény mögött megpillantani őt magát? RNY MINDEN DÉLUTÁN ELSÉTÁLT

Bármennyire is félt a magánytól, ami rá várt Angiers-ben, a legjobban attól rettegett, hogy ha egyszer megtapasztalja, milyen az élet a nagyvilágban, akkor soha többet nem akar majd visszatérni Rönkösházára. Csak akkor döbbent rá, hogy folynak a könnyei, amikor megpillantotta apját, amint a ház felé vezető úton ballag. Leesha gyorsan megtörölte a szemét és felöltötte legragyogóbb mosolyát, miközben feszengve igazgatta a szoknyáit. – Leesha! – kiáltotta Erny, és karját kitárva a lány felé sietett. Leesha hálásan átölelte apját. Tudta, hogy ez lehet az utolsó alkalom, amikor megejtik ezt a kis játékos üdvözlést. – Minden rendben? – kérdezte Erny. – Hallottam, hogy valami baj volt a piacon. – Egy olyan kicsi faluban, mint Rönkösháza, semmi sem maradhatott titokban. – Nincs semmi baj. Megoldottam a dolgot – válaszolta Leesha. – Te mindent meg tudsz oldani a faluban, Leesha – mondta a férfi, és szorosan átölelte a lányát. – Nem tudom, mihez kezdenénk nélküled. Leesha sírni kezdett. – Ej, no, ne sírdogálj! – mondta Erny, és mutatóujjával letörölt a lány arcáról egy legördülő könnycseppet. – Töröld meg az arcodat, és menj be a házba! Én addig megnézem idekint a rovásokat, és utána megbeszélhetjük, mi bánt téged, miközben eszünk egy tányérral a te fenséges főzelékedből. Leesha elmosolyodott. – Anya még mindig odaégeti az ételt? – kérdezte. – Csak akkor, ha az étel nem szökik meg előle – felelte Erny. Leesha felnevetett, és amíg apja ellenőrizte a ház rovásait, addig ő megterítette az asztalt.

– Angiers-be utazom, hogy Bruna egyik volt tanítványánál segédkezzek – mondta Leesha, mikor végeztek a vacsorával. Erny hosszú ideig hallgatott. – Értem – mondta. – Mikor? – Amikor Marick továbbindul a faluból – válaszolta a lány. – Holnap. Erny a fejét rázta. – Az én lányom nem fog heteket tölteni egy Fullajtárral egyedül az úton. Felfogadok egy karavánt, úgy biztonságban leszel. – Óvakodni fogok a démonoktól, apa – mondta Leesha. – Én nem a démonoktól féltelek igazán – felelte az apja. – El tudok bánni Marickkel – nyugtatta meg Ernyt Leesha. – Rávenni éjszaka egy férfit arra, hogy másszon le rólad, nem ugyanaz, mint feloszlatni egy piaci verekedést fényes nappal. A Fullajtárt nem vakíthatod meg állandóan, ha épségben meg akarsz érkezni a városba. Csak néhány hetet kérek tőled. Leesha megcsóválta a fejét. – Egy kisfiúnak azonnal szüksége van a segítségemre. – Akkor veled megyek én is – mondta Erny. – Arról szó sem lehet, Ernal – szólt közbe Bruna. – Leeshának ezt egyedül kell elvégeznie. Erny az öregasszonyra pillantott. Egy ideig farkasszemet néztek, amin keresztül egymásnak feszült az akaratuk, de Brunánál senki sem volt akaratosabb a faluban, így Erny rövidesen elfordította a tekintetét. Nem sokkal később Leesha kikísérte apját a házból. A férfi nem akart elmenni, és a lány sem akarta, hogy otthagyja őt, de az ég egyre inkább vörösödött, és Ernynek már így is sietnie kellett, ha

még sötétedés előtt haza akart érni. – Mennyi ideig leszel távol? – kérdezte Erny. Szorosan megmarkolta a tornác korlátját, és Angiers irányában nézte az eget. Leesha vállat vont. – Az attól függ, hogy mennyit tanulhatok Jizell asszonytól, és hogy Vika, a tanonc, akit a helyemre küld, mennyit tanulhat Brunától. Néhány évig biztos ott maradok. – Hát, ha Bruna ennyi ideig meglesz nélküled, akkor talán nekem is menni fog – mondta Erny. – Ígérd meg, hogy felügyeled majd Bruna rovásait, amíg távol leszek! – mondta Leesha, megérintve apja karját. – Úgy lesz – mondta a férfi, majd átölelték egymást. – Szeretlek, apa. – Én is téged, virágszálam. – Erny szorosan megölelte a lányát. – Reggel találkozunk – mondta, majd elindult az egyre sötétedő úton. – Apádnak azért jogos az aggodalma – mondta Bruna, amikor Leesha visszatért a házba. – Tényleg? – kérdezte a lány. – A Fullajtárok is csak férfiak – figyelmeztette őt az öregasszony. – Afelől kétségem sincs – mondta Leesha, visszaemlékezve a piaci jelenetre. – Marick úrfi most még talán csupa sárm és vidámság, de ha már kint lesztek az úton, ki fogja használni az alkalmat, akár szeretnéd, akár nem, és ha elértek az erdei erődbe, kettőtök közül inkább a Fullajtárnak fognak hinni, mint neked. Leesha megrázta a fejét. – Csak azt kapja meg, amit én adok neki – mondta. – Semmi többet. Bruna szeme összeszűkült, de végül csak morgott valamit. Elégedett volt azzal, hogy Leesha tudatában van a veszélynek.

Épp csak megjelentek a nap első sugarai, mikor valaki hangosan kopogtatott. Leesha ajtót nyitott, és édesanyját találta a küszöbön. Elona azóta nem járt a háznál, mióta Bruna kitessékelte őt onnan a botjával. A nő rendkívül dühösnek látszott: Leeshát félrelökve becsörtetett a házba. Elona már közel negyvenéves volt, de lánya után még mindig ő volt a legszebb nő a faluban. Attól, hogy Leesha felülmúlta őt szépségben, egyáltalán nem vált alázatosabbá. Ernynek még fogcsikorgatva engedelmeskedett ugyan, de mindenki mással úgy viselkedett, mint egy hercegnő. – Nem elég, hogy elrabolja a lányomat, még el is küldi a faluból? – kérdezte Brunától. – Neked is jó reggelt, anyám – mondta Leesha, és becsukta az ajtót. – Te maradj ki ebből! – csattant fel Elona. – A boszorkány megbűvölte az agyadat! Bruna belevihogott a zabkásájába. Leesha kettőjük közé állt, miközben az öregasszony eltolta magától a tányért, ruhájának ujjával megtörölte a száját, és láthatóan visszavágni készült. – Fejezd be a reggelidet! – parancsolta neki Leesha, és visszatolta Bruna elé a zabkását, majd visszafordult anyjához. – Azért utazom el, mert ezt szeretném, és ha majd visszatérek, olyan gyógymódokat fogok magammal hozni, amiket Rönkösháza Bruna fiatalkora óta nem látott. – És meddig fog még ez tartani? – kérdezte Elona. – Már így is eltékozoltad a legjobb nemzési éveidet azzal, hogy régi, poros könyveket bújtál!

– A legjobb... Anyám, még csak húszéves vagyok! – mondta elképedve Leesha. – Pontosan! – kiabálta a nő. – Mostanra már három gyereket megszülhettél volna, mint az a madárijesztő barátnőd! De ehelyett csak azt látom, hogy minden gyereket te húzol ki az anyjából, leszámítva a sajátodat! – Neki legalább volt annyi esze, hogy ne szárítsa ki a méhét pommteával – motyogta Bruna. Leesha az öregasszony felé fordult. – Azt mondtam, fejezd be a reggelidet! – Bruna szeme elkerekedett a lány szavaitól. Úgy tűnt, hogy mondani fog valamit, de aztán morgolódva folytatta az evést. – Én nem vagyok holmi tenyészló, anyám – mondta Leesha. – Ennél többet tartogat számomra az élet. – Micsodát? – faggatta Elona. – Mi lehet ennél fontosabb? – Fogalmam sincs – vallotta be a lány. – De ha rájövök, tudni fogom. – És addig Rönkösházát rábízod egy olyan lányra, akit nem is ismersz, és arra a lapátkezű Darsyra, aki majdnem megölte Andét és jó pár másik falusit. – Csak néhány évig leszek távol – mondta Leesha. – Egész életemben haszontalannak tartottál, most meg arról próbálsz meggyőzni, hogy Rönkösháza nem fogja kibírni nélkülem, ha itt hagyom pár évre? – Mi lesz, ha történik veled valami? – kérdezte Elona. – Mi lesz, ha megtámadnak a magúrok? Mihez kezdek majd? – Te? Hogy mihez kezdenél? Hét évig egy árva szót nem szóltál hozzám, azon kívül, hogy rá akartál venni arra, hogy bocsássák meg Garednek. Semmit se tudsz rólam, anyám. Ne tegyél úgy, mintha a halálom nagyon letörne téged! Ha annyira játszani szeretnél Gared gyerekével, akkor jobb lesz, ha te magad hordod ki

neki. Elona szeme elkerekedett. Válasza éppolyan gyors volt, mint amikor Leesha még egy akaratos kislány volt. – Megtiltom! – kiabálta, és kezét lánya arca felé lendítette. Leesha viszont már nem volt gyerek. Olyan magas volt, mint az anyja, emellett erősebb és gyorsabb is. Elkapta Elona csuklóját, és erősen megfogta. – Az én szememben a szavaidnak már régen nincs súlya, anyám. A nő megpróbálta kiszabadítani a kezét, de Leesha még nem engedte el. Meg akarta mutatni anyjának, mire képes. Amikor a lány végre eleresztette a csuklóját, Elona dühös pillantást vetett gyermekére, miközben a kezét dörzsölgette. – Egy napon visszatérsz még, Leesha – mondta. – Majd meglátod! Sokkal rosszabb lesz az életed! – Ideje hazamenned, anyám – mondta Leesha, és kinyitotta az ajtót. A tornácon épp Marick álldogált, és kopogtatni készült. Elona vicsorogva elhaladt a Fullajtár mellett, és kiviharzott a házból. – Elnézést, hogy zavarok – mondta Marick. – Bruna asszony válaszáért jöttem. Délelőtt indulnom kell Angiers-be. Leesha Marickre pillantott. Állán horzsolások voltak, de barna bőrén alig látszottak a sérülések, és a gyógynövények, amikkel a férfi felrepedt száját és feldagadt szemét kezelte, megtették a hatásukat. – Elég szépen helyrejöttél – mondta a Fullajtárnak. – Az én szakmámban fontos a jó Gyógyfüvész – válaszolta Marick. – No, akkor menj el a lovadért, és gyere vissza egy óra múlva! Én magam viszem el a városba Bruna üzenetét – jelentette ki Leesha. Marick szélesen elmosolyodott.

– Jól döntöttél, hogy elmész – mondta Bruna, mikor végre magukra maradtak a házban. – Rönkösháza már nem tartogat neked kihívásokat, és te túl fiatal vagy a tétlenkedéshez. – Ha szerinted itt dolgozni nem volt kihívás, akkor nem figyeltél eléggé – felelte Leesha. – Talán az volt, de a végeredmény felől nem volt kétségem. Erősebbé váltál az Elonához hasonlóknál. „Erősebbé váltam”, ismételte magában a lány. „Tényleg ez történt volna velem?” Többnyire egyáltalán nem így érezte, de az igaz volt, hogy Rönkösháza egyetlen lakója se tudta már megfélemlíteni a lányt. Leesha összepakolta kicsi és látszólag utazásra alkalmatlan táskáit. Eltett néhány ruhát és könyvet, valamennyi pénzt, a gyógyfüves csomagját, egy hálózsákot és némi ételt. Ékszereit, az édesapjától kapott ajándékokat és más, szívéhez közel álló tárgyait nem csomagolta el. A Fullajtárok kevés rakománnyal utaztak, és Marick nem örült volna, ha a lány túlterheli csomagjaival a férfi lovát. Bruna azt mondta, hogy Jizell majd ellátja őt mindennel a tanulmányai alatt, Leesha mégis úgy érezte, hogy alig van valamije az új élet kezdetéhez. „Egy új élet.” A gondolat feszültséggel töltötte el, ugyanakkor izgalomba is hozta a lányt. Leesha minden könyvet elolvasott már Bruna gyűjteményéből, de Jizellnek még nagyobb volt a könyvtára, és az angiers-i Gyógyfüvészeknél még ennél is többet olvashat, feltéve, ha megengedik majd neki. Ahogy egyre közeledett az indulás órája, Leesha egyre inkább úgy érezte, mintha kiszorítanák belőle a levegőt. Hol van az

édesapja? Talán nem jön el elbúcsúzni tőle? – Mindjárt itt az idő – szólalt meg Bruna. Leesha felpillantott, és rájött, hogy könnyes a szeme. – Jobb, ha elbúcsúzunk egymástól – mondta az öregasszony. – Valószínű, hogy több alkalmunk már nem lesz rá. – Miről beszélsz, Bruna? – kérdezte Leesha. – Ne játszd nekem az ostobát, lányom! Tudod, hogy mire gondolok. Kétszer addig éltem, mint kellett volna, és egyszer én is meghalok. – Bruna – mondta a lány nem kell, hogy elmenjek... – Bah! – Bruna legyintett. – Mindent elsajátítottál, amire megtaníthattalak, úgyhogy legyen ez a pár tanulóév az én utolsó ajándékom neked. Menj, láss és tanulj annyit, amennyit csak tudsz! Az öregasszony széttárta a karját, és Leesha megölelte őt. – Annyit ígérj meg nekem, hogy vigyázol a gyermekeimre, ha már én nem leszek. Néha ostobák és akaratosak, de megmutatkozik a jó oldaluk, amikor beköszönt a sötétség. – Úgy lesz – ígérte Leesha. – Büszke lehetsz majd rám. – Kétségem sincs felőle – felelte az öregasszony. Leesha Bruna sáljaiba temette az arcát, és felzokogott. – Bruna, én félek. – Bolondnak gondolnálak, ha nem így lenne, de magam is láttam egyet s mást a világból, és semmi olyat nem tapasztaltam, amin te nem tudnál felülkerekedni. Nem sokkal ezután Marick érkezett lovával a házhoz. A Fullajtár egy új lándzsát fogott a kezében, rovásozott pajzsa pedig a ló nyergének oldalán lógott. Nem mutatta jelét, hogy az előző napi verekedésben szerzett sérüléseitől bármennyire is szenvedne. – Üdv, Leesha! – kiáltotta, amikor meglátta a lányt. – Készen állsz a kalandra?

„Kaland.” A szó áthatolt fájdalmon, félelmen, és izgalommal töltötte el a lányt. Marick átvette Leesha csomagjait, és felrakta azokat kecses angiers-i lovának hátára, mialatt a lány még egyszer utoljára Brunához fordult. – Túl öreg vagyok már a félnapos búcsúzkodásokhoz – mondta az öregasszony. – Vigyázz magadra, lányom! Bruna Leesha kezébe nyomott egy zacskót. A lány milni pénzérmék csilingelését hallotta belőle, ami Angiers-ben felérhetett egy egész vagyonnal is. Az idős Gyógyfüvész megfordult és bement a házba, mielőtt még Leesha visszautasíthatta volna az ajándékot. A lány gyorsan zsebre tette a zacskót. Ilyen messze Milntől a fémpénz csörgése még egy Fullajtárt is megkísértene. A ló két oldalán ballagva értek be a faluba, ahol rákanyarodtak az Angiers-be vezető főútra. Amikor elhaladtak Erny háza előtt, Leesha az apjáért kiáltott, de bentről nem érkezett válasz. Amikor Elona megpillantotta őket, bevonult a házba, és becsapta maga mögött az ajtót. Leesha lecsüggesztette a fejét. Arra számított, hogy még egyszer találkozhat az édesapjával. A falubeliekre gondolt, akiket korábban mindennap látott, és hogy nem volt ideje rendesen elbúcsúzni tőlük. A nekik szóló levelek, amiket Brunánál hagyott, hirtelen siralmasan semmitmondónak tűntek. Amikor viszont beértek a falu közepére, Leeshának nagy meglepetésben volt része. Édesapja várt rá, mögötte pedig ott sorakozott az egész falu az út mentén. Ahogy Leesháék elhaladtak mellettük, mindegyikük odalépett hozzá, és arcon csókolták őt vagy ajándékokkal búcsúztak el tőle. – Ne felejts el minket, és térj vissza majd hozzánk! – mondta lányának Erny. Leesha szorosan átölelte őt, és becsukta a szemét, hogy visszafojtsa könnyeit.

– Olykor még én magam is elhiszem ezt – felelte a lány. – A falubeliek nagyon szeretnek téged – jegyezte meg Marick, miközben az erdőben léptettek a lovon. Rönkösházát már több órája maguk mögött hagyták, és az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak. Leesha a Fullajtár előtt ült a széles nyeregben. Úgy tűnt, hogy a lovat nem zavarja az új utas és a többletcsomag súlya. – Miért ne hinnéd el? – kérdezte Marick. – Egy ilyen hajnalszép leány, aki minden betegséget meggyógyít? Kétlem, hogy bárki képes volna nem szeretni téged. Leesha nevetett. – Hajnalszép leány? – kérdezte. – Keresd meg azt a szegény Zsonglőrt, akitől ezt hallottad, és mondd meg neki, hogy soha többé ne énekeljen ilyet! Marick felkacagott. Kantárt fogó karjai szorosan átfogták Leesha derekát. – Még nem egyeztünk meg a fizetségemről – súgta a lány fülébe. – Van pénzem – mondta Leesha, arra gondolva, hogy meddig fog kitartani Angiers-ben a Brunától kapott erszény. – Az nekem is – nevetett Marick. – Nem érdekel a pénz. – Akkor milyen fizetségre gondolsz, Marick úrfi? – kérdezte Leesha. – Már megint egy csókot akarsz kicsalni tőlem? A Fullajtár csillogó szemmel kuncogott a lány mögött. – A csók a levél kézbesítésének az ára volt. Az, hogy épségben elviszlek Angiers-be, lehet hogy egy kicsit... drágább lesz. – Leesha érezte, hogy Marick mocorog mögötte a nyeregben, amitől egyértelművé vált, mi jár a fejében. – Mindig így rohansz mindennel – mondta a lány. – Szerencséd, ha a csókot megkapod.

– Azt majd meglátjuk – mondta a Fullajtár. Nem sokkal később tábort vertek. Leesha nekilátott a vacsorakészítésnek, míg Marick elhelyezte a rováskört. Amikor elkészült a főzelék, a lány némi gyógyfüvet morzsolt a Fullajtár tányérjába, majd odaadta neki az ételt. – Gyorsan egyél! – mondta Marick, miközben elvette a tányért Leeshától, és elkezdte belapátolni a főzeléket. – Jobb, ha bebújunk a sátorba, mielőtt még előjönnek a magúrok. Ijesztő őket közelről látni. Leesha rápillantott a sátorra, amit a Fullajtár állított fel. Egy személy még éppen elfért benne. – Elég kicsi – mondta kacsintva Marick. – Legalább melegíteni tudjuk egymást a hideg éjszakában. – Nyár van – emlékeztette őt Leesha. – És én mégis megborzongok, amikor így beszélsz hozzám – nevetett a férfi. – Kitalálunk majd valamit arra, hogy ne fázzak így. És egyébként is – mondta, miközben a rováskörön kívül felbukkanó füstszerű alakokra mutatott –, nem mintha el tudnál innen menekülni.

A férfi erősebb volt Leeshánál, és a lány ellenkezése épp olyan keveset ért ellene, mint elutasító szavai. Odakint magúrok rikoltoztak, miközben a sátorban a lány kénytelen volt elviselni Marick csókjait és durva, kutató tapintásait. Amikor Marickot cserbenhagyta a férfiassága, Leesha csitítgató szavakkal próbálta őt kiengesztelni, és olyan gyógyfüveket és gyökereket javasolt neki a gondjára, amiktől valójában csak még tovább romlott volna a férfi állapota.

Időnként Marick megdühödött, és a lány attól félt, hogy bántani fogja őt. Máskor a férfi sírva fakadt, amiért elhagyta őt a nemzés képessége. Leesha egyre csak tűrte a dolgot, mert úgy érezte, hogy a sok megpróbáltatás nem túl nagy ár azért, hogy biztonságban eljusson Angiers-be. „Önmagától mentem meg Maricket”, gondolta Leesha minden alkalommal, amikor füveket morzsolt a Fullajtár ételébe. A férfi nyilván nem megerőszakolni akarta őt. A lány valójában nem érzett bűntudatot. Leesha nem volt büszke arra, hogy a tudását arra használja, hogy lefegyverezze a férfit, de ugyanakkor hideg elégedettséget is érzett miatta. Ilyenkor mintha minden női őse, még azokból a megíratlan időkből, amikor az első férfi először földhöz szegezett egy asszonyt, mintha mind zord egyetértéssel bólogattak volna, amiért a lánynak sikerült elvennie a Fullajtár férfiasságát, mielőtt még ő elvehette volna az ő szüzességét. A napok lassan teltek. Marick hangulata a sértődöttségből a keserűségbe váltott át, ahogy minden este kudarcot vallott a sátorban. Az egyik éjjel a Fullajtár nagyot húzott a bortömlőjéből, és arra készült, hogy kirohanjon a rováskörből, és a magúrok elé vesse magát. Leesha mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor a fák között megpillantotta az erdei erőd alakját. Lenyűgözték őt a város magas falai és a rájuk faragott, lakkozott rovások, melyek tartósak és erősek voltak. Az erőd olyan nagy volt, hogy több Rönkösháza is elfért volna benne. Angiers utcáit fa borította, ami megakadályozta, hogy a magúrok az erődön belül jelenjenek meg. Az egész várost deszkák borították. Marick elvezette a lányt a város belsejébe, egészen Jizell ispotályáig. Mielőtt Leesha elindulhatott volna, a Fullajtár megragadta a lány karját, olyan erővel, hogy az már fájt neki. – Ami a falakon kívül történt, az kint is marad – mondta

Leeshának. – Senkinek se mondom el – felelte a lány. – Jól is teszed – mondta Marick. – Ha megtudom, hogy mégis eljárt a szád, megöllek. – Megesküszöm rá. Gyógyfüvészi becsületszó. Marick felmordult és elengedte Leeshát, majd nagyot rántott lova kantárján, és elvágtázott. A lány arcán halovány mosoly bujkált, amikor felvette a földről a csomagjait, és elindult az ispotály felé.

15. FEJEZET

ÜSTÖT LÁTOTT, KÖRÜLÖTTE TŰZ ÉGETT,

F

és a magúrok kiáltozása

közben egy női hangra figyelt fel. „Szeretlek!” Rojer hirtelen riadt fel álmából, szíve szinte zakatolt. Angiers falai felett átragyogtak a hajnal első sugarai. Az ablakok zsaluinak résén át halvány fény szűrődött be a szobába. A fiú a talizmánját szorongatta ép kezében. Odakint egyre világosabb lett, és ezalatt ő azt várta, hogy lecsillapodjon a szíve. Az aprócska baba, egy gyermek alkotta báb fából és zsinegből, amire vörös hajtincseket ragasztottak: ez volt az egyetlen emléke édesanyjáról. A fiú nem emlékezett sem anyja arcára, sem másra, hiszen mindent füst borított aznap éjjel, de arról volt emléke, hogy mik voltak a nő utolsó szavai hozzá. Sokszor hallotta őket álmaiban. „Szeretlek!” Csonka kezének hüvelyk- és gyűrűsujjával végigsimított a baba haján. Egy göcsörtös sebhely maradt csak két leharapott ujjának a helyén, de anyja áldozatának köszönhette, hogy csak ennyit vesztett el. „Szeretlek!”

A talizmán volt Rojer titkos rovása, amit még Arrickkel sem osztott meg, pedig a férfi apja helyett apja volt a fiúnak. A baba átsegítette őt azokon a hosszú éjszakákon, amikor körülvette őt a sötétség, és a magúrok rikoltozásától reszketni kezdett. Eljött a reggel, és a beáradó fényben újra biztonságban érezte magát. Megcsókolta az aprócska babát, és visszadugta abba a titkos zsebbe, amit fércnadrágjának derékpántja mögé varrt. Bátorság töltötte el a tudattól, hogy a bábu ott van vele. Rojer tízéves volt. A fiú feltápászkodott a szalmával kitömött matracáról, kinyújtóztatta végtagjait, és ásítozva kibotorkált a kicsiny szobából. Szomorúan látta, hogy Arrick az asztalra dőlve aludt el. Mesterének ujjai egy üres borosüveg nyaka köré fonódtak. Olyan erősen szorongatta, mintha az utolsó cseppeket akarná kipréselni az üvegből. Mindkettőjüknek megvolt a maga talizmánja. Rojer odalépett az asztalhoz, és kiszedte mestere kezéből az üveget. – Mi van? Ki az? – kérdezte Arrick, fejét félig megemelve. – Megint elaludtál az asztalnál – mondta Rojer. – Ó, te vagy az, fiam? – morogta Arrick. – Már aszittem, megint az a nyomorult háziúr. – Tartozunk neki a bérlettel. Ma a Kistéren kell műsort tartanunk – mondta a fiú. – A bérlet – morgolódott Arrick. – Mindig csak a bérlet! – Ha ma nem fizetünk neki, Keven mester azt ígérte, hogy kidob minket az utcára. – Akkor elő fogunk adni – felelte Arrick, és felkelt. Elvesztette az egyensúlyát, és megpróbált megkapaszkodni egy székben, de ezzel csak azt érte el, hogy a bútordarab is rajta landolt, amikor a férfi végül a padlóra zuhant.

Rojer odament hozzá, hogy felsegítse, de Arrick ellökte magától a fiút. – Kutya bajom! – kiabálta, mintha azt várná, hogy Rojer rá mer-e cáfolni az állításra, majd esetlenül talpra állt. – Szaltót tudnék vetni! – Körülnézett a szobában, hogy lássa, van-e elég hely a mutatványhoz. Tekintete elárulta, hogy már meg is bánta a kijelentését. – Talán hagyjuk meg a szaltót a közönségnek – vetette fel gyorsan Rojer. Arrick a fiúra nézett. – Igen, talán jobb lesz – hagyta rá. Mindketten megkönnyebbültek. – Száraz a torkom – mondta a Zsonglőr. – Innom kell, hogy énekelni tudjak. Rojer bólintott, és el is indult, hogy megtöltsön vízzel egy fabögrét. – Ne vizet hozz! Bort nekem! Magúrharapást a karmával! – Elfogyott a borunk – mondta Rojer. – Akkor szaladj, és hozz még! – parancsolta Arrick. Odabotorkált az erszényéhez, de megbotlott, és majdnem el is esett. Rojer odaszaladt, hogy segítsen mesterének. Arrick matatott egy kicsit a zacskó zsinegeivel, majd felkapta az erszényt, és rácsapta a faasztalra. A zacskóból nem hangzott fel az érmék jellegzetes hangja. Arrick felmordult. – Még egy peták se! – kiabálta elkeseredetten, és elhajította az erszényt. A mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és a lendülettől szinte teljesen megpördült maga körül, majd a padlóra zuhant. Mire Rojer odaért hozzá, a Zsonglőr már négykézlábra állt, majd bort és savat hányt a padlóra. Összeszorította az öklét és rázkódott, amiből Rojer azt gondolta, hogy a férfi megint öklendezni fog, de egy pillanattal később rájött, hogy mestere zokog.

– Mennyivel jobb volt, amikor még a hercegnek dolgoztam! – siránkozott Arrick. – Akkoriban tele volt a zsebem pénzzel! „De csak azért, mert a herceg fizette a borodat”, jegyezte meg magában Rojer, de elég esze volt ahhoz, hogy ezt ne közölje a Zsonglőrrel. Arricket azzal lehetett a legkönnyebben felmérgesíteni, ha valaki azt mondta neki, hogy túl sokat iszik. Rojer letisztogatta a mesterét, majd segített a férfinak odatámolyogni a matracához. Mikor Arrick elterült a fekhelyén, a fiú felkapott egy rongyot, hogy feltörölje vele a padlót. Aznap már biztos nem fognak műsort adni a téren. Azon merengett, hogy vajon Keven úr tényleg kiteszi-e őket, és ha igen, akkor ugyan mihez kezdenek majd. Angiers rovásos fala erős volt, de a várost borító rováshálóban voltak hézagok, és olykor széldémonok is feltűntek a környéken. Megrémisztette a gondolat, hogy az utcán kelljen töltenie egy éjszakát. Rojer szerény ingóságaikra pillantott, azon morfondírozva, hogy el tudna-e adni belőlük valamit. Amikor sanyarúra fordult a sorsuk, Arrick eladta Geral lovát és rovásozott pajzsát, de a Fullajtár hordozható rovásköre még megvolt. Sok pénzt kapott volna érte, de a fiú nem merte eladni. A belőle szerzett pénzt Arrick úgyis mind elitta és elkártyázta volna, és ha végül tényleg az utcára kerülnek, semmivel sem védekezhetnek majd a magúrok ellen. Rojernek is hiányoztak azok az idők, amikor Arrick még a hercegnek dolgozott. Rhinebeck kéjhölgyei imádták a Zsonglőrt, a fiúval pedig úgy bántak, mintha a saját gyermekük lett volna. Rojert naponta egy tucat parfümözött nő ölelte a keblére, édességeket kapott tőlük, és megtanították őt festeni és varrni. Akkoriban nem találkozott túl sokat a mesterével. Arrick gyakran otthagyta őt a bordélyházban, mialatt ő édes hangján szétkürtölte a

hercegi határozatokat szerte a falukban. A herceg viszont nem volt elragadtatva, amikor az egyik éjjel részegen és felgerjedve benyitott kedvenc kéjhölgyének szobájába, ahol a nő ágyában az összegömbölyödve alvó Rojert találta. Azt akarta, hogy a fiú tűnjön el, és vele együtt a mestere is. Rojert tudta, hogy ő az oka, amiért ilyen szegényesen élnek a Zsonglőrrel. Szüleihez hasonlóan Arrick is mindent feláldozott azért, hogy gondoskodhasson a fiúról. Rojer a szüleinek már nem tudta meghálálni tettüket, de Arrickért még tehetett valamit.

A fiú szaladt, ahogy a lába bírta. Abban reménykedett, hogy a téren összegyűlt nézők még nem mentek haza. A nagy Mézhangú előadásaira még akkoriban is sokan elmentek, de nekik is véges volt a türelmük. Rojer vállán ott függött Arrick „csodazsákja”. Ruháikhoz hasonlóan a kopottas, feslett zsák is a Zsonglőrökhöz méltó színes szövetdarabokból volt összefércelve, és tele volt a hivatás kellékeivel. Rojer mindegyikhez mesterien értett, leszámítva a színes zsonglőrlabdákat. Kemény bőrű, meztelen talpa nagyokat csattant az utca deszkaburkolatán. Rojernek volt a fércruhájához való csizmája és kesztyűje, de azokat nem hozta magával. Jobban szeretett fedetlen talppal járni-kelni, mint a feslett, nagy orrú, színes csizmákban, a kesztyűit pedig egyenesen utálta. Arrick a fiú két hiányzó ujjának helyén kitömte a kesztyű ujjait pamuttal, hogy leplezze Rojer sérülését. Vékony cérnával hozzáfűzte az álujjakat a többihez, hogy azokat is be lehessen

hajlítani. Ügyes trükk volt a Zsonglőr részéről, de Rojert elöntötte a szégyen, valahányszor ráhúzta csonka kezére a szoros ruhadarabot. Arrick ragaszkodott hozzá, hogy a fiú hordja a kesztyűt, de a mester nem büntethette meg Rojert azért, amiről nem is tudott. Amikor a térre érkezett, egy morgolódó csoportot talált ott. Lehettek talán húszan, és voltak köztük gyerekek is. Rojer emlékezett még azokra az időkre, amikor a hír, hogy Mézhangú Arrick elő fog adni, emberek százait csalta el a műsorra szerte a városból, sőt, még a falvakból is. Akkor Arricket még a templomokba hívták, hogy énekeljen a Teremtő tiszteletére, vagy hogy adjon műsort a herceg körszínházában. Manapság viszont a Kistér volt a legjobb hely, amit a céh kiutalt a Zsonglőrnek, és még az se telt meg nézőkkel. A kevés pénz is jobb volt a semminél. Még ha csak egy tucat ember is adott Rojernek fejenként egy petákot, azzal kifizethették volna Keven úrnak a szállást még egy éjszakára, de persze csak akkor, ha a Zsonglőrök Céhe nem kapja rajta őt, hogy a mestere nélkül ad műsort. Ha tudomást szereznek a dologról, a tartozásuk lesz a legkisebb gondjuk. Rojer hujjogva végigtáncolt az emberek között, és befestett szárnyasmagokat dobott maga fölé a zsákból. A magok pörögtek és libegtek, színes csíkot hagyva a fiú nyomában. – Arrick tanítványa! – szólalt meg az egyik néző. – Mézhangú mégis eljön! A közönség tapsolni kezdett. Rojer érezte, hogy görcsbe szorul a gyomra. El akarta mondani nekik az igazat, de Arricknek az volt az első szabálya a zsonglőrségről, hogy olyat sosem szabad mondani vagy tenni, ami elrontaná a közönség jókedvét. A kistéri színpad három részből állt. Leghátul egy fából készült, kagylószerű építmény volt, ami felerősítette az előadás hangját, és

megvédte a művészeket a zord időtől. Rovásokat is véstek a fába, amik azonban már régiek és kopottak voltak. Rojer azon gondolkozott, hogy vajon védelmet nyújtana-e nekik éjszakára, ha esetleg kitennék őket a fogadóból. A fiú felszaladt a lépcsőkön és végigszaltózott a színpadon, miközben egy könnyed csuklómozdulattal a nézők elé dobta az adománygyűjtő kalapot. A közönséget mindig Rojer készítette elő a mesterének, és pár percig most is ezt a szerepet játszotta el. Cigánykerekezett, vicceket mesélt, bűvésztrükköket mutatott be, és kifigurázta a jól ismert tisztségviselők gyengeségeit. Egyre nőtt a nevetés és a taps, és velük együtt maga a közönség is. Először csak harmincan voltak. Aztán lettek úgy ötvenen. Eközben viszont egyre többen kezdtek mormogni a nézők között, akik türelmetlenül várták Mézhangú Arrick színre lépését. Rojernek elszorult a gyomra, és hozzáért a titkos zsebben lapuló talizmánhoz, hogy erőt merítsen belőle. Megpróbálta addig halogatni az elkerülhetetlent, ameddig csak tudta. Előrébb hívta a gyerekeket, hogy elmondhassa nekik a Visszatérés meséjét. Jól eljátszotta a jeleneteket, és többen elismerően bólogattak, de sok arcon csalódottság tükröződött. „Nem Arrick szokta elmesélni a történetet? Hát nem pont ezért jöttek ők el?” – Hol van Mézhangú? – kiáltotta valaki hátulról. A szomszédjai lepisszegték őt, de a kérdés még ott lógott a levegőben megválaszolatlanul. Mire Rojer befejezte a Visszatérés történetét, a közönség elégedetlenül morgolódott. – Azért jöttem, hogy éneket halljak! – kiáltotta megint a férfi hátulról, és ezúttal többen egyetértően bólogattak. Rojernek volt annyi esze, hogy ne fogjon neki énekelni. A hangja sosem volt éppen erős, és folyton elcsuklott, valahányszor

túl sokáig énekelt egy hangon. A közönséget akár fel is mérgesíthette volna az éneke. Odament a csodazsákhoz, hogy más megoldást keressen. Keze szégyenkezve átsiklott a zsonglőrlabdák felett. Jobb kezével elég jól tudott dobni és megfogni dolgokat, de mivel nem volt mutatóujja, amivel kellően megpörgethette volna a labdákat, és csonka kezével nehezebb is volt elkapni őket, a kétkezes zsonglőri összjáték messze felülmúlta képességeit. „Milyen Zsonglőr az, aki nem tud énekelni és zsonglőrködni?”, kiabálta olykor Arrick. „Nem épp a legjobb”, gondolta Rojer. A zsákban heverő késekkel jobban bánt, de ahhoz, hogy valakit a nézők közül a falhoz állítson és körbedobálja a pengékkel, különleges engedély kellett a céhtől. Arrick mindig egy bögyös leányzót választott ki a közönségből, aki a mutatvány után többnyire mindig a férfi ágyában kötött ki. – Nem hiszem, hogy el fog jönni – hallotta meg Rojer a zsörtölődő férfi hangját, akit magában szitokszavakkal illetett. A közönségből sokan távoztak a színpadtól. Néhányuk szánalomból beledobott egy-egy petákot a kalapba, de ha Rojer nem talál ki gyorsan valamit, nem lesz elég pénzük arra, hogy kifizessék Keven urat. A fiú szeme megakadt a hegedűtokon. Gyorsan felkapta, miközben látta, hogy már csak néhány néző maradt ott. Elővette a vonót, ami, mint mindig, most is remekül illett csonka kezébe. Ehhez nem volt szüksége hiányzó ujjaira. Hozzáérintette a vonót a hegedű húrjaihoz, és a teret rövidesen betöltötte a zene. Azok, akik már távozóban voltak, már nem maradtak ott meghallgatni a fiút, de Rojer nem foglalkozott velük. Nem sok emléke maradt az apjáról, de arra tisztán emlékezett, hogyan tapsolt és nevetett Jessum, amikor Arrick a fogadójukban

hegedült. Ha Rojer a hegedűn játszott, apja szeretetét érezte, éppúgy, mint ahogy anyjáét a talizmánon keresztül. Elmerült szeretetük emlékében, és minden félelmét elfeledte. Elveszett a vibráló húrok simogató dallamában. Általában csak Arrick dalainak kíséreteként játszott, de ezúttal Rojer továbbment: hagyta, hogy a zenéje betöltse azt az űrt, ami Mézhangú énekének helye lett volna. Ép kezének ujjai villámként jártak a húrokon, és a közönség hamarosan elkezdte tapsolni neki az ütemet, amire zenét szőhetett. Rojer egyre gyorsabban játszott, ahogy a taps is egyre erősödött, majd elkezdett táncolni a dallamra. Rátette egyik lábát a színpad egyik lépcsőjére, és anélkül csinált onnan egy hátraszaltót, hogy elvétette volna az ütemet. A közönség ujjongott. A hangzavar kizökkentette őt a hegedülésből, és akkor rádöbbent, hogy az egész tér megtelt emberekkel, sőt, még többen is odagyűltek, hogy őt hallgassák! Egy jó ideje még Arricknek sem sikerült ekkora tömeget összecsődítenie! Rojer majdnem hibát vétett a zenélésben, és összeszorított foggal folytatta a zeneszót, amíg minden más meg nem szűnt körülötte.

– Jó előadás volt – gratulált egy hang Rojernek, aki épp a lakkozott faérméket számolta a kalapban. Majdnem háromszáz peták! Keven egy hónapig nem fogja őket zavarni a bérlettel. – Köszönöm... – mondta Rojer, de a torkán akadt a szó, amikor felpillantott. Jasin és Edum mesterek álltak előtte. Mindketten a Zsonglőrök Céhének tagjai voltak. – Hol van a mestered, Rojer? – kérdezte szigorúan Edum. Bámulatos színész és némajátékos volt, akinek az előadásaira még

Rizonból is érkeztek nézők. Rojer nagyot nyelt, és érezte, hogy elvörösödik. Leszegte a fejét, és remélte, hogy félelmét és bűntudatát szégyenkezésnek nézik majd. – Én... Én nem tudom – mondta. – Itt kellett volna lennie. – Biztos megint részeg – horkant fel Jasin. Aranyhangúként is ismerték, bár a pletykák szerint ő találta ki magának ezt a nevet. Valamennyire volt hangja, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy Jasin Rhinebeck herceg kancellárjának, Jansonnak az unokaöccse volt, amire a férfi mindenkinek felhívta a figyelmét. – Az öreg Mézhangú borba fojtja magát manapság. – Csoda, hogy még nem vonták vissza az engedélyét – mondta Edum. – Azt hallottam, hogy a múlt hónapban az egyik előadása kellős közepén összecsinálta magát. – Ez nem igaz! – mondta Rojer. – Én a helyedben magam miatt aggódnék! – Jasin hosszú ujjával Rojer arcára mutatott. – Tudod, milyen büntetés jár azért, ha valaki engedély nélkül ad elő és adományokat gyűjt érte? Rojer elsápadt. Arrick akár el is vesztheti miatta az engedélyét, és ha a céh a bíróság elé viszi az ügyet, akkor jó darabig bilincsbe verve vághatják majd a fát. Edum felnevetett. – Ne aggódj, fiam! Ha a céh megkapja a részesedését, akkor szerintem nem kell többet foglalkoznunk ezzel az esettel – mondta, és jól belemarkolt a fiú által begyűjtött pénzbe. Rojer nem ellenkezett, amíg a Zsonglőrök az adományoknak több mint felét elvették tőle és elosztották egymás között. Valószínűleg egyetlen peták se fog a céh pénztárába kerülni. – Van tehetséged – mondta Jasin Rojernek, amikor távozni készültek. – Talán olyan mesterhez kéne szegődnöd, akinek jobbak a kilátásai. Keress fel engem, ha már belefáradtál abba, hogy

mindig az öreg Grízhangú után takarítasz! A fiú csalódottsága csak addig tartott, amíg meg nem rázta a kalapot. Még a pénz megmaradt fele is több volt, mint amit szerezni remélt. Visszasietett a fogadóhoz, de közben még megállt egy helyen. Amikor végre megtalálta Keven urat, a férfi szeme villámokat szórt Rojer láttán. – Remélem, nem a mestered küldött el hozzám könyörögni! – mondta. Rojer megrázta a fejét, és odaadott a fogadósnak egy erszényt. – A mesterem azt üzeni, hogy ez a pénz tíz napig fedezi a szállásunkat. Keven láthatóan meglepődött, ahogy megemelte a zacskót és a benne lévő faérmék kellemes kopogását hallgatta. Egy pillanatig még gondolkodott, majd morgott valamit, és vállat vonva zsebre tette az erszényt. Arrick még aludt, amikor Rojer a szobába lépett. A fiú tudta, hogy mestere soha nem fog rájönni, hogy a szállás ki lett fizetve. Biztos kitartóan kerülni fogja majd Keven urat, és megveregeti majd a saját vállát, amiért tíz napig kihúzta fizetés nélkül. Rojer a megmaradt pénzt Arrick erszényébe tette. Majd azt mondja a mesternek, hogy a csodazsák alján találta az érméket. Ennek kicsi volt az esélye, mióta alig volt pénzük, de Arrick nem fogja majd kérdőre vonni a fiút, ha meglátja, mit hozott neki. Rojer letette az alvó Arrick mellé a teli borosüveget.

Másnap Arrick hamarabb felkelt Rojernél. A Zsonglőr épp a maszkírozását vizsgálgatta egy repedt kézitükörben. Már nem volt épp fiatal, de annyira nem öregedett még meg, hogy a zsonglőri

arcfestékkészlet ne tudjon rajta segíteni. Hosszú, fakó, aranyszínű haja még csak helyenként kezdett őszülni, és sötétebbre festett barna szakálla eltakarta az álla alatt növő bőrredőket. Az arcfesték annyira megegyezett barna bőrének színével, hogy a szemei alatt lévő ráncokat teljesen eltüntette. – Szerencsénk volt tegnap este, fiam – mondta, és grimaszolni kezdett, hogy lássa, mennyire tartós a festék –, de örökké nem menekülhetünk Keventől. Az a szőrös borz előbb-utóbb elkap minket, és akkor jobban szeretném, ha... – itt az erszényébe nyúlt, kivette belőle az érméket, és feldobta őket a levegőbe – ...hat petáknál több lenne a zsebünkben. – Arrick keze túl gyors volt ahhoz, hogy követni lehessen. Egymás után elkapta a repülő érméket, és kényelmes tempóban dobálni kezdte őket. – Gyakorlod a zsonglőrködést, fiam? – kérdezte Rojertől. A fiú nem is válaszolhatott, mert Arrick rögtön felé hajította az egyik petákot. Rojer számított a cselre, de ennek ellenére elfogta a félelem, amikor a bal kezével elkapta az érmét, és feldobta. További petákok repültek feléje gyors egymásutánban, Rojer pedig elszántan összpontosított, hogy a csonka kezével elkapja őket, majd áttegye őket a másikba, hogy végül a levegőben tarthassa az összesét. Már szinte rettegett, amikor négy érmét kellett dobálnia. Amikor Arrick odadobta neki az ötödiket, a fiúnak vadul kellett lépkednie, hogy fenn tudja őket tartani. Mestere nem dobta oda neki a hatodik petákot, hanem inkább türelmesen várt. Be is következett, amire számított: egy pillanattal később Rojer az érmékkel együtt a földre zuhant. Rojer megalázottan várta, hogy mestere rápirítson, de Arrick csak sóhajtott. – Vedd fel a kesztyűdet! – mondta. – Ki kell mennünk pénzt keresni.

A sóhajtás jobban fájt Rojernek, mintha Arrick rákiáltott volna egy tockos kíséretében. Azt jelentette, hogy a mester feladta. – Nem – mondta Rojer. A szó kiszaladt a száján, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond, de miután már megtörtént, úgy érezte, hogy a kijelentés helyénvaló volt. Éppúgy, mint ahogy a hegedűvonó is beleillett csonka kezébe. Arrick hebegni kezdett a bajusza alatt. Meglepődött a fiú merészségén. – A kesztyűkre értettem – pontosított Rojer, és látta, hogy Arrick arcán a méreg kíváncsisággá válik. – Nem akarom őket többé hordani. Arrick megint felsóhajtott, és töltött magának egy pohárral az új üveg borból. – Nem egyeztünk meg korábban arról, hogy ha az emberek tudnak a hiányosságodról, akkor kisebb a valószínűsége, hogy alkalmaznak téged? – Nem így volt – válaszolta Rojer. – Egy napon rám parancsoltál, hogy kezdjem hordani a kesztyűt. Arrick felkacagott. – Nem akarlak kiábrándítani, fiam, de ez már csak így megy mester és tanítványa között. Senki se kíváncsi egy megnyomorodott Zsonglőrre. – Hát csak ennyi volnék? – kérdezte a fiú. – Egy nyomorék? – Nem, dehogyis – válaszolta Arrick. – Semmilyen más tanítványra nem cserélnélek el Angiers-ben. De nem mindenki tud majd eltekinteni a démonharapásodtól, hogy meglássa mögötte az igazi énedet. Valami csúfnevet fognak rád aggatni, és előbb-utóbb inkább rajtad fognak nevetni, mint a műsorodon. – Nem érdekel – mondta Rojer. – Úgy érzem magam a kesztyűtől, mint egy kókler, és anélkül is elég ügyetlen a kezem, hogy még ezeket az esetlen műujjakat is ráhúznám. Mi számít,

hogy miért nevet a közönség, ha egyszer eljönnek megnézni a műsort, és fizetnek is érte? Arrick hosszú ideig a fiút nézte, miközben a poharával kopogott az asztalon. – Hadd nézzem azt a kesztyűt! – mondta végül. A ruhadarabok feketék voltak, és a fiú alkarjának a feléig értek. A kesztyűk végére színes háromszögeket és csengettyűket varrtak. Rojer homlokráncolva odadobta őket a mesterének. Arrick elkapta a kesztyűket, egy pillanatig rájuk meredt, majd kihajította őket az ablakon. Úgy összedörzsölte a két tenyerét, mintha a ruhák bepiszkolták volna őket. – Kapd fel a csizmád, és menjünk! – mondta, és felhajtotta a poharából a bort. – A csizmákat se szeretem – próbálkozott Rojer. Arrick rávigyorgott a fiúra. – Ne feszítsd túl a húrt! – figyelmeztette kacsintva Rojert.

A céh törvényei szerint a Zsonglőrök minden utcasarkon műsort adhattak, mindaddig, amíg nem tartották fel a forgalmat, és nem akadályozták az árusokat. Néhányan még fel is fogadták őket, hogy műsorukkal felhívják a figyelmet a standjaikra vagy a fogadójukra. Az utóbbiak java része nem látta már szívesen Arricket, úgyhogy az utcákon adtak elő. Rojer mestere mindig sokáig aludt, így a legjobb helyeket a többi Zsonglőr időközben elfoglalta. A hely, amit kiszemeltek, nem volt éppen pazar: egy mellékutca sarkán álltak meg, távol a főutak forgalmától. – Ez megteszi – morogta Arrick. – Csődítsd ide a népet, fiam! Addig én felkészülök.

Rojer bólintott, és elszaladt. Ha belefutott egy ígéretesnek tűnő csoportba, cigánykereket hányt mellettük, vagy kézen járt. A ruhájára varrt csengettyűk hívogatták a leendő közönséget. – Zsonglőrműsor! – kiáltotta. – Jöjjenek el Mézhangú Arrick előadására! Tekintélyes érdeklődést tudott kelteni akrobatamutatványaival és mesterének említésével. Az emberek közül néhányan még követték is, és nevetve tapsoltak bohóckodásán. Az egyik férfi oldalba bökte a feleségét. – Nézd! Ez az a nyomorék fiú a Kistérről! – Biztos ő az? – kérdezte az asszony. – Nézz csak rá a kezére! Rojer úgy tett, mintha nem hallotta volna a pár szavait. Továbbhaladt, hogy újabb nézőket találjon, majd hamarosan visszatért követőivel a mesteréhez. Arrick épp egy henteskés, egy húsbárd, egy fejsze, egy kisebb sámli és egy nyíl segítségével zsonglőrködött, mialatt vicceket mesélt az addig összegyűlt közönségnek. – És itt jön a segédem! – kiáltotta hirtelen Arrick. – Félmarkú Rojer! A fiú már a közönség elé szaladt, mire rádöbbent, mit is hallott. Mit művelt Arrick? Túl késő volt már ahhoz, hogy megálljon, így feltartotta a karjait, és előrelendült. Néhány cigánykerék és egy triplaszaltó után pár lépéssel a mestere mellett landolt. Arrick kikapta az előtte keringő éles eszközök közül a henteskést, és Rojer felé dobta. A fiú számított erre. Megpördült, és ép kezével elkapta a tompa, súlyozott kést. Ahogy befejezte a mozdulatot, visszahajította a pengét mestere feje felé.

Arrick is megpördült, és amikor leírt egy teljes kört, a kést már ott tartotta a fogai között. A közönség ujjongott, és ahogy az eszköz csatlakozott a többi repülő tárgyhoz, egy rakás faérme zúdult bele a kalapba. – Félmarkú Rojer! – kiáltotta Arrick. – Még csak tízéves, két ujja hiányzik, és még így is jobban bánik a késsel, mint egy felnőtt ember! A közönség tapsolt. Rojer feltartotta csonka kezét, hogy mindenki jól lássa, és a nézők ámuldozva szemlélték. Arrick kijelentése elhitette velük, hogy a fiú a rosszabbik kezével kapta el a kést és dobta vissza azt a mesterének. Másoknak is el fogják mondani, amit láttak, és minden egyes meséléssel egyre jobban eltúlozzák majd a történteket. Mielőtt még a tömeg megbélyegezhette volna Rojert, Arrick maga talált ki a fiúnak egy becenevet. – Félmarkú Rojer – suttogta magában a fiú, új nevét próbálgatva. – Hopp! – kiáltotta Arrick. Rojer a mestere felé fordult, és még épp időben csapta össze a kezét, hogy elkapja a nyilat, amit Arrick a fiú arca felé dobott. Újra megpördült, hátát a közönség felé fordítva. Az ép kezével átdobta a nyilat a két lába között a mesterének, de amikor visszafordult a közönség felé, újra csonka kezét nyújtotta ki előttük. – Hopp! – válaszolt Arricknek. A Zsonglőr úgy tett, mintha megijedt volna, és elejtette a pengéket, amiket mindaddig dobált, a sámlit viszont épp időben kapta el ahhoz, hogy a nyíl pont a bútor közepébe álljon bele. Arrick úgy bámulta a sámlit, mintha el lenne képedve saját szerencséjén. Egy mozdulattal kihúzta belőle a nyilat, ami egy szemvillanás alatt virágcsokorrá változott a kezében. Arrick átnyújtotta a bokrétát a közönség legszebb lányának. Újabb

faérmék koppantak az adománygyűjtő kalapban. Rojer látta, hogy mestere át akar térni a bűvészmutatványokra. Odasietett a csodazsákhoz, hogy elővegye azokat az eszközöket, amikre Arricknek szüksége lesz, de akkor hirtelen valaki elkiáltotta magát a nézők közül. – Játssz a hegedűn! – mondta egy férfi. Sokan egyetértően susmorogtak a közönségben. Rojer ránézett a hang gazdájára, és felismerte azt az embert, aki az előző napon Arrick színre lépését követelte. – Muzsikát akarnak hallani, ugye? – kérdezte Arrick a közönségtől. A közönség ujjongással válaszolt, így Arrick odalépett a zsákjához és elővette a hegedűt, majd a vállához tette a hangszert, és visszafordult a nézők felé. Mielőtt azonban hozzáérinthette volna a húrokhoz a vonót, a férfi újra felkiáltott. – Nem maga, a fiú! Félmarkú hegedüljön! Arrick ránézett Rojerre. Arcán bosszúság tükröződött, ahogy a közönség egyre csak a fiú nevét kántálta. – Félmarkú! Félmarkú! – Végül a Zsonglőr vállat vont, és odaadta tanítványának a hangszert. Rojer remegő kézzel vette át a hegedűt. A tanoncok hamar megtanulták, hogy a mesterüket soha nem szabad túlszárnyalni a színpadon. A közönség viszont azt kérte, hogy ő játsszon nekik. A vonó ismét remekül illett csonka kezébe: nem akadályozta őt többé az az átkozott kesztyű. Becsukta a szemét, érezte ujjai alatt a húrok feszességét, majd egy vonással mély, búgó hangot csalt elő a hangszerből. A közönség elcsendesedett, mialatt Rojer pár pillanatig még gyengédebb dallamokat játszott. A hegedű úgy dorombolt, mint egy macska, ahogy végigsimított a húrokon a vonóval. Rövidesen a hangszer életre kelt a fiú kezében. Úgy bánt vele, mintha a táncpartnere lenne: együtt pörögtek a zene forgatagában.

Elfelejtkezett a közönségről és Arrickről. Egyedül a zene létezett számára. Új melódiákat fedezett fel, miközben folytonos ütemben játszott, összhangban a közönség tapsolásával, amit nagyon távolinak hallott. Fogalma sem volt, meddig játszott. Örökre el tudott volna merülni a zene világában, de hirtelen hangos pendülést hallott, és valami megcsapta a kezét. Fejét megrázva visszatért a valóságba, és ránézett az elképedt, néma tömegre. – Elszakadt a húr – mondta Rojer félénken. Mesterére pillantott, aki ugyanolyan döbbenten nézte őt, mint a közönség. Arrick lassan felemelte a kezét, és tapsolni kezdett. Rövidesen csatlakoztak hozzá a nézők is. Az ujjongás fülsiketítő volt.

– Meg fogunk gazdagodni a hegedűjátékodból, fiam! – mondta Arrick, miközben a bevételt számlálta. – Gazdagok leszünk! – Elég gazdagok ahhoz, hogy visszafizesd a tartozásodat a céhnek? – kérdezte egy hang. Megfordultak, és Jasint pillantották meg. A Zsonglőr a falnak dőlve nézte őket, mellette pedig ott állt két tanítványa, Sali és Abrum. Sali szoprán hangján igen szépen énekelt, a lány maga viszont nagyon csúnya volt. Arrick néha azzal viccelődött, hogy ha Sali feltenne egy szarvas sisakot, a közönség kődémonnak nézné őt. Abrum basszust énekelt, mély hangjába még az utca deszkaburkolata is beleremegett. A fiú magas volt és sovány, hatalmas kézzel és lábbal. Ha Salit egy kődémonnak lehetett nézni, akkor Abrum alkata a fadémonokéhoz volt hasonlatos. Arrickhoz hasonlóan Jasinnak is rendkívül szépen zengő, tiszta

hangja volt. Drága, kék gyapjúból készült, aranyfonállal átszőtt ruhákat viselt, mivel a szakma által viselt fércruhákat nem volt hajlandó hordani. Hosszú, fekete haja és bajusza fényes volt, és aprólékosan gondozott. Jasin átlagos testalkatú ember volt, de ettől még nem volt ártalmatlan. Egyszer a férfi kiszúrta egy másik Zsonglőr szemét, amikor vitába szálltak egy utcasarok miatt. A bíróság önvédelemnek ítélte az esetet, de a céh épületének tanonctermében egészen máshogy mesélték el a történetet. – A céhnek való tartozásom kifizetése nem tartozik rád, Jasin – mondta Arrick, és beleöntötte a kalap tartalmát a csodazsákba. – Lehet, hogy a tanítványod tegnap megmentette a bőrödet, amiért nem jelentél meg az előadásodon, Grízhangú, de a fiú nem fog örökké megvédeni téged a hegedülésével. – Miközben beszélt, Abrum kikapta Rojer kezéből a hangszert, és kettétörte azt a térdén. – A céh előbb-utóbb be fogja vonni az engedélyedet. – A céh sose mondana le Mézhangú Arrickről – felelte Arrick –, de ha mégis megtörténne, te még akkor is csak „Másodhangú” maradsz. Jasint elfutotta a méreg. Sokan hívták már így a céhen belül, és a férfi rendszerint dührohamot kapott, ha így nevezték. Ő és Sali megindultak Arrick felé, aki a csodazsákot védelmezte. Abrum a falhoz szorította Rojert, megakadályozva őt abban, hogy mestere segítségére siessen. Nem ez volt viszont az első alkalom, hogy Arrickéknek meg kellett küzdeniük a pénzükért. Rojer a hátára vetette magát, felhúzta a lábát, és nagy erővel belerúgott Abrum ágyékába. A fiú felkiáltott: mély hangja jóval magasabba váltott át. – Azt hittem, a tanítványod basszust énekel, és nem szopránt, Jasin – mondta Arrick. Amikor Jasin és Sali a társuk felé

pillantottak, a férfi belenyúlt a csodazsákba, és egy maréknyi színes szárnyasmagot dobott eléjük a levegőbe. Jasin beleugrott a felhőbe, de Arrick könnyedén félrelépett és elgáncsolta a Zsonglőrt, majd meglendítette a zsákot, és mellkason ütötte a megtermett lányt. Sali ennyitől még nem esett volna el, de Rojer eközben a lány mögé térdelt négykézláb. Sali megbotlott a fiúban, és hanyatt zuhant. Mielőtt még ellenfeleik magukhoz térhettek volna, Arrick és Rojer gyorsan végigszaladtak az utcán, és eltűntek.

16. FEJEZET

hely volt Arlen számára. A derűsebb napokon végigtekinthetett az előtte elterülő végtelen világon, amit nem korlátoztak falak vagy rovások. És ez volt az a hely, ahol Arlen először nézett rá úgy Meryre, hogy felismerte benne a lányt. Arlen már majdnem készen volt a könyvtári munkával, és nemsokára visszatér majd Cob boltjába. Figyelte, ahogy a nap előbújik a hófödte hegycsúcsok mögül, és ráveti fényét a völgyekre. Megpróbálta az emlékezetébe vésni a látványt, majd Mery felé fordult, hogy őt is az emlékeibe zárja. A lány tizenöt éves volt, szépsége még a hegyeknél és a hónál is ragyogóbb. Mery több mint egy éven át volt Arlen legjobb barátja, de a fiú sosem tekintette a lányt ennél többnek. Most, ahogy ránézett Mery napfénnyel övezett alakjára, a hideg hegyi levegő fútta hosszú, barna hajára és keblei előtt összefont karjára, hirtelen egy fiatal nőt látott maga előtt, és ő maga sem gyerek volt már. Szíve hevesebben kezdett verni, ahogy a lány szoknyáit meglebegtette a szél, időnként felfedve az alsóbb ruhadarabok csipkéit.

A

HERCEG KÖNYVTÁRÁNAK TETŐTERE varázslatos

Arlen némán a lányhoz lépett. Mery viszonozta a tekintetét, és elmosolyodott. – Már ideje volt – mondta a fiúnak. A fiú bizonytalanul felemelte karját, és kézfejével végigsimított Mery arcán. Érezte a lány édes leheletét, és megcsókolta. A csók eleinte lágy volt és tétova, de aztán helyet adott annak a hévnek, ami önmagában is élettel bírt: egy kiéhezett, szenvedélyes érzés, ami már több mint egy éve ott ébredezett a fiúban a tudta nélkül. Kis idő múlva egy halk cuppanással szétváltak ajkaik, és zavartan mosolyogtak egymásra. Átkarolták egymást, és úgy néztek le az alattuk elterülő városra, élvezve a fiatal szerelem gyönyörűségét. – Mindig a völgyeket nézed – szólalt meg Mery. Végigfuttatta ujjait a fiú haján, majd megcsókolta a halántékát. – Mondd el nekem, mi jár a fejedben, amikor így a messzeségbe révedsz! Arlen egy ideig hallgatott. – Arról álmodozom, hogy megszabadítom a világot a magúroktól. Mery felnevetett, mert nem egészen erre a válaszra számított. – Szóval a Szabadítónak képzeled magad? És hogyan fogod csinálni? – Nem akarta bántani Arlent, szavai mégis ostorként hasítottak a fiúba. Arlen elhúzódott Merytől. Hirtelen sebezhetőnek érezte magát. – Nem tudom – vallotta be. – Fullajtárként fogom kezdeni. Elég pénzt gyűjtöttem már ahhoz, hogy páncélt és lovat vegyek magamnak. Mery a fejét rázta. – Az nem fog menni, ha összeházasodunk – mondta. – Össze fogunk házasodni? – kérdezte meglepetten Arlen. Elcsodálkozott azon, mennyire összeszorult a torka a lány szavaitól. – Miért, talán nem vagyok elég jó neked? – kérdezte Mery, és méltatlankodó tekintettel elhúzódott a fiútól.

– Nem, én nem ezt... – hebegte Arlen. – Akkor jól van – mondta Mery. – Fullajtárként lehet, hogy sok pénzt és megbecsülést szereznél, de túl veszélyes munka, főleg, ha majd gyerekeink lesznek. – Gyerekeink is lesznek? – kérdezte Arlen elvékonyodó hangon. Mery úgy nézett rá, mintha a fiú tökkelütött lett volna. – Nem, ez így nem lesz jó – folytatta, és Arlenre ügyet sem vetve tovább szövögette a terveit. – Rovásvetőnek kell majd menned, mint Cob. Így is a démonokkal fogsz küzdeni, de itt leszel velem, biztonságban, ahelyett hogy holmi démonfertőzte utakon barangolnál. – Nem akarok Rovásvető lenni – felelte Arlen. – Ez a munka nekem csak eszköz a célom eléréséhez. – Milyen cél az? Holtan akarsz feküdni az úton? – Nem. Az nem fog velem megtörténni – mondta a fiú. – Akkor mégis mi az, amit Fullajtárként megtehetsz, de Rovásvetőként nem? – kérdezte Mery. – Elmehetek innen – válaszolta gondolkodás nélkül Arlen. Mery elhallgatott. Elfordította a fejét Arlentől, majd néhány pillanattal később elengedte a fiú karját, és csendben leült. Arlen így, szomorúságában még gyönyörűbbnek találta a lányt. – Mitől akarsz elmenekülni? – kérdezte végül Mery. – Talán tőlem? Arlen ránézett a lányra. Most kezdte igazán érteni, mi is jár Mery fejében. A torkára forrott a szó. Tényleg olyan rossz lenne Milnben maradni? Mennyi esélye lenne annak, hogy még egy olyan lányt talál, mint Mery? De megelégedett volna vajon ennyivel? Soha nem akart családot alapítani. A család olyan kötelék, ami csak akadályozná. Ha

házasságra és gyerekekre vágyna, akár otthon is maradhatott volna Tölgypatakban Rennával. Azt hitte, hogy Mery különb ennél... Arlennek eszébe jutott az az ösztönző kép, ami az elmúlt három évben erőt adott neki: az utakon lovagol szabadon, amerre csak akar. Mint mindig, a szabadság érzése most is elöntötte őt, egészen addig, míg vissza nem pillantott Meryre. A lány látványától tovaröppent a gondolat, és Arlen fejében immár csak az járt, hogy újra meg akarja csókolni őt. – Tőled nem menekülnék – mondta, és megfogta a lány kezét. – Tőled soha. – Ajkaik újra összeértek, és jó darabig nem is gondolt másra.

– Megbízást kaptam Szilajligetbe – mondta Ragen. Szilajliget egy kisebb földművelő falu volt, úgy egynapi útra Mikitől. – Velem szeretnél jönni, Arlen? – Ragen, ne! – kiáltott fel Elissa. Arlen a nőre meredt, de mielőtt megszólalhatott volna, Ragen elkapta a fiú karját. – Arlen, beszélhetnék négyszemközt a feleségemmel? – kérdezte szelíden. Arlen megtörölte a száját, és felállt az étkezőasztaltól. Ragen becsukta utána az ajtót, de Arlen nem hagyta, hogy a tudtán kívül döntsenek az ő sorsáról. Megkerülte a szobát, és a konyhába ment, ahol a szolgálók ajtaján keresztül hallgatózhatott. A szakács a fiúra bámult, de amikor Arlen visszanézett rá, szó nélkül visszatért a dolgához. – Még túl fiatal! – mondta Elissa. – Lissa, neked ő mindig túl fiatal fog maradni – felelte Ragen. – Arlen már tizenhat éves. Elég idős már ahhoz, hogy megtegyen

egy egynapos utat. – Ne biztasd rá! – Te is jól tudod, hogy Arlennek nincs szüksége a biztatásomra. – Akkor akadályozd meg! – csattant fel Elissa. – Arlen itt biztonságban van. – Velem is biztonságban lesz – mondta Ragen. – Hát nem jobb úgy, ha az első néhány útján van mellette valaki, aki vigyáz rá? – Én jobban örülnék, ha sor se kerülne ezekre az első utakra – mondta csípősen Elissa. – Ha érdekelne Arlen sorsa, te is így éreznél. – Az éjre, Lissa! Nem is fogunk démonokat látni az úton! Napnyugta előtt odaérünk Szilajligetbe, napkelte után pedig visszaindulunk. Még az egyszerű emberek is meg szokták tenni ezt az utat! – Nem érdekel – felelte Elissa. – Nem akarom, hogy elmenjen. – Erről nem te döntesz – emlékeztette őt Ragen. – Megtiltom! – Nem teheted! – kiabálta a Fullajtár. Arlen még sose hallotta őt ilyen hangon beszélni a feleségével. – Majd meglátod – mondta dühösen Elissa. – Elkábítom a lovaidat! Kettévágom az összes lándzsádat! A kútba dobom a páncélodat! – Vedd el tőlem az összes szerszámomat, ha akarod, de Arlen és én akkor is elmegyünk holnap Szilajligetbe. Ha kell, hát gyalog utazunk! – Elhagylak – mondta csendesen Elissa. – Tessék? – Hallottad – mondta a nő. – Ha elviszed innen Arlent, engem

nem fogsz ebben a házban találni, amikor visszajössz. – Ezt nem mondhatod komolyan – mondta Ragen. – Pedig elhiheted – felelte Elissa. – Vidd el őt, és elmegyek innen. Ragen hosszú ideg hallgatott. – Nézd, Lissa! – szólalt meg végül. – Tudom, hogy bosszant, amiért még nem estél teherbe... – Ne merészeld ezt felhozni! – morogta Elissa. – Arlen nem a fiad! – kiabálta Ragen. – Akárhogy ölelgeted őt, ezen nem tudsz változtatni! Ő a vendégünk, és nem a gyermekünk! – Persze hogy nem az! – válaszolta emelt hangon Elissa. – Hogy is lehetne a miénk, ha egyszer mindig a ciklusaim alatt kézbesíted azokat a nyamvadt leveleket? – Tudtad, hogy mi vagyok, amikor hozzám jöttél – emlékeztette őt Ragen. – Igen, és kezdem belátni, hogy inkább anyámra kellett volna hallgatnom. – Ez meg mit jelentsen? – Azt, hogy már nem bírom ezt tovább – mondta Elissa, és elsírta magát. – A várakozást, amikor azon gondolkodom, hogy vajon hazatérsz-e még! A sebeidet, amikre te csak legyintesz! Az imádkozást, hogy foganjak meg öregkorom előtt, amikor nagy ritkán szeretkezünk! És most még ez is! – Tudtam, hogy mi vagy, amikor hozzád mentem – folytatta zokogva. – Azt hittem, hogy már hozzászoktam az egészhez. De ez... Ragen, nem tudom elviselni a gondolatot, hogy mindkettőtöket elveszítem! Egy kéz érintette meg Arlen vállát, amitől a fiú összerezzent. Margrit állt mellette, és szigorú arccal meredt rá. – Nem kéne mindezt hallanod! – mondta, Arlent pedig elöntötte a szégyen, amiért hallgatózott. Épp távozni akart, amikor megütötte a fülét a

Fullajtár hangja. – Rendben – mondta Ragen. – Megmondom Arlennek, hogy nem jöhet velem, és nem fogom többet biztatni. – Tényleg? – szipogta Elissa. – Megígérem – mondta a férfi. – És amikor visszajövök Szilajligetből, pár hónapig itthon maradok. Annyiszor foglak ágyba vinni, hogy valaminek muszáj lesz elkezdenie nőni odabent. – Ó, Ragen! – nevetett fel Elissa. Arlen hallotta, ahogy a nő a Fullajtár karjaiba borul. – Igaza van. Ezt nem lett volna szabad hallanom – mondta a fiú Margritnak. Nagyot nyelt, hogy enyhüljön a méregtől elszorult torka. – De nekik se lett volna szabad így tárgyalniuk rólam. Felment a szobájába, és elkezdett csomagolni. Jobb egy kemény szalmazsákon aludni Cob boltjában, mint egy puha ágyban, ha az utóbbiért le kell mondania a szabad döntés jogáról.

Arlen hónapokig kerülte Ragent és Elissát. Gyakran eljöttek Cob boltjához, hogy meglátogassák őt, de a fiú sosem mutatkozott előttük. Ragenék a szolgáikat is elküldték hozzá, de ők sem jártak sikerrel. Mivel Arlen nem használhatta Ragen istállóját, saját lovat vett magának, és a városfalakon kívül gyakorolta a lovaglást. Mery és Jaik ilyenkor gyakran vele tartottak, és hárman egyre közelebbi barátokká váltak. A lányt még zavarta Arlen gyakorlása, de mind fiatalok voltak, és az egyszerű öröm, hogy a mezőkön lovagolhatnak, minden más gondolatot kiűzött a fejükből. Arlen egyre nagyobb önállósággal dolgozhatott Cob boltjában. A fiú a mestere beleszólása nélkül fogadta a vevőket és végzett el

megbízásokat. Arlen neve egyre ismertebb lett a Rovásvetők körében, Cob bevételei pedig egyre csak nőttek. Szolgálókat fogadott fel és tanítványokat vett maga mellé, akikkel jórészt a fiú foglalkozott. Esténként Arlen és Mery többnyire együtt sétálgattak, és az ég színeiben gyönyörködtek. Csókjaik egyre hevesebbé váltak, mindketten többre vágytak, de Mery mindig vigyázott arra, hogy ne menjenek túl messzire. – Már csak egy év, és végzel a tanoncsággal – mondta mindig a fiúnak. – Az azt követő napon összeházasodhatunk, és onnantól minden este rám vetheted majd magad.

Egy reggel, amikor Cob nem volt a boltban, Elissa lépett be az ajtón. Arlen épp egy vevővel beszélgetett, így túl későn vette észre a nőt. – Szervusz, Arlen! – mondta neki Elissa. – Üdvözlöm, Elissa – felelte Arlen. – Nem kell ilyen hivatalosan viselkedned velem. – Szerintem a közvetlenség megzavarta a kapcsolatunkat – mondta a fiú. – Nem akarom újra elkövetni ezt a hibát. – Újra és újra bocsánatot kértem tőled, Arlen. Mit kell tennem, hogy végre megbocsáss nekem? – kérdezte Elissa. – Legyél őszinte! – vetette oda Arlen. A munkaasztalnál dolgozó két tanítvány összenézett, majd egyszerre felálltak, és kimentek a helyiségből. Elissa nem vett róluk tudomást. – Az vagyok – mondta. – Nem vagy az – felelte a fiú. Felvett néhány könyvet a pultról, és elindult, hogy a helyükre tegye őket. – Azt sajnálod, hogy

hallottam a beszélgetéseteket, és hogy megbántódtam miatta. Azt sajnálod, hogy elmentem tőletek. Az egyetlen dolog, amit nem sajnálsz, az az, hogy arra kényszerítetted Ragent, hogy ne vigyen magával az útra. – Veszélyes út lett volna – mondta Elissa. Arlen lecsapta maga elé a könyveket, és a nő érkezése óta először a szemébe nézett. – Tucatszor megjártam azt az utat az elmúlt hat hónapban! – mondta. – Arlen! – nyögte elképedve Elissa. – A Hercegi Bányákhoz is elutaztam – folytatta a fiú –, és a Déli Kőfejtőkhöz is. Mindenhol jártam, ami egynapi útra van a várostól. Elkészítettem a saját rováskörömet, és a Fullajtárok Céhe azóta be akar engem fogadni, mióta elküldtem nekik a jelentkezésemet. Elvisznek engem bárhová, ahova csak akarom. Semmit sem értél el. Nem hagyom, hogy ketrecbe zárjanak, Elissa. Sem neked, sem másnak. – Én nem akartalak téged soha bezárni, Arlen. Én csak óvni szerettelek volna – mondta szelíden Elissa. – Az nem a te feladatod – mondta Arlen, és visszafordult a munkájához. – Talán nem. – Elissa nagyot sóhajtott. – Csak azért tettem, mert aggódtam érted. Azért, mert szeretlek. Arlen megállt a munkájában, de még mindig kerülte a nő tekintetét. – Olyan rossz lenne, Arlen? – kérdezte Elissa. – Cob se fiatal már, és úgy tekint rád, mint a saját fiára. Olyan nehéz lenne átvenni tőle a boltot és feleségül venni azt a szép lányt, akivel látni szoktalak? Arlen a fejét rázta. – Belőlem soha nem lesz Rovásvető. – És mi lesz akkor, ha visszavonulsz, mint Cob?

– Én azt nem fogom megérni – felelte a fiú. – Arlen! Miféle szörnyű beszéd ez? – Miért? Ez az igazság. A Fullajtárok nem öregségben halnak meg. – De ha tudod, hogy bele fogsz halni a munkádba, akkor miért csinálod? – kérdezte Elissa. – Azért, mert inkább élek pár évig szabadon, mintsem hogy évtizedeket töltsek bebörtönözve – felelte Arlen. – Milnt aligha lehetne börtönnek nevezni, Arlen. – Pedig az – makacskodott a fiú. – Arról győzködjük magunkat, hogy ez a város az egész világ, de nem így van. Azt beszéljük be magunknak, hogy nincs a falakon kívül semmi, amit itt bent ne kapnánk meg, pedig ez nem igaz. Szerinted Ragen miért Fullajtár még mindig? Annyi pénze van, hogy egész életére elég lenne. – Ragen a herceg szolgálatában áll. Az a kötelessége, hogy elvégezze a munkáját. Senki más nem lenne képes rá. Arlen felhorkant. – Vannak más Fullajtárok is, Elissa. Ragen úgy tekint a hercegre, mint egy féregre. Nem hűségből vagy becsületből teszi, hanem azért, mert tudja az igazságot. – Milyen igazságot? – kérdezte a nő. – Azt, hogy a városon kívül többet tartogat számunkra a világ, mint ami idebent van. – Terhes vagyok, Arlen. Szerinted Ragen találna bármi ehhez foghatót a falakon túl? Arlen egy pillanatra elhallgatott. – Gratulálok! – nyögte ki végül. – Tudom, hogy milyen régóta vágytál erre. – Hát csak ennyit mondasz az egészre? – kérdezte Elissa. – Gondolom, azt kéred majd Ragentől, hogy adja fel a munkáját. Egy apa nem viheti vásárra a bőrét, nem igaz?

– Más módja is van a démonok elleni küzdelemnek. Minden egyes újszülöttel győzelmet aratunk felettük. – Úgy beszélsz, mint az apám – vetette oda neki Arlen. Elissa szeme elkerekedett. Mióta csak megismerte, a fiú sosem beszélt a szüleiről. – Bölcs ember lehet – felelte gyengéden a nő. Rosszabbat nem is mondhatott volna. Elissa azonnal rájött, mekkora hibát követett el. Arlen arca olyan rémisztő kifejezést öltött, amit még sosem látott a fiún. – Nem volt bölcs! – kiabálta Arlen, miközben a földhöz vágott egy ecsettartó poharat. Az edény széttört, a padlót pedig bepöttyözték a tintacseppek. – Gyáva volt! Hagyta, hogy anyám meghaljon! Hagyta, hogy meghaljon... – Arlen arca elkínzott grimaszba torzult, és ökölbe szorult kézzel megtántorodott. Elissa odasietett hozzá. Nem tudta, hogy mit kéne tennie vagy mondania, de magához akarta ölelni a fiút. – Apám hagyta, hogy anyám meghaljon, mert félt az éjszakától – suttogta Arlen. Megpróbált kibújni Elissa ölelő karjaiból, de a nő szorosan tartotta őt. Elsírta magát. Így álltak egy ideig. Elissa Arlen fejét cirógatta. – Gyere haza, Arlen! – súgta neki végül.

Arlen tanoncságának utolsó évét Ragen és Elissa házában töltötte, s ezalatt a kapcsolatuk jellege megváltozott. A fiú már a maga ura volt, és ezt már Elissa se vonta kétségbe. A nő meglepetésére ennek az lett az eredménye, hogy sokkal közelebb kerültek egymáshoz. Arlen kedvesebb volt Elissával, folyton a nő kerekedő hasát becézgette, és Ragennel mindig úgy időzítették újaikat, hogy

valamelyikük mindig otthon maradjon vele. Emellett a fiú sok időt töltött Elissa bábájával, aki Gyógyfüvész volt. Ragen szerint egy Fullajtárnak valamennyire értenie kell a gyógyfüvekhez is, így Arlen sokszor gyűjtött be növényeket és gyökereket a város falain kívül, és a bába a szerzeményekért cserébe megtanította őt mestersége néhány fortélyára. Ragen ezekben a hónapokban Miln közelében maradt, és végleg letette a lándzsát, amikor megszületett a lánya, Marya. Aznap ő és Cob egész éjjel ittak és ünnepeltek. Arlen is ott ült velük, de mindvégig csak elgondolkozva bámult a poharába.

– El kell terveznünk mindent – mondta Mery egyik este, amikor Arlennel édesapja háza felé sétáltak. – Mi mindent? – kérdezte Arlen. – Hát az esküvőt, te buta – felelte nevetve a lány. – Apám nem hagyná, hogy hozzámenjek egy tanonchoz, de az áldását fogja ránk adni, ha már Rovásvető leszel. – Fullajtár – helyesbített Arlen. Mery hosszú ideig a fiút nézte. – Ideje lenne lemondanod ezekről az utakról, Arlen. Hamarosan apa leszel. – Mi köze van ennek mindehhez? Sok apa van a Fullajtárok között. – Nem fogok hozzámenni egy Fullajtárhoz – jelentette ki Mery. – Ezt te is tudod. Mindig is tudtad. – Ahogy te is azt, hogy ez a vágyam – mondta Arlen. – És mégis itt vagy velem. – Azt hittem, megváltozol. Reméltem, hogy kivered a fejedből

azt az illúziót, hogy be vagy zárva, amiből csak úgy menekülhetsz, hogy kockára teszed az életed. Azt hittem, szeretsz engem! – Így is van – felelte a fiú. – De nem eléggé ahhoz, hogy lemondj a célodról – mondta a lány. Arlen hallgatott. – Miért csinálod ezt, ha egyszer szeretsz? – kérdezte Mery. – Ragen is szereti Elissát. A kettő nem lehetetlen együtt. – Elissa gyűlöli azt, amit Ragen csinál – vágott vissza a lány. – Te magad mondtad. – És mégis tizenöt éve házasok – mondta Arlen. – Hát ezt a sorsot szánod nekem? Álmatlan éjszakákon át azon töprengjek, vajon visszatérsz-e még hozzám? Hogy talán meghaltál, vagy hogy elcsábított téged valahol egy kacér leány? – Ez nem fog megtörténni – felelte Arlen. – Arra mérget vehetsz – mondta Mery. Könnyei végigfolytak az arcán. – Nem fogom hagyni! Végeztünk. – Mery, kérlek! – Arlen meg akarta fogni a lány karját, de ő elhúzódott tőle. – Nincs több mondanivalóm – mondta Mery. Elfordult a fiútól, és elszaladt apja háza felé. Arlen sokáig ott állt, és a lány után bámult. Az árnyékok egyre jobban megnyúltak, és a nap végül eltűnt az égboltról. Még akkor is az utcán álldogált, mikor megszólalt az Esti Harang. Ide-oda tette a lábát az utcaköveken, abban reménykedve, hogy a magúrok feljönnek a föld alól a köveken át, és elragadják őt.

– Arlen! Teremtőm, mit csinálsz te itt? – kiáltott fel Elissa, amikor a fiú belépett a kúriába. – Amikor lement a nap, azt gondoltam,

hogy ma este Cobnál alszol! – Kicsit egyedül akartam maradni, hogy gondolkodhassak – motyogta Arlen. – De kint a sötétben? Arlen megvonta a vállát. – A várost rovások védik. Sehol nem láttam magúrokat. Elissa válaszra nyitotta a száját, de amikor meglátta a fiú arckifejezését, a torkára forrtak dorgáló szavai. – Arlen, mi történt? – kérdezte gyengéden. – Elmondtam Merynek azt, amit neked is korábban – mondta Arlen, erőtlenül nevetve. – Rosszabbul fogadta a dolgot, mint te. – Úgy emlékszem, én sem reagáltam túl jól a hírekre – mondta Elissa. – Akkor érted, mit akarok mondani. – Arlen elindult felfelé a lépcsőkön. Belépett a szobájába, és kinyitotta az ablakot. Mélyeket lélegzett a hideg éjszaka levegőjéből, és a sötétségbe meredt. Másnap elment, hogy megkeresse Malcum céhmestert.

Marya még hajnalhasadta előtt felsírt bölcsőjében, de a hang megnyugvást hozott Elissának, és nem bosszúságot. Hallott történeteket, amikben a gyermekek az éjszaka közepén meghalnak, és a gondolat úgy megrémítette, hogy a csecsemőt úgy kellett kivenni a karjaiból, és álmában se szabadult a nyugtalanságtól. Elissa felkelt az ágyából, belebújt a papucsába, és leengedte a hálóruháját, hogy megszoptathassa gyermekét. Marya erősen belecsípett anyja mellébe, de Elissa örömmel fogadta a fájdalmat: azt jelentette, hogy szeretett gyermeke jó erőben van. – Jól van, napsugaram – suttogta neki. – Egyél, és nőj nagyra!

Ide-oda sétálgatott, miközben a gyermeket szoptatta, és már előre félt az elválás pillanatától. Ragen horkolva szunyókált az ágyban. Még csak pár hete vonult vissza a munkájától, de máris jobban aludt, ritkábbak voltak a rémálmai, felesége és Marya pedig úgy lefoglalták őt napközben, hogy az utazás egyre kevésbé foglalkoztatta. Amikor Marya befejezte az evést, elégedetten böffentett, és elszenderedett. Elissa megcsókolta, és visszatette őt a bölcsőbe, majd az ajtóhoz lépett. Mint mindig, Margrit most is ott várta őt. – Jó reggelt, Elissa Anya! – köszöntötte a nő. A megszólítás és az az őszinte szeretet, amivel kiejtették, még mindig örömmel töltötte el Elissát. Bár Margrit a szolgálója volt, korábban mégsem voltak egyenrangúak abból a szemszögből, ami a legfontosabbnak számított Milnben. – Hallottam, hogy felsírt a kicsi – mondta Margrit. – Életerős gyermek. – El kell mennem – mondta Elissa. – Kérlek, készíts nekem elő egy fürdőt, a kék ruhámat és a hermelines köpenyemet! – Margrit bólintott, Elissa pedig visszalépett a bölcső mellé. Miután megfürdött és átöltözött, vonakodva átadta a szolgálónőnek Maryát és kiment a házból, mielőtt még a férje felébredt volna. Ragen nem örülne, ha azt hallaná, hogy felesége beleavatkozik mások dolgába, de Elissa tudta, hogy Arlen a szakadék szélén táncol, és nem akarta, hogy lezuhanjon, csak mert ő nem volt képes időben cselekedni. Amikor belépett a könyvtárba, körbepillantott, nehogy Arlen észrevegye őt. Nem találta Meryt a zárkákban, sem a polcok között, de ez nem lepte meg. Arlen, más személyes dolgokhoz hasonlóan, Meryről sem beszélt sokat, de Elissa feszülten figyelt, valahányszor szóba hozta a lányt. Tudta, hogy van egy hely, ami különleges a két fiatal számára, és hogy ott fogja megtalálni Meryt.

Elissa a könyvtár tetőteraszán bukkant rá a magányosan zokogó lányra. – Elissa Anya! – szólalt meg Mery meglepetten, és gyorsan letörölte a könnyeit. – Megijesztett! – Sajnálom, drágám – mondta Elissa, és odalépett a lányhoz. – Ha akarod, magadra hagylak, de úgy tűnt, mintha szükséged lenne egy beszélgetőtársra. – Arlen küldte magát? – kérdezte Mery. – Nem, de láttam, hogy mennyire fel van dúlva, és ebből tudtam, hogy te is így érzel. – Arlen fel van dúlva? – szipogta a lány. – Órákig kóborolt kint a sötétben. Betegre aggódtam magam érte. Mery megrázta a fejét. – Elhatározta, hogy megöleti magát – morogta. – Szerintem pont az ellenkezőjét akarja – mondta Elissa. – Arlen érezni szeretné, hogy él. – Mery kíváncsian nézett a nőre, aki leült mellé. – Éveken át gondolkoztam azon, hogy miért vándorol mindig olyan messzire a férjem az otthonától. Miért akar a magúrokkal szembenézni? Miért teszi kockára az életét néhány csomag és levél miatt? Annyi pénzt keresett, hogy ha két életünk lenne, akkor is fényűző módon élhetnénk. Vajon miért csinálta? – Amikor az emberek a Fullajtárokról beszélnek, a kötelességet, a becsületet és az önfeláldozást említik meg. Meggyőzik magukat arról, hogy ezek azok a dolgok, amikért a Fullajtárok léteznek. – Nem így van? – kérdezte Mery. – Egy ideig azt hittem, igen, de most már jobban értem a dolgot. Vannak olyan pillanatok, amikor annyira átjár minket az élet maga, hogy a pillanat múltával egyszerűen... üresnek érezzük

magunkat. És amikor ez megtörténik, bármit megtennénk azért, hogy újra azt érezzük, hogy élünk. – Én még sosem éreztem magam üresnek – mondta a lány. – Én sem, egészen addig, míg terhes nem lettem – felelte Elissa. – Hirtelen felelős lettem egy életért, ami bennem növekedett. Bármit ettem, bármit csináltam, az hatással volt rá. Olyan sokáig vártam a gyermeket, hogy már attól féltem, hogy elveszítem őt, ami az én koromban sok más nővel is megtörténik. – De maga még nem olyan idős – mondta Mery. Elissa csak mosolygott. – Éreztem, ahogy Marya szíve a testemben lüktet – folytatta és az enyém összhangban dobogott vele. Azelőtt még sosem éreztem ilyesmit. Most, hogy a baba már megszületett, attól tartok, hogy soha többé nem élhetem ezt át. Elszántan ragaszkodom a gyermekhez, de a kapcsolat, amit korábban éreztem, már sosem fog visszatérni. – Mi köze van mindennek Arlenhez? – kérdezte a lány. – Azért mondom el neked mindezt, mert szerintem a Fullajtárok is így éreznek, amikor utaznak. Úgy gondolom, hogy Ragen akkor döbben rá igazán, milyen értékes is az élete, amikor veszélybe kerül, és ilyenkor feléled benne egy olyan ösztön, ami megakadályozza, hogy elbukjon a harcban. Arlennél más a helyzet. Sok mindent elveszített a magúrok miatt, Mery, és azt hiszi, hogy ezért ő a hibás. Szerintem a lelke mélyén gyűlöli önmagát. A démonokat hibáztatja, amiért így érez maga iránt, és csak akkor találhat békére, ha szembeszáll velük. – Ó, Arlen – suttogta Mery, és újabb könnycseppek jelentek meg a szemében, Elissa megérintette a lány arcát. – Arlen szeret téged. Hallom a hangján, amikor rólad beszél. Azt hiszem, hogy amikor a kettőtök szerelmére gondol, megfeledkezik az

önmarcangolásról. – Hogy volt képes erre, Elissa Anya? – kérdezte Mery. – Hogy bírta ki ennyi évig, hogy egy Fullajtárhoz ment feleségül? Elissa felsóhajtott. – Ragen egyszerre jószívű és erős, és az ilyen férfi nagyon ritka manapság. Sosem kételkedtem abban, hogy szeret, és hogy visszatér majd hozzám. De a legfontosabb, hogy a percek, amiket vele tölthetek, kárpótolnak azokért az órákért, amikor távol vagyunk egymástól. Szorosan átölelte Meryt. – Várd őt haza mindig, Mery, és Arlen rá fog majd jönni, hogy az élete mégiscsak ér valamit! – Nem akarom, hogy elmenjen – mondta csendesen Mery. – Tudom – felelte Elissa. – Én sem, de nem tudnám kevésbé szeretni azért, ha mégis megteszi. Mery sóhajtott. – Én se.

Másnap reggel Arlen Jaik házánál várta barátját, hogy elinduljon a malomba. Rajta volt a páncélja, és mellette állt pej lova, Hajnalfény. – Hát te? – kérdezte tőle Jaik. – Szilajligetbe indulsz? – Még messzebbre – felelte Arlen. – Megbízást kaptam a céhtől Laktonba. – Laktonba? – kérdezte elképedve a barátja. – Hetekig fog tartani az út! – Velem jöhetnél – javasolta Arlen. – Tessék? – Lehetnél a Zsonglőröm. – Arlen, én nem vagyok még kész... – Cob szerint a gyakorlatból tanul az ember a legtöbbet – szakította félbe Arlen. – Gyere velem, majd együtt tanulunk!

Örökké egy malomban akarsz dolgozni? Jaik leszegte a fejét. – Nem olyan rossz molnárnak lenni – mondta, miközben zavarában ide-oda dülöngélt. Arlen a barátjára meredt, majd bólintott. – Akkor vigyázz magadra, Jaik! – mondta, és felszállt a nyeregbe. – Mikor térsz vissza? – kérdezte Jaik. Arlen vállat vont. – Nem tudom – felelte, a város kapuit nézve. – Talán soha.

Valamivel később Elissa és Mery visszasétáltak a kúriához, és Arlen érkezését várták. – Ne hagyd, hogy túl könnyen elnyeljen téged! – tanácsolta Elissa a lánynak. – Nem szabad teljesen megadnod magadat neki. Engedd, hogy küzdjön érted, különben sosem fog rájönni, mennyit jelentesz neki! – Maga szerint tényleg ezt fogja tenni? – Ó, biztos vagyok benne – mosolygott Elissa. – Láttad ma reggel Arlent? – kérdezte Margrittól, amikor az ajtóhoz értek. – Igen, Anya – felelte a nő. – Néhány órával ezelőtt. Egy kis ideig Maryával volt, aztán egy táskával a hátán elment itthonról. – Egy táskával? Margrit a vállát vonta. – Biztos Szilajligetbe ment. Elissa bólintott. Nem lepte meg, hogy Arlen néhány napra el akar menni a városból. – Egy-két napig biztosan nem tér vissza – mondta Merynek. – Gyere, nézd meg a babát, mielőtt elmész! Felmentek a lépcsőn. Elissa gügyögve lépett Marya bölcsőjéhez, de megtorpant, amikor észrevette az összehajtott papírlapot, amit félig a gyermek alá tettek.

A nő remegő kézzel kinyitotta a levelet és hangosan felolvasta. #

Kedves Elissa és Ragen, Megbízást kaptam a Fullajtárok Céhétől Laktonba. Mire ezt olvassátok, már rég úton leszek. Sajnálom, hogy nem váltam azzá, amire mindenki vágyott. Mindent köszönök. Sose feledlek titeket: Arlen #

– Nem! – kiáltott fel Mery. Megfordult és kiszaladt a szobából, majd rohanva elhagyta a házat. – Ragen! – kiabálta Elissa. – Ragen! Férje odaszaladt hozzá. Fejcsóválva olvasta a levelet. – Mindig elszalad a problémái elől – motyogta. – Nos? – kérdezte Elissa. – Nos, mi? – Menj és keresd meg! – kiáltotta Elissa. – Hozd őt vissza! Ragen szigorú pillantást vetett a feleségére. Szavak nélkül folyt le köztük a vita. Elissa már az elején tudta, hogy nem fogja tudni meggyőzni férjét. Leszegte a fejét. – Túl korán ment el – suttogta. – Miért nem tudott még egy napot várni? – Ragen átölelte Elissát, aki sírni kezdett.

– Arlen! – kiabálta Mery, miközben futott. Tettetett nyugodtságának már nyoma sem volt. Nem akart már erősnek látszani, nem akarta, hogy Arlen küzdjön érte. Meg akarta találni a fiút, mielőtt még elmegy a városból, hogy megmondhassa neki, hogy szereti, és hogy ez mindig is így lesz, akárhogy is dönt Arlen.

Villámsebesen a városkapuhoz ért; ki volt fulladva a futástól, de már túl késő volt. Az őrök azt mondták neki, hogy Arlen órákkal azelőtt elhagyta Milnt. Mery tudta, hogy a fiú nem fog visszajönni. Ha tényleg viszont akarta őt látni, akkor utána kellett hogy menjen. Kérhetne egy lovat Ragentől, és utána eredhetne. Arlen bizonyára Szilajligetben keres majd szállást az első éjszaka. Ha siet, ott még utolérheti őt. Mery visszarohant a kúriához. Rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy elveszti a fiút, és ebből erőt merített. – Elment! – kiáltotta Elissának és Ragennek. – Adjanak kölcsön egy lovat! Ragen a fejét csóválta. – Már elmúlt dél. Nem fogsz időben odaérni. Félúton rád sötétedne, és a magúrok darabokra tépnének. – Nem érdekel! – kiabálta Mery. – Meg kell próbálnom! – El akart szaladni az istállóhoz, de Ragen gyorsan elkapta a karját. A lány kiabált, és ütlegelni kezdte a férfit, de a Fullajtár rendíthetetlen volt. Mery semmit se tudott tenni, hogy kiszabadítsa magát. Hirtelen megértette, mit értett Arlen azalatt, hogy a város olyan, mint egy börtön, és arra is rájött, milyen érzés üresnek lenni.

Már későre járt, amikor Cob megtalálta azt a rövid levelet, amit a pulton heverő főkönyv lapjai közé dugtak. Arlen bocsánatot kért benne, amiért a hét év letelte előtt elhagyja a várost. Remélte, hogy mestere megérti majd, miért tette. Cob újra és újra elolvasta a levelet. Minden egyes szót és le nem írt gondolatot az emlékezetébe vésett. – Teremtőm, Arlen – mondta. – Hát persze hogy megértem.

Sírva fakadt.

III. RÉSZ

17. FEJEZET

kérdezte magától a fiú, miközben fáklyájának fénye hívogatóan pislákolt a föld alá vezető kőlépcsőkön. A nap már alacsonyan járt az égen, és jó néhány percbe beletelt az út vissza a táborhelyéhez, de a lépcsők megmagyarázhatatlan módon csalogatták őt. Cob és Ragen egykor figyelmeztették őt erre. Egyes Fullajtároknak túl sok volt a romok közt lapuló kincsek gondolata, és emiatt vakmerőkké váltak. Túlságosan is. Arlen tudta, hogy ő is közéjük tartozik, de sosem tudott ellenállni annak, hogy felderítse „a térképek ismeretlen pontjait”, ahogy Ronnell főkönyvtáros egyszer fogalmazott. A pénz, amit Fullajtárként keresett, bőven fedezte az ilyen kalandozások költségeit, amik során gyakran több napra eltávolodott a legközelebbi úttól. Erőfeszítéseiért cserébe mindaddig csupán kacatokat talált. Eszébe jutottak azok a régi időkből származó könyvek, amik porrá omlottak, amikor megpróbálta felemelni őket. Egyszer talált egy rozsdás kardot, amivel véletlenül megvágta a kezét, és a seb annyira elfertőződött, hogy úgy érezte, az egész karja lángol. A borospince, amibe egy alkalommal lemerészkedett, beomlott, és „

M

IT MŐVELSZ, ARLEN?”,

három napra csapdába ejtette a fiút, akinek végül sikerült kiásnia magát, de egy üveget se tudott kimenekíteni onnan. A romok felkutatása eddig nem vezetett sikerre, és Arlen tudta, hogy egy napon kincsek helyett a halálára fog rálelni. „Menj vissza!”, unszolta magát. „Egyél valamit! Ellenőrizd a rovásokat! Pihenj egy kicsit!” – Vigyen el az éjszaka! – átkozta magát Arlen, és elindult lefelé a lépcsőn. Önutálata ellenére Arlen szíve izgatottan dobogott. Olyan szabadnak és boldognak érezte magát, amit a Szabad Városokban nem tapasztalhatott volna meg. Éppen ezért akart Fullajtár lenni. Leért a lépcső aljára. Megtörölte izzadó homlokát, és ivott egy korty vizet a kulacsából. A sivatagban nagy volt a forróság, nehéz volt még elképzelni is, hogy napnyugta után szinte fagypont alá hűl a levegő. Egy poros, faragott kövekből épült folyosón haladt végig. Fáklyájának fénye úgy játszott a falakon, mintha árnydémonok táncoltak volna rajtuk. „Léteznek vajon árnydémonok?”, merengett Arlen. „Rám vallana, ha itt futnék beléjük.” Felsóhajtott. Olyan sok mindent nem tudott még a világról. Sok új dolgot tanult az elmúlt három év során. Szivacsként szívta magába más népek kultúráját és a magúrokkal való küzdelmük történetét. Heteket töltött a fadémonok tanulmányozásával az angiers-i erdőben. Laktonban olyan hajókat látott, amik messze felülmúlták Tölgypatak kicsi, kétszemélyes csónakjait, és egy ráncos heget is szerzett, amikor túl közel merészkedett a vízidémonokhoz. Az volt a szerencséje, hogy jól meg tudta vetni a lábát a hajó fedélzetén, és kihúzta a magúrt a vízből a csápjánál fogva. A rémisztő szörnyeteg nem bírta a szabad levegőt, így azonnal elengedte a fiút, és visszaugrott a víz alá. Arlen

hónapokig tanulmányozta a vízirovásokat. Rizon nagyon hasonlított a szülőfalujára. Nem is város volt, hanem inkább földműves közösségek együttese, amik kisegítették egymást, ha a rováspóznákon átszökő démonok pusztítást okoztak valahol. A városok közül Krázia, a Sivatag Lándzsája, volt Arlen kedvence. A várost maró szél ostromolta, égető nap perzselte, és a hideg éjszakák alatt homokdémonok másztak elő a környező dűnékből. Kráziában még mindig harcoltak a démonokkal. A város férfiai nem engedtek a kétségbeesésnek. Minden este elszántan küzdöttek a magúrokkal. Feleségeiket és gyermekeiket biztonságos helyre zárták, majd lándzsát és hálót ragadtak. A fegyvereik Arlenéhoz hasonlóan nem tudták átütni a magúrok kemény bőrét, de a lények érezték a szúrásokat, amivel eléggé fel lehetett ingerelni őket ahhoz, hogy a harcosok rovásozott csapdákba csalhassák őket, amíg a felkelő nap hamuvá nem égeti a támadókat. Kitartásuk ösztönzően hatott Arlenre. Bármennyit is tanult a fiú, egyre többet akart tudni. Minden városban megismert valamit, ami más helyeken ismeretlen tudásnak számított. Valahol biztosan választ fog találni a kérdéseire. Ezért is érkezett ehhez a romhoz. Félig betemette a homok, és szinte teljesen feledésbe merült hely volt. Arlen egy oszladozó kráziai térképen talált említést Anoch Sun városáról, ahol évszázadok óta senki sem járt. A felszíni épületek java része összedőlt, vagy elkoptatta őket a szél és a homok, de a föld alatt kialakított helyiségek még épek voltak. Arlen befordult egy sarkon, és az őt fogadó látványtól elállt a lélegzete. A fáklya fényében kőoszlopokat pillantott meg, amelyek a

falak mentén sorakoztak. Az oszlopokba vésett rücskös jelek rovások voltak. Arlen közelebb tartotta hozzájuk a fáklyát, és megvizsgálta őket. A rovások régiek voltak. Ősiek. Már az őket körülvevő levegő is nehéz volt az évszázadok súlyától. Papírt és egy darab faszenet vett elő a táskájából, satírozva lemásolta a jeleket, majd nagyot nyelve továbbindult, felkavarva a padlóra ülepedett port. A folyosó végén egy kőajtóra bukkant. A ráfestett rovások java már lekopott, de Arlen felismert közülük néhányat. Elővette jegyzeteit, és lemásolta azokat a jeleket, amik még elég épek voltak ahhoz, hogy ki tudja venni az alakjukat, majd áttért az ajtó vizsgálatára. Az ajtó egy hatalmas kőtömb volt, és Arlen hamarosan rájött, hogy saját súlyán kívül semmi más nem tartja helyben. Felkapta a lándzsáját, a tömb és a fal közötti résbe illesztette a hegyét, hogy kifeszítse a helyéről az ajtót, és nekifeszült a fegyver nyelének. A lándzsa hegye azonnal letört. – Az éjre! – szitkozódott Arlen. Messze járt Milntől, és a fém errefelé értékes ritkaságnak számított. Nem hagyta, hogy bármi is megakadályozza őt. Elővett egy kalapácsot és egy vésőt a táskából, és nekiesett velük az ajtó körüli résnek. A homokkövet egyszerű volt faragni, így Arlennek hamarosan sikerült annyira kitágítania a rést, hogy bele tudja dugni a lándzsa vastag és erős nyelét. Újra nekiveselkedett, és érezte, hogy a kőtömb megmozdul, de ha tovább erőlteti, a nyél is beletört volna. A fiú a vésővel felfeszítette az ajtó előtti padlóköveket, és így sikerült kialakítania egy mély árkot, amibe az ajtót belebillentheti. Ha bele tudja mozdítani a tömböt a mélyedésbe, akkor azt saját tehetetlensége kidöntené a helyéről. Visszalépett a lándzsanyélhez, és megint nekifeszült. A kőtömb

ellenállt, de Arlen nem adta fel. Fogcsikorgatva nyomta a fanyelet, és az ajtó végül hatalmas robbajjal a padlóra zuhant, felfedve egy keskeny átjárót, ami mögött sűrű por kavargott. Arlen belépett a helyiségbe, ami egy sírkamrának tűnt. A teremben állott bűz terjengett, de a folyosóról már kezdett beáramlani a friss levegő. Arlen magasra tartotta a fáklyát. A falon élénk színű festékkel tucatnyi képet festettek kicsiny figurákkal, amelyek az emberek és a démonok közti harcot ábrázolták. A képeken az emberiség tűnt győzedelmesnek. A terem közepén egy obszidiánból faragott koporsó hevert, amelynek alakja egy lándzsát fogó embert mintázott. Arlen közelebb lépett, és közben a koporsó oldalába vésett rovásokat figyelte. Meg akarta őket érinteni, és eközben rájött, hogy remeg a keze. Tudta, hogy már nem sok idő van hátra naplementéig, de Arlen akkor se tudott volna épp most visszafordulni, ha a Mag összes démona előjött volna a föld alól. Nagyokat lélegezve odalépett a koporsó tetejéhez, és megpróbálta kinyitni, miközben azon igyekezett, hogy a fedelet épségben leereszthesse a földre. Tudta, hogy előbb le kellett volna másolnia a rajta lévő rovásokat, de ha erre szánta volna az idejét, akkor reggel kellett volna visszajönnie, hogy kinyithassa a koporsót, és már nem tudott volna tovább várni. A nehéz kőlap alig mozdult meg. Arlennek belevörösödött az arca az erőlködésbe, ahogy feszülő izmokkal megpróbálta eltolni a fedelet. A terem fala nem messze volt mögötte, így nekitámasztotta az egyik lábát. Végül egy hatalmas, visszhangzó kiáltással nagyot taszított a kőlapon, ami lecsúszott a koporsóról, és lezuhant a földre. Arlen nem foglalkozott többet a fedéllel. A hatalmas koporsó

tartalmát bámulta. Egy bepólyált holttest volt benne, meglepően ép állapotban, de a fiút nem ez foglalkoztatta leginkább. Arlen szeme azon a tárgyon akadt meg, amit a holttest a kezében tartott. Egy fémből készült lándzsa hevert ott. Áhítatosan kicsúsztatta a holttest merev kezéből a fegyvert. Meglepően könnyűnek találta. A lándzsa két méter hosszú volt, a nyél átmérője pedig közel három centit tett ki. A fegyver hegye még az eltelt évszázadok után is elég éles lett volna ahhoz, hogy megvágjon valakit. Arlen nem tudta, milyen fémből készülhetett, de minden másról azonnal elfeledkezett, amikor még egy dolgot észrevett a lándzsán. Rovásozva volt. A lándzsa hegyének ezüstös felületén jelek sorakoztak, amelyek a modem világ számára ismeretlen mértékű hozzáértésről tanúskodtak. A fiú még sehol máshol nem látott ilyen rovásokat. Ahogy Arlen rádöbbent felfedezésének jelentőségére, arra is egyből rájött, hogy mekkora veszélyben van. A felszínen már nyugovóban volt a nap. Semmit sem ér a felfedezése, ha még azelőtt meghal, hogy visszajuthatna a városokba. Felkapta a fáklyát, majd kisietett a sírkamrából és végigrohant a folyosón. Hármasával vette a lépcsőket, ösztönétől vezérelve végigszaladt az útvesztőszerű járatokon, és remélte, hogy jól emlékszik az útvonalra. Végül megpillantotta a kijáratot, ami a poros, félig betemetett utcákra vezetett, de egy szemernyi fényt se látott beszűrődni az ajtón. Amikor odaért, látta, hogy az ég még vörösük. A nap bizonyára kicsivel korábban nyugodott le. Rálátott a táborhelyére, és a magúrok még csak most kezdtek felszállni a földből. Anélkül, hogy megállt volna gondolkodni, Arlen eldobta a fáklyát, és kirohant az épületből. A sivatag homokját felrúgva

cikázott ide-oda a testet öltő magúrok között. A földből előbukkanó homokdémonok a kődémonokkal álltak rokonságban. Ugyan kisebbek és fürgébbek voltak náluk, de még így is a legerősebb és legkeményebb páncélú magúrfajták közé tartoztak. Míg a kődémonokat szénfekete páncélzat védte, addig sivatagi rokonaik testét apró, éles, a homoktól alig megkülönböztethető piszkossárga pikkelyek borították, és a két lábon járó óriási magúrokkal szemben ők a négy lábukon közlekedtek. A két démonfajta arca viszont semmiben sem különbözött. Kiálló pofájukban több sorban helyezkedtek el a fogak, orrlyukaik pedig hátrébb, héj nélküli szemeik alatt húzódtak. Homlokukból vastag csontok álltak ki, és hegyes szarvakként íveltek hátra a fejükön. Szemük fölött állandóan rángtak az izmok a minduntalan fúvó szél és homok miatt. Ami még félelmetesebbé tette a homokdémonokat rokonaiknál, az az volt, hogy csapatban vadásztak. Összedolgoztak, hogy elkaphassák áldozataikat. Arlen szíve zakatolt, és a felfedezéséről teljesen megfeledkezve szaladt át a romok között. Hihetetlen fürgeséggel haladt, átugrotta a kidőlt kőoszlopokat és a törmeléket, miközben jobbra-balra ugrott a testet öltő démonok elől. A magúroknak szükségük volt egy kis időre, hogy tájékozódjanak a kinti környezetben, amit Arlen ki is használt, miközben a táborhely felé rohant. Az egyik démont térdhajlaton rúgta, amitől a lény hanyatt esett, így a fiú akadálytalanul el tudott haladni mellette. Megrohamozott egy újabb magúrt, de az utolsó pillanatban elszökkent a démon útjából, így annak karmai csak a levegőt szelték. Arlen egyre gyorsabban futott, ahogy a táborhelyhez közeledett,

de elállta az útját egy démon, akit ezúttal nem tudott kikerülni. A lény úgy egy méter magas lehetett, és már túltette magát az érkezés zavarán. A földhöz kuporodva figyelte a fiút, és dühödten sziszegett. Arlen már túl közel járt a célhoz. Védelmet jelentő rovásköre csak pár lépésre volt tőle. Csak remélni merte, hogy át tud bukfencezni a nála kisebb magúron, hogy bejuthasson a táborba, mielőtt még a démon megölné őt. Azzal megindult, és ösztönösen előreszúrt új lándzsájával, miközben félrelökte a démont. A csapást villanás követte, Arlen pedig a földre zuhant, de a homokot felrúgva felkelt és továbbhaladt. Nem mert hátranézni sem. Gyorsan beugrott a rováskörbe. Biztonságban volt. A fiú lihegett a kimerültségtől. Felpillantott az őt körülvevő homokdémonokra, akiknek alakja körvonalazódott a sivatagi félhomályban. Sziszegve karmolászták a rovásokat, amik minden egyes csapástól fényesen felvillantak. A mágia fényében Arlen megpillantotta a démont, amibe beledöfte a lándzsáját. A lény lassan elvonszolta magát a fiútól és társaitól, tintaszerű, fekete nyomot hagyva maga után a homokban. Arlen szeme elkerekedett. Tekintetét a kezében lévő lándzsára fordította. A fegyver hegyét démonvér áztatta. Arlen visszafogta magát, hogy ne nevessen fel hangosan, és rápillantott a sérült magúrra. Társai egymás után hagyták abba a rovások ostromlását, és szimatolni kezdtek. Megfordultak, és meglátták a földön a vércsíkot, majd a sérült démont. A magúrok rikoltva megrohanták a sebesült lényt, és darabokra tépték.

A hideg sivatagi éjszaka végül rábírta Arlent, hogy levegye a tekintetét a fémlándzsáról. Meggyújtotta és felszította a tábortüzet, amit még korábban elkészített, majd felmelegítette magát, és készített némi vacsorát. Hajnalfényt még azelőtt lekefélte és megetette, hogy elindult volna felfedezni a romokat, most pedig kikötötte a lovat a rováskörön belül, és rátette a takaróját. Egykarú az elmúlt három évben minden éjjel, holdkelte után megjelent a fiú környékén. Felnyargalt a homokdűnékre, majd Arlen rovásköréhez rohant, szétrebbentve a kisebb démonokat. A fiú szokás szerint úgy köszöntötte, hogy összecsapta a szörny előtt a két tenyerét, amit Egykarú dühödt ordítással viszonzott. Amikor Arlen először elhagyta Milnt, azon gondolkozott, hogy vajon át tud-e aludni úgy egy éjszakát, hogy a félkarú kődémon ne csapkodná egész éjjel a rovásait, de mostanra már észre se vette Egykarú tombolását. Rovásköre minden éjjel kiállta a próbát, Arlen pedig áhítattal ápolta a fakorongokat: rendszeresen friss lakkréteggel vonta be őket, és mindig ellenőrizte, hogy a kötelek épek-e. A kődémont egyenesen gyűlölte. Az eltelt évek alatt nem alakult ki benne az a barátias érzés a lény iránt, mint amit a milni őrök tanúsítottak Egykarú felé. Ahogy a démon is emlékezett arra, hogy ki csonkította őt meg, úgy Arlen sem feledte el azt, hogy ki okozta a göcsörtös sebhelyeket a hátán, és hogy kinek sikerült majdnem megölnie őt. Arra is emlékezett, hogy a démon miatt kilenc Rovásvető, harminchét őr, két Fullajtár, három Gyógyfüvész és tizennyolc polgár vesztette életét Milnben. A fiú a démont figyelte, és elgondolkozva simogatta új fegyverét. Vajon mi

történne akkor, ha lecsapna vele? A lándzsa megsebesített egy homokdémont. Hatással lenne a rovásozott fegyver a kődémonra is? Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne szökkenjen ki a rováskörből, és ne tegye próbára a lándzsát. Arlen alig aludt valamennyit, mire a napsugarak visszaűzték a démonokat a Magba, a fiú mégis jókedvűen kelt fel. Reggeli után elővette jegyzeteit, és szemügyre vette a lándzsát. Aprólékos munkával lemásolta az összes jelet, valamint a mintázatokat, amiket a rovások alkottak a nyélen és a lándzsahegyen. Már magasan járt a nap, mire végzett a munkájával. Felkapott egy új fáklyát, visszament a katakombákba, és lemásolta a kövekbe vésett rovásokat. Több sírkamrát is talált, és kísértést érzett arra, hogy a józan gondolkodást szélnek eresztve az összeset átvizsgálja, de ha még egy nappal tovább marad ott, akkor elfogyna az összes élelme, mielőtt még a Hajnal Oázisához érne. Megpróbált találni egy kutat Anoch Sun romjai között, és végül sikerrel is járt, de a környéken ritkás és ehetetlen volt a növényzet. Arlen felsóhajtott. A romok már évszázadok óta ott álltak. Biztos meg is fogják őt várni, amíg vissza nem tér, remélhetőleg egy csapat kráziai Rovásvetővel az oldalán. Mire visszaért a felszínre, már délutánra járt. Arlen a maradék időt arra használta, hogy megfuttatta és megetette Hajnalfényt, majd vacsorát készített magának, miközben gondolataiba mélyedt. A kráziaiak bizonyítékot fognak követelni arra, hogy a lándzsa halálos a magúrokra. Ők harcosok voltak és nem kincskeresők, így nyomós ok nélkül nem áldozták volna fel egyetlen harcképes emberüket sem egy felfedezőútra. „Bizonyíték”, gondolta Arlen. Helyénvaló volt, hogy egy bizonyos démontól származzon.

Már egy óra se volt hátra naplementéig, amikor Arlen nekilátott, hogy felkészítse a táborhelyet. Újra kikötötte a lovát az egyik rováskörben. A három méter átmérőjű kört a szokásos módon helyezte el, majd elővett egy tucat rováskövet a táskájából, és kialakított belőlük egy közel tizenkét méteres kört a másikon kívül. Kissé szellősebben helyezte el a köveket, mint szokta, és óvatosan egymáshoz igazította őket. A nyeregtáskában volt még egy harmadik rováskör is, mivel Arlen mindig tartott magánál egyet tartaléknak, és azt a nagyobbik körön belül, annak széle mentén helyezte el. Amikor elkészült, Arlen letérdelt a középső rováskör közepén. Mellette hevert a lándzsája, és mélyeket lélegezve megpróbált megszabadulni zavaró gondolataitól. Nem is figyelte, hogyan nyugszik le a nap, vörös fénybe borítva a homokot, mielőtt még beköszöntött volna a sötétség. Először a fürge homokdémonok keltek ki a talajból. Arlen hallotta, ahogy a külső rováskör szikrázva és csattogva ellenáll a magúrok ostromának. Pillanatokkal később meghallotta Egykarú ordítását. A kődémon szétcsapta kisebb rokonait, miközben a nagyobbik rováskör széléhez ért. Arlen nem vett róla tudomást: továbbra is nagyokat lélegzett, szemét csukva tartotta és nyugodt maradt. A démont feldühítette, hogy a fiú egyáltalán nem reagál a fenyegetésére, és lecsapott a rovásokra. A mágia felvillant, amit Arlen még a szemhéján át is látott, de a démon nem folytatta azonnal az ostromot. A fiú kinyitotta a szemét, és Egykarút figyelte, aki kíváncsian félrebillentette a fejét. Arlen hidegen elmosolyodott. A kődémon újra rácsapott a rovásokra, majd újra megállt. Ezúttal a démon megeresztett egy fülsiketítő ordítást, majd megvetette a lábát és ép karjának kimeresztett karmait a

rováskörnek feszítette. Olyan volt a látvány, mintha a démon egy üvegtáblának feszült volna neki. Egykarú üvöltött a fájdalomtól, ahogy kétszeres, majd háromszoros erővel próbált áttörni a rováskörön. A mágikus falon pókhálószerű mintázat jelent meg a démon karmaitól kiindulva, és láthatóan meghajlott az egyre növekvő nyomástól. Az ezt követő hangtól még Arlen nyugalma is megingott. A kődémon megfeszítette páncélos lábait, és átpréselte magát a rováskörön, majd nekitántorodott a belső védőfalnak. Hajnalfény felnyerített, és nagyot rántott a béklyóján. Arlen felkelt, és Egykarú szemébe nézett. A homokdémonok elkeseredetten próbálták megismételni a kődémon mutatványát, de a fiú úgy helyezte el a rovásköveket, hogy a kisebb magúrok ne tudjanak átférkőzni rajtuk. Tehetetlenül rikoltoztak a védőfal túloldalán, miközben a bent készülődő összecsapást figyelték. Arlen ugyan nőtt valamennyit, mióta először találkoztak, de még így is olyan törpének érezte magát, mint azon a bizonyos rémisztő estén. A magúr karmos lábától a szarvai hegyéig számítva több mint négy méter magas volt, kétszer is kitéve egy magasabb ember méretét. Arlennek hátra kellett hajtania a fejét, hogy a démon arcába tudjon nézni, aki eközben a fiúra meredt. Egykarú kitátotta a száját, felfedve borotvaéles, nyál áztatta fogait. Karmait kihívóan hajlítgatta, páncélozott mellkasát pedig kidüllesztette. Fekete pikkelyeit a szokványos fegyverek nem tudták átütni, tüskés farka pedig ide-oda lendült, és elég nehéz volt ahhoz, hogy egy csapással megöljön egy lovat. Egész teste füstölgött és parázslott a rováskörön való átkeléstől, de látható fájdalmától a magúr csak még veszélyesebbnek tűnt. Olyan volt, mint egy szenvedéstől dühöngő titán. Arlen ujjai szorosan ráfonódtak a lándzsa nyelére, ahogy

kilépett a rovásköréből.

18. FEJEZET

Elérkezett a bosszú ideje. Arlen mélyeket lélegzett, és próbált nyugodt maradni, hogy szíve ki ne ugorjon a helyéről. Csak remélni tudta, hogy a lándzsa ereje meg tudja sebezni a démont, de még ha így is történik, ennyi nem lesz elég a győzelemhez. Szüksége lesz majd minden tudására és tapasztalatára. Lábait lassan szétcsúsztatta egymástól, és harci pózt vett fel. A homok le foga őt lassítani, de Egykarúnak is akadályt fog jelenteni. A démon szemébe nézett, és lassú mozdulatokkal elhelyezkedett, miközben az óriási magúr kiélvezte a pillanatot. A lény karja továbbért, mint a fiúé a lándzsával. Arlen megvárta, hogy a démon támadjon először. Arlen úgy érezte, mintha egész élete ehhez a pillanathoz vezetett volna, ami korábban sosem tudatosult benne. Nem volt biztos abban, hogy készen áll a megmérettetésre, de azután, hogy Egykarú több mint tíz éven át üldözte őt, nem bírta volna tovább halogatni az összecsapást. Még most is visszaléphetett volna a rováskör biztonságába, ahol a kődémon nem bánthatta volna őt.

E

GYKARÚ ÜVÖLTÉSE VISSZHANGZOTT AZ ÉJSZAKÁBAN.

Szándékosan arrébb húzódott a körtől, eltökélve magát a küzdelemre. Egykarú vicsorogva bámulta, hogyan araszol előtte a fiú. A szörny torkából mély mordulás hangzott fel. Farka egyre gyorsabban lengett ide-oda. Arlen tudta, hogy a démon támadni készül. Egykarú hirtelen felordított és előrerugaszkodott, kimeresztett karmai vadul szelték a levegőt. Arlen a szörny felé lendült, elhajolt a csapás elől, és közvetlenül a démon előtt termett. Átszaladt a lábai között, majd oldalra gördült a homokban, és beledöfte a lándzsát a lény farkába. Elégedetten nézte a felvillanó mágiát, amit a lándzsa hegye okozott, a démon pedig felüvöltött, ahogy a fegyver átütötte a páncélját, és a húsába hatolt. Arlen számított arra, hogy a démon feléje fogja lendíteni a farkát, de az ellencsapás hamarabb érkezett, mint várta. A földre vetette magát, és érezte, ahogy a tüskék centikre suhannak el a feje felett. Egy szemvillanás alatt felpattant a homokból, de addigra Egykarú, kihasználva a csapás lendületét, gyorsan a fiú felé fordult. Méretei ellenére a magúr viszonylag fürge volt. A kődémon újra lecsapott, és Arlen ezúttal nem tudott időben félreugrani. Megpörgette lándzsáját, és maga elé tartotta a nyelét, hogy így hárítsa el az ütést, de tudta, hogy a démon túl erős ahhoz, hogy ennyivel kivédhesse a támadást. Érzelmei eluralkodtak a fiún: érezte, hogy túl hamar vállalkozott a megmérettetésre. Átkozta saját ostobaságát. Amikor a démon karmai lecsaptak a lándzsára, a nyélbe vésett rovások felvillantak. Arlen alig érezte az ütést, Egykarú viszont úgy megtorpant, mintha egy rováskörnek ütközött volna. A kődémon hátratántorodott, ahogy ütésének ereje visszaszállt rá, de gyorsan

magához tért. Arlen csak nehezen tudott újra megmozdulni. Megdöbbentette a felfedezés, és elhatározta, hogy teljes mértékben ki is fogja használni. Egykarú őrült dühvel indult meg feléje. Eltökélt szándéka volt, hogy ezt az újabb akadályt is áttörje. Arlen a homokot felrúgva elfutott a szörnytől és átmászott egy törött kőoszlop maradványain. A kőtömb fedezékében arra készült, hogy jobbra vagy balra kiugrik, attól függően, hogy a kődémon melyik oldalról támad. Egykarú hatalmas csapást mért az egy méternél is vastagabb kőoszlopra, ami azonnal kettétört. A démon a letört darabot karjának egyetlen mozdulatával félredobta. A lény nyers erejének látványa félelmetes volt. Arlen elrohant a rovásköre felé, hogy kissé összeszedhesse magát. A démon számított erre a lépésre. Lábai rugóként összehúzódtak, és a hatalmas démon a levegőbe ugrott. A rováskör előtt ért földet, elállva Arlen útját. A fiú megtorpant, Egykarú pedig diadalmasan felüvöltött. Próbára tette Arlen rátermettségét, és csalódnia kellett. A lény tisztelte a lándzsa erejét, de szemében nyoma sem volt a félelemnek, ahogy a fiú felé közeledett. Arlen lassan hátrálni kezdett. Nem akarta, hogy egy hirtelen mozdulata feldühítse a démont. Egészen a külső rováskörig húzódott vissza, aminek a túloldalán a viadalt szemlélő homokdémonok várták őt. Egykarú látta, hogy a fiú szorult helyzetbe került, és felüvöltött. Mennydörgő robajjal célpontjára rontott. Arlen megvetette a lábát. Ezúttal nem emelte maga elé a lándzsa nyelét, hanem hátrahúzta maga mellé, szúrásra készen. A kődémon csapása még egy oroszlán koponyáját is összetörte

volna, de az ütés nem ért célba. Arlen hagyta, hogy a démon egyenesen a tartalék rováskörbe szorítsa őt, ami észrevétlenül maradt a homokban. A mágia felvillanva visszavetette a rohamozó démont, a fiú pedig előrelendült, és a rovásozott lándzsát beledöfte a démon hasába. Egykarú fülsiketítő ordítása félelmetesen visszhangzott az éjszakában, Arlen fülének viszont zene volt. Ki akarta húzni a lándzsát, de a hegy beleszorult a démon fekete páncéljába. Nagyot rántott a fegyveren, de majdnem az életébe került, mert Egykarú a fiú felé suhintott, és karmaival végigszántott a vállán és a mellkasán. Arlen pörögve hátratántorodott, de sikerült a kisebb rováskör felé irányítania magát, ahol aztán a földre zuhant. Kezét sebeire szorítva nézte a hatalmas, támolygó kődémont. Egykarú újra és újra megpróbálta kihúzni a hasából a fegyvert, de a nyél rovásai mindig megakadályozták őt ebben. Eközben a mágia tovább égett és szikrázott a démon testében. A lándzsa gyilkos ereje hullámokban áradt szét a magúrban. Arlen haloványan elmosolyodott, amikor Egykarú a földre zuhant és vergődni kezdett. Miközben azt figyelte, hogyan csillapodik a démon kapálózása rángássá, érezte, hogy lelkében nagy üresség támadt. Számtalanszor elképzelte korábban ezt a pillanatot, de cseppet sem volt olyan, mint várta. Elégedettség helyett szomorúság és a veszteség érzése öntötte el. – Ezt érted tettem, anyám – suttogta Arlen, amikor a kődémon rángása megszűnt. Megpróbálta felidézni édesanyja képét, szerette volna érezni, hogy a nő büszke rá, de megütközve döbbent rá, hogy nem emlékszik Silvy arcára. A fiú felordított. Kicsinek és nyomorultnak érezte magát a csillagos ég alatt. Arlen nagy ívben kikerülte a kődémon hulláját, és visszament a

táborhelyéhez, hogy bekötözhesse a sebeit. Szabálytalan öltésekkel sikerült csak bevarrnia a vágásokat, de legalább össze tudta fogni őket. A kangyökérkenőcs égette a sebeket, ami azt jelezte, hogy nagy szüksége volt az ellátásra. A vágások kezdtek elfertőződni. Aznap éjjel nem tudott elaludni. Sajgó szíve és sebei önmagukban is elkergették az álmot a szeméről, de Arlen úgy érezte, lezárult életének egy fejezete, és át akarta virrasztani az eseményt. Amikor a nap feltűnt a homokdűnék mögött, olyan gyorsan világosság támadt Arlen tábora körül, amit csak a sivatagban lehet tapasztalni. A homokdémonok már a hajnal első jeleire köddé váltak. A fiú felszisszenve talpra állt, majd kisétált a rováskörből Egykarú holtteste mellé, hogy visszavegye a lándzsáját. A fekete páncél füstölni és égni kezdett, ahol rávetült a napfény. A kődémon teste hamarosan egy hatalmas halotti máglyává vált. Arlen megigézve bámulta a lángokat. Ahogy a kődémon hamvait elhordta a reggeli szél, a fiú úgy érezte, hogy az emberiség számára igenis van még remény.

19. FEJEZET

nem állt másból, mint ősi jelzőoszlopok láncából, aminek egy része töredezett és ütött-kopott volt, a többit pedig félig betemette a homok, de még így is megakadályozták, hogy az utazók eltévedjenek. A vidéket nem csak homok borította, ahogy Ragen egykor mesélte, bár elég volt belőle ahhoz, hogy az ember napokig mást se lásson, csak dűnéket. A sivatagot több száz mérföldön át kemény, porlepte síkságok határolták, ahol ritkás, kiszáradt növényzet gyökerezett a repedezett agyagban. A homoktenger dűnéinek árnyékán kívül más menedék nem akadt a tűző nap elől. Olyan forróság volt, hogy Arlen alig tudta elhinni, hogy ugyanez a nap borította fénybe a hideg milni erődöt is. Folyamatosan fújt a szél, így a fiú kénytelen volt eltakarni az arcát, hogy ne lélegezze be a homokot. Torka fájt és kiszáradt. Az éjszakák még rosszabbak voltak. A talaj által elnyelt hő szinte azonnal kiszökött a földből naplemente után, így a magúrokat rendszerint egy hűs, elhagyatott vidék fogadta. Még ezen a kihalt vidéken is akadt élet. Kígyók és gyíkok

A

SIVATAGI UTAT CSAK JOBB HÍJÁN NEVEZTÉK ÍGY, hiszen

vadásztak apró rágcsálókra. A dögkeselyűk olyan lények maradványai után kutattak, akiket vagy a magúrok öltek le, vagy túl messzire merészkedtek a sivatagba, és nem találták a kiutat. Legalább két nagyobb oázis akadt a vidéken, ahol az állóvíz termőképessé tette a környező talajt, így ott dúsan növő, ehető növényzetet lehetett találni. Más helyeken egy vékony, a kövekből eredő vízforrás vagy egy lépésnyi nagyságú pocsolya köré gyűltek a kisebb állatok és az elsatnyult növények. Arlen megfigyelte, hogyan ássák be magukat a sivatag lakói a homokba éjjelenként. Az állatok teste megőrizte a nap melegét, és így védekeztek a hideg ellen, míg a felszínen magúrok garázdálkodtak. A sivatagban nem voltak kődémonok, mert nem akadt számukra elég élelem. Lángdémonok se nagyon akadtak, mert nem volt mit felgyújtaniuk. Nem voltak erdők, ahol a fadémonok el tudtak volna rejtőzni. A vízidémonok nem úszhattak a homokban, a széldémonok pedig nem találtak volna olyan magaslatot, ahova le tudnának szállni. A dűnék és a síkságok vidéke kizárólag a homokdémonoké volt. A sivatag mélyén még ők is csak szórványosan fordultak elő. Főleg az oázisok környékén csoportosultak, de egy tábortűz látványa mérföldekről is odacsalta őket. Rizon és Krázia között öt hétig tartott az út, aminek több mint a fele a sivatagon át vezetett, és egy ilyen vállalkozást még a legrátermettebb Fullajtárok is kétszer meggondoltak. Annak ellenére, hogy az északi kereskedők egekbe szökő árakat voltak hajlandók fizetni a kráziai selyemért és fűszerekért, csak kevesen voltak eléggé elszántak vagy éppen őrültek ahhoz, hogy elutazzanak a sivatagi városba. Arlen a maga részéről kellemesnek találta az utazást. A nap legforróbb időszakait a nyeregben aludva töltötte, és ilyenkor

könnyed, fehér lepellel takarta be magát. Lovát rendszeresen megitatta, esténként pedig ponyvákat terített a rováskörei alá, hogy nehogy eltemesse őket a homok. Olykor kísértést érzett arra, hogy a lándzsával a védőfalon kívüli homokdémonokra támadjon, de sebesülése miatt nem tudta erősen tartani a fegyvert, és ha a magúrok kiragadnák azt a kezéből, egy kósza fuvallat úgy belepné homokkal, hogy nehezebb lenne rátalálni, mint egy ősi sírkamrában. A homokdémonok kiáltozásai ellenére Arlen csendesebbnek találta az éjszakákat most, hogy Egykarú ordítása már nem kísértette többé. A kődémon halála óta nyugodtabban aludt, mint utazása során bármikor. Életében először Arlen úgy érezte, hogy jövője többet tartogat számára annál, mintsem hogy csak egy dicsőített hírvivő váljon belőle. Mindig is tudta, hogy sorsa többől áll, mint hogy haláláig Fullajtárként dolgozzon. Neki harcolnia kellett. Most viszont rájött arra, hogy még ennél is többről van szó: másokat kellett rábírnia a harcra. Biztos volt benne, hogy tud készíteni egy másolatot a rovásozott lándzsáról, és azon gondolkozott, hogy milyen más fegyvereken lehetne a rovásait használni. Nyilakon, botokon, parittyaköveken... Végtelen sok lehetőség nyílt meg előtte. Az Arlen által megismert helyek közül egyedül Kráziában nem voltak hajlandók az emberek elbujdosni a magúrok elől, a fiú épp ezért őket tisztelte a legjobban. Semmilyen más nép nem érdemelte volna így ki az ajándékát. Meg akarta mutatni nekik a lándzsát, a kráziaiak pedig ellátják majd őt mindennel, ami az újabb fegyverek készítéséhez szükséges, és így együtt fordulópontot hozhatnak el az éjszakai háborúzásban. Arlen gondolatai elterelődtek terveiről, amikor megpillantotta

az oázist. A sivatagi homok olykor az ég kékjét tükrözte, és így sok ember olyan víz reményében tért le az útról, ami nem is létezett. Amikor viszont Hajnalfény megszaporázta lépteit, Arlen tudta, hogy az oázishoz közelednek. A ló messziről megérezte a vizet. Már az előző napon elfogyott az innivalójuk, és mire rábukkantak a kis tóra, Arlen és lova már szinte szédelegtek a szomjúságtól. Egyszerre hajoltak a víz fölé, és teleitták magukat. Miután végeztek az ivással, Arlen megtöltötte a vizeskulacsokat Az oázist homokkőből készült oszlopok vették körbe, és a fiú az egyiknek az árnyékába helyezte el a víztartalékot. Arlen megvizsgálta az oszlopok rovásait. Azok épnek tűntek, de már mutatkoztak rajtuk a kopás jelei. A minduntalan fújó szél időről időre lecsiszolta a vésett jelek éleit. A fiú elővette vésőszerszámait, és helyreállította a rovásokat, hogy ép maradjon a védőfal. Amíg Hajnalfény a ritkás füvet és az apró cserjék leveleit legelészte, Arlen datolyát, fügét és más gyümölcsöket szedett az oázis fáiról. Miután jóllakott belőlük, a maradékot kitette a napra aszalódni. A tavat egy felszín alatti folyó táplálta, és az emberek már évszázadokkal azelőtt leástak a homokba és áttörtek a köveken, hogy lejussanak a folyamhoz. Arlen lesétált a lépcsőkön egy hűvös föld alatti terembe, majd felvette az ott tárolt hálókat, és a folyóba dobta őket. Tekintélyes mennyiségű hallal tért vissza a felszínre. A zsákmány egy részét félretette magának, a többit pedig megtisztította, besózta és a gyümölcs mellé tette száradni. Kivett egy villás eszközt az oázis készleteiből, és kutatni kezdett a kövek között. Végül fodrozódó nyomokat pillantott meg a homokban. Nemsokára el is kapott a villával egy kígyót, majd megragadta a farkánál fogva, és megcsördítette, mint egy ostort, így ölve meg az állatot. Valószínű volt, hogy a kígyó fészke és a

tojásai nincsenek messze onnan, de Arlen nem kereste meg őket. Nem lett volna tisztességes dolog jobban megcsapolni az oázis kincseit, mint amennyire szükséges volt. A kígyónak is félretette egy részét, a többit pedig száradni hagyta. Az egyik nagyobb kőtömbbe egy üreget faragtak, amit a korábban ott járt Fullajtárok jelzései vettek körül. Arlen szárított gyümölcsöket, halat és húst vett elő az üregből, amiket az előző utazó hagyott hátra, majd a nyeregtáskákba tette az élelmet. Ha majd megszáradnak az ő szerzeményei, feltöltheti velük a titkos raktárát a következő arra járó Fullajtár számára. Lehetetlen volt úgy átkelni a sivatagon, hogy az ember ne érintette volna a Hajnal Oázisát. Száz mérföldön belül ez volt az egyetlen vízforrás, így minden utazó felkereste ezt a helyet. Többnyire Fullajtárok jártak itt, akik egyben Rovásvetők is voltak, és ez a kiváltságos társaság évek óta rendszerint otthagyta a kézjegyét a homokköveken. Tucatnyi nevet véstek már bele az oszlopokba: egy részüket egyszerű, karcolt betűk alkották, mások viszont kalligráfiai mesterművek voltak. Több Fullajtár a neve mellé azt is odavéste, hogy milyen városokban járt már addig, vagy hogy hányszor keresett már menedéket a Hajnal Oázisában. Arlen immár tizenegyedszerre vert tábort itt, így már rég belevéste az egyik kőoszlopba a saját, valamint az emberek lakta városok és faluk nevét, amiket meglátogatott, de állandóan új helyeket fedezett fel, így mindig volt mit hozzáadnia a listához. A fiú szép, cikornyás betűkkel belekarcolta a kőbe Anoch Sun nevét a romok mellé, amiket korábban látott. Az oázisban senki más nem járt még az ősi városban, így Arlent elöntötte a büszkeség. A következő napon a fiú tovább növelte az oázis élelemraktárát. Becsületbeli dolog volt a Fullajtárok között, hogy a készleteket jobban feltöltötték annál, mint ahogy ők találták érkeztükkor, arra

az esetre, ha az egyik társuk túlságosan elgyengülve érkezne az oázishoz ahhoz, hogy élelmet gyűjtsön magának. Arlen aznap este levelet írt Cobnak. Sok elküldetlen üzenet lapult a nyeregtáskájában. Mindig úgy érezte, hogy szavaival nem tud magyarázatot adni, hogy miért fordított hátat kötelességeinek, de legutóbbi felfedezése túl fontos volt ahhoz, hogy ne ossza meg mesterével. A levélben pontos ábrákat készített a lándzsa rovásairól. Tudta, hogy Cob rövid időn belül elterjeszti majd őket a milni Rovásvetők között. Arlen másnap kora reggel tábort bontott, és délnyugat felé indult. Öt napig mást sem látott, csak dűnéket és homokdémonokat, de a hatodik napon megpillantotta a messzeségben Kráziát, a Sivatag Lándzsáját, aminek alakját távoli hegyek övezték. Messziről egy homokdűnének lehetett nézni a várost: homokkőből készült falai jól beleolvadtak a sivatagi környezetbe. Egy, a Hajnal Oázisánál jóval nagyobb vízforrás köré építették, amit a térképek szerint ugyanaz a föld alatti folyó táplált. A város vésett rovásokkal ellátott falai büszkén magasodtak a tűző napsütésben. A város felett Krázia lobogója lengett: két keresztbe tett lándzsa a felkelő nap előtt. A kapunál álló őrök a dal’Sharum, azaz a kráziai harcos kaszt fekete öltözékét viselték, ami megvédte őket a kíméletlen széltől. Bár a kráziaiak nem voltak olyan magasak, mint a milni emberek, még így is egy fejjel nagyobbak voltak a legtöbb angiers-i és laktoni polgárnál. Ahogy Arlen elhaladt a vékony, izmos katonák mellett, üdvözlésként bólintott nekik. Az őrök viszonozták a köszöntést, és megemelték lándzsáikat. A kráziai emberek között ez volt a legközönségesebb üdvözlési forma, de Arlen keményen megdolgozott azért, hogy ezt

kiérdemelje tőlük. A városban az embert az alapján ítélték meg, hogy hány sebhelye volt, és hogy mennyi alagait, vagyis magúrt sikerült már megölnie. Az idegeneket, akiket ők chineknek neveztek, közéjük véve a Fullajtárokat is, a kráziaiak gyáváknak tartották. Szerintük az ilyen emberek feladták a küzdelmet, és így méltatlanok voltak arra, hogy a dal’Sharum harcosok bármilyen udvariasságban részesítsék őket. Arlen viszont meglepetést okozott a kráziaiaknak azzal, hogy csatlakozni kívánt a küzdelmükhöz, és miután megtanított néhány új rovást a harcosoknak és segített nekik megölni tucatnyi magúrt, a Par’chin címmel ruházták fel őt, ami annyit tett: bátor idegen. Soha nem tekintették volna a fiút egyenrangúnak, de a dal’Sharumok már nem köptek a lába elé, és Arlennek sikerült néhány barátot is szereznie közöttük. A kapun áthaladva a fiú az Útvesztőbe jutott, ami egy széles belső udvar volt, még a város területe előtt. A teret falak, árkok és vermek alkották. A dal’Sharum-családok minden este a városfalak biztonságába húzódtak, míg a harcosok alagai’sharakba, azaz szent háborúba szálltak a magúrokkal. Becsalogatták a démonokat az Útvesztőbe, majd rovásokkal védett vermekbe kényszerítették őket, ahol a felkelő nap végzett velük. Sok harcos elesett a csatákban, de a kráziaiak azt vallották, hogy aki elesik az alagai’sharakban, az a mennyországban csatlakozhat Everamhoz, a Teremtőhöz, így mindenki bátran vonult be az Útvesztőbe. „Nemsokára már csak a magúrok fognak itt meghalni”, gondolta Arlen. A főkapun beérve a fiú a Nagy Bazárba érkezett, ahol árusok sorakoztak több száz megrakott kocsival. A levegő nehéz volt a kráziai csípős fűszerektől, a tömjéntől és az egzotikus parfümöktől. A halmokban álló gyümölcs és a temérdek haszonállat mellett

szőnyegeket, finom szöveteket és gyönyörű festett agyagedényeket is lehetett itt kapni. Zsúfolt, zajos hely volt, az emberek mindenfelé hangosan alkudoztak. Azok a piacterek, ahol Arlen eddig járt, tele voltak férfiakkal, a kráziai Nagy Bazárban viszont kizárólag tetőtől talpig feketébe öltözött nőket lehetett látni. Sürögtek-forogtak mindenfelé, vettek és eladtak, hevesen kiabáltak egymással, és makacskodva adták át az aranyukat a portékákért. A bazárban rengeteg ékszert és világos színű ruhákat árultak, Arlen viszont még egyetlen kráziai nőn sem látott ilyesmit. A helyi férfiak azt mondták neki, hogy a nők az effajta ékességeket fekete ruhájuk alatt hordják, de ezt csak a férjeik tudták volna biztosan megmondani. Kráziában a tizenhat évnél idősebb fiúk szinte mind harcosok voltak. A többiek közül néhányan damákká, Szentemberekké váltak, akik egyben a világi hatalmat is képviselték a városban. E két tisztségen kívül semmi más munka nem számított tisztességesnek. Azokat, akik valamilyen mesterséget űztek, khaffitoknak hívták, és általában megvetették őket. A kráziai társadalmi rendben alig helyezkedtek el magasabban a nőknél. A hétköznapi munkákat az asszonyok végezték el a városban: földet műveltek, főztek, gyermeket neveltek, agyagot ástak és edényeket készítettek, házakat építettek és javítottak, ők gondozták és vágták le az állatokat, és a kereskedés is az ő feladatuk volt. Összességében mindennel ők foglalkoztak, a harcot leszámítva. Véget nem érő fáradozásuk ellenére a nők teljes mértékben a férfiaknak voltak alárendelve. Egy férfi feleségei és lányai az ő tulajdonainak számítottak, és úgy bánhatott velük, ahogy akart; még meg is ölhette őket. Egy férfinak több felesége is lehetett, de ha egy nő hagyta, hogy a férjén kívül bármelyik más férfi láthassa

őt fekete leplei nélkül, akkor az asszonyt rendszerint kivégezték. Kráziában a nőket nélkülözhetőnek tartották, a férfiakat nem. Arlen tudta, hogy nők nélkül a kráziaiak elvesznének, de az asszonyok hódolattal bántak a férfiakkal, férjeiket pedig szinte istenítették. Reggelente kimentek az Útvesztőbe, hogy felkeressék az alagai’sharakban elesettek holttesteit, és elsiratták őket. Könnyeiket apró üvegcsékbe gyűjtötték. A víz értéknek számított Kráziában, és egy harcos életét az alapján ítélték meg, hogy halálakor hány fiolányi könny gyűlt össze érte. Ha egy férfi meghalt, akkor feleségei általában az elhunyt fiútestvéreire vagy barátaira szálltak át, hogy mindig legyen kit szolgálniuk. Egyszer Arlen egy haldokló harcos felett térdelt az Útvesztőben, aki felajánlotta neki három feleségét. – Mind gyönyörűek, Par’chin, és termékenyek is! – biztatgatta őt a férfi. – Sok fiút szülnek majd neked! Ígérd meg, hogy magadhoz veszed őket! Arlen a szavát adta, hogy gondoskodni fog az asszonyokról, de később keresett valakit, aki befogadta őket. Kíváncsi volt rá, hogy mi rejtőzik a kráziai nők fekete ruházata alatt, de azért annyira nem, hogy hordozható rováskörét egy agyagházra, szabadságát pedig családos életre cserélje. A nőket szinte mindig követte néhány barna ruhás gyermek. A lányok haját kendőbe fogták, a fiúk pedig rongysapkát hordtak a fejükön. A lányok már tizenegy évesen férjhez mentek és magukra öltötték a nők fekete ruháit, míg a fiúkat még fiatalabb korban elvitték a kiképzésekre. A legtöbbjük végül a dal’Sharumok fekete öltözékét viselhette. Mások a damák fehér köntösét öltötték magukra, és életüket Everam szolgálatának szentelték. Azok a férfiak, akik egyik tisztségre se voltak megfelelőek, khaffittá váltak, és életük végéig barnát viseltek szégyenükben.

A nők észrevették a Bazáron keresztüllovagoló Arlent, és izgatottan sugdolózni kezdtek. A fiú derűsen nézte őket: egy asszony se mert a szemébe nézni vagy megközelíteni őt. Az Arlen nyeregtáskáiban lapuló kincsekre fájt a foguk. Volt nála finom rizoni gyapjú, milni ékszerek, angiers-i papír és az északi vidékek más értékei is, de Arlen férfi volt, és ami még rosszabb, egy chin, így nem mertek odamenni hozzá. A damáknak mindenütt ott volt a szeme. – Par’chin! – kiáltotta egy ismerős hang. Arlen megfordult, és barátját, Abbant látta közeledni. A kövér kereskedő botjára támaszkodva bicegett a fiú felé. Abban még gyermekkorában lebénult, és mivel nem tudott volna harcolni, Szentembernek pedig nem volt méltó, khaffitként találta meg a hivatását. Nehézségei ellenére egész jól megélt az északról jövő Fullajtárokkal való kereskedelemből. Arca szőrtelen volt, a khaffítok barna sapkáját és ingét viselte, de ezekre finom anyagú fejkendőt, mellényt és világos selyemből készült, színes cérnával megvarrt nadrágot húzott. Mindig azt mondogatta, hogy az ő feleségei is vannak olyan szépek, mint a dal’Sharum harcosok menyasszonyai. – Everamra mondom, jó téged viszontlátni, Jeph fia! – szólalt meg Abban thézai nyelven, és rácsapott Arlen vállára. – Még a nap is jobban ragyog, ha ellátogatsz a városunkba! Arlen azt kívánta, bárcsak sose említette volna meg a kereskedőnek édesapja nevét. Kráziában az apa neve sokkal fontosabb volt az ember sajátjánál. A fiú elmerengett azon, hogy mit szólnának a helyiek ahhoz, ha megtudnák, hogy az apja gyáva volt. Viszonozta Abban köszöntését, és őszinte mosollyal rácsapott a férfi vállára. – Üdv, barátom! – mondta. A sánta kereskedő

segítsége nélkül soha nem tanulta volna meg a kráziai nyelvet, és nem ismerte volna meg a sivatagi nép különös és olykor veszélyes kultúráját. – Gyere csak, gyere! – mondta Abban. – Itt a sátram, aminek árnyékában megpihenhetsz, és itt a vizem, amivel leöblítheted az út porát a torkodról! – Elvezette Arlent egy színes sátorhoz, ami a bazáros kocsijai mögött volt felállítva. Tapsolt egyet, mire feleségei és lányai, akiket Arlen sosem tudott megkülönböztetni egymástól, gyorsan felnyitották előttük a sátor ponyváját, és elvezették Hajnalfényt. A fiú csak nehezen tudta megállni, hogy ne segítsen a nőknek bevinni a sátorba a nehéz nyeregtáskákat. Tudta, hogy a kráziai férfiak illetlenségnek találták, ha egy férfi ilyesmivel fáradozik. Az egyik asszony meg akarta fogni a rovásozott lándzsát, ami egy ruhába tekerve lógott a nyeregről, de Arlen elkapta előle a fegyvert. A nő mélyen meghajolt, attól félve, hogy megsértette a vendéget. A sátor belseje tele volt színes selyempárnákkal és díszes szőnyegekkel. Arlen a bejáratnál hagyta poros csizmáit, és mélyet lélegzett a hűs, illatosított levegőből. Letelepedett a párnákra, Abban asszonyai pedig gyümölcsöt és vizet hoztak neki. Miután Arlen felfrissítette magát, Abban megint tapsolt egyet. A nők teát és mézes süteményt hoztak nekik. – Jól telt az út a sivatagon keresztül? – kérdezte a kereskedő. – Ó, igen – felelte mosolyogva Arlen. – Nagyon is jól. Egy ideig csak csevegtek. Abban sosem mulasztotta el az ilyen illedelmességeket, de a szeme gyakran Arlen nyeregtáskáira vándorolt, amiket látva akaratlanul is összedörzsölte a tenyerét. – Térjünk át az üzletre? – kérdezte Arlen, amikor már helyénvalónak találta a témaváltást. – Hát persze, a Par’chin elfoglalt ember – helyeselt Abban,

majd csettintett. Az asszonyok sokféle fűszert, parfümöket, selymet, ékszereket, szőnyegeket és más kráziai árukat hoztak elő. Abban megnézte az árukat, amit Arlen hozott északról, míg a fiú a cserébe felajánlott portékákat vizsgálgatta. A kráziai kereskedő mindenben hibát talált, és folyton fintorgott. – Ezekkel a kacatokkal keltél át a sivatagon? – kérdezte undorral, mikor végzett a szemlével. – Aligha érik meg az utazást. Arlen visszafojtott egy vigyort, miközben teát szolgáltak fel nekik. Kettőjük között mindig így kezdődött az alkudozás. – Ugyan már! – mondta a fiú. – Még a vak is látná, hogy Théza legszebb kincseit hoztam el neked. Sokkal értékesebbek annál a szemétnél, amit az asszonyaid hordtak elém. Remélem, rejtegetsz még ennél jobb árut is, mert még a romvárosokban is jobb dolgokat láttam porosodni. – Ujjával egy mesterien kimunkált szőnyeget böködött. – Hát így megsértesz engem? – kiáltott fel Abban. – Engem, aki vizet és árnyékot adott neked a nap elől! Elszomorít, hogy a vendégem így bánik velem a saját sátramban! – siránkozott a férfi. – A feleségeim éjt nappallá téve dolgoztak a szövőszéknél, és csak a legfinomabb gyapjút használták fel a munkához! Ezeknél szebb szőnyegeket sehol máshol nem találsz! Ezek után az alkudozásra került a sor. Arlen nem felejtette el azokat a leckéket, amiket sok évvel korábban Ragentől és az öreg Tokás Ruscótól tanult. Mint mindig, az alku most is úgy végződött, hogy mindketten úgy tettek, mintha kirabolták volna őket, de közben azt gondolták, hogy ők jártak jobban. – A lányaim majd összegyűjtik és félreteszik az árukat az indulásodig – mondta Abban. – Velünk vacsorázol ma este? A feleségeim olyan asztalt terítenek majd nekünk, amilyet északon sehol se látnál.

Arlen megcsóválta a fejét. – Éjjel harcolni megyek – felelte. Abban is megrázta a fejét. – Attól félek, hogy túlságosan beletanultál a szokásainkba, Par’chin. Te is a halálodba akarsz rohanni. – Nem áll szándékomban meghalni, és nem is számítok paradicsomra a túlvilágon. – Ó, én barátom, senki se akar fiatal korában Everam színe elé állni, de ez vár azokra, akik alagai’sharakban vesznek részt. Emlékszem azokra az időkre, amikor annyi ember élt itt, mint amennyi homokszem van a sivatagban, de manapság... – Szomorúan megrázta a fejét. – A város majdhogynem üres. Az asszonyaink hasa kerek a jövendő gyermekektől, de egyszerűen több férfi hal meg éjszaka, mint ahány csecsemő megszületik nappal. Ha nem változtatunk a dolgok menetén, Kráziát egy évtizeden belül elnyeli a sivatag. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy változást akarok hozni nektek? – kérdezte Arlen. – Jeph fiának helyén van a szíve – mondta Abban –, de a Damaji nem fog rád hallgatni. Szerintük Everam megköveteli a háborút, és egy chin nem fogja tudni őket erről lebeszélni. – A Damaji a várost irányító tanács volt, amit a legmagasabb rangú damák és a tizenkét kráziai törzs egy-egy képviselője alkotott. Mind az Andrah, Everam legkiváltságosabb damájának szolgálatában álltak, akinek a szava törvény volt. Arlen elmosolyodott. – Én nem tudom őket rábírni, hogy ne legyen többé alagai’sharak, de segíthetek nekik megnyerni azt. – Kicsomagolta a lándzsáját, és Abban felé nyújtotta. A férfi szeme elkerekedett a lenyűgöző fegyver láttán, de a fejét csóválva feltartotta a kezét. – Én khaffit vagyok, Par’chin. Nem szabad lándzsát fognom a tisztátalan kezemmel.

Arlen visszahúzta a fegyvert, és bocsánatkérően meghajolt. – Nem akartalak megbántani – mondta. – Ha! – nevetett fel Abban. – Te vagy az egyetlen ember, aki valaha meghajolt előttem. A Par’chinnak nem kell attól tartania, hogy megsért egy khaffitot. Arlen elfintorodott. – Épp olyan ember vagy, mint mindenki más – mondta. – Ilyen hozzáállással mindig chin maradsz – felelte Abban, de azért mosolygott. – Nem te vagy az első ember, aki rovásokat tett egy lándzsára. Az ősi harci rovások nélkül az egész értelmetlen. – Ezek itt az ősi rovások – mondta Arlen. – Anoch Sun romjai között találtam ezt a fegyvert. Abban elsápadt. – Megtaláltad az elveszett várost? Hát igazat mondott a térkép? – Miért vagy így meglepve? Úgy emlékszem, biztosítottál arról, hogy pontos a leírás – mondta Arlen. Abban feszengve köszörülte meg a torkát. – Hát, igen, természetesen bíztam a forrásaimban, de senki se járt azon a helyen már vagy háromszáz éve. Ki tudta volna megmondani, mennyire pontos az a térkép? – A férfi elmosolyodott. – Emellett ha becsaptalak volna vele, nemigen tudtál volna visszajönni a pénzedért. – Mindketten nevettek. – Everamra mondom, ez igazán remek történet, Par’chin – mondta Abban, amikor Arlen befejezte az elveszett városról szóló beszámolóját –, de ha ragaszkodsz az életedhez, akkor ne mondd el a Damajinak, hogy kifosztottad Anoch Sun szent városát. – Nem fogom – ígérte meg Arlen –, de azért a lándzsa hatalmát el kell hogy ismerjék majd. Abban megrázta a fejét. – Még ha meg is engedik neked, hogy megjelenj előttük, amit egyébként kétlek, bárminek visszautasítanák

az értékét, ha azt egy chin mutatja be nekik. – Igazad lehet – mondta Arlen –, de meg kell próbálnom. Úgyis leveleket kell vinnem az Andrah palotájába. Gyere velem! Abban feltartotta a mankóját. – Hosszú az út innen a palotáig, Par’chin. – Akkor majd lassabban megyek – mondta Arlen, de tudta, hogy a mankónak semmi köze ahhoz, amiért a férfi nem akar vele menni. – Ne akarj velem mutatkozni a piacon kívül, barátom! – figyelmeztette Abban. – Csak elvesztenéd miatta azt a megbecsülést, amit az Útvesztőben szereztél. – Hát majd visszanyerem – felelte Arlen. – Miért tiszteljék az embert, ha nem sétálhat szabadon a barátjával? Abban mélyen meghajolt. – Egy napon én is szeretném látni azt a vidéket, ahol olyan nemes lelkek élnek, mint Jeph fia. Arlen mosolygott. – Ha eljön az a nap, Abban, én magam viszlek keresztül a sivatagon.

Abban megragadta Arlen karját. – Állj meg! – parancsolta. Arlen engedelmeskedett. Bízott barátja tanácsában, bár semmi szokatlant nem látott. Az utcán nőket látott, akik nehéz csomagokat hordtak, előttük pedig egy csapatnyi dal’Sharum menetelt. Az ellenkező irányból egy másik csoport közeledett. Mind a két csapat élén egy-egy fehér ruhás dama lépkedett. – Kaji törzsbeliek – mondta Abban, fejével az előttük haladó harcosok felé bólintva. – A másik csapat a Majah törzsből való. Az lesz a legjobb, ha várunk itt egy kicsit. Arlen a két csoportot figyelte. Mindannyian fekete ruhát

hordtak, lándzsáik pedig egyszerűek voltak és dísztelenek. – Hogy tudod őket megkülönböztetni? – kérdezte Abbantól. – Te hogy nem látod a különbséget? – kérdezte vállat vonva a férfi. Arlenék figyelték, ahogy az egyik dama odakiáltott valamit a másiknak. Egymás elé álltak, és vitatkozni kezdtek. – Miért marakodnak így? – kérdezte Arlen. – Mindig ugyanarról folyik a vita – felelte Abban. – A Kaji dama szerint a homokdémonok a pokol harmadik bugyrában lakoznak, a széldémonok pedig a negyedikben. A Majah dama ennek az ellenkezőjét vallja. Az Evejah nem fogalmaz egyértelműen erről a kérdésről – mondta a férfi a kráziai szentírásra utalva. – És miért olyan fontos ez? – kérdezte Arlen. – Azok a démonok, akik a pokol mélyebb bugyraiban laknak, távolabb esnek Everam vigyázó szemétől, így őket kell először megölni. A damák eközben ordítozni kezdtek egymással, a mögöttük álló dal’Sharum harcosok pedig dühösen markolászták lándzsáikat, készen arra, hogy megvédjék vezetőjüket. – Képesek azon veszekedni, hogy melyik démont öljék meg először? – kérdezte elképedve Arlen. Abban kiköpött a földre. – A Kajiknak még ennyi se kell, hogy nekiessenek a Majah törzsnek, Par’chin. – Ha lemegy a nap, megjelennek az igazi ellenségeik! – ellenkezett Arlen. A kereskedő bólintott. – És ha eljön ennek az ideje, a Kaji és a Majah harcosok vállvetve fognak küzdeni. Errefelé az a mondás járja, hogy az ember haragosa éjszaka testvérré válik. Napnyugtáig viszont még órák vannak hátra. A Kajik közül az egyik dal’Sharum lándzsájának nyelével

megütött egy Majah harcost, aki ettől a földre zuhant. A szembenálló férfiak másodpercek alatt mind egymásnak estek. A két dama a küzdelem szélén állt. Nem érdekelte őket a harc, és nem is csatlakoztak hozzá, hanem továbbra is egymással kiabáltak. – Miért tűrik ezt el? – kérdezte Arlen. – Nem tilthatná meg az Andrah az ilyesmit? Abban a fejét csóválta. – Az Andrah minden törzs feje, és ugyanakkor egyiké se, de igazából mindig annak kedvez, amelyikből ő származik. Még ha nem is kivételezne egyikükkel sem, akkor se tudná Krázia összes viszályát lecsillapítani. A férfiaknak nem lehet megtiltani, hogy férfiként viselkedjenek. – Inkább olyanok, mint a gyerekek. – A dal’Sharum élete a lándzsának van szentelve, a damáé pedig az Evejah-nak – mondta szomorúan Abban. A küzdő férfiak még nem használták lándzsáik élét, de a harc egyre vadabbá vált. Biztos meghalt volna valaki köztük, ha senki nem avatkozik közbe. – Eszedbe ne jusson! – mondta Abban, és megragadta Arlen karját, amikor a fiú elindult feléjük. Arlen arra készült, hogy vitába szálljon barátjával, de akkor a férfi átpillantott a fiú válla felett, majd ijedten fél térdre ereszkedett. Ráncigálni kezdte Arlen karját, hogy csinálja azt, amit ő. – Térdelj le, ha kedves az életed! Arlen megfordult, és meglátta Abban riadalmának forrását. Egy talpig fehérbe öltözött nő sétált az utcán. – Dama’ting – motyogta a fiú. Krázia titokzatos Gyógyfüvészei csak ritkán mutatkoztak. Arlen leszegte a fejét a nő közeledtére, de nem térdelt le. Nem számított semmit, mert a dama’ting egyikükről se vett tudomást, hanem higgadtan továbbsétált a viadal irányába. A férfiak csak

akkor vették őt észre, amikor már közel ért hozzájuk. A damák elsápadva kiabáltak valamit az embereiknek. A harc azonnal abbamaradt, és a harcosok majdnem felbuktak egymásban, hogy utat engedjenek a fehér ruhás nőnek. A nő távoztával a dal’Sharum harcosok és a damák hamar szétszéledtek, és az utcán olyan gyorsan helyreállt a szokásos forgalom, mintha semmi különös nem történt volna. – Bátor vagy te, Par’chin, vagy csak őrült? – kérdezte Abban. – Mióta térdelnek le itt a férfiak a nők előtt? – kérdezte zavartan Arlen. – A férfiak nem is teszik, de a khaffitok és a chinek igen, ha van annyi eszük – felelte a férfi. – A dama’tingokat még a damák és a dal’Sharumok is félik. Azt mondják róluk, hogy a jövőbe látnak, és hogy előre tudják, hogy ki fogja túlélni az éjszakát, és ki nem. Arlen vállat vont. – Na és akkor? – kérdezte kételkedve. Az egyik dama’ting megjósolta neki a jövőjét azon az éjjelen, amikor először lépett be az Útvesztőbe, de semmi olyat nem tapasztalt, ami arra utalt volna, hogy a nő valóban előre látta az aznapi harc kimenetelét. – Aki megsért egy dama’tingot, az a sorsot sérti meg. – Abban úgy beszélt, mintha Arlen bolond lenne. A fiú a fejét rázta. – Magunk kovácsoljuk a sorsunkat, még akkor is, ha a dama’tingok a csontjóslásukkal mindent előre látnak. – Hát, nem fogom irigyelni a te sorsodat, ha megsérted az egyiküket – mondta Abban. Továbbsétáltak, és hamarosan az Andrah palotája elé értek. A hatalmas, kupolás épületet fehér kőből építették, ami feltehetően olyan idős volt, mint a város maga. Rovásait aranyszínnel festették rá a falakra és a tornyokra, amelyek fényesen ragyogtak a rájuk vetülő napfényben.

Még fel se juthattak a palota lépcsőire, amikor elébük sietett egy dama. – Távozz innen, khaffit! – kiáltotta. – Nagyon sajnálom – mondta Abban. Mélyen meghajolt, tekintetét a földre szegezte, és lassan hátrálni kezdett. Arlen viszont meg se mozdult. – Arlen vagyok, Jeph fia, az északi vidék Fullajtárja, errefelé Par’chinnak neveznek – mondta kráziai nyelven. Ruhákba tekert lándzsájának végét a földre tette, de a csomagolás ellenére is jól látszott, hogy mit tart a kezében. – Leveleket és ajándékokat hoztam az Andrah-nak és kancellárjainak. – A fiú feltartotta a táskáját. – Rossz társaságban mutatkozol, pedig még a nyelvünket is ismered, északi – mondta a dama, undorodó pillantást vetve Abbanra, aki térdelve a földig hajolt előtte. Arlen száján majdnem kiszaladt egy goromba válasz, de visszafogta magát. – A Par’chinnak útmutatásra volt szüksége – mondta Abban arccal a föld felé –, és én csak segíteni... – Nem mondtam, hogy megszólalhatsz, khaffit! – kiabálta a dama, és jól oldalba rúgta Abbant. Arlen izmai megfeszültek, de barátja figyelmeztető pillantásával rábírta őt, hogy maradjon nyugton. A dama úgy fordult vissza a fiúhoz, mintha mi sem történt volna. – Átveszem a leveleket. – A rizoni herceg arra kért, hogy személyesen adjam át a Damaji ajándékait – felelte Arlen. – Amíg én élek, addig egy chin vagy khaffit se fogja betenni a lábát a palotába! – mondta a dama mérgesen. Arlen csalódott volt, de számított erre. Még soha nem jutott be a Damajihoz. Átadta a leveleket és a csomagokat, majd dühösen

nézte, ahogy a dama felmegy a lépcsőkön. – Sajnálom, barátom, de én előre figyelmeztettelek – mondta Abban. – Az se segített, hogy én is veled voltam, de igazat mondtam azzal, hogy a Damaji nem tűr meg idegeneket a köreiben, még akkor se, ha maga a rizoni herceg jelenne meg előttük. Udvariasan leültettek volna valahol, és aztán ott várhattál volna megszégyenülve. Arlen a fogát csikorgatta. Arra gondolt, hogy vajon hogy teltek Ragen látogatásai a városban. Vajon mentora eltűrte az ilyen bánásmódot? – Akkor hát nálunk vacsorázol? – kérdezte Abban. – Van egy gyönyörű, tizenöt éves lányom. Jó feleséged lenne, gondoskodna az otthonodról fent északon, amíg te utazol. „Milyen otthonról?”, merengett el Arlen. Angiers-i, könyvekkel telepakolt szobájában már jó egy éve nem járt. Abbanra nézett: tudta, hogy fondorlatos barátját jobban érdekelték azok a kereskedői kapcsolatok, amiket a lánya kialakíthatna neki északon, mint az, hogy gyermeke boldog legyen, vagy hogy Arlent valaki hazavárja. – Megtisztelsz, barátom – felelte a fiú –, de nem adom fel ilyen könnyen. – Sejtettem, hogy nem – sóhajtotta Abban. – Gondolom, most őt akarod megkeresni. – Igen – mondta Arlen. – Éppúgy nem tűri meg a jelenlétemet, mint a dama – emlékeztette őt a férfi. – Tudja, hogy értékes ember vagy. Abban megrázta a fejét. – Csak miattad visel el engem. A Sharum Ka azóta meg akarja tanulni az északiak nyelvét, mióta először beengedtek téged az Útvesztőbe.

– És Abban az egyetlen férfi a városban, aki ismeri a thézai nyelvet, és emiatt olyan értékes ő az Első Harcos számára, khaffit léte ellenére – mondta Arlen, mire Abban mélyen meghajolt, bár nem úgy tűnt, hogy a fiú szavai meggyőzték őt. A palotától nem messze lévő kiképzőtér felé vették az irányt. A városközpont semleges terület volt minden törzs számára. Ide gyűltek imádkozni, és itt készültek fel az alagai’sharakra. Késő délutánra járt, és a táborban mindenhol emberek nyüzsögtek. Arlen és Abban először a fegyverkovácsok és Rovásvetők műhelyei előtt haladtak el. A dal’Sharum harcosok egyedül ezt a két mesterséget tartották tisztességesnek. Kissé távolabb terült el az a tér, ahol a kiképzőtisztek kiabálásától kísérve edzettek a katonák. A tér másik oldalán helyezkedett el a Sharum Ka és hadnagyai, a kai’Sharumok palotája. Az épületet csak az Andrah lakhelye múlta felül. A kupolás épületben azokat a legmegbecsültebb férfiakat szállásolták el, akik már számtalanszor bizonyították bátorságukat a harcokban. Az a szóbeszéd járta, hogy a palota alatt egy hatalmas hárem húzódott, ahol a katonák gondoskodhattak arról, hogy vitézi vérük a jövő generációiban is tovább folyhasson. Sok férfi megbámulta a mankójával bicegő Abbant, és motyogva szitokszavakkal illették, de nem állták el az érkezők útját. Abban a Sharum Ka védelmét élvezte. Elhaladtak egy sor férfi mellett, akik lándzsamozdulatokat végeztek, míg mások a kráziai pusztakezes harcforma, a sharusahk brutális és hatékony technikáit gyakorolták. A harcosok célbadobásukon csiszoltak vagy épp hálókat dobtak az előttük futó lándzsás fiúkra, hogy így készítsék fel magukat az aznapi küzdelemre. A zajos forgatag közepén egy nagy pavilon állt, ahol Arlenék meglátták Jardirt, aki épp egyik emberével beszélte át a

haditervet. Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir volt a kráziai Sharum Ka, ami thézai nyelven annyit tett: első harcos. A férfi majdnem két méter magas volt, fekete ruhát és fehér turbánt hordott. Arlen számára nem volt egészen világos, miért, de a Sharum Ka cím vallási szerepet is jelentett, amire a turbán utalt. Bőre sötét rézszínű volt, szeme pedig fekete, épp, mint vállig érő haja. Villás szakálla gondosan meg volt nyírva, de a férfin nyoma se látszott az elpuhultságnak. Mozgása fürge volt és magabiztos, mint egy ragadozóé, felhajtott ingujjai pedig kemény, izmos karokat fedtek fel, amiket sebhelyek barázdáltak. Nem sokkal lehetett több harmincévesnél. Az egyik őr észrevette a közeledő Arlent és Abbant, és Jardir fülébe súgott valamit. Az Első Harcos felpillantott a krétával teleírt tábláról, amit épp tanulmányozott. – Par’chin! – kiáltott fel. Széttárta karjait, és mosolyogva felállt, hogy üdvözölje Arlent. – Üdv újra a Sivatag Lándzsájában! – Thézai nyelven beszélt: szókincse és kiejtése sokat javult a fiú legutóbbi látogatása óta. Szorosan megölelte Arlent, és arcon csókolta. – Nem tudtam, hogy itt vagy. Az alagai-ok visítani fognak ma este félelmükben! Amikor Arlen először járt Kráziában, felkeltette az Első Harcos érdeklődését. Akkor csak különcként tekintett rá a férfi, de egymás mellett küzdöttek az Útvesztőben, és ez Kráziában mindennél többet jelentett. Jardir Abbanhoz fordult. – Mit keresel itt a férfiak között, khaffit? Nem hívtalak. – Velem van – mondta Arlen. – Veled volt – felelte élesen Jardir. Abban mélyen meghajolt, és gyorsan elsietett, amennyire sántasága engedte.

– Nem tudom, miért vesztegeted az idődet azzal a khaffittal, Par’chin – mondta Jardir, és kiköpött. – Ahonnan én származom, ott az embert nem csak az határozza meg, hogy lándzsát tud-e ragadni – válaszolta Arlen. Jardir felnevetett. – Ahonnan te származol, Par’chin, ott soha nem is ragadnak lándzsát! – Sokat fejlődtél a thézai nyelvben – jegyezte meg a fiú. – Ez a chin nyelv nem könnyű, és kétszer nehezebb tanulni, ha egy khaffitra kell hagyatkoznom, amikor te nem vagy a városban. – Jardir a távolodó Abbant nézte, és gúnyosan elvigyorodott világos selyemruháin. – Hát nézz csak rá! Úgy öltözködik, mint egy nő! Arlen ránézett egy fekete ruhás asszonyra, aki a gyakorlótér másik végén épp vizet hordott. – Én még egy nőt se láttam itt, aki úgy öltözködne, mint Abban. – De csak azért, mert nem hagyod, hogy találjak neked egy feleséget, akinek levehetnéd a fátylait – mondta vigyorogva Jardir. – Kétlem, hogy a damák megengednék egy törzs nélküli chinnek, hogy feleségül vegyen egy itteni asszonyt. Jardir csak legyintett. – Bolondság! Testvérem, mi ketten egymásért ontottuk a vérünket az Útvesztőben! Ha befogadlak a törzsembe, még maga az Andrah se tiltakozna az esküvő ellen. Arlen efelől nem volt meggyőzve, de elég esze volt ahhoz, hogy ne szálljon vitába a férfival. A kráziaiak hajlamosak voltak az erőszakra, ha valaki kétségbe vonta egy kijelentésüket, és ez akár most is megtörténhetne. Jardir a Damajikkal egyenrangúnak tűnt. Minden harcos kérdés nélkül engedelmeskedett neki, szava még saját damáik parancsainál is nagyobb súllyal bírt. Arlen nem akart csatlakozni se Jardir törzséhez, se máséhoz. A kráziaiak kényelmetlenül érezték magukat körülötte: a fiú egy chin volt, aki részt vett az alagai’sharakban, és ráadásul egy khaffittal

barátkozott. Ez a feszültség enyhült volna valamelyest, ha Arlen belép az egyik törzsbe, de akkor a Damaji irányítása alá kerülne, részt kellene vennie minden véres viszályban, és soha többé nem hagyhatná el a várost. – Nem hiszem, hogy készen állok a házasságra – mondta. – Hát ne várj vele túl sokáig, mert akkor a harcosok push’tingnak gondolnak majd! – mondta Jardir, majd nevetve rácsapott Arlen vállára. A fiú nem tudta, mit jelent a szó, amit Jardir használt, de azért bólintott. – Mióta vagy a városban, barátom? – kérdezte Jardir. – Pár órája érkeztem – mondta Arlen. – Az imént vittem el a küldeményeket a palotába. – És utána rögtön idejöttél, hogy felajánld a lándzsádat! Everamra mondom, a Par’chinban biztos kráziai vér folyik! – szólt a férfi az embereihez, akik vele együtt felnevettek. – Gyere velem! – mondta Jardir, majd Arlen vállára tette a kezét, és elvezette őt egy csendesebb helyre. A fiú tudta, hogy Jardir azon gondolkozik, hogy hol lenne barátja a legjobb helyen az aznap esti harc során. – A Bajin törzs tegnap elvesztett egy Veremőrt. Pótolhatnád az ő helyét. A Veremőrök voltak a kráziai katonaság egyik legfontosabb részei. Ők rovásozták a démonoknak ásott vermeket, és ők gondoskodtak arról, hogy a rovások működésbe lépjenek, ha a magúrok már csapdába estek. Kockázatos munka volt: ha a ponyvák, amikkel a gödröket álcázták, nem csúsztak le teljesen a vermet övező rovásokról, akkor a lezuhant homokdémonokat semmi sem akadályozta meg abban, hogy kimásszanak és megöljék a ponyvát mozdítani próbáló Veremőröket. Csak egy olyan katonai beosztás létezett, ami még ennél is halálosabb volt. – Inkább Pajzsosnak állnék – felelte Arlen.

Jardir a fejét csóválta, de mosolygott. – Mindig a legveszélyesebb feladatra vállalkozol – dorgálta a fiút. – Ki kézbesíti a leveleket, ha te meghalsz? Arlen még Jardir nehézkes thézai kiejtése ellenére is érezte a gúnyt a szavaiban. A férfit nem érdekelték a levelek. A dal’Sharumok közül csak kevesen tudtak olvasni. – Ma nem számítok akkora veszélyre – mondta Arlen. Nem tudta tovább visszatartani izgatottságát. Kicsomagolta új lándzsáját, és büszkén az Első Harcos elé tartotta. – Királyhoz méltó fegyver, Par’chin, de a harcoson múlik igazán a győzelem, és nem a lándzsán – mondta Jardir. Rátette Arlen vállára a kezét, és a szemébe nézett. – Ne bízz meg feltétlenül a fegyveredben! Láttam már nálad edzetteb harcosokat, akik befestették a fegyvereiket, és mégis szomorú véget ért az életük. – Ez itt nem az én munkám – mondta Arlen. – Anoch Sun romjai közt találtam rá. – A Szabadító szülőhelyén? – kérdezte nevetve Jardir. – Kaji Lándzsája csak egy legenda, Par’chin. Az elveszett várost már rég elnyelte a homok. Arlen a fejét rázta. – Én jártam ott. Meg tudom neked mutatni. – Én vagyok a Sivatag Lándzsájának Sharum Kája, Par’chin. Nem ugorhatok fel egy tevére, csak hogy kivonuljak a sivatagba egy olyan város után kutatva, amiről csak az ősi könyvekben esik említés. – Azt hiszem, rá tudlak majd beszélni, ha eljön az éjszaka – mondta Arlen. Jardir türelmesen mosolygott. – Ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot! Rovásozott lándzsa ide vagy oda, te

nem vagy Szabadító. Szomorú lennék, ha el kéne temetnünk. – Jó, megígérem – mondta Arlen. – Akkor rendben! – Jardir vállon csapta a fiút. – Gyere, barátom, későre jár az idő! Ma este a palotában vacsorázol velem, és utána a Sharik Hora előtt gyülekezünk!

Vacsorára fűszeres húst, tört borsót és papírvékony kenyeret ettek, amit a kráziai nők úgy készítettek, hogy lecsiszolt, forró kövekre vékonyan tésztát terítettek. Jardir maga mellé ültette Arlent, akit kai’Sharumok vettek körül, és Jardir feleségei szolgálták fel neki az ételt. A fiú sosem értette, miért tiszteli őt ennyire Jardir, de azok után, ahogy az Andrah palotájánál bántak vele, jólesett neki a figyelem. A férfiak arra kérték Arlent, hogy mesélje el nekik Egykarú megcsonkításának történetét, bár már sokszor elmondta nekik a történetet. Mindig a hatalmas magúrról akartak hallani, vagy ahogy ők nevezték, Alagai Káról. A kődémonok ritkák voltak Kráziában, így amikor Arlen belefogott a mesébe, mindenki megigézve hallgatta őt. – Építettünk egy új skorpiót, mióta legutóbb itt jártál, Par’chin – mondta a fiúnak az egyik kai’Sharum, miközben nektárt szürcsölgettek a vacsora után. – Képes átlőni egy lándzsát egy homokkőből készült falon. Lehet, hogy ki is tudjuk lyukasztani vele Alagai Ka irháját. Arlen nevetve csóválta a fejét. – Attól tartok, hogy se ma éjjel, se máskor nem fogjátok már látni Egykarút. A hajnal elragadta őt. A kai’Sharumok elképedve néztek a fiúra. – Alagai Ka meghalt? – kérdezte egyikük. – Hogyan csináltad?

Arlen elmosolyodott. – A ma esti győzelmünk után elmondom. – Gyengéden végigsimított a mellette heverő lándzsán, ami az Első Harcosnak se kerülte el a figyelmét.

20. FEJEZET

KAJI, EVERAM LÁNDZSÁJA, adj erőt és bátorságot harcosaidnak, hogy teljesíthessék szent küldetésedet az éjszakában! Arlen feszülten fészkelődött, miközben a Damaji az első Szabadító, Kaji áldását kérte a dal’Sharum katonákra. Északon, ha valaki azt állította, hogy a Szabadító egyszerű halandó volt, ok volt a verekedésre, de nem számított bűnnek, Kráziában viszont eretnekségnek tekintették és halállal büntették. Kaji Everam hírnöke volt, aki azért jött a földre, hogy egyesítse az emberiséget az alagai-ok elleni harcban. Shar’Dama Kának hívták, az Első Harcospapnak, és azt mondták róla, hogy egy napon, amikor az emberek méltóak lesznek a Sharak Kára, az Első Háborúra, Kaji visszatér, és újra összekovácsolja az embereket. Azoknak, akik ezt megkérdőjelezték, kegyetlenül ellátták a baját. Arlennek több esze volt annál, hogy kétségbe vonja Kaji isteni voltát, de a Szentemberek így is nyugtalanították. Úgy tűnt, mintha mindig az alkalmat keresnék, hogy valami sértőt találjanak az idegen fiúban, és aki Kráziában megsértett valakit, az általában az

-N

AGY

életével fizetett érte. Bármennyire is feszélyezte Arlent a Damajik tekintete, Sharik Hora, az Everam tiszteletére emelt kupolás templom látványa mindig büszkeséggel töltötte el. Az épület nevének jelentése „hősök csontjai” volt, és arra emlékeztetett mindenkit, hogy mire volt képes egykor az emberiség. Sharik Hora mellett eltörpült volna minden épület, amit Arlen valaha látott. A templomhoz képest a milni herceg könyvtára kicsinek számított. Sharik Horát nem csupán a mérete tette különlegessé. A halált felülmúló bátorságot jelképezte: azoknak a katonáknak a csontjai díszítették, akik alagai’sharakban estek el. Hófehér csontok ékítették az oszlopokat és az ablakkereteket. A nagy oltár minden része koponyákból készült, a padok pedig lábszárcsontokból. A kehely, amiből az összegyűltek ittak, egy kifaragott koponya volt, amelyet két kéz tartott. A pohár talpát egy alkarcsont, a talpát pedig két lábfej alkotta. A hatalmas csillárokat több tucat koponyából és temérdek bordacsontból készítették, a hatvan méter magasan elhelyezkedő kupolát pedig az ősi kráziai harcosok koponyái díszítették, amik a magasból figyeltek, és tiszteletet követeltek a lentiektől. Arlen egyszer megpróbálta kiszámolni, hogy vajon hány harcos maradványai díszítik az épületet, de a feladat túl nehéznek bizonyult. Théza városai és falui összesen úgy kétszázötvenezer lelket számláltak, de csontjaik még a töredékét se tudták volna befedni a hatalmas templomnak. A kráziaiak egykor valóban tengernyien lehettek. Most viszont Krázia harcosai úgy négyezren lehettek, és mind kényelmesen elfértek Sharik Horában. Napjában kétszer gyűltek oda, hajnalban és napnyugtakor, hogy Everamhoz imádkozzanak, hogy köszönetet mondjanak az előző éjszakán megölt magúrok

haláláért, és hogy erőért könyörögjenek az elkövetkezendő harchoz. De imáik legfőként Shar’Dama Kához szóltak, hogy térjen vissza, és hirdesse ki a Sharak Kát. A harcosok egy emberként követték volna a Szabadítót még a Mag mélyére is.

A sivatagi szél rikoltásokat hozott a város felé. Arlen türelmetlenül várta a leshelyén, hogy megérkezzenek a magúrok. A körülötte álló harcosok feszülten álltak és Everamhoz imádkoztak. Az Útvesztő más részeiben már elkezdődött az alagai’sharak. Hallották, ahogy a Mehnding törzs tagjai felhúzzák lövedékvetőiket, köveket és lándzsákat zúdítanak a magúrokra. Néhány homokdémont eltaláltak, amik vagy meghaltak, vagy úgy megsérültek, hogy saját társaik falták fel őket. Az ellentámadás igazi célja az volt, hogy minél jobban felmérgesítsék a démonokat. A magúrokat könnyű volt feldühíteni, és ha már megtörtént, akkor a megfelelő csalival úgy lehetett terelni őket, mint a birkákat. Amikor a démonok már tomboltak mérgükben, a külső kapuk megnyíltak, ami megtörte a rováskört. Homok- és lángdémonok csörtettek be, felettük széldémonok suhantak. Néhány tucat magúr jutott be az Útvesztőbe, mielőtt még a kapukat bezárták és a védőfal újra működésbe lépett. A kapun belül egy csapatnyi harcos várta a démonokat, miközben lándzsájukkal pajzsukat csapkodták. Ők voltak a Terelők: öreg, gyenge és nélkülözhető férfiak voltak, de végtelenül tisztelte őket mindenki. Hangos kiáltásokkal szétváltak, és elfutottak a rohamozó magúrok elől. Előre megtervezett útvonalakon haladtak, hogy kisebb csoportokra osszák a démonokat és elvezessék őket az Útvesztő mélyére.

A harctér falain álló őrök bolákkal és súlyozott hálókkal a földre kényszerítették a széldémonokat. Ahogy a repülő magúrok lezuhantak, a falakra épített keskeny, rovásozott nyílásokból előjöttek a Karósok. Mielőtt még a széldémonok felkászálódhattak volna, a katonák a magúrok végtagjait rovásos karókhoz láncolták, amiket aztán a földbe vertek. Így aztán a démonok nem tudtak visszatérni a Magba, hogy elmeneküljenek a hajnal fénye elöl. Eközben a Terelők továbbrohantak, a végzetük felé csalva a homok- és lángdémonokat. A magúrok gyorsabban tudtak futni, de nem tudtak olyan jól tájékozódni az Útvesztő kanyargó folyosóiban, mint a helyi harcosok, akik a harctér minden szegletét ismerték. Amikor egy démon túl közel jutott az egyik Terelőhöz, a falon álló őrök megpróbálták hálókkal lelassítani az üldözőt. Próbálkozásaik sokszor sikeresek voltak, olykor viszont nem. Arlen és a többi Pajzsos feszülten várt, ahogy egyre közelebbről hallották a Terelők kiáltásait. – Vigyázzatok! – mondta egy őr az egyik falról. – Kilencen jönnek! Kilenc démon jócskán több volt annál a két-háromnál, ami általában eljutott a csapdákhoz. A Terelők igyekeztek szétosztani a magúrokat a kereszteződéseknél, így a lesben állók ritkán találták szemben magukat ötnél több démonnal. Arlen erősen megmarkolta a lándzsáját, a dal’Sharumok szeme pedig csillogott az izgalomtól. Ha valaki elesett az alagai’sharakban, a paradicsomba jutott. – Fényeket! – kiáltotta fent valaki. Ahogy a Terelők a csapdához értek, nyomukban a magúrokkal, az őrök a falakon meggyújtották a tüzeket az íves tükrök előtt, amikkel fényárba borították a lenti teret. A démonokat ez váratlanul érte: rikoltozva hőköltek vissza. A fény nem ártott nekik, de ez elég időt adott a kimerült Terelőknek, hogy elmenekülhessenek üldözőik elől. Ők fel voltak készülve a

fényekre, és amikor felgyulladtak, a katonák gyakorlatias pontossággal körülfutották a csapdákat, és beleugrottak a keskeny, rovásokkal védett árkokba. A homokdémonok hamar magukhoz tértek, és újra nekilendültek, bár nem tudták, merre menekültek a Terelők. Három magúr azonnal rá is szaladt a homokszínű ponyvákra, amelyek a két széles vermet takarták le. A démonok rikoltozva zuhantak le a hat méter mély gödrökbe. A Pajzsosok előbújtak rejtekhelyeikről, és kiáltozva megrohamozták a megmaradt magúrokat. Egymás mellett haladtak, lándzsáikat a kerek, rovásozott pajzsok között előretartották, így hajtva bele a démonokat a vermekbe. Arlen felordított, leküzdve saját félelmét, ahogy a többi harcossal előrenyomult. Teljesen elveszett Krázia csodás őrületében. Így képzelte el az ősi harcosokat, akik félelmüket túlordítva belevetették magukat a csatába. Egy pillanatig elfelejtette, ki is ő, és hogy hol van. Lándzsájának hegye beleszaladt az egyik homokdémonba. A rovások felvillantak, és a lény sebében ezüstszín villámok szikráztak. A démon felrikoltott kínjában, de az Arlen mellett álló harcosok lándzsái rögtön tovább is söpörték. A többi férfi a pajzsok rovásainak fényétől nem is vette észre, hogy mi történt. Arlen csoportja belehajtotta az ő oldalukon megmaradt két magúrt a verembe. A csapdát olyan rovások övezték, amiket csak Kráziában ismertek. A magúrok átjuthattak rajtuk, de vissza már nem jöhettek. A vermek alját faragott kő borította, ami nem engedte, hogy a démonok visszaszálljanak a Magba, így azok nem tudtak hova menekülni, és végül elemésztette őket a felkelő nap fénye. Arlen felpillantott, és látta, hogy a másik oldalon már nem

mennek ilyen jól a dolgok. A ponyva széle fennakadt, amikor a démonok ráléptek, így a rovások egy része még mindig le volt fedve. Mielőtt a Veremőr eltávolíthatta volna a ponyvát, a verembe zuhant két magúr kimászott, és megölte őt. A túloldalon lévő Pajzsosok között kitört a káosz. Öt homokdémonnal találták szemben magukat, és a verem körül nem működtek a rovások, amikkel csapdába ejthették volna őket. A csoport mindössze tíz emberből állt, és a magúrok ott harapták és karmolták a katonákat, ahol csak érték őket. – Visszavonulunk! – parancsolta Arlen mellett az egyik kai’Sharum. – A fészkes éjszakát! – kiáltotta Arlen, és a másik csoport segítségére sietett. Látva, hogy egy kívülálló ilyen bátran viselkedik, a harcosok utánaeredtek, fittyet hányva parancsnokuk kiabálására. Arlen gyorsan félrerúgta a fennakadt ponyvát, amitől azonnal működésbe léptek a rovások. Rögtön utána belevetette magát a küzdelembe. Kezében csak úgy villogott a rovásozott lándzsa. Beleszúrt az egyik démon oldalába. A katonák ezúttal már észrevették a mágia fényét, ahogy a fegyver a magúrba fúródott. A homokdémon halálos sebével a földre rogyott, Arlen pedig érezte, hogy testében szétárad az energia. Szeme sarkából mozgást vett észre. Gyorsan megperdült, és lándzsája nyelét maga elé tartotta, így védekezve az épp rátámadó homokdémon borotvaéles fogai ellen. A fegyver hosszanti rovásai még azelőtt működésbe léptek, hogy a magúr ráharapott volna a nyélre, és erejük kifeszítette a lény száját. Arlen hirtelen megpörgette a lándzsát, amitől a mágia felvillant, és a démon állkapcsa eltört. Egy újabb démon rontott rá a fiúra. Arlen végtagjaiban szétáradt az erő. Meglendítette a lándzsát, és a fegyver végén lévő

rovások leszelték a lény pofájának felét. Ahogy a magúr a földre zuhant, a fiú ledobta a pajzsát, két kézzel megperdítette a fegyvert, és nagy erővel a démon szívébe szúrta. Arlen felüvöltött, és felnézett, hogy megküzdhessen a következő támadóval, de a többi démont már a verembe hajtották. A körülötte álló emberek lenyűgözve bámulták a fiút. – Mire vártok? – kérdezte, miközben továbbrohant az Útvesztőben. – Alagai-okra vadászunk! – Par’chin! Par’chin! – kántálták a dal’Sharumok, és követték Arlent. Először egy széldémonba futottak bele, ami rögtön feltépte az egyik harcos torkát. Mielőtt a lény még tovarepülhetett volna, Arlen eldobta a lándzsáját, ami szikrázva keresztülszállt a démon fején, majd visszazuhant a földre. Arlen felkapta a fegyvert, és továbbrohant. A lándzsa mágikus ereje úgy hajtotta őt, mintha egy vérszomjas harcos lett volna a legendákból. Ahogy csapatával megtisztították az Útvesztőt, követőinek száma egyre nőtt, és minden egyes magúrral, amit Arlen leölt, egyre hangosabbá vált a katonák kántálása. – Par’chin! Par’chin! Mind elfelejtkeztek arról, hogy hol vannak a rovásos csapdák és a menekülőárkok. Egyikük sem félte már az éjszakát. Arlen a fémlándzsával a kezében sebezhetetlennek tűnt, és a belőle áradó önbizalom ámulatba ejtette a kráziaiakat.

Arlent elöntötte a győzelem izgalma. Úgy érezte magát, mintha egy burokból tört volna elő egy új formában, hála az ősi fegyvernek. Nem érezte magát fáradtnak, annak ellenére, hogy órákon át futott

és harcolt. Nem érzett fájdalmat, pedig több horzsolás és vágás is volt a testén. Gondolatai csak azon jártak, hogy hol a következő démon, amit megölhet. Minden alkalommal, amikor megérezte a karjaiban áradó erőt egy magúr páncéljának átdöfése közben, csak egy dologra tudott gondolni. „Minden férfinak kell egy ilyen lándzsa.” Jardir lépett a fiú elé. A démonvértől csatakos Arlen, tisztelegve az Első Harcos előtt, magasba emelte fegyverét. – Sharum Ka! Egy démon se jut ki élve ma este az Útvesztőből! – kiáltotta. Jardir felnevetett, és válaszképp ő is felemelte a lándzsáját. Odalépett Arlenhez, és testvéri szeretettel megölelte. – Lebecsültelek, Par’chin – mondta. – Többször nem foglak. Arlen elmosolyodott. – Mindig ezt hallom tőled. Jardir a két homokdémon felé intett, amit a fiú épp leölt. – Ezúttal tényleg így lesz – mondta, és viszonozta a mosolyt. Az Arlent követő harcosokhoz fordult. – Dal’Sharumok! – kiáltotta, és a halott magúrokra mutatott. – Gyűjtsétek össze ezeket a mocskos lényeket, és vigyétek őket fel a külső falakra! A lövedékvetős csapatainknak gyakorlásra van szüksége! Hadd tudják meg a magúrok a városon kívül is, mekkora ostobaság megtámadni Kráziát! Az emberek éljeneztek, majd siettek teljesíteni a parancsot. Eközben Jardir Arlenhez fordult. Az őrök jelentése szerint az egyik keleti csapdánál még folyik a harc – mondta a férfi. – Maradt még benned valamennyi erő, Par’chin? Arlen állatias vigyorral válaszolt. – Mutasd az utat! – Mindketten elrohantak, otthagyva a dolgozó harcosokat. Jó ideig szaladtak, egészen az Útvesztő távolabbi vége felé. – Mindjárt ott vagyunk! – kiáltotta Jardir. Bekanyarodtak egy sarkon, és egy verem felé vették az irányt. Arlen észre se vette, milyen

nagy a csend. Csak lépteinek dobogását és szívének lüktetését érezte. Amikor Arlen elhagyta a kanyart, valaki oldalról elgáncsolta, és a fiú a földre zuhant. Arlen gördült egyet, és közben szorosan tartotta fegyverét, de mire újra felállt, katonák állták el az egyetlen menekülési útját. A fiú zavartan nézett körül. Nem látta a jelét se démonoknak, se harcnak. Rátalált a csapda helyére, de azt nem a magúroknak állították.

21. FEJEZET

ARLENT. Ők voltak Jardir legjobb katonái. Arlen mindannyiukat ismerte: aznap este együtt vacsoráztak és nevettek, és már számtalanszor harcolt velük vállvetve. – Ez meg mi? – kérdezte Arlen, bár szíve mélyén már tudta a választ. – Kaji Lándzsája a Shar’Dama Ka kezébe való, és te nem ő vagy – felelte Jardir, miközben a fiú felé lépett. Arlen úgy szorongatta a lándzsát, mintha attól félt volna, hogy kirepül a kezéből. A férfiak, akik feléje közeledtek, ugyanazok a harcosok voltak, akikkel néhány órával korábban együtt evett, de a szemükben már nyomát sem látta a barátságnak. Jardir jól tette, hogy elválasztotta a fiút a követőitől. – Nem kell így történnie – mondta Arlen. Egészen a tér közepén lévő verem széléig hátrált. Hallotta a csapdába esett homokdémon sziszegését. – Csinálhatok még több ilyen fegyvert – folytatta. – Jutna egy minden dal’Sharumnak. Ezért is jöttem ide.

S

HARUMOK VETTÉK KÖRBE

– Erről mi is tudunk majd gondoskodni – mondta Jardir. Gonosz mosoly terült szét szakállas arcán, fogai villogtak a holdfényben. – Nem lehetsz a megmentőnk. Te csak egy egyszerű chin vagy. – Nem akarok harcolni veletek – mondta Arlen. – Akkor ne tedd, barátom! – felelte gyengéden Jardir. – Ha nekem adod a lándzsát, felugorhatsz a lovadra, és hajnalban szabadon elmehetsz, de soha nem térhetsz vissza. Arlen elgondolkozott. Kétsége sem volt afelől, hogy a kráziai Rovásvetők épp olyan jó másolatokat tudnának csinálni a fegyverről, mint ő. Krázia harcosai rövid időn belül felülkerekednének ellenségükön az ő szent háborújukban. Több ezer életet mentenének meg és több ezer magúr pusztulna el. Mit számított az, hogy kié a dicsőség? De aztán rájött, hogy itt ennél többről van szó. A lándzsa az egész emberiség áldása volt, nem csak a kráziaiaké. Vajon megosztaná a város a tudását másokkal? Jelenlegi helyzete alapján Arlen kételkedett a dologban. – Nem – felelte végül. – Azt hiszem, még egy kicsit magamnál tartom. Hadd készítsek nektek egy másolatot, és utána elmegyek! Soha többé nem fogtok látni, és megkapjátok, amit akartok. Jardir csettintett, és a katonák megindultak Arlen felé. – Kérlek! – könyörgött a fiú a férfinak. – Nem akarlak titeket bántani. Jardir katonái felnevettek Arlen szavaitól. Mindannyian a fegyverüknek szentelték az életüket. Ahogyan Arlen is. – A magúrok az igazi ellenségeitek, nem én! – kiáltotta, amikor a férfiak rátámadtak. Megpördült, és fegyvere nyelével elhárított két lándzsavéget, majd erősen belerúgott az egyik katona bordáiba,

amitől a férfi nekitántorodott az egyik társának. Arlen a rohamozók közé ugrott, lándzsáját úgy pörgette, mint egy botot. Nem akarta a fegyver élét használni. Az egyik harcost arcon ütötte a nyéllel, és érezte, hogy a férfi állkapcsa eltörik. A csapás után rögtön lehajolt, és rávágott egy másik katona térdére, akinek a lándzsája épp a fiú feje felett suhant el. A férfi fájdalmasan felkiáltott, és elesett. A kimeríthetetlen erő, ami Arlen testében áradt szét a magúrokkal vívott harc során, teljesen elhagyta a fiút. Nehéznek érezte a fegyvert: ha emberek ellen használta, az csak egy egyszerű lándzsa volt. Arlen a nyélre támaszkodva felugrott, és belerúgott az egyik harcos nyakába, egy másiknak pedig a hasát találta el, aki az ütéstől kétrét görnyedt. Egy harmadiknak a combját vágta meg a lándzsa hegyével. A férfi elejtette fegyverét, és a földre esve szorongatta a sebét. Arlen hátrálni kezdett az egyre elszántabban támadó katonák elől. Háttal állt a veremnek, hogy ne tudják őt bekeríteni. – Megint alábecsültelek, bár megígértem, hogy többé nem foglak – mondta Jardir. Intésére még több katona támadt rá Arlenre. A fiú keményen harcolt, de tudta, hogy nem győzhet. Egy lándzsanyél eltalálta a halántékát, amitől elesett. A harcosok vadul lecsaptak rá, és addig ütötték őt, míg el nem engedte a fegyverét, hogy védeni tudja a fejét. Erre a katonák azonnal leálltak. Felráncigálták Arlent, karjait pedig két erős férfi fogta hátra. Csak nézhette, ahogy Jardir lehajol, hogy felvegye a lándzsát. Az Első Harcos megmarkolta a kincset érő fegyvert, majd Arlen szemébe nézett. – Nagyon sajnálom, barátom – mondta. – Bár ne kellett volna így történnie.

Arlen ráköpött a férfi arcára. – Everam látja az árulásodat! – kiabálta. Jardir mosolyogva letörölte az arcát. – Ne vedd a szádra Everam nevét, chin! Én vagyok az ő Sharum Kája, nem te! Nélkülem Krázia romokban heverne! Senkinek nem fogsz hiányozni, Par’chin! Egyetlen könnyfiola se fog megtelni érted! A férfi ránézett az Arlent fogva tartókra. – Vessétek őt a verembe!

Arlen még magához sem tért a zuhanástól, mikor Jardir saját lándzsája ott landolt előtte a földbe fúródva. Felpillantott a hat méter mély gödör szájára, és látta, hogy az Első Harcos a peremen állva nézi őt. – Becsületesen éltél, Par’chin – mondta Jardir és most úgy is halhatsz meg. Ess el harc közben, és a paradicsomban fogsz ébredni! Arlen ránézett a verem másik oldalán kuporgó homokdémonra. A lény mély hangon morgott, és kivicsorította borotvaéles fogait. A fiú talpra állt, és megpróbált nem figyelni sajgó izmaira. Óvatosan megfogta a lándzsát, miközben a démont figyelte. A fiú testtartása megzavarta a magúrt: nem volt fenyegető, de nem is tükrözött félelmet. A démon bizonytalanul járkált fel-alá. Meg lehetett ölni egy homokdémont egy egyszerű lándzsával is. Kicsi szemeiket csak a felettük lévő csontos kitüremkedések védték, és támadáskor mindig tágra nyíltak. Ha valaki át tudta döfni ezt az érzékeny pontot, és egészen a lény agyába tudta szúrni a fegyverét, akkor a démon azonnal meghalt. A magúrok sebei viszont varázslatos sebességgel gyógyultak be, és ha a döfés pontatlan volt,

vagy nem hatolt elég mélyre, akkor attól csak még jobban felbőszült a célpont. Pajzs nélkül, a hold és a fenti olajlámpák gyér fényében szinte lehetetlen vállalkozás volt. Amíg a démon megpróbálta kitalálni, mire készül a fiú, addig Arlen elkezdett a lándzsa hegyével barázdákat rajzolni a földre. Lassú mozdulatokkal rovásokat készített maga előtt, amerről a démon támadására számított. A lény biztos hamar rájön majd, hogyan kerülheti meg a mágikus falat, de még így is nyerhet vele egy kis időt. Rovás rovást követett a fiú gondos vonásai nyomán. A homokdémon hátrahúzódott egészen a verem faláig, ahol a fenti lámpák által vetett árnyékok miatt sötétebb volt. Sárgás pikkelyei egészen beleolvadtak a környezetébe, így a lény szinte láthatatlanná vált. Arlen egyedül a magúr fekete, széles szemeit látta, amikben megcsillant a halovány fény. A fiú előre tudta, mikor támad rá a démon. A lény izmai megfeszültek, ahogy hátsó lábait megvetette. Arlen óvatosan elhelyezkedett az elkészült rovások mögött, majd levette a magúrról a szemét, mintha megadná magát neki. A démon morgása hirtelen üvöltésbe csapott át: a félmázsás, agyaras-karmos, páncélozott lény elrugaszkodott. Arlen megvárta, hogy a magúr a rovásoknak csapódjon. Amikor a mágia felszikrázott, fürgén a démon tágra nyílt szemébe szúrt a lándzsával, aminek erejét az ugrás lendülete csak tovább fokozta. A verem szájánál álló kráziaiak éljenezve nézték a küzdelmet. Arlen érezte, hogy a lándzsa hegye a démon fejébe hatolt, de nem elég mélyre. A szúrás és a rovások együttes ereje átrepítette a fájdalomtól rikoltozó magúrt a verem másik végébe. A fiú ránézett a lándzsára, és látta, hogy letört a hegye. A holdfényben csillogó fémdarabot a démon szemüregében pillantotta meg. A lény feltápászkodva próbálta lerázni magáról a fájdalmat okozó tárgyat.

Karmaival sikerült kipiszkálnia a lándzsahegyet a sebből, ami már nem is vérzett. A homokdémon újra morogni kezdett, és testével a földhöz lapulva kúszni kezdett célpontja felé. Arlen igyekezett gyorsan befejezni a rovások alkotta félkört maga előtt. A démon újra rá akarta vetni magát a fiúra, de megint beleütközött a mágikus falba. Arlen újra visszatámadt: ezúttal a lándzsa törött végét akarta beleszúrni a lény nyitott pofáján át a torok érzékeny falába. A magúr viszont gyorsabb volt nála. Ráharapott a lándzsanyélre, és ahogy a rovások újra hátravetették a fenevadat, magával húzta Arlen fegyverét is. – Az éjre! – szitkozódott Arlen. A rováskör még nem volt kész, és a lándzsa nélkül be se tudta volna fejezni. A homokdémon épp felkászálódott a földről, így teljesen váratlanul érte a fiú támadása: Arlen kiugrott a rovások védelméből, és nekirohant a magúrnak. A fentről figyelő harcosok felordítottak. A magúr karmolt és harapott, de Arlen gyorsabb volt nála, és rögtön a lény mögött termett. Karjait átdugta a démon mellső lábai alatt és kezét összekulcsolta a lény tarkója mögött. A fiú felegyenesedett és felemelte a magúrt a földről. Arlen nagyobb és nehezebb volt a lénynél, ereje viszont nem ért fel a csupa izom fenevadéval, ami vadul rángatózott a szorításában. A démon izmai azokra a kábelekre hasonlítottak, amiket a milni bányákban használtak, hátsó lábainak karmaival pedig könnyedén darabokra hasíthatta volna a fiú lábát. Arlen meglendítette a démont és hozzácsapta a verem falához. Mielőtt a lény magához térhetett volna az ütéstől, a fiú újra nekivágta a falnak. A fiú fogása egyre gyengült a rúgkapáló magúron, így még egy utolsót lendített rajta és nekihajította a rovásoknak. A vermet beragyogta a mágia fénye. A démont elrepítette a rováskör ereje,

Arlen pedig felkapta a lándzsát, és gyorsan visszaszaladt a védőfal mögé, mielőtt ellenfele magához térhetett volna. A dühöngő démon újra és újra nekiugrott a rovásoknak, de Arlennek sikerült befejeznie a félkört, ami így már egészen a fiúig ért. Voltak még rések a rováskörben, de a fiú remélte, hogy azok túl kicsik ahhoz, hogy a démon rájuk találjon és átfurakodjon rajtuk. Reménye azonban hamar elszállt, mert a magúr felugrott a verem falára, és megkapaszkodott az agyagos földben. A falon mászva araszolt Arlen felé, nyitott pofájából csöpögött a nyál. A fiú sebtiben készített rovásai gyengék voltak: épp csak akkora magasságig hatott az erejük, ameddig egy magúr fel tud ugrani. A démonnak nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, hogy akár át is mászhat felettük. Arlen összpontosított, és lábát a falhoz legközelebbi jel fölé tette, amitől azon a ponton megszűnt a védőfal. Lábfejét pár centivel a rovás felett tartotta, hogy el ne rontsa a vonalakat. Megvárta, hogy a démon elrugaszkodjon a falról, majd hátralépett, levéve a lábát a rovásról. A magúr épp a rováskör felett repült át, amikor a mágia működésbe lépett. Ereje semmivé foszlatta a rajta keresztülszálló démon húsát. A lény egyik fele Arlen előtt ért földet a körön belül, a másik pedig a védőfalról visszapattanva lezuhant a földre. A kettészelt magúr még sérülése ellenére is Arlen után kapott és harapott. A fiú arrébb lépett, és lándzsájával visszatartotta a démont. Átment a rovások másik oldalára. A csapdába esett magúr izmai még mindig rángtak, sebéből pedig fekete vér szivárgott a földre. Arlen felemelte a tekintetét. A verem szájánál álló kráziaiak eltátott szájjal nézték őt. A fiú sötét pillantást vetett rájuk, majd a

térdén kettétörte a lándzsa nyelét. A démontól ötletet kapva beleszúrta a lándzsa egyik felét a puha agyagfalba. Karjai megfeszültek, és ahogy felhúzta magát, meglendítette a fegyver másik végét, és sikerült úgy beledöfnie a falba, hogy az elsőnél magasabbra tudott jutni vele. A fiú ezt a módszert ismételve mászott fel a hat méter magas veremfalon. Nem gondolt arra, hogy mi van alatta, és arra sem, hogy fent mi vár rá. Kizárólag jelenlegi feladatára összpontosított, és közben megpróbált nem figyelni az égető fájdalomra, amit szinte szakadásig megfeszített izmaiban érzett. Amikor végre kimászott a veremből, a kráziaiak hátrálni kezdtek előle, és elkerekedett szemmel nézték őt. Többen Everam nevét suttogták és megérintették homlokukat és szívüket, mások pedig rovásokat vetettek maguk előtt a levegőbe, mintha a fiú egy démon lett volna. Arlen nagy nehezen lábra állt. Végtagjai remegtek, mint a kocsonya. Homályos tekintettel ránézett az Első Harcosra. – Ha a halálomat akarod, akkor neked kell megölnöd – morogta. – Az Útvesztőben már nincs egy magúr se, aki elvégezhetné helyetted a piszkos munkát. Jardir tett egy lépést a fiú felé, de úgy tűnt, mintha katonái rosszalló mormogása miatt tétovázna. Arlen bebizonyította, hogy igazi harcos. Nem volna becsületes dolog, ha most megölné. Arlen is ebben a kimenetelben reménykedett, de mielőtt a harcosok végiggondolhatták volna a dolgot, Jardir előreugrott, és a rovásozott lándzsa nyelével halántékon ütötte a fiút. Arlen a földre zuhant. Feje zúgott, forgott körülötte a világ, de kiköpött és a karjára támaszkodott, hogy újra felálljon. Felnézett, és látta, hogy Jardir újra lecsap rá. Érezte, ahogy a fémlándzsa az arcának csapódik, és akkor minden elsötétült.

22. FEJEZET

OJER VADUL LÉPKEDETT IDE-ODA, MIKÖZBEN SÉTÁLTAK.

Négy színes fagolyót tartott maga előtt egyszerre a levegőben. Félmarkú Rojernek nehézséget okozott mozdulatlanul állva zsonglőrködni, de híres volt a kitartásáról, és így megtanulta áthidalni hiányosságait. Folyamatosan, de kecsesen mozgott, miközben csonka kezét egy helyben tartva dobálta és kapta el a golyókat. A tizennégy éves fiú korához képest kicsi volt, épp csak másfél méter magas. Haja vörös, mint a répa, szeme zöld, arca pedig kerek és szeplőktől tarka. A golyók mozgásával egy ütemre guggolt, hajolt és pördült körbe. Puha csizmái koszosak voltak az utazástól, körülöttük pedig az út pora terjengett, amit a fiú rúgott fel zsonglőrködés közben. – Mi értelme az egésznek, ha nem tudsz közben egy helyben állni? – kérdezte bosszankodva Arrick. – Kezdőnek fognak nézni téged, és a közönség hozzám hasonlóan nem fog örülni annak, hogy be kell lélegeznie a port, amit felrúgsz. – Nem az út szélén fogok előadni – felelte Rojer.

R

– Lehet, hogy a falvakban kénytelen leszel – vetette ellen Arrick. – Ott nincsenek deszkajárdák. Rojer elvétette az ütemet. Mestere megállt, a fiú pedig kétségbeesetten próbálta fenntartani a golyókat. Végül sikerült visszanyernie felettük az uralmát, Arrick viszont még így is ciccegett. – Ha a falvakban nincsenek deszkázott utak, akkor hogy akadályozzák meg, hogy a démonok a falakon belül szálljanak fel a földből? – kérdezte Rojer. – Falak sincsenek – mondta Arrick. – Ahhoz, hogy egy kisebb falu körül fenntartsanak egy rováskört, legalább egy tucat Rovásvető szükséges. Az ilyen kis helységek szerencsésnek mondhatják magukat, ha van két szakember és egy tanítvány, aki ért a rovásvetéshez. Rojer lenyelte a keserű ízt a szájában. Kissé kábának érezte magát: fejében sikolyok hangzottak fel egy évtizeddel korábbról. Megbotlott és a fenekére esett, a golyók pedig a fején koppantak. Csonka kezével mérgesen a földre csapott. – Jobb, ha a zsonglőrködést rám hagyod, és inkább mást gyakorolsz – mondta Arrick. – Ha feleannyi időt töltenél énekléssel, mint a golyók dotálásával, akkor nem halna el a hangod már három dallam után. – Mindig azt mondtad nekem, hogy nem igazi Zsonglőr az, aki nem tud zsonglőrködni – felelte Rojer. – Mindegy, hogy mit mondtam! – csattant fel a férfi. – Szerinted az a nyamvadt Aranyhangú Jasin is golyókat hajigál? Neked tehetséged van. Ha hírnevet szerzel magadnak, majd a tanítványaid zsonglőrködnek helyetted. – Miért akarnám, hogy valaki más adjon helyettem műsort? – kérdezte Rojer, miközben felszedegette a golyókat és visszatette

őket az övtáskájába, majd lopva végigsimított a dudoron, ami erejének forrását, a titkos zsebbe rejtett talizmánt jelezte. – Azért, mert nem a kis trükkökben van a pénz, fiam – mondta Arrick, és meghúzta a bőrtömlőt, ami mindig vele volt. – Aki zsonglőrködik, annak csak petákot adnak. Ha hírneved lesz, finom milni aranypénzeket kapsz majd, mint ahogy én is egykor. – Megint nagyot húzott a borból. – Ahhoz, hogy megismerjenek az emberek, előbb a falvakban kell műsorozni. – Aranyhangú sosem adott elő a falvakban – mondta Rojer. – Pontosan! – kiáltotta Arrick vadul gesztikulálva. – Lehet, hogy a nagybátyjának vannak kapcsolatai Milnben, de a falvakban a kutya se ismeri. Ha egyszer híres Zsonglőr leszel, felmossuk vele a padlót! – Aranyhangú és Félmarkú majd ellátják a baját! – tette hozzá gyorsan a fiú. Szándékosan említette mestere nevét a sajátja előtt, mert az angiers-i nagyközönség újabban már hajlamos volt ezt fordítva tenni. – Úgy van! – kiáltotta Arrick, majd összekoccintotta bokáját, és egy rövid táncot lejtett. Rojernek sikerült időben lenyugtatnia mesterét. Az utóbbi években Arrick egyre gyakrabban adta meg magát dühkitöréseinek, és sokkal többet ivott, amióta Rojer nagyobb sikereket ér el, mint ő. Hangja már nem volt olyan édes, mint a méz, és ezt ő is tudta. – Milyen messze van Tücsökpatak? – kérdezte a fiú. – Holnap délre oda fogunk érni – felelte Arrick. – Azt hittem, hogy a falvak legfeljebb egynapi útra lehetnek egymástól. Arrick felmordult. – A herceg határozata úgy szólt, hogy a falvak nem lehetnek messzebb egymástól annál a távnál, amit egy ember egy jó lovon meg tud tenni egy nap alatt – mondta. – Az

azért egy kicsit több annál, mint ha valaki gyalog megy. Rojert lelombozták mestere szavai. Arrick a jelek szerint tényleg kint akart tölteni egy éjszakát az úton. Semmi más nem választja majd el őket a démonoktól, csak Geral régi hordozható rovásköre, amit több mint egy évtizede nem használtak. Angiers már nem volt számukra biztonságos hely többé. Ahogy népszerűségük egyre nőtt, Jasin eltökélte, hogy tökreteszi mindkettőjüket. Tanítványai az előző évben eltörték Arrick karját, és több nagyobb előadás után is ellopták az adományokat. Emellett Rojer mestere annyit ivott és járt bordélyházakba, hogy csak ritkán akadt egy-két petákjuk, amit a fogukhoz verhettek volna. Talán a falvakban tényleg nagyobb szerencsével járnak majd. A Zsonglőrök életében mérföldkőnek számított, ha valaki nevet szerzett magának a falvakban, és a terv egy remek kalandnak hangzott Rojer számára mindaddig, amíg el nem hagyták Angiers kapuját. A fiú az égre pillantott, és nagyot nyelt.

Rojer egy kövön üldögélt, és egy színes foltot varrt rá köpenyére. A többi ruhájához hasonlóan ennek is rég elnyűtt már az eredeti anyaga, a fiú pedig addig-addig foltozgatta, míg az egész köpeny fércdarabokból nem állt. – Rakd le a rováskört, ha végeztél, fiam! – mondta Arrick kissé meginogva. Bőrtömlője már majdnem kiürült. Rojer ijedten ránézett a nyugvó napra, és sietett befejezni a munkáját. A rováskör kicsi volt, alig három méter széles, ami épp elég volt ahhoz, hogy két ember lefeküdhessen a tábortűz két oldalán. A fiú leszúrt egy karót a tábor közepén, és egy másfél méteres zsineget kötött rá, hogy egy szabályos kört rajzolhasson, aminek a

mentén elhelyezte a rovásozott fakorongokat. Egy mérőpálcával ellenőrizte, hogy a rovások megfelelően vannak-e letéve, de Rojer nem volt Rovásvető, így nem tudta, hogy jól csinálta-e. Amikor elkészült, Arrick odabotorkált hozzá, hogy megnézze a kört. – Nekem jónak tűnik. – A férfi beszédét alig lehetett érteni. A rováskörre is csak épphogy rápillantott. Rojer hátán végigfutott a hideg, és mindent újra leellenőrzött a biztonság kedvéért, majd még egyszer, hogy tényleg meggyőződjön a biztonságukról. Még akkor is nyugtalan volt, mikor már a lobogó tűz felett készítette a vacsorát, miközben a nap egyre alacsonyabbra szállt. Rojer még sosem látott démont, legalábbis határozott emléke egyről se volt. A karmos kéz, ami áttörte szülei fogadójának ajtaját, örökre az emlékezetébe égett, de minden más, beleértve a magúrt, ami megcsonkította a kezét, csak füst, fogak és karmok egyvelege volt. Ereiben meghűlt a vér, amikor a fák hosszú árnyékot vetettek az útra. Nem sokkal később egy szellemszerű alak szivárgott fel a földből, nem messze a táborhelyüktől. A fadémon nem volt nagyobb egy átlagembernél. Göcsörtös, kéregszerű bőr borította csupaín testét. Amikor a lény meglátta Rojerék tüzét, szarvas fejét hátrahajtva felüvöltött, felfedve éles fogait. Meghajlítgatta karmait, felkészülve a vérengzésre. Újabb alakok jelentek meg a tűz fényében, és lassan körülvették őket. Rojer Arrickre pillantott, aki közben nagyot húzott a bőrtömlőből. A fiú remélte, hogy mestere, aki már aludt korábban hordozható rováskörben a szabad ég alatt, nyugodt tud maradni, de Arrick szemében félelem csillant. Rojer remegő kézzel belenyúlt a titkos zsebbe, elővette a talizmánt, és megszorította. A fadémon lehajolt, és szarvával megrohamozta a rovásokat,

ami felébresztett Rojerben egy régi emléket. Hirtelen újra hároméves volt, és épp anyja válla felett lesett át, amikor rájuk rontott a halál. Azonnal eszébe jutott minden. Apja felkapta a piszkavasat, és Gerallal szembeszálltak a démonokkal, hogy édesanyja elmenekülhessen Rojerrel. Arrick félrelökte őket, hogy időben odaéljen a rejtekhelyre. Két ujját leharapta egy magúr. Édesanyja feláldozta magát a fiáért. „Szeretlek!” Rojer megszorította a talizmánt, és hirtelen úgy érezte, mintha édesanyja szelleme testileg is ott lenne körülötte. Úgy érezte, hogy anyja még a rovásoknál is jobban meg tudja őt védeni a közeledő démonoktól. A magúr nagy erővel lecsapott a védőfalra. Rojer és Arrick összerezzentek, amikor felszikráztak a rovások. Geral fakorongjai felett egy pillanatig ezüstszínű tűz csapott fel, ami visszavetette az elkábult magúrt. Örömük nem tartott sokáig. A rovások fénye és hangja odavonzott más fadémonokat is, akik egyenként rohamozták meg a mágikus védőfalat minden oldalról. Geral lakkozott rovásköre ellenállt az ostromnak. A fadémonok egyenként vagy csoportostul repültek hátra az erejétől. A lények ingerülten köröztek a táborhely körül, rést keresve a rovások között, de mindhiába. Miközben a fadémonok megpróbáltak átjutni a védőfalon, Rojer esze egészen máshol járt. Újra és újra látta maga előtt, ahogy szülei meghalnak, és ahogy édesanyja megfojtja a lángdémont a teknőben, mielőtt leadta volna fiát Arricknek a rejtekhelyre. Többször is látta, ahogy a Zsonglőr félrelöki őket menekültében. Arrick volt a felelős édesanyja haláláért. Rojer olyan biztos volt

ebben, mintha a férfi maga lett volna a gyilkosa. A fiú a szájához emelte a talizmánt, és megcsókolta annak vörös tincseit. – Mi az a kezedben? – kérdezte halkan Arrick, amikor már egyértelművé vált, hogy a démonok nem fognak átjutni a rováskörön. Más körülmények között Rojeren eluralkodott volna a pánik, amiért felfedték a titkát a talizmánról, de a fiú most egészen más helyzetben volt. Újra átélte a rémálmait, és elkeseredetten próbálta megérteni őket. Arrick jó tíz éve olyan volt neki, mint egy apa. Valóban úgy történt minden, ahogy emlékezett rá? Kinyitotta a kezét, hogy Arrick láthassa az apró, vörös hajú fabábut. – Az édesanyám – felelte Rojer. Arrick szomorúan nézte a fiú talizmánját. Tekintetéből Rojer mindent leszűrt, amit tudni akart. Úgy volt minden, ahogy emlékei sugallták. Legszívesebben rákiabált volna mesterére. Izmai megfeszültek, ki akarta dobni a férfit a rováskörből, hogy széttéphessék a magúrok. Arrick leszegte a fejét, megköszörülte a torkát, és belekezdett egy énekbe. Hangját ugyan megkeserítette a bor az évek alatt, de most régi édes dallamai visszhangoztak, ahogy egy lágy altatódalt énekelt. Rojer emlékeire ugyanúgy hatott a dal, mint a fadémonok látványa. Hirtelen felrémlett benne, hogyan ölelte őt Arrick magához egykor, épp abban a rováskörben, amiben most is ültek. A Zsonglőr egy altatódalt énekelt a kisfiúnak, miközben körülöttük egész Hídfalva lángokban állt. Arrick éneke körbeölelte a fiút, és a talizmánhoz hasonlóan arra emlékeztette, hogy milyen biztonságban érezte tőle magát azon az éjjelen. Arrick talán gyáván viselkedett, de tartotta Kallynek tett ígéretét. Gondját viselte Rojernek, bár emiatt elvesztette hercegi megbízását, és tönkrement zsonglőri pályafutása.

Rojer eltette a talizmánt a titkos zsebbe. Tekintete a sötétségbe meredt, miközben évtizedes emlékek rohanták meg, és a fiú megpróbálta megérteni jelentésüket. Egy idő után Arrick éneke elhalt, így Rojer félbehagyta elmélkedését, és elővette a főzőeszközöket. Egy kis serpenyőben kolbászt és paradicsomot pirított, amit száraz kenyérrel ettek meg. Vacsora után nekiálltak a gyakorlásnak. Rojer elővette a hegedűjét, Arrick pedig kiitta az utolsó cseppeket a bortömlőből. Egymással szemben ültek a tűz két oldalán, megpróbálva tudomást sem venni a körülöttük oldalgó démonokról. Rojer játszani kezdett. Minden kételye és félelme szertefoszlott, ahogy elmerült a húrok rezgésében. Tovább cirógatta a hangszert a vonóval, és mikor készen állt, bólintott mesterének. Arrick lágyan dúdolva csatlakozott a dalhoz, megvárva Rojer újabb bólintását, majd énekelni kezdett. Így muzsikáltak egy ideig, elmerülve abban a kellemes harmóniában, amit a többéves tapasztalat és az előadások kovácsoltak kettőjük között. Valamivel később Arrick hirtelen abbahagyta az éneklést, és körbenézett. – Mi a baj? – kérdezte Rojer. – Szerintem egyetlen démon se csapott le a rovásokra, mióta játszani kezdtünk – felelte a Zsonglőr. Rojer letette a hegedűt, és kinézett a sötétségbe. Rájött, hogy mesterének igaza van. Elcsodálkozott azon, hogy neki eddig nem tűnt fel a csend. A fadémonok a rováskör mentén kuporogtak mozdulatlanul, de amikor a fiú belenézett az egyik szemébe, a lény hirtelen nekiugrott a védőfalnak. Rojer felkiáltott és hanyatt esett, ahogy a magúr a rovásoknak csapódott, majd visszavetődött. A többi fadémon is magához tért bűvöletéből, és nagy szikraesővel kísérve mind újra ostromolni

kezdték a védőfalat. – A zene miatt volt! – mondta Arrick. – A zenénk visszatartotta őket! A férfi, látva Rojer zavart tekintetét, megköszörülte a torkát, és énekelni kezdett. Hangja messze végigzengett az út mentén. A gyönyörű dallam elfojtotta a démonok üvöltéseit, de a lények nem csillapodtak le a daltól. Épp ellenkezőleg: a magúrok egyre hangosabban rikoltoztak, és elkeseredetten karmolászták a mágikus falat, hogy elhallgattathassák a férfit. Arrick összevonta sűrű szemöldökét, és dallamot váltott. Visszatért arra az énekre, amit ő és Rojer legutóbb gyakoroltak, de a démonok ugyanúgy folytatták az ostromot. Rojerbe belenyilallt a félelem. Mi van, ha a magúrok rést találnak a rovások között, mint amikor... – A hegedű, fiam! – kiáltotta Arrick. Rojer értetlenül lenézett a hangszerre és a vonóra, amit még mindig a kezében szorongatott. – Játssz, te bolond! – parancsolta a mestere. Rojer csonka keze remegett, és ahogy a vonó hozzáért a húrokhoz, olyan sivító nyekergés hangzott fel a hegedűből, mint amikor valaki végighúzza a körmét egy táblán. A magúrok felrikoltottak és hátrálni kezdtek. Rojer felbátorodott, és további csikorgó hangokat csalt elő a hangszerből, amitől a fadémonok egyre távolabb húzódtak a rováskörtől. A lények üvöltöttek, és a fejükre tették a kezüket, mintha kínoznák őket. A démonok viszont nem menekültek el. Addig hátráltak a rováskörtől, míg elviselhetővé nem vált a hegedű zaja. Ott várakoztak, fekete szemükben megcsillant a tűz fénye. Vérfagyasztó látvány volt. A démonok tudták, hogy a fiú nem fog örökké játszani.

Arrick nem túlzott, amikor azt állította, hogy a falvakban hősökként bánnak majd velük. Tücsökpatakban nem élt Zsonglőr, és sok helyi emlékezett még Arrickre azokból az időkből, mikor a férfi a herceg hírnöke volt egy jó évtizeddel azelőtt. A faluban volt egy kis fogadó, ahol az Erdőszélről és Pásztorvölgy felől érkező juhászok és földművesek szálltak meg. Rojer és Arrick szívélyes fogadtatásban részesült, és ingyen kaptak szobát és ételt. Az egész falu eljött megnézni a műsorukat, és az emberek annyi sört ittak, hogy a fogadósnak bőven megtérült a két Zsonglőr elszállásolása. Minden zökkenőmentesen zajlott, egészen addig, míg körbe nem adták az adománygyűjtő kalapot.

– Egy cső kukorica! – kiabálta Arrick, megrázva Rojer arca előtt az egyik adományt. – Mégis, mi a fenét kezdjünk vele, he? – Akár meg is ehetnénk – javasolta a fiú. Mestere szúrós pillantást vetett rá, majd járkálni kezdett. Rojernek tetszett Tücsökpatak. Az ott élő emberek egyszerűek és jószívűek voltak, és tudták, hogyan kell élvezni az életet. Angiers-ben nagy tömeg gyűlt össze, hogy hallják a fiú hegedűjátékát, és mindig fejüket ütemre ingatva tapsoltak, de azelőtt még soha nem látott olyan embereket, akik a tücsökpatakiaknál fürgébben táncra perdültek volna. A falusiak már akkor helyet csináltak a tánchoz, amikor Rojer még csak épp elő akarta venni a hegedűt. Nemsokára mindegyikük pörgött-forgott és harsogva nevetett. Teljesen megadták magukat a

zene varázsának, és hagyták, hogy a dallamok vezéreljék mozdulataikat. Szégyen nélkül megkönnyezték Arrick szomorkás balladáit, majd hisztérikusan nevettek a két Zsonglőr buja viccein és némajátékán. Rojer szemében ők testesítettek meg mindent, amit egy közönségtől el lehetett várni. Amikor véget ért az előadás, a falusiak fülsiketítő kántálásba kezdtek. – Mézhangú! Félmarkú! – Mindenki szállást ajánlott nekik, emellett elhalmozták őt borral és étellel. Rojert két hollófekete szemű lány egy szénaboglya mögé húzta, és addig csókolgatták őt, míg a fiú csillagokat nem látott. Arrick viszont már nem volt ennyire elégedett. – Hogy is felejthettem el, hogy itt így mennek a dolgok? – siránkozott. A férfi természetesen az adományokra utalt. A falvakban alig használtak pénzt. Azt a keveset, ami akadt, létszükséges dolgokra költötték: vetőmagra, szerszámokra és rováspóznákra. A kalap legalján két peták árválkodott, de ez még arra se volt elég, hogy Arrick kifizesse a bort, amit Angiers óta megivott. A tücsökpatakiak többsége gabonában fizetett, amit időnként megtoldottak egy zsák sóval vagy fűszerrel. – Árucsere! – Arrick úgy ejtette ki a szót, mintha szitkozódna. – Angiers-ben a borászok még fityiszt se adnának nekem, ha pár zsák komlóval állítanék be hozzájuk! Tücsökpatakban nem csak gabonafélével fizettek a két Zsonglőrnek. Sós húsokat és friss kenyeret adtak nekik ajándékba, emellett Arrickék kaptak még egy tülköt, ami színig volt tejföllel, valamint egy kosár gyümölcsöt, meleg takarókat és foltot a csizmáikra. Hálájuk jeléül mindent megtettek vagy odaadtak a két Zsonglőrnek, amit nélkülözni tudtak. Rojer a herceg palotájában

evett utoljára ilyen jót. Sehogy se tudta megérteni, miért ilyen elégedetlen a mestere. Mire való a pénz, ha nem arra, hogy épp azokat a dolgokat vegyék meg belőle, amivel Tücsökpatak lakói elhalmozták őket? – Legalább boruk volt – morogta Arrick. Rojer feszengve nézte, ahogy a férfi nagyot húz a bortömlőből. Tudta, hogy az italtól mestere csak még többet fog bosszankodni, de nem szólt semmit. Semennyi bor nem tudta volna úgy felhergelni Arricket, mint ha valaki azt mondja neki, hogy túl sokat iszik. – Nekem tetszett ez a hely – próbálkozott Rojer. – Kár, hogy nem maradhattunk tovább. – Mit tudsz te? – csattant fel Arrick. – Csak egy buta kölyök vagy! – A férfi felnyögött, mintha fájdalmai lennének. – Erdőszél se lesz jobb – siránkozott, miközben végigtekintett az úton –, de az a nyüves Pásztorvölgy a legrosszabb mind közül! Mi ütött belém, hogy nem adtam túl ezen az ostoba rováskörön? Belerúgott az értékes fakorongokba, amitől azok félrecsúsztak. Arrick nem foglalkozott velük, hanem inkább részegesen visszabotorkált a tűzhöz. Rojer megijedt mestere tettétől. Már csak pár perc volt hátra napnyugtáig. Nem mondott semmit Arricknek, hanem gyorsan odasietett a rováskörhöz, és kapkodva helyreállította a korongokat, miközben rémült pillantásokat vetett az égboltra. Épp időben sikerült végeznie. A magúrok akkor kezdtek felszállni a földből, amikor a fiú a köteleket igazgatta. Rojer felkiáltva hátraesett, ahogy az első démon nekiugrott a rovásoknak, amik élesen felvillantak. – Átkozott dög! – ordított rá Arrick a démonra, ami épp őt vette célba. A részeg Zsonglőr kihívóan előreszegezte állát, majd jót nevetett, ahogy a magúr nekicsapódott a védőfalnak.

– Mester, kérlek, ne! – könyörgött neki Rojer. Megfogta Arrick karját, és megpróbálta a kör közepéhez húzni őt. – Ó, itt van Félmarkú, a kis mindent tudó, mi? – mondta csúfondárosan, és kirántotta karját a fiú kezéből, amitől majdnem el is esett. – A szegény, részeg Mézhangúnak talán nincs elég esze ahhoz, hogy távol maradjon a magúrok karmától? – Nem úgy értettem – ellenkezett Rojer. – Akkor meg hogy? – kérdezte ingerülten Arrick. – Azt hiszed, hogy attól, hogy a közönség a te nevedet kurjongatja, még valaki lennél nélkülem? – Nem – felelte a fiú. – Még jó, hogy nem – motyogta Arrick. Meghúzta a bortömlőt, és arrébb támolygott. Rojernek összeszorult a torka. Belenyúlt a titkos zsebbe, és elővette a talizmánt. Hüvelykujjával végigsimított a bábu sima faanyagán és a selymes hajtincseken, megpróbálva erőt meríteni belőle. – Persze, sírj anyád után! – kiabálta Arrick, miközben a talizmánra mutatott. – Ki nevelt fel téged? Ki tanított meg mindenre, amit tudsz? Az életemet áldoztam fel érted! Rojer megszorította a fabábut. Érezte anyja óvó jelenlétét, hallotta utolsó szavait. Megint eszébe jutott, hogyan lökte Arrick a földre Kallyt, és a fiúban hirtelen harag ébredt. – Nem – mondta. – Mindenki feláldozta magát miattam, csak te nem. Arrick vicsorogva megindult a fiú felé. Rojer hátrálni próbált, de a rováskör kicsi volt, és nem volt hova menekülnie. A védőfalon túl éhes démonok járkáltak a tábor körül. – Add azt ide! – kiabálta mérgesen Arrick, és Rojer keze után kapott. – Az enyém! – kiáltotta a fiú. Egy pillanatig egymással

viaskodtak, de Arrick nagyobb és erősebb volt nála, emellett két ép keze volt. Végül kiragadta Rojer kezéből a talizmánt, és a tűzbe hajította. – Ne! – kiabálta Rojer a tűz felé ugorva, de már túl késő volt. A vörös hajtincsek azonnal meggyulladtak, és mielőtt a fiú találhatott volna egy botot, hogy kihalássza a bábut a lángok közül, a fa is égni kezdett. Rojer a földön térdelve nézte a lángoló talizmánt. Teljesen le volt sújtva, keze remegni kezdett. Arrick nem foglalkozott a fiúval. Odatántorgott egy fadémonhoz, aki a rováskör túloldalán guggolt és karmaival megpróbált átférkőzni a védőfalon. – Te tehetsz arról, hogy ide jutottam! – kiabálta a lénynek. – Miattad varrták a nyakamba ezt a hálátlan kölyköt! Miattad vesztettem el a megbízásomat! Miattad! A magúr ráüvöltött a férfira, kivillantva borotvaéles fogait. Arrick visszaordított, és bortömlőjével rácsapott a démon fejére. A tömlő kiszakadt, és mindkettőjüket beborította a vörösbor és a cserzett bőrdarabkák. – A borom! – kiáltott fel Arrick, rádöbbenve, hogy mit is tett. Át akarta lépni a rovásokat, abban a reményben, hogy valahogy helyrehozhatja a kárt. – Mester, ne! – kiáltotta Rojer. Gyorsan odabukfencezett a férfihoz, ép kezével felnyúlt, hogy megragadja Arrick ápolatlan lófarkát, majd belerúgott a térdhajlataiba. Arrick hátrabillent, és egyenesen tanítványára zuhant. – Vedd le rólam a kezed! – kiáltotta Arrick. Nem fogta fel, a hogy a fiú épp megmentette az életét. Megragadta a fiút az ingénél fogva, majd felpattant, és kitaszította Rojert a rováskörből. Abban a pillanatban a magúrok és a két ember egyaránt megdermedtek. Arrick arcán látszott, hogy észhez tért, amikor a démon diadalmasan felrikoltott, majd elrugaszkodott, hogy rávesse

magát a fiúra. Rojer felkiáltva hátraesett. Esélye sem volt rá, hogy időben visszamenjen a rovások mögé. Maga elé emelte karját, abban a hiú reményben, hogy megvédi magát a démontól, de mielőtt még a lény támadhatott volna, kiáltás hallatszott, és akkor Arrick nekiütközött a magúrnak, és félrelökte. – Menj vissza a rováskörbe! – kiáltotta a Zsonglőr. A démon felüvöltött, és lecsapott Arrickre, amitől a férfi átrepült a tábor felett. Keményen nekicsapódott a földnek, és ahogy továbbgurult, a rováskör kötele beleakadt az egyik karjába, amitől a korongok félrecsúsztak. A tisztáson egyre több magúr jelent meg, hogy a védtelenné vált táborhelyhez siessenek. Rojer rádöbbent, hogy mind a ketten meg fognak halni. A démon megint rá akarta vetni magát a fiúra, de Arrick megragadta, és maga felé fordította a lényt. – A hegedű! – kiáltotta. – El tudod őket űzni vele! – Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, a démon karmai mélyen belevájódtak a mellkasába. A Zsonglőr szájából vér ömlött ki. – Mester! – kiabálta Rojer. Kétkedve rápillantott a hangszerre. – Mentsd magad! – nyögte Arrick, mielőtt a magúr feltépte a torkát.

Mire a hajnal visszaűzte a magúrokat a föld mélyére, Rojer ép kezének ujjai kisebesedtek és véreztek. Csak nagy erőfeszítéssel tudta őket kiegyenesíteni, hogy elengedhesse a hegedűt. Egészen napkeltéig játszott a hangszeren. Miután kialudt a tábortűz, a fiú az éj sötétjében kuporogva nyekergette a hegedűt, hogy távol tartsa a démonokat, amik őrá vártak az éjszakában.

Játékában nem volt se szépség, se dallam, amiben elmerülhetett volna, csupán csikorgás és hamisság. Semmivel se tudta elterelni a gondolatait az őt körülvevő borzalmakról. Most, ahogy Rojer végignézett a húsfoszlányokon és a véres ruhadarabokon, amik mesteréből megmaradtak, újabb félelem fogta el. Térdre zuhant, és öklendezni kezdett. Kis idő múlva már könnyebben lélegzett. Ránézett görcsös, vérző kezeire és megpróbálta leküzdeni a remegésüket. Ki volt melegedve, a reggeli szélben viszont úgy érezte, mintha hideg arcából kiszökött volna az összes vér. Még mindig kerülgette a hányinger, de gyomrában már nem volt semmi, amit kiadhatott volna magából. Megtörölte a száját fércruhájának ujjával, majd nagy nehezen lábra állt. Megpróbálta összegyűjteni Arrick maradványait, hogy eltemethesse őt, de alig talált valamit. Egy hajcsomót, egy csizmát, amit felhasítottak a démonok, hogy hozzáférjenek a benne lévő húshoz, és rengeteg vért. A magúrok nem vetették meg sem a csontot, sem a belsőségeket, vadul befaltak mindent. A lelkipásztorok tanításai szerint a démonok az áldozat lelkét is lenyelték a testével együtt, de Arrick mindig azt mondta, hogy a Szentemberek még a Zsonglőröknél is nagyobb hazudozók, pedig ő maga is irdatlan nagy szélhámos volt. Rojer a talizmánjára gondolt, és arra, hogy milyen érzéssel töltötte őt el édesanyja emléke. Hogy érezhette volna őt maga körül, ha a lelkét megették volna a démonok? Ránézett a kialudt tábortűz helyére. A kicsi, elszenesedett bábu ott hevert még, de ahogy a fiú felvette, azonnal porrá omlott. Arrick lófarkának maradványa ott hevert nem messze a földön. Rojer felkapta a hajcsomót, ami már inkább őszes volt, mint aranysárga, és eltette a zsebébe.

Új talizmánt akart készíteni.

Rojer nagy megkönnyebbülésére még napnyugta előtt megpillanthatta Erdőszél házait. Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy még egy éjszakát a szabad ég alatt töltsön. Fontolóra vette, hogy visszamegy Tücsökpatakba, és megkér egy Fullajtárt, hogy vigye el őt Angiers-be, de ehhez el kellett volna magyaráznia, hogy mi történt vele, és erre még nem állt készen. Egyébként is, mit nyert volna azzal, ha visszamegy a városba? Engedély nélkül nem adhatott volna elő, és Arrick mindenkit az ellenségévé tett, aki mellett befejezhette volna a tanoncságot. Jobbnak látta, ha a világ távol eső részein marad, ahol senki sem ismeri fel, és ahol a céh sem érheti el őt. Tücsökpatakhoz hasonlóan az erdőszéliek is rendes, derék emberek voltak, akik tárt karokkal fogadták őt, mint Zsonglőrt. Örömük felülmúlta kételyeiket, így nem faggatták a fiút arról, hogy mi módon tévedt a falujukba. Rojer hálával fogadta a falubeliek vendégszeretetét. Csalónak érezte magát, amiért Zsonglőrként mutatkozott be a helyieknek, pedig csak egy engedély nélküli tanítvány volt, de nem hitte, hogy az erdőszélieket ez különösebben zavarta volna. Ha tudtak volna a dologról, talán nem táncoltak volna a hegedűszóra? Nem nevettek volna olyan jóízűen némajátékán? Rojer nem volt hajlandó hozzányúlni a csodazsákban lapuló színes golyókhoz, és akkor is szabadkozott, amikor arra kérték, hogy énekeljen. Ilyenkor inkább szakozott, bukfencezett és kézen járt. Minden tudását felhasználta ahhoz, hogy elfedje hiányosságait. Az erdőszéliek nem erőltették kéréseiket, és ennyi elég is volt a

fiúnak.

23. FEJEZET

és homok ragadt az arcára. Felemelte a fejét, és kiköpte a szájába került szemcséket. Erőlködve feltérdelt és körülnézett, de nem látott mást maga körül, csak homokot. Kihozták őt a dűnék közé, és otthagyták meghalni. – Gyávák! – kiáltott fel Arlen. – Nem nyertek megbocsátást, csak mert hagyjátok, hogy a sivatag végezze el helyettetek a piszkos munkát! Térde remegni kezdett, ahogy megpróbált erőt gyűjteni ahhoz, hogy felálljon, de testének minden sejtje jajveszékelve kérte őt, hogy feküdjön vissza és haljon meg. A fiúnak kavargott a feje. Azért jött ide, hogy segítsen a kráziaiaknak. Hogy árulhatták őt el így? „Ne áltasd magad!”, szólalt meg egy hang a fejében. „Te talán nem árultál el soha senkit? Elfutottál apádtól, amikor a legnagyobb szüksége volt rád. Otthagytad Cobot, mielőtt még véget ért volna a tanoncságod. Úgy mentél el Ragen és Elissa házából, hogy még csak el sem búcsúztál tőlük. És Mery...” „Senkinek nem fogsz hiányozni, Par’chin!”, mondta neki

A

RLEN ARRA ÉBREDT, HOGY A TŰZÓ NAPON FEKSZIK,

korábban Jardir. „Egyetlen könnyfiola se fog megtelni érted!” Igaza volt. Arlen tudta, hogy ha itt halna meg, senki se tudna róla az arra tévedő kereskedőkön kívül, akik inkább mentenék meg a saját keresetüket, mint a fiú életét. Lehet, hogy tényleg ezt érdemelte, amiért elhagyott mindenkit, aki valaha szerette. Lehet, hogy tényleg vissza kéne feküdnie a földre, hogy csendben meghaljon. Összecsuklott a térde, és elesett. A homok szinte hívogató volt, körbe akarta ölelni őt. Arlen már majdnem feladta a küzdelmet, amikor valamit észrevett a földön. Néhány lépéssel előtte egy vizeskulacs hevert a homokban. Vajon Jardiron felülkerekedett a lelkiismerete, vagy talán az egyik embere volt az, aki megszánta az elárult Fullajtárt? Arlen odakúszott a kulacshoz, és úgy ragadta meg, mint az utolsó szalmaszálat. Valaki talán mégis gyászolja őt. Nem mintha sokat számított volna. Még ha vissza is térne Kráziába, ki hinne egy chinnek, aki a Sharum Kát akarja meghazudtolni? A dal’Sharumok Jardir egyetlen szavára gondolkodás nélkül megölnék a fiút. „Szóval inkább hagyod, hogy megtartsák a lándzsát, amiért az életedet tetted kockára?”, szólalt meg újra a hang. „Otthagyod nekik Hajnalfényt, a rovásköreidet és minden egyéb tulajdonodat?” E gondolattól Arlen az övéhez kapott, és megkönnyebbülve döbbent rá, hogy mégsem vesztett el mindent. Derekán még mindig ott függött egyszerű bőrtáskája, amit az útvesztői harc során is magánál tartott. Benne volt egy kisebb rovásozó készlet, egy gyógyfüves zacskó... és a jegyzetei. A füzet mindent megváltoztatott. Arlen elvesztette az összes többi könyvét, de együtt nem értek volna annyit, mint az, amire most rábukkant a táskában. Mióta elhagyta Milnt, Arlen ebbe a

füzetbe jegyzett fel minden olyan rovást, amit addig még nem ismert. Így azokat is, amik a lándzsán voltak. „Tartsák csak meg azt a nyamvadt fegyvert, ha annyira akarják!”, gondolta. „Csinálok helyette majd egy másikat.” Erőt vett magán, és feltápászkodott. Megfogta a melegvizes kulacsot, és néhány kortyot ivott belőle, majd a vállára akasztotta, és felmászott a legközelebbi dűnére. Tenyerét szeme fölé téve megpillantotta a messzeségben a délibábszerű Kráziát, ami segített neki megállapítani az irányt a Hajnal Oázisa felé. Ló hiányában az utazás során úgy egy hetet kell rovások nélkül a sivatagban töltenie. Addigra biztos el is fogyna az ivóvize, de nem hitte, hogy ez sokat számítana. A homokdémonok hamarabb megölnék őt, mint a szomjúság.

Arlen kangyökeret rágcsált útközben. Keserű íze volt és összerándult tőle a gyomra, de teste tele volt karmolásokkal, és a gyökér segített neki leküzdeni a fertőzést, és emellett étel hiányában még a hányingert is jobban viselte, mint a kínzó éhséget. Csak ritkán ivott a kulacsból, pedig torka száraz volt és gyulladt. Ingét a feje köré tekerte, hogy így védekezzen a tűző nap ellen, de ezzel fedetlenül hagyta a hátát. Bőre tele volt kék-zöld foltokkal, amiket a kráziaiak ütlegelésében szerzett, ráadásul ehhez társult még a napégés vöröse. Minden megtett lépés kínszenvedés volt számára. Arlen addig folytatta az utat, amíg el nem jött a naplemente. Úgy érezte, mintha semmit sem haladt volna, pedig a szélfújta

nyomvonal alapján, amit maga mögött hagyott a homokban, meglepően nagy távolságot tett meg. Az éjszaka magúrokkal és fagyos hideggel köszöntött be. Mindkettő halálos veszélyt jelentett, így Arlen elbújt előlük. Beásta magát a homokba, hogy megőrizhesse a testmelegét, és hogy rejtve maradjon a démonok elől. Egy vékony csövön keresztül lélegzett, amit a füzetéből kitépett papírlapból sodort, de még így is úgy érezte magát, mintha fulladozna, ahogy a homok mélyén feküdt, attól rettegve, hogy a magúrok megtalálják. Amikor felkelt a nap és felmelegítette a homokot, Arlen előmászott homoksírjából, és botladozva továbbindult. Úgy érezte magát, mintha szemernyit sem pihent volna. Így ment ez nap nap után, éjről éjre. Étel és pihenés hiányában és a kulacsban lévő víz szűkében a fiú egyre jobban elgyengült. Bőre repedezett volt és vérzett, de nem vett tudomást sérüléseiről. A nap hője egyre nagyobb súllyal nehezedett rá, ahogy a végeláthatatlan sivatagban haladt. Egy ponton elvesztette a csizmáit. Nem volt benne biztos, hogy hol és hogyan történt. Vérző, vízhólyagos talpát kidörzsölte a forró homok. Letépte ingének ujjait, és azzal tekerte be a lábfejét. Egyre gyakrabban esett el. Sokszor azonnal talpra tudott állni, máskor viszont elvesztette az eszméletét, és csak percekkel vagy akár órákkal később tért magához. Néha, amikor felbukott, egyenesen a dűne aljáig legurult, de erre is áldásként tekintett. Ki volt merülve, és így sok fájdalmas lépést spórolt meg magának a bukdácsolással. Mire elfogyott a vize, már a napokat se számlálta. Még mindig az útjelző oszlopokat követte, de fogalma se volt arról, hogy milyen messze van még az oázis. Ajka felrepedt és kiszáradt, sebeiből és vízhólyagjaiból se szivárgott már semmi. Mintha az összes víz

elpárolgott volna a testéből. Újra elesett. Megpróbált indokot találni arra, hogy felkeljen.

Arlen hirtelen arra ébredt, hogy vizes az arca. Már beesteledett, aminek rettegéssel kellett volna eltöltenie a fiút, de már félni se volt ereje. Lenézett, és azt látta, hogy a Hajnal Oázisának tópartján fekszik, keze pedig belelóg a vízbe. Azon gondolkozott, hogy vajon hogy kerülhetett ide. Megpróbálta felidézni legutóbbi emlékeit, de nem jutott eszébe semmi. A sivatagi út teljesen összemosódott a fejében, de ez nem érdekelte. Sikerült végre ideérnie, és csak ez számított. Az oázis rovásozott obeliszkjein belül biztonságban volt. Arlen mohón inni kezdett a tóból, de egy pillanattal később ki is adta magából a vizet, így rávette magát, hogy egyszerre csak kis kortyokat nyeljen le. Amikor sikerült lecsillapítania a szomjúságát, újra becsukta a szemét. Egy hét óta először tudott nyugodtan aludni. Amikor később felébredt, felkereste az oázis raktárát. Az ott tárolt étel mellett egyéb dolgokat is talált: takarókat, gyógyfüveket és egy tartalék rováskészletet. A fiú még túl gyenge volt ahhoz, hogy gyűjtögessen az oázis fáiról, így néhány napig szárított élelmet evett, hidegvizet ivott és kitisztította a sebeit. Később már képes volt friss gyümölcsöt szedni. Egy hét múlva már elég ereje volt ahhoz, hogy halásszon is. Egy újabb hét telt el, és addigra már fájdalom nélkül ki tudott nyújtózni. Az oázis raktárában elég élelem volt ahhoz, hogy kijuthasson a sivatagból. Lehet, hogy félholtan fog majd kikecmeregni a kiszáradt,

agyagos határvidékről, de legalább élve ki tud jutni onnan. A raktárban talált még pár lándzsát is, de a kihegyezett farudak szánalmasan használhatatlannak tűntek ahhoz a remekül kimunkált fegyverhez képest, amit elvesztett. Még ha rovásokat is faragna rájuk, lakkozás híján már az első döfésnél megrongálódnának a jelek a magúrok kemény pikkelyeitől. Mitévő legyen? Olyan rovások birtokában volt, amik kiolthatják a démonok életét, de semmire se ment velük egy olyan fegyver nélkül, amin biztosan megmaradnának. Eszébe jutott, hogy kövekre is ráfesthetné a harci rovásokat. Megdobhatná velük a démonokat, vagy akár hozzá is nyomhatná őket a lények testéhez... Arlen felnevetett. Ha elég közel tudna jutni a magúrokhoz, akár a kezére is ráfesthetné a rovásokat. Nevetése elhalt, ahogy ez a gondolat megfogalmazódott a fejében. Ez tényleg működhetne? Ha igen, olyan fegyvere lenne, amit senki se tudna elvenni tőle, amit egyetlen magúr se tudna kiragadni a kezéből, és ami mindig ott lenne nála. A fiú elővette a jegyzeteit, és tanulmányozni kezdte a rovásokat, amik a fémlándzsa hegyén és nyelének végén voltak. Ezek támadó erővel bírtak, míg a fegyver hosszán végighúzódó jelek védekezésre szolgáltak. Észrevette, hogy a nyél végén lévő rovások a lándzsa hegyén lévőkkel ellentétben nem kapcsolódtak hozzá a többihez. Egymagukban álltak, végig a nyél körül, valamint a fegyver tompa végén. A két rovás közötti különbség valószínűleg az volt, hogy az egyiket vágásra, a másikat ütésre használták. A nyugodni készülő nap fényében Arlen újra és újra lerajzolta az ütőrovást a földre, míg elég biztos nem lett a dolgában. Rováskészletéből ecsetet és festéket vett elő, majd óvatosan ráfestette a jelet bal kezének tenyerére. Óvatosan addig fújta, míg

munkája meg nem száradt. A jobb kezére kicsit nehezebb volt festenie, de Arlen tapasztalatból tudta, hogy ha eléggé összpontosít, akkor bal kezével is képes rovást készíteni, bár ehhez jóval több időre volt szüksége. Ahogy közeledett az este, Arlen vigyázva hajlítgatni kezdte ujjait, így győződve meg arról, hogy a mozgástól nem töredeznek meg a jelek vonalai. Elégedetten lépett oda a rovásozott kőobeliszkekhez, amik az oázist védték. A fiú a védőfal másik oldalán járkáló démonokat figyelte, akik megérezték áldozatuk szagát. Az első magúr, aki észrevette Arlent, nem volt különösebben említésre méltó: a homokdémon egy méter hosszú volt, nyurga mellső és izmos hátsó lábakkal. Tüskés farka ide-oda lendült, amikor tekintete találkozott Arlenéval. Egy pillanattal később a lény nekivetette magát a védőfalnak. Ahogy elrugaszkodott, Arlen félrehúzódott és kezével részben letakart két rovást. A védőfal így megtört, a magúr pedig átrepült a fiú keze felett. A démont meglepte, hogy szabadon át tudott jutni a rovásokon. Semmiképp se maradt volna ezután életben. Vagy elveszti a csatát a fiú ellen, vagy ő öli meg Arlent, de később úgyis meghalna a nap sugaraitól, mivel csapdába esett az oázis rováskörében. A démon talpra állt, megfordult, és sziszegve kivillantotta fogait. Kerülgetni kezdte a fiút, miközben izmai megfeszültek, farka pedig ostorként járt ide-oda. Aztán hirtelen elordította magát, mint egy nagymacska, és Arlen felé ugrott. A fiú kinyújtott kézzel nekiszaladt a lénynek. Karjai hosszabbak voltak ellenfele lábainál. A magúr mellkasa nekicsapódott az Arlen tenyerén lévő rovásoknak, majd egy villanás és egy fájdalmas rikoltás kíséretében a démon hátrarepült. Keményen nekicsapódott

a földnek, Arlen pedig látta, hogy a lény mellkasa füstölög ott, ahol tenyerével hozzáért. A fiú elvigyorodott. A magúr újra felkászálódott, és tovább kerülgette Arlent, de ezúttal sokkal óvatosabb lépésekkel. Nem volt hozzászokva, hogy az áldozatai visszavágnak, de hamarosan összeszedte a bátorságát, és újra nekilendült. Arlen elkapta a lény mellső lábait, majd a hátára dőlt, és gyomron rúgta a démont, ezzel átrepítve azt maga felett. Érintésére újra felszikráztak a rovások, és a fiú érezte a mágia hatását. Nem égette meg a bőrét, a magúr húsa viszont izzott a festett jelektől. Arlen olyan bizsergő erőt érzett a tenyerében, mintha nem jutott volna vér a kezébe, és elzsibbadt volna. A borzongató érzés végigvonult az egész karján. Mindketten gyorsan talpra ugrottak, Arlen pedig visszamordult a magúrra, aki megperzselt bokáját nyalogatta, hogy enyhítse a fájdalmát. A fiú tiszteletet és félelmet látott a démon szemében. Ezúttal ő volt a ragadozó. Önbizalma majdnem a halálát okozta. A magúr felrikoltott és a fiú felé ugrott, Arlen viszont ezúttal nem volt elég gyors. Fekete karmok szántották végig a mellkasát, ahogy megpróbált félreugrani a fenevad elől. Kétségbeesésében megöklözte a démont. Megfeledkezett arról, hogy a rovásokat a tenyereire festette. Öklének bütykeit felhorzsolták a magúr piszkos pikkelyei, amitől felszakadt kezén a bőre, ellenfele viszont alig érezte meg az ütést. A homokdémon egy visszakezes csapással a földre küldte Arlent. A következő pillanatokban elszánt küzdelem folyt le, ahogy Arlen megpróbálta kikerülni a démon szabdaló karmait, borotvaéles fogait és suhogó, tüskés farkát. Talpra akart állni, de a magúr egy ugrással rajta termett és a földhöz szegezte. Arlennek

sikerült a térdét kettőjük közé húznia, és így vissza tudta tartani a lényt. Érezte arcán a démon forró, bűzös leheletét, ellenfele karmai pedig arcától pár centire suhantak el. Arlen vicsorogva rácsapta két tenyerét a magúr fülére. A rovások felszikráztak, a lény pedig felrikoltott fájdalmában, de a fiú szorosan rajta tartotta a kezét. Tenyere alól elkezdett szivárogni a füst, és eközben a mágia fénye egyre erősödött. A démon vadul rángatózott, és elszántan kapkodott a fiú felé, hogy kiszabadíthassa magát. Most, hogy a fiúnak sikerült felülkerekednie a magúron, nem is akarta elengedni a fejét. Ahogy a démon fülén tartotta a kezét, a bizsergés a tenyerében úgy erősödött, mint amikor valami lendületet vesz. Arlen összébb nyomta a kezeit, és meglepetten látta, hogy tenyerei valóban közeledni kezdenek egymáshoz. A démon koponyája olyan volt, mintha meglágyult volna. A lény kapálózása egyre lassult, a fiú pedig oldalra gördítette mindkettőjüket, és ezzel a démon fölé került. Ellenfele karmai erőtlenül próbálták szétfeszíteni Arlen karjait, de mindhiába. A fiú egy utolsó erőfeszítéssel összecsapta a tenyerét, és a démon feje véres loccsanással szétroppant.

24. FEJEZET

bár ezt nem lüktető sebeinek köszönhette. Egész életében a Zsonglőrök meséiben szereplő hősökről álmodozott, akik páncélt hordtak és rovásozott fegyverekkel küzdöttek a démonok ellen. Amikor megtalálta a lándzsát, azt hitte, hogy álma valóra válik, de mielőtt még teljesült volna a vágya, minden szertefoszlott, és helyette egy egészen új dologra bukkant. Semmi, még az Útvesztőben töltött utolsó éjszaka, amikor sebezhetetlennek érezte magát, még az sem volt ahhoz fogható, mint amikor puszta kézzel szállt szembe egy magúrral, és ahogy a mágia végigáramlott a kezén, miközben a rovások kioltották a lény életét. Újra meg akarta tapasztalni ezt az érzést, és ez a vágy minden korábbi célját egészen más fénybe helyezte. Arlen visszagondolt kráziai látogatására, és rájött, hogy szándékai nem is voltak olyan önzetlenek, mint hitte. Bármivel is hitegette magát akkor, ő több akart lenni, mint egy fegyverkovács vagy egy harcos a sok közül. Dicsőséget akart. Hírnevet. Azt akarta, hogy úgy szerepeljen a történelemben, mint az az ember, aki

A

RLEN AZNAP ESTE NEM TUDOTT ALUDNI,

lehetővé tette az emberiség számára a démonokkal való szembeszállást. „Talán Szabadító akarsz lenni?” A gondolat zavaró volt. Ahhoz, hogy az emberiség valóban megmeneküljön és biztonsága tartós legyen, mindenkinek szerepet kell vállalnia a létrejöttében, és nem csak egy embernek. Meg akart egyáltalán menekülni az emberiség? Valóban megérdemelnék? Arlen nem tudta biztosan. Az apjához hasonló emberek már nem akartak harcolni, inkább csak rovások mögött bujdosni voltak képesek. Az, amit Kráziában látott, és amit most szíve mélyén érzett, elgondolkodtatta Arlent arról, hogy egyáltalán ki akar még küzdeni ebben a világban. Arlen sosem tudott volna megbékélni a magúrokkal. Tudta, hogy soha nem bírna ölbe tett kézzel ülni a rovások mögött, míg kívül démonok táncolnak, főleg most, hogy változtathatott a helyzetén. De ki állna az oldalára ebben a küzdelemben? Amikor hangot adott ötletének, Jeph megütötte, Elissa leszidta, Mery kerülni kezdte érte a fiút, a kráziaiak pedig egyenesen meg akarták ölni őt. Azon az estén, amikor Arlen végignézte, ahogy apja tétlenül bámulja feleségének halálát a tornác rovásainak biztonságából, rájött arra, hogy a démonok legfőbb fegyvere a félelem. Amit akkor még nem értett, az az volt, hogy a félelemnek számtalan formája lehet. Bárhogy is igyekezte meggyőzni magát az ellenkezőjéről, Arlent megrémítette az egyedüllét. Azt akarta, hogy valaki higgyen abban, amit csinál. Valaki, aki vele együtt harcol, és akiért ő is megküzdhet. Kénytelen volt belátni, hogy senkije sincsen. Ha társakat akar magának, vissza kell mennie a városokba és el kell fogadnia az ottani feltételeket. Ha viszont a küzdelem mellett dönt, akkor

egyedül kell végigcsinálnia. A hatalom és az elégedettség érzése, ami még új dolog volt számára, most szertefoszlott. Lassan összegömbölyödött a földön, átkarolva felhúzott térdét, és úgy bámulta a sivatagot. Olyan út után kutatott, ami nem is létezett.

Arlen napkeltekor felkelt és elsétált a tóhoz, hogy lemossa a sebeit. Előző nap még lefekvés előtt összevarrta és bekente őket, de a magúr okozta sebekkel nem lehetett elég óvatos az ember. Miközben hideg vízzel megmosta az arcát, szeme megakadt a tetoválásán. Minden Fullajtár a bőrén viselte annak a városnak a jelét, ahonnan származott. A tetoválás azt jelképezte, hogy milyen messzire utazott el viselője a hazájából. Arlen még emlékezett a napra, amikor Ragen megmutatta neki az övét: egy hegyek övezte várost ábrázolt, ami Miln lobogóját is díszítette. Arlen azt tervezte, hogy ugyanezt a képet tetováltatja magára, ha elvégzi az első megbízását. Végül el is jutott a tetováló mesterhez, készen állva arra, hogy élete végéig magán viselje a Fullajtárok jelét, de ekkor elbizonytalanodott. A milni erőd sok szempontból az otthona volt, de nem ezen a helyen született. Tölgypataknak nem volt zászlaja, így Arlen Tölgyesi báró címerét választotta: egy zöldellő mező képét, amit egy kis tavacskába áramló patak szelt át. A tetováló mester tűt ragadott, és megörökítette Arlen vállán a fiú otthonának jelképét. „Megörökítette.” A szó elgondolkodtatta Arlent. Végig azt figyelte, hogyan dolgozik a mester. A férfi munkája nem sokban különbözött a Rovásvetőkétől: ő is szabályos alakzatokat rajzolt, és

semmiben nem hibázhatott. Arlen gyógyfüves zacskójában akadt tű, a rováskészletben pedig festék. A fiú tüzet rakott, és közben felidézte a tetováló mesternél tett látogatásának minden egyes pillanatát. A lángok fölé tartotta a tűket, majd sűrű, ragadós festéket öntött egy tálkába. Fonalat tekert a tűk köré, hogy nehogy véletlenül túl mélyre vágjon velük. Részletesen tanulmányozni kezdte bal kezének vonalait, és megjegyzett minden ráncot és gyűrődést, miközben az ujjait hajlítgatta. Amikor elkészült, felvette az egyik tűt, belemártotta a festékbe, és nekilátott a munkának. Lassan haladt. Időnként muszáj volt leállnia, hogy letörölje tenyeréről a vért és a felesleges festéket. Rengeteg ideje volt, úgyhogy óvatosan, biztos kézzel dolgozott. A reggel elmúltával már elégedetten nézegette az elkészült rovást. Bekente a kezét balzsammal és bekötözte, majd nekilátott feltölteni az oázis élelemraktárát. Aznap és a rákövetkezőn keményen dolgozott, mert tudta, hogy annyi ételt kell összegyűjtenie az útra, amennyit csak elbír.

Arlen még egy hétig ott maradt az oázisnál. Reggelente újabb rovásokat tetovált a bőrére, délutánonként pedig élelmet gyűjtött a tó körül. A tenyerein lévő tetoválások gyorsan begyógyultak, de a fiú nem érte be ennyivel. Eszébe jutott, hogy felhorzsolta jobb öklét, amikor a homokdémont megütötte. Rovásokkal látta el bal kezének bütykeit, majd megvárta, hogy leváljon a varasodás a másikról, és azzal az öklével is hasonlóan járt el. Egy magúr se fogja többé kiállni az ő ütéseit. Miközben dolgozott, újra és újra végiggondolta a

homokdémonnal vívott csatát. Visszaidézte, hogyan mozgott a lény, milyen erős és gyors volt, milyen módon támadt a fiúra, és milyen jelek utaltak egyes lépéseire. Részletesen lejegyezte megfigyeléseit, majd alapos tanulmányozás után elgondolkodott azon, hogy hogyan javíthatna a harctechnikáján. Több hibát már nem követhet el. A kráziaiak a sharusahk erőteljes, ugyanakkor precíz mozdulatait szinte művészivé tökéletesítették. Arlen összekapcsolta a küzdőstílus technikáit tetovált rovásainak helyével, hogy így harc közben egészet alkossanak. Amikor Arlen végre elhagyta a Hajnal Oázisát, nem foglalkozott az útjelző oszlopokkal: egyenesen Anoch Sun, az elveszett város felé vette az irányt. Annyi szárított ételt vitt magával, amennyit csak tudott. Anoch Sunnak volt ugyan egy kútja, de élelmet ott nem lehetett találni, és Arlen tervei szerint jó ideig ott akart maradni. A fiú már a távozáskor tudta, hogy a vize nem fog kitartani az elveszett városig. Az oázis raktárában csak pár tartalék kulacs akadt, és gyalog akár két hétbe is beletelhet, hogy eljusson Anoch Sunba. A víz, amit magával vitt, még egy hétre se volt elég. De egyszer se jutott eszébe, hogy visszaforduljon. „Ott már semmi sincs számomra”, gondolta. „Tovább kell mennem.” Ahogy lement a nap és a vidék sötétségbe borult, Arlen nagy levegőt vett, és folytatta útját. Nem akart tábort verni. A sivatag felhőtlen egén ragyogtak a csillagok, így könnyebb volt tájékozódnia, mint nappal. A sivatagnak ezen a részén kevés magúr akadt. Általában olyan helyekre gyűltek, ahol élelmet találtak maguknak, és a kopár homoktengerben nemigen tudtak vadászni. Arlen órákig gyalogolt a hűvös, holdfényes éjszakában, míg egy démon végre megérezte a

fiú szagát. Már azelőtt meghallotta a lény rikoltásait, mielőtt még megpillanthatta volna a magúrt. Nem próbált meg elmenekülni, mert a lény úgyis utolérte volna. Elbújni sem akart, mert aznap éjjel még nagy utat kellett megtennie. Megállt, és úgy várta a dűnék felől közeledő homokdémont. Amikor Arlen nyugodt tekintettel a démon szemébe nézett, a jövevény zavarodottan megtorpant. Morogva kaparta a homokot maga alatt, de a fiú csak mosolygott. A magúr kihívóan ráordított, de Arlen még csak meg se rezzent tőle, hanem inkább a környezetére összpontosított: a mozgásra a látószögének határán, a szél susogására, a homok csikorgására és a hideg, éjszakai szél által hordott szagokra. A homokdémonok csapatokban vadásztak. Arlen még sosem látott magányos példányt, és biztosra vette, hogy az előtte álló magúr sincs egyedül. Igaza is lett. Miközben tekintetét a homokdémonra szegezte, két újabb magúr lopakodott oda jobbról és balról. A fiú úgy tett, mintha észre se vette volna őket. A feléje araszoló homokdémon szemét figyelte. Mint ahogy azt várta, nem az előtte lévő magúr támadt rá először, hanem a két oldalsó. Arlent lenyűgözte a démonok ravaszsága. A sivatagban, ahol mérföldekre el lehetett látni minden irányban, és a legkisebb neszt is messzire elvitte a szél, a magúroknak muszáj volt ösztönösen félrevezetni a célpontjukat a vadászat során. Arlen ugyan még nem került a vadász szerepébe, de azért könnyű préda se akart lenni. Ahogy a démonok két oldalról karmaikat kimeresztve feléje ugrottak, a fiú rárohant a figyelemelterelést végző magúrra. A két másik magúr irányt változtatott, így épp elkerülték az összeütközést, míg a harmadik meglepetésében hátrálni kezdett. A

lény gyors volt, de ahhoz nem eléggé, hogy elkerülje Arlen balhorgát. A fiú öklén felvillantak a rovások: a sistergő csapás hátralendítette a magúrt a hátsó lábaira, de Arlen nem érte be ennyivel. Jobb tenyerét rácsapta a démon arcára, és szorosan rányomta a tetovált rovást a démon szemére. A mágia fellángolt, a magúr pedig felrikoltott, és vakon maga elé vágott karmaival. Arlen számított erre, így hátraugorva kikerülte a lény karját. Bukfencben ért földet, és a megvakított magúrtól pár lépésre állt talpra. A másik két magúr irányába fordult, akik közben a fiú felé lendültek. Arlent újfent meglepte a démonok észjárása. Nem hagyták, hogy a fiú kétszer is becsapja őket, így inkább külön-külön támadtak rá célpontjukra, hogy Arlen ne tudja a két magúr erejét önmaguk ellen fordítani. Ez a taktika hasznára vált Arlennek, mert így egyszerre csak az egyik démonra kellett figyelnie. Amikor az első démon rárohant, a fiú gyorsan a fenevad előtt termett, és két tenyerével rácsapott a fejére. A mágia robbanásszerű erejétől a démon a földre rogyott, és fájdalmában rikoltozva az arcához húzta mellső lábait. A második démon sem késlekedett sokáig. Arlennek nem volt ideje elhajolni vagy visszavágni, hanem inkább mást talált ki. Visszagondolt a korábbi ütközetre, és mint akkor, most is elkapta a magúr bokáit, majd a hátára gördült, és felfelé rúgott. A homokdémon mellkasán lévő éles pikkelyek átszakították a lábára tekert ruhacsíkokat és belevágtak a talpába, de ez nem akadályozta meg Arlent abban, hogy átlendítse maga felett a magúrt, kihasználva annak saját lendületét. A harmadik démon, amit megvakított, tovább kapálózott, de nem jelentett veszélyt. Mielőtt az elrepített magúr magához térhetett volna, Arlen ráugrott arra, amelyik a földön fetrengett. A lény pikkelyei

megvágták a térdét, de ő nem foglalkozott a fájdalommal. Egyik kezével elkapta a démon nyakát, a másikat pedig szorosan rányomta a tarkójára. Érezte, ahogy erősödik a mágia, de nemsokára el kellett engednie áldozatát, hogy félregördülhessen az elől a magúr elől, amit korábban elhajított. Arlen újra talpra szökkent, és a démonnal óvatosan kerülgetni kezdték egymást. A lény megindult feléje, a fiú pedig behajlított térddel várta, hogy félreugorhasson a karmok elől. A démon viszont megállt előtte, majd úgy megpendítette zömök, erős testét, mint egy ostort. Vaskos farka nekicsapódott Arlen oldalának, aki elesett az ütéstől. A fiú a földre zuhant, és még épp időben félre tudott gurulni, hogy a magúr nehéz, tüskés végű farka ne a fejét találja el. Arlen hátrabukfencezett, hogy elkerülje a következő csapást. Amikor a démon megint meglendítette a farkát, a fiúnak sikerült azt megragadnia. Erősen megszorította, és érezte a bizsergést rovásozott tenyerében, ami a mágia erősödésével elkezdett melegedni. A magúr felüvöltött és megpróbált kiszabadulni, de Arlen nem engedte el, hanem másik kezével is megragadta a lény farkát. Gyors léptekkel elkerülte ellenfele karmait, miközben a mágia olyannyira felerősödött, hogy átégette a démon farkát, aminek tüskés vége véres loccsanás közepette lehullott a földre. Arlen elvesztette az egyensúlyát a művelettől, a markából kiszabadult lény pedig megfordult és rátámadt. A fiú elkapta a démon egyik bokáját a bal kezével, jobb karjával pedig belekönyökölt a lény torkába, de az ütésnek nem volt nagy hatása. A démon megfeszítette inas lábait, és újra elrepítette Arlent. Ahogy a lény a fiúra vetődött, Arlen összeszedte maradék erejét, és visszatámadott. Megragadta a démont a nyakánál fogva, majd elkezdte hátrafelé húzni. A magúr karmai Arlen kezét

karistolták, de a fiú végtagjai hosszabbak voltak az övénél, így nem tudta elérni ellenfele testét. Mindketten elestek, Arlen pedig rátérdelt a lény karjaira, hogy a földhöz szegezze őket, majd tovább fojtogatta a démon nyakát. Érezte, hogy minden egyes pillanattal egyre erősödik kezeiben a mágia. A magúr vadul vergődött, de a fiú egyre jobban szorította a nyakát. A tenyerein lévő rovások átégették a lény pikkelyeit és az alatta lévő érzékeny húst. Csontropogás hallatszott, és Arlen kezei végül összeértek középen. Felállt a fejetlen démon teteméről, és társaira nézett. Az, amelyiknek rácsapott a fejére, erőtlenül próbált távolabb mászni. Láthatóan semmi vágya nem maradt harcolni. A megvakított démonnak nyoma veszett, de Arlent nem nyugtalanította a lény hiánya. Nem irigyelte a sérült magúrt: társai valószínűleg azonnal széttépik majd, ha visszatér közéjük a Magba. Gyorsan végzett a szánnivalóan sántikáló démonnal, majd bekötözte a sebeit. Némi pihenő után összeszedte a pokrócba tekert útravalóit, és továbbindult Anoch Sun felé.

Arlen éjjel-nappal úton volt, és csak olyankor húzódott a dűnék árnyékába aludni, amikor a nap a legmagasabban járt az égen. Az utóbbi eset óta csak két éjszaka kellett megküzdenie a magúrokkal: az egyik este egy újabb homokdémon-csapat rohanta meg, a másikon pedig egy magányos széldémon támadt rá. Több magúr nem került az útjába. Éjjelente nagyobb távolságot tudott megtenni, mert nem nehezedett rá a tűző nap ereje. Útjának hetedik napjára bőrét már kikezdte a szél, talpa vízhólyagos volt és vérzett, vize pedig

elfogyott, de új erő költözött belé, amikor a messzeségben megpillantotta Anoch Sun városát. A fiú megtöltötte kulacsait az egyik működő kútnál. Jóízűen ivott a hideg vízből, majd nekilátott, hogy rovásokkal vegye körbe azt az épületet, amiben a fémlándzsa otthonául szolgáló katakombák bejárata volt. A környéken lévő összedőlt épületek fagerendái kilógtak a törmelékből A sivatagi szárazság épen tartotta őket, így Arlen fát és száraz bokrokat gyűjtött a tűzgyújtáshoz. Az oázis raktárából vett három fáklya és a rováskészletben levő maréknyi gyertya nem tartott volna ki sokáig, és a föld alatti folyosókra nem jutott le természetes fény. Gondosan beosztotta egyre fogyatkozó élelmét. A sivatag határához, ahol ennivalót találhatott volna magának, legalább ötnapos gyalogút vezetett Anoch Sunból, vagy legalább három, ha éjjelente nem áll meg. Szűkös élelme miatt nem maradhatott sokáig a romvárosban, pedig rengeteg tennivalója lett volna ott. A következő héten Arlen felderítette a katakombákat, és feljegyzett minden olyan rovást, amit még nem ismert. Újabb kőkoporsókra bukkant, de egyikben se talált ahhoz hasonló fegyvert, mint amit legutóbb magával vitt Anoch Sunból. A kőtömbökre és oszlopokra rengeteg rovás volt vésve, a falakon pedig történetek festett jeleneteibe építették bele őket. Arlen nem értette a feliratokat, de az egymást követő ábrák figuráinak testbeszédéből és arckifejezéseiből sokat le tudott szűrni. A festmények olyan részletesek voltak, hogy a fiú még a harcosok fegyvereinek rovásait is tisztán ki tudta venni. A képeken számára ismeretlen démonfajtákat is látott. Az egyik képsorozaton olyan démonok öltek le harcosokat, akik fogukat és karmaikat leszámítva emberszerűek voltak. Egy központi ábrán egy vékony, hosszú karú és ványadt testű magúr volt látható, aminek

aránytalanul nagy feje volt, és egy csapatnyi démont vezetett. Velük szemben egy köpenyes férfi állt, akit annyi harcos követett, mint ahány magúr volt a másik oldalon. A két vezető arca úgy eltorzult, mintha akaratuk egymásnak feszült volna, de viszonylag távol álltak egymástól. Dicsfény vette őket körül, seregeik pedig csatájukat figyelték. Az ábrán az volt a legmeglepőbb, hogy a férfinál nem volt fegyver. Az őt körülvevő fény a homlokára festett, vagy talán tetovált rovásból származott. Arlen a következő képre pillantott, amin a démonok vezetőjükkel együtt elmenekülnek, az emberek pedig diadalmasan a magasba emelik lándzsáikat. A fiú gondosan lemásolta a köpenyes férfi homlokán látott rovást a jegyzetfüzetébe. Teltek a napok, és Arlen élelme egyre csak fogyott. Ha nem hagyja el rövidesen Anoch Sunt, még azelőtt éhen hal, hogy valahol ennivalót találna. Úgy döntött, hogy napkelte után elindul Rizon felé. Ha eléri a várost, a bankban hagyott pénzén tudna venni felszerelést és egy új lovat, hogy visszatérhessen Anoch Sunba. Bánta, hogy úgy kell elhagynia a romvárost, hogy nem tudta teljesen feltérképezni a helyet. A föld alatti folyosók közül több beomlott, kiásásuk sok időbe telt volna, pedig más épületekben is lehettek még a város alatt futó járatokba vezető ajtók. Anoch Sun volt a kulcsa a démonok elpusztításának, és ez volt a második alkalom, hogy korgó gyomra miatt kell hamarabb távoznia. Miközben gondolkodott, a magúrok felszálltak a földből. Tömegesen érkeztek a romvároshoz, pedig itt nem akadt számukra ennivaló. Talán azt hitték, hogy az épületek egy napon embereket csalnak magukhoz, de az is lehet, hogy csak szerettek azon a helyen randalírozni, ami egykor az emberi ellenállás jelképe volt. Arlen felkelt, és a rováskör széléhez sétált. A holdfényben

táncoló magúrokat figyelte. A fiúnak korgott a gyomra, és immár sokadjára gondolkodott el a démonok természetéről. Mágikus, halhatatlan és emberietlen lények voltak. Pusztítottak, de semmit sem teremtettek. Még holttesteik is elégtek, ahelyett, hogy bomlásukkal a földet táplálták volna, ugyanakkor Arlen sokszor látta őket, ahogy esznek és ürítenek. A démonok valóban ennyire távol álltak volna a természet rendjétől? Egy homokdémon rásziszegett a fiúra. – Mi vagy te? – kérdezte tőle Arlen. A magúr karmolászni kezdte a rováskört, de végül a villanásoktól felingerülve morogva eloldalgott. Arlen sötét gondolatokkal a fejében figyelte a démont. – A Magba az egésszel! – motyogta, és kiszökkent a mágikus védőfal mögül. A magúr épp csak meg tudott fordulni, mire Arlen rovásozott ökle a fejének csapódott. A fiú ütései úgy záporoztak a gyanútlan lényre, mint a mennykő. Mielőtt a démon megérthette volna, mi támadt rá, már halott volt. Újabb magúrok érkeztek oda a zajra, de óvatosan közelítettek, így Arlennek elég ideje volt arra, hogy gyorsan elhúzza áldozatát az épület rovásainak védelme mögé. – Lássuk, vajon a hasznomra válsz-e még! – mondta az elpusztult magúrnak. Vágórovásokat festett egy éles kődarabra, és felvágta vele a démon páncélját. Meglepetten látta, hogy a külső védőréteg alatt a lény húsa épp olyan sérülékeny, mint az övé. A démon izmai inasak és erősek voltak, de nem sokban különböztek egy szokványos vadállat húsától. A felvágott lény borzasztóan bűzlött. A magúr fekete vérének olyan szaga volt, hogy Arlennek könnyezni kezdett tőle a szeme, és a hányinger kerülgette. Lélegzetét visszatartva kivágott a démonból egy darab húst, majd erősen megrázta, hogy kijöjjenek belőle a felesleges nedvek, és a tűz fölé rakta. A vér füstölt, és végül el is

égett, amitől a sülő húsnak valamivel tűrhetőbb szaga lett. Amikor Arlen elkészült a sütéssel, megfogta és maga elé tartotta a sötét, visszataszító húsdarabot. Gondolatban hirtelen visszarepült a múltba, egészen Tölgypatakba, és felrémlettek benne Tátorján Coline szavai. A fiú egyszer kifogott a tóból egy halat, aminek a pikkelyei barnák voltak, és a Gyógyfüvész ráparancsolt Arlenre, hogy dobja vissza a vízbe. – Ne egyél meg semmi olyat, ami betegnek tűnik! – mondta neki Coline. – Amit a szádba veszel, az a részeddé válik! „Vajon ez is a részemmé fog válni?”, kérdezte magától a fiú. Ránézett a húsra, majd összeszedte minden bátorságát, és a szájába tette.

IV. RÉSZ

25. FEJEZET

így Rojer saját szerencséjét átkozva továbbsietett. Már tervezgette egy ideje, hogy elhagyja Pásztorvölgyet, de nem gondolta volna, hogy ilyen hirtelen, ilyen kellemetlen körülmények között kell távoznia a faluból. Igazán nem hibáztathatta a juhászt. A férfi valóban több időt töltött a nyájával, mint a feleségével, és eleve a nő környékezte meg Rojert, nem pedig fordítva. Ugyanakkor egy férfi se fogadta volna túl jól, ha az eső miatt korábban hazaérve egy fiút talál egy ágyban az asszonyával. Bizonyos szempontból hálás volt az esőért. Ha nem zuhogott volna, a férfi a fél falut felverte volna, hogy megkergessék őt. A pásztorvölgyi emberek meglehetősen féltékenyek voltak: valószínűleg azért, mert feleségeik sok időt töltöttek egyedül, amíg ők drágálatos nyájaikra vigyáztak. A juhászok nem ismertek tréfát, ha a bárányaikról vagy az asszonyaikról volt szó. Jaj volt annak, aki bármelyikhez is túl közel férkőzött... Miután a férfi végigkergette Rojert a szobán, a felesége az ura hátára ugrott, hogy lefogja addig, amíg a fiú összeszedi csomagjait

A

Z ESŐ EGYRE JOBBAN ZUHOGOTT,

és kiszalad a házból. Rojer sosem pakolta szét nagyon a táskáit. Erre még Arrick tanította meg egykor. – Az éjre! – suttogta, amikor csizmája belesüllyedt egy sáros pocsolyába. A hideg és a nedvesség azonnal átszivárgott a lágy bőrből készült lábbelin, de még nem mert megállni, hogy tüzet rakjon. Összébb húzta férckabátját, miközben azon töprengett, hogy vajon miért kell neki mindig menekülnie valami elől. Az utóbbi két évben szinte minden évszakban más faluba vándorolt. Legalább három alkalommal élt már hosszabb-rövidebb ideig Tücsökpatakon, Erdőszélen és Pásztorvölgyön, de még mindig kívülállónak érezte magát. A legtöbb falusi úgy élte le az életét, hogy egyszer se hagyta el a faluját, és mind arra biztatták Arlent, hogy ő is telepedjen le náluk. „Vegyél feleségül! Vedd el a lányomat! Maradj itt a fogadóban, és majd kifestjük a nevedet az ajtó fölé, hogy idevonzzuk a vendégeket! Ölelj át engem, amíg a férjem a mezőn van! Segíts nekünk az aratásnál, és maradj velünk télire is!” Százféleképpen kérlelték a fiút, de mindegyikük ugyanazt kívánta tőle: „Hagyd abba az utazást, és alapíts itt családot!” Rojer ahányszor meghallotta ezt, annyiszor kelt megint útra. Jó érzés volt, hogy hiányzott a falusiaknak, de milyen szerepet szántak ők neki? Férj? Apa? Földműves segéd? Rojer Zsonglőr volt, és máshogy el se tudta volna képzelni magát. Ha egyszer úgy dönt, hogy segít a helyieknek az aratásban, vagy visszahozza egy pásztornak az elveszett bárányát, olyan úton indulna el, ami örökre megváltoztatná őt. Hozzáért az aranyhajú bábuhoz, ami a titkos zsebben lapult. Érezte, hogy Arrick szelleme vigyáz rá. Biztos volt benne, hogy egykori mestere nagyon csalódott lenne, ha Rojer eldobná a

fércruháját. Ha Arrick Zsonglőrként halt meg, hát ő is úgy fog. Mesterének igaza volt, amikor azt mondta, hogy a falusi körutakkal Rojer képességei fejlődni fognak. Már nem pusztán holmi hegedűs akrobata volt. Arrick irányítása nélkül a fiú kénytelen volt bővíteni a repertoárját: újszerű módszereket talált ki, amikkel egyedül is mulattatni tudta a közönséget. Mindig valami új bűvésztrükkön vagy dalon dolgozott, de mutatványai és hegedűjátéka mellett meséiről vált leginkább híressé. A falvakban mindenki szerette a jó történeteket, főleg az olyanokat, amik távoli helyekről szóltak. Rojer eleget tett ennek a kívánságnak: mesélt olyan városokról és falvakról, ahol már járt, és olyanokról is, ahol még nem. Történeteiben szerepeltek olyan falvak, amik épp csak a közeli domb másik oldalán terültek el, és olyanok is, amik csak a képzeletében léteztek. A meséket minden egyes előadással tovább szőtte, kalandozó hősei pedig élénk részletességgel formálódtak meg hallgatósága fejében. Ott volt Pikkelynyelvű Jak, aki értett a magúrok nyelvén, és állandóan hamis ígéretekkel hitegette az ostoba fenevadakat; Kóbor Marko, aki átkelt a milni hegyeken, és egy gazdag vidékre bukkant, ahol a magúrokat istenekként tisztelték. És persze ott volt még a Rovásember. A herceg Zsonglőrjei minden tavasszal elmentek a falvakba, hogy kihirdessék a legújabb rendeleteket. A legutóbbi alkalommal Rojer hallott egy történetet egy emberről, aki a vadont járja, démonokat öl, és megeszi a húsukat. A Zsonglőrnek egy tetoválómester mesélte el a történetet, aki váltig esküdözött, hogy igazat mond, mert ő maga készített tetoválásokat a férfi hátára, és ezt mások is igazolták. A közönség feszült figyelemmel hallgatta a mesét, és másnap megkérték Rojert, hogy mondja el nekik újra. A fiú teljesítette a kérést, és saját ötleteivel gazdagította a történetet.

A hallgatóság szeretett kérdéseket feltenni Rojernek, annak reményében, hogy összezavarják őt, de a fiút szórakoztatta a szavak kavalkádja, és így mindig meg tudta győzni a falusiakat arról, hogy cifra meséi mind igazak. Furamód azt a kijelentését hitték el a legnehezebben, hogy hegedűjével táncra tudja bírni a démonokat. Bármikor bebizonyíthatta volna nekik, de ilyenkor mindig Arrick szavai jutottak az eszébe: „Ha a közönség egyszer meglátja, hogy igazat beszélsz, mindig ezt fogják majd várni tőled.” Rojer felpillantott az égre. „Hamarosan a magúroknak kell hegedülnöm”, gondolta. Egész nap borús volt az idő, és egyre jobban sötétedett. A városokban, ahol a magas várfalak megakadályozták, hogy az emberek valaha is lássanak egy démont, mindenki mesebeszédnek tartotta, hogy a magúrok a sötét esőfelhők árnyékában is meg tudnak jelenni. Rojer immár két éve élt a falvakban, távol a városoktól, és így tudta, hogy az állítás nem teljesen alaptalan. A démonok többsége csak napnyugtakor szállt fel a Magból, de ha az égen elég felhő gyülekezett, akkor a bátrabbak hamarabb is felmerészkedtek a felszínre. A fiú fázott, ruhái nedvesek voltak, és nem volt kedve kockáztatni, így inkább alkalmas táborhely után nézett. Szerencsésnek mondhatja magát, ha még másnap Erdőszélhez ér, de valószínűbb volt, hogy még két éjszakát úton kell töltenie. A gondolattól összeszorult a gyomra. Erdőszéltől se várt többet, mint Pásztorvölgytől, vagy akár Tücsökpataktól. Előbb-utóbb teherbe fog ejteni egy asszonyt, vagy ami még rosszabb, szerelmes lesz valakibe, és mielőtt észbekaphatna, csak a fesztiválokon veheti majd elő hegedűjét, már ha addig nem kell elcserélnie a hangszert vetőmagra vagy az ekevas javítására. Akkor tényleg olyanná válna, mint a többiek.

„Hazamehetnél.” Rojernek gyakran eszébe jutott, hogy visszatérjen Angiers-be, de mindig talált valami kifogást magának, ami miatt a következő évre halaszthatta a döntést. Végső soron mit kínált neki a város? Szűk utcácskákat, amik hemzsegtek az emberektől és állatoktól, ahol mindent deszkák borítottak, amiket átitatott a trágya és a szemét bűze. Mindenhol koldusok és tolvajok járkáltak, az embereknek csak a pénz hiányán járt az esze, és mindenki szinte már művészi szinten nézte semminek a másikat. „Mind normális emberek”, gondolta Rojer, és felsóhajtott. A falusiak mindig mindent tudni akartak szomszédaikról, és gondolkodás nélkül ajtót nyitottak az idegeneknek. Viselkedésük elismerésre méltó volt, de Rojer szíve mélyén városi fiú maradt. Ha visszatér Angiers-be, akkor a céhvel is rendeznie kell a dolgait. Az engedély nélküli Zsonglőröknek meg voltak számlálva a napjaik, de a jóravaló céhtagok megélhetése biztosítva volt. A falvakban szerzett tapasztalatai biztos hozzásegítenék őt az engedély megszerzéséhez, főleg, ha talál egy céhbeli Zsonglőrt, aki kezeskedik a fiú tudásáról. Arrick kollégáinak javát elidegenítette magától, de Rojer talán még találhat valakit, aki megszánja őt, ha meghallja, mi történt a fiú egykori mesterével. Rojer talált egy fát, ami némi védelmet nyújtott az eső ellen, és miután elhelyezte a rováskört, száraz gyújtóst keresett az ágak alatt, hogy tüzet gyújthasson. Vigyázva élesztgette, de a szél és az eső hamar kioltották. – A fenébe a falvakkal! – mondta Rojer, amikor táborhelye sötétségbe borult. Csak az időnként felvillanó rovások adtak némi fényt, ahogy a démonok megpróbáltak átjutni a védőfalon. – A fenébe az összessel!

Angiers nem sokat változott, mióta elment. A város kisebbnek tűnt, mint ahogy emlékezett rá, de Rojer jó ideig tágas földek közelében élt, és nőtt is néhány centit, mióta legutóbb Angiers-ben járt. Tizenhat éves volt, és így már férfinak számított. A város falai előtt álldogált, és a kaput nézte, miközben azon tanakodott, vajon nem követ-e el hibát. Volt még egy kis pénze, amit az adománygyűjtő kalapból tett félre magának arra az alkalomra, ha egyszer visszatérne a városba, és emellett akadt még némi élelem is a táskájában. Nem volt sok, de legalább pár éjszakáig nem kell a nyilvános szállások valamelyikén aludnia. „Ha csak tele hasat és fedelet akarok a fejem fölé, bármikor visszamehetek a falvakba”, gondolta. Délnek vehetné az irányt Tönkszántó vagy Rönkösháza felé, vagy talán északra, oda, ahol a herceg a folyó Angiers felőli oldalán újjáépíttette Hídfalvát. „De csak ha muszáj”, emlékeztette magát Rojer, majd összeszedte minden bátorságát, és átsétált a kapun. Rábukkant egy fogadóra, ahol olcsón megszállhatott, majd felvette legjobb fércruháját, és utána rögtön ki is ment az épületből. A Zsonglőrök Céhe a város központjában helyezkedett el, ahonnan az ott élők könnyedén eljuthattak Angiers bármelyik részére, hogy előadhassanak. Bármelyik engedéllyel rendelkező Zsonglőr megszállhatott az épületben, feltéve, hogy panasz nélkül elvállalt minden megbízást, amit kiutaltak neki, és a keresete felét leadta a céhnek. – Bolondok! – mondta róluk egyszer Arrick. – Az, aki képes az adományok feléről lemondani, csak azért, hogy szállást és napi

három adag zabkását kapjon, az nem is méltó arra, hogy Zsonglőr legyen. Rojer hajdani mesterének igaza volt. A céh épületében csak a legöregebb és legügyetlenebb Zsonglőrök laktak, akik elvállaltak minden olyan munkát, amit mások visszautasítottak. Még így is jobb dolguk volt, mintha szegénységben éltek volna, és a ház biztonságosabb volt, mint a nyilvános szállások. Az épületet erős rovások védték, lakói pedig kevésbé voltak hajlamosak kirabolni egymást, mint az utcán rekedtek. Rojer a lakószobák felé vette az irányt, és némi kérdezősködés után be is kopogott azon az ajtót, amit keresett. – Na? – Egy öregember nyitotta ki résnyire az ajtót, és kilesett a folyosóra. – Ki az? – Félmarkú Rojer, uram – mondta a fiú, és miután látta, hogy a férfi nem ismeri fel őt, folytatta. – Mézhangú Arrick tanítványa voltam. Az öregember zavarodott tekintete keserű fintorrá változott. Be akarta csukni az ajtót. – Jaycob mester! Kérem! – mondta Rojer, kezét az ajtóra téve. Az öregember sóhajtott, de nem próbálta meg kizárni a fiút. Visszasétált a szobájába, és nehézkesen leült. Rojer belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte Jaycob. – Öreg vagyok már, és nincs időm játszogatni. – Szükségem van egy támogatóra, hogy engedélyt kaphassak a céhtől – felelte Rojer. Jaycob a padlóra köpött. – Arrick az utadban van, igaz? – kérdezte. – A részegeskedése rossz fényt vet a sikereidre, és így most otthagyod őt, hogy egyedül próbálj szerencsét? – Morogva folytatta. – Remek. Ő is ugyanezt csinálta velem huszonöt évvel

ezelőtt. Jaycob Rojerre nézett. – Remek vagy sem, nehogy azt hidd, hogy segíteni fogok neked elárulni... – Jaycob mester! – mondta Rojer, miközben feltartotta a kezét, hogy elejét vegye a közelgő szóáradatnak. – Arrick meghalt. Két évvel ezelőtt megölték őt a magúrok Erdőszél közelében.

– Húzd ki magad, fiam! – mondta Jaycob, miközben végigsétáltak a folyosón. – Mindig nézz a céhmester szemébe, és csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek! Már legalább tucatszor elmondta Rojernek mindezt, a fiú pedig egyre csak bólogatott. Túl fiatal volt ahhoz, hogy engedélye legyen, de Jaycob szerint voltak olyan Zsonglőrök a céh történetében, akik még Rojernél is fiatalabbak voltak. Az engedélyt nem a korral szerezte meg az ember, hanem tehetséggel és tudással. Még támogatóval se volt könnyű bejutni a céhmester irodájába. Jaycob évek óta nem adott műsorokat, mert túlságosan el volt gyengülve hozzá. A céh tagjai ugyan udvarias tisztelettel fordultak az öregemberhez, de az épület irodai szárnyában hajlamosabbak voltak semmibe venni őt. A céhmester titkára megkérte őket, hogy várjanak az iroda előtt. Rojerék órákig ültek az ajtó mellett, és elkeseredve nézték, ahogy mások sorra mennek be a megbeszélésekre. A fiú egyenes háttal ült a székén, megpróbált nem mozgolódni vagy lejjebb csúszni ültében, miközben a nap lassacskán továbbhaladt az égen. – Cholls céhmester hívatja magukat – mondta nagy sokára a titkár, amitől Rojer azonnal felélénkült. Gyorsan felállt, és segített Jaycobnak is feltápászkodni a székről.

A céhmester irodája olyan látványt nyújtott, amit Rojer a herceg palotájában töltött napok óta nem látott. A padlót vastag, színes mintás szőnyeg borította. A tölgyfa borítású falakon szépen kimunkált, színezett üvegű lámpások és nagy csatákat, gyönyörű nőket és csendéleteket ábrázoló festmények lógtak. A sötét diófából készült íróasztal ki volt fényezve, és papírnehezékként apró szobrocskák álltak rajta, amik pontos másai voltak a falak melletti talapzatokon díszelgő nagyobb szobroknak. Az asztal mögötti falon a Zsonglőrök Céhének címere függött, ami három színes golyót ábrázolt. – Nincs sok időm, Jaycob mester – mondta Cholls. Még arra se méltatta őket, hogy felpillantson az asztalán heverő papírjaiból. Testes ember volt, és legalább ötven esztendős lehetett. Gazdagon hímzett ruhát viselt, ami inkább a kereskedőkre és a nemesekre vallott, mintsem a Zsonglőrökre. – Erre a fiúra megéri időt szánni – mondta Jaycob. – Ő Mézhangú Arrick tanítványa. Cholls végre felpillantott, de még most is csak féloldalasan nézett rá az öregemberre. – Nem tudtam, hogy maga és Arrick még tartják a kapcsolatot – mondta a céhmester, rá se nézve a fiúra. – Azt hallottam, hogy rossz viszonyban voltak egymással. – Az idő gyakran gyógyír az ilyen viszályokra – mondta rezzenéstelen arccal Jaycob. Szavait majdhogynem hazugságnak lehetett venni. – Megbékéltem Arrickkel. – Maga az egyetlen ember ebben a házban, akinek ez sikerült – mondta nevetve Cholls. – A legtöbben inkább megfojtanák Arricket, mintsem hogy a szemébe nézzenek. – Azzal már elkéstek volna – mondta Jaycob. – Arrick halott. Cholls elkomorodott. – Szomorúan hallom. Minden Zsonglőr értékes ember. Az ital vitte őt el végül?

Jaycob a fejét rázta. – A magúrok. A céhmester ingerülten beleköpött az asztala mellett lévő rézvödörbe, amit a jelek szerint pont erre a célra tettek oda. – Hol történt és mikor? – Két éve, az Erdőszél melletti úton. Cholls szomorúan csóválta a fejét. – Úgy rémlik, hogy a tanítványa jól játszott hegedűn – mondta, miközben Rojerre pillantott. – Így van, de többet is tud annál – helyeselt Jaycob. – Bemutatom magának Félmarkú Rojert. – Félmarkú? – kérdezte a céhmester hirtelen érdeklődéssel. – A nyugati falvakban regéket zengenek egy bizonyos Félmarkú műsorairól. Te volnál az, fiam? Rojernek elkerekedett a szeme, de azért bólintott. Arrick figyelmeztette őt, hogy a falvakból hamar eljut az előadások híre a városokba, de még így is meglepődött a dolgon. Azon töprengett, hogy vajon jó vagy rossz Zsonglőr hírében állt. – Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség! – mondta Cholls, mintegy válaszként Rojer gondolataira. – A falusiak mindig túloznak. Rojer bólintott, és közben végig a céhmester szemébe nézett. – Igen, uram. Értettem. – Na, akkor lássuk! Mutasd meg, mit tudsz! – Itt? – kérdezte habozva Rojer. – Az iroda elég tágas és csendes volt, de a vastag szőnyeg és a drága bútorok miatt Rojer nem tartotta jó ötletnek, hogy itt mutassa be akrobata és késdobáló mutatványait. A céhmester türelmetlenül legyintett. – Éveken át részt vettél Arrick előadásaiban, szóval biztosra veszem, hogy tudsz zsonglőrködni és énekelni. – Rojer nagyot nyelt. – Ahhoz, hogy

valaki engedélyt kapjon, számot kell hogy adjon arról a képességéről, amihez a legjobban ért. – Hegedülj neki, fiam, mint ahogy korábban nekem! – mondta magabiztosan Jaycob, Rojer pedig rábólintott. Kissé remegett a keze, ahogy kivette a hegedűjét a tokjából, de amikor ujjai hozzáértek a hangszer sima anyagához, félelme úgy oszlott szét, mint a kosz a vízben. Elkezdett játszani, és teljesen megfeledkezett a céhmesterről, ahogy körülölelte őt a zene. Előadása nem tarthatott sokáig, mert egy kiáltás megtörte a muzsika varázsát. Vonója lecsúszott a húrokról, és a hirtelen beállt csendben egy mennydörgő hang hallatszott az iroda ajtaján túlról. – Nem, nem várom meg, hogy egy nyomorult tanítvány végezzen a meghallgatással! Félre az útból! – Az irodában lévők dulakodás hangját hallották, majd kinyílt az ajtó, és Jasin mester viharzott be a szobába. – Sajnálom, céhmester! – mondta a titkár. – Nem volt hajlandó várni. Cholls intett neki, hogy elmehet. Jasin odacsörtetett az íróasztalhoz. – Edumnak adta a fellépést a hercegi bálon? – kérdezte. – Ott tíz éve én lépek fel! A nagybátyám hallani fog erről! Cholls rendíthetetlen volt, karját összefonta a mellkasán. – Maga a herceg kérte a változtatást. Ha a nagybátyjának gondja van a dologgal, azt ajánlom neki, hogy Őméltóságát vonja miatta kérdőre. Jasin majd megpukkadt mérgében. Kétséges volt, hogy Janson kancellár panaszt merne tenni a hercegnek, amiért nem az unokaöccse lép fel a bálon. – Ha csak emiatt jött ide, Jasin, meg kell kérnem, hogy hagyjon magunkra – folytatta Cholls. – Épp Rojer úrfi vizsgázik az engedélyéért.

Jasin Rojerre meredt. Orrlyukai kitágultak a felismeréstől. – Látom, megszabadultál az iszákos mesteredtől. Remélem, nem erre a vén csontra cserélted le – mondta gúnyosan, miközben Jaycob felé bólintott. – Még áll az ajánlatom, ha nekem szeretnél dolgozni. Hadd könyörögjön mostantól Arrick alamizsnáért! – Arrick mestert két évvel ezelőtt utazás közben megölték a magúrok – mondta Cholls. Jasin ránézett a céhmesterre, majd hangosan felnevetett. – Csodálatos! – kiáltotta. – Ez a hír még a hercegi bál miatt is kárpótol! Rojer orrba vágta a férfit. Csak akkor döbbent rá, mit tett, amikor már vértől csöpögő ököllel állt a hanyatt esett Jasin előtt. Érezte, ahogy a férfi orra eltörik az ütéstől, és tudta, hogy ezzel búcsút mondhat az engedélyének, de abban a pillanatban semmi más nem érdekelte. Jaycob megragadta a fiút és hátrébb húzta, miközben Jasin vadul hadonászva felpattant. – Ezérd megölleg, de gis... Cholls azon nyomban kettőjük között termett. Jasin rá akarta vetni magát a fiúra, de a testes céhmester nála erősebb embereket is vissza tudott volna tartani. – Elég legyen, Jasin! – kiáltotta. – Nem fogsz megölni te senkit! – Ládda, mid csináld! – kiabálta Jasin. Orrából ömlött a vér. – És hallottam, amit mondtál! – felelte mérgesen Cholls. – Magam is majdnem megütöttelek! – Hogy énegeljeg így ma esde? – kérdezte Jasin. Orra feldagadt, és egyre kevésbé lehetett érteni, mit mond. – Valaki majd elmegy helyetted műsort adni – felelte a céhmester ingerülten. – A céh majd fedezi a károdat. Daved! – A titkár belesett az ajtón. – Kísérd el Jasin mestert egy

Gyógyfüvészhez! A számlát majd nekem küldjék el! Daved bólintott, majd odalépett Jasinhoz, hogy segítsen neki, ő viszont félrelökte a titkárt. – Még nem végezdüng – mondta Rojernek, majd kilépett az irodából. Cholls hosszat sóhajtott, amikor az ajtó becsukódott. – Hát, fiam, most aztán jól megcsináltad. Ilyen ellenséget senkinek se kívánnék. – Már eleve haragban voltunk – felelte Rojer. – Maga is hallotta. Cholls bólintott. – Igen, de akkor is uralkodnod kellett volna magadon. Mi lesz, ha legközelebb az egyik néződ sért meg? Vagy ha maga a herceg? A céh Zsonglőrei nem vághatnak orrba csak úgy bárkit, aki feldühíti őket. Rojer lecsüggesztette a fejét. – Megértettem. – Jó sokba került nekem a vizsgáztatásod – folytatta Cholls. – Hetekig kell majd pénzt és minőségi előadásokat adnom Jasinnek, hogy elégedett legyen. Ha így tudsz hegedülni, akkor bolond lennék, ha nem rád bíznám a károm visszanyerését. Rojer reménykedve felpillantott. – Próbaidős engedélyt kapsz – mondta Cholls. Elővett egy papírlapot és egy lúdtollat. – Csak a céh egyik Zsonglőre felügyeletében adhatsz műsort, akit a keresetedből kell fizetned, és a maradék pénz felét ide kell hoznod nekem mindaddig, amíg semmisnek nem tekintem a tartozásodat. Megértetted? – Teljesen világos, uram! – válaszolta lelkesen Rojer. – És türtőztesd magad, különben széttépem az engedélyt, és soha többé nem tarthatsz előadást Angiers-ben! – figyelmeztette Cholls a fiút.

Rojer épp nagyban hegedült, de a szeme sarkából Abrumot, Jasin egyik megtermett tanítványát figyelte. A Zsonglőr rendszerint elküldte az egyik tanoncát Rojer előadásaira. A fiút nyugtalanította a dolog, mert tudta, hogy Jasin kémkedik utána, ami csak rosszat jelenthetett, de már hónapok teltek el a céhmester irodájában történt eset óta, és mindaddig semmi következménye nem volt az összetűzésnek. Jasin mester hamar rendbe jött, és újra műsorokat adott, elismerést szerezve Angiers minden magasabb köröknek szervezett rendezvényén. Rojer abban reménykedett, hogy maga mögött tudhatja a Jasinnal történteket, de a tanítványok szinte mindennap ott voltak a műsorain. Néha csak a fadémonra hasonlító Abrum ólálkodott a nézők között, máskor pedig a kődémonra hajazó Sali iszogatott a fogadó hátuljában, ahol épp a fiú játszott. Bármennyire is ártalmatlannak tűntek, jelenlétük nem volt véletlen egybeesés. Rojer fölényes mozdulattal fejezte be műsorát. Feldobta vonóját a magasba, majd ráérősen meghajolt, és még épp időben felegyenesedett ahhoz, hogy elkapja a visszazuhanó eszközt. A közönség tapsviharban tört ki. A fiú éles fülét megütötte a fémpénzek csörgése, ahogy Jaycob körbejárt az emberek között, és egy kalapban összegyűjtötte az adományokat. Rojer nem bírta visszafojtani vigyorát. Az öregembert mintha kicserélték volna. Miközben Rojer összeszedte felszerelését, végignézett a szétszéledő tömegen, de Abrumot nem látta sehol. Gyorsan elpakoltak, és egy nagyobb kerülőt tettek a fogadójuk irányába, hogy ne tudják őket olyan könnyen követni. A nap nyugvóban volt, és az utcák lassacskán elnéptelenedtek. Már majdnem elmúlt a tél,

de a deszkaburkolatot itt-ott még foltokban hó borította. Az emberek ilyentájt csak akkor maradtak kint, ha valami dolguk volt. – Még Cholls része nélkül is bőven ki tudjuk fizetni a szállásunkat! – mondta Jaycob, megcsörgetve az erszényüket. – Ha egyszer visszafizeted a tartozásodat, gazdag leszel! – Leszünk – javította ki Rojer. Jaycob nevetve összekoccintotta bokáit, majd háton csapta Rojert. – Nézzenek oda! – mondta fejcsóválva a fiú. – Mi történt azzal a csoszogó, vakoskodó öregemberrel, aki pár hónappal ezelőtt ajtót nyitott nekem? – Azért van, mert megint műsorokra járok – mondta Jaycob egy fogatlan vigyor kíséretében. – Tudom, nem énekelek és nem dobálok késeket, de ha a kalappal körbejárok az emberek között, még az is jobban megdobogtatja a rozsdás szívemet, mint bármi más az elmúlt húsz évben. Úgy érzem, hogy még talán... – Az öregember félrepillantott. – Talán mi? – kérdezte Rojer. – Hát... Nem is tudom. Talán mesélhetnék, vagy tettethetném az ostobát, míg te vicceket mondasz a káromra a közönségnek. Nem mintha el akarnám lopni a dicsőségedet... – Hát persze – mondta Rojer. – Meg akartam kérni erre, de úgy éreztem, hogy már így is túl sokat várok magától azzal, hogy keresztülrángatom a fél városon, csak hogy felügyelje a műsoraimat. – Ram, már idejét se tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól – mondta Jaycob. Mosolyogva befordultak egy sarkon, és Abrummal és Salivel találták szemben magukat. A két tanonc mögött ott állt Jasin. – Jó látni téged, barátom! – mondta Jasin, miközben Abrum megragadta Rojer vállát. A gyomrára mért ütéstől kiszaladt a fiú

tüdejéből a levegő. Rojer kétrét görnyedt, és a fagyos deszkákra zuhant. Mielőtt felkelhetett volna, Sali keményen belerúgott az állkapcsába. – Hagyjátok békén! – kiáltotta Jaycob, és Salire támadt. A nagydarab tanonc csak nevetett rajta. Megragadta az öregembert, és hozzávágta a mellettük lévő épület falához. – Ne aggódj, te is megkapod a magadét, vénember! – mondta Jasin, miközben Sali kemény ütéseket mért Jaycob testére. Rojer hallotta, ahogy a férfi gyenge csontjai eltörnek, és hogy száját erőtlen kiáltások hagyják el. Csak a mögötte lévő fal tartotta őt talpon. Rojerrel forgott a világ, de nagy nehezen feltápászkodott. Hegedűje nyakát két kézzel megragadta, és vadul suhogtatta rögtönzött fegyverét. – Ezt nem ússzátok meg! – kiabálta. Jasin felnevetett. – Kihez tudnál fordulni? – kérdezte. – A városi bírók talán el fogják hinni egy koszos kis utcai mutatványos nyilvánvaló hazugságait a kancellár unokaöccséről? Ha az őrökhöz mész panaszkodni, téged fognak felkötni. Abrum könnyedén elkapta a hegedűt, majd kicsavarta Rojer kezét, és erősen beletérdelt a fiú ágyékába. A fiú a lába közt fellángoló fájdalom mellett is érezte, hogy eltört a karja. A hegedű hirtelen nagyot csattant Rojer tarkóján. A hangszer ripityára tört, a fiú pedig újra a földre került. Rojernek csengett a füle, de még hallotta Jaycob fájdalmas nyögéseit. Abrum vigyorogva megállt az öregember előtt, majd felemelt egy nehéz bunkósbotot.

26. FEJEZET

kiáltotta Skot, amikor a Gyógyfüvész odalépett hozzá egy tállal a kezében. – Miért nem hagyod, hogy olykor a tanítványod végezze ezt a munkát? – A férfi fejével Leesha felé bólintott, aki épp egy másik ember kötéseit cserélte ki. – Ha! – nevetett gúnyosan Jizell. Erős nő volt, rövid, őszes hajú és zengő hangú. – Ha rábíznám a fürdetést, fél Angiers beteget jelentene és idecsődülne egy héten belül. Leesha a fejét csóválta, miközben a többiek nevettek, de azért a lány is mosolygott. Skot ártalmatlan volt. Fullajtárként dolgozott, de az egyik útja során leesett a lováról. Szerencsés volt, hogy életben maradt, tekintve, hogy mindkét karja eltört. Valahogy sikerült megtalálnia a lovát és visszamásznia a nyeregbe. Nem volt felesége, aki gondozta volna őt, így a Fullajtárok Céhe fizetett Jizellnek, hogy helyezzék el Skotot az ispotályban, amíg meg nem gyógyul. Jizell megmártott egy rongyot a langyos, szappanos vízzel teli edényben, majd levette a férfiról a takarót, és határozott mozdulatokkal lemosta a testét. A Fullajtár feljajdult, amikor Jizell egy utolsót súrolt rajta. A Gyógyfüvész felnevetett. – Jobb is, ha én

-H

É, JIZELL! –

fürdetlek meg – mondta hangosan Skotnak. – Ne okozzunk csalódást szegény Leeshának! A többi ágyban fekvő beteg mind jót kacagott a férfi kárán. A szoba tele volt, és mindenki nagyon unatkozott. – Nem volnék így lekókadva, ha a lány végezné a fürdetést – morogta Skot fülig elvörösödve, de Jizell megint csak nevetett. – Nagyon tetszel ennek a szegény Skotnak – mondta Jizell Leeshának valamivel később, mikor épp gyógyfüveket őröltek. – Méghogy tetszik neki? Szerelmes belé! – nevetett Kadie, az egyik fiatalabb tanítvány. A többiek mind kuncogni kezdtek. – Szerintem Skot helyes – szólalt meg Roni. – Szerinted mindenki helyes – felelte Leesha. Roni nemrég érett nővé, és bolondult a fiúkért. – Azért remélem, jobb ízlésed van annál, mintsem az első olyan férfinak odaadd magad, aki mosdatást kér tőled. – Ne adj neki ötleteket! – mondta Jizell. – Ha tehetné, Roni fürdetné az összes férfit az ispotályban. – A lányok megint kuncogni kezdtek, és még Roni sem tagadta a kijelentést. – Legalább annyi tisztesség legyen benned, hogy elpirulsz! – pirított rá a lányra Leesha a tanítványok nevetése közepette. – Na, elég! El innen veletek! – mondta kacagva Jizell. – Szót akarok váltani Leeshával. Miután a többi tanítvány elment, a Gyógyfüvész Leeshához fordult. – A legtöbb férfi vonzódik hozzád, akit behoznak ide. Igazán beszélgethetnél valamelyikükkel az egészségüknél különb dolgokról is. – Úgy beszélsz, mint az anyám – felelte Leesha. Jizell lecsapta a mozsarát az asztalra. – Ez nem igaz! – mondta. Sokat hallott Elonáról az évek során. – Csak nem akarom, hogy őmiatta vénkisasszonyként halj meg! Nem bűn szeretni a férfiakat.

– Én szeretem őket! – ellenkezett Leesha. – Nem sok jelét látom – felelte Jizell. – Szóval ugranom kellett volna Skot szavára, hogy lefürdessem? – Nem, semmiképp – felelte a Gyógyfüvész. – Legalábbis nem a többiek előtt – tette hozzá kacsintva. – Most meg úgy beszélsz, mint Bruna – sóhajtott fel Leesha. – Több kell néhány durva szónál ahhoz, hogy valaki elnyelje a szívem. – A lány már hozzászokott a Skothoz hasonló udvarlókhoz. Az édesanyja alakját örökölte, amivel rengeteg férfi figyelmét felhívta magára, akár szerette volna, akár nem. – Akkor milyen a neked való férfi? – kérdezte Jizell. – Ki tudna áttörni szíved rovásain? – Olyasvalaki, akiben megbízhatok. Valaki, akit arcon csókolhatok anélkül, hogy másnap elharsogná a barátainak, hogyan vitt engem a szénaboglya mögé. Jizell felhorkant. – Hamarabb találnál szelíd magúrt, mint egy ilyen férfit. Leesha csak vállat vont. – Szerintem csak félsz – folytatta a Gyógyfüvész. – Olyan régóta várod, hogy elveszthesd a szüzességedet, hogy egy bevehetetlen erődöt építettél egy olyan egyszerű, természetes dologból, amin minden lány átesik. – Nevetséges – felelte Leesha. – Ó, valóban? Mindig látom, hogy amikor asszonyok jönnek hozzád tanácsot kérni hálószobái dolgokról, csak hebegsz-habogsz, és fülig elvörösödsz. Hogy akarsz másoknak útmutatást adni a testükről, ha még a sajátodat sem ismered? – Azt azért tudom, hogy mit hova kell tenni – mondta csípősen a lány.

– Tudod, hogy értem – felelte Jizell. – Szerinted mégis mit kéne tennem? Válasszak ki csak úgy egy férfit, és essek túl rajta? – Ha máshogy nem megy – válaszolta a Gyógyfüvész. Leesha szemrehányóan nézett Jizellre, de a nő állta tanítványa tekintetét. – Olyan régóta őrzöd a szüzességedet, hogy már egy férfi se méltó a szemedben arra, hogy elvehesse tőled – mondta az asszony. – Mit ér az olyan virág, amit elrejtenek, hogy senki se lássa? Ki emlékszik majd a szépségére, miután elhervad? Leeshából előtört a zokogás, Jizell pedig azonnal mellette termett, és átölelte a síró lányt. – Jól van, virágszálam – csitítgatta, és közben a lány fejét simogatta. – Nem olyan szörnyű a helyzet.

Vacsora után, mikor már ellenőrizték a rovásokat és a tanítványok félrevonultak a könyveikkel, Leeshának és Jizellnek végre alkalma nyílt arra, hogy főzzenek egy kanna teát, és hogy felnyissák a csomagot, amit a reggeli Fullajtár hozott nekik. Az asztalon egy olajjal megtöltött lámpa állt. – Nappal betegek, éjjel levelek – sóhajtott fel Jizell. – Még jó, hogy a Gyógyfüvészek nem alszanak, ugye? – Felfordította a táskát, és az asztalt beterítették a pergamentekercsek. Gyorsan kiválogatták azokat a leveleket, amik a betegeknek szóltak, majd Jizell belemarkolt a megmaradt papírhalomba és megnézte a címzéseket. – Ezek neked jöttek – mondta, és odanyújtotta Leeshának a leveleket. Felkapott egy másik tekercset, majd felnyitotta, és olvasni kezdett. – Ez itt Kimbertől jött – mondta a Gyógyfüvész. Kimber Jizell

egyik tanítványa volt, akit a déli irányban egynapi lovaglóútra lévő Tönkszántóra küldtek tanulni. – A falu kádárjának nem szűnnek a kiütései, sőt, még több is van belőlük. – Rosszul főzi a gyógyteát, biztosan tudom – morogta Leesha. – Sosem hagyja elég ideig ázni a füveket, aztán meg csodálkozik, hogy gyengék a gyógyitalai. Ha nekem kell elmennem Tönkszántóra, hogy megfőzzem helyette a teát, úgy elnáspángolom, hogy megemlegeti! – Ezt ő is tudja. Épp ezért írt nekem – nevetett fel Jizell. Az asszony kacagása ragadós volt, így Leesha rövidesen csatlakozott hozzá. A lány szerette Jizellt. Ha a helyzet megkívánta, épp olyan szigorú tudott lenni, mint Bruna, de hamar meg lehetett nevettetni. Leeshának nagyon hiányzott Bruna, és az öregasszony emléke visszaterelte gondolatait a levélköteghez. Negyednap volt: mindig ilyenkor érkezett meg a Fullajtár Tönkszántóról, Rönkösházáról és más déli falvakból. Épp, ahogy sejtette, az első levél címzésében felismerte apja szabályos betűit. Jött egy levél Vikától is, így Leesha először azt olvasta el. Keze mindig görcsösen fogta a papírt, amíg ki nem derült, hogy az ősöreg Bruna jól van-e. – Vikának kisbabája van – mondta a lány. – Fiú, Jame-nek hívják. Három kilóval született. – Ez a harmadik gyermeke? – kérdezte Jizell. – Nem, a negyedik – felelte Leesha. Vika feleségül ment Jona ministránshoz, aki időközben lelkipásztorrá avanzsált. Házasságukat nem sokkal a lány érkezése után megkötötték, és Vika nem vesztegette az időt, sorra szülte a gyermekeket. – Így már nincs sok esély arra, hogy valaha visszatér Angiers-be – sajnálkozott Jizell.

Leesha nevetett. – Azt hittem, ezt már az első gyermek után beláttad. Hihetetlennek tűnt, hogy már hét év telt el azóta, hogy Leesha és Vika helyet cseréltek mestereiknél. Az egyezség eredetileg ideiglenes volt, de aztán végérvényessé vált, amit Leesha nem bánt túlzottan. Csinálhatott volna Leesha bármit, Vika akkor is Rönkösházán maradt volna. Úgy tűnt, jobban szeret ott lenni, mint Bruna, Leesha és Darsy együttvéve. A gondolat olyan szabadságérzetet adott a lánynak, amiről álmodni se merte, hogy létezik. Ígéretet tett, hogy egy napon visszatér a faluba, hogy az ott élőknek legyen Gyógyfüvészük, de a Teremtő gondoskodott erről. Leesha szabadon dönthetett a jövőjéről. Apja megírta neki, hogy megfázott, de Vika gondoskodása mellett hamar fel fog majd épülni. A következő levél Mairytől jött, akinek a legidősebb lánya már kivirágzott, és már el is ígérték. Mairy nemsokára nagymama lesz. Leesha nagyot sóhajtott. A kötegben még két olvasatlan levél volt. Mairy, Vika és Erny szinte minden héten írtak Leeshának, édesanyja viszont csak ritkán, és szavait olyankor is a sértődöttség táplálta. – Minden rendben? – kérdezte Jizell, amikor felpillantott leveleiből, és meglátta Leesha arckifejezését. – Csak az anyám írt – felelte a lány, miközben olvasott. – A hangnem minden levélben más, de az üzenet mindig ugyanaz: menjek haza és szüljek gyerekeket, mielőtt túl öreg leszek és a Teremtő elveszi tőlem a lehetőséget. – Jizell morogva megcsóválta a fejét. Elona leveléhez egy másik lapot is mellékeltek, ami állítólag Garedtől jött, bár magát az üzenetet Elona írta meg, mivel a fiú nem ismerte a betűket. Anyja megpróbálta azt a látszatot kelteni,

hogy a levelet Gared diktálta neki, de Leesha tudta, hogy a mondatok felét Elona találta ki, sőt az is lehetséges volt, hogy az egészet ő írta meg. Anyja leveleihez hasonlóan a fiú üzenetei is mindig ugyanarról szóltak. Gared jól van, hiányzik neki Leesha, a fiú visszavárja, és még mindig szereti őt. – Anyám bizonyára ostobának tart engem – mondta gúnyosan Leesha. – Azt hiszi, Gared képes lenne megpróbálni verset írni nekem. Még rímek nélkül se menne neki. Jizell nagyot kacagott, de nevetése hamar elhalt, amikor látta, hogy a lány ezúttal nem nevet vele. – Mi van, ha igaza van? – kérdezte hirtelen Leesha. – Szörnyű még belegondolni is, hogy Elonának valamiben igaza legyen, de valóban szeretnék egy napon gyermeket szülni. Nem kell Gyógyfüvésznek lenni ahhoz, hogy megmondja rólam az ember, hogy túl vagyok már az élet felén. Te magad mondtad, hogy elpazaroltam a legjobb éveimet. – Én ilyet aligha mondhattam – felelte Jizell. – Pedig így van – mondta szomorúan Leesha. – Sosem kerestem a férfiak társaságát. Mindig ők találtak meg engem, akár szerettem volna, akár nem. Mindig is azt reméltem, hogy egy napon egy olyan emberrel találkozom, aki beleillik az életembe, ahelyett hogy ő várná el tőlem ugyanezt. – Olykor mindannyian erről álmodozunk, drágám – mondta Jizell. – Néha kellemes dolog ilyesmiről képzelegni, ha az ember unatkozik, de reménykedni nem szabad benne. Leesha keze összezárult, amitől a levél kissé meggyűrődött. – Vissza akarsz menni a faluba, hogy feleségül menj ehhez a Garedhez? – Teremtőm, dehogyis! – kiáltott fel Leesha. – Persze hogy nem!

– Helyes – morogta Jizell. – Megspóroltad nekem, hogy jól fejbe kólintsalak. – Bármennyire is szeretnék gyermeket, inkább halok meg szűzként, mint hogy hagyjam, hogy Gared ajándékozzon meg eggyel. A gond az, hogy minden rönkösházi férfit eltángálna, akit csak a közelemben lát. – Egyszerű a megoldás – felelte Jizell. – Szülj itt gyermeket! – Micsoda? – kérdezte Leesha. – Rönkösháza jó kezekben van Vikával. Én magam tanítottam azt a lányt, és most már a szíve is ahhoz a helyhez húzza. – A Gyógyfüvész előrehajolt, és vastag kezét rátette Leesháéra. – Maradj itt! Legyen Angiers az új otthonod, és vedd át tőlem az ispotályt, ha majd visszavonulok! Leesha szeme elkerekedett. Válaszra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. – Épp annyit tanultam tőled az évek során, mint te tőlem – folytatta Jizell. – Senki másra nem bíznám ennek a helynek a vezetését, még akkor sem, ha Vika holnapra itt állna az ajtó előtt. – Nem is tudom, mit mondjak – nyögte ki végre Leesha. – Nem kell most válaszolnod. – A Gyógyfüvész megveregette Leesha kezét. – Nem mostanára tervezem, hogy befejezem itt a munkámat. Azért gondolkodj rajta! Leesha bólintott. Jizell széttárta a karját, a lány pedig átölelte az idősebb asszonyt. Ahogy elengedték egymást, egy kintről jövő kiáltástól mindketten összerezzentek. – Segítség! Segítség! – szólt a hang. Mindketten az ablakra meredtek. Kint már rég besötétedett. Angiers-ben az ablakok zsaluinak kinyitását napnyugta után ostorozással büntették, de Leesha és Jizell gondolkodás nélkül kitárták a sötétítőket. Három őrt láttak feléjük szaladni az utcán.

Kettőjük egy-egy embert cipelt. – Ott az ispotály! – kiáltott fel az elöl szaladó őr, mikor meglátta Leesháék mögött a lámpafényt. – Nyissák ki az ajtót! Menedék kell! Menedék és gyógyítás! Leesha és Jizell egyszerre indultak el a lépcső felé, és siettükben majdnem leestek rajta, ahogy az ajtó felé rohantak. Még tél volt, és bár a város Rovásvetői szorgalmasan letisztították a rovásokról a havat, a jeget és a száraz leveleket, egy-egy széldémonnak még így is sikerült olykor bejutnia. A repülő magúrok hajléktalan koldusokra vadásztak, és azokra a bolondokra vártak, akik meg merték szegni a kijárási tilalmat és a törvényt. A széldémonok képesek voltak olyan csendben zuhanni, mint egy kő, majd karmos végű szárnyaikat hirtelen szétcsapták, és kibelezték velük áldozatukat, hogy aztán lábaikkal megragadják a hullát, és elrepüljenek vele. Leesháék odaértek az ajtóhoz, gyorsan kitárták, és onnan figyelték a közeledő őröket. Az ajtófélfákat rovások védték, így ők a betegekkel együtt biztonságban voltak még a nyitott ajtónál is. – Mi történik? – kérdezte Kadie, aki a lépcső teteje melletti karzatról pillantott le. A többi tanítvány is kijött a szobájából. – Vegyétek fel a kötényeteket, és gyertek le! – parancsolta Leesha, a lányok pedig sietve engedelmeskedtek. Az őrök még messze jártak, de rohantak, ahogy csak tudtak. Leesha gyomra görcsbe rándult, amikor rikoltásokat hallott a magasból. A zaj és a fény odacsalogatta hozzájuk a széldémonokat. A katonák egyre közeledtek. Leeshában ébredezni kezdett a remény, hogy épségben odaérnek az ispotályhoz, de akkor az egyik őr hirtelen megcsúszott egy jeges folton, és elesett. Fájdalmasan felkiáltott, és a férfi, akit vitt, szintén lezuhant a deszkaburkolatra. Az az őr, aki a másik sérültet támogatta az ispotály felé,

odakiáltott valamit a harmadiknak, majd fejét lejjebb hajtva meggyorsította lépteit. Társa megfordult, és az elesett őr segítségére sietett. A szerencsétlen katona csak bőrlebernyegek suhogását foghatta fel, mielőtt a feje levált a testéről és végiggurult a deszkákon. Kadie felsikoltott a látványtól. A fejetlen hullából még elő se törhetett a vér, amikor a széldémon rikoltozva megragadta áldozatát, és felrebbent vele a magasba. Az első őr végre átlépte az ispotály rovásait, biztonságba juttatva az egyik sérültet. Leesha az elesett őrre nézett, aki képtelen volt felállni. A lány arcán eltökélt kifejezés jelent meg. – Leesha, ne! – kiáltott fel Jizell a lány karja után kapva, de Leesha ügyesen kitért előle, és kiszaladt az utcára. Ide-oda cikázva rohant, miközben feje felett széldémonok rikoltoztak a hideg éjszakában. Az egyik megpróbált rárepülni a lányra, de néhány centivel eltévesztette a célt, és nekicsapódott a faburkolatnak. A lény gyorsan feltápászkodott, vastag bőre ellenállt az ütközés erejének. Leesha megpördült, és egy marék vakítóport dobott a magúr arcába. A démon felüvöltött fájdalmában, a lány pedig továbbszaladt. – Őt mentsd, ne engem! – kiáltotta neki a földön fekvő őr, miközben a mozdulatlan alakra mutatott. A katona bokája rossz szögben állt: egyértelmű volt, hogy eltörött. Leesha ránézett a másik férfira. Mindkettőjüket nem tudta volna egyszerre visszavinni. – Ne engem! – kiáltotta megint az őr, ahogy Leesha közelebb ért. A lány azonban a fejét rázta. – Jobbak az esélyeink, ha magát viszem vissza – mondta olyan hangon, ami nem hagyott helyet az ellenkezésnek. A férfi hóna alá nyúlt, és felsegítette.

– Hajoljunk előre menet közben! – nyögte a sérült őr. – Alacsonyabb célpontokra a széldémonok nem tudnak rárepülni. Leesha előregörnyedt, amennyire csak tudott. Megtántorodott a hatalmas férfi súlyától, és tudta, hogy akár lehajolnak, akár nem, ilyen tempóban nem fognak időben odaérni az ispotályhoz. – Most! – kiáltotta Jizell. Leesha felnézett: Kadie-t és a többi tanítványt pillantotta meg, ahogy kiszaladnak az utcára. Lobogó, fehér lepedőket tartottak a fejük felett, ami mindegyiküket lefedte, és így a repülő magúrok nem tudtak célpontot választani. Jizell és az első őr a rögtönzött fedezék védelmében odasiettek Leeshához. A Gyógyfüvész a lánynak segített, míg a katona az eszméletlenül fekvő férfit nyalábolta fel. Félelmükből erőt merítve mind gyorsan visszasiettek az ispotályba, és bezárták maguk mögött az ajtót.

– Ő már meghalt – mondta Jizell rideg hangon. – Úgy nézem, már egy órája nem él. – Majdnem feláldoztam magamat egy hulláért? – kiáltott fel a törött bokájú katona. Leesha nem válaszolt, hanem inkább a másik sérült férfihoz lépett. A szeplős, kerek arcú, vékony sérült inkább fiú volt még, mint férfi. Csúnyán összeverték, de még lélegzett, és a szíve is erősen vert. Leesha gyorsan megvizsgálta. Felvágta a fiú fércruháit, hogy ellenőrizze csontjai épségét, és a ruházatát áztató vér forrását kereste. – Mi történt? – kérdezte Jizell a sérült őrt, miközben törött bokáját vizsgálta. – Épp az utolsó őrjáratról tértünk vissza, amikor rájuk

találtunk – mondta fogcsikorgatva az őr. – A járdán feküdtek. Zsonglőröknek tűnnek, biztos kirabolták őket egy előadás után. Akkor még mindketten éltek, de rossz bőrben voltak. Már besötétedett, és úgy tűnt, hogy nem élik meg a reggelt, ha nem visszük Őket azonnal egy Gyógyfüvészhez. Eszembe jutott ez az ispotály, és idesiettünk, amilyen gyorsan csak tudtunk. Megpróbáltunk rejtve maradni a széldémonok elől. – Jól tették – bólintott Jizell. – Szegény Jonsint ez már nem vigasztalja – felelte az őr. – Teremtőm, mit fogok mondani a feleségének? – Azzal majd reggel foglalkozunk. – Jizell egy üveget emelt a férfi szájához. – Igya meg ezt! Az őr gyanakodva nézte az edényt. – Ez micsoda? – El fog tőle aludni – válaszolta Jizell. – Helyre kell tennem a bokáját. Higgyen nekem, jobb lesz, ha nem marad ébren a művelet alatt. A férfi gyorsan kiitta az üveg tartalmát. Leesha épp a fiú sérüléseit tisztította ki, amikor az hirtelen felriadt és felült az ágyában. Az egyik szeme úgy feldagadt, hogy nem tudta kinyitni, de a másik élénkzöld szem vadul pásztázta a szobát. – Jaycob! – kiáltotta. Ki akart ugrani az ágyból, és csak Leesha, Kadie és a másik őr együttes ereje volt elég ahhoz, hogy visszafektessék. A fiú ép szemét a lányra szegezte. – Hol van Jaycob? Ugye nincs baja? – Az az idős ember, akit melletted találtak meg? – kérdezte Leesha, a fiú pedig bólintott. A lány habozva kereste a megfelelő szavakat, de hallgatása mindent elárult. A fiú felkiáltott, és újra vergődni kezdett. Az őr erősen az ágyhoz nyomta, és a szemébe nézett. – Láttad, hogy ki tette ezt veletek? – kérdezte.

– Nincs olyan állapotban, hogy... – fogott bele mondandójába Leesha, de az őr egy pillantásával elnémította. – Ma éjjel elvesztettem az egyik emberemet. Nincs időm várni. – A férfi visszafordult a fiúhoz. – Nos? A fiú könnybe lábadt szemmel nézett vissza az őrre. Végül megrázta a fejét, de a férfi nem érte be ennyivel. – Biztos láttál valamit – erősködött. – Elég legyen! – mondta Leesha. Megragadta a férfi csuklóját, aki egy pillanatig ellenállt, de aztán elengedte a fiút. – Várjon a másik szobában! – parancsolta a lány. Az őr dühösen nézett vissza rá, de azért átment a szomszédos helyiségbe. Mire Leesha visszafordult az ágyhoz, a fiú zokogni kezdett. – Inkább tegyenek ki, vissza az éjszakába! – mondta, feltartva csonka kezét. – Már régóta nem kéne élnem, és eddig mindenki meghalt, aki meg akart engem menteni! Leesha megfogta a megcsorbult kezet, és a fiú szemébe nézett. – Vállalom a kockázatot – mondta, és megszorította a kezét. – A túlélőknek vigyázniuk kell egymásra. – A sérült szájához emelte az altatóitalos üveget, majd egészen addig tartotta a fiú kezét, amíg annak le nem csukódtak a szemhéjai.

Az ispotályt betöltötte a hegedűszó. A betegek tapsoltak, a tanítványok pedig táncolva lépkedtek, miközben a dolgukat végezték. Még Leesha és Jizell is vidámabban jártak-keltek az épületben. – És még azon aggódott a kis Rojer, hogy nem tud mivel kárpótolni minket! – mondta Jizell, miközben az ebédet készítették. – Azon gondolkozom, ne fogadjam-e fel, hogy járjon el

hozzánk rendszeresen hegedülni, miután felépült. – A betegek és a lányok is nagyon szeretik őt – helyeselt Leesha. – Láttalak táncolni a zenéjére, amikor azt hitted, senki se figyel – mondta Jizell. Leesha elmosolyodott. Amikor Rojer épp nem hegedült, olyan történeteket mesélt, ami az összes tanítványt odavonzotta az ágya lábához, máskor pedig olyan arcfestési tippeket adott nekik, amiket állítása szerint a herceg kéjhölgyeitől hallott. Jizell folyton ott anyáskodott körülötte, a lányok pedig egyenesen odavoltak érte. – Hadd kapjon Rojer egy szép nagy marhaszeletet! – mondta Leesha, miközben a húst vágta, majd rátette a szeletet egy tányérra, ami már így is tele volt krumplival és gyümölccsel. Jizell a fejét rázta. – Nem tudom, hova teszi ez a fiú azt a sok ételt – mondta. – Te és a többi lány már egy hónapja tömitek mindenfélével, mégis olyan karcsú, mint a nád! – Ebéd! – kiáltotta a Gyógyfüvész. A tanítványok bejöttek a konyhába, hogy felkapják a tálcákat. Roni egyenesen Rojer adagja felé vette az irányt, de Leesha gyorsan elvette előle. – Ezt majd én viszem ki – mondta, majd elmosolyodott a lányok csalódott tekinteteit látva. – Hagyjátok Rojert pihenni egy kicsit, hadd egyen néha magától is! Mindig ti etetitek őt, miközben meséket mond – mondta Jizell. – Majd később körbezsonghatjátok őt. – Szünet! – mondta Leesha, amikor belépett a betegek termébe, de nem volt szükség a felhívásra. A hegedű vonója a lány érkeztére csikorogva lecsúszott a húrokról. Rojer vigyorogva integetett neki, és majdnem fellökött egy fapoharat, amikor megpróbálta félretenni a hangszerét. Törött ujjai és karja szépen helyrejöttek, de a lába még mindig be volt gipszelve, így nem tudta

egykönnyen elérni az ágy melletti asztalkát. – Biztos nagyon éhes vagy ma – nevetett Leesha. Letette a fiú ölébe a tálcát, és elvette a hegedűt. Rojer bizonytalanul nézte a tányért, majd rámosolygott a lányra. – Nem tudnád nekem felvágni az ételt? – kérdezte, miközben feltartotta csonka kezét. Leesha felvonta a szemöldökét. – Az ujjaid elég jók ahhoz, hogy hegedülni tudj velük. Most miért nem olyan fürgék? – Azért, mert nem szeretek egyedül enni – nevetett Rojer. Leesha elmosolyodott, majd leült az ágy szélére. Felvette a villát és a kést, levágott egy falat húst, megforgatta a szószban és a krumpliban, majd Rojer szájához emelte. A fiú rámosolygott a lányra, amitől a szósz kicsordult a szájából. Leesha kuncogni kezdett, Rojer arca pedig olyan vörös lett, mint a haja. – A villát magam is tudom használni – mondta Rojer. – Szóval csak vágjam fel neked a húst, és távozzak? – kérdezte Leesha, mire a fiú vadul megrázta a fejét. – Akkor hallgass! – mondta a lány, és egy újabb falatot tett a fiú szájába. – Tudod, ez itt nem az én hegedűm – mondta Rojer egy hosszabb szünet után, a hangszerre pillantva. – Ez Jaycobé volt. Az enyém eltört, amikor... Leesha a homlokát ráncolta, amikor a fiú elharapta a mondatot. Rojer még egy hónap elmúltával se volt hajlandó beszélni a támadásról, még az őrök utasítására se. Elküldött valakit az ingóságaiért, de a lány tudomása szerint a fiú még a Zsonglőrök Céhével se vette fel a kapcsolatot, hogy elmondhassa nekik, mi történt. – Nem te tehetsz róla – mondta Leesha, amikor látta, hogy a fiú elgondolkozott. – Nem te támadtál rá. – Az nem számít semmit – felelte Rojer.

– Ezt hogy érted? A fiú elfordította a fejét. – Hát... miattam kezdett újra dolgozni. Talán még élne, ha én nem... – Korábban azt mondtad, hogy szerinte az utóbbi húsz évben az volt a legjobb döntése, hogy visszatért a munkájához – vetette ellen Leesha. – Nekem úgy tűnik, hogy jobban érezte magát a veled töltött rövid idő alatt, mintha még éveket töltött volna abban a céhépületi zárkában. Rojer bólintott, de a szemei könnyesek voltak. Leesha megszorította a fiú kezét. – A Gyógyfüvészek gyakran találkoznak a halállal – folytatta. – Soha senki nem áll úgy a Teremtő színe elé, hogy minden földi dolgát befejezte volna. Van, akinek több, van, akinek kevesebb idő adatik meg, de akárhogy is, meg kell elégednünk ennyivel. – A körülöttem lévő embereknek rendszerint megrövidül az életük – sóhajtotta Rojer. – Sok olyan embert láttam már, akiket hamar elragadott a halál, pedig soha nem hallottak Félmarkú Rojerről – mondta Leesha. – Az ő halálukért is magadat fogod hibáztatni? Rojer a lányra nézett, ő pedig egy újabb falat húst tett a fiú szájába. – Az nem segít a holtakon, ha az élők bűntudatból elvetik saját életüket.

Leeshának tele volt a keze ágyneműkkel, amikor megérkezett a Fullajtár. A kötényébe csúsztatta a Vikától érkezett levelet, a többit pedig félretette későbbre. Épp elpakolta a kimosott ágyneműt, amikor az egyik lány azzal szaladt oda hozzá, hogy az egyik beteg vért köhög. Később helyre kellett tennie egy törött kart, utána

pedig a tanítványokkal foglalkozott. Mielőtt észbe kaphatott volna, már le is ment a nap, és a lányok mind ágyban voltak. Lejjebb vette a lámpák narancsszín fényét, majd tett egy utolsó kört az ágyak sorai között, hogy meggyőződjön arról, hogy a betegek kényelmesen fekszenek. Tekintete találkozott Rojerével, aki integetett neki, hogy jöjjön oda hozzá, de a lány mosolyogva megrázta a fejét. Leesha rámutatott a fiúra, összetette a két kezét, mintha imádkozna, majd hozzájuk érintette az arcát és becsukta a szemét. Rojer a homlokát ráncolta, a lány pedig rákacsintott és továbbment. Tudta, hogy Rojer nem fog utánajönni. Már levették a lábáról a gipszet, de Rojer fájdalmakra és gyengeségre panaszkodott, annak ellenére, hogy láthatóan helyrejött. A szoba végén Leesha töltött magának egy pohár vizet. Meleg, tavaszi este volt, és a kancsó oldalára lecsapódott a pára. A lány megtörölte a kezét a kötényében, és akkor meghallotta a papír zörgését. Eszébe jutott Vika levele. Kihúzta a kötény zsebéből, hüvelykujjával feltörte a pecsétet, majd az egyik lámpa felé fordította a papírt, és a vizet kortyolgatva olvasni kezdett. Egy pillanattal később elejtette a poharat. Leesha észre se vette, mit csinált, és azt se hallotta meg, ahogy a cserépedény széttörik A levelet szorongatva kirohant a teremből.

Leesha csendesen sírdogált a sötét konyhában, amikor Rojer végre rátalált. – Jól vagy? – kérdezte halkan a mankójára támaszkodó fiú. – Rojer? – szipogta Leesha. – Miért nem vagy ágyban? A fiú nem válaszolt. Odabicegett a lányhoz, és leült mellé. –

Rossz hírek otthonról? Leesha egy pillanatra ránézett Rojerre, majd bólintott. – Emlékszel arra, hogy apám megfázott? – kérdezte, majd megvárta, hogy a fiú rábólintson, majd folytatta. – Úgy tűnt, hogy meggyógyul, de aztán még betegebb lett. Kiderült, hogy egy járvány volt, ami végigsöpört egész Rönkösházán. A többség a jelek szerint kilábal belőle, de a gyengébbek... – Leesha megint sírva fakadt. – Olyasvalaki, akit ismersz? – kérdezte Rojer, de egyből átkozni kezdte magát, ahogy kiejtette a mondatot. Hát persze, hogy egy ismerőse volt az. A falvakban mindenki ismert mindenkit. Leesha nem figyelt fel az esetlen kérdésre. – A tanárom, Bruna – felelte. Kövér könnycseppek hullottak a kötényére. – Még néhány másik ember is, és két gyermek, akikkel soha nem találkozhattam. Összesen úgy tucatnyian lehetnek, és a falu lakosságának fele az ágyat nyomja. Az apám is a súlyos betegek között van. – Sajnálom – mondta Rojer. – Ne sajnálj engem! Én tehetek az egészről – mondta Leesha. – Micsoda? – Ott kellett volna lennem. Már évekkel ezelőtt befejeztem Jizellnél a tanoncságot. Azt ígértem, hogy visszatérek Rőnkösházára, ha végeztem a tanulással. Ha tartottam volna a szavamat, már rég otthon lennék, és akkor talán... – Egyszer Erdőszélen voltam, amikor a járvány elvitt néhány embert – mondta Rojer. – Az ő életükért is felelősnek érzed magad? Vagy azokért, akik ebben a városban halnak meg, csak mert te nem tudod mindannyiukat meggyógyítani? – Ez nem ugyanaz, te is tudod – felelte Leesha. – Valóban? – kérdezte Rojert. – Te magad mondtad, hogy az nem segít a holtakon, ha az élők bűntudatból elvetik a saját

életüket. Leesha tágra nyílt, könnyes szemmel nézett Rojerre. – Szóval mit akarsz csinálni? – kérdezte a fiú. – Végigsírod az éjszakát, vagy nekiállsz csomagolni? – Csomagolni? – Van egy hordozható rovásköröm – felelte Rojer. – Reggel el is indulhatunk Rönkösházára! – Rojer, alig bírsz menni! – mondta Leesha. A fiú felemelte a mankóját, rátette a konyhaasztalra, és ráállt a két lábára. Kicsit merev volt még a járása, de nem kellett hozzá segítség. – Úgy tettél, mintha beteg lennél, csak hogy meleg ágyban aludhass, és hogy kényeztessenek még egy ideig a lányok? – kérdezte Leesha. – Nem, dehogy! – mondta elpirulva Rojer. – Én csak... még nem állok készen arra, hogy megint előadjak. – De ahhoz elég erős vagy, hogy elsétálj egészen Rönkösházáig? Ló nélkül egy hétig tartana az út. – Kétlem, hogy hátraszaltózva kéne odáig mennem – vetette ellen Rojer. – Képes vagyok rá. Leesha keresztbe tette a karját és megrázta a fejét. – Nem. Megtiltom, hogy velem gyere. – Én nem holmi tanítvány vagyok, akinek parancsolgathatsz – felelte Rojer. – A betegem vagy – vágott vissza a lány. – Mindent megtilthatok, ami veszélyezteti az egészségedet. Felfogadok egy Fullajtárt, hogy vigyen el engem a faluba. – Sok sikert hozzá! – mondta Rojer. – Az e heti Fullajtár ma utazott tovább délre, és az évnek ebben a szakában az összes többi el van foglalva. Egy vagyonba kerülne, hogy meggyőzd valamelyiket,

hogy hagyja el a saját megbízását és vigyen el téged Rönkösházára. Egyébként pedig a hegedűmmel el tudom űzni a magúrokat. Egyetlen Fullajtár sem képes erre. – Abban biztos vagyok – mondta Leesha. Hangjából érezni lehetett, hogy egy szavát se hitte el a fiúnak. – Nekem egy gyors lovú Fullajtárra van szükségem, nem egy varázshegedűre! – Nem figyelt Rojer ellenkezésére, hanem visszahessegette a fiút az ágyába, majd felment a szobájába, hogy összecsomagoljon.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte tőle Jizell másnap reggel. – Muszáj mennem – felelte Leesha. – Vika és Darsy egyedül nem birkóznak meg ezzel a feladattal. Jizell bólintott. – Rojer azt hiszi, hogy ő kísér majd el téged. – Hát, akkor csalódnia kell – mondta a lány. – Egy Fullajtárt fogok felbérelni. – Pedig reggel óta csomagol. – Hiszen még meg se gyógyult! – Ugyan! – felelte Jizell. – Már három hónapja itt van. Egész reggel a mankója nélkül járkált. Szerintem csak azért maradt itt ilyen sokáig, hogy körülötted lehessen egy ideig. Leeshának elkerekedett a szeme. – Csak nem gondolod, hogy Rojer... A Gyógyfüvész vállat vont. – Csak annyit mondok, hogy kevés olyan férfi akad, aki egy nő kedvéért képes szembenézni a magúrokkal. – Jizell, olyan idős vagyok, hogy az anyja lehetnék! – mondta Leesha. – Hagyd ezt! Még csak huszonhét vagy, Rojer pedig azt állítja,

hogy húszéves – felelte Jizell. – Rojer sok olyan dolgot mond, ami nem igaz. Jizell megint vállat vont. – Azt mondod, hogy nem hasonlítasz az anyámra, de ugyanúgy képes vagy minden szomorú hírből olyan beszélgetést kerekíteni, ami a szerelmi életemről szól! – mondta Leesha az asszonynak. Jizell válaszra nyitotta a száját, de Leesha feltartotta a kezét, hogy beléfojtsa a szót. – És ha most megbocsátasz, fel kell bérelnem egy Fullajtárt. – Füstölögve kisietett a konyhából. Rojernek, aki mindaddig az ajtó mögött hallgatózott, alig volt ideje félreugrania és elrejtőznie a lány elől.

Apja intézkedései és a Jizelltől kapott keresete segítségével Leesha szerezni tudott egy kötelezvényt a Hercegi Banktól százötven milni aranytallérról. Egy ilyen összegről az angiers-i földművesek még csak nem is álmodozhattak, de a Fullajtárok nem petákokért tették kockára az életüket az utakon. Remélte, hogy elég lesz a pénz, de Rojer előző napi jóslata beigazolódott. Tavasszal nagy volt az áruforgalom, és ilyenkor még a legalkalmatlanabb Fullajtárok is kaptak megbízást. Skot nem volt a városban, a Fullajtárok Céhének titkára pedig egyenesen megtagadta a lánytól a segítséget. A legjobb, amit Leeshának tudott ajánlani, a következő heti déli karaván volt, ami hat nap múlva indult Angiers-ből. – Annyi idő alatt gyalog is odaérnék! – kiáltotta Leesha. – Akkor javaslom, hogy mihamarább induljon el – felelte szárazon a titkár. Leesha elharapta a válaszát, és kiviharzott az irodából. Úgy

érezte, megbolondulna, ha egy hetet kellene várnia az indulásra. Ha apja időközben meghal... – Leesha? – kérdezte egy hang. A lány megállt és lassan megfordult. – Tényleg te vagy az! – Marick lépett oda hozzá kitárt karral. – Nem tudtam, hogy még mindig a városban vagy! – Leesha úgy meg volt lepődve, hogy hagyta, hogy a férfi megölelje. – Mit csinálsz a céh épületében? – kérdezte Marick, miközben hátralépve végigmérte a lányt. A farkasszemű Fullajtár még mindig jóképű volt. – Kíséretre van szükségem, hogy visszamehessek Rönkösházára – mondta Leesha. – Járvány van a faluban, és segítenem kell nekik. – Azt hiszem, el tudnálak vinni – felelte Marick. – Kérnem kell majd egy szívességet, hogy valaki elutazzon holnap helyettem Hídfalvára, de az nem lesz nehéz ügy. – Ki tudlak fizetni. – Tudod, hogy ilyesmiért nem kérek pénzt. – Marick a lányra meredt, miközben közelebb lépett hozzá. – Csak egyfajta fizetség érdekel. – A lány háta mögé nyúlt, és megmarkolta a fenekét, Leesha pedig ellenállt a vágynak, hogy elhúzódjon a férfitól. Azokra az emberekre gondolt, akiknek szüksége volt rá, majd az is eszébe jutott, amit Jizell mondott azokról a virágokról, amiket soha senki nem látott. Talán a Teremtő akarata volt, hogy aznap Marickkel találkozott. Nagyot nyelt, majd bólintott a férfinak. Marick a bejárati terem egy sötétebb alkóvjába vitte Leeshát. Egy faszobor mögött a falhoz nyomta a lányt, és megcsókolta. Egy pillanattal később már Leesha is viszonozta a csókot. Átkarolta a Fullajtár nyakát, és érezte szájában a férfi nyelvét. – Ezúttal nem lesz olyan problémám – szólalt meg Marick, és kemény ágyékára helyezte a lány kezét.

Leesha félénken mosolygott. – Elmehetnék a fogadódhoz sötétedés előtt... Talán... ott eltölthetnénk az éjszakát, és reggel elindulhatnánk. Marick oldalra pillantott, majd megrázta a fejét. Megint a falhoz szegezte a lányt, és lenyúlt egyik kezével az övéhez, hogy kioldja. – Túl régóta várok már erre – morogta. – Most készen állok, és nem hagyom veszni a pillanatot! – Nem akarom egy folyosón csinálni! – sziszegte Leesha, és elnyomta magától a férfit. – Meglátnak minket! – Senki se fogja meglátni – felelte Marick, és újra megcsókolta a lányt. Letolta a nadrágját, majd elkezdte felhúzni Leesha szoknyáit. – Itt állsz, mintegy varázsütésre – mondta és ezúttal én is. Mit kívánhatnál még? – Némi meghittséget? – kérdezte Leesha. – Egy ágyat? Néhány gyertyát? Bármit! – Egy éneklő Zsonglőrt az ablakod alá? – gúnyolódott Marick, miközben a lány lába között tapogatózott. – Úgy beszélsz, mint egy szűz. – Mert az is vagyok! Marick hátrébb lépett. Kezében még ott volt férfiassága, és ferdén nézett Leeshára. – Rönkösházán mindenki tudja, hogy legalább egy tucatszor meghenteregtél azzal a marha Gareddel. Még ennyi idő után is képes vagy hazudni a dologról? Leesha szeme dühösen megvillant, majd erősen beletérdelt a férfi ágyékába. A lány kiviharzott az épületből, Marick pedig a földön fetrengve nyöszörgött.

– Senki se vállalta az utat? – kérdezte aznap este Rojer.

– Senki, akivel ne kellett volna cserébe ágyba bújnom – morogta Leesha. Azt már nem tette hozzá, hogy valójában még erre is hajlandó lett volna. Még most is azon aggódott, hogy nem csinált-e nagy ostobaságot. Egy része azt kívánta, hogy bárcsak hagyta volna Maricket, hogy úgy tegyen vele, ahogy akar, de még ha Jizellnek igaza is volt arról, hogy a szüzessége nem a legértékesebb dolog a világon, ennyinél azért csak többet ért. Túl későn szorította össze a szemhéjait, és így csak annyit ért el, hogy kicsordultak a könnyei, amiket vissza akart fojtani. Rojer megérintette a lány arcát, Leesha pedig ránézett a fiúra, aki elmosolyodott, majd Leesha füléhez nyúlva a kezében termett egy zsebkendő, mintha csak elővarázsolta volna. Szomorúsága ellenére a lány elnevette magát, majd elvette a kendőt, hogy megtörölje a szemét. – Én még mindig el tudlak kísérni – mondta Rojer. – Egészen Pásztorvölgyig elsétáltam egyszer innen. Ha arra képes voltam, téged is el tudlak juttatni Rönkösházára. – Igazán? – kérdezte szipogva Leesha. – Ez nem egyike azoknak a Pikkelynyelvű Jak-féle meséknek, ugye? Mint az, hogy el tudod bűvölni a magúrokat a hegedűddel. – Igazat mondok – felelte Rojer. – Miért tennéd meg ezt értem? A fiú elmosolyodott, és csonka kezével megfogta a lányét. – Túlélők vagyunk, nem igaz? Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a túlélőknek vigyázniuk kell egymásra. Leesha felzokogott, és átölelte Rojert.

„Megbolondultam volna?” – kérdezte magától Rojer, miután

áthaladtak Angiers kapuin. Leesha vett egy lovat az útra, de a fiú sose lovagolt még, és a lány se értett sokkal jobban hozzá. Rojer hátul ült a nyeregben, Leesha pedig úgy vezette a lovat, hogy alig haladtak gyorsabban, mintha gyalogoltak volna. Rojer merev lábait nyomta a hátas oldala, de nem panaszkodott miatta. Tudta, hogy ha egy szót is szól róla, mielőtt még elhagyják a város környékét, Leesha azonnal visszafordítaná a lovat. „Egyébként sem kéne idekint lenned”, gondolta. „Zsonglőr vagy, nem Fullajtár.” De Leeshának szüksége volt rá, és a fiú már az első találkozásukkor tudta, hogy nem tudna neki nemet mondani. Tudta, hogy a lány úgy tekint rá, mint egy gyerekre, de megváltozik majd a véleménye, ha Rojer épségben hazajuttatja őt. A lány akkor majd rájön, hogy mi lakozik benne, és hogy képes gondoskodni mindkettőjükről. És egyébként is, mi oka lenne ottmaradni Angiers-ben? Jaycob meghalt, és a céh valószínűleg őt is halottnak tekinti, ami talán jobb is volt így Rojernek. „Ha az őrökhöz mész panaszkodni, téged fognak felkötni”, mondta neki Jasin pár hónappal korábban. A fiú tudta, hogy ha Aranyhangú megtudja, hogy még életben van, esélye sem lesz arra, hogy a katonáknak is elmondhassa a történetet. Amikor ránézett az előttük kanyargó útra, összeszorult a gyomra. Tücsökpatakhoz hasonlóan Tönkszántó is csak egynapi útra volt lóháton a várostól, de Rönkösházáig még így is legalább négy éjszakát kellett a szabad ég alatt tölteniük. Rojer kettőnél többször sosem aludt kint egyszerre a szabadban, és arra is csak egy alkalommal került sor. Hirtelen felrémlett előtte Arrick halála. Vajon Leesha elvesztését ki tudná bírni? – Jól vagy? – kérdezte Leesha.

– Tessék? – Remeg a kezed – felelte a lány. Rojer keze a társa derekát fogta, és ahogy lenézett, látta, hogy Leeshának igaza van. – Jól vagyok – válaszolta végül. – Csak hirtelen megcsapott a hideg. – Azt én se szeretem – mondta Leesha, de Rojer alig hallotta a szavait. Továbbra is a kezét bámulta, és megpróbálta akaratával megszüntetni a remegést. „Hiszen színész vagy!”, dorgálta magát gondolatban. „Tégy úgy, mintha bátor lennél!” Kóbor Markóra, meséinek vakmerő kalandorára gondolt. Rojer annyiszor elmondta és eljátszotta a férfi kalandjait, hogy Marko minden egyes vonása és szokása már szinte második énjévé vált. Rojer hirtelen kiegyenesedett, és kezében megszűnt a remegés. – Szólj, ha elfáradtál! – mondta Leeshának. – Majd átveszem a kantárt. – Azt mondtad, még soha nem lovagoltál – felelte a lány. – Gyakorlatból tanul az ember – mondta Rojer Kóbor Markót idézve, aki olyankor mondta ezt, ha valami új dologgal találkozott. Marko soha nem félt az olyan dolgoktól, amiket korábban még sose csinált.

Miután Rojer átvette a ló kantárját, sokkal gyorsabban haladtak, de még így is éppen csak beértek Tönkszántóra napnyugta előtt. Istállóba tették a lovat, majd elindultak a falu fogadója felé. – Maga Zsonglőr? – kérdezte a fogadós, amikor meglátta Rojer fércruháját. – Félmarkú Rojer – mutatkozott be a fiú. – Angiers-ből és a

nyugati falvakból jöttem. – Még nem hallottam magáról – morogta a férfi. – Kap ingyen szobát, ha műsort ad a fogadómban. Rojer Leeshára pillantott. A lány vállat vont és bólintott, a fiú pedig elvigyorodott, és elővette a csodazsákot. Tönkszántó alig néhány tucatnyi házból állt, utcáit rovásos deszkák fedték. Azokkal a falvakkal ellentétben, ahol Rojer már járt korábban, itt éjszaka is kimerészkedtek az emberek, és szabadon, bár kissé sietve jártak át egymáshoz. Ez a szabadság azt eredményezte, hogy a söntés tele volt emberekkel, aminek Rojer kifejezetten örült. Hónapok óta most először adott elő, de már ösztönösen csinálta. Nemsokára az egész terem vidáman tapsolt és nevetett a Pikkelynyelvű Jakról és a Rovásemberről szóló meséken. Amikor Rojer visszatért a székéhez, Leesha arca már kissé piros volt a bortól – Csodás voltál! – mondta a lány. – Tudtam, hogy jó műsort adsz majd! Rojer szélesen elmosolyodott, és épp válaszolni akart, amikor két férfi lépett oda az asztalukhoz, kezükben néhány korsóval. Egyet odaadtak Rojernek, a másikat pedig Leeshának. – Csak meg akartuk köszönni az előadást – mondta az egyik férfi. – Tudom, hogy nem sok... – Nagyon kedves, köszönjük! – mondta Rojer. – Kérem, üljenek le hozzánk! – Az asztal melletti üres székekre mutatott, és a két férfi leült. – Mi hozta magukat ide, Tönkbe? – kérdezte az egyikük. Alacsony férfi volt, dús, fekete szakállal. A társa jóval magasabb és izmosabb, de ő nem szólt egy szót sem. – Rönkösházára igyekszünk – felelte Rojer. – Leesha Gyógyfüvész, és az ottaniaknak segít majd leküzdeni a járványt.

– Rönkös messzire van innen – mondta a szakállas férfi. – Hogy vészelik át az estéket? – Ne aggódjon miattunk! Van egy hordozható rováskörünk. – Rováskör? – kérdezte meglepetten a férfi. – Az azért drága dolog! Rojer bólintott. – Többet ér, mint képzelné. – Hát, nem akarjuk magukat feltartani, feküdjenek le nyugodtan – mondta a szakállas, és társával együtt felálltak az asztaltól. – Korán kell majd kelniük holnap. – A két férfi elment, és csatlakozott egy harmadikhoz egy másik asztalnál. Rojer és Leesha kiitták az italukat, majd felmentek a szobájukba.

27. FEJEZET

ZSONGLŐR VAGYOK! – mondta az egyik férfi, miközben a fejébe csapta a csengettyűs fércsapkát és ugrabugrálni kezdett az úton. A fekete szakállas férfi hangosan felnevetett, de a harmadik alak, aki mindkettőjüknél nagyobb volt, nem szólt semmit. Mindhárman vigyorogtak. – Igazán szeretném tudni, mi a nyavalyát dobott az arcomba az a boszorkány – mondta a szakállas. – Az egész fejemet beledugtam a patakba, de a szemem még mindig úgy ég, mintha parázs ment volna bele! – Feltartotta a kezében lévő rováskört és a ló kantárját. – Azért nem mindennap fut bele az ember ilyen könnyű zsákmányba. – Hónapokig nem kő’ majd dolgoznunk! – helyeselt a fércsapkás férfi, miközben megcsörgetett egy érmékkel teli erszényt. – És még csak egy karcolást se szereztünk! – Felszökkent, és összeverte a bokáját. – Rajtad talán egy sincs, de az én hátamon van karmolás elég! – heherészett a szakállas férfi. – Az a fenék megért annyit, mint a rováskör, még akkor is, ha a portól, amit a szemembe dobott, alig

-N

ÉZZÉTEK!

láttam, hogy mit hova tegyek! – A sapkás alak felnevetett, hatalmas, néma társuk pedig vigyorogva tapsolni kezdett. – Magunkkal kellett volna hoznunk a lányt – mondta a sapkás. – Hideg van abban a nyomorult barlangban. – Ostobaság! – felelte a szakállas. – Van egy rováskörünk és egy lovunk. Az a legjobb, hogy már nem kell a barlangban laknunk. Tönkszántón az a hír járja, hogy a herceg felfigyelt arra, hogy a faluból távozókat rendszeresen megtámadja valaki. Holnap reggel rögtön elindulunk délre, nehogy Rhinebeck emberei elcsípjenek minket. A három férfi túlságosan belefeledkezett a beszélgetésbe, és így nem vették észre a feléjük közeledő alakot, egészen addig, míg úgy tíz méterre nem volt tőlük a lovával. Az idegent kísértetnek lehetett volna nézni a kora esti szürkületben: bő köpenyt hordott, fekete lovon ült, és az út menti fák árnyékában léptetett. Amikor a három férfi végre észrevette őt, arcukról azonnal eltűnt a mosoly, és kihívóan rámeredtek az idegenre. A fekete szakállas férfi leejtette a rováskört, majd előhúzott egy nehéz bunkósbotot a ló nyeregtáskájából, és elindult az érkező felé. Zömök, erős alkata volt, ápolatlan szakálla ritkuló hajjal párosult. Mögötte a néma óriás felkapott egy kisebb fának is beillő botot, a sapkás férfi kezében pedig egy csorba hegyű lándzsa fénylett. – Ez itt a mi utunk – szólította meg a szakállas az idegent. – Továbbengedhetünk persze, de annak ára van. Válaszként a lovas előjött a fák árnyékából. A nyeregről egy nehéz nyilakkal teli tegez lógott, mellette pedig egy íj csüngött egy szíjon. A ló másik oldalán egy kopja hosszúságú lándzsa pihent a tartójában, azon pedig egy kerek pajzs függött. A nyereg mögé néhány rövidebb lándzsa volt erősítve: hegyük vészjóslóan csillogott a lemenő nap fényében.

Az idegen nem nyúlt hozzá egyik fegyveréhez sem, csak egyszerűen lehúzta arcáról a csuklyáját. A három férfinak elkerekedett a szeme, vezetőjük pedig meghátrált, és felszedte a földről a rováskört. – Most az egyszer talán elengedhetünk – mondta a szakállas, miközben a társaira pillantott. Még a néma óriás is elfehéredett a rémülettől. Nem engedték le a fegyvereiket, de vigyázva elálltak a hatalmas fekete ló útjából, és elindultak az ellenkező irányba. – Aztán meg ne lássunk itt még egyszer! – kiáltott a lovas után a szakállas, amikor már biztos távolságban voltak tőle. Az idegen rájuk se hederített, hanem csak továbblovagolt.

Rojer rettegéssel hallgatta, ahogy a férfiak hangja egyre távolodik. Azzal fenyegették őt, hogy megölik, ha újra megpróbál felkelni. Titkos zsebébe nyúlt, hogy megfogja a talizmánját, de csak egy maréknyi fadarabot és egy őszessárga hajcsomót talált ott. Biztos akkor tört szét a bábu, amikor a néma óriás gyomron rúgta a fiút. A talizmán maradványai lehullottak ujjai közül a sárba. Leesha zokogásának hangja késként hatolt Rojerbe: félt felpillantani. Korábban már megpróbálta, amikor az óriás leszállt a hátáról, hogy sorra kerüljön Leeshával. Az egyik társa azonnal elfoglalta a helyét, Rojer hátát használva padként, hogy onnan nézze a műsort. A néma óriás szemében nem tükröződött értelem, és bár nem volt olyan kegyetlen, mint két társa, buja vágya már önmagában is rémisztő volt. Mintha egy fenevad ösztönei és egy kődémon teste párosult volna egy személyben. Ha Rojer ki tudta volna űzni a fejéből a Leeshán fetrengő óriás látványát azzal, hogy kikaparja a

saját szemét, nem tétovázott volna. Ostoba volt, amiért így szétkürtölte úti céljukat és értékeiket a fogadóban. A nyugati falvakban töltött idő eltompította a városi fiú ösztönös bizalmatlanságát az idegenekkel szemben. „Kóbor Marko biztos nem bízott volna bennük”, gondolta. Ez nem volt teljesen igaz. A meséiben Markót állandóan átverték, leütötték és a sorsára hagyták. Úgy maradt életben, hogy sosem esett kétségbe, ha balszerencse érte. „Azért maradt életben, mert egy meseszereplő, és te döntöd el, hogyan végződik a történet”, emlékeztette magát. A kép, ahogy Kóbor Marko felkel a földről és leporolja magát, erőt adott Rojernek: kis idő múlva összeszedte erejét, és feltápászkodott a térdére. Testébe belenyilallt a fájdalom, de úgy érezte, hogy egy csontja se tört el. Bal szeme úgy feldagadt, hogy alig látott vele, sérült ajkai miatt pedig vért ízlelt a szájában. A fiút horzsolások borították, de nem hagyták annyira helyben, mint ahogy Abrum tette pár hónappal azelőtt. Ezúttal viszont nem voltak őrök, akik biztonságos helyre vinnék őt. Nem volt már ott anyja vagy a mesterei, akik megmenthetnék őt a démonoktól. Leesha nyöszörgését hallva Rojert elöntötte a bűntudat. Elszántan küzdött, hogy megvédje a lány becsületét, de három férfival állt szemben, akik fegyvert viseltek, és erősebbek is voltak nála. Mit tehetett volna? „Bárcsak megöltek volna!”, gondolta. „Inkább meghaltam volna, minthogy lássam, ahogy...” „Gyáva vagy!”, szólalt meg szemrehányóan egy hang a fejében. „Kelj fel! Szüksége van rád!” Rojer nagy nehezen talpra állt, és körülnézett. Leesha összegömbölyödve feküdt az út porában, és zokogott. A lánynak

ahhoz sem volt ereje, hogy visszahúzza magára a ruháját. A banditák már messze jártak tőlük. Persze mindez már mit sem számított. Magukkal vitték a hordozható rováskört, ami nélkül Leesha és ő el voltak veszve. Már egynapi útra voltak Tönkszántótól, a másik irányban pedig semmi menedéket nem találtak volna, még többnapos gyaloglás után se. Egy órájuk se volt hátra sötétedésig. Rojer odaszaladt Leeshához, és letérdelt mellé. – Leesha, jól vagy? – kérdezte a lánytól. Átkozta magát, amiért elcsuklott a hangja. Erősnek kellett lennie. – Leesha, kérlek, válaszolj! – könyörgött neki, és megszorította a vállát. Leesha nem figyelt Rojerre. Összehúzta magát, és rázkódva zokogott tovább. A fiú elkezdte simogatni a hátát, és suttogva vigasztalni próbálta, miközben óvatosan visszahúzta a lány ruháját a lábaira. Akárhová is zárkózott be Leesha gondolatban, hogy átvészelje az őt ért szörnyűséget, úgy tűnt, hogy nem hajlandó onnan visszatérni a valóságba. A fiú megpróbálta őt átölelni, de a lány vadul ellökte magától, aztán megint összegömbölyödött, és tovább sírt. Rojer otthagyta Leeshát, és széjjelnézett a környéken, hogy összeszedje megmaradt ingóságaikat. A banditák az összes táskájukat kiforgatták, és elvették azt, ami kellett nekik, a többit pedig félredobták. Gúnyolódtak személyes tárgyaikon, majd széttörték őket. Leesha ruhái szanaszét hevertek az úton, Rojer pedig megtalálta Arrick csodazsákját, amit a banditák beletiportak a sárba. A zsák tartalmának egy részét ellopták, a többit pedig tönkretették. A színesre festett fagolyók ott hevertek a sárban, de Rojer nem vette fel őket onnan. Megpillantotta a hegedűtokját, amit a néma óriás rúgott az út

szélére. A fiúban felébredt a remény, hogy talán mégis életben maradnak. Odasietett, és azt látta, hogy a tok eltört és nyitva hever a földön. Magát a hegedűt még meg lehetett menteni egy kis hangolással és néhány új húrral, de a vonót sehol se találta. Rojer addig keresgélt, ameddig csak bírt: átkutatta az avart és a bokrokat, miközben kezdett eluralkodni rajta a pánik, de nem járt sikerrel. A vonónak nyoma sem volt. Visszatette a hegedűt a tokjába, majd leterítette Leesha egyik hosszú szoknyáját, és beletekerte azokat a használható tárgyakat, amiket össze tudott szedni. Egy erős fuvallat megtörte az erdő csendjét, megzörgetve a fák leveleit. Rojer felpillantott a lenyugvó napra, és akkor először tudatosult benne igazán, hogy meg fognak halni. Mit számított már, hogy nála van a vonó nélküli hegedű és néhány ruhadarab? Rojer megrázta a fejét. Még nem haltak meg, és a magúrok elől el lehetett bújni éjszaka, ha az ember észnél volt. Megszorította a hegedűtokot. Ha túlélik az éjjelt, levághatna egy tincset Leesha hajából, hogy új vonót készíthessen belőle. Ha nála volt a hegedűje, a démonok nem bánthatták őket. Az út két oldalán az erdő vészjóslóan sötétlett, de Rojer tudta, hogy a démonok főleg az emberekre vadásznak, és így elsősorban az utakon portyáznak. Az erdőben volt a legjobb esélyük arra, hogy búvóhelyet vagy valami félreeső tisztást találjanak, ahol a fiú rováskört készíthet. „És mégis hogyan?”, kérdezte megint a gyűlöletes hang. „Soha nem vetted a fáradságot, hogy megtanuld a rovásvetést.” Rojer visszament Leeshához, és lassan letérdelt melléje. A lány még mindig reszketett és csendesen sírdogált. – Leesha! – mondta halkan a fiú. – Le kell mennünk az útról! A lány nem válaszolt.

– Leesha, találnunk kell magunknak egy búvóhelyet! – mondta Rojer, és megrázta társa vállát. Nem volt felelet. – Leesha, mindjárt lemegy a nap! Leesha zokogása abbamaradt, rémülettől csillogó szemei pedig kinyíltak. Ránézett a fiú aggodalmas, horzsolásokkal teli arcára, majd ismét elsírta magát. Rojer észrevette, hogy szavai ezúttal hatottak Leeshára, és nem akarta feladni. Kevés olyan dolog jutott az eszébe, ami még a lánnyal történteknél is szörnyűbb volt, de a magúrok általi kizsigerelés közéjük tartozott. Megragadta Leesha vállát, és erősen megrázta. – Leesha, erőt kell venned magadon! – kiáltotta. – Ha nem találunk gyorsan menedéket, reggelre már csak az úton szétszórt maradványainkat fogják megtalálni! Rojer szándékosan festett ilyen képet szavaival, ami meg is tette a kívánt hatást. Leesha magához tért: még mindig hüppögött, de könnyei már kiapadtak. Rojer megtörölte a lány arcát az ingujjával. – Mihez fogunk kezdeni? – kérdezte vékony hangon Leesha, és erősen megszorította a fiú karját. Rojernek ismét felrémlett Kóbor Marko képe, és ezúttal azonnal beleélte magát a szerepbe. – Először is le kell mennünk az útról – mondta magabiztos hangon, pedig valójában félt. Azt a benyomást keltette, hogy van egy kész terve, pedig nem volt. Leesha bólintott, és hagyta, hogy a fiú felsegítse a földről. A lány összerezzent a fájdalomtól, amit Rojer szinte maga is megérzett. Rojer segítségével bicegve elhagyták az utat, és besétáltak a fák közé. A nyugvó nap fénye az erdőben még gyérebb volt. Lépteik alatt száraz ágak és levelek ropogtak. Az egész környéket átjárta a

halott növények émelyítő, rothadó bűze. Rojer gyűlölte az erdőket. Megpróbálta felidézni azoknak az embereknek a történetét, akiknek sikerült életben maradniuk éjszaka a szabadban. Olyan szavakat keresett a meséiben, amiknek csengése igaznak tűnt, hogy találhasson bennük valamit, ami segíthet rajta és Leeshán. Minden mese egyezett abban, hogy a barlangok voltak a legbiztonságosabb helyek. A magúrok inkább a nyílt terepen szerettek vadászni, és egy egyszerű rovásokkal védett barlang is jobb választás volt a bujkálásnál. Rojer vagy három egymást követő jelet fel tudott idézni a hordozható rováskör korongjairól, amivel talán sikerül majd megvédenie egy sziklaüreg bejáratát. Rojer viszont egy barlangról se tudott a környéken, és fogalma sem volt arról, hogy merre induljon el. Céltalanul bolyongott, amíg egyszer csak vízcsobogás hangja ütötte meg a fülét. Megfogta Leesha kezét és azonnal elindultak a hang irányába. A magúrok a látásukat, hallásukat és szaglásukat használták a vadászat során. Mivel nem volt megfelelő menedék a közelben, a legjobb megoldás a rejtőzködésre az volt, ha álcázzák magukat a démonok érzékei elől. Talán beáshatnák magukat a folyópart iszapjába. Amikor végre megtalálták a hang forrását, csak egy kis patakocskára bukkantak, aminek nem volt igazi partja. Rojer felkapott egy sima követ a vízből, és ingerülten felmordulva elhajította. Visszafordult Leeshához, aki időközben leguggolt a bokáig érő patakba, és sírva locsolta magát a vízzel. Lemosta az arcát, a melleit és a lába közét. – Leesha, muszáj továbbmennünk... – mondta Rojer, és meg akarta fogni a lány karját, de ő sikoltva elhúzódott tőle, és tovább merte magára a vizet a patakból. – Leesha, erre most nincs időnk! – kiabálta a fiú. Megragadta

Leeshát és talpra állította. Visszahúzta őt a fák közé, de még mindig nem tudta, mit keressen. Végül feladta a kutatást, és kinézett maguknak egy kisebb tisztást. Nem volt hova elbújniuk, így a fiú utolsó reménye az volt, hogy el tud készíteni maguknak egy rováskört. Elengedte Leesha kezét, odasietett a tisztáshoz és elkezdte elsöpörni a rothadó faleveleket, hogy felfedje az alattuk lévő puha, nedves talajt.

Leeshának egyre jobban kitisztult a látása, ahogy azt figyelte, hogyan tisztítja meg Rojer a tisztást a levelektől. A lány az egyik fának támaszkodott, mert lábai még mindig erőtlenek voltak. Néhány perccel azelőtt még azt hitte, hogy soha nem fogja magát túltenni a korábbi borzalmakon, de a magúrok érkezése sürgetőbb veszély volt. Leesha szinte megkönnyebbülve jött rá, hogy a démonok gondolata miatt nem az őt ért erőszak jelenetei peregnek le újra és újra a fejében, amitől a három férfi távozása óta szenvedett. Sápadt arca koszos volt, és könnyek áztatták. Megpróbálta kisimítani ruhájának gyűrődéseit, hogy legalább egy kicsit visszanyeljen méltóságából, de a lábai közt érzett fájdalom folytonosan arra emlékeztette, hogy az ő méltóságát egy életre megcsorbították. – Már majdnem sötét van! – nyöszörögte. – Mit fogunk csinálni? – Rajzolok egy rováskört a földre – mondta Rojer. – Minden rendben lesz. Gondoskodom mindenről – ígérte. – Értesz hozzá egyáltalán? – kérdezte Leesha. – Persze... azt hiszem – felelte Rojer bizonytalanul. – Évekig

használtam azt a hordozhatót. Emlékszem a jelekre. – Felkapott egy botot, és vonalakat kezdett húzni a földre, miközben minduntalan felpillantott munkájából a sötétedő égre. Õmiatta tettette magát bátornak. Leesha ránézett Rojerre, és elöntötte a bűntudat, amiért belerángatta őt ebbe. A fiú azt állította, hogy már húszéves, de a lány tudta, hogy ez nem igaz. Nem lett volna szabad elhoznia Rojert egy ilyen veszélyes útra. A fiú épp úgy nézett ki, mint legelső találkozásukkor. Arca most is dagadt volt és horzsolások tarkították, orrából és szájából vér folyt. Időnként letörölte ingujjával a vért, és úgy tett, mintha semmi baja nem lenne. Leesha könnyen átlátott az álcán, és tudta, hogy Rojer épp olyan rémült, mint ő, de igyekezete ugyanakkor megnyugtató volt. – Szerintem nem jól csinálod – mondta Leesha, miközben a fiú válla felett rápillantott a rovásokra. – Jó lesz így – csattant fel Rojer. – Ó, a magúroknak biztos tetszik majd a munkád. A legkevésbé se fogja őket feltartani – vágott vissza a lány. Zavarta Rojer elutasító hangneme. Leesha körbenézett. – Felmászhatnánk egy fára. – A magúrok jobban másznak, mint mi – felelte a fiú. – Akkor keressünk valami búvóhelyet! – Azt is próbáltam, amíg volt rá idő – mondta Rojer. – Még éppen be tudom fejezni ezt a rováskört, ez majd megvéd minket. – Kötve hiszem – mondta Leesha az esetlen vonásokat szemlélve. – Bárcsak játszhatnék a hegedűmön... – Ne gyere nekem megint ezzel! – csattant fel hirtelen a lány. Szégyenét és félelmét elfojtotta a feltörő ingerültség. – Az rendben van, hogy a tanítványoknak fényes nappal azzal dicsekedtél, hogy

hegedűszóval el tudod bűvölni a magúrokat, de mit érsz el azzal, hogy egészen a halálodig ezt hazudod? – Nem hazudok! – tiltakozott Rojer. – Te tudod – sóhajtott fel Leesha, és keresztbe tette a karját. – Minden rendben lesz – mondta megint a fiú. – Teremtőm, be tudnád fejezni egy kicsit a hazudozást? – kiáltott fel a lány. – Semmi sem lesz rendben, és ezt te is jól tudod. A magúrok nem olyanok, mint a banditák, Rojer. Ők nem elégednek meg annyival, hogy... – Leesha lenézett szakadt szoknyáira, hangja pedig elcsuklott. Rojer arcán fájdalmas grimasz jelent meg. Leesha tudta, hogy túl szigorú volt vele. Valamin ki akarta tölteni a dühét, és egyszerűbb volt Rojert és a légből kapott ígéreteit hibáztatni azért, ami velük történt. Legbelül viszont tudta, hogy az egész az ő hibája. Rojer őmiatta hagyta el Angiers-t. Leesha felnézett a sötétedő égre, és azon gondolkozott, hogy vajon lesz-e elég ideje bocsánatot kérni a fiútól, mielőtt még a magúrok darabokra tépnék őket. A mögöttük lévő fák és bokrok között hirtelen mozgás támadt, amitől mindketten ijedten megfordultak. Egy szürke köpenyes férfi lépett a tisztásra. Arcára árnyékot vetett a csuklyája, és bár nem viselt fegyvert, Leesha látta az alak testtartásán, hogy veszélyes emberrel van dolguk. Ha Maricket farkasnak lehetett nézni, akkor a szürke köpeny alatt egy oroszlán rejtőzött. Leesha összeszedte minden bátorságát. Még élénken élt fejében az őt ért erőszak emléke. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy mi lenne rosszabb: még egy férfi, vagy a démonok. Rojer azonnal felpattant, megragadta a lány karját, és maga mögé húzta. Úgy tartotta maga előtt a botot, mint egy lándzsát, és vicsorogva figyelte az idegent.

A férfi nem foglalkozott egyikükkel sem, hanem odalépett Rojer rovásaihoz, hogy megnézze őket. – Ebben a rováskörben rések vannak. Ott, ott és ott – mondta, miközben rámutatott a megfelelő pontokra. – És ez itt – tette hozzá, lábával megbökve az egyik durván rajzolt jel mellett a földet –, ez nem is rovás. – Ki tudod javítani? – kérdezte reménykedve Leesha. Kiszabadította magát a fiú kezéből, és a férfi felé lépett. – Leesha, ne! – suttogta neki Rojer, de a lány nem figyelt rá. Az idegen fel se pillantott. – Nincs rá elég idő – felelte, és a tisztás szélére mutatott, ahol a démonok már elkezdtek alakot ölteni. – Jaj, ne! – nyöszörögte elsápadva Leesha. Először egy széldémon jelent meg előttük. Amikor a lény meglátta őket, felszisszent, és lekuporodott, hogy rájuk vesse magát, de az idegen gyorsabb volt nála. A lány elképedve nézte, ahogy a férfi odaugrik a démon elé, és megragadja a karjait, hogy ne tudjon szárnyra kapni. A magúr húsa sisteregve füstölni kezdett az érintésétől. A széldémon felrikoltott fájdalmában, és nagyra tátotta tűhegyes fogakkal teli pofáját. A férfi hátrahajtotta a nyakát, amitől csuklyája lecsúszott kopasz fejéről, majd erősen belefejelt a magúr orrába. Az ütést éles villanás követte, a démon pedig hátrazuhant, és elkábulva nekicsapódott a földnek. A férfi kinyújtotta ujjait, és beledöfött velük a lény nyakába. Egy újabb villanás közepette fekete vér tört elő spriccelve a sebből. Az idegen hirtelen megfordult, és elhaladt Leesha és Rojer mellett, miközben letörölte kezéről a vért. A lány most már látta a férfi arcát, de az ijesztően emberietlen volt. Az idegen egész feje le volt borotválva, még a szemöldökei is, és szőrzete helyett mindenhol tetoválások borították a bőrét. Jelek övezték a szemét,

végigfutottak a feje búbján, a fülén és az arcán, sőt, még az állán és az ajkain is. – A táborhelyem a közelben van – mondta, ügyet sem vetve Leesháék álmélkodó tekintetére. – Gyertek velem, ha meg akarjátok érni a reggelt! – Mi lesz a démonokkal? – kérdezte Leesha, miközben felzárkóztak a férfi mögött. Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, két göcsörtös és kérges bőrű fadémon állta el az útjukat. A férfi levette a köpenyét: testét immár csak egy ágyékkötő fedte. Leesha látta, hogy az idegennek nem csak a fején voltak tetoválások. Rovások futottak végig izmos lábán és karján, bonyolult alakzatokat alkotva, könyökét és térdét pedig nagyobb jelek fedték. Hátát egy hatalmas védőgyűrű borította, egy másik méretes tetoválás pedig erőtől duzzadó mellkasának közepén helyezkedett el. Az idegen minden porcikáját rovások fedték. – A Rovásember – suttogta Rojer. Leeshának ismerősen hangzott a név. – A démonokat bízzátok rám! – mondta a férfi. – Fogd ezt meg! – parancsolta Leeshának, és odadobta neki a köpenyét. Az idegen megindult a démonok felé, majd egy bukfencből elrugaszkodva belerúgott mindkét magúr mellkasába. A csapás robbanásszerű energiája elrepítette a fadémonokat az útjukból. Minden elmosódott előttük, miközben vadul rohantak az erdőn át. A Rovásember hihetetlen sebességgel haladt: semennyire nem lassították le az oldalról feléjük ugró magúrok. Egy fadémon rá akarta vetni magát Leeshára a lombok közül, de a férfi azonnal ott termett, és pusztító erővel belevágta rovásozott könyökét a lény fejébe. Egy széldémon Rojert akarta szétszabdalni karmaival, de a Rovásember ellökte a lényt a fiútól, és öklével átütötte a szárnyát, így az többé nem tudott felszállni.

Mielőtt Rojer köszönetet mondhatott volna, a Rovásember újra futni kezdett a fák között, ő és Leesha pedig követték. Rojer segített a lánynak lépést tartani, és kiszabadította a szoknyáit a beléjük akaszkodó ágakból. Végül kiértek az erdőből. Leesha tüzet pillantott meg az út másik oldalán: a Rovásember táborhelye volt. A menedékhez vezető utat viszont egy csapatnyi magúr állta el, és köztük volt egy több mint kétméteres kődémon. A hatalmas magúr felordított, óriási ökleivel vadul csapkodta páncélozott mellkasát, tüskés farka pedig oda-vissza lengett. Félrelökte társait, ezzel magáénak nyilvánítva a zsákmányt. A Rovásemberen a félelemnek egy szikrája se látszott, ahogy a szörnyeteg elé lépett. Éleset füttyentett, majd megvetette a lábát, felkészülve az ugrásra, ha a démon támadásba lendülne. Mielőtt a magúr lecsaphatott volna, két hatalmas tüske tört elő a lény mellkasából, amik szikráztak és villogtak a mágiától. A Rovásember gyorsan ott termett, és sarkával belerúgott a démon térdébe, amitől az nagy robajjal a földre zuhant. Ahogy a magúr elterült, Leesha egy hatalmas fekete alakot pillantott meg mögötte. Az állat nagyot rúgott a holttesten, hogy kiszabadítsa belőle szarvait, majd nyihogva felágaskodott, és mennydörgő erővel belevágta patáit a magúr hátába. A Rovásember eközben elindult a többi démon felé, de azok azonnal szétszéledtek. Az egyik lángdémon tüzet köpött a férfi felé, de ő csak maga elé tartotta két kezét, és a lángköpet hideg fuvallattá változott, ahogy áthaladt rovásozott ujjai között. Rojer és Leesha reszkettek a félelemtől. Követték a Rovásembert a táborhelyére: hatalmas megkönnyebbüléssel lépték át a rováskört. – Éji Táncos! – kiáltott fel a férfi, és megint füttyentett. Az óriási ló abbahagyta az előtte fekvő démon földbe tiprását, majd

odaszaladt hozzájuk, és beszökkent a rováskörbe. Gazdájához hasonlóan Éji Táncos is úgy festett, mintha egy rémálomból jött volna elő. Az állat hatalmas volt, nagyobb, mint bármelyik ló, amit Leesha valaha látott. Sűrű, ébenfekete szőre volt, testét pedig rovásozott páncélzat fedte. A fejét védő lemezekre egy pár hosszú, rovásokkal ellátott szarv volt erősítve, és még az állat fekete patáit is ezüst színnel festett mágikus jelek övezték. A hatalmas lény jobban hasonlított egy démonra, mint egy lóra. A fekete bőrből készült nyeregről lógó fegyvertartókban egy íj, egy tegeznyi nyílvessző, néhány hosszú kés, egy bola és különböző hosszúságú lándzsák pihentek. A nyeregkápára egy fényesre csiszolt fémpajzs volt akasztva, ahol a lovasnak mindig kéznél volt. A pajzs szélére körben cirkalmas rovásokat véstek. Éji Táncos csendben álldogált, amíg a Rovásember megnézte, hogy szerzett-e sebet a ló. Az állatot nem zavarta a tőlük pár lépésre ólálkodó démonok látványa. Amikor a férfi meggyőződött arról, hogy lován egy karcolás sem esett, visszafordult Leeshához és Rojerhez, akik feszengve álldogáltak a rováskör közepén, és még mindig reszkettek az elmúlt pár perc eseményeitől. – Éleszd fel a tüzet! – mondta a férfi Rojernek. – Van nálam egy vekni kenyér és egy kis hús, amit megsüthetünk. – Csomagjaihoz lépett, és közben a vállát dörzsölgette. – Megsérültél! – mondta Leesha, magához térve ijedtségéből. Odasietett a férfihoz, hogy megvizsgálja a sebeit. Talált egy könnyebb vágást a vállán, a combján lévő viszont sokkal mélyebb volt. A férfi kemény bőrét mindenhol hegek tarkították, ami érdes jelleget kölcsönzött neki, de a lány nem találta túlzottan kellemetlennek az érintését. Amikor ujjaival hozzáért a Rovásember bőréhez, enyhe bizsergést érzett bennük, mint amikor valakit megráz egy szövet.

– Semmi az egész – mondta a Rovásember. – Néha egy magúrnak olyan szerencséje van, hogy a karma húst ér, mielőtt a rovások elhárítanák. – Megpróbált elhúzódni és visszavenni a köpenyét, de Leesha nem hagyta magát lerázni. – Egy démon okozta sebet nem lehet csak így félvállról venni – mondta Leesha. – Ülj le, bekötözöm a vágásokat! – parancsolta, és odavezette a férfit egy kőhöz, hogy üljön le előtte. A lány valójában éppúgy félt az idegentől, mint a magúroktól, de annak szentelte az életét, hogy a sebesülteken segít. Szokványos munkája végzése közben legalább megfeledkezett arról a fájdalomról, ami még mindig kísértette a gondolatait. – Van egy gyógyfüves zacskó abban a nyeregtáskában – mondta a férfi, és a nyeregre mutatott. Leesha kinyitotta a táskát, amiben meg is találta, amit keresett. Közelebb húzódott a tűzhöz, hogy a fényben átnézhesse a zacskó tartalmát. – Találok itt esetleg néhány pommlevelet? – kérdezte. A férfi ránézett Leeshára. – Nem. Miért? Van ott elég kangyökér. – Nem fontos – motyogta a lány. – Én mondom, a magadfajta Fullajtárok azt hiszik, hogy a kangyökér mindenre gyógyír. – Felkapta a zacskót, egy mozsarat és egy vizeskulacsot, majd letérdelt az idegen mellé, és összemorzsolta a kangyökeret néhány másik gyógynövénnyel. – Miből gondolod, hogy Fullajtár vagyok? – kérdezte a Rovásember. – Ki más járná egyedül az utakat ilyenkor? – jött Leesha válasza. – Évek óta nem dolgozom Fullajtárként – mondta a férfi. Még csak meg se rezzent, amikor Leesha kitisztította a sebeit és bekente őket a csípős kenőccsel. Rojer összeszűkült szemmel nézte, ahogy a

lány beledörzsöli a gyógyírt a férfi izmos karjába. – Te Gyógyfüvész vagy? – kérdezte a Rovásember, amikor Leesha megmelegített egy tűt a tűzben, majd cérnát fűzött bele. Leesha bólintott, de közben nem vette le a szemét a munkájáról. Füle mögé simította arca elé lógó haját, majd nekilátott, hogy összevarrja a vágást a férfi combján. Mivel a Rovásember nem szólalt meg újra, a lány felnézett, és tekintete találkozott a férfiéval. A sötét szempárt körülvevő rovások sovány, beesett megjelenést kölcsönöztek a férfi arcának. Leesha nem bírt tovább az idegen szemébe nézni, és gyorsan félrepillantott. – Én Leesha vagyok, ő pedig ott Rojer, a Zsonglőr – mondta. A férfi üdvözlésül bólintott a fiúnak, de a lányhoz hasonlóan ő se tudta sokáig állni a Rovásember tekintetét. – Köszönjük, hogy megmentettél minket – mondta Leesha. A férfi válaszként csak morgott valamit. A lány várt, hátha ő is bemutatkozik nekik, de erre nem került sor. – Neked nincs neved? – kérdezte végül Leesha. – Olyan nincs, amit mostanában használok – felelte a férfi. – De valahogy csak hívnak – faggatta a lány. A Rovásember vállat vont. – Akkor hogy hívjunk téged? – Nem hinném, hogy bárminek is hívnotok kéne – felelte a férfi. Amikor észrevette, hogy a lány befejezte sebeinek ellátását, elhúzódott tőle, és tetőtől talpig beburkolózott szürke köpenyével. – Nem tartoztok semmivel. Mindenkinek segítettem volna, aki olyan helyzetbe kerül, mint ti. Holnap elkísérlek benneteket Tönkszántóig. Leesha ránézett a tűz mellett guggoló Rojerre, majd vissza a Rovásemberre. – Hiszen mi onnan jöttünk! – mondta. – El kell jutnunk Rönkösházára. El tudnál vinni minket? – A férfi csuklyája

jobbra-balra lengett. – Ha visszamegyünk Tönkszántóra, egy egész hetet vesztünk! – kiáltotta Leesha. A Rovásember vállat volt. – Az nem az én gondom. – Tudunk fizetni – mondta hirtelen a lány. A férfi ránézett, Leesha pedig bűntudatosan leszegte a fejét. – Persze nem most azonnal – helyesbített. – Banditák támadtak ránk útközben. Elvették a lovunkat, a rováskörünket, a pénzünket és minden élelmünket. – Hangja hirtelen elcsuklott. – Mindent elvettek. – Leesha ránézett a férfira. – Ha odaérünk Rönkösházára, ki tudlak fizetni. – Nincs szükségem pénzre – felelte a Rovásember. – Kérlek! – könyörgött a lány. – Nagyon sürgős! – Sajnálom – mondta a férfi. Rojer mérges arccal lépett oda kettőjükhöz. – Hagyd, Leesha! Ha ez a kőszívű alak nem szán meg minket, hát majd mi magunk jutunk el a faludba! – És azt hogy fogjuk csinálni? – csattant fel Leesha. – Megöletjük magunkat, amíg te megpróbálod elkergetni a démonokat az ostoba hegedűddel? Rojer sértődötten elfordult, Leesha viszont nem foglalkozott vele, hanem újra a férfira nézett. – Kérlek! – A lány megragadta a Rovásember karját, aki időközben szintén elfordult tőle. – Három nappal ezelőtt egy Fullajtár érkezett Angiers-be, és azt a hírt hozta, hogy járvány van Rönkösházán. Már egy tucat ember belehalt eddig a betegségbe, köztük a legnagyobb Gyógyfüvész, aki valaha élt. A faluban maradt gyógyítók nem tudnak mindenkit ellátni. Szükségük van rám. – Szóval nem csak azt kéred tőlem, hogy térjek le a kedvetekért a saját utamról, de még azt is, hogy menjek el egy

járvány sújtotta faluba? – kérdezte a Rovásember. Hangjában nyoma sem volt a hajlandóságnak. Leesha sírni kezdett. A férfi köpenyét fogva térdre roskadt. – Az apám nagyon beteg – suttogta. – Ha nem érek oda időben, meghal. A Rovásember tétovázva kinyújtotta a kezét, és rátette a lány vállára. Leesha nem tudta, hogy mivel érintette meg a férfi érzelmeit, de biztos volt benne, hogy sikerült. – Kérlek! A Rovásember hosszú ideig nézte a lányt. – Rendben – mondta végül.

Rönkösházára hatnapi lovaglással lehetett eljutni Angiers-ből. A falu az angiers-i erdő déli határán terült el. A Rovásember szerint még négy éjszakát úton kell tölteniük ahhoz, hogy beéljenek Rönkösházára, de ha sietnek, akkor csak hármat. A férfi lassú léptekre fogta hatalmas lovát, hogy ne hagyja le a gyalogosan haladó Rojert és Leeshát. – Előremegyek, és felderítem az utat – mondta egy kis idő múlva a Rovásember. – Úgy egy óra múlva visszajövök hozzátok. Leesha megborzongott a félelemtől, ahogy a férfi elvágtatott. A lány éppúgy félt a Rovásembertől, mint a banditáktól vagy a magúroktól, de az ő jelenlétében legalább semmi mástól nem kellett tartania. Semmit sem aludt, ajkai pedig fájtak, amiért folyton beléjük harapott, hogy visszafojtsa zokogását. Minden egyes porcikáját megmosta, miután a többiek lefeküdtek, de még mindig mocskosnak érezte magát. – Hallottam történeteket erről a férfiról – szólalt meg Rojer. –

Néhány mesét én is kitaláltam róla. Azt hittem, hogy ő csak egy legenda, de biztos nincs még egy ember, akin ilyen tetoválások vannak, és aki a puszta kezével öli meg a magúrokat. – Korábban Rovásembernek nevezted őt – mondta Leesha. Rojer bólintott. – Így hívják a mesékben. Senki se tudja a valódi nevét. Egy évvel ezelőtt hallottam róla először, amikor a herceg egyik Zsonglőrje átutazott a nyugati falvakon. Azt hittem, az egészet csak kitalálták, de úgy tűnik, mégis igaz a történet. – Mit mondanak róla? – kérdezte Leesha. – Azt, hogy a Rovásember kint kóborol a sötét éjszakában, és démonokra vadászik – felelte Rojer. – Kerüli az embereket, és csak akkor jelenik meg előttük, ha élelemre van szüksége, amiért ősi aranypénzzel fizet. Időnként olyan meséket hallani róla, amikben utazók életét menti meg. – Arról mi is tanúskodhatunk – mondta Leesha. – De ha meg tudja ölni a démonokat, hogy lehet, hogy még senki nem próbálta megtudni a titkait? Rojer vállat vont. – Az elmondások szerint senki se meri megtenni. Még a hercegek is félnek tőle, főleg a laktoni eset után. – Miért? Mi történt Laktonban? – Azt mondják, hogy az ottani kikötőmesterek kémeket küldtek utána, hogy ellopják a harci rovások titkát. Egy tucat állig felfegyverzett, páncélos katona támadt rá. Azok, akik életben maradtak, egész életükre megnyomorodtak. – Teremtőm! – mondta Leesha, kezét a szájához emelve. – Miféle szörnyeteggel utazunk mi együtt? – Vannak, akik szerint a Rovásember félig démon – folytatta Rojer. – Egy olyan nő gyermeke, akit egy magúr erőszakolt meg az út szélén. Rojer elnémult, arca pedig elvörösödött, ahogy rájött, mit is

mondott, de meggondolatlan szavai épp az ellenkező hatást váltották ki Leeshában. A lány hirtelen elfeledkezett félelméről. – Ez nevetséges! – mondta fejcsóválva. – Mások szerint ő nem is démon, hanem maga a Szabadító, aki azért jött, hogy véget vessen a Vésznek. Egyes lelkipásztorok imádkoznak hozzá és az áldását kérik. – Ennél még az is hihetőbb, hogy félig magúr – mondta Leesha, bár volt némi bizonytalanság a hangjában. Kellemetlen csendben haladtak tovább. Az előző napon Leeshának egy perc nyugta sem volt Rojertől: a Zsonglőr állandóan szórakoztatni próbálta őt meséivel és zenéjével. A fiú most viszont merengve bámulta maga előtt az utat. Leesha tudta, hogy Rojer is szenvedett, és egy része meg akarta őt vigasztalni, de önmagának nagyobb szüksége volt a vigaszra. Egyszerűen nem tudott mit nyújtani a fiúnak. Nem sokkal később a Rovásember visszalovagolt hozzájuk. – Nagyon lassan haladtok – mondta, és leszállt Éji Táncosról. – Ha nem akarunk négy éjszakát idekint tölteni, akkor ma harminc mérföldet meg kell tennünk. Szálljatok fel a lovamra, és én majd mellettetek futok! – Nem lenne szabad futnod – mondta Leesha. – Felszakítanád vele a sebet a combodon, amit összevarrtam. – Már begyógyult – felelte a Rovásember. – Csak pihennem kellett egy kicsit. – Ostobaság – mondta a lány. – Az a vágás vagy két centi mély volt. – Hogy bebizonyítsa igazát, Leesha odament a férfihoz, leguggolt elé, és félrehúzta a köpenyt izmos, tetovált lábáról. Amikor levette a kötözést és megvizsgálta a sebet, a lánynak meglepetésében elkerekedett a szeme. A vágás helyén eleven, rózsaszínes hús nőtt, Leesha öltéseit pedig egészséges bőr vette

körbe. – Ez lehetetlen – mondta. – Csak egy karcolás volt – mondta a Rovásember. Egy késsel felvágta a cérnaszálakat, és egyenként kihúzkodta őket. Leesha meg akart szólalni, de a férfi odament Éji Táncoshoz, megfogta a ló kantárját, és a lány felé nyújtotta. – Köszönöm – mondta kábán, és elvette a kantárt. A gyógyításról szerzett tudása egy pillanat alatt megingott. Ki ez a férfi? Micsoda ő valójában? Éji Táncos sebesen haladt az úton, a Rovásember pedig ott futott mellette. Léptei hosszúak és egyenletesek voltak, könnyedén lépést tudott tartani a lóval, ahogy az előttük álló mérföldek egyre fogyatkoztak. Időnként megálltak pihenni, de ez inkább Rojer és Leesha kérésére történt. A lány titokban a férfit figyelte, hogy látja-e rajta a fáradtság jeleit, de semmi ilyesmit nem vett észre rajta. Amikor végre tábort vertek, a Rovásember lassan, egyenletesen lélegzett, miközben megetette és megitatta a lovát. Leesha és Rojer nyögve masszírozták sajgó végtagjaikat.

Kellemetlen csend ült a tábortűz körül. Már jó ideje besötétedett, de a Rovásember zavartalanul sétálgatott, miközben tűzifát gyűjtött, és levette Éji Táncos páncélzatát, majd lekefélte a hatalmas lovat. Egyáltalán nem aggasztotta a körülötte ólálkodó fadémonok jelenléte, ahogy az állat rovásköréből átment a táboréba. Az egyik magúr lesből rá akart ugrani a férfira, de ő ügyet sem vetett a lényre, ahogy az a hátától pár centire nekicsapódott a mágikus védőfalnak. Amíg Leesha vacsorát készített, addig Rojer a tábortűz körül

sétálgatott, megpróbálva megszabadulni lábai merevségétől, amit az egész napos lovaglás okozott. – Azt hiszem, összetörtek a dióim a sok zötykölődéstől – morogta a fiú. – Megnézhetem őket, ha akarod – felelte Leesha. A Rovásember halkan horkantott. Rojer fájdalmas pillantást vetett a lányra. – Majd helyrejövök – mondta, és tovább sétálgatott. Kis idő múlva viszont megállt, és az utat bámulta. Társai is felnéztek. Már messziről látták a feléjük nyargaló lángdémon kísérteties, narancsszínben izzó száját és szemeit. – Hogy lehet, hogy a lángdémonok nem égetik le az egész erdőt? – kérdezte Rojer, a lény teste mögött lobogó tűznyelveket nézve. – Mindjárt meglátod – felelte a Rovásember. Hangjából érezni lehetett, hogy mulattatja a látvány, ami még jobban feszélyezte Rojert, mint a férfi szokásos egyhangú beszéde. A Rovásember alig ejtette ki ezeket a szavakat, amikor három üvöltő fadémon jelent meg az úton. Mind az előttük szaladó lángdémont üldözték. Az egyikük szájából az üldözött magúr egyik szerencsétlenül járt társának vértől mocskos teste lógott. A lángdémont annyira lekötötte az üldözői elől való menekülés, hogy nem vette észre a többi fadémont, amik az út melletti bokrok között álltak lesben. Az egyikük rávetette magát a tehetetlen magúrra, és fekete karmaival azonnal kibelezte. A lángdémon szörnyen üvöltött, amitől Leesha a fülére tette a kezét. – A fadémonok gyűlölik a lángdémonokat – mondta a Rovásember, amikor vége volt a jelenetnek. Szeme csak úgy csillogott a démon halálában lelt élvezettől. – Miért? – kérdezte Rojer.

– Azért, mert a démontűz árt nekik – felelte Leesha. A Rovásember meglepetten ránézett a lányra, majd bólintott. – De akkor miért nem gyújtják fel őket a lángdémonok? A férfi nevetett. – Néha megpróbálják, de akár gyúlékonyak, akár nem, a fadémonok sokkal jobb harcosok a lángdémonoknál. Csak a kődémonok erősebbek náluk, és a fák között szinte láthatatlanok. – Ez a Teremtő Nagy Terve – mondta Leesha. – Így marad minden egyensúlyban. – Ostobaság – felelte a Rovásember. – Ha a lángdémonok mindent elégetnének, nem tudnának többé vadászni. A természet megtalálta a megoldást erre a gondra. – Nem hiszel a Teremtőben? – kérdezte Rojer. – Nélküle is van elég bajunk – mondta a férfi. Ingerült tekintetéből egyértelmű volt, hogy lezártnak tekinti a vitát. – Vannak, akik úgy tekintenek rád, mint a Szabadítóra – folytatta Rojer. A Rovásember horkantott. – Az embereket nem holmi Szabadító fogja megmenteni, Zsonglőr – mondta. – Ha halott démonokat akarsz látni, neked kell megölnöd őket. Mintegy válaszként a Rovásember szavaira, egy széldémon csapódott neki Éji Táncos rováskörének, éles fénybe borítva a tábort. A ló patáival úgy kapálta a földet, mintha ki akarna szökkenni a védőfal mögül, hogy harcolhasson a démonokkal. Ehelyett viszont a helyén maradt, és gazdájának utasításait várta. – Hogyhogy ilyen rettenthetetlen a lovad? – kérdezte Leesha. – Még a Fullajtárok is kikötik éjszakára a lovaikat, hogy el ne szökjenek ijedtükben, de a tied szinte vágyik a küzdelemre. – Születése óta én nevelem Éji Táncost – felelte a Rovásember. – Egész életében rovásozva volt, így soha nem tartott a magúroktól.

Az apja a legnagyobb, legagresszívebb csődör volt, amit csak találtam, és az anyja se volt különb. – Amikor mi ültünk rajta, nagyon szelíd volt – folytatta Leesha. – Megtanítottam rá, hogyan uralkodjon az ösztönein – mondta a férfi. Szenvtelen hangjában érezni lehetett, hogy büszke a lóra. – Éji Táncos viszonozza a kedvességet, de ha bármelyikünket fenyegeti valami, tétovázás nélkül támadásba lendül. Egyszer összezúzta egy vaddisznó koponyáját, ami máskülönben biztos felnyársalt volna engem. Miután a fadémonok végeztek a lángdémonokkal, körbevették a táborhelyet, és egyre közelebb jöttek a rovásokhoz. A Rovásember megfeszítette az íját és magához vette a tegezét a nehéz hegyű nyilakkal, de nem foglalkozott a védőfalat ostromló magúrokkal. Amikor befejezték a vacsorájukat, a férfi kiválasztott egy nyilat, majd elővett a rováskészletéből egy faragóeszközt, és rovásokat kezdett vésni a nyílvesszőre. – Ha mi nem lennénk veled... – szólalt meg Leesha. – ...akkor én most odakint lennék, és vadásznék – fejezte be a mondatot a Rovásember, anélkül, hogy a lányra nézett volna. Leesha bólintott, és egy ideig csendben nézte, ahogy a férfi dolgozik. Rojert feszélyezte, hogy a lányt ennyire lenyűgözi az idegen. – Jártál a falumban? – kérdezte Leesha. A Rovásember kíváncsian nézett a lányra, de nem válaszolt. – Ha dél felől jöttél, akkor biztosan áthaladtál Rönkösházán. A férfi megrázta a fejét. – Messze elkerülöm a falvakat. Általában az első ember, aki meglát engem, ijedtében elszalad, és kis idő múlva egy csapatnyi dühös, vasvillával felfegyverzett falusival találom szemben magam.

Leesha rá akart erre cáfolni, de tudta, hogy a rönkösháziak is pont így tennének. – Csak félnek – mondta végül. – Tudom – felelte a Rovásember és épp ezért kerülöm el őket. A világ nem csak városokból és falvakból áll, és ha az egyikről le kell mondanom a másik érdekében... – Itt vállat vont. – Hadd bujkáljanak csak az emberek az otthonaikban, mint csirkék a ketrecben. Ha valaki ilyen gyáva, nem is érdemel többet. – De akkor miért mentettél meg minket a démonoktól? – kérdezte Rojer. A Rovásember megint vállvonással válaszolt. – Azért, mert ti emberek vagytok, ők pedig szörnyetegek, meg azért, mert egészen az utolsó percig küzdöttetek. – Mi mást tehettünk volna? – Elcsodálkoznál, ha tudnád, hányan fekszenek le inkább a földre, hogy úgy várják a végzetüket – felelte a Rovásember.

A negyedik napon hosszú utat tettek meg. A jelek szerint sem a Rovásember, sem Éji Táncos nem ismerte a fáradtság fogalmát. A ló könnyedén tartotta a lépést sebesen rohanó gazdájával. Amikor tábort vertek éjszakára, Leesha egy sovány levest készített a Rovásember megmaradt készleteiből, de ennyivel nem tudtak jóllakni. – Honnan fogunk élelmet szerezni? – kérdezte a lány a férfitól, amikor Rojer lenyelte a leves utolsó cseppjeit. – Nem számítottam társaságra – felelte a Rovásember, miközben hátradőlt, és óvatos ecsetvonásokkal rovásokat festett a körmeire. – Egy kétnapos lovaglóút túl hosszú ahhoz, hogy üres gyomorral tegye meg az ember – mondta szomorúan Rojer.

– Ha feleannyi idő alatt akartok odaérni, akkor akár éjjel is utazhatunk – mondta a férfi, majd ráfújt a körmeire festett jelekre. – Éji Táncos a legtöbb magúrt maga mögött tudja hagyni, a többit pedig majd én megölöm. – Az túl veszélyes – mondta Leesha. – Azzal nem segítünk Rönkösházának, ha mind meghalunk. Éhesen kell továbbmennünk. – Én éjszaka ki nem megyek a rováskörből – helyeselt Rojer, miközben sajnálkozva dörzsölgette a hasát. A Rovásember az egyik körülöttük ólálkodó magúrra mutatott. – Azt is megehetnénk. – Ezt nem mondod komolyan! – kiáltott fel undorodva Rojer. – Még a gondolattól is rosszul leszek – szörnyülködött Leesha. – Annyira nem rossz az ízük – mondta a férfi. – Te tényleg ettél már démonhúst? – kérdezte Rojer. – Mindent megteszek a túlélésért. – Hát, én biztos nem fogok démont enni – jelentette ki Leesha. – Én sem – helyeselt Rojer. – Rendben – sóhajtotta a Rovásember. Felállt, felkapta az íjat, a tegezt és egy hosszú lándzsát, majd levette a köpenyét, és a kör széléhez sétált. – Talán el tudok ejteni valami vadat. – Ne, igazán nem kell... – kiáltotta Leesha, de a férfi nem figyelt rá. Egy pillanattal később elnyelte őt a sötétség. Egy óra múlva tért csak vissza, kezében két kövér nyúllal. Odaadta Leeshának a zsákmányt, majd visszaült a helyére, és újra felkapta a parányi rovásozó ecsetet. – Tudsz zenélni? – kérdezte Rojertől, aki akkor fejezte be hegedűjének húrozását, és épp a húrokat feszegette, hogy ellenőrizze a feszességüket. Rojer összerezzent a váratlan kérdéstől. – I-igen – nyögte ki végül.

– Játszanál valamit? Idejét se tudom már, mikor hallottam utoljára muzsikaszót. – Szívesen tenném, de a banditák berúgták a vonómat a fák közé – felelte szomorúan Rojer. A férfi bólintott, majd elgondolkozott a hallottakon. Egy kis idő múlva felpattant, és egy nagyobb kést vett a kezébe. Rojer ezt látva összébb húzta magát, de a Rovásember a rováskör széle felé indult el. Egy fadémon rásziszegett, ahogy átlépte a védőfalat, de a férfi rögtön visszasziszegett a magúrra, amitől az sietve eloldalgott. Nem sokkal később egy rugalmas faággal tért vissza, amiről késével lehántotta a kérget. – Milyen hosszú volt a vonó? – kérdezte. – Úgy félméteres – felelte Rojer. A Rovásember bólintott. Levágott az ágból egy megfelelő hosszúságú részt, majd odalépett Éji Táncoshoz. A ló meg se rezzent, miközben a férfi levágott néhány szálat a farkából. Bevágta a pálcát az egyik végénél, és hozzáerősítette a lószőrt. Ezután letérdelt Rojer mellé, és meghajlította a vonót. – Szólj, ha már elég feszes! – Rojer rátette csonka kezét a szálakra, és amikor már elégedett volt velük, a Rovásember hozzákötötte a lószőrt a vonó másik végéhez, majd odaadta Rojernek az eszközt. A fiú elmosolyodott az ajándék láttán. Először gyantával bevonta a lószőrt, majd felkapta a hegedűt. Az állához emelte a hangszert, és néhányszor végighúzta a vonót a húrokon. Nem volt tökéletes, de egyre magabiztosabban használta. Még egyszer szünetet tartott, hogy behangolja a hegedűt, majd játszani kezdett. Rojer szomorkás melódiái felzengtek az éjszakai sötétségben. A zenéről Leeshának eszébe jutott Rönkösháza. Azon gondolkozott, vajon hogy lehetnek az ottaniak. Vika levele egy héttel korábban érkezett hozzá. Mi fogadja majd őt a faluban? Lehet, hogy a

járvány újabb áldozatok nélkül lecsengett, és a lány feleslegesen szenvedte el a keserves megpróbáltatásokat. De az is lehet, hogy nagyobb szükségük van Leeshára, mint bármikor. Észrevette, hogy a zene a Rovásemberre is hatással van. Abbahagyta a rovásokkal való aprólékos munkát, és az éjszaka sötétjébe bámult. Arca árnyékba borult, amitől a tetoválások halványabbnak látszottak. A férfi szomorú arckifejezését látva Leesha arra gondolt, hogy az idegen egykor jóképű lehetett. Vajon milyen kín kényszerítette őt ebbe az életbe? Miért csúfította el magát, és miért keresi a magúrok társaságát az embereké helyett? A lány arra vágyott, hogy meggyógyíthassa őt, bár a férfi nem mutatta jelét a szenvedésnek. A Rovásember hirtelen megrázta a fejét, hogy magához térjen elmélkedéséből. Leesha megrettent a váratlan mozdulattól. A férfi a sötétség felé mutatott. – Nézzétek! – suttogta. – Táncolnak. Leesha meglepődve látta, hogy a magúrok valóban nem ostromolják már a rovásokat, emellett sziszegésük és rikoltozásuk is elhalt. A táborhely körül ringatták magukat a zene ütemére. A lángdémonok ugráltak és pörögtek, göcsörtös végtagjaik nyomán tűzcsóvák repkedtek mindenfelé. Repülő rokonaik bukfencet vetettek a levegőben. A fadémonok is előmerészkedtek a fák fedezékéből. Nem foglalkoztak többé a lángdémonokkal: csak a hegedűszó érdekelte őket. A Rovásember ránézett Rojerre. – Hogy csinálod ezt? – kérdezte álmélkodó hangon. – A magúrok szeretik a zenét – felelte mosolyogva Rojer. Felkelt, és a rováskör széléhez lépett. A démonok mind odagyűltek, és a fiút bámulták. Rojer elkezdett járkálni a védőfal mentén, a magúrok pedig megbabonázva követték őt. Hirtelen megállt, és

miközben játszott, jobbra-balra ingatta magát, a démonok pedig egységesen utánozni kezdték mozdulatait. – Nem hittem el neked – mondta csendesen Leesha. – Te tényleg el tudod bűvölni őket. – És ez még nem minden – kérkedett Rojer. Tekert egyet a vonón, és éles mozdulatokkal játszott tovább. A dallam tisztán zengő hangjai hamissá és nyekergővé váltak. A magúrok hirtelen rikoltozni kezdtek, kezüket a fülükre tapasztották, és elszaladtak Rojer közeléből. A kornyikálás folytatódott, a démonok pedig egyre messzebbre húzódtak a táborhelytől, míg végül el nem tűntek a sötétségben. – Még itt vannak a közelben – mondta Rojer. – Azonnal visszajönnek, ha abbahagyom. – Mit tudsz még ezen kívül? – kérdezte csendesen a Rovásember. Rojer elvigyorodott. Két embernek épp olyan szívesen játszott, mint egy ujjongó tömegnek. Egy lágyabb melódiára váltott át: a dallamok zűrzavara szépen visszarendeződött a korábbi szomorkás dal harmóniájává. A magúrokat visszacsalta a zene szépsége. – Ezt figyeljétek! – mondta Rojer, és újra máshogy kezdett játszani. A hegedűből olyan magas hangok törtek elő, hogy még Leesha és a Rovásember is a fogukat csikorgatva húzódtak el a fiútól. A démonok ennél sokkal hevesebben reagáltak. Feldühödve rikoltozni kezdtek, és haragjukban nekivetették magukat a rovásoknak. A védőfal újra és újra felvillant, visszadobva a támadókat, de a magúrok nem adták fel. Eszüket vesztve ostromolták a rováskört abban a reményben, hogy örökre elhallgattathatják Rojert. Két kődémon csatlakozott a magúrok seregéhez. Félrelökték

társaikat, és vadul csapkodták a védőfalat, mialatt az ostromló démonok száma egyre nőtt. A Rovásember csendben felállt, és a kezébe vette az íját. A húr megpendült, és egy nehéz, vastaghegyű nyíl villámcsapásként fúródott bele az egyik kődémon mellkasába, amitől a tábor egy pillanatra éles fénybe borult. A Rovásember szélsebes mozdulatokkal újabb nyilakat lőtt a démonhorda közé. A magúrok hanyatt zuhantak a rovásozott lövedékektől, és azokat, amelyek még fel bírtak utána kelni, társaik tépték széjjel. Rojer és Leesha elszörnyedve nézték a vérengzést. A fiú vonója lecsúszott a hegedűről, és ott lógott ernyedt kezében, ahogy gazdája a Rovásembert figyelte. A démonok még mindig rikoltoztak, de ezúttal már a fájdalomtól és a rettegéstől. A zenével együtt foszlott szét a vágyuk, hogy áttörjék a rovásokat. A Rovásember addig lőtte nyilait a magúrok felé, míg el nem fogyott az összes. Ekkor megragadott egy lándzsát és egyenesen belehajította egy menekülő fadémon hátába. A rováskörön kívül kitört a káosz. A megmaradt démonok kétségbeesetten próbáltak menekülni. A Rovásember levetette magáról köpenyét, és arra készült, hogy kilépjen a védőfal mögül, és puszta kézzel ölje meg a túlélőket. – Ne! Kérlek! – kiáltotta Leesha. Odarohant a férfihoz, és megragadta a karját. – Már megfutamodtak! – Te megkímélnéd őket? – ordította a Rovásember. Tekintete a lányra szegeződött, arca eltorzult a haragtól. Leesha hátraesett ijedtében, de nem vette le a szemét a férfiról. – Kérlek, ne menj ki oda! – könyörgött neki. Attól félt, hogy a Rovásember meg fogja ütni őt, de a férfi csak zihálva bámulta. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre lehiggadt

és visszavette magára a köpenyét, elfedve testének rovásait. – Szükség volt erre? – kérdezte Leesha, megtörve a csendet. – A rováskört nem arra tervezték, hogy egyszerre ennyi magúrnak ellenálljon – felelte a Rovásember. Ismét a megszokott rideg, monoton hangján beszélt. – Nem tudtam biztosan, hogy kitart-e majd a védőfal. – Megkérhettél volna, hogy hagyjam abba a hegedülést – mondta Rojer. – Igen – felelte a Rovásember. – Megtehettem volna. – Akkor miért nem kérted meg rá? – kérdezte Leesha. A férfi nem válaszolt. Kisétált a rováskörből, és elkezdte kitépkedni a nyilait a démonok hulláiból.

Leesha már mélyen aludt, amikor a Rovásember odalépett Rojerhez. A Zsonglőr, aki mindaddig az elhullott magúrokat bámulta, riadtan összerezzent, amikor a férfi leguggolt melléje. – Hatalmad van a démonok felett – mondta a Rovásember. Rojer vállat vont. – Ahogy neked is. Több, mint amennyi nekem valaha lesz. – Meg tudnál rá tanítani? – kérdezte a férfi. A fiú belenézett a Rovásember fürkésző szemeibe. – Miért? Tucatjával ölöd le a démonokat. Mit ér az én játékom ehhez képest? – Azt hittem, ismerem az ellenségeimet, de te rácáfoltál erre – felelte a férfi. – Azt gondolod, hogy ha szeretik a zenét, akkor talán nem is olyan gonoszak? A Rovásember megrázta a fejét. – A démonok nem

műkedvelők – mondta. – Ahogy abbahagytad a hegedülést, azonnal szét akartak tépni téged. Rojer rábólintott a férfi szavaira. – De akkor miért fáradnál ezzel? Sok munkádba kerülne megtanulni hegedülni, csak azért, hogy elbűvölhesd a magúrokat, amikor könnyedén meg is ölhetnéd őket. A Rovásember arcvonásai megkeményedtek. – Megtanítasz rá engem, vagy nem? A fiú gondolkodott egy kicsit, majd válaszolt. – Meg, de cserébe én is kérek valamit. – Sok pénzem van – felelte a férfi. Rojer visszautasítóan legyintett. – Bármikor szerezhetek pénzt, ha szükségem van rá. Amire én vágyom, az sokkal értékesebb. A Rovásember nem mondott semmit. – Veled akarok utazni – jelentette ki Rojer. A férfi megrázta a fejét. – Ki van zárva. – Hegedülni nem lehet megtanulni egy nap alatt – vetette ellen Rojer. – Az is több hétnyi gyakorlásba telne, hogy épp csak elfogadhatóan játssz, és ennél jóval több tapasztalatra lesz szükséged ahhoz, hogy akár a leggyengébb akaratú magúrt is el tudd bűvölni. – És neked mi hasznod lenne ebből? – Történeteim lesznek rólad, amikkel minden este telt házas közönséget csalok a herceg színházába – felelte a fiú. – És vele mi lesz? – kérdezte a Rovásember Leesha felé bólintva. Rojer ránézett a Gyógyfüvészre. Figyelte, hogyan mozog lágyan fel-alá az alvó lány keble. A Rovásember megértette a fiú pillantásának jelentését. – Megkért rá, hogy kísérjem el őt a falujáig, semmi több – mondta végül Rojer.

– És ha arra kér, hogy maradj vele? – Nem fog – felelte csendesen a fiú. – Az én életem nem holmi Kóbor Marko-mese – mondta a Rovásember. – Nincs időm olyasvalakire, aki bujdosni akar éjszaka. – Most már velem van a hegedűm! – Rojer hangjában több bátorság volt, mint amennyit maga is érzett. – Nem félek. – Többre lesz szükséged a puszta bátorságnál – felelte a férfi. – A vadonban vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg, és ez nem csak a magúrokra igaz. Rojer kihúzta magát, és lenyelte a torkában növekvő gombócot. – Mindenki meghal, aki meg akar védeni engem. Ideje megtanulnom, hogyan álljak ki magamért. A Rovásember hátradőlt, és végigmérte a fiatal Zsonglőrt. – Gyere velem! – mondta végül, és felállt. – Ki a rováskörből? – Ha nem vagy képes erre, csak hátráltatni fogsz – felelte a Rovásember. Amikor Rojer óvakodva körülnézett, folytatta. – Pár mérföldön belül minden magúr hallotta, hogy mit tettem a társaikkal. Kétlem, hogy ma éjszaka találkoznánk akár eggyel is. – És mi lesz Leeshával? – kérdezte Rojer, amikor feltápászkodott. – Éji Táncos majd megvédi őt, ha bajba kerülne. Gyere! – Átlépte a táborhely rovásait, és eltűnt a sötétségben. Rojer szitkozódva felkapta a hegedűjét, és a férfi után eredt.

A fiú feszengve szorongatta hegedűtokját, ahogy a fák között haladtak. Korábban elő akarta venni a hangszert, de a Rovásember intett neki, hogy ne tegye.

– Csak felhívnád magunkra a figyelmüket – suttogta Rojernek. – Azt mondtad, hogy nem fogunk több démont látni ma este – vágott vissza a fiú, de a férfi nem figyelt rá. Úgy közlekedett a sötétben, mintha fényes nappal lett volna. – Hova megyünk? – kérdezte Rojer, immár vagy századjára. Felmásztak egy kisebb dombra. A Rovásember hasra feküdt, és az emelkedő aljára mutatott. – Nézd! – mondta. Rojer három ismerős alakot pillantott meg, valamint egy lovat. Mindannyian egy hordozható rováskör védelmében aludtak. – A banditák – suttogta Rojer. Hirtelen megrohanták őt az érzelmei: félelem, harag és tehetetlenség öntötte el a fiút. Lelki szemei előtt újra lepergett az éjszaka, amikor a három férfi megkínozta őt és Leeshát. Látta, ahogy a néma óriás megfordul álmában, és hirtelen belenyilallt a fiúba a pánik. – Azóta követem a nyomaikat, mióta rátok találtam – mondta a Rovásember. – Ma este, vadászat közben vettem észre a tábortüzüket. – Miért hoztál engem ide? – kérdezte Rojer. – Gondoltam, szeretnéd megpróbálni visszaszerezni a rováskörödet. Rojer ránézett a férfira. – Ha azalatt lopom el, míg ők alszanak, fel se fognak eszmélni, mielőtt a magúrok széttépnék őket. – A démonok most kevesebben vannak – mondta a Rovásember. – A banditáknak több esélyük lesz, mint nektek volt. – És miből gondolod, hogy meg akarom tenni? – kérdezte Rojer. – Mindig nyitva tartom a szemem és a fülem. Tudom, hogy mit tettek veled, ahogy azt is, amit Leeshával műveltek. Rojer hosszú ideig hallgatott. – Ők hárman vannak.

– A vadonban vagy – felelte a Rovásember. – Ha biztonságban akarsz élni, menj vissza a városba! – Az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha szitkozódna. Rojer tudta, hogy a városban se lenne biztonságban. Emlékezett rá, hogyan zuhant Jaycob a földre, mialatt Jasin harsogva nevetett. Kérhetett volna igazságtételt a támadás után, de ehelyett ő a menekülés mellett döntött. Rojer elfutott minden elől, és hagyta, hogy mások haljanak meg helyette. Ahogy a domb aljában lobogó tábortüzet figyelte, kezével a talizmánja után nyúlt, ami már nem is volt nála. – Tévedtem volna? – kérdezte a Rovásember. – Menjünk vissza a táborhelyünkre? Rojer nagyot nyelt. – Csak akkor, ha már visszaszereztem, ami az enyém.

28. FEJEZET

Kinyitotta a szemét, és megpillantotta Rojert, aki épp azt a pej lovat kefélte le, amit még Angiers-ben vett. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy az elmúlt két nap csak egy álom volt. Hirtelen meglátta Éji Táncost, az ő hátasuk fölé magasodó fekete csődört. Minden emléke azonnal visszatért. – Rojer, hogy került ide a lovam? – kérdezte halkan Leesha. A fiú válaszra nyitotta a száját, de épp akkor érkezett vissza a táborhoz a Rovásember. Kezében két kisebb nyulat és néhány almát tartott. – Tegnap este láttam a barátaitok tábortüzét, és gondoltam, gyorsabban fogunk haladni, ha mind lovon ülünk – mondta a férfi. Leesha egy ideig elgondolkodva hallgatott. Megrohanták az érzelmei, melyek szégyent és undort váltottak ki benne. Rojer és a Rovásember eközben nem szóltak egy szót sem, amiért a lány igazán hálás volt. – Megölted őket? – kérdezte végül Leesha. Énjének egyik fele a három férfi halálát kívánta, még akkor is, ha ez ellentmondott az elveinek és mindennek, amit Brunától tanult. A Rovásember a lány szemébe nézett. – Nem – mondta, amitől

L

EESHA HALK NYIHOGÁSRA ÉBREDT FEL.

Leesha végtelenül megkönnyebbült. – Elijesztettem őket a tábortól addig, amíg visszaloptam a lovat. Ennyi az egész. Leesha bólintott. – Majd Rönkösházán hírt adunk róluk a hercegi bíráknak az első Fullajtárral. A lány gyógyfüves szövetét durván összetekerve erősítették oda a ló nyergéhez. Leesha magához vette és megvizsgálta: megkönnyebbülve látta, hogy az üvegcsék és zacskók jó része még mindig megvan. A banditák elfüstölték az összes fojtófüvet, de azt könnyedén pótolni lehetett. Reggeli után útra keltek. Rojer a pej kancán lovagolt, míg Leesha a Rovásember mögött ült Éji Táncos nyergében. Sietniük kellett, mert az égen felhők gyülekeztek, és lógott az eső lába. Leesha úgy érezte, mintha félnie kéne. A banditák még éltek, és lehet, hogy találkozni fognak velük. Emlékezett még a szakállas férfi gonosz tekintetére, társának harsány kacagására, és a legrosszabbra, a néma óriás roppant súlyára és vad bujaságára. Meglett volna rá az oka, hogy féljen, de nem így volt. Még Bruna mellett se érezte magát olyan biztonságban, mint a Rovásemberrel. A férfi fáradhatatlan volt, és nem ismert félelmet. Leesha tudta, hogy nem eshet bántódása, amíg a Rovásember védelme alatt áll. „Védelem.” A lány furcsának találta, hogy védelemre szorul. Mintha egy másik ember bőrében lett volna. Olyan régóta vigyázott már magára, hogy el is felejtette, milyen érzés. Tudása és józan esze elegendő volt ahhoz, hogy megvédje magát a civilizált helyeken, de mindez semmit sem ért a vadonban. A Rovásember megmozdult a nyeregben, és Leesha rádöbbent, hogy akaratlanul átölelte a férfi derekát, fejét pedig a vállán nyugtatta. Gyorsan hátrébb húzódott tőle, és zavarában majdnem elsiklott a tekintete a kéz felett, ami az út melletti bozótos aljában

hevert. Amikor észrevette a végtagot, felsikoltott. A Rovásember megállította a lovat, Leesha pedig szinte kiesett a nyeregből, ahogy az út széléhez sietett. Félrehajtotta az aljnövényzetet, és elállt a lélegzete. A kézhez nem tartozott test: csuklóból le volt harapva. – Leesha, mi történt? – kérdezte Rojer, amikor ő és a Rovásember odaértek a lányhoz. – A közelben vertek tábort? – kérdezte a lány, feltartva a végtagot. A férfi bólintott. – Vezess oda! – parancsolta. – Leesha, semmi értelme... – kezdte Rojer, de a lány nem figyelt rá. Tekintetét a Rovásemberre szegezte. – Vezess oda! – ismételte Leesha. A férfi bólintott, majd leszúrt a földbe egy karót, és kikötötte hozzá a pej lovat. – Őrködj! – mondta a Rovásember Éji Táncosnak, aki válaszképp rövidet nyihogott. Hamarosan megtalálták a banditák táborhelyét. Mindent beborított a vér, és a földön félig megevett testrészek hevertek. Leesha az arcához emelte kötényét a bűz miatt. Rojer öklendezni kezdett, és gyorsan elszaladt a tisztásról. Leeshának nem volt idegen a vér látványa. – Itt csak ketten haltak meg – mondta, miután megvizsgálta a maradványokat. Túlságosan kavarogtak az érzelmei ahhoz, hogy értelmezni tudja őket. – A néma férfi nincs köztük – helyeselt a Rovásember. – Az az óriási alak. – Pontosan. A rováskör sincs itt. – Igen, az sincs – felelte a férfi kis szünet után.

Az égen egyre csak gyűltek a nehéz esőfelhők, mialatt visszasétáltak a lovakhoz. – Van egy Fullajtár-barlang úgy tíz mérföldnyire innen – mondta a Rovásember. – Ha sietünk és nem állunk meg ebédelni, még odaérhetünk az eső előtt. Menedéket kell találnunk a vihar idejére. – A férfi, aki puszta kézzel öli le a magúrokat, fél egy kis esőtől? – kérdezte Leesha. – Ha elég borult az ég, a démonok hamarabb is felmerészkednek a felszínre. – És mióta tartasz te a magúroktól? – Ostoba és veszélyes dolog az esővel dacolni – felelte a Rovásember. – Az esőből sár lesz, ami elfedheti a rovásokat, és csúszós lesz tőle a talaj. Épp csak tábort vertek a barlangban, amikor kitört a vihar. A záportól az utat sártenger borította, a sötét égen pedig időnként fényes villámok cikáztak. Odakint a szél üvöltését olykor mennydörgés szakította félbe. Ahogy azt a Rovásember előre megmondta, néhány démon hamarabb testet öltött a korai sötétségben. A férfi komoran nézte az erdő sűrűbb részeiből előmászó magúrokat, akik mind élvezték, hogy korábban elhagyhatták a Magot. A villámlások fényében egy-egy pillanatig látni lehetett, ahogy a sárban ugrándoznak. A démonok megpróbáltak betömi a barlangba, de a rovások ellenálltak. Azok, akik túl közel merészkedtek a bejárathoz, megbánták, mert a Rovásember ilyenkor dühösen beléjük szúrta a lándzsáját. – Miért vagy ilyen mérges? – kérdezte Leesha. A lány

tányérokat és kanalakat vett elő a táskájából, míg Rojer a tűzrakáson dolgozott. – Épp elég, hogy az éjszakát ők uralják – morogta a Rovásember. – A nappalhoz nincs joguk. Leesha megcsóválta a fejét. – Boldogabb lennél, ha úgy fogadnád el a dolgokat, ahogy vannak. – Én nem akarok boldog lenni. – Ugyan, mindenkinek ez a célja – felelte Leesha. – Hol van a fazék? – A táskámban. Majd előveszem! – mondta Rojer. – Hagyd csak! – mondta Leesha, és felállt. – Figyelj a tűzre, majd én hozom! – Ne! – kiáltotta Rojer, de hiába ugrott talpra, már túl késő volt. Leesha elképedve húzta elő a táskából a hordozható rováskört. – De... – hebegte a lány. – Ezt ellopták a banditák! – Leesha Rojerre nézett, aki viszont rögtön a Rovásemberre pillantott. Ő is a férfi felé fordult, de a csuklya árnyékában semmit se tudott leolvasni arcáról. – El fogja ezt magyarázni valamelyikőtök? – kérdezte. – Mi... visszaszereztük – felelte tétován Rojer. – Azt én is látom! – kiabálta Leesha, és a földhöz vágta a rováskör fakorongjait. – Hogyan? – Akkor vettem magamhoz, amikor elhoztam a lovatokat – szólalt meg hirtelen a Rovásember. – Nem akartalak aggasztani vele, úgyhogy nem szóltam róla. – Elloptad? – kérdezte a lány. – Ők lopták el – helyesbített a Rovásember. – Mi visszavettük. Leesha rámeredt a férfira. – Éjjel vetted el tőlük – mondta csendesen. A Rovásember nem válaszolt.

– Használták, amikor ott voltál? – kérdezte Leesha fogcsikorgatva. – Az utak nélkülük is épp elég veszélyesek – felelte a férfi. – Megölted őket – mondta a lány. Meglepődött azon, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. „Találd meg a világ legrosszabb emberét, és még nála is rosszabbra lelsz, ha éjjel kinézel az ablakon”, mondta neki egyszer édesapja. Senki sem érdemelte meg, hogy felfalják a magúrok. Még a banditák sem. – Hogy tehetted? – kérdezte a férfitól. – Én senkit sem öltem meg. – Miattad haltak meg! A Rovásember vállat vont. – Ők is ezt tették veletek. – És ezzel rendben is van? – kiabálta Leesha. – Téged ez az egész hidegen hagy! Legalább két ember meghalt miattad, és épp olyan nyugodtan alszol, mint azelőtt! Egy szörnyeteg vagy! – A férfinak szaladt, és megpróbálta megütni őt, de a Rovásember elkapta a lány csuklóját, és szenvtelenül nézte a küszködését. – Miért olyan fontos ez neked? – kérdezte. – Gyógyfüvész vagyok! – kiáltotta Leesha. – Esküt tettem! Megfogadtam, hogy meggyógyítom az embereket, de te... – Hideg tekintettel nézett a férfira. – Te a gyilkolásukra esküdtél fel! Egy pillanattal később felhagyott a küzdelemmel, és kirántotta a kezét a Rovásember markából. – Gúnyt űzöl abból, amiért élek. – Leroskadt a földre, és hosszú percekig csak maga elé bámult, majd hirtelen felnézett Rojerre. – Azt mondtad: „mi” – mondta a fiúnak. – Tessék? – kérdezte a Zsonglőr értetlenséget tettetve. – Az imént. Azt mondtad, hogy visszaszereztétek. A rováskör a te táskádban volt. Te is vele mentél? – Én... – mondta tétovázva a fiú.

– Ne hazudj nekem, Rojer! – mordult fel Leesha. Rojer lecsüggesztette a fejét, és egy perccel később bólintott. – Úgy volt minden, ahogy ő mondta – vallotta be. – Csak a lovat hozta el. Amíg a banditák rá figyeltek, én elvettem a rováskört és a gyógyfüves csomagodat. – Miért? – kérdezte elhaló hangon Leesha. A lány csalódottsága késként hatolt Rojer szívébe. – Te is tudod, miért – felelte komoran a fiú. – Miért? – kérdezte megint a lány. – Értem? A becsületemért? Mondd meg, Rojer! Mondd a szemembe, hogy a nevemben ölted meg őket! – Meg kellett fizetniük! Amit tettek, az megbocsáthatatlan. Leesha hangosan felnevetett, de hangjában nyoma sem volt derűnek. – Szerinted én nem így gondolom? – kiabálta. – Azt hiszed, hogy azért őriztem a szüzességemet huszonhét évig, hogy egy csapat útonállónak adjam oda? Csend borult a barlangra. A távolból égzengés hallatszott. – Őrizted... – ismételte Rojer. – Igen, hogy a Mag vinne el téged! – rikácsolta Leesha. Arcán könnyek csordultak végig. – Szűz voltam! Ez szerinted elég indok arra, hogy valaki emberéletet adjon oda a magúroknak? – Odadni? – kérdezte hirtelen a Rovásember. Leesha a férfi felé fordult. – Igen, odaadni! – kiabálta. – A kis démon barátaid biztos nagyon örültek az ajándékodnak! Semmi sem teszi őket boldogabbá annál, mint ha embereket ölhetnek! Ritka csemegének számítunk most, hogy ennyire megfogyatkoztunk! A Rovásember elkerekedett szemében megcsillant a tűz fénye. Ez volt a legemberibb megnyilvánulása, mióta találkoztak. A lány még a haragjáról is megfeledkezett tőle. A férfi rémültnek látszott,

és egészen a barlang bejáratáig hátrált. Ebben a pillanatban egy magúr ütközött a rováskörnek, amitől a barlang ezüstös fénybe borult. A Rovásember megpördült, és ráordított a démonra. Leesha még soha nem hallott ilyen hangot, mégis felismerte azt. Az ordítás megnyilvánulása volt mindannak, amit azon a szörnyű éjszakán érzett, amikor a banditák a földhöz szegezték őt. A Rovásember felkapta az egyik lándzsáját, és kihajította az esőbe. A fegyver robbanásszerű villanás kíséretében csapódott bele a magúrba, ami azonnal belezuhant a sárba. – Átkozottak! – üvöltötte a férfi, miközben levetette magáról köpenyét, és kirohant a barlangból. – Megesküdtem, hogy nem adok nektek semmit! Soha semmit! – Ráugrott egy fadémon hátára, és hozzácsapta tetovált mellkasát. A hatalmas rovás fellángolt, és a magúr a zuhogó eső ellenére kigyulladt. A Rovásember félrerúgta a kapálódzó lényt. – Küzdjetek! – kiabálta a többi démonnak, megvetve a lábát a sárban. A magúrok foggal-karommal rátámadtak a férfira, de ő úgy harcolt velük, mintha maga is démon lett volna. A lények úgy repkedtek az ütéseitől, mint az őszi falevelek a szélben. A barlang hátuljában Éji Táncos nyihogva rángatta a karót, amihez ki volt kötve. Arra volt kiképezve, hogy gazdája mellett harcoljon. Rojer odasietett hozzá, hogy megnyugtassa, és zavartan nézett Leeshára. – Egyedül nem győzheti le mindet! Túl nagy a sár! – mondta a lány. A férfi rovásainak jó részét már így is mocsok borította. – Meg akar halni. – Mit csináljunk? – kérdezte Rojer. – A hegedű! – kiáltott fel Leesha. – Űzd el vele a magúrokat! – A szél és a mennydörgés hangja elnyomná a zenét – rázta a

fejét a fiú. – Nem hagyhatjuk, hogy a vesztébe rohanjon! – kiabálta a lány. – Igazad van – felelte Rojer. Odament a férfi fegyvereihez, és felvette a rovásozott pajzsot és egy könnyebb lándzsát. Amikor Leesha rájött, mire készül, meg akarta állítani, de a fiú kilépett a barlangból, mielőtt még a lány elérhette volna. Gyorsan odasietett a Rovásemberhez. Egy lángdémon tüzet köpött Rojer felé, de a csóva reptében kialudt az eső miatt. Egy másik magúr rá akarta vetni magát a fiúra, de ő feltartotta a rovásos pajzsot, és elhárította vele támadóját. Előre figyelt, és így nem vette észre a mögötte lévő lángdémont. A magúr elrugaszkodott, de a Rovásember még időben megragadta a lényt, és messzire elhajította. Húsa csak úgy füstölt a férfi érintésétől. – Menj vissza! – kiáltotta a Rovásember. – Nélküled nem megyek! – válaszolta Rojer. Vörös haja az arcához tapadt az esőtől, és hunyorognia kellett a széltől és a szemébe hulló víztől, de nem hátrált meg. Eltökélten nézett a Rovásemberre. Ekkor két fadémon ugrott feléjük, de a férfi levetette magát a sárba, és elgáncsolta a fiút. Rojer estében éppen elkerülte a borotvaéles karmokat, a Rovásember pedig ütéseinek záporával visszaverte a támadókat. Egyre több magúrt csalt oda a csatazaj és a rovások villanása. Túl sokan voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak velük. A férfi ránézett a sárban fekvő Rojerre. Szeméből eltűnt az őrült harcvágy fénye. Kinyújtotta kezét a fiú felé, hogy felsegítse a földről, majd gyorsan visszafutottak a barlangba.

– Mégis mi ütött belétek? – kérdezte mérgesen Leesha, miközben bekötözte két társa sebeit. Rojer és a Rovásember pokrócokba bugyolálva ültek a tűz mellett, és szó nélkül hallgatták a lány szidalmait. Egy idő múlva Leesha abbahagyta a dorgálást, és zöldséglevest készített néhány gyógyfű hozzáadásával, majd némán odanyújtotta nekik. – Köszönöm – mondta halkan Rojer. Visszaérkezésük óta most szólalt meg először. – Még mindig haragszom rád – felelte Leesha anélkül, hogy a fiú szemébe nézett volna. – Hazudtál nekem. – Nem igaz – vágott vissza Rojer. – Eltitkoltál előlem dolgokat. A kettő ugyanaz. A fiú egy ideig Leeshát nézte. – Miért hagytad el Rönkösházát? – Tessék? – kérdezte a lány. – Ne válts témát! – Ha az ottaniak olyan sokat jelentenek neked, hogy képes vagy bármin keresztülmenni, hogy visszajuthass hozzájuk, miért jöttél el onnan? – Azért, hogy tanulhassak... – kezdte Leesha. Rojer megrázta a fejét. – Jól tudom, milyen az, ha valaki elfut a gondjai elől, Leesha. Ennél biztos többről van szó. – Nem hiszem, hogy ez rád tartozik – felelte Leesha. – Akkor szerinted mégis miért ülök itt, egy barlangban a semmi közepén, magúrokkal körülvéve, és várom, hogy elmúljon a vihar? Leesha néhány percig csendben nézett a fiúra, majd felsóhajtott. Már nem volt ereje vitatkozni. – Előbb-utóbb úgyis megtudnád valakitől – szólalt meg Leesha. – A rönkösháziak nem

éppen a titoktartásról híresek. Mindent elmondott társainak. Nem akart így kitárulkozni, de a hideg, nyirkos barlang egyfajta templomi gyóntatófülkévé vált számára. Ahogy a lány belefogott a történetbe, ömleni kezdtek belőle a szavak. Mesélt anyjáról, Garedről, a róla terjesztett hazugságokról, arról, hogy hogyan menekült el Brunához és hogyan élt számkivetettként. A Rovásember kíváncsiságában eltátotta a száját és előrehajolt, amikor Leesha megemlítette öreg mesterének folyékony démontüzét, de végül úgy döntött, hogy nem szól közbe, és inkább visszadőlt. – Hát, ez minden – mondta Leesha. – Reméltem, hogy Angiers-ben maradhatok, de a Teremtő más sorsot szánt nekem. – Jobbat érdemelsz ennél – mondta a Rovásember. Leesha hálásan bólintott. – Miért mentél ki oda? – kérdezte halkan, a barlang szája felé intve. A férfi lehorgasztotta a fejét, és a térdét bámulta. – Megszegtem egy fogadalmat. – Ennyi az egész? A Rovásember felnézett a lányra. Leesha ezúttal nem látta a tetoválásokat, csak a férfi fürkésző szemeit. – Egyszer megesküdtem, hogy soha nem adok semmit a magúroknak, még akkor se, ha az életemet menteném meg vele. Ehelyett viszont mindent odavetettem nekik, ami emberré tett. – Nem adtál nekik semmit – mondta Rojer. – A rováskört én vettem el a banditáktól. – Leesha megszorította a kezében lévő tányért, de nem szólt semmit. – De én segítettelek hozzá – rázta a fejét a Rovásember. – Tudtam, hogyan érzel. Az, hogy rád bíztam a sorsukat, olyan, mintha a magúroknak adtam volna őket. – Csak tovább fosztogatták volna az utazókat – felelte Rojer. –

Jobb lesz a világ nélkülük. A férfi bólintott. – Ez még nem indok arra, hogy a démonok elé vessük őket. Nappal is elvehettem volna tőlük a rováskört a szemük láttára, vagy akár én magam megölhettem volna őket. – Tehát ma este bűntudatból rohantál ki a barlangból – mondta Leesha. – De korábban miért? Miért háborúzol a démonokkal? – Ha nem vetted volna észre, a magúrok évszázadok óta harcolnak velünk – felelte a Rovásember. – Mi olyan furcsa abban, ha az ember szembeszáll velük? – Azt gondolod, hogy te vagy a Szabadító? – kérdezte a lány. A férfinak megvillant a szeme. – Az emberiség három évszázadon át tétlenkedve várta a Szabadító érkeztét. Ő csak egy legenda. Soha nem fog eljönni, és az embereknek illene rájönniük végre erre és kiállniuk önmagukért. – A legendáknak hatalmuk van – szólalt meg Rojer. – Ne vesd meg őket ilyen könnyedén! – Mióta vagy te hívő ember? – kérdezte Leesha. – Én a reményben hiszek – felelte a fiú. – Egész életemben Zsonglőr voltam, és ha van valami, amit huszonhárom év alatt megtanultam, az az, hogy az embereknek azok a történetek adnak reményt, amiket leginkább hallani akarnak, és amikre a legtovább emlékeznek. – Húsz – mondta hirtelen a lány. – Tessék? – kérdezte Rojer. – Azt mondtad nekem, hogy húszéves vagy. – Tényleg? – Valójában még annyi se vagy, igaz? – De igen! – erősködött a fiú. – Nem vagyok ostoba, Rojer. Három hónapja ismerlek, és ez

idő alatt vagy három centit nőttél. Huszonhárom esztendősen már senki se nyúlik így meg. Hány éves vagy? Tizenhat? – Tizenhét! – mordult fel Rojer, és a földhöz vágta a tányérját a maradék levessel. – Most boldog vagy? Igazad volt, amikor azt mondtad Jizellnek, hogy akár az anyám is lehetnél! Leesha rámeredt a fiúra. Kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de nem volt képes rá. – Bocsáss meg! – mondta végül. – És te, Rovásember? – fordult Rojer a férfihoz. – Rákerül a korom a listára, hogy miért nem utazhatok veled? – Én tizenhét évesen lettem Fullajtár – felelte a férfi –, és már azelőtt is az utakat jártam. – Milyen idős a Rovásember? – kérdezte a fiú. – Ő négy esztendővel ezelőtt született a kráziai sivatagban. – És az ember, aki a rovások alatt rejtőzik? – kérdezte Leesha. – Milyen idős volt ő, amikor meghalt? – Nem számít, hogy hány évig élt – felelte a Rovásember. – Egy ostoba, naiv gyermek volt, aki túl nagy dolgokról álmodozott. – Ezért kellett meghalnia? – Igen, ezért ölték meg. – És hogy hívták? – kérdezte halkan a lány. A Rovásember hosszú ideig hallgatott. – Arlennek – mondta végül. – A neve Arlen volt.

29. FEJEZET

nem tombolt a vihar, de az égen még mindig szürke esőfelhők gyülekeztek. Körülnézett a barlangban: szeme gyorsan alkalmazkodott a sötétséghez. A két ló és a Zsonglőr még aludt, Leesha viszont nem volt ott. Még korán volt: odakint a vidék a napkelte előtti szürkületbe burkolózott. A legtöbb démon már visszaszállt a Magba, de a borult idő miatt nem lehetett biztosan megmondani, hogy kószálnak-e még néhányan a felszínen. A Rovásember felállt, és leszedte magáról a kötéseket, amiket Leesha tett rá előző éjjel. A sebek mind begyógyultak. A nagy sárban könnyű volt követni a Gyógyfüvész nyomait. A barlangtól nem messze talált rá. Leesha a földön térdelt, és gyógyfüveket gyűjtött. Szoknyáit felcsíptette, hogy ne lógjanak bele a sárba. A férfi elpirult a lány sima, fehér combjainak látványától. – Nem szabadna idekint lenned – mondta a Rovásember. – Még nem kelt fel a nap. Nem biztonságos itt. Leesha ránézett a férfira, és elmosolyodott. – Te akarsz

A

MIKOR A ROVÁSEMBER FELÉBREDT, már

kioktatni engem arról, hogy ne kockáztassam az életemet? – kérdezte felvont szemöldökkel. – És egyébként is – folytatta, miután a férfi nem válaszolt –, melyik démon merne bántani engem, ha itt vagy velem? A Rovásember vállat vont, és leguggolt a lány mellé. – Fojtófű? – kérdezte. Leesha bólintott, és feltartotta a recés levelű növényt, amiről sűrű fürtökben lógtak a bimbók. – Ha pipában elfüstölik, ez a növény ellazítja az izmokat és jókedvet vált ki az emberben. Vasfűvel fogom összekeverni, amiből egy olyan altatóitalt kapok majd, amitől egy dühös oroszlán is elaludna. – A démonokra is hatna? – kérdezte a Rovásember. Leesha a homlokát ráncolta. – Te soha nem gondolsz másra? – kérdezte. A férfi sértődöttnek látszott. – Ne hidd, hogy ismersz engem! Igen, magúrokat ölök, és emiatt olyan helyeket láthattam, amikre már nem is emlékeznek az emberek. Mondjak neked verseket, amiket az ősi ruszkok nyelvéről fordítottam le? Lerajzoljam neked Anoch Sun falfestményeit? Vagy meséljek a régi világ gépeiről, amik húsz ember munkáját is el tudták végezni? Leesha rátette a kezét a férfi karjára, amitől elhallgatott. – Sajnálom – mondta a lány. – Nem kellett volna ezt mondanom. Én is tudom, mekkora teher a régi világ tudásának őrzése. – Nem bántottál meg – felelte a Rovásember. – Attól még hiba volt így beszélnem – mondta Leesha. – Ami pedig a kérdésedet illeti, fogalmam sincs. A magúrok esznek és ürítenek, ebből pedig az következik, hogy őket is meg lehet mérgezni. Egykori tanárom szerint a Démonháború során az ősi Gyógyfüvészek rengeteg magúrt megöltek. Van nálam némi vasfű. Ha szeretnéd, el tudom készíteni a keveréket, ha Rönkösházára

érünk. A Rovásember buzgón bólogatott. – El tudnál nekem készíteni valami mást is? – kérdezte. Leesha felsóhajtott. – Kíváncsi voltam, mikor fogsz megkérni rá. Nem fogok neked folyékony démontüzet főzni. – Miért nem? – Azért, mert a férfiakra nem lehet rábízni a tűz titkait – mondta Leesha a Rovásember felé fordulva. – Ha odaadnám neked, mindenképp felhasználnád, még akkor is, ha a fél világot lángba borítanád vele. A Rovásember némán meredt a lányra. – Egyébként meg mi szükséged lenne rá? Már így is olyan hatalommal bírsz, ami messze felülmúlja a gyógyfüvek és vegyszerek erejét. – Én csak egy ember vagyok... – kezdte a férfi, de Leesha félbeszakította. – Magúrság! – mondta a Gyógyfüvész. – A sebeid percek alatt begyógyulnak, és egy álló napig úgy tudsz futni, mint egy ló, és még csak ki se fulladsz tőle. Úgy hajigálod a fadémonokat, mintha gyerekek lennének, és olyan tisztán látsz mindent a sötétben, mintha fényes nappal lenne. Te nem egy hétköznapi ember vagy. A Rovásember elmosolyodott. – Előtted semmi se marad észrevétlenül – mondta. Leesha valamiért megborzongott attól, ahogy a férfi kiejtette a mondatot. – Mindig ilyen voltál? – kérdezte. A Rovásember megrázta a fejét. – A rovások miatt van. Ezek a jelek a visszarúgás elvén működnek. Ismered ezt a szót? – Említik az ősi tudományos könyvek – felelte bólintva Leesha. – A magúrok mágikus lények – morogta a Rovásember. – A védőrovások elszívják ennek a mágiának egy részét, és ennek

segítségével hárítják el a támadót. Minél erősebb egy démon, annál erősebb lesz a védőfal. A harci rovások is hasonlóan működnek. Meggyengítik a magúr páncélját és megerősítik a csapást. Az élettelen dolgok nem tudják sokáig tárolni ezt az energiát, így az hamar szétoszlik, de valahányszor megütök egy démont, vagy ha ők érnek hozzám, egy kicsi belém száll az erejükből. – Bizsergést éreztem, amikor hozzáértem a bőrödhöz a találkozásunk estéjén – mondta Leesha. A Rovásember bólintott. – Amikor rátetováltam ezeket a jeleket a bőrömre, nem csak a kinézetem vált ilyen... emberietlenné. Leesha a fejét rázta, és kezét a férfi arcára tette. – Nem a testünk tesz minket emberré – suttogta. – Csak kívánnod kell, és visszakaphatod az emberségedet! – Odahajolt a Rovásemberhez, és finoman megcsókolta. A férfi megdermedt, de aztán meglepetése tovaszállt, és viszonozta a lány csókját. Leesha becsukta a szemét, és végigsimított a férfi simára borotvált fején, miközben tovább csókolta. Nem érezte a rovásokat, csak testének melegét és a hegeket. „Mindkettőnknek megvannak a maga hegei, csak az övéit az egész világ láthatja”, gondolta a lány. Leesha hátradőlt, és magával húzta a Rovásembert. – Sárosak leszünk – figyelmeztette őt a férfi. – Már úgyis azok vagyok – mondta a lány. Lefeküdt a földre, a Rovásember pedig rázuhant.

Leesha fülében zakatolt a vér, ahogy csókolóztak. Kezét végigfuttatta a Rovásember kemény izmain, és lábait széttárva

hozzádörzsölte derekát a férfiéhoz. „Legyen ő az első”, gondolta. „Azok az alakok már halottak, és ő kitörölheti az emléküket. Ezt azért teszem, mert én döntöttem így.” Ugyanakkor félt is. Jizellnek igaza volt. Nem lett volna szabad ilyen sokáig várnom. Nem tudom, mit csináljak. Mindenki azt hiszi, hogy tudom, mi ilyenkor a teendő, és ő is ezt fogja várni tőlem, csak mert Gyógyfüvész vagyok… „Teremtőm, mi lesz, ha nem tudom őt boldoggá tenni? Mi lesz, ha elmondja valakinek?” Elűzte a fejéből a gondolatot. „Senkinek se mondaná el. Ezért választottam őt. A sors szánta őt nekem. Épp olyan, mint én. Ő is kívülálló. Tudja, hogy min mentem keresztül.” A lány matatni kezdett a Rovásember köpenyével, és leoldozta róla az ágyékkötőjét. A férfi felnyögött, amikor Leesha megragadta őt és magához vonta. „Tudja, hogy szűz voltam”, emlékeztette magát, miközben felhúzta a szoknyáit. „Vágyik rám, és én készen állok. Minden más lényegtelen.” – Mi lesz, ha megfogansz? – suttogta a férfi. – Remélem, úgy lesz – felelte halkan Leesha. Még közelebb húzta a Rovásembert, és akkor egyesültek. „Minden más lényegtelen”, gondolta, hátát homorítva az élvezettől.

A Rovásember megdöbbent, amikor Leesha megcsókolta. Pár perccel korábban még a lány combjait csodálta, de álmodni se mert volna arról, hogy Leesha viszonozni fogja az érzelmeit. Azt hitte,

soha egyetlen nő se fogja. Egy pillanatra megdermedt a meglepetéstől, de ahogy az szükséghelyzetben lenni szokott, teste most is átvette az irányítást. Szorosan átölelte a lányt, és hevesen visszacsókolt. Mikor csókolt meg valakit utoljára? Mennyi idő telt el azóta, hogy egyszer hazakísérte Meryt, aki azt mondta neki, hogy soha nem lenne egy Fullajtár felesége? Amikor Leesha kioldozta a köpenyét, rájött, hogy tovább fognak lépni, mint a férfi korábban bármikor. Egy ismeretlen érzés fogta el: a félelem. Nem tudta, mitévő legyen. Hogyan tegyen boldoggá egy nőt? Leesha talán azt hiszi róla, hogy tapasztaltabb, mint ő? Talán arra számít, hogy a harci képessége ebben is érvényesülhet? Lehetett igazság a gondolatban, mert amíg a Rovásember elméjében csata dúlt, addig a teste magától cselekedett. Azokat az ösztönöket követte, amik ősidők óta ott rejtőznek minden élőlényben. Ugyanezek az ösztönök késztették őt a harcra is. De ez most nem küzdelem volt, hanem valami egészen más. „Ő lenne hát az igazi?”, ismétlődött egyre fejében a gondolat. Miért ő, és nem Renna? Ha a Rovásember más lett volna, mint aki, már közel tizenöt éve házas ember lenne egy tucat gyermekkel. Nem először merült fel benne a kérdés, hogy vajon hogy nézne ki Renna most, érett nőként, aki egyedül az övé lenne. Miért Leesha, és nem Mery? Feleségül is vette volna, ha a lány hajlandó lett volna hozzámenni egy Fullajtárhoz. Valószínűleg Milnhez kötötte volna a szerelme, ahogy Ragent is. Most már belátta, hogy jobban járt volna, ha egybekel Meryvel. Ragen jól mondta. Neki is ott volt Elissa... Ahogy a Rovásember lehúzta Leesha ruhájának tetejét, hogy felfedje puha kebleit, hirtelen Elissa jutott az eszébe. Emlékezett

arra, amikor a nő felfedte a mellét, hogy megszoptathassa Maryát, és olyankor egy pillanatig arra vágyott, hogy ő csüngjön ott a csecsemő helyett. A gondolat utólag mindig szégyennel töltötte el, de még mindig élénken élt a fejében. Leeshát szánta volna neki a sors? Lehetséges volt? Egy órával azelőtt még legyintett volna a gondolatra, de most ott feküdt alatta Leesha: gyönyörű volt, és akarta őt. Teljesen megértette a férfit. Biztos nem ítélkezne felette, ha ügyetlenkedne, vagy ha nem tudná pontosan, hogy hol érintse meg és hogyan cirógassa a lányt. A sáros föld a szürkületben aligha volt méltó nászágy, de abban a pillanatban jobbnak tűnt még Ragen kúriájának tollal bélelt matracainál is. De még mindig kétségek közt hányódott. Mindeddig bátran kockára tette az életét, mert nem volt vesztenivalója és senki se gyászolta volna a halálát. Ha elhunyt volna, egyetlen könnyfiola se telt volna meg érte. Vajon vállalta volna-e a harc kockázatait, ha Leesha várt volna rá az otthon biztonságában? Képes lenne feladni érte a küzdelmet? Vajon olyanná válna, mint az apja? Úgy hozzászokna a bujdosáshoz, hogy nem tudna többé kiállni magáért? „A gyermekeknek szükségük van az apjukra”, mondta egyszer Elissa. – Mi lesz, ha megfogansz? – kérdezte suttogva két csók között. Valójában azt se tudta, milyen választ vár a lánytól. – Remélem, úgy lesz – felelte Leesha. A Gyógyfüvész magához húzta a Rovásembert, aki attól tartott, hogy az egész világa széthullik ettől a tettől, de a lány mindennél többet akart neki nyújtani, és ő megragadta az alkalmat. Egyesültek, és a férfi teljesnek érezte a létét.

Egy pillanatig semmi más nem létezett számukra, csak a szívük lüktetése és bőrük érintése. Testük könnyedén vette az akadályt, miután kételyeik szétoszlottak A férfi köpenyét félredobták, a lány ruhája pedig a hasánál volt összegyűrve. Ott vonaglottak sóhajtozva a sárban, és számukra csak ők ketten léteztek a világban. Egészen addig, míg fel nem tűnt a fadémon. A magúr halkan osont oda hozzájuk: kíváncsivá tették az állatias hangok Tudta, hogy már közeleg a hajnal, és lassan felkel az a gyűlölt napkorong, de a meztelen testek látványától étvágyra gerjedt. Annak reményében szökkent a páros felé, hogy vértől csöpögő karmokkal és húsdarabokkal a szájában térhet majd vissza a Magba. A démon erős ütést mért a Rovásember fedetlen hátára. A tetoválások felszikráztak a magúr hátravetődött, a szerelmesek feje pedig összekoccant a lökéstől. A fürge és eltökélt fadémon hamar összeszedte magát. Megfeszítette izmait, és újra elrugaszkodott. Leesha felsikoltott, de a Rovásember megfordult, és elkapta a feléje meredő karmokat. Kihasználta a lény lendületét, és karjának egy lendítésével belerepítette a támadót a sárba. A férfi azonnal leszállt Leesháról, és a magúrra rontott. Nem vette magára a ruháját, de ez nem számított. Azóta meztelenül harcolt, mióta rovásokat visel a bőrén. A Rovásember teljes fordulatot vett, és sarkával a démon állkapcsába rúgott. A mágia nem villant fel, mivel a tetoválást sár borította, de a férfi ereje Éji Táncoséval vetekedett. A magúr

megtántorodott, a Rovásember pedig ordítva rárohant. Tisztában volt azzal, mekkora veszélybe kerül, ha hagyja, hogy a lény visszatámadjon. A fadémon termetesebb volt a fajtájához képest: közel három méter magasan tornyosult a férfi fölé, erejét tekintve pedig messze felülmúlta ellenfelét. A Rovásember ütötte és rúgta a magúrt, ahol érte, de mindene sáros volt, és így szinte az összes rovása használhatatlanná vált. Bőrét felszakította a lény kéregszerű páncélja. A démon alig érezte meg ellenfele csapásait. A magúr megperdült, és nekivágta a farkát a Rovásember hasának. A férfi tüdejéből kiszökött a levegő, és hátrazuhant az ütés erejétől. Leesha megint felsikoltott, amivel felhívta magára a démon figyelmét. A lény felrikoltott, és a lányra támadt. A Rovásember fürgén a magúr után kúszott, és elkapta a bokáját, mielőtt még hozzáérhetett volna Leeshához. Nagyot rántott a démon lábán, amitől az a sárba zuhant, majd heves birkózásba kezdtek. A férfinak végül sikerült beakasztania az egyik lábát a magúr karja és nyaka alá, és összekulcsolta a bokáit. Megragadta és hátrafeszítette a lény egyik lábát, ezzel megakadályozva, hogy az fel tudjon kelni. A fadémon hánykolódni próbált és karmaival a férfi felé kapott, de ellenfele fölényben volt, így nem tudott kiszabadulni. Hosszú percekig vergődtek a földön egymásba akaszkodva, míg a nap fel nem tűnt az égbolton, hogy fényével áttörjön a felhők között. A démon kérges bőre füstölögni kezdett, amitől az még hevesebben kezdte dobálni magát. A Rovásember erősített a szorításán. „Már csak pár pillanat.. Akkor viszont váratlan dolog történt. A Rovásember körül ködbe burkolózott a világ. Minden anyagtalannak tűnt. Úgy érezte, mintha valami a föld mélye felé húzná őt. Elkezdett süllyedni a

démonnal. Érzékei számára új kapu nyílt meg. Érezte a Mag hívását. Félelem és undor lett úrrá a férfin, ahogy a magúr egyre lejjebb húzta őt. A démon még mindig ott volt a szorításában, de minden más árnyékszerűvé vált körülötte. Felnézett, és megpillantotta az egyre halványodó napkorongot. Úgy ragadta meg ezt a látványt, mint az utolsó szalmaszálat. Elengedte a démon nyakát, és teljes erővel húzni kezdte, vissza a fény felé. A magúr vadul kapálózott, de a félelem erőt adott a Rovásembernek. Megfeszítette minden erejét, és visszarángatta a lényt a felszínre. Odafent az áldott nap fénye fogadta őket. A Rovásember érezte, hogy újra testet ölt, a fadémon pedig lángba borult. A földet kaparta, de a férfi erősen tartotta. Amikor végre elengedte a szénné égett hullát, testét mindenhol vérző sebek borították. Leesha odaszaladt a férfihoz, de ő ellökte magától a lányt. Teljesen megrémítették a látottak. Mi volt ő, hogy így utat talált a Magba? Talán magúrrá változott? Miféle szörnyeteg nevelkedne abból a gyermekből, aminek ereiben az ő vére folyik? – Megsérültél – erősködött a lány, és a férfi karja után nyúlt. – Meggyógyulok – mondta a Rovásember, és odébb húzódott a lánytól. Hangja, ami percekkel korábban szeretettek és gyengéd volt, most visszaváltott a megszokott rideg monotonságba. Kisebb sebei és horzsolásai időközben valóban hegedni kezdtek. – De... – mondta Leesha. – Mi lesz... – Már régen meghoztam a döntésemet. Az éjszakát választottam – felelte a Rovásember. – Egy pillanatig azt hittem, megint a régi önmagam lehetek, de... – Megrázta a fejét. – Innen már nincs visszaút.

Felkapta a köpenyét, és elindult a közeli patakhoz, hogy kimossa a sebeit. – A Mag vigyen el téged, az őrült rögeszméddel együtt! – kiáltotta utána Leesha.

30. FEJEZET

R

OJER MÉG ALUDT, AMIKOR VISSZAÉRTEK A BARLANGBA. Egymásnak

háttal állva halkan átcserélték sáros ruháikat. Leesha felébresztette a fiút, a Rovásember pedig felnyergelte a lovakat. Némán megreggeliztek, és már kora reggel útra keltek. Rojer Leesha mögött ült a pej kancán, a Rovásember pedig a fekete csődörön. Az égen még mindig esőt ígérő gomolyfelhők gyülekeztek. – Nem kellett volna már találkoznunk az észak felé utazó Fullajtárral? – kérdezte Rojer. – De, igazad van – mondta Leesha. Aggódva pillantott végig az úton. A Rovásember csak vállat vont. – Délre oda fogunk érni Rönkösházára. Elkísérlek titeket odáig, és aztán továbbindulok. Leesha rábólintott. – Az lesz a legjobb. – Hát ennyi? – kérdezte Rojer. A Rovásember a fiú felé fordult. – Többre számítottál, Zsonglőr? – Azok után, amit együtt átéltünk? Még jó hogy! – kiáltott fel Rojer. – Sajnálom, hogy csalódnod kell – felelte a férfi –, de megvan

a magam dolga. – Teremtő mentsen attól, hogy akár egy éjszakát is gyilkolás nélkül tölts – motyogta Leesha. – De mi lesz azzal, amiben megállapodtunk? – kérdezte a fiú. – Veled mehetek, ugye? – Rojer! – kiáltott fel a lány. – Végül úgy találtam, hogy rossz ötlet az egész – mondta a Rovásember, majd Leeshára pillantott. – Ha a zenéd nem öli meg a démonokat, semmi hasznom belőle. Jobb, ha egyedül folytatom az utam. – Egyetértek – jegyezte meg Leesha. Rojer dühös pillantást vetett a lányra, aki elvörösödött. Tudta, hogy a fiú nem ezt érdemli, de egyszerűen nem bírta rávenni magát, hogy vigaszt vagy magyarázatot adjon neki. Minden erejével azon volt, hogy visszafojtsa a könnyeit. Leesha tudta, hogy milyen is valójában a Rovásember. Bármenynyire is vágyott az ellenkezőjére, mindig is sejtette, hogy a férfi nem fog sokáig kitárulkozni előtte, és az, ami kettőjük között történt, csak egy röpke pillanat volt. Hogy vágyott ő arra a pillanatra! A férfi biztonságot nyújtó karjai közé akart bújni, és újra az övé akart lenni. A lány elgondolkozva végigsimított a hasán. Ha megfogant volna és rájönne, hogy gyermeket vár, örömmel fogadta volna a hírt, és kétsége se lett volna afelől, hogy ki az apa. De most... Volt még elég pommlevél a készleteiben ahhoz, hogy megtegye, amit kell. Csendben lovagoltak tovább. Szinte érezni lehetett a közéjük álló hidegséget. Nem sokkal később befordultak egy kanyarban, és megpillantották Rönkösházát. Már távolról látni lehetett a füstölgő romhalmazt, ami egykor Leesha szülőfaluja volt.

Rojer erősen kapaszkodott, ahogy a lovak a falu felé ügettek. Leesha megszaporázta a tempójukat, amikor meglátta a füstöt, a Rovásember pedig követte őket. Még az eső utáni nedvesség ellenére is lobogtak tüzek Rönkösházán, és mindenfelé nehéz füstoszlopok szálltak az ég felé. A faluban nagy volt a pusztulás, és a látvány felidézte Rojerben Hídfalva égését. Levegőért kapkodott, és gyorsan a titkos zsebéhez nyúlt, de aztán rájött, hogy a talizmán korábban eltört és elveszett. A ló hirtelen megugrott, így Rojer visszatette kezét Leesha derekára, hogy nehogy kiessen a nyeregből. A romok között túlélők kóboroltak, akik messziről olyannak tűntek, mint a hangyák. – Miért nem oltják el a tüzeket? – kérdezte Leesha, de Rojer nem tudott választ adni, így hát csak tovább kapaszkodott. Megálltak a falu szélén, és megdöbbenve szemlélték a pusztítást. – A házak közül néhány már napok óta ég – jegyezte meg a Rovásember, fejével az egykor otthonos épületek felé bólintva. A házak java csak egy füstölgő, szenes romhalmaz volt, a többi pedig már rég kihűlt. Smitt fogadója, ami a falu egyetlen kétemeletes háza volt, szintén összeomlott, néhány tartógerendája még mindig lángolt. Más épületekről az egész tető, sőt, még a falak is hiányoztak. Leesha a koszos, könnyáztatta arcokat figyelte, ahogy beljebb értek Rönkösházára. Mindegyiküket felismerte. Az embereket túlságosan lekötötte saját gyászuk ahhoz, hogy felfigyeljenek a mellettük elhaladó érkezőkre. Leesha az ajkába harapott, hogy visszafojtsa könnyeit. A falusiak a központi téren gyűjtötték össze halottaikat.

Leeshának elszorult a szíve a látványtól: legalább száz holttest hevert ott fedetlenül. Szegény Niklas. Saira és az édesanyja. Michel lelkipásztor. Steave. Gyerekek, akikkel sose találkozott, és idősek, akiket egész életében ismert. Egyesek a tűz áldozatai voltak, másokon magúr ejtette sebek éktelenkedtek, sokukon viszont egy karcolás sem volt. Őket a járvány ragadta el. Mairy egy kisebb csomag felett térdelve zokogott. Leesha érezte, hogy elszorul a torka, de valahogy sikerült leszállnia a lóról. Odalépett a nőhöz, és rátette a kezét a vállára. – Leesha? – kérdezte hitetlenkedve Mairy. Egy pillanattal később felugrott, szorosan átölelte a Gyógyfüvészt, és keservesen sírni kezdett. – Elga az – kiáltott fel Mairy. Elga volt a legkisebb lánya, alig kétéves. – Meg... meghalt! Leesha átkarolta a nőt. Mivel nem találta a szavakat, csitítgató hangokkal próbálta nyugtatni Mairyt. Mások is felismerték a lányt, de tiszteletteljesen távolmaradtak, amíg a gyászoló anya ki nem öntötte neki a szívét. – Leesha – suttogták a helyiek. – Leesha visszajött! Hála a Teremtőnek! Végül Mairynek sikerült összeszednie magát. Felegyenesedett, és koszos kötényével letörölte a könnyeit. – Mi történt itt? – kérdezte szelíden Leesha. Mairy elkerekedett szemmel nézett a lányra, és újra könnyezni kezdett. Megrázkódott, és nem bírt megszólalni. – Dögvész – szólalt meg egy ismerős hang. Leesha megfordult, és Jonát pillantotta meg, aki botra támaszkodva közeledett feléjük. Lelkipásztori csuhájának alja le volt vágva, az egyik lába sínbe volt téve, és véres kötések borították. Leesha megölelte a férfit, majd aggódó pillantást vetett a sérült végtagra.

– Törött sípcsont – legyintett Jona. – Vika rendbe tette. – Arca hirtelen elkomorult. – Ez volt az utolsó dolog, amit a betegsége előtt még meg tudott csinálni. Leesha szeme elkerekedett. – Vika meghalt? – kérdezte megütközve. Jona a fejét rázta. – Még nem, de a járvány őt is elkapta, és lázálmoktól szenved. Nem fogja sokáig bírni. – A férfi körbenézett. – Lehet, hogy egyikünk se fogja – mondta olyan halkan, hogy csak a lány hallja. – Tartok tőle, hogy rossz időt választottál a hazatérésre, Leesha, de lehet, hogy ez a Teremtő akarata. Ha egy nappal később érkezel ide, talán nem is lett volna hova hazatérned. Leesha szigorúan nézett Jonára. – Ne halljak többet ilyen ostoba beszédet! – dorgálta a férfit. – Hol van Vika? – Körbefordult, és végignézett az odagyűlteken. – Teremtőm, hol van mindenki? – A Szentházban. A betegek mind ott vannak. Azok, akik már meggyógyultak, vagy az ég megkímélte őket a járványtól, most gyűjtik össze a holttesteket és gyászolnak felettük – felelte Jona. – Oda kell mennem – mondta Leesha. Jona hóna alá nyúlt, hogy segítsen neki, miközben sétáltak. – És most mondj el mindent, ami itt történt! Jona bólintott. Sápadt volt, arca pedig beesett. Úszott az izzadságban, nyilvánvalóan sok vért vesztett, és csak nagy nehezen tudta elfojtani fajdalmait. Rojer és a Rovásember csendben követték őket, mögöttük a többi falusival, akik észrevették Leesha érkeztét. – A dögvész hónapokkal ezelőtt kezdődött, de Vika és Darsy náthajárványnak gondolták, és nem foglalkoztak vele. A fiatalabbak és erősebbek hamar felépültek belőle, de mások hetekre ágynak estek, néhányan bele is haltak. Még akkor is csak járványnak

gondoltuk a dolgot, de aztán felerősödött. Egyre több makkegészséges ember betegedett meg. Egy éjszaka leforgása alatt gyengeség és lázálmok kerítették őket hatalmukba. – Ekkor kezdődtek a tüzek – folytatta Jona. – Az emberek gyertyákkal és lámpákkal a kezükben összeestek az otthonaikban, vagy éppen túl betegek voltak ahhoz, hogy ellenőrizzék a rovásaikat. Mivel apád és a legtöbb Rovásvető ágynak esett, a védőfalak faluszerte hanyatlani kezdtek, főleg a hamu és a füst miatt, ami bepiszkolta a jeleket. Küzdöttünk a tűzzel, amíg csak tudtunk, de egyre többen betegedtek meg, és végül már nem voltunk hozzá elegen. – Smitt összeterelte a túlélőket és rovásos házakban helyezte őket el, olyan messze a tüzektől, amennyire csak lehetett. Abban reménykedett, hogy együtt majd átvészelik a dolgot, de ezzel csak a járvány terjedését segítette elő. Saira tegnap este a vihar közben összeesett, és fellökött egy olajlámpát, amitől végül az egész fogadó lángokba borult. Az ottaniaknak ki kellett menekülniük az éjszakába... – Nem bírta folytatni, Leesha pedig végigsimított a férfi hátán, hogy megnyugtassa. Nem akart többet hallani. El tudta képzelni, hogy mi történt velük ezután. A Szentház volt Rönkösháza egyetlen olyan épülete, ami egészében kőből épült, és így ellenállt a szélhordta parázsnak, büszkén magasodva a romok között. Leesha belépett az ajtón, és döbbenetében elállt a lélegzete. A padokat félretolták, és a padlót szalmazsákok borították, amik között alig volt egy talpalatnyi hely. Legalább kétszáz ember feküdt betegen a Szentházban. A többségükről ömlött a víz és hánykolódtak, míg mások, akik maguk is gyengék voltak a betegségtől, megpróbálták lefogni őket. Leesha az egyik zsákon megpillantotta Smittet, nem messze tőle pedig Vikát. Ott volt Mairy két gyermeke is és még sokan mások, de az

apját sehol sem látta. Egy nő felpillantott, amikor Leesháék beléptek az épületbe. Kora ellenére őszes volt a haja, emellett soványnak és kimerültnek tűnt, de a lány azonnal felismerte őt erős alakjáról. – Hála a Teremtőnek! – mondta Darsy, amikor meglátta Leeshát. A lány elengedte Jonát, és odalépett a nőhöz. Miután pár percig beszélgettek, visszament a lelkipásztorhoz. – Egyben van még Bruna háza? – kérdezte. Jona vállat vont. – Úgy tudom, igen. Senki se járt ott a halála óta, vagyis bő két hete. Leesha bólintott. Bruna háza a falun kívül állt, és egy kis fasor övezte. A lány nem hitte, hogy az ottani rovásokat megrongálta volna a hamu. – Oda kell mennem, hogy feltöltsem a készleteimet – mondta, és kilépett a Szentházból. Megint eleredt az eső. Az ég barátságtalan és vészjósló látványt nyújtott. Rojer és a Rovásember, valamint egytucatnyi falusi mind ott álltak körülöttük. – Tényleg te vagy az! – mondta Brianne, és odaszaladt Leeshához, hogy átölelje. Evin ott állt nem messze tőlük, karjában egy kislánnyal, mellette pedig fiával, Callennel, aki épp csak tízéves volt, de úgy nőtt, mint a gomba. Leesha átkarolta Brianne-t. – Látta valaki az édesapámat? – Otthon van, és neked is ott kéne lenned – szólalt meg egy hang. Leesha megpillantotta édesanyját, aki Gareddel a sarkában a lány felé közeledett. Nem tudta, hogy megkönnyebbülést vagy félelmet kellene éreznie a látványtól. – Mindenki más miatt aggódsz, csak a saját családodért nem? – kérdezte Elona. – Anya, épp csak most... – mondta volna Leesha, de anyja félbeszakította.

– Csak így, csak úgy! – csattant fel a nő. – Mindig találsz valami kifogást, hogy hátat fordíts a családodnak! Szegény apád a halál küszöbén van, te pedig... – Ki van most vele? – szólt közbe Leesha. – A tanítványai – felelte Elona. A lány bólintott. – Hozzátok őt ide a többiekkel együtt! – Arról szó sem lehet! – kiáltotta az anyja. – Kivennéd őt a tollpaplanos ágy kényelméből és rátennéd egy koszos szalmazsákra egy dögvésztől bűzlő házban? – Megragadta Leesha karját. – Most azonnal elmész hozzá! A lánya vagy! – Azt hiszed, hogy én ezt nem tudom? – kérdezte Leesha, és kirántotta a kezét anyja markából. Könnyei végigfolytak az arcán, de nem foglalkozott vele. – Szerinted tudtam én bármi másra gondolni, amikor itt hagytam mindent és elutaztam Angiers-be? Akkor sem apa az egyetlen ember a faluban, anya! Nem hagyhatok gondozatlanul mindenki mást egyvalaki kedvéért, még akkor sem, ha az édesapámról van szó! – Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ezek az emberek életben maradnak – mondta Elona. A körülöttük lévőknek elállt a lélegzete. A nő a Szentház kőfalaira mutatott. – Vissza fogják tartani azok a rovások ma éjjel a démonokat? – kérdezte. Mindenki az épület felé fordult, aminek falai feketék voltak a füsttől és a hamutól. A rovások alig voltak láthatóak. Elona közelebb lépett Leeshához. – A mi házunk távolabb van a többitől – suttogta lányának. Talán az egyetlen épen maradt rovásos épület Rönkösházán. Nem férne be oda mindenki, de minket megóvhat a démonoktól. Gyere velem haza! Leesha pofon vágta Elonát: keze nagyot csattant a nő arcán. Anyja a sárba zuhant és megdöbbenten ült ott, kezét vörösödő arcára téve. Gared arra készült, hogy megragadja Leeshát és elvigye

onnan, de a lány egyetlen tekintetétől megtorpant. – Nem fogok csak úgy elbujdosni és hagyni, hogy a magúrok megöljék a barátaimat! – kiabálta. – Megtaláljuk a módját, hogy helyrehozzuk a Szentház védelmét, és itt fogjuk együtt átvészelni az éjszakát! És ha a démonok arra vetemednének, hogy rátámadnak a gyermekeimre, olyan tüzet szabadítok rájuk, ami kiégeti őket ebből a világból. „A gyermekeim”, gondolta Leesha a beszéde után beálló csendben. „Brunává váltam volna, hogy így tekintek a falusiakra?” Körbenézett: mindenütt koszos, rémült arcokat látott. Senki se szólalt meg, és akkor Leesha rádöbbent, hogy a falu szemszögéből nézve valóban ő volt Bruna. A lány Rönkösháza Gyógyfüvészévé vált. Ez a tisztség olykor emberek gyógyítását jelentette, máskor... Máskor pedig egy marék borsot valaki szemébe, vagy egy fadémon elégetését a ház előtti udvaron. A Rovásember előrelépett. Az emberek sugdolózni kezdtek a köpenyes-csuklyás jövevény láttán. Mindaddig fel se figyeltek rá. – Nem csak fadémonokkal álltok majd szemben – mondta a férfi. – A lángdémonokat ide fogják vonzani a háztüzek, a falu felett pedig széldémonok fognak körözni. Az itt történt pusztulás talán még kődémonokat is idecsal majd a dombok felől. Mind lesben fognak állni, ha eljön a naplemente. – Meg fogunk halni! – kiáltott fel Ande. Leesha érezte, hogy a falusiakon kezd eluralkodni a pánik. – Mit törődsz te ezzel? – kérdezte a lány a Rovásembertől. – Tartottad a szavadat, és elhoztál minket a faluba! Szállj vissza arra a rettenetes, magúrverte lovadra, és menj innen! Hagyj minket a sorsunkra! A Rovásember megrázta a fejét. – Megesküdtem, hogy semmit sem adok oda a démonoknak, és többé nem fogom megszegni a

fogadalmam. Még ha a Mag tüze emészt is el, akkor sem hagyom, hogy Rönkösháza a magúroké legyen! A tömeg felé fordult, és lehúzta fejéről a csuklyát. Az emberek döbbenten hátrahőköltek, és egy pillanatig még egyre növekvő félelmükről is megfeledkeztek. A Rovásember kihasználta a pillanatot. – Ma este, amikor a magúrok eljönnek a Szentházhoz, én magukkal együtt fogok küzdeni! – jelentette ki. A helyieknek elállt a lélegzete, és sokuk szemében a felismerés jelei mutatkoztak. A tetovált démonölő történetei még az ő falujukba is eljutottak. – Ki csatlakozik hozzám? – kérdezte a férfi. Az emberek kétkedve pillantottak egymásra. Az asszonyok megfogták férjeik karját, némán kérlelve őket, hogy ne mondjanak semmi ostobaságot. – Mit tehetnénk mi? Csak a vesztünkbe rohannánk! – kiáltotta Ande. – Egy démont semmivel nem lehet megölni. – Tévedés – mondta a Rovásember, és odalépett Éji Táncoshoz, hogy elővegyen egy csomagot. – Még a kődémonokat is meg lehet ölni. – Kibontotta a csomagot, és egy hosszú, görbe tárgyat dobott a falusiak elé a sárba. A hegyétől a kitört tövéig közel egyméteres, sima felületű és ronda, sárgásbarna valami olyan volt, mint egy elrothadt fog. Ahogy az emberek tátott szájjal bámulták a tárgyat, egy halvány fénysugár tört át a felhők között és megvilágította. A sárban fekvő dolog füstölni kezdett, és a rajta lévő vízcseppek sisteregve elpárologtak. Egy pillanattal később a kődémonszarv lángba borult. – Minden démont meg lehet ölni! – kiáltotta a Rovásember. Kivett egy rovásozott lándzsát Éji Táncos nyeregszíjaiból, és belehajította a lángoló szarvba, ami egy villanás kíséretében tűzijátékszerű szikraesővé változott.

– Jóságos Teremtőm! – mondta Jona, és rovást rajzolt maga előtt a levegőbe. Többen követték a példáját. A Rovásember keresztbe fonta karját a mellkasán. – Tudok olyan fegyvereket készíteni, amik fognak a démonok bőrén, de semmi hasznuk, ha nincs ember, aki megragadja őket. Újra megkérdezem: ki csatlakozik hozzám? Hosszú ideig csend volt. Végül megszólalt egy hang. – Én. – A Rovásember megfordult, és meglepve látta, hogy Rojer lépett oda hozzá. – Én is – mondta Szürke Yon, és előrelépett. Botra támaszkodott, de szemében eltökéltség tükröződött. – Jó hetven évig néztem, ahogy a dögök egyenként elragadják a falusiakat. Ha ma este meghalok, hát legalább előtte még a szemébe köpök az egyik démonnak! A többi rönkösházi döbbenten állt, de akkor hirtelen Gared is kilépett a csoportból. – Gared! Mit csinálsz, te féleszű? – esett neki Elona, megragadva a férfi karját, de a hatalmas favágó könnyedén lerázta magáról a nőt. Gared tétovázva kihúzta a sárból a rovásozott lándzsát. A fegyver nyele mentén futó jeleket bámulta. – Apámat tegnap este megölték a magúrok – mondta mély, dühtől fűtött hangon. Megszorította a lándzsát, és vicsorogva a Rovásemberre nézett. – Bosszút fogok állni érte. Szavai fellelkesítették a többieket. Voltak, akik egymaguk, voltak, akik csoportostul, néhányan félelemből vagy haragból, sokan kétségbeesésükben, de a rönkösháziak lassacskán a Rovásember mellé álltak, hogy vele együtt nézzenek szembe az éjszakával. – Bolondok! – Elona kiköpött és elviharzott.

– Nem kellett volna ezt tenned – mondta Leesha. A Rovásember derekát fogta, miközben Éji Táncos nyergében ülve vágtattak Bruna háza felé. – Mire jó egy őrült rögeszme, ha nem segít az embereken? – kérdezte a férfi. – Ma reggel dühös voltam rád. Nem gondoltam komolyan. – De igen, és igazad volt – felelte a Rovásember. – Annyira lekötött az, hogy mi ellen harcoltam, hogy közben elfelejtkeztem arról, miért is csinálom mindezt. Egész életemben arról álmodtam, hogy magúrokat öljek, de mit ér az, hogy a vadonban gyilkolom le őket, ha közben a falvakban garázdálkodókról tudomást se veszek? Amikor odaértek a kunyhóhoz, a Rovásember leugrott a lóról, és a kezét nyújtotta Leeshának. A lány elmosolyodott, és hagyta, hogy a férfi lesegítse a nyeregből. – A ház még épségben van. Odabent lesz minden, amire szükségünk van. Beléptek az ajtón. Leesha azonnal Bruna raktára felé vette az irányt, de az ismerős hely szíven ütötte. Rádöbbent, hogy soha többé nem fogja látni Brunát: nem hallja már szitkozódását, nem kell többé leszidnia az öregasszonyt, amiért a padlóra köp. Nem hallgathatja többé bölcsességeit és nem nevethet többé sikamlós viccein. Életének ez a szakasza véget ért. Most viszont nem volt idő a könnyekre. Leesha elfojtotta érzelmeit, és a gyógyfűkészlet felé indult. Üvegeket és fiolákat vett le a polcokról: néhányukat a kötényébe, a többit pedig a Rovásember kezébe adta, aki gyorsan felpakolta őket Éji Táncosra. – Nem értem, miért van szükséged rám ehhez – mondta a férfi. – Fegyvereket kéne rovásoznom. Már csak pár óránk van

hátra. Leesha odaadta neki az utolsó néhány edényt, és amikor már mindent felpakoltak a lóra, a szoba közepéhez lépett. Félrehúzta a szőnyeget, ami alatt egy csapóajtó rejtőzött. A Rovásember felnyitotta, és egy falépcsős járatot pillantott meg. – Hozzak egy gyertyát? – kérdezte. – Eszedbe ne jusson! – csattant fel hirtelen Leesha. A Rovásember vállat vont. – Elég jól látok anélkül is – felelte a férfi. – Bocsánat, nem akartam így rád rivallni – mondta a lány. Belenyúlt kötényének egyik zsebébe, és kihúzott onnan két lezárt üvegcsét. Beleöntötte az egyik tartalmát a másikba, és jól összerázta őket. A keverék lágy fényt bocsátott ki magából. Leesha feltartotta az üvegcsét, és lementek a dohos lépcsőkön a pincébe. A falak döngölt földből készültek, a tartógerendákra pedig rovásokat festettek. A kis helyiség tele volt ládákkal, nagy hordókkal és polcokkal, amiken üvegek sorakoztak. Leesha odalépett az egyik polchoz, és levett egy doboz lángpálcát. – A fadémonoknak árt a tűz. Vajon egy oldószer is hatna rájuk? – Nem tudom – felelte a férfi. Leesha odadobta neki a dobozt, majd letérdelt, hogy átkutassa az alacsonyabb polcon lévő üvegeket. – Majd meglátjuk – mondta, és hátraadott egy nagy üveget, ami tele volt egy átlátszó folyadékkal. A dugó is üvegből készült, és egy fémhuzallal rögzítették. – A zsíron és az olajon majd jól elcsúsznak – motyogta Leesha, miközben tovább keresett a polcon. – És a tócsákat fel is lehet gyújtani, még akkor is, ha szakad az eső. – Odaadott a

Rovásembernek két agyagedényt, amik viasszal voltak lezárva. A Gyógyfüvész további eszközöket vett le a polcokról: dörgőrudakat, amikkel a makacs fagyökereket robbantották ki a földből, valamint egy dobozt, ami tele volt Bruna ünnepi tűzijátékaival. Voltak ott fesztiváli rakéták, sivítótüzek és petárdák. Végül Leesha egy nagy vizeshordóhoz lépett a pince leghátuljában. – Nyisd fel! – utasította a Rovásembert. – Óvatosan! A férfi engedelmeskedett. A hordóban négy agyagedény lebegett a víz felszínén. A Rovásember kíváncsian ránézett a lányra. – Folyékony démontűz – mondta Leesha.

Éji Táncos néhány perc alatt eljuttatta őket Leesha apjának házához. A lányt újra megrohanták az emlékei, ő pedig ugyanúgy elhessegette érzelmeit. Mennyi idő volt még hátra naplementéig? Bizonyára már nem sok. A fiatalok és az idősek gyülekezni kezdtek a ház udvarában. Brianne és Mairy vezetésével a csoport elkezdett eszközöket gyűjteni. Mairy üres tekintettel nézte a dolgozó gyerekeket. Nem volt könnyű rábeszélni őt, hogy hagyja ott két gyermekét a Szentházban, de végül hallgatott a szóra. Férje ott maradt velük, és ha rosszra fordulnának a dolgok, a többi gyereknek szüksége lesz majd az anyjára. Elona kicsörtetett a ház ajtaján az udvarra. – Szóval ez a nagy terved? – kérdezte a lányától. – Istállót csinálsz a házunkból? Leesha egyetlen szó nélkül elhaladt anyja mellett, a Rovásember pedig követte. Elona jobb híján szintén követte őket az

épületbe. – Igen, anyám, az én ötletem volt – mondta neki Leesha. – Lehet, hogy nincs elég hely itt az összes embernek, de a fiatalok és az idősek, akik eddig nem kapták el a járványt, itt biztonságban lesznek, történjék bármi is. – Ezt nem engedem meg! – csattant fel Elona. Leesha az anyja felé fordult. – Nincs választásod! – kiabálta. – Igazad volt abban, hogy a mi házunknak vannak a legerősebb rovásai. Vagy itt maradsz a zsúfolt házban, vagy kimész harcolni a többiekkel! A fiatalok és az idősek ma éjjel apa rovásai mögött maradnak! Elona villogó szemmel meredt a lányára. – Nem mernél velem így beszélni, ha apád nem lenne beteg! – Ha apa jól lenne, ő maga hívta volna be őket a házba! – vágott vissza Leesha. Nem hátrált meg anyjától. A lány a Rovásemberhez fordult. – A papírműhely ott van, azon az ajtón túl – mondta. – Elegendő helyed lesz a munkához, és apám rovásozó szerszámait is megtalálod. A gyerekek összegyűjtik a falu összes fegyverét, és elhozzák őket neked. A Rovásember bólintott, és egy szó nélkül átment a műhelybe. – Vele meg hol a nyavalyában akadtál össze? – kérdezte Elona. – Idefelé jövet megmentett minket a démonoktól – felelte Leesha, miközben apja szobája felé indult. Elona rátette a kezét az ajtóra. – Nem tudom, hogy van-e értelme bemenned. Darsy szerint már a Teremtő kezében van az élete. – Ostobaság – felelte Leesha. Belépett a szobába, és azonnal odasietett apja ágyához. Erny sápadt volt és folyt róla az izzadság, de a lány nem rettent meg. Rátette a kezét a férfi homlokára, majd végigfuttatta ujjait a nyakán, mellkasán és a csuklóján. Amíg apját vizsgálta, arról faggatta Elonát, hogy milyen tünetei voltak Ernynek,

mikor jelentkeztek először, és hogy milyen gyógymódokkal próbálkoztak eddig Darsyval. Elona a kezét tördelve megpróbált mindenre válaszolni. – A többi beteg közül sokan rosszabbul vannak nála – mondta Leesha. – Apa erősebb, mint gondolnád. Elona ezúttal nem tett semmilyen lekicsinylő megjegyzést a férjére. – Főzök neki egy gyógyitalt – folytatta a lány. – Rendszeresen, legalább háromóránként kapnia kell belőle. – Felkapott egy darab pergament, és gyors mozdulatokkal utasításokat írt rá. – Nem maradsz itt vele? – kérdezte Elona. Leesha a fejét rázta. – A Szentházban közel kétszáz ember fekszik, akiknek szükségük van rám, anya. A többségük apánál is rosszabbul van. – Darsy is gondoskodhatna róluk – vetette ellen anyja. – Darsy úgy néz ki, mintha a járvány kitörése óta nem aludt volna – felelte Leesha. – Alig áll a lábán, de még akkor se bíznám rá a gyógyitalok főzését, ha jobban volna. Ha te itt maradsz apával, és követed az itt leírtakat, nagyobb esélye lesz megérni a hajnalt, mint a rönkösháziak többségének. – Leesha? – dörmögte Erny. – Te vagy az? A lány odasietett hozzá, leült az ágya szélére és megfogta a kezét. – Igen, apa – mondta könnyes szemmel. – Én vagyok. – Eljöttél – suttogta Erny halvány mosollyal. Erőtlenül megszorította Leesha kezét. – Tudtam, hogy visszatérsz. – Hát persze, apa – mondta Leesha. – Menned kell – sóhajtotta Erny. Amikor a lány nem felelt, a férfi megsimogatta a kezét. – Hallottam, miről beszéltetek. Menj, és tedd, amit tenned kell! Már attól erőre kaptam, hogy újra láthattalak.

Leesha majdnem felzokogott, de megpróbálta nevetéssel elfedni valódi érzelmeit. Megcsókolta apja homlokát. – Tényleg ilyen rossz a helyzet? – kérdezte Erny. – Sok ember meg fog halni ma este – felelte a lány. A férfi megszorította Leesha kezét, és kissé feljebb ült ágyában. – Akkor gondoskodj róla, hogy a lehető legkevesebben essenek el a harcban! – mondta. – Büszke vagyok rád, és szeretlek. – Én is szeretlek, apa – mondta Leesha. Szorosan megölelte Ernyt, majd könnyeit törölgetve kiment a szobából.

Rojer a rögtönzött kórház szalmazsákjai közötti vékony folyosón lépkedett, miközben eljátszotta, hogyan mentette meg őket a Rovásember néhány nappal azelőtt. – Amikor már majdnem a táborhoz értünk, hirtelen előttünk termett a legnagyobb kődémon, amit valaha láttam. – A fiú felugrott egy asztalra, majd feltartotta és lóbálni kezdte karjait, jelezve, hogy még úgy se érné el a szörnyeteg fejét. – A lény öt méter magas volt, fogai, mint a lándzsák, tüskés farka pedig egy lovat is összezúzott volna. Leesha és én azonnal megtorpantunk, de szerintetek a Rovásember megijedt? Nem! Úgy sétált tovább, mintha hetednap reggele lett volna, és egyenesen a szörnyeteg szemébe nézett. Rojer élvezte, hogy közönsége, a kórház betegei elkerekedett szemmel hallgatják meséjét. Szünetet tartott a hatás érdekében, majd hirtelen felkiáltott. – Bumm! – Mindenki összerezzent. – A Rovásember éjfekete lova, aki maga is olyan volt, mint egy démon, szarvával átdöfte a szörnyeteg testét. – A lónak szarva volt? – kérdezte egy öregember.

Csodálkozásában felhúzta bozontos szemöldökét, ami úgy festett, mint egy ősz mókusfarok. Karjára támaszkodva feküdt szalmazsákján és úgy hallgatta a mesét. Jobb lábának megmaradt csonkját vértől mocskos kötés fedte. – Bizony ám! – felelte Rojer, miközben két ujját a fülei mögé tartotta. A közönségben sokan köhögve felnevettek. – Hatalmas, fényes acélból készült szarvai voltak, amiket a fejvértjére erősítettek, és harci rovásokat véstek rájuk. A legpazarabb állat volt, amit valaha is láttam! Patái úgy csapódtak bele a kődémon testébe, mint a mennykő, és mialatt a paripa a földbe döngölte a lényt, mi addig a rováskör biztonságába menekültünk. – Mi lett a lóval? – kérdezte egy gyermek. – A Rovásember füttyentett egyet – mondta Rojer, miközben maga is szájához emelte ujjait és éleset fütyült és az állat azonnal keresztülvágtatott a magúrokon, és beszökkent a rováskörbe. – A fiú a combján csattogtatta a tenyerét, a patadobogás hangját utánozva, majd ugrott egyet. A betegek felélénkültek a mesétől. Már nem saját állapotuk és a közelgő éjszaka foglalkoztatta őket. Rojer tudta, hogy a történet reményt ad az embereknek arra, hogy Leesha meggyógyítja őket, és hogy a Rovásember megvédi a Szentházat. Azt kívánta, bárcsak magának is reményt tudna adni a meséivel.

Leesha megkérte a gyerekeket, hogy pucolják ki a nagy tartályokat, amikben apja a papírmasszát készítette. Gyógyitalokat akart főzni bennük, ami nagyobb mennyiséget jelentett, mint amit valaha egyszerre próbált készíteni. Még Bruna gazdag készletei is hamar

kifogytak, így Leesha üzent Brianne-nek, hogy küldje el a gyerekeket kangyökeret és más gyógyfüveket keresni a környéken. A lány gyakran rápillantott az ablakon át beszűrődő fénysugarakra, amik lassan végigkúsztak a műhely padlóján. Kicsivel arrébb a Rovásember hasonló gyorsasággal dolgozott. Keze fürgén és pontosan mozgott, ahogy rovásokat festett baltákra, csákányokra, kalapácsokra, lándzsákra, nyilakra és parittyakövekre. A gyerekek mindent elhoztak neki, amit fegyverként lehetett használni, és ahogy megszáradt rajtuk a festék, azonnal ki is hordták őket a ház előtt álló szekerekre. Időnként valaki beszaladt a műhelybe, hogy átadjon egy-egy üzenetet Leeshának vagy a Rovásembernek. Ők pedig rögvest kiadták az utasításaikat, majd miután elszalajtották a hírvivőt, visszatértek a munkájukhoz. Már csak néhány óra volt hátra naplementéig, amikor visszatértek a szekerekkel a Szentház elé a zuhogó esőben. Közeledtükre a falusiak abbahagyták a munkát, és odasiettek Leeshához, hogy segítsenek neki levenni a gyógyitalokat a kocsiról. Néhányan a Rovásemberhez is odaléptek, hogy lepakolják a fegyvereket, de a férfi egyetlen pillantásától visszafordultak. Leesha odament a Rovásemberhez, kezében egy nehéz kőedénnyel. – Fojtó- és vasfű keveréke – mondta, és a férfi kezébe adta a szert. – Keverjétek bele három tehén abrakjába, és gondoskodjatok róla, hogy mindet megegyék! – A Rovásember elvette az edényt, és bólintott. Amikor a lány elindult volna a Szentház ajtaja felé, a férfi elkapta a karját. – Vidd ezt magaddal! – Odanyújtotta neki az egyik lándzsáját. A fegyver másfél méter hosszú volt, könnyű nyele körisfából készült. Kiélezett fémhegyére harci rovásokat véstek. A kemény, lakkozott nyelet sántán jelek borították, ahogy a fegyver

végét borító fémsapkát is. Leesha bizonytalanul szemlélte a lándzsát, és nem akarta megfogni. – Szerinted mégis mit csináljak ezzel? – kérdezte. – Én Gyógyfüvész... – Most nincs idő elszavalnod a Gyógyfüvészek esküjét – szakította félbe a Rovásember, és a lány elé tartotta a fegyvert. – A kórházat alig védik rovások. Ha a magúrok áttörnek, ez a lándzsa lesz az egyetlen dolog, ami megóvhatja a betegeid életét. Egy ilyen helyzetben mit követelne tőled az esküd? Leesha mérgesnek látszott, de elvette a fegyvert. A férfi szemeit fürkészte, hogy akar-e még valamit mondani, de a rovások újra elfedték énjét, és a lány már nem látott bele a szívébe. Leesha legszívesebben földhöz vágta volna a lándzsát és szerette volna szorosan átölelni a Rovásembert, de nem tudta volna elviselni az újbóli visszautasítást. – Akkor hát... sok szerencsét! – mondta végül a lány. A Rovásember bólintott. – Neked is! – A férfi a szekér felé indult, Leesha pedig csak bámult utána, és sikítani akart.

A Rovásember izmai ellazultak, ahogy ellépett a lánytól. Minden akaratára szüksége volt ahhoz, hogy hátat fordítson neki, de nem engedhették meg maguknak aznap este, hogy ilyen gondolatok járjanak a fejükben. Most, hogy kiűzte Leeshát a fejéből, a közelgő csatára összpontosított. A kráziaiak szent könyve, az Evejah részletesen beszámolt Kaji, az első Szabadító hadjáratairól. A Rovásember figyelmesen áttanulmányozta a szöveget, amikor a sivatagi nép nyelvét tanulta.

Kaji háborúról szóló bölcseletei szent értéknek számítottak Kráziában, és évszázadokon át segítették a harcosokat a magúrok ellen vívott éjszakai harcokban. A csata menetét négy fontos törvény szerint kellett szabályozni. „Közös céllal kell küzdeni egy vezető irányításával! Mindig te válaszd meg a harc helyét és idejét! Alkalmazkodj ahhoz, amit nem irányíthatsz, és készülj fel minden másra! Támadj úgy, hogy ellenfelednek meglepetést okozz, és így megtalálhatod és kiaknázhatod annak gyengeségeit!” A kráziai harcosokat születésüktől fogva arra tanították, hogy a megváltást csak az alagai-ok megölésével lehet elérni. Amikor Jardir felszólította katonáit, hogy ugorjanak ki a rovások biztonságából, ők szó nélkül teljesítették a parancsot. Mind abban a tudatban harcoltak és estek el, hogy Everamot szolgálják, és hogy elnyerik jutalmukat a túlvilágon. A Rovásember attól félt, hogy a rönkösháziaknak nincs ehhez hasonló közös céljuk, és így nem is tudják majd elkötelezni magukat a harcnak, de ahogy a sürgő-forgó, készülődő embereket nézte, arra gondolt, hogy talán alábecsüli őket. Tölgypatakban is mindenki kiállt a szomszédai mellett, ha a szükség úgy kívánta. Ez volt az, ami egyben tartotta a falvakat, amik nem hagyatkozhattak rovásozott várfalakra. Ha le tudja foglalni a falusiakat, hogy ne essenek kétségbe, amikor a démonok megjelennek, talán mindannyian egy emberként küzdenek majd. Ha ez nem sikerül, a Szentházban mindenki meghal ezen az éjjelen. Krázia védelmének ereje a város harcosai mellett Kaji második törvényében, a helyszín kiválasztásában rejlett. A kráziai Útvesztőt úgy tervezték, hogy a dal’Sharumok rendelkezzenek védelmi vonalakkal, és hogy a magúrokat olyan helyekre tereljék, ahol a

katonák vannak előnyben. A Szentház egyik oldala az erdő felé nézett, amit a fadémonok uralnak majd, két másik fal pedig a falu romos utcái és házai felé mutatott. Ezek túl jó búvóhelyet jelentettek volna a démonoknak. Az épület bejárata előtt viszont egy nagy tér húzódott. Ha oda tudják csalni a magúrokat, talán lesz ellenük némi esélyük. A Szentház rücskös kőfalairól nem tudták lesúrolni a zsíros hamut, és a rovásokat se tudták helyrehozni az esőben, így kénytelenek voltak bedeszkázni az ablakokat és a bejárati kaput. A falapokra sietve rovásokat rajzoltak krétával. Az épületbe csak egy kisebb oldalsó ajtón át lehetett bejutni, amit rovásozott kövekkel vettek körül. A démonok még a falon át is könnyebben tudnak majd bejutni a Szentházba. Az emberek jelenléte a sötét éjszakában elegendő csalétek lesz a démonok számára, de a Rovásember mindent megtett azért, hogy a magúrok ne az épület felől érkezzenek, hanem az előtte lévő tér túlsó végéről, ahol kevesebb akadályba ütköznek majd. A férfi utasításait követve a falusiak torlaszokat helyeztek el a Szentház oldalsó és hátsó falainál. Az akadályok közé rováspóznákat helyeztek el, amikre a Rovásember megtévesztő rovásokat festett. Ha egy démon átfut a póznák között a Szentház falai felé, azonnal el fogja felejteni szándékát, és inkább a téren zajló csata felé fog megindulni. A tér mellett egy karám helyezkedett el, ahol a lelkipásztor állatait tartották. Elég kicsi volt ugyan, de az azt védő rováspóznák újak és erősek. A bent lévő állatok az ott dolgozó emberek körül nyüzsögtek, akik épp egy menedékhelyet tákoltak össze a karámban. A tér másik oldalán hosszú árkokat ástak, amik hamar megteltek esővízzel. A lángdémonok biztos könnyebb utat

igyekeznek majd választani ahelyett, hogy az árkokon keljenek át. A Leesha által szerzett olaj vastagon borította a víz felszínét. A falusiak kiválóan követték Kaji harmadik törvényét, a felkészülést. Az eső csúszóssá tette a teret: a kemény, döngölt talajon vékony sárréteg képződött. A Rovásember tanácsait követve úgy helyezték el a férfi rovásköreit a harctéren, hogy támadás után gyorsan vissza tudjanak vonulni a mágikus védőfalak mögé. Egy mély gödröt ástak, amit aztán egy sárral bekent vászonnal fedtek le. Az ajtók előtti járdakövekre seprűkkel vastagon csúszós zsírt kentek. A negyedik törvény, vagyis a meglepetésszerű támadás már eleve adott volt. A magúrok nem fognak számítani arra, hogy a falusiak szembeszállnak velük. – Úgy tettem, ahogy kívánta – mondta egy férfi a harcteret szemlélő Rovásembernek. – Tessék? – Benn vagyok, uram. Mairy férje. – A Rovásember értetlenül nézett a férfira. – Az üvegfúvó – mondta Benn, mire a Rovásember szemében végre megcsillant a felismerés. – Hadd lássam! – mondta. Benn előhúzott egy apró üveget. – Vékony a fala, ahogy kérte. Elég törékeny. A Rovásember bólintott. – Mennyit tudott elkészíteni belőlük a tanítványaival? – kérdezte. – Három tucatot – felelte Benn. – Megkérdezhetem, mire kellenek majd? – Hamarosan megtudja – mondta fejcsóválva a Rovásember. – Hozza ide mindet, és keressen rongyokat! Rojer lépett oda hozzá. – Láttam, hogy Leeshának lándzsát

adtál. Az enyémért jöttem. – Te nem fogsz harcolni – mondta a Rovásember. – A betegek mellett lesz a helyed a Szentházban. Rojer rámeredt a férfira. – De azt mondtad Leeshának... – Ha fegyvert adok a kezedbe, azzal megfosztalak az erődtől – szakította félbe a férfi. – A zenéd hangját elnyomná a csatazaj, de az épületen belül még száz lándzsánál is hatásosabb lesz. Ha a magúrok áttörnek a védelmen, a te dolgod lesz őket visszatartani, amíg én oda nem érek. Rojer dühösnek tűnt, de azért rábólintott a Rovásember szavaira, és elindult a Szentház felé. Időközben mások is odagyűltek, hogy beszélhessenek a férfival. A Rovásember végighallgatta beszámolóikat az előkészületekről, és azonnal elsiettek, amikor újabb parancsot kaptak tőle. A helyiek görnyedten sürögtek-forogtak, mozgásuk a menekülni készülő nyulakéra hasonlított. Éppen a dolgára küldte az utolsó embert, amikor Stefny egy csapat feldühödött nő kíséretében odamasírozott hozzá. – Miért akarsz minket Bruna házába küldeni? – kérdezte a fogadósné a Rovásembertől. – Erős rovások védik azt a helyet – felelte a férfi. – Már nem lenne hely számotokra a Szentházban és Leesháék otthonában. – Az minket nem érdekel – mondta Stefny. – Harcolni fogunk. A Rovásember végigmérte a nőt. Stefny alacsony volt, alig százötven centi magas, és vékony, mint a nád. Már ötvenes éveiben járt, bőre pedig vékony és kemény volt, mintha kikopott volna. Még a legkisebb fadémon mellett is eltörpült volna. Stefny tekintete viszont azt sugallta, hogy mindez nem számít neki. Mondhatott volna bármit a Rovásember, ő harcolni akart. A kráziaiak talán nem hagyták a nőket küzdeni, de ez az ottaniak

hibája volt. A férfi nem tagadta meg a lehetőséget azoktól, akik szembe mertek nézni az éjszakával. Levett egy lándzsát a szekérről, és odaadta a nőnek. – Meglesz a helyetek a harctéren – ígérte a Rovásember. Stefny arra számított, hogy a férfi vitatkozni fog vele, így meglepetten nézett rá, de elvette a fegyvert, majd bólintott és elment. A többi nő sorba állt a Rovásember előtt, hogy megkapják fegyvereiket. Amikor a férfiak ezt meglátták, azonnal odagyűltek ők is saját eszközeikért. A favágók visszakapták baltáikat, és bizonytalanul méregették a rájuk festett rovásokat. Fejszével még soha senki nem ütötte át egy fadémon páncélját. – Ez nekem nem kell – mondta Gared, és visszaadta a Rovásembernek a lándzsát. – Nem szoktam botokkal hadonászni, de a baltasuhogtatáshoz jól értek. Az egyik favágó odahozta a tizenhárom éves lányát is a férfihoz. – Flinn vagyok, uram. A lányom, Wonda néha eljön velem vadászni. Nem akarom, hogy kint legyen velünk az éjszakában, de ha egy íjjal a rovások mögé helyezi őt, meglátja, milyen pontosan céloz. A Rovásember ránézett a lányra. Magas volt és nem túl szép, alakjában és erejében inkább apjára ütött. A férfi odalépett Éji Táncoshoz, és lecsatolta róla saját íját és tegezét. – Ezekre nem lesz szükségem ma éjjel – mondta a lánynak, és a Szentház tetejéből nyíló ablakra mutatott. – Menj, és nézd meg, hogy tudsz-e nyitni magadnak egy rést a deszkák között, hogy kilőhess rajta az íjjal! Wonda elvette a fegyvert és elszaladt, apja pedig meghajolt és hátralépett. Jona lelkipásztor bicegett oda hozzá.

– Bent kellene maradnia és pihentetnie a lábát – mondta a Rovásember. Mindig feszélyezte őt a Szentemberek jelenléte. – Ha nem tud terhet hordani vagy árkot ásni, csak útban lesz idekint. Jona bólintott. – Csak a védelmünket jöttem megnézni. – Elégnek kell lennie – mondta a Rovásember. Hangjában több magabiztosság volt, mint amit valójában érzett. – Ki fogunk tartani – mondta Jona. – A Teremtő megóvja azokat, akik az ő házában keresnek menedéket. Ezért is küldte magát hozzánk. – Én nem vagyok Szabadító – felelte dühös fintorral a Rovásember. – Nem küldött ide engem senki, és a ma estét illetően még semmi sem dőlt el. Jona engedékenyen elmosolyodott; úgy, ahogy a felnőttek szoktak a gyermekek tudatlanságán. – Vajon véletlenül jött volna ide épp akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van a segítségre? – kérdezte. – Én nem tudom megmondani, hogy maga Szabadító-e vagy sem, de itt van, ahogy mi is, mert a Teremtő ideküldte, és az Ő döntéseinek mindig megvan az oka. – Ahogy annak is, hogy járványt küldött a fél falura? – kérdezte a Rovásember. – Nem állítom, hogy látom a nekünk kijelölt utat, de tudom, hogy itt van előttünk – felelte nyugodtan Jona. – Egy napon majd azon fogunk tanakodni, hogy miért nem vettük észre.

Darsy kimerülten guggolt Vika mellett, és egy vizes kendővel törölgette a lány forró homlokát, amikor Leesha belépett a Szentházba. A Gyógyfüvész azonnal odasietett hozzájuk, és elvette a kendőt

Darsytól. – Aludj egy kicsit! – mondta Leesha a nő nyúzott arcára pillantva. – Hamarosan lemegy a nap, és szükséged lesz az erődre. Menj! Pihenj, amíg még lehet! Darsy azonban a fejét rázta. – Majd pihenek a sírban! Addig viszont dolgozni fogok. Leesha egy pillanatig némán nézett rá, majd bólintott. Belenyúlt kötényének zsebébe, és előhúzott onnan egy viaszos papírba csomagolt, sötét, gumiszerű valamit. – Rágd ezt el! Holnap pokolian fogod érezni magad tőle, de ma este ébren fog tartam. Darsy bólintott, és a szájába vette a rágnivalót. Leesha eközben megvizsgálta Vikát. Leakasztotta a vállán lógó kulacsot, és kihúzta belőle a dugót. – Segíts felültetni őt! – mondta Darsynak. Felemelték Vika fejét annyira, hogy Leesha meg tudja itatni vele a gyógyitalt. Egy keveset visszaköhögött belőle, de Darsy masszírozni kezdte a nyakát, hogy segítsen neki a nyelésben. Miután végeztek, Leesha felállt, és végignézett az épületben fekvő betegek végtelen során. A legsúlyosabb eseteket még azelőtt ellátta, hogy elment volna Bruna házához, de még így is sokan voltak, akiknek kezelés kellett. Csontokat kellett helyreraknia és sebeket összevarrnia, arról már nem is beszélve, hogy több tucat eszméletlen ember torkán kellett leöntenie a megfőzött gyógyitalokat. Biztos volt benne, hogy idővel le tudja győzni a járványt. Lehet, hogy a betegek egy része már túl régóta szenved tőle, és gyengélkedni fognak vagy meghalnak, de a többségük fel fog épülni. Leesha összehívta az önkénteseket, és miután kiosztotta a gyógyitalokat, elmagyarázta nekik, hogy mire számítsanak és mit csináljanak, ha kintről elkezdik behozni a sebesülteket.

Rojer figyelte, hogyan dolgozik Leesha a többiekkel. Gyávának érezte magát, miközben hegedűjét hangolta. Legbelül tudta, hogy a Rovásembernek igaza van. Az erősségeit kell kihasználnia, mint ahogy azt régen Arrick is megmondta. Ennek ellenére a kőfalak mögötti bujkálást továbbra sem gondolta bátor viselkedésnek. Nem is olyan rég még undor fogta el a gondolattól, hogy a hegedűjét valami szerszámra cserélje, de nagyon unta már, hogy mindig bujkálnia kell, míg mások meghalnak helyette. Úgy gondolta, hogy ha túléli ezt az éjszakát, a rönkösházi csata meséjét még az unokái idejében is meg fogják énekelni. Milyen szerepe lesz így neki a dalban? Egy házban hegedülő fiú aligha érdemel meg egy verssort, nemhogy egy egész strófát.

31. FEJEZET

A

FAVÁGÓK A SZENTHÁZ ELŐTTI TÉR BEJÁRATÁNÁL VÁRAKOZTAK. A

mindennapos fejszecsattogtatás és a fahordás mindannyiukat vastag karú, széles vállú emberekké tette, de az olyanok, mint Szürke Yon, már jócskán benne voltak a korban, míg mások, mint például Ren fia, Linder is, még csak sihederek. Az egyik hordozható rováskörben álldogáltak, fejszéik nyelét markolva, és várták a naplementét. A favágók mögött Rönkösháza három legkövérebb tehene volt kikötve a tér közepére. Az állatok korábban elfogyasztották a Leesha altatószerével összekevert abrakot, és most békésen szunyókáltak. A tehenek mögött helyezkedett el a legnagyobb rováskör. Az ebben tartózkodó emberek nem voltak olyan erősek, mint a favágók, de létszámban felülmúlták őket. A csapat közel fele nőkből állt, néhányuk alig múlt tizenöt éves. Az asszonyok komor arccal álltak férjeik, apáik, bátyjaik és fiaik mellett. Merrem, aki a falu hentesének, Dugnak volt a felesége, egy rovásozott húsbárdot tartott a kezében, és készen állt arra, hogy használja is. A csoport a vászonnal letakart verem előtt állt, a csapda túlsó

felén pedig a harmadik rováskör helyezkedett el, közvetlenül a Szentház ajtajai előtt. Stefny és azok az emberek, akik túl öregek vagy gyengék voltak ahhoz, hogy a sáros harctéren rohangáljanak, hosszú lándzsákkal a kezükben álltak őrt a bejáratnál. Mindegyiküknél rovásozott fegyver volt. Azok, akiké nem ért olyan messzire, mint a többieké, hordófedelekből készült pajzsokat is kaptak, amikre taszítórovásokat festettek. A Rovásember csak egy ilyen pajzsot készített, de a falusiak képesek voltak működő másolatokat készíteni róla. A tér melletti karám rováspóznái mögött ott sorakoztak a lövészek: íjakkal és parittyákkal felfegyverkezett tizenéves gyerekek. Néhány felnőtt kapott egyet az értékes dörgőrudakból vagy Benn vékony üvegeiből, amikbe átitatott rongyokat dugtak. A kisebb gyermekek fedett lámpásokat tartottak, hogy a többiek meggyújthassák a lövedékeket. Azok, akik nem voltak hajlandók harcolni, az állatok mellett kucorogtak a lövészek mögötti menedékben. Bruna fesztiváli tűzijátékait is ott tárolták, hogy ne érje őket az eső. Ande és még néhány másik falusi időközben megszegték a harcra tett ígéretüket, és megvető tekintetek kíséretében elvonultak a rovások védelme mögé. Ahogy a Rovásember Éji Táncoson ülve végiglovagolt a téren, azt látta, hogy az emberek közül mások is sóvárogva pillantgatnak a karám menedéke felé. Többen felsikoltottak, amikor a magúrok elkezdtek megjelenni. Sokuk hátrált néhány lépést, és eltökéltségük láthatóan megingott. Úgy tűnt, hogy a rettegés még a csata kezdete előtt legyőzi a rönkösháziakat. Az a néhány tanács, amit a Rovásembertől kaptak arról, hogy hol és hogyan támadjanak, vajmi keveset ért az egész életen át tartó félelemmel szemben. A Rovásember észrevette, hogy Benn reszket. Nadrágjának

egyik szára nedves volt és hozzátapadt a lábszárához, de ezt nem az eső okozta. A férfi leszállt a lováról, és odaállt az üvegfúvó elé. – Miért van itt kint, Benn? – kérdezte tőle emelt hangon, hogy a többiek is hallják. – A lá-lányaim miatt – felelte Benn, miközben a Szentház felé intett. Úgy tűnt, hogy a lándzsa bármelyik pillanatban kieshet remegő kezéből. A Rovásember bólintott. A rönkösháziak többsége a Szentházban fekvő szeretteit próbálta védelmezni. Ha nem így lett volna, mind a karámban kuksolnának. A férfi rámutatott a téren testet öltő magúrokra. – Fél tőlük? – kérdezte hangosan. – I-igen – nyögte ki Benn. Az esőcseppek összekeveredtek az arcán végiggördülő könnyekkel. A Rovásember a többiekre pillantott, akik szintén bólogattak. A férfi levetette magáról köpenyét. A falusiak még nem látták őt ruha nélkül, így elcsodálkozva bámulták a tetoválásokat, amik a Rovásember minden porcikáját lefedték. – Nézze! – mondta Bennek, de valójában az összes emberhez szólt. Kilépett a rováskörből, és odasétált egy épp testet öltő fadémonhoz. Hátrapillantott, hogy belenézhessen a rönkösháziak szemébe. Amikor látta, hogy mind feszülten figyelnek, elkiáltotta magát. – Ez az, amitől maguk úgy félnek! Hirtelen megpördült, és tenyerével hatalmasat ütött a magúr állára, amitől a lény nagy villanás kíséretében a földre zuhant. A fadémon felrikoltott fájdalmában, de hamar összeszedte magát, és a farkára támaszkodott, hogy elrugaszkodhasson. A falusiak szájtátva bámulták a jelenetet: biztosra vették, hogy a Rovásember pillanatokon belül meghal. A magúr a férfi felé szökkent, de ő lerúgta lábáról a szandálját, majd megpördült, és meglendítette a lábát. Rovásozott sarka

villámcsapásként találta el a démon páncélos mellkasát, aki ettől újra hanyatt zuhant. A rúgás helyén megperzselődött, fekete folt maradt. Egy másik, kisebb fadémon rontott rá a Rovásemberre, de ő elkapta támadója karját, fürgén mögötte termett, és hüvelykujjait belenyomta a lény szemébe. A magúr felüvöltött, és sistergő szemüregeire tapasztva a kezét, tántorogni kezdett. Amíg a vak démon elbotorkált, addig a Rovásember visszafordult az első magúr felé, és rárohant ellenfelére. Megperdülve kikerülte a támadást, a lény ellen fordítva saját lendületét. Ahogy a démon elhaladt mellette, a férfi ráugrott a hátára, és rovásozott karjait a lény feje köré fonta, majd erősen megszorította. Nem figyelt az őt lerázni próbáló démon vergődésére: azt várta, hogy felerősödjön a karjaiban vibráló mágia. Végül a fadémon feje egy nagy villanással kísérve összeroppant, és mindketten a sárba zuhantak. A többi démon tisztes távolságot tartott a hulláról felkelő Rovásembertől. Rásziszegtek a férfira, és megpróbáltak rést találni a védelmében. A férfi rájuk üvöltött, amitől a legelöl lévő magúrok kissé meghátráltak. – Nem magának kell félnie tőlük, Benn! – mondta a Rovásember. Hangja úgy zengett, akár a vihar. – Nekik kell félniük magától! A rönkösháziak képtelenek voltak megszólalni. Többen a térdükre zuhantak, és rovásokat rajzoltak a levegőbe. A Rovásember visszasétált Bennhez, aki már nem reszketett. – Jusson ez az eszébe, ha legközelebb félelem mardossa a szívét! – Szabadító – suttogta Benn, és mások is ugyanezt motyogták. A Rovásember megrázta a fejét. Homlokáról esőcseppek repültek szét. – Maga a Szabadító! – kiabálta, és mellkason bökte

Bennt. – És maga is! – mondta, miközben talpra rángatta az egyik földön térdelő férfit. – Mindannyian Szabadítók! – kiáltotta, végigtekintve az előtte álló csoporton. – Ha a magúrok egyetlen Szabadítótól is félnek, hadd rettegjenek majd, ha százzal találják szemben magukat! – Megrázta feltartott öklét, és a rönkösháziak felordítottak. A látvány egy pillanatig kordában tartotta a testet öltő démonokat, akik mély hangon morogva járkáltak fel-alá, de egy idő után mind lekuporodtak, és izmaikat megfeszítve felkészültek a támadásra. A Rovásember a tér bal szélére pillantott. Rovásozott szemei mindent tisztán láttak a félhomályban. A lángdémonok megkerülték az esővízzel teli árkot, de a fadémonok tétovázás nélkül belegázoltak, hogy átkeljenek rajta. – Gyújtsa meg! – mondta a Rovásember az árok felé mutatva. Benn a hüvelykujjával meggyújtott egy lángpálcát. Kezével védte az apró lángot az esőtől és a széltől, majd gyorsan hozzáérintette egy sivítótűz kanócához. Amikor a zsineg sisteregni és szikrázni kezdett, Benn az árok felé hajította a tűzijátékot. A sivítótűz kanóca még röptében leégett, és hirtelen tűzcsóvák törtek elő belőle. Az összetekert papírcső vadul pörgött és éles hangon sivítani kezdett, majd belecsapódott az árok vizét borító olajba. A fadémonok felrikoltottak, amikor a térdükig érő víz hirtelen lángra lobbant. Rémülten csapkodták maguk körül a tüzet, miközben visszavonultak, de ezzel csak még jobban széjjelfröcskölték az égő olajat. A lángdémonok ezt látva felrikoltottak örömükben, és belevetették magukat a lángokba, elfelejtkezve arról, hogy a tűz

alatt víz van az árokban. A Rovásember mosolyogva nézte, ahogy a magúrok rémülten kapálóznak a forró vízben. A lángok fénybe borították a teret. Néhány favágónak elállt a lélegzete az ellenfél nagy számától. Az eső és a szél ellenére a széldémonok ott köröztek felettük. Fürge lángdémonok cikáztak ide-oda, szemük és szájuk vörösen izzott. Fényükben kirajzolódtak a hatalmas kődémonok körvonalai, akik a magúrhorda szélén lépkedtek. Mellettük ott volt még a temérdek fadémon. – Mintha az erdő fái fellázadtak volna a favágók ellen – mondta elképedve Szürke Yon. Társai közül többen rémülten bólogattak. – Az én fejszémen még egy fa se fogott ki – morogta Gared, baltáját szorongatva. Szavait az egész csoport hallotta, és a favágók összeszedték bátorságukat. A magúrok hamarosan felülkerekedtek félelmükön, és karmaikkal ostromolni kezdték a favágók rováskörét. A védőfal feltartotta őket, a férfiak pedig lendítésre emelték fejszéiket. – Várjanak még! – kiáltotta a Rovásember. – Tartsák magukat a tervhez! A favágók megfékezték magukat, és hagyták, hogy a magúrok tovább csapkodják a rovásokat. A démonok végigmentek a rováskör szélén, hogy rést találjanak a védelemben, és a favágók rövidesen eltűntek a kérges páncélú lények serege mögött. Egy macska nagyságú lángdémon vette észre először a kikötött teheneket. Felrikoltva ráugrott az egyik hátára, és mélyen belevájta karmait az állat húsába. A tehén felriadt, és elbőgte magát fájdalmában, miközben az apró magúr kiharapott bőréből egy darabot. A tehén hangjára a többi démon is felfigyelt, és rögtön meg is feledkeztek a favágókról. Mind odarohantak az állatokhoz, és

kegyetlen vérfürdőt csapva szétmarcangolták őket. Mindenfelé vér fröcskölt, ami összekeveredett az esőcseppekkel, majd visszahullott a földre. Még egy széldémon is lesuhant a tetemekhez, hogy elmarhasson belőlük egy darab húst. A lények egy szempillantás alatt felfalták a teheneket, de nem érték be ennyivel. A második rováskör felé vették az irányt, és nagy szikraeső kíséretében vagdosni kezdték a védőfalat. – Várjanak! – kiáltotta újból a Rovásember, amikor a körülötte álló falusiak mozgolódni kezdtek. Hátrahúzta lándzsáját, és feszülten figyelte a démonokat. Hirtelen megpillantotta, amire várt. Az egyik démon megbotlott, és elvesztette az egyensúlyát. – Most! – kiabálta. Kiugrott a rováskörből és a lándzsát belefúrta a magúr fejébe. A rönkösháziak ösztönös kiáltással rárontottak az elkábított magúrokra, és vadul vagdalni és döfködni kezdték őket. A démonok rikoltoztak, de Leesha altatóitalának hála mind el voltak tompulva. A Rovásember utasításainak megfelelően az emberek csoportokban küzdöttek: ha egy démon az egyikük felé fordult, a másik hátba szúrta a támadót. A rovásozott fegyverek egyre csak villogtak, és ezúttal a démonok vére fröcskölt szerteszét. Merrem tőből lecsapta az egyik fadémon karját a bárdjával, férje, Dug pedig beleszúrta henteskését a lény hónaljába. A széldémon, ami elmart egy darabot a tehenekből, kábultan visszazuhant a térre, Benn pedig mélyen beledöfte a lándzsáját, és elfordította a fegyver hegyét, ami felszikrázott a magúr húsában. A démonok karmai nem ütötték át a fapajzsok rovásait, és amikor hordozóik ezt meglátták, magabiztosabbá váltak, és határozottabban vágtak vissza. Nem minden démon evett az altatószerből. Azok, akik hátul

maradtak, most elesett társaik helyére nyomultak. A Rovásember megvárta, amíg a falusiak felkészülnek a magúrok rohamára, majd felkiáltott. – Lövészek! A karámban álló gyerekek nagyot kiáltottak, majd üvegeket tettek a parittyáikba, és rálőtték őket a favágók rovásköre előtt lévő démoncsapatra. A vékony falú üvegcsék azonnal széttörtek a fadémonok kemény páncélján, és olyan folyadékkal borították be őket, amit nem mosott le róluk az eső. A magúrok felüvöltöttek, de nem tudtak áthatolni a karám rováspóznáin. Amíg a démonok dühöngtek, addig a lámpásokat hordó gyerekek körbejártak, hogy a többiek meggyújthassák a szurkos rongyokban végződő nyilakat és Bruna tűzijátékainak kanócait. Az utasításokkal ellentétben nem egyenként lőttek a magúrokra, de ez már nem sokat számított. Az első lángoló nyíl meggyújtotta az egyik fadémon hátát beborító folyékony démontüzet. A lény felrikoltott és nekitántorodott a társának, aki szintén lángra kapott. A karámból a nyílzápor mellett fesztiváli rakéták, petárdák és sivítótüzek repültek ki, amiknek hangja és fénye megijesztette a démonokat, néhányukat pedig felgyújtották a tűzcsóvák. Az egyik sivítótűz beleesett abba a sekély nyomvályúba, ami a favágók rovásköre előtt húzódott és átszelte az egész teret. A benne lévő folyékony démontűz azonnal meggyulladt: a veszélyes főzet azon nyomban izzó lángnyelvként csapott fel, amitől néhány fadémon kigyulladt, a többit pedig elválasztotta a tűz a társaitól. A két rováskör között, ahová nem értek el a lángok, javában dúlt a harc. Az elkábult démonokat egymás után ölték le, de a többi magúr nem riadt meg a fegyveres falusiaktól. A csapatok elkezdtek feloszlani, és egyes rönkösházin eluralkodott a félelem. Hátrálni kezdtek, ami lehetőséget adott a magúroknak, hogy rájuk ugorhassanak.

– Favágók! – kiáltotta a Rovásember, miközben lándzsájával felnyársalt egy lángdémont. Most, hogy a favágókat már nem tudták hátba támadni, Gared és társai nagyot ordítva kirohantak a rováskörből, és megtámadták a Rovásember csoportját ostromló magúrokat. A lények bőre még a varázserejük nélkül is olyan kemény és göcsörtös volt, mint az öreg fák kérge, de a favágóknak ez mindennapos feladatnak számított. A fejszékre festett rovások elszívták ellenfeleik mágiáját, amitől viselőjük még erősebbé vált. Gared volt az első, aki megérezte a démonokból származó energiát a karjában, amivel a lények ellen fordíthatta saját erejüket. A remegés végigfutott baltája nyelén és bizseregve járta át a karját. Egy pillanatig örömteli érzés járta át. Fejszéjével lecsapta a démon fejét, majd üvöltve rárontott a következőre. A magúrok be voltak kerítve, és így igencsak szorult helyzetbe kerültek. Évszázados uralmuk ahhoz szoktatta őket, hogy az emberektől akkor se kellett tartani, ha fegyvert fognak ellenük, és így váratlanul érte őket az ellentámadás. A Szentház kórusi emelvényének ablakából Wonda ijesztő pontossággal lőtte ki rovásos nyilait, amik mennykőként csapódtak a démonok testébe. A levegő nehéz volt a vér bűzétől, és a fájdalmas kiáltások mérföldekre elhallatszottak. A távolból magúrok rikoltásait lehetett hallani. A lények hamarosan még többen lesznek, a falu viszont nem számíthatott erősítésre. Nem telt bele sok idő, mire a démonok magukhoz tértek. Még sebezhetetlen páncéljuk nélkül sem sokan szállhattak volna szembe egy fadémonnal. Még a legkisebb magúr is olyan erős volt, mint Gared. Merrem rárohant egy lángdémonra, ami akkora volt, mint egy nagyobb kutya. A nő bárdja mocskos volt a démonvértől.

Védekezőn maga elé emelte pajzsát, másik kezében pedig fegyverét tartotta vágásra készen. A magúr felrikoltott, és lángot köpött Merremre. A nő felemelte a pajzsot, de a ráfestett rovások nem védtek a tűz ellen, így a fadeszkák lángra kaptak. Merrem felsikoltott, amikor a karja is kigyulladt, és gyorsan levetette magát a földre és meghempergett a sárban, hogy eloltsa a tűzet. A lángdémon rá akart ugrani, de akkor hirtelen ott termett a hentesné férje, Dug. A férfi úgy szúrta le a lényt, mint egy disznót, de felordított, amikor a magúr perzselő vére ráfröccsent a bőrkötényére, ami azonnal lángra kapott. Egy fadémon fürgén négykézlábra ereszkedett, hogy elkerülje Evin vad fejszesuhintását, majd ráugrott az egyensúlyát vesztett férfira, és a földre teperte. Evin felordított, amikor a lény kitátotta a száját, de akkor hirtelen ugatás hallatszott, és ott termettek a favágó farkaskutyái, akik lelökték a démont gazdájukról. Evin gyorsan talpra állt, hogy szétapríthassa a fekvő magúrt, de még mielőtt megtehette volna, a lény karmaival kibelezte az egyik kutyát. A favágó felordított dühében, és újra belevágta a fadémonba a fejszéjét, majd villogó tekintettel keresett magának új ellenfelet. Ekkorra a démontüzes vonal kialudt, és a tér túlsó végén rekedt fadémonok megindultak a falusiak felé. – Dörgőrudakat! – kiáltotta a Rovásember, miközben Éji Táncos rátiport egy elesett kődémonra. A szólításra a legidősebb lövészek felkaptak néhányat az értékes és igen robbanékony fegyverekből. Alig volt belőlük egy tucat, mert Bruna attól tartott, hogy az emberek rossz célra használnák ezt a veszélyes eszközt, és ezért csak keveset készített el belőlük.

A lövészek meggyújtották a kanócokat, és a közeledő démonok felé hajították a dörgőrudakat. Az egyik falusi véletlenül elejtette az esőtől csúszóssá vált fegyvert, és lehajolt, hogy felvegye, de nem volt elég gyors. A dörgőrúd a kezében robbant fel, aminek az ereje darabokra szedte a férfit és az egyik lámpahordót. A lökéshullámtól több ember is a földre zuhant és felkiáltott kínjában. Az egyik dörgőrúd két fadémon között robbant fel. Mindkettő azonnal elterült a földön. Az egyik lángokban állt, és nem is kelt fel többé, a másik viszont el tudta oltani magát a sárban. A démon remegve rátámaszkodott az egyik karjára, és feltápászkodott. A testében lakozó mágiától máris hegedni kezdtek a sebei. Egy másik dörgőrúd egy három méter magas kődémon felé repült, aki reptében elkapta, és kíváncsian az arcához emelte a fegyvert, amikor az felrobbant. Amikor szétoszlott a füst, a kődémon sértetlenül állt ott, és újra megindult a téren küzdő falusiak felé. Wonda három nyilat is belelőtt a szörnyetegbe, de ezzel csak még jobban feldühítette a démont, aki üvöltve dübörgött tovább. Mielőtt a kődémon rátámadhatott volna bárkire is, Gared hirtelen elállta az útját, és ráordított. A termetes favágó elhajolt a magúr ütése elől, és belevágta fejszéjét a lény szegycsontjába. Élvezte a karján végigáramló mágia erejét. A kődémon végül a földre zuhant, Gared pedig ráállt a holttestre, hogy kihúzhassa fejszéjét a kemény páncélzatból. Egy széldémon rárepült Flinnre, és karmaival majdnem kettévágta a férfit. Wonda felkiáltott a Szentház ablakában, és egy nyilat repített a repülő magúr hátába, de már túl késő volt. Apja összeesett, és mozdulatlan maradt. Az egyik fadémon egy suhintással levágta Ren fejét, ami messze repült a testétől. A férfi baltája lezuhant a sárba, fia, Linder

pedig azonnal lecsapta a magúr karját. A tér jobb oldalán lévő karám mellett Szürke Yont visszakézből megütötte az egyik démon, ami elég volt ahhoz, hogy az idős férfi elessen. A magúr egyre jobban közelített a felállni képtelen öregemberhez, de akkor Ande megtört hangon felkiáltott és átszökkent a karám kerítésén, majd felkapta Ren baltáját, és belevágta a démon hátába. Ande példáját látva a többiek is megfeledkeztek félelmükről, és kisiettek a karámból. Egy részük felkapta az elesettek fegyvereit és harcba szállt a magúrokkal, míg mások a sebesülteket húzták be a rováspóznák biztonságába. Keet épp az utolsó démontüzes üvegbe dugott bele egy rongyot, majd meggyújtotta és belehajította az egyik fadémon képébe, hogy megvédje tőle húgait, akik épp egy férfit hoztak be a karámba. A magúr azonnal lángba borult, Keet pedig majdnem felkiáltott örömében, de akkor egy lángdémon ráugrott a felgyújtott lény vállára, és élvezettel süttette magát a tűz hőjében. Keet megfordult és megpróbált elmenekülni, de a démon rávetette magát a hátára, amitől a földre zuhant. A Rovásember mindenhol ott volt a harctéren. Egyes magúrokat lándzsával, másokat pedig puszta kézzel ölt meg. Éji Táncos mindig ott volt a közelében, és szarvval-patával tizedelte a démonokat. Mindig a csata sűrűjébe vetették magukat, hogy szétoszlassák a magúrokat, akiknek a leölését aztán a többiekre hagyták. A Rovásember már nem tudta pontosan, hány falusinak mentette meg az életét a rájuk támadó démonoktól. Az így megmenekült emberek felálltak, és folytatták a harcot. A zűrzavarban egy csapat magúr átjutott a tér közepén a második rováskör mögé, és ráléptek a kifeszített vászonra. Mind azonnal belezuhant a verembe, egyenesen rá az annak alján felállított rovásozott nyársakra. A démonok többsége vadul

rángatózott a testüket átjáró mágia erejétől, de az egyiküknek sikerült kikerülnie a nyársakat, és felmászott a verem oldalán, de még mielőtt támadhatott vagy elmenekülhetett volna, valaki egy jól irányzott fejszesuhintással lecsapta a fejét. De a magúrok egyre csak özönlöttek, és most, hogy a gödör lelepleződött, mindannyian könnyedén megkerülték. Hirtelen kiáltás hallatszott, és a Rovásember azt látta, hogy elkeseredett harc dúl a Szentház ajtaja előtt. A magúrok megérezték, hogy az épületben beteg és elgyengült emberek fekszenek, és most vadul próbáltak bejutni hozzájuk, hogy szétmarcangolhassák őket. Az egyre zuhogó eső lemosta a krétával felrajzolt rovásokat. Az ajtók előtti kövekre rákent vastag zsírréteg némiképp lelassította a támadó démonokat. Több magúr elcsúszott rajta, és a lendülettől egészen a Szentházat védő harmadik rováskörig repült. A démonok végül karmaikat használva belekapaszkodtak a talajba, és úgy folytatták ostromukat. Az ajtót őrző nők hosszú lándzsáikkal szurkálták a támadókat a védőfal biztonsága mögül. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy sikerül megvédeniük az épületet, de akkor Stefny lándzsája hirtelen megszorult az egyik démon göcsörtös páncéljában. A lény kirántotta őt a rováskörből, és a nő kapálózó lába beleakadt a rováskör köteleibe. A falapok azonnal szétcsúsztak, amitől a mágikus védőfal összeomlott. A Rovásember úgy futott feléjük, ahogy csak bírt. Egy szökkenéssel átugrotta a négy méter széles vermet, de még így sem tudott időben odaérni az épülethez, hogy megakadályozza a vérengzést. Több védő a földön heveit, mire a férfi végre a magúrok közé vetette magát, és visszatámadt. Amikor a küzdelem véget ért, a Rovásember zihálva állt az ajtó előtt néhány életben maradt nővel. Stefny csodával határos módon

túlélte a támadást. Ruháját bemocskolta a démonok vére, de egy karcolás sem esett rajta. Szemében kemény eltökéltség tükröződött. Egy hatalmas fadémon rohant feléjük. A védők szembefordultak vele és megvetették a lábukat, de a magúr kikerülte lándzsáikat, és odaszökkent a Szentház kőfalához. Karmaival könnyen fogást talált a kövek között, és felkúszott az épület oldalán, mielőtt még a Rovásember elkaphatta volna a farkát. – Vigyázz! – kiáltott fel a férfi Wondának, de a lány annyira a nyilazásra figyelt, hogy nem hallotta meg a szavait. A démon megragadta őt a karmaival, és úgy áthajította a lányt a feje felett, mintha csak egy rongybaba lett volna. A Rovásember futásnak eredt, és térden végigcsúszott a zsírban és a sárban, hogy elkaphassa a szétroncsolt testet, mielőtt még az a földre zuhanna. Eközben a fadémon átpréselte magát az ablakon, és bejutott a Szentházba. A Rovásember az oldalsó bejárathoz rohant, de ott hirtelen megtorpant. Az ajtó előtt a megtévesztő rovásoktól megzavarodott tucatnyi démon ténfergett. A férfi felordított és közéjük vetette magát, de tudta, hogy nem fog időben beérni az épületbe.

A Szentház visszhangzott a fájdalmas jajgatásoktól. Az épület előtti démonok rikoltozása nyugtalanította a bent lévő embereket. Néhányon zokogtak, mások félelemtől reszketve ringatták magukat, egyesek pedig lázasan vergődtek szalmazsákjukon. Leesha megpróbálta lecsillapítani a betegeket. Az észnél lévőkhöz nyugtató szavakkal beszélt, míg az önkívületben lévőket altatószereivel elkábította, hogy ne szakítsák fel összevarrt sebeiket,

és hogy ne tegyenek kárt magukban hánykolódásukkal. – Elég erős vagyok a harchoz! – makacskodott Smitt. A megtermett kocsmárost Rojer próbálta lefogni, de a férfi végighúzta őt a Szentházon. – Még nem gyógyultál meg! – szaladt oda hozzá kiabálva Leesha. – Meg fognak ölni, ha kimész innen! – A lány menet közben ráöntötte egy apró fiola tartalmát egy rongyra. Ha a férfi arcához nyomja a ruhát, a szer azonnal elkábítja. – De odakint van az én Stefnym! – kiabálta Smitt. – A fiam és a lányaim is! – A férfi elkapta Leesha karját, amikor a lány az arca felé nyúlt a ronggyal, és vadul félrelökte. Leesha nekitántorodott Rojernek, és mindketten a padlóra zuhantak. Smitt odaért a bejárathoz, és az ajtó retesze felé nyúlt. – Smitt, ne csináld! – kiáltotta Leesha. – Ha beengeded őket ide, mindannyian meghalunk! A láztól megszédült kocsmáros nem figyelt a Gyógyfüvészre, és mindkét kezével nekiveselkedett a retesznek. Ekkor Darsy odalépett a férfihoz, a vállánál fogva maga felé fordította, és ököllel állon vágta. Smitt megperdült az ütés erejétől, majd elterült a földön. – Néha a közvetlen megoldás még a gyógyfüveknél és a tűknél is hatásosabb – mondta Darsy Leeshának, miközben sajgó öklét rázta. – Már értem, miért volt Brunánál mindig bot – felelte a lány. Megragadták Smittet a karjánál fogva, és visszahúzták őt a szalmazsákjára. Az ajtó másik oldalán javában dúlt a harc. – Úgy hangzik, mintha a Mag összes lakója itt lenne a küszöbünkön – motyogta Darsy. Fejük felett hirtelen deszkák ropogása és Wonda sikolya hallatszott. A kórusi emelvény megremegett, és néhány

tartógerenda rázuhant az alattuk lévőkre. Az egyik szerencsétlen férfit agyonnyomta a lezuhanó törmelék, egy másik pedig megsérült. Egy hatalmas alak ugrott le a betegek közé. Üvöltve ráugrott az egyik beteg nőre, és feltépte a torkát, mielőtt még áldozata rájött volna, hogy mi is történik vele. Az óriási, félelmetes fadémon felegyenesedett. Leeshának még a szívverése is elállt egy pillanatra. Darsyval megdermedtek félelmükben; Smitt még mindig ott lógott a karjaikban. A lándzsa, amit a Rovásember adott neki, a falnak támasztva pihent. Túl messze volt ahhoz, hogy a lány elérhesse, de még ha ott is lett volna a kezében, Leesha kételkedett abban, hogy bármire is menne vele a hatalmas magúr ellen. A fadémon rájuk üvöltött, a lány pedig érezte, hogy térdei megremegnek. Ekkor Rojer a két Gyógyfüvész és a magúr közé lépett. A démon rásziszegett a fiúra, aki nagyot nyelt, de nem mozdult. Ösztönei arra sürgették, hogy szaladjon és bújjon el, de ő ehelyett az állához emelte a hegedűjét, a vonót a húrokra tette, és belekezdett egy gyászos, komor dalba, aminek hangja az egész épületet betöltötte. A magúr tovább sziszegett a Zsonglőrre és hosszú, borotvaéles fogait vicsorította rá, de Rojer nem hagyta abba a zenélést. A fadémon nem mozdult: fejét oldalra döntve kíváncsian figyelte a hegedülő fiút. Kis idő múlva Rojer ringatni kezdte magát, miközben játszott. A magúr tekintete a hegedűre szegeződött, és utánozni kezdte a fiú mozgását. Rojer felbátorodott, és balra lépett egyet. A démon ugyanígy tett. A fiú visszaaraszolt előző helyére, a démon pedig utánozta. Rojer folytatta a hegedülést, és közben lassan, nagy ívben

megkerülte a magúrt. A megbabonázott lény követte tekintetével a fiút, és idővel hátat fordított az ijedtükben kővé dermedt betegeknek. Időközben Leesha és Darsy lefektették Smittet a helyére, majd a lány felkapta a lándzsát. A démonhoz képest a fegyver akkora volt, mint egy tüske, és a lény karja sokkal messzebbre ért, de Leesha határozottan odalépett hozzá. Tudta, hogy ennél jobb alkalma nem lesz a támadásra. Összeszorította fogát, majd meglendítette a lándzsát, és minden erejével beledöfte a fadémon hátába. A fegyver élesen felvillant, Leeshát pedig örömittas érzés töltötte el, ahogy a mágia végigáramlott a karján. A lány hátrazuhant, és a földről figyelte, ahogy a magúr rikoltozva próbálja kirázni a szikrázó lándzsát, ami a hátába ragadt. Rojer félreugrott a szörnyeteg elől, ami élettelenül előrezuhant, és összetörte az elreteszelt bejárati ajtót. A kinti démonok diadalmasan felüvöltöttek, és megindultak a bejárat felé, de akkor hirtelen szembe találták magukat a hegedülő Rojerrel. A fiú már nem a lágy, megbabonázó melódiát játszotta: éles, csikorgó hangokat csalt elő a hangszerből, amitől a magúrok a fülükre tapasztották mancsaikat, és hátrálni kezdtek. – Leesha! – Hirtelen kivágódott az oldalsó ajtó. Leesha megpillantotta a Rovásembert, akit beborított a saját és a démonok vére. A férfi berohant a helyiségbe, és gyorsan körülnézett. Meglátta a holtan fekvő fadémont, majd a lány szemébe nézett. Pillantása megkönnyebbülést tükrözött. Leesha legszívesebben a férfi karjaiba vetette volna magát, de a Rovásember elfordult, és a szilánkokra tört ajtó felé rohant. Rojer egymaga védte a bejáratot: zenéje olyan hatékony volt a démonok visszatartásában, akár egy rováskör. A Rovásember félrelökte a

fadémon holttestét, kihúzta hátából a lándzsát és odadobta Leeshának, majd visszarohant az éjszakába. Leesha kinézett az ajtón, és a téren zajló vérengzés látványától összeszorult a szíve. Gyermekei tucatjával hevertek holtan vagy haldokolva a sárban, és eközben körülöttük tovább folyt a küzdelem. – Darsy! – kiáltotta Leesha. A nő rögtön ott termett mellette, és együtt kiszaladtak az épületből, hogy behozzák a sérülteket a Szentházba. Wonda zihálva feküdt a földön, amikor Leesha odaért hozzá. Ruhái véres cafatokban lógtak róla ott, ahol a fadémon megkarmolta őt. Amikor lehajoltak hozzá Darsyval, hogy felemeljék, egy fadémon rontott rájuk, de Leesha előkapott kötényének zsebéből egy fiolát, és a magúr képébe dobta. A vékony üvegcse széttört, a démon pedig felüvöltött, ahogy az oldószer szétmarta a szemét. A Gyógyfüvészek eközben bevitték a sérült lányt a Szentházba. Miután elhelyezték Wondát, Leesha utasításokat kiáltott az egyik segédjének, majd újra kiszaladt az ajtón. Rojer a bejáratnál állt, és tovább játszott. A hegedű csikorgó hangja láthatatlan védőfalat vont Leesha és a többiek köré, akik így biztonságban be tudták vinni az épületbe a sebesülteket.

A harc egyre csendesett az éjszaka folyamán, így azok a falusiak, akik túlságosan kimerültek, visszavonulhattak a rováskörök biztonságába pihenni, vagy elmehettek a Szentházba, hogy ihassanak egy korty vizet. Volt olyan időszak, amikor egy órán keresztül egyetlen újabb démon sem bukkant fel a téren, később

pedig a védőknek egy csapat olyan lénnyel kellett megvívniuk, amelyek feltehetőleg mérföldeket tettek meg, hogy csatlakozhassanak a vérontáshoz. Időközben az eső is elállt, de a küzdelem és a sebesültek szállítása hevében senki sem tudta volna megmondani, hogy mikor. A favágók a Szentház bejáratát őrizték, Rojer pedig a téren járkálva szorította vissza a magúrokat hegedűjátékával, míg a többiek a sebesültekkel foglalkoztak. Mire az égbolton feltűntek a hajnal első sugarai, a tér sara emberi és démoni vérrel, valamint szétcincált és levágott testrészekkel keveredett. Sokan rémülten hőköltek hátra, amikor a magúrok hullái meggyulladtak a napfényben. Olyan volt, mintha az egész teret folyékony démontűz öntötte volna el. A felkelő nap lezárta a küzdelmet, sugarai elhamvasztották azokat a magúrokat, amik még rángatózva hevertek a földön. A Rovásember végigpillantott a túlélőkön. A falubeliek közel fele maradt életben. A férfit lenyűgözte az erő és az eltökéltség, amit aznap éjjel látott. Hihetetlennek tűnt, hogy ezek az emberek alig egy napja még megtörten és félelemtől reszketve ténferegtek a falu romjai közt. Sok rönkösházi elesett a harc során, de a helyiek erősebbek voltak, mint valaha. – Hála a Teremtőnek! – mondta Jona lelkipásztor, amikor mankójára támaszkodva kibicegett a térre, és rovásokat rajzolt a levegőbe, ahogy a magúrok elégtek a reggeli fényben. Miután végzett, odalépett a Rovásemberhez. – Mindezt magának köszönhetjük – mondta Jona. A Rovásember megrázta a fejét. – Nem. Ez a maguk érdeme. Mindannyiuké. A lelkipásztor bólintott. – Igen, de csak azért, mert maga eljött hozzánk, és megmutatta az utat. Még mindig kételkedik ebben?

A Rovásember elfintorodott. – Ha magaménak tekintem a mai győzelmet, azzal azt az áldozatot becsmérelném, amit a harcban elesettek hoztak ma éjjel – felelte. – Tartsa meg a jóslatait, lelkipásztor! Ezeknek az embereknek nincs szüksége rájuk. Jona mélyen meghajolt. – Ahogy kívánja – mondta, de a Rovásember érezte, hogy az ügy ezzel még nincs lezárva.

32. FEJEZET

a feléje lovagoló Rovásembert és Rojert. A lány visszatette az ecsetet a tornácon lévő festékestálba, miközben az érkezők leszálltak lovaikról. – Gyorsan tanulsz – mondta a Rovásember, amikor szemügyre vette a rovásokat, amiket Leesha festett a tornác korlátjára. – Ezek egy hordányi magúrt is visszatartanának. – Még hogy gyorsan? – kérdezte Rojer. – Az nem kifejezés! Egy hónappal ezelőtt még egy szélrovást se tudott megkülönböztetni a tűz ellen védőtől. – Igazad van – felelte a Rovásember. – Láttam már olyan Rovásvetőket, akik öt éve elvégezték a tanoncságot, de közel sem ilyen szépek az ecsetvonásaik. Leesha elmosolyodott. – Mindig is gyorsan tanultam – mondta. – Te és az apám jó tanárok vagytok. Bárcsak hamarabb beletanultam volna. A Rovásember vállat vont. – Bár lehetséges volna, hogy visszamenjünk az időben, és úgy hozzunk meg döntéseket, hogy közben tudjuk a kimenetelüket.

L

EESHA INTEGETVE FOGADTA

– Ha így lenne, szerintem az egész életem máshogy alakult volna – mondta Rojer. Leesha felnevetett, és bekísérte őket Bruna házába. – Mindjárt kész a vacsora – mondta, ahogy a tűzhöz lépett. – Mire jutott a falugyűlés? – kérdezte a gőzölgő fazekat kevergetve. – Ostobák – morogta a Rovásember. Leesha megint nevetett. – Ilyen jól ment? – A gyűlés megszavazta, hogy a falut átnevezik Szabadítóházára – mondta Rojer. – De hisz ez csak egy név – mondta a lány. Odament az asztalhoz, és teát töltött vendégeinek. – Nem a név zavar, hanem maga az eszme – felelte a Rovásember. – Rá tudtam venni a falusiakat, hogy ne nevezzenek Szabadítónak, de még mindig azt hallom, hogy a hátam mögött így hívnak. – Egyszerűbb lesz, ha elfogadod – jegyezte meg Rojer. – Egy olyan történetet, mint a tiéd, nem lehet csak úgy elfeledtetni az emberekkel. Mostanra már a Kráziától északra eső vidékek Zsonglőrjei mind ismerik a mesédet. A Rovásember megcsóválta a fejét. – Nem fogom azt hazudni, hogy más vagyok, mint ami, csak hogy egyszerűbb legyen a helyzetem. Ha könnyebb életre vágytam volna... – A férfi nem fejezte be a mondatot. – És hogy állnak a javítások? – kérdezte Leesha, szavaival visszarángatva a Rovásembert merengéséből. Rojer elmosolyodott. – Hála a gyógyitalaidnak, a helyiek gyorsan talpra tudtak állni, és most szinte mindennap felépül egy újabb ház. Hamarosan te is visszaköltözhetsz a faluba. Leesha megrázta a fejét. – Ez a ház az egyetlen emlékem Brunáról. Most már ez az én otthonom.

– Itt, a falu végén kívül esel a védőmezőn – figyelmeztette a lányt a Rovásember. Leesha csak vállat vont. – Értem, hogy miért a rovások mintájára tervezted meg az új utcák nyomvonalát, de megvan annak is az előnye, hogy nem a védőmezőn belül lakom. – Valóban? – kérdezte a férfi, felhúzva rovások alkotta szemöldökét. – Mi előny származhat abból, ha valaki olyan helyen lakik, ahol szabadon garázdálkodhatnak a démonok? – kérdezte Rojer. Leesha belekortyolt a teájába. – Anyám se hajlandó elköltözni a házunkból – felelte. – Szerinte felesleges lenne most, hogy a falut a rovásaid védik, és hogy mindenfelé favágók rohangálnak, és felaprítják a démonokat. A Rovásember bosszúsnak tűnt. – Tudom, hogy úgy tűnhet, mintha megfutamítottuk volna a magúrokat, de ha valamit tanulhat az ember a Démonháborúk történetéből, az az, hogy a mostani helyzet nem lesz tartós. A démonok vissza fognak térni, és sokkal többen lesznek, én pedig azt akarom, hogy Rönkösháza felkészülten várja őket. – Szabadítóháza – javította ki Rojer, majd jót derült a Rovásember mérgelődésén. – Ha itt maradsz velünk, minden készen fog állni a faluban – mondta Leesha, ügyet sem vetve Rojer csipkelődésére. Tovább kortyolta teáját, és a csésze fölött a férfit figyelte. Amikor a Rovásember nem felelt, a lány letette a teát. – El akarsz menni innen. Mikor? – Amikor a falu már készen áll – felelte a Rovásember kertelés nélkül. – Éveket pazaroltam arra, hogy olyan rovásokat gyűjtsek, amikkel valóban szabaddá tehetem a Szabad Városokat. Tartozom annyival Théza lakosainak, hogy gondoskodjak a felkészültségükről,

ha egyszer rájuk köszönt az éjszaka. Leesha bólintott. – Segíteni akarunk neked. – Tudom – felelte a Rovásember. – Rönkösháza biztonságban lesz a ti kezetekben, míg én nem vagyok a faluban. – Ennél többre lesz szükséged – mondta Leesha. – Valakinek meg kell tanítania más Gyógyfüvészeket a tűz- és méregkeverésre, és a magúrok ejtette sebek se gyógyítják meg magukat. – Akár le is írhatnád mindezt nekik – mondta a férfi. Leesha felhorkant. – Adjam oda a tűz titkait egy férfinak? Ki van zárva. – A hegedűleckéket amúgy se lehet leírni – jegyezte meg Rojer –, még ha ismerném a betűket, akkor se. A Rovásember habozott, de végül megrázta a fejét. – Nem. Csak lassítanátok engem, ha velem jönnétek. Heteket fogok a szabad ég alatt tölteni, és nektek nincs gyomrotok az ilyesmihez. – Nincs hozzá gyomrunk? – kérdezte a lány. – Rojer, csukd be a zsalukat! – parancsolta. Vendégei kíváncsian néztek rá. – Gyerünk! – mondta Leesha, mire a fiú felállt és engedelmeskedett. A bezárt zsaluk kirekesztették a napfényt a házból, így a szoba sötétségbe borult. Leesha eközben összekevert két fiolát, aminek fénye sárgásan megvilágította a lány arcát. – A csapóajtót! – mondta a Rovásembernek, aki felnyitotta a pince ajtaját, ahol korábban a démontüzet tárolták. A lenti helyiségből erős vegyszerszag szállt fel a szobába. Leesha lehaladt a lépcsőkön, magasra tartva a világító fiolát. A falakra erősített gyertyatartókhoz lépett, és vegyszereket öntött a rajtuk lévő üvegekbe, de a Rovásember épp olyan jól látott a teljes sötétségben, mint fényes nappal, így még azelőtt elkerekedett a szeme, mielőtt a helyiség fénybe borult volna.

A pincében nehéz asztalok sorakoztak, amiken vagy fél tucat, különféle módokon felboncolt magúrtetem feküdt. – Teremtőm! – kiáltott fel émelyegve Rojer. A fiú felszaladt a lépcsőkön, és Leesháék hallották, ahogy levegő után kapkod a fenti szobában. – Jó, Rojernek talán még nincs hozzá gyomra – ismerte be vigyorogva Leesha. A Rovásemberre nézett. – Tudtad, hogy a fadémonoknak kettő is van? Mármint gyomra. Egymás felett helyezkednek el, olyan alakban, mint egy homokóra. – A lány felkapott egy eszközt, amivel széthajtotta az egyik magúr húsát, hogy szemléltethesse megfigyeléseit a férfinak. – A savuk nem középen van, hanem itt, jobb oldalon, és a harmadik és negyedik bordájuk között van egy nagyobb hézag. Jó tudni, ha valaki halálos szúrást akar ejteni egy fadémonon. A Rovásember ámulattal nézte a felboncolt magúrt. Amikor visszapillantott Leeshára, úgy nézett rá, mintha akkor látná őt először. – Honnan szerezted ezeket? – Szóltam a favágóknak, akiket erre a környékre küldtél őrködni – felelte Leesha. – Örömmel elhoztak nekem néhány példányt. Van itt még valami. Ezeknek a démonoknak nincs párzószerve. Mindegyik ivartalan. A Rovásember meglepetten nézett a lányra. – Ez hogy lehetséges? – Ez nem szokatlan dolog. Az ízeltlábúaknál is meg lehet figyelni – felelte Leesha. – A munkás kasztok dolgoznak és védekeznek, míg az ivaros egyedek a kaptárat irányítják. – Kaptárat? Mármint a Magot? Leesha vállat vont. A Rovásember összehúzta a szemöldökét. – Anoch Sun romjai

között láttam olyan festményeket az első Démonháborúról, amik különös, számomra ismeretlen démonfajtákat ábrázoltak. – Nem meglepő – mondta Leesha. – Nagyon keveset tudunk róluk. A lány megfogta a Rovásember kezét. – Egész életemben úgy éreztem, hogy többre vágyom a megfázások kúrálásánál és a gyermekek világra segítésénél – mondta. – Most elérkezett számomra a lehetőség, hogy ne csak egytucatnyi embernek váljak a hasznára. Ha úgy gondolod, hogy háború közeleg, Rojer és én segíthetünk neked megnyerni. A Rovásember bólintott, és megszorította Leesha kezét. – Igazad van. A falu épp annyit köszönhet neked és Rojernek, mint nekem. Bolond lennék, ha nem fogadnám el a segítségeteket. Leesha a férfi felé lépett, és az arcára tette a kezét. Hidegnek érezte a bőrét, és egy pillanatra közel hajolt hozzá. – Ez a ház elég nagy kettőnknek is – suttogta. A Rovásember szeme elkerekedett. A lány érezte, hogy megfeszülnek az izmai. – Miért rémít meg jobban ez a gondolat, mint a magúrok elleni küzdelem? – kérdezte Leesha. – Ilyen visszataszító volnék? A Rovásember megrázta a fejét. – Egyáltalán nem. – Akkor miért? Nem tartanálak vissza a harctól. A férfi egy ideig hallgatott. – Két emberből idővel három lesz – mondta végül, és elengedte a lány kezét. – És ez olyan szörnyű lenne? – kérdezte Leesha. A Rovásember nagyot sóhajtott, és a lány tekintetét kerülve odalépett egy másik asztalhoz. – Azon a reggelen, amikor a fadémonnal birkóztam... – Igen, emlékszem – mondta Leesha, amikor a férfi elhallgatott. – A démon megpróbált visszamenekülni a Magba.

– És téged is majdnem magával rántott – mondta a lány. – Láttam, hogy a testetek füstszerűvé válik, és elkezd a földbe szállni. Nagyon megrémültem. A Rovásember bólintott. – Nem jobban, mint én. Megnyílt előttem az út a Magba. Hallottam a hívását, le akart rántani engem a föld alá. – Mi köze mindennek kettőnkhöz? – kérdezte Leesha. – Az, hogy ez nem a démon miatt történt, hanem miattam – felelte a férfi. – Átvettem az irányítást a folyamaton, és visszarángattam a magúrt a felszínre. Még most is érzem a Mag hívását. Ha engednék neki, a többi démonnal együtt alászállhatnék a kénköves mélységbe. – A rovások... – Nem azok tehetnek róla – mondta a Rovásember a fejét rázva. – Én mondom, miattam van. Az évek során túl sokat elszívtam a mágiájukból. Már nem is vagyok emberi lény. Ki tudja, milyen szörnyeteg válna az utódomból? Leesha odalépett hozzá, és kezeit a férfi arcára tette, éppúgy, mint azon a reggelen, amikor a sárban ölelték egymást. – Te jó ember vagy – mondta könnyes szemmel. – Bármit is tett veled a mágia, ezen nem tud változtatni. Semmi más nem számít. A lány odahajolt a férfi arcához, hogy megcsókolja, de a férfi nem engedett az érzelmeinek, és visszatartotta őt. – Nekem viszont számít. Amíg nem tudom, hogy mivé váltam, nem lehetek együtt se veled, se mással. – Majd én kiderítem, mi is vagy valójában – mondta Leesha. – A szavamat adom rá. – Leesha, ezt nem... – Ne mondd meg nekem, hogy mit csinálhatok és mit nem! – csattant fel a lány. – Egész életemben csak ezt hallgattam.

A Rovásember megadóan feltartotta a kezét. – Sajnálom. Leesha szipogva kézen fogta a férfit. – Semmi baj – felelte. – Az állapotodat körül kell írni és kigyógyítani belőle téged, mint egy betegségből. – Én nem vagyok beteg – mondta a Rovásember. Leesha szomorúan nézett a férfira. – Én ezt tudom, de az az érzésem, hogy te még nem.

A kráziai sivatagban mozgolódás támadt a látóhatáron. Emberek ezrei tűntek fel a messzeségben. Fekete, könnyű ruházatuk volt, ami arcukat is beborította, hogy védje őket a széltől és a homoktól. Az előőrs két lovascsapatból állt: az egyiket fürge paripákon ülő katonák alkották, a másikban pedig a harcosokat erős, nagy púpú tevék vitték, amik könnyen át tudtak kelni a sivatagon. A lovasokat gyalogosok oszlopai követték, utánuk pedig egy végeláthatatlan szekérsor haladt, megrakodva a sereg készleteivel. Minden katona lándzsát viselt, amikre alkalmas mintákban rovásokat véstek. A sereg élén egy fehérbe öltözött férfi lovagolt egy ugyanilyen színű, karcsú hátason. Feltartotta a karját, mire az egész had megállt, és csendben figyelték az előttük fekvő Anoch Sun romjait. A katonák fából és vasból készült fegyvereivel ellentétben a fehér ruhás férfi egy ősi eredetű lándzsát tartott a kezében, ami egy ismeretlen, ragyogó fémből készült. A harcos neve Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir volt, de emberei már évek óta nem hívták így. Úgy szólították: Shar’Dama Ka, a Szabadító.

HA TETSZETT..

V. U. 333 TELE

óráira járt az idő, amikor az ezüstös égi korongnak még egy szelete sem látszott. Egy facsoport sűrű ágai alatt, ahol teljes sötétség honolt, egy gonosz jelenés szivárgott elő a föld mélyéből. A füstszerű gomolyagból lassan két hatalmas démon öltött testet. Durva bőrük barna és göcsörtös volt, mint a fák kérge. Több mint három méter magasak voltak, görbe karmaik mélyen belevájtak az erdő megfagyott, ágak és tűlevelek borította földjébe. Mély hangon morogva pillantottak körbe fekete szemeikkel. Miután nem láttak semmi szokatlant, szétváltak, és ugrásra készen lekuporodtak hátsó lábaikra. Mögöttük a sötétség még jobban elmélyült: a romlottság jelenléte tovább feketítette az árnyékos részt, ahogy két újabb ködszerű alak öltött testet a fák alatt. A két jövevény karcsú volt, magasságuk alig érte el a másfél métert, puha, szénfekete bőrük pedig meglepően különbözött hatalmas rokonaik göcsörtös páncélzatától. Vékony ujjaik végén a karmok felettébb törékenynek tűntek: olyanok voltak, mint az asszonyok hosszú körmei. Éles, de rövid fogaik csak egyetlen sorban ültek tompa pofájukban. A démonoknak nagy, duzzadt feje, héj nélküli, magasan ülő

A

Z ÚJHOLD ELŐTTI ÉJSZAKA legsötétebb

szeme és kúpszerű koponyája volt. A fejük tetejét bütykös és bőrszerű hús borította, ami ütemesen hullámzott rövid, csökevényes szarvaik között. A két lüktető homlokú magúr néhány pillanatig egymásra meredt, és kettőjük között hirtelen megremegett a levegő. A nagyobbik démonok egyike mozgást vett észre a bokrok aljában. Ijesztő gyorsasággal kapott oda, és egy patkányt húzott elő rejtekhelyéről. A magúr kíváncsian az arcához emelte az apró rágcsálót. Miközben a lény az állatot vizsgálta, pofája a patkányéhoz hasonlóvá alakult: bajuszos orra izgett-mozgott, alatta pedig két nagy metszőfog nőtt ki a szájából. A démon kidugta a nyelvét, hogy meggyőződjön a fogak élességéről. Az egyik karcsú démon az átalakult magúr felé fordult, majd homloka nagyot lüktetett. A hatalmas tükördémon egyetlen mozdulattal kibelezte a patkányt, és félredobta. A magúrhercegek parancsára a két másik lény hatalmas széldémonná alakult. Az elmedémonok felszisszentek, amikor kiléptek a fák sűrű sötétjéből, és a csillagok fénye a bőrükre vetült. A lények lehelete látszott a hidegben, de őket ez szemmel láthatóan nem zavarta. Karmos lábaikkal a tükördémonok felé lépkedtek a hóban. A szárnyas óriások lekuporodtak, hogy a magúrhercegek a hátukra tudjanak ülni, majd elrugaszkodtak és felröppentek. Észak felé repültek, és közben rengeteg dolgozó felett elsuhantak. A kicsi és a hatalmas démonok egyaránt a földhöz lapultak, amikor a magúrhercegek elrepültek a fejük felett, majd mindannyian megindultak, hogy kövessék a levegőben vibráló hívásukat. A tükördémonok egy magas dombon szálltak le, az elmedémonok pedig lecsúsztak róluk, és szemügyre vették az alant elterülő tájat. A síkságon egy hatalmas sereg vert tábort: fehér

sátrak pöttyözték a tájat, ahol az összetaposott hó keményre fagyott sárrá vált. A sátrak mellett nagy, púpos állatok voltak kikötve mágikus körökben, és mindegyiket takarók védték a hidegtől. A tábort erős rovások védték, és fekete ruhás katonák járőröztek körülötte. Az elmedémonok még a domb tetejéről is megérezték a harcosok rovásozott fegyvereinek hatalmát. A tábor rovásain kívül tucatnyi dolgozó teteme hevert, arra várva, hogy a hajnali nap fénye elhamvassza őket. Először a lángdémonok értek fel a dombtetőre, ahol a magúrhercegek várakoztak. A jövevények tisztes távolságot tartottak tőlük, és hűségüknek hangot adva rikoltozva táncolni kezdtek. Az elmedémonok feje lüktetni kezdett, és a dolgozók elcsendesedtek. Halálos csend borult az éjjeli tájra, miközben a démoni sereg a hercegek hívására a dombhoz gyűlt. A láng- és fadémonok egymás iránt érzett utálatuk ellenére egymás mellett álltak, a magasban pedig széldémonok köröztek. Az elmedémonok nem vettek tudomást a gyülekező magúrokról. Lüktető fejjel figyelték az előttük elterülő síkságot. Egy pillanattal később az egyikük rápillantott a tükördémonára, hogy a tudtára adja akaratát. A lény húsa azonnal meglágyult és növekedni kezdett, míg fel nem vette egy kődémon alakját. A hatalmas magúr elindult lefelé a dombról, nyomában az összegyűlt dolgozókkal. A két herceg és a velük maradt tükördémon a magaslatról figyelte az eseményeket.

Amikor a magúrok az éj leple alatt a tábor közelébe értek, a

tükördémon megállt, és intett a lángdémonoknak, hogy menjenek előre. Az ő fajtájuk volt a legkisebb és a leggyengébb a magúrok között. A lángdémonok szeme és szája vörösen izzott a testükben rejlő tűztől. Az őrök azonnal észrevették őket, de az apró dolgozók fürgén mozogtak. Mielőtt még az emberek riadót fújhattak volna, a lángdémonok már a rovásoknál voltak, és tüzet köpködtek. A lángcsóvák sisteregve szétfoszlottak, ahogy a mágikus védőfalhoz értek, de a dolgozók az elmedémonok parancsára inkább a rováskörön kívül felhalmozott hóra összpontosították köpéseiket. A tűz azonnal forró gőzzé változtatta a havat. Az őrök biztonságban voltak a rovások mögött, de a felszálló forró, sűrű pára még lepleiken át is csípte a szemüket, és nehézzé tette számukra a légzést. Az egyik őr egy csengőt rázva átrohant a táboron. Amíg ő riadóztatta a katonákat, társai félelmet nem ismerve kiszaladtak a rováskör védelméből és felnyársalták fegyvereikre a legközelebb eső lángdémonokat. Mindenfelé szikraeső villant fel, ahogy a lándzsák hegye átütötte a magúrok éles, egymásra illeszkedő pikkelyeit. A többi démon oldalba támadta az őröket, de a katonák egységként harcoltak, és rovásos pajzsaikkal védték egymást. A tábor mélyéről kiáltások hallatszottak: a riadóztatott katonák a csata helyszínére igyekeztek. A sötétség és a kavargó gőz fedezékében a tükördémon továbbvezényelte seregét. Az egyik pillanatban az őrök még diadalmasan kiáltoztak, a következőben pedig rémülten kiabáltak, amikor a démonhorda előtűnt a ködből. A tükördémon könnyedén leterítette az elsőként eléje kerülő katonát. Farkának suhintásával elgáncsolta a férfit, majd megragadta a földre zuhanó harcos lábát. A lény meglódította a

tehetetlen katonát: gerince akkorát reccsent, mint egy ostor. A tükördémon a holttesttel csapta széjjel azokat a szerencsétlen embereket, akik következőként a szeme elé kerültek. A többi dolgozó is ott volt a nyomában, de ők csak kisebb sikereket értek el. A néhány megmaradt őrt könnyedén leteperték, de a magúrok többsége nem használta ki az így szerzett előnyt. Értékes időt vesztettek azzal, hogy nekiláttak szétmarcangolni az elesett katonákat, ahelyett hogy a harcosok következő ellentámadására készültek volna fel. Egyre több fekete ruhás férfi rohant ki a táborból. Azonnal oszlopokba rendeződtek, és gyorsan, brutális hatékonysággal aprították a magúrok seregét. Fegyvereik és pajzsaik rovásozása újra és újra felvillant az éjszakai sötétségben. A dombtetőn álló elmedémonok szenvtelenül nézték, ahogy a dolgozók sorra hullanak az ellenség csapásai nyomán. Egyikük feje nagyot lüktetett, miközben parancsot küldött a harcmezőn lévő tükördémonnak. A kődémon alakjában küzdő magúr ekkor a tábort védő rováspóznák felé hajította a kezéből lógó hullát, amivel rést ütött a védelmen. A domb felől újra remegés érkezett a levegőn át, és a többi magúr azonnal abbahagyta a küzdelmet a harcosokkal: mind beözönlöttek a rováskör hézagán át az ellenfél táborába. A katonákat váratlanul érte a dolog. Amikor megfordultak, mindenfelé égő sátrakat láttak, amiket a rohangáló lángdémonok gyújtottak fel, és hallották asszonyaik és gyermekeik sikolyát, ahogy a nagyobb magúrok áttörték a megperzselt és felgyújtott belső rovásköröket. A harcosok kiáltozva rohantak szeretteik felé. A rendezettség utolsó szikrája is eltűnt soraikból. Az összehangolt, sérthetetlen egységek pillanatok alatt ezernyi apró lénnyé oszlottak szét, amik

könnyen prédául estek a magúroknak. Úgy tűnt, hogy az egész tábort lerohanják és leégetik a démonok, de akkor a központi sátorból előlépett egy férfi. A többi harcoshoz hasonlóan ő is fekete ruhát viselt, de az ezen hordott köpenye és fejkendője hófehér volt. Fején aranykorona díszlett, kezében pedig egy hatalmas, ragyogó fémből készült lándzsát tartott. A fehér ruhás harcos látványától mindkét elmedémon felszisszent. Többen felkiáltottak a férfi érkeztére. A magúrhercegek gúnyosan nézték, ahogy a katonák primitív morgásokkal és ugatásokkal beszéltek egymáshoz, de a jelek egyértelműek voltak. A többi férfi mind dolgozó volt, a fehér ruhás pedig az ő elméjük. A jövevény irányítása alatt a harcosoknak eszébe jutott a hivatásuk, és újra visszarendeződtek korábbi egységeikbe. Az egyik csapat az áttört rováskört hozta helyre, két másik a tüzeket oltotta, egy újabb pedig a fegyverteleneket kísérte biztonságba. A védelem helyreálltával a megmaradt katonák visszasiettek a táborba. A démonok nem bírták sokáig folytatni velük a harcot. A tábort perceken belül annyi magúrtetem borította be, mint a rováskörön kívül eső részt. A kődémon alakját felvevő tükördémon volt az utolsó életben maradt magúr. A lény túl gyors volt ahhoz, hogy a katonák felnyársalhassák, de a pajzsokon sem tudott volna áttörni anélkül, hogy nem fedi fel valódi énjét. A dombtetőről újabb lüktetés érkezett, és a tükördémon hirtelen testetlen, sötét árnyékká vált, és a tábor rováskörében lévő apró résen át elszökött a harctérről. A katonák még akkor is őt keresték, amikor a démon újra elfoglalta helyét mestere oldalán. A két karcsú magúrherceg percekig állt mozdulatlanul a domb tetején, és halk rezgésekkel értekeztek egymással. Kis idő múlva mindketten észak felé fordultak, ahol a hírek szerint a másik

emberi elme lakozott. Az egyik magúrherceg a tükördémonjához lépett, ami időközben hatalmas széldémonná alakult, és felsétált annak kinyújtott szárnyán a hátára. Miközben a páros eltűnt az éjszakai égen, a másik elmedémon megfordult, és tekintetét végigjáratta az ellenség füstölgő táborán.