Paulina Éva - Kiből lesz a JÓ NŐ - Válasz dr. Csernus Imrének

Paulina Éva

KIBŐL LESZ A JÓ NŐ? Válasz Dr. Csernus Imrének

© Paulina Éva KIBŐL LESZ A JÓ NŐ?

Borító: © Ács Eleonóra

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart – részletek közlésének jogát is – az írott és elektronikus sajtóban. ISBN 978 963 9887 28 2

Felelős szerkesztő: Ács Eleonóra

A kiadásért felel: a K.u.K. Kiadó ügyvezetője K.u.K. Kiadó, 1138 Budapest, Népfürdő utca 15/E T/F: 359-1634 www.kukkanto.hu E-mail: [email protected]

Tele van a hócipőm! Tele van a hócipőm! – elegem lett abból, hogy folyton férfiak „osztják az észt”, hogyan is kellene nekünk, nőknek élni, hogyan kellene szeretnünk, mit kellene tennünk válsághelyzetekben, és hogy milyen is az igazi nő. Annak ellenére, hogy az „észosztók” többnyire pszichiáterek, többségüknek fogalma sincs arról, hogy mit is jelent nőnek lenni, hiszen soha egyikőjük sem töltött akár csak egy napot is egy nő bőrében. Egyikőjüknek sem volt menstruációja, nem szültek, nem kellett pici gyerekkel egy őrjöngő férj elől menekülniük, és nem végezték kisebb fizetésért ugyanazt a munkát, mint férfi kollégáik. Azon pszichiáterek sorában, akik „kiverik nálam a biztosítékot”, első helyen áll dr. Csernus Imre az ő jellegzetes, „bicskanyitogató” stílusával. Amikor bizonyos jelzőkkel illeti, „ostorozza” a párkapcsolatban vergődő vagy egyéb gondokkal küszködő nőket, akkor azon vagyok kiakadva, hogy az érintettek miért tűrik ezt? Miért nem mond valaki ellent, miért nem tiltakozik, miért nem kér magának több tiszteletet? Egyáltalán miért hallgatnak a magyar nők? Miért hajtják le a fejüket? Ezt a könyvet azért írtam, hogy most hallgattassák meg a másik fél is: a NŐ… És azért, mert szeretném, ha a nők végre fölemelt fejjel járnának Magyarországon is…

„Az élet nem arról szól, hogy megtalálod önmagad. Az élet arról szól, hogy megteremted önmagad.” GEORGE BERNARD SHAW

Előszó Minden lány és asszony Jó Nő akar lenni. De csak keveseknek sikerül. Ha szétnézünk a környezetünkben, kevés igazán JÓ NŐ-t látunk. Annál több próbálkozást. Ezek a próbálkozások többnyire sikertelenek, görcsösek, kétségbeesettek. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy elég szépnek, csinosnak lenni ahhoz, hogy kiérdemeljék a JÓ NŐ címet, ezért tehát minden energiájukat, idejüket és pénzüket a külsejük karbantartására, szépítésére fordítják. A várt eredmény azonban elmarad, a környezettől nem kapják meg a remélt sikert, visszajelzést. A másik véglet, amikor a nők csak a belső építkezésre koncentrálnak, és mivel külsejüket adottságuknál fogva nem tartják előnyösnek, nem is törekszenek arra, hogy kihozzák magukból a legtöbbet, és vonzó, harmonikus külsőt építsenek fel, ami sokszor sokkal többet ér a veleszületett szépségnél. Aztán a végletek között vannak átmenetek, például olyan nők, asszonyok, akik életük nagy részét mások kiszolgálására áldozzák, és meglepődve észlelik, hogy környezetük ezt egyáltalán nem méltányolja. Hogy a férjük már meg sem látja bennük a NŐ-t, a gyerekeik pedig elrettentő példaként tartják őket számon, és felnőve semmiképpen sem akarnak az anyura hasonlítani. Megfigyelték már például, hogy sok szép nő nagyon csúnyán öregszik? Ötvenéves korára ráncos, mosolytalan, elhízott, és még kerülik is a társaságát, mert egy megkeseredett panaszláda vált belőle. Ugyanakkor vannak hölgyek, akiknek az évek múlása – mint a minőségi bornak – csak jót tesz. Akik huszonéves korukban a „futottak még” kategóriában szerepeltek, nem igazán forogtak utánuk

a férfiak az utcán, aztán negyven-ötven éves korukra valósággal kivirulnak, ahogy múlnak az évek, ők egyre jobban néznek ki, ragyogóak, sugárzóak, férfiaknak, nőknek egyaránt megakad a szeme rajtuk. A férfiaknak azért, mert igazán JÓ NŐ-knek tartják őket. A nőknek pedig azért, mert furdalja oldalukat a kíváncsiság: vajon Ő hogy csinálja? Hogy lehet az, hogy ötvenévesen jobban néz ki, mint huszonöt évesen? Hogy lehet az, hogy nincsenek ráncai – vagy talán vannak, de senki sem veszi észre őket? Húszéves korban vonzani a tekinteteket, az érdeklődést – nem nagy művészet. Na de negyven-ötvenévesen vagy még azon is túl? Akik erre képesek, azok nyilvánvalóan birtokában vannak egy olyan tudásnak, aminek mások nem! Ők tudtak úgy vigyázni az életükre, a külsejükre, az egyéniségükre és – igen, igen! – a boldogságukra, ahogyan mások nem. Ők tudják azokat a titkokat, amelyeknek minden nő szeretne a birtokában lenni. Ebben a könyvben e titkok megfejtésére és továbbadására vállalkoztam. „Az élet nem arról szól, hogy megtalálod önmagad. Az élet arról szól, hogy megteremted önmagad”- George Bemard Shaw mondása talán soha nem volt ennyire igaz, mint napjainkban. A legtöbb emberben – helyesen – megvan a vágy, hogy úgymond, megtalálja önmagát. Sokan azonban egy egész életet töltenek el vele, sikertelenül. Ez különösen akkor ciki, hogyha „megtaláltuk önmagunkat”, és amit találtunk, attól nem vagyunk elragadtatva. De még semmi sincs elveszve! Megtalálni önmagunkat – ez csak az első lépés, ahol nem szabad megállnunk. Az igazi cél ugyanis megalkotni, „megcsinálni” önmagunkat. Hogy ez egy rossz hír? Dehogyis! EZ JÓ HÍR! Mert arról szól, hogy az a bizonyos kulcs a saját kezünkben van! Paulina Éva

Egy szépséges hölgy titka ,A szépség az, ami megragadja a figyelmed, a személyiség az, ami rabul ejti a szívedet. „ (ISMERETLEN SZERZŐ)

Amikor először megpillantottam Ellát, a csinos alakjára figyeltem fel. Mindketten az emeletre tartottunk, ő néhány lépcsőfokkal előttem járt. Farmernadrágja feszült formás fenekén, egyszerű, finom, természetes anyagból készült, világosszínű blúza alól kirajzolódott karcsú alakja. Vállig érő dús, szőke haja volt, kecses és dinamikus mozgása. Gondoltam magamban, ez a hölgy körülbelül 45 éves lehet, és nagyon jól tartja magát. Amikor szemből megláttam, hozzáadtam egy tizest: nem negyvenöt, hanem ötvenöt, állapítottam meg. A bőre ugyanis, folytattam magamban Ella kiértékelését, arról árulkodik, hogy néhány évvel túl van az ötvenen. Hiába a diszkrét, finom smink, akkor is ötvenesnek néz ki. Igaz, hogy egy gyönyörű, nagyon is vonzó ötvenesnek. Olyannak, amilyennek minden nő szeretne kinézni az ő korában. Valahogy megéreztem, hogy Ellában VAN VALAMI. Valami TITOK lengi körül. Vonzása volt, aminek nem tudtam ellenállni. Ugyanarra az író-olvasó találkozóra igyekeztünk mind a ketten. Barátomnak, Péternek akkoriban jelent meg a könyve, vele találkozhattak az olvasók.

Lehettünk vagy huszonöten-harmincan a teremben, és akadtak, csinos, fiatal nők, jóképű férfiak is. Mégis, az én tekintetem mindig vissza-visszatévedt Ellára. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy megfejtsem a titkát, amit tulajdonképpen lehetetlen volt első látásra megfejteni: hogy mitől ilyen JÓ NŐ Ella. A megjelenése, a személyisége annyira nyomot hagyott bennem, hogy még ma, két év múltán is pontosan emlékszem rá, pedig a rendezvényen nem is beszéltünk egymással, és akkor még a nevét sem tudtam. Néhány nappal ezelőtt valami életmódbeli vitát folytattunk Péterrel, amikor hirtelen félbeszakítva az érvelésemet, azt mondta. – Figyelj csak, van egy jó barátnőm, nem fiatal már, de nagyon jól néz ki. És én azonnal tudtam, hogy Elláról beszél! AZONNAL! Pedig azóta több hasonló rendezvényen is részt vettem, ahol Péter ismerőseivel, barátaival találkoztam, mégis ő volt az egyetlen, aki élénken élt az emlékezetemben, a többiek arcát elmosta az idő. – Csak nem arról a szőke hölgyről beszélsz, aki farmernadrágot viselt, amikor itt és itt író-olvasó találkozót tartottál? – De igen, őróla! Elláról! Látod, milyen pontosan emlékszel rá még két év múlva is? – Igen, mert a korához képest nagyon jól néz ki. – Na ez az! – emelte föl figyelmeztetően az ujját Péter. – A kora… Szerinted hány éves? – Szerintem ötvenhét. Amikor találkoztam vele, akkor lehetett ötvenöt. Plusz két év… – Nagyon-nagyon tévedsz. Idősebb. Kicsit meglepődtem. Persze, olyan jól tartja magát, hogy letagadhatna vagy tíz évet, kalkuláltam magamban, és kivágtam: – Hatvanöt éves. Péter diadalmasan rázta a fejét. – Elárulom neked, különben úgyse találod ki. Ella hamarosan nyolcvanéves lesz.

Ezen a ponton nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy a szó szoros értelmében ne essen le az állam. – Péter, figyelj, ne hülyéskedj velem, engem tényleg komolyan érdekel a hölgy kora. – Hidd el nekem, nem hazudom. Nézd meg ezt a fényképet! Levett egy bekeretezett fotót a könyvespolcáról. A fénykép Ellát ábrázolta két másik hölgy társaságában, akik nagyon hasonlítottak rá. – Ez a hölgy itt, Ella mellett, a lánya – magyarázott Péter. – A másik, a fiatalabb, látod, ez a szőke, pedig Ella unokája. Mivel az Ella lányának nevezett hölgy lehetett úgy ötvenöt éves, az unokája pedig harminc körüli, nem vitás, hogy Péter igazat mond, Ella valóban közel jár a nyolcvanhoz. Én azonban nem tudtam ezt annyiban hagyni. E mellett nem lehetett csak úgy szó nélkül elmenni, hogy valaki a koránál huszonöt-harminc évvel fiatalabbnak néz ki, valaki, aki nem filmsztár, nem hollywoodi kozmetikusok, fodrászok és plasztikai sebészek „gyártmánya”, hanem egy magunkfajta földi halandó, farmernadrágban, egyszerű szabású blúzban. – Na de figyelj ide, Péter – le kellett hogy üljek a fotelba, mert úgy éreztem, valami „támaszra” van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam a hallottakat. – Jó, aláírom, hogy csinos, nincs elhízva, ápolt, jó a sminkje, biztosan méregdrága csodakozmetikumokat használ… Elismerem, hogy megtéveszthet a külsejével, és jóval fiatalabbnak ítéljük meg a koránál. Na de ahogy mozog! Előttem ment föl a lépcsőn, és ahogy lépkedett, én mondom neked, hogy az nem egy nyolcvanéves nő mozgása volt! Nem! Még csak nem is hetvenévesé! Világosan emlékszem rá, hogy fürge és fiatalos a mozgása. Péter, ez a nő NEM LEHET nyolcvan éves! – Pedig látod a fotót, ugye? – lobogtatta meg előttem az ominózus képet. – Na de.. .hogy csinálja? – adtam meg magam. Péter visszarakta a képet a polcra, és mesélni kezdett.

– Ella úgy hatvan körül lehetett, amikor súlyos autóbaleset érte őt is, meg a férjét is. Mindketten nagyon sokáig voltak a kórházban. Ella elárulta nekem, hogy ő maga hónapokig ágyhoz kötötten élt, és nagyon sok ideje volt gondolkozni. Mi is az életünk értelme? Mi az, ami igazán fontos? Ő most meghalhatott volna a balesetben, és mégis életben maradt. Miért történt ez? Kell, hogy legyen valami értelme, célja az elkövetkező éveknek, amelyeket ajándékba kapott a sorstól. Mire kijött a kórházból, megszületett benne az elhatározás, hogy megváltoztatja az életét. És meg is tette! Tudod, sokan megfogadják, hogy na, holnaptól másképp fognak élni, de csak kevés embernek van ereje és kitartása ahhoz, hogy mindezt meg is valósítsa. De neki volt! Fokozatosan, lépésről-lépésre átalakította az életét. Ella nem dohányzik, nem iszik kávét és alkoholt, bioételeket és – italokat fogyaszt, meditál, jógázik, és mindennap két órát gyalogol, mindegy, hogy esik, havazik vagy tűző napsütés van. Időnként én is elkísérem a sétájára, hidd el nekem, alig bírok lépést tartani vele, pedig én csak 38 éves vagyok. Ellát nem látod haragudni, irigykedni, csodaként él meg minden napot, amit kap a Teremtőtől, kedves és jóságos mindenkihez. Annak, ahogyan ő kinéz, egyetlen titka van: az, ahogyan él. A TITOK. Hát igen. Most kezdtem csak megérteni azt a furcsa vonzást, ami arra késztetett, hogy akkor, azon a találkozón annyira megnéztem Ellát, hogy máig sem felejtettem el. Próbáltam alaposan megfigyelni, kielemezni a külsejét, a mosolyát, a mozgását, hátha rájövök a titkára. A titok persze szemmel látható volt, de igazából mégsem lehetett megfejteni. Valahol, a szívem mélyén talán éreztem, hogy idősebb, mint amennyinek látszik, és kerestem rajta valamit, ami majd „lebuktatja”, és kiderül az igazi kora. De nem találtam semmi árulkodó jelet, az alakja, az arca, a mozgása, a beszéde összhangban volt azzal az életkorral, amit feltételeztem róla. Ellának KISUGÁRZÁSA volt. És ez a kisugárzás azt üzente a világnak, hogy Ella egy JÓ NŐ.

*** A lányom évek óta statisztál hollywoodi filmekben, így keresi az egyetemi tandíjra valót. E munka másik hozadéka – a tandíjon felül – hogy híres színészeket láthat közvetlen közelről. Halle Berry, Al Pacino, Penelope Cruz, Charlene Tikon, Jessica Alba, Pierce Brosnan, Samuel Jackson… talán még az unokáinak is fogja mesélni, milyennek látta e híres színészeket, hogyan viselkedtek, hogyan néztek ki az életben a mozivászon bálványai. Legutóbb egy olyan forgatásra igyekezett, ahol többek között Pierce Brosnan játszott. Bevallom, némileg irigyeltem a leányzót, szívesen lettem volna a helyében erre a pár napra. De ha már nem én vagyok ő, legalább nézze meg jól (helyettem is) a számomra minden idők legvonzóbb James Bondját. – Na, mert aztán úgy is van ám az – kommentálta a helyzetet rezignáltan a lányom. – Hogy egész nap rajta legeltetem majd a szememet, hogy aztán részletes és pontos beszámolót tudjak neked róla adni. – A múltkor is megnézted helyettem Al Pacinót, amikor az „88 minutes” forgatásán dolgoztál. – Al Pacino az Al Pacino. Őt meg lehetett nézni. – Miért, ki mondta, hogy Pierce Brosnant nem lehet? – Nem tudom előre, hogy meg lehet-e nézni, vagy nem. Ez a színésztől függ. A múltkor is hívtak egy tévéshow-ra, valami folytatásos, mondjuk, én életemben még nem láttam, de biztos egy népszerű show. Na, ott például nem lehetett nézni a férfi sztárt, mert attól ideges lett. – Ki volt az a férfi színész? – Hát ez az, hogy nem tudom a nevét. Egy fiatal színész, aki ennek a tévéshow-nak a sztárja, de mivel a tévéshow-t se nézem, így azt sem tudom, hogy ő kicsoda. Szóval erre a színészre aztán nem lehetett ránézni. – A napra lehetett nézni, de őrá nem – csipkelődtem.

– Nem viccelek. Rögtön az elején megmondták nekünk, statisztáknak, hogy a színész nem szereti, ha nézik, és ezért az előző nap haza is küldetett egy statisztalányt, mert az állítólag bámulta őt. – Remélem, te nem bámultad. – Dehogy is! Hát bolond vagyok én, hogy kockáztassam a kis pénzemet? Ha már egyszer felöltözöm, kisminkelem magam, elmegyek a forgatásra, akkor nem leszek olyan hülye, hogy hazaküldetem magam egy sztárocska miatt! – Szünetet tartott, mert éppen a tükörben ellenőrizte, hogy milyen az új alapozója. – Na ezért mondom neked, hogy egyáltalán nem biztos, hogy meg tudom nézni Pierce Brosnant. Ráadásul lesz ott egy fiatal színész is, aki nekem nagyon tetszik, úgyhogy akkor inkább őt nézem. Persze az is előfordulhat, hogy a mai napon egyik színésznek sem lesz jelenete, egyikük sem lesz ott, én meg jól hoppon maradok. A lányom által említett fiatalabb színész nevét most hadd ne írjam le, később megértik, miért. Én magam is láttam filmekben az illetőt, és valóban jóképű, jó kiállású. Szóval a lányomnak biztosan jó napja lesz, már amennyiben a színészek dolgoznak ma. Jól számítottam. Este, ahogy hazaértem, csöngött a telefon. A lányom hívott a mobiljáról. – Anya, anya, láttam mind a kettőt! – Kicsodát? – Hát Pierce Brosnant is, meg a másikat is! – Na és? – Hát Pierce Brosnan… az aztán… anya, látnod kellett volna őt! – Nő és a másik színész? A fiatalabb? – Ja, láttam azt is, persze. Pont bejött abba a terembe, ahol én meg egy statisztafiú maradtunk csak. Nekünk végig ott kellett lennünk, mi voltunk az árnyékok, amelyek a másik oldalról látszanak az üvegfalon keresztül a filmben. Szóval, a statisztafiú meg én nem mozdulhattunk el onnan, mert bármikor szükség lehetett az árnyékunkra, és szerencsénkre, mindkét színész abba a terembe jött be pihenni, mikor szünetük volt.

– Szóval ott tartottunk, hogy belépett a fiatalabb színész – tereltem vissza a szót türelmesen. – És mi történt? – Hát megnéztem, na! Bejött, megállt, én ránéztem, erre ő viszszanézett. Erre én megint ránéztem, ő megint visszanézett. – De persze nem szóltatok egymáshoz. – Nem, nem, hát nem szabad a színészeket zaklatni. – Legalább rád mosolygott? – reménykedtem. Anyai szívemet feszítette volna a büszkeség, ha ez a híres színész legalább rámosolyog a lányomra, ezzel is visszaigazolva, hogy milyen csinos, szemrevaló teremtést neveltem én. – Nem, nem – intett le türelmetlenül a lányom. – Ő egyáltalán nem mosolygott. Legalábbis amíg én ott voltam. Csak ránéztem, ő meg visszanézett. Ezt megismételtük egy párszor. – Na és Pierce Brosnan? – Hát ő aztán…! – A lányom hangja egészen megváltozott, úgy beszélt, mint egy álmodozó fruska. – Anya, őt látnod kellett volna! Bejött, rám mosolygott, de úgy, de úgy tudott mosolyogni! El sem tudod képzelni, hogy milyen helyes! Hogy milyen sármos! Egyébként is nagyon jópofa volt, nagyon kedves mindenkihez… – Azt akarod mondani, hogy Brosnan jobban tetszett neked, mint a fiatal sínész? Na de hát te alig múltál 20 éves, Brosnan meg ötvenen túl... – Jaj, anya, az nem számít! Ö volt ma az egyetlen férfi, aki tetszett nekem. El se tudom magyarázni. Mindegy, hogy hány éves, nem is gondolsz a korára, csak azt a sármos mosolyát látod, azt a vonzást a szemében… Érzed, hogy karizmája van, kisugárzása … Micsoda férfi! Igen, ez az. A lányom kimondta a kulcsmondatot: Micsoda FÉRFI! Őt ugyanaz a karizma, sárm, vonzás kerítette hatalmába, ami engem, amikor megláttam Ellát. Mert mindegy, hogy férfiról vagy nőről van szó, a vonzásuk titka ugyanaz… Mondjuk, fölvesz valaki egy csinos, elegáns ruhát, szépen kifesti az arcát, a fodrásszal befésülteti a haját – ettől vajon JÓ NŐ lesz-e? Nem feltétlenül!

Ezzel elérheti azt, hogy jól néz ki. De ez még nem jelenti azt, hogy JÓ NŐ is! Ha megkérdezek tíz férfit arról, hogy szerintük milyen is az a JÓ NŐ, könnyen lehet, hogy tíz különböző választ kapok. Mivelhogy a választ nem lehet egy-két szóban összefoglalni, mindenki azokat a szempontokat sorolná fel, amelyek számára a legfontosabbak. Biztos, hogy tízen legalább húsz-harminc különböző tulajdonságot említenének meg. Bizonyos tulajdonságokat illetően a vélemények fednék egymást, de biztosan mindenki a listára tenne olyat, amit az előzőek nem. Ugyanis a JÓ NŐ-ség nem azonos azzal, hogy birtokában vagyunk egy szerencsés külső adottságnak és néhány jó tulajdonságnak. A könnyebbség kedvéért megpróbálom egy táblázattal szemléltetni a helyzetet:

Tulajdonság SZÉPSÉG CSINOS ALAK BÁJ VONZÓ MOSOLY ÉRTELEM ÉRZÉKENYSÉG KEDVESSÉG VONZÓ EGYÉNISÉG EMPATIKUS KÉSZSÉG ÖNBIZALOM

Szükséges-e ahhoz, hogy valaki jó NŐ legyen?

Elegendő-e ahhoz, hogy valaki jó NŐ legyen?

SZEXI MEGJELENÉS BÁTORSÁG És még folytathatnám így tovább, a tulajdonságok végeláthatatlan sorával. Az egyik tévéműsorban a csinos, szemrevaló műsorvezetőnő fennhangon azon morfondírozik, hogy vajon ő JÓ NŐ-e. Mire a férfi kollégája rávágja: – Jó lábad van! HOPPÁ! Hát ez a válasz bizony nem arról szól, hogy a férfi JÖ NŐ-nek tekintené a kolléganőjét! Mert akkor egyszerűen csak egy igennel válaszolna. Mi, nők sokszor hajlamosak vagyunk félreérteni, túlbecsülni a bókokat. Ha például egy férfi azt mondja, hogy „szép vagy”, sok hölgy azt hiszi, hogy ez a minden, ennél nagyobb dicséretet már nem is kaphat, és azt gondolja, hogy jogosan tarthatja magát JÓ NŐ-nek, hiszen épp az imént dicsérték meg, hogy milyen szép. Pedig… Az ördög a részletekben van. Tényleg, a részletekben! Az ugyanis mindig gyanús, ha egy férfi kiemel egy bizonyos dolgot, tulajdonságot, külső jegyet: – Szép vagy. – Csinos vagy. – Jó a melled. – Szép feneked van. – Gyönyörű a szemed. – Jó a lábad. Ilyenkor ugyanis nyilvánvaló, hogy nem a hölgy lénye varázsolja el, hanem kifejezetten egy-egy testrésztől „van oda”. Ha egyetlen mondattal akarom meghatározni, hogy ki is az a JÓ NŐ, akkor egy egyszerű egyenletet állítok fel: JÓ NŐ = MICSODA NŐ!

Hányszor halljuk a férfiaktól azt, hogy egy hölgy „Micsoda nő!” ahelyett, hogy szép a feneke meg hogy jó a lába? Ugye, nem olyan gyakran? Kiindulásképpen hadd szögezzem le egyszer s mindenkorra, hogy a „Micsoda nő!” nem terem csak úgy magától. Tévedés azt hinni, hogy a „JÓ NŐ” csak úgy megszületik, és örökké az is marad. Nem! A JÓ NŐ nem születik, hanem valaki azzá válik az élete során. Ezért a címért-rangért meg kell dolgozni. A testünkkel, a lelkünkkel, a szellemünkkel. Na, de mit kell tennünk érte? Kiből lesz a JÓ NŐ? Abból, aki szép? Abból, aki szexi? Abból, aki csinos? Abból, aki intelligens? Aki kedves? Aki bájos? Aki bátor? Abból, aki rendszeresen eljár a plasztikai sebészhez? A JÓ NŐ-nek igenis titka van. És mint a legtöbb titok, ez is megfejthető, követhető. E könyv minden egyes fejezete erről a titokról szól. Hogy ki is az a JÓ NŐ, ki is az a MICSODA NŐ?

Nincs egy rongyom se! „A nők a világon mindenütt egyformán öltöznek úgy öltöznek, hogy bosszantsák a többi nőt” (Elsa Schiapareixi)

Az ismert hölgy igencsak ad magára, különösen, ha estélyen, bálon kell megjelennie. Nemhiába az igyekezet, a kozmetikusnál, fodrásznál töltött órák: a „megjelenésről” fotók készülnek a sajtóban, így mindenki csodálhatja a híresség bámulatos alakját. Selymes haj, szikrázó szemek, győztes mosoly, sudár alakját elegáns, finom szabású estélyi ruha öleli körül… és egy döglött róka fekszik a vállán. Hogy semmi kétségünk ne legyen arról, hogy valóban egy állatot hord a vállán átvetve, a szerencsétlen jószág kipreparált feje is ott lengedez a hölgy csípője tájékán. Próbálom kitalálni, hogy mit is keres a döglött róka azon a szép, formás vállon. Azt nem lehet mondani, hogy a hölgy fázik, hiszen kivágott estélyi ruhában lépked egy elegáns bálteremben, ahol bizonyára kiválóan működik a központi fűtés. Akkor hát minek? Képzeletben vegyük le a rókát a híres, szép nő válláról. Marad a selymes haj, szikrázó szemek, győztes mosoly, a sudár alak, a finom szabású estélyi ruha.

A hölgy, mielőtt kilépne az otthonából, természetesen megáll a tükör előtt, és hosszan szemléli önmagát, hogy vajon elég szép-e. Aztán úgy dönt, hogy a megjelenése önmagában nem elég hatásos… A fenébe is, hiába a selymes haj, szikrázó szemek, győztes mosoly, a sudár alak, a finom szabású estélyi ruha… még mindig nem érzi magát elég JÓ NŐ-nek ahhoz, hogy elmenjen a bálba! Tehát a nyakába keríti a róka-prémet. De! Lehet-e JÓ NŐ az, aki egy rókaprém nélkül nem érzi magát elég szépnek? Eléggé hódítónak? Ha pedig a prém nélkül is JÓ NŐ-nek tartja magát, akkor minek veszi fel? Esetleg csak a „show off” kedvéért? Hogy megmutassa a világnak, hogy neki erre is futja? Hogy mások irigyeljék? De tessék mondani, miért tesz az boldoggá valakit, hogy a rókaprémjével kelt feltűnést? Egy JÓ NŐ sohasem ezzel hívja fel magára a figyelmet. Neki lehet irigylésre méltó a szeme színe, a szája formája, az arcbőre simasága, a harmonikus mozgása, a varázslatos mosolya, de SOHASEM a prémje. Az ugyanis nem ő maga, az csak egy kellék, mint egy karácsonyfadísz, amit egyetlen mozdulattal leakaszthatunk róla, és volt – nincs. Azt tartják, hogy a szépségünkért áldozatot kell hozni. Arról azonban nem szól a mondás, hogy a szépségünkért fel kell áldozni másokat. Ez a hölgy nyilvánvalóan nem tudja (vagy ha tudja, fütyül rá), hogy ezeket a szerencsétlen rókákat élve nyúzzák meg a prémjükért. Miután a tenyésztő kiszedi a ketrecből az állatot, először földhöz vágja, hogy a fájdalom megbénítsa a szerencsétlen párát, és az minél kevesebb ellenállást tanúsítson. Aztán belevág a prémjébe, és miközben szisztematikusan nyúzza a bőrét, a kíntól magához tért állat sivít, sikoltozik, nyüszít, rugdalózik, de hóhérja könyörtelenül folytatja a nyúzást. Aztán, amikor megvan az egész prém, az állatot ledobja a földre, és indul a ketrechez, a követke-

zőért. A földön fekvő áldozat azonban még él. Pontosabban haldoklik. Megnyúzott testét vér borítja, vér folyik nyitott szemébe, megcsonkított lábával erőtlenül rúg néhányat. Mondhatja-e erre egy JÓ NŐ, hogy: na de kit érdekel ez, csak nekem rókaprémem legyen? Akarhat-e egy JÓ NŐ bánatot szerezni a gyerekének? Mert minden egészséges érzelmű gyerek szereti az állatokat, és nem akarja, hogy megnyúzzák őket azért, hogy a bundájukat, prémjüket a mama viselje. A gyerek azt akarja, hogy az állatok éljenek csak békében az erdőben, senki se bántsa őket, a mama meg vegyen inkább magának szövetkabátot. Persze ha a gyereknek NEM mondjuk meg, hogy a mama bundájáért feláldoztak egy rókát/medvét/farkast stb… akkor nem fogja éjszakánként a párnájába sírva gyászolni a szerencsétlen jószágot. De! Akkor meg hazudunk a gyereknek. Akárhogyan is nézzük, egy ilyen rókaprém-, farkasbunda-viselős sztoriból nem tudunk tisztán kikerülni. Életemben egyszer, vagy húsz évvel ezelőtt volt egy igazi bundám, prérifarkasból. Akkoriban elég nehezen lehetett ilyen holmikhoz jutni Magyarországon, és minden nő meg volt őrülve értük. A divat sodort magával engem is, persze, hogy nekem is ilyen kell, hiszen mindenki erről álmodik! Aztán megláttam egy plakátot, ami mellbevágott. Egy szomorú szemű, árva kis medvebocs azt kérdezte a gyerekemtől: A te anyukádnak van bundája? Az én anyukám az életét adta érte! És akkor, hirtelen, a gyerekem szemével láttam magamat, magunkat, a felnőtt világot. Az a plakát olyan volt, mintha valaki megragadná a vállamat és erősen megrázna: „Vedd már észre, hogy mit csinálsz!” SOHA TÖBBÉ nem vettem bundát.

Manapság divatirányzatok, árucikkek tömege özönlik ránk, egymást túllicitálva próbálnak meggyőzni bennünket arról, hogy ha ezt meg azt az árucikket vesszük, akkor olyanok leszünk, mint a hirdetésen látható modell. Éppen ezért a nőknek soha nem kellett ennyire észnél lenniük, mint mostanában, amikor döntést hoznak, hogy mit használnak fel, mihez nyúlnak szépségük érdekében. És éppen ezért soha ennyire nem volt igaz az a régi mondás: aki sokat markol, keveset fog, más szóval élve sokszor a kevesebb több. Ha az előbb említett díva marad a „selymes haj – szikrázó szemek – győztes mosoly – sudár alak – elegáns, finom szabású estélyi ruha” megjelenésnél, akkor talán azt vettem volna észre, hogy milyen csinos. Milyen elragadó. Mert minden, a haj, a szem, a mosoly, a smink, a ruha egy célt szolgált: a nő szépségét. Minden egyes részlet magasabb és magasabb fokozatra emelte a hölgy meglévő szerencsés alkati adottságát. De a vállára akasztott rókaprém semmivel sem járult hozzá a szépségéhez. Ellenkezőleg: megölte a meglévő harmóniát. A JÓ NŐ-nek kisugárzása van. Neki, önmagának, és nem annak, amit visel. Mindaz, amit magán hord, csak kiemeli, hangsúlyozza, szolgálja az egyéniség meglévő vonzerejét. Semmi olyasmit nem lenne szabad magunkra venni, ami nem így működik, hanem önálló életre kel rajtunk. Márpedig egy nyakunkba vetett, halott állatnak is van kisugárzása. Nagyon-nagyon rossz kisugárzása van. Nem azt üzeni a világnak, hogy a viselője egy JÓ NŐ. Ellenkezőleg. Azt üzeni, hogy a viselője nem harmóniában akar élni az őt körülvevő világgal, hanem annak ura, leigázója akar lenni. E fejezet első részében példaként felhozott Ella egy nagyon szép, drága házban lakik. Annyi rókaprémet vehetne magának, hogy kirakhatná velük a háza előtt az utat. Mégsem vesz egyet sem! Bízik abban a testi-lelki harmóniában, tisztaságban, jóságban, ahogyan él, és ahogyan az őt körülvevő világhoz viszonyul.

Mint ahogy az előbbi példa is mutatja, az öltözködés, a ruhatár a JÓ NŐ-ség igen kényes pontja. A „mit nem veszünk föl” legalább annyira fontos kérdés, mint a „mit veszünk föl”. A JÓ NŐ tisztában van azzal, hogy mi áll jól neki, de tisztában van azzal is, hogy mi nem. És persze nem veszi magára azt, ami előnytelen, még akkor sem, ha X. Y. is abban jár! Sokan esnek azonban a gyakran változó divat és a barátnői ruhatár másolásának áldozatául. Bizonyos országokban, többek között hazánkban is, az öltözködés egyfajta státuszszimbólum is. Azt mutatja meg a világnak, a barátoknak, a környezetnek, a munkatársaknak, a szomszédoknak, hogy az illetőnek mire telik. Aki netán egyszerűbb, olcsóbb ruhát hord, az ezzel önként egy alacsonyabb osztályba sorolja magát. Ezek az osztályok, kasztok az emberek szemléletében, gondolkodásában léteznek, és a hovatartozást az dönti el, hogy KI MIT ENGEDHET MEG magának. Milyen ruhát, autót, házat, nyaralást. Az emberek fejében kreált osztályok, kasztok akkor válnak fizikai valósággá, amikor e státuszszimbólumok köré kezdenek szerveződni, barátot, társaságot találni, szórakozni, nyaralni járni. Ismerek két hölgyet, akik ugyanabba a társaságba járnak évek óta. Az egyik magas, vékony, szőke, a másik alacsony, telt és barna. A múltkor egyforma – mellesleg méregdrága, és csak nagyon korlátozott darabszámban kapható – bundát vásároltak maguknak. (Már megint a bunda!) Nem is volt senki másnak olyan kabátja a társaságukban, csak nekik, kettőjüknek. El lehet képzelni azt, hogy két, ennyire különböző alkatú nőn ugyanaz a ruhadarab jól álljon? De nem is erről szól az igyekezetük, hanem a státuszszimbólum birtoklásáról, arról, hogy abban a körben, ahová ők járnak, MUSZÁJ méregdrága ruhákat viselni, akár jól áll az illetőn, akár nem. És itt már el is vérzett a JÓ NŐ-ség. Mert a JÓ NŐ tudja, hogy mi az, amiben ragyogni-tündökölni fog, és mi az, amit akkor sem szabad magára vennie, ha az éppen a

legújabb divat szerinti, áhított darab, csak éppen az ő megjelenését agyonvágja! Drága Marika barátnőm, aki divatáruházat vezetett és divatbemutatókat szervezett, gyakran mondogatta: – Egy nőnek nem kell feltétlenül a legutóbbi divat szerint öltözködnie. Olyan ruhát kell fölvennie, ami eltakarja azt, amit el kell, és kiemeli azt, amit érdemes megmutatni. Erről az egyszerűnek tűnő igazságról azonban nagyon sokan elfeledkeznek! Ugyan mi másnak lenne betudható, ha valaki direkt kiemeli, láttatni engedi azt, ami előnytelen rajta? Így találkozunk aztán kövér lányokkal, akik olyan topot viselnek, amiből kilátszik a hasuk, és mindenki kellően szemügyre veheti, mekkora hájtömeg is van az illető derekán. Az idősebb, molett hölgyek más módját választják annak, hogyan is hangsúlyozzák azt, amit nem kellene. Ők hajlamosak néhány számmal kisebb pulóvert, trikót vásárolni, amiben aztán majd mindenki jól megszámlálhatja a hurkáikat. Az eredeti szándék – persze, tudjuk – azt volt, hogy a kisebb számú pulóverben vékonyabbnak látszódjanak. De! Épp az ellenkező hatást érik el, most aztán mindenki látja majd, milyen kövérek! Mindent megmutatnak, semmit sem bíznak a fantáziára! Amilyen művészi szinten művelik a hölgyek az előnytelen testrészek kihangsúlyozását, ugyanolyan tökélyre viszik a szép formák eltakarását is, nehogy valaki észrevegye már! Ezért aztán nadrágban, kivágott blúzban jár az, akinek szép a lába, de kicsi a melle, míg az a hölgy, akinek formás a melle, de lábszépségversenyre nem nevezhet be, bő szabású pulóvert vesz fel miniszoknyával. Ez olykor még a profikkal is előfordul. Profik alatt színésznőket, modelleket, sztárokat értek, akik a szépségükből élnek. A minap például látok egy egész alakos fotót egy fiatal hölgyről, aki a szépsége miatt lett ismert. A partin készült fotón jól látható a hölgy bá-

jos arca, ám az alakjából semmi, mert bokáig érő hosszú bundába van öltözve. (Már megint a bunda!) A hölgy talán csinos, de ez nem látható, mert alakját eltakarja egy zsákszerűén szabott bunda. Aminek a szerepét én egyszerűen nem értem. Ha ugyanis nem venne fel bundát, akkor lehetne látni sudár alakját, karcsú derekát, formás lábát. De így nem látjuk, mert mindezt ELREJTI a bunda alá. De miért? Szégyelli talán az alakját? Úgy gondolja, hogy egy zsákszerűén bővülő állatszőrme szebb, mint az ő sudár alakja, karcsú dereka, formás lába? Vagy abban a tévhitben él, hogy nem a sudár alak, karcsú derék, formás láb teszi őt JÓ NŐ-vé, hanem a bunda? Kedves Olvasó, ne gondolja azt, hogy csupán szórakozásból cikizek egy jelenséget. Egyszerűen csak érthetetlen számomra, hogy a nők miért rontják el szándékosan a megjelenésüket. „Józan paraszti ésszel” gondolkodva, vallják be őszintén, nem százszor szebb egy gyönyörű, fiatal női alak, mint egy zsákszabású bunda? „Józan parasztésszel” gondolkodva csak egyetlen racionális magyarázatot találok a bunda viselésére: a tulajdonosa meg akarja mutatni a világnak, hogy neki VAN, ő ezt MEGENGEDHETI magának. Vagyis megint a „show off”, megmutatjuk másoknak, amink van. Talán mert még viszonylag új keletű a jómód, ezért Magyarországon sokan fontosnak, elengedhetetlennek tartják, hogy látsszon rajtuk, mennyi pénzük van. Az utcán sétálva, az emberek ruházatát, autóját, házát nézve szinte azonnal meg lehet állapítani, hogy kinek mennyi pénze van, ez ugyanis AZONNAL látszik rajtuk. Itt, Észak-Amerikában, egy kávézóba beülve, vagy egy bevásárlóközpontban sétálva nemigen lehet megkülönböztetni az embereket. Mert könnyen lehet, hogy az a férfi ott, pólóban és farmerban, milliomos, de így ránézésre nem lehet megmondani, mert nem látszik rajta. Gyakran előfordul, hogy az ember belép egy átlagosnak kinéző házba, és akkor döbben meg, hogy milyen hatalmas, milyen

gazdagon bútorozott, de ez KÍVÜLRŐL nem látszik. Az emberek nem mutatni, mutogatni akarják a javaikat, hanem élvezni. Mások menő cuccait látva, az irigység szavára hallgatva, sokszor választunk gondolkodás nélkül, mérlegelés nélkül ahhoz hasonlót vagy éppen ugyanazt. – Nekem miért nincs ilyen? Igenis, nekem is ilyen kell! Én is megérdemlem, nem? Mint egy óvodás gyerek, ugye? Emlékszem, egyszer, az előbb említett Marika barátnőm kiválasztott nekem egy nadrágkosztümöt, ami nagyon jól állt. Erre szokták mondani, hogy úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. A munkatársamnak is borzasztóan megtetszett a nadrágkosztüm, ő is olyat akart. (Tipikus hiba!) Hiába magyarázta neki finoman Marika, hogy őrajta ez a típusú kosztüm nem állna olyan jól, mint rajtam, mert legalább tizenöt kilóval több a súlya, mint az enyém… Marika még azt is felajánlotta, hogy majd segít neki választani olyan ruhát, ami kiemeli az ő alkatának az előnyeit, az illető azonban ezen megsértődött, ahelyett, hogy megköszönte volna a szakértő segítséget. Miért hangsúlyozom azt, hogy „tipikus hiba”? Mert a nők jelentős része igenis, úgy választ ruhát, hogy meglát valamit egy másik nőn, és neki is az kell. – Mindenkinek van már térdcsizmája, buggyos gatyája, csak nekem nincs! A térdcsizma, buggyos gatya tetszés szerint behelyettesíthető az éppen aktuális, és mindig változó göncök nevével. És aztán beindul a gépezet, kiből fogják kipréselni a divatos gönc árát? A mulya férjből? Aki inkább, csak hogy béke legyen a házban, odadja az árát. – Itt van, anyukám, vedd csak meg magadnak, ha már annyira tetszik… A mulya férj persze nem fogja megcsodálni az új darabot az aszszonykán, talán észre sem veszi, hogy párja egy új holmiban pompázik. De talán nem is neki szól az öltözködés. Nem is a férjnek, a

társnak, mert ha annak szólna, akkor feltehetően őt is megkérdezné vásárlás előtt (netán elvinné magával ruhapróbára). De ha nem a férjnek, a társnak szól az öltözködés, akkor ugyan kinek? A többi nőnek? A barátnőknek, kolléganőknek, ismeretségi körnek? Nem befelé szól, nem a saját kapcsolatunknak, szerelmünknek, hanem kifelé, a VILÁG-nak? Köztudott, hogy a pasik ritkán veszik észre az új ruhát, (cipőt, frizurát) a társukon. Ezért ők nem igazán lelkesednek, ha életük párja új darabra vadászik. A békesség kedvéért mégis hagyják magukat meggyőzni, és inkább odadják a pénzt, minthogy végighallgassanak egy „de-hát-apukám-alig-van-egy-tisztességes-ruhám – már-mindenki-ebben-jár-a-munkahelyen-is-Klári-a-szomszéd-isebben-feszít-na-persze-ő-megteheti-mert-neki-BEZZEG-jól-keresa-férje” kezdetű, szemrehányásokkal tarkított lamentálást. Ilyenkor a pasas jobban teszi, ha odaadja a pénzt, és szerez magának egy nyugodt estét, amikor is békésen ülhet a tévé előtt, sörözés közben felteheti lábát a dohányzóasztalra, és senki se fogja zavarni ezt az isteni, kiérdemelt nyugalmat. A nő pedig körberohanja a boltokat, hajtóvadászatot rendez a kiszemelt darab megszerzéséért. Egyik fontos szempont ugye az ár. Olcsó legyen vagy drága. Ugyanis mindkét kategóriával fel lehet vágni az ismeretségi kör előtt. Ha azt mondjuk, hogy nagyon olcsó volt, akkor mindjárt jön a kérdés: – Hol vetted? Ha pedig azt emeljük ki, hogy nagyon drága volt, az is elismerést, mi több, irigységet szül. – Honnan a francból van ENNEK ennyi pénze? – Ja, ez már nem egy hangosan kimondott kérdés, ez csak a tekintetekből olvasható ki. Másnap, harmadnap aztán jön az igazi megmérettetés: a munkahelyi divatbemutató. Vajon mit szólnak a kollegák? – De jópofa! – De jól áll!

– Milyen csinos vagy! Megy a duma szemtől-szembe. Az illető hölgy háta mögött persze eltérő változatot adnak elő. – Tudjátok, nem akarom megsérteni, ezért nem mondtam meg előtte, de az ő korában már tényleg nem kellene ilyet hordania. – Inkább a munkájára figyelne oda ennyire… – Nem túl rövid ez a szoknya? – Észrevettétek, hogy fölszedett pár kilót? – Biztos ezt is külföldön vette… Miből futja neki erre is? – Hagyd el, megteheti, jól keres a férje… Bezzeg az enyém… – Nevelne csak három gyereket mint én, nem lenne annyi ideje puccoskodni… E kétes dicsőség, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan szerte is foszlik. Még meg lehet mutatni a ruhát baráti társaságban, vagy ha elegánsabb, akkor partin, esküvőn, szülinapi bulin…, aztán az újdonság varázsa megkopik, vagy esetleg megjelenik valaki más egy ennél is újabb ruhakölteményben, és akkor az illető hölgy mindjárt réginek és kopottnak érzi a nemrég még oly büszkén viselt, „körbehordozott” cuccot. Így kerül az annyira áhított ruha nagyon hamar a szekrény aljára. Különösen akkor, ha kifejezetten a legutolsó divatot tükröző darabról van szó. Amiről a következő szezonban már „ordít”, hogy „kiment a divatból”. Igen, persze, hogy kiment, hiszen tavaly még ez volt a módi, idén meg ennek az ellenkezője, úgyhogy ebben többet már nem lehet kimenni az utcára. Mert azzal, amivel tavaly hódítottunk, az idén nevetségesnek nézhetünk ki. És ki akarja magát lejáratni banánszoknyával, amikor a lapszoknya dívik? Ki nem tartja „égőnek” trapézgatyában szaladgálni, amikor mindenki csöves nadrágot húz fel? És miután a divat nagyon hamar változik (ebből él a divatszakma!), az úgynevezett menő ruhák pár hónap alatt bekerülnek a ruhásszekrénybe. A polcokon meg egyre csak gyülekeznek a nem is olyan régen még „trendinek” tartott, mára „divatjamúlttá” lefoko-

zott rucik. És amikor a nő benéz a szekrényébe, mert partira, bulira, esküvőre, stb. megy, akkor kétségbeesetten felsikolt: – Te jó ég, mit vegyek fel? Nincs egy rongyom se! Amire a tapasztalatlanabb férj, élettárs félénken felveti: – Ugyan, szívem, hisz tele van a szekrény… Ez a megjegyzés azonban csak olaj a tűzre. – EZEK? Hát ezek mind ócska rongyok! Azt akarod, hogy megszóljanak? Tapasztalatlan férj még nem adta fel: – De szívem, nézd csak meg ott azt a szép kis kék ruhát… A múltkor is olyan csinos voltál benne, tudod, amikor a Móni esküvőjére mentünk… A tűz most már igazi, mérges, emésztő lánggal lobog. – Hát éppen ez az! Hogy már a Móni esküvőjén is ez volt rajtam! Most akkor hogy vegyem fel ugyanazt a Tündi esküvőjére is?! Tapasztalatlan férj vigasztalással próbálkozik, nem is sejtve, hogy csak újabb adag olajat önt a tűzre: – Édesem, hát nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni… elvégre nem te vagy a menyasszony… Ennél a pontnál a jelenet igazi drámává fejlődik. Főhősnőnk már majdhogynem levegő után kapkod. – Te tényleg nem érted? Hát hogy menjek el két esküvőre is, ugyanabban az évben, ugyanabban a ruhában?! Amikor ott lesznek a Lajosék is, meg a Beáék is, akik már Móni esküvőjén is látták rajtam ezt a ruhát? Tudod, mit fognak mondani? Azt, hogy még arra se telik, hogy egy új ruhát vegyek a Tünde esküvőjére! Tapasztalatlan férj itt hirtelen feladja. Elsősorban is sürgető késztetést érez, hogy minél hamarabb előkapjon egy értelmező szótárt, felüsse az „alkalmi ruha” kifejezésnél, és meggyőzze az aszszonykát, hogy az „alkalmi” szó nem azt jelenti, hogy EGYETLEN alkalomra szól. Az előbbi kirobbanásból okulva azonban nem biztos benne, hogy próbálkozása sikeres lenne, ezért inkább úgy tesz, mintha egy színdarab szereplője volna.

Vagyis: balra el. Beoson a szomszéd szobába és bekapcsolja a tévét. Az a férj, aki viszont a tapasztaltabbak közé tartozik, már a „Nincs egy rongyom se!” szívet tépő felsikoltás hallatán a tévénézés fedezékébe vonul, és nem is próbálja meggyőzni a párját arról, hogy nincs igaza. Tapasztalt férj már tudja, hogy lehetetlenre vállalkozna. Ha ugyanis egy nő felsikolt, hogy nincs egy rongya se, amit felvehetne, akkor az valóban úgy is van! Még akkor is, ha közben a szekrénye csordultig tele ruhákkal. Viszont! Nincs egy se, egyetlenegy se, amit ő szívesen fölvenne. Mindegyiknek van valami hibája. Az egyik túl szűk, a másik túl rövid, a harmadik divatjamúlt, a negyediket nem is tudja már, miért vette meg, hiszen egyetlenegyszer sem volt rajta, akkor miért pont most venné fel, az ötödiket meg azért vásárolta, mert nem tudott neki ellenállni, olyan „cuki kis darab” volt, igaz, hogy derékban szűknek bizonyult, de akkor úgy gondolta,hogy egy ilyen cuki kis ruháért le fog fogyni, amiből persze nem lett semmi… a hatodik ruha meg…. egész jól néz ki, mi is a baja ennek? Ja, megvan! Ezt már ANNYIAN látták rajta, csak nem fogja ezt fölvenni… És persze, végül oda lyukad ki, hogy NINCS EGY RONGYA SE, amiben elmehetne a bálba, az esküvőre, a rendezvényre. Mert egyikben sem érzi magát JÓ NŐ-nek. Egyik sem olyan, ami kellemes, kényelmes, szép, idomul a testhez, kiemeli a viselője alakjának előnyeit, hozzásegíti ahhoz a csinos, magabiztos, sugárzó megjelenéshez, ami a legtöbb hölgy vágya. Amit pedig szívesen magára öltene, azt már annyian látták rajta, hogy égő volna megjelenni benne. Mert MIT MONDANAK MAJD AZ EMBEREK? Az öltözködést többnyire ott rontják el a nők, hogy követnek valamilyen értelmetlen beidegződést. Ilyen például az, hogy amit már láttak rajtunk egyik barátunk esküvőjén, azt nem vehetjük fel egy másik barátunk esküvőjére… De miért nem, tessék mondani?

„Jaj, hát mit mondanak majd az emberek? Hogy még egy új ruhára se futja?” Többnyire a környezet elvárásának megfelelően igyekszünk öltözködni, nem pedig a magunk igényeinek, kényelmének megfelelően. Márpedig ezt egy JÓ NŐ nem engedheti meg magának! A JÓ NŐ fölveszi ugyanazt a ruhát ünnepi alkalmakra többször is, naná hogy fölveszi, mert remekül áll rajta, és a múltkor is menynyi irigykedő (női), és elismerő (férfi) tekintet kísérte útját! Különösen akkor, ha épp mostanában nézett szét a boltokban, és rájött, hogy semmi olyat nem kap, ami jobban mutatna a meglévőnél. A próbafülke tükre előtt végigmérte magát és egy pillanat alatt eldöntötte: – Nem! Hát ezt aztán nem veszi magára! Akkor maradjon a régi, bevált darab, inkább földobja egy övvel, sállal, kitűzővel, minthogy egy új, de előnytelen cuccban jelenjen meg. Na és ha azt fogja mondani az irigykedő hölgykoszorú, hogy látták már rajta ezt a ruhát, akkor mi van? Holnapra összedől a világ? Mert ugyebár kik lesznek azok, akik észreveszik, hogy nem új ruha van rajtunk? Az árgus női szemek. Akik azt lesik, hogy ki mikor miben és miben nem. De hát nekik akarunk mi tetszeni? A nőknek? A férfiak ugyanis, akiknek a figyelmére pályázunk, NEM fogják észrevenni, hogy már látták rajtunk ezt a ruhát. És ne gondoljuk azt, hogy ha mindig a környezet elvárásának megfelelően öltözködünk, akkor nem éri szó a ház elejét. Dehogynem! A rosszindulat kimeríthetetlenül találékony. Mert való igaz, hogy ha a Tündi esküvőjén fölvesszük azt a kéket, amit a múltkor Móni esküvőjén is hordtunk, akkor összesúgnak a hátunk mögött: – A múltkor is épp ebben a kék ruhában láttuk; na mi van, már egy új rongyra se futja? De az is igaz, hogy ha a szekrényben hagyjuk a kéket, és egy vadi-új cuccban feszítünk, akkor pedig arról szól majd a susmus:

– Hiába vette fel ezt az új ruhát, nem áll rajta olyan jól, mint a múltkor az a kék! Mindezt persze a hátunk mögött. Mert a szemünkbe mindig azt fogják mondani: – Istenien nézel ki! A JÓ NŐ azonban fütyül erre. Nem érdekli, hogy mi a mások elvárása, miről megy a susmus, ő a maga ízlésének megfelelően választ. Egy olyan darabot, amiben kellemesen érzi magát, amiben jól mutat, amiben ülni, állni, sétálni, vonulni lehet, ami kiemeli csodálatra méltó idomait. Mert ő a saját elvárásaihoz, igényeihez, adottságaihoz, egyéniségéhez öltözködik. Nem hagyja magára rátukmálni az előnytelen darabokat, akármennyire divatosak is azok. Hányszor fordul elő, hogy felpróbálunk egy ruhát, amiben egész rémesen nézünk ki, de az eladónő lelkesen kapacitál: – Nagyon jól áll, nagyon csinos! A JÓ NŐ-nek ilyenkor van bátorsága nemet mondani, és vásárlás nélkül távozni. Annak, aki JÓ NŐ szeretne lenni, nem szabad abban hinnie, hogy a ruha teszi az embert. Sokkal inkább abban, hogy az ember teszi a ruhát. Hiába vesz föl valaki egy divatos körömcipőt, ha csak idétlenül csámpázik benne. Nevetséges lesz. Míg egy középmagas sarkúban energikus, ruganyos léptekkel járna, amire már odafigyelnének az emberek. Különösen a harmincöt-negyven fölötti hölgyek egy része hajlamos azt hinni, hogy a ruha teszi az embert, és egy megfelelő cuccal el tudnak hitetni magukról dolgokat. Gyakori látvány, hogy valaki negyvenévesen úgy öltözik, mint egy tizenéves, és a legmenőbb tinicuccokban pompázik. Ettől azonban még senki nem fogja azt gondolni, hogy ő tizennyolc éves, hanem azt fogják gondolni, hogy ez a nő negyven éves, de úgy öltözik, mintha tinédzser lenne. Egy negyvenéves nőt viszont föl lehet öltöztetni a korának és alkatának megfelelő ruhába úgy, hogy azt fogják mondani rá, tíz évet letagadhatna a korából.

Szóval, higgyük el, az ember teszi a ruhát, mert ugyanaz a darab nézhet ki pompásan az egyik személyen, míg a másikon úgy áll, mint tehénen a gatya. Egy farmernadrág lehangoló látványt nyújt egy molett lányon, aki kitérdesedve hordja, egy flip-flop papuccsal és egy seszínű, vasalatlan, lógó pólóval. Ugyanaz a farmernadrág ragyogóan néz ki egy csinos, rugalmas testű lányon, aki a tiszta, feszes nadrághoz elegáns cipőt, alakjához simuló, finom anyagú blúzt visel. Ugyanakkor az öltözködésünkkel, a ruházatunkkal „üzenünk” a világnak akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Hogy mit viselünk, az nemcsak a pénztárcánkról árulkodhat, hanem a pillanatnyi hangulatunkról vagy éppen a személyiségünkről is. Különösen igaz ez a hölgyek esetében. A férfiak ugyanis, ha egy kicsit odafigyelnek, nem nagyon tudják elrontani az öltözködésüket. Öltöny, nyakkendő, vagy lezser pulóver, ing, farmer az alkalomtól függően. Csak abban lehet tévedni, hogy valaki eltalálja az alkalomhoz megfelelő ruhát vagy nem. Nő és az ápoltság, amivel még mellé lehet fogni. A nőknek azonban sokkal bonyolultabb a helyzetük. Először is itt van a szoknya vagy a nadrág kérdése. Aztán meg az, hogy mikor mennyit mutassunk meg magunkból. Ez utóbbi elég sok fejtörést okozhat egy JO NŐ-nek. Ha csinosan öltözik, de konvencionálisan, mondjuk szoknyablúz vagy kosztüm, akkor talán nem fogják észrevenni a pasik, hogy milyen jó is az alakja. Viszont nagy valószínűséggel nem is fognak ráragadni a kalandorok. Mert ezt üzeni a világnak: Tudom, hogy csinos vagyok, JÓ NŐ vagyok, de én azt akarom, hogy az egész lényemet értékeljék, beleértve a gondolataimat és a személyiségemet is. Ebben a szolid, nem kihívó öltözetben, amit magamra vettem, lehet ugyan látni, hogy csinos vagyok, viszont nem vonja el a figyelmet Rólam, arról, amit mondok. Ha valakinek felkeltem az érdeklődését, azt nemcsak a jó testemmel teszem, hanem a személyiségemmel is.

Más hölgyek viszont úgy gondolják, hogy ha már előnyös adottságaik vannak, hát azokat ki kell tenni a kirakatba, hogy mindenki lássa, irigyelje. A pasasoknak meg rögtön szembetűnjön a lényeg, a „földi mennyország”, hogy aztán bódultan belehulljanak a dekoltázsba. Ezért ezek a nők a kihívó öltözködés mellett döntenek, miniszoknya, mélyen dekoltált blúz, ami nem sokat hagy a képzeletnek. Minden ott van, kint a kirakatban, és lehet besöpörni a kábult, elismerő, nyálcsorgató, vágyakozó férfipillantásokat. Tudom, hogy nagyon szép a testem, és nem akarom, hogy azt bárki megkérdőjelezze, ezért hát itt van minden, tessék, láthatják, hogy milyen a mellem, a fenekem. Na kit tud ennek ellenállni? Ki szeretne az ágyamba jönni? Gyertek csak hapsikáim, nézzétek meg a kínálatot! Ebben az esetben a hölgy az öltözködésével azt üzeni a világnak, hogy a teste eladó-kiadó, azt viszont nem igényli, hogy a pasik a lelkével, a személyiségével is törődjenek. Ugyanis, a szerencsétlen pasik, ha akarnának, se tudnának ilyen esetben az illető személyiségére fókuszálni. Gondoljunk csak bele, ott vannak közszemlén a formás lábak, csak a pillanatot kell várni, hogy a bugyi kikandikáljon a miniszoknya alól, ott van a keblek halma – a pasi annyira el van foglalva ezeknek a bámulásával, hogy meg sem hallja, amit az illető hölgy mond. Szerintem egy JÓ NŐ-nek arra kell törekednie, hogy csinossá formálja a testét, jó legyen az alakja. Ne hízzon el, mozogjon rendszeresen, hogy a testének legyen formája és tartása. A testmozgás nemcsak azért fontos, hogy elégessük a kalóriát, hanem azért is, hogy karbantartsuk az izmainkat és rugalmas, dinamikus legyen a járásunk. Megfigyelték már, hogy hány nő jár slamposan, erőtlen, csoszogó, topogó léptekkel? A járásukból hiányzik a lendület, amit csak rendszeres testmozgással érhetünk el. Aztán erre a csinos testre jöhet a ruha. Nem azért, hogy elleplezze a hurkákat, eltakarja a formátlan feneket, hanem azért, hogy kiemelje a test harmóniáját. És ha vigyáztunk a testünkre, rendsze-

resen mozogtunk és ápoltuk a bőrünket, akkor jól fogunk kinézni egy egyszerű farmerben-pólóban is. Végezetül álljon itt egy példa arra, hogy nem a ruha, a cipő, a frizura, a smink „teszi” a Máig emlékezetes számomra Sophia Loren alakítása az „Egy asszony meg a lánya” című filmben. Van egy jelenet, amikor Sophia Loren az országúton térdre rogyva sír, miután megerőszakolták őt és féltve őrzött lányát. Arcát kezébe temetve zokog, ruhája tépett, rongyos, a keze és az arca piszkos. Mégis, ki mondaná rá azt, hogy ez a nő csúnya? Egy csodálatos asszonynak látjuk őt, akiben még így, térdre rogyva is van méltóság, tartás, erő és büszkeség, ami talpra állítja majd, hogy tovább harcoljon lánya és önmaga boldogulásáért.

Zsírleszívás? Mellplasztika? Smink? „Nem akarom, hogy eltüntessék a ráncaimat, nem akarok úgy kinézni, mint mindenki más. (Jane Fonda)

Amikor először találkoztam Claudiával, nem tudtam levenni a szemem a melléről. Az egyik ugyanis láthatóan kisebb volt másiknál, és mintha deformált lenne… mintha lejjebb helyezkedne el, mint a „párja”. Szerencsétlenségére Claudia feszes pulóvert viselt, ami pontosan kirajzolta az idomait. Az első gondolatom az volt, hogy plasztikáztatta a mellét, de a műtét nem sikerült. Aztán leintettem magam, persze, agyamra ment az a sok hülye újságcikk, amit olvasok az elrontott műtétekről! Nem is foglalkoztam többé Claudia mellével. Szülinapi bulin voltunk, a barátnőm lányát ünnepeltük. Evés-ivás, dumcsi, tánc, hülyülés meg is feledkeztem róla. Aztán a buli véget ért, a vendégek elköszöntek, és következett a „romeltakarítás”. Összeszedtük az edényeket, elmosogattunk, a

helyükre raktuk az asztalokat, székeket, aztán leültünk – pihenés címén – dumcsizni. Hárman maradtunk az asztalnál, Vera, a barátnőm, Claudia meg én. Pillanatok alatt a kedvenc női témákra kanyarodott a szó: szépség, férfiak. Vera barátnőm akkor már nem is titkolta, hogy a férje beadta a válópert. Több mint húszévi házasságot, három közös gyermeket maga mögött hagyva, egy, a saját lányával egyidős hölggyel akarja összekötni az életét. Persze azonnal a férjre terelődött a szó. Hogy milyen csalfa, meggondolatlan. Hogy mi lehet a vége az új kapcsolatának, ahol a partnerek között majd harmincévnyi a korkülönbség. – Ismerjük el, nem tudok versenyezni egy ilyen fiatal lánnyal – merengett a barátnőm a kávéja fölött. Pedig ő aztán nem akármilyen nő. Soha nem hagyja el magát, mindig ügyel a külsejére. Ruházat, smink, frizura? Szó nem érheti a ház elejét soha! – Egy nőnek mindig, minden körülmények között szépnek kell lennie – szokta mondogatni. És mindezt úgy teszi, hogy nem viszi túlzásba! Az öltözködése finom, igényes, visszafogott. Nem feltűnő, nem kirívó. Mint ahogy a sminkje és a frizurája sem. Sose láttam még borzos hajjal, kitérdesedett nadrágban, még otthon sem. Sose felejtem el, amikor egy szép tavaszi reggelen csöngött a telefonom és Vera lánya hívott kétségbeesetten, hogy azonnal menjek oda, mert az édesanyját kórházba kell vinni, eltörött a lába. Le sem bír jönni az emeletről a földszintre. A férj kiküldetésben volt, a nagyobbik lány egy másik városban járt egyetemre, a két tizenéves gyereknek meg nem volt jogosítványa, hogy a kórházba vigyék a sérültet. Azonnal rohantam, mint az őrült, útközben arra próbáltam koncentrálni, hogy ne sírjam el magam, amikor meglátom majd őt. Ráadásul egy évvel ezelőtt is eltörte a bokáját, el tudtam képzelni, mennyire kétségbe lehet most esve.

Bemegyek a házba, Vera ott ül az emeletre vezető lépcsőn, és sminkeli magát. Először azt hittem, valaki rossz tréfát űzött velem, nem is történt semmi baj, csak ide akartak csalni ezzel a trükkel. – De hát… nem kell kórházba mennünk? Nem tört el a lábad? – értetlenkedtem. – Dehogynem, úgyhogy mozdulni sem bírok innen, a segítséged nélkül nem tudok lemenni a földszintre. De azért, mert eltört a lábam, még nem kell elhanyagolni magam – folytatta rendületlenül a sminkelést. Aztán hozzátette: – Ugye, említettem már neked, hogy egy nőnek mindig, minden körülmények között szépnek kell lennie? Nos, ettől a hölgytől még van mit tanulnom, ismertem el magamban. Ügy tűnik azonban, hiába volt minden igyekezete, a férj most válik egy nála jóval fiatalabb nő kedvéért. – Nem tudok versenyezni egy ilyen fiatal lánnyal – ismételte meg Vera az előbbi véleményét. – Hacsak…- tette hozzá titokzatos mosollyal – nem fordulok plasztikai sebészhez. Ezen kiakadtam egy kicsit. Vajon mit akar változtatni magán, ő, aki mindig jól néz ki? Mintha olvasna a gondolataimban, azonnal válaszolt a kimondatlan kérdésemre. – Szerintem a fenekem nem elég gömbölyű – jelentette ki és fel is állt az asztaltól, körbeforgott, hogy mit szólunk hozzá. – Hát nem olyan, mint Jennifer Lopezé, de ez szerintem még nem jelenti azt, hogy feltétlenül a sebészhez kellene fordulnod – vélekedtem. Claudia csöndben maradt, hiába biztattam a tekintetemmel, hogy szóljon már hozzá ő is. – Úgy gondoltam, hogy deréktájról leszívnának egy kis zsírt, és feltöltenék vele a fenekemet – folytatta rendületlenül Vera. Csak ültem ott, mint akit fejbe kólintottak. Csípjen meg valaki, ébredjek már fel végre, ez nem lehet a valóság, ez valami rossz álom. A barátnőm – az én okos, talpraesett, intelligens barátnőm! –

hangjából ugyanis éreztem, hogy nem tréfál, komolyan fontolgatja a műtét lehetőségét. Ekkor szólt közbe Claudia. – Ne tedd! Tudod, hogy én is megbántam már a mellplasztikámat. Kissé feszélyezve éreztem magam. Ezek szerint a barátnőmnek tudomása volt arról, hogy Claudiának a melle… izé.. .plasztikáztatva van. „Kívülállóként” csöppentem ebbe a szituációba, a hölgyek teljes természetességgel beszélgettek valamiről, amiről én eddig nem tudtam. És miután akkor találkoztam Claudiával életemben először, nem voltam biztos benne, hogy ez az egész rám is tartozik. Eddig mindössze annyi derült ki róla, hogy elvált, gyermekeit egyedül neveli, és válása óta egyfolytában keresi az Igazit, de nem találja. – Most akarom megműttetni harmadszor – nézett egyenesen rám Claudia, mintegy helyeslést keresve a tekintetemben. – Csak az a baj, hogy nincs rá elég pénzem. – Ezzel a vallomással úgy éreztem, hogy engem is befogadott a „beavatottak” közé, azokhoz tartozom, akik tudnak a műtétről, nem vagyok tehát illetéktelen résztvevője ennek a bizalmas beszélgetésnek. És már itt is voltunk, egy „szigorúan bizalmas”, titkos, de annál izgalmasabb csevely kellős közepén. Nincsenek rejtett gondolatok, vágyak, tessék, ki vele, ki mit tenne meg a szépségéért. Tehát a gyermekeit egyedül nevelő, folyamatos pasikeresésben levő hölgy harmadjára akarja plasztikáztatni a melleit. A barátnőm a fenekét szeretné átszabatni, hátha így visszahódítja hűtlenkedő férjét. Jómagam, egy meggyötrő házasságból kimenekülve, újra boldog szingliként, beérném egy sminktetoválással. Ebből a választékból a legizgalmasabb kétségkívül Claudiáé, aki harmadjára akarja felkeresni a plasztikai sebészt. – Tizennyolc éves koromban minden vágyam az volt, hogy megnagyobbíttassam a mellem – kezd bele műtétei történetébe. Titokban végigmérem. Az egész nő olyan vékony, olyan pici. Minek egy ilyen pici nőnek nagy mell?

– Persze, fiatal voltam, és nem gondoltam bele igazán, mit is jelent ez. Mit lát az ember tizennyolc évesen? Hogy melyik sztár hogy néz ki, és persze, ő is olyan akar lenni, mint azok. A szüleim próbáltak lebeszélni róla, de hiába. Anyukám egyre csak mondogatta, még a műtét napján is: „Olyan helyes kis arcod van, miért van neked szükséged plasztikai műtétre?” Természetesen, frissen érettségizett diákként nekem nem lett volna rá pénzem, de a szüleim, sok-sok rimánkodás után, kifizették. Bár ne tették volna! Ha a mostani eszemmel én lennék az akkori édesanyám, lekevernék egy hatalmas pofont magamnak, hátha az észhez térít. Szünetet tartott, kortyolt egyet a kávéjából. A barátnőm illedelmesen hallgatott, gondolom, ő már ismerte a folytatást. – Bár ne tettem volna! – fakadt ki Claudia. – Életemben soha semmit nem bántam meg ennyire, mint ezt a lépést. – Megnevezte azt a külföldi országot, ahol a műtétet végezték. Ennek a kis kitérőnek, mint később rájöttem, nagyon fontos szerepe van a történetben. –Eleinte nem volt semmi panaszom, és boldogan hordtam a mély dekoltázsa blúzokat! Végre nem kellett kitömni a melltartóimat, hogy nagyobbnak látsszon a mellem… A problémák évekkel később kezdődtek, amikor már férjnél voltam. Éreztem, hogy valami nem stimmel a mellemmel. Sajnos, nem tudtam rögtön lépni, mert akkoriban teljesen lefoglaltak a családalapítás gondjai, lakást vettünk, megszülettek a gyerekek. Végre aztán rászántam magam, és fölkerestem a sebészt, aki az operációt végezte. Akkorra már szinte százszázalékosan biztos voltam benne, hogy a műtétet meg kell ismételni. – Az orvos egyetértett veled? – Összevissza beszélt. Nagyon nehezen tudtam kihámozni az igazságot. Azt mondta, hogy a mellembe helyezett implantátum kifakadt, és a tartalma már jó ideje szivárog… Claudia nagyot sóhajt. Tekintetem a padlóra siklik. Nem lehet könnyű ezzel együtt élni. – Mit jelent az, hogy „jó ideje”? – kockáztatom meg óvatosan.

– Évek óta – néz a szemembe Claudia. Nagy barna, őzikeszeme van, nyílt tekintete. – Az orvos persze ezt nem mondta meg ilyen őszintén, mismásolt, hogy nem lehet megállapítani pontosan, de ahogy visszagondolok, akkor már évek óta éreztem, hogy gond van. – Miért nem fordultál orvoshoz hamarabb? – Tudod hogy van… Jöttek a gyerekek, terhesség, szülés, élni egy fizetésből… sose jött ki rá a lépés… meg eleinte úgy gondoltam, hogy talán magától is rendbejön. Szóval kés alá feküdtem másodszor is. – Ugyanannál az orvosnál? – kérdezem hitetlenkedve. – Igen. – Ő is érzi akkori döntése felemásságát, ezért mentegetni kezdi a doktort. – Nézd, végül is az implantátum volt a hibás. Nem azért történt, mert rosszul volt behelyezve, hanem azért, mert a szilikont nem gyártották elég erősnek. Szóval a doktor megígérte, hogy ezúttal minden rendben lesz. – De nem úgy történt – találtam ki a folytatást. – Azt mondják, hogy a mell nem veszi fel a végső formáját, pozícióját azonnal a műtét után…el kell telnie egy kis időnek, amíg „beáll”… én legalábbis így tudom. A második műtét után az egyik mellem feljebb volt, mint a másik, de abban reménykedtem, hogy néhány hónap múlva majd kiigazodnak. Rá kellett jönnöm, hogy a második műtét sem sikerült. Az egyik mellem feljebb volt, mint a másik, mintha el lett volna csúszva az eredeti helyéről, és a formája is torz …. Először nem akartam újabb műtétet. Akkoriban volt a válásunk is a férjemmel, gyerekelhelyezés, lakáskeresés… kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy a mellem formája miatt aggódjam. – Most mégis újabb műtétet fontolgatsz. – Mert szörnyen néz ki. Zuhanyzás után nem merek a tükör elé állni, mert megrémít, amit ott látok.. .Mostanában már nem is a formája bánt, nem az, hogy torz, hogy „fel van csúszva”, hanem az a fekete folt a bőrömön…

– Milyen fekete folt? – kapom fel a fejem. Agyam lázasan kutatni kezd az emlékeim között. Körülbelül tizenöt évig dolgoztam egészségügyi újságíróként, naponta jártam kórházakban, betegszobákban, szóval, láttam, hallottam egyet s mást. Claudia a nyitott tenyerén mutatja, mekkora is a folt. Nem, semmiképpen sem akarom halálra ijeszteni ezt a kis nőt, nem akarok ok nélkül pánikot kelteni, de a belül megszólaló vészcsengőmre is hallgatnom kell, tudom. Még sose riadóztatott ok nélkül! – Lenne egy kérdésem – hajolok közelebb Claudiához. – Amikor hozzáérsz a bőrödön ahhoz a fekete folthoz, milyen a tapintása? Puha vagy kemény? Olyan a tapintása, mint a bőröd többi részének? – Nem, egyáltalán nem olyan. Érdes és kemény. Nem, nem megriasztani Claudiát! Igyekszem az arcvonásaimat úgy rendezni, a hangom úgy szabályozni, hogy ne látsszonhallatsszon rajtam a döbbenet. – Voltál már orvosnál vele? – Igen, és ő azt mondta, hogy újra kell műteni a mellemet. De a műtét tizenhétezer dollárba kerülne… Tizenhétezer dollár! Majdnem felnyögök. Melyik, gyermekét egyedül nevelő, átlagos keresetű nő tudja ezt kivágni az asztalra? – Nem tudsz hitelt fölvenni? –kapaszkodom valami más lehetőség után. – A válásom után nem sokkal személyes bankcsődöt kellett bejelentenem, mert nem tudtam fizetni a hitelkártyáimat. Ezért most nem kaphatok kölcsönt. A háziorvos, akihez elmentem a panaszommal, írt egy kérelmet az egészségbiztosítónak, hogy finanszírozzák a műtétet, de a kérelmet elutasították. – Mert…?! Claudia megadóan sóhajt. – Mert nem finanszírozzák egy elbaltázott plasztikai műtét helyrehozását. Különösen akkor nem, ha az a műtét egy másik országban történt.

– Figyelj ide, ez nem így van. Itt már nem a plasztikai műtétről van szó. Itt arról a bizonyos fekete foltról van szó… Keress egy másik orvost, aki másképp látja a problémádat, és ír egy másik kérelmet az egészségbiztosítónak. Claudia megígéri, és ebben maradunk. Néhány hét múlva felhívom a barátnőmet, Verát. – Mi történt Claudiával? – kérdem azonnal a kölcsönös üdvözlések után. – Fölkeresett egy másik orvost, ahogy tanácsoltad. A doktor azt mondta, hogy az a fekete folt azt jelenti, hogy azon a helyen elhalt a bőre. Bingó! – mormolom hang nélkül. Ugye, hogy bíznom kell abban a bizonyos vészcsengőben? – És? – sürgetem a barátnőmet. – Az orvos ír egy kérelmet a biztosítónak, mert itt komoly egészségügyi problémáról van szó, és szerinte azt a biztosítónak finanszíroznia kell. – Azt nem tudod, hogy miért kerül ilyen sok pénzbe ez a műtét? Tizenhétezer dollár! – Nem egy egyszerű műtétről van szó tudomásom szerint. Az orvos szerint helyre kell tenni a mellét, mert a jelenlegi pozíciója akadályozza a keringést, és ez okozta a bőr elhalását. Emellett ki kell vágni az elhalt részt, és bőrátültetéssel pótolni. Az ehhez szükséges bőrt Claudia hátából fogják kivenni. Amikor leteszem a telefont, az előbb hallott szörnyűségek ellenére úgy érzem, egy kő gördült le a szívemről. De jó, hogy hallgattam arra a bizonyos vészcsengőre, és arra biztattam Claudiát, hogy ne hagyja magát, keressen másik orvost… Most azonban más sürgős teendőm akad. Meg kell menteni a barátnőmet egy esetleges zsírleszívás okozta bonyodalmaktól! Méghogy leszívatni zsírt a derekáról, és feltöltetni vele a fenekét! Lázasan kutatok bizonyítékok után, amikkel sikerülne meggyőzni őt az ötlet képtelenségéről.

Nem kell sokáig keresnem, hamarosan meg is találom. Az amerikai Fitness Rx magazin 2008 februárjában megjelent száma 20. oldalának „Perfection Through Liposuction” (Tökéletesség zsírleszívás áltat) című cikke, hivatkozva a Page Six Magazine, 2007. október 14-én megjelent számára, a következőket írja: „A zsírleszívás a legnépszerűbb választott sebészeti beavatkozás a világon, különösen Amerikában, ahol évente emberek milliói mennek keresztül ezen a procedúrán. Ez egy növekvő tendencia a szép testű, fitt nők körében, akik apró tökéletlenségeiktől akarnak így megszabadulni. A „zsírszobrászat”fontos része lett nagyon sok plasztikai sebészeti praxisnak. A plasztikai sebészetben elért technikai fejlődés lehetővé tette, hogy a nők olyan apró zsírcsomócskákat is eltávolíttassanak, amelyeket néhány évvel ezelőtt még lehetetlen lett volna. A nők a plasztikai sebészettől várják el, hogy segítsen nekik beleférni a dizájnerek ruháiba. Azonban nagy kockázatnak tehetetik ki magukat. Minden 100 ezer ember közül, aki átesik ezen a műtéten, 20 meghal vérrög vagy fertőzés miatt. Ez a tény a zsírleszívást veszélyesebbé teszi az autóvezetésnél és a dohányzásnál. A fejlett technológia csökkenti a kockázatot, de a zsírleszívás attól még sebészeti beavatkozásnak számit. „ Nagyon elégedett vagyok „kutatásom” eredményével, ez a cikk biztosan meggyőzi majd a barátnőmet ötlete képtelenségéről. Alig várom hát, hogy meglobogtassam az orra előtt. Figyelmesen elolvassa a cikket, az ölébe ejti az újságot, és azt mondja: – Hát majd alaposan körülnézek, mielőtt orvost választok. Leellenőrzöm a dokikat a plasztikai sebészek szövetségénél… Különben nem olyan sürgős a műtét – teszi hozzá. – Nem? – kérdezek vissza reménykedve. Mégis sikerült meggyőznöm őt? – Most el vagyok foglalva a válásommal, és sem időm, sem pénzem nincs rá… Majd meglátom, mennyi pénzem marad a válás után… Ha nem futja rá, akkor lemondok róla. De ha meglesz rá a

pénzem, akkor megcsináltatom. Mert ezzel az egy testrészemmel – üt a fenekére – nem vagyok megelégedve. És akkor majd – emeli föl az ujját – ha új fenekem lesz, meglátja a volt férjem, hogy milyen csinos vagyok… Nem akarom kiábrándítani, hogy egy esetleges találkozáskor a volt férj talán észre sem venné ezt a változást… Mert már oda sem figyel, mert másutt van az esze, és mert egyébként is meg vagyok róla győződve, hogy nem azért válik, mert a barátnőmnek nem elég gömbölyű a feneke. De meggyőzni egy nőt arról, hogy plasztikai műtéttel nem fogja visszahódítani párját…? A lehetetlenre én sem vállalkozom! Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a plasztikai sebészet esküdt ellensége vagyok, gyorsan ki kell igazítanom, hogy téved, nem erről van szó. Ami nem tetszik az egészben, az az, hogy úgy kezeljük a testünket, mint egy közönséges ruhadarabot, úgy megyünk a plasztikai sebészhez, mint a szabóhoz: itt tessék beljebb venni, ott meg legyen nagyobb, szélesebb, itt, melltájékon tömjük ki, hogy nagyobbnak látsszék… Hát higgyék el, hogy nem így működik! Belenéz a nő a tükörbe, és azt mondj: a francba is, kicsi a mellem, pedig a nagy cici a divat, Pamela Anderson is milyen dögös vele,bomlanak is utána a pasik, én meg hiába veszek föl mélyen dekoltált blúzt, a kutya se néz rám… Hogy is áll a bankszámlám egyenlege? Nem valami biztató, ebből nem lesz műtét, ha csak hitelt nem veszek föl, vagy kölcsön nem kérek valakitől… A plasztikai sebészet a divat részéve vált az emberek szemléletében, megfeledkezve arról, hogy mégiscsak műtéti eljárásról van szó, ahol altatnak,vágnak, varrnak, vér folyik, fájdalmas gyógyulás várható… Eljutottunk odáig, hogy ma már egy valamire való nő nem érzi magát trendinek, ha valamit nem csináltatott meg magán! A plasztikai sebészek telefonszámát úgy adják egymásnak a nők, mint egy ügyes kezű fodrászét.

A nyolcéves kislány már azt tervezi, hogy majd ha nagy lesz, megműtteti a mellét. Mert már most tudja, hogy nem lesz eléggé JÓ NŐ mellplasztika nélkül! Tinédzserkorban elérkezettnek látják az időt a cselekvésre, rábírják a szülőket, hogy érettségi ajándék gyanánt fizessék ki nekik a mellnagyobbító műtétet. Értem én, hogy a bohó gimnazistának még nincs meg a magához való esze, na de hogy a szülőnek sincs? Vőlegények, férjek szülinapi ajándékként úgy fizetik be szívszerelmüket mellnagyobbító műtétre, mintha csak egy tengerparti nyaralással lepnék meg. És a nő boldogan rohan, alig várja, hogy a kés alá fekhessen, és neki is olyan melle legyen, mint ennek vagy annak a sztárnak, vagy éppen a barátnőjének… Hányan gondolkoznak el e döntés előtt, hogy valóban szükség van-e arra a műtétre? Valóban annyira megváltoztatja az életüket a nagyobb mell? Boldogabbak lesznek, sikeresebbek? De hát a boldogsághoz az is hozzátartozik, hogy egészségesek legyünk, nem? Mennyire garantál élethosszig tartó egészséget egy mellimplantátum? A női mell annyi kockázatnak van kitéve már akkor is, ha nem szabatjuk-varratjuk, nem bolygattatjuk a szöveteket… Hányan gondolják ezt végig, mielőtt beleugranak a műtétbe? És mi van, ha évek múlva változik a módi? És a nagy mell kimegy a divatból? Akkor majd rohanunk megint a plasztikai sebészetre, hogy doktor úr, vegye már kisebbre? Emlékszem, hogy amikor főiskolára jártam, állandó kisebbségi komplexusom volt amiatt, hogy nem pattanásnyi nagyságú mellel áldott meg a Teremtő. Merthogy akkor a kis mell volt a divat! A lapos csajok csak úgy feszítettek a pólójukban, én meg el voltam keseredve, azt sem tudtam, hová rejtsem az enyémet, milyen pulóvert vegyek fel, hogy minél laposabbnak látsszak. Alig telt el tíztizenöt év, és egyszer csak azt veszem észre, hogy a csajok kés alá fekszenek, szenvednek, fizetnek azért, hogy akkora legyen nekik, mint nekem van… Tessék mondani, mi lett volna, ha én akkor, huszonéves fejjel elrohanok az orvoshoz, hogy vegye már kisebb-

re?! Akkor most szaladhatnék vissza, hogy most meg tömje már ki egy kis implantátummal! Személy szerint akkor vagyok a legjobban megdöbbenve és felháborodva, amikor egyébként jó csajok kérnek nagyobbítást. Olyanok, akiknek nem kicsi a mellük, de a párjuk nagyobbat szeretne. Akkorát, mint amekkorát a pornófilmekben lát. Az illető férfi nem gondol bele, hogy azzal a marha nagy mellel együtt is kell majd élni a párjának. Hogy hátfájása lehet, megterhelheti a gerincét, hogy nem tudja majd kényelmesen „viselni”. És a nő beleegyezik, mert meg akar felelni a párja elvárásának. De miért nem gondolkodik előbb? Miért is, kiért is vállalja ő a kockázatot? Biztos, hogy ez a férfi szereti őt? Vagy csak két labda nagyságú cicit „szeret”, és mindegy hogy a nőnek min kell keresztülmennie ezért? Ugyan mit szólnának ezek a férfiak, ha a nő meg azzal jönne elő: – Szívem, én meg azt szeretem, ha egy férfinak nagy farka van, menj már, légy szíves, nagyobbíttasd meg a tiédet vagy öt centivel! Épp most olvasom, hogy egy üzletember befizette a barátnőjét egy mellnagyobbításra. Három évvel ezelőtt az akkori feleségét fizette be ugyanerre a műtétre. Ami megdöbbentő, hogy mind a két csaj vállalta az operációt. Az elsőből azóta – mellnagyobbítás ide, mellnagyobbítás oda – elhagyott feleség lett. Gondolom, nem kell hosszú éveknek eltelnie ahhoz, hogy plasztikázott mellű barátnő is a sutba legyen vágva… JÓ NŐ-vé tehet-e egy mellplasztika valakit? Mert gondolom, ezért a címért-rangért folyik a mellnagyobbítási láz. Hogy a férfiak elismerően csettintsenek, hogy ne tudják levenni a szemüket a dekoltázsunkról.. . Valami baj lehet ott, ahol a nő azt hiszi, hogy egy implantált mell szükségeltetik ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Mert milyen férfiakat vonz magához egy kirakatba tett műmellel? Akiket ezzel sikerül elcsábítania, azok nemigen gondolnak hosszabb távra, mint egy-két éjszaka.

– Öregem, ha láttad volna, micsoda didik! – mesélik másnap a haveroknak. Szó sincs arról, hogy egyébként ki ez a hölgy, bájos, aranyos, kedves, értelmes… Nem, mert a férfit semmi más nem érdekelte belőle, mint a didik! És ha úgy érezzük, hogy ez megalázó, csak önmagunknak tehetünk szemrehányást, mert mi magunk idéztük elő ezt a helyzetet a kirakatba tett műmellekkel. Mert ha nem ezt tettük volna, hanem mondjuk, meghagyjuk a mellünket normál méretűnek, ez a pasas észre sem vett volna bennünket. Na és akkor mit veszítünk? Egy egyéjszakás kalandot vagy másnap a haverok körében tett bunkó megjegyzést? Ha meghagyjuk a mellünket eredeti nagyságában, és a bájunkkal, kedvességünkkel, jókedvünkkel, személyiségünk kisugárzásával vonjuk magunkra a figyelmet, nagyobb esélyünk lesz arra, hogy egy olyan férfi érdeklődését keltjük fel, aki nem „didikeresőben” van, hanem komoly kapcsolatot akar. Na de hát akkor felejtsük el a plasztikai sebészetet, mert nem illik bele a JÓ NŐ életébe? Erről szó sincs. A plasztikai sebészetnek igenis HELYE lehet egy JÓ NŐ életében. A siker titka abban van, hogyan, miért hozza meg egy hölgy a műtétet vállaló döntést. Azért varratja fel az arcát, mert a barátnője is így tett? Azért nagyobbíttatja meg a mellét, mert ez a menő? Mert százezrek csináltatják, és ő nem akar lemaradni? Mert olyan akar lenni, mint a többiek? A JÓ NŐ nem akar olyan lenni, mint a többiek. A JÓ NŐ önmaga akar lenni. Külsejében is, belső tulajdonságaiban is. „Nem akarom, hogy eltüntessék a ráncaimat; nem akarok úgy kinézni, mint mindenki más.” – mondja Jane Fonda. Mennyire igaza van! Nézem a tévében az egyik ismert hölgyet, szépen ki van sminkelve, klassz a ruhája, jól néz ki. Tudom, hogy X. éves, annyinak is néz ki; egy X. éves nő, aki nagyon jól tartja magát. Tudom, hogy szépészeti műtéteken esett át, ám ettől még nem látszik fiatalabbnak. Beszél, beszél, én nézem, és próbálom kitalálni, hogy mi is idege-

sít rajta. Először is az, hogy nem mosolyog. Az arca mozdulatlan, csak a szája mozog, ahogy formálja a szavakat. Mindegy, hogy miről beszél, az arckifejezése nem változik. Próbálom kitalálni, hogy mi baja is lehet. Mitől ilyen búbánatos? Meghalt valakije? Betörtek a lakásába? Vagy egyszerűen csak „depis”? Aztán leesik a tantusz… azért nem mosolyog, mert valamilyen ránckisimító eljáráson esett át. A bőre feszes, és vagy nem tudja vagy nem akarja használni a mimikai izmait, azért olyan kifejezéstelen az arca. Egy másik hölgy, aki szintén így akarja fiatalíttatni magát, ugyanilyen mosolytalan, kifejezéstelen arccal lép a publikum elé. Ha egymás mellé rakom a két nő arcképét, teljesen egyformán néznek ki! Mosolytalanok, merevek. Eltűnt az arcukról az egyéniségük, a mosolyuk, a mimikájuk. Eltűnt az arcukról az Élet. A JÓ NŐ-t az különbözteti meg attól, aki csak annak hiszi magát, hogy ő fel tudja mérni, hogy egy szépészeti beavatkozás hozzásegíti-e ahhoz, hogy továbbra is JÓ NŐ maradhasson, vagy éppen az ellenkező hatást éri el vele. Egy mosolyráncot – különösen negyven-ötven fölött – kétféleképpen lehet megítélni. Az egyik az, hogy: Pfuj, ronda! Öregít! Nem használnak a krémek! Ez így nem maradhat! Azonnal rohanjunk a plasztikai sebészetre és tűntessük el! Ha meg sikerült valahogy kisimítani, akkor többet ne mosolyogjunk, mert megint megjelennek azok a fránya ráncok. A másik felfogás: Hát igen, itt vannak azok a ráncok, de amikor mosolygok, akkor olyan édes kis gödröcskékké változnak… nem fogom én ezeket kisimíttatni, hozzám tartoznak, a jókedvem vonzza az embereket… Különben is minek simíttatnám ki őket, úgyis hamarosan megint megjelennének, mert szeretek jókat nevetni… Aki JÓ NŐ-nek tartja magát, de nem az, leltárba veszi az adottságait, és a következőket állapítja meg:

Háj van a hasamon. Megoldás: le kell szívatni a zsírt! A mellem nem elég nagy. Megoldás: implantátum! Egy kis görbület van az orrnyergemen. Megoldás: meg kell operáltatni! Az ajkam vékony, nem elég telt. Megoldás: fel kell töltetni! Az arcomon megjelentek a ráncok. Megoldás: ráncfelvarrás! A szemhéjam megereszkedett. Megoldás: szemhéjplasztika! És aztán ezeket MIND meg is csináltatja! Utána pedig csodálkozik, ha a műtét után a barátai elmennek mellette az utcán, mert nem ismerik föl. Az, aki valóban JÓ NŐ, szintén leltárba veszi az adottságait, és a következőket állapítja meg: Háj van a hasamon. Menjek el zsírleszívatásra? És mi van, ha a bőröm löttyedt lesz, amikor kiszívják alóla a zsírt? Utána meg vágassak ki egy darabot a bőrömből, hogy ne lógjon? Inkább megpróbálok fogyni egy kicsit, diétázom, tornázom, és lassan leadom azokat a kilókat… ha fokozatosan csinálom, akkor talán a bőröm is visszaidomul, nem fog lógni… A mellem nem elég nagy. Rakassak be implantátumot? Éppen most nagyobbíttassam meg a mellemet, amikor egyébként fogyni akarok? Igaz, hogy a mellem nem nagy, de a testalkatomhoz képest arányos, ne nyúljunk hát hozzá. Egy kis görbület van az orrnyergemen. Vetessem ki? Sok pasas szexinek találja. Az ajkam vékony, nem elég telt. Töltessem fel? És ha túl nagyra sikerül?Mi lenne, ha hidratáló szájfényt tennék rá, azzal olyan hatást lehet elérni, mintha teltebb lenne… Az arcomon megjelentek a ráncok. Igen, de miért? Mert sokat mosolygok. Márpedig a jókedvemről nem mondok le, maradnak hát a ráncok. A szemhéjam megereszkedett. Való igaz, öregíti a szememet. Érdekes, hogy amíg a szemem körüli szarkalábak igenis jól állnak, huncut, vidám kifejezést kölcsönöznek az arcomnak, addig a megereszkedett szemhéjam bizony fáradttá, öreggé teszi a tekintetemet. Nem tudok más megoldást rá, mint a szemhéjplasztikát. Tehát a döntés: szarkalábak maradnak, a szemhéjamat viszont plasztikáztatom.

A JÓ NŐ mindig úgy hoz döntést egy plasztikai beavatkozás szükségességéről, hogy mérlegeli, a változás mennyire fog illeni az arcához, alakjához, egyéniségéhez. A többiek nem mérlegelnek, hanem megcsináltatják azokat a beavatkozásokat, amiket a sztárok, a barátnők, vagy a divatlapok sugallnak. Nem ritka, hogy a hölgy szinte minden, plasztikázható testrésze úgy át van alakítva, hogy talán már ő maga sem emlékszik pontosan, hogy is nézett ki azelőtt. Sokszor éppen ez a cél, megváltoztatni mindent, amit csak lehet, a szája legyen olyan, mint X-é, a melle olyan, mint amilyen Y-nak van, mindegy, csak ne maradjon meg olyannak, amilyennek született! Még valamit meg kell fontolnunk, mielőtt nekiugrunk a plasztikai sebész szikéjének. Nem kell mindent megoperáltatni, ami úgymond „szabálytalan” rajtunk! Lehet, hogy az a kis szabálytalanság még jól is áll nekünk. A következő történetet egy orvostól hallottam, akinek mellesleg megvan a szakvizsgája plasztikai sebészetből is, de végül úgy döntött, hogy az orvoslás más területén dolgozik. Egy csinos, fiatal és sikeres hölgynek – nevezzük Krisztának – volt egy kis görbület az orrában. Ami egyébként rajta kívül senkit sem zavart. De mivel ö a tökéletesség híve volt, elhatározta, hogy kiveteti a görbületet az orrából. A műtét jól sikerült, de orvos ismerősöm szerint Krisztának jobban állt az eredeti orr. Az a kis görbület ugyanis – érvelt az orvos –, az volt a hölgy szexepilje. A műtéttel ezt a szexepiljét veszítette el… Én is ismertem egy hölgyet hasonló orral, annyira jól állt neki, hogy azt nem lehet elmondani. Mivel ő is mindig azon morfondírozott, hogy „kiegyenesítteti”, nem győztük lebeszélni róla, hogy megtegye, mert nagyon jól néz ki az eredetivel. Az a kis görbület az orrában kifejezetten szexivé tetté a hölgyet. Ezt még mi, nők is észrevettük, hát még a férfiak! Aztán itt van a másik „kedvencem”, a botox injekció, amit általában az arc bizonyos területeire fecskendeznek be, hogy a ránco-

sodást megakadályozzák. Olvasom például az egyik hírességről, hogy botoxoztatja az arcát, közben pedig rendszeresen dohányzik is. Na most, ha abbahagyná a dohányzást, akkor talán már nem is lenne szükség a botox injekcióra. Mint tudjuk ugye, a napozás és a dohányzás vezeti az öregedést okozó tényezők listáját. Ezzel minden felvilágosult hölgy tisztában van. A képeslapokban, kozmetikai magazinokban, könyvekben állandó téma a dohányzás és a napozás öregítő hatása. Éveket, akár öt-tíz évet is „hozzáadhat” a megjelenésünkhöz. Vajon hányan mondtak le a dohányzásról, és bánnak óvatosan a napozással, hogy elkerüljék a gyors öregedést? És hányan vannak azok, akik bár JÓ NŐ-k szeretnének lenni, mégsem hagyják abba a dohányzást, és szorgalmasan égettetik magukat a legtűzőbb napsütésben is, abban bízva, hogy majd rendbehozza őket a plasztikai sebész meg valami csodakrém! Valahányszor turistacsoporttal tengerparti nyaralásra mentem, mindig voltak köztünk olyanok, akik a második-harmadik napra pecsenyepirosra süttették magukat. Egyszer, amikor éppen Spanyolországban nyaraltunk a lányommal, és a szállodából a tengerpartra igyekeztünk, jött velünk szembe az utcán egy csoport. Mondom a lányomnak, figyeld meg, ezek magyarok. Azt kérdi, honnan tudom. Mondom onnan, hogy mindenkinek pecsenyepiros a bőre, és a hölgyek fürdőruhában flangálnak a városka főutcáján, mintha csak a strandon lennének. (Esküszöm, senki más nem sétált fürdőruhában az utcán.) Amikor közelebb értek, és hallottuk, mit beszélnek, bebizonyosodott, hogy igazam volt, tényleg magyarok. A hölgyek persze mind ducik voltak… Értem én, hogy külföldön senki sem ismer bennünket, senki se szól meg bennünket, na de ez nem jelenti azt, hogy akkor fürdődresszben kell sétafikálni és közszemlére tenni rengő hájunkat… A másik, napozással kapcsolatos sztorim: Volt egyszer egy kolléganőm, aki nagyon adott magára. Kozmetikus, fodrász, torna, elegáns ruha, plasztikai sebészet… mindent

bevetett azért, hogy JÓ NŐ legyen. És ha nem is sikerült bekerülnie a Micsoda nő! kategóriába, de csinos, szemrevaló teremtésnek számított. Ő volt az, aki az egész nyarat a strandon töltötte. Ö volt az, aki már május végére csokoládébarnára sült. Aztán egyszer csak elköltözött a városból, és vagy négy évig egyáltalán nem találkoztunk. Évek múlva véletlenül összefutottam vele az utcán – földbe gyökerezett a lábam a megdöbbenéstől. Elegáns volt ő most is, jól öltözött, jól karbantartott, csinos, ápolt, fodrász, kozmetika minden látszott rajta, de az arcbőre rémületesen öreg volt. Egy aszalt bőrű öregasszony nézett rám, ez az arc mintha nem is ehhez a csinos, izmos testhez tartozott volna. Esküszöm, olyan lyukacsos volt az arcbőre, mint a szivacs. Őszintén szólva nem tudom, sikerült-e uralkodnom az arcmimikámon, vagy pedig a megdöbbenés kiült az arcomra, megbántva esetleg az illető hölgyet, de isten látja lelkemet, annyira megrémültem a látványon, hogy néhány pillanatig nem tudtam azzal foglalkozni, hogy leplezzem a döbbenetemet. Ez a kép, ez az agyonnapoztatott, agyonaszalt arc azóta is kísért, az eset több mint tíz éve történt, de ma is világosan látom magam előtt a hölgy tönkretett arcbőrét. Mint ahogy az emlékeimbe vésődött édesanyám karjának a látványa is. Sokat dolgozott a kertünkben, és persze tűző napsütésben is. Mindig egy rövid ujjú blúzt vett fel a kerti munkákhoz. Semmiféle napvédőkrémet nem kent magára, akkoriban ugyanis nem sokat tudtunk a különböző ultraviola sugarakról, meg azoknak a hatásáról. Ha jól emlékszem, napkrémet sem igen lehetett kapni, pláne falun nem, ahol mi laktunk. Még évekkel később is, amikor megjelentek a boltokban a napkrémek, csak akkor használtuk, amikor nyaralni mentünk a Balatonra. Szóval édesanyám is mindenféle napvédő nélkül kapálgatott a kertben. Emlékszem, amikor levette magáról a blúzt, a karján lévő bőr világosan mutatta, melyik az a rész, ami állandóan ki volt téve a napsütésnek, és melyik az, amelyiket a ruha védett. Míg a ruha

által takart bőr hófehér volt, addig a szabadon hagyott rész csokoládébarna. DE!!! A karjának a lebarnult része legalább tíz évvel idősebbnek látszott, mint a ruha által takart felület. Amíg a fehéren maradt bőr selymes volt, rugalmas, és sima, addig a barna részen apró ráncok látszottak, és kezdte elveszíteni a rugalmasságát. Akadnak olyan hölgyek is, akik nem elégszenek meg a napozás öregítő hatásával, hanem plusz sminket is kennek magukra a napozáshoz. . .hátha az is tesz még valami extra kárt a bőrükben. Mint az az asszony is, akit a balatoni üdülőben a két hét alatt soha nem láttam smink nélkül. Napozni is úgy ment, hogy „tetőtől-talpig” sminkbe vágta magát. Fekete szemhéjtus és piros rúzs – ez volt a minimum. Ezért aztán a két hét alatt nem is merészkedett a vízbe. Képes volt lemondani a csodás lubickolásról, nehogy a festék elkenődjön az arcán. Életem folyamán többször is találkoztam hasonló hölgyekkel, akik smink nélkül egy lépést sem voltak hajlandók megtenni. Egyszer például a debreceni klinikán feküdtem, műtétre várva. Valami isteni szerencse folytán kétágyas szobába kerültem. A szobatársnőm szintén ebben a smink-nélkül-egy-tapodtat-sem nevű betegségben szenvedett. Mégsem ezzel a kórral feküdt be műtétre, hanem valami nőgyógyászati problémával. Amikor az operáció után magához tért az altatásból, az volt az első mozdulata, hogy nyúlt a púder után, és remegő kézzel kezdte magát sminkelni. Ráadásul még rám is rám szólt, hogy én miért nem festem ki magam, szerinte a tény ugyanis, hogy kórházban vagyunk, nem jelenti azt, hogy el kell hanyagoljuk magunkat. Ebben a kérdésben alapvető világnézeti különbségek voltak köztünk, én teljesen elegendőnek tartottam ugyanis a szokásos tisztálkodást, nem éreztem úgy, hogy sminkelnem kellene a betegágyban. Eléggé zokon is vettem, hogy folyton ezzel csesztet, de szerencsére akadt egy barátnője, aki a szomszédos kórteremben feküdt, de rendszeresen

átjárt hozzánk csevegni a szobatársnőmmel, így az végre leszállt rólam. A szomszéd betegszobából átjáró hölgy egy akkoriban híres, mára letűnt politikus feleségeként mutatkozott be. Mondanom sem kell, ő is mindig ki volt festve. Kettejük kedvenc közös témája volt például – micsoda meglepetés! – a sminkelés. – Reggel, amikor fölkelek, az az első dolgom, hogy kisminkelem magam, különben úgy érzem, mintha meztelen lenne az arcom – árulta el titkát a politikusfeleség. Aztán meg egy kempingben találkoztam egy „sminkmániás” nővel. Reggel, amikor fölkelt, az volt az első dolga, hogy odament a fára akasztott tükörhöz, és nagy gonddal kifestette magát. Először púdert rakott az arcára, majd fehér festéket a szemhéjára, a szeme fölé pedig fekete csíkot húzott a tussal. A művet azzal tetézte be, hogy kirúzsozta a száját. Be kell valljam, hogy kissé megütköztem ezen a napi szertartáson. Minek kell valakinek púderrel betömni a pórusait, amikor ezen az isteni jó levegőn vagyunk, miért nem hagyja, hogy a szél szabadon cirógassa azt arcbőrét? Amúgy meg a gyerekekkel megy játszani a homokozóba, ahol a szálló por remekül ráragad majd a rúzsos szájra. Arról nem is beszélve, hogy a közös zuhanyzóval ellátott kempingben nem lehet tisztességesen lemosni az arcunkról a sminket. Ami viszont árt a bőrünknek, úgyhogy szaporodnak majd arcunkon azok a jelek-helyek, amelyeket évek múlva sminkkel próbálunk majd elrejteni. Ott tartózkodásunk második napján rájöttem a „titokra”: a hölgyet nemrégiben el akarta hagyni a férje… aztán valahogy mégis kibékültek. Gondolom, a feleség akkor elhatározta, hogy mindig „adni fog magára”, bármilyenek is legyenek a körülmények. Tehát a mindennapi sminkjéből nem enged, nem és nem! Aztán bevetette a férjfogás, férjmegragadás másik, nők által sikeresnek tartott módszerét is: sütött-főzött egész nap. Reggelire lángos, ebédre rántott hal… El lehet képzelni mindezt tábori kö-

rülmények között, amint a hölgy kifestett arccal hajol az olajban sülő halszeletek fölé… Ebből a kétségbeesett erőfeszítésből azonban hiányzott a méltóság, ami egy hölgyet igazán JÓ NŐ-vé tesz. Ez egy izzadtságszagú igyekezet volt, megfelelni vágyás, és sajnos még csak azt sem lehetett mondani a hölgyre, hogy jól nézett ki. Ha az ember szemügyre vette, nem az volt az első gondolata, hogy „ Micsoda nő!”, hanem az, hogy miért van ez a csaj ilyen irgalmatlanul kifestve. Ahelyett, hogy laza melegítőbe öltözve elment volna hegyet mászni vagy futni egyet a tó körül, és kipirosodott arccal, sugárzó mosollyal tért volna vissza közénk. Akkor talán nem is lett volna szüksége a sminkre… Mindeközben, amíg a nő ott erőlködött a kapcsolat megmentése, a férj kiszolgálása érdekében, a párja feltűnően nem csinált semmit. Üldögélt a kempingszékén és újságot olvasott, amíg a felesége panírozta a halat. Még csak oda se ment hozzá, hogy megsimogassa vagy megölelje. Arról már nem is beszélve, hogy előrukkolhatott volna egy nagylelkű ajánlattal, mint például: – Tudod mit, szívem? Gyere, menjünk el az erdőbe sétálni egyet a jó levegőn. Ha szerencsések vagyunk, még szarvast is látunk majd. Az ebéddel most ne foglalkozz, majd megoldjuk valahogy. Tüzet rakunk és húst sütünk a roston, a krumplit pedig alufóliába csomagoljuk, megsül majd a parázson. Csak ne fáraszd magad ezzel a halsütéssel… Nem ez a hölgy volt az egyetlen, akit soha nem láttam smink nélkül. Többször, visszatérően találkoztam és találkozom olyan nőkkel, akik smink nélkül még a sarki közértbe sem mennek le. Tökéletesen egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy egy nő persze mindig adjon magára, akkor is, ha leugrik a sarki közértbe. Mégis! Túlzásnak érzem, ha valaki soha nem hagyja az arcát smink nélkül láttatni. Ilyenkor mindig az jut eszembe, mit akar a make-uppal takargatni? Annyira csúnya? Annyira nincs önbizalma? Szerintem

nem attól lesz valaki JÓ NŐ, ha állandóan tetőtől-talpig sminkbe vágja magát. Sőt, megkockáztatom, egy JÓ NŐ-nek igenis kell, hogy legyenek olyan napjai, amikor melegítőben, smink nélkül sétáltatja a kutyáját, vagy elmegy kirándulni, hegyet mászni, úszni egyet a tóban. Ilyenkor attól lesz szép, hogy olyan kis friss, üde és lezser, az arcát kicsit megkapja a nap, a haját kicsit összekócolja a szél. És ez szép, és ez vonzó, még akkor is, ha közben nem olyan nagy a szemünk, mintha kihúznánk szemhéjtussal és nem olyan szabályos a frizuránk, mintha épp akkor fésültük volna be. Egyébként is kezd divatba jönni a smink nélküli kinézet. Vagyis hogy úgy sminkeljünk, hogy az ne látsszon meg rajtunk. Épp a múltkor nézegettünk a lányommal egy hirdetést, amelyben egy ismert amerikai színésznő szerepelt. Nézegettük, forgattuk az újságot, nem akartunk hinni a szemünknek. A hölgynek ugyanis káprázatosan gyönyörű volt az arcbőre. Sima, üde, fiatal, ránctalan. Mivel éppen egy héttel előtte láttuk ugyanennek a színésznőnek a smink nélküli fotóját, tudtuk, hogy az arcbőre egyáltalán nem ilyen gyönyörű és hibátlan. Tehát ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint a hirdetés fotóján, igencsak vastagon kellett „vakolni”. Mégis, a sok smink ellenére is úgy tűnt, mintha egyáltalán semmi nem fedné az arcbőrét. Ráadásul az ajka és a szeme is úgy volt hangsúlyozva, mintha nem lenne kifestve. EZ A MENŐ! – világosított fel a lányom. A nagy kozmetikai világcégek ugyanis egymást ölik a versenyben, hogy olyan make-up termékeket dobjanak a piacra, amelyekkel a hölgyek azt a hatást érik el, mintha nem is lenne smink az arcukon. Mégis! Hányszor látunk az utcán, a televízióban, az újságban olyan hölgyeket, akik agyonfestett arccal közlekednek, vastag a púder, az alapozó, erős rikító színeket kennek a pofijukra, hogy már két kilométerre látsszék, hogy ők aztán ki vannak festve! Látsszék, hogy ők aztán „adnak magukra”! Közben az egész természetellenes, mert

úgy néznek ki, mintha maszkot hordanának az arcukon, ami az áll vonalánál hirtelen véget ér. Ugye nem kell mondani, hogy ezek a hölgyek azért festik magukat ilyen irgalmatlanul, mert a JÓ NŐ-k közé sorolják magukat? Erre mondják azt, hogy a kevesebb sokszor több…

Hogyan fogyjunk tíz kilót „seperc”

?

alatt

„ Tudok egy jó diétát. Mindent ehetsz, amit csak akarsz, de ezt meztelen, kövér emberek társaságában kell tenned.'' (Ismeretlen szerző)

Hogyan lehet leadni tíz kilót seperc alatt? Gyorsan és fájdalommentesen? Ügy, hogy közben nem kell diétázni, nem kell tornázni, futni, izzadni! És nem kell olyan fogyasztótablettákkal sem tömni magunkat, melyeknek hosszú távú hatásáról fogalmunk sincs! Lazán, könnyedén – volt, nincs! Na, most jelentkezzen az, aki elhitte, hogy mindez lehetséges. Aki szimplán bedőlt a hangzatos címnek. Nem kell szégyellni, hiszen nap mint nap ezt tesszük, bedőlünk az újabbnál újabb fogyókúrás recepteknek, diétás módszereknek, fogyasztótabletta, és – por hirdetésnek. Akupunktúrás kezeléseknek, bioenergiával, ráolvasással történt fogyásnak. Mert gyorsan, hamarjában le kell adni a súlyból. Ezer és ezer ok van rá. Jön a bikiniszezon, úristen, hogy fogok kinézni a strandon? Mindenki az én hájamat fogja bámulni, az biztos! Új pasim van, jaj,

mit fog szólni, ha levetkőzöm? A párom a karcsú nőket bámulja az utcán, tenni kell valamit, amíg nem késő! Aztán huss! Neki is ugrunk az első diétának, rohanunk a boltba megvásárolni a legújabb fogyitablettát, hogy hátha valamelyik majd segít! Mindannyian ismerünk (vagy talán magunk is közéjük tartozunk) olyan embereket, akik állandóan „fogyóznak”, mégsem fogynak le soha. Újabb és újabb „tuti” diétákkal állnak elő, amelyek egy ideig hatékonynak bizonyulnak, aztán valami történik, és a súlyvesztés megáll, majd egy idő után szépen visszaszedik, amit oly keservesen leadtak. Sőt van, aki még többet is. A fogyi-módszerek kézről-kézre járnak, barátnők, ismerősök adják egymásnak a receptet, a titkot, a „csoda” módszert… Ha egy újság címlapján úgy kezdődik a kérdés, hogy „Hogyan fogyjunk le…” akkor a folytatás már szinte mindegy, a legtöbb nő megveszi, mert mindenáron tudni akarja a siker titkát – nehogy már kimaradjon belőle! Igaz, hogy az orrunknál fogva vezetnek bennünket ezekkel a hangzatos címekkel, mint a hogyan fogyjunk öt nap alatt öt kilót ilyen meg olyan levessel...Tegyük fel, hogy az illetőnek sikerül. Na de mi van az ötödik nap után? Ha az illető ugyanúgy él, mint addig, akkor hamarosan visszaszedi azt az öt kilót, amit nagy nehezen leadott (ha leadott egyáltalán), és aztán, ha hirtelen felindulásból megint jól akar kinézni, akkor kezdheti újra a levesdiétát… Lehet-e egy kövér hölgy JÓ NŐ? Bajosan! Tudjuk, hogy bizonyos férfiak a teltebb idomokat kedvelik. Ám az is igaz, hogy jelentős súlytöbblettel küszködve nehéz szexinek, sármosnak lenni. Nehéz egészséget, önbizalmat, boldogságot sugározni. És bizony nehéz jól kinézni, csinosnak mutatkozni. Nem véletlen, hogy a nők szinte kizárólag csak fogyni akarnak, nem pedig hízni, nem véletlen, hogy a karcsú alak minden nő álma. Na de ha minden hölgy JÓ NŐ akar lenni, akkor mégis miért van az, hogy sokan átengedik magukat az elhízásnak?

KI vagy MI a bűnös ebben? Én úgy gondolom, hogy nem is bűnösök, hanem egyenesen FŐBŰNÖSÖK léteznek. Vegyük csak őket sorra szépen! Vigyázat! A sorrend nem jelent fontossági listát! Vagyis nem az elsőként említett okoz a legtöbb kárt, és az utolsó a legkevesebbet. Mindegyik külön-külön, akár egymagában is képes megakadályozni, hogy egy JÓ NŐ tartani tudja a „versenysúlyát”.

1. FŐBŰNÖS: ÉTKEZÉSI SZOKÁSOK Amit, ahogyan, amennyit… Állok a pénztárnál a sorban, és unalmamban azt nézem, ahogyan az előttem várakozók pakolják ki a szalagra, amit vásároltak. És mit látok? Nagy halom zöldség, nagy halom gyümölcs, és mellette egy-két kisebb csomagban hús, többnyire csirke vagy hal. Ezt veszik a kanadaiak. Gondolatban „hazaugrom” Magyarországra, mit is láttam ott, a bolti sorokban állva? Kábé ugyanezt a mennyiséget, csak fordítva: nagy halom hús meg felvágott, na persze sör, mellette egy-két kisebb csomag zöldség… Na, most el lehet képzelni, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik a nagy halom zöldséget, kevés húst viszik haza, és mi történik azokkal, akik a nagy halom húsból és kevés zöldségből főzik meg a vacsorájukat? Vajon ki marad egészséges, fitt és karcsú: aki rendszeresen sok zöldséget, gyümölcsöt eszik vagy pedig az, aki sok húst? És egyébként meg… Miért van az, hogy Magyarországon minden az EVÉSRŐL szól? Ha örömünk van, ha bánat ér, ha születik, ha meghal valaki, ha karácsony van, húsvét van, szülinap, névnap… AKKOR ENNI KELL! Mégpedig olyan ételeket, amelyek – ugyan istenien finomak – de igenis hizlalóak! Ha most hirtelenjében felsorolok néhány jellegzetes, közkedvelt ételt, mint például rántott hús, fasírozott, töltött káposzta, csirkepörkölt, disznótoros, töltött csirke, sertéspörkölt, brassói aprópecsenye, birkapörkölt, paprikás csirke, hájas tészta, rétes… akkor már csak arról kell döntenünk, hogy milyen sorrendbe rakjuk őket a

„néphízlaló” versenyben. Mert afelől semmi kétség nincs, hogy ezek bizony nem fogyókúrás ételek. Márpedig ünnep és vasárnap nem telhet el anélkül, hogy valamelyikük ne kerüljön az asztalra. Ember – akarom mondani, JÓ NŐ – legyen a talpán, aki karcsú tud maradni ilyen étkezés mellett! Bevallom, mindig kicsit zavarba jövök, ha otthoni barátaim azt kérdezik, hogy hogy főzök itt, Kanadában? Magyarosan, ugye? Háá-át… Ha megmondom az igazat vagy hülyének néznek, vagy azt hiszik, hogy felvágok, nagyzolok. Hogy pörkölt ugye az már nagyon régen nem volt, töltött káposzta évek óta nem, hasonló a helyzet a fasírttal… Gulyáslevest meg csak kizárólag akkor főzök, ha vendégeim vannak… Hogy akkor mit eszünk? Annyi minden másfélét… a világ minden tájáról származó ételeket látunk, kóstolunk nap mint nap. És ez hatással van az emberre, kipróbálunk ezt-azt, módosítjuk az otthonról hozott ételeket, és végül hol egy kicsit olaszos, hol egy kicsit japán, hol egy kicsit mexikói… A LÉNYEG: semmi sem zsíros, semmi sem nehéz, és rengeteg a zöldség az ételben. Amikor Magyarországon éltem, ismerőseim cikiztek az étkezésem miatt. Munkatársaim jelentős része például vegetáriánusnak tartott csak azért, mert alig-alig ettem disznóhúst. És már meg is érkeztünk a következő ponthoz:

2. FŐBŰNÖS: A KÖRNYEZET Az ember lánya ugye próbálna egészségesen étkezni. Elvileg semmi akadálya, hiszen szinte valamennyien tudjuk a szabályokat, csökkenteni a vörös húsokat, a zsírt, a cukrot, a fehér kenyeret, és növelni a zöldség-, gyümölcsfogyasztást. Szóval arra nem foghatjuk a sikertelenséget, hogy információhiányban szenvedünk. Egy magára valamit adó nő tökéletesen tisztában van azzal, hogy hogyan KELLENE táplálkoznia. A megvalósítással van a gond!

És itt lép be a környezet, amely nem támogat, ellenkezőleg, kritizál, és mindent elkövet azért, hogy megtorpedózza az egészséges étkezést. A férj, a partner pörköltet akar enni meg fasírtot, a zöldséges ételre furcsán néz. – Nem vagyok én nyúl! – háborodik fel, ha szerinte túl sok a zöldség és kevés a hús, vagy egyáltalán nincs is hús a tányérján. Vendégségben nógatják azt, aki csak módjával rak a tányérjára. – Na, szedjél még, van bőven! Vagy: – Miért nem eszel a töltött káposztából, nagyon finom! – Hagyd rá, diétázik! – Á, vagy úgy, diétázik? Minek akarsz fogyni, így is nagyon csinos vagy! Itt az első tévedés, az előítélet! Miszerint a diéta egyenlő a fogyókúrával. Ez nem igaz! Diéta alatt azt értjük, hogy bizonyos ételek fogyasztását elkerüljük, míg más ételeket, amiket mondjuk korábban nem iktattunk be az étrendbe, most előnyben részesítünk. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy fogyózunk! Ez például jelentheti azt, hogy van valami egészségügyi problémánk, ami miatt bizonyos ételeket nem ehetünk. Ez jelentheti azt, hogy tudjuk például, hogy bizonyos élelmiszerek fogyasztását jobb, ha mellőzzük, ha hosszabb távon egészségesek akarunk maradni, nem pedig cukorbetegséggel, szívbetegséggel küzdeni néhány év múlva. Amikor valaki olyan döntést hoz, hogy bizonyos ételeket kiiktat az étrendjéből, azt a környezetnek tiszteletben kellene tartania, és segíteni őt a megvalósításban, nem pedig cikizéssel, megjegyzésekkel nehezíteni a dolgát. Emlékszem, egyszer egy társaságban valaki addig cikizte nádszálkarcsú, sohasem fogyózó, de mindig diétázó lányomat, amíg ő sírva fel nem ugrott az asztaltól és ott nem hagyta őket. – Egyszerűen nem hagyták abba, nem akartak leszállni rólam – kommentálta később az eseményeket. – Hidd el, ha csak egy-két megjegyzést kapok, azt fel se veszem. De nem hagytak békén,

NEM HAGYTAK BÉKÉN! Azzal szekáltak, hogy miért nem akarok enni a pörköltből, ami egyébként tocsogott a zsírban. Aki meg véletlenül nem engem csesztetett, az a többiek megjegyzésein röhögött. A lányom például mindig diétázik. Nem csoda, hiszen táplálkozási ismereteket tanul az egyetemen. Nem a divatirányzatok által felkapott fitneszguruknak, természetgyógyászoknak hisz, hanem a tudományos kutatásokkal igazolt, tudósok, orvosok által alátámasztott tényeknek. Így hát bizonyos ételeket fogyasztását egyszerűen kerüli, ráadásul erről előadást is tart nekem… Én meg eleinte csak hümmögök, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem kerül fel a szóban forgó ennivaló a vásárlási listámra. Ennek köszönhetően mostanában például a virsli, a kolbász és a szalámi kezd hiányozni a hűtőszekrényünkből…

3. FŐBŰNÖS: A HISZÉKENYSÉGÜNK Nem szabad mindenkinek mindent elhinni! Tele van a padlás olyan „táplálkozási szakértőkkel”, akiknek semmiféle ezirányú végzettségük nincs, mégis tanácsokat adnak, hogy hogyan is étkezzünk. És a nép elkezdi követni: ne egyél ezt, ne egyél azt, koplaljál napokig. Éheztesd, kínozd, gyötörd magad. És akkor jön az, hogy „ha nem eszem egy hétig, akkor lefogyok öt kilót”. És tényleg lefogy, amit pillanatok alatt vissza is szed aztán. Irigylésre méltóan karcsú színészek, modellek adják közre fogyókúrás tapasztalataikat, hogy „ ilyen meg olyan levest ettem két hétig”, vagy „nem eszem szénhidrátot egyáltalán” vagy „napokig csak vizet iszom”. A hétköznapi ember meg lóhalálában igyekszik követni. Hányan kérdezik meg előtte az orvosukat, hogy az egészségük nem károsodik-e? Hányan szállnak vitába az ismert emberek „csodadiétáival”, hogy igen, igen, de ha követem az Ön tanácsait, vajon megkapja-e a szervezetem azokat a táplálékokat, amikre szüksége van? Vagy hányan teszik fel a kérdést a tanácsokat osztogató hírességeknek:

„Legyen már szíves megmutatni a képesítéséről szóló igazolást, ami arra jogosítja, hogy tanácsot adjon, mit egyek és mit ne egyek?” Legutóbb egy internetes hirdetésre kaptam fel a fejem: wellness tanácsadó lehet valaki, nem kell hozzá végzettség, majd ők betanítják. Na, mondom a lányomnak, szépen vagyunk. Te itt küszködsz, fizeted a méregdrága tandíjat, ölöd az idegeidet a vizsgákkal azért, hogy végre wellness diplomát kaphass az egyetemen, és közben mindenféle végzettség nélkül hirdetik azt az állást, amit te majd évekig tartó tanulás után tölthetsz csak be… Nemcsak maga a hirdetés a szörnyű, hanem az a tény, hogy ezeknek a „tanácsadóknak” lesznek klienseik! Lesznek olyan emberek (és a többségük nő) akik majd felkeresik őket, fizetnek a szolgáltatásért, és követik majd a tanácsaikat.

4. FŐBŰNÖS: REJTETT ELLENSÉGEINK Azoknak az embereknek, akik fogyni akarnak, nagyon sok ellenségük van. A környezetet, a cukkoló, ellendrukkoló baráti kört már megtárgyaltuk. Arról azonban kevés szó esik, ha szóba kerül egyáltalán, hogy az előbb említett fogyókúrás, diétás „tanácsadók” az ellenségeinkké válhatnak, amennyiben gondolkodás, kritika nélkül követjük útmutatásaikat. Képesnek kell lennünk „azonosítani” az ellenségeinket, amelyek nemcsak zsíros hús meg habos sütemény képében kísértenek bennünket, hanem olykor a jóakarat és a segíteni akarás leplébe öltözött „tanácsadóként” jelennek meg. Ez utóbbiak talán még veszélyesebbek, mint az előbbiek, mert a zsíros húsról, a cukorról azonnal tudjuk, hogy káros, míg az ilyen-olyan tanácsadókról csak jókat feltételezünk az első körben. Nagyon sok diétás irányzat jön elő például azzal, hogy koplaljunk! Éhezzünk! A képlet ugye nagyon egyszerű, az az étel, amit nem eszünk meg, nem hizlal. És ez igaz. De!

Ilyenkor szokott a lányom bőszen előhozakodni azzal, amit az egyetemen beleneveltek a táplálkozástudománnyal foglalkozó szakemberek, hogy Koplalni pedig nem szabad! Azt mondja, azért nem, mert a koplalás legalább olyan káros a szervezetnek, mint a mértéktelen evés. Ehhez képest felsorolni se lehet, hogy hány olyan irányzat létezik, ami pár napos vagy pár hetes koplalást ír elő a sikeres fogyáshoz. A nem-evés persze gyors és látványos fogyást eredményez. Sokkal látványosabbat, mintha valaki az étrendje igazításával próbál megszabadulni a fölösleges kilóktól. Gabi jómódú, jó külsejű nő. Egyetlenegy problémája van, a túlsúly, amit ideig-óráig lehet leplezni az öltözködéssel, aztán már az sem segít. Időnként elhatározza, hogy véget vet ennek az áldatlan állapotnak, és szigorú diétába kezd. Koplal heteken keresztül. Ez mindig sikeres, mert ilyenkor jelentősen vészit a súlyából. Aztán pár hónap múlva visszaszedi a kínkeservesen leadott kilókat. Azokat, akik a koplalást javasolják a karcsúsodni vágyóknak, én az ellenségek táborába sorolnám, mert olyanra biztatnak, ami sokkolja az emberi szervezetet. És bár villámgyorsan le lehet adni így a kilókat, az egészségünknek egyáltalán nem tesz jót. Márpedig mi nők, nemcsak karcsúak szeretnénk maradni, hanem egészségesek is. El lehet képzelni, hogy valaki JÓ NŐ tud maradni, miközben a szervezetét tönkretette? A másik „kedvencem”, amikor azt tanácsolják a karcsúságra vágyó nőknek, hogy ne egyenek kenyeret. Na, jól nézünk ki! Akkor mit együnk, tessék mondani?

Meg ne együnk szénhidrátot, mert az aztán az igazi ellenség! Szerintem meg azok az igazi ellenségek, akik ilyen féligazságokkal riogatják a népet. Mert a szénhidrátra igenis szüksége van a szervezetnek. De nem a fehér kenyérre, fehér tésztára, fehér rizsre… És itt jön be a következő főbűnös.

5. FŐBŰNÖS: A BOLTOK KÍNÁLATA A szénhidrátot nemcsak hogy nem kell ellenségünknek tekintenünk, hanem a barátaink közé kellene sorolni. Ugyanis a fogyasztásuk egyenesen ajánlott! Nemzetközi vizsgálatok alapján az egyik legegészségesebbnek tartott konyha a mediterrán, azt követi az ázsiai. Pedig gondoljanak csak bele, hogy mennyi tésztát esznek az olaszok! (És mennyi rizst az ázsiaiak!) Nem a tészta a ludas! A teljes kiőrlésű lisztből készült kenyér és tészta fogyasztása nemcsak hogy nem tiltott, hanem egyenesen ajánlják a táplálkozás tudományával foglalkozó szakemberek. A benne levő vitaminok, rostok és antioxidánsok miatt naponta többször is szerepelnie kellene az étrendünkön. És itt jönnek be a képbe a boltok, az üzlethálózatok. Abban a pillanatban, ahogy a szakemberek kezdték mondogatni, hogy teljes kiőrlésű lisztből készült kenyeret és tésztát kell ennünk, itt, Kanadában azonnal, tömegesen megjelentek ezek a termékek. Különféle kenyerek, zsömlék, köretnek való tészták széles választéka minden egyes boltban.. valamivel drágább, mint a fehér lisztből készült változatok, de nem megfizethetetlenül drágák. Na, most miért van az, hogy a gyártók, a boltok azonnal reagáltak, és milliós tételekben elkezdték gyártani és forgalmazni a teljes kiőrlésű lisztből készült termékeket? Mert biztosak voltak benne, hogy az emberek milliós tételekben fogják vásárolni. Nem fognak évekig rágódni a szakemberek véleményén, hogy ne a fehér kenyeret vegyük, hanem a teljes kiőrlésűt, hanem AZONNAL, ahogy

ezek a termékek megjelennek, tömegek fogják vásárolni – rendszeresen. Ezzel szemben Magyarországon mennyire hozzáférhetőek a teljes kiőrlésű lisztből készült termékek? Kenyerek, tészták, zsömlék, pizzák? Elmondhatjuk-e, hogy minden településen ott vannak a boltok pultjain, állandóan, széles választékban, megfizethető áron? És ha valaki, mondjuk kagylótésztát akar teljes kiőrlésűből, akkor azt vesz, ha meg a spirálosra esküszik, akkor az is ott van, de ha éppen metélttésztára fáj a foga, akkor sem fog hazamenni üres szatyorral? Ha pedig nem ez a helyzet, azért ki a hibás? A gyártók, a kereskedelem, amiért nem „áll át”, vagy maguk a fogyasztók, akik nem vásárolnák tömegesen és rendszeresen ezeket az árukat, így aztán sem a kereskedelemnek, sem a gyártóknak nem éri meg foglalkozni vele?

6. FŐBŰNÖS: KOMPENZÁLUNK Minden hölgy karcsú szeretne maradni, mégis, nézzenek körül, mennyi elhízott, elformátlanodott nőt látnak! Különösen negyven felé közeledve, meg afölött… Most felejtsük el az „ alig eszem és mégis hízom” kezdetű kifogásokat, amelyek szimplán átlátszó hazugságok. Ugyanis, ha a hölgynek nincs olyan betegsége, ami úgymond hizlal, akkor az ilyen füllentések nevetségessé teszik az illetőt. Egyszer a lányom megszámolta, hogy egy ilyen „alig eszem és mégis hízom” típusú hölgy mennyi palacsintát fogyaszt el együltő helyében. Tizenötöt! Úgyhogy hagyjuk az ilyen kifogásokat, egymás között vagyunk, nincs értelme a ködösítésnek. Ha fölszedjük a kilókat, annak bizony az a fő oka, hogy többet eszünk, mint amire a szervezetünknek szüksége van, és a fölösleget nem dolgozzuk le. De miért eszünk többet, mint amit kellene? Azon kívül, hogy a környezet, a család, a barátok, ismerősök rossz hatással vannak

ránk, mert tukmálnak és kritizálnak, ha észreveszik, hogy fogyózunk, van egy nagyon fontos ok: a kompenzáció. Szerelmi csalódás, családi gondok, munkahelyi stressz. Vagy egyszerűen csak egy örömtelen élet. Ahol az evés szinte az egyetlen örömforrás. Amíg eszünk, addig legalább boldognak érezzük magunkat, addig legalább ki tudjuk magunkat vonni a stressz alól, addig meg tudunk feledkezni a gondjainkról. Én személy szerint valahányszor túleszem magam, annak szinte mindig és kizárólagosan a stressz miatti kompenzáció az oka. Na, most ilyenkor nagyon fontos, hogy minél hamarabb lépjünk, véget vessünk ennek a folyamatnak, mert a kilók gyors ütemben ragadnak ránk. A legfontosabb rájönni, hogy mit kompenzálunk az evéssel? A stresszt? Akkor ki kell találnunk valami mást, például futást, jógát, amivel a stresszt oldani tudjuk. Vagy azért eszünk, mert kikoptunk az örömökből? Akkor sürgősen olyan elfoglaltságokat, hobbikat kell keresnünk, olyan emberekkel megismerkednünk, akik örömet hoznak az életünkbe, mielőtt még száz kilót mutat a mérleg. A MÉRLEG! Hát ez az egyik legfontosabb eszköz az elhízás elleni harcban! Azt nehogy már eldugjuk valahol a lakásban! Legyen igenis, szem előtt, mondjuk, a fürdőszobában, ahol akár naponta ráállhatunk, és már az első kilóknál észrevesszük a súlygyarapodást. Jómagam azt a baklövést követtem el, hogy egyáltalán nem is volt mérlegem otthon. Úgy voltam vele, addig nincs baj, amíg beleférek a régi ruháimba. Így szedtem fel tíz kilót. Jaj! Amikor erre rájöttem, azonnal vettem egy mérleget. Hiába, szemmel kell tartanunk magunkat. Hogy hogyan lehet tíz kilót lefogyni? Először is, mindennap rá kell állni arra a bizonyos mérlegre. Az nem hazudik! Másodszor, realizálnuk kell, hogy ez nem megy két hét alatt. Egy hónapban két-három kilót lehet leadni, ha nem akarunk koplalni, sanyargatni a testünket, és az egészségünket is fontosnak tart-

juk, nemcsak a karcsúságot. Meg kell figyelnünk, rá kell jönnünk, hogy milyen hibát követünk el az étkezésben. Én például kerültem a zsíros húsokat, de a csokoládékkal igen jó barátságban voltam, ez volt a titka a plusz kilóknak. Ja meg az, hogy a barátom, akivel akkor jártam, nagyon jól főzött… Ha kompenzálunk, rá kell jönnünk, hogy mit kompenzálunk az evéssel, és vajon tudunk-e a helyzeten javítani. Amennyiben nem, úgy szakemberhez kell fordulni, mondjuk egy pszichológushoz, aki ki tudja bogozni a kompenzációs bonyodalmakat, és a segítségével el tudunk indulni a változtatás útján. Személy szerint nekem az a véleményem, hogy aki tíz-tizenöt kilónál többet szedett fel, az ne kísérletezzen egyedül a fölösleg leadásával, hanem annak érdemes orvoshoz fordulnia. Arról ugyanis elfeledkezik a nagyérdemű, hogy vannak orvosok, belgyógyászok, akiknek a felügyeletével és segítségével emberek ezrei váltak meg a fölösleges kilóktól. Ezek a doktorok amellett, hogy segítenek a fogyásban, az egészségünk megőrzésére is ügyelnek. Szemben az ilyen-olyan szakértőkkel… Ne feledkezzünk el a mozgásról sem! Aki veszíteni akar a kilókból, annak bizony föl kell állnia a fotelból! Ez a másik gyötrelem. Nem elég, hogy annak, aki fogyni akar, meg kell vonni magától bizonyos finom falatokat, még a rendszeres mozgásra is rá kell vennie magát. Legtöbbször azonban ez sajnos nem történik meg, vagy csak fellángolás szintjén, mondjuk megvesszük a bérletet a fitneszklubba, az első egy-két alkalom után lelkendezünk, hogy bizony milyen jó is a mozgás, milyen klasszul érezzük magunkat tőle, és szentül megfogadjuk, hogy rendszeresen járunk majd. Aztán a kezdeti lelkesedés hamar lelohad, és mindig közbejön valami, ami miatt elblicceljük a fitneszklubot. A gyerek szülinapja, túlóra, vacsorameghívás, színház vagy… egyszerűen csak a lustaság. Jómagam annyira elvetemült vagyok, hogy én meg sem vettem a fitneszbérletet. Ugyanis drágának találtam. Szerencsémre a lányom meg a barátja vásároltak egy fitneszgépet – félévi klubtagsági díj

volt az ára – ezen, ha lenyomok húsz percet, garantált a leizzadás. Esztétikusan elhelyeztük a gépet a nappalinkban, másutt ugyanis nem akadt hely neki. Újabban pedig egy nagyon olcsó mozgási lehetőséget is felfedeztem. Mindenkinek ajánlom, csak egy edzőcipő kell hozzá. Azt meg csak ki tudjuk spórolni a családi kasszából, ugye? A lakásom közelében van egy futballpálya. A pálya szélén ovális köröket alakítottak ki, oda járok gyalogolni heti néhány alkalommal. Nem vagyok egyedül, mindig legalább harmincannegyvenen rójuk a köröket. A gyaloglók nem tartoznak kifejezetten a fiatal szexbombák közé, sokszor látok itt időseket, családanyákat. A nénikék fölveszik az edzőcipőt, és a barátnőjükkel menetelnek körbe-körbe. Közben persze megbeszélik a világ dolgait, kicserélik a friss pletykákat. De mennyivel egészségesebb ez, mintha mindezt egy cukrászdában tennék, habos kávé és linzerkarika társaságában! Aztán látok munkából jövő nőket is. Őket a kosztümről meg a ridikülről ismerem meg. Munkából jövet megállnak a pályánál, felveszik az edzőcipőt, lenyomnak vagy öt-hat kört, aztán mennek haza vacsorát főzni. De előtte már tettek valamit az egészségükért, nem pedig vacsora után siránkoznak, hogy jaj, nincs időm arra, hogy mozogjak, amúgy is, ha már megettem a vacsorát, tele gyomorral hogy menjek a fitneszklubba? Félóra- egy óra gyaloglás – és garantált az újjászületés, boldognak, erősnek, dinamikusnak, frissnek érzem magam, és biztos vagyok benne, hogy ez a kis mozgás másokra is ilyen hatással van. Tehát hölgyeim, rajta, föl az edzőcipőt! Nincs kifogás!

Széllel szemben! „Egy asszony csak akkor elégedett teljesen, ha legalább tíz évvel fiatalabbnak néz ki, mint a saját lánya.” (Oscar Wilde)

Húszévesen jól kinézni nem nagy kunszt. Harmincévesen már jobban össze kell szedni magunkat a jó küllemért. Aztán meg… egyre többet követel meg tőlünk a szép, fiatalos külső. Ragyogó formában lévő, ötvenen felüli színésznőink, táncdalénekesnőink bizonyítják, hogy „Nemcsak a húszéveseké a világ”. Aradszky László népszerű nótájával azonban sok mindenki nem ért egyet. Mert amíg az ötödik X-et átlépő, vagy éppen olykor már a hatodik X felé közeledő hölgyek úgy néznek ki, hogy bátran letagadhatnának tíz évet a korukból, addig a szűkebb és tágabb környezet részéről van egyfajta „elvárás”, szinte már-már nyomás, hogy ennek bizony nem így kéne lennie. Az internetes véleménynyilvánító oldalakon lekurvázzák, lemajmozzák azokat a művésznőket, színésznőket, énekesnőket, modelleket, akik nem hajlandók elhagyni magukat, hanem tornával, szépészeti beavatkozásokkal igyekeznek kihozni magukból a legjobb formájukat. Ilyenkor gyakran azzal érvelnek a kurvázók meg a majmozók, hogy tudni kellene „méltósággal megöregedni”.

Éppen mostanában olvastam egy cikket, hogy egyik, az említett korosztályhoz tartozó művésznőnk plasztikai műtétet fontolgat, hogy az idő nyomainak egy részét eltüntesse. Na, kapott aztán ezért hideget-meleget, az olvasói vélemények kíméletlen záporát! Nem túlzok, harminc hozzászólóból legalább huszonöt „lecseszi” a művésznőt, hogy aszonygya: nem plasztikai műtét kellene itten, hanem agyműtét. És persze megint előjönnek azzal, hogy tudni kellene méltósággal megöregedni. Nekem ezzel a kifejezéssel valami bajom van. Mert mit is értenek azalatt, hogy „méltósággal megöregedni”? Valahogy az az érzésem, hogy ez egyet jelent azzal, hogy ötven fölött már csak őszülő hajjal, formátlan alakkal, apró virágmintás nájlonotthonkát magunkra öltve kellene léteznünk a világban! Merthogy az, aki ennek az ellenkezőjét teszi, az ugyebár majom meg kurva. Kíváncsi lennék rá, hogy a kurvázók meg a majmozók vajon hogy néznek ki. Van egy olyan érzésem, hogy nem a huszonéves korosztály kurvázza ezeket a művésznőket, mert azok jó része nem is ismeri őket, hanem a saját korosztályába tartozó énekeseket, színésznőket, modelleket próbálja utánozni, rájuk hasonlítani, tőlük lesni el öltözködési tippeket, arcfestési ötleteket. Szóval nem a huszonévesek tesznek csípős megjegyzéseket az ötven fölötti ragyogó külsejű művésznőkre, hanem az az érzésem, hogy a saját korosztályuk. A fanyalgásnak pedig az az egyszerű oka, hogy ezek a művésznők nem óhajtanak a korosztályukba tartozó hölgyekkel együtt megöregedni. És biztosan van abban valami irritáló, hogy ha egy ötven fölötti nő a tükörbe néz, és szemügyre veszi a saját meggyötört, örömtelen arcát, valamint elformátlanodott alakját, utána meg bekapcsolja a tévét és ott nyomják orrba-szájba a sok korabeli énekesnőt meg színésznőt, aki csinos, ragyogó, szexi, és szemmel láthatóan az istennek sem akar megöregedni… Ilyenkor az irigyek meg vannak győződve arról, hogy amit ezek a ragyogóan kinéző énekesnők csinálnak, az mindenképpen erkölcstelen, tehát el kell ítélni, és eme véleményüknek valahogy

hangot is kell adni, tehát beírogatnak az internetes fórumokba, ahol nagy bátran, álnevet használva jól oda lehet mondogatni. Mert, hogy jön ahhoz az illető művésznő, hogy ebben a korban így nézzen ki? Hiszen ha jól számoljuk, alig húsz-huszonöt évvel ezelőtt a művésznők meg az irigyeik nagyon is hasonlítottak egymásra külsőleg. Mindnyájan fiatalok voltak, csinosak, egyaránt jól állt rajtuk a farmer meg a miniszoknya meg a maxiszoknya, és követték is a divatot piszkosul, oda is figyeltek a külsejükre, púder, rúzs, tévétorna – szóval be volt vetve minden a vonzó megjelenés érdekében. Aztán a művésznők tovább folytatták az önmagukra figyelést meg az idővel való harcot, mást nem is tehettek, hiszen megélhetésükhöz, a pályán való fennmaradásukhoz elengedhetetlen a vonzó külső. A kortársak meg, akik mára irigykedőkké öregedtek, annak rendje-módja szerint férjhez mentek, és kezdték elhanyagolni magukat. Energiájuk, idejük nagy részét kitöltötte a családról, a gyerekekről való gondoskodás, és talán maguk sem vették észre, hogy meghíztak, és arcukra rányomta bélyegét a cselédsors. Amikor is másokat szolgáltak éveken keresztül, és közben a saját maguk testével-lelkével nem törődtek. Mert fontosabb volt, hogy az asztalon ott legyen a pörkölt meg a töltött káposzta, mint az, hogy magukra is szakítsanak időt, és elmenjenek tornázni, futni, úszni, kirándulni, szóval tenni valamit, ami jót tesz a testi-lelki vérkeringésnek, nem pedig hagyni eltunyulni a test- és az agysejteket. Persze, még most sem lenne késő. Most, amikor a gyerekek már felnőttek, és a nőnek több ideje marad magára meg a kedvteléseire. Bele kellene kezdeni valamibe, fogyókúrába, gyaloglásba, diétába, önismereti tanfolyamba, szóval belevágni dolgokba, mindjárt jobb lenne a közérzet, csökkenne a testsúly, kipirulna az arc, megvidámodna az élet… De ennél sokkal kényelmesebb bírálni és irigykedni, és maradni a bő melegítőben, amibe már nagyszerűen belehíztunk.

Valljuk be, marha kényelmes a fotelban ücsörögve a tévét nézni, hogy aszongya X.Y. művésznő most ünnepli ötvenvalahanyadik születésnapját… És leesett állal bámulni, hogy milyen szép, milyen csinos, milyen jól néz ki, aztán ettől fellelkesülve benyomni egy fél tepsi krémest együltő helyünkben… Ez persze sokkal egyszerűbb, mint tenni arról, hogy mi is jól nézzünk ki. Diétázni, lemondani a fél tepsi krémesekről, dobostortákról, rétesekről, és helyette enni a sok zöldséget meg salátát, nem is beszélve a barna rizsről, valamint rendszeresen futni, edzőterembe járni, ott szenvedni, izzadni, kínozni magunkat azért, hogy egészségesek és csinosak legyünk. Lényegesen könnyebb tehát bírálni meg irigykedni, mint követni azoknak a példáját, akik jól tartják magukat még akkor is, ha már nem éppen fiatalok. És persze kifejezni a nemtetszésünket, merthogy hogy jönnek ők ahhoz, hogy nem akarnak megöregedni, hanem felveszik a harcot az idővel, a ráncokkal meg a kilókkal, frászt hozva ezzel a tévé előtt tunyulókra. Na, meg beléjük oltva a lelkiismeret-furdalást, hogy igen, igen, hölgyem, így is lehetne kinézni némi erőfeszítéssel, amit Ön nem hajlandó vállalni. Ez a fránya lelkiismeret-furdalás aztán nagyon furcsán kezd működni. Mert ahelyett, hogy jól oldalba rúgná az illető hölgyet, hogy „Na most már aztán elég, ugrás fel a fotelból, fussál tíz kört a ház körül”, ahelyett agresszióba csap át, és meggyőzi a nőt arról, hogy nem ez legjobb megoldás, hanem az, ha pocskondiázzuk csinos kortársainkat, akik képesek arra, amire mi lusták vagyunk. A nem akarás nagyon leleményes tud lenni. Például meggyőz bennünket arról, hogy egy színésznő csupán azért néz ki ilyen jól ötvennégy évesen, mert plasztikáztatta magát. Ami azért így nem igaz, de ezzel levetettük vállunkról a felelősséget, hogy tegyünk valamit a külsőnkért, nekünk ugyanis nincs pénzünk plasztikai sebészre, de ha lenne, akkor sem akarnánk szike alá feküdni. Azonban, ha tüzetesebben megnézzük azokat a nőket, akik szinte mindenüket átszabatták már, akkor rá kell jönnünk, hogy ők nem

néznek ki olyan csodálatosan, sőt sokszor ijesztően természetellenes a külsejük. Ne fogjunk tehát minden sikert a kozmetikai sebészetre! Ugyanis azok néznek ki igazán jól, akiken, ha alá is vetették magukat valamilyen beavatkozásnak, nem látszik meg. Mert a korrekció olyan minimális volt, vagy olyan harmonikusan illeszkedett az illető külsejéhez. A többi szépségkellék viszont – a ruganyos, csinos test, az izmok, a testtartás, a mosoly, a harmónia – nagyon kemény munka eredménye, amit az illető hölgy folyamatosan és következetesen végez a testén-lelkén. Ha a többi nő ezt elintézi egy kézlegyintéssel, hogy „ én is úgy néznék ki, ha lenne pénzem plasztikai sebészre!”, akkor lemond arról, hogy fölfedezze a saját lehetőségeit, hogy kihozza önmagából a legszebbet, a legjobbat. Sok apró részlet nem a pénzen múlik, hanem az akaráson, az odafigyelésen. Hány nőnek a fejét rondítja el például az agyonvegyszerezett haj? Az előnytelenül megválasztott frizura? Ha mindezt a fodrászunk erőlteti ránk, akkor ideje választani egy másikat. És hány nő járkál sárga fogakkal, ami köztudottan öregít? A fogfehérítés nem egy bonyolult műtéti beavatkozás, amitől ódzkodni kellene, viszont akár tíz évet is fiatalíthat a megjelenésünkön. Éppen a múltkor láttam egy hölgyet, akinek teljesen ősz volt a haja, viszont a mosolya láttatni engedte ragyogó fehér fogsorát; amellett a nő vékony volt, csinos volt, istenemre mondom, nagyon fiatalosan nézett ki, és azt kívántam, hogy abban a korban én is ilyen fantasztikusan nézzek majd ki! Továbbmenve az apró részleteken, gondolkozzunk csak el azon, hogy hány nő használ olcsó, ordenáré sminket, ami inkább elcsúfítja, mint megszépíti, ahelyett, hogy lenne egyetlenegy minőségi rúzsa meg szemhéj púdere? Jómagam épp a múltkorában dobtam ki kilószámra az agyonhirdetett rúzsokat, szemfestékeket, amelyeket az évek során összegyűltek a szekrényben, és amelyeket alig vagy egyáltalán nem használtam. Mert a hirdetésen hiába néztek ki olyan jól, az én ar-

comon nem voltak előnyösek, nem szerettem a színüket, az állagukat. A szívem is belesajdult (a pénztárcámról nem is beszélve!), hogy mennyit is fizettem ki azért, amit most kihajítok. És ha ebből a pénzből, amit középes minőségű termékekre költöttem, igazán jó minőségű rúzsokat és szemfestékeket vásároltam volna, akkor most lenne egy megbízható sminkkészletem. Úgyhogy szentül megfogadtam, megesküdve az egyetlen márkás arcpirosítómra, amit már évek óta használok, merthogy minden más, azóta vett pirosítót lepipál, hogy ezentúl csak nagyon kevés make-up terméket veszek, de azok mind nagyon jó minőségűek lesznek. Ha pedig a boltban egy agyonreklámozott, de kétes minőségű púder vagy rúzs után nyúlok, mert elhiszem, hogy attól én is úgy fogok kinézni, mint az a modell a reklámban, hát isten bizony, a saját kezemre fogok ütni! Nem fogok beugrani a reklámoknak! Ha egy nő meg tudja hozni ezt a döntést, és be is tudja tartani, akkor már nagy előrelépést tett afelé, hogy saját stílusa legyen az öltözködésben, a sminkelésben, a megjelenésében, és igazi egyéniségként élje az életét. Mert ha függővé válok az irdatlan mennyiségben rámözönlő reklámtól, akkor bizony a végén valaki másnak az életét élem, nem a sajátomat. Mert a hirdetések fogják megmondani, hogy milyen autóval járjak, milyen tévét vásároljak, milyen ruhát vegyek föl, hogy rendezzem be a lakásom, hova menjek nyaralni, mit egyek, és mit gondoljak. És a végén úgy fogok kinézi, mint mindenki más, azt fogom enni, és úgy fogok gondolkozni. És közben csodálkozom majd, hogy miért nem érzem jól magam a bőrömben, pedig a hirdetések által sugallt „áloméletet” élem. Folyik az agymosás orrba-szájba, mindenki el akar adni valamit nekünk, nőknek, tehát első körben próbálja elhitetni velünk, hogy szükségünk van rá, és az a bizonyos termék megkönnyíti az életünket. Míg valóban badarság lenne elmenni olyan dolgok mellett, amelyek lerövidítik a háztartásban töltött időt, terhet vesznek le a vállunkról, addig nagyon észen kell lennünk, hogy ne sózzanak

ránk olyan dolgokat is, ami semmilyen minőségi változást nem hoz az életünkbe. El kell tehát döntenünk, hogy mit hiszünk el, és mit nem, nem pedig beugrani az első jólhangzó reklámnak. Én magam újabban a kivárás taktikáját alkalmazom. Ha valami nagyon megtetszik, és a reklám láttán úgy érzem, hogy na, enélkül aztán egy lépést se, akkor várok egy pár napot, hogy akkor is érzem-e a még sürgető kényszert, hogy márpedig nekem azt a mütyürt mindenképpen birtokolnom kell. És bizony, gyakran megtörténik, hogy egy pár nap múlva már nem is emlékszem arra a dologra, amit akkor olyan fontosnak tartottam. Mostanában a ránctalanító krémekkel vagyok így. Egymást túlharsogva nyomják a kozmetikai cégek, hogy az ő krémük igazi áttörés a ránctalanításban, ez aztán tényleg… Az első hirdetéseket még el is hittem, de a termékek olyan drágák voltak, hogy nem rohantam megvenni vagy megrendelni. Aztán a hitem ingott meg. Ugyanis a különböző kozmetikumok különböző összetevőknek és módszereknek tulajdonítják ugyanazt a hatást. Jómagam pedig képtelen vagyok választani közülük, ezért nem vettem meg egyiket sem, hanem várakozó álláspontra helyezkedtem, és használom továbbra is a régi, jól bevált krémeimet, amelyek nem ígérnek ugyan csodát, de egész tűrhetően karbantartanak… Aztán itt vannak a női magazinok, amelyek időről-időre kiakasztanak. Eleinte én is szorgalmasan elolvasgattam őket, aztán egy idő után az volt az érzésem, hogy már a szó szoros értelmében „kiolvastam” őket, és nem találok bennük olyat, ami érdekelne. Úgyhogy szoktam szólni a lányomnak, aki még falja ezeket a lapokat, hogy ha valamelyikben olvas valami érdekes történetet, akkor szóljon. Havonta egyszer-kétszer megemlít valamit, általában tanulságos történeteket, vagy pedig valóban okos, talpraesett csajok nyilatkozatait, amit szerinte el kellene olvasnom. Lapozzunk csak bele ezekbe a magazinokba, hogy mivel is kábítanak bennünket. Például ilyen hangzatos címekkel, mint hogy „Harcolj kevesebbet, csókolj többet!” – arról, hogy hogyan változ-

tathatod meg az életed, benne a párkapcsolatodat 48 óra (?) alatt. Vagy itt a következő: „Két nap, amely alatt könnyedén megváltoztathatod a külsődet!” – a cím önmagáért beszél. Aztán egy másik cikk „Az én titkos, bűnös örömöm”hangzatos címmel arról szól, hogy azért mert a nők nézik a szappanoperákat, még lehetnek okosak. A cikkíró itt azzal érvel, hogy őt egy szappanopera epizódja jobban kikapcsolja és pihenteti, mint ha meditálna vagy jógázna. Aztán a következő agyrém: „Fogyj le egy hétvégén!” Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy: ENNYIRE HÜLYÉNEK NÉZNEK BENNÜNKET? Ez persze csak költői kérdés, választ nem is várok rá, úgyis tudom. És istenemre mondom, hogy egy szavam nem lenne, ha ezek a magazinok beérnék a hülyítésünkkel mondjuk ötven oldalon keresztül, ahol is a reklámok sorakoznak, és a maradék tízet értelmes, tartalmas írásokkal töltenék ki. Mert ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy a „Fogyjál le egy hétvégén!” jellegű cikkek valóban segítenek. Akkor ugyanis nem lenne ennyi kövér hölgy, és ha 48 óra alatt valóban meg lehetne változtatni az életünket beleértve a párkapcsolatunkat is, akkor miért botorkál ennyi boldogtalan ember köröttünk? Nem is beszélve a szappanoperákról, amelyek a cikkíró szerint jobban ki tudnak kapcsolni, mint a meditáció vagy a jóga. Akkor miért van mégis ennyi idegbeteg meg depressziós ember, miközben a nők tömege „kapcsolódik ki” és „töltődik fel” nap mint nap a szappanoperákon csüngve? Bizony, széllel szemben pisilünk, amikor arra vállalkozunk, hogy éveken, évtizedeken keresztül JÓ NŐ-k legyünk. Mert ugyanakkor azt is vállaljuk, hogy sokszor szemben megyünk a tömeggel, és nem hagyjuk magunkat sodortatni az árral. Nem hallgatunk az irigykedők kórusára, nem foglalkozunk azzal, ha hülyének néznek bennünket a szomszédok, akik nap mint nap látnak kocogni, és elengedjük a fülünk mellett a rokonság ugratását, hogy biztosan a nyulak családjába akarunk átigazolni, azért eszünk ennyi zöldséget. És nem vesszük meg a legújabb trendi ruhát csak azért, mert ez a

divat, miközben a tükrünk azt mutatja, hogy förtelmesen nézünk ki benne. Ha valaki azt hiszi, hogy manapság könnyű JÓ NŐ-nek lenni, hiszen annyi termék meg információ áll rendelkezésünkre, mint eddig soha, az nagyon téved. Hiszen éppen manapság kell észen lennünk és nap mint nap okos döntéseket hoznunk, hogy mit is használjunk, mit is fogadjunk el abból a rengeteg termékből, meg tanácsból, amelyekkel szünet nélkül elárasztanak és bombáznak bennünket. Ha nem vigyázunk, úgy bevisznek bennünket az erdőbe, hogy ki tudja mikor keveredünk elő onnan. A fenti szappanoperás példánál maradva, nagyon sok nő csalódik, aki elhiszi, amit a cikkíró állít, és a szappanoperáktól várja a megoldást. Hogy az majd pótolja a jógát, a kirándulást vagy esetleg a pszichiátert, akit sürgősen meg kellene látogatnia, mert annyira boldogtalan. Ha pedig elhiszi, hogy az a sok agyonreklámozott termék valóban meg lógja fiatalítani a külsejét, és neki semmi mást nem kell tennie a fiatalos kinézetért, ő az életmódjával NEM felelős a külseéért, mert íme csak meg kell venni a hirdetett krémet és magára kenni és az majd megold mindent, akkor bemegy egy zsákutcába, ahol járkálhat körbe-körbe, és mindig ugyanoda lyukad ki – vagyis, hogy a csodakozmetikum önmagában nem változtatta meg a külsejét úgy, ahogy ő szerette volna vagy úgy, ahogy a reklám ígérte. Sokan annyira el vannak tévedve ebben az információdzsungelben, hogy önmaguk képtelenek eldönteni, hogyan is sminkeljenek, mit is vegyenek fel, milyen is legyen a stílusuk, a megjelenésük. Ezért aztán a hírességekről próbálnak mintát venni, de sajnos ez sem egy életbiztosítás. Mert való igaz, hogy vannak színésznők, modellek és énekesnők, akik az ötvenen vagy akár a hatvanon túl is fantasztikusan néznek ki, de szép számmal akadnak olyanok is, akik a fiatalos kinézet jegyében elcseszik magukat. Szóval nehogy róluk vegyünk már példát!

A leggyakoribb példa erre, amikor valaki nem változtat a külsején évtizedeken keresztül. Úgy akar örökifjú maradni, hogy ugyanazt a frizurát hordja, ugyanúgy sminkel, mint huszonéves korában. Csakhogy amíg huszonéves korában bombanőnek számított ezzel a megjelenéssel, ötvenvalahány évesen már nem mondható annak. Mert hiába csinos, mégis úgy néz ki, mint egy ötvenéves, aki tinit alakít. Hogy például a loboncos szőke hajzuhatag már nem fiatalítja, hanem ellenkezőleg, a ráncokat emeli ki az arcán, nem beszélve arról, hogy maga a hajszín is annyira természetellenes. Kellene valamit tenni, mondjuk barnítani, szőke csíkokkal, vagy vörös alapszínt választani finom szökés csíkokkal, mit tudom én, valamit, ami a színévei-formájával, megfiatalítaná az arcát. A szőke hajszínnel amúgy is nagyon vigyázni kell, nem tudják a hölgyek? Nagyon kevés nőnek áll jól ugyanis. Egyszer magam is próbálkoztam vele, rémes eredménnyel. Amíg a barna haj highlighttal nagyon jól állt, úgy egyre rosszabbul néztem ki, ahogy egyre több lett a szőke fürtöm. Pedig a „nagykönyv szerint” a szőke illett volna a kék szememhez. De, mint azt Zsuzsa, a fodrásznőm elmagyarázta, a szőke haj kimosta a színeket az arcomból. Na, most nem csak az enyémből. Nap mint nap látok hölgyeket, sztárokat meg hétköznapi nőket is, akik átváltoztak barnából, vörösből szőkébe, és ez nem vált előnyükre. Amíg barnán, vörösen nagyon helyes kis pofijuk volt, szőkén nyomukba se léphetnek a korábbi önmaguknak. A váltással nagyon óvatosnak kellene lennünk! A nők leginkább azért változtatnak frizurát, hajszínt, vagy öltözködési stílust, hogy ne legyenek „unalmasak”. Sajnos ez az igyekezet sokszor rosszul sül el. Megtörténik például, hogy egy vörös kis „töltött galamb”, aki eddig a „szexi” kategóriába tartozott, szőkén, soványan az „elmegy” kategóriába sorolja át magát. Ilyenkor fölmerül bennem a kérdés: miért nem szól a fodrászuk? A barátnőjük? A férjük? Vagy nincs otthon egy tükör, amibe olykor belenéznek? Aztán itt van a smink kérdése. Az a smink, amit egy nő huszonévesen talált ki magának, negyven-ötven évesen már nem áll jól,

már öregíti az arcot, kényszeredett, kínos, váltani kellene, más színeket alkalmazni vagy más sminktechnikát, amivel az illető úgy nézne ki, mint egy ötvenéves aki kirobbanó formában van, nem pedig mint egy ötvenéves, aki egy húszéveseket utánzó maszkot hord az arcán. Az még csak hagyján, amikor ezeket a tévedéseket egy hétköznapi nő követi el, de amikor a sztárok! Merthogy nekik ott vannak a stylistok meg a mesterfodrászok, sminkmesterek, akiknek elméletileg kötelességük lenne a legjobbat kihozni a művésznőkből. Na, most vagy az van, hogy ezek a stylistok, fodrászok, sminkesek nem jól végzik a dolgukat, vagy a művésznők nem hallgatnak rájuk. Ez utóbbit is el tudom hinni, mostanában ugyanis több olyan fotót láttam, ahol a hatodik X-en túllépett hírességeknek kilátszott a mellbimbójuk a ruhájukból. Tévedés ne essék, nem átlátszott, hanem kilátszott. Annyit még hozzá kell tennem, hogy ezek a képek nem filmforgatás közben készültek, hanem a sztárok hétköznapi életében. A hölgyek bizonyára azt akarták megmutatni a nagyérdeműnek, hogy milyen jól tartják magukat, azért tették közszemlére a plasztikai sebészek által felvarrt, és implantátummal kitömött mellüket, pontosabban annak legintimebb részét, a mellbimbót. Mondanom sem kell, ezek a képek annyira se voltak szexik, mintha egy nagyi kerti melegítőben üldögélne az unokái körében, és róla készült volna a fotó. Minden bizonnyal ezeknek a hölgyeknek a pucér mellű képét három évtizeddel ezelőtt férfiak milliói tették ki a falukra, de hát közben eltelt harminc év! És ezt tudomásul kell venni. Ilyen esetekben jogosnak érzem a „tudni kéne méltósággal megöregedni” elnevezésű célozgatást. Mert valahol, valamikor észre kell vennünk (figyelem, nemcsak a művésznőknek, hanem mindenkinek, aki nőnek érzi-vallja-tartja magát!), hogy ahogy telnek az évek, váltani kell. Frizurát, hajszínt, öltözködési stílust. Mindnyájunknak vannak ilyen fordulópontok az életünkben, amikre oda kell figyelni, nem pedig elmenni mellette, mintha semmi sem történt volna. Mert megjelenhet valaki egy bokorugró miniszoknyában

ötvenévesen, hogy megmutassa a külvilágnak, hogy milyen jó lábai vannak, de inkább nevetségesen fog kinézni, semmint szexin, merthogy egy kislányos ruhaviselet van kombinálva egy öregedő arccal. Míg ha az illető fölvenne egy olyan szoknyát, amelynek hosszúsága éppen a térdek fölött végződik, a környezete elismerősen csettintene, hogy milyen jó lábai vannak! Nem könnyű váltani! Először is az embernek szembe kell nézni azzal, hogy valami, ami eddig jól állt, már nem felel meg a célnak. De azt gondolom, hogy aki harmóniában él önmagával, az hamar túlteszi magát ezeken a fordulópontokon, és elindul az új irányba. Aztán a másik kihívás, megtalálni az új stílust, frizurát, hajszínt, ami bizony időigényes. De tekinthetjük ezt kalandnak is, izgalmas felfedezésnek, hiszen ha jól választunk, megújulhat a külsőnk, ami újabb örömöt, magabiztosságot, elégedettséget ad. Velem például az történt vagy két évvel ezelőtt, hogy majdnem egy teljes évig nem vettem magamnak ruhát. Ugyanis nem találtam olyat, ami tetszett volna. Vagy kicsi volt, vagy nagy, vagy nem állt jól. Aztán egyszer csak rájöttem, az a baj, hogy olyan típusú-stílusú ruhákat keresek, amilyet addig vásároltam, csakhogy azok már nem állnak jól. Vagy olyan helyeken kerestem, ahol olcsó volt a kínálat, de a minőség meg a színek láttán azonnal kifordultam a boltból. Miután fogalmam sem volt, hogy mit is vegyek akkor, ezért hónapokig be sem tettem a lábam egyetlen boltba se. Mígnem kaptam egy ideiglenes hétvégi munkát az egyik elegáns és drága áruházban, ahol a vevők által szétdobált, rosszul visszaakasztott ruhákat kellett rendberakni. És míg ott hajtogattam, akasztgattam őket, meg-megtetszett egy-egy darab, jó volt az anyaga, a színe, a szabása. Rájöttem, hogy amikor ezeket a ruhákat leárazzák, akkor közel ugyanannyi pénzért megvehetem őket, mint ha egy hétköznapi áruházban vásárolnék. Azóta ide járok ruhanézőbe, hogy kiválogassam azokat a darabokat, amelyek jól is állnak rajtam, és nem is szisszenek fel az áruk láttán.

Ugyanígy voltam a hajammal is. Évek óta próbáltam megtalálni az új stílusom, hiába. Előszedtem régi fényképeket, és azokkal a frizurákkal próbálkoztam, amelyekkel szerintem jól néztem ki. Azonban a várt eredmény elmaradt. Közben a barátnőm, aki fodrásztanfolyamot végzett, azzal ostromolt, hogy miért nem térek vissza ahhoz a Kleopátra-stílushoz, amelyet akkor hordtam, amikor ő nyolc évvel ezelőtt megismert. Végül beadtam a derekam és egy hétvégén elmentem hozzá, ő pedig levágta a hajam kleopátrásra. A barátnőm jó munkát végzett, a frizura nagyon szép volt, csakhogy már nem illett annyira az arcomhoz, mint nyolc évvel ezelőtt. El is határoztam, hogy amikor hazamegyek, majd jól összeborzolom vagy valamit csinálok vele, de hogy így nem hagyom, az biztos. Aznap ott aludtam a barátnőméknél a nappaliban, a kanapén. Másnap reggel Vera barátnőm jó reggelt helyett azzal üdvözölt. – Éva, úgy döntöttem, hogy levágom a hajad. Rövidre. Rémületemben még tiltakozni is elfelejtettem. Ugyanis sohasem akartam magamnak rövid hajat. De úgy gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és hagytam, hogy a barátnőm csinálja úgy, ahogy jónak látja. És az új frizurával nagyon is meg voltam elégedve, valahogy úgy éreztem, ez fejezi ki most a legjobban az egyéniségemet. Biztos vagyok benne, hogy minden nővel előfordul, az élete során többször is, hogy hirtelen rájön, hogy egy addig bevált ruha vagy frizura már nem áll jól. Ha ilyenkor nem hallgatunk a tükörre, hanem görcsösen ragaszkodunk addigi külsőnkhöz a fiatalos kinézet megőrzésében reménykedve, bizony pórul járhatunk. Ne féljünk változtatni! A megjelenésünkön sem, a személyiségünkön sem. Kellő körültekintéssel és önismerettel rendelkezve nem a változástól fogunk rettegni, hanem a megújulásnak örülünk majd. A széllel szemben pisilésnek van egy másik változata is, nevezetesen az, hogy Magyarország a fiatal és a tökéletes emberek országa.

Mindenki, aki nem ebbe a kategóriába tartozik, valójában széllel szemben pisil, ha észre akarja magát vetetni. Csuda egy társadalom ez, ahol csak fiatal emberek élnek. A nem fiatalokról ugyanis igyekeznek nem tudomást venni, mintha ők nem is léteznének. Ennek az imidzsnek a terjesztésében élen járnak a televíziók. Ha egy földönkívüli lény megfigyelne bennünket, és ezt a televíziós adásokon keresztül tenné, egy idő múlva a következő üzenetet küldené az űrbe: – Riadó, riadó, valami katasztrófa történt a Kárpát-medencében, aminek következtében bizonyos korosztályok kihaltak. Csak húsz és negyven év közötti embereket látni… És akkor azt mondták a 44 éves Albert Györgyinek, hogy ő már öreg a tévézéshez. Ezt a baromságot! Olyat már ugye hallottunk, hogy Hollywoodban egy negyvenéves színésznő lehúzhatja a rolót. Na de hogy egy negyvenéves riporter… Emlékszem, az első „sokkoló” élményem Kanadáról az volt, amikor a kanadai légitársaság járatán találkoztam egy stewardessel aki elmúlt hatvan éves. Rögtön arra gondoltam, ugyan hova tennének Magyarországon egy hatvanéves nőt? Lehet, hogy munkája se lenne már, ha meg lenne, nemigen raknák ki a publikum elé, hanem azt mondanák, legyen csak stewardes valaki más, aki fiatal, ezt a hatvanévest meg tegyük be mosogatni, vagy ruhát vasalni, nem való ő már a kirakatba. Aztán meg nézem a híradót, ugyanaz a pasi vezeti, aki nyolc éve, amikor idejöttem, pedig már akkor is többnek nézett ki hatvanévesnél. És az amerikai, kanadai tévé csatornákon sorban tűnnek fel a műsorokban az érett korosztály képviselői, sokuk jóval ötven fölött. Persze megjelennek a fiatalok is a műsorokban, egyszóval minden korosztály képviselteti magát a képernyőn – ahogyan az életben is. Magyarországon viszont, aki elmúlt negyven, attól azt várják, hogy tűnjön el, ne létezzen, fogja be a száját, ne adjon magáról életjelet sem, egyszóval önként sétáljon be a temetőbe. Elvált nőnek két gyerekkel negyven fölött elveszíteni a munkáját, kész is-

tencsapás. Mert sem munkaadóknál, sem a partnerkereső férfiaknál nem rúghat labdába sem. A negyedik X fölött megszűnni látszik az élet, legalábbis ez a környezet „elvárása”. Maradjon ott hátul, kussoljon, ne szóljon bele a dolgokba, senki nem kíváncsi rá. Ja, hogy van szakmai tudása, bölcsessége, tapasztalata? Ez senkit nem érdekel, mert nem számít értéknek. Amikor már a negyven évesnél idősebb korosztályt is félre akarják tenni az útból, akkor mire számítsanak azok, akik ennél is idősebbek? Ötvenesek? Hatvanasok? Hetvenesek? Azokat meg berakják az öregek otthonába, hogy ne is legyen a fiatalabbak szeme előtt. Ugyanígy mellőzni kell azokat, akik nem tökéletesek. Nem tudom, kifigyelték-e már, hogy Magyarországon mindenki tökéletes vagy legalábbis igyekszik azt a benyomást kelteni magáról. Tökéletes munkaerő, anya, feleség, háztartási alkalmazott. Ebbe a szerepjátszásba rokkannak bele aztán a nők. Ugyanis senki sem tökéletes, legfeljebb próbálja fenntartani azt a látszatot. A külső nyomás iszonyú, a környezet elvárja a tökéletességet. Hogy soha semmit ne baltázzunk el, hanem mindig mindenben sikeresek legyünk. A magyar társadalom nem akarja elismerni a kudarcot, mint az élet természetes velejáróját, hanem úgy értékeli, mint végzetes hibát. Ha valakinek kudarca van, még százan rá fognak taposni, bele fognak rúgni. Örülni fognak a másik bajának, és nem úgy tekintenek a helyzetre, hogy legközelebb ez akár velük is megtörténhet. Pedig azt mondják, hogy nem az a baj, ha elesünk, hanem az, ha nem tudunk felállni. De Magyarországon már azt is bajnak tartják, ha valaki elesik, irtóznak attól, aki a földre kerül. Elsősorban is úgy gondolják, hogy az mindenképpen az ő hibája, ezért aztán meg is érdemelte. Ha pedig megérdemelte, maradjon is a földön. Annál jobb nekünk, a „tökéleteseknek”, aki állva tudtunk maradni. Legalábbis ebben a pillanatban. A „tökéletesek”-nek aztán minden sikerül. Állás, házasság, gyereknevelés. Mindenütt van jó összeköttetés, jó haver, aki elintézi,

akinek elég csak odatelefonálni… Ha megszűnik az állásuk, a fejük se fő, mert egy még jobba pottyannak bele. És hogy lássuk, milyen csodálatos emberek is ők, úgy tudnak bánni a fizetésükkel, hogy az adóhivatalnak bevallott keresetüknek a többszörösét költik. Közben pedig szép csöndben alkoholisták, verik az asszonyt, csalják a társukat, otthon üvöltöznek a gyerekkel, a tinédzser gyerekük drogozik vagy részegen nekihajt a kerítésnek… Mindez azonban nem számít, legalábbis addig, amíg valahogy ki nem bukik. Ilyenkor szokott a környezet elálmélkodni: – Pedig milyen rendes család! Hát igen, eddig olyan tökéletesnek látszott minden… amilyen általában, reálisan nem szokott lenni az élet. De persze senki se gyanakodott, mindenki bevette a tökéletes ember és a tökéletes emberpár meséjét, egészen addig, amíg a máz alól elő nem bukkant a rémisztő valóság… Erre szoktam mondani: a „tökéletes” emberektől mentsen meg a teremtő! Én részemről nem akarok találkozni velük, engem aztán lehetőleg kerüljenek el! A kudarctól való beteges rettegés olyan nagymértékű, hogy az emberek mindenáron meg akarják őrizni a tökéletesség látszatát. Ezért például, ha valaki bajba kerül és megkérdezzük tőle, hogy ő követett-e el hibát, kapásból azt válaszolja, hogy nem! Azonnal hárít! Nem, ő nem lehet felelős! Mindenki más, a kormány, az időjárás, a főnök, a szomszéd, mindenki más, csak ő nem! Márpedig annak ugye, aki nem hibás, nincsen tennivalója. Más volna a helyzet persze, ha beismerné a hibáját. Mert akkor azt lehetne elemezni, hogy miért is történt, lehetne tanulni belőle, és megelőzni a hasonló eseteket. De mivel ő saját bevallása és belátása szerint nem követett el hibát, így a konzekvenciát sem tudja levonni. Nincs tanulság, nincs miből okulni, ami egy esetleges változtatás kiindulópontja lehetne. A baj tehát legközelebb is megtörténik majd, és akkor megint mindenki más lesz a hibás, de ő még véletlenül sem. A feddhetetlen

tökéletesség látszatára annyira vigyáznak, mint egykoron a fiatal lányok a szüzességükre. Egy ilyen világban marha nehéz létezni a magamfajta tökéletlen embereknek. Mert amit aztán őszinteségünkért cserébe a környezettől kapunk, azt nem tesszük ki a kirakatba. Emlékszem, amikor Kanadában kötött házasságom válással végződött, és ennek otthon híre ment (a hírforrás én magam voltam, ugyanis én tudattam az otthoniakkal), akkor a volt főnököm mosolyogva jelentette be a „szenzációt” a volt munkatársaimnak. Na, most, hogy a mások kudarcának miért kell örülni, az számomra megfoghatatlan. Ettől most olcsóbb lesz a kenyér vagy lemegy a benzin ára? Vagy csupán a káröröm olyan édes, hogy szeretik ízlelgetni a mások kudarcát? Amikor a kudarcot szégyenként kezelik, nem pedig a tapasztalás, a tanulás forrásaként, akkor az emberek rettegnek a kudarctól, mert nem akarnak megszégyenülni. Ez a rettegés tart sokakat a gyávaság mocsarában, amely „lehúz, altat, befed”. Ugye, emlékszenek még a magyar ugarra? Hát mi változott azóta, mióta a költő papírra vetette ezeket a sorokat? Ezért aztán kevés a bátor ember, mint a fehér holló. Kinyitni a szánkat? Jaj, nem, mert akkor a férjünk, a feleségünk esetleg megharagszik! Leugatni a visszapofázó gyereket? Jaj, nem, mert akkor esetleg elveszítjük a „szeretetét”! Kiállni a magunk igazáért, a magunk életéért? Jaj, nem, mert annak válás lesz a vége, és mehetünk albérletbe lakni! Azt mondani, hogy egy párkapcsolat hazug, színlelt, kihűlt, a francba vele, borítsunk hát mindent? Nem, nem, isten ments! Akkor inkább maradjon hát a posvány, a hazugság, a szeretetlenség, mint a kudarc nyílt felvállalása. Ezt a gondolatfuttatást azzal kezdtem, hogy Magyarország a fiatal és a tökéletes emberek országa – legalábbis ez van a felszínen. A felszín alá nyomva azonban ott van a sok probléma, baj, amit nemhogy megoldani nem akarunk, hanem észrevenni sem. Meglátni azt, hogy vannak korosztályok, akikkel a társadalomnak kezdeni

kellene valamit, meglátni azt, hogy az emberek követnek el hibákat, amikkel együtt kell tudni élni és helyrehozni őket, tanulni belőlük. Az a társadalom, amelyik retteg az öregedéstől és a tökéletlenségtől, nem egy egészséges társadalom. Apropó, tessék csak utánaszámolni, hogy hány depressziós ember is van hazánkban? Hány alkoholista? Hány megkísérelt és befejezett öngyilkosság? Ebben a közegben kell a magyar hölgyeknek megpróbálni JÓ NŐ-knek lenni. Ez pedig mindennapi megmérettetést jelent, folyamatos megújulást, személyiségépítést. Dönteni kell, nap mint nap, vagy akár napjában többször is arról, hogy merre, melyik irányba is folytassuk az életünket. Aztán ezeket a döntéseket végre kell hajtani. Akár széllel szemben is.

Undorító vagy édes? „A probléma nem maga a probléma, hanem a te hozzáállásod a problémához. „ (Ismeretlen szerző)

Olvasom az egyik hazai napilapban egy színésznő nyilatkozatát a Valentin-napról. Azt mondja, hogy undorítónak tartja, hogy a plázák ilyenkor tele vannak piros szívekkel meg plüssmacikkal. Elolvasom, megdöbbenek, gondolkozom. Arra jutok, hogy biztos én vagyok a hülye, merthogy megdöbbenek egy ilyen kijelentésen. Előkapom a lányomat, és nekiszögezem a kérdést: milyennek találod azt, hogy Valentin-napra a plázák tele vannak piros szívekkel meg plüssmacikkal? Azt mondja, hogy ez szerintem édes. Erre szembesítem az előbb említett színésznő nyilatkozatával, amire ő megvonja a vállát. – Ja igen. – Mi az, hogy „ja igen”? – Nem lehet ám engem csak úgy lerázni egy kétszavas felelettel, valami bővebb magyarázatot várok. Meg is kapom. – Amikor kijöttünk Kanadába, akkor én is azt gondoltam, hogy a Valentin-nap az egy nagy hülyeség. – Na és? Hogyhogy most meg azt gondolod, hogy „édes”?

– Megváltozott a véleményem róla, mert látom, az itteni emberek hogy ünneplik, mit gondolnak róla – fejti ki, bizonyára nem is sejtve, hogy kulcsmondat hangzott el a szájából. A probléma nem maga a probléma, hanem a te hozzáállásod a problémához. A probléma nem maga a Valentin-nap, hanem a te hozzáállásod a Valentin-naphoz. Ugyanez a helyzet például a karácsonnyal is. Van egy ismerősöm, aki mindig tajtékzik, valahányszor a karácsony szóba kerül. – Már megint az a SZEMÉT karácsony! Feláll a szőr a hátamon, ha csak meghallom ezt a szót! Az egész egy nagy üzlet lett, semmi más! Csak arra való, hogy rávegyék az embereket a költekezésre. Az emberek meg, amilyen hülyék, rohannak és költik a pénzüket a szeretet jegyében. IGAZ. A lányom meg így reagál, valahányszor a karácsony szóba kerül: – Alig várom már, hogy karácsony legyen! Sétálni akarok a városban és megnézni a kivilágított házakat meg a boltokat! Menjünk majd el oda, ahol integető hóember van a bolt tetején! Ugye, hogy mi is elővesszük majd a bólogató őzikét meg a világító hóembert meg az éneklő kiskutyát? Jaj, annyira izgalmas! EZ IS IGAZ. A probléma nem maga a karácsony, hanem a te hozzáállásod a karácsonyhoz. És még folytathatnánk a sort. A Valentin-nap lehet ugye undorító azzal a sok piros szívvel meg plüssmacival. Meg lehet aranyos is, ahogy én látom itt, ismerőseim körében. A kollégám például már hónapokkal előtte töri a fejét, mivel lepje meg a feleségét erre az alkalomra. Legutóbb meghívta egy romantikus hajótúrára. Csodálatosan kivilágított hajó, elegáns környezet, finom vacsora… ez emlékezetes marad egy pár számára, biztos vagyok benne, hogy soha nem felejtik el. Mint ahogy a kollégám sem felejti el azt a pillanatot, amikor Valentin-napon kinyi-

totta a dobozkát, amibe a felesége csomagolta az ebédjét. A hölgy ugyanis szív alakú palacsintákat rakott a férje uzsonnás dobozába. Mondanom sem kell, a munkatársam egész nap földöntúli mosollyal az arcán végezte a munkáját. Gyönyörűszép kolléganőm viszont egész nap azon kesergett, hogy nem tud együtt tölteni egy gyertyafényes vacsorát a kedvesével, az ugyanis külföldön van, üzleti úton. A lány igazságtalannak tartotta, hogy a párjának épp azon a napon kell külföldön dolgoznia, amikor a szerelmesek meghitt órákat töltenek együtt. Ő bezzeg ülhet majd otthon egyedül…Szóval éppen ezen kesereg, amikor nyílik az irodánk ajtaja, és megjelenik a virágküldő szolgálat egy hatalmas csokorral. A kolléganőm megilletődötten szemléli a virágot, majd kiveszi a közéjük helyezett kártyát, amelyen mindössze egyetlen mondat áll: „ Te vagy életem nagy szerelmei” Melyik nő nem vágyik arra, hogy ilyen üzenetet kapjon? Csak egyszer, legalább egyetlenegyszer az életben! Nagyon sokan soha nem kapják meg. Egész életükben nem találkoznak olyan férfival, aki Valentin-napra, házassági évfordulóra, vagy „csak úgy,,, mindenféle jeles ünnep és alkalom nélkül, meglepné őket egy ilyen gyönyörű vallomással. Mondanom sem kell, hogy a munkatársnőm földöntúli boldogságban töltötte az elkövetkező napokat. Látszott rajta, hogy most aztán meg van bocsátva, el van feledve minden vita, nézeteltérés, haragos szikra, ami olykor-olykor kipattanhat a párok között. Mert mindez eltörpül a virágcsokros vallomás mellett. Mert bármi nézeteltérés, vita üti is fel a fejét olykor, NEM AZ a fontos, HANEM EZ A VALLOMÁS. Ez az, amit az ember nem felejt el egy életen keresztül. Ez az, amit könnyes szemmel lehet mesélni majd az unokáknak, amikor a nagypapa esetleg már nem lesz az élők sorában. Ha volt is valami kellemetlenség a szerelmesek között, ki emlékszik már arra évek múlva? Hogy mi is volt az oka? Ki mit mondott? Olyan mindegy! De egy ilyen Valentin-napi vallomás életreszóló emlék marad.

Jómagam, szingliként nem vártam hasonló meglepetéseket a Valentin-naptól. Mégis ért meglepetés! Tudtam róla, hogy a lányomat meghívta a barátja egy görög étterembe vacsorázni. Aznap megkérdezte tőlem a fiú: – Éva, ráérsz ma este? Gyanakodva néztem rá, vajon mit találtak ki már megint, mivel akarják rövidíteni az amúgy is kevéske szabadidőmet. – Tulajdonképpen lenne dolgom, mert az ugye, mindig van, de tudok egy kis időt szakítani valamire, ha azt feltétlenül ma este kell csinálni – feleltem diplomatikusan. – Valentin-nap alkalmából meg akarlak hívni, hogy gyere el velünk vacsorázni. Egy görög étterembe megyünk, és tudom, hogy te szereted a görög kajákat. Még ekkor is gyanakodtam egy kicsit, és rákérdeztem, biztosake abban, hogy engem is vinni akarnak, nemcsak inkább kettesben akarják elkölteni a vacsorát. Miután megismételte a meghívást, kötélnek álltam. Egy nagyon kellemes, hangulatos görög étterembe mentünk. A fiatalok – hogy úgy mondjam – még jól is jártak velem, ugyanis rendeltek egy hatalmas tál kaját, de a tál egyik harmada kagylóból, rákból készült ételekkel volt tele, és egyikük sem eszi meg a tengeri állatkákat, én viszont imádom. Később kiderült a „turpisság,,, miért is kaptam én ezt a meghívást. Azért, mert olyan „aranyos” vagyok, hogy megengedtem, hogy a „gyerekek”, vegyenek két kis görit (görényt) a lakásunkba. De hát ez így van jól, nem? Én is adtam valamit, ők is adtak valamit a szeretet jegyében. A kis görik azóta a család kedvenceivé nőtték ki magukat, és a legközelebbi Valentin-napon őket is megünnepeljük majd, kapnak valami extra finomságot. Mert Valentinnapon mindenkit megünneplünk, akit szeretünk, ugye? Mondjuk meg őszintén: ha nem volna Valentin-nap, ugyan ki emlékezne egy február 14-i dátumra? És ha nem lenne karácsony, ugyan ki emlékezne egy december 24-i estére?

Aki JÓ NŐ-nek tartja magát, vagy szeretne azzá válni, legyünk őszinték, nincs könnyű helyzetben manapság. Fodrászhoz, kozmetikushoz járni, jógázni, tornázni, mindig ápolt külsővel lépni ki az utcára, vagy éppen főzőcskézni otthon, megértőnek lenni a férjjel: „Persze, szívem, mondd csak, hallgatlak”, türelmesnek lenni a gyerekkel „Na, figyelj, a mami most leül veled játszani”, közben lankadatlanul mosolyogni, földre szállt angyalként viselkedni, szexisnek, vonzónak lenni, és nem adni fel az egyéniségünket sem – ezek az elvárások, amelyeknek szorításában a legtöbb nő vergődik, és hol az egyik részt, hol a másikat teljesíti jobban. Az elvárások okozta feszültség mellett ott vannak hangulatrontónak a hétköznapok. A reggeli kapkodás, rohanás a munkába, a bölcsibe, oviba, a munkahelyi rutin, rigolyás főnökök, pletykás kollégák – és mindezek örök körforgása az úgynevezett „TAPOSÓMALOM”, amely egyáltalán nem segíti a hölgyeket abban, hogy csillogóak, vidámak, vonzóak legyenek. Sokkal inkább az elszürkülés, az elfásultság, a kiégés felé sodorja az embereket. Az elvárások és hétköznapok lelombozó egyvelegéhez adjunk még hozzá egy novembertől márciusig tartó telet hóval, havas esővel, hóviharokkal, köddel, faggyal, sötét délutánokkal, dideregtető reggelekkel, olykor csontig hatoló hideggel. És akkor ezekbe a reménytelenül hosszúnak és egyhangúnak tűnő hónapokba egyszer csak betoppan a karácsony. Mint egy mesebeli csodatévő, lámpasorokkal öltözteti fel a kopasz fákat, integető Télapókat rak az áruházak elé. Az emberek szívét megtölti várakozással. Ki annak örül, hogy hazajön a gyereke a messzi távolból, ki annak,hogy nyugodtan eltölt egy estét a családjával, amikor VÉGRE! VÉGRE! mindenki ráér majd, senkinek nem kell munkába szaladni, senkit nem ugraszt fel az asztaltól egy sürgős telefonhívás. Van, akit a csomagbontás áhítata varázsol el, és van, akit az tesz boldoggá, hogy olyan ajándékot sikerült vásárolni a szeretteinek, ami tuti meglepetés lesz.

És szintén ezekbe az egyhangú hónapokba robban be a Valentinnap. Plüssmacikkal, szívecskékkel,virágcsokrokkal. A boltok, az áruházak díszbe öltöznek megint, csillogó fények derítik fel a délutáni szürkületet. Mi lenne velünk, ha a monoton téli hónapokban nem volna karácsony és Valentin-nap? Csak bámulnánk hónapokon át a súlyos, szürke fellegeket, a hófoltos házfalakat, dideregnénk a sötét délutánokon, és semmi nem hozna fényt reménytelenül egyhangú napjainkba. Nem díszítenénk fel a házat, nem bűvölnénk el gyermekeinket a díszekkel és világítással. Nem vinnénk haza piros szívecskét a szerelmünknek. Hagynánk kifakulni a napjainkat. Persze erre lehet azt mondani, hogy az igazi szeretet karácsony és Valentin-nap nélkül is megmutatkozik, és megtalálja a módját, hogy kifejezzük érzelmeinket szeretteinknek. De mindez vajon meg is történik? És ha nem, akkor miért nem? Szerintem fontos, hogy legyen az életünkben napja a szeretetnek, a szerelemnek. Ha van AIDS világnap, vagy a Föld napja, akkor miért ne lenne napja a szeretetnek, a szerelemnek? Mert aminek napja van, arra ugye jobban odafigyelünk. Az beszédtéma. Hogy jön. Hogy közeleg. A karácsony. A Valentin-nap. És akkor az emberek elkezdenek gondolkozni azon, hogy mi is legyen, mivel is lepjék meg a szeretteiket. Hogyan is ünnepeljenek. Ám ahhoz, hogy ezt kitalálják, időre és figyelemre van szükség. No, meg arra, hogy beszélgessenek egymással. Hogy rájöjjenek, mire is vágyna az a másik. Mi lenne az az ajándék, ami boldoggá tenné. Persze mindezt nem olyan stílusban, hogy: – Mit szeretnél kapni karácsonyra, Valentin-napra, szívem? Vagy ami még rosszabb: – Tessék itt van x-ezer forint, vegyél valamit magadnak karácsonyra, szívem! Nem tudom, a hölgyek közül hányan kaptak már ilyen ajánlatot. És vajon hogyan reagáltak erre? Elfogadták? Mert ha elfogadták, akkor megalkudtak azzal a helyzettel, hogy a párjuk nem akar fog-

lalkozni velük, az igényeikkel. Az ilyen ajánlat ugyanis kábé azt üzeni: „ Tudom, hogy közeleg a karácsony (a Valentin-nap), és azt is tudom, hogy illik valami ajándékkal kedveskedni. Mindenki ezt teszi ilyenkor, nekem is ezt kell tennem, ha nem akarom, hogy megszóljon a környezetem. Szóval nem akarok olyan bunkó tahó lenni, hogy csak úgy szótlanul elmenjek az ünnepek mellett, hogy égjen a pofám a szemrehányásoktól, amit emiatt kapnék. Szóval tudom, hogy MEG KELL AJÁNDÉKOZNI a szeretteimet, mert ez az ELVÁRÁS, és én meg akarok felelni ennek az elvárásnak. De annyira viszont nem érdekelsz, szívem, hogy időt, energiát szánjak arra, hogy kitaláljam, mi is lenne a szíved vágya. Mert ez ugye, marha nagy energiabefektetést igényelne. Őszintén szólva nem ronthatok ajtóstul a házba, hogy nyíltan megkérdezzem tőled, hogy mit is szeretnél kapni, mert akkor az már nem lenne meglepetés. De arra, hogy magamtól kitaláljam, beszélgessek veled, időt töltsek veled, odafigyeljek rád, nem akarok időt fordítani, mert már nem érdekel ez a kapcsolat, nem érdekel a személyiséged, az álmaid, a vágyaid, a fájdalmaid. " Aki elfogadja az „Itt van a pénz, vegyél magadnak valamit, szívem” nevezetű ajánlatot, az elfogadja az iménti üzenetet. Hogy a párja már nem igazán akar törődni vele. Hogy már nem jelent anynyit neki, hogy időt, energiát szánjon rá. Elfogadhat-e egy JÓ NŐ egy ilyen ajánlatot? Mondván, hogy nem baj, hogy a párja nem figyel rá, sőt nem is akar, de kap tőle pénzt, amivel majd elrohan a boltba és vesz magának nyakláncot, karperecet, ruhát, és akkor azzal majd milyen jól fog kinézni! Kinek akar tetszeni, tessék mondani? A párjának? Az már nem törődik vele, mint az ábra is mutatja. Akkor valaki másnak? Egy másik pasinak? Amivel egyúttal elismeri, hogy egy hazug kapcsolatban él? Nem a karácsony, a Valentin-nap, a születésnap, és egyéb ünnepek a hazugak, erőltetettek, mi magunk tesszük őket azzá! Mert ki

dönti el azt, hogy milyen legyen egy ünnep a saját otthonunkban? Mi magunk. A mi életünk, szokásaink, kapcsolatunk a család többi tagjával. És például tudomásul veszi-e egy család, beleértve a gyerekeket, házastársat, hogy mondjuk idén szerényebb lesz a karácsony? Nem hőzöngéssel, elégedetlenséggel reagálnak rá? Senki sem írja elő nekünk, hogy mennyit illik költeni ajándékokra. A hagyomány csupán az, hogy a karácsony a szeretet jegyében teljen el. Az már a mi hibánk, ha úgy gondoljuk, hogy a szeretetet az ajándék drágaságával lehet kifejezni. Az egyenlet tehát leegyszerűsítve: Minél jobban szeretünk valakit = annál drágább ajándékot veszünk neki.

Ha a család már magáévá tette ezt a mentalitást, akkor nagyon nehéz lépni egy olyan helyzetben, amikor valami miatt meg kell húzni a nadrágszíjat, és szerényebb meglepetéssel rukkolunk elő. Mert akkor igenis előfordulhat, hogy valaki egyenesen megsértődik, amikor kibontja a csomagot. – Hogyhogy csak egy könyv? Csak ennyi jutott nekem? Mert már megvan az elvárása, hogy valami nagy és drága ajándékot illik csak tenni a fa alá. Ezért aztán sokan erejükön felül költekeznek, akár hitelt is vesznek föl, hogy megfeleljenek annak az elvárásnak, amit egyébként maguk alakítottak ki a saját családjukon belül. Mert ugyan ki más, kívülálló szól bele abba, hogy mit teszünk a saját fenyőfánk alá? Kivéve persze, ha előző karácsonyok után már fűnek-fának, rokonoknak, munkatársaknak dicsekedtünk azzal, hogy milyen drága és klassz ajándékokat is kaptunk, és ők már fel vannak készülve arra, hogy most is valami különlegesség kerül a fa alá, és meg is kérdezik az ünnep után, hogy na, mit hozott a Jézuska? Kész lebőgés bevallani, ha valami szerény meglepetéssel kellett beérni. Nem is beszélve arról, hogy összesúgnak a hátunk mögött: – Na, látod, már nem megy olyan jól nekik sem! Vagy:

– Kíváncsi vagyok, hogy ezek után is úgy fenn hordja-e majd az orrát! Abban, hogy a karácsonyt, Valentin-napot és más ünnepeket kényszernek és kényszeredettnek érezzük, abban mi magunk vagyunk a hibásak. Mi magunk rontottuk el a saját ünnepeinket. Kényszer, mert úgy érezzük, hogy mindenképpen KELL ajándékot venni szeretteinknek. Nem azt érezzük, hogy AKARUNK venni nekik valamit, hanem azt, hogy KELL. MUSZÁJ. És ki az, aki szereti a „kell,,, a „muszáj,, dolgokat? Nincs olyan ember, aki rajongana értük. Beszorulunk az elvárások csapdájába. Ettől lesznek az ünnepeink kényszeredettek. Ahelyett, hogy szembenéznénk a tényekkel és a szeretteinkkel is tudatnánk, hogy szerényebb lesz az ajándék. Sokan ezt nem merik megtenni, mert attól félnek, hogy akkor a hozzájuk közel állók nem fogják őket szeretni többé. Nos, ha ez a helyzet, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy eddig sem önmagunkért szerettek, hanem a pénztárcánkért, úgyhogy egy ilyen bejelentéssel semmit sem veszíthetünk. Akik viszont nem teszik meg ezt a lépést, azok beletörődnek abba a helyzetbe, hogy megvásárolják hozzátartozóik szeretetét. Tehát amikor beköszönt az ünnepi szezon, és a város díszbe öltözik, a vidáman integető Télapók láttán sokan inkább idegesek lesznek, mint boldogok. A csillogó karácsonyfák látványa nem melegséggel tölti el a szíveket, hanem szorongással. Mert az előbb említett kényszer és kényszeredettség szelleme kíséri végig bevásárló útjukat. És aztán jönnek az ünnep előtti panaszok: – Térdig lejártam a lábam, mégse kaptam semmit… – Tele vannak a boltok bóvlival… – Akkora tömeg volt, teljesen kimerült vagyok ettől a sok embertől… Tévedés az időt és az energiát a vásárlásra, utánajárásra fordítani. Ha az odafigyelést, időt és energiát rászánnánk szeretteinkre, mielőtt kilépünk a házból, garantált, hogy a bevásárlás egy napot, vagy csupán néhány órát venne igénybe, és nem válna idegesítő

tülekedéssé, céltalan lődörgéssé. Azok járnak a legjobban, akik már novemberben megveszik az ajándékot, ők ugyanis garantáltan nem a kényszer hatása alatt cselekszenek: „Mindjárt itt a karácsony, gyorsan vennem kell valamit!” Ők azok, akik törődnek, odafigyelnek, tudják, hogy mit szeretne a másik, minek örülne, és határozottan, céltudatosan kiválasztják a meglepetést. Ám az emberek jelentős részének fogalma sincs, hogy mi szerezne örömet a szeretteinek, ezért aztán valóban térdig járja a lábát, hogy hátha lát majd valamit. Ebből lesznek a napokig-hetekig tartó ajándékvadászatok, ami kimerültté, idegessé tesz az ünnep előtt. A nőknek különösen van érzékük ahhoz, hogy agyonstresszeljék magukat karácsony alkalmából. Mentségükre legyen mondva, nagy nyomás nehezedik rájuk. Már hetekkel az ünnepek előtt tanácsokat olvashatnak a különböző újságokban, hogy hogyan készüljenek, hogyan osszák be azt a kevéske idejüket, hogy mindenre oda tudjanak figyelni, a karácsonyi nagytakarításra, a sütésre-főzésre, ajándékokra meg közben arra is, hogy elmenjenek fodrászhoz, kozmetikushoz, de ha mégse tudtak volna elmenni, akkor hogyan készítsenek bombafrizurát maguknak otthon, és milyen frissítő pakolásokat rakjanak az arcukra ahhoz, hogy jól nézzenek ki. Őszintén, kinek van erre ideje? Amikor a hölgyek jelentős része még december 23-án is dolgozik a munkahelyén, sőt van aki 24-én is egy fél napot. Közben meg érzik az elvárást, hogy bizony a háznak csillogniragyogni kell az ünnepekre, az asztalra sok fogásos vacsorát illik teremteni, és mellette még lehetőleg a fáradtság se látsszon meg a háziasszonyon. Nem túl sok ez egy kicsit, tessék mondani? Ugyanis egy átlagos nő csak úgy tud már hetekkel az ünnep előtt nekilátni a készülődésnek, hogy ha a pihenőidejéből vesz el esténként vagy a hétvégeken. Miközben pluszban ott sorakoznak a hétköznapi teendők is, a hétköznapi vacsorák, mosások, vasalások, bevásárlások.

Bevallom, abban, hogy az ünnepek előtt túlhajszoljuk magunkat, mi nők is hibásak vagyunk. Először is hagyjuk magunkat belekergetni a tökéletesség illúziójába. Hogy mindennek, de mindennek úgy kell lennie, ahogy az a „nagykönyvben meg van írva”, és a csillogó-ragyogó ház mellé fejedelmi lakoma dukál, miközben kipihentnek és boldognak kellene kinéznünk. Hát ebből valamit engedni kellene! Tudom, hogy nagy büszkeség egy hölgynek egy ragyogóra kisuvickolt lakásban asztalra tenni a magyar konyha remekeit képviselő szentesti vacsorát, közben tökéletes frizurájával és sminkjével hirdetni, hogy ő bizony egy JÓ NŐ. Tudom, hogy sokan egyfajta bizonyításként élik meg a karácsonyt, ahol is a család láthatja majd, hogy milyen remek anyák, feleségek, háziasszonyok is ők. „Majd én mindent elintézek drágáim, a takarítást, a főzést, ti csak nézzétek nyugodtan a tévét meg játsszatok a számítógépen, majd a mami szól, ha minden kész lesz!” Szarvashiba! Mert bár elsőre remek ötletnek tűnik, hogy karácsonyi meglepetésként az anya mindent elkészít, de ha az a család valóban szereti és becsüli a nőt, akkor nem hagyja, hogy a szeretet ünnepe alkalmából agyondolgozza magát. Ha már mindenképpen ragaszkodunk ahhoz, hogy a karácsonynak olyannak kell lennie, ahogy abban a bizonyos nagykönyvben meg van írva, akkor fogjuk be a férjet, a gyerekeket is, segítsenek a takarításban, bevásárlásban, a vacsorához szükséges nyersanyagok pucolásában – mutassák meg, hogy mennyire szeretik az édesanyát, a feleséget! Meggyőződésem, hogy az úgynevezett karácsonyi-szilveszteri zabálásokkal az emberek kompenzálnak. Nemcsak azért történik a gyomorrontás, túlevés, mert van miből, hanem azért is, mert sok családban hiányzik a valódi szeretet. Gondoljunk csak bele: mire eljön a szenteste, a nő már kizsigerelte magát a sok takarítással, főzéssel és más előkészületekkel.

Leül az asztalhoz és enni kezd. A finom falatokkal szinte megjutalmazza magát azért a sok munkáért, amit az ünnepek előtti hetekben-na-pokban végzett. Addig, amíg eszik, legalább megpihen, örül, kellemesen érzi magát, addig legalább nem kell a többieket szolgálnia, kivéve ha a család hozzászokott ahhoz, hogy nonstop ugráltatják: Add már ide a sót, légyszíves! A só egyébként ott van kettejük között, az asztalon, éppen fél-úton. – Ez a kóla nem elég hideg, hoznál egyet a hűtőből? Szóval, ha a család nem ugráltatja az asszonyt, akkor ő szerzett magának egy nyugodt félórát addig, amíg eszik. Utána úgyis neki kell majd eltakarítani a „romokat” az asztalról. De addig, amíg eszik, nyugalma van. Szedjünk hát kétszer a töltött káposztából és ha már úgyis annyifelé sütemény van, legalább kóstoljuk meg mindegyiket. Többször is, mert ennyi finomságnak ugyan ki tud ellenállni? Az evésnek külön jelentősége van akkor, ha a családban a szeretet és annak megnyilvánulása ritkaságszámba megy. Akkor ugyanis másképpen kell örömöt szerezni magunknak, mondjuk, az evéssel. És miután karácsonykor a szeretet hiányát fokozottan érezzük, több evéssel kell pótolni, mint egy szokványos napon. Vajon milyen lenne az a szenteste, ahol a család egy finom, csupán két-három fogásos vacsorát költene el? És a süteményt mondjuk megvették a cukrászdában, a levest meg a férj főzte, amíg a feleség a töltött káposztát készítette el, a gyerekek pedig feldíszítették a fát? A fejedelmi lakomával való órákig tartó pepecselés helyett egymásra fordítanák az időt? Milyen lenne a szentesti vacsora, ha az asztal körül ülők gyertyafénynél, kellemes beszélgetés közben költenék el? Egymásra figyelve csak? És aztán egy-egy csésze forró teával a kezükben a fotelba telepednének, és a félhomályban, a gyertyafény mellett felidéznének közös családi emlékeket, apró élményeket, nyaralásokat, szülinapokat? Próbálják ki!

Férfi nélkül az élet… „Mindenki az mondogatja, hogy el fog jönni a nagy Ő. Azt hiszem, az enyémet elütötte egy teherautó. „ (Ismeretlen szerző)

Lili szép, magas lány, csillogó, barna szemekkel, szexi vörösesbarna hajjal, ragyogó zenei tehetséggel. Koncerteken lép fel, tanítványainak adja tovább tudását. Fiatal, csinos, értelmes. Azonban ha a hogyléte felől érdeklődünk, szinte mindig az a válasz: „Depressziós vagyok X. miatt.” Egy hónap múlva ugyanez a felelet. Kábé fél év múlva változik kicsit a kép: „Depressziós vagyok Y. miatt.” Közben leesett a hó, eltelt a tél, kirügyeztek a fák, bóditó virágillatot hozott a tavasz, perzselő meleget a nyár. Lili koncerteket adott, tehetséges új tanítványokkal találkozott, finom éttermekben vacsorázott, bulizott a barátaival, új kozmetikumokat vett magának, kicserélte a mobiltelefonját, új helyre költözött. Az élet, mint egy örökké hömpölygő folyam, percről-percre változott körötte. Egy dolog nem változott: ő mindez idő alatt úgymond, depressziós volt egy pasi miatt. És ez így megy évek óta. Én úgy látom, hogy Lili nem tud igazán örülni az életnek, ha nincs mellette egy férfi. Mentségére legyen mondva, ez a társkeresési késztetés, a „Férfi nélkül nem élet az élet” egy társadalmi nyomás hatására alakult ki benne. Ebben a nyomásban jelentős szerepe van a családjának. A szülei – szeren-

csére – elég messze laknak tőle, így nem kell nap mint nap hallgatnia a „mikor mész már férjhez, lányom?” című szemrehányást. Ám valahányszor hazalátogat, utána még depressziósabb lesz, mint azelőtt, mert otthon azzal szembesítik, hogy „nem tud felmutatni semmit”. Ez konkrétan azt jelenti, hogy nincs pasi a láthatáron, olyan meg kifejezetten nincs, aki elvenné feleségül. És így, közel a harminchoz se férj, se gyerek, a szülei elégedetlenkednek. Az, hogy Lili csinos, egészséges, tehetséges, okos, jólelkű, nem számít a szülőknek, mert szerintük az nem érték, azt nem lehet „felmutatni”. „FELMUTATNI”!– Ez a szó önmagáért beszél. Felmutatni valamit, mint egy érmét, jelvényt, amellyel igazolni tudjuk önmagunkat és elért eredményeinket. Ebben az esetben az az „érme”, amit Lilinek fel kellene mutatnia, az egy férj és egy gyerek lenne. Ameny-nyiben ezeket fel tudja mutatni, úgy igazolja önmagát, hogy ő egy okos, talpraesett, egészséges, értékes fiatal nő. Mivel eddig nem sikerült megtalálnia a párját, és nem alapított még családot, a szülők szemében ez azt jelenti, hogy nem tudja igazolni a létét, a női mivoltát. De miért van szüksége egy nőnek egy férfihoz arra, hogy igazolja sajátmagát? Igen, kérem, én X. Y. létezem, okos vagyok, szép vagyok, talpraesett vagyok, mi több, JÓ NŐ VAGYOK, szeretem az életet, céljaim, elképzeléseim vannak, én, kérem, attól még, hogy most éppen nincs mellettem férfi, egy értékes emberke vagyok!!! Nemrégen kaptam egy érdeklődő levelet Magyarországról. Mi újság van velem, hogy alakul az életem, van-e barátom, stb. Amikor megmondtam, hogy pár hónapja szakítottam a barátommal, és most úgy gondolom, hogy egy ideig nem akarok új kapcsolatot, és ezt a döntést a környezetem is tiszteletben tartja, az illető hölgy megjegyezte: – De jó neked! Sajnos, Magyarországon még mindig nem elegáns egy nőnek férfi nélkül megjelenni.

Ismerem ezt az érzést. Amikor az ember lányát éppen otthagyták, vagy ő hagyott ott valakit, és egyedülálló nőként néz szembe a mindennapokkal. Ami, legyünk őszinték, rémületes tud lenni. Mert a környezet nagyon nagy nyomást gyakorol egy egyedülálló nőre. Ez a nyomás elvárás formájában nyilvánul meg, ami sehol leírva, törvénybe iktatva nincsen, de erősen benne él az emberek fejében és gondolkodásában. Egy nő mellett mindig ott kell lennie egy férfinak. Egyébként a nő nem teljes értékű ember. Micsoda baromság ez! Persze, tökéletesen mindegy, hogy az a férfi, akit az elvárások egy nő mellé automatikusan odaraknak, milyen. Az lehet primitív, kövér, bunkó, erőszakos, mindegy, hogy milyen, mert a nő mellett állva emelni fogja annak értékét, igazolni fogja nőiségét és létezését. Szóval mindegy, hogy milyen, csak férfi legyen! A legnagyobb baj ezzel a gondolkodással akkor van, amikor mi, nők is magunkévá tesszük, és megpróbálunk e szerint élni. Hány és hány nő küszködik méltatlan kapcsolatban, kiszolgáltatva, megalázva, csak azért, hogy legyen mellette valaki, hogy „fel tudjon mutatni” valakit? Inkább ezt vállalja, mint azt, hogy a környezete lesajnálja: – Szegény, még egy pasit se tud fölszedni, biztos van valami baja! Aki meg éppen egyedülálló, szüntelen késztetést érez arra, hogy szerezzen magának valakit. Akivel el lehet menni moziba, buliba, meg aki miatt elmondhatja magáról az illető hölgy, hogy „van valakije”, „nincs egyedül”. Ergo, ő egy értékes nő! Ugyanis, ez azt bizonyítja, hogy képes egy férfit valamilyen szinten magába bolondítani, és valameddig maga mellett tartani. Ellenkező esetben, ha egy hölgy egyedül marad egy szakítás vagy egy válás után, és ez az egyedüllét tartóssá válik, az mindjárt gyanús a környezet szemében. Úgy gondolják, hogy nincs meg benne az a képesség, hogy fölkeltse a férfiak érdeklődését, „nem kell senkinek”. Amikor a „nem kell senkinek” ítélet elhangzik egy nőről, az tulajdonképpen az illető hölgy leértékelését jelenti.

Amikor pedig egy nő önmagáról mondja ki az ítéletet: „Nem kellek senkinek”, akkor nemcsak, hogy elfogadja a sajátmaga leértékelését a környezetétől, hanem önmaga lesajnálásával meg is erősíti azt. Ahelyett, hogy azt mondaná: – HOPPÁ! ÁLLJON MÁR MEG A MENET! Attól, hogy nincs mellettem egy férfi, én még teljes értékű ember vagyok, mi több, teljes értékű nő vagyok, aki keményen dolgozik, aki szereti a hivatását, aki meleg otthont teremt a gyerekeinek, aki az élet minden területén megállja a helyét! Szóval ahelyett, hogy ez a képletes, vagy valódi asztalra csapás megtörténne, nagyon sok nő inkább meghunyászkodik, és próbál megfelelni az elvárásoknak. Vagyis, szerezni egy férfit maga mellé, nem számít, hogy milyen, csak legyen ott, és akkor kifelé úgy tűnik, mintha minden rendben lenne az életükben. Márpedig amíg mi, nők így viselkedünk, addig nem lesz fordulat, változás. Mert ne gondoljuk azt, hogy majd a Parlamentben feláll egy honatya, azzal, hogy: – Most márpedig változtatni kell a nők helyzetén, megítélésén! És ha megtenné is, mi változna meg? Lehetne akár törvénybe iktatni is, hogy kérem, ezennel a társadalom azt a nőt is tekintse teljes értékűnek, aki mellett nincs ott egy férfi. Akkor, ha ez megtörténne, legfeljebb eggyel több olyan törvényünk lenne, amit az emberek nem tartanak be. Azt, hogy a környezetünk teljes értékű embernek és nőnek tartson bennünket akkor is, ha éppen egyedülállók vagyunk, elváltunk vagy meghalt a társunk, csak mi magunk, a nők tudjuk elérni. Első lépés, hogy teljes értékű embernek és nőnek ÉREZZÜK magunkat akkor is, ha nincs mellettünk egy férfi, csupán mi magunk vagyunk ott saját magunk mellett. És ezen a ponton sajnos már elvérzett a „forradalom”. Mert hány nő érzi-tartja magát teljes értékűnek akkor is, amikor nincs pasija? Hány hölgy hiszi el magáról, hogy ő JÓ NŐ, ha éppen szingliként éli az életét, és nincs „visszaigazolás”?

Márpedig ha mi nem hisszük el ezt magunkról, hiába várjuk el, hogy a környezet szemlélete megváltozzon. Csak az tud elhitetni magáról valamit, aki önmaga is hiszi, amit állít. Mi, nők egyébként is hajlamosak vagyunk lebecsülni,”leszólni” saját magunkat. Talán genetikai „hibáról” van szó, talán pusztán csak arról, hogy anyáink, nagyanyáink arra neveltek bennünket, hogy legyünk szerények meg „jó kislányok”, és ezt mind a mai napig nem tudtuk kinőni. Ha egy nőt megdicsérnek, általában hárít. – Milyen jó blúzod van! – így a dicséret. – Á, ez csak egy ócska rongy, öt éve vettem! – így a megdicsért. Ez a szó, a „csak” a halálos ellenségem. Ha lehetne, kiirtanám a szótárból. Feláll a hátamon a szőr, amikor egy nő azt mondja: – Én „csak” egy családanya vagyok… Vagy: – Én „csak” egy tanárnő vagyok… Nem is beszélve erről: – Én „csak” egy egyedülló nő vagyok… – Én „csak” egy megcsalt asszony vagyok… Mi az, hogy „csak”? Nincs ilyen, hogy én „csak” vagyok! Ezzel a szóval teljesen leértékeljük magunkat, az életünket, a helyzetünket. Ezzel azt üzenjük a világnak, hogy nem vagyunk elég jók abban, amit csinálunk, ahogyan élünk, lehetne persze sokkal jobban is, de mi itt vagyunk megragadva a „csak” szintjén! Azzal a nővel, aki „csak” ez vagy „csak” az, azzal sok mindent meg lehet tenni, azzal ki lehet cseszni, azt át lehet vágni, azt semmibe lehet venni, mert ő aztán nem fog az asztalra vágni, az tuti. Miért gondolkodik önmagáról egy nő úgy, hogy ő egy „csak” lény? Miért nem gondolkodik úgy, hogy ő nem „csak” egy tanárnő, hanem ő a legjobb tanárnő, de legalábbis erre törekszik, ez az életcélja, és azért megküzd mindennap, és erre büszke! Miért nem gondolja magáról azt a „csak” egyedülálló, hogy ő egy fasza csaj, mert megállja a helyét ebben a kemény világban, mert ha kell csapot szerel, gyertyát cserél a kocsijában, megkeresi a kenyerét, és nincs rászorulva senkire, és ezért ki kell hogy húzza magát?

Miért nem büszke valaki arra, hogy ő „csak” egy családanya? Miközben ha tisztességes, becsületes embereket nevelt föl, akkor már többet tett a világért, mint három vezérigazgató együttvéve? Aki úgy látja és láttatja magát, mint egy „csak” személyt, az miből gondolja, hogy a férfiaknak megakad a szemük rajta? És főleg, hogy az Igazi észreveszi majd? Merthogy annak röntgenszeme van, és meglátja emögött a sok „csak” mögött az igazi értéket? JÓ NŐ-nek lenni, megkockáztatom, boldognak lenni úgy, hogy közben nincsen párunk, nagy kihívás a nők számára. Visszarettent, értelmetlen megalkuvásokra késztet. Nagyon sok hölgy valósággal retteg attól, hogy egyedül maradjon, és ezt meg is fogalmazza. Értetlenül állunk egy-egy olyan eset előtt, amikor a nő kitart egy zsarnokoskodó, bántalmazó férfi mellett. Tipikus eset, hogy ilyenkor a hölgy azzal védekezik: – Félek egyedül maradni. Miért fél ettől a helyzettől? Ki lesz ott vele, ha egyedül marad? Ő saját maga. Akkor tehát… saját magától fél? Lehet-e JÓ NŐ az, aki fél egyedül maradni? Aki nem érez annyi erőt, értéket önmagában, hogy egyedül is megállja a helyét, ellátja a gyerekeit, hogy saját maga jó társasága lesz saját magának? Aki fél egyedül maradni, az nincs kibékülve önmagával, retteg a múltbeli vagy éppen jelen hazugságoktól, megalkuvásoktól, meghunyászkodásoktól, vagy azok kísértő emlékétől. Ezzel szemben egy JÓ NŐ-nek, aki úgy éli az életét, hogy a múltban elkövetett hibáival és kudarcaival szembe tud nézni, azokat vállalni tudja, nincs mitől félnie. Szerintem egy nőnek kifejezetten jót tesz, ha olykor-olykor egyedül marad. Egy válás után, egy rosszul sikerült kapcsolat után sokkal jobb szünetet tartani, mint önigazolásként gyorsan szerezni egy új pasit. Mert ha nem mondjuk azt, hogy: „Álljunk már meg egy pillanatra! Miért is váltunk el? Mi nem sikerült? Mit csesztünk el így ketten, közös erőfeszítéssel? – akkor nem lesz tanulság. Akkor nem ismerjük fel a saját hibáinkat, amit a kapcsolatban elkövettünk, és nem tudunk önmagunkkal egyezségre jutni a jövőnket ille-

tően. Ehelyett gyorsan beleugrunk egy új kapcsolatba, megnyugtatva önmagunkat és a környezetünket, hogy megint „elkeltünk”. Gondoljunk csak bele, a második világháború után hány nő maradt társ nélkül? Feleségek, akiknek a férjét elvitték a frontra, és soha többé nem látták viszont őket. Az asszonyok ott maradtak a gyerekekkel, akiket ezután a férj helyett nekik kellett eltartaniuk. Nagymamáink meséltek nekünk erről a korszakról gyerekkorunkban, ha még emlékszünk ezekre a történetekre. Annak tehát, hogy a nők egyedül is megállják a helyüket, egyedül is képesek önmaguk és családjuk életét rendezni, hagyománya van. Ha nagyanyáink nem rettentek vissza a nehézségektől, mi miért tesszük? Vannak, voltak, lesznek olyan helyzetek, amikor egy hölgynek azzal kell számolnia, hogy éppen nincs mellette férfi vagy huzamosabb ideig nem is lesz. Ez azonban nem szabad, hogy a világ végét jelentse! Nem szabad, hogy kapkodást, elhamarkodott döntést eredményezzen, gyorsan töltsük be magunk mellett a férfi helyét! Nekem is voltak ilyen döntések az életemben. Jól rá is fáztam párszor, azért tudom most már, hogy nem szabad kapkodni, nem sürgős, nem kerget a tatár, várjuk csak ki türelmesen, amikor tényleg OLYAN férfi lép az életünkbe, aki valódi társunk lesz, és akivel fel tudjuk építeni a kölcsönös megbecsülést és szeretetet.

Szülni vagy nem szülni? Legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” (Goethe)

Nem osztom dr. Csernus Imre gyermekvállalásról alkotott véleményét. Szerintem a gyerek szülése és felnevelése egy igazi nő életében a legnagyobb teljesítmény és önmegvalósítás. A gyerek az az „alkotás”, amire egy nő a legbüszkébb, függetlenül attól, hogy egyébként sikeres atomfizikus, modell, orvos, színész, mérnök, netán újságíró. És ennek az ellentéte is igaz, lehet egy nő bármennyire sikeres a munkájában, menő az élet egyéb területein, ha a gyerekével probléma van, minden más elveszíti a jelentőségét, a fontosságát, minden teljesítmény és siker elhalványul e kudarc mögött. „A pasi ugyanis racionális szempontból megvalósítja magát, a nő viszont nem. Az ilyen nőnek az önmegvalósítása, a sikerélménye a gyerek marad. Nem ért semmihez sem, nem mer kilépni az életbe, így elkezd takarózni az anyasággal. Villámgyorsan teherbe esik, így önző szempontból ÖNMAGÁNAK szüli a gyereket, hogy megindokolja a saját létezését, valamint azért, hogy megmutassa a férfinak, hogy ő is fontos.”– írja dr. Csernus Imre az A nő című könyvének 73. oldalán.

Csernus doktor előszeretettel citálja a fenti gondolatait újságcikkekben, előadásokban, ám meg kell mondanom, hogy mint sikereket elért, az önmegvalósítást élete fő céljának tekintő nő és egyben anya, aki felnevelt egy gyermeket, messzemenően nem értek egyet az egyébként kiváló pszichiáter fenti gondolataival. És ezzel nem vagyok egyedül. A fenti eszmefuttatást sok nő érzi „bicskanyitogatónak”. Drága nyugdíjas barátnőm, aki csodálatos óvónő volt, aki nem azért dolgozott, hogy hazavigye a fizetést, hanem imádta a rábízott kicsiket, féltő gondoskodással vette körül őket, aki most, nyugdíjasként sem ücsörög otthon, hanem bírósági ülnökként tovább foglalkozik az ifjúsággal, a szó szoros értelmében rosszul van a fenti eszmefuttatástól. A nők számára a gyerekük a legfontosabb az életben. Ez sokszor nem tudatos, nem mondjuk így ki, nem fogalmazódik meg gondolat szintjén, hanem egyszerűen benne van a vérünkben, a sejtjeinkben, mint egy genetikailag kódolt üzenet, amit örököltünk, és amit én inkább ösztönösnek érzek, mint tudatosnak. Ez most, természetesen NEM egy tudományos magyarázat, úgyhogy kedves tudósok, NE essenek nekem ezért a mondatért! Én azt fogalmaztam meg, amit érzek a saját anyaságommal kapcsolatban, és amit úgy gondolom, a legtöbb anya érez. Ezzel a magunkkal hozott, örökölt kóddal nem lehet igazán mást tenni, mint vállalni, hogy eszerint élünk, és cselekedjük a legjobbat, amit a képességeink, lehetőségünk enged. Azt szoktam mondani, hogy amikor megjelenik egy könyvem, az majdnem olyan, mintha születne egy gyerekem. De csak majdnem… Aki ír, annak nincs nagyobb siker, mint amikor a könyvét elkapkodják az olvasók. Kimondhatatlan boldogság, különösen, ha valaki, mint én, az írást érzi önmegvalósításnak, függetlenül attól, hogy éppen mivel keresi a kenyerét. Több szakmát kipróbálva, őszintén elmondhatom, hogy az íráson kívül semmi nem érdekel igazán. A mai napig semmihez nem hasonlítható számomra az az érzés, amikor „megérzek egy témát”. Ez nekem szenvedély. Amikor megjelent első könyvem, a Zenészballada, amelyik Szécsi Pál életét dolgozta fel, a Szent István körúti könyvesboltban

hosszú sorokban álltak a dedikálásra váró olvasók. Később, a Közös ágyban, mégis széjjel című könyvem dedikálása napokig tartott Szolnokon, minden nap újra és újra megjelentek a sorok a könyvesasztal előtt. Nem is beszélve arról, amikor a dr. Jánosi Gábor szerzőtársammal írt Pénzt vagy életet? című, az egészségügyről szóló könyv árusítását megtiltották néhány kórházban – kell-e ennél nagyobb büszkeség egy szerzőnek? Mindez gyönyörű volt, izgalmas, felemelő. Ám amikor évekkel később a lányom megnyerte a megyei biológiai tanulmányi versenyt, ugyanaz a büszkeség töltött el, ugyanaz az izgalom, ugyanaz az örömmámor, mint amit a sikeres könyveim kiadásakor éreztem. És most vesse rám az első követ Csernus doktor, de azt a munkát, amivel a lányom sikeréhez hozzájárultam, ugyanolyan fontosnak éreztem, ugyanúgy önmegvalósításként éltem meg, mint a saját könyveim kiadását. És tudom, ha a lányom élete félrecsúszna, minden sikerem, minden könyvem elveszítené a jelentőségét, eltörpülne mellette. Emlékszem egy világháborús francia filmre, ahol a főszereplő anya – azt hiszem, Romy Schneider játszotta – a német katonák lángszórója elé veti magát, hogy megvédje a gyermekét. Én is megtenném. Akár harminc könyvtervvel is a fejemben. Szerencsére ilyen helyzet elé nem állított a sors. De olyan elé igen, hogy egy közeli hozzátartozó meg akarta ütni az akkor nyolcéves lányomat, és én közéjük ugrottam, kockáztatva, hogy én kapom azt a bizonyos pofont. Az illető engem nem mert megütni. A mai napig világosan emlékszem arra, ami lejátszódott bennem. Amit tettem, az teljesen ösztönös cselekedet volt, abszolút nem gondolkoztam, mintha valami külső erő irányította volna a mozdulataimat. Nem érdekelt, hogy mi lesz a következmény, nem is tudtam mérlegelni, az agyam teljesen elborult, és nem számított, hogy az a férfi, akivel szembeszállok, erősebb nálam. Ha akkor egy belső hang azt mondta volna, hogy „ne tedd!”, akkor is odaugrok,

mert az az ösztön, ami a cselekedeteimet irányította, sokkal erősebb volt minden belső hangnál, sőt – erősebb volt nálam is. Az iménti történettel nem az anyaságot akarom misztifikálni, vegyék úgy, ahogy én, ez egy teljesen reális, hús-vér történet, mindenféle misztikum és dicsőítés nélkül. Ez a magyarázata annak is, hogy később, amikor a gyerekeink felnőnek, olyan nehéz ennek a belső parancsnak megálljt mondani, és hagyni, hogy a gyerekeink védjék meg saját magukat, és harcoljanak önmagukért. Legyőzni önmagunkban ezt a tigris-anyát, meggyőzni őt, hogy most már aztán vonuljon vissza, ne ugorjon mindig minden helyzetben a gyereke elé, ne oldja meg helyette a problémáit, hanem hagyja, hogy az elessen és felálljon és küzdjön, ahogy mindannyian tesszük életünk során. Amellett, hogy személy szerint maximálisan tisztelem, és értékelem azokat a nőket, akik jó anyák tudnak lenni, az a meggyőződésem hogy nem minden nőnek kell okvetlenül gyereket szülnie. Ugyanis Csernus doktor véleményében, amit e fejezet elején idéztem, azért van valami igazság. Igen, bizonyos hölgyekre igaz, hogy azért szülnek, mert unatkoznak vagy mert ez így szokás, vagy mert meg akarják fogni a férjet. Sőt, még össze sem házasodtak, de a nő hasa már domborodik, így kényszerítve a pasit döntésre. Nem egy jó ötlet! Sajnos, a környezet is nyomja a nőt, a férjhez menés mellett a gyerekszülés a másik elvárás. Ha egy nő nem szül gyereket, akkor az gyanús mások szemében. Hogy miért nem? Biztos van valami hibája. Mondjuk, beteg. Arra azonban senki sem gondol, hogy az a nő esetleg nem is akar gyereket szülni. Mert azért van ilyen is. Nem sok, de van. Na, de ezt a környezet, főleg a mama-papa, anyós-após nemigen fogja lenyelni. Nem fogja szó nélkül tudomásul venni, nem fogja megállni, hogy ne csesztesse érte a nőt, ne tegyen neki szemrehányást. – Majd szülnél még, de akkor már késő lesz! – Ha nem szülsz, ki fog öreg korodra rád nézni?

Milyen érdekes, hogy általában a nőn kérik számon a gyereket, pedig a gyerekvállalás egy közös döntés eredménye – vagy legalábbis annak kellene lennie. Ilyen alapon tehát a férjtől is meg lehetne kérdezni, hogy: „Sanyi, miért nem csinálsz már egy gyereket?” De nem, a férfit békén hagyják, ő nyugodtan sörözhet, a feleség idegeit fogják cincálni! Nagyon sokan ma is úgy vélik, hogy a nő élete a gyerekszüléssel „el van intézve”, ha ezt teljesítette, akkor már nem élt hiába, akkor betöltötte hivatását itt, a Földön. Hát engedjék már meg nekünk, nőknek, hogy eldöntsük, hogy valóban ezen az úton akarunk haladni vagy pedig nem! Hogy elég-e nekünk önmegvalósításnak a gyerekszülés, vagy pedig valami mást is akarunk az élettől. És! Akármit is döntöttünk, ne törjenek pálcát fölöttünk! Az egyik fiatal lánynak, aki életének abban a szakaszában van, amikor a céljait, a saját helyét keresi az életben, azt tanácsolja az édesapja: – Szülj egy gyereket, az majd elfoglal vagy húsz évig, utána meg újabb húsz évre az unokák foglalnak el. Kész! Ezzel adott az életprogram, a leányzó élete „meg van oldva”! Az édesapa megnyilatkozásából úgy tűnik, mintha lánya unalmában keresné a céljait meg az önmegvalósítást, mert jelenleg nincsen „elfoglalva”. Ezért kell hát gyereket szülnie, mert akkor leköti majd magát, és nem lesz ideje az élete értelmét keresni. Értem én az apát, hogy valahol félti a lányát ebben a nyugtalan, kereső időszakban, és talán jószándékból adta ezt a tanácsot, de ne feledjük el, hogy mint a mondás tartja, a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve. Véleményem szerint a férfiak akkor cselekednének igazán jót a nőkkel, ha – az apát kivéve – nem szólnának bele abba, hogy mi, nők vállalunk-e gyereket, vagy sem. És nem ítélkeznének fölöttünk akkor sem, ha önmegvalósítás mellett szülünk gyereket, és akkor sem, ha a gyerek maga az önmegvalósítás a számunkra. Mert mi van akkor, ha valaki nem abba a kategóriába tartozik, amit e fejezet elején dr. Csernus Imre vázol fel a könyvéből vett

idézetben? Hanem éppen ellenkezőleg, ő az a nő, akinek van karrierje, vannak céljai, szereti a munkáját, de mellette a gyerekről sem akar lemondani? Az egész nap dolgozik, munka után rohan az óvodába meg bevásárolni, aztán haza, vacsorát főzni, aztán a gyerekkel is kellene foglalkozni, a férjjel is – és erre meg azt fogja mondani Csernus doktor, hogy az ilyen nőnek mikor van ideje arra, hogy nő legyen? Ez a kérdés teljesen jogos, merthogy semmikor sincs ideje rá. Érzik-e ennek a helyzetnek az ellentmondásosságát? Ha gyereket szülünk és teszünk az önmegvalósításra, akkor pálcát törnek fölöttünk. De ha az önmegvalósítás mellett szülünk, akkor meg azt hallgathatjuk, hogy nincs időnk arra, hogy nők legyünk. Ha a világot úgy rendeznék, ahogy én szeretném, akkor a nőknek lenne választási lehetőségük, hogy otthon maradjanak a gyerekkel. Na, ne tessék nekem azt mondani, hogy ez a lehetőség már most adott! Akkor lenne ez igaz, ha egy fizetés elég volna a megélhetéshez, ezt azonban a családok többsége nem mondhatja el magáról. Megfigyeltem, hogy azok az anyák, akiknek a gyereknevelés mellett nem kell munkába rohanni, sokkal nyugodtabbak, bátran mondhatom, kiegyensúlyozottabbak. Szemben azokkal a nőkkel, akik százfelé vannak tépve, mert a munkahelyen is bizonyítani kell, és mint nőnek többet kell letenni az asztalra ahhoz, hogy komolyan vegyék, tehát ugyanazért az elismerésért többet dolgozik, mint egy férfi. Esetleg a kollégák is elérkezettnek látják az időt arra, hogy megfúrják a pozícióját. Nem egy hölgyet ismertem, aki fontos pozíciót töltött be, és imádta a munkáját is meg a gyerekeit is, tehát hajnalban főzött. És hogy ezt nem lehet büntetlenül csinálni, arról az arcukon lévő „koravén” ráncok tanúskodtak. No meg a frusztráció, a „vibrálás”, később meg a megromlott házasság. Akkor talán mégis egy olyan anya, aki tojik a karrierjére, és aki élete legfontosabb céljának azt tartja, hogy embert neveljen a gyerekéből. Szerintem egy nő számára a gyereknevelés lehet önmegvalósítás. Életet adni és azt óvni, arra vigyázni, egy (vagy több) kis-

babából derék, becsületes embert nevelni – ez lehet életcél egy nő számára. A gond akkor kezdődik, amikor a hölgy rossz munkát végez, nem ad elég törődést, vagy ellenkezőleg, a gyerekei már rég felnőttek, de ő nem akar leválni róluk. Nem találja meg a „kivezető” utat, nem tudja elengedni a gyerekeket, hogy azok a saját útjukat járják, hanem rájuk telepszik. Egy igazi JÓ NŐ nem esik ebbe a hibába, mert tudja, hogy becsületes munkát végzett, tehát nyugodtan kiengedheti a gyerekeket a világba. Szülni vagy nem szülni? Ismeretségi körömben egyre több a gyermektelen fiatal pár, és sokan közülük a jövőben sem terveznek utódot. – A gyerek nem való mindenkinek – fogalmazott nemrég egy fiatal férfi. És mennyire igaza van! Nem szabad csak azért gyereket vállalni, mert „ez a szokás”, mert „másnak is van”, és mert ez „az elvárás” a szülők, a környezet részéről. Azért él ma ennyi félresikerült ember, mert annak idején olyan szülők vállaltak gyerekeket, akiknek nem kellett volna. Sajnos, sokszor maguk a szülők sincsenek tisztában azzal, hogy mit is jelent felnevelni valakit. Azt gondolják, hogy elég a ruhát, az ételt, a lakást biztosítani. Mások a nevelés fogalmát a „prédikációval” azonosítják, amikor konkrétan leülünk beszélgetni a gyerekkel arról, hogy mit illik és mit nem, hogyan is kellene viselkedni. Azt mondja egy neves művész az immár felnőtt lányáról: – Nem én neveltem, hanem az édesanyja! Tessék mondani, akkor ő közben mit csinált? Az a baj, hogy sokan nem jönnek rá arra, hogy az ember az egész életével nevel! Akkor is nevel, ha egy szót sem szól a gyerekhez, az csak ott van és figyeli, hogy mit csinál, hallgatja, hogy mit mond. Nevelünk azzal, ahogy leülünk az asztalhoz megenni az ebédet, ahogy öltözködünk, ahogy másokhoz szólunk, ahogy bánunk saját magunkkal és hozzátartozóinkkal.

Emlékszem, a lányom úgy három éves lehetett, amikor vendégségbe mentünk. A kiscsaj leült a szépen megterített asztalhoz, és megkérdezte a vendéglátót. – Hol van a szalvéta? Pedig isten bizony sose tartottam neki hegyibeszédet arról, hogy a terítékhez szalvéta is dukál – csak mindig látta, hogy ott van az asztalon. Ha belegondolunk abba, hogy a gyerekünk minden pillanatban ott van és figyel és megfigyel, sőt néha úgy tűnik, mintha el lenne foglalva a játékkal, de közben csupa fül, és minden szavunk, cselekedetünk példa vagy ellenpélda lesz egy napon, követendő vagy elvetendő, sőt elítélendő – akkor rá kell döbbennünk, hogy a gyereknevelés nem könnyű feladat. Ebből következően nem minden, a személy igazolványa szerint felnőtt férfi és nő alkalmas a gyereknevelésre. Tehát aki nem érzi úgy, az ne vállaljon csak azért, hogy a nagyszülőknek legyen unokájuk! Jómagam azt szoktam mondani a fiatal lányoknak: – Csak akkor szülj gyereket, ha biztos vagy benne, hogy van benned annyi hit, erő és szeretet, hogy boldog, becsületes embert tudsz nevelni belőle. Másképpen nem érdemes hozzáfogni. Selejtből ugyanis van már elég a Földön.

Kihűlt ágyak, kihűlt szívek „Nincs nagyobb gyötrelem, mint egy elmondatlan történetet hordozni magadban” (Maya Angelou)

A férfi panaszkodik, hogy kevés a szex. A nő azzal védekezik, hogy fáradt, a nap végére már nincs kedve semmihez. Aztán mégiscsak megtörténik… létrejön valami renyhe aktus, ami után mindketten megkönnyebbülnek. A férfi azért, mert „megtörtént a dolog”, a nő pedig azért, mert most egy időre „megszabadul a kötelesség-teljesítés” alól. Egyébként meg: ki beszélt itt szerelemről? A történet persze nem így kezdődik. Hanem nagy lávsztorival, romantikus andalgással, kéz a kézben, álmok szövögetésével. Hogy hogyan is képzelik el a közös jövőt. E jövőkép legbiztosabb alapja általában a kölcsönös szerelem. A kapcsolatoknak ebben a fázisában még senki nem foglalkozik azzal, hogy mi lesz, ha elmúlik a nagy lángolás. Ekkor, amikor a szerelmesek még sóvárogva várják az együtt töltött időt, nehezen képzelik el, hogy lesz időszak, amikor sóvárogva várják majd azt, hogy mikor lehetnek végre újra egyedül. A férfiak és a nők között van egy bizonyos félreértés a szex körül, ami tipikusnak mondható – ez az egyik leggyakoribb oka a vitáknak. Hogy a férj akarja, a nőnek meg nincs kedve hozzá.

Hány és hány házasságban, kapcsolatban ad ez okot a visszavisszatérő veszekedésekre! És sajnos, ezek a viták nem szűnnek meg idővel, mivel a nézeteltérés forrása megmarad. A legtöbb párkapcsolatban ezek a gondok fixálódnak, mivel a felek képtelenek megoldani a helyzetet. – Már nem szexelünk annyit, mint a kezdet kezdetén. Emlékszel akkor milyen jó volt? Miért nincs kedved hozzá, mondd meg nekem, miért? A férfi szemrehányására a nő hallgatással válaszol. Sokszor egyszerűen nem meri feltárni az okot, vagy úgy gondolja, hogy hiábavaló lenne a nagy őszinteség, mert a partnere nem értené meg. És ebben sokszor igaza is van! Nagyon kevés férfi érti ugyanis, hogy a nőknél a vágy hiánya általában nem a szex visszautasítását jelenti, hanem azt jelzi, hogy a partnerkapcsolattal van bajuk. A nők nem tudják úgy kezelni a szexet, mint a férfiak egy része: olyan, mint egy pohár víz, megiszom, mert szomjas vagyok. Ha egy nő nem boldog a kapcsolatban, mert úgy érzi, hogy a másik átveri, kihasználja, nem becsüli, akkor ennek az érzésnek egyenes következménye az, hogy nem vágyik az intim együttlétre. – Mi baj van, anyukám, hát mondd el, hogy mit hogy csináljak – próbálkozik a férfiak értelmesebb része, aki legalább eljut odáig, hogy megkérdezi, hogyan lehetne helyrehozni ellaposodott, kényszeres házaséletüket. Sajnos, azonban, amikor felteszik ezt a kérdést, leginkább csak és kizárólagosan a szerelmi technikára gondolnak. Hogy hogyan is dörzsöljék a partnerük csiklóját, mit hogyan és mennyi ideig csináljanak. .. Egy igazán JÓ NŐ-nek erre egy válasza lehet: – Egyszerűen csak szeress. Erről van szó. És tényleg erről! Merthogy a párkapcsolatokban a szívek hűlnek ki előbb, csak aztán következnek az ágyak. Már-már közhelynek számít, hogy a nőknek érzelmi alapra van szükségük a szexhez. Ezen sokan csak röhögnek, vagy legyintenek

rá, pedig a legtöbbször az érzelem hiányzik, ezért ódzkodnak a hölgyek. A technika megtanulható, de érzelmeket nem lehet színlelni, ezért nincs előrelépés ezekben a kényszeredett helyzetekben. Jó, mondjuk a férfi elsajátítja a magazinokból, oktatófilmekből, hogy hogyan dörzsölje körkörösen, aztán minden egyéb irányba a nő csiklóját, hogy simogassa, ütögesse gyengéden, és ettől belelkesedve nekiesik a partnere eme intim testrészének, és nem érti, hogy a nő miért nem „indul be”, miért száraz a csiklója a sok dörzsölgetéstől, és nemhogy nem lesz orgazmusa, de a végén már fájdalmat is érez ettől a sok „csiholgatástól”. Marhára ciki, nem? És nemhogy egy jó szeretkezés nem lesz ebből, hanem egyáltalán maga a szerelmeskedés is veszélybe kerül. Mert a nőnek, mindenféle bevetett technika ellenére egyáltalán nincs kedve hozzá. Ez viszont a férfiúnak is a kedvét szegheti. Méltósággal kijönni egy ilyen helyzetből nagyon nehéz. Mert vagy lemondó sóhajtással visszahanyatlik az ágyra, vagy pedig tovább erőlteti a dolgot, de mivel a nő kedvetlensége a szó szoros értelmében őt is lelohasztotta, így félkemény fütyivel küzd a bejutásért… Aztán, amikor vége ennek a küszködésnek, mindketten valóban megkönnyebbülnek. Egészen a következő, hasonlóan zajló aktusig. A férfi a plafont bámulva gondolkozik azon, hogy mi is történt. A kapcsolatuk elején elég volt csak hozzáérni a partneréhez, az már remegett a vágytól, és milyen szenvedélyesek voltak azok a csókok az autóban, meg a kapualjban. És semmi konkrét történést, eseményt nem tud felhozni, ami ezt a hidegséget okozná. Kivéve persze, hogy ez egész házasság rohad, az érzelmek kihűltek, és a legfőbb kapocs kettejük között a gyerekek No meg a „család összetartása”. A férfi azonban nem gondolja azt, hogy a kapcsolat őszintétlensége, az egymással folytatott játszmák, és hatalmi harcok az okai annak, hogy a párja nem kívánja. Miután neki a jelenlegi helyzetben is „feláll” (legalábbis időnként), nem érti, hogy a nő teste-lelke

nem így működik. És hogy a valódi különbséget a között az évekkel ezelőtti szenvedélyes csaj között meg e között a frigid „hűtőszekrény” között az érzelmek jelentették. A megoldás valóban az imént leírt „egyszerűen csak szeress” lenne. Ez jelenthetné az óriási különbséget. Mert hogyan is történt a szerelmeskedés, amikor még szerelmesek voltak egymásba? Már vacsora közben elkezdődött a játék… Nem, nem, sokszor már a liftben, amikor együtt mentek haza a bevásárlásból, és a férfi úgy, de úgy nézett a nőre… Azzal a perzselő tekintettel, amelytől a nőnek nedvesedni kezdett a bugyija… Aztán a férfi figyelmesen felajánlotta, hogy segít a főzésben. A kukta szerepet azonban nemcsak krumplipucolásra használta, hanem arra is, hogy közben gyengéd csókot leheljen a felesége nyakára, meg mindenféléket suttogjon a fülébe, olyan dolgokat, amitől az vagy elpirult, vagy nevetett rajta, de semmiképpen sem hagyta őt hidegen. Aztán következett a vacsora. A férfi gyertyát tett az asztalra, halk, kellemes zene szólt a háttérben, és evés közben ők csendesen beszélgettek, nevetgéltek. Dicséretek, bókok, érzéki szavak… Aztán a férfi még néhány tánclépést is lejtett párjával a lassú zene ringató ütemére, miközben olykor-olykor együtt énekelt az énekessel, mint például: „Te vagy a végzetem…” „Szeretném lázasan csókolni újra a szád…” „Hogyan tudnék élni nélküled…” És mindketten érezték, hogy mennyire kívánják egymást, azt sem tudták, hogyan kerültek ágyba, de egyszer csak ott feküdtek meztelenül, falva-csókolva egymást… A férfi gyöngéden cirógatta a nő arcát, alig érintve csak a bőrét, a homlokáról indulva lágy mozdulatokkal araszolt az álla felé. Csókot lehelt a szemhéjára, leheletfinoman végighúzta az ujját a nő ajkán. A nő szinte odakínálta magát a simogatásnak. A férfi gyöngéden harapdálni kezdte a nő ajkát, majd szájával körbesimogatta partnere mellét, és haladt egyre lejjebb és lejjebb. A csókoktól a nőnek szétnyílt a lába… Mindez azonban már a múlté. Mi van most?

A nő egyedül vásárol be, mert a férj fokozatosan leszokott arról, hogy segítsen. Egyedül száll hát be a liftbe, és cipeli a nehéz szatyrokat. A konyhában is egyedül sürög-forog, készíti a vacsorát, amíg a férje a tévében a sportműsort vagy a híradót nézi. Az asszony meg akarja kérni a férjét, hogy segítsen, hiszen akármilyen ügyetlen is, a krumplit, a hagymát csak meg tudja pucolni, vagy összerámolni az edényeket… akármilyen kis segítség lenne is jól jönne most… Aztán mégsem szól. Egyrészt, mert fél, hogy a férfi különböző okokból visszautasítja, mint már annyiszor tette. Másrészt még mindig kísérti azoknak az évekkel ezelőtti főzéseknek az emléke, amikor a férfi a nyakát csókolgatta krumplipucolás közben. Most persze ez már szóba sem jöhet. Ha megkérné a párját (mert annak magától már nem jut eszébe), hogy ugyan csókolgassa meg már a nyakát főzés közben, az megrökönyödve megkérdezné: – Miért? Ennek a megalázó helyzetnek pedig az asszony semmiképpen sem akarja kitenni magát. A konyha ugyanis, amely egykor szerelmi előjáték színhelyeként is funkcionált, mostanra visszavedlett a mindennapi főzés, a kényszerű otthoni robotolás nagyon is hétköznapi, kiábrándító színterévé. És az asszony csalódottságában, idegességében, fáradtságában talán maga sem veszi észre, hogy a szokásosnál hangosabban csörömpöl az edényekkel, a tányérokat meg szinte belevágja a mosogatóba. Amikor aztán elkészül a vacsora, a férj bekéri a szobába, mert a tévé előtt akar enni, nehogy elszalasszon egy szót is a kedvenc műsorából. A nő tehát egyedül eszik, vagy jobb esetben a gyerekekkel. Aztán mindenki után összeszedi az edényeket, a szobából kihozza a férje tányérját, közben benéz a gyerekekhez, onnan is összegyűjti a koszos poharakat, bögréket, és nekilát a mosogatásnak. Aztán mikor végre fáradtan ágyba zuhan, a férje bejön a hálószobába, ásít egyet, és felteszi a „költői” kérdést: – Kefélünk ma? Ez a jelenet a legjobb esetben is a száraz csikló kényszerű dörzsölgetésével és egy mindkettejüknek kínos aktussal fejeződhet be, amelynek során érzik, hogy egyáltalán nem kívánják egymást, csak

összerakták a nemi szerveiket, és megpróbálnak valami szexfélét összehozni, hogy a pasi lecsillapodjék… Mi a különbség a két jelenet között? A mostani kényszeres szex és az egykori szenvedélyes szerelmeskedés között? Az, hogy évekkel ezelőtt volt egymásra figyelés, egymásra hangolódás, voltak érzelmek, most pedig nincsenek… És érzelmek nélkül a szex olyan, mint az étel fűszerek nélkül. Nincsen íze… Már szinte hallom az ellenzéket, hogy de hát, hogy lehetne szó szenvedélyes szerelmeskedésről, meg egymásra hangolódásról, amikor ugye, itt vannak a gyerekek, ott vannak a munkahelyi és egyéb gondok, nem is beszélve a bonyolult kül- és belpolitikai helyzetről. Bármilyen kifogást is találnak, az nem más, mint a tehetetlenség, a nem-akarás, a szeretetlenség leplezése. Mert ugye ha igazán akarunk, akkor találhatnánk megoldásokat arra, hogy a hétköznapi gyors menetek közé beiktassunk hosszú, szenvedélyes szerelmeskedéseket. Már ha van rá igény. A gyerekeket például el lehet küldeni időnként a nagyszülőkhöz, rokonokhoz, táborba, és akkor a családi fészek ismét átváltozhat a gyertyafényes vacsorák és a szenvedélyek helyszínévé. Vagy maga a pár is elmenekülhet olykor, akár egy olcsó kis falusi panzióba, és a meleg nyári estéken a Tisza-parton andalogva újra megerősíthetik a testi-lelki kötődést. Netán a férj is meghívhatja időnként a feleségét egy romantikus, gyertyafényes vacsorára, ahol a gondokat félretéve, csak egymásra figyelnek, eltelnek az étel, az élet és egymás ízével-zamatával. Szóval megoldás kínálkozna. Csak az a baj, hogy sokszor a pároknak eszükbe sem jut, hogy a kapcsolatuk, az érzelmeik ápolására is kellene időt, energiát, pénzt áldozni. Így aztán ahelyett, hogy elmennének egy Tisza-parti panzióba andalogni, inkább arra gyűjtenek, hogy plazmatévét vagy házimozit vegyenek. Így most már a férj nagyobb, színesebb képernyőn fogja bámulni a meccset vagy a híradót, miközben eszi a csirkepaprikást.

Azt gondolom, hogy mivel az erősebb nem képviselői valahogyan nincsenek tisztában azzal, hogy a kihűlt ágyak a kihűlt érzelmek velejárói, nekünk, nőknek kellene erről felvilágosítani őket. Persze a férfiak felvilágosítása mindig kockázatos. Egy barátnőm, miután a partnere nem tudta kielégíteni, akárhogy is próbálta a hölgy megadni önmagához a „használati utasítást”, egy könyvet nyomott a párja kezébe, ahol részletes leírás taglalta, hogy hogyan is lehet a nőket orgazmushoz juttatni. A férfi zavartan nevetgélve kezébe vette a könyvet, majd amikor elolvasta a partnere által aláhúzott részeket, kijelentette: – Hát ebben aztán semmi újdonságot nem találtam. Én eddig is így csináltam… Ez mondjuk, nem volt igaz, de a nő bölcsen hallgatott, remélve, hogy a párja mégis használni fogja az olvasottakat. A férfi eleinte próbálta is a könyvben leírtakat hasznosítani, ami a nőnek mérhetetlen boldogságot és élvezetet nyújtott. Ám néhány együttlét után a pasi visszatért a régi módszereihez, és úgy próbálta a nőből „kicsikarni” az orgazmust… Szóval, bármennyire is kockázatos egy férfinak elmagyarázni, hogy miért is nincs kedvünk többé a szexhez, úgy gondolom, hogy egy JÓ NŐ-nek nincs más választása, amennyiben ilyen helyzetbe kerül. Persze, a legjobb lenne tudatos odafigyeléssel és a kapcsolat, az érzelmek ápolásával megelőzni, de ha már nem történt meg, akkor legalább próbáljuk meg a folyamatot megfordítani, vagy a kapcsolatot megmenteni, amennyiben lehet és érdemes. Ennek pedig nincs más eszköze, mint az őszinteség. Semmiképpen sem tartom járhatónak azt az utat, hogy mind a nő mind a férfi máshol keresi az érzelmeket meg a szenvedélyt, otthon meg csak időnként összefekszenek egy gyors kényszermenetre. Mert akkor minek is tartják fenn ezt a kapcsolatot vagy házasságot? Hogy a lakás, a kocsi, meg a tévé együtt legyenek? Egy JÓ NŐ felismeri, hogy méltatlan egy ilyen kapcsolatban élni, és aki sokáig benne marad, az egy idő után megszűnik JÓ NŐ lenni, mert a folyamatos boldogtalanság kiül az arcára, meglátszik

a testtartásán, ott lesz a tekintetében. És ezt nem lehet leplezni a kilónyi festékkel, a haj szőkítéssel meg az arcfelvarratással. Egy JÓ NŐ nem adja oda a testét használatra senkinek, még a férjének sem. Abban a pillanatban, ahogy egy nőnek nem telik öröme a szerelmeskedésben, hanem csak úgy odadja a testét a férfinak, hogy az „hadd örüljön”, hadd használja a saját vágyai kielégítésére, a nő fejében meg kell hogy szólaljon a vészcsengő, hogy hoppá, itt valami nagyon nem stimmel, és ezen SÜRGŐSEN változtatni kell, mert különben kurva leszek. Na, nem az a fajta, aki kint áll az utcasarkon, hanem egy olyan kis házi prosti, akit a férje bármikor megdughat annak ellenében, hogy biztosítja a kényelmes életet, szép házat, ruhát, autót. Hát akkor inkább az egyedüllét! Mert akkor legalább egyenes marad a gerincem, és nem adom el a testem egy polgári jólétért, vagy a család rosszul értelmezett összetartásáért. Semmiképpen nem akarok megfeledkezni azokról a „hölgyekről”, akik a szexet nem arra használják, hogy önmaguknak és párjuknak örömet szerezzenek, sokkal inkább arra, hogy „azt a mulya” férfit sakkban tartsák. A szeretkezést ugyanis büntetésnek vagy jutalmazásnak fogják fel és élik meg. Ha a pasi rendesen viselkedett, és úgy ugrált, ahogy ők szerették volna, akkor este szétteszik a lábukat, ha pedig nem sikerült ilyen módon manipulálni a párjukat, és az nem volt hajlandó „ugrálni”, akkor hátat fordítanak neki az ágyban. Ugye, ezek a hölgyek nem gondolják komolyan, hogy valaha is pályázhatnak a JÓ NŐ címre?

Sokkterápia és alázás ,Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz” (Henry Ford)

Kikerülve a hazai környezetből, nyolc éve Észak-Amerikában élve egyre inkább az az érzésem, hogy Magyarországon „sokkterápiával” kezelik az embereket. A betegeket is meg az egészségeseket is. Csernus doktor is meg mások is. Ilyen közegben nagyon sok nehézséggel kell szembenézni annak, aki JÓ NŐ akar lenni. Nos, Csernus doktor szeret „odamondogatni” az embereknek, én azonban ezzel nem értek egyet. Én ugyanis nem vagyok semmiféle „sokkterápia” és „odamondogatás” híve. Nem hiszek abban, hogy valakinek, aki egyébként is bajban van, „az arcába kellene vágni az igazságot”. Nem hiszek abban, hogy valakibe, aki egyébként is már félig-meddig a földön van, jól bele kell rúgni ahhoz, hogy képes legyen felállni. Ez a sokkterápia valamiféle jellegzetes magyar találmány, amivel kezelgetjük egymást ebben a Kárpát-medencei országban, ki tudja mióta. Durván szembesíteni az illetőt a gyengeségeivel, az elbaltázott döntéseivel, hogy lehetőleg minél rosszabbul érezze magát. A sokkterápia szerintem nem más, mint a hibáink pofonnal való kezelése, ami hamis illúziót ad, miközben nem visz közelebb a

megoldáshoz. A pofont adó és kapó abban a hamis illúzióban ringatja magát, hogy „na, most aztán történt valami”, „na, most aztán jól megmondtam neki”, „na, most aztán jól megmondták nekem, hát ez a senki vagyok én”, miközben a probléma valódi feltárása nem történt meg, nem is beszélve a megoldásról. A pofontól, a sokktól, a „jól megmondás”-tól a bajban lévő még nyomorultabbul érzi magát, még értéktelenebbnek tartja magát, és még messzebb kerül attól a ponttól, hogy emelt fővel, „tartással” járjon az utcán. Félreértés ne essék, nem a szembesítéssel van bajom. Hanem a móddal, ahogyan a szembesítés történik. Meg azzal, hogy mit is értünk mi a „szembesítés, szembenézés” alatt. A „szembenézés” azt jelenti, hogy mi magunk szembesülünk dolgokkal, a „szembesítés” pedig azt, hogy ezt a szembesülést egy más személy segítségével vagy éppen kényszerítése által tesszük. Gyakori mondás, bevett szófordulat az, hogy „nézzünk szembe a tényekkel!” „Nézzünk szembe a helyzettel!” „Nézzünk szembe a problémákkal!” És ezekben az esetekben a „helyzet”, a „tények” mindig valami negatívat, rosszat, balsejtelmeset jelentenek, nem is beszélve a „problémák”-ról. Miért nem lehet „szembenézni” a jóval, a sikereinkkel, a győzelmeinkkel? Most azt gondolják ugye, hogy viccelek? Hogy ez egy blöff? Nem, nem vicc. Nem blöff. Az a „vicc”, hogy amikor „szembenézünk az életünkkel”, az alatt általában csak a hibák, a kudarcok kiemelését, elemzését értjük. Pedig a szembenézésnek az eredményeket is számba kellene vennie, nem? Elváltam, otthagyott a férjem, megcsalt a párom, hazug házasságban élek, semmibe vesz a gyerekem, megaláz a főnököm – és még sorolhatnám az élethelyzeteket, amikor úgy érezzük, hogy válságba jutott az életünk, hogy tisztázni kell(ene) magunkkal, mi is történt, és kiutat, megoldást keresni. A probléma azonban az, hogy ilyenkor többnyire csak a negatív tulajdonságok és történések számbavétele történik, amitől aztán a kép még sötétebbre sikeredik. Ki mit csinált, ki mit baltázott el, ki mit mondott – sokszor ebből indulunk ki, amikor a problémákat szeretnénk megoldani. Aztán,

ahelyett, hogy valóban a megoldás felé tartanánk, szemrehányásokkal árasztjuk el társunkat vagy magunkat. Mi, nők egyébként is hajlamosak vagyunk „elvinni a balhét”. Hogy mi vagyunk a hibásak és felelősek nemcsak a saját életünkért, hanem azért is, ha a párunk lekezel, megcsal, iszik, megver… Mert tuti, hogy mi csináltunk rosszul valamit, nem úgy néztünk, nem úgy szóltunk, nem azt főztük, nem olyan ruhát vettünk fel, stb. Ezt én úgy hívom, hogy genetikai lelkiismeretfurdalás. Amit belénk oltottak anyáink, nagyanyáink, a környezet, ami öröklődik generációkon keresztül. A genetikai lelkifurdalás eleve hátránnyal indít bennünket, nőket az életben. Mert ösztönösen először magunkban keressük a hibát, mielőtt bűnöst kiáltunk. Velem is előfordult – sajnos, nem egyszer az életemben – hogy egy kapcsolat sikertelensége miatt magamat okoltam. Miért nem lett sikeres ez a szerelem? Nem voltam elég szép, elég csinos, nem figyeltem oda eléggé a páromra, a főztöm nem volt jó, nem hívtam fel elég gyakran, nem fejeztem ki eléggé az érdeklődésemet vagy a vonzalmamat, túlságosan elfoglalt voltam a munkával, a családdal, és nem jutott elég időm őrá? Vettem sorra a lehetőségeket, hogy miben hibázhattam én, teljesen kihagyva a felelőskeresésből őt, míg aztán egyszer csak ott volt előttem a tény feketén-fehéren, hogy igenis ez a férfi nem volt őszinte velem, nem volt becsületes velem, becsapott, hazudott. De miért történik ez mindig azonos forgatókönyv szerint? Amikor baj van, miért az a kiindulópont, hogy összeállítunk egy listát a hibáinkról, bűneinkről, aztán abból próbálunk kihozni valamit? A sok negatívumból ugyan mi jöhet ki? Egyértelműen valami negatív. Na de akkor… miért nem csináljuk másképp? Induljunk ki például a sikereinkből! Az értékeinkből! Abból, ami jó! ELÉG VOLT A SOKKTERÁPIÁBÓL! GYÓGYÍTSUK MAGUNKAT A SIKEREINKKEL!

Baj van például a párkapcsolatunkkal. A párunk elhidegült, már nem szeret annyira, mint az elején, erős a gyanúnk, hogy félre is lép. Mit tehetünk? Sokkolhatjuk magunkat életünk és jellemünk negatív oldalaival, vagy megpróbálhatunk a sikereinkből erőt és önbizalmat meríteni. Kezdhetjük így: – Már nem vagyok szép. – Elhíztam, már úgy nézek ki mint egy disznó. – Nem adok magamra úgy, mint régebben. – Túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy a társamra figyeljek. – Már a szexben is csak ímmel-ámmal veszek részt… Akkor ehhez adjuk még hozzá azt is, hogy az iskolában sem voltunk jó tanulók, az édesapánk sem szeretett igazán, az anyukánk meg csalódott bennünk a párválasztásunk miatt, a gyerekeink viszszafeleselnek, és a munkahelyen zsarnokoskodik a főnökünk. Így szépen minden baj, bánat, probléma, elbaltázott döntés egyszerre a nyakunkba zuhan, hogy ki sem látszunk a nagy rakás szerencsétlenség alól. És valóban úgy érezzük magunkat, hogy alaposan elcsesztük az életünket, hibát hibára halmoztunk, folyamatosan bizonyítottuk a tehetetlenségünket. Viszont a jelen gond megoldását kezdhetjük a következő leltárral is: – Tudom, hogy van akaraterőm. – Kellemes, kedves, szorgalmas embernek tart a környezetem. – Kifejezetten szép az arcom. – Bókokat kapok a kollégáimtól, érdeklődést váltok ki a férfiakból. – Nem rettenek vissza a nehézségektől. És akkor előhívjuk azokat az emlékeket, amelyek mindezeket alátámasztják. Amikor az akaraterőnkkel sikerült elérni valamit, amikor dicsértek a barátaink, amikor igenis bizonyítottuk: a nehézségek nem tartanak vissza attól, hogy megküzdjünk a céljainkért.

Ezzel a pozitív önképünket erősítjük. A jellemünknek, a személyiségünknek azt az oldalát tápláljuk, amelyik küzdeni akar, amelyik vállalkozni akar a probléma megoldására. Ez viszont már egy erős, jó alap lesz arra, hogy szembenézzünk azzal a negatív Én-nel, amelyik elhízott, amelyik nem ad magára, amelyik nem figyel oda a társára. A múltbeli sikereinkből merítünk erőt, vagy ha úgy tetszik ezzel gyógyítjuk magunkat, és próbáljuk kiráncigálni a gödörből azt a nemtörődöm asszonyt, akivé váltunk, vagy akivé válhatunk, ha nem kapunk észbe idejében. Ha magunk elé teszünk két fényképet önmagunkról, az egyiken ragyogó formában örökítettek meg bennünket, szinte úgy nézünk ki, mint egy modell, a másikon meg slamposan, bánatosan bámulunk a kamerába, melyik inspirál bennünket jobban? Az, amelyiknek láttán felragyogunk: „Hoppá, így is ki tudok nézni!”, vagy az, amelyikre azt mondjuk: „ Tépjük össze, ne is lássam többé!” Tipikus hiba, amikor a bajban lévő ember azt kapja a környezetétől: – Minek kellett ebbe belemászni? – Nem megmondtam, hogy ne csináld? Miért nem hallgattál rám? – Hogy lehetsz ekkora barom? – Hogy juthattál el oda, hogy úgy nézel ki, mint egy kövér disznó? Na, most, a „barom” és a „kövér disznó” már úgyis bajban van, már úgyis a padlón fekszik, erre a környezete még rugdossa, tapossa. Mi jó sülhet ki ebből? Hogy lehet ebből a helyzetből felállni? Azt, hogy a legnagyobb bajban is a pozitívumokból, a sikerekből induljunk ki, itt tanultam, Kanadában. Ha valaki a padlóra kerül, nem úgy próbálnak segíteni rajta, hogy szemrehányásokat tesznek neki, lehülyézik, amiért ilyen helyzetbe került, és mindegy, hogy önhibájából vagy azon kívül. Mindegy, hogy az illető hányszor baltázta el az életét, nem ebből indulnak ki. Hanem abból, hogy miben volt sikeres, milyen helyzeteket sikerült megoldania,

mik a jelleme erősségei – tehát a pozitív énképet erősítik. Ez adja aztán az alapot a problémás helyzet kezeléséhez, az illető megerősödött önbizalommal kezd a megoldáshoz. Azt tapasztalom, hogy a sikerekből építkezést annyira elsajátították már, hogy az emberek jelentős része megtanulta saját magát kiráncigálni a gödörből. Amikor valami negatív esemény történik, akkor abban a pillanatban egy pozitív listával jönnek elő, és a negatív történésből kiszemelgetik a jó, a szerencsés oldalakat. Vagyis, hogy ne csak arra a szerencsétlenségre koncentráljunk, ami éppen történt velünk, hanem nézzük meg, hogy vannak-e olyan részletek, amelyeket később a javunkra fordíthatunk. Nemrégen például elveszítettem a munkám. A barátaim nem azzal jönnek, hogy ez mekkora szerencsétlenség (pedig nyilvánvalóan az, ezt én magam is tudom, nem kell még másnak is ismételgetnie), hanem mindenki azzal biztat, hogy legalább lesz időm egy jobb munkahelyet keresni, a régi helyemen úgyis elégedetlen voltam a fizetéssel meg a beosztással. Ha valaki szakított a fiújával, akkor a barátai nem fognak sopánkodni, hogy ez mekkora szerencsétlenség, meg hogy jaj akkor, most mi lesz, egyedül marad szegény kislány, hanem azt mondják, hogy most több időd marad magadra, többet tudsz törődni önmagaddal, a hobbijaiddal, a személyiséged építésével, fejlesztésével. És akkor az illető mindjárt rájön, hogy tényleg, hát ebből ki lehet hozni valami jót is, és sokkal könnyebben el tudja viselni a veszteséget. Ezzel szemben Magyarországon, ha baj van, a legtöbben azon igyekeznek, hogy ezt minél jobban felnagyítsák, és a bajból tragédiát kovácsoljanak, vagy legalábbis annak láttassák az emberekkel. Ebben élen járnak a politikusok, akik nap mint nap riogatják a népet. Nem arról van szó, hogy nincs igazuk, amikor a gazdasági és egyéb problémákról beszélnek, hanem arról, ahogyan beszélnek róluk. Mindennap húzzák a vészharangot, a nép meg már elfáradt az örökös riogatástól, a sokkterápiától, és védekezésképpen hozzá-

szoktatta fülét a vészharang kongatáshoz, sokszor már meg sem hallja. Össznemzeti szinten sokkolják az embereket azzal, hogy ők milyen rosszak. Merthogy ez se sikerült meg az se sikerült, meg amaz se sikerült. Erre meg az átlagember legyint, hozzászokott már az ilyen szövegekhez, és csendben folytatja tovább a kis stiklijeit, amit túlélés címén az évek során kiépített magának. Aztán az emberek a politikusok példáját követve a saját kis életükben sokkolják egymást. Nehéz helyzetben sokkal gyakoribb az egymásra mutogatás, hogy ki mit cseszett el az évek során, mint az együttműködés, és a kiút együttes keresése. – Állandóan belekötsz mindenbe, megversz, zsarnokoskodsz, nem becsülöd bennem a nőt – mondja a feleség. – Te pedig folyton megcsalsz, miért becsülnélek? – replikázik a férj. És elindul a lavina. Kit mit mondott, ki mit tett, ki mit rontott el, ki hibázott nagyobbat az együttélés során. Mindkét fél szorgalmasan „listázik”, és felhánytorgat mindent, ami csak az eszébe jut. Közben egyikük sem gondol arra, hogy ugyanezeket a vádakat havonta egymás fejéhez vágják, és mégsincs megoldás. Ugyanis csak a vitákat „vitatják meg”, és mivel egyik fél sem enged, a férfi is a nő is arra koncentrál, hogy neki legyen igaza és ő győzzön. Pedig valójában nincs győztes, mert az is, aki felülkerekedik meg az is, aki alulmarad, vesztesnek számít, mert nem oldott meg semmit, hanem tovább őrlődik egy kapcsolatban, amelyben tökéletesen boldogtalan. A sokkterápia elengedhetetlen kelléke az alázás, ami mára össznemzeti szinten vált ismertté. Népszerűsítésében élen járnak a tévécsatornák. Hogyan lehet közismert és kevésbé közismert embereket megalázó, kínos helyzetbe hozni, olyan szavakkal illetni, melyek súrolják a becsületsértés határát? Na, most, a szenvedő alanynak mindehhez illik jó pofát vágnia, mintha csak egy kedves, baráti élcelődés céltáblája lenne.

Az alázó műfajok külön alfaja az, amikor gyerekek aláznak felnőtteket. Ilyenkor a tinik ugyanis nemcsak a saját fantáziájukra vannak bízva, hanem megtanítják őket arra, hogy mit is mondjanak, hogyan sértsenek, hozzanak kínos helyzetbe, alázzanak meg felnőtteket. Ez az, ami nálam végképp kiverte a biztosítékot. Mert milyen szülő az, aki egy ilyen műsorba elengedi a gyerekét? Milyen édesanya? Egyáltalán: édesanya? És milyen nő? Lehete például JÓ NŐ az, aki erre áldását adja? Az alázás népszerűsítői és hívei azzal szoktak mentegetőzni, hogy Nyugaton, például Amerikában is vannak ilyen műsorok, onnan vették át. Bizonyára így van, azt azonban elfelejtik megemlíteni, hogy Amerikában meg azon a bizonyos Nyugaton vannak követni való példák is – azokat miért nem vesszük át, azokat miért nem népszerűsítjük? Csak hogy egy közeli példát említsek: itt van az amerikai elnökválasztás. Teljes terjedelmében megnéztem mind a győztes Obama mind a vesztes McCain beszédét. Leesett az állam, hogy milyen szépen, tisztelettel, megbecsüléssel beszéltek egymásról. A vesztes is! Gratulált a győztesnek, és arra kérte a híveit, hogy támogassák az új elnököt. A győztes elnök pedig megerősítette, hogy együtt fog dolgozni az ellenzéki párttal a problémák megoldásán. Magyarországon mikor fognak így nyilatkozni egymásról a kormányzó párt meg a legnagyobb ellenzéki párt képviselői? Ehelyett az egymásra mutogatás folyik, az anyázás, meg hogy kinek ki volt a nagyapja, ükapja, ki a felesége… közben az ország problémáinak megoldása egyre csak tolódik, mert arra már nem jut idő, energia. Az elment egymás lejáratására, bosszantására. Hogy mi köze van a politikának a JÓ NŐ-séghez? Csak annyi, hogy az emberek kicsiben ugyanezt csinálják, mint a politikusok nagyban. Ott vannak az országos példamutatók arra, hogy hogyan kell a kakit elkenni, a megoldás keresés helyett egymásra üvöltözni, és a felelőst mindig a saját körünkön kívül keresni. Mert mi az-

tán nem vagyunk hibásak semmiben, mi aztán nem, hanem mindig az a másik! Amúgy meg, nincs is olyan nagy gond. Valami kis félreértés van persze, mert valami miatt mégiscsak kihűlt a kapcsolat a férjemmel, de hát olyan nagy baj ez? Húszéves házasság után már nem lángol annyira a szenvedély, ez csak természetes… A férjem szinte keresztülnéz rajtam, néha-néha szexelünk, de azon kívül hozzám sem ér, meg sem simogat, át sem ölel, meg sem dicsér… Egyébként jól megvagyunk – jelenti ki a legtöbb hölgy ilyen esetben. Tessék mondani, hogy lehet „egyébként” jól meglenni egymással? Vagy jól megvagyunk, vagy nem, az „egyébként” szó közbeiktatása már azt jelzi, hogy baj van! Hogyan akar valaki JÓ NŐ lenni, amikor közben egy kihűlt párkapcsolatban él? Amikor a férj, az élettárs már nem tekinti őt nőnek, és nagy valószínűséggel kifelé kacsintgat a kapcsolatból? Legalábbis egy-egy kaland erejéig. És amikor ezt meg akarja beszélni a férfival, képtelenek közös nevezőre jutni. Ehelyett elkezdenek egymásra mutogatni, hogy ki is a felelős a kialakult helyzetért. – Én egy csinos, ápolt nőt vettem el, és ki fekszik most mellettem az ágyban? Nézz a tükörbe és egy kövér disznót fogsz látni? – így a férj. – Ki a hibás azért, hogy nincs időm önmagámra? Négy emberre mosok, főzök, takarítok, egyedül végzek minden háztartási munkát, miközben te a tévé előtt mereszted a segged – vág vissza a feleség. Tessék, már el is kezdődött a sokkterápia. Nem a tény, a helyzet a sokkoló, hanem a mód, ahogyan a felek előadják a sérelmeiket, ahogyan azonnal találnak eszközt ahhoz, hogy bántsák egymást. Amikor egy kapcsolat idáig eljut, akkor ott nem a takarítás és az elhízás a fő probléma, amit meg kellene oldani. A legfőbb gond az, hogy a felek már nem igazán beszélgetnek egymással, mint azt a kapcsolat elején tették. Amikor még fel akarták fedezni, hogy ki is az a másik, amikor még ismerni akarták a párjuk gondolatait, érzéseit. Aztán a kapcsolatot szentesítették,

megtörtént a házasság, és ezzel a felek a kapcsolatuk építését és ápolását befejezettnek tekintették. Végzetes hiba! Mert most itt állnak, mint két idegen. Már régóta nem beszélgetnek igazán. A kommunikáció kimerül abban, hogy be van-e fizetve a villanyszámla meg a lakáshitel, ki fog a gyerekért menni, és mi lesz a vacsora. De hogy valójában az a két ember, az a férfi és az a nő, akik egykor nagy szenvedéllyel szerették egymást, kicsoda is lett mostanra, arról egyiküknek sincs fogalma. Ugyanis már régóta nem beszélgetnek egymással. Nincs rá igény, idő, hogy megismerjék azt a férfit és azt a nőt, akikké az idők során váltak. Hogy mit is gondol a másik a világról, az életről, a családról, a kapcsolatukról, mit érez, mi bántja, mit szeretne megvalósítani… erről a másik félnek legtöbbször fogalma sincs, vagy leragadt egy évekkel ezelőtti verziónál, mivelhogy akkor beszélgettek elmélyülten utoljára. A kapcsolatokban nem hangzanak el elégszer azok a mondatok, amelyek így kezdődnek: – Én azt gondolom, hogy… – Úgy érzem, hogy… Vagy ha elhangzanak, akkor nem fogadja kellő figyelem a másik fél részéről. Hanem mondjuk ez a reakció: – Mondjad csak, szívem… – és benyomja a tévé távirányítóját. Hogy lehet úgy beszélgetni valakivel, hogy közben a televíziót nézzük? Márpedig nagyon sok családban egész nap megy a tévé, reggeli közben, vacsora közben meg úgy egyébként is. Ahhoz pedig, hogy két ember beszélgetni tudjon egymással, csönd kell. Meg odafigyelés. Tehát nem történik meg a szükséges, folyamatos beszélgetés a partnerek között, így nem történik meg a problémák megelőzése vagy korai stádiumban való megoldása sem. Mire a probléma „robban”, addigra két idegen áll egymással szemben, akik már rég elveszítették a kulcsot egymás lelkéhez.

Élhet-e egy JÓ NŐ kihűlt kapcsolatban? Egyértelműen nem. Mert az a nő, aki egy hideg kapcsolatban él, amelyet vagy a látszat vagy a gyerekek vagy valami más miatt akar összetartani, az nem JÓ NŐ. Egyetlenegy mentség lehet arra, ha valaki egy ilyen kapcsolatban még a felismerés után is ott marad. Az, ha mindketten valóban hisznek benne, hogy a kapcsolatot helyre lehet hozni, és mindketten tesznek is azért, hogy ismét megtalálják az utat egymáshoz. Ez a próbálkozás azonban sohasem vesz éveket igénybe. Nagyon hamar kiderül, hogy van-e értelme az erőfeszítésnek vagy nincs. Az azonban nem járható út, hogy a hölgy azt hiszi magáról, hogy ő egy JÓ NŐ, őbenne van annyi hit, kitartás és lelkesedés, hogy ő majd egyedül megpróbálja megtámogatni a rogyadozó kapcsolatot. Merthogy a másik fél a kisujját sem hajlandó mozdítani. Ilyenkor egy JÓ NŐ veszi a kalapját és azt mondja, hogy agyő! Mert egyébként csak erőlködni fog, és hol ide kapkod, hol oda, hogy egyedül mentse meg azt a kapcsolatot, amihez ketten kellenének. Ahhoz, hogy JÓ NŐ-k legyünk, és azok is tudjunk maradni, alapfeltétel, hogy higgyünk önmagukban, az erőnkben, higgyünk abban, hogy képesek vagyunk nagy dolgokat véghezvinni. Mert képesek vagyunk! De az legalább annyira fontos, hogy megnézzük, hová, mi mellé, ki mellé tesszük oda a hitünket, a képességeinket. Hogy a lelkesedésünk, az erőnk előre vigyen bennünket és a társunkat, ne pedig terméketlenül hulljon a másik ember közönyébe vagy ellenállásába. Ezt a fejezetet azzal a gondolattal kezdtem, hogy nagyon nehéz JÓ NŐ-nek lenni, amikor körülöttünk folyik az acsarkodás, és az alázás, és az emberek sokkterápiával „kezelik” egymást. Nagyon nehéz egyenes gerinccel, fölemelt fejjel, meg nem bicsakló hittel létezni ebben a világban. Hogy minderre képesek legyünk, és ezt a képességet meg is tudjuk őrizni magunkban, ahhoz

folyamatosan dolgozni kell önmagunkon. Figyelni önmagunkat, a gondolatainkat, a reakcióinkat. Nem vagyunk-e irigyek? Nem irritál-e bennünket a mások sikere ahelyett, hogy a saját boldogulásunkra koncentrálnánk? Vajon nem álltunk-e be mi is az acsarkodók kórusába? Vajon nem a mások megalázása árán akarjuk-e jól érezni magunkat? Van-e bennünk annyi hit, elszántság és erő, hogy azt tudjuk mondani, nem kell senkire rátaposnunk ahhoz, hogy Valakinek érezzük magunkat? Aztán, ha azt vesszük észre, hogy korcsosodunk, kezdünk itt-ott hasonlítani az irigykedő, acsarkodó világhoz, akkor azonnal meg kell tennünk a szükséges korrekciókat, ha azt akarjuk, hogy bele tudjunk nézni reggelente abba a bizonyos tükörbe. Ha olykorolykor megbotlunk (na mégis: ki nem?), le-lelépünk az ösvényünkről, azt még lehet korrigálni, de ha egyszer letértünk az útról, és elvesztünk az erdőben, onnan nagyon nehéz visszatalálni, már ha egyáltalán sikerül. A következő történetet egy tanárnőtől hallottam, amikor nemrégen egy tanfolyamon vettem részt. Szó szerint persze nem tudom idézni, de a lényege így hangzik. Egy kisfiú megkérdezi a nagyapját: – Nagypapa, miért van az, hogy az emberek annyira különböznek egymástól? Mi az oka annak, hogy vannak rossz emberek és jó emberek? Van, aki jó embernek születik és van, aki rossz embernek? – Nem, kisunokám, senki sem születik jónak vagy rossznak. Kezdetben egyformák vagyunk. – Egyformák? Hogyhogy? – Úgy, hogy minden emberben lakozik egy angyal meg egy ördög. Az angyalban szeretet van, szelídség, kedvesség, megértés, őszinteség, segítőkészség. Az ördög pedig bánt, sért, követel, irigykedik, gyűlölködik, csal, hazudik és fájdalmat okoz. Az az ember, akiben az ördög győz, az rossz ember lesz, akiben az angyal kerekedik felül, abból jó ember válik.

– Na, de nagypapa, mitől függ az, hogy valakiben az ördög vagy az angyal győz? – Az, kisunokám, attól függ, hogy melyiket táplálod. Kedves Olvasó, Ön melyiket táplálja nap mit nap? Az angyalt vagy az ördögöt?

Feláldozom magam – ne tedd! „ Tudnunk kell megőrizni magunkat: ez a legerősebb próbája a függetlenségnek. „ (Friedrich Nietzsche)

Sikítani tudnék, amikor egy nő azt mondja: Feláldozom magam. Ilyenkor szeretném megrázni, és rákiabálni: Ne tedd! Ez a legnagyobb ostobaság, amit elkövethetsz, és hidd el, nem teszel vele jót senkinek. Sem önmagadnak, sem pedig annak vagy azoknak, akikért a szeretet nevében feláldozod magad. Az előző fejezetet a következő kérdéssel zártam: „Kedves Olvasó, Ön melyiket táplálja nap mit nap? Az angyalt vagy az ördögöt?” Sejtésem szerint még az is, aki rendszeresen táplálja önmagában az ördögöt, a lelke mélyén valahol angyal akar lenni, csak éppenséggel képtelen rá. Rendben van, én is azt mondom, inkább angyalok legyünk, mint ördögök, ha már csak ez a két választás adatott meg. De! Hülye angyalok azért ne legyünk! Akikkel bármit meg lehet tenni, mert úgyis megbocsátunk, akiket a falhoz lehet állítani, becsapni, megalázni, megcsalni, és mi mindezt szó nélkül, tiltakozás nélkül elfogadjuk.

Olyan angyaloknak kell lennünk, akiknek azért van a kezükben egy pallos, és ez a pallos jól látható a világ számára is. Hogy azért hátrább az agarakkal, tessék csak vigyázni, nem lehet ám velünk szórakozni. Az a tapasztalatom, hogy amíg a nők jelentős részének kifejlett érzéke és képessége van arra, hogy adott esetben megvédje a gyerekeit, a családját, addig ez a képesség semmivé foszlik, amikor önmaguk megvédéséről van szó. Ennek legrosszabb formája az, amikor önként feladják önnön érdekeik képviseletét és megvédését, és úgymond, feláldozzák magukat. Azt mondja például a nő, hogy ugyan a háta közepébe se kívánja a szexet azzal a férfival, de hát feláldozza magát, hadd örüljön az a szerencsétlen, akit egyébként nem szeret meg nem kíván, de hadd legyen egy jó napja… Arra persze nem gondol, hogy azzal, hogy sajnálatból, részvétből széttette a lábát, senkinek nem tett jót, még annak a „szerencsétlennek” sem. Mert a férfi kapott egy kelletlen-lelketlen szexuális aktust, de nem nyerte el a nő szívét, nem rendezte a kapcsolatukat, a nő csak azért hagyta magát, hogy hamarabb szabaduljon, elege volt már a könyörgésből. Vagy egyszerűen csak örömöt akart szerezni valakinek, akit valamiért szívből sajnál, de egyáltalán nem kíván. Önmagának meg pláne nem tett jót az illető hölgy, mert hagyta a saját testét tárgyként használni, mi több, nemcsak hagyta, hanem maga „áldozta fel” a szánalom oltárán. És akkor még azt hiszi, hogy szerzett magának egy piros pontot, meg, hogy milyen humánus volt a másikkal. A másik verzió, amikor mindez egy házasságban, egy tartós kapcsolatban történik, és a nő azért „áldozza fel magát”, hogy a kapcsolatot mentse-biztosítsa. Hogy az a szexéhes pasi nehogy már elkalandozzon másfelé, és még végül otthagyja őt a gyerekekkel együtt! Inkább legyen meg az a szex, ha már a pasi annyira odavan érte. Igaz, hogy ő, a nő egyáltalán nem kívánja, de majd úgy tesz,

majd behunyja a szemét, és valami tévés szappanoperára gondol közben, meg azt számolgatja majd, hogyan is ossza be a fizetést, így legalább hasznosan telik az ő ideje is. Ám sokszor nemcsak a test, hanem az egész egyéniség és az egész élet ott van azon a bizonyos áldozati oltáron. A nő érettségi után nem tanul tovább, keres valami tessék-lássék irodai munkát, gyorsan férjhez megy, gyereket szül, aztán már se kedve, se ideje arra, hogy újra visszamenjen az iskolába. A férj meg közben ledoktorál, aztán osztályvezető főorvos lesz. A nő úgy érzi, hogy megfogta az isten lábát, itt van a jól kereső, közmegbecsülésnek örvendő férj, akit a gyerekekkel megpróbál a szoknyája mellé kötni. És egészen addig eszébe sem jut az önmegvalósítás, amíg a férj egy napon odébb nem áll egy másik hölggyel. És akkor jön az, hogy: – Ez a hála azért, mert feláldoztam magam érted meg a gyerekekért? Amiért mostam, főztem, takarítottam, amíg te a szakvizsgádra készültél? Rád áldoztam a fiatalságom, és most lelépsz? Arról persze nem esik szó, hogy ezt az áldozatot az illető önként, sőt örömmel hozta, mert semmi kedve nem volt visszamenni az iskolába, tanulni, vizsgázni, aztán meg karriert építeni. Sőt, legszívesebben, a meglévő munkáját is feladta volna, és inkább otthon marad, de ezt az előrelátó férj nem engedte. Az, hogy ez „áldozat” volt, eddig nem jutott eszébe, csak most, amikor látja a férjet elvitorlázni egy másik nővel, ő meg ottmarad a semmi állással, és úgy érzi, hogy minden összeomlik, mivel élete egyetlen alkotása és önmegvalósítása – a férj – eltűnik. Egy másik, a „feláldozom magam a családomért” nevezetű játszmában meglepően sok nő vesz részt. Ez arról szól, hogy egyedül mos, főz, takarít, bevásárol, vasal, mosogat, mindenkit maximálisan kiszolgál. Mossa a férj gatyáit, vasalja az ingeit, elébe rakja az ételt – sokan még ki is szedik a férj meg a gyerekek tányérjába az ételt, nehogy ezt a „megerőltető” tevékenységet nekik maguknak kelljen elvégezni! Aztán az ebéd, a vacsora végeztével a család szépen feláll az asztaltól, és mint akik

étteremben vannak, otthagyják a mosatlan az anyának. Aki lelkiismeretesen leszedi az asztalt, és elmosogat. Ez így megy évekig, a nő időnként kirobban és ordibál: – Ti azt hiszitek, hogy a cselédetek vagyok! Az apa erre legyint, és leül meccset nézni, a kölkök meg értetlenül bámulnak egymásra, nem is gondolták volna, hogy nekik is kell csinálni valamit ebben a házban, amúgy egészen jól elvannak itt, olyan, mintha szállodában laknának, étteremben kajálnának, nem is értik, mi a baja az anyjuknak ezzel. Mindenesetre, amíg elül a vihar, behúzódnak a szobájukba, és számítógépeznek, az anyjuk pedig tüntetően csörömpöl az edényekkel a konyhában. És aztán minden megy tovább, ahogyan eddig… A nő egyedül végzi az összes háztartási munkát, mos, főz, takarít, stb. Egészen addig, amíg újra kirobban: – Ti azt hiszitek, hogy a cselédetek vagyok! A nő még ezen a ponton is folytatja az önbecsapást, és nem néz szembe a tényekkel. Ő még úgy gondolja, hogy nem olyan nagy a baj, mivel a családja csak azt „hiszi”, hogy ő egy cseléd. Pedig az, hogy ő egy cseléd, nem hit kérdése immár, hanem tény. Amellyel ő maga képtelen szembenézni, így tehát nem tud változtatni sem rajta. Helyette azon háborog, hogy mindezért a robotolásért, ami évtizedek óta tart, a családja még csak meg sem becsüli. Boldog lehet, ha kap egy kényszeredett virágcsokrot nőnapon meg anyák napján. A család persze hogy nem becsüli őt – az a sajnálatos igazság, hogy az emberek nem nagyon becsülik a cselédeket. A nő pedig tulajdonképpen a saját csapdájába esett bele, és ezen a ponton nem tudja, hogyan is lehetne ebből kiszabadulni. Illetve talán tudja, de nincs bátorsága megtenni. Mint ahogy ebbe a csapdába is a saját gyávasága miatt esett bele. A csapda története évekkel, majdnem évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Amikor a nő még fiatal lány volt, a férfi meg fiatal fiú, és találkoztak, szerelembe estek. A fiú jó partinak tűnt, a lány úgy gondolta, „meg kellene fogni”. Na de hogyan? Az például egy jó

taktikának bizonyult, hogy megpróbálja magát nélkülözhetetlenné tenni. A szerelem erejében ugyanis nem teljesen bízott. Mert meglehet, hogy a fiú halálosan szerelmes, mégsem akarja őt elvenni. Tehát érzékeltette a fiúval, hogy micsoda élete is lesz őmellette. „Én majd sütök-főzök, takarítok, mosok, vezetem a háztartást, nevelem a gyerekeket, neked semmi gondod nem lesz, a feneked is ki lesz nyalva, apukám”. Na, most, ez lehet, hogy nem volt így szó szerint kimondva, csak félszavakkal sejtetve-érzékeltetve, meg tettekkel bizonyítva, a csaj már akkor elkezdett neki sütni-főzni, meg körülötte ugrálni, amikor még össze sem költöztek. A „cseléded leszek, édesem” – ígérete ott volt a levegőben, amikor a házasságot megkötötték, és lehet, hogy a lánynak igaza volt abban, hogy ez jelentős okot adott a fiúnak a frigy megkötésére. Aztán az önként vállalt cselédségből nehéz volt kitörni. Eleinte még szórakoztató is volt az új asszonyka számára, ott sürögniforogni újdonsült ura körül, elkényeztetni őt, aztán jöttek a gyerekek, megszaporodott a munka a háztartásban, és az önként vállalt cselédség egyre nyűgösebbé vált, amit a nő szeretett volna letenni a válláról, na de hogyan. Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy már három emberre robotol, mert a férje mellett ott volt ez a két lakli is – a gyerekek időközben megnőttek. Valahányszor a nőnek elege van, kiordibálja magát, de igazán kitörni nem mer. Mert akkor talán választás elé kellene állítani a családot: Vagy megbecsülitek az anyátokat, fiam, vagy szedem a sátorfámat… Ez utóbbit végképp nem meri kimondani. Attól fél, hogy akkor talán az lenne a válasz, hogy menjen nyugodtan. Sőt. A férjének lehet, hogy már van is valakije titokban, akit mindjárt beültetne ide, az ő helyére. Na, nem, ezt végképp nem! Hogy ő elköltözzön egy albérletbe, és egy másik nő üljön be a szép házba, amit annyi év keserves munkájával építettek fel? Akkor inkább a jól bevált cselédszerep.

Közben persze nincs ideje magára. Hogy lefogyjon, hogy tornázni menjen, hogy csinos ruhákra vadászva járja a boltokat, hogy foglalkozzon egy kicsit saját magával. Hogy csiszolja az egyéniségét, hobbija legyen, törődjék a lelki és testi tartásával. Hogy visszaszerezze a régen elveszített vonzást. Hogy a férje megint nőnek tekintse. És mivel a JÓ NŐ címre hasztalanul pályázik, valahová pedig tartozni kell, megmarad hát cselédnek. A nőktől oly gyakran hallott „feláldozom magam” mindig zsákutcába vezet. Soha semmi pozitív eredményt nem hoz, csak könynyeket, szégyenkezést, lelkifurdalást, elégedetlenséget. Egy nő akkor cselekszik a legjobban, ha nem „áldozza fel magát”. Ha nem tesz semmit úgy a mások kedvéért, hogy önmagának nem telik öröme benne. Ha cselekedeteinek nem a kényszer, a megfelelni vágyás vagy a sajnálat a mozgatórugója. Mert el lehet kényeztetni egy pasit, persze, hogy el, amennyiben ő is elkényeztet bennünket. Megfőzzük neki a finom vacsorát, ő meg addig kiporszívóz. Vagy elmosogat a vacsora után. Vagy felkel éjjel a síró gyerekhez. Ágyba visszük neki a reggelit, mert ő is ágyba szokta hozni a mienket. Egy kölcsönös adok-kapoknak kell működnie, ami egyensúlyt teremt a terhek megosztásában. Ha erre a pasi nem hajlandó, akkor a nő vagy valóban cseléd lesz, vagy kilép a kapcsolatból. Amennyiben ezt megteszi, akkor reménye lesz arra, hogy felépítse a saját életét. Egy nap még talán JÓ NŐ is válhat majd belőle. Aki viszont nem teszi meg, az valóban feláldozza magát, a szó szoros értelmében. Mint Ágnes, aki a Közös ágyban, mégis széjjel című könyvem főszereplőnője volt. A házassága tönkrement, de ő megpróbálta mindenáron összetartani. Egyedül. Szexuális kapcsolata a férjével már régen nem volt, a férfi a szívműtétjével magyarázta a „képtelenséget”. Ágnes pedig mindent megtett, hogy a férjét kímélje, és a házasságot valahogyan megmentse, működőképessé

tegye. Időnként persze elege volt, hogy minden az ő vállán van, és kirobbant. „Amikor a gyerek elégedetlenkedni kezd, akkor felsorolom, hogy édes fiam, ide is elmehettél, oda is elmehettél, ezt is megkaptad, azt is – nincs több! Ez nem szemrehányás, hanem az ember nem tud mivel érvelni. Mind a ketten kizsigereltetek, és amikor összejött, akkor azt mondtam, hogy a szentségit, még most is abban a melltartóban megyek az orvoshoz, amelyikben öt évvel ezelőtt”. …”A gyerek is bejelentette, hogy ide elmennék, oda, és mindig csak facsartak, facsartak, és akkor azt mondtam, álljatok már meg: miből? Azt nem kérdezitek, hogy én megyek-e? Néztek rám bambán, hogy ilyen kérdést teszek föl!” – nyilatkozta a könyvemben. Néhány év múlva Ágnes meghalt. Rákban. Még ötvenéves sem volt.

Szembemenni a félelmeinkkel „A hősöket és a gyávákat nem a nagy alkalmak szülik; azok csak leleplezik őket mások előtt. Csendben és észrevétlenül, ahogyan alszunk és ébredünk, megerősödünk vagy elgyengülünk, amíg egy válság fel nem tárja, mivé lettünk. „ (Brooke Foss Westcott)

Amikor elmenekültem a házasságomból, csak az járt a fejemben, hogy nem akarok itt megdögleni. Akkorra már csomókban hullt a hajam, pánikrohamokat kaptam, és ijesztő mértékben lefogytam. Csak árnyéka voltam a korábbi önmagamnak. Most, évekkel a történtek után, belelapoztam a naplómba, amit akkoriban írtam. Mintha nem is tőlem származnának a következő sorok: „Hová lett az életem? Ki ez a gyáva, megfélemlített nő, aki már mosolyogni sem mer, megszólalni sem mer, mert állandóan attól retteg, mit szól majd a férje? Ez nem én vagyok! Menekülni kell, mindegy, hová, mindegy, milyen áron, és mindegy, mi lesz a következménye. Ki kell jutnom innen, amíg még képes vagyok önállóan gondolkodni, amíg teljesen meg nem bénít a félelem… El kell mennem akkor is, ha az árokparton vagy egy híd alatt halok meg. Nem akarok így élni. Jöjjön bármi, elviselem!”

A gondot az jelentette, hogy abban a pillanatban és helyzetben nem volt hová menni a gyerekemmel. Így aztán egy anyaotthonban kötöttünk ki, ahol másfél hónapig maradhattunk, majd egy lerobbant, bútorozatlan bérlakás következett, ahol hónapokig hálózsákon aludtam, mert nem volt ágyam. Az egyik barátnőm később bevallotta, hogy ő ezt nem merte volna megtenni. Mondtam neki, sohase mondd, hogy soha, ha igazán nagy bajba kerülsz, akkor tudod meg, hogy milyen erős vagy. Így, utólag visszagondolva, nekem, magamnak is azt kell mondanom, hogy bátor cselekedet volt. Talán kicsit őrültnek is titulálhatnám, amikor valaki nekiugrik a falnak, bízva abban, hogy képes rajta ütni egy rést, és abban, hogy túléli az ütközésben szerzett sérüléseket. Túléltem. Ám amikor azt mondom, hogy ez bátor tett volt, akkor nem elsősorban egy vállveregetést szeretnék kapni Csernus dokitól, hogy lám-lám, én megtettem, amit sok nő nem mer, hanem arra akarok rávilágítani, hogy egy-egy bátornak tartott akció hátterében milyen rémisztő és nyomorúságos tud lenni a valóság, és mennyi megpróbáltatást vállalhat az ember magára egy-egy ilyen lépéssel. Tehát, Csernus doki, kérem, ne osztogassa olyan könnyen a „gyáva” jelzőt azokra, akik nem mernek lépni! Őszinte leszek: nem tudom elítélni azokat a nőket, akik hasonló helyzetben NEM teszik meg azt, amit én tettem. Természetesen nem értek egyet azzal, ha benne maradnak egy megalázó, megnyomorító kapcsolatban, de azt sem mondanám, hogy gyávák, amiért nem lépnek ki belőle. Nagyon könnyű valakire rásütni a bélyeget, hogy gyáva, hogy megalkuvó, és kívülállóként tanácsokat osztogatni, hogy ezt kéne csinálni, azt kéne csinálni. De senki, aki kívülről bírál, nem tudja igazán megérteni, átérezni a bajban lévő nő helyzetét, érzéseit, azok ellentmondásos bonyolultságát. Azok a nők kerülnek igazán csapdába, akik szerelmesek a párjukba, ahogy ez velem is megtörtént. A szerelmes nő az elején nem

érti, hogy miért alázzák meg, miért hülyézik le, vagy éppen miért csalják meg. Mivel nem érti, hogy a férfi, aki nemrég még szerelmet vallott, miért viselkedik így, ezért elkezdi a hibát saját magában keresni. Biztos, hogy valamit rosszul csinált, valamit, amivel ezt a jó pasit kihozta a sodrából. Mert akibe ugye szerelmesek vagyunk, az csak jó pasi lehet. Hiszen ezért szerettünk bele, nem? Ha egy csirkefogó, piti kis alak lenne, aki a krónikus önbizalomhiányára keres gyógyírt a párja megalázásával és megfélemlítésével, akkor ugye mi nem is estünk volna szerelembe vele, ez teljesen nyilvánvaló, nem? Szóval a nő szorgalmasan keresi a hibát önmagában, és megpróbál úgy viselkedni, hogy a párját ne bosszantsa. Úgy szervezi az életüket, úgy főz, úgy mos, úgy hajtogatja a törölközőket a fürdőszobában, ahogy a férfi szeretné. Most még nem tudja, hogy bajban van, nagy bajban. Most még úgy gondolja, hogy ő csak alkalmazkodik, és kompromisszumokat köt a kapcsolat érdekében. Azzal nyugtatgatja magát, hogy ez a kezdeti időszak az összecsiszolódásról is szól, ami ugye, sehol sem megy kanálcsörgés nélkül. Erről visszaigazolást is kap, mert a párja egy csokor virággal állít haza, és vacsorázni hívja, ahol szerelmi vallomással erősíti meg őt abban a hitében, hogy egész életében egy ilyen gáláns úriemberre várt. Aztán az „úriember” néhány nap múlva újra piti kis zsarnokká válik, megint beleköt az élő fába, megint veszekszik, zsörtölődik, és a nő megint ott áll értetlenül, mígnem talál valamit amit ő – megint ő! – rosszul csinált, és ami miatt a párja így viselkedik, és szóval vagy tettel bántja őt. A hölgy észre sem veszi, hogy rövid idő – akár hónapok – alatt kialakul benne a beteges önvád: a férjem azért ilyen, mert én nem csináltam jól ezt meg azt, nem úgy néztem, nem úgy gondolkodtam, nem úgy szóltam, ahogy ő szerette volna. Ebben a fázisban próbálja megmenteni a kapcsolatot. Először is azért, mert JÓ NŐ-nek hiszi magát, egy fasza csajnak, aki nem adja fel egykönnyen, nem ám! Majd ő megmutatja a világnak és önma-

gának is, hogy meg tudja oldani a helyzetet. Azt, hogy a gerince már hajlani kezdett, ekkor még észre sem veszi. Egy igazán talpraesett nőnek is jó néhány hónapjába telik, amire azt mondja magában, hogy hohó! Ez a kép egyáltalán nem úgy fest, ahogy korábban gondoltam. Ám sokaknak néhány hónap nem elég egy ilyen rádöbbenésre, hanem néhány évet vagy még annál is többet igénybe vesz a helyzettel való szembenézés. Vagyis, hogy baj van a kapcsolattal! Nem a törölköző, az ebéd, a vacsora a hibás, nem amiatt vannak a balhék, hogy ő valami roszszat csinált, hanem a férj mindig talál okot arra, hogy gerjessze a feszültséget. Ekkora ugyanis kiderül, hogy a férfi mindenben talál valami kivetnivalót, amit a nő csinál, és soha semmivel nincs megelégedve, a főztjével, a takarításával, a gondolataival, a szavaival. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen Magyar Bálint szólal fel egy parlamenti bizottságban a távoltartási szabályok szigorításáról szóló törvényjavaslat vitájában. Magyarországon minden ötödik, párkapcsolatban élő nőt bántalmaznak – olvasom a vita háttéranyagában. Aztán meg, hogy minden ötödik-hatodik napon a bántalmazás halállal végződik – évente hatvanhét nő válik így áldozattá. Tehát minden ötödik nő olyan kapcsolatban él, amit most itt leírtam. Vagy még annál is sokkal rosszabban! Vajon közülük hányan szeretnének JÓ NŐ-k lenni? Vagy hiszik magukról tévesen azt, hogy JÓ NŐ-k? Mert a veszekedések, megalázások, pofonok másnapján van annyi lelkierejük, hogy kifessék magukat, fölvegyék a körömcipőt meg a miniszoknyát, és besöpörjék a férfikollégák epekedő pillantásait és elismerő megjegyzéseit a munkahelyen? Ahhoz, hogy az illető tényleg jogosult legyen a JÓ NŐ címre, először is ki kellene mászni abból a kakiból, amit házasságnak vagy párkapcsolatnak hív! Sajnos, a nők jelentős részének erős érzelmi kötődése van ahhoz a férfihoz, aki bántalmazza őt. Ha megkérdezzük, miért marad a kapcsolatban, akkor általában az érzelmekre hivatkozik.

Például egy ismerősöm, akit az élettársa időről-időre agyba-főbe ver. Mindenki könyörög a hölgynek, hogy hagyja ott azt a vadállatot, ám ő képtelen rá, és mindig ugyanazzal érvel: – Szeretem. – Meg fog ölni, meglátod, hogy egyszer meg fog ölni – így a kétségbeesett barátnők. – Tudom – mondja ő, és marad. Talán azért, mert úgy gondolja, hogy így legalább van vele valaki. Mert ő olyan típus, aki nem akar egyedül maradni. Mármint fizikai értelemben, merthogy lelki vonatkozásban már régóta egyedül van, azt ő maga is világosan látja, hiszen a pasiját a legnagyobb jóindulattal sem lehet társnak nevezni. Az is előfordul, hogy a nő lépni akar, de egyszerűen képtelen mozdulni. Ne becsüljük le ezt a tényezőt sem! Amikor azt a bizonyos naplót írtam, amelyet e fejezet elején említettem, nem véletlen került bele a következő mondat: „Ki kell jutnom innen, amíg még képes vagyok önállóan gondolkodni, amíg teljesen meg nem bénít a félelem. „Amíg teljesen meg nem bénít a félelem…” – Amikor ez ember már képtelen gondolkodni, lépni, cselekedni – a zsigereimben éreztem, hogy eljöhet az az idő, amikor esetleg már nem leszek képes kitörni. Őszintén szólva, nem tudok logikus magyarázatot adni arra, hogy az ember miért érez így ilyen helyzetben. Ha most visszagondolok, hogyan éreztem akkor, azt mondom, mintha másvalaki vette volna át az irányítást fölöttem, a naplórészletből semmiképpen sem ismerek saját magamra, a saját gondolkodásomra, a saját személyiségemre. Biztos vagyok benne, hogy a bántalmazott, megalázott nők is hasonló zavarodottságon mennek keresztül. Ezért én ezeket a nőket nem nevezném kapásból gyávának, inkább kiszolgáltatottnak. Kiszolgáltatottak a partnernek és a saját gyengeségeiknek, az érzelmeiknek.

A gyávaság akkor kezdődik, amikor a nő eljut arra a pontra, hogy világosan, tisztán látja, hogy mi történik, és mégsem szánja rá magát semmilyen lépésre. Nem beszélek azonnali lépésről! Nem! Ne feledkezzünk meg arról az évi átlagban hatvanhét meggyilkolt magyar nőről, akit a társuk ölt meg! Sokszor nem lehet azonnal lépni, várni kell, taktikázni. De nem szabad túl sokáig várni sem, mert akkor már esetleg nem tudunk elmenekülni. A legjobb megoldásnak azt tartom, ha ilyen helyzetekben külső segítséget (rendőrség, segélyszervezetek) keresünk minél hamarabb. Egészen addig, amíg nem jutok el arra a pontra, hogy a helyzetemet tisztán látom, kiszolgáltatott vagyok. A felelősségem akkor kezdődik, amikor világossá válik előttem, hogy miben is élek. Ugyanis, ha ekkor nem hozok meg egy olyan döntést, hogy abban a pillanatban, ahogy ez lehetővé válik, kilépek ebből a kapcsolatból, és nem dolgozom teljes erőmmel azért, hogy eljöjjön a szabadulás pillanata, akkor egészen nyugodtan magamra húzhatok egy pólót a következő felirattal: GYÁVA VAGYOK! Persze mindezeken belül még vannak játszmák. Az egyik ilyen az önbecsapás. Amikor sejtem, érzem, hogy nincs valami rendben, de sumákolok, halogatom a szembenézést, nem akarok világosan látni, mert akkor már felelősségem lenne, hogy mégiscsak tennem kéne valamit. Ezért inkább a homokba dugom a fejem azzal, hogy „mások is így élnek”, meg hogy „nem is annyira rossz ez a kapcsolat, mert például a fizetését hazaadja”, és amíg ezt gondolom, addig nincs is felelősségem, hogy döntést kell hoznom. Ezt a szakaszt én már nem nevezném kiszolgáltatottságnak, mert már leesett a tantusz, hogy milyen helyzetben is vagyok, csak éppen nem akarok vagy félek dönteni. Ekkor már javában alapozom azt az utat, ahol a gyávák nagy tömegébe beállva masírozok majd én is, a nem is olyan távoli jövőben. Aláírom, elismerem, hogy meghozni egy ilyen döntést legtöbbször nagyon nehéz. Még akkor is, ha az illető nőt bántalmazzák, hát

ha még nem is kapja otthon a pofonokat, „csupán” egy olyan házasságban él, ahol nem szeretik és nem becsülik? Azt mondják, hogy négy alapvariáció van arra, hogy hogyan lehet kikerülni egy élethelyzetből, egy történetből: győztesként, áldozatként, túlélőként vagy vesztesként. Persze mindenki arra törekszik, hogy győztes legyen. Ki is áhítozna az áldozat szerepére? Túlélő, az még csak hagyján… De áldozat? Jaj, csak azt ne! Mert akkor a veszteség mellett még a többiek megvetését is el kell viselnünk. Persze, ezen a négy alapvariáción belül léteznek árnyalatok és átmenetek. Az áldozat például sok-sok segítséggel túlélővé válhat. Kikerülhetünk győztesként egy szituációból, miközben vannak apró veszteségeink is, bizonyos dolgokat fel kellett adnunk, el kellett veszítenünk a győzelemért. A magyar társadalom azonban nem akarja ismerni az átmeneteket, árnyalatokat, változásokat. Sokkal inkább ismeri a címkéket, a megbélyegzést. Olyan ördögi kört teremtve ezzel, amely lehetetlenné teszi, hogy valaki kilépjen az áldozat vagy a vesztes szerepéből. – Nézd meg magad, hogy nézel ki, már megint felszedtél pár kilót! Ha már az égvilágon semmihez sem értesz, legalább csinos lennél! Anikó évekig tűrt-hallgatott, elviselte csapodár férje szeszélyeit, abban a hamis illúzióban ringatva magát, hogy mindezt a család összetartásáért teszi. – Nagyon jól tudod, hogy az apád sem volt különb – duruzsolt fülébe édesanyja. – Szem- és fültanúja voltál, hányszor megalázott, hányszor megvert. A te urad legalább nem ver téged. Vagy igen? – nézett végig kutató szemekkel a lányán, kék foltok, sérülések helyét keresve. – Nem, isten ments, dehogyis – szabadkozott Anikó, bánva már, hogy egyáltalán szóba hozta a témát az anyja előtt. Mert hogyan is magyarázhatná meg az anyjának, hogy a férje nem veri, a fizetését

is hazaadja, és ő mégis el akar válni? Nő és ha az édesanyjának nem tudja megmagyarázni, akkor hogyan fogja a többieknek? – Az meg hogy idegen szoknyák után szaladgál, nem nagy ügy – legyintett az anyja. – Minden férfi ezt teszi – sommázta a megnyugtatásnak szánt véleményt. A köz szemében Anikó jelenleg nem győztes, de nem is vesztes, pláne nem áldozat, hiszen jól kereső férje van, gyerekei, otthona, családi kocsi, családi nyaralás… Az, hogy a férje naponta a fejéhez vágja az „én keresem a pénzt, te nem értesz semmihez”, valamint a „hogy nézel ki” kezdetű szemrehányásokat, igazán elhanyagolható, mellékes apróságnak, kellemetlenségnek számít, és a család összetartása érdekében éppen úgy illik szemet hunyni fölötte, mint ahogy a férj ki tudja hányadik kalandja, szeretője fölött is. Abban a pillanatban, ahogy Anikó elválik, lesajnált „vesztes”nek számít a környezet szemében. Utána nem lesz más, csak egy „elvált nő”, egy „gyermekeit egyedül nevelő anya”, aki semmiképpen sem ér fel azzal az asszonnyal, akinek férje volt! Nem beszélve arról, hogy kisebb otthonba költöztek, a férj elvitte a csodakocsit, és most Anikó busszal jár dolgozni, bevásárolni, meg mindenhová. És amikor megtömött cekkerrel a kezében vár a buszra a szakadó esőben, még talán saját maga is a vesztesek közé sorolja magát. Ebből a helyzetből pedig csak úgy tudna kikerülni, ha visszamenne a férjéhez, és akkor megint csodás házban élne, és kocsival járhatna bevásárolni. Akkor a környezete nem szánakozna rajta, hanem esetleg irigyelné (Fontos!). A másik megoldás: újra férjhez menni! De mi a garancia arra, hogy a következő férj jobb lesz, mint az előző volt? Amikor Anikó ezen rágódik, a mérleg nyelve ide-oda billen. Egyik oldalon ott van a jó anyagi körülmények biztosította kényelmes élet, de egy megalázó, kiüresedett kapcsolat, a másik oldalon pedig a szűkös anyagiak küzdelmes élettel, viszont meg tudja

tartani méltóságát, önbecsülését, lelki nyugalmát és – esélyét a boldogságra. De akkor miért érzi Anikó vesztesnek magát? Miért nem látja, hogy a „vesztesége” szinte kizárólag egzisztenciális jellegű? A boldogságra való esélyét ugyanis nemhogy elveszítette, hanem éppen most nyerte vissza azzal, hogy véget vetett egy boldogtalan kapcsolatnak. De lehet, hogy Anikó nem is jut el idáig. Végiggondolja mindezeket, annak a következményeit, hogy mi történne, ha ő egyszer kiállna saját magáért, és úgy dönt, hogy inkább nem válik el. Mert akkor kisebb lakásba kell költöznie, busszal jár bevásárolni… És mi van, ha nem talál magának egy jó pasit a válás után? Jaj, azt nem! Ettől megijed és visszalép. Nem mer szembenézni a félelmeivel. Azt tartják a szakemberek, hogy a félelmeinkkel márpedig szembe kell nézni, mert ez az egyetlen esélyünk arra, hogy legyőzzük őket. Máskülönben a félelmeink fognak legyűrni bennünket és átveszik az irányítást fölöttünk. Én meg egyenesen azt mondom, hogy a félelmeinkkel nem szembenézni kell, hanem szembemenni velük, vagyis elébük menni, kihívni őket magunk ellen. Ha valamitől nagyon félünk, elébe kell menni a szituációnak. Itt persze most nem olyan dolgokról beszélek, hogy valaki fél egy betegségtől vagy a haláltól, és akkor „menjen elébe”. Nem! Olyan helyzetekről, amikor például félünk megmondani az igazat, feltárni a valóságot. Sejtjük, hogy az életünk rossz irányba megy, de félünk megbizonyosodni róla, félünk kérdéseket feltenni, félünk attól, hogy döntésre bírjuk a másikat. A jelek arra mutatnak, hogy a kapcsolatunk szétesik, és mi attól félünk, hogy egyedül fogunk maradni. Ilyenkor, amikor ott kucorgunk a félelem rácsai mögött, akkor teljesen átadjuk a döntés jogát és ezzel az életünk irányítását valaki másnak. Tipikus eset:

A nőnek elege van abból hogy a férje folyamatosan megcsalja. Belefáradt abba, hogy szemet hunyjon a félrelépések fölött, hogy a férje már régen nem tekinti öt nőnek, hanem inkább egy háztartási alkalmazottnak, aki mos-főz-takarít, kényelmes otthont, meleg vacsorát biztosít a számára. Százszor megbeszélték már a helyzetet, a férfi mindannyiszor megígérte, hogy változtat, a nő pedig mindig elhitte neki. Az ígéretek ellenére, persze semmi sem változott. Az asszony úgy érzi, lépni kell, de fél. Ezért azt mondja a férjnek: – Döntsd el, hogy mit akarsz! Ilyenkor ki tudnék ugrani az ablakon! Mi az, hogy a férfi döntse el, hogy mit akar? Hol marad a nő? Az ő akarata, az ő döntése? Vagy az asszony úgy gondolja, hogy a férje majd dönt valamit az ő kénye-kedve szerint, és ő, a feleség azt elfogadja? Mi sülhet ki ebből? Szerintem semmi jó. Miért nem jut el a nő odáig, hogy megkérdezze önmagát, hogy ő mit akar? És azt közölje a másikkal? Mert a nő a félelem csapdájában vergődik. Ha ugyanis szembe merne nézni a félelmeivel, mi több, szembe merne menni velük, akkor közölné a férjeurával a döntést: – Elég volt, most már szedd össze a göncödet, és húzz el a francba! De ő nem. Ő fél, remeg, mert ha kimondaná az előbbi mondatot, akkor egyedül maradna, márpedig attól reszket. Ezért úgy tesz, mintha változtatni akarna a helyzeten, de beéri annyival, hogy: – Döntsd el, mit akarsz! Mivelhogy még csak határidő sincs a felszólítás után biggyesztve, hogy pl. „A jövő hét szerdáig döntsd el, hogy mit akarsz, és akkor vagy maradsz, de befejezted a félrelépést, vagy pedig veszed a cók-mókod és költözöl az aktuális barátnődhöz”, így ez semmiféle kényszert és konzekvenciát nem jelent a férfi számára. Vígan folytatja tehát a félrekefélést, és ha az asszony mondjuk egy fél év múlva kérdőre vonja, akkor a férfi azzal fog mentegetőzni: – Drágám, sajnos, még nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Ez így folyik ugyanis már tizenöt éve. A pasi nem tudja – nem

akarja – eldönteni, hogy kit válasszon, a szeretőjét vagy a feleségét, ezért mind a kettőt megtartja, amíg csak lehet. És a nő „Döntsd el, hogy mit akarsz!” című próbálkozása csak meghosszabbítja ezt a kényszeredett vergődést, a kapcsolat haldoklását. Hagyja, hogy a férje, ez a megbízhatatlan pasas, döntsön az életéről. Ahelyett, hogy ő a nő, saját kezébe venné a saját életét, döntene, és meglépné, amit kell. De nem teszi, mert fél. Fél elveszíteni a férfit. Aki már csak papíron van mellette, és akit egyébként már régen elveszített. De ebben a vergődő, hazug kapcsolatban ráadásul még a saját önbecsülését is elveszítette. Ha nem lenne ilyen kis félős nyuszi, akkor legalább ez utóbbit vissza tudná szerezni, és kiléphetne a megalázott, lelkileg megnyomorított asszony szerepéből. Ehhez pedig semmi másra nem lenne szüksége, mint bátorságra. Én személy szerint utálom, ha a félelem uralja a cselekedeteimet. Ezért találtam ki magamnak azt, hogy ha valamitől nagyon félek, akkor „elébe megyek”. Kipróbálom azt a helyzetet, vagy leülök azzal az illetővel, akitől tartok és megkérdezem tőle azt, amitől tartok. És ez használ! Mert ha nem is sikerült megoldani valamit, legalább belátok az „ellenség” bástyái mögé, és a félelmem elszáll, nem kísér többé. Utána legtöbbször nem értem, hogy mitől is féltem annyira előzőleg. Amikor például úgy éreztem, hogy a párom megcsal, tököltem vagy néhány napig, hogyan is hozzam ezt szóba. Attól féltem, hogy nevetségessé teszem magam, mert nem tudtam bizonyítani, nem tudtam, ki az a hölgy, de éreztem, hogy „van valaki”. Erre ugyanis jelek utaltak. Milyen buták a férfiak, amikor azt gondolják, hogy a nők nem veszik észre azokat a bizonyos „jeleket”, amik lebuktatják őket!

A félelmem másik forrása az volt, hogy a szembenézéssel kockáztatom, hogy valóban ki fog derülni: megcsal engem, tehát az, amitől tartok, be fog bizonyosodni. Úgy döntöttem, hogy én ezt a szorongást nem tudom magamban hordozni, közöltem hát a párommal, hogy mi a gyanúm. Persze tagadott, és azt mondta, hogy nevetséges vagyok – na, ugye, tudtam előre, hogy ezzel fog jönni! Azonban a viselkedése nem tudott meggyőzni, a „jelek” továbbra is jöttek, úgyhogy jobbnak láttam, ha befejezzük. Sokszor az a legjobb megoldás, ha hagyjuk, hogy összedőljön az a rogyadozó épület, amit eddig csak toldozgattunk-foldozgattunk, próbáltunk vállunkat nekifeszítve megtartani. Ha mi döntjük el és idejében, hogy most már aztán elég, akkor még ki tudunk lépni az épületből, mielőtt az összeomolna. De ha félelemből benne maradunk, és csak toldozgatjuk-foldozgatjuk, megtörténhet, hogy egyszer csak a fejünkre omlik az egész. És akkor már nem lesz időnk elmenekülni.

A boldogtalanságba bele lehet halni „Ki kell mondani végre: Albert Györgyi, a tehetséges újságíró, a szeretetre vágyó nő, a boldogtalanságba halt bele. (Story Online, 2008. október 10.)

A boldogtalanságba halt bele… Életemben először láttam ezt így leírva. Mégis, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ez igaz lehet. Boldogtalanság. Az orvostudomány szerint ez nem diagnózis, nem sorolja a halált okozó kockázati tényezők közé, és így a megelőzésére sem fordítanak gondot. Pedig a boldogtalanságba valóban bele lehet halni. Mielőtt bárki rám szólna, hogy ez a csaj meg ne ugasson bele abba, ami Albert Györgyivel történt, el kell árulnom, hogy nem is ezt teszem, csupán azt szeretném megemlíteni, hogy van valami közös az ő életében és az enyémben. Albert Györgyi, akivel soha nem találkoztam, de akit végtelenül becsültem és sajnáltam, élete utolsó hónapjaiban úgy nyilatkozott, azon gondolkodik, hogy kilép a magyar média világából és külföldre megy. Györgyi negyvennégy éves volt ekkor. Én is éppen negyvennégy éves voltam, amikor megtettem azt, amit ő csak tervezett: kiléptem a magyar média világából és külföldre költöztem. Persze, engem teljesen más gondok nyomasztottak, mint őt, teljesen más

okokból és élethelyzetből jutottam el arra a pontra, amire ő: váltani kell, mégpedig drasztikusan. Jómagam vidéki újságíróként dolgoztam húsz évig, és egyre reménytelenebbnek tűnt az úgynevezett önmegvalósítás. Az újságírás mellett megjelentek könyveim is, de úgy éreztem, hiába teszek le bármit arra a bizonyos „asztalra”, nem sikerült megvalósítanom életem nagy álmát – egy nívós országos lapnál szerettem volna dolgozni. Mindeközben időm jelentős részében kifejezetten boldogtalan voltam. Mintha nem a saját életemet élném, hanem valaki másét, akihez nincs közöm, mégis az általa kiszabott köröket rovom. Úgy negyven éves lehettem, amikor infarktus gyanújával kórházba kerültem. Egy erős marok összeszorította a szívemet, lerántott a székre, nem kaptam levegőt. A görcsös szorítás nem akart engedni, úgyhogy felhívtam drága Krisztina barátnőmet meg Istvánt, a férjét, hogy vigyenek be a sürgősségire. Amíg a nővér mérte a vérnyomásom, és rátett az EKG-re, egyfolytában potyogtak a könnyeim. Egy kérdés zakatolt a fejemben: – Miért? És erre a kérdésre nem volt válasz. A francba is, egészségesen éltem, nem ittam alkoholt és kávét, nem dohányoztam, nem drogoztam, sovány húsokat ettem és sok zöldséget, gyümölcsöt, futottam, tornáztam akkor hát miért? Az egyetlen dolog, amit a kockázati tényezők között felsorolhattam, az a stressz volt és az, hogy nagyon sokat dolgoztam. Végül nem lett infarktusom, de úgy éreztem, csak haladékot kaptam a haláltól. Egyszer, egy napon ugyanez megint megtörténik velem, és akkor nem lesz ilyen szerencsém, és a tepsiben fogom végezni. Ezt nem akartam megvárni. A búcsú napja 2000. november 3-án jött el, amikor is lányommal együtt felszálltunk a Kanadába tartó repülőgépre. Amióta itt élek, a körülményeim nem sokban különböznek az otthonitól. Nagyon sokat dolgozom, és eszméletlenül sok stresszen

mentem keresztül a beilleszkedésnek nevezett túlélőtúrán itt, Kanadában. Az életmódom ugyanaz maradt, tehát: No alkohol, No drog, No kávé, No cigaretta, sovány húsok, gyümölcsök, zöldségek, futás, torna. Viszont a nyolc év alatt egyetlenegyszer sem volt infarktusközeli élményem. Megszűntek azok a szívtájéki nyomószúró-szorító érzések is, amiket otthon, Magyarországon szinte naponta éreztem már. Őszintén szólva két dologban látom a különbséget az otthoni és az itteni életem között: akármilyen mélyre is kerültem időnként itt, Kanadában, senki sem cseszegetett, senki sem pofázott bele, senki sem okoskodott, hogy miért léptem így vagy úgy. Békén hagytak. És ez kurva nagy dolog. A másik különbséget a magyarországi és az itteni életem között abban látom, hogy amíg Magyarországon folyamatosan boldogtalan voltam, Kanadában megtanultam – megtanítottak rá az emberek –, hogy hogyan lehet boldognak lenni akkor is, ha stresszben élünk, ha sokat dolgozunk, ha gondjaink vannak. Hogyan lehet örülni azoknak a kis pici dolgoknak az életünkben, amik megvannak, ahelyett, hogy amiatt búslakodnánk, amink nincs meg. Ezt marha nehéz volt megszokni – nem viccelek. Kijöttem, magammal hozva a kritikus, elégedetlenkedő, „minden szar” szemléletemet, és egyszer csak azt láttam, hogy köröttem az emberek, akik nem élnek jobban, mint én, nincs kevesebb gondjuk, mint nekem, egyszerűen örülnek az életnek, ahelyett, hogy búslakodnának és panaszkodnának. Először csak néztem – mi bajuk van ezeknek? Mit ülnek itt ilyen nyugodtan, derűsen, kávét szürcsölve, amikor mindjárt lerobban az öreg autójuk, amikor nem tudják kifizetni a tandíjat a gyereknek, vagy éppen most vesztették el a munkájukat? Nem is beszélve azokról, akik soha életükben nem voltak képesek saját lakást venni; még hatvanhoz közeledve is bérelt lakásban, házban élnek, mégsem járnak lógó orral az utcán.

Amikor láttam, hogy azok az emberek, akik nincsenek irigylésre méltó helyzetben, képesek a boldogságra, gyakran eszembe jutott Frederick König mondása: „Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a boldogság nem abból származik, hogy megszerzünk valamit, amink nincs, sokkal inkább abból, hogy elismerjük és megbecsüljük azt, amink van.” Ugyanakkor ott lebegett előttem az a kép, amit otthonról hoztam: a sok boldogtalan ember, akit látunk manapság. Akinek arcáról hiányzik a mosoly, szeméből a fény, mozdulataiból az élet, szívéből a szeretet. Helyette mosolytalan arcokkal találkozni nap mint nap, mogorva, ingerült, ideges vagy fásult emberekkel. Mondjuk ki nyíltan: a boldogtalanság tömeges méreteket öltött. Tömegek nemcsak hogy képtelenek eljutni a boldogság állapotába, hanem egyre inkább megrekednek, beszorulnak az állandósult boldogtalanság kelepcéjébe. Amiből nem találják a kiutat. Akárcsak Magyarországon, úgy Kanadában is elkezdtem figyelni a JÓ NŐ-ket. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen a viszonyuk a boldogsághoz. És nemzetközi tapasztalataimat összegezve bátran kijelenthetem, hogy: Egy JÓ NŐ alapvetően boldog személy. Arra, akinek élete nagy részét a boldogtalanság tölti ki, nemigen lehet rámondani, hogy ő egy JÓ NŐ. Mert az ideje legnagyobb részében csak panaszkodik, elégedetlenkedik, siránkozik, irigykedik, másokat pocskondiáz, leszól, lesajnál. A hölgyek jelentős része úgy gondolja, hogy ha eléri az általa elképzelt JÓ NŐ szintet, az boldoggá fogja tenni. Téves! A sorrend ugyanis végzetesen felcserélődik ilyenkor. Nem attól lesz valaki boldog, hogy JÓ NŐ, hanem először a boldogságra való képességet kell megteremtenünk ahhoz, hogy JÓ NŐ-k lehessünk. Hányszor látjuk, hogy egy hölgy elkövet mindent, rendszeresen jár fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz, pedikűröshöz, fittneszterembe, a legújabb divat szerint öltözik, még plasztikai sebészhez is fordul, és eltünteti vélt vagy valós szépséghibáit. Vé-

gül már olyan a megjelenése, hogy elmehetne egy divatlapba modellnek. MÉGIS! Valami hiányzik ahhoz, hogy JÓ NŐ legyen. Mert fennhéjázó. Mert irigy. Leszól másokat. A tekintete, mint a legélesebb kés. A szíve mint a jéghegy. Vagy: egyszerűen csak üres. Netán ostoba. Tehát nincs meg a szükséges belső tartás, kisugárzás, a LELKI SZÉPSÉG, ami vonzaná az embereket. Nagyon sokan esnek abba a hibába, hogy egy rossz egyenleg szerint formálják magukat. Ennek az egyenlegnek a két oldala pedig így néz ki: JÓ NŐ = SZÉP NŐ Ez hamis! Ugyanis nem elég szépnek lenni ahhoz, hogy valakire rámondhassuk: JÓ NŐ. Az igazi egyenleg, aminek a megvalósítására kellene törekednünk, az az, amelyiket már a könyvem elején is említettem: JÓ NŐ = MICSODA NŐ! Micsoda nő! Aki egyszóval… OLYAN. Hogy oda kell rá figyelni. Hogy meg kell hallgatni, amit mond, és elgondolkozni rajta. Akire jó szívvel, mosollyal az arcunkon emlékszünk akkor is, ha éppen nincs velünk. Akinek az egyénisége vonzza az embereket, MUSZÁJ odafigyelni rá. Akivel, ha találkozunk, mintha egy jóságos tündér lépett volna elő valamelyik meséből, hogy bearanyozza a napunkat. Ugyanakkor ő maga mégsem meseszerű, nagyon is reális, éppen az benne a vonzó, hogy a mi valóságunkból jön, ugyanabban a világban él, mint mi, ugyanazoknak a fájdalmaknak, megpróbáltatásoknak, kihívásoknak van kitéve, mint mindannyian.. . És MÉGIS! Boldog. Békében él önmagával és a világgal. Ugyanakkor, ha kell, kiáll saját magáért, harcolni is tud. Kisugárzása van. SZÉP! Szép, amit mond, ahogyan mondja, szép, ahogy gondolkozik, szép, ahogy másokra figyel, hallgat, véleményt mond, szép, ahogy mosolyog.

Értelmes, figyelő tekintet, barátságos mosoly, tiszta, világos gondolkodás, önmaga, és a világ elfogadása, őszinte, de megfontoltan kimondott gondolatok, amelyek még őszinteségükben sem bántanak, nem aláznak meg másokat, nem irigykednek. Micsoda nő! BOLDOG nő! A legtöbb hölgynek ez egy elérhetetlen álom. És nem értik, hogy hiába kenik magukra kilószám a festéket, hiába szaladgálnak a plasztikai sebészhez, hiába öltik magukra a legújabb divat szerinti göncöt, azzal nem vásárolják meg a hiányzó kisugárzást. Nagyon sokan esnek ebbe a hibába, hogy minden energiát, pénzt a külsejükbe fektetnek bele, de ettől még nem lesznek sem JÓ NŐ-k, sem pedig boldogok. Mert a belső építkezésről elfeledkeznek. A ház csak kívülről csillog-villog, belül pedig üres, vagy éppen rohad. Emlékszem, volt egyszer egy kolléganőm, aki közel lakott a munkahelyünkhöz, és naponta háromszor-négyszer hazaszaladt és átöltözött. Nem arról volt szó, hogy mittudomén leette a ruháját, vagy beleizzadt, és ezért váltotta az öltözékét, nem. Nála ez úgymond rutin volt, hogy nem töltötte ugyanabban a ruhában a napját, naponta négyszer-ötször új ruhában pompázott. Mintha folyamatosan dicséretre vágyott volna, és ha reggel nyolctól tizenegyig kapta a különböző dicséreteket az nem tartott ki estig, hanem déltől háromig egy másik megjelenéssel akarta felhívni magára a figyelmet, háromtól ötig pedig megint egy másikkal. Sikerült is! Beszédtéma volt a megjelenése, különösen a háta mögött. – Láttad, hogy már megint átöltözött? – Amit reggel viselt, az sokkal jobban állt rajta, nem kellett volna átöltöznie… – Minden nap úgy néz ki, mintha nem munkába járna, hanem divatbemutatóra… – Én is hatszor átöltöznék napjában, ha a férjem annyit keresne, mint az övé…

Viszont egyetlenegyszer sem hallottam senkitől, hogy azt mondta volna rá, ez egy JÓ NŐ. Vagy netán: MICSODA NŐ! Pedig csinos volt, formás, jó megjelenésű. Okos, értelmes. De hiányzott belőle az a plusz, ami különbséget tesz egy csinos nő között és egy JÓ NŐ között. Hiányzott belőle például a boldogság. Meg merem kockáztatni, hogy ritkán voltak boldog pillanatai. Mosolyogni például alig láttam. Elment úgy a folyosón a másik ember mellett, hogy nemhogy nem mosolygott rá, de nem is nézett rá, mintha az illető ott sem lenne. Persze senki sem érezte a közelében azt a vonzást, azt a melegséget, azt a csodálatos aurát, amit egy JÓ NŐ jelenlétében éreznek az emberek. A férfiak is meg a nők is. Tévedés lenne ugyanis azt hinni, hogy egy JÓ NŐ csak az erősebb nemre gyakorol hatást. A hölgytársak is megérzik, hogy most egy olyan nővel találkoztak, amilyenek ők maguk is szeretnének lenni. Csak hát nem mindenkinek sikerül. Mert meg kell dolgozni érte, méghozzá keményen. Mint már említettem, a boldogtalan hölgyek hiába áhítoznak a JÖ NŐ címke után. Lehet belőlük például gyönyörű szemű szörnyeteg, kígyótermészetű szépség, gőgös-puccos asszonyság, csak JÓ NŐ nem. De hát hol van a boldogság mostanában? Nem ismerek olyan embert, beleértve a szebbik nem képviselőit is, akik ne a boldogságot keresnék. És kevés olyat ismerek, aki meg is találta volna. A legtöbb emberre az jellemző, amit Szécsi Pál Boldogság című dalában így énekelt el: „Hol van a boldogság Mondd, meddig várjam még Boldogság A szívem érte ég Merre jár Nem tudja senki sem Boldogság Míg élek, keresem.. .”

Míg élek, keresem… Számomra ez a kulcsmondat ebben a rövid idézetben. A boldogság keresése – vagy ahogy én hívom – újrafogalmazása egy életre szóló feladat. Mert más tesz boldoggá bennünket húszévesen és negyvenévesen és hatvanévesen. Ha egy megtalált vagy megtalálni vélt boldogsághoz ragaszkodunk vagy azt megpróbáljuk megőrizni egy életen át, biztos a sikertelenség. Mert az életünk, a helyzetünk nap mint nap változik, és ha ezt nem ismerjük fel, könnyen abba a helyzetbe kerülünk, hogy görcsösen ragaszkodunk valamihez, ami már nincs is. Pedig volt! De már nincs! És csak a semmit markolásszuk abban a reményben, hogy megmenthetünk valamit a letűnt boldogságból. Tipikus, nagyon gyakran előfordul, hogy egy elmúlt szerelmet nem akarunk elengedni. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy X. vagy Y. már nem akar részt venni az életünkben, nem akar mellettünk állni, már nem szeret bennünket. Mi akkor is menteni akarjuk a – szerintünk még – menthetőt. Mert nem tudjuk elképzelni, hogy X. vagy Y. nélkül is boldogok lehetünk. A boldogság állapota öszszekapcsolódik egy személlyel, és azért nem akarjuk elengedni, mert úgy érezzük, hogy másvalakivel nem leszünk olyan boldogok, mint ővele. Soha senki más nem fog engem ilyen boldoggá tenni – fogalmazódik meg a kétségbeesett prognózis ilyen helyzetekben. Hát már a kifejezés is rossz! „Boldoggá tenni” – mintha a saját boldogságunkért nem mi magunk lennénk a felelősek, hanem valaki más, aki boldoggá „tesz” bennünket, tehát ez kívülről jön, mintha nekünk semmi közünk nem lenne hozzá. Azt hiszem, hogy ez a tévhit nagyon sok embert végigkísér az életén, ők az örökké elégedetlenkedők, a boldogságkereső boldogtalanok. Akik, mint valami csodát várják, hogy egy reggel majd úgy kel fel a nap, hogy bekopog az ajtajukon a BOLDOGSÁG, így, csupa nagy betűvel, és örökre velük marad. Csakhogy ez nem történik meg. Mert senki más nem tud igazán boldoggá tenni bennünket, csak mi saját magunkat. A boldogságért

meg kell küzdenünk, és akkor ez az állapot tartós marad, elkísér bennünket szinte egész életünkben. Amennyiben viszont mástól várjuk, KÍVÜLRŐL várjuk, hogy valaki, vagy valamilyen helyzet – úgymond – boldoggá tegyen bennünket, akkor egy illúziót kapunk, ami csak addig tart, amíg a külső körülmények megmaradnak, vagy amíg az illető – akit mi a boldogságunk zálogának tartunk – velünk marad. Ezzel kiszolgáltatottá tesszük magunkat, és kialakul bennünk az az érzés, hogy a saját boldogságunk nem tőlünk függ. És nem is! Mert a kulcsot, amit a saját kezünkben kellene tartanunk, bután és tudatlanul átadtuk valaki másnak, vagy másoknak. Ahelyett, hogy saját kezünkbe vennénk azt a kulcsot, képletesen szólva SAJÁT KEZÜNKBE VENNÉNK A BOLDOGSÁGUNKAT. Nincs más út! Tipikus hiba, hogy sokan azt fogalmazzák meg, hogy mitől boldogtalanok, ahelyett, hogy hozzálátnának megkeresni az életükben azokat a – sokszor már meglévő – pontokat, amitől boldogok lehetnének. Hogy boldog vagyok-e vagy sem, az legtöbbször nézőpont kérdése és az dönti el, hogy egy bizonyos dologra, eseményre, jelenségre az életemben hogyan tekintek, mit gondolok róla. Ugye ismerjük a pohár történetét, ami félig van vízzel. Erre az egyik ember azt mondja, hogy ez a pohár félig üres a másik meg azt, hogy ez a pohár félig tele van. Az egyik azt látja, hogy ebben víz van, amit meg lehet inni, víz, ami szükséges az életünkhöz, a másik meg azt látja, hogy valami hiányzik belőle. Az első ember azt fogalmazza meg, és arra összpontosít, AMI VAN, a másik ember viszont azt hangsúlyozza, AMI NINCS. Tapasztalatom, hogy nagyon sok ember azért boldogtalan, mert nem arra figyel, ami megvan az életében, hanem amiatt szenved, ami nincs meg. – Nincs pasim! – Nincs pénzem elegáns ruhára!

– Nincs lehetőségem külföldön nyaralni! – Nincs egy jó kocsim! – Nincs luxuslakásom! Hogy ez a negatív leltár még jobban fájjon, odatesznek mellé egy másikat, az úgynevezett „Bezzeg leltár”-t. – Bezzeg a Marinak milyen jó pasija van! – Bezzeg a Kati mindig márkás ruhákban jár! – Bezzeg a Kovácsék megint hawai-n nyaraltak! – Bezzeg a Lajcsi most vett egy vadiúj kocsit! – Bezzeg a Horváték emeletes házat építenek úszómedencével! Ha tovább gömbölyítjük ez a fonalat, akkor eljutunk oda, hogy a boldogság záloga a jó pasi, a márkás cucc, a külföldi nyaralás, az új autó, a luxuslakás. Ergo, jó pasi nélkül, farmerban-pólóban, falusi panzióban töltve a nyári szabadságot, tizenöt éves autóval furikázva, lakótelepi lakásban élve nem lehetünk boldogok. Ha most valaki erre azt mondja, hogy EZ EGY BŐDÜLETES BAROMSÁG, annak teljesen igaza van, csakhogy ezt nem én találtam ki! E bődületes baromság tesz milliókat nap mint nap boldogtalan álomhajszolókká, örökös elégedetlenkedőkké. Ha megkérdezzük az embereket, hogy életük bizonyos szakaszában mit szeretnének elérni, a válasz legtöbbször valaminek a megszerzésére irányul. – Új bútort akarok venni. – Olyan kerítést szeretnék, mint amilyen a szomszédnak van. – Nagyobb lakás kellene. – Arról álmodom, hogy elutazom a Bahamákra. – Ki akarom cserélni a kocsimat. Nagyon kevésszer fogalmazódik meg az, hogy: – Békében, szeretetben szeretnék élni. – Jobb ember akarok lenni. – Ha reggel a tükörbe nézek, egy becsületes ember arcát szeretném látni.

Ezt ugyanis sokan egyáltalán nem tartják elérendő célnak, hanem ha van, van, ha nincs, nincs. Persze az az igazság, hogy azoknak, akik így állnak hozzá, leginkább nincs. Pedig ezek is olyan célok, amelyeket el kell érni, amelyekért az egyénnek meg kell dolgozni, nem teremnek csak úgy maguktól. A CÉLOK feliratú zsákocskába legtöbbször anyagi vonzatú, megfogható, megvásárolható dogokat pakolnak az emberek. Ha valaki úgy fogalmazna ebben az anyagias világban, hogy neki az a célja, hogy jobb ember legyen, akkor száz emberből hányan röhögnék ki, vagy gondolnák, hogy az illető meghibbant? Ha azt feltételezem, hogy több mint ötvenen, akkor ugye, nem tévedtem? Bezzeg, ha az illető azt mondaná, hogy neki az a célja az életben, hogy egy kacsalábon forgó kastélyt építsen, lehetőleg természetvédelmi területen, hogy ezzel is megmutassa, milyen fasza legény is ő, akkor a száz emberből hány bólogatna elismeréssel, hogy EZ IGEN! Ugye megint több mint ötven? Nem azzal van baj, hogy szeretnénk magunknak jobb életkörülményeket, társat, nagyobb lakást, új autót, hanem az, hogy ETTŐL VÁRJUK A BOLDOGSÁGOT. Addig nem leszek boldog, amíg nem lesz egy jó pasim… És elkezdődik a társkeresés, akár erőltetve is, mert annak, hogy boldognak érezzem magam, előfeltétele, hogy találjak egy jó pasit… Na, de az egyik igénytelen, a másik fennhordja az orrát, a harmadik csak szexet akar, a negyediknek meg én nem tetszem … Hány és hány nő vergődik boldogtalanul, mert (éppen) nincsen társa! Könnycseppek, át nem aludt éjszakák, szerelmespárok sóvár bámulása az utcán, folytonos panaszkodás a barátnőknek, a felbukkanó pasijelöltek szidása… A folyamat akár évekig is eltarthat. Addig nem leszek boldog, amíg ebből a vacak lakótelepi lakásból el nem költözünk egy kertes házba… És megkezdődik a hajtás, egy álom kétségbeesett hajszolása, túlmunkák, pénzcsinálási trükkök (mindegy, hogy tisztességes vagy tisztességtelen), közben pedig nincs idő a gyerekre, nincs idő a társra, a házasság tönkremegy… És mire felépül a ház, addigra fásult, kiégett házastársak

merednek egymásra a frissen festett falak között, ugyan ki is ez az alak, akivel én ide beköltöztem, mi közöm van hozzá, mi a francot fogok vele ezután kezdeni? És a várva várt beteljesülés elmarad. A boldogság csak nem jön el. Pedig azt hitték, hogy ha majd felépül a ház…. Na meg ha sikerül venni egy autót a régi tizenöt éves járgány helyett (úgyis mindig lerobbant), akkor majd betoppan hozzánk a boldogság. (Szupergyorsan ugye, mert új autón érkezik). És megvan az új pasi, az új ház, az új autó – de hol marad a boldogság? Na, nem baj, ha már így történt, akkor majd jövőre elmegyünk Mexikóba nyaralni, az biztosan meghozza a hőn áhított boldogságot. És elmennek Mexikóba, de a boldogságot ott sem találják. Aztán hazajönnek és kitalálják, hogy úszómedence is kellene… Folytassam? Miután az elért célok nem hozzák meg a várva-várt boldogságot, ezért a megvalósulással nem jár együtt a beteljesülés. Nincs tehát megnyugvás, hanem pillanatok alatt új célt fogalmaznak meg, amit majd meg fognak venni, amiért megint lehet hajtani, dolgozni, és persze amitől megint csak azt remélik, hogy boldoggá teszi őket. Így azonban soha nincs megállás, miután a boldogság pillanata nem jött el, soha nincs „jóllakás”, csak „habzsolás” van, mert amikor egy célt elértek, máris ott terem a következő. És ebben a hajszában az ember nem hogy a boldogságot nem találja meg, hanem biztosítja magának a hosszantartó boldogtalanságot. Hányszor de hányszor hallunk hasonló mondatokat: – Olyan boldog LENNÉK, ha vehetnék egy házimozit! Aztán, amikor a házimozi megvan, a következő sóhaj: – Olyan boldog LENNÉK, ha vehetnék egy légkondis autót! De vajon hányszor halljuk azt: – Olyan boldog VAGYOK, hogy az öreg autómmal el tudok menni kirándulni! Frederick König fenti idézetének értelmében erről az öreg autóról gondolhatom azt, hogy:

francba is, miért kell nekem egy ilyen öreg tragaccsal közlekednem, annyira égő már, amikor a baráti körünkben már mindenkinek új kocsija van, honnan van ezeknek ennyi pénzük, miközben közel sem annyira tehetségesek, mint én, persze, ők jól tudnak helyezkedni, én meg nem, és a mai világban ugye már nem számít a tehetség, csak a nyalás, a könyöklés, na, majd megmutatom én, hogy nekem is lesz új kocsim, akármennyit is kell gürizni érte. „ >yA

Meg gondolhatom azt is, hogy: „Szerencsés vagyok, hogy legalább ezt a kocsit meg tudom engedni magamnak, megkönnyíti az életemet, hazahozza bevásárlás után a nehéz szatyrokat, a forró nyári hétvégeken csak bepattanok, és félóra alatt kint vagyok a zöldben, hallgathatom a madarak csicsergését, magamba szívhatom a frissen kaszált fű illatát, sétálhatok az árnyas úton, leülhetek a patak partjára és a vízbe lógathatom a lábamat.” E két különböző gondolatmeneten végighaladva, a következő történik: Az elsőnél, az „A francba is…” kezdetűnél egy negatív, elégedetlenkedő, zsörtölődő hangulatot alapozok meg a hozzáállásommal. Saját lesújtó véleményemet mondom el magamról, az életemről, az elért (pontosabban az el nem ért) eredményeimről. Ebben az esetben az a tény, hogy van egy autóm, idegesít és frusztrál, és gondolataimmal gerjesztem az elégedetlenség, a boldogtalanság érzését. A második helyzetértékelés teljesen más alaphelyzetből indul el, azzal kezdi, hogy „Szerencsés vagyok…”! Mindegy, hogy milyen kis eredményt értem el (van egy öreg autóm), szerencsésnek tartom magam, hogy legalább erre elő tudtam teremteni a pénzt, és könynyebbé tettem az életemet. Ebben az esetben azt a tényt, hogy van egy autóm, értéknek tekintem az életemben. Felidézve azokat a

csodálatos helyszíneket, ahová az autó segítségével eljuthatok, boldognak érzem magam. Az alaphelyzet mindkét végkifejlet esetén ugyanaz: öreg autóval járok. Ami különbözik, az az én hozzáállásom, hogy hogyan élem át ezt a helyzetet. Ez az eltérés a két gondolkodásmód között dönti el, hogy boldognak vagy boldogtalannak érezzük-e magunkat. Hogy örülünk-e egy elért eredménynek vagy a kimaradottság érzését éljük meg, hogy miért „csak ennyi” jutott nekünk, és nem több. Az öreg autó persze csak egy példa arra, hogy gondolkodásunk hogyan befolyásolja a boldogságérzetünket. Egy példa, amit lehetne folytatni, állással, fizetéssel, házzal, egészséggel, gyerekkel, házastárssal. Sokan felállítanak maguknak egy ideálképet a boldogságról, és azt próbálják elérni. Az ideálkép meg olyan, mint egy színes szárnyú pillangó, ide-oda röpköd, és amikor már azt hisszük, hogy mindjárt elkapjuk, megint csak kicsúszik a kezünk kezük Aztán meg az a baj ezzel a képpel, hogy amikor szembesítjük a valósággal, az nem hasonlít rá. Soha! Ez az ideálkép leírja, hogy milyen kellékek szükségeltetnek a boldogságunkhoz. Házasság, jó férj, jó állás, csodaszép otthon, satöbbi. Ha mindezt elérjük, karcsún, fiatalon, gyönyörűn libegünk keresztül életünk díszletein, és egyenesen a ránk várakozó Boldogság karjaiba omlunk. Egyszóval, ha mindez meglesz… ÉS ADDIG? Addig hogyan éljünk? Amíg hiányoznak a kellékek? Sokan szinte feltételeket szabnak a saját boldogságuknak, hogy: Majd boldog leszek, ha… ez meg az meg amaz összejön az életemben. Ahelyett, hogy megkeresnék azokat a pontokat, embereket, eseményeket, amelyeknek örülni lehet. Ahelyett, hogy a meglévő, sokszor nagyon is keservesen elért eredményeiknek örülnének, büszkék lennének rájuk, élveznék, ahelyett a még meg nem valósult álmok után való sóvárgás uralja az érzelmeiket. Na, most tökéletesen garantált, hogy ha azok a bizonyos távoli álmok egyszer megvalósulnak, az illető akkor sem lesz boldog. Ugyanis azok az

eredmények, amelyeket eddig elért az életében, azok is sóvárgott álmok voltak valamikor – és lám, megvalósultak és mégsem hoztak boldogságot, helyette folytatódott a szünet nélküli álomkergetés. Tévúton járnak azok, akik a boldogságukat attól teszik függővé, hogy valamit, ami jelenleg nincs, el fognak majd érni a jövőben. Azzal, hogy nem szánunk időt és energiát arra, hogy megkeressük életünkben azokat a pontokat, amelyek elégedettséggel, örömmel töltenek el bennünket, leértékeljük a saját munkánkat, küzdelmünket, tehetségünket és a boldogtalan álomkergető szerepébe kényszerítjük magunkat, akiknek az álmai rendszerint nem valósulnak meg, vagy ha igen, nem hoznak megelégedést. Így számunkra a mennyország mindig a távoli jövőben létezik csak, a jelent jó esetben mint átmenetet, rossz esetben mint afféle földi poklot éljük meg. Ne értsék félre, nem az álmokkal van baj! Nem azzal, hogy vannak elképzeléseink, terveink, amelyeket realizálni akarunk. A hiba nem az álmokban van! A hiba a „mi készülékünkből” ered. A jövőbeni álmokra, tervekre való összpontosítás ugyanis nagyon sokszor elveszi a jelen pillanatok ízét. Az illető a jövőre koncentrál, és közben nem veszi észre, hogy nő a gyereke, hogy nyílnak a virágok, nem hallja meg, hogy mit mond a felesége-férje, nem figyel a barátjára. A jövőbe kihelyezett boldogságban bízik, miközben elmegy a jelen által kínált örömforrások mellett. Meggyőződésem, hogy aki ma nem tud örülni egy csokor mezei virágnak az asztalán, az holnap a luxuspalota úszómedencéjében sem lesz boldog. A boldogságra való képességünket fejleszteni kell, mert különben a környezetből jövő negatív hatások fognak uralkodni rajtunk. Különesen ma, amikor a boldogtalanság divatba jött, és szinte már illetlenség boldognak lenni. Ha valaki örül az életnek, arra nem figyel úgy a környezete, mint arra, aki folyton siránkozik, vagy akinek kudarcokkal tele az élete.

Divat panaszkodni, leginkább mindenre. A férjünkre, a feleségünkre, a gyerekekre, a főnökre. Aki szingli, azért panaszkodik, aki meg házas, azért. Ez a könnyebbik megoldás. A nehezebbik meg az, hogy megtanuljam, hogyan lehetek boldog. Hogy ha kell, tudatosan edzzem magam, hogy megtaláljam és értékeljem az életemben meglévő örömforrásokat, hogy miközben dolgozom a jövőbeni álmaimon, terveimen, ne mulasszam el a jelent, ne hagyjam elmenni magam mellett a saját életemet. Ez nem könnyű feladat. Ez egy munka, nagyon nehéz munka. Régebben én is sokszor azon kaptam magam, hogy nem tudtam igazán örülni annak, ami már megvolt, hanem szinte elérhetetlen álmok után sóvárogtam. Milyen jó lenne, ha egy gyönyörű házban laknék, ha megtalálnám az Igazit… Máskor meg az tett boldogtalanná, hogy úgy éreztem, a környezetem nem értékel megfelelően. Frusztrált, hogy alacsony volt a fizetésem, dühített, hogy a tehetségtelen kollegák érvényesülnek. Ezek az egyébként mostani szemmel nézve is jogos sérelmek teljesen megmérgezték az életemet. Hordozgattam magamban ezeket a sérelmeket, és közben elmentem az életemben olyan dolgok mellett, amiknek örülni lehet. Ha valaki megfogta a karom, és azt mondta: „Nézd, milyen szép az a virág ott!”, akkor én szórakozottan odapillantottam, és így feleltem: „Ja, igen”- és tovább szidtam magamban vagy fennhangon a rendszert, a főnököt, vagy valami mást, amit igazságtalannak éreztem. Közben azt a szép virágot meg sem néztem igazán. Pedig oda kellett volna menni hozzá, és alaposan szemügyre venni, a szirmát, a levelét, a szárát, ahogyan ringatózik a szélben. Hagyni kellett volna, hogy a látványa, az illata, a LÉTEZÉSE elterelje gondolataimat, belépni ebbe a menedékbe, és kicsukni a boldogtalanságomat. Aztán egy szép napon felocsúdtam: Ez így nem mehet tovább! Ha ugyanis így folytatom, akkor sebeimet nyalogatva fogom leélni az életemet, és még azt is elfelejtem, hogyan kell mosolyogni.

Akkorra már szinte tökélyre fejlesztettem azt a képességemet, amellyel a legszebb pillanatoknak is megtaláltam a tökéletlen oldalát. Hogy igen, igen, mindez nagyon szép és nagyon jó, de ez meg az hiányzik. Ha szerelmes voltam, akkor a munkahelyemen előforduló problémák nyomasztottak, ha a szakmai életem sikeres volt, akkor meg egy szakítás miatt búslakodtam. Beleestem abba a hibába, hogy mindennek tökéletesnek kellett lennie ahhoz, hogy boldognak érezzem magam. Mentségemre legyen mondva, ezzel nem voltam egyedül, láttam sok „követni való,, példát magam körül. Mint sokan mások, én is úgy gondoltam tévesen, hogy az ember akkor lehet boldog, ha nincs probléma az életében. Ha minden tökéletes, minden álma megvalósult. (Mondanom sem kell, nagyon kevés ilyen pillanat volt!) A boldogságot pedig úgy képzeltem el, mint ennek a tökéletes helyzetnek a magától értetődő velejáróját. Mennyire tévedtem! Hányszor de hányszor halljuk a következő mondatot: – Boldog vagyok, de vannak problémáim. Nincs „DE”! „Boldog vagyok”. Pont! Az ilyen mondatok abból fakadnak, hogy sokan úgy hiszik, hogy a boldogság egy problémamentes állapot. Tévedés! Ha arra várunk, hogy mikor lesz az életünk problémamentes, akkor a legtöbbünknek ez kábé soha nem következik be. Amikor is beáll az a mennyei állapot, hogy minden rendben van a munkahelyünkön, nem cseszeget a főnök, nem tartanak be a kollégák, a legnagyobb szerelemben és a legkisebb vita nélkül élünk együtt társunkkal, nem beteg a gyerek, és nincs vele baj az óvodában, az iskolában, mert a tanító nénije, az óvó nénije egy tündér, továbbá az édesanyánk-édesapánk, anyósunk-apósunk is tökéletes egészségnek örvend, valamint az összes számlánk be van fizetve, és a kölcsönök sem nyomasztanak bennünket. Őszintén: mikor jön ez mind össze? A legtöbb ember életében soha. Mindig lesz valami, ami – úgymond – nem tökéletes, amin

igazítani kell, amit meg kell beszélni, meg kell oldani, amiből kiutat kell keresni. Az iménti mondat tévesen így hangzik: – Boldog vagyok, de vannak problémáim. Helyesen így kellene mondani: – Vannak problémáim, de boldog vagyok. Mekkora különbség! Meg kell tanulnunk együtt élni a problémákkal úgy, hogy ne váljunk tőlük függővé. Hogy ezt nem könnyű megtenni? Tudom én! Majdnem mindennap gyakorolnom kell jómagamnak is, és meg kell mondjam, vannak napjaim, amikor ez a „gyakorlat,, nem mondható teljesen sikeresnek. Szerencsére ma már az ilyen napok számítanak kivételnek. Ma már tudom, hogy a boldogság egy olyan állapot, ami nem lép automatikusan az életünkbe. Nemcsak azért a helyzetekért kell megdolgoznunk, amelyek boldogságot hoz(hat)nak, hanem azért is, hogy kifejlesszük és megőrizzük magunkban a boldogságra való képességet. Mert ha nem tesszük, és átadjuk magunkat a boldogtalanságnak, abba tényleg bele fogunk halni. Van, aki hirtelen, infarktussal, agyvérzéssel. Másoknak lassan eszi-pusztítja életét a kór. Szinte észrevétlenül, kis harapásokkal, alattomosan elrabolva a nyugalmunkat, a békénket, a mosolyunkat, a szeretetünket, egy csontvázat hagyva maga után, aki még húsz – harminc évig élőhalottként eljárkál majd a világban. Hány ilyen embert látunk magunk körül, aki még életében belehalt a boldogtalanságba?

Boldogságra ítélve „Nem az tesz boldoggá, hogy mid van, vagy ki vagy, hol vagy és mit csinálsz, hanem az, hogy mit gondolsz minderről. „ (Dale Carnegie)

Egyik pillanatról a másikra lebénult a fél arcom. Nem tudok tisztán beszélni, rendesen enni-inni, becsukni a jobb szemem. Két hét múlva elbocsátottak a munkahelyemről. Ráadásul elmúltam ötven éves. Ismerőseim attól tartanak, hogy össze fogok omlani. De nem. Nyugodtan alszom, és bízom a jövőben. Néhány éve ugyanis boldogságra ítéltem magam. Élethossziglan. Egy benzinkútnál töltött néhány perc jelentette a fordulópontot az életemben. Vasárnap volt, amikor megálltam a kocsimmal a parkolóban. Nem akartam tankolni, csak lemosatni az autót. Meglehetősen rossz hangulatban voltam egy családi probléma miatt. Benyitottam az üzletbe, és odaléptem a pulthoz, hogy befizessek a kocsimosásra. A pultnál álló hölgy széles mosollyal rámköszönt: – Jó reggelt, Napfény! Felkaptam a fejem. Vajon miért hív engem Napfénynek ez a nő? Hát nem látja, hogy rossz a kedvem? És ugyan minek örül ennyire? Néhány másodpercre a helyébe képzeltem magam, és semmi okot nem láttam a repeső boldogságra. Vasárnap van, amikor a legtöbb

ember pihen, neki mégis dolgoznia kell. Ráadásul a fizetése is alacsony. Szóval itt robotol egy ünnepnapon szar fizetésért ez a hölgy, aki jóval ötven év fölött van, és nem szép, nem csinos. Erre bejövök én, akinek láthatóan nem kell dolgoznia vasárnap, fiatalabb vagyok, szebb vagyok, csinosabb vagyok – szóval minden oka meglenne arra, hogy utáljon – de ő nem! Ehelyett mosolyog rám és jókedvűen Napfénynek szólít. „Hálából” ráöntöm a rosszkedvemet, próbálom meggyőzni arról, hogy szar az élet, de nem sikerül őt lehervasztanom, a következő vendéget ugyanolyan lelkesedéssel köszönti. Mitől ilyen boldog ez a nő? „Van mit tanulnom tőle” – gondoltam a kocsiban ülve, miközben fölöttem a gép vizezte-habozta-mosta az autót. „Legyünk őszinték, ne kerteljünk, a mai nap vesztese én vagyok”- fűztem tovább a gondolataimat, amikor a tisztára mosott autóval kikanyarodtam a főútra, és hazafelé vettem az irányt. Mivel már régóta leszoktam arról, hogy önmagamnak hazudjam, ezért semmi kétségem nem volt afelől, hogy ha én vagyok ennek a hölgynek a helyében, akkor nem tudtam volna ilyen jókedvűen üdvözölni a belépő vendéget, vagyis saját magamat. Minden bizonnyal irigy lettem volna a belépő önmagamra, amiért neki nem kell vasárnap dolgoznia, amiért fiatalabb és jobban néz ki. A helyzetem tökéletesen frusztrált volna, és a boldogtalanság érzése beárnyékolta volna a napomat. Óriási különbséget éreztem az eladónő és önmagam között. A különbség nem az élethelyzetünkből adódott, hiszen az nagyon is hasonló volt. Mindketten alkalmazottként dolgoztunk, nem voltunk gazdagok, és mindketten magunk mögött hagytuk már a fiatal éveinket. A különbséget az jelentette köztünk, ahogyan a helyzetünket megéltük. Ő jókedvű volt, sugárzott, én hagytam, hogy egy nem is olyan nagyon végzetes családi gond miatt morcos arccal-kedvvel járjak egész nap.

Akkor döbbentem rá, hogy a boldogságunkról mi magunk döntünk, nem pedig a körülmények és a külvilág, ahogy azt hajlamosak vagyunk hinni és híresztelni. Vannak emberek, akik boldogságra ítélik magukat, és aszerint élnek. És vannak emberek, akik boldogtalanságra ítélik magukat, és aszerint élnek. Tökétesen tisztában voltam vele, hogy én az első csoportba szeretnék tartozni. Közben meg úgy élem az életemet, mintha a második csoportba tartoznék. Világos volt, hogy az ítéletet nekem kell meghozni: Boldogság! Élethossziglan! Most már csak végre kellett hajtani. Kell-e mondanom? Ez volt a legnehezebb. Első lépésként a benzinkútnál megismert eladónő szintjét szerettem volna elérni. Vagyis száműzni a rosszindulatot, az irigységet a gondolataimból, a megnyilvánulásaimból. Bár alapvetően nem vagyok irigy és rosszindulatú, de időnként, bizonyos helyzetekben rajtakaptam magam, hogy igenis az vagyok. Különösen, ha valakinek olyan sikerei voltak, amelyért én is megdolgoztam, de nem volt olyan szerencsém, vagy protekcióm, hogy el is ismerték volna a munkámat. Azt azonban be kellett látnom, hogy irigységgel és rosszindulattal semmire sem megyek. SŐT! A saját életminőségemet rontom vele. Arra pazarolom az energiámat, időmet, ergo, az egyetlenegy, értékes életemet, hogy másokra irigykedjek vagy rosszat gondoljak róluk. Hát ez egy nagy marhaság! Mennyi időm van nekem az életemből arra, hogy másokra irigykedjek vagy epés megjegyzést tegyek rájuk? EGYETLEN PERCEM SINCS! Amikor eljutottam eddig a felismerésig, onnantól kezdve nem volt nehéz változtatni.

A változtatás két lépésben történt: Először száműztem a rosszindulatot a megnyilvánulásaimból. Második lépésként a gondolataimból is kiirtottam. Kezdetben arra vettem rá magam, hogy ne mondjam ki az irigység, a rosszindulat szülte gondolataimat, véleményemet. Tehát ha még fel is merült bennem ilyesmi, egyszerűen nem ejtettem ki a számon. Mert a kimondott szónak hatalma van! Például mások is hallják. Aztán meg szinte „kötelez”, ha egyszer A-t mondtam, utána B-t is kell. Még akkor is vigyáztam arra, hogy a rossz gondolatokat ne mondjam ki, ha a környezetemben mások rosszindulatú megjegyzéseket tettek valakire. Nem és nem! Csak azért sem! Mások hadd mondják, az ő dolguk. Ha valaki szóba került, csak jót mondtam róla, ha pedig nem tudtam pozitív dolgot fölhozni, akkor inkább nem beszéltem az illetőről. Az elején kicsit nehezen ment, oda kellett figyelnem, szinte kényszeríteni magam, hogy ne csatlakozzak a másokat szapulok kórusához. Hogy könnyebb legyen a dolgom, elkezdtem példaképeket keresni. Akkoriban éppen újra vissza kellett mennem az iskolába ahhoz, hogy teljes munkaidős állást találjak. Többek között számítógépes tanfolyamon vettünk részt, ahol azokat a komputerprogramokat sajátítottuk el, amelyekkel az irodákban dolgoznak. Volt egy lány a csoportban, egy tipikus antitehetség. Ö volt az, aki soha nem értette, miről beszél a tanár, nem találta meg a számítógépen a keresett programot vagy utasítást, ő volt az, aki mindig mindennel utolsónak készült el, tehát az egész csoportnak őrá kellett várni. Egyszer ez a lány megbetegedett, és nem jött iskolába. Az órán valaki felhozta őt valamivel összefüggésben, és mintha elszabadult volna a pokol, mindenki el akarta mondani a negatív véleményét, hangot adni a lesajnálásának. Csak úgy záporoztak a rosszindulatú megjegyzések a távol levő leányzóra, hogy milyen ügyetlen, hogy milyen értetlen, tehetségtelen, stb.

A tanárnő hallgatta egy darabig a csoport eme „értékes” megnyilvánulását, aztán csak ennyit mondott. – Tudjátok, szerintem ő egy nagyon értékes emberke. Biztos vagyok benne, hogy ő is tehetséges és ügyes valamilyen más területen. A csoport egy emberként elhallgatott, és soha többé senki nem ócsárolta a lányt. – Na, valahogy így kell ezt – mondtam magamban, és egy idő után egyre természetesebbé vált számomra ez a viselkedés. Végtére is nem az én dolgom, hogy megítéljek, elítéljek másokat. Nem vagyok a főnökük, nem vagyok a hozzátartozójuk, barátjuk… akkor meg miért minősíteném őket? Irigykedés, rosszindulat, mások cseszegetése helyett az energiámat, időmet a saját életem felfedezésére fordítottam. Egy idő után azt vettem észre, hogy annyira elfoglal a saját kis világom újrafelfedezése, hogy nem irritál, ha valaki sikeresebb, szerencsésebb nálam. Ez volt a második lépés, amikor is a gondolataimból is sikerült száműzni a rosszindulatot, az irigységet. Ha hiszik, ha nem, szinte mindent újra föl kellett fedeznem, ami már addig is az életem részét képezte. A szemem színétől kezdve a polcon álló húszéves fotóig mindent. A szépségét, az értelmét, a miértjét, a jelentését. A helyét az életemben. Életünk díszleteit, és szereplőit hajlamosak vagyunk úgy értékelni, mint egy automatikusan jelenlévő környezetet, amit egyszer megteremtettünk, megszereztünk, és aztán többé nincs dolgunk vele. Amikor már megvannak, megszokottá válnak körülöttünk, akkor elmúlik az eufória, a megtaláltság érzése. Amíg a szerzés sokaknak jelent izgalmat, boldogságot, addig a birtoklás a megszokottság és elszürkülés felé sodorja az embereket, ezért aztán ahelyett hogy megélnék a boldogságot a jelenben, a jövőbeni újabb szerzésektől remélik a beteljesülést. Hányszor adjuk meg a tiszteletet, a megbecsülést, a szeretetet a családtagjainknak, a hozzátartozóinknak? Sokan nem értékelik őket igazán, merthogy „ott vannak”, jelen vannak az életünkben, „hoz-

zánk tartoznak”, és úgy gondolják, hogy ezért az összetartozásért már semmit sem kell tenniük. A férj, a feleség a házasságkötés után nemcsak önmagát hanyagolja el, hanem a másikat is. Öt ugyanis már „meghódította”, aminek legfényesebb bizonyítéka az anyakönyvi kivonat. Az a személy már „hozzá van írva”, dokumentum bizonyítja az összetartozást. Persze, a dokumentum bizonyítja az összetartozást, de nem garantálja. Igen nagy hibát követünk el, amikor a családunkra, a szeretteinkre úgy tekintünk, mint életünk automatikusan jelenlévő szereplőire. Meg kell tanulnunk becsülni az időt, ami megadatott nekünk, hogy velük tölthessük el. Nem lenne szabad elpazarolni civakodásra, veszekedésre, gyűlöletre, addig kellene szeretni a társunkat, a gyerekünket, a szüleinket, amíg lehet. Ehhez azonban időt kellene szánni rájuk. És figyelmet. Újra és újra meghallgatni őket, hogy mit gondolnak, mit éreznek. Újra és újra fölfedezni őket, és saját magunkat a velük való kapcsolatban. Nekem is nagyon sok időt kellett szánnom a saját világom és életem újrafelfedezésére, ami sok munkát jelentett, de sok örömet is. Oda kellett figyelni dolgokra, emberekre, tárgyakra, koncentrálni rájuk, időt tölteni velük. Újrafogalmazni, hogy mit is keresnek az életemben. Közben egyre több boldogságforrást találtam, olyan dolgokat, amiket addig észre sem vettem, olyan embereket, akikre addig nem figyeltem igazán, mert el voltam foglalva azzal, hogy – úgymond – a boldogságot kerestem, hol egy jó pasi, hol egy jó állás, stb. képében. Ahogyan elkezdtem figyelni az életem szereplőire és tárgyaira, egyre többször találtam olyan dolgokat, amelyekben örömöm telt, és amelyek mellett addig elmentem. Ahelyett tehát, hogy futottam volna egy mások által felállított boldogságkép után – legyen jó pasim, luxuslakásom, luxusautóm, luxusnyaralásom – arra kezdtem odafigyelni, hogy valójában mitől is vagyok ÉN boldog.

Mert egyáltalán nem biztos, hogy attól, amitől Kovács Piroska vagy Szekeres Boglárka! Tehát ne kergessek mások által felállított ideálképeket, célokat, hanem igenis én magam döntsem el, hogy mi az, ami engem személy szerint boldoggá tesz. A fordulópont itt következett be, innentől kezdve találtam egyre több örömteli pillanatot, szeretetet, törődést, odafigyelést az életemben, amíg végül elértem azt a pontot, amikor elmondhatom, hogy a saját boldogságom nem másoktól függ, hanem saját magamtól. Kemény munka volt, és lesz – merthogy ennek az állapotnak nemcsak az elérése jelent munkát, hanem a megtartása is. Munkát saját magamon és a körülöttem lévő embereken, és persze az életem díszletét képező tárgyakon is. Olyan dolgokba vágtam bele, és olyan szokásokat kezdtem fölvenni, ami korábban nem volt jellemző rám. Például száguldás az autópályán lehúzott kocsiablakkal miközben kedvenc nótáimat bömböltetve énekelek. Hogy ez nem illik egy nőhöz, aki elmúlt ötven? Hogy ezért talán megszólhatnak mások, hogy nem tudok „méltósággal megöregedni”? Na, de hát kit érdekel az? Amikor ez a száguldás szinte szárnyakat ad, a menynyekben érzem magam, és a jókedvet, életörömöt, ezt az eufóriás hangulatot még napokig hordozom magamban. Egy másik dolog: nagyon szeretek kempingezni, és régebben a lányommal együtt mentünk nyaranta sátrazni. Aztán ő felnőtt hölgy lett, és kijelentette, hogy nem akar többet kempingezni. Egy ideig tipródtam, hogy akkor most mi legyen. Miután a barátnőm sem szeret kempingezni, így egy ideig nem mentem én sem, egyszerűen nem volt kivel. Attól meg, hogy nem mentem, marhára rosszul éreztem magam. Tudtam, hogy én nagyon élvezem a kempingezést, minden kényelmetlenségével együtt – és borzasztóan hiányzott. Azon kaptam magam, hogy terveket szövögetek, sóhajtva nézegetem a térképet, az interneten keresgélek közelben lévő kempinghelyeket. Azonban valahányszor akcióba léptem volna, mindig volt egy kérdés, ami mellbe lökött:

– Egyedül? Ha szállodáról, motelről lett volna szó, elmentem volna egyszál magamban is. De sátorral egyedül egy nőnek nekivágni… Ennél a pontnál mindig vissza is rettentem. Addig-addig, míg egyszer csak kiböktem a megoldást: – Egyedül! És éreztem, hogy újra kezembe vettem az irányítást. Nem kell senkire várnom, nem függök senkitől, nem vagyok kiszolgáltatva senkinek, különösen nem a saját félelmemnek – megyek egyedül! Már önmagában a döntés határtalan boldogsággal töltött el, az eufóriás izgalmat már akkor éreztem, amikor interneten lefoglaltam a helyet. És végre megérkeztem a kedvenc kempingembe. Egyedül, mint ahogy terveztem. A helyet úgy hívják, hogy Porteau Cove és közvetlenül az óceán partján fekszik. De annyira, hogy a víz pár méterre van csak a sátramtól. Van valami sajátos varázsa annak, hogy egész éjjel hallom, ahogy a hullámok a parthoz csapódnak. Még álmomban is. A tény, hogy megint itt vagyok, határtalan örömmel töltött el. Két vagy három évig egyáltalán nem jártam itt, de nagyon hiányzott és képzeletemben sokszor megjelent a varázslatos óceánpart és a hegyek vonulata. Ahogy levertem a sátrat, megéheztem. A hűtőtáskában volt egy csomag cseresznye, piros, nagyszemű, ropogós. Majdnem minden gyümölcsöt szeretek, de a cseresznyét egyenesen imádom. Felkaptam egy marék cseresznyét, és elballagtam a közeli vízcsaphoz, ami vagy úgy ötven méterre lehetett a sátramtól. Megmostam a gyümölcsöt, és visszaindultam a sátramhoz. Ahogy lépkedtem az öszszeboruló lombú fák alatt, néztem a bokrok között kivillanó óceánt, és ettem az édes, ropogós cseresznyét, valami megfoghatatlan, szárnyaló boldogságot éreztem. Együtt volt minden, amit imádok, az óceán, a cseresznye, a kemping, és ez mámorosan boldoggá tett. Olyan béke, nyugalom és tiszta öröm volt egyszerre, egy időben bennem, hogy muszáj volt mindezt megismételnem. Felkaptam hát

egy másik marék cseresznyét, és visszamentem a vízcsaphoz, és megismételtem az előbbi cseresznyeevős sétát. Végig kellett sétálnom még egyszer azon az úton, eszegetve a cseresznyét, és megtapasztalni még egyszer ezt a határtalan, felhőtlen, tiszta boldogságot. Másnapra hűvös lett az idő. A szűrt napfény nem adott elég meleget ahhoz, hogy fürödni lehessen az óceánban. A szél is fújt, borzolta a hullámokat. Elhatároztam, hogy aznap olvasni fogok. Kivittem a kempingszéket a partra, és belekezdtem a könyvbe. Néhány perc múlva éreztem, hogy fázom. Bár rajtam volt a dzsekim és lábamon a bakancs, még mindig borzongtam. Fejemre húztam hát a pulóverem kapucniját, így teljesen védve voltam a hullámok tetején nyargaló szél erejétől. A kapucni és a dzseki puha melegébe burkolózva néhány perc múlva feladtam az olvasást, letettem a könyvet a parti kavicsokra, és úgy döntöttem, hogy inkább csak az óceánt nézem. A szél és a víz folytonosan ismétlődő játéka elálmosított. Talán el is aludtam néhány percre, aztán meg félig ébren voltam, aztán újra magával ragadott az álom. Így ültem ott órák hosszat, az álom és az ébrenlét között lebegve, hallgatva a szél zúgását. Amikor felébredtem, úgy éreztem magam, mintha teljesen kicseréltek volna. Könnyű volt a testem-lelkem, tele voltam tettvággyal és energiával, a boldogság szinte feszítette a mellkasomat, a puszta létezésem érzékelése mámorosan boldoggá tett. Úgy éreztem, hogy bármit el tudok érni, nincs előttem akadály. Az a típusú pillanat volt ez, amikor az ember azt mondja: – Ide nekem az oroszlánt is! Meg hogy: – Hol van az a hegy, amit el kell hordani? És közben ilyen szentimentális dolgok jutnak eszébe, mint: _ Az élet szép. Sőt, gyönyörű! Arról nem is beszélve, hogy: – De jó, hogy élek! De talán ezek a mondatok nem is igazán gondolatok. Nem is igazán fogalmazódnak meg, villannak át az ember agyán. Sokkal inkább a testében érzi, a véráramlás viszi szét és tölti meg vele minden egyes sejtjét.

Érezték már ezt az elemi erejű boldogságot, amit a puszta létezésük érzékelése vált ki? Amikor nincs más ok a boldogságra, mint az a tény, hogy élek? Most már tudom, hogy nekem időről-időre el kell mennem abba a kempingbe, és el kell töltenem néhány éjszakát úgy, hogy álmomban is hallom, ahogyan a víz a parthoz csapódik. Ez egyszerűen kell a boldogságomhoz. Kell ahhoz, hogy aztán legyen erőm, bátorságom, kitartásom a mindennapi küzdelmekhez. Ezeknek a napoknak az emlékét, a képeit viszem magammal hónapokig. Még most is, amikor ezeket a sorokat írom, érzem annak a cseresznyének az ízét a számban, és látom magam előtt a tajtékot, amit a vízen keresztülnyargaló szél vert a hullámokon. Hasonló élményben volt részem, amikor vagy három évvel ezelőtt elmentünk kempingezni egy lovas farmra. A farm a hegyoldalba volt építve, alattunk a gyönyörű, zöldellő völgy, ami fölé titokzatosan emelkedett a hegy. Akkoriban még a lányom is jött velem, és sátrunkat az istállótól nem messze, úgy ötven méterre vertük le. Este a lányom korán bevonult a sátorba, de én még kint maradtam, a kecskelábú asztalnál ülve olvastam egy ideig. Ahogy besötétedett, a hűvösség is megérkezett. Egy kis üvegbe raktam egy szál gyertyát, meggyújtottam, és ujjaimat az üveg köré fonva melegedtem. Határtalanul békés, nyugalmat, biztonságot árasztó volt az este. A sötétség jótékonyan, védelmet adóan körbefogott, a kis üvegben a gyertyaszál reszketve adta csöppnyi kis melegét. Az istállóból idehallatszott a lovak horkantása, és a völgyben üvölteni kezdtek a prérifarkasok. Ahogy ültem ott, hallgatva a lovakat és a prérifarkasokat, lehunytam a szemem, és szerettem volna megállítani az időt, nyújtani ezt a pillanatot, amíg csak lehet. Mert tisztán éreztem, hogy most boldog vagyok. Nem eufórikusan, kirobbanóan boldog, hanem valamiféle nyugodt, békés szelíd boldogság öntött el.

Ha most ebben a pillanatban megállna az idő, és az életem hátralévő részét így kellene eltöltenem, boldog lennék, mert minden kétséget kizáróan érezném, hogy én ide tartozom, ehhez a farmhoz, ehhez a völgyhöz, és nem vágyom el innen sehová. És igen, most is, amikor félig lebénult arccal, munkanélküliként írom ezeket a sorokat, ugyanúgy érzem és átélem a boldogságot, a nyugalmat, a létezés okozta tiszta örömet, mint akkor, ott, a farmon, és akkor ott az óceánparton. Ezek az élmények, ezek az emlékek segítenek át egy-egy nehéz napon. Ha kint esik is az eső, nekem van kedvem mosolyogni, mert magammal hoztam az óceánpartot, a farmot, a lovakat, és a prérifarkasokat – itt vannak velem, megvédenek a rosszkedvtől. Na, most erre lehet azt mondani, hogy mindez, amit leírtam az óceánpartról, a farmról, a reszkető gyertyalángról az éjszakában, szóval, hogy mindez egy nagy baromság, mi több egy romantikus baromság. És lehet hogy ez igaz is! DE!!! MŰKÖDIK!!! Vajon hány embernek van meg az életében a saját kis „óceánpartja” „kempingje”, aminek létezése átsegíti a nehéz napokon? Aminek emléke fölmelegíti a hideg napokat, mosolyt csal az arcukra a szürke hétköznapokon? És ezzel együtt, hányan ismerik fel annak a jelentőségét, hogy ebben a világnak nevezett zűrzavarban megőrizzék önmagukat, és újra- és újra megtalálják az utat önmagukhoz, legmélyebb és legbenső érzéseikhez és gondolataikhoz? És hányan vannak tudatában annak, hogy a saját boldogságuk kulcsát ők maguk tartják a kezükben? Ha végigsétálunk az utcán, és nézzük az emberek arcát, akkor azt kell mondani, hogy nagyon kevesen tudnak annak a bizonyos kulcsnak a hollétéről. Bosszúság, frusztráltság, idegesség, ingerültség, fásultság – íme néhány arctípus, amiből pár perces séta után láthatunk éppen eleget. Ezekről az arcokról messziről ordít, hogy: ÉN OLYAN KURVA BOLDOGTALAN VAGYOK!

Persze, most sokan azt mondják, hogy ez azért van, mert az emberek gondterheltek meg kevés a pénz, satöbbi… Hát én ebben nem hiszek! Mert azt látom, hogy azok is boldogtalanok, akik jó anyagi helyzetben vannak. A múltkor kaptam egy fényképet egy ismerősömtől Görögországból. A családjával nyaraltak a tengerparton, ráadásul a nyaralást ajándékba kapták. A fotón ott volt az egész család, papa, mama, gyerekek, háttérben kéklett a tenger, szikrázott a napsütés, szóval ott volt minden, amire az ember azt mondja, hogy: – Ez igen! Néztem-néztem a képet, és valami megfogalmazódott bennem. De úgy gondoltam, leellenőrzöm magam, hátha rosszul látok-ítélek meg valamit ezen a fényképen. Odahívtam hát a lányomat: – Nézd csak meg ezt a fotót, egy ismerősömtől kaptam, Görögországban nyaralnak! Szándékosan nem mondtam többet. Lássuk, mi lesz az ő véleménye! A leányzó kezébe veszi a tengerparton álló család képét, és azt kérdezi: – Ezeknek mitől van olyan rosszkedvük? Hát ez az! Ott áll a család a tengerparton, álmaik nyaralásán, amit ráadásul ajándékba kaptak, és mindenki borzasztóan rosszkedvű. Mi baj van, tessék mondani? Miért nem lehet mosolyogni abba a kamerába? És miért nem lehet mondjuk, átölelni egymást, megfogni egymás kezét, miért kell csak úgy mosolytalanul ácsorogni egymás mellett, mintha idegenek lennének? Más. Spanyolországban voltunk a lányommal vagy tizenöt évvel ezelőtt. Egyik nap a kinti hőség elől bemenekültünk egy teljesen ismeretlen szállodába. Mondtam, ücsörögjünk egy kicsit a légkondis portán, kiküldeni úgysem fognak bennünket. Úgy is lett. A portán nagy forgalom volt, turisták jöttek-mentek, telefonáltak, vártak valakire, teljes volt a nemzetközi hangzavar. Spanyol, német, angol szavak ütötték meg a a fülünket. Leültünk egy kanapéra, és nézegettük a jövő-menőket. Egyszer csak kiszúr-

tam egy házaspárt, akik éppen a porta felé tartottak. Megböktem a lányomat: – Nézd csak, ezek ott, magyarok! A lányom arrafelé pillant, aztán visszanéz rám, és megkérdi: – Honnan tudod? Mondom: – Nézz rá az arcukra, olyan rosszkedvűek. Amikor a pár mellénk ért, az asszony mondott valamit a férfinak. Tényleg magyarok voltak!

A csoda bennünk létezik ,A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.” (Gandhi)

Ha most megkérdezném Önöket, vajon ki olvasott már könyvet csodákról, titkokról, amelyek tuti megváltoztatják az életünket, amely tudásnak a birtokában garantált a gazdagság és a boldogság. .. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan jelentkeznének. Mert olyan jó elhinni, hogy csak megveszünk egy könyvet, amiben megtaláljuk a boldogság holtbiztos receptjét, amit csak le kell majd másolnunk és egycsapásra megváltozik az életünk. Virágkorát éri a „csodairodalom” vagy ahogy én nevezem „csodaipar”. Egymást túllicitálva jelennek meg könyvek, amelyek azt ígérik, hogy elárulják a boldog, sikeres élet titkát. És ezt olyan jó elhinni! Olyan jó hinni benne, hogy valóban, elég csak elolvasni egy könyvet és akkor megváltozik majd az életünk, amellyel egyébként már jó ideje próbálkozunk, sikertelenül. Mert hát benne lesz a tuti tipp, útmutató, és különben is a könyv állítja, hogy ez a tudás már milliók és milliók életét megváltoztatta, gazdagságot hozott, boldogságra találtak. Rajta hát! Én nem hiszem, hogy ez így működik. És mielőtt, a kedves Olvasó lehülyézne engem, tessék őszintén végiggondolni a követke-

zőket. Amennyiben ezektől a csodakönyvektől valóban megváltozna az emberek élete, akkor már az első egy-két ilyen irodalom megjelenése után emberek milliói válnának boldoggá, gazdaggá, ergo, a következő csodakönyv megjelenése már a kutyát sem érdekelné. Az olvasók pedig lazán kijelentenék, hogy: Tessék kérem minket békén hagyni az új csodakönyvvel, mi már megváltottuk és megváltoztattuk az életünket, mi, kérem, már boldogok vagyunk! De mivel nem ez történik, hanem éppen az ellenkezője (észrevették, hogy mintha egyre nagyobb keletje lenne a megváltást ígérő irodalomnak?), ez arra enged következtetni, hogy az emberek, ha el is olvassák, nem követik a lapjaikon leírt életmegváltó és – változtató recepteket. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik a már kitudja hányadik ilyen csodakönyvet veszik meg és olvassák el, aztán teszik vissza szépen a könyvespolcra a többi hasonló kötet mellé, és semmi sem változik az életükben, legfeljebb annyi, hogy a polcukon eggyel több a könyvek száma. Én is ismerek olyan embereket, akik szinte vakon hisznek a csodairodalomban. Az egyikük annyira, hogy amikor megkapja a havi kimutatást a bankjától, akkor a bankszámláján lévő néhány száz dolláros összeget minden hónapban átjavítja egymillió dollárra. (Megfogadtam, ha én egyszer ilyen dologra adnám a fejem, akkor ennyi erővel már legalább 10 millió dollárt írnék oda). Mondanom sem kell, hogy ismerősöm szuggesztiója, amit a bankszámlájára gyakorol havi rendszerességgel, eddig még egyetlen alkalommal sem működött, pedig már évek óta javítgatja szorgalmasan a számlaegyenleget. Tapintatból nem kérdeztem rá, hogy vajon melyik csodakönyv van ennek az akciónak a hátterében, de el tudom képzelni, hogy az vagy azok, amelyek azt tanácsolják, hogy a pozitív gondolkodás a minden, erősen kell akarni és gondolni arra, amit szeretnénk, és akkor megvalósul, továbbá, hogy az önszuggeszció vagy mások (jelen esetben a bank) szuggesztiója a biztos út a sikerhez. Vagy

talán az, amelyik arra bátorít bennünket, hogy vizualizálni kell a céljainkat ahhoz, hogy sikeresek legyünk. Ez esetben pedig ugye láthatóvá kell tenni azt az egymillió dollárt, tehát át kell javítani saját kézírásunkkal az egyenleget. Úgy tapasztalom, hogy a csodakönyvek általában azért nem érik el a kellő hatást, mert az olvasók egy része nem veszi őket elég komolyan. Azt hiszik, olyan, mint egy szakácskönyv: majd ha szükségem lesz rá (ergo, bajban leszek) előveszem és fellapozom, hogy mit is kell tenni. Annak ellenére, hogy milliók lelkesen elolvassák ezeket a könyveket, kevesen jutnak el odáig, hogy magukévá is tegyék az ott leírtakat, hogy beépítsék az életükbe azt, amire szükségük van. Többnyire az történik, hogy fölkapnak egy-két nekik tetsző motívumot, gondolatot a könyvből, hogy na majd ez segít, de a sikerhez vezető munkát, erőfeszítést elfelejtik odatenni hozzá. Divat például a pozitív gondolkodással előjönni. A sikerhez kell a hit és a pozitív gondolkodás. De énszerintem ez önmagában nem elég. Ez csak a kiindulás, az alap, ami mellé keményen oda kell tenni a tetteket is ahhoz, hogy elérjük a célt. Az ugyanis, hogy elolvasunk néhány csodakönyvet, önmagában nem elég ahhoz, hogy megváltoztassuk az életünket. A csodakönyv-rajongók között biztosan vannak olyanok, akik most vehemensen védelmükbe veszik ezt az irodalmat, mondván, hogy nem a könyvben van a hiba, hanem őbennük, mert hiába olvasták el és értettek vele egyet, mégsem voltak képesek arra, hogy kövessék az utasításokat, helyette inkább megvették a következő csodakönyvet, és így nem tudnak kiszállni ebből a körforgásból, és a könyvespolcuk már tele van titkokat feltáró kötetekkel, miközben az ő életük jottányit sem változott, ezek a titkok csak nem akarnak beszivárogni a mindennapjaikba. Mert a cselekedet elmarad, és sokszorosan elmarad. Ezeket a könyveket például nem elég egyszer elolvasni, hanem újra és újra le kell venni őket a polcról, belelapozni, újraolvasni- és gondolni mondatokat, szakaszokat. Sokszor csak azért, hogy erősítsük ma-

gunkban azt a kis csírát, ami már kezd kifejlődni, máskor meg azért, mert valamit teljesen másképp értelmezünk ma, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Lehet, hogy vannak benne olyan gondolatok, tanácsok, amiket akkor, amikor először olvastuk, nem is értettünk meg igazán, nem voltunk elég érettek ahhoz, hogy a magunkévá tegyük. Nekem például egy író barátommal volt egy parázs vitám a megbocsátással kapcsolatban – ugyanis erről szólt az első könyve. Elolvastam a könyvét, egyetértettem vele, de kijelentettem, hogy akkor sem tudok megbocsátani valakinek, akit tiszta szívemből gyűlölök. Akkoriban nagyon haragudtam egy pasasra, aki eléggé szétbaszta az életemet. No, meg persze magamra is, amiért ilyen helyzetbe hoztam magam, hogy az illető ezt meg tudta tenni velem. Író barátom egy vitában próbált engem jobb belátásra bírni. – Meg kell bocsátanod neki! – Nem tudok! Nem lehet! Azt a sok szemétséget, amit ellenem elkövetett, nem lehet megbocsátani. Hogyan bocsássak meg, amikor gyűlölöm! – Ne mondd ki ezt a szót! Nem akarom hallani! – Milyen szót? – értetlenkedtem. – Azt, hogy gy-ű-l-ö-l-ö-m! – Hát mit mondjak, ha ez az igazság?! Gyűlölöm!Gyűlölöm! Gyűlölöm! A barátom betapasztotta a fülét, hogy ne is hallja, amit mondok. Amikor látta, hogy kiordítoztam magam, így szólt: – Nem szabad őt gyűlölni. Meg kell bocsátani neki azt, amit tett. – Megbocsátani ennek a szemétnek? Nem tudok! – Amíg nem bocsátasz meg neki, addig a gyűlölködés elveszi az energiádat, és nem tudsz a jövőre koncentrálni, mert a múltban élsz. Addig nem tudod őt elengedni, addig ott lesz veled, és szívja az energiádat. Bocsáss meg neki, engedd el. – Én el akarom engedni, de nem tudok megbocsátani. –Amíg erre nem vagy képes, addig elszámolnivalód lesz vele, addig nem

zártad le, ami történt, tehát nem tudod elengedni. Ha megbocsátasz, nincs vele többé dolgod, elengedted. – Szerinted olyan könnyű megbocsátani? – Nem – azt mondja –, én is mindennap gyakorolom. Igyekeztem megfogadni a tanácsát, de nem ment könnyen. Egyetértettem vele, tudtam, hogy igaza van, de érzelmileg képtelen voltam megtenni azt a lépést. Hiába beláttam, hogy nekem lenne jó, ha megbocsátással elengedném magamtól a múltat. Csakhogy nem erre vágytam. Hanem arra, hogy jól pofánverjem az illetőt és mellette még meg is rugdossam. Egy szöges bakanccsal persze. Rengeteget kellett dolgoznom saját magamon, amíg évek során eljutottam odáig, hogy teljesen megbocsátottam. Na jó, kilencven százalékig. Nemrégen hallottam, hogy súlyos beteg. A maradék tíz százalékot elintézte hát az élet. Ez volt az én történetem a csodakönyvvel. Énrajtam segített a barátom „csodakönyve”, meg tudtam tenni, amit javasolt, igaz, ez évek munkájába, küzdelmébe telt. Közben pedig rájöttem valamire. Arra, hogy a csoda tulajdonképpen bennünk létezik. Csak életre kell kelteni! Ez azonban nem is olyan könnyű. Csak nézzünk rá a millió és millió frusztrált, boldogtalan emberre köröttünk. Vagy nézzünk önmagunkba! Felfedeztük-e önmagunkban a csodát? Megtaláltuk-e annak a módját, hogy hogyan legyünk boldogok, hogyan szeressünk? Tudjuk-e, hogyan kell megvédeni magunkat, ha olyan helyzetbe kerültünk? Vagy épp ellenkezőleg, fogalmunk sincs róla, nem is érdekel bennünket, erre nekünk nincs időnk, mert meg akarjuk nézni a tévében a meccset meg a szappanoperát, mert ki akarjuk veszekedni magunkat a férjünkkel, a feleségünkkel, mert össze akarunk ülni a barátnőnkkel, hogy kipletykáljuk a munkatársainkat, mert egy igazán jó kiadós vacsorát akarunk készíteni, ami után igaz, hogy nem tudunk majd aludni, a vacsora viszont olyan lesz, hogy utána mindenki megnyalja mind a tíz ujját…

Megfigyelték már, hogy mennyi energiát fektetünk olyan dolgokba, amik rombolják a szellemünket, a fizikumunkat? És ugyanakkor milyen kevés időt szánunk az építkezésre? Ha mindenki csak annyit változtatna a saját életén, hogy eltemetné magában a rosszindulatot, az irigységet, a gyűlöletet, és a szeretetre, a boldogságra, a megértésre, mások segítésére koncentrálna, már csupán ettől másképp kelne fel reggelente a nap. Ha mindenki csak annyit tenne meg, hogy ő maga és a családja békében, szeretetben, egymást tisztelve élne, ez már önmagában elég lenne ahhoz, hogy megváltoztassa az egész világot. Nem a csodák révén fogunk sikereket elérni, helytállni a nehéz helyzetekben és túlélni veszélyeket, hanem minderre az a személy lesz képes (vagy képtelen), akit egész életünkben építünk.

Köszönetnyílvánítás

Szeretnék köszönetet mondani a volt férjeimnek és néhány volt szerelmemnek, akik becsaptak, megcsaltak, akik megmutatták, hogy milyen az alkohol, a depresszió és a drog fogságában élni. Köszönet illeti továbbá azokat a férfiakat is, akik megütöttek vagy szexuálisan zaklattak. Köszönöm az ellenségeim, az irigyeim és a rosszakaróim közreműködését az életemben. Azokét, akik hazudtak, gáncsoskodtak, lebecsültek, áskálódtak, pletykáltak, kihasználtak, kinevettek, gyanúsítgattak, lenéztek, megaláztak, vagy egyszerűen csak semmibe vettek. Köszönettel tartozom nekik azért, mert megtanítottak a túlélésre. Köszönettel tartozom nekik azért, mert mosolyogni tudok Paulina Éva