Paul Watzlawick, John H. Weakland, Richard Fisch: Változás - A problémák keletkezésének és megoldásának elvei
September 23, 2017 | Author: MisHa János Nagy | Category: N/A
Short Description
A családterápia, a rendszerelmélet és a konstruktivista filozófia úttörője Villachban született és tanult. A velencei Cá...
Description
Tartalom Előszó (Milton H. Erickson) Bevezetés 1. RÉSZ. ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS 1. Az elméleti perspektíva 2. A gyakorlati perspektíva 2. RÉSZ. A PROBLÉMA KÉPZŐDÉSE 3. „Ugyanabból még több” 4. A szörnyű egyszerűsítések 5. Az utópia-szindróma 6. Paradoxonok 3. RÉSZ. A PROBLÉMA-MEGOLDÁS 7. A másodfokú változás 8. Az átalakítás nemes művészete 9. A változás a gyakorlatban 10. Példák Ugyanabból kevesebb A rejtett nyilvánvalóvá tétele Rejtegetés helyett reklámozás Kis okok nagy következményei A Bellac-trükk Az ellenállás hasznosítása Vitathatatlan vádak és bizonyíthatatlan tagadások Jótékony szabotázs A figyelmetlenség áldásai Tanulási problémák Az utópiák kezelése „Egyezség az ördöggel” 11. A szélesebb láthatár Gerevich József: A változás változása, avagy a problémamegoldás problémái (Előszó az első magyar kiadáshoz) Paul Watzlawick (1921-2007) Irodalom
PAUL WATZLAWICK JOHN H. WEAKLAND RICHARD FISCH
VÁLTOZÁS A PROBLÉMÁK KELETKEZÉSÉNEK ÉS MEGOLDÁSÁNAK ELVEI
CHANGE The Principles of Problem Formation and Problem Resolution © Paul Watzlawick, John H. Weakland, Richard Fisch, 1974 ISBN 978 963 9751 16 3
Előszó Szívesebben mondanék többet erről a könyvr ől, mint amennyit fogok. Sajnos betegség gátol ebben, éppen ezért rögtön a lényegre térek. Reng eteg könyv és elmélet foglalkozik azzal, hogyan változtassuk meg az ember eket; ebben a könyvben viszont magát a változást vizsg álják végre-valahára komolyan a szerzők, közelebbr ől azt, miként zajlik az spontánul és miként lehet előseg íteni. Saját munkám során magam is ezt próbáltam megérteni, és erről szólnak írásaim. Az ember ek elsősorban nem azért fordulnak a pszichológ iához, hogy megvilág osodjék előttük a megváltoztathatatlan múlt, hanem azért, mert elég edetlenek a jelennel, és jobbá szer etnék tenni a jövőt. Hogy milyen irányú és mekkora változásra van szükség, azt nem tudhatja sem a beteg, sem a terapeuta. De az adott helyzet változást kíván, s ha ez egyszer bekövetkezik, bármilyen kicsi is, további változásokat tesz szükség essé, s e jelentéktelen változások lavinahatása újabb, jelentősebb változásokhoz vezet a beteg lehetőség einek megfelelően. Ahhoz, hogy megértsük az emberi viselkedést – a magunkét és a másokét –, alapvetően fontos tudnunk, hogy ezek a változások átmenetiek-e, állandóak-e, s vezetnek-e más változásokhoz. Munkásságom nagy része azoknak a változásoknak a siettetéséből állt, amelyek forr ongtak már az egyénben vagy a családban, de ahhoz, hogy megfogható gyümölcsöt hozzanak, valami „meglepetésszerű”, „illog ikus”, „váratlan” lépésre volt szükség. Ez a könyv a változás jelenség ével foglalkozik, valódi természetével és fajtáival, amit oly sokáig figyelmen kívül hagytak az ember ek megváltoztatásár ól szóló elméletek megfog almazásakor. Ezt a jelenség et kutatta Watzlawick, Weakland és Fisch e rendkívül fontos könyvben, s olyan fogalmi keretbe öntötték, és olyan sokféle területr ől származó példákkal világ ították meg, hogy ezentúl könnyebb lesz megértenünk, hogyan alakulnak ki az ember ek közötti csapdák, s mit lehet tenni annak érdekében, hogy a szer eplők kijussanak az ilyen zsákutcákból. Ez az új fogalmi keret a kiindulópontjául szolg áló „pszichológ iai” problémáknál jóval szélesebb területen alkalmazható, ez egy lelkesítő mű. Azt hiszem, jelentős teljesítmény – és remek olvasmány –, s mindenkinek nélkülözhetetlen, aki meg akarja érteni a csoportviselkedés különböző vonatkozásait. Örülök, hogy munkásság om hozzájár ult valamivel a könyvben leírt elképzelésekhez, s hálás vagyok, hogy hozzáfűzhetem ezt a rövid kommentárt. Itt talán
éppúgy, mint másutt, csak egy kis gesztust kell tennie annak, aki siettetni akarja a dolg okat. Phoenix, Arizona 1973. november Milton H. Erickson
Bevezetés Merész dolog az ismeretlent vizsgálni, de még merészebb rákérdezni az ismertre. KASPAR Amikor 1334-ben Marg ar eta Maultasch, Tirol hercegnője körülzárta Hochosterwitz várát Karintiában, nagyon jól tudta, hogy a vár at, amely egy hihetetlenül magas sziklán trónolt a völgy felett, közvetlen támadással lehetetlen bevenni, csak egy hosszú ostr om bírhatja rá a behódolásra. A védők helyzete egy idő után kritikussá vált: mindö ssze egyetlen ökrük és két zsák árpájuk maradt. Marg ar eta helyzete – noha más okokból – ugyancsak nyomasztó volt: csapatai engedetlenkedni kezdtek, úgy látszott, az ostr omnak sohasem lesz vége, s ugyanilyen sürg ős katonai ügyek vártak rá másutt. Ekkor a várpar ancsnok kétségbeesett lépésre szánta el magát, amit ember ei minden bizonnyal színtiszta bolondságnak tartottak: levág atta az utolsó ökröt, hasüreg ébe beletöltette a maradék árpát, s elrendelte, hogy a tetemet dobják a meredek szirtr ől az ellenség tábora előtti mezőre. Felülr ől ezt a megvető üzenetet kapván, az elbizonytalanodott hercegnő véget vetett az ostr omnak, és elvonult. Egészen más helyzet állt elő 1940 májusában egy brit halászhajón, amely titkos találkozóra tartott egy német hírszerző tiszttel, Ritter őrnaggyal, a La Manche csatornán. A hajón két „kettős ügynök” volt, Snow, illetve Biscuit fedőnéven. Snow a múltban kitűnő munkát végzett az angolok számára, a németek pedig az egyik legjobb ügynöküknek tartották Angliában. A többszörösen büntetett előéletű Biscuit igen megbízható rendő rségi besúg óvá vált, akit most Snow beosztottjaként akartak bemutatni Ritter őrnagynak azzal, hogy Németo rszágba kellene küldeni kiképzésre, s aztán visszavezényelni Angliába. Ilyen vagy olyan okokból az angol hírszerző szolg álat úgy látta jónak, hogy egyik ügynök se tudja a másikr ól, hogy az szintén az angoloknak dolg ozik, de ezt végül nyilván mindkettő megsejtette. Ez lidérces helyzethez vezetett, amit Masterman így ír le az angolok kettősügynök-rendszer ér ől szóló nagyszerű munkájában:75 Az úton (a Ritterr el való találkozó felé tartva) Biscuit Snow viselkedésének és szavainak megfig yeléséből arra a belátásra jutott, hogy az valójában a németeknek dolg ozik és Ritterr el találkozva nyilván tudatni fogja vele, hogy ő felügyelet alatt álló ügynök. Snow-nak viszont – itt nem elemezhető okokból – az a benyomása támadt, hogy Biscuit valódi német
ügynök, s biztosan elárulja Ritternek az ő kettős mivoltát. Emiatt mindent elkövetett, hogy megg yőzze Biscuitet arról, hogy valóban a német érdekeket szolg álja, s ily módon megkettőzte Biscuit gyanúját.75 Ebben a különös helyzetben tehát mindkét fél azzal próbálkozott, ami az adott helyzetben a legjobbnak látszott, de minél jobban próbálkoztak, annál reménytelenebb lett a helyzet. Végül Biscuit saját érdekében, és hogy megakadályozza azt, amit katasztr ófának vélt az angol titkosszolg álat számára, kabinjába záratta Snow-t, a hajót pedig visszairányította Grimbsby felé anélkül, hogy találkozni próbált volna Ritterr el. Vagyis őszinte igyekezetében, hogy elker ülje a nagyobb bajt, maga idézte azt elő. Ez a két példa könyvünk témáját szemlélteti. A könyv az emberi dolg ok állandóság ának és változásának ősrégi kérdéseivel foglalkozik. Közelebbr ől azzal, hogyan keletkeznek a problémák, hogyan állandósulnak bizonyos helyzetekben, és oldódnak meg másokban. Leginkább pedig azzal, miként vezet – paradox módon – sokszor csődhöz a józan ész és a „logikus” viselkedés, míg az olyan „illog ikus”, „ésszer űtlen” cselekedetek, mint Hochosterwitz védőié, előidézik a kívánt változást. Bár a józan ész és a logika kiváló mego ldásokat eredményeznek, amikor működnek, mindenkinek volt része abban a borzasztó és riasztó tapasztalatban, hogy bár a józan ész és a logika szabályai szer int megtett minden tőle telhetőt, ám a dolg ok ettől csak rosszabbra fordultak. Időnként viszont „illog ikus” és meglepő, de örömteli változást tapasztalunk egy kellemetlen patthelyzetben. A rejtélyes, ésszer űtlen mego ldás felbukkanása ősi téma, megtalálható a népköltészetben, a tündérmesékben, a humorban és sok álomban éppúgy, mint azokban a népszerű vagy műveltebb magyar ázatokban, amelyek a többi ember, a világ vagy a sátán perverzitásának számlájára írják a fordított helyzetet. Komolyan és rendszer esen azonban nem nagyon vizsg álták ezt a kérdést, amely ma éppo lyan rejtélyes és ellentmondásos, mint korábban volt. Mi magunk közvetve kezdtünk foglalkozni ezzel a problémával, pszichoterápiás gyakorlatunk és vizsg álódásaink előre nem sejtett következményeként, s fejteg etéseink és példáink nagy része ehhez az általunk leginkább ismert területhez kapcsolódik. Ám annak ellenére, hogy az említett sajátos úton jutottunk ide, könyvünk elsősorban az állandóságr ól és a változásr ól szól, arról, hogy mi a szer epük az emberi gyakorlatban, általában a problémák kialakulásában és mego ldásában. Mivel még legáltalánosabb nézeteink is a konkr ét tapasztalathoz kapcsolódnak, nem árt néhány szót szólnunk szakmai hátter ünkr ől. Mint az ortodox módon képzett és sokévi gyakorlattal rendelkező terapeuták általában, mi is
egyre csalódottabbá váltunk módszer eink bizonytalansága, a kezelések hosszadalmassága és eredményük csekélysége miatt. Ugyanakkor izgatott bennünket az időnként alkalmazott „trükkös” mego ldások váratlan és megmag yar ázhatatlan sikere – leginkább valószínűleg azért, mert nem tételeztük fel, hogy bármiféle jótékony hatásuk lehetne. Egyikünk, Richard Fisch javasolta 1966-ban annak az intézménynek a megalapítását, amelyet jobb híján Rövidter ápiás Központnak* neveztünk el, s a Palo Alto-i Mental Research Institute-hoz tartozott. Fisch irányításával kezdtük vizsg álni az emberi változás természetét, s hamar osan arra jutottunk, hogy mindent, amit eddig hittünk, tanultunk és a gyakorlatban csináltunk, újra kell gondolnunk.* Az is összekovácsolt és összekötött bennünket, hogy kezdettől fogva azonos nyelvet beszéltünk: a Mental Research Institute kutatóiként többéves gyakorlatunk volt az emberi kommunikáció kutatásában és az interaktív pszichoter ápiában (azaz a pár- és családter ápiában), ahog yan azt Greg ory Bateson elméleti és Don D. Jackson klinikai irányításával a lazán Palo Alto-i csoportnak nevezett kutatóg árda kialakította és művelte. Hozzá voltunk szokva, hogy inkább a folyamatokra, mint a tartalmakra, s inkább az itt-és-mostra, mint a múltra figyeljünk. Talán ugyanilyen fontos az is, hogy mindannyiunknak volt képzettség ünk és gyakorlatunk a hipnózisban, ami nemcsak elfog adhatóvá tette számunkra a közvetlen beavatkozást, de megismertetett bennünket Milton Erickson meglepő és újszerű technikáival, akinek mindannyian szívből hálásak vagyunk. Kezdettől fogva feltételeztük, hogy ha egyesítjük tudásunkat, képesek leszünk megérteni és hasznosítani a változás korábban említett, zavarba ejtő jelenség eit, s olyan új módszer eket találni, amelyekkel hatékonyan be lehet avatkozni az emberi problémahelyzetekbe. Feltevésünk helyesnek bizonyult, de váratlan fejleményhez vezetett: amikor megterveztük egy sajátos emberi zsákutca esetében a beavatkozás legmegfelelőbb formáját, olyan rejtett feltevésekre támaszkodtunk, amelyeket képtelenek voltunk az idő tájt pontosan leírni. Ez egyre kínosabbá vált, mert egyre több kívülálló ismerte meg a működésünket előadásokon, demonstr áció kon és kiképző, felkészítő tanfolyamokon, érdeklődtek iránta, s nem hagyták elkápr áztatni magukat a furcsa trükköktől, hanem a tevékenység ünk alapjául szolg áló fogalmi rendszerr ől akartak többet tudni. Látták a hatásokat, de azt akarták tudni, hogy mi idézi elő ezeket. Magunk is csak apránként tudtuk fogalmilag megr ag adni saját megközelítésünket, s ebben a könyvben azt próbáljuk rendszerbe foglalni, amire előfeltevéseink vizsg álata során rájöttünk. Eddigi tapasztalataink alapján fel vagyunk készülve arra, hogy néhányan megtámadnak bennünket, mivel, úgymond, gyakorlatilag is, fogalmilag is
„manipulatív” módon, őszintétlenül közelítjük meg az emberi problémákat. Az „őszinteség” divatos jelző manapság, képmutatás a javából. Homályosan azzal az elgondolással függ össze, hogy a világnak van egy „helyes” szemlélete, ami általában azonos a szemlélet birtokosáéval. Összefügg azzal az elképzeléssel is, miszer int a „manipuláció” nemcsak hogy rossz, de kerülendő is. Azt, hogy miként, sajnos eddig senki sem magyar ázta el. Nehéz elképzelni, hogyan lehet egyáltalán úgy viselkedni egy másik személy jelenlétében, hogy az ember minden kommunikációt elker ülve képes legyen elleplezni saját nézetét a kettejük közötti viszony természetér ől, következésképpen ne befolyásolja az illetőt. Az analitikus, aki hallg atásba burkolózva ül a fekvő páciens mögött vagy a „nem beavatkozó” terapeuta, aki „pusztán elismétli” beteg ének verbális megnyilatkozásait, óriási befolyást gyakor ol ezzel a magatartással, kivált miután ez „be nem avatkozásként” van definiálva. A probléma tehát nem az, hogyan lehet kiküszöbölni a befolyásolást és a manipulációt, hanem az, hogyan lehet a legjobban megérteni és felhasználni ezeket a beteg érdekében. Ez az a téma, amely mindvég ig foglalkoztat bennünket ebben a könyvben. Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy az itt elmondottak jó részét mások már elmondták vagy megcsinálták, bár általában más kontextusban és más előfeltevések alapján. Reméljük, az olvasó megérti, hogy nem tudunk rámutatni minden ilyen hasonlóságra, s elmag yar ázni sem tudjuk a különbségeket. Különösen áll ez a viselkedéster ápiával való nyilvánvaló párhuzamokra, de az olvasónak nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem támaszkodunk „hibás” tanulással, felejtéssel, kondicio nálással, dekondicio nálással stb. kapcsolatos feltevésekre. Minthogy könyvünk fő célja általános nézeteink és következtetéseink bemutatása, az ezekhez vezető hosszú utat itt nem követjük végig. Ehelyett, ahog yan a tartalomjegyzékből egy pillantásra kitűnik, az absztr akttól haladunk a konkr ét felé, a gyakorlati példák bemutatása és megvitatása felé. Az első fejezet ennek megfelelően két, általunk hasznosnak talált elméletet ír le, a változással kapcsolatos nézeteink fontosabb vonatkozásainak rendszer ezésére és megvilág ítására egészen általános szinten; nevezetesen a csoportelméletet és a logikai típusok elméletét. A második fejezet azt mutatja be, hogyan alkalmazható témánkra ez a két elmélet a gyakorlatban. A II. rész teljes egészében a problémaképződésnek az állandóság és a változás kölcsönhatásából adódó kérdéseivel, a III. rész pedig a problémamego ldással foglalkozik. Mindenekelőtt néhai Don D. Jacksonnak, a Mental Research Institute alapítójának és első igazg atójának rójuk le hálánkat, aki új eszmék iránti fogékonyságával és segítőkészség ével bátor ított bennünket, hogy vágjunk bele ebbe a kutatási progr amba. Ezután munkatársunknak, Arthur Bodinnek szer etnénk
kifejezni elismer ésünket, aki hat éven át dolg ozott a Rövidter ápiás Központban, valamint Mrs. Barbara McLachlannek, aki fáradhatatlanul szervezte a Központban zajló tevékenység eket. Köszönettel tartozunk a Központ többi, hajdani és jelenlegi munkatársának is (Lynn Segal, Jack Simon, Tom Ferg uson, Joel Latner, Paul Druckman, George Greenberg és Frank Gerbode), valamint a carmeli Cypress Institute-ban dolg ozó barátunknak, John Frykmannek. Szer etnénk továbbá köszönetet mondani azoknak az intézményeknek és munkatársaiknak, akik segítség ünkre voltak kutatásunk nem klinikai vonatkozásainak vizsgálatában: Allan Coffey és a Santa Clara County Juvenile Probation Department; Walter Morse és a Santa Clara County Adult Probation Department; Barry Bloom és Terry Burr is, valamint a San Francisco Drug Treatment Program. Más intézményektől is kaptunk értékes segítség et, különösen San Francisco, San Mateo, Sacr amento és Monter ey megyék Juvenile Probation Department-jeitől. Mélység esen hálásak vagyunk Mrs. Claire Bloomnak a kézirat technikai előkészítésében nyújtott fáradhatatlan és baráti segítség éért. A Rövidter ápiás Központ működését az első évben a Luke B. Hancock Foundation, a T. B. Walker Foundation és a Robert C. Wheeler Foundation támog atása tette lehetővé. Hálásan köszönjük nagylelkűség üket.
I. RÉSZ. ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS
1. Az elméleti perspektíva Plus ça change, plus c’est la même chose. (Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz.) A fenti francia közmondás több puszta szellemességnél. Csodálatosan tömör en fogalmazza meg az állandóság és a változás rejtélyes és ellentmondásos kapcsolatát. Közvetlenebbül utal a tapasztalatra, mint a filozófusok és matematikusok lego kosabb elméletei, s egy gyakr an figyelmen kívül hagyott, alapvető dologra céloz, nevezetesen, hogy az állandóság ot és a változást együttesen kell figyelembe venni, bár természetük látszólag ellentétes. Nem valami rejtett értelmű eszme ez, hanem sajátos példája annak az általános elvnek, hogy minden észlelés és minden gondolat viszonylag os. Ezt az összehasonlító beállítottság ot azonban nehéz volt kialakítani a gyakorlatban. A nyug ati világ tudományfilozófiája szer int a változás annyira átható és közvetlen eleme tapasztalatunknak, hogy csak azután válhatott a gondolkodás tárg yává, miután siker ült megr ag adni ellentéte, az állandóság (invariancia) fogalmát (ez először az antik görög gondolkodóknak siker ült). Addig nem volt mivel szembeállítani a változást fogalmilag (a tapasztalat fogalmi tagolásának és nem a „valóság” felfedezésének problémájár ól van itt szó), s a helyzet olyasféle lehet, mint Whorf példájában: egy olyan univerzumban, amelyben minden kék, eltérő színek hiányában a „kékség” fogalma nem alakulhat ki. A nyug ati kultúr ában az évszázadok során számos elméletet fogalmaztak meg az állandóságr ól és a változásr ól, ezek azonban többnyire vagy az állandóság, vagy a változás elméletei voltak, nem pedig állandóság- és változáselméletek. Azaz, vagy egyiket, vagy másikat tekintették „természetes”, spontán állapotnak, amely magától értetődő és nem szor ul magyar ázatra. Ám már maga a tény, hogy mindkét álláspont nehézség nélkül elfog adható, arra utal, hogy ezek kiegészítik egymást, vagyis hogy ami problematikus, az nem abszolút és nem a dolg ok természetéből következik, hanem az adott esettől és az adott nézőponttól függ.* Ez a nézet egybevág saját tapasztalatainkkal az emberi dolg okr ól és nehézség ekr ől. Például akárhányszor figyelünk meg egy olyan embert, családot vagy társadalmi egység et, aki/amely ismételten és állandóan valamilyen problémába bonyolódik – noha szer etné megváltoztatni a helyzetet, és erőfeszítéseket is tesz ennek érdekében – mindig két kérdés merül fel egy-
forma súllyal: „Miért marad fenn ez a nemkívánatos helyzet?” és „Mire van szükség ahhoz, hogy megváltozzék?” Munkánk során nemcsak egyes esetekben, hanem általánosságban is némileg előbbre jutottunk e kérdések megválaszolásában. Úgy érezzük azonban, hogy e hosszú út végigkövetése helyett jobban bemutathatjuk és megvilág íthatjuk következtetéseink egy részét két általános elmélet segítség ével a matematikai logika területér ől. Az egyik a csoportelmélet, a másik a logikai típusok elmélete. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy egyáltalán nem kielég ítő matematikai szig orr al használjuk ezeket az elméleteket. Tekintsék okfejtésünket csupán analóg iának. A csoportelmélet a 19. század elején tűnt fel. A csoport fogalmát Galois francia matematikus* vezette be. Az ő első megfog almazásai után számos kiváló matematikus járult hozzá ahhoz, hogy a csoportelmélet az egyik legfantáziadúsabb matematikai ágazattá fejlődjék. A klasszikus fizika 1900 után lezajlott forr adalmát követően jelentős szer epet kezdett játszani a kvantumelméletben és a relativitáselméletben is. Mondanunk sem kell, hogy bonyolultabb következményeit csak az elméleti matematikusok és elméleti fizikusok képesek átlátni. De alaptételei az alkotóelemek és az egész viszonyár ól nagyon – talán megtévesztően – egyszer űek. Az elmélet szer int egy csoport a következő tulajdonság okkal rendelkezik. 1. Elemeinek van (legalább) egy közös vonásuk; ha ez megvan, a tényleg es természetük elvileg tökéletesen érdektelen. Ezek az elemek lehetnek számok, tárg yak, fogalmak, események vagy bármi más, amit valaki egy csoportba akar sorolni, feltéve, hogy rendelkeznek ezzel a közös nevezővel, és két vagy több elem bármely kombináció jának eredménye maga is eleme a csoportnak. Legyenek például egy csoport elemei az óra számlapján az órákat jelölő 1-12-ig terjedő természetes számok. Nyilvánvaló, hogy két vagy több elem bármely kombináció ja újra csoportelemet eredményez (például regg el 8.00 plusz 6 óra megfelel délután 2.00 órának); a kombináció itt az elemek összeadására vagy kivonására vonatkozik. Ugyanígy, ha egy dobókocka helyzetét dobással megváltoztatjuk, a kapott eredmény újra tagja lesz az effajta dobások hat lehetség es kimenetelének, a kombináció pedig ebben az esetben a kocka egy vagy több forg ómozgása, amelyeket három teng elye körül valamelyik vagy több ilyen körül végez. Azt is láthatjuk, hogy a kombináció kifejezés valamilyen változásra vonatkozik, amely révén a csoport lehetség es belső állapotainak egyikéből egy másikba megy át. A csoportosítás művelete a valóság észlelésének és felfog ásának leg-
alapvetőbb és legszükség esebb eleme. Miközben világ os, hogy két dolog sohasem lehet teljesen egyforma, a világ csoportokba rendezése (amelyekben minden elem rendelkezik egy lényeg es közös vonással), struktúrát ad annak, ami egyébként képzelet szülte káosz volna. De mint láttuk, ez a rendezés állandóság ot is létr ehoz a fent említett értelemben, vagyis úgy, hogy a csoport elemeinek kombináció ja maga is a csoport eleme lesz (ahog yan Keyser 55 mondja: „egy dolog a rendszer en belül s nem azon kívül”). Vagyis az első csoporttulajdonság számtalan változást tesz lehetővé a csoporton belül (vannak ún. végtelen csoportok is), de nem teszi lehetővé, hogy egy elem vagy az elemek bármilyen kombináció ja kívül kerüljön a rendszer en. 2. A csoportnak egy másik sajátossága az, hogy elemeit különböző sorozatokba kombinálhatjuk, a kombináció eredménye mégis ugyanaz marad. Gyakorlati példaként nézzük a következőt: egy felszín adott pontjáról elindulva akárhány különböző hosszúságú és irányú szakaszt járunk be, mindig és elkerülhetetlenül ugyanazt a rendeltetési helyet érjük el, teljesen függetlenül attól, hogy milyen változásokat eszközlünk a szakaszok sorrendjében, feltéve természetesen, hogy az egyes szakaszok száma, hosszuk és irányuk nem változik. A legegyszerűbb eset az volna, ha négy, egységnyi (például egy yard, egy mérföld stb.) szakaszunk lenne, s mindegyik valamelyik égtáj felé mutatna. Függetlenül a szakaszok megtételének sorrendjétől (például először északra, aztán nyugatra stb.), ilyen feltételek között a négy szakasz végigjárásának befejezésekor mindig a kiindulóponthoz jutnánk vissza. Azt lehetne tehát mondani, hogy az eljárás változtatható, az eredmény azonban invariáns. 3. Minden csoport tartalmaz egy üres elemet (identitástag ot). Az üres elem kombináció ja egy másik elemmel egyenlő a másik elemmel, vagyis az üres elem megő rzi a másik elem azonosság át. Azokban a csoportokban például, amelyekben a kombináció szabálya az összeadás, az üres elem a 0 (például 5+0=5); azokban, amelyekben a szorzás, az üres elem az 1, mert 1-gyel szor ozva minden entitás önmaga marad. Ha hang okból képeznénk egy csoportot, az üres elem a csend lenne, míg az összes helyváltoztatás (vagyis mozg ás) csoportjának üres eleme a mozdulatlanság. Az üres elem fogalma első pillantásra megtévesztőnek tűnhet, de a csoportinvar iancia speciális esetének kell tekinteni. Gyakorlati jelentőség ét például Ashby10, 11 mutatta ki a kibernetikai rendszer ek esetében, ahol a parametr ikus változások csoportjának nulla függvénye közvetlen szer epet játszik az ilyen rendszer ek stabilitásának fenntartásában. A minket érdeklő
problémák szempontjából az a lényeg; hogy egy elem működhet anélkül, hogy az számítana. 4. Végül minden rendszerben, amely kielégíti a csoport fogalmát, minden egyes elemnek megvan a reciproka vagy az ellentéte, úgyhogy bármely elem kombinációja az ellentétével az üres elemet eredményezi; például 5+ (-5)=0, ahol a kombinációs szabály az összeadás. Ismét azt látjuk, hogy ez a kombináció egyfelől határozott változást idéz elő, másfelől viszont az eredmény maga is eleme a csoportnak (a jelen példában a nullát is magába foglaló pozitív és negatív egész számok csoportjának), következésképpen benne foglaltatik a csoportban. Véleményünk szer int a csoportelmélet még abban a primitív megfog almazásban is, amelyet itt használtunk alapfog almaink jellemzésére (azt kívánván szemléltetni, hogy a speciális változások nem számítanak a csoportban), érvényes fogalmi keretet kínál, ha az állandóság és a változás sajátos kölcsönhatásár ól kívánunk gondolkodni, melyet számos olyan gyakorlati esetben figyelhetünk meg, amelyekben plus ça change, plus c’est la même chose. A csoportelmélet azonban láthatólag nem alkalmas az olyan típusú változások modellálására, amelyek kilépnek egy adott rendszerből, illetve fogalmi keretből. Itt kell igénybe vennünk a logikai típusok elméletét. Ez az elmélet olyan „dolg ok” gyűjteményeinek fogalmából indul ki, amelyeket egy sajátos, mindegyikükben közös tulajdonság egyesít. A teljesség összetevőit itt is tagoknak nevezik, mint a csoportelméletben, a teljesség et viszont nem csoportnak, hanem osztálynak hívják. A logikai típusok elméletének egyik lényeg es axiómája az, hogy „az, ami magában foglalja egy gyűjtemény teljesség ét, nem lehet a gyűjtemény része”, ahog yan Whitehead és Russell megfog almazták monumentális művükben, a Principia Mathematicaban.101 Első pillantásra nyilvánvaló, hogy az ember iség az összes egyén osztálya, maga azonban nem egyén. Menthetetlenül zavarhoz és képtelenséghez vezet, ha az egyiket a másik fogalmainak segítség ével próbálják kezelni. Egy nagy város népesség ének gazdasági viselkedését például nem lehet megérteni úgy, hogy beszor ozzuk mondjuk négymillió val egy lakos viselkedését. A közgazdasági elmélet kezdetben történetesen épp ezt a hibát követte el, s ma gúnyosan Robinson Crusoe-féle gazdasági elméletként utalnak rá. Egy négymilliós népesség nem egyszer űen mennyiség ileg, hanem minőség ileg különbözik egy egyéntől, mert magába foglalja az egyének közötti kölcsönhatásrendszer eket is. Hasonlóképp, míg egy faj egyedei általában nagyon speciális túlélési technikákkal rendelkeznek, jól ismert dolog, hogy az egész faj hanyatthomlok rohanhat a kihalás felé – s ez alól valószínűleg az emberi faj sem kivé-
tel. A totalitár ius ideológ iákban ezzel szemben az egyént pusztán egy osztály elemének tekintik, s ezáltal teljesen lényegtelenné és feláldozhatóvá válik, egy hang yává a hang yabolyból, vagy ahog yan Koestler olyan találóan írja Nicolas nevű társár ól, akivel egy spanyol börtön siralomházában volt együtt: „Eszer int a nézet szer int Nicolas puszta társadalmi absztr akció ként létezett, amelyhez úgy jutunk, hogy egy tízezr es milicista tömeg et elosztunk tízezerr el.”61 Az effajta eredmények abból származnak, hogy figyelmen: kívül hagyják az elem és az osztály óriási különbség ét, s azt a tényt, hogy egy osztály nem lehet önmaga eleme. Minden tevékenység ünkben, de különösen a kutatásban örökké szembeker ülünk a logikai szintek hier archiáival, úgyhogy a szintek összekeverésének és az abból adódó rejtélyes következményeknek a veszélye örökösen fenyeg et bennünket. A változás jelensége sem kivétel ez alól, de ezt sokkal nehezebb észr evenni a viselkedéstudományokban, mint mondjuk a fizikában. Ahogy Bateson rámutat,20 a változás legegyszer űbb és legismertebb formája a mozg ás, nevezetesen a helyváltoztatás. De maga a mozg ás is változhat, ti. gyorsulhat vagy lassulhat, s ez egy helyzetváltozás változása (vagy metaváltozás). Még egy szinttel feljebb a gyorsulás (vagy a lassulás) is változhat, ami azt jelenti, hogy egy helyzetváltozás változásának a változásával (vagy meta-metaváltozással) van dolg unk. Még mi, laikusok is könnyen beláthatjuk, hogy a mozg ásnak ezek a formái nagyon eltérő jelenség ek, s kiszámításukhoz eltérő magyar ázó elvekre és matematikai módszer ekre van szükség.* Az is belátható, hogy a változás mindig magába foglalja a következő magasabb szintet: ahhoz például, hogy egy nyug almi helyzet kilendüljön a mozg ás felé, ki kell lépni a nyug almi helyzet elméleti keretéből. Ezen a kereten belül nem hozható létre a mozg ás fogalma, kezelni meg végképp nem kezelhető, s minden próbálkozás, hogy figyelmen kívül hagyják a logikai típusok elméletének ezt az alapaxiómáját, paradoxonhoz vezet. E fontos kérdés további szemléltetésének céljából tekintsük át a következőket. Egy nyelven számtalan dolg ot ki lehet fejezni, kivételt képeznek azok az állítások, amelyek magára a nyelvre vonatkoznak.* Ha egy nyelvről akar unk beszélni, éppúgy egy metanyelvre van szükség ünk, mint a nyelvészeknek és a szemantikusoknak, s amennyiben ennek a metanyelvnek a struktúr áját kívánjuk kifejezni, egy metanyelvhez kell fordulnunk. Ugyanez vonatkozik a jelek és a jelentések viszonyára. Frege német matematikus már 1893-ban rámutatott, hogy világ osan meg kell különböztetni „azokat az eseteket, amelyekben magáról a jelről, s azokat, amelyekben a jelentéséről beszélek. Ez még – ha szőrszálhasog atásnak tűnik is – elker ülhetetlen. Észre kell venni, hogy mennyire megzavarja végül a beszéd vagy az írás pontatlansága a gondolatot, ha (e pon-
tatlanság) tudata elenyészik.”37 Vagy vegyünk egy másik példát: a módszer szó egy tudományos eljár ásra utal; azoknak a lépéseknek a meghatár ozása, amelyeket kijelölt sorr endben kell alkalmazni ahhoz, hogy egy adott végeredményhez jussunk. A módszertan viszont a következő, magasabb logikai típus fogalma, a különböző tudományágakban alkalmazott módszer ek sokaság ának filozófiai vizsg álata. Mindig a tudás megszerzésére irányuló tevékenységg el, s nem egy sajátos kutatással foglalkozik. Ez tehát meta-módszer, s ugyano lyan logikai viszonyban áll a módszerr el, amilyenben egy osztály áll egy elemével. A módszer és a módszertan összekever ése filozófiai képtelenséghez vezetne, mert ahog yan Wittgenstein mondta egy alkalommal: „a filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor a nyelv szabadságra megy.”107 A természetes nyelv gyakr an sajnos nagyon megnehezíti az elem és az osztály világ os megkülönböztetését. „Vannak esetek – írja Bateson – amikor ugyanazokat a szavakat használhatjuk egy osztály és egy osztály elemeinek a leírására is, és mindkét esetben helyesen. A hullám szó a részecskemozg ások egy osztályának a neve. Azt is mondhatjuk, hogy maga a hullám mozog; de akkor egy osztály mozg ásainak a mozg ására utalunk. Ez a metamozg ás súrlódás hatására nem veszít a sebesség éből, ahog yan a részecske mozg ása veszítene.”19 Batesonnak egy másik kedvenc példája az, hogy normális körülmények között valószínűleg csak egy szkizofr én enné meg az étlapot az étel helyett (és panaszkodna – tehetnénk hozzá – hogy rossz ízű). Hasznos analóg iával szolg ál egy hagyományos sebességváltós autó. A motor teljesítményét kétféleképpen változtathatjuk meg: a gázpedál segítség ével (a heng er ekbe jutó üzemanyag mennyiség ének növelésével, illetve csökkentésével), vagy sebességváltással. Vigyük tovább egy kicsit az analóg iát, s mondjuk, azt, hogy az autónak minden egyes sebességben meghatár ozott „viselkedéstartománya” van (ide tartozik energ iakimenete, következésképp sebessége, gyorsulása, kapaszkodóképessége stb.). Egy ilyen tartományon belül (vagyis ebben a viselkedéso sztályban) a gázpedál megfelelő használata létr ehozza a kívánt teljesítményváltozást. De ha a szükség es teljesítmény kívül esik ezen a tartományon, a sofőrnek sebesség et kell váltania, hogy elérje a kívánt változást. A sebességváltás tehát magasabb logikai típus jelensége, mint a gázadás, épp ezért nyilvánvaló képtelenség volna, ha az összetett sebesség ek mechanikájár ól az üzemanyag-ellátás termodinamikájának nyelvén kezdenénk beszélni. Témánkhoz azonban valószínűleg az a megfog almazás illik a legjobban,
amelyet Ashby ad egy bemenettel rendelkező gép kibernetikai tulajdonság airól: „látni fogjuk, hogy a ‘változás’ szó egy ilyen gépre alkalmazva két rendkívül eltérő dologra utalhat. Van az állapotr ól állapotra való változás, ami a gép viselkedése, és van a transzformáció r ól transzformáció ra való változás, …ami a gép viselkedésmódjának változása, és amit a kísérletező szeszélye vagy valamilyen más külső tényező idéz elő. Ez a különbség fundamentális, nem lehet semmilyen körülmények között sem figyelmen kívül hagyni.”13 * Két lényeg es következtetést kell tehát levonnunk a logikai típusok elméletének posztulátumaiból: (1) a logikai szinteket szig or úan külön kell választani, ha el kívánjuk kerülni a paradoxonokat és a zavart, és (2) az átmenet egy szintr ől a következő, magasabb szintre (azaz az elemr ől az osztályra) váltással, ugrással, diszkontinuitással vagy transzformáció val, egyszóval változással jár, s ez a változás a lehető legnag yobb elméleti (és mint a következőkben látni fogjuk, gyakorlati) jelentőségg el bír, mert ezáltal lehet kijutni a rendszerből. Az eddig iek összefoglalásaként a következőket mondhatjuk: a csoportelmélet olyan keretet biztosít számunkra, amelyben azokr ól a változásokr ól gondolkodhatunk, amelyek egy rendszer en belül fordulnak elő, miközben a rendszer maga változatlan marad; a logikai típusok elmélete nem azzal foglalkozik, ami egy osztályon belül, azaz egy osztály elemei között történik, hanem olyan fogalmi keretet nyújt, amelyben az elem és az osztály viszonyát vizsg álhatjuk, valamint azt a sajátos metamorfózist, amely azokban az átmenetekben foglaltatik benne, amelyek révén egy logikai szintr ől a következő, magasabb logikai szintre jutunk. Ha elfog adjuk a két elméletnek ezt az alapvető különbség ét, ebből következik, hogy a változásnak két különböző fajtája van: az egyik egy adott rendszer en belül zajlik, amely maga változatlan marad, a másik magát a rendszert változtatja meg.* Az emberi viselkedés területér ől a következő példával világ íthatjuk meg ezt a különbség et: ha valakinek rémálma van, sok mindent csinálhat álmában: futhat, rejtőzködhet, harcolhat, sikoltozhat, leugorhat egy kőszirtr ől stb., de bármelyikr ől bármelyikre vált is át ezek közül a viselkedésmódok közül, ezzel nem vet véget a rémálomnak. Ezt a továbbiakban elsőfokú változásnak nevezzük. Egy álomból egyetlen változás segítség ével lehet csak kiker ülni: ha felébr edünk. Az ébredés nyilván nem része az álomnak, hanem olyan változás, melynek révén egy attól tökéletesen eltérő állapotba kerülünk. A változásnak ezt a fajtáját másodfokú változásnak fogjuk nevezni. (Ez a megkülönböztetés egyenértékű Ashby korábban idézett definíció jával, amely a kibernetikai rendszer ekben előforduló kétfajta változást határ ozza meg.) A másodfokú változás tehát a változás változása, az a jelenség, amelynek létezését Arisztotelész olyan kateg or ikusan tagadta.
Vizsg álódásunknak ezen a pontján vissza kell fordulnunk, s még egy pillantást kell vetnünk a csoportelméletr ől szóló, nagyon leegyszer űsített ismertetésünkre. A logikai típusok elméletér ől szerzett tudásunk fényében rájövünk, hogy a csoportoknak az a négy tulajdonsága, amelyek a csoporton belüli változás és állandóság sajátos kölcsönhatásának megter emtéséért felelősek, nem eleme a csoportnak. Ez különleg esen világ ossá válik, ha egy sajátos csoportra érvényes kombinációs szabályra gondolunk. Láttuk például, hogy ahol a csoporton belüli műveleteket a szorzás szabálya hajtja végre, az üres elem 1. Ha a szóban forgó csoporton belüli kombinációs szabályt összeadásra változtatnánk (ez másodfokú változás, és csak kívülr ől vezethető be, magán a csoporton belül nem hozható létre), különböznék az eredmény: n elem és az üres elem (1) kombináció ja nem n elem lenne (mint a régi szabály esetében, amikor is n×1 újra n-t adna), hanem n+1. Most beláthatjuk, hogy a csoportok csak az elsőfokú változás szintjén invar iánsak (azon a szinten tehát, ahol egy elem változása másik elemhez vezet, vagyis ahol minél jobban változnak a dolg ok, annál inkább ugyanazok maradnak), a másodfokú változás szintjén viszont megváltoznak (vagyis az olyan változások következtében, amelyek a belső rendjüket vagy struktúr ájukat meghatár ozó szabályok készletét érintik). A csoportelmélet és a logikai típusok elmélete ily módon nemcsak összeegyeztethető, de ki is egészítik egymást. Továbbá (és nem feledkezve meg arról, hogy amikor a problémák keletkezésével és a problémamego ldással kapcsolatban beszélünk változásr ól, mindig másodfokú változásr ól van szó), a két elmélet hasznos fogalmi keretet biztosít számunkra ahhoz, hogy a változás konkr ét, gyakorlati eseteit vizsg áljuk. Végül pedig, tekintetbe véve, hogy a másodfokú változás mindig diszkontinuus, logikai ugrás jellege van, számíthatunk rá, hogy a másodfokú változás gyakorlati megnyilvánulásai olyan logikátlannak és paradoxnak fognak mutatkozni, mint Hochosterwitz parancsnokának az a döntése, hogy túlélés érdekében kidobja maradék élelmét.
2. A gyakorlati perspektíva Eszem ágában sem lenne belépni egy olyan klubba, amelyik hajlandó lenne felvenni engem. GROUCHO MARX Míg az elsőfokú és a másodfokú változást szig orú elméleti fogalmak segítségével viszonylag könnyű megkülönböztetni, ugyanezt a különbség et a valódi élethelyzetekben rendkívül nehéz megr ag adni. Így aztán gyakr an figyelmen kívül hagyják, összekever ik a változás két szintjét, s a nehéz helyzetekben olyan lépéseket tesznek, amelyek nem idézik elő a kívánt változást, s ráadásul még azt a problémát is felfokozzák, amelyre a „mego ldást” alkalmazták. Mielőtt azonban a mego ldásokkal foglalkoznánk, szemléltetnünk kell néhány gyakorlati példával az 1. fejezetben tárg yalt elméleti megfontolásokat. a) Az első csoporttulajdonságra (vagyis arra, hogy a csoportelemek bármely kombináció ja, transzformáció ja vagy a csoportelemeken végzett bármely művelet újra csoportelemet eredményez és így megtartja a csoport struktúr áját) nem nehéz példákat találni. John Fowles regényében, A lepkegyűjtőben egy fiatalember elrabolja Mirandát, a szép képzőművész-növendéket, akibe szer elmes, s foglyát egy távoli és „menekülésbiztos” vidéki házban tartja. Bár Miranda teljesen a hatalmában van, a helyzet, amit a férfi hozott létre, őt éppannyira a nő rabjává teszi, mint amennyire az az ő rabja. Mivel vadul reménykedik abban, hogy a lány végül beleszer et, sem erőszakot nem tud alkalmazni vele szemben, sem elereszteni nem tudja. A szabadon bocsátás gyakorlati okokból sem jön számításba: súlyos bűncselekmény elkövetéséért letartóztatnák, hacsak a nő nem vallaná azt, hogy önként követte. Miranda ezt hajlandó megígérni, de a férfi tudja, hogy ez a legjobb esetben is csak csel lenne szabadulása érdekében, s többé nem térne vissza hozzá. E szokatlan körülmények között mindketten kétségbeesetten próbálnak valamilyen változást előidézni (a férfi azt akarja elérni, hogy a lány beleszer essen, a lány a szabadulást), de minden lépésük az elsőfokú változások körén belül marad, s csak megszilárdítja és tovább bonyolítja a patthelyzetet. Hasonló helyzet alakul ki a Kés a vízben c. filmben. Egy házaspár felvesz egy autóstopos fiút, s magukkal viszik jachtkir ándulásukra. Hamar osan feszültség és féltékenység támad a két férfi között. Mindkettő bizonytalan, s a másik rovására akar hatni a csinos feleségre. Végül összever ekszenek, s a fiú (aki korábban azt állította, hogy nem tud úszni) beleesik a vízbe és eltűnik. A férj
utána ugrik, de nem találja meg, s végül kiúszik a partra, hogy értesítse a rendőrség et. Ezután a fiú (aki elrejtőzött egy bója mögé) visszamászik a vitorlásra, elcsábítja a feleség et, majd elválik tőle, amikor beérnek a kikötőbe. Visszatér a férj: képtelen volt feljelenteni magát, de arra is képtelen, hogy megbocsásson magának, ha arra gondol, hogy ő az oka a másik halálának. A feleség természetesen megmondja neki, hogy a fiú él, de a férj meg van győződve, hogy csak vigasztalni próbálja. Az asszony, látva, hogy sikertelenek a zsákutca megszüntetésére irányuló kísérletei, előveszi azt az érvet, amelyet a legerősebbnek és a legmegg yőzőbbnek vél; elmondja a teljes igazság ot: „A fiú él, sőt meg is csaltalak vele.” Ez a „mego ldás” nemcsak hogy nem idézi elő a kívánt változást, de gyakorlatilag ki is zárja azt: a férj csak azon az áron hihetné el, hogy nem ölte meg a másikat, ha tudomásul venné, hogy az asszony elárulta; ha pedig kizárja a felesége hűtlenség ét, akkor a fiú az ő hibájából halt meg. Ugyanebbe a kateg ór iába tartozik két, másutt szer eplő példa, s itt röviden elismételjük őket: egy képzeletbeli ország alkotmánya módot ad a korlátlan parlamenti vitára. Ezt a szabályt fel lehet használni a demokr atikus eljár ás teljes megbénítására. Az ellenzéki pártnak csak véget nem érő beszédekbe kell kezdenie, s máris lehetetlenné tesz minden, számára ellenszenves döntést. E zsákutca megszüntetésének nyilvánvalóan eleng edhetetlen feltétele a szabály megváltoztatása, ezt azonban éppen azzal tudják lehetetlenné tenni, ti. a végtelen obstr ukció val, amit meg kellene változtatni.98 Hogy ez a példa nem merő kitalálás, hanem vannak gyakorlati párhuzamai a nemzetközi kapcsolatok terén, azt egy másik, Osgoodtól idézett példa mutatja: „Politikai és katonai vezetőink nyilvános szónoklataikban lényeg ében egység esen azt állítják, hogy folytatnunk kell a fegyverkezési versenyt és élen kell járnunk abban, arról viszont ugyancsak egység esen egy szót sem szólnak, hogy azután mi lesz. Tegyük fel, hogy eljutunk a kölcsönös elrettentés ideális állapotába. És azután? Bizonyára egyetlen épeszű ember sem képes elképzelni bolyg ónkat, amint a végtelenség ig kering, miközben két, állig felfegyverzett táborra van osztva, amelyek egyenlő erővel rendelkeznek egymás megsemmisítésére, s ezt békének és biztonságnak nevezik! A lényeg az, hogy a kölcsönös elrettentés politikája nem tartalmaz semmiféle lehetőség et önmaga megszüntetésére.”77 Az utolsó mondat igen világ osan rámutat arra az invar ianciatényezőre, amely megakadályoz egy rendszert (ezt itt a matematikai értelemben vett csoportfogalommal ekvivalens fogalomként használjuk) abban, hogy létr ehozza önmagán belül a másodfokú változáshoz szükség es feltételeket. A rendszer átmehet számos elsőfokú változáson, mivel azonban struktúr ája változatlan marad, nincs másodfokú változás.
b) A második csoporttulajdonság – ha emlékszünk rá – azzal a ténnyel függött össze, hogy egy műveletsor, amely a csoportra érvényes kombinációs szabálynak megfelelően működik a csoportelemeken, megváltoztatható anélkül, hogy a műveletek eredménye megváltoznék. Az 1. fejezetben meglehetősen elvont példával szemléltettük ezt. Témánkhoz közvetlenebbül kapcsolódnak azok a példák, amelyekkel a bonyolult homeo sztatikus rendszer ek működésekor találkozhatunk. Ezek a rendszer ek hosszú belső állapotsor okon futhatnak végig, s megeshet, hogy hosszú megfig yelési perió dusok telnek el anélkül, hogy két teljesen azonos állapotsort figyelhetnénk meg, végül azonban mindegyik ugyanahhoz az eredményhez, ti. az egyensúlyi állapothoz jut el. Ezt modellálja Ashby homeo sztátja.10 Az emberi interakció területén gyakr an megfig yelt séma a következő: van két partner, például két házastárs, akik valamilyen oknál fogva bizonyos érzelmi távolság ot tartanak fenn egymás között. Ebben a rendszerben egyáltalán nem számit, ha az egyik fél több érintkezést kezdeményez, mert az egyik partner minden közeledését megjósolhatóan és megfig yelhetően a másik visszahúzódása követi, úgyhogy az uralkodó séma mindig fennmar ad.* Valamivel bonyolultabb, de lényeg ében ugyanilyen szerkezetű sémával találkozunk gyakr an az alkoholistáknál, amikor kiprovokálják feleség ük bírálatát és őrzési kísérleteit. Amint az asszony panaszkodni kezd és megpróbálja „megvédeni” őket az alkoholtól, többet kezdenek inni, ami viszont szapor ítja az asszony panaszait stb. Hasonlóképpen, amikor egy fiatalkorú bűnöző magatartása javul, a szülők gyakr an azt „fedezik fel ”, hogy egy másik, korábban „jónak” tartott gyer ekük kezd bűnözőként viselkedni. És nem fantáziálnak: a klinikai tapasztalat azt mutatja, hogy ez az ún. bűnözőellenes viselkedés valóban határ ozott változáson megy át, amint a testvér „egyenesbe jön”. A jó gyer ek most ahelyett, hogy bírálná testvére rosszaság át, mint korábban, elkezdi csúfolni jóság áért, s ezáltal vagy siker ül visszaállítania az eredeti helyzetet, vagy maga válik bűnözővé. Hasonló sémákat figyelhetünk meg bizonyos családok döntéshozatalaiban. Mindegy, hogy ki áll elő egy javaslattal, amikor megpróbálnak valamit együtt eltervezni, a többieknek muszáj elvetniük az elgondolást. Különösen érdekes klinikai példát említett nekünk nemr ég iben Selvini Palazzoli professzor, aki olyan olasz családokkal foglalkozott, amelyekben étvágytalanságban szenvedő lányg yermekek voltak. Ezek a lányok szinte kivétel nélkül hallatlan érdeklődést mutattak a főzés és a többi családtag táplálása iránt, jóllehet maguk undor odtak az ételtől. Az összbenyomás Selvini megfog almazása szer int az, hogy ezekben a családokban szélsőség esen, majdnem karikatúr aszer űen felcser élődött a tápláló és a táplált szer epe. Az ilyen viselkedésszekvenciák, amelyek fenntartják
azt, amit Jackson családi homeo sztázisnak nevezett,49, 50 nem egyszer űen szerepcser ék (ahog yan egy szociológ us esetleg megfog almazná), hanem valódi elsőfokú változások, amelyek révén különböző, a lehetség es viselkedések egy véges készletéből származó viselkedések eltérő szekvenciákba kombinálódnak, de mindig azonos végeredményhez vezetnek. A második csoporttulajdonságban rejlő állandóság a legg yakr abban olyankor figyelhető meg, amikor a cselekmények oksági rendje nem lineár is, hanem körkör ös (cirkulár is), ami általános minden olyan rendszerben, amelyben az egyes elemek kölcsönhatásban működnek. Jó példák erre a fegyverkezési versenyek vagy az olyanfajta politikai eszkaláció, amilyen az arab országok és Izrael között fennáll. Tegyük fel az egyszer űség kedvéért, hogy csak két félr ől van szó: kölcsönhatásuk cirkular itása gyakorlatilag eldönthetetlenné teszi, hogy egy adott tett a másik fél cselekvésének (viselkedésének stb.) oka-e vagy következménye. Természetesen mindkét fél úgy látja, hogy reag álásait a másik cselekedetei határ ozzák meg és provokálják ki, kívülr ől nézve viszont bármelyik fél bármely tette választ kiváltó inger. Ebben a keretben az A viselkedésre alkalmazott B viselkedés gyakorlatilag ekvivalens a B-re alkalmazott A-val, ami kielég íti a második csoporttulajdonság ot. Komoly konfliktus oka lehet a két fél között az eseménysor „központozásának” eltérő megítélése.16, 67, 93
c) A harmadik csoporttulajdonság alapja az üres elem; amelynek kombinálása bármely más elemmel lényeg ében zéró elsőfokú változást jelent. Ennek szemléltetése bonyolultabb, mert nehéz rámutatni arra, ami nem áll fenn, illetve triviális azt hangsúlyozni, hogy ami nem hoz létre változást, az úgy hagyja a dolg okat, ahogy vannak. De ez csak a látszat! A dolog azonnal nem triviális, amint rájövünk, hogy a zéró változás szükségképpen a változások mindkét szintjére vonatkozik. A jelen pillanatban azonban egyszer űbb továbbmennünk az utolsó csoporttulajdonság bemutatására, mert ennek során könnyebb lesz felismernünk, hogy az üres elem nem egyszer űen semmi, hanem megvan a maga szubsztanciája. d) A negyedik csoporttulajdonság, mint láttuk, arra utal, hogy bármely csoportelem kombináció ja a recipr okával vagy ellentétével az üres elemet adja. Milyen gyakorlati következményekkel jár ez a tétel? Felszínesen nézve nehéz durvább és gyöker esebb változást elképzelni, mint valaminek a helyettesítését az ellenkezőjével. Ám egy kevésbé felszínes perspektívából könnyen nyilvánvalóvá válik, hogy tapasztalatunk világa (és csak erről beszélhetünk) ellentétpár okból épül fel, és hogy a valóság minden porcikája ellentétének létezéséből meríti anyag át vagy konkr étság át. A példák megszámlálhatatlanok, és mind közhelyszerű: világ osság-sötétség; alak-háttér; jó-rossz; múlt-jövő, és így
tovább. E példák pusztán egyazon realitás vagy fogalmi keret egymást kiegészítő oldalai, noha látszólag összeegyeztethetetlenek és kizárják egymást.* Például a kínai kultur ális forr adalom során a vörösg árdisták változtatásainak egyike az volt, hogy a reakciós, burzsoá múltra utaló jeleket (utcákét, épületekét, üzletekét stb.) forr adalmi nevekkel helyettesítették. Lehetett volna radikálisabban szakítani a múlttal? A kínai kultúra szélesebb kontextusában azonban ez a szakítás tökéletesen egybevág azzal, amit valaha Konfuciusz „a nevek kijavításának” nevezett, s ami azon a hiedelmen alapul, hogy a „jó” névből következik a „jó” realitás (ellentétben a mi nyug ati felfog ásunkkal, hogy ti. a nevek tükr özik a valóság ot). Valójában tehát a vörösg árdisták név-változtatásai az elsőfokú változások körébe tartoznak: érintetlenül hagyták a kínai kultúra egyik ősi jellegzetesség ét, sőt meg is erősítették azt. Azaz, nem zajlott le másodfokú változás, mely tény megértése valószínűleg komoly problémát okozott volna a vörösg árdistáknak. A dolg ok különbözhetnek, mint „éj a naptól”, s az áttér és az egyikr ől a másikra szélsőség esnek és végletesnek tűnhet, de egy tágabb kontextusban (a matematikai értelemben vett csoporton belül) mégsem változik semmi sem. „Megmentése érdekében le kell rombolnunk a várost” – mondta állítólag egy amer ikai csapattiszt Vietnamban, s valószínűleg nem volt tudatában sem mondása szörnyű abszurditásának, sem mélyebb értelmének. A változással kapcsolatos egyik legnag yobb tévedés az, hogy ha valami rossz, akkor az ellentétének szükségképpen jónak kell lennie. Az a nő, aki elválik egy „gyenge” férfitól és hozzámegy egy „erőshöz”, gyakr an legnag yobb kétségbeesésére azt veszi észre, hogy miközben második házassága az első szög es ellentéte, valójában mégsem változott semmi. A politikusoknak és a diktátor oknak mindig kedvenc propag andafog ásuk volt az éles kontr asztok felidézése. „Nemzetiszocializmus vagy bolsevik káosz?” – kérdezte fellengzősen egy náci plakát, azt sugallva, hogy pusztán ez a két alternatíva létezik, s minden jóravaló embernek választania kell, méghozzá nem kétség es, hogy mit. ”Erdäpfel oder Karto ffel” (Krumpli vagy burg onya?) – replikázott egy kicsiny cédula, amelyet egy illegális csoport ragasztott ezekre a plakátokra, amivel óriási Gestapo-vizsg álatot szabadított el. Már Herakleitosz, a változás nagy filozófusa is felismerte az ellentéteknek ezt a különös összefügg ését, amit enantiodrómiának nevezett. A fogalmat átvette Jung, egy alapvető lelki mechanizmust látva benne: „Minden pszichológiai szélsőség rejtve tartalmazza a maga ellentétét, vagy valamilyen bensőséges és lényegi kapcsolatban áll vele… Nincs az a szent szokás, amely alkalmanként ne változhatna az ellenkezőjére, s minél szélsőség esebb egy helyzet, annál inkább számíthatunk enantio drómiára, amikor valami az ellenkezőjére
változik.”53 Annyi bizonyos, hogy történelmünk tele van enantio dromikus sémákkal. Amikor például a hellénizmus eljutott a leglég iesebb spir itualizmushoz, ezt azonnal követte a sötét, kaotikus, orfikus elemek betör ése Kis-Ázsiából. A nő romantikus eszményítésének a 11. századtól a 13.-ig tartó trubadúrkorszakban, s vallási megfelelőjének, a buzgó Mária-kultusznak a 11. századtól volt egy különös és rémítő útitársa a történelemben: a boszorkányüldözések kitör ése és szörnyű crescendója. Szűz Mária és a boszorkány a nőiség két olyan oldala, melyeknél távolibbat és ellentétesebbet nehéz lenne elképzelni; s mégis „csupán” egy ellentétpárt alkotnak.* Később, a felvilág osodás korában a Szüzet az Ész istennőjével helyettesítették, akit viszont a romantika és C. G. Carus „felfedezése”, a tudatalatti detr onizált. S hogy futó pillantást vessünk a jövőbe is: nagy biztonságg al megjósolható, hogy a velünk egykorú hippinemzedék leszármazottai bankigazg atók akarnak majd lenni, meg fogják vetni a kommunát, s az elé a gyötrő kérdés elé állítják jóindulatú, de megzavar odott szüleiket, hogy „vajon hol rontottuk el a gyermekeinket”? Ha szem előtt tartjuk ezeket a példákat, az üres elem fogalma valamivel megfoghatóbbá válik. Ahogy fentebb, c) alatt kimutattuk, az üres elem egy másik elemmel kombinálva megő rzi a szóban forgó elem azonosság át (vagyis zéró elsőfokú változást hoz létre); míg ha egy csoportelemet az ellentétével kombinálunk, a csoport azonossága őrződik meg (vagyis ez a kombináció az üres elemet hozza létre, s ezáltal zéró másodfokú változást idéz elő. Például: a hagyomány természetéhez tartozik, hogy biztosítsa az állandóság ot, ha kell, akár erőszakos cselekvés árán is. A cselekvés alapjaként a hagyománynak tehát üres elem funkció ja van. A forr adalom viszont természeténél fogva változást idéz elő. De ahog yan a vörösg árdisták példája mutatja, lehetség es olyan forr adalmi cselekvés, amely hagyományos módon próbál meg változást előidézni. Az effajta cselekvésnek az a funkció ja, mint a recipr oknak vagy az ellentétnek, és amint láttuk, megő rzi a társadalmi rendszer azonosság át. A történelem zavarba ejtően sok olyan forr adalomr ól tud, amelyek végeredménye mindent egybevetve nem sokban tér el attól a helyzettől, amelynek felszámolására a forr adalom megindult, s amelyet egy szép új világg al akart helyettesíteni.* A mindennapi emberi dolg okban e zéró változás felismer ése a hideg ebb fejűeket arra sarkallhatja, hogy levonják a szomorú következtetést: valószínűleg akkor járunk a legjobban, ha egyáltalán nem bolyg atjuk a helyzetet. De ez a felismerés semmiképp sem általános érvényű; az üres tag különös zéró hatását az is növeli, hogy „láthatatlan”. Nem nehéz felismerni, hogy valami nyilvánvalóan átváltozott az ellentétévé s érvelni sem nehéz emellett, viszont annál nehezebb – különösen az emberi viszonyok esetében – tudatosítani, hogy ez a változás a séma egészét tekintve nem változás. Sok emberi konfliktus és konfliktust
okozó „mego ldás” ennek a tudatosításhiánynak a következménye. Erre a problémára további példákat mutatunk majd be a 4. fejezetben. Ennyit a négy csoporttulajdonság szemléltetésér ől. Láttuk, hogy sem önmagukban, sem egymással kombinálva nem képesek másodfokú változást előidézni. Az olyan rendszer ekr ől, amelyek végigfuthatnak az összes lehetség es belső változásukon (és nem számit, hogy hány ilyen van) anélkül, hogy rendszerváltozás, vagyis másodfokú változás következne be, azt mondják, hogy beler ag adtak egy végtelen játszmába.97 A végtelen játszma nem hozza létre saját megváltoztatásának a feltételeit: nem gener álódnak a játszma szabályait megváltoztató szabályok. Vannak olyan játszmák, amelyek szerkezetébe be van építve egy végpont, és a játszma előbb vagy utóbb eljut eddig. Akár kellemesek, akár kellemetlenek ezek a kimenetelek, az ilyen játszmák nem vezetnek azokhoz a káros körökhöz, amelyek szinte mindig fellelhetők az emberi konfliktusok gyöker einél. A vég nélküli játszmák viszont, mint az elnevezés is jelzi, nem érnek véget: nem „gondoskodnak” saját lezár ásukr ól. A befejezés (mint a felébr edés a lidérces álom példában) nem része a játszmának, nem eleme az adott csoportnak: a befejezés a játékhoz képest meta-állapot, más logikai típusba tartozik, mint a játszma lépései (az elsőfokú változások). Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a másodfokú változás egyáltalán nem lehetetlen, sőt meglehetősen mindennapos jelenség; az ember ek igenis találnak új mego ldásokat, a társadalmi szerveződések képesek az önkorr ekció ra, a természet örökké új alkalmazkodási formákra talál. A tudományos felfedezés és a művészi alkotómunka folyamata éppen abban áll, hogy a régi keretből egy újba lép át valaki. Tulajdonképpen egy rendszer életképesség ének vagy „egészség esség ének” megítélésekor a leghasználhatóbb kritér ium éppen ez a rejtélyes, a szokásos gondolkodásnak ellentmondó képesség – extr ém példáját Münchhausen báró demonstr álta, amikor saját hajánál fogva kihúzta magát az ingoványból. A másodfokú változást többnyire ellenő rizhetetlen, sőt felfoghatatlan, ám lehetség es átmenetnek tartják a két rendszer között; hirtelen megvilág osodásnak, ami előr eláthatatlanul bukkan fel hosszú, gyakr an csalódást keltő szellemi és érzelmi munka után, néha álmunkban, néha szinte a teológ iai értelemben vett kegyelem jóvoltából. Koestler Teremtés c. írásában enciklopédikus példasort gyűjtött össze erre a jelenségre, és bevezette a biszociáció fogalmát. „Biszociáció az, amikor egy helyzetet vagy egy eszmét két, önmag ában következetes, de normálisan összeegyeztethetetlen hivatkozási keretben szemlélünk”,59 s „ha egy mentális esemény hirtelen két, egymással általában összeegyeztethetetlen adatsorr al biszociál, a gondolatsor váratlanul átvált az egyik asszociatív kon-
textusból egy másikba”.60 Bronowski ugyanezzel a problémával foglalkozik egy ragyogó írásában, a döntő ugrást ő szintén megjósolhatatlannak, szinte véletlen jelleg űnek tartja: nem tudjuk, hogyan zajlik le ez, s nincs rá mód, hogy megtudhassuk. „Az értelem szabad játéka ez, invenció, ami kívül esik a logikai folyamaton. A tudományban a képzelet nagy jelentőségű tette ez, s minden szempontból olyan, mint a hasonló mozzanatok az irodalomban. E tekintetben a tudomány és az irodalom hasonlít egymásra: a szellem mindkettőben elhatározza, hogy gazdag ítani fogja a rendszert valamiféle többlettel, melyet a szabad választás nem mechanikus aktusa hoz létre.”27 Az idézett szerzők tekintélyének és nézetazonosság ának együttes súlya ellenére is, tapasztalataink alapján úgy véljük, hogy a másodfokú változás csupán az elsőfokú változás felől, vagyis a rendszer en belülr ől nézve előre láthatatlan, váratlan és logikátlan.* Ennek így is kell lennie, mert – mint láttuk – a másodfokú változás kívülr ől lép a rendszerbe, s így nem ismer ős és nem érthető az elsőfokú változásokból. Rejtélyes és szeszélyes természete tehát látszólag os; kívülr ől nézve csupán a rendszert mint egészet kormányzó feltevések megváltozása (ti. a csoportelmélet kombinációs szabályainak a megváltozása). Az új szabályoknak ez a csoportja maga is mutathat aztán csoport-invar ianciát, s változásuk ez esetben ismét csak egy magasabb szintr ől vezethető be. Ahhoz azonban – s ez nagyon fontos és gyakorlati jelentőségű dolog –, hogy az eredeti rendszer en belül változást idézzünk elő, csak a metaszintig kell elmennünk.
1. ábra
Egy némileg elvont, de nagyon egyszerű példa kissé világ osabbá teszi mindezt. Az 1. ábrán látható kilenc pontot össze kellene kötni négy egyenes vonallal úgy, hogy közben nem emeljük fel a ceruzát a papírr ól. Annak az olvasónak, aki nem ismeri ezt a problémát, azt javasoljuk, hogy álljon meg itt, s próbálja
külön papír on mego ldani, mielőtt továbbmenne, s különösen, mielőtt megnézné a mego ldást (2. ábra). Akik először kísérleteznek a probléma mego ldásával, szinte kivétel nélkül elfog adnak egy, a mego ldást lehetetlenné tevő feltevést. Azt ugyanis, hogy a pontok négyszög et alkotnak, és a mego ldást ezen a négyszög ön belül kell megtalálni. Ez a feltevés a mego ldás keresőjétől származik, az instr ukció nem tartalmazza. A sikertelenség tehát nem a feladat mego ldhatatlanság ának, hanem a mego ldáskísérletnek a következménye. Függ etlenül attól, milyen kombinációban és sorr endben húzza meg az egyeneseket, ebben a keretben gondolkodva mindig marad legalább egy nem érintett pont. Ez azt jelenti, hogy a kísérletező hiába próbálja végig a négyszög ön belül létező összes elsőfokú változáslehetőség et, nem fogja mego ldani a feladatot. A mego ldás a másodfokú változásban rejlik: fel kell adnia látásmódját a pontok határ olta mezőr ől, el kell hagynia a 9 ponttal határ olt virtuális mezőt. A Principia Mathematica nyelvén: a mego ldásnak meg kell haladnia a (9 fekete pont alkotta) csoportot, következésképpen nem lehet annak része.* Nagyon kevesen tudják maguktól mego ldani a kilencpontos feladatot. Akiknek nem siker ül és feladják, ugyancsak meglepődnek a mego ldás váratlan egyszer űség étől. A kilencpontos dilemma és számos valóság os élethelyzet között nyilvánvaló hasonlóság áll fenn. Mindannyian kerülünk hasonló kínos helyzetekbe, s egyáltalán nem számit, hogy hűvösen és logikusan próbáljuk mego ldani őket, vagy tombolva rohang álunk fel s alá. De – ahog yan korábban már említettük – csak a helyzeten belül, az elsőfokú változás perspektívájából tűnik a mego ldás hatalmunkon kívül álló, meglepő megvilág osodásnak. A másodfokú változás perspektívájából annyir ól van csak szó, hogy az egyik logikai szinten megfog almazott feltevésr ől áttér ünk egy másik logikai szint feltevésére. Arról, hogy a feladat a (virtuális) négyszög ön belül oldható meg, át kell váltanunk egy másikra. Más szóval a mego ldás nem a pontok, hanem a pontokra vonatkozó feltevések vizsg álatának az eredménye.* Vagy hogy filozofikusabban fogalmazzuk meg ugyanezt az állítást: nyilván nem mindegy, hogy gyalognak tekintjük-e magunkat egy helyzetben, melynek szabályait valóságnak nevezzük, vagy olyan résztvevőnek, aki tudja, hogy a szabályok csak annyiban valóság osak, hogy megter emtettük vagy elfog adtuk őket, és meg is változtathatók. A 8. fejezetben részletesebben foglalkozunk majd ezzel a témával. Mindez azonban feltételezi, hogy tisztában vagyunk univerzumunk logikai szerkezetével, s azzal, hogy a logikai tartomány szintjeit tisztán el kell különítenünk. A logikai típusok elmélete alapján világ os, hogy az osztályr ól nem beszélhetünk azon a nyelven, amely teljesen helyénvaló lenne az osztály eleme-
inek esetében. Ez logikai hiba, és fölöttébb zavaró zsákutcába vezetne bennünket. Ilyen típusalkotási hibákat kétféleképpen lehet elkövetni: vagy úgy, hogy egy bizonyos tulajdonság ot nem az elemekhez, hanem az osztályhoz rendelünk (illetve fordítva), vagy pedig úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk az elem és az osztály közötti jelentős különbség et (azonos absztr akciós szinten kezeljük a kettőt). Nem szabad elfelejteni, hogy a másodfokú változás az elsőfokúnál eggyel magasabb logikai szinten van. Ennélfogva nem fejezhető ki az elsőfokú változások leírására még megfelelő formulákkal, s rendkívül zavaró, ellentmondásos következmények nélkül nem közelíthető meg azokkal a módszer ekkel, amelyek az elsőfokú változás szintjére alkalmazható.* Trag ikomikus tudományos vitákat lehetne például kiküszöbölni, ha a vitázók észr evennék, hogy változásr ól beszélve, azon az egyik fél elsőfokú változást ért (ti. adott viselkedésmódon belül egy viselkedés átváltozását egy másikká), míg a másik (gyakran nem tudatosan) a másodfokú változást kéri számon (vagyis a viselkedésmód megváltoztatását egy másik viselkedésmóddá). Bateson, akinek valószínűleg a legnag yobb hozzájár ulása a logikai típusok elméletének bevezetése volt a viselkedéstudományok területére, s akinek hálásak vagyunk az útmutatásért, tömör en foglalta össze ezt a helyzetet: „Ha a viselkedéskutatók figyelmen kívül hagyják a Principia Mathematica problémáit, megközelítőleg hatvanévnyi lemar adással kell számolniuk.”
2. ábra. A megoldás
II. RÉSZ. A PROBLÉMA KÉPZŐDÉSE
3. „Ugyanabból még több” – amikor a megoldás válik problémává Először felverjük a port, aztán azt mondjuk, hogy nem lehet látni. BERKELEY Most, hogy áttörted a fejeddel a falat, mit fogsz csinálni a szomszéd cellában? S. J. LEC: ÚJ, FÉSÜLETLEN GONDOLATOK A változás előmozdítója általában az eltér és valamilyen normától. Ha jön a tél és csökken a hőmérséklet, fűteni kell a szobákat, a szabadban pedig több ruhát kell viselni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Ha a hőmérséklet még alacsonyabb lesz, még erősebben kell fűteni és még meleg ebb ruhákat kell hordani. Más szóval, változásra van szükség, hogy helyr eálljon a kényelem és a túlélés szempontjából kívánatos norma. A kívánt változást – a negyedik csoporttulajdonságnak megfelelően – annak az ellenkezőjén keresztül lehet elérni, ami az eltér ést létr ehozta (például meleg vs hideg). Ha ez a helyesbítő akció elégtelen lenne, az „ugyanabból még több” meghozza végül a kívánt hatást. A problémamego ldásnak ez az egyszerű és „logikus” esete nemcsak sok mindennapi élethelyzetben működik, hanem a kölcsönhatáson alapuló fiziológ iai, neur ológ iai, fizikai, gazdasági folyamatok miriádjaiban. De a történetnek ezzel nincs vége. Nézzünk néhány más, látszólag hasonló helyzetet. Az alkoholizmus komoly társadalmi probléma. Ezért korlátozni kell az alkoholfog yasztást, s ha ez nem szünteti meg a problémát, a végsőkig – a szesztilalomig – alkalmazzák ugyanazt. Azonban eme tilalomr ól mint gyógymódr ól kider ült, hogy rosszabb, mint maga a betegség: az alkoholizmust nem képes korlátozni, viszont egész földalatti ipar alakul ki, a termékek rossz minősége még inkább közegészségügyi problémává teszi az alkoholt, speciális rendő ri erőkre van szükség az alkoholcsempészek lefülelésére, ebbe a folyamatba azonban szokatlan méretekben belép a korr umpálódás stb. Ahog yan romlik a helyzet, a szesztilalom kényszerű betartásának módja egyre szig or odik, de itt az ugyanabból még több „meglepő módon” nem idézi elő a kívánt változást. Ellenkezőleg: a „mego ldás” nagyban növeli a problémát, valójában végül ez lesz a nagyobbik baj a kettő közül (az egyik a népesség bizonyos százalékának alkoholizmusa, a másik a széles körű csempészés, korr upció és gengszterháború a nagyarányú alkoholizmus tetejébe). Ez a példa arra is jó, hogy egy másik lényeg es, és első pillantásra ezzel
ellentétes dolg ot megvilág ítson a valós élethelyzetekben zajló változásokkal kapcsolatban. A csoportelmélet fogalmait használva, a csoport elemeit (például számokat, részecskéket) individuális tulajdonság aik tekintetében változatlannak fogjuk fel: ami változhat, az a sorr endjük, egymáshoz való viszonyuk stb. Az életben, bár néhány emberi probléma hosszú ideig lehet nagyon komoly, sok nehézség nem marad sokáig ugyanaz, hanem elkezd növekedni és kiterjedni, ha nem oldják meg, vagy ha rossz mego ldással kísérleteznek – és különösen akkor, ha egy rossz mego ldást egyre mértéktelenebbül alkalmaznak. Ha ez történik, a helyzet struktur álisan hasonló vagy azonos maradhat, de a nehézség intenzitása és a vele járó szenvedés növekszik. Az olvasónak nem szabad ezt elfelejtenie, mert különben következő példáink ellentmondásosnak fognak tűnni; egyfelől ti. úgy mutatjuk be a problémát, hogy az nem változik, másfelől azt állítjuk róla, hogy egyre súlyosabbá válik. Kártékony-e a pornog ráfia társadalmilag? A válasz sok ember számára vitathatatlan (és soha nem vitatott) igen. Ennélfogva logikus, hogy minden rendelkezésre álló törvényes eszközzel üldözzék és harcoljanak ellene. A dán példa azonban azt mutatja, hogy a pornog ráfia teljes liber alizálása nem nyitotta meg a bűn és az általános elfajulás zsilipjeit, hanem éppen ellenkezőleg, arra késztette az ember eket, hogy kinevessék és tudomást se vegyenek róla.* A pornog ráfia esetében tehát az „ugyanabból még több”-féle mego ldás (a jogi represszió) nem pusztán a nagyobbik két baj közül, hanem maga a probléma – a „mego ldás” nélkül a probléma sem létezne. Különös látni, hogy egyfelől nyilvánvalóvá válik az ilyenfajta mego ldások képtelensége, másfelől a változásnak ezt a formáját mégis újra és újra megkísérlik előidézni, mintha azok, akik a változás létr ehozásáért felelősek, képtelenek lennének levonni a szükség es következtetéseket a történelemből.* Egy másik ilyen példa a gener ációs szakadék. Az idősebb és a fiatalabb nemzedék közötti fájdalmas hasadás nyilván igen régó ta létezik, és meglehetősen szter eotip fordulatokkal siránkoznak miatta évezr edek óta.* Ugyanakkor, bármilyen ősrégi is ez a téma, láthatólag senki sem talált módot a megváltoztatására; így okunk van feltételezni, hogy nincs rá mego ldás. Manapság azonban sokan megg yőzték magukat arról, hogy a gener ációs szakadékot meg lehet és meg is kell szüntetni. Ez a meggyőződés, s nem a gener ációs szakadék, hallatlan problémákat teremtett – főként a gener ációk közötti polar izáció növelésével –, holo tt korábban mindö ssze egyfajta nehézségr ől volt szó, amellyel az ember iség láthatólag megtanult együtt élni. De most, hogy megnövekedett a kezdeti polar izáció, egyre több ember kezdi úgy „látni”, hogy nagyobb szükség van a cselekvésre. Receptjük a változtatásra az „ugyanabból még több” – és ez a „mego ldás” lett a probléma.
Véleményünk szer int hasonló bonyodalom rejlik számos makacs emberi nehézségben is, amelyekben a józan ész azt tanácsolná, hogy egy fájdalmas vagy zavaró tényt úgy lehet kivédeni, hogy a szituáció ba bevezetjük a tény ellenkezőjét. Mit tarthatnának például ésszer űbbnek a rokonok és a barátok, mint hogy megpróbálják felvidítani a lehang olt embert? De a depressziós valószínűleg még mélyebbre süllyed a mélabújába, ahelyett hogy javára válnék a dolog. Ez arra készteti a többieket, hogy fokozzák erőfeszítéseiket, s rávezessék, hogy az élet valójában egy kerti ünnepély. Minthogy az „értelem” és a „józan ész” vezérli őket, képtelenek belátni (a páciens pedig képtelen megmondani), hogy segítség ük egyenértékű annak követelésével, hogy a beteg rendelkezzék bizonyos érzelmekkel (örömmel, optimizmussal), másokkal ellenben ne (szomor úság, pesszimizmus stb.). Mindennek eredményeként az, ami eredetileg talán csak átmeneti lehang oltság volt a betegnél, most átitatódik azzal az érzéssel, hogy kudarcot vallott, rossz és hálátlan azokkal szemben, akik annyira szer etik és mindent megtesznek érte. Ez a depresszió nem az eredeti szomorúság. A legg yakr abban olyan családokban figyelhetjük meg ezt a sémát, amelyekben a szülők oly mértékben elfog adják azt az elképzelést, hogy egy jól nevelt gyer eknek boldognak kell lennie, hogy még a gyer ek legnormálisabb, időleg es szomor úság ában vagy bizonytalanság ában is néma vádat látnak, s ezáltal megter emtődik az egyenlet: „szomor úság egyenlő rosszaság”. A „menj a szobádba, és elő ne gyere, amíg nem tudsz mosolyogni!” parancs egyike csak a sok hasonlónak, amelyek segítség ével a szülők megpróbálhatnak változást előidézni. A gyer ek most nemcsak bűnösnek érzi magát, amiért képtelen azt érezni, amit „éreznie kell” ahhoz, hogy elfog adják és „jónak” tartsák, hanem feltehetőleg haragszik is amiatt, amit tesznek vele. Vagyis a szülők két további érzéssel gyar apítják a „nem érezhető” érzések listáját. Ha egy alapvetően ártalmatlan nehézség „félr ekezelésének” ez a sémája rögződik és megszokott elvár ássá változik, nincs többé szükség a külső megerősítésre (a szülők változtatási kísérleteire). A klinikai tapasztalat azt mutatja, hogy az egyén végül maga alkalmazza magára a depressziót előidéző „mego ldást”, s ezáltal alkalmassá válik rá, hogy megkapja a beteg címkét. A problémamego ldásnak ugyanezzel a hatástalan formájával kísérletezik általában az alvászavarr al, ezzel a szokványos, de zavaró gonddal küszködő személy. A legtöbb álmatlan elköveti azt a hibát, hogy megpróbálja akar attal alvásra kényszer íteni magát, amitől csak még éber ebb lesz. Pedig az alvás természeténél fogva olyan jelenség, amely csak spontán módon tud bekövetkezni. A spontaneitást viszont nem lehet akar attal előidézni. De az álmatlanságban szenvedő, aki egyre kétségbeesettebb lesz, ahog yan telik az idő, pontosan ezt teszi, s végül „gyógymódja” lesz a betegsége. Az „ugyanabból még több” ez
esetben elvezethet az étrend megváltoztatásához, a lefekvési idő cser élg etéséhez, altatószedéshez és ezáltal gyógyszerfügg őséghez, s e lépések mindegyike fokozza a problémát, ahelyett hogy mego ldaná. A párterápiában gyakr an meg lehet figyelni, hogy a két házastárs olyan magatartásformákat alkalmaz, amelyeket külön-külön mindketten a lehető legmegfelelőbb reag álásnak tartanak valami rosszra, amit a másik követ el. Vagyis mindkettő korr ig álandónak tekinti a másik sajátos korr ekciós viselkedését. Például, a feleségnek az a benyomása támad, hogy a férje nem elég nyílt vele, s így ő nem tudhatja, hányadán áll vele, miket gondol róla a férje, mit csinál, amikor nincs otthon stb. A kívánt információt úgy próbálja megszer ezni, hogy kérdezősködik, figyeli férje viselkedését, s más módokon is ellenő rzi. Ha a férj ezt a viselkedést túl tolakodónak tartja, valószínűleg eltitkol majd előle egyébként teljesen ártalmatlan, érdektelen információ kat is, „csak azért, hogy megnevelje az asszonyt”. Ezzel egyáltalán nem szer eli le a feleség et: a mego ldáskísérlet nemcsak hogy nem idézi elő a feleség viselkedésében a kívánt változást, de újabb tápot ad aggodalmainak és bizalmatlanság ának – „ha még ezekr ől az apróság okr ól sem beszél nekem, akkor itt lennie kell valaminek”. Minél kevesebb információt ad a férj, annál állhatatosabban nyomoz a feleség, s minél állhatatosabban nyomoz, annál kevésbé informálja a férj. Mire eljutnak a pszichiáterhez, az asszony viselkedését már kóros féltékenységként lehetne diagnosztizálni, amennyiben eltekintenénk a kettejük közötti interakciós sémától, s mego ldási kísérleteiktől, amelyek maguk alkotják a problémát.
3. ábra
A fenti példák azt mutatják, hogy bizonyos körülmények között a problémák egyszer űen úgy állnak elő, hogy egy létező nehézség et rosszul próbálnak megoldani,* és ez az emberi funkcio nálás bármely szintjén – egyéni, páros, családi, szociális stb. szinten – előfordulhat. Az említett házaspárt szemlélve a
megfig yelőnek két olyan matr óz jut eszébe, akik majd kiesnek a vitorlás oldalán, hogy stabilizálják járművüket: minél jobban kihajol az egyik, annál jobban ki kell hajolnia a másiknak is, hogy kiegyenlítse a társa stabilizáló kísérletéből származó instabilitást, miközben a vitorlás tökéletesen stabil lenne, ha abbahagynák akrobatikus mutatványaikat (3. ábra). Könnyű belátni, hogy ezt a képtelen helyzetet úgy lehetne megváltoztatni, ha legalább az egyikük egy látszólag teljesen ésszer űtlen dolg ot művelne, ti. kevésbé húzná a kötelet; ez ugyanis azonnal arra kényszer ítené a másikat, hogy ugyanezt tegye, hacsak nem akar vízbe pottyanni, s végül kényelmesen ülnének egy stabil vitorlásban. A változás előidézésének ez a közg ondolkodással ellenkező módja lesz a 7. fejezet témája: jelen fejezetünk befejezéseként hadd mutassuk ki, hogyan illenek bele fenti példáink változáselméletünkbe. Ahog yan első példánk (meleg vs hideg) szemlélteti, számtalan helyzetben a normától való eltér ést az eltér és ellentétének alkalmazásával lehet normalizálni. A kibernetikában ez egyszerű negatív visszacsatolás,* amelynek révén egy rendszer visszanyeri és fenntartja stabilitását. A csoportelmélet fogalmait használva azt mondhatjuk, hogy a homeo sztatikus folyamat rendelkezik a negyedik csoporttulajdonságg al, vagyis végkimenetele az üres elem vagy zéró változás. Reng eteg olyan eset van, amelyekben ez a fajta problémamego ldás és változás érvényes és kielég ítő mego ldást biztosít. A rendszerben rejlő elsőfokú változáspotenciál ezekben az esetekben meg tud birkózni a zavarr al, s a rendszer szerkezete változatlan marad. A fejezetünkben bemutatott többi példa esetében az elsőfokú változás, teljesen függ etlenül attól, hogy melyik szer epel benne a négy csoporttulajdonság közül, nem alkalmas a kívánt változás előidézésére, mert magának a rendszernek kell megváltoznia, ez viszont csak a másodfokú változás szintjér ől idézhető elő. (Autós példával, padlóg áz helyett sebességváltás.) Az a kísérlet, hogy elsőfokú változást idézzenek elő ilyen körülmények között, vagy fokozza a mego ldandó problémát, vagy maga lesz a probléma. Vállalva a kockázatot, hogy szemantikai szőrszálhasog atóknak látszunk, különbség et kell tennünk „nehézség” és „probléma” között. A továbbiakban nehézségr ől beszélve, ezen szimplán egy nemkívánatos helyzetet értünk, amely mego ldható valamilyen racio nális cselekvéssel (általában elsőfokú változással, lásd meleg vs hideg) és nem tételez fel speciális problémamego ldó készség eket; vagy még inkább olyan nemkívánatos, de többnyire teljesen átlag os élethelyzetet, amelynek nincs ismert mego ldása és – legalábbis időleg esen – együtt kell élni vele. Problémár ól beszélve zsákutcákra, holtpontokra, görcsökre utalunk, amelyek a nehézség ek helytelen kezeléséből állnak elő s ezek miatt maradnak fenn. A helytelen problémakezelésnek alapvetően három fajtája van:
1. A megoldást úgy próbálják elérni, hogy tagadják annak probléma voltát: a cselekvés szükséges, de nem cselekszenek. 2. Olyan nehézséget próbálnak megváltoztatni, amelyik vagy gyakorlatilag megváltoztathatatlan (például a generációs szakadék vagy a gyógyíthatatlan alkoholisták egy bizonyos százalékának létezése a népességen belül), vagy nem létezik: vagyis cselekszenek, amikor nem kellene cselekedni. 3. A logikai típusalkotásban követnek el hibát, s előáll a vég nélküli játszma. Ez előfordulhat akkor, ha elsőfokú változást alkalmaznak egy olyan helyzetben, amelyik csak egy magasabb szintről változtatható meg (például a kilencpontos probléma, vagy azok a józan észen alapuló tévedések, amelyeket a depresszióval, az álmatlansággal és a féltékenységgel kapcsolatos példáink szemléltetnek), vagy éppen ellenkezőleg, másodfokú változással kísérleteznek, amikor elég lenne az elsőfokú is (például, attitűdváltozást követelnek, és nem elégszenek meg a viselkedés megváltozásával): vagyis rossz szinten cselekszenek. Tapasztalatunk szer int a problémák helytelen kezelésének ez a három módja olyan alapvetően fontos, hogy a következő három fejezetben külön foglalkozunk mindegyikkel.
4. A szörnyű egyszerűsítések Meg akarlak tanítani arra, hogy áttérj a leplezett képtelenségről a nyilvánvaló képtelenségre. WITTGENSTEIN Első pillantásra valószínűtlennek látszik, hogy bárki úgy próbálna megbirkózni egy nehéz helyzettel, hogy tagadja a probléma probléma voltát. Pedig még a köznyelv is tükr özi ezt a magatartást olyan fordulataiban, mint „homokba dugja a fejét”, „struccpolitikát folytat”, „félr enéz” stb. A tipikus formula általában a következő: nincs probléma (vagy rosszabb esetben pusztán nehézségnek minősül), s aki problémát lát, az gonosz vagy bolond, sőt esetleg ő az elismert nehézség egyetlen forr ása. A probléma tagadása tehát együtt jár azok támadásával, akik próbálnak rámutatni arra vagy küzdeni azzal. Mivel szer intünk az emberi folyamatok oksága nem egyirányú és egyenes vonalú, hanem a különféle színter ektől (család, munkahely, politikai rendszer stb.) függetlenül körkör ös (cirkulár is), úgy hisszük, nem kell belebonyolódnunk itt vagy bármelyik következő példánkban a tyúk-tojás kérdésbe a tekintetben, hogy mi volt először. A tagadásnak és a támadásnak ez a kever éke abból származik, hogy valaki durván leegyszer űsíti a társadalmi, és általában a modern, összetett, egymásra utalt és gyorsan változó világban zajló kölcsönhatások bonyolultság át, majd a maga csőlátását az élet realisztikus, becsületes felfog ásának minősíti, vagy „makacs ragaszkodásnak a tényekhez”. Az 1968-as májusi diákmozg almak után született francia kifejezés, a terribles simplificateurs (szörnyű egyszer űsítők) kiválóan alkalmas a szóban forgó álláspont képviselőinek minősítésére. Az eddig iekből egyáltalán nem következik, hogy az egyszer űsítés minden körülmények között hiba, vagy hogy nem segíthet elő változást. A tudomány történetéből igen világ osan kider ül, hogy az idő múlásával a tudományos elméletek egyre bonyolultabbá válnak, mivel a tudósok egyre több kivételt és következetlenség et próbálnak hozzáilleszteni az elmélet átfogó premisszáihoz. Idővel azután egy zseni kidobja ezt a tákolmányt, s kitalál egy új és eleg áns premisszasort, amely számot ad a vizsg ált jelenség ekr ől.* De ez a fajta egyszerűsítés kimondottan másodfokú változás. S mondanunk sem kell, hogy vannak zsenik és „zsenik”. Számos ún. zseni találékonysága pusztán abban áll, hogy képtelen megr ag adni a helyzet bonyolultság át, vagy érzéketlenül eltekint mások igazság ától. Ebből a perspektívából a kényelmetlen szabályok áthág ása
vagy a kalózkodás egyéb formái időnként tényleg egy zseni bátorság ának látszatát kelthetik. A tagadás mint védekező mechanizmus fontos szer epet játszik a pszichoanalitikus elméletben, de általában olyan tudattalan szükségletekre és késztetésekre korlátozódik, amelyek tudatosítását megg átolták létezésük tagadásával. Mi viszont arra jutottunk munkánk során, hogy a letag adhatatlan problémák tagadásának jóval súlyosabb és feltűnőbb következményei vannak, mint amilyeneket egy monádikus szemlélet az intr apszichés tagadási mechanizmusoknak tulajdoníthat. Vitathatatlan, hogy a szocializáció folyamata nagyr észt minden társadalomban abból áll, hogy megtanítják a fiatalokat: mit nem szabad látniuk, hallaniuk, gondolniuk, érezniük vagy mondaniuk. Egy rendezett társadalom éppúgy elképzelhetetlen olyan, nagyon alaposan meghatár ozott szabályok nélkül, amelyek előírják, minek kell kívül rekednie a tudatosság on, mint azok nélkül, amelyek meghatár ozzák, hogy minek kell a tudatában lenni és miről kell kommunikálni.* De – mint mindenütt – itt is vannak határ ok, és létezik az ellenkező véglet, amit akkor ér el valaki, ha az elutasításban vagy a tagadásban rejlő valóságtorzítás súlyosabbá kezd válni, mint a tagadásból származó előny. Laségue és Falr et majdnem száz évvel ezelőtt írt tanulmánya,70 Lidz műve az irracio nalitás továbbadásár ól,73 Wynne álkölcsönösség-fogalma,110 Laing összejátszása64 és megtévesztése,66 Scheflen műve a hátborzong ató kétszemélyes játékokr ól83 és Ferr eira családi mítoszai33 a működészavarr al küzdő családokban található problémaletag adás sajátos vonatkozásainak megfig yelésén alapulnak. A problémák tagadásának első és legfontosabb oka valószínűleg az a szükséglet, hogy elfog adható társadalmi külszínt tartsanak fenn. Ennek közvetlen következményei közé tartoznak ezekben a családokban az ún. nyílt titkok. Nyíltak, mivel mindenki tud róluk; titkok abban, hogy ezt a tudást senki sem tételezi fel a másikr ól. Mint már említettük, a tudattalan elem gyakr an teljesen hiányzik, egy hallg atólag os, személyközi szerződés helyettesíti, vagy ahog yan Ferr eira megfog almazza: „Az egyes családtag tudhatja és gyakr an tudja is, hogy a (család)kép nagyr észt hamis, és egyfajta hivatalos ‘pártvonalat’ képvisel csupán.”32 A „pártvonal” kifejezés rendkívül szer encsés, mert ezek valóban ugyanazt a célt szolg álják, mint a családi mítoszok, csak nagyobb léptékben. A jellemzett helyzetek érthető módon még alattomosabbá és betegségkeltőbbé válnak, ha nemcsak a probléma létezését tagadják, de tagadják magát a tagadást is.* Ezek a rendszerbetegség ek látványosabb esetei, amelyekben már az a kísérlet is hamar gonoszságnak vagy őrültségnek minősül, ha valaki rá akar mutatni a tagadásra – a problémár ól nem is beszélve –, holo tt a gonosz-
ság vagy az őrültség ennek a szörnyű egyszer űsítésnek az eredménye – hacsak valaki el nem sajátítja azt a fontos készség et, hogy lásson ugyan, de abban, amit kimond, óvatos legyen. Mert aki a külszín mögé lát, és ezt meg is mondja, akkor kárhozott; ha meg lát, de még magának sem vallja be, akkor őrült. Vagy ahog yan Laing írja:68 Játszanak. Azt játsszák, hogy nem játszanak. Ha kimutatom nekik, hogy látom, mit csinálnak, megszeg em a szabályt, és megbüntetnek. Azt kell játszanom, hogy nem látom, hogy játszom. És: Ha nem tudom, hogy nem tudom, azt hiszem, hogy tudom. Ha nem tudom, hogy tudom, azt hiszem, hogy nem tudom. Az egyszer űsítések számos tágabb társadalmi összefügg ésben is jelen vannak. A családi mítoszok és a pártvonalak alapvető hasonlóság ára már rámutattunk. Egy másik terület: a politikusok választási ígér etei. Progr amjaik gyakr an tele vannak egyszer űsítésekkel, melyek tömeg ekre hatnak megg yőzően. Ha megválasztják az illetőket, akkor vagy rájönnek, hogy ígér eteiket lehetetlen teljesíteni, mert előre nem látott (bár nem előre láthatatlan) problémákkal találják szemközt magukat, vagy katasztr ófa-politikába sodr ódnak. Bizonyára nagyon szép volna, ha a bajok egyszer űen megszűnnének erőszakos tagadásuk nyomán. Nem vitás például, hogy az elektr onika forr adalma hallatlan, dehumanizáló problémákkal szembesítik a társadalmat, de ezek biztosan nem oldhatók meg szörnyű egyszer űsítésekkel, például azzal, hogy: törjük össze a komputereket, és térjünk vissza az egyszerű, tiszta élethez! Az ipari forr adalom okozta megr ázkódtatást sem oldották meg a gépr ombolások, bármilyen kézenfekvőnek tűnhetett is ez a mego ldás akkor iban. Nagyon könnyű elválasztani a szabályokat a felállításukhoz vezető konkr ét szükségszer űség ektől, majd hősies cselekedetnek vélni, ha valaki ellenszeg ül a megcsonkított szabálynak, mintha az kizár ólag a rosszindulat vagy az előítélet műve volna. Egy középkorú férfi tipikusnak mondható csalódásr ól számolt be nekünk. Támog atói szándékkal két, autók iránt érdeklődő ifjúnak felajánlotta, hogy ingyen kiképzi őket kicsiny autószer elő műhelyében. A fiatalok boldog an vették az ajánlatot, de amikor kider ült, hogy munkavédelmi okból a hosszú hajukat le kell kötniük és a munkában erősített bakancsot kell viselniük, úgy látták, hogy ebben csupán az idősebb gener áció tipikus előítéletei nyilvánulnak meg az ő önkifejezési formáikkal szemben.
Ha ez a példa némiképp triviálisnak látszik, nézzük ugyanezt az attitűdöt nagyobb léptékben. Egy felmér ésben az Ohio State University pszichológ us csoportja 120 utastól megkérdezte, hogyan vélekednek a biztonsági intézkedésekr ől. Három területet vizsg áltak: az egyéni kényelmet, a hatékonyság ot és azt, hogy az utasok maguk milyen speciális intézkedéseket pártolnának. Többek között kider ült, hogy a harminc év alatti utasok ellenzik „a gyanús külsejű utasok megmotozását, a menetjeg yek árának emelését, a repülőg ép-eltér ítők életfogytiglani bebörtönzését és a repülőg épek személyzetének harci kiképzését. Ezt talán értelmezhetjük úgy, hogy ezek egy, a kortárs fiatalok körében elterjedt általánosabb attitűdöt képviselnek.”25 Sajnos, a vizsg álat nem tartalmazta azt a kérdést, hogy milyen alternatív intézkedéseket javasolnának ezek az utasok a légi kalózkodás világszerte elterjedt problémájának kezelésére; ezért csak valószínű, de nem bizonyított felvetés maradt, hogy ez az „általános attitűd” azon a tipikus egyszer űsítésen alapulhat, hogy ez a probléma nem probléma. Ez elvezet az egyszer űsítés egy újabb példájához, nevezetesen ahhoz a kérdéshez, amely a legtöbb észak-amer ikai és európai egyetemen felmer ül, hogy ti. megfelelő-e, releváns-e a kimer ítő egyetemi képzés (vagyis, hogy meg kellene könnyíteni a diploma megszerzését). Itt ismét azoknak a mély problémáknak a merész letag adásával találkozunk, amelyekkel a felvilág osult gondolkodók és nevelők századokon át küszködtek. Eulau egy előadása31 jól összefoglalja a helyzetet: „(A képzés relevanciájának felvetése) …egyszerű és közvetlenül érthető magyar ázatot jelent valójában roppant bonyolult kérdésekre. Ez a magyarázat többnyire az egytényezős magyar ázatok fajtájába tartozik: a környezeti problémák a profitéhségből származnak; a börtönproblémákat az őrök kegyetlensége okozza; a hábor úk kiváltója a gazdasági imper ializmus, és így tovább. És a „magyar ázók” általában hangsúlyozzák, hogy ezek az ügyek nem tűrnek halasztást, azonnali mego ldásra van szükség, nincs idő bonyolult elemzésre, ami egyébként is csupán ürügy arra, hogy ne történjék semmi. A relevancia másodszor azt jelenti, hogy az oktatás-kutatás tartalma olyan friss és napr akész legyen, mint a regg eli rádióhír ek. Az események történelmi vagy filozófiai megközelítése fölösleg es pepecselés. Viszont az új események teremtette rejtélyekkel lehetetlen együtt élni… Negyedszer, a relevancia azt jelenti, hogy az ember elköteleződik és mindenki mást elkötelez, akár akarja az illető, akár nem, a társadalmi és a politikai cselekvés mellett…
Ötödször, a relevancia azt jelenti, hogy csak azokat kell meghallg atni, akik egyetértenek a mi ügyünkkel, és elkötelezik magukat mellette…”31 Sok hasonló példát találhatunk az orvostudomány területén is a problémát okozó egyszer űsítésekre, különösen azért, mert ott igen nagy az érzelmi tényezők szer epe. Egy olyan betegségcsoport, mint a rák, annyira bonyolult, hogy még a tapasztalt szakember is csupán egy részter ületével képes foglalkozni. Mégis szinte rendszer esen megtörténik (amint azt a Krebio zin vagy a Laetrile példája mutatta), hogy egy tudományosan értéktelen kever éket csodaszerként siker ül elfog adtatni a nagyközönségg el. A vitába szálló szakember ek előbb vagy utóbb abba a gyanúba kever ednek, hogy a saját bűnös céljaik érdekében akarják kiküszöbölni a szert. Fejezetünk témái a következők voltak: egy probléma helytelen kezelésének egyik módja az, ha valaki úgy viselkedik, mintha a probléma nem léteznék. A tagadásnak erre a formájára a szörnyű egyszerűsítés kifejezést vettük kölcsön. Két dolog következik belőle: a) a probléma elismer ését – és adekvát mego ldási kísérleteit – a gonoszság vagy az őrület megnyilvánulásának tekintik; és b) a változást igénylő probléma erőteljesen felfokozódik a félr ekezelése következtében keletkező „problémák” nyomán. A csoportelmélet nyelvén azt mondhatjuk, hogy e zsákutca esetében az egyszer űsítés kielég íti az üres elem fogalmát (vagyis a harmadik csoporttulajdonság ot), amennyiben bevezetése egy létező problémába (melyet csoportelemnek tekintünk) változatlanul hagyja azt. De mivel az érdeklődésünk körébe vont csoportelemek emberi problémák, amelyek – ellentétben a matematikai, logikai, elméleti fizikai stb. elvont és stabil csoportelemekkel – mego ldatlanul maradása fokozza az erejüket (miközben a csoport struktúr ája fennmar ad), egy egyszer űsítés valóban szörnyű hatással lehet, mert tartósítja, sőt megsokszorozza az eredeti problémát.
5. Az utópia-szindróma Teljes körű vizsgálat révén megbizonyosodtam róla, hogy Utópia az ismert világ határain kívül fekszik. GUILLAUME BUDE Mialatt az elérhetetlent űzzük, lehetetlenné tesszük a megvalósíthatót. ROBERT ARDREY Ha a terrible simplificateur olyan valaki, aki nem lát problémát ott, ahol van, filozófiai ellentéte az utópista, aki mego ldást lát ott, ahol nincs.* Korunk az utópiák kora. A grandió zus, csak a beavatottak számára érthető utópiák nem divathóbortok csupán, hanem korunk jelei. Mindenfajta guru ajánlg atja, hogy siessünk oda, ahová az angyalok nem mertek belépni: „Az ember természetes állapota az eksztatikus csoda; nem érhetjük be kevesebbel!” – mondja a Free University (Szabadegyetem) alapítólevelének bevezetője. Az egyik progr am „az emberi fejlődés gondosan struktur ált rendszer ét” kínálja, „mely világ os gondolkodást, érzelmi kiegyensúlyozottság ot, fizikai élvezetet és békesség et biztosít. Az eredmény az értelem, az érzelem és a test hiánytalan integr áció ja, ami az ember természetes állapota.” Egy másik prospektus a következő szavakkal vezet be egy kurzust házaspár ok számára: „Az a házasság, amely megr ontja a szer elmet, nem éri meg az utazást.” Egy másik, igen jó hírű felsőo ktatási intézmény tanfolyami bevezetője pedig bizalmasan ezt ígéri: „Ha önképe bizonytalan és törékeny, ha úgy érzi, hogy a kapcsolata másokkal kínos vagy zavar os, ez az előadás-sorozat az élet mélység es gazdagsága felé fordítja majd, s rávezeti annak valódi értelmére.” De mi történik, ha valaki képtelen eljutni az eksztatikus csoda természetes állapotába, s ha az élet mélység es gazdagsága nem világ osodik meg előtte? 1516 óta, amikor Morus Tamás leírta azt a távoli szig etet, melynek az Utópia (Sehol) nevet adta, köteteket írtak tele az ideális élet témájár ól. Sokkal kevesebbet beszéltek viszont arról, milyen eredményekkel járnak a konkr ét egyén és társadalom számára az utópista elvár ások. Korunkban kezdenek nyilvánvalóvá válni ezek az eredmények és sajátos patológ iák. E virulens, s már nem pusztán sajátos társadalmi vagy politikai rendszer ekre korlátozódó eredmények azt bizonyítják, hogy az utópista változtatási kísérletek igen sajátos következményekhez vezetnek, melyek többnyire fenntartják, sőt tovább rontják azt, amit meg kellett volna változtatni. A szélsőség esség az emberi problémák mego ldásában legg yakr abban annak
a hitnek az eredményeképpen jelenik meg, hogy valaki megtalálja (vagy legalábbis megtalálhatja) a végső és átfogó mego ldást. Logikus, hogy ha valaki ezt hiszi, meg is próbálja – hűtlen lenne önmag ához, ha nem ezt tenné. Az ebből adódó viselkedést nevezzük utópia szindr ómának; ez három formát ölthet. Az elsőt „intr ojektívnek” nevezhetnénk. Következményei inkább pszichiátr iaiak, mint társadalmiak, mert a cél elérésének egyéni képtelensége a kudarc mély és fájdalmas átéléséhez vezet. Ha a cél utópista, akkor már a kitűzése megter emti azt a helyzetet, amelyben a kudarcért nem a cél utópista jelleg ét, hanem a célkitűző alkalmatlanság át teszik nagy valószínűségg el felelőssé. Ennek a nyomasztó helyzetnek felmorzsolódás, depresszió, visszahúzódás, esetleg öngyilkosság* a valószínű következménye. Az Amer ikai Orthopszichiátr iai Társaság egyik konfer enciáján tartottak egy műhelyt az ún. RAP-központok (Real Alternative Progr ams, valódi alternatíva progr amok – lényeg ében tanácsadó szolg álatok, ahol a fiatalok valódi alternatívákkal ismerkedhetnek meg) működésér ől. Problémájukat a következőképpen összeg ezték: Ezeknek a központoknak a populáció ja különbözik a klasszikus klinikai populáció tól; például krónikus „magányosság ot”, „elviselhetetlenség et” éreznek, félnek a hivatalos intézményektől vagy a „beteggé” nyilvánítástól; állandó és azonnali boldogságvág yuk nem elég ül ki, s ennek hiányát a RAP-kliensek „betegségnek” tekintik. Ragályos köreikben a rendő rségg el való rejtett és beléjük nevelődött foglalkozás (még amikor indokolatlan, akkor is); szükségtelennek, sőt károsnak tekintik a képzést, amely segíthetne rajtuk. A RAP-központokat mégis több ember keresi fel, mint a kerületi idegg ondozókat.54 Az utópia-szindr óma tárg yalt formájának egyéb lehetség es következménye az elideg enedés, a válás, a nihilista világnézet; mindez gyakr an alkohollal vagy kábítószer-fogyasztással kapcsolódik össze, s az utóbbiakból adódó rövid eufór iákat elker ülhetetlenül követi a visszaesés egy még rideg ebb, még szürkébb valóságba, s ez még csábítóbbá teszi az egzisztenciális „felmorzsolódást”. Az utópia-szindr óma második változata nem ennyire drámai, még bizonyos bája is lehet. Mottója R. L. Stevenson híres, valószínűleg egy japán közmondásból merített afor izmája: „Jobb reménykedve utazni, mint megérkezni.” Ez esetben azzal vádolja magát az ember, hogy képtelen előidézni egy utópisztikus változást, hanem átadja magát a halog atás ártatlan, majdnem játékos formájának. Mivel a cél távoli, az utazás hosszú lesz; egy hosszú utazás pedig
hosszadalmas előkészületeket kíván. Szükségtelen feltenni azt a kényelmetlen kérdést, hogy elérhető-e a cél egyáltalán, vagy ha elérhető, megéri-e a hosszú utazást. Éppen ezt az attitűdöt ábrázolja Kavafisz görög költő Ithaka c. költeményében. Imádkozz, hogy hosszú legyen az út – tanácsolja a teng eri utazónak –, hogy utazásod tele legyen kalanddal és tapasztalattal. Mindig Ithakára gondolj, a megérkezés a sorsod, de ne siesd el az utazást, az a jó, ha évekig tart. Légy egészen öreg, mire horg onyt vetsz a szig etnél. És Kavafisz ismer egy nem utópista mego ldást: sosem látott kikötőkbe térsz be, s mindazzal gazdagodva, amit az út adott, ne várd Ithakától, hogy gazdaggá tegyen. Ithakától kaptad a gyönyörű utat, Ithaka nélkül nem indultál volna el. De Kavafisz bölcs, megbékélő mego ldása keveseknek adatik meg, mert az utópiába érkezés álma riasztó is lehet a kijózanodástól való félelem miatt, vagy mert, ahog yan Hamlet mondja: „inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismer etlenek felé sietni”. Mindkét esetben az utazás számít, nem a megérkezés; az örök diák, a perfekcio nista, a siker előestéjén mindig kudarcot valló – ők mind azok közül az utazók közül valók, akik örökké vándor olnak, de sohasem érkeznek meg. Az elérhetetlen pszichológ iája szükségszer űvé teszi, hogy minden tényleg es kielég ülést veszteségként, profanizálásként éljenek meg, mert a jámbor zsidónak Izrael állam politikai realitása alig több egy ősrégi, messianisztikus vágy banális paródiájánál; mert a romantikus szer elmes, aki végül meghódítja a gyönyörű nőt, győzelmének valóság át fényévnyire érzi attól, amit álmaiban képzelt. Bemard Shaw ugyanezt a gondolatot még tömör ebben és pesszimistábban így fogalmazta meg: „Az életben két trag édia van. Az egyik, hogy nem érjük el szívünk vágyát. A másik, hogy elérjük.” Az utópizmus a mindennapi életben akkor válik problematikussá, ha valaki úgy véli, hogy a „megérkezés” – nem úgy, mint az élet állandóan előr ehaladó folyamata – tökéletesen problémamentes. A mi szempontunkból nem érdektelen, hogy az össznépi mitológ ia az élet fontos átmenetét zavartalan, teljességgel boldog ító tapasztalatként ábrázolja: az új házasokat a barátok és rokonok (és persze a bútorüzletek) azzal üdvözlik, hogy „boldog an éltek majd együtt”; ide tartozik a nászút mágiája; az ifjú pár, akik első gyer eküket várják, s arról beszélnek nekik, hogy milyen élvezetes dolog szülőnek lenni, s hogy a szülőség mennyire közel hozza majd őket egymáshoz; a nyugdíjba vonulás mint békés beteljesülés egyr észt, új lehetőség ek feltár ulása másr észt; egy távoli, egzotikus városba való (tényleg es) megérkezés varázsa stb. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy normálisan ezek az átmenetek mindig bizonyos személyes kényelmetlenségg el, nehézségg el és csalódással járnak együtt. Az utópia-szindr óma harmadik változata lényeg ében „projektív”; alapö sszetevője valamiféle erkölcsi álláspont, az igazság megtalálójának a megg yőző-
désétől és egyfajta misszio nár ius felelősségtudattól áthatva. A világ ot először a megg yőzés különböző módjaival próbálja megváltoztatni, azt remélve, hogy ha egyszer siker ül megvilág ítania az igazság ot, akkor azt minden jóakar atú ember meg is látja. Következésképp azok, akik nem értik vagy meg sem hallgatják, csak rosszindulatból cselekedhetnek, s ezért megsemmisítésük az emberiség jóléte érdekében igazolható.* Ha az életem nem állandó eksztatikus csoda, ha az egyetemes szer etet még nem valósult meg a világban, ha szorg almas gyakorlatozásom ellenére még mindig nem értem el a megvilág osodást, ha képtelen vagyok mély és értelmes kommunikációt folytatni partner emmel, ha a szexualitás csalódást keltő középszerű élmény marad a számomra, akkor ez azért van, mert szüleim vagy általában a társadalom megnyomor ítottak szabályaikkal és korlátozásaikkal, nem hajlandók megadni nekem az önmegvalósításomhoz kellő szabadság ot. „Wir vom System krankg emachte Typen” (mi, akiket megbeteg ített a fennálló rendszer) – mondták a német radikálisok. Visszatalálás ez egyben Rousseau-hoz: „Que la nature fait l'homme heur eux et bon, mais que la société dépr ave et le rend misér able” (A természet boldoggá és jóvá tette az embert, de a társadalom lealjasítja s elnyomor ítja). R. Ardr ey az Émile kezdőmondatát idézve úgy véli, hogy ez indította el azt, amit találóan az „alibi korának” nevez: a természet boldoggá és jóvá tett, s ha mégsem vagyok ilyen, ez a társadalom hibája. Az alibi kora, Ardr ey szer int:8 nagyobb rokonszenvvel viseltetik a törvényszegő, mint a sértett iránt, elegánsan felkészít bennünket arra, hogy maximálisan megsér ülünk, minthogy jövőként a maximális polg ári zűrzavar vár ránk. Olyan filozófia ez, amely évtizedeken át arra készített fel bennünket: az emberi fogyatékosság mindig mást terhel; a destr uktív magatartásért kizár ólag a társadalom a felelős; az ember ek fejlődésében minden kellemetlen eltér ést a kellemetlen környezet számlájára kell írni… ez a filozófia teljes pompájában előkészítette az erőszakos kisebbség ek jogos önigazolását; és az áldozatok bűntudatát és zavar odottság át is.8 Adler tökéletesen tisztán látta az effajta projektív mechanizmusokat, például, amikor meghatár ozta az egyéni életterv fogalmát: „egy neur otikus életterve megköveteli, hogy ha kudarcot vall, az mindig másvalaki hibája legyen, s ő maga megszabaduljon a személyes felelősségtől.” A paranoiár ól pedig ezt írja: „(A paranoiás) tevékenysége általában igen harcias. A páciens másokat vádol azért, mert az ő eltúlzott terveit nem koronázza siker, s aktív harca a teljes felsőbbr endűség ért ellenség esség et eredményez a többiekkel szemben… Hallucinációi… mindig olyankor támadnak, amikor feltétel nélkül akar valamit, de
ugyanakkor azt akarja, hogy semmiért sem tekintsék felelősnek.”2 Mindazonáltal az ilyen mego ldásjavaslatok, utópista természetük ellenére, vagy éppen azért, meglepően prózaiak és rosszak – Ardr ey szavaival: egy évszázad kipróbált és elégtelennek talált kliséi6 – s a kivételesség ükbe és hallatlan eredetiség ükbe vetett hitet csak a múlt tapasztalatainak átfogó mellőzésével lehet fenntartani. Az utópia-szindr óma egy másik lényeg es részét alkotja a múltbeli élmények elszánt lenézése is. További „előnyként” lehetőség et kínál arra, hogy az ember egyedülállónak, hallatlanul nehéznek, minden mással összehasonlíthatatlannak lássa saját szenvedését és a világ sanyarú állapotát. Akik nem vesznek tudomást a történelemr ől – figyelmeztet Santayana –, arra vannak kárhoztatva, hogy megismételjék. Eddig azokat az eseteket vettük szemügyre, amelyekben egy irreális ideál szolgálatában tettek kísérletet az én vagy a világ tökéletesítésére, s amelyekben a változtatási kísérletek problémává növeltek valamilyen megváltoztathatatlan nehézség et. Ám az is előfordul, hogy az ember ek egy nehézség hiányát tekintik korr ekciót követelő problémának, s addig ténykednek, míg siker ül teremteniük egy jól fejlett álproblémát. Kiváló melegágya ennek a puritanizmus (melynek alapszabályát tréfásan így definiálhatnánk: bármit tehetsz, feltéve, hogy nem élvezed). Itt az a premissza, hogy az élet kemény, örökös áldozatot kíván, s hogy minden sikert drág án meg kell fizetni. Ennek keretében a könnyedség, a spontaneitás, az „érdemtelen” élvezet, a váratlan szer encsér ől nem is beszélve, valami rossznak, az istenek azonnali bosszújának baljós előjele. Az anyaság ot dicsőség es áldozatként megélő asszony („Ó, igen, minden regg el rosszul voltam, de nagyon élveztem”91) jut az ember eszébe, vagy a megszállott férj, aki csak munkájának él, bár az ő nézetük szer int általában a gyer ek vagy a feleség „felelőtlen” viselkedése a probléma. Egy másik példa a tehetség es diák, aki minden akadályt könnyedén vesz az egyetemen, de egyre jobban szor ong, hogy eljön a végkifejlet, az igazság pillanata, amikor majd nyilvánvalóvá válik, hogy valójában nem tud semmit, s eddig csak „szer encséje” volt.* Vagy ott vannak a „partr aszállás specialisták”; ők örökösen valamilyen végzetes vészhelyzetre trenír ozzák magukat, melynek bekövetkezése idő kérdése csupán, s amely igénybe veszi teljes fizikai erejüket és túlélő kapacitásukat. Ezekben az esetekben a feltevés egy negatív utópiát foglal magába: minél jobbak a dolg ok, annál rosszabbak valójában, el kell tehát rontani őket. A pozitív utópia szer int „nincsenek problémák”, a negatív szer int „nincsenek mego ldások” – mindkettő abnormálisnak minősíti az élet normális nehézség eit és örömeit. Az utópia-szindr óma minden változatában közös, hogy az alapul szolg áló
premisszákat valóság osabbnak tekintik, mint a valóság ot. Ezen azt értjük, hogy az egyén (vagy egy csoport, egy társadalom) megpróbálja előfeltevésének megfelelően elrendezni az egész világ ot, s ha azt látja, hogy kísérlete kudarcot vall, tipikus esetben nem a hipotézise vagy valamely eleme képtelenség ét, irrealitását vizsg álja, hanem külső tényezőket hibáztat (például a társadalmat), vagy saját alkalmatlanság ának tudja be a csődöt. Az az elképzelés, hogy a premisszák hibásak lehetnek, elviselhetetlen, mert számára ezek alkotják az igazság ot, a valóság ot. A maoisták például azzal érvelnek, hogy ha a marxizmus szovjet változatának több mint fél évszázad alatt nem siker ült létr ehoznia az ideális, osztály nélküli társadalmat, ennek az az oka, hogy a tiszta tan mocskos kezekbe került, s nem az, hogy valami alapvető baj volna a marxizmussal. Ugyanezzel az állásponttal találkozunk a sikertelen kutatási tervek esetében, amikor a mego ldást a több pénzben, a nagyobb szabású kutatási tervben próbálják megtalálni, vagyis az „ugyanabból még több” erőltetésében. A tények és a felvetések megkülönböztetése döntő jelentőségű a változás megértése szempontjából. Utaltunk már erre a különbségre a kilencpontos probléma bemutatásakor, ahol a problémára vonatkozó hibás feltevés gátolta a mego ldást. Világ osabbá fog válni, hogy ez a tévedés egyáltalán nem triviális, ha az egzisztenciális szor ong ás potenciálisan végzetes összefügg ésében vizsgáljuk meg. Sok ember jut oda, hogy öngyilkosságra gondol, sőt el is követi, mert – mint Hemingway – nem képes bizonyos elvár ásoknak megfelelően élni. Ez az, amiért életüket kezdik értelmetlennek érezni; az egzisztencialista írók Kierkeg aardtól és Dosztojevszkijtől Camus-ig az értelem hiányának halálos következményeivel foglalkoztak. Az egzisztenciális szor ong ásnak ebben a formájában az élet értelmének keresése annyira központivá és mindent áthatóvá válhat, hogy a kereső mindent megkérdőjelezhet a nap alatt, kivéve magát a keresést, vagyis azt a számára vitathatatlan premisszát, hogy az életnek van értelme, s neki ezt meg kell találnia, ha élni akar.* Bármilyen komolytalanul hang ozzék is ez, éppen ez a különbség sok emberi trag édia áldozatának és az Alice Csodaországban egyik hősének attitűdje között. A Szívkir ály, miután elolvasta Fehér Nyúl nonszensz költeményét, derűsen így szól: „Reng eteg bajtól kímél meg bennünket, ha nincs benne értelem, mert így nem kell értelmet keresnünk benne.” De ismét előr eszaladtunk és mego ldásokat emleg etünk, holo tt jelenlegi témánk a problémák keletkezése. Ez azonban szinte elker ülhetetlen, mert miként láttuk, időnként maga a „mego ldás” a probléma. S különösen ez a helyzet azokon a területeken, amelyek sajátosan a változással foglalkoznak, vagyis a pszichoter ápiában és a társadalmi gazdasági-politikai változások szélesebb területén.
Ami a pszichoter ápiát és az utópizmust illeti, felmer ül a kérdés: lehetség ese, és ha igen, mennyire, hogy a kezelés abba a hibába essék, melyet gyóg yítani hivatott. Adler, Sullivan és Horney kivételével a legtöbb pszichoter ápiás iskola (bár egyes követői nem okvetlenül) utópista célokat tűzött maga elé. Ilyen céllal a pszichoter ápia nyitott végű folyamattá válik, amely talán humánus (bár valószínűleg nem az, amennyiben a páciensek konkr ét szenvedése nem múlik el). A törekvés fennköltség ét tekintve ésszer űtlen volna konkr ét és gyors változást várni, s így a konkr étot ragyogó, szinte orwelli logikai akrobatikával utópistának bélyegzik, az utópiát pedig gyakorlati lehetőségként határ ozzák meg. Ha egy konkr ét probléma konkr ét megváltoztatását egy szinte végtelenül távoli cél függvényévé teszik, az eredményként létr ejövő helyzet – Lipson74 fogalmával – önmegerősítővé válik. Ha például egy akut vakbélg yulladást nem gyógyít meg a páciens imájának ereje, ez pusztán azt bizonyítja, hogy hite nem volt elég erős, s halála ily módon inkább alátámasztja, semmint érvényteleníti a spir ituális gyóg yítás tanát. Vagy hogy egy kevésbé trag ikus példát vegyünk: ha egy neur otikus tünetr ől úgy vélekednek, hogy az csupán a jéghegy csúcsa, és ha a feltáró terápia sok hónapja után még mindig nem javul, ez annak a feltevésnek a helyesség ét „bizonyítja”, hogy az érzelmi problémák gyökere a tudatalatti legmélyebb réteg eibe nyúlnak, ez viszont érthetővé teszi, hogy a páciensnek további és még mélyebb analízisre van szüksége. A nyitott végű, önmegerősítő tanok mindenképp nyernek, mint abban a kesernyés viccben, ahol a páciens többévi kezelés után még mindig ágyba vizel, de már érti, hogy miért. Az utópista változtatási kísérletek olyan zsákutcákat teremtenek, amelyekben gyakr an lehetetlen világ osan megkülönböztetni a problémákat és a „problémákat”, valamint a „problémákat” és a „mego ldásokat”. Egy utópia elérhetetlensége álprobléma, de a szenvedés, amit okoz, nagyon is reális. „Ha az ember ek a helyzeteket valóság osként határ ozzák meg, azok következményei is valóságosak” – jegyzi meg Thomas.90 Ha egy logikai bukfenccel a konzekvenciákat látják a probléma okának, akkor logikus, hogy ezeket próbálják megváltoztatni. És mivel ezek a próbálkozások sikertelenek (minthogy annak kell lenniük), akkor logikus, hogy még erősebben próbálkozzanak. „A nehézségg el elbánunk, a lehetetlenhez kicsivel több időre van szükség ünk” – hirdeti a frappáns, ám pökhendi afor izma. Ha pedig valaki ezt akár félig is elhiszi, annak kegyetlen csapdává válik. Ismét Ardr eyt idézve: „Míg az elérhetetlent hajszoljuk, lehetetlenné tesszük a megvalósíthatót”.5 Nevetünk a viccbeli részeg en, aki nem ott keresi a kulcscsomóját, ahol elvesztette, hanem az utcai lámpa alatt, mert ott van világ os. Humor os helyzet, mivel itt nyilvánvaló, hogy az illető
olyan mego ldással próbálkozik, ami elvisz a problémától (és ezért kudarcra van ítélve). A hiábavaló keresés azonban sok más helyzetben örökké tarthat – vagyis a mego ldás kísérlete maga a probléma. A mindennapi élethelyzetekben ez a tény általában az összes érintett figyelmét elker üli; a gyógymód nem egyszer űen csak rosszabb, mint a betegség, de maga a betegség. Például nagyon kevés házasság felel meg néhány klasszikus házassági kézikönyv vagy az össznépi mitológ ia ideáljainak – ha van egyáltalán ilyen. Akik elfog adják ezeket a falvédőre rótt szentenciákat, amelyek megmondják, hogy milyennek kell valójában lennie a házastársi kapcsolatnak, valószínűleg problematikusnak látják saját házasság ukat, s elkezdenek a mego ldáson dolg ozni, míg aztán a válás elszakítja őket egymástól. Konkr ét gondjuk nem a házasság uk, hanem az, hogy olyan problémára keresnek mego ldást, amely mindenekelőtt nem probléma, de még ha az volna is, nem oldható meg azon a szinten, amelyen megpróbálják. A fentiek alapján tehát az ember ahhoz a zavarba ejtő felismer éshez jut el, hogy a felelős és humánus pszichoter ápia határ ai valószínűleg jóval szűkebbek, mint általában gondolják. Annak érdekében, nehogy a terápia a saját patológ iájává váljék, a szenvedés enyhítésére kell korlátozódnia; a boldogság keresése nem lehet a feladata. Jogg al várjuk az aszpir intől a lázcsökkentő hatást, de nem reméljük, hogy zseniális gondolataink támadnak tőle, s azt sem, hogy elejét veszi jövőbeni fejfájásainknak. Lényeg ében ugyanez érvényes a terápiára is. Amikor egy buzgó tanítvány a megvilág osodás vehemens keresése közben megkérdezte a zen mestert, hogy milyen a megvilág osodás, az így felelt neki: „mint a hazatér és és a kényelmes pihenés”. Társadalmi, gazdasági, politikai szinten hasonló a helyzet, csak a levonandó, kijózanító következtetések talán még megr ázóbbak és elutasítottabbak. Egy vezető svájci napilap írta nemr ég iben ezeket az ismer ős mondatokat: „Most jövünk rá, hogy a monetár is politikában éveken keresztül összekevertük az okokat és a következményeket… Ha nem szabunk határt jövő elvár ásainknak és ezek mitikus velejár óinak, kudarcra van ítélve minden kísérlet, hogy megküzdjünk az infláció val. Akár azt is mondhatnánk, hogy azokat a bajokat, amelyeket most uralnunk kellene, modern, expanzio nista intézkedéseink hozták létre.”24 Ugyanígy, a fejlett világ bonyolult és bőkezű népjóléti progr amjai eljutottak arra a pontra, hogy maguk teremtenek új szükségleteket, s ezáltal meghiúsulásra ítélik saját céljaikat. Nem sokban különbözik ettől a helyzet az Egyesült Államokban sem. Thayer nemr ég iben egy előadásában, mely csípősen „az inkompetencia funkció r ól” szólt, megemlítette azt a meglepő tényt, hogy 1968 és 1970 között – azaz mindö ssze két év alatt – a szociális kiadások körülbelül 27 százalékkal, 11 milliárd dollárr ól 14 milliárdra emelkedtek. Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy ezek a jóléti intézkedések szükség esek, hanem
valami mást is, nevezetesen, hogy több ezer speciális munkahelyre is szükség van e progr amok kivitelezéséhez, „és hogy gazdaság unk e részének folyamatos növekedése párhuzamos a polg árság inkompetenciájának fokozódásával mindazokban a dimenzió kban, amelyekben már van, illetve létr ehozható ilyen civil progr am”.89 De nem a növekvő inkompetencia az egyetlen probléma, amellyel szembenézünk. A filozófus Karl Popper már 1947-ben arra figyelmeztetett Utópia és erőszak c. esszéjében, hogy az utópista tervek szükségképpen új válság okhoz vezetnek. Mint kimutatja, sajnos jóval könnyebb ideális és elvont célokat kitűzni s ezekhez lelkes követőket találni, mint konkrét problémákat mego ldani. De – figyelmeztet Popper – „embertársainknak joguk van a segítség ünkre. Egyetlen nemzedéket sem lehet a jövő nemzedékekért, egy esetleg sohasem realizálható boldogság-ideálért feláldozni. Röviden, az a véleményem, hogy egy racio nális politikának a legsürg ősebb problémája az emberi nyomor úság. A boldogság nem ilyen probléma. A boldogság elérését privát erőfeszítéseinkre kell bízni.”78 Jóval Popper előtt pedig Hölderlin, a költő, ezt jegyezte fel: „Az államot az tette pokollá, hogy az ember ek mennyo rszág ot akartak csinálni belőle.” Nehéz volna tömör ebben jellemezni az utópia-szindr ómát. De menjünk tovább egy lépéssel, s gondoljuk át, mi történne, ha siker ülne elérni egy utópista változást, mondjuk, a társadalompolitikában. Ez először is feltételezné, hogy az ideális társadalom olyan egyénekből állna, akik ideális és egyenlő mérvű érettség ükben mindannyian egyformán gondolkodnának, éreznének és cselekednének – olyan téveszme ez, amely a tökéletesen ster il, mozdulatlan tömeg ek vagy a neumanni robotok lidérces képét idézi fel, amelyek meg vannak fosztva attól az életteli feszültségtől, amely csak az ember ek természetes különbözéségéből származhat. És van a dolognak egy még rémítőbb vonatkozása: nevezetesen, hogy a változást, az egyéniség és a kreativitás minden moccanását meg kellene tiltani, mert ezek csak a tökéletességtől a tökéletlenséghez való visszatér ést eredményezhetnék. Olyan orwelli társadalom lenne ez, amelyben azok tűnnének el először a szög esdrótok mögött vagy az elmegyógyintézetekben, akik ma a leghang osabban követelik az utópikus változást. Lezár ulna a circulus vitio sus, az ideális mego ldás végső mego ldássá válna. Az utópia-szindr óma olyan patológ ia, amely túlmegy azon, amit a tünetképződés hagyományosabb elméletei tanítottak. Ha megnyilvánulásaiban egy szélsőség esen merev szuper ego nyomása következtében kialakult intr apszichés konfliktus eredményeit látjuk (ahog yan a pszichodinamikus elmélet sugallná), vagy egy neur otikusan nagyr avág yó élettervet (ahog yan az adler iánusok értel-
meznék példáink többség ét), szem elől tévesztenénk a lényeg et, hogy ti. a változás félr ekezelése bármilyen belső vagy külső, „tudatos” vagy „tudattalan” okból történjék is, olyan, csak rá jellemző következményekkel jár, amelyek nem redukálhatók a másodlag os tünetek státusára anélkül, hogy maga a redukció is a patológ ia részévé ne válnék. Az utópia-szindr óma annak egy példája, amit a biológ us függetlenné váló minőségnek nevezne, valaminek, ami több és más, mint azoknak az összetevőknek az összessége, amelyekből kialakult. A Gestalt-pszichológ ia klasszikus értelmében (Wertheimer, Koffka, Bühler stb.) vett Gestalt ez, struktúra abban az értelemben, ahog yan a modern struktur alizmus használja a szót. Minden gimnazista tudja, hogy ha egy egyenletbe behelyettesítjük a nullát vagy a végtelent, paradox eredményhez jutunk. Ebben a fejezetben olyan másodfokú változások előidézésére irányuló kísérleteket vizsg áltunk, amelyekr ől elmondható, hogy a végtelent vezetik be. A csoportelmélet legjobb tudomásunk szer int nem vetett számot ezzel a lehetőségg el, bár lehetne úgy érvelni, hogy ha egy adott csoport kombinációs szabálya a végtelennel való osztás, akkor az eredmény az üres elem. Ez esetben a végtelen bevezetése a negyedik csoporttulajdonság speciális esete volna. Nincs meg hozzá a szakértelmünk, hogy emellett érveljünk, különösen mivel szándékaink szer int gondolati modellként hivatkozunk a csoportelméletre, s nem matematikai bizonyításokat terjesztünk elő. De azt hisszük, hogy teor etikusan egy ponton biztos talajon állunk: az utópia-szindr óma ezerarcú megnyilvánulásainak gyöker énél a tényleg es valóság és az elvárhatóság ellentmondása található, vagyis ellentmondás aközött, ahog yan a dolg ok vannak, s ahog yan lenniük kellene egy bizonyos előzmény értelmében. Az ellentmondás változást kíván, amely – elméletileg legalábbis – irányulhat akár a meglevő, akár az elvárható helyzetre, hogy lezárja a köztük lévő fájdalmas szakadékot. Gyakorlatilag nagyon sok olyan helyzet van, amelyben a realitást meg lehet változtatni, hogy összhangba kerüljön egy premisszával. De valószínűleg legalább ugyanennyi olyan is van, amelyben semmit sem lehet tenni a dolg ok aktuális állásával szemben. Ha e helyzetek közül bármelyikben reálisabbnak tartják a feltételezett lehetőséget (a „lennie kell” állapotát), mint a valóság ot, akkor olyan változást kísér elnek meg előidézni, amely megvalósíthatatlan, és amelynek megkísérlésére sor sem kerülne, ha nem fogadták volna el eleve az utópista premisszát. Vagyis a probléma az a premissza, hogy a dolg oknak egy bizonyos módon kellene lenniük, s változtatni ezen kell, nem a dolg ok valódi állásán. Az utópista premissza nélkül a valóság os helyzet egészen elviselhető lenne. Vagyis a változás helytelen kezelésével van dolg unk: elsőfokú változással kísérleteznek ott, ahol csak a másodfokú változás hozhat mego ldást.
6. Paradoxonok Minden krétai hazudik. KRÉTAI EPIMENIDÉSZ „Azt szer etném mondani, hogy azt akar om, Andy tanuljon meg megcsinálni dolg okat, és azt akar om, hogy csináljon meg dolg okat, de úgy, hogy ő akarja megcsinálni őket. Úgy értem, követheti vakon is a parancsokat, anélkül hogy akarná. Rájöttem, hogy hibát követek el, nem tudom pontosan megmondani, hogy mit csinálok rosszul, de nem akar om előírni neki, hogy mit csináljon, viszont ha egy gyer ekre mindent ráhagynak, végül ilyen disznóól lesz körülötte (a padlón heverő játékokra, ruhákra stb. utal), vagy valami, hát szóval, két véglet van. Azt akar om, hogy ő akarja megcsinálni a dolg okat, de azt is tudom, hogy bizonyos dolg okra meg kell tanítani.” Ez az anya azt próbálja elmag yar ázni, hogy milyen nehézség ekkel találja szemközt magát, amikor próbálja megváltoztatni nyolcéves gyer eke viselkedését, aki nem szer eti megcsinálni a leckéjét. Még ha tudná is, hogy paradoxonba keverte magát és gyer ekét, tudása aligha csökkentené zavar odottság át, hisz a paradoxonok zavarba ejtő természete nagyobb koponyákat is évszázadokig foglalkoztatott. Általában azt mondják, hogy ha egy paradoxon hoz létre egy tarthatatlan helyzetet, a zsákutcából annak a ténynek a segítség ével lehet kiker ülni, hogy a helyzet logikai lehetetlenség, következésképp nincs gyakorlati jelentősége. Így a falusi borbély, akinek azokat és csak azokat a férfiakat kell megbor otválnia, akik maguk nem borotválkoznak, vagy a postás, aki azoknak és csak azoknak kell kikézbesítse a küldeményt, akik nem maguk veszik fel a postahivatalban, a saját szakállukat, illetve leveleiket illetően „valójában” nincsenek kínos helyzetben, mert amíg szig or úan a formális logika keretei között maradunk, definíció szer int nincs is ilyen borbély, ilyen postás és ilyen falu. Lehet, hogy logikai szempontból ez vitathatatlan, de miután mindannyian találkoztunk logikátlan magatartással és helyzetekkel mindennapi életünk során, ez a túlság osan is logikus nézőpont nem elég ít ki bennünket. Legjobb tudomásunk szer int Wittg enstein elmélkedett először a paradoxon gyakorlati, viselkedésbeli következményeir ől: „A logikai paradoxon különböző, félig tréfás felbukkanásai csak annyiban
érdekesek, amennyiben bárkit arra a tényre emlékeztetnek, hogy a paradoxon komoly formája teljességg el elker ülhetetlen, ha helyesen értjük funkció ját. Felmer ül a kérdés: milyen szer epet játszhat egy ilyen logikai hiba egy nyelvjátékban?” Ezután Wittg enstein a király paradoxonjára utal, aki életbe léptetett egy törvényt, mely szer int minden, ország ába érkező idegennek meg kell mondania jövetele valódi célját; akik nem az igazat mondják, azokat felakasztják, ami arra késztetett egy szofistát, hogy azt állítsa: azért jött, hogy a törvény értelmében felakasztassa magát. Wittgenstein felteszi a döntő jelentőségű kérdést: „Milyen fajta szabályokat kell a királynak hoznia, hogy a továbbiakban elker ülje azt a kínos helyzetet, amelybe foglya hozta? – miféle probléma ez?”105 A paradoxon viselkedésbeli hatásait az emberi kommunikáció ban a Bateson által vezetett csoport szisztematikusan megvizsg álta. Ez a kutatás vezetett a szkizofr énia kettőskötés-elméletének felállításához.16 Az ezt követő kutatások azonban azt sugallták, hogy a szkizofr énia csak speciális esete az elméletnek, és az általában is alkalmazható a megzavar odott kommunikáció más eseteire is, tehát az emberi interakció nem pszichotikus sémáira is. A paradoxon akar atlan létr ehozása a nehézség ek vagy a szükség es változás félr ekezelésének egy harmadik, tipikus esete. Minthogy természetével és hatásával részletesebben foglalkoztunk másutt,94 itt csak két újabb, kitűnő kutatást említenénk e területről. R. D. Laing angol pszichiáter munkássága az egyik, kiváltképp Csomók című, bosszantóan ragyogó könyve,68 és egy argentin kutatócsoport eredményei, melyet Carlos E. Sluzki pszichiáter és Eliseo Verón szociológ us vezetett.85
4. ábra. „Őrült voltam, amik or hozzád mentem – azt hittem, képes leszek igazi férfit csinálni belől ed.”
Az emberi kommunikáció ban a paradoxon viselkedésbeli hatásán röviden azt a különös zsákutcát értjük, ami olyan üzenetek nyomán alakul ki, amelyek szerkezetileg a klasszikus, formállog ikai paradoxonhoz hasonlít: Ilyen üzenetre példa a „légy spontán!” (vagy ennek lehetség es változatai, vö. a 4. ábrával) – vagyis egy olyan viselkedés követelése, amely természeténél fogva csak spontánul tud kialakulni, követelés eredményeként viszont nem lehet spontán. Pontosan ez az a dilemma, amit a fentebb jó szándékú anya hozott létre. Azt akarja, hogy a gyer eke teljesítse, amit követel tőle, de nem azért, mert követeli, hanem spontánul, saját akar atából. Az egyszerű „azt akar om, hogy tanulj” (aminek a gyer ek vagy engedelmeskedne, vagy nem) helyett azt mondja: „azt akar om, hogy akarj tanulni”. A gyer eknek tehát nemcsak a helyes dolg ot kellene tennie (ti. nem csupán tanulnia), de a helyes dolg ot a helyes okból is (ti. azért kell tanulnia, mert tanulni akar), ami büntetendővé teszi, ha a helyes dolgot a rossz okból teszi (vagyis azért tanul, mert azt mondták neki, hogy tanuljon, és különben megbüntetnék) és hátborzong ató szellemi akrobatikára kényszer íti. Ugyanis el kell érnie, hogy azt akarja, amit nem akar, s következésképp azt is akarnia kell, amit csinálnak vele. Az anya számára most szintén elviselhetetlen a helyzet. Az a mód, ahog yan próbálja megváltoztatni gyer eke viselkedését, lehetetlenné teszi azt, amit el akar érni. Éppen annyira csapdában van, mint a gyer ek. Annak természetesen semmi akadálya, hogy rákényszer ítse a gyer eket a tanulásra, s ha az ellenkezik, még többet alkalmazzon ugyanabból a kényszerből. Ez megfelelő és kielég ítő elsőfokú változáshoz vezetne.* De ő
nem azt akarja, hogy a gyer ek egy szabálynak engedelmeskedjék, hanem spontán szolg álatkészség et. Gyakr an keletkezik hasonló helyzet a házastársi konfliktusokban is, ha az egyik fél bizonyos viselkedést kíván a másiktól, „de csak ha ő igazán akarja, ha mondanom kell neki, az egész nem ér semmit”. Miféle probléma ez? – kérdezhetjük Wittg ensteinnel. Ha igaz az, hogy minden krétai hazudik, akkor Epimenidész egyszerre mondott igazat és hazudott. Következésképp igazat mond, amikor hazudik, és hazudik, amikor igazat mond. A paradoxon a kijelentés visszaható jellege miatt keletkezik, az elem és az osztály összekever ése miatt. Epimenidész kijelentése önmaga összes kijelentésére vonatkozik, következésképpen a szóban forgó kijelentésre is, mivel az utóbbi eleme annak az osztálynak, amely összes kijelentését tartalmazza. E nevezetes kijelentésnek kissé részletesebb, de struktur álisan azonos változata világ osabbá fogja tenni a dolg ot: „Bármit mondok, az hazugság! Ez a mondat az illető összes kijelentésére vonatkozik, a kijelentések osztályára; következésképpen akkor is hazudik, amikor azt mondja, hogy ‘hazudik’ (ez erre az egy kijelentésre vonatkozik, következésképpen az osztály egy elemére).” Minden „légy spontán!” paradoxon struktúr ája – így az anya „azt akar om, hogy akarj tanulni” követelése is – hasonló. Azt a szabályt állítja fel, hogy a viselkedés spontán legyen és ne szabálykövető. Vagyis azt mondja, hogy egy külső szabályhoz való alkalmazkodás elfog adhatatlan viselkedés, mert ennek a viselkedésnek belülr ől fakadónak, szabadon motiváltnak kell lennie. De ez az alapszabály, miközben magába foglalja az összes szabály osztályát, maga is eleme az osztálynak. Epimenidész tehát éppúgy, mint az anya, megsérti a logikai típusok elméletének legfontosabb axiómáját, ti. azt, amely szer int, ami magába foglalja egy osztály teljesség ét, nem lehet az osztály eleme. Az eredmény paradoxon.* Most már jobb helyzetben vagyunk ahhoz, hogy megértsük a 3. fejezetben idézett bevezető példák némelyikében rejlő probléma kialakulásának sajátosságait. Az álmatlanságban szenvedő tipikusan a „légy spontán!” paradoxonba kever edik: akar attal próbál elérni egy természetes és spontán jelenség et – így aztán ébren marad. A lehang olt ember szintén azzal próbál kedélyállapotán változtatni, hogy azokra az érzésekre koncentr ál, amelyekkel rendelkeznie kellene ahhoz, hogy „kiker üljön depresszió jából” – és a „kellene” természetesen magában foglalja, hogy az érzések spontán létr ejöttét lehet progr amozni, ha valaki elég keményen próbálkozik. A szexuális nehézség ek megváltoztatására irányuló kísérletekben ugyancsak kiemelkedő szer epe van a „légy spontán!” paradoxonnak. A szexuális késztetés vagy az orgazmus spontán jelenség ek; minél erőteljesebben kívánja valaki őket, annál kisebb valószínűségg el következnek be. A légyo tt kudarccá változ-
tatásának egyik biztos módja az, ha valaki pazar részletességg el eltervezi azt. Klinikai tapasztalat szer int a szexuális érzéketlenség sok esetben azzal függ össze, hogy a nő szer etkezés közben kétségbeesetten próbálja felkelteni magában azokat az érzéseket, amelyeket saját elvár ásai vagy valamilyen szexuális kézikönyv szer int éreznie kellene. Megjegyzendő, hogy ezekben az esetekben nincs szó utópiákr ól: az elalvás vagy bizonyos érzelmek, illetve szexuális érzékenység ek léte nagyon is természetes jelenség ek. Szinte elker ülhetetlenül vezetnek hasonló paradoxonokhoz a diktatúr ák. Ezek nem elégszenek meg azzal, hogy az ember ek egyszer űen alkalmazkodjanak a józan ész bizonyos szabályaihoz (nagyjából ennyit kérnek egy demokr áciában), hanem meg akarják változtatni az ember ek gondolkodását, értékr endjét, életszemléletét. A puszta alkalmazkodás vagy az álhűség nem eleg endő; a hallg atásnak az a formája pedig, melyet Hitler idején „belső emigr áció nak” neveztek, egyfajta passzív ellenállásnak minősül. Nem elég egyszer űen megbékülni az erőszakkal; akarni kell. Nem elég, hogy valaki aláírja a hazug vallomást, hanem lenyug odjon is bele és tegye túl magát rajta. Hinnie kell benne, őszintén be kell vallania; mint ahog yan a Sötétség délben58, az 198476 című regények, vagy A vádlott100 és A forradalom gyermeke72 c. életr ajzi írások bemutatják – hogy csak néhány példát említsünk –, és ahog yan ez tényleg esen el is érhető az agymosás technikájával. De ez a módszer nem vezet, nem vezethet a kívánt eredményhez, s küszködése végén a lélekg yalázó egy hullával, egy elmebetegg el vagy egy robotszerű appar atcsikkal találja együtt magát, s e változások egyike sem közelíti meg azt, amit el akart érni. Hiba lenne persze azt hinni, hogy kevésbé totalitár ius rendszer ekben nem keletkezhetnek hasonló paradoxonok. E tekintetben nem minőségi, csupán mennyiségi különbség van a repr esszív és a permisszív társadalmak között. Egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy ne védekezzék a deviancia ellen, hogy ne próbálja megváltoztatni azokat, akik ellenzik szabályait és szerkezetét. Noha több ezer kötetet írtak a büntetőjogr ól, az igazságszolg áltatás filozófiája sohasem volt és talán nem is lesz képes kiemelni a büntetés funkció ját a bosszúval, az elrettentéssel és az átneveléssel való paradox összekever edettség éből. E három cselekmény közül az utolsó, az átnevelés a legpar adoxabb és egyben a legember ibb is. Bár nyilván nem vagyunk hivatottak arra, hogy a büntető igazságszolg áltatás humánus kivitelezésének bonyolult problémáit taglaljuk, a bűnösök pszichéjének és viselkedésének megváltoztatására tett kísérletek által létr ehozott zsákutcák még a laikus számára is felfoghatók. Akár maximális szig orr al őrzött fegyház, akár javítóintézet a színhely, a paradoxon ugyanaz: azt, hogy milyen mértékben siker ült ezeknek az intézményeknek átne-
velniük a bűnözőt, azon az alapon ítélik meg, miért mondja és teszi a „helyes” dolg okat: mert átnevelték, vagy mert megtanulta a „megfelelő” nyelvezetet és viselkedést. Ha az átnevelést nem engedelmességnek tekintik, menthetetlenül önreflexívvé válik – ti. ezzel azt tételezik fel, hogy önnön oka és következménye is egyszerre. Ezt a játszmát a jó „színészek” nyer ik meg; a vesztesek azok a börtönlakók, akik nem hagyják átnevelni magukat, mert túl őszinték, vagy túl dühösek ahhoz, hogy beszálljanak ebbe a hintába; illetve azok, akik hagyják, hogy „rajtakapják” őket, s ennélfogva nem elég spontának. Az ember iesség így hozza létre a képmutatást, s ez ahhoz a szomorkás következtetéshez vezet, hogy jobb minden bűnnek megszabni az árát, vagyis a büntetését, s békén hagyni a bűnöző lelkét. Csak így kerülhetjük el a lélekellenő rzés paradoxonjainak kínos következményeit. Az elmeg yógyintézet szintén olyan társadalmi intézmény, amely a változást szolg álja. Nem meglepő, hogy ezt is megfertőzték a megkövetelt engedelmesség és az elvárt spontaneitás egybejátszásából adódó problémák, itt azonban a helyzetet leírhatatlanul súlyosbítja, hogy a hospitalizált betegr ől feltételezik: képtelen magától helyes döntéseket hozni; tehát dönteni kell helyette és az ő érdekében. Ha képtelen ezt belátni, akkor újabb bizonyítékot szolg áltat alkalmatlanság ára. Ez rettenetesen paradox helyzetet teremt, amely azt követeli a pácienstől és a személyzettől, hogy „eljátsszák, hogy nem játsszák a javulás játszmáját”. Az az egészség es viselkedés a kórházban, amely erőteljesen meghatár ozott normáknak felel meg; ám ezeknek a normáknak spontán módon kellene engedelmeskedni, és nem kényszerből; mindaddig, amíg kikényszer ítendők, a pácienst betegnek tekintik. Minthogy így áll a helyzet, az elmeg yógyintézetből való gyors elbocsáttatás régi stratég iája több mint vicc: 1. Fejlessz ki egy látványos tünetet, amely megfelelően kellemetlen az egész osztály számára; 2. Ragadj rá egy fiatal orvosra, akinek szüksége van a sikerre; 3. Hagyd, hogy gyorsan kigyógyítson a „szimptómádból”; és 4. Tedd őt annak leghevesebb szószólójává, hogy visszanyerted egészségedet. Eddigi példáink olyan helyekr ől származnak, amelyeket Goffman totális intézményeknek nevezett.85 Vannak azonban a változás szolg álatában jóval kevésbé elnyomó intézmények is, ám a folyamat során hasonló paradoxonokba bonyolódnak, kizárva ezáltal az előidézni kívánt változást. A pszichoanalízist például tréfásan olyan betegségként definiálják, melyet a pszichoanalízisnek kell megg yóg yítania – ez az afor izma nagyon jól tükr özi a pszichoa-
nalízis paradox, önreflexív természetét, de figyelmen kívül hagyja azokat a gyógyhatással kapcsolatos vonatkozásokat, amelyekre itt a paradoxon vonatkozik, függ etlenül attól, hogy az analitikus ennek tudatában van-e – mint Jackson és Haley kimutatták az áttételr ől szóló klasszikus írásukban.52 Ám a pszichoanalízisnek van egy olyan oldala, melynek következményei sokkal tűrhetetlenebbek, mint az orvos-beteg viszony: nevezetesen a kiképző analitikus és a kiképzendő jelölt viszonya. A jövőbeli analitikus személyes analízise fontos része a kiképzésének. Ennek az analízisnek a során azt várják tőle, hogy legalább azokat a fontosabb neur otikus személyiségtrendeket ragadja meg, amelyek komolyabban akadályozhatják jövendő munkájában. Így a legdöntőbb kritér iummá annak értékelésében, hogy megkapja-e a diplomáját vagy sem, a kiképző analízis lefolyása és eredménye válik. (További anyag ok ebben az összefügg ésben: Symposium on Training 86, T. Szasz87.) Ez jóval paradoxabb helyzetbe hozza a jelöltet, mintha páciens volna. Azt várják tőle, hogy megváltozzék, a változás mértékére pedig a legspontánabbnak tartott lelki megnyilvánulásokból, nevezetesen az álmokból és a szabad asszociáció kból következtetnek. Míg az elszánt pácienst nemigen tartja semmi vissza attól, hogy egyszerűen abbahagyja az analízist vagy másik analitikushoz menjen, ezek a lehetőségek a jelölt számára nem állnak nyitva. Egyr észt elvárják tőle, hogy teljesen spontánul s őszintén kommunikáljon analitikustanár ával, másr észt viszont tudja, hogy ha spontaneitása nem a megfelelő fajta, szupervizo ra nem fogja diplomára javasolni. Ebben a sajátos kapcsolati helyzetben még az engedelmesség sem elég jó; az engedetlenség pedig végképp számításba sem jöhet. Ez újra a nevelés, a változás par excellence intézményének hatalmas területén rejlő általános problémákhoz vezet bennünket. Említettük már a relevancia fogalmát. Hadd utaljunk itt pusztán az anya „légy spontán!” paradoxonjának egy univerzális változatára. Ez rejtetten benne foglaltatik „az iskola játék” (vagy „az iskolának játéknak kell lennie”) állításban, mely oly kedves a szülőknek és a nevelőknek, de többnyire igen távol esik a diákok tényleg es tapasztalatától. Ne becsüljük le egy ilyen társadalmi dogma hatalmát, különösen, ha gyerekekr ől van szó. Ezt az üzenetet rendszer int nem kíséri semmiféle magyar ázat, ami inkább megerősíti, mintsem érvényteleníti, minthogy így az következik belőle, hogy magától értetődő. Vagyis nem csupán „baj van velem, ha nem szer etem az iskolát, de nyilván gonosz vagy ostoba is vagyok, ha nem vagyok képes észr evenni, hogy az iskola játék, holo tt mindenki más képes így látni”. Egy másik lehetség es reakció: „Nem úgy bánnak velem, mint a többiekkel, ezért van az, hogy nekem ez nem játék.” A hagyományos oktatási rendszerben elismerték a tanár tekintélyét, s ő hatá-
rozta meg, hogy mit kell megtanulni. A modern oktatásban kitartóan kísérleteznek a tanár szer epének demokr atizálásával, ez azonban kínos paradoxonokat teremt, amelyek nagyon hasonlítanak az anya és engedetlen kisfia viszonyához. A nevelőktől általában elvárják, hogy szakértők legyenek annak megítélésében, hogy mi a különböző stúdiumok értéke, annak azonban nincs „demokr atikus” módja, hogy megköveteljék a diákoktól a tanulást. Ugyanakkor, ha megeng ednék, hogy a diákok „demokr atikusan” eldöntsék, hogy mit akarnak, illetve nem akarnak tanulni, vagy hogy akarnak-e egyáltalán iskolába járni, az eredmény egy nagy káosz lenne. Így aztán a tanár csak ezt teheti, hogy kifinomult módszer ekkel befolyásolja a diákokat a „helyes” irány kiválasztására, valamiképpen megg yőzi őket (s lehetőleg önmag át is), hogy ezek „nevelési technikák”, s nem a kényszer leplezett eszközei, minthogy az ki van átkozva a spontaneitás nagybecsű ideálja nevében. Az emberi kapcsolatok terén általában könnyen és véletlenül alakul ki paradoxon a nehézség ek legyűr ésére irányuló kísérletek során. Miután annyiban érezzük reálisnak magunkat, amennyiben egy jelentős másik személy megerősíti vagy jóváhagyja önképünket, s mivel ez a jóváhag yás csak akkor tölti be a funkció ját, ha spontán, az emberi kapcsolatok csak ideális esetben lehetnek mentesek a paradoxonoktól. A csalás eleme kisebb vagy nagyobb mértékben általában jelen van, alku formáját öltve: légy ilyen velem, s akkor én olyan leszek veled. Ha ezt a „valamit valamiért” üzletet, egy kapcsolat quid pro quoját51 a résztvevők nem fogadják el az élet játszmájának részeként, szükségképpen problémák keletkeznek. Genet a Balkonban, különösen az első felvonásban, mester ien vázolt fel egy ilyen csaláson alapuló mikr okozmoszt. Irma madám szuperbordélyában a kliensek megkapják azokat a nélkülözhetetlen pótlékokat, amelyek segítség ével kicsinyes létüket a nagyság félr eális álmává változtathatják – csak félr eálissá természetesen, mert egyr észt fizetni kell a szolg áltatásért, másr észt mindig előfordulnak zavaró és kiábr ándító kis balesetek, például, amikor a pótlékok nem egészen emlékeznek szer epükre. Az effajta változtatáskísérletek hasztalanság ával és a csalásból eredő kapcsolati problémákkal részletesen foglalkozik Laing 64 . A házasságter ápiában előforduló problémák többnyire a kapcsolat eredeti alapjául szolg áló quid pro quo megváltoztatásának szinte legyőzhetetlen nehézség ével kapcsolatosak. Ez a quid pro quo természetesen sohasem nyílt tárg yalás eredménye, inkább hallg atólag os szerződés jellege van, amelynek feltételeit a partner ek esetleg teljességg el képtelenek szavakban megfog almazni, noha különleg esen érzékenyek ezeknek az íratlan klauzuláknak mindenfajta megsértésére. Ha konfliktus támad, a partner ek tipikusan a szerződés keretein
belül maradva próbálják mego ldani, így belekever ednek a maguk által kreált kilencpontos problémába. Mert bármit tesznek is az adott kereten belül, azt a csoporttulajdonság alapján teszik, s így a kapcsolat belső struktúr áját (vagyis a kapcsolati viselkedésr epertoárt) érintetlenül hagyják. A hallg atólag os kapcsolati szerződéseknek ez a fajtája menthetetlenül elavul, ha másért nem, az idő múlása miatt. A szükség es változásnak a szerződés megváltoztatását kellene megcéloznia (azaz másodfokú változásnak kellene lezajlania), nem pusztán a szerződés keretein belül maradó elsőfokú változásnak. Azonban, mint már többször megjeg yeztük, ez a „belülr ől” kívülre lépés rendkívül nehéz. A másodfokú változást kiváltó technikák képezik könyvünk III. részének témáját.
III. RÉSZ. A PROBLÉMA-MEGOLDÁS
7. A másodfokú változás Kimenni az ajtón keresztül lehet. Miért nem akarja senki ezt a kijáratot használni? KONFUCIUSZ Mi a célja a filozófiának? Hogy megmutassa a légynek a kijáratot az üvegből. WITTGENSTEIN A mitológ iák nehezen halnak el, s ez alól a változás mitológ iája sem kivétel. Minthogy a változás annyira átható eleme a létezésnek, az ember azt várná, hogy természetét és előidézésének módszer eit világ osan értik. De gyakr an a legközvetlenebbül adottat a legnehezebb megr ag adni; ez a nehézség előseg íti a mitológ iák képződését. A mi változáselméletünk természetesen szintén mitológia, de úgy látjuk, hogy – Orwellel szólva – bizonyos mitológ iák „egyenlőbbek” – vagyis sajátos körülményeik között másoknál jobban működnek. Ahog yan az emberi problémákkal foglalkozva egyre elég edetlenebbek lettünk a bevett mitológ iákkal, s egyre inkább belemer ültünk a változás vizsg álatába, hamar osan felfedeztük, amire kezdettől fogva számítottunk: a változás megértésének legkézenfekvőbb forr ásár ól nincsenek tudományos feljegyzések. Ez a forr ás a spontán változás, azaz az a fajta problémamego ldás, amely az élet normális menetében zajlik, szaktudás, bonyolult elméletek vagy összpontosított erőfeszítések nélkül. Ez a képtelen helyzet a skolasztika egyik híres esetére emlékeztetett minket: a párizsi egyetem, valamikor a 13. században megpróbált válaszolni arra a kérdésre, hogy megfagy-e a hideg téli éjszakán kinn hagyott olaj – s tették ezt Arisztotelész műveinek tüzetes átvizsg álásával, ahelyett hogy kitettek volna egy edény olajat a hidegbe. Amikor mindez kezdett megvilág osodni arisztoteliánus elménkben, sok beszélg etést kezdeményeztünk olyanokkal, akikr ől úgy tűnt, hogy valószínűleg rendelkeznek némi gyakorlati tudással az alábbi három terület egyikén vagy esetleg több ilyenen is: 1) a spontán változás jelensége; 2) mitológ iákkal vagy más „hivatásos” szakértelemmel kevéssé terhelt ember ek módszer ei a változás érdekében; 3) olyan, hivatásosok által létr ehozott változások, amelyeket a formális teór iák nem képesek magyar ázni. Így aztán érintkezésbe léptünk csaposokkal, áruházi detektívekkel, spontán gyóg yult neur otikusokkal, tanár okkal, pilótákkal, a meleg helyzetek hatástalanításában járatos rendő rökkel, néhány meglehetősen szer etetre méltó csalóval, sikertelen öngyilkosokkal, hozzánk hasonló terapeutákkal, sőt még néhány szülővel is. Az ötlet jónak látszott, de az
eredmény sovány volt. Amire rájöttünk, az visszatekintve teljesen nyilvánvaló volt: hogy ti. a nem szokványos problémamego ldás tehetsége együtt jár egyfajta képtelenségg el a folyamatban szer epet játszó cselekvések és gondolatok természetének tisztázására. A következő felfedezésünk az volt, hogy mi is hasonló változtatási technikákkal dolg ozunk, ami arra utalt, hogy lennie kell egy hallg atólag os feltevéshalmaznak, amelyre támaszkodva működünk. Teljesen mindennapos volt, hogy a páciensekkel találkozva és együtt megfig yelve őket, minden összebeszélés nélkül, egymástól függ etlenül ugyanarra a kezelési stratég iára jutottunk – és ez a stratég ia a kliensek számára fölöttébb rejtélyes maradt, akárhog yan is akartuk érthetővé tenni magunkat. Vagyis, bármilyen különös volt is, képtelenek voltunk megfog almazni választásaink és cselekvéseink teor etikus alapját.* Noha informátor aink közvetlenül nem sokkal járultak hozzá változáselméletünkhöz, példáik gyakr an igen hasznosak voltak annak a gyanúnknak a megerősítésében, hogy a spontán változás gyakr an hihetetlenül távol esik attól, amilyennek a létező elmélet alapján feltételezik. Példák következnek. Első óvodai napján egy négyéves kislány annyira zaklatott lett az anyja távozása láttán, hogy az anya kénytelen volt vele maradni egész nap. Ezután minden nap ugyanez történt. A helyzet idővel komoly terhet jelentett miden érintettnek, de a helyzet kezelésére irányuló minden kísérlet csődöt mondott. Egy regg el az anya nem ért rá elvinni a kicsit az óvodába, s így az apa tette le, munkába menet. A gyer ek sírt egy kicsit, de hamar megnyug odott. Bár a következő nap újra az anya vitte el, a gyer ek nem esett vissza; nyug odt maradt, s a probléma soha többé nem jelentkezett.* A következő példa egy házaspáré, akik egyre kevesebbet szer etkeztek, és végül az alábbi esetet megelőzően már hónapokon keresztül nem volt köztük szexuális érintkezés: nyar alni mentek, egy éjszakára egy barátjuk házában megszállva. A barát vendégszobájában a franciaágy egy sarokba volt tolva, úgyhogy csak az egyik oldalár ól és a végér ől lehetett megközelíteni. (Saját hálószobájukban az ágynak csak a támlás része volt a falnál, vagyis mindegyikük a maga oldalár ól tudott ágyba bújni. Valamikor az éjszaka folyamán a férjnek, aki a fal mellett aludt, ki kellett mennie. Először beleütközött a falba, aztán rájött, hogy hol van, és elkezdett átmászni a feleség én. Eközben – mint maga mondta – „rájött, hogy van ott valami kellemes” és magáévá tette. Ezzel valahog yan megtört a jég, és szexuális kapcsolatuk gyakor isága megfelelővé vált. Hadd ne menjünk itt bele a változás miértjébe; elég észr evenni azt, hogy a változás egy várat-
lan és látszólag jelentéktelen esemény eredményeképpen következett be, amelynek aligha lett volna része egy szakszerű mego ldáskísérletben. További jellemző példánk egy középkorú, nőtlen férfi. Zárkózottan élt, amit agor afóbia (tériszony) súlyosbított. Szor ong ásmentes területe egyre zsug or odott, ami végül már nemcsak abban akadályozta meg, hogy dolgozni járjon, de azzal fenyeg etett, hogy a legközelebbi bolttól is elvágja, ahonnan az élelmiszert és egyéb alapdolg okat beszer ezte. Végső kétségbeesésében úgy döntött, hogy öngyilkos lesz. Eltervezte, hogy kocsiba ül és elmegy egy, az otthonától körülbelül 80 km-re levő hegytetőre, abban a hitben, hogy néhány utcányi vezetés után szor ong ása vagy egy szívr oham véget vet nyomor úság ának. Az olvasó sejtheti a történet végét: az illető biztonságban eljutott kitűzött céljához, és évek óta első ízben semmiféle szor ong ást nem érzett. Annyira felajzotta ez a tapasztalat, hogy lehetség es mego ldásként meg akarta ismertetni agor afóbiás sorstársaival. Végül talált egy olyan pszichiátert, akit érdekelt a spontán gyóg yulás, s komolyan vette őt.3 A pszichiáter több mint öt évig kapcsolatban maradt ezzel az emberr el, így megbizonyosodhatott arról, hogy az illető nemcsak hogy nem esett vissza a fóbiájába, de sok más fóbiásnak is segített. Utolsó példánk más nagyságr endű: egy párizsi lázadás alkalmával (valamikor a 19. században) egy katonai egység azt a parancsot kapta, hogy tisztítsa meg a város egyik terét a csőcseléktől. A parancsnok tüzelőállásba vezényelte a katonáit, a puskák a tömegre irányultak, majd a beállt halálos csendben a tiszt, kihúzva kardját, teljes hangerővel így kiáltott: „Hölg yeim és uraim! Azt a parancsot kaptam, hogy tüzeljek a csőcselékre. De mivel számos becsületes, tiszteletre méltó polg árt látok itt magam előtt, arra kérem őket, hagyják el a teret, hogy biztosan a csőcseléket lövessem.” Néhány percen belül a tér üres volt. Van közös nevezőjük ezeknek a példáknak? Első pillantásra nincs. Az első két példában a változás előidézője egy lényegtelen, véletlen esemény; a harmadikban a végső kétségbeesés; a negyedikben pedig a tömegpszichológ ia okos alkalmazása. Ám ha a másodfokú változás fogalmát alkalmazzuk rájuk, kitűnik e látszólag eltérő események rokonsága. A döntő akció mindegyik esetben (tudatosan vagy sem) a megoldáskísérletre irányul, arra ti., amit a nehézség leküzdésére éppen alkalmaznak, s nem magára a nehézségre: 1. Az anya nap mint nap a gyerekkel marad, egyetlen megoldásként a kicsi dührohamának elkerülésére. Ez viszonylag sikeres, de tipikusan elsőfokú változás, s változatlanul, sőt megváltoztathatatlanul hagyja a helyzet
egészét. A folyamatban a gyermek alkalmazkodási nehézsége az óvodához „problémává” növekszik; az anya hiánya viszont azon a reggelen létrehozza a kitérő viselkedés hiányát is, és a rendszer új premissza alapján szerveződik újjá. 2. A házaspár nehézségei valószínűleg szexuális életük rutinná válása miatt kezdődtek. Csökkent szexuális érintkezésük gyakorisága; egyre jobban kerülték egymást; az egyre csökkenő gyakoriság aggasztotta s arra késztette őket, hogy ugyanabból (ti. egymás elkerüléséből) még többet alkalmazzanak. A barát vendégszobájában kialakuló helyzet azáltal idézett elő másodfokú változást, hogy megzavarta „megoldásukat”, vagyis a kölcsönös kitérést, de ennek a változásnak egyáltalán nincs köze ahhoz, amit hagyományosan „valódi” problémájuknak tekintenének. 3. Az agorafóbiás esetében különösen nyilvánvaló, hogy „megoldása” a probléma. Amikor addigi elképzelésével ellentétben nem azzal próbálkozott, hogy szorongásmentes övezetében marad, az addigi probléma-megoldás beszüntetése megsemmisítette a problémáját. 4. A tiszt egy fenyegető tömeggel áll szemben. Azt a parancsot kapja – az elsőfokú változás előidézésének tipikus példájaként –, hogy az ellenségességgel ellenségességet szegezzen szembe – többet ugyanabból. Mivel az ő emberei fel vannak fegyverezve, a tömeg pedig nincs, nem vitás, hogy az „ugyanabból még több” sikeres lenne. De egy átfogóbb összefüggésben ez a változás nemcsak hogy nem lenne változás, hanem tovább szítaná a meglevő izgalmat. Közbelépésével a tiszt másodfokú változást idéz elő – kiemeli a helyzetet abból a keretből, amely addig a pillanatig őt is, a tömeget is magába foglalta, s úgy formálja át, hogy az minden érintett számára elfogadhatóvá válik. Ezzel az átformálással eléri, hogy nyugodtan túl lehet lépni az eredeti fenyegetésen, s ennek fenyegető „megoldásán” is. Foglaljuk össze, amit eddig felfedeztünk a másodfokú változásr ól: 1. A másodfokú változás azt célozza meg, ami az elsőfokú változás perspektívájából megoldásnak látszik – ugyanis a másodfokú változás megvilágításában erről a megoldásról kiderül, hogy éppenséggel alappillére a megoldani kívánt problémának. 2. Míg az elsőfokú változás látszólag mindig a józan megfontoláson alapul (például az „ugyanabból még többet” recepten), a másodfokú változás általában különös, váratlan, és nem következik a szokásos logikából; a változás folyamatában van valami rejtélyes, paradox elem.
3. Amikor másodfokú változási technikákat alkalmazunk a megoldásra, ez azt jelenti, hogy a helyzetet az itt-és-mostban kezeljük. Ezek a technikák a hatásokra és nem a probléma feltételezett okaikra vonatkoznak; a döntő kérdés nem a miért, hanem a mit. 4. A másodfokú változási technikák kiemelik a helyzetet abból a paradoxont generáló csapdából, amit a megoldáskísérlet reflektivitása hoz létre, és más keretbe helyezik (ahogyan ez szó szerint megtörténik a kilencpontos probléma esetében). E négy elv közül az elsőr ől eleg et beszéltünk; e könyv II. része teljes egészében erről szólt. A második elvr ől, a másodfokú változás józan ésszel ellentétes természetér ől a 2. fejezetben volt szó. A harmadik elv az, melyet – legalábbis a mi tapasztalatunk szer int – a legerősebben elleneznek azok, akik hivatásszer űen foglalkoznak változások előidézésével; most ezzel kell részletesebben foglalkoznunk. A miért kérdése mindig központi, gyakorlatilag dogmatikus szer epet játszott a tudomány történetében. Végtére is a tudomány a magyar ázattal foglalkozik. Nem vagyunk illetékesek abban, miért tekinti a tudományos gondolkodás a magyar ázatot a változás előfeltételének, de vitathatatlanul ez a helyzet. Egy rövid eszmefuttatást azonban megeng edhetünk magunknak. Annak ismer ete, hogy a miért kérdés van feltéve, és ez határ ozza meg a tudományos eljár ásokat és eredményeiket, nem jár érvényes magyar ázattal. Amennyiben ezt a helyzetet itt-és-most létezőnek tekintjük, anélkül, hogy megértenénk eredetének és fejlődésének mikéntjét, a tudatlanság unk ellenére kezdhetünk vele valamit. Ha ezt tesszük, azt kérdezzük: mi? Azaz: mi a helyzet, mi történik itt-és-most?* Ám az a mítosz, hogy egy probléma mego ldása érdekében először annak miértjét kell felfogni, oly mélyen beivódott a tudományos gondolkodásba, hogy minden kísérlet, amely csupán aktuális szerkezete és következményei szempontjából kíván foglalkozni a problémával, elképesztő felületességnek számít. Amikor azonban a miért helyett mi elvet változáselméletünk keretein belül állítjuk fel, jó társaságban találjuk magunkat. Az elv nem a mi felfedezésünk – mi csak véletlenül bukkantunk rá a munkánk során –, fokozatosan jöttünk rá, hogy már korábban is megfog almazták, ámbár más kontextusban. Az egyik forr ás Wittg enstein. Filozófiai vizsgálódások c. művében106 nagyon határ ozottan állást foglal a magyar ázatok és korlátaik ellenében. Így kezdi: „A magyar ázatok valahol véget érnek. De mi a jelentése az ‘öt’ szónak? A magyar ázattal egyáltalán nincs mit kezdeni, csak azzal, ahog yan használják az ‘öt’ szót.” Később, ugyanebben a műben olyan megfog almazással tér vissza
erre a témára, amely messze túlmegy a nyelvfilozófia absztr akció in egy roppant ismer ős terület irányába: „Gyakr an előfordul, hogy csak akkor ismerjük fel a lényeg es tényeket, ha elnyomjuk a ‘miért’ kérdést; és vizsg álódásaink során a tények elvezetnek bennünket egy válaszhoz.”109 Az idős Wittg enstein számára maga a kérdés válik kérdésessé; ez az elképzelés erőteljes rokonságban van a változás természetére vonatkozó vizsg álódásunkkal; és Wittg enstein legfontosabb ifjúkori művében, a Logikai-filozófiai értekezésben is érintette: „Még ha meg is válaszoljuk valamennyi lehetség es tudományos kérdést, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán nem érintettük. Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, és éppen ez a válasz. Az élet problémájának megoldását e probléma eltűnése jelenti.”103 A matematikára szükségtelen hosszan kitérnünk. Ebben sem szer epel a miért, pedig ez az átható elemzések és a képzeletdús mego ldások királyi útja. A matematikai állításokat a legjobban egy rendszer en belüli, kölcsönösen összefüggő elemekként lehet megérteni. Eredetük vagy okaik megértésére nincs szükség a jelentőség ük megr ag adásához, sőt ez akár megtévesztő is lehet. Egy másik terület, ahol az oksági magyar ázatok (azaz, a miértek) vagy a jelentésre vonatkozó kérdések igen alár endelt szer epet játszanak, a kibernetika. Ismét Ashbyt idézzük: „Jegyezzük meg, hogy az átalakulást nem úgy definiáljuk, hogy mi az ‘valójában’, vagy hogy milyen fizikai oka van a változásnak, hanem úgy, hogy megadjuk a változtatandók egy halmazát, s egy állítást arról, hogy mire változzék. Az átalakulás azzal foglalkozik, hogy mi történik, s nem azzal, hogy miért.”12 A legelvontabból a legkonkr étabb felé haladva végül azt találjuk, hogy a megfig yelés, az elemzés és a cselekvés „miért helyett mi” jellegű megközelítését támasztja alá az, amit az elektr onikában egyszer űen fekete doboz megközelítésnek neveznek. A fogalom még a második világhábor úból származik, és arra az eljár ásra alkalmazták, amikor ellenségtől zsákmányolt elektr onikus felszerelést vizsg áltak, s nem nyithatták fel, mert fennállt a lehetősége, hogy robbanótöltet van a belsejében. A kutatók különböző inputokat alkalmaztak a „dobozra”, és ezek „outputját” mérték. Így képesek voltak kitalálni, hogy mit csinál az adott eszköz, és ehhez szükségtelen volt a miértjével foglalkozni. Manapság általánosan alkalmazzák ezt az elvet olyan elektr onikus áramkör öknél, amelyek felépítése nagyon bonyolult (bár még mindig egyszer űbb, mint az agyé); így kényelmesebb egyszer űen input-output viszonyaikat vizsg álni, mint az eszköz „valódi” természetét. Mint már említettük, a legnag yobb ellenállást az emberi viselkedés kutatása terén a miért leértékelése váltja ki. Mi legyen akkor azzal a tagadhatatlan
ténnyel – kérdezik általában –, hogy egy személy jelenlegi viselkedése múltbeli tapasztalatainak az eredménye? Hogyan lehet tartós hatású egy olyan beavatkozás, amely érintetlenül hagyja a múltbeli okokat? Ám a tényleg es – különösen a spontán – változások vizsg álata éppen ezeknek az előfeltevéseknek mond a leginkább ellent. Nemcsak a klinikai, hanem a mindennapi tapasztalat szer int is történhet változás megértés nélkül, és nagyon kevés viselkedésbeli vagy társadalmi változást kísér – s különösen előz meg – genezisük bonyodalmainak megértése. Lehet például, hogy egy álmatlanságnak a múltban van a gyökere (például fáradt, ideg es anyja mindig forszír ozta a gyermeke mielőbbi elalvását). Azonban, bár az ilyenfajta felfedezés érzékletes, sőt időnként nagyon kifinomult magyar ázatot ad a jelenségre, általában semmivel sem járul hozzá mego ldásához.* Főleg ez utóbbi tény alapján jutottunk arra, hogy az emberi problémákba való tudatos beavatkozás legpragmatikusabb megközelítése nem a miért, hanem a mit kérdés; azaz, mit tesznek itt-és-most az érintettek a probléma fennmar adásához, és mit lehet tenni itt-és-most a változáshoz? Ebből a szempontból a megfelelő és a diszfunkcio nális működés között az a legjelentősebb különbség, hogy képes-e és milyen mértékben képes egy rendszer (egyén, család vagy társadalom) önmag ától változást gener álni, vagy végtelen ciklusba bonyolódik. Láttuk korábban, hogy utóbbi esetben maga a mego ldáskísérlet a probléma. Most azt is észr evehetjük, hogy a múltbeli okok kutatása szintén ilyen önmeghiúsító „mego ldás”. Ha a pszichoter ápiában a változás előfeltételéül szabjuk a „miért” megismer ését, azzal meghiúsítjuk magát a terápiát. Az okok kutatása – a terapeuta, a páciens vagy mindkettőjük részér ől – csak oda vezethet, hogy fokozzák ugyanezt a kutatást, ha az általa nyert megértés nem elég „mély” ahhoz, hogy a belátáson keresztül létr ehozza a változást. Azonban sem az óvodát kezdő kislány, sem a szülei nem látták át azt a problémát, amellyel egy ideig küszködtek! Sőt, erre nem is volt szükség ük! Az agor afóbia is spontán elmúlt, anélkül, hogy a páciens megértette volna tünete eredetét vagy jelentését, akár a változás előtt, akár alatta, akár utána. Ez a beteg, bár segítséget nyújtott hasonló bajjal küszködő embertársainak, nyilván nem jutott el segítsége elméleti vonatkozásainak mélyebb megértéséhez. Ezek után megfog almazhatunk néhány előzetes gyakorlati javaslatot a másodfokú változással kapcsolatban. Térjünk vissza még egyszer az álmatlan ember példájához. Már szó volt arról, hogyan lett az illető páciens: hibásan kezelt egy szokványos nehézség et, s ez belebonyolította egy maga által kreált „légy spontán!” paradoxonba. Az ilyen kliensek egy részén gyorsan lehet segíteni valamilyen látszólag képtelen, paradox előírással. Például előírjuk, hogy feküdjenek az ágyon, de ne hunyják le a szemüket, amíg el nem álmosodnak.
Az ilyen közbelépés nyilvánvalóan nem az eredeti álmatlanságra irányul, hanem metaszinten hoz létre változást; ott, ahol az addigi rossz problémamegoldási kísérletek létr ehozták a „légy spontán!” paradoxont (a továbbiakban pedig fenntartotta a gyógyszerszedés és a többi, „józan ész diktálta” lépés). Ha az álmatlanságban szenvedő nem járatos az önhipnózisban (ha igen, akkor valószínűleg nem küzdene ilyen bajjal), képtelen nem kívánni, hogy elaludjon, és ez a mentális aktivitás aztán paradox módon megakadályozza az elalvást. A másodfokú változást előidéző beavatkozás célja tehát nem az – ahog yan a józan ész tanácsa szólna –, hogy ráveg ye az elalvásra, hanem annak megakadályozása, hogy alvásra próbálja kényszer íteni magát. Vagy vizsg áljuk meg közelebbr ől a fóbiás példáját, aki nem tud bemenni egy zsúfolt üzletbe, mert fél, hogy elájul vagy megfullad. Eredetileg talán nem tapasztalt rosszabbat némi rosszullétnél, megszédülésnél vagy egy váratlan vércukorszint csökkenésnél. De néhány nappal később, amikor ismét vásár olni készült, talán még friss volt ennek az eseménynek az emléke, s valószínűleg „összeszedte magát”, hogy védekezzen az eredeti pánik lehetség es visszatér ése ellen – aminek eredményeként azonnal megjelenik a szor ong ás és a pánik. Az ilyen ember érthetően úgy érzi, hogy elviselhetetlen kiszámíthatatlanságg al rátörő belső erőknek van kiszolg áltatva, és egyedüli védekezése csak a korábbi helyzet teljes elker ülése lehet (mindezt valószínűleg rendszer es nyugtatószedés kíséri). Ám az elker ülés nemcsak hogy nem mego ldás, hanem maga a probléma, és a páciens paradoxonba bonyolódik. Ezen csak egy ellenpar adoxon előírásával lehet segíteni: például előírjuk, hogy sétáljon be a boltba és ájuljon el szándékosan, akár rátör abban a pillanatban a szor ong ása, akár nem. Miután majdnem jóginak kellene lennie ahhoz, hogy ez siker üljön neki, legközelebb azzal az instr ukció val láthatjuk el, hogy kerüljön annyira be az üzletbe, amennyire csak akar, de okvetlenül álljon meg két lépéssel az előtt a pont előtt, ahol a szor ong ás rátörne.* A beavatkozás mindkét esetben a mego ldáskísérletre irányul, és így létr ejöhet a változás.* Hasonlóképpen, bár ez idáig ezt senki sem bizonyította, valószínűleg helyes sejtés, hogy a marihuána legalizálása (melynek káros hatásai nem biztosak, de valószínűleg nem rosszabbak, mint számos, széles körben használt kábító anyagé) nemcsak csökkentené használatát, de szinte azonnal megszüntetné törvényi tiltásának – amely sok szakértő szer int rosszabb gyógymód, mint a baj, amire alkalmazzák – bonyolult és a kívánttal ellentétes hatású következményeit. A bizalom nehezen megfogható kapcsolati jelensége kínál egy másik példát arra a technikára, amelynek segítség ével másodfokú változást lehet előidézni. A feltételesen szabadlábra helyezett illetve a felügyelő rendő rtiszt között az ideális kapcsolatnak a teljes bizalmon kellene alapulnia, mivel – megint csak
ideális körülmények között – a rendő rtiszt feladata az érintett segítése a beilleszkedésben – amihez pontosan tudnia kellene, hogy az milyen életmódot folytat. Ám azt is mindketten jól tudják, hogy a rendőr, az államhatalmat képviselve, kénytelen minden olyan esetet jelenteni, amikor a próbára bocsátott ember megsérti szabadlábra helyezése bármely feltételét. Ebben a helyzetben egyáltalán nem hiteles, ha ezt mondja a kliensének: „Bíznia kell bennem!” A bizalom nyilvánvalóan spontán dolog, amit kívánságra sem elnyerni, sem érezni nem lehet. Amikor a problémamego ldás paradox technikáinak használatára képeztünk ki ilyen rendő rfelügyelőket, nagyon hasznosnak bizonyult, ha azt mondattuk velük a szabadlábra helyezettnek: „Sohase bízzon bennem teljesen, és ne mondjon el nekem mindent.” Az olvasó könnyen átláthatja, hogy ez az utasítás hasonlít Epimenidész állítására, vagy a szofista kijelentésére, aki azért ment a királyságba, hogy felakasztassa magát. A különbség az, hogy ebben az esetben az eredmény nem állítás és tagadás végtelen folyamata, hanem egy különben reménytelenül paradox helyzet pragmatikus mego ldása. A rendő rfelügyelőt kijelentése – arról, hogy ő megbízhatatlan – megbízhatóvá teszi, s ezzel megter emtődik egy működőképes kapcsolat alapja. Egy másik változat a bizalom témájára s az olyan problémára, amely egy nehézség félr ekezeléséből származik, Hruscsov (talán kétség es eredetű) emlékiratainak azon részlete, amelyben leírja Sztálin lányának disszidálását. Miután kisajnálkozta magát azon, milyen rossz lehetett az asszonynak elhagyni a nagy Szovjetuniót, rámutat a történet másik oldalára: Szvetlana ostobaság ot csinált, de ostobán is bántak vele – ostobán és faragatlanul. Férje temetése után a követség ünkre ment, Új-Delhibe. Benediktov volt ott a nagykövetünk. Ismertem őt. Nagyon nyers ember volt. Szvetlana elmondta, hogy szer etne néhány hónapig Indiában maradni, de Benediktov azt tanácsolta neki, hogy azonnal térjen vissza a Szovjetunió ba. Ez ostobaság volt. Ha egy szovjet nagykövet azt tanácsolja egy szovjet állampolg árnak, hogy azonnal térjen haza, az illető gyanakodni kezd. Szvetlana különösen jól ismerte a nálunk honos szokásokat e tekintetben. Azonnal rájött, hogy ez azt jelenti: nem bíznak benne. Hruscsov ezután bemutatja, milyen sokat tud arról, hogyan lehet az ilyen bizalmi problémákat paradox módon kezelni: Mit kellett volna tenni szer intem? Meg vagyok győződve arról, hogy ha másképpen bánnak vele, ez a sajnálatos incidens soha nem fordult volna elő. Amikor Szvetlana bement a követségre, hogy két vagy három hóna-
pig még Indiában kellene maradnia, azt kellett volna mondaniuk neki: „Szvetlana Joszifovna, miért csak három hónapig? Itt egy vízum egy vagy két, sőt akár három évre. Megkaphatja a vízumát, és élhet itt. Aztán amikor úgy gondolja, visszamehet a Szovjetunió ba.” Ha meghagyták volna a választási szabadság át, megerősítették volna a tartását. Ki kellett volna mutatniuk, hogy bíznak benne… És mi történt volna, ha azt csináljuk, amit szer intem kellett volna, és Szvetlana még mindig nem jött volna haza Indiából? Nos, ez nagyon kellemetlen lenne, de nem volna rosszabb, mint ami történt.56 Az összes felsor olt példának azonos a szerkezete. Kezdetét veszi egy nem kívánatos X. esemény. A józan ész azt sugallja, hogy ezt az ellenkezőjével (nem-X.) lehet megelőzni vagy elker ülni. Ez azonban csupán elsőfokú változást eredményez „mego ldásként”. Amíg a mego ldást az X. vagy nem-X. kettősön belül keresi az érintett, az alternatívák illúziójába99 bonyolódik, s ebben is marad, akár az egyik, akár a másik alternatívát választja. Éppen az a habozás nélkül elfog adott illúzió, hogy ti. választani kell X. és nem-X. között és nincs más kivezető út a dilemmából, tartja fenn a dilemmát és vakít el bennünket a bármikor rendelkezésünkre álló, de a józan észnek ellentmondó mego ldással szemben. A másodfokú változás képlete ellenben a „se nem X., se pedig nemX.” ősi elve, amelyet például Tai Hui zen-mester demonstr ált, amikor egy botot mutatott tanítványainak, ezt mondván: „Ha ezt botnak nevezitek, akkor állítotok; ha nem botnak nevezitek, tagadtok. Hogyan tudnátok megnevezni az állításon és a tagadáson kívül?” Ez tipikus zen-koan, azzal a céllal, hogy kilendítse az elmét az állítás-tagadás csapdájából, s egy hirtelen átmenettel eljuttassa egy felettes logikai szintre (ezt nevezik megvilág osodásnak). Valószínűleg ugyanerre gondolt Lukács apostol, amikor ezt írta: „Aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt, aki elveszíti életét, újra megtalálja azt.” Filozófiailag ugyanez az elv az alapja Hegel dialektikájának, amely azt a folyamatot hangsúlyozza, amely a tézis és antitézis közötti ingadozástól elvezet a szóban forgó dichotómiát meghaladó szintézisig. Az üvegből kivezető út a légy számára – hogy visszatérjünk Wittg enstein afor izmájához108 – a legkevésbé nyilvánvaló nyíláson át vezet. Chaucer, Bath feleség ér ől szóló, költői szépségű meséjében ennek az elvnek különösen világ os példájával találkozunk: egy fiatal lovag kellemetlennél kellemetlenebb helyzetekben találja magát annak következtében, hogy ismételten választania kell két elfog adhatatlan alternatíva közül. Végül azt választja, hogy nem választ, azaz elutasítja a választást magát. Így találja meg a kivezető utat, s másodfokú változást hajt végre azzal, hogy átvált a következő logikai szintre. Ahelyett, hogy továbbra is kiválasztana egy alternatívát (ti. az
alternatívák osztályának egy elemét), megkérdőjelezi és teljesen elveti, hogy választania kell – s így az osztállyal (az összes alternatívával) kerül kapcsolatba, nem csak az egyik elemmel.95 Ez a másodfokú változás lényege. A legmeghökkentőbb dolog az ilyenfajta problémamego ldásban az, hogy még akkor is lehetség es – vagy esetleg akkor lehetség es igazán –, ha a szituáció konkr ét tényei megváltoztathatatlanok. Ennek illusztr álására a másodfokú változás korábban tárg yalt negyedik elvére kell rátérnünk, nevezetesen az átalakítás technikájára.
8. Az átalakítás nemes művészete Kérdés: Mi a különbség egy optimista és egy pesszimista között? Válasz: Az optimista azt mondja, hogy a pohár félig tele van, a pesszimista pedig azt, hogy félig üres. NÉVTELEN Az életnek van értelme, s ki kételkedhetne ebben, ha nekünk nincsenek efelől kétségeink. PIET HEIN: TRÜKKÖK Szombat délután van, szünet minden fiú szármára, kivéve Tom Sawyert, akinek büntetésül le kell meszelnie egy körülbelül 30 méter hosszú, s majdnem 3 méter magas fa-kerítést. Üresnek látja az életet, a létezés csak teher számára. A munkát is elviselhetetlennek találja, de még inkább azt, hogy arra járó haverjai majd jól kicsúfolják, amiért dolg oznia kell. Ebben a sötét és reménytelen pillanatban – írja Mark Twain – ihlet szállja meg. Nagy és csodálatos ihlet. Nemsokára feltűnik egy fiú, s nem is akármelyik, hanem az, akinek a gúnyolódásától Tom a legjobban tartott: – Kaptál jó munkát. Hogy ízlik, mi? – szólt újra Ben. – Te vagy, Ben? Észre sem vettelek. – Megyek fürdeni, nem jössz? Persze, majd elfelejtettem, te inkább dolg ozol, ugye? Tom egy darabig szótlanul nézte. – Mondd: mit értesz tulajdonképpen munka alatt? – kérdezte végre. – Ezt a meszelést például. Tom bemártotta a meszelőt, és közömbösen felelte: – Lehet, de az is lehet, hogy a meszelés nem munka. Egy biztos, nekem tetszik. – A végén még bebeszélnéd nekem, hogy szívesen dolg ozol. Tom csak meszelt szakadatlanul. – Mi az, hogy szívesen! Csak azt mondd meg, miért ne csinálnám szívesen? Azt hiszed, mindennap meszelhetek kerítést? Ez persze mindjárt más színben tüntette fel a dolg ot. Ben abbahagyta az almar ág ást. Tom nagy lendülettel húzta végig a meszelőt a kerítésen, föl-le, föl-le, hátr alépett, hogy lássa az eredményt, itt-ott kiigazította munkáját, majd újra megnézte az összhatást. Ben percr ől percre nagyobb érdeklődést árult el, mindjobban figyelt, és egészen bele-
mer ült a munka szemlélésébe. Egyszer csak megszólalt: – Tom, hadd meszeljek egy kicsit!* A délután közepére a kerítés háromszor át volt meszelve, Tomot pedig szó szer int felvetette a gazdagság: a fiúk egymás után váltak meg kincseiktől, hogy abban a kiváltságban részesülhessenek, hogy bemeszelik a kerítés egy részét. Tomnak siker ült átlendítenie a rabszolg aság ot megfizetendő élvezetté, s barátai egy emberként elfog adták a valóság definíció jának ezt a meghatár ozást. A Karnevál Flandriában c. francia filmben a legyőzhetetlen spanyol hadak közelednek egy kicsiny, de virágzó flamand faluhoz. Spanyol küldött érkezik a faluba azzal az üzenettel, hogy adják meg magukat, különben kifosztják és lerombolják a falut. Majd távozik anélkül, hogy meghallg atná válaszukat. A polg ár ok meg vannak rettenve, átlátják, hogy sem ők, sem védelmük nem tartja fel a megszálló hadser eg et. És mégis csak egy mego ldás van: inkább a végsőkig védekezniük kell, semhogy megadják magukat és kétségbeesetten végignézzék, hogy a hírhedt spanyol katonák megerőszakolják asszonyaikat és elrabolják javaikat. Vagyis az alternatívák tipikus illúzió jába esnek, s nem látnak kevésbé katasztr ofális mego ldást. Végül az asszonyok előállnak egy egészen más, meglehetősen „bolond” tervvel, amely tökéletesen átalakítja a helyzetet: a férfiak „elszöknek” a faluból, s magukra hagyják az asszonyokat; nem lesz se harc, se behódolás, mivel nem lesznek férfiak, akik akár az egyikhez, akár a másikhoz kellenének. A faluban csak kiszolg áltatott asszonyok lesznek, akik a bátor katonák védelmére szor ulnak; a helyzet szinte kihívja a spanyolok közmondásos lovag iasság át. És a „hódító” sereg, melyet meleg en üdvözölnek az asszonyok, valóban a falusiak szer ény várakozásait felülmúlóan viselkedik; gálánsak és udvar iasak a nőkkel, bár mindez számos pikáns szer elmi kalanddal kever edik (ami egyáltalán nincs a hölg yek ellenére). A spanyolok, amikor folytatniuk kell útjukat északra, szinte vonakodnak megválni bájos vendéglátóiktól, s gazdag on megajándékozzák a falut a civilizált és élvezetes vendéglátásért. És egy példa a mi praxisunkból: egy erősen dadogó férfi (ebben az összefügg ésben érdektelen, miért dadog ott) úgy látta, nincs más választása, mint hogy ügynökként próbáljon szer encsét. Beszédhibája egész életében foglalkoztatta, de ebben a helyzetben érthető módon még inkább. A helyzetet a következő felépítésű szövegg el alakítottuk át a számára: Az ügynököket általában nem kedvelik, mert sima, okos beszéddel próbálják rávenni az ember eket, hogy vásár oljanak meg valamit, amit nem akarnak. Bizonyára tudja, hogy külön képezik őket erre a szinte megsza-
kíthatatlan, folyamatos üzleti mondókára – de vajon tudja azt is, mennyire zavarja az ember eket, amikor lerohanják őket ezzel a tapadós, szinte támadó szóö zönnel? És észr evette-e, milyen türelmesen és gondosan hallgatják meg az ember ek azokat, akiknek valamilyen beszédhibájuk van? El tudja képzelni, milyen hatalmas különbség van a gyors, erőszakos ügynökbeszéd és aközött, ahog yan ő óhatatlanul beszélne egy ugyanilyen helyzetben? Gondolt-e arra valaha is, hogy milyen előnnyé válhat ez a beszédhiba az új foglalkozásában? Ahog yan a kliens fokozatosan ebben az új – és első pillantásra csaknem nevetség es – megvilág ításban kezdte látni problémáját (és megerősítve azzal az instr ukció val, hogy a munkája közben minél feltűnőbben dadogjon, számára teljesen ismer etlen okokból egyre kényelmesebben érezte magát, s ezért spontánul egyre kevésbé dadog ott. Az átalakítás tehát azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt az érzelmi vagy fogalmi keretet, amelyet a páciens addig fenntartott, olyanná alakítva, amelybe a konkr ét tények éppo lyan jól vagy még jobban beleillenek, de az egésznek a jelentése egészen más lesz.* Az, hogy milyen mechanizmus játszik itt szer epet, nem egészen világ os; különösen, ha figyelembe vesszük, hogy létezik változás, miközben maga a szituáció teljesen változatlan, sőt megváltoztathatatlan marad. Az átalakítás eredményeként a helyzethez rendelt jelentés módosul, s ezáltal módosulnak a következményei, de konkr ét tényszer űség ük természetesen nem – ahog yan Epiktéto sz már az i.sz. 1. században kifejezte: „Nem maguk a dolg ok, hanem a róluk alkotott vélemények zavarnak bennünket.” Az idézetben szer eplő „róluk” arra emlékeztet bennünket, hogy minden vélemény (vagy nézet, jelentés-hozzár endelés stb.) meta-helyzetű a vélemény vagy a nézet tárgyához képest, ennélfogva a következő logikai szinten helyezkedik el. A logikai szintek elméletének értelmében ez elég nyilvánvaló. Vigyázat! Ez a téma, a normalitás kritér iumának tekintett „alkalmazkodás a realitáshoz” sekélyes fogalma valóság os Pandora-szelencéje. Milyen realitáshoz alkalmazkodik a normálisnak tekintett személy? Könyvünk célját meghaladná a kimer ítő válasz erre a kérdésre, mivel mély filozófiai és nyelvészeti problémákat érint. Ezért félr etesszük itt a kérdést, s csupán annyit jegyzünk meg, hogy a pszichiátr iában a realitás fogalmán ritkán értik a realitást mint önmag ában vett dolg ot, vagy mint objektíven megfig yelhetőt. A „realitás” sokkal inkább véleményekre utal, pontosan abban az értelemben, ahog yan Epiktétosz használta a szót, vagy ahog yan mi is használjuk: a szóban forgó jelenségeknek tulajdonított értékekre és jelentésekre.* Ez igencsak távol áll attól az egyszer űsítő, de nagyon általános feltevéstől, mely szer int van egy objektív
realitás valahol „kívül”, s az egészség es ember ek ennek inkább a tudatában vannak, mint az őrültek. Egy hasznos egyszer űsítéssel élve, realitásnak azt tartjuk, amit megfelelően sok ember hajlandó annak nevezni* – csakhogy ezt a tényt általában elfelejtik; és a közmegegyezést tárg yiasítják, míg végül úgy viszonyulnak hozzá, mint külső, objektív realitáshoz* (melynek valóság osság át nyilván csak egy őrült nem látja). A tárg yiasításnak vannak fokozatai: sok olyan helyzet van, amelyet a legtöbb ember valóban veszélyesnek és ezért kerülendőnek tart, de természetesen mindkét irányban van eltér és az átlagtól – nem is szólva azokr ól, akik ilyen-olyan okkal kihívják vagy provokálják a halált, vagy akik igazoltan mazochisták stb. Ők nyilván igencsak másként definiálják a realitást, amely ettől számukra még nagyon is valós. Az átalakítás a meta-realitás szintjén működik, ahol – mint próbáltuk kimutatni – még akkor is bekövetkezhet változás, ha a helyzet objektív körülményei ember ileg nem befolyásolhatók. A logikai típusok elmélete ismét lehetővé teszi, hogy pontosabban megfog almazzuk ezt: amint láttuk, az osztály azon elemek teljes gyűjteményét képviseli, melyek rendelkeznek egy sajátos, közös tulajdonságg al. Egy és ugyanazon elemet általában több osztályba is besor olhatjuk. Miután az osztály maga nem tárg yi képződmény, hanem az elménkben teremtett fogalom, az elemek besor olása egy adott osztályba vagy tanult dolog, vagy döntés kérdése, de semmi esetre sem végső, megváltoztathatatlan igazság. „Az igazság nem az, amit felfedezünk – írja Saint-Exupéry – hanem amit létr ehozunk.” Egy piros fakocka lehet eleme a piros tárg yak, a kockák, a fatárg yak, a gyermekjátékok stb. osztályának.* Emellett bármely tárgy további hovatartozását a róla alkotott „vélemények” határ ozzák meg, ahog yan Epiktéto sz értette a dolg ot; vagyis a nekik tulajdonított érték és jelentés. Az, hogy ezen hozzár endelések közül melyeket fogad el, hagy figyelmen kívül, melyeket részesít előnyben vagy utasít el stb. valaki, az nagymértékben a körülmények és döntés kérdése. Ám ha a személy lehorg onyzott a dolog valamely értékénél vagy jelentésénél (azaz, osztályba sorolta), nagyon nehezen fogja ugyanazt, ugyanolyan érvénnyel egy másik osztály elemének tekinteni. A legtöbb ember például megveti a lóhúst, néhányan viszont szer etik. A lóhús mindkét esetben ugyanaz: lóhús, de jelentése és értéke, vagyis, hogy milyen osztályba tartozik, nagyon eltérő a kétfajta ízlésű ember számára. Csak drasztikusan más körülmények (például háború, éhínség) képesek megváltoztatni – olykor akár az ellenkezőjére – ezt a meta-realitást. Akinek volt türelme végigkövetni ezt a meglehetősen fárasztó okfejtést, most már láthatja, hogyan függ mindez össze az átalakítással mint másodfokú változást előidéző technikával. Az átalakítás hangsúlyváltást jelent, vagyis az
történik, hogy egy tárgy* adott osztály-hovatartozása helyett a továbbiakban egy másik, éppo lyan érvényes osztály-hovatartozására kerül a hangsúly. Ismét az a helyzet, hogy ha ellenállunk a csábító „miért” kérdésnek, észre tudjuk venni, mi zajlik az átalakítás során: 1. A tapasztalat azon alapul, hogy az észlelt dolgokat osztályokba soroljuk. Az osztályok szellemi termékek, vagyis teljesen más logikai szinten helyezkednek el, mint az elemeik. Az osztályokat nemcsak az elemek tulajdonságai alapján hozzuk létre, hanem azon az alapon is, hogy milyen erős az értékük és a jelentésük a számunkra. 2. Ha egy tárgyat egyszer egy adott osztály elemeként minősítünk, rendkívül nehéz úgy látnunk, hogy egy másik osztálynak is eleme. Az eredeti osztály-hovatartozást tartjuk a tárgy realitásának, s így, aki a tárgyat egy másik osztály elemének látja, az gonosz vagy őrült. Ebből az egyszerűsítő feltevésből aztán következik egy másik ugyanilyen egyszerűsítő, nevezetesen, hogy a valóságnak ehhez a szemléletéhez ragaszkodni nemcsak egészséges, de „tisztességes”, „autentikus” is. Amikor az emberek szembesülnek azzal az alternatívával, hogy valami másként (egy másik osztály elemeként) is tekinthető, az frappírozó hatású. 3. Az átalakítást az teszi a változás igen hatásos eszközévé, hogy ha egyszer sikerül érzékelnünk az alternatív osztály-hovatartozást, nem tudunk olyan könnyen visszatérni egy korábbi „valóság”-szemlélet csapdájába vagy gyötrelmeibe. Ha valaki egyszer megmutatja nekünk a kilencpontos problémát, szinte lehetetlen visszacsúsznunk korábbi ügyefogyottságunkba, s különösen eredeti reménytelenségünkbe (hogy ti. a megoldás lehetetlen). Erre elsőként ismét Wittg enstein hívta fel a figyelmet, a Megjegyzések a matematika alapjairól c. művében, bár nem egészen ebben az összefügg ésben (hanem a játék és a szabálytudat viszonylatában). Ezt írja: Vegyünk egy olyan játékot, amelyben egy sajátos, egyszerű trükk révén mindig az győz, aki kezdi. Ám ameddig ezt nem veszik észre, a játék – játék. Azonban, amint valaki felhívja rá a figyelmünket – a játék nem játék tovább… Ez azt jelenti, hogy… másképp látunk valamit, és nem tudunk már naivan tovább játszani.104 Egyáltalán nem meglepő, hogy a matematikai játékelméletben nagyon hasonló konklúziók kezdtek feltűnni, mivel a szabálytudat, mint láttuk, döntő
szer epet játszik egy játék végkimenetelében. Howard hasonló feltevésekből kiindulva építette fel az ún. „egzisztencialista axióma”4 6 játékelméleti modelljét, kimutatva, hogy „ha egy személy ‘megismer ’ egy viselkedésére vonatkozó elméletet, az többé nem korlátozza, ugyanis lehetővé válik, hogy ‘ne engedelmeskedjék’ annak”.4 7 Ashby ugyanerre a témára utalva ezt írja Bevezetés a kibernetikába c. könyvében: „Ha az olvasó úgy érzi, hogy ezek a kutatások kissé elvontak és nem alkalmazhatók, el kell tűnődnie azon a tényen, hogy a játékelmélet és a kibernetika egy olyan elmélet alapjai, amelyik arról szól: ‘Hogyan érd el a magad módján!’ Kevés téma van, amelynek ennél gazdag abb alkalmazási lehetőség ei lennének!”14 Ennyit az átalakítás elméleti hátter ér ől, s most lássunk néhány gyakorlati példát: Egy szeles napon… egy férfi rohant ki az épület sarka mögül, s erősen nekem ütközött, amint ott álltam, hogy védekezzem a szél ellen. Mielőtt visszanyerhette volna egyensúlyát, s hozzám szólhatott volna, látványosan az órámra néztem, s udvar iasan, mintha az időpont iránt érdeklődött volna, így szóltam: „Két óra lesz tíz perc múlva”, holo tt valójában majdnem négy óra volt, s továbbsétáltam. Körülbelül fél háztömbnyit mentem, majd visszanéztem, s láttam, hogy még mindig utánam bámul, megjegyzésemtől nyilván megzavar odva és azon tépelődve.4 4 Így írja le Erickson azt az esetet, amely rávezette a hipnóziskeltés egy szokatlan módszer ének kialakítására, melyet később „megzavar ási technikának” nevezett. Mi történt? Az egymásnak ütközés olyan kontextust teremtett, amelyben a kézenfekvő hagyományos reag álás a kölcsönös bocsánatkér és lett volna. Ám Erickson reakció ja hirtelen és váratlanul másképpen definiálta a helyzetet, mivel az ő meghatár ozása szer inti kontextus akkor lett volna társadalmilag helyénvaló, ha a másik megkérdezte volna, hogy hány óra van. A válaszul adott információ még ekkor is zavarba ejtő lett volna, nyilvánvaló helytelensége miatt, ami teljes ellentétben állt a professzor udvar ias, aggályosan korr ekt modor ával. Az eredmény az illető zavar odottsága lett, amit nem enyhített semmilyen további információ (aminek segítség ével új keretbe lehetett volna illeszteni a rejtélyt). További okfejtésében Erickson kimutatta, hogy kísérleti személyei, abbeli igyekezetükben, hogy egy új vonatkoztatási keret segítség ével megtalálják a kivezető utat a kísérletekben hasonló módon keltett zavar odottságból, különleg esen készség essé és mohóvá válnak a rákövetkező konkr ét információ iránt. Tehát a megzavar ás mozzanata, amely előkészíti a terepet az
átalakítás számára, fontos lépéssé válik a másodfokú változás létr ehozásának folyamatában, abban, hogy „megmutassuk a légynek a kijár atot az üvegből”. Általánosabb értelemben azt mondhatjuk, hogy az átalakítás minden siker es csapatmunkában szer epet játszik; a jó hipnotizőr ismérve tulajdonképpen az a képesség, hogy sikerré és a transz elmélyülésének bizonyítékává alakítson bármit, amit az alany tesz (vagy nem tesz). Ha például ki lehet váltani a kézlevitációt, ez nyilvánvaló jele a hipnotikus transz kezdetének. Ám ha a kéz nem mozdul és nehéz marad, ezt át lehet alakítani annak bizonyítékává, hogy az illető már mély relaxáció ban van. Ha a lebegő kéz ismét lefelé kezd hanyatlani, a mozdulatot annak bizonyítására lehet használni, hogy relaxáció ja növekszik, és hogy abban a pillanatban, amikor keze visszaér a karfára, kétszer olyan mély transzban lesz, mint egy kicsivel előbb. Ha félő, hogy az alany megszakíthatja a hipnózis kialakulását például azzal, hogy nevetni kezd, azzal uralhatjuk a helyzetet: kísérleti alanyunk még a transzban sem veszíti el a humorérzékét. Ha valaki azt állítja, hogy nem is volt transzban, ezt úgy lehet átalakítani, hogy a hipnózisban semmi sem történhet az alany ellenére. A felsor olt közbelépések mindegyike arra szolg ál, hogy előkészítse, beindítsa vagy megerősítse a hipnotikus relaxációt. De mint az előző oldalakon már kimutattuk, az átalakításnak nincs okvetlenül köze a hipnózishoz. Erickson29 egyszer egy olyan, szinte reménytelen patthelyzettel került szembe, amelyben mindkét fél vehemensen követelte, hogy a másik engedjen. A szóban forgó pár, bárhonnan hazaindulva jellemzően összekapott: mindkettő vezetni akart, arra hivatkozva, hogy a másik túl részeg. Egyik sem hagyta, hogy a másik „legyőzze”. Erickson azt javasolta, hogy az egyikük vezessen a házuk előtti utolsó háztömbig, ott cser éljenek, és a másik vigye hazáig a kocsit. Eme presztízsmentő és csak látszólag gyermeteg átalakítás segítség ével a patthelyzet mego ldódott. A 6. fejezetben említettük a frig iditásr ól és a destr uktív „légy spontán!” paradoxonr ól, amelyet a partner ek általában belevisznek a helyzetbe. Amíg a problémát élettani, esetleg érzelmi tünetként kezelik, maga a fogalmi keret gátolja a mego ldást. Ez esetben a szimptóma vagy olyasmi, amit az ember nem tud ellenő rizni, vagy olyasmi, amin akar aterővel úrrá lehet; az akar aterő bevetése azután létr ehozza az „ugyanabból még többet” problémát. A siker es átalakításnak ki kell emelnie a problémát a tüneti keretből, olyan szintre helyezve, ami nincs megterhelve az addigi kudarcok következményeivel. Természetesen nem jó akármilyen keret, csak az, amelyik összhangban van a személyek gondolkodásmódjával, s azzal, ahog yan kateg or izálják a valóság ot. Annak a hagyományos meghatár ozásnak a gyógyhatásában, hogy a frig iditás nem más, mint a nő ellenség essége a férfival szemben, például kételkedünk. Ez csak arra jó, hogy a
zavart egyfajta gonoszsággá alakítsa, bűntudatot eredményezve és végső soron még inkább szembeállítva a feleket egymással. Ha valóban ellenség ességr ől van szó, azt fel lehet használni a probléma átalakítására, mondván: a problémát az idézi elő, hogy az asszony túlzottan védi a férfit, nyilván attól félti, hogy az nem tud megbirkózni az ő gáttalan szexualitásának nyomásával? Hogyan lehetne biztos benne, hogy a férfit nem éri megr ázkódtatás? Mi lesz, ha impotenssé válik? Nem lehet, hogy ezek a bizonytalanság ok késztetik arra, hogy kímélje a férfi egóját, és inkább azt hitesse el vele, hogy neki van valami baja? Minthogy ez az átalakítás a két házastárs jelenlétében zajlik, a terapeuta odafordulhat a férfihoz, s elkezdhet azon tűnődni, hogy nem olyan embernek látszik, akinek szüksége lenne erre a védelemre. Miután az asszony (ha valóban ellenség es) mindenre hajlana inkább, mint hogy a maga kárára védje a férfit, a problémának ez az átalakítása ösztönzésképpen használja fel ellenség esség ét, mert neki fog látni, hogy bebizonyítsa férjének (és a terapeutának), hogy nem áll szándékában a férjet védeni és elvállalni a páciens szer epet. Az átalakítás kihívást jelent a férj férfiasság ára nézve is, s ő nagy valószínűségg el ki fogja jelenteni, hogy nem tart igényt az asszony védelmére, s nagyon kívánatosnak tartaná, hogy az asszony megszabaduljon gátlásaitól. Az átalakításnak némileg hasonló formáját lehet használni a zsémbes feleség és a passzív-agresszíven visszahúzódó férj gyakori konfliktusa esetében is. Az asszony viselkedését úgy lehet átalakítani, hogy az egyfelől tökéletesen érthető, figyelembe véve a férje büntető jellegű hallg atását, másfelől viszont azzal a hátr ánnyal jár, hogy jó színben tünteti fel a férjét a kívülállók szemében. Ugyanis a kívülálló csak annyit lát, naivan összehasonlítva kettejük viselkedését, hogy a férj csöndes, kedvesen tűr, megbocsát, láthatóan kitűnően funkcio nál a rendkívüli megpróbáltatást jelentő otthoni helyzet ellenére is, amelybe minden este haza kell térnie stb. Az asszonyt éppen viselkedése újradefiniálásának ostobasága fogja arra ösztönözni, hogy abbahagyja a férj „képének felépítését” a kívülállók számára – egyúttal a saját kárára; de attól a pillanattól fogva, hogy ugyanabból kevesebbet csinál, valószínűleg a férj is kevésbé húzódik vissza, s végül semmi sem olyan megg yőző, mint a siker. Ezek a példák szándékaink szer int arra is rámutatnak, hogy a siker es átalakításnak tekintetbe kell vennie azoknak a nézeteit, elvár ásait, érveit, premisszáit – röviden fogalmi keretét –, akiknek a problémáit meg kívánja változtatni. „Fogadd el úgy, és azt, amit a páciens hoz neked” – ez Erickson egyik alapszabálya az emberi problémák mego ldásakor. Ez a szabály éles ellentétben áll azzal, amit a pszichoter ápiás irányzatok többsége vall; ugyanazt az eljár ást alkalmazva mechanikusan a legkülönfélébb páciensekre, sőt, ráadásul a páciensnek kell elsajátítania a módszer számára új nyelvezetét, annak fogalmai
mentén kell gondolkodnia, s aztán ezen a nyelven kommunikálva próbálnak meg változást előidézni. Az átalakítás viszont azt tételezi fel, hogy a terapeuta tanulja meg a páciens nyelvét, s ez gyorsabban és gazdaság osabban véghezvihető, mint az ellenkezője. Ebben a megközelítésben a változás előidézésére a legjobban éppen a változással szembeni ellenállás használható fel. A problémamego ldásnak ez a formája több értelemben is hasonlít a dzsúdó technikájára és filozófiájára, ahol az ellenfél lökésére nem egy ellenlökés a válasz, hanem a lökést elfog adják, ellazulva alkalmazkodnak hozzá, és vele együtt mozdulnak. Az ellenfél ezt nem várja; ő az erő-ellenerő játékot játssza, az „ugyanabból még többet” játszmáját, s ennek szabályai szer int ellenlökésre számít, nem pedig egy egészen más fordulatra. Az átalakítás, hogy újra Wittg enstein szavait használjuk, nem hívja fel semmire a figyelmet – nem hoz létre belátást –, hanem egy másik játékra tanít meg, s ezáltal elavulttá teszi a régit: „A másik most valami mást lát, s nem tud tovább naivan játszani.” Érdekes megfig yelni a pesszimista „játékát”. Rendszer int megr ögzötten azt követi, hogy először előhívja a többiek optimista nézeteit, majd egyre mélyebb pesszimizmussal támadja azokat. Az optimistább partner erre általában megpróbálja az „ugyanabból még többet”, majd végül feladja a dolg ot – mely esetben a pesszimista „nyert” egy kört, bár a saját kárára. Ez a séma egy pillanat alatt megváltozik, ha egy másik személy még pesszimistábbnak mutatkozik, mint a pesszimista. Ekkor interakció juk már nem az „ugyanabból többet” esete, mivel az egyik csoportelem (a pesszimizmus) nem recipr okával vagy ellentétével (az optimizmussal) kombinálódik, ami fenntartaná a csoport invar ianciáját, hanem létr ejön egy másodfokú változás, aminek elérésére a pesszimista saját „nyelvét”, vagyis pesszimizmusát használták fel. Természetesen mindez nem korlátozódik a terápiára; a fantáziadús problémamego ldók és a gyakorlott tárg yalók mindig alkalmazták ezeket a technikákat. Francis Bacon A tárgyalásról c. esszéjében már 1597-ben ezt írta: „Ha valakit meg akarsz puhítani, ismerned kell természetét vagy szokásait, s ezek révén vezetheted; vagy gyeng eség eit és hátr ányait, s ezek segítség ével megfélemlítheted; vagy azokat, akik érdeklődnek iránta, s így kormányozhatod őt. Ha ravasz személyekkel van dolg unk, mindig céljaikat tekintetbe véve kell értelmeznünk beszédüket; s nem árt keveset mondani nekik, s olyasmit, ami a legkevésbé érdekli őket.” A modern történelem egyik legkiválóbb diplomatája kétségkívül Talleyrand volt. Legendássá vált, az amit 1814-15-ben Bécsben véghezvitt, hogy kihúzza
Franciao rszág ot egy olyan helyzetből, melyet csak Németo rszág 1918-as helyzetéhez lehet hasonlítani – a megvert agresszor szer epéből, melyet egész Európa gyűlölt és meg akart büntetni, lefar agva területéből és kemény kártér ítést követelve. Neki köszönhetően Franciao rszág valóság os győztesként került ki a bécsi kongr esszusr ól: területe érintetlen maradt, megő rizte hatalmát és szer epét a kontinensen, s mindezt úgy, hogy nem büntették meg és nem fizetett kártér ítést. Talleyrand-nak a kongr esszus kezdetétől fogva ez volt a célja. Célját azután lefordította egy sor témára, s mindig azt használta ezek közül, amelyik egy adott partner gondolkodásának és reményeinek a legjobban megfelelt. Mondanunk sem kell, kortársai és a történészek azóta is feltették a tipikus kérdést: hitt-e abban, amit mondott, vagy „őszintétlen” volt? Nem tudjuk – és ezek az alternatívák csak félr evezethetnek bennünket –, de egy Madame de Staëlnek Bécsből írt levele így fejeződik be: „Adieu: nem tudom, mit fogunk itt elérni, de azt megígérhetem Magának, hogy a nyelvezet fennkölt lesz.” Ahelyett, hogy megpróbálkoznánk itt megbirkózni azzal a lehetetlenül bonyolult feladattal, hogy kimutassuk, hogyan működött Talleyrand egyedülálló képessége ellenfelei gondolkodásának megváltoztatásakor a bécsi kongresszuson, tipikus példaként beérjük itt Crane Brinton leírásával arról, hogyan alkalmazta tökéletes átalakítási készség ét a párizsi Pont de Jena megmentésére: Waterloo után a szövetség es sereg ek elfoglalták Párizst. A porosz Blücher fel akarta robbantani ezt a hidat, mert egy olyan csatára emlékeztette, melyet a legyőzhetetlen poroszok, hogy, hogy nem, elvesztettek. Wellington, aki ennél hasznosabb dolg okat tanult Eton krikettpályáin, meg tudta tenni az első lépéseket, hogy megakadályozza Blüchert a híd felr obbantásában. Talleyrand pedig, akit talán mindig jobban ismert, tökéletesen el tudta téríteni tervétől azzal az egyszerű mego ldással, hogy Pont de l’École Militaire-ré keresztelte át a hidat. Ahog yan ő maga megjeg yezte, „Ez az elnevezés kielég ítette a poroszok barbár hiúság át, s szójátékként talán még jobb célzás volt, mint az eredeti Jéna név.” Egy Talleyrand-nál kevésbé könnyed és találékony ember elment volna Blücherhez, elmondta volna, hogy bocsásson meg ellenség einek, hogy a híd felr obbantása nincs összhangban a Hegyi Beszéddel, hogy a Pont de Jena létezése a legkevésbé sem sérti Poroszo rszág ot, és még sok mindent. A kérdés csak az, hogy újjá tudta volna-e építeni ez a merevebb gondolkodású ember a hidat, melyet Blücher, nem vitás, felr obbantott volna.26 Több mint száz évvel később Dánia királya, X. Keresztély hasonló helyzetben találta magát 1943-ban, amikor a németek elhatár ozták, hogy az addig
viszonylag biztonságban lévő dán zsidókra is a „végső mego ldást” alkalmazzák. A zsidókérdésért felelős náci küldött a királlyal beszélg etve azt akarta megtudni, hogyan szándékozik mego ldani a zsidókérdést Dániában. A beszámolók szer int a király erre így válaszolt: „Nálunk nincs zsidókérdés; nekünk nincs kisebbségi érzésünk.” Nem vitás, ez kitűnő példája az átalakításnak – hogy mennyire volt diplomatikus és siker es, az teljesen más kérdés. De amikor valamivel később a németek elrendelték, hogy a zsidóknak sárga Dávid-csillagos karszalag ot kell viselniük, a király megint siker esen átalakította a dolg ot, mert bejelentette, hogy mivel dán és dán között nincs különbség, a német rendelet minden dánra vonatkozik, s hogy ő lesz az első, aki viselni fogja a Dávid-csillag ot. A népesség túlnyomó többsége követte a király példáját, s a németek kénytelenek voltak visszavonni rendeletüket. Az átalakításnak egy kissé más, inkább a megzavar ási technikával rokon formáját alkalmazta Kennedy elnök a kubai rakétaválság tetőfokán. 1962. október 26-án pénteken Fomin, a washingtoni szovjet nagykövetség egyik vezetője felker este John Scalit, az ABC külügyminisztér iumi tudósítóját egy nyilvánvalóan magyar ázkodó, félhivatalos megbízatással. A lehető legsürg ősebben meg akarta tudni, hogy az Egyesült Államok beleegyezne-e egy olyan mego ldásba, hogy felügyelet mellett kivonják a támadór akétákat Kubából, a Szovjetunió megígérné, hogy nem viszi vissza a rakétákat a szig etre, az Egyesült Államok pedig garantálná, hogy nem támadja meg Kubát. A javaslatot elfog adhatónak találták, s erről néhány órával később ugyanezen a csatornán keresztül értesítették a szovjet nagykövetség et. Szombaton regg el azonban olyan hivatalos hírek érkeztek Moszkvából, amelyek világ osan arra utaltak, hogy a szovjet kormány megváltoztatta álláspontját, s most azt követeli, hogy a kubai rakéták kivonásával egyidejűleg szer eljék le az amer ikai rakétákat Töröko rszágban. Ahogy Hilsman Egy nemzet mozgósítása c. könyvében leírja, Washington ekkor olyasmihez folyamodott, amit a megzavar ási technika alkalmazásának nevezhetnénk: Robert Kennedy talált ki egy ragyogó diplomáciai manővert – később „Trollo pe-trükknek” nevezték, Anthony Trollo pe regényeinek egy visszatérő jelenetére utalva, amelyben a lány egy kézszor ítást házassági ajánlatnak értelmez. Azt javasolta, hogy csak a pénteki üzenetcsomagg al foglalkozzanak – Hruscsov táviratával és a Scalin keresztüli közeledéssel –, mintha az ezekkel ellentétes szombati üzenet, amely összekapcsolja a kubai rakétákat a töröko rszág iakkal, nem is léteznék. Ezt az üzenetet egyébként már visszautasították egy nyilvános közleményben. A feladat tehát a pénteki közeledéscsomag megválaszolása és a válasz nyilvános-
ságra hozatala, ami bizonyos politikai nyomást jelentene, és egyben felgyorsítaná a folyamatot.4 5 Mint ismer etes, a szovjet kormány elfog adta ezt, és meg sem próbálta eloszlatni a szándékosan keltett zavart.* S végül, visszatérve a nemzetközi konfliktusoktól a kapcsolatiak területére, bemutatunk még egy példát, amelyben a megzavar ási technikát használják az átalakítás érdekében. Egy rendő rtiszt, akinek kiváló képessége volt kínos helyzetek szokatlan mego ldására, gyakr an lefegyverző humorr al, éppen egy idézést töltött ki egy kisebb közlekedési szabálysértési ügyben, amikor ellenség es tömeg kezdte körülvenni. Mire elkészítette az iratot, a tömeg hang ulata már erősen fenyeg ető volt, és az őrmester maga sem volt biztos abban, hogy épségben visszajut URH-s kocsija viszonylag os biztonság ába. Ekkor az jutott eszébe, hogy fennhang on bejelentse: „Önök most éppen tanúi voltak annak, hogy az oaklandi rendő rség egyik tagja kiállított egy közlekedési szabálysértési iratot.” S mialatt a bámészkodók belemer ültek, hogy megfejtsék e túlság osan is nyilvánvaló kommüniké mélyebb értelmét, eljutott cirkálójáig, és elhajtott. Az olvasó nyilván észr eveszi, hogy ebben az esetben a zavarba ejtően nyilvánvaló közlésen keresztül megejtett átalakítás kiemelte a szituáció jelentését abból az ellenség es keretből, amelybe a tömeg helyezte. A példa valahol Erickson közlése („Tíz perc múlva két óra”) és a francia tiszt epizódja között helyezkedik el, akinek siker ült a teret oly módon megtisztítania, hogy a helyzetet udvar ias aggodalommá alakította át. Mego ldotta a problémát egyetlen puskalövés nélkül azzal, hogy a tömegnek felkínálta a körülményeknek egy új definíció ját, s így rávette, hogy ebben az új keretben szemlélje a helyzetet, és ennek megfelelően viselkedjék.
9. A változás a gyakorlatban A nem kreatív elme fel tudja ismerni a rossz válaszokat, de a rossz kérdések felismeréséhez kreatív elme szükséges. A. JAY: AZ IGAZGATÁS ÉS MACHIAVELLI A korábbiakban azonosítottuk a problémák kialakulásának és mego ldásának elveit. Hátra van még, hogy bemutassuk, hogyan alkalmazhatók a legjobban ezek az elvek az emberi problémák gyakorlati kezelésében. Ebben a fejezetben nagyr észt a Rövidter ápiás Központban végzett munkánkra támaszkodunk, ami anyag unkat határ ozottan pszichoter ápiás beállítottság úvá teszi; az olvasó azonban rá fog jönni, hogy túlnyomó része nem klinikai, nem terápiás kontextusban éppúgy alkalmazható; a klinikai munka nézetünk szer int tulajdonképpen a problémamego ldás speciális esete csupán. A fentebb rögzített elvekkel megközelítve egy problémát, egy négy lépéses eljár ás megfog almazásához és alkalmazásához jutunk. A lépések a következők: 1. 2. 3. 4.
a probléma világos megfogalmazása konkrétumok segítségével; az eddigi megoldáskísérletek vizsgálata; az elérendő konkrét változás világos megfogalmazása; egy olyan terv kidolgozása és életbe léptetése, amely létrehozza ezt a változást.*
Ami az első lépést illeti, nyilvánvaló, hogy egy probléma mego ldásához annak valóban problémának kell lennie. Ezen azt értjük, hogy egy homályosan érzett nehézség, dilemma lefordítása konkr étumokra lehetővé teszi az álproblémák kiszűr ésének igen fontos lépését. Ezeknél a megvilág ítás nem mego ldást eredményez, hanem a panasz megszűntét. Ez persze nem zárja ki azt, hogy fennmar ad valamilyen nehézség, amelyre nincs ismert gyógymód, és amellyel együtt kell élni. Egyetlen épeszű ember sem próbálna mego ldást keresni egy komoly veszteség (pl. egy szer etett személy elvesztése) okozta megr endülésre, vagy arra a rémületre, amelyet egy átélt földr eng és okoz. (Kivéve talán néhány gyógyszerg yár at, amelyek gyógyszerismertetéseikben azt az utópista feltevést sugallják, hogy az érzelmi kényelmetlenség minden megnyilvánulása kóros és gyógyszerr el leküzdhető, sőt leküzdendő!)71 Ha viszont a panasz nem álproblémán alapul, akkor az első lépés siker es befejezése a lehető legkonkr étabb terminusokban mutatja ki a problémát, ami nyilvánvalóan a mego ldás keresésének előfeltétele.
A második lépésről nem szükség es sokkal többet mondanunk. A megelőző fejezetekben végig azt vizsg áltuk, hogyan jönnek létre és maradnak fenn a problémák a nehézség ek hibás vagy félr esiker ült kezelésének következtében. E mego ldáskísérletek gondos vizsg álata nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen változásokkal nem kell próbálkozni, de azt is, hogy mi tartja fenn a megváltoztatni kívánt helyzetet. A harmadik lépés, amely egy konkr étan definiálható és gyakorlatilag elérhető célt követel, magát a problémamego ldót védi attól, hogy rossz mego ldásokba kever edjen, s mego ldás helyett növelje a problémát. Kimutattuk már, hogyan teremt magának zsákutcát az a terapeuta, aki a gyóg yítás nevében egy utópista vagy más módon homályos célt vezet be vagy vesz át páciensétől – tudtán kívül azzal végzi, hogy olyan feltételt kezel, melynek létr ehozásában maga segédkezett, és amelyet azután a terápia fenntart. Nemigen lepődhet meg, hogy ilyen körülmények között a kezelés hosszadalmas és nehéz lesz. Ha a felmer ülő panaszt általában egy mitikus jéghegy csúcsának minősítik, negatív átalakítás zajlik le, melynek következtében a létező probléma olyan bonyolulttá és méllyé válik, hogy csak komplikált, mélyre hatoló eljár ások kecsegtetnek a változás reményével. Az a problémamego ldó, aki elfog adja az emberi (és kivált érzelmi) problémák jéghegy-hipotézisét, s ennek megfelelően tűzi ki céljait, valószínűleg Rosenthal-hatást* hoz létre, melynek eredményeként a mego ldáshoz vezető út hosszú, fájdalmas, sőt veszélyes lesz. Munkánk ezzel szemben arra tanított bennünket, hogy konkr ét, elérhető célok felállítása pozitív Rosenthal-hatást idéz elő. A rövid intervenciók iránt érdeklődő terapeuták jó része egyre inkább felismeri, hogy minden kezelést világ osan meghatár ozott és konkr ét céllal kell kezdeni; lásd Barten könyvében15 a témára vonatkozó utalások sokaság át. Azonban gyakr an nem egyszerű feladat korlátozni a panaszt a homályos végtelenségg el szemben. Ahogy már említettük, sok ember, aki segítség et kér egy problémája mego ldásához, a kívánt változást látszólag értelmes, de valójában használhatatlan fogalmakkal jellemzi: boldog abbak akarnak lenni vagy jobban akarnak kommunikálni házastársukkal, többet akarnak kihozni az életből, kevesebbet akarnak aggódni stb. Ezeket a célokat éppen azért nem lehet elérni, mert homályosak. Ha az illetőből ki akar unk préselni egy választ arra vonatkozólag, hogy minek kellene konkr étan történnie (vagy nem történnie), hogy boldog abb legyen, jobban kommunikáljon stb., gyakr an teljesen tanácstalanná válik. Ez a megzavar odás elsősorban nem annak a következménye, hogy eddig még nem talált választ a problémájára, hanem annak, hogy rossz kérdést tett fel. Ahogy Wittg enstein mondta ötven évvel ezelőtt: „Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimon-
dani a kérdést sem.”102 Amellett, hogy a „jó kérdést” keressük, s így a célt konkr ét terminusokban fogalmazzuk meg, megpróbáljuk a változás folyamatát időben is korlátozni. Teljesen egyetértünk azokkal a terapeutákkal, akik megfig yelték, hogy az időben korlátozott kezelés növeli a siker esélyét, míg a nyitott végű, hosszú távú terápiák általában addig húzódnak, míg a páciens rájön, hogy kezelése a végtelenség ig eltarthat és lemorzsolódik. Mi azt vettük észre, hogy amennyiben egy páciens beleegyezik vagy egyetért a konkr ét céllal (függ etlenül attól, hogy mennyire látja nagynak és monolitikusnak a bajt), valószínűleg egyetért az időbeli korlátozással is – a mi Központunkban ez általában tíz kezelést jelentett.* Ez elvezet bennünket a negyedik lépéshez. Az első három lépés szükség es előfeltétel, s a legtöbb esetben elég gyorsan lehet végezni velük; a változás tényleg es folyamata a negyedik lépésben zajlik. Vizsg áljunk meg most néhány általános stratég iát, majd a 10. fejezetben felsor olunk néhány speciális taktikát annak szemléltetésére, változáselméletünk hogyan tehető át a gyakorlatba. Két, ide vágó általános elvet már ismer ünk: a változás célja a mego ldáskísérlet; a választott taktikát pedig le kell fordítani az alany saját „nyelvére”, azaz az ő fogalmi rendszer ét felhasználva kell bemutatni. Egy másik általános elv is nyilvánvalóvá vált az eddig bemutatott példák egy részéből: a paradoxon éppo lyan fontos szer epet játszik a problémamego ldásban, mint a problémák létr ehozásában. Mivel erről a szer epr ől másutt96 részletesen beszéltünk, itt egy rövid összefoglalásra korlátozódunk csupán. Minden emberi problémában benne van az elker ülhetetlenség eleme, különben nem volna probléma. Különösen így van ez azon nehézség ek esetében, amelyeket általában tüneteknek neveznek. Ismét az álmatlanságban szenvedő személyre hivatkozzunk: emlékszünk, amikor megpróbálta arra kényszer íteni magát, hogy elaludjon, beleker ült a „légy spontán!” paradoxon csapdájába, mi pedig azt állítottuk, hogy ezt a szimptómát a legjobb ugyanilyen paradox módon megközelíteni, nevezetesen, a továbbiakban próbálja arra kényszer íteni magát, hogy maradjon ébren. Ezzel azonban, bonyolultan ugyan, de pusztán „felírtuk” neki a saját tünetét; vagyis arra vettük rá, hogy aktívan idézze elő és ne harcoljon ellene. A tünet-előírás – vagy átfog óbb, nem klinikai értelemben: a paradoxonon keresztül előidézett másodfokú változás – kétségkívül a problémamego ldás általunk ismert leghatékonyabb és legeleg ánsabb formája. Ezeknek az általános elveknek az alkalmazása elvezetett egy sor intervenció kifejlesztéséhez. A következő fejezetet ezek bemutatására szánjuk. Mivel ezeket mindig a konkr ét problémához illesztve kell megszerkeszteni és alkalmazni, nyilvánvalóan nem adhatunk kimer ítő „katalóg ust”. A következő oldalakon
szer eplő példák nem az egyedüli, s nem szükségképpen a legjobb beavatkozások, amelyeknél jobbat nem találhat ki a problémamego ldás logikai alapjaiban jól eligazodó, fantáziadús problémamego ldó. Amikor bemutatjuk beavatkozásainkat, tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mások – különösen Erickson4 3 és Frankl36 – leírtak már hasonló technikákat. Azt is hangsúlyozni akarjuk, hogy nem célunk teljes esetleírásokat közölni, a hagyományos értelemben vett „kúrákr ól” nem is beszélve. Illusztr álni kívánjuk csupán, hogyan alkalmazhatók a gyakorlatban a változással kapcsolatos teor etikus elveink.* Kudarcainkr ól is kell néhány szót szólnunk. Miközben úgy látjuk, hogy elveink nagyon hasznosan alkalmazhatók a klinikai tapasztalatból ismert problémák teljes körére és más problémákra is, nem állítjuk, hogy elveink gyakorlati alkalmazása és a velük összefüggő intervenciók mindig teljesen siker esen mego ldják a problémákat.* A bögre és a száj sokféleképpen elcsúszhat egymás mellett. A kudarc egyik oka az irreális vagy nem megfelelő cél. Gyakr an előfordul, hogy amint több információ birtokába jutunk, vagy valamilyen részleg es változás lezajlik a kezelés során, az eredeti célunkat át kell alakítani. A nehézség vagy a kudarc második oka a választott intervenció természete. Ha egy páciens végr ehajtja utasításainkat és semmiféle pozitív változás nem történik, nyilvánvalóan az instr ukció a hibás. Ha egy páciens, aki először egyetértett egy viselkedés-előírással, visszajön azzal, hogy nem volt ideje végr ehajtani vagy elfelejtette, vagy még egyszer átgondolva butának és haszontalannak találta, ez rossz kilátást jelent a siker szempontjából. Vagyis a kudarc egyik lehetség es oka az, hogy nem siker ült a beavatkozást (illetőleg a konkr ét utasítást) olyan „nyelven” megfog almazni, amelyiknek van értelme a kliens számára, tehát fel tudja vállalni, el tudja fogadni és képes végr ehajtani. Az előző fejezetben kimutattuk ezzel kapcsolatban az átalakítás jelentőség ét. A következő fejezetben az „Egyezség az ördögg el” alcím alatt egy másik módszert is bemutatunk e nehézség kezelésére.
10. Példák Hadd kezdjük példáinkat egy önmag ában talán nem túlság osan gyakori helyzettel, amelynek azonban megvan az az előnye, hogy világ osan bemutathatjuk rajta négy lépésből álló eljár ásunkat.
UGYANABBÓL KEVESEBB 1. A probléma. Egy fiatal pár azért jött terápiára, mert a feleség úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a férje túlzott alár endelődését és függ ését a szüleitől. (Egyetlen gyer ek, harmincéves, szakmailag siker es, anyag ilag függ etlen.) A férj készség esen egyetértett a problémának ezzel a felvezetésével, hozzátéve, hogy nem lát rá mego ldást. A szülei egész életében teljesítették minden igényét, elárasztották a támog atás minden elképzelhető formájával (pénz, ruhák, autó, drága taníttatás, költség es utazások stb.). Arra a pontra jutott, hogy minden további ajándékuk csak növeli erkölcsi adóssága amúgy is elviselhetetlen terhét, de azt is tudja, hogy a folyamatos és kéretlen segítség ük visszautasítása bántaná meg őket a legjobban, mert az az elképzelésük, hogy a jó szülő folyton ad. A szülők nem nagyon örültek partnerválasztásának, de a házasság azonnal további okokat jelentett számukra a fiuk most már családos életébe való alapos belenyúlásokra. Ők választották ki a pár otthonát és fizették ki a foglalót, bár a fiatalok inkább egy kisebb, olcsóbb házat szer ettek volna egy másik helyen. A lakber endezés minden fontos kérdésében is a szülők döntöttek, még a kertben lévő bokr okat és fákat is ők válog atták össze. Emellett megvették a nagyon drága bútorzat egy részét, gyakorlatilag semmi esélyt sem adva a fiataloknak, hogy a saját ízlésük szer int rendezzék be otthonukat. Bár több mint 800 km-re laktak, évente négyszer látog atták meg a fiatalokat; ezek a vizitek rendszer esen három hétig tartanak, amitől a fiatalok már előre reszketnek. Ilyenkor a szülők teljesen átveszik az uralmat a házban; a fiatalasszonyt szinte kitiltják a konyhából, az anya készíti el az összes ételt, minden lemoshatót lemos a házban, átrendezi a bútor okat, miközben az apa mossa-ellenő rzi-javítja két kocsijukat, összeg er eblyézi a leveleket, lenyírja a pázsitot, ültet, metsz és gyomlál. Amikor mindannyian együtt mennek valahová, mindig minden kiadást az apa fedez.
2. A megoldáskísérletek. A fiatal pár azt állítja, már minden ötletükből kifogytak. Nagyon keményen, de sikertelenül próbálkoztak, hogy megter emtsék a függ etlenség minimumát, de legenyhébb próbálkozásaikat is, hogy védjék magukat a szülők uralmával szemben, az öreg ek a hálátlanság jeleként értelmezték, mély bűntudatot váltva ki a férjből, a feleségből meg tehetetlen dühöt. Ezek a kísérletek ráadásul nevetség es nyilvános jelenetekhez vezetnek, például az anya és a meny versengve próbálja rávenni a pénztár ost az áruházban, hogy az ő pénzét fogadja el, vagy amikor az apa és a fia szinte szó szer int dulakodnak a vendéglői számla megszerzéséért, amint a pincér leteszi az asztalra. Azzal is próbálkoztak, hogy egy-egy látog atás után drága ajándékot küldtek a szülőknek, de erre postafordultával még drág ább érkezett vissza. Természetesen ezután úgy érezték, hogy az ajándékot feltűnő helyen kell tartaniuk a házukban, jóllehet gyűlölték még a látványát is. Minél keményebben próbáltak valami minimális függ etlenség et kiharcolni maguknak, a szülők annál keményebben igyekeztek „segíteni” rajtuk. Vagyis mind a négyen a tipikus „ugyanabból még többet” csapdába estek. 3. A cél. Ebben az esetben aránylag könnyű volt az, ami gyakr an nagyon nehéz feladat: megfog almazni egy konkr ét célt. A pár azt akarta, hogy a férj szülei ne kezeljék őket úgy, mintha gyer ekek lennének; meg akarták szer ezni azt a jogot, hogy maguk dönthessenek még a szülők látog atásai alatt is, maguk akarták megválasztani életformájukat, s mindezt úgy, hogy ne legyen bűntudatuk az öreg ek megsértése és elideg enítése miatt. Egy optimális intervenció megtervezéséhez azonban ez a megfog almazás még mindig túl általános volt. Ezért megkérdeztük a férjtől, hogy minek kellene speciálisan történnie, ami kézzelfoghatóan bizonyítaná a számára, hogy elérte a célját. Habozás nélkül rávágta, hogy az apjának kellene spontán kimondania: „Most már felnőttek vagytok, nektek kell magatokr ól gondoskodnotok, nem várhatjátok, hogy anyád és én a végtelenség ig kényeztessünk benneteket.” A kezelés céljaként azt fogadtuk el, hogy létr ehozzuk ezt a speciális változást az apa hozzáállásában. 4. A beavatkozás. Ezekből az információ kból egyértelmű lett, hogy minden siker es beavatkozásnak azon az egyetlen „nyelven” kell zajlania, amelyet a szülők meg tudnak érteni, nevezetesen, számukra mérhetetlenül nagy a jelentősége, hogy jó szülők legyenek. Mivel éppen küszöbön állott a következő negyedéves látog atásuk, a következőket mondtuk a párnak: a legutolsó látog atásig minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megakadályozzák a szülőket a takar ításban, a szer elésben és a tökéletesítésben. Most több nappal a szülők érkezése előtt szüntessék be a takar ítást; hagyják felhalmozódni a szennyest, ne
mossák le az autókat, alig hagyjanak bennük benzint, hanyag olják el a kertet, s a konyhában ne legyen jóformán semmilyen élelmiszer. Bármilyen elromlott szerkezet, hiba van a házban (kiégett villanykörték, csöpögő csapok), hagyják úgy, ahog yan van. Nemcsak hogy ne akadályozzák meg a szülőket abban, hogy kifizessék a bolti és az éttermi számlákat, a színházjeg yeket, a benzint stb., de várjanak nyug odtan, amíg előveszik a pénztárcájukat, s hagyják, hogy mindent kifizessenek. Otthon a feleség hagyja összeg yűlni a koszos edényeket a konyhában, s várja el, hogy az anyósa elmosog asson; a félj olvasson vagy nézze a tévét, mialatt apja a kertben vagy a garázsban dolg ozik. Időnként dugja ki a fejét az ajtón, s kérdezze meg derűsen: „Szia, apa, hogy mennek a dolg ok?” Leginkább pedig attól volt eltiltva a fiatal pár, hogy bármiféle kísérletet tegyen arra, hogy a szülőkkel elismertesse a függ etlenséghez való jogát. Mindent, amit a szülők tesznek értük, tartsák teljesen természetesnek, és csak érintőleg esen kell megköszönniük. Ha a fiatal párt nem tette volna olyan ideg essé a helyzet, mint amennyire ez már bekövetkezett, valószínűleg nem lehetett volna „eladni” nekik ezt az ötletet, mert a felszínen úgy tűnt, hogy a felszabadítás helyett még mélyebbre taszítja őket ebbe a nyomor ult helyzetbe. Mindazonáltal az utolsó betűig végr ehajtották az utasításokat, s amikor két héttel később a következő beszélg etésre jöttek; arról számoltak be, hogy a szülők lerövidítették látog atásukat. Mielőtt elmentek volna, az apa félr evonta a fiát, s azt mondta neki barátság osan, de félreérthetetlenül, hogy ő (a fiú) és a felesége túlság osan el lettek kényeztetve, nagyon hozzászoktak, hogy a szülők kiszolg álják és támog atják őket, s hogy most már éppen itt az ideje, hogy felnőttebb módon viselkedjenek és kevésbé függjenek tőlük. Mint a fentiekből kitűnik, nem próbáltuk a szülőket bevonni a kezelésbe, hogy előseg ítsük a probléma kölcsönös megértését s a belőle származó elágazásokat. Ehelyett a közbelépés a fiatal pár mego ldáskísérletét vette célba, s úgy volt megtervezve, hogy a szülők tovább játszhassák a „jó” szülő szer epét, amelyr ől valószínűleg semmiképpen sem mondtak volna le. A fiatal pár agyonkényeztetése helyett most annak a szintén örömet okozó szülői feladatnak szentelték életüket, hogy leválasszák a gyer ekeket magukr ól.
A REJTETT NYILVÁNVALÓVÁ TÉTELE Egy középkorú férfi és a felesége közös terápiába kezdtek, mivel állandóan ismétlődő szócsatákba kever edtek, nagyon boldogtalanná téve a feleség et, aki
amiatt is aggódott, hogy rossz hatással lesznek tizenéves gyer ekeikre. Hamar osan kider ült, hogy a vita eszkaláció ja egy sajátos összjátékon alapul: a férj (aki bevallottan élvezi a veszekedést, házon kívül is, például egy étter emben) finom, de megjósolhatóan siker es provokációt alkalmaz, amire a feleség úgy reag ál, hogy ő kijöhet a sodr ából és támadhatja az asszonyt. Mondanunk sem kell, az asszony úgy gondolta, hogy csak egyféle elker üléssel védekezhet a provokáció ellen. Egyikük sem volt tudatában, de különösen nem a feleség, hogy e nélkül a sajátos „elker ülő” reag álás nélkül nem jöhetne létre eszkaláció. Miközben még mérleg eltük, hogyan lehet a legmegfelelőbben beleavatkozni ebbe a sémába, egy véletlen esemény jó alkalmat kínált a viselkedés-előíráshoz. Az alábbi szöveg az intervenciót követő családter ápiás ülés magnófelvételének átirata, s nem kíván kommentárt. Terapeuta: Végr ehajtotta az utasítást vasárnap? Apa: Igen. Terapeuta: Jó. Meséljen. Apa: Nem tudtam senkit sem találni, aki együttműködött volna velem. Terapeuta (a gyer ekekhez): Nos, azok épülésére, akik nem tudják, hogy miről beszélek. Vasárnap regg el telefonon beszéltem a szüleitekkel, akik megint veszekedtek, s azt mondtam az apátoknak, hogy menjen el egy gyűlésre San Franciscóba, és kezdjen el ott veszekedni valakivel – valódi veszekedésr ől volt szó –, mert apátok azt mondta itt (nem nagyon emlékszik rá), hogy az esetek többség ében valószínűleg maga keresi a veszekedést. Én meg azt mondtam, hogy nagyon jó tapasztalat lenne, ha egyszer kísérleti alapon csinálná; hogy megpróbálja kitalálni, hogyan teremti meg egy veszekedés feltételeit. (Az apához): És azt mondja, senkit sem talált, aki együttműködött volna magával egy veszekedésben? Apa: Nem – úgy értem, logikailag, és ez… ez vicces. Időnként hőbörg ök valakivel, de ez spontán. Most ezt akartam, megterveztem egy veszekedést valakivel. Egy barátommal elmentem, martinit akartam inni. És azt mondtam a pasasnak, hogy szár azon akar om, mire azt mondta: „Szár az.” Mire én: „Akkor igya meg maga.” És azt mondtam: „Miféle gint használnak? Maguk édes gint használnak? Ez nem szár az martini! Csináljon egy szár azat!” „Oké, hogyan csináljam?” – mondta a pultos, és kevert nekem egy nagyon jó martinit. Valószínűleg az első is jó volt. Maga mondta, hogy veszekedjek. Terapeuta: Igen – és ő nem hagyta. Apa: Igen, nem hagyta. Nem vitatkozott velem, megcsinálta az italomat, pontosan úgy, ahog yan mondtam. Akkor tovább akartam provokálni, és
azt mondtam neki: „Ez sokkal jobb.” Mire ő: „Fogok rá emlékezni.” Azokkal sem igen lehet veszekedni, akikkel üzleti kapcsolatban van az ember, bár időnként szoktam velük. De amikor bementem a kiállítóterembe, mindenki üdvözölt. Hallották, hogy beteg voltam. Azt mondtam az egyik fickónak: „Miért nem küldött nekem egy katalóg ust?” És erre azt válaszolta: „Gondoltam rá, és amint hazameg yek, küldök magának.” Így aztán vártam ott, míg kedvem nem támadt a kocsimért menni. Megnéztem a parkolójeg yet, és húztam az időt még 15 percig – gondoltam, most lesz egy jó kis veszekedésem. Húztam negyedó ráig az időt, aztán lementem a kocsimért, úgyhogy öt perccel túlléptem a kerek órát. És akkor lementem, és azt mondtam a fickónak: „Mennyi?” „Három és fél dollár.” Mire én: „Csak három. Akkor elkezdte kiszámolni, hogy mennyit kell fizetnem ezért a plusz időért. Tizenöt centet számoltak fel, de én megpróbáltam vitatkozni vele. Azt mondta: „Nem vitatkozom magával, az ember ek engem örökké bajba kevernek emiatt, nem tudok mit tenni, írjon az igazgatóságnak.” Mondom: „De hát maga az igazg atóság – adok három dollárt magának, és kiviszem innen a kocsimat.” Azt mondja: „Kiviszi? Akkor csak leírom a rendszámát, és átadom a főnöknek, hadd intézze el ő a dolg ot.” Ez a parkolóőr valószínűleg egy csomó vitatkozós emberr el találkozik, így aztán ő se működött együtt, pedig én megpróbáltam, az instr ukció jának megfelelően. Talán azért nem bírtam igazán jól erősködni, mert a maga instr ukció ját követtem. De nagyon gondosan kiterveltem két helyet is, úgyhogy ha valaki visszadobta volna a labdát, gyönyörű csetepaténk lett volna. Terapeuta (miközben az anyára néz): Ha valaki visszadobta volna a labdát – értem. Apa: Úgy értem, hogy ha siker ül elérnem, hogy a pacák elveszítse a fejét, kicsináltam volna. Ugyanúgy a pincért is. Ahogy a fentiekből látható, az intervenció nak két hatása volt: létr ehozta a „légy spontán!” paradoxont az apa számára, a „spontán” veszekedései esetére, a feleségben pedig jobban tudatosította saját hozzájár ulását a problémához, mint bármilyen belátást célzó magyar ázat vagy értelmezés. Gyakori típushelyzet a „rossznak” bélyegzett tizenéves kamasz viselkedése, ami rendszer int ragyog óan beleillik a szülők házassági problémáiba. Például a kamaszlány igen tiszteletlenül, agresszíven viselkedik az anyával, az anya pedig úgy reag ál, ami csak tovább növeli kölcsönös ellenség esség üket. Érthető módon az anya azt várja, hogy az apa állítsa helyre a tekintélyét, és segítsen a
lány megr endszabályozásában, ám legnag yobb aggodalmára azt veszi észre, hogy az apa túlság osan „elnéző”. Helyesen vagy helytelenül, mindenesetre arra a következtetésre jut, hogy az apa és a lány titkos koalíciót alkotnak ellene, vagyis hogy az apa titokban élvezi és bátor ítja a lány viselkedését – ez olyan bebizonyíthatatlan vád, melyet kimondása esetén a férj valószínűleg dühösen visszautasítana. Ezekben az esetekben nagyon hasznosnak bizonyult, ha azt mondtuk az apának (az anya jelenlétében), hogy roppant könnyen helyr eállíthatja a békét otthon, ha hajlandó egy elég különös dolg ot végigcsinálni: nyúljon a zsebébe, és adjon a lányának 10 centet minden alkalommal, amikor az arrog áns kezd lenni az anyjával. Szó nélkül hajtsa végre ezt az utasítást, mintha mi sem volna természetesebb, s ha a lány mindenáron tudni akarja, hogy mi ez az egész, csak annyit mondjon: „Adni akartam neked egy tízcentest.” A terapeuta ezzel a viselkedés-előírással elker üli a belekever edését abba a reménytelen vitába, hogy az apa „valóban” ellenség es-e az anyával szemben, s hogy a lány „valóban” kijátssza-e ezt az ellenség esség et az apa titkos elég edettség ére. Az előírás homályos szimbolikus következményei egyfajta megzavarási technikát testesítenek meg a lányt illetően, az anyában pedig azt az érzést keltik, hogy az apa hosszú távon olyasmit csinál, ami segít neki a lány ellen – habár az apa célja kellőképpen zavar os ahhoz, hogy ne lehessen vitáikban felhasználni. Ahog yan az első példában, itt is az történik, hogy az előírás végr ehajtása nyílttá tesz egy olyan „spontán” viselkedést, amely addig rejtett volt – s nem a szó hagyományos értelmében vett belátáson, hanem egy sajátos cselekedeten keresztül. De amint a „játék” nyílt, lehetetlen tovább vakon játszani (ahogyan Wittg enstein és Howard mondják a 8. fejezetbeli idézetekben). Egy anya elhozta kezelésre a 25 éves, szkizofr énnek diagnosztizált és az elmúlt tíz év nagy részét elmeg yógyintézetekben vagy intenzív pszichoter ápiás kezeléssel töltött fiát. Úgy vélte, a fiú ismét az összeo mlás határ án van. A fiú már külön élt, albérletben, és bár beiratkozott két egyetemi kurzusra, a vizsg ákon megbukott. A találkozások során a viselkedése modor os, de udvar ias volt. A probléma az ő szempontjából az anyagi támog atása miatti, régó ta tartó feszültség volt közte és a szülei között. Rossz néven vette, hogy a szülők úgy fizették lakbér ét és egyéb számláit, „mintha gyer ek volna”. Arra vágyott, hogy a szülők adjanak neki megfelelő havi támog atást, amelyből aztán ő maga rendezi kötelezettség eit. A szülők viszont úgy vélték, hogy a korábbi és a jelenlegi viselkedése is arra utal, hogy nem tudja mego ldani ezt a feladatot, s rettenetesen rosszul gazdálkodna a pénzzel. Ezért szívesebben adtak neki hetenként némi pénzt, s ez az összeg láthatóan attól függ ött, hogy mennyire tűnt „jónak” vagy „őrültnek” éppen akkor. Ezt azonban sohasem mondták ki világ osan, mint
ahog yan a fiú sem fejezte ki közvetlenül, hogy haragszik ezért a mego ldásért. Inkább egyfajta pszichotikus bohóckodásba húzódott vissza, ami viszont fokozta az anya félelmét, hogy rövidesen elker ülhetetlenné válhat egy újabb, költség es kórházi kezelés. Az anya jelenlétében elmag yar áztuk a fiúnak: mivel úgy érzi, hogy a szülei elnyomják, minden joga megvan ahhoz, hogy védekezésként azzal fenyeg esse meg őket, hogy egy jóval nagyobb kiadásba fognak kever edni, ha lelkileg megint összeo mlik. A terapeuta ezek után néhány konkr ét javaslatot terjesztett elő arról, hogyan kellene viselkednie ahhoz, hogy egy küszöbön álló összeomlás benyomást keltse – ezek a javaslatok nagyr észt azt a némileg furcsa viselkedést formulázták újra, melyet a fiú különben is tanúsított. Ez a beavatkozás átformálta a fiú „őrült” viselkedését, méghozzá úgy, mintha uralni tudná, s így ki is tudná használni saját előnyére; de azt is lehetővé tette, hogy az anya éppen ennek lássa, s kevésbé féljen tőle. Az egyik eredmény az volt, hogy a következő veszekedésük során az anya egyszer űen dühös lett rá, s megmondta neki, hogy belefár adt ügyei intézésébe, abba, hogy a sofőrje legyen stb., és megállapított számára egy havi járandóság ot, amivel tőle azt csinál, amit akar. A későbbi, utánkövető találkozáskor kider ült: ez a mego ldás annyira jól működött, hogy a fiú havi járandóság ából időközben megspór olt egy autóra valót, s ezáltal még inkább függ etlenedett anyjától.
REJTEGETÉS HELYETT REKLÁMOZÁS Reng eteg olyan probléma van, melyek közös nevezője egyfajta társadalmilag gátló vagy zavaró fogyatékosság, vagy olyasmi, amit az érintett személy nem tud nem tenni, holo tt nem volna szabad tennie, vagy épp ellenkezőleg, valami, amit szer etne, de képtelen megtenni. Ezekben az esetekben a probléma meghatár ozása általában könnyű, a mego ldáskísérletben pedig általában szer epet játszik az akar aterő latba vetése, ami nemkívánatos eredményre vezet. Az előző részben említett példákkal szemben itt a probléma nem rejtett. Jó példa erre a nyilvános szer epléstől való retteg és. Ember ünk attól fél, hogy szor ong ása nyilvánvalóvá válik, s végül a hallg atóság szeme láttára összer oppan. Mego ldáskísérlete ezért arra irányul, hogy uralkodjon magán, és elrejtse szor ong ását, megpróbálja „összeszedni magát”, eltitkolni, hogy remeg a keze, próbál határ ozott, emelt hang on beszélni, eleng edettnek látszani stb. Minél feszültebbé válik, annál keményebben próbálkozik, s minél keményebben próbálkozik, annál feszültebb lesz. Bár „az” egyelőre még nem fordult elő,
„tudja”, hogy legközelebb elő fog, s képes maga elé idézni teljes részletességgel a küszöbön álló katasztr ófát. A helyzet összetevői tehát a következők: a) egy olyan feltevés következtében előálló „probléma”, amely a kliens számára valóság osabb, mint a valóság; és b) mego ldáskísérletek, az elsőfokú változás körébe tartozó problémamego ldó viselkedés, amely elevenen tartja a problémát, s így igazolja a probléma kialakításáért felelős premisszát. A hagyományos pszichoter ápiában a terapeuta a páciens feltevését kutatná, hogy fény derüljön eredetére és természetére, a problémát (tünetet) pedig a jéghegy csúcsának minősítené. A rövidter ápiás megközelítés ezzel szemben a „mego ldásra” irányul; a személyt arra utasítják, hogy mondjon egy rövid bevezetést beszéde előtt, amelyben közli a hallg atóságg al, hogy rendkívül ideg es, s hogy szor ong ása valószínűleg el fog uralkodni rajta. Ez a viselkedés-előírás teljes fordítottja az eddig kipróbált mego ldásoknak: az illetőnek ahelyett, hogy megpróbálná elrejteni szimptómáját, reklámoznia kell. De mivel mego ldáskísérlete a problémája, a probléma eltűnik, amint elveti a problémamego ldást, s ezzel együtt eltűnik az alappremissza is anélkül, hogy bármiféle belátás szer epet játszott volna a dologban. Természetesen nem könnyű rávenni valakit egy ilyen instr ukció végr ehajtására. Elsőre nem tartja ésszer űnek, hogy a felfog ásával ennyire ellentétes dolgot tegyen: nyíltan reklámozza azt, amit a leghőbb vágya elrejteni. Ezen a ponton rendkívül fontossá válik, hogy tudjunk a páciens nyelvén beszélni. Egy mérnöknek vagy informatikusnak e viselkedés-előírás okát a visszacsatolásos mechanizmusok terminusait használva magyar ázhatjuk el. Egy olyan páciensnek, aki a problémáját az önmegvetéssel kapcsolja össze, elismerhetjük, hogy nyilván szüksége van az önbüntetésre, s ez kitűnő módja e szükséglet kielég ítésének. A keleti gondolkodással rokonszenvezőnek emlékezetébe idézhetjük a zen-koanok látszólag os abszurditását. Sok páciensnél valószínűleg bejön az autor iter álláspont: egyáltalán nem adunk magyar ázatot az utasításhoz. Ha viszont valakir ől azt gondoljuk, hogy nem túlzottan együttműködő, olyan szövegg el közöljük az előírást, hogy a problémájából ugyan ki lehetne jutni egy egyszerű, bár kissé különös módon, de majdnem biztosra vesszük, hogy ő nem az a fajta ember, aki hasznosítani tud egy ilyen mego ldást. A magunkfajtáknak pedig akár előadást tarthatunk a dologr ól, felhasználva a csoportelméletet, a logikai típusok elméletét, az első- és másodfokú változást… Mint említettük, a reklámozás akkor választható technika, amikor a mego ldáskísérlet a rejteg etés volt. Használható az elpir ulásnál, az ideg es remeg éseknél (amelyben Frankl34 már sok évvel ezelőtt javasolta), párkapcsolati helyzetekben, amikor valaki a felsüléstől fél (itt a reklámozásnak az a további előnye is megvan, hogy a másikat különleg esen kedves és támog ató magatartásra ösz-
tönzi, ezzel megtörve az önmegvalósító próféciát), frig iditás és impotencia, s még egy sor hasonló probléma esetében. Nagyon érdekes, hogy sok esetben a páciens nem volt képes teljesen végr ehajtani ezt az instr ukciót, de pusztán az, hogy ott volt a fejében, mint egy lehetség es kiút az egérfog óból, elég volt egy akkora viselkedésváltozáshoz, ami megakadályozza a régi minta még egy menetének lejátszásában* – és semmi sem megg yőzőbb, mint a siker.
KIS OKOK NAGY KÖVETKEZMÉNYEI Vannak, akik rettenetesen félnek a hibázástól. Hibáik száma és súlya általában nem múlja felül bárki másét, de ez a teljesen nyilvánvaló tény nem csökkenti szor ong ásukat. Aggodalmaskodásuk azonban valóban hajlamosabbá teheti őket baklövések és tévedések elkövetésére, s általában az elker ülésükre irányuló erőfeszítések készítik elő ezekhez a talajt. Tipikus példát kínál egy fogtechnikus esete. Tisztában volt a munkája értékével és hogy a főnöke elismeri a szakértelmét. Azt is tudta, hogy mindeddig még nem követett el komoly baklövést, azonban szer inte ez csak idő kérdése; s az idő menthetetlenül ellene dolg ozott, mert a nagy hibától való félelme egyre erősebbé vált, s szinte lidércnyomássá változtatta a munkáját (amit alapjában véve szer etett, s amire szüksége volt a megélhetéséhez). Először teljesen visszar ettent az utasítástól, hogy minden álló nap kövessen el szándékosan valamilyen apró, sok kárt nem okozó, de elég ostoba hibát. Az olvasó nyilván sejti, hogy ez a viselkedés-előírás a túl óvatos, elker ülő viselkedését vette célba, számára azonban tökéletesen abszurd ötlet volt, nem is lehetett volna ellentétesebb azzal, amit ő az egyetlen lehetség es mego ldásnak ítélt (egyre több elker ülő viselkedés). Részletesen el kellett magyar áznunk neki az instr ukció „valódi” értelmét. Ez a magyar ázat hasznos lehet más, de hasonló struktúr ájú problémahelyzetekben is, például pszichog én fájdalmak, kényszerek, tikkek, ágybavizelés s egy sor más, látszólag kontr ollálhatatlan körülmény esetében is. A magyar ázat lényege röviden egy olyan átalakítás, amely hasznosítja a személy érthető vágyát a tünet feletti ellenő rzésre. Tehát elmag yar áztuk neki, hogy akar atereje még komolyabb latba vetésével valószínűleg képes lenne elker ülni a legkellemetlenebb hibákat, de ezen a módon sohasem fogja úgy érezni, hogy kellőképpen ura a helyzetnek. Ez állandó küzdelem volna. Ezzel szomor úan egyetértett. Ezután kifejtettük neki, hogy az ilyenfajta problémákat akkor uralja valaki igazán, ha nemcsak az elker ülésükre, hanem szándékos előidézésükre is képes. Ezért kell követnie előírásunkat, mert csak a szán-
dékos hibázások során tanulhatja meg, hogy miképp legyen úrrá a hibázások fölött. Amikor az utánkövetés során találkoztunk vele, arról számolt be, hogy sokkal jobban érzi magát, noha bizonyos értelemben a dolg ok most rosszabbak: tartja magát ahhoz, hogy mindennap elkövet egy kis hibát, s a napi hibák megtervezése annyira elfoglalja, hogy nincs ideje a másik, a nagy hiba miatt aggódni. Hamar osan azonban az egész gyakorlatot kezdte ostobaságnak látni, s így létr ejött egy másodfokú változás, ismét csak anélkül, hogy felder ítettük volna tünete „mélyebb” okát, vagy bármilyen belátáshoz juttattuk volna. Némileg hasonló problémával szembesített bennünket egy vonzó, harmincas nő, aki életmódját mintha egyenesen Bunuel filmjéből, A nap szépéből másolta volna, azzal a különbségg el, hogy nem volt férjnél. Élvezte szakmai karr ierjét; kollég ái tisztelték – ugyancsak meglepődtek volna, ha rájönnek, hogy ez a kifog ástalan nő éjszaka egészen más életet folytat. Bárokba vagy olcsó táncos szór akozóhelyekre járt, ott összeszedett valamilyen gusztustalan férfit, hagyta, hogy az hazakísérje, miután jó sokat ittak, s ott minden esetben felhábor odott és megr émült, amikor az illető elvárta, hogy bekövetkezzék, ami ilyenkor be szokott következni, s távozásra szólította fel. Leírása alapján a dolg ot nem lehetett bagatellizálni, mert e férfiak egy része elég brutálisan bántalmazta. Nem ismerte fel, hogy ő maga keveri bele magát ezekbe a helyzetekbe, illetve sejtett magában bizonyos kényszert arra, hogy általa megvetett, mélyen az ő szintje alatti primitív férfiak bántalmazzák. Problémájának ezzel a vázlatos leírásával felkínálta azt a két fő témát, amelyek köré azután a beavatkozást megterveztük: az egyik a saját indítékainak a homályos sejtése, a másik a lealacsonyodással való játszadozás. Megmag yar áztuk neki, hogy olyan okokból, amelyeket valószínűleg sem mi, sem ő nem fog soha teljesen érteni, szüksége van arra, hogy megbüntesse magát. Mivel nála „a jobb kéz nyilvánvalóan nem tudja, hogy mit csinál a bal”, ezért mindenekelőtt tudatosítania kell az itt szer epet játszó mechanizmusokat, ami nem megy másképp, csak gondos és lépésr ől lépésre megtervezett kísérletezéssel. Lassan és alaposan körüljártuk ezt a témát, s végül arra utasítottuk, hogy amikor késztetést érez önmaga egy ilyen mély lealacsonyítására, teremtsen olyan helyzetet, amelyben kisebb társadalmi megbélyegzésnek és degr adálódásnak van kitéve. Erre számos viselkedési előírást dolg oztunk ki, például viseljen felemás cipőt nyilvános helyen, tegyen fel egy olajos koszfoltot az arcára, menjen el úgy hazulr ól, hogy valami feltűnő rendellenesség legyen az öltözékében (mindig kifog ástalanul öltözött), vagy szándékosan botoljon meg és hasaljon el egy zsúfolt bevásárlóközpontban stb. Nagyjából ugyanúgy, mint a fogtechnikus esetében, itt is a megkövetelt cse-
lekvés jelentéktelen, de szándékos természete idézett elő viselkedésváltozást. Az a gondolat, hogy köznevetségnek tegye ki magát, annyira elfog adhatatlan volt a számára, hogy háttérbe szor ította viselkedése többi részét. Ismét nem kerültünk a belátásnak vagy a megértésnek még a közelébe sem: viselkedése abban az értelemben változott meg, hogy képtelenné vált nagy (és veszélyes) megaláztatásoknak kitenni magát, miután rájött, hogy milyen szörnyűek számára a jelentéktelen kínos helyzetek. Egy másik fiatal nő, aki szintén nem volt férjnél, fűvel-fával lefeküdt, amitől borzasztóan olcsónak érezte magát, de úgy látta: ez az egyetlen lehetősége azzal a kétségbeejtő gondolattal szemben, hogy különben egyetlen férfi sem tartana igényt a társaság ára. Ráadásul teljesen kielég ületlen volt minden szexuális érintkezés után – ezért úgy gondolta, hogy „kurvaként” is értéktelen. Így aztán túlság osan szég yellte magát ahhoz, hogy újra találkozzon a férfival, s újat keresett. Nem volt képes belátni, hogy ilyen körülmények között ez a megoldáskísérlete (hogy mindig valaki mással kezd ki, akit újra csak a szex érdekel) maga a probléma. Hogy kihúzzuk ebből a káros körből, s egyben azzal a szabályunkkal összhangban, hogy a gyóg yító közbeavatkozást a „mego ldásra” kell alkalmazni, arra utasítottuk, hogy következő barátjának mondja a következőt: olyan okok miatt, amelyeket lehetetlen felfednie, de amelyek erőteljesen szimbolikus jelentőség űek, csak úgy hajlandó szer etkezni, ha a férfi előbb ad neki 25 centet, de csakis régi ezüstérme lehet, az új ötvözetből készült pénzt nem fogadja el. Ez esetben sem magyar áztuk meg előírásunkat. A páciens rendkívül megr ettent a szöveg várható következményeitől, viszont nagyon szerette volna folytatni a terápiát. Az instr ukció végigvitelére képtelennek érezte magát, így „kénytelen” volt a helyzetet úgy mego ldani, hogy nem feküdt le lépten-nyomon bárkivel. Meglepődve felfedezte, hogy a férfiak mégsem hagyják azonnal faképnél. Ily módon változás következett be, noha sohasem hajtotta végre az instr ukciót. Minket pedig ez a fordulat egy másik közbelépési forma kidolg ozásához vezetett.
A BELLAC-TRÜKK Egy gyakorlott és intellig ens igazg atóhelyettes nőnek, aki hozzászokott, hogy önállóan döntsön, nehézség ei támadtak az egyik főnökével. Abból ítélve, ahogyan az asszony jellemezte a konfliktust, a főnököt láthatólag ideg esítette és egyben elbizonytalanította az ő függ etlen és kissé erőszakos ténykedése, s nagyon kevés alkalmat szalasztott el, hogy letromfolja, különösen harmadik
személy jelenlétében. Az asszonyt ez annyira bántotta, hogy még távolságtartóbb és leereszkedőbb lett a férfival szemben, amire az azzal válaszolt, hogy még többet ócsár olta, amitől az asszony mindenekelőtt nagyon dühös lett. A helyzet már azzal a nyilvánvaló következménnyel fenyeg etett, hogy a főnök a nő áthelyezését vagy elbocsátását fogja javasolni, ő viszont azt fontolg atta, hogy megelőzi ezt és beadja a felmondását. Minden mélyebb elemzés helyett az asszonynak azt az utasítást adtuk, hogy várja meg a következő összetűzést, s akkor ragadja meg az első alkalmat és félr evonva a főnököt, a zavar látható jeleivel küzdve mondjon neki valami ilyesmit: „Régó ta meg akartam már mondani magának, csak nem tudtam, hogyan, elég őrült dolog, de amikor úgy bánik velem, mint az imént is, ez teljesen felizg at engem, nem tudom miért, talán valahog yan az apámmal függ össze a dolog” – majd hagyja el a helyiség et, mielőtt a másik egy szót is szólhatna. Az asszony először elborzadt, aztán kíváncsivá vált, végül pedig roppant mulatság osnak találta az ötletet. Azt mondta, alig várja, hogy kipróbálhassa, de amikor legközelebb visszajött, azt állította, hogy érdekes módon a főnök viselkedése valahog yan már a következő regg el hirtelen megváltozott, udvar ias lett, s azóta is nagyon könnyű vele együttműködni. Valóság az, amit „valóságnak” kezdünk nevezni – ha ezt bizonyítani kellene, a változásnak ez a formája komoly segítség ünkre lehetne ebben. Szig or úan és konkr étan szólva „valójában” semmi sem változott abban az értelemben, hogy semmiféle nyílt kommunikáció vagy akció nem zajlott le a két ember között. A problémamego ldásnak ezt a formáját azonban az a tudás teszi hatékonnyá, hogy az ember másképpen tud kezelni egy korábban fenyeg ető helyzetet. Ez a tudás idézi elő a változást az illető viselkedésében, amelyet azután az emberi kommunikáció változatos és finom csatornái továbbítanak, a kívánt formában befolyásolva a kapcsolati realitást még akkor is, ha a tényleg es viselkedési előírást sohasem valósítják meg. Ezt a sajátos effektust említettük már a „reklámozásr ól” szóló részben. Míg a tipikus emberi konfliktushelyzetekben minél inkább változnak a dolg ok, annál inkább ugyanazok maradnak, itt majdnem az ellenkezője történik: minél inkább ugyanazok maradnak a dolg ok, annál jobban megváltoznak. Giraudoux Bellac Apollónja c. színdar abja nyomán kezdtük ezt a fajta intervenciót Bellac-trükknek nevezni. Agnès, a félénk lány ideg esen várakozik, hogy behívják a főigazg ató szobájába felvételi beszélg etésre. A várószobában van egy fiatalember is, aki, miután rájön, hogy a lány fél, elmondja neki, hogy a legegyszer űbben úgy lehet az ember ekkel bánni, ha azt mondjuk nekik, hogy szépek. Noha Agnèst először visszar iasztja a dolog látszólag os őszintétlen-
sége, a fiatalembernek siker ül megg yőznie, hogy ha valakinek azt mondják, hogy szép, az széppé teszi, s így nincs a dologban semmi tisztességtelenség. A lány végül elfog adja tanácsát, s rögtön megnyeri a zsémbes személyzetist, azután a fennhéjázó igazg atóhelyettest és az igazg atókat. Hirtelen a főigazg ató viharzik ki irodájából: Agnès kisasszony, ez az intézmény tizenöt éve belesüppedt a búskomorságba, a féltékenységbe és a gyanakvásba. És most, ma regg el hirtelen minden megváltozott. A személyzetisem, ez a hiéna (a személyzetis nyájasan mosolyog) olyan nyájassá vált, hogy még a saját árnyékát is köszönti a falon (a személyzetis helyeslő fejbólintással nézeg eti árnyékát a napfényben – az árnyék visszabólint). Az első igazg atóhelyettes, akinek begyöpösödöttség ét és szertartásosság át soha senki nem vonhatta komolyan kétségbe, ragaszkodott hozzá, hogy ingujjban üljön az igazg atótanácsban, isten tudja, miért…39 A főigazg ató szintén más emberré válik, amint Agnès azt mondja neki, hogy szép. Valamivel később, civakodós felesége, Thérèse jelenlétében fontos következtetésre jut, nevezetesen arra, hogy ha az ember azt mondja másoknak, hogy szépek, attól maga válik gyönyör űvé: Rájöttél valaha is, Thérèse, hogy a Jóisten miért teremtette az asszonyokat? Nyilván nem azért szakította ki őket az oldalbordánkból, hogy gyötrelemmé tegyék az életünket. A nők azért vannak, hogy azt mondják a férfiaknak, hogy szépek. És akik a legtöbbet mondják ezt, azok a leggyönyörűbbek. Agnès azt mondja, hogy szép vagyok. Ez azért van, mert ő gyönyörű. Te azt mondod, hogy ronda vagyok. Miért?4 0 (A kiemelések tőlünk.) Amit Giraudoux itt felvázol, az éppen az ellenkezője azoknak az önfenntartó kapcsolati bajoknak, amelyekben a rondaság rondaság ot nemz a másikban, s aztán visszatáplálódik kiinduló pontjába. Giraudoux azt is bemutatja, bár élve a színműíró jogával az egyszer űsítésre, hogy egy igen kicsiny kezdeti változás elég ahhoz, hogy megváltoztassa az egész sémát. S mi a helyzet a Bellac-féle Apollónnal, a szépségnek ezzel az eszményképével, amelyhez az összes szereplőt mérik? Ilyen szobor nincs – közli bizalmasan a fiatalember Agnèssel. Ezt ő találta ki, de mindenki hajlandó hinni a létezésében.
AZ ELLENÁLLÁS HASZNOSÍTÁSA Említettük már röviden a 8. fejezetben, hogy a változással szembeni ellenállást a változás fontos hordozójává lehet avatni. A legegyszer űbb mego ldás, hogy az ellenállást a változás előfeltételévé, sőt egyik oldalává alakítjuk át. Néhány példa megvilág ítja ezt. A laikus számára ellentmond a józan észnek, mégis van néhány olyan ember, aki nyilvánvalóan nem azért kezd a terápiába, hogy mego ldja egy problémáját, s maga is megváltozzék ebben a folyamatban, hanem – bár azonnali segítség et követel – úgy viselkedik, mintha le akarná győzni a szakembert, ezáltal mellesleg azt is bebizonyítva, hogy a problémát nem lehet mego ldani. Eric Berne egy nagyon hasonló sémát „Miért nem… – Igen, de…” játszmának nevez.23 Ez a játszma tipikus zsákutcát eredményez: valaki segítség et kér, ezzel kiváltja mások józan tanácsait, mire az illető ugyanabból még többel reag ál (ti. még több érvvel, hogy miért nem használható a tanács, és még inkább követeli a „jó” segítség et), mire a többiek azzal reag álnak, hogy még több józan tanáccsal látják el, és így tovább. Az emberi kommunikáció fogalmait használva azt mondhatjuk, hogy a „tanácsadók” a tartalom szintjén reag álnak és figyelmen kívül hagyják az üzenetet a kapcsolat szintjén,92 mígnem előbb vagy utóbb – inkább utóbb, besétálva a csapdába – a kapcsolat olyan fájdalmassá és frusztr álóvá válik, hogy valamelyik fél kétségbeesetten vagy dühösen megszakítja azt. A vázolt attitűd elég könnyen megváltoztatható, feltéve, hogy a tanácsadó maga hajlandó kilépni a megszokott keretből és képes feltenni azt a (csak látszólag abszurd) kérdést: „Miért kellene megváltoznia?” Erre a váltásra a panaszkodó általában nincs felkészülve. Az ő rejtett szabályai szer int világ os és kétségbevonhatatlan, hogy nem kell változnia – tulajdonképpen az egész játszma ezen a feltevésen alapul. A „Miért kellene megváltoznia?” ezért olyan lépés, amely nem tartozik bele az ő játszmájába; ez a felvetés teljesen új játszmát vezet be, tehát nem folytatható tovább a régi. Ha például azt mondjuk egy okos, harmincéves szkizofr énnek, aki tíz évet töltött különböző kórházakban, hogy meg kellene változnia, ki kellene szabadítania magát családja befolyása alól, munkát kellene vállalnia, saját életét kellene élnie stb., lehet, hogy egyetért, de aztán elmag yar ázza, hogy a hang ok zavarják, s egyszer űen nincs még olyan állapotban, hogy elhagyhassa a kórházat. Éppen eleg et hallotta már ezeket a buzdításokat, s tudja, hogyan hárítsa. Egészen más helyzet áll elő, ha valaki a „Miért kellene megváltoznia?” megközelítést választja. Ahelyett, hogy az értelmetlenség et a józan ésszel párosítaná (olyan ellentétek ezek, amelyek
együttesen az állandóság ot tartják fenn, s nem a változást segítik), az ellenállás hasznosításának dzsúdó-technikáját alkalmazza: „Tudom, hogy nem lenne szabad ezt mondanom magának, hiszen mit fog gondolni egy olyan orvosr ól, aki ilyeneket beszél, de szig or úan magunk közt szólva el kell mondanom, hogy mit gondolok valójában a helyzetér ől. Ami azt illeti, nekem kellene megvizsgáltatnom a fejemet, nem magának. Mert maga végtére is megcsinálta, megtalálta azt az életmódot, amit a legtöbben élni szer etnének. Én, amikor felkelek regg el, olyan nap áll előttem, amelyen valószínűleg 99 dolog nem siker ül; tíz nyomor úság os órát kell mindenféle kötelezettségg el és problémával eltöltenem. Maga meg fel sem kel, ha nincs kedve, a napja biztonság os és előre látható, háromszor kap enni, délután valószínűleg golfozik, este meg filmet néz. Tudja, hogy a szülei továbbra is fizetik a kórházi költség eket, s biztos lehet benne, hogy ha végül meghalnak, az állam gondoskodni fog magár ól. Mi az ördög ért cser élné fel az életmódját valami kisszerű létharcra, amilyen az enyém?” Ha a témát kellőképpen körüljárjuk és következetesen képviseljük, a páciens hamar osan valami ilyesmivel reag ál: „Elment az esze, doktor úr? Ki kell innen kerülnöm, munkát kell szer eznem, a saját életemet kell élnem, elegem van abból, hogy betegnek nevezzenek.” (Figyelmeztetnünk kell az olvasót, hogy a fentieket nem egy elmezavar gyógymódjaként adtuk elő, hanem egy másodfokú változási technika szemléltetéseként.) Ennek az intervenció nak a változata az a kérdés: „Hogyan tudna maga megváltozni?” Amikor a változás lassan bontakozik ki, a józan ész mindig azt súgja, hogy egy kis bátor ításra, némi taszig álásra van szükség. S ugyanígy, ha elindult a változás, a dicsér et és az optimizmus megkönnyíti a további fejlődést. Semmi sem áll távolabb az igazságtól. A küszöbön álló változást speciálisan kell kezelni, s a „lassítani!” üzenet a paradox intervenciós döntés. Az előbb említett páciens esetében például kézzelfoghatóan ellentétes hatást váltana ki, ha arra utasítanánk, hogy rajta, hagyja el a kórházat, és elszántan nézzen szembe az élettel. Ehelyett a terapeuta mindenfajta pesszimista ellenvetést tesz és sötét jóslatokba bocsátkozik, amelyek egyenértékűek azzal a figyelmeztetéssel, hogy a páciens irreális optimizmussal szemléli a helyzetét, hogy ha elhirtelenkedi a dolg ot, az csak csalódáshoz vezethet, hogy amit mond, nem úgy hangzik, mintha belőle fakadna, talán valamilyen könyvben olvasta, és egyelőre semmilyen körülmények között sem szabad hagynia, hogy tervei túlmenjenek a gondolkodás fázisán. Azt is javasolhatjuk neki: annak érdekében, hogy a dolg ok kikristályosodjanak a lelkében, legalább egy hétig még csak ne is gondoljon rájuk. A „lassítani!” intervenció gyümölcsözően egyesíthető egy visszaesés előírásával, különösen, ha valaki először jutott át egy látszólag leküzdhetetlen akadá-
lyon, s megmámor osodott siker étől, de közben attól fél, hogy ez talán csak véletlen szer encse volt. Ekkor azt mondhatjuk neki, hogy okvetlenül be kell következnie egy visszaesésnek, de ez kívánatos is, mert lehetővé teszi számára, hogy jobban megértse problémáját, s ezért arra kell törekednie, hogy előseg ítsen egy ilyen visszaesést, lehetőleg még a következő kezelés előtt. Ennek a „légy spontán!” paradoxonnak a keretén belül csupán két dolog történhet: vagy visszaesik, s ekkor az esemény már átformálódott, ami annak bizonyítéka, hogy most már eléggé ura a helyzetnek ahhoz, hogy szándékosan előidézze a visszaesést; vagy nem esik vissza, ami azt „bizonyítja”, hogy most már eléggé ura a helyzetnek ahhoz, hogy szándékosan elker üljön egy visszaesést. Mindkét esetben újra lassításra szólítjuk fel. A paradoxon más formái szintén nagy lehetőség et kínálnak a változással szembeni ellenállás kezelésében. Beszéltünk már a rendő rtisztr ől, aki arra szólította fel a feltételesen szabadlábra helyezett személyt, hogy soha ne bízzon benne teljesen, és ne mondjon el neki mindent. Sok évvel ezelőtt Aichhorn4 azt javasolta, hogy a fiatalkorú bűnözővel arról beszéljünk, hogy hogyan hagyhatta elfog atni magát, s ne arról, hogy miért hágta át a törvényt. Az effajta paradox beavatkozásnak másik módját használtuk egy középkorú férfi esetében, aki hipnoter ápiában részesült, mert hosszú évek óta alvászavarr al küzdött. Minden objektív jel arra mutatott, hogy nagyon könnyen esik transzba, de sohasem lehetett belőle a legcsekélyebb motor os aktivitást sem kiváltani (például ujjmozg ásokat vagy kézlebeg ést), és amikor kiker ült a transzból, mindig kételkedett abban, hogy valóban eljutott valamilyen hipnotikus állapotba. A kezelések után nagyjából változatlanul panaszkodott, hogy alvásproblémái semmit sem javultak, noha a felesége tudatta velünk, hogy egész tisztesség esen alszik. Végül azt mondtuk neki, hogy bizonyos okok miatt, amelyek túlság osan technikaiak, semhogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt elmag yar ázhatnánk neki, s amelyekkel valószínűleg semmiképpen sem értene egyet, soha semmilyen körülmények között nem tudathatja velünk, hogy javulás következett be az alvásában, hanem akkor egyszer űen fejezze be a terápiát, „amilyen gyorsan csak lehetség es”. Kissé megzavar odott, de beleegyezett. Két kezeléssel később tudatta velünk, hogy most már minden éjjel eleg et alszik altató nélkül is, amit 19 éven át szedett, s hogy most már maga is elboldog ul. Szemr ehányást tettünk neki, amiért megszegte azt az egyezség ünket, hogy nem tudatja velünk a fejleményeket, s kifejezésre juttattuk a változás gyorsasága miatt érzett pesszimizmusunkat. Három hónappal később felker esett bennünket, s azt állította, hogy az eltelt időszakban gyógyszer ek nélkül aludt, de egy újabb keletű munkahelyi nehézség újra zavarja az alvásban. Kapott némi megerősítést, s ezután a találkozás után felhívott bennünket, mondván, hogy túljutott a
visszaesésen. Egy tizenéves fiút felfügg esztettek az iskolában, miután rajtakapták, hogy altatókat árusít az iskolaudvar on. Nagyon bosszankodott, de nem azért, mert nem mehet iskolába, hanem mert megakadályozták az „üzletét”. Bosszankodása dühvé változott, amikor az igazg ató közölte vele, hogy a felfügg esztés az ő érdekeit szolg álja, és a javára fog válni. Az igazg ató tájékoztatta, hogy amíg fel van függ esztve, addig is kap osztályzatot minden feladatra, amit otthon elvég ez – a házi feladatokra, vizsga-előkészítő tesztekre stb. –, s hogy anyja megkapja az iskolában, és hazaviheti neki az ehhez szükség es feladatlapokat. Mivel a fiú eredetileg sem volt túl jó tanuló, de most még harag udott is az igazg atóra a felfügg esztés miatt, közölte anyjával, hogy ha belepusztul, sem csinál meg semmiféle házi feladatot. Az anya ekkor kért segítség et. Abban reménykedett, hogy a terapeuta be tudja valamiképp csábítani a fiát a rendelőbe, s elfog adtatja vele az igazg ató rendelkezését úgy, hogy a gyer ek dühe alábbhagy és hajlandó lesz az iskolai munkát elvég ezni. Ehelyett a terapeuta, mivel rájött, hogy a fiú dühét az igazg ató ellen a változás emelőjeként lehet használni, a következő instr ukciót adta az anyának: menjen haza, s mondja azt a fiának, hogy beszélg etett a helyzetér ől néhány másik anyával, s rájött valamire, de nem biztos benne, hogy elmondhatja neki a dolg ot. Némi habozás után folytassa, és adja elő kellemetlen „felismer ését”, nevezetesen: ez az igazg ató arról híres, hogy nagyon nagy súlyt helyez az iskolába járásra, és az a szilárd megg yőződése, hogy a magántanulók képtelenek megbirkózni a tananyagg al; s valószínűleg azért függ esztette fel, hogy az egész évet elveszítse. Aztán kiemelte, hogy ha a fiú legalább úgy vagy még jobban tanulna a felfügg esztési idő alatt otthon, ahog yan tanult az iskolában, az igazg ató nagyon dühös lenne, és nagyon megzavar odna. Azzal fejezte be, hogy éppen ezért azt hiszi, az lenne a legjobb, ha nem érne el „túl jó” eredményt, és nem veszélyeztetné ezzel az igazg ató tekintélyét. Az anya ezek után arról számolt be, hogy amikor a gyer ek ezt meghallotta, sátáni vigyor ragyog ott fel az arcán, s a szemében bosszúvágy égett. Mód nyílt megtor olni a sérelmét, s nem számított, hogy annak érdekében hozzá kell látnia a munkához. Egy későbbi megbeszélésen az anya arról számolt be, hogy a gyer ek „hevesen” belevetette magát az iskolai munkába, s kezd jobb jegyeket kapni, mint bármikor korábban. Mi tűnhetne gyóg yítás-ellenesebbnek és érzéketlenebbnek, mint azt mondani valakinek, aki segítség et kér, hogy a helyzete reménytelen? És mégis, ahog yan az olvasó mostanra bizonyára felismeri, van az emberi problémáknak egy egész osztálya, amelyekben a józan észen és a humánus attitűdön alapuló optimizmus és a támog atás csak arra jó, hogy konzerválja a problémát. S ha ismét elker üljük a hagyományos gyakorlatot, s nem tesszük fel a kérdést, hogy miért
játsszák egyesek azt a játékot, hogy jelzik: „Segíts, de nem hagyom, hogy segíts”, hanem tudomásul vesszük, hogy vannak ilyen ember ek, akkor arra összpontosíthatunk, hogy mit csinálnak, hogyan illik az bele az adott kontextusba, és mit lehet vele kezdeni. A segélykér ők ezen osztályának tipikus képviselője az a személy, aki olyan problémával jelentkezik terápiára, amelyet jó sok szakember nem tudott mego ldani. Ilyen előzmények után a terapeuta gyorsan rájön, hogy a páciens a trófea-gyűjteménye újabb tagjaként szemelte ki őt, s hogy itt a szakmai önbizalom és optimizmus csak arra lenne jó, hogy a páciens malmára hajtsa a vizet, teljesen függ etlenül annak „valóság os” és „mélyebben fekvő” indítékaitól. A gyóg yító hozzáállás ezért itt nem a „Hogyan segíthetek magának?”, hanem „A maga helyzete reménytelen”. A terapeuta azzal készíti elő ezt a beavatkozást, hogy először türelmesen kikérdezi a pácienst múltbeli kudarcainak részleteir ől – hány orvosnál volt, mivel próbálkoztak az illetők sikertelenül, hány és miféle tesztet használtak, milyen gyógyszer ekkel, sebészi beavatkozással vagy más eljár ással kísérleteztek, és így tovább. Miután kellő mennyiségű bizonyítékot halmozott fel a kudarc megállapítására, a lehető legautor iter ebb és legpesszimistább stílusban szembesíti kliensét a bizonyítékokkal. Azzal fejezi be, hogy megmondja neki: teljesen irreális elvár ásai vannak a terápiával szemben, mivel a problémája mego ldhatatlan, illetve legfeljebb annyit lehet tenni, hogy megtanítják arra, hogyan éljen együtt vele. A terapeuta ezzel teljesen megváltoztatja a játékszabályokat; most ő mondja, hogy a terápia haszontalan, s állítását még megg yőzőbbé teszi, hogy szakmai jó hírét ahhoz a jóslathoz köti, hogy a páciens nem fog megváltozni. Ez két lehetőség et hagy a páciensnek: vagy teljesen feladja játékát, vagy folytatja, amit csak úgy tehet, hogy azon keresztül „győzik le” a szakembert, hogy „bebizonyítja”: a javulás pedig lehetség es. Az intervenció mindkét esetben másodfokú változáshoz vezet. Lényeg ében ugyanezt a beavatkozást használhatjuk a mogorva, ellenszeg ülő tizenéves bűnelkövetőkkel szemben is. A terapeuta beszédstílusa hasonlóan leereszkedő és kelletlen, nagyr észt azt hangsúlyozva, hogy a kliens „született vesztes”, és ezért az a sorsa, hogy a vesztébe rohanjon: „A hozzád hasonlókkal kapcsolatos tapasztalataim alapján teljes biztonságg al megjósolhatom, hogy három vagy legfeljebb hat hónap múlva újra elkövetsz valamit és bajba kevered magad. A szüleid azt a nevetség esen ósdi elképzelést dédelg etik, hogy én vagy valaki más segíthetünk neked, hogy ne élj ennyire ostobán. Fel fogom hívni őket, és megmondom nekik, hogy takar ékoskodjanak a pénzükkel, én nem szer etem az időmet vesztesekre fecsér elni.” Ezután csak a szülőkkel kell találkozni, s azon a „nyelven” kell velük megbeszélni, hogy mi a legjobb stratég ia a probléma kezelésére, amelyet a legkönnyebb elfog adniuk. A követke-
zőkben ezek közül a stratég iák közül mutatunk be néhányat.
VITATHATATLAN VÁDAK ÉS BIZONYÍTHATATLAN TAGADÁSOK Vannak problémahelyzetek, amelyekben az egyik fél olyasmivel vádolja a másikat, amire nincs közvetlen bizonyíték, de a megvádolt elkövette a múltban. Ezzel például azok a terapeuták és rendő rtisztek találkozhatnak, akik bűnelkövető gyer ekek családjával foglalkoznak, s azokban a házasság okban is erről van szó, ahol az egyik fél mértéktelen ivással vádolja a másikat. A séma valami ilyesmi: háttérként adva van a múltbeli „rosszaság” (amit a megvádolt elismer), s a vádló arra gyanakszik, hogy a másik titokban újra elköveti a régi vétket. Amaz ezt tagadja. A vita addig eszkalálódik, hogy a vádló „bizonyítékokat” vesz elő – például: „Tegnap este is majd lerag adt a szemed, nem álltál valami biztosan a lábadon stb.” Vagy egy tizenéves esetében: „Elpir ultál, amikor megkérdeztem, hogy van-e szexuális kapcsolatod a barátoddal” vagy „Azonnal felr ohantál a szobádba, amikor hazajöttél”, vagy: „Rosszkedvű vagy” stb. Ezekkel a homályos bizonyítékokkal szembesülve a vádlott dühös lesz, és hevesen védekezik, amivel megg yőzi a vádlót, hogy ez a hang os tiltakozás a bűn újabb bizonyítéka. A dolg ok elérhetik azt a forrpontot, amikor a vádlott ismét megszökik otthonr ól, vagy inni kezd, s ezt aztán a vádló annak kézzelfogható bizonyítékaként használja, hogy gyanúja az első perctől kezdve megalapozott volt. Mire az ilyen problémákkal pszichiáterhez mennek, a vádló teljesen meg van győződve a „tényekr ől”, a vádlott pedig reménytelenül frusztr ált. Nézetünk szer int „a valódi tények” megállapítása másodlag os jelentőségű. Először is majdnem lehetetlen. De ennél fontosabb az, hogy bármilyen mértékben bonyolódott is bele a vádlott valamilyen elfog adhatatlan magatartásba, a vádló módszere az ügy kezelésére csak arra jó, hogy fenntartsa és felerősítse a problémát. Arról nem is beszélve, hogy a vádlott, ha valójában jól viselkedik, hogyan győzhetné meg a vádlót, aki „tudja”, hogy másképp van? Csak olyan intervenció törheti meg gyorsan a vitathatatlan vádak és bizonyíthatatlan tagadások ciklusát, amely mindkét fél jelenlétében zajlik. A terapeuta nem hajlandó arról tárg yalni, hogy érvényes-e a vád vagy a védekezés. Azzal tér ki ez elől, hogy közli, ő nem volt ott, s így nem áll módjában, hogy megítélje a „tényeket”. Mindazonáltal, jegyzi meg, mivel a vádlott elismeri, hogy a múltban elkövetett ilyesmit, ennyi alapja mindenesetre van a vádaknak.
Ennek elismer ése után kicsit továbbmegy, s azt mondja, hogy bár a vádlónak van némi bizonyítéka, talán nem elég éles szemű, hogy több bizonyítékot is összeszedjen, s hogy éppen ezért a következő feladat az, hogy figyelmesebb legyen, de ez megkívánja a vádlott „segítség ét”. Ha az ivás a probléma, arra utasítjuk a vádlottat, hogy egy nap ne igyon, de kövessen el minden tőle telhetőt, hogy részegnek látsszon, egy másik napon viszont igyon jó sokat, de látszódjon olyan józannak, amilyennek csak tud. Mindezt – tanácsoljuk neki – többször is megteheti, véletlenszerű időközökben. A vádló így kider ítheti, hogy milyen éles szemű megfig yelő, oly módon, hogy megpróbálja felállítani a helyes diagnózist. A szülők esetében, akik azzal vádolják tizenéves gyer eküket, hogy titokban rosszul viselkedik, rövid előadást tartunk a gyer eknek a szülők jelenlétében a „felnőtté válásr ól”, s hangsúlyozzuk, hogy ennek egyik vonatkozása, hogy az ember „nem beszél a szándékair ól”. Azt tanácsoljuk neki, hogy a felnőttség e formájának kifejlesztése érdekében csináljon a jövő héten egy-két olyan dolg ot, ami örömet okozna a szüleinek, és büszkévé tenné őket, de egy szót se szóljon ezekr ől. Ezután a szülőket arra instr uáljuk, „segítsenek” a gyer eküknek ellenő rizni, hogy meg tudja-e tartani azt az elhatár ozását, hogy titkolja előttük a cselekedeteit, méghozzá úgy, hogy mindenáron próbáljanak meg kiszedni belőle bizonyos részleteket ezekr ől a cselekedetekr ől. Ha a gyer ek úgy érezné, hogy a szülők túlság osan is jók a nyomásg yakorlásban, végső menedékként találjon ki valami rossz cselekedetet, s hazudja azt, hogy meg is tette. Az olvasó nyilván magától is rájön, hogy ez a beavatkozás megfordítja azt a patthelyzetet, melyet a család problémamego ldása létr ehozott. Nem játszhatják tovább a régi játékot, mert a vádlónak most az a dolga, hogy azt fedezze fel, mikor és mit csinál jól a vádlott, a vádlottnak viszont nem kell a továbbiakban bebizonyíthatatlan tagadásokat előadnia.
JÓTÉKONY SZABOTÁZS Hatékony közbelépés egy másik, berag adt krízis kezelésére, amely szülők és lázadó kamasz gyer ekeik között szokott kialakulni (bár más helyzetekre is alkalmazható, amelyekben az egyik személy kitartóan, de hatástalanul küzd azért, hogy uralja a másik viselkedését). A legtöbb esetben könnyű meghatározni a problémát: a kamasz nem engedelmeskedik, nem tanul, nem tartja rendben a szobáját, durva, tiszteletlen, későn jön haza, meg fog bukni az iskolában, rossz társaságba kever edett, valószínűleg kábítószer ezik, összeütközésbe fog
kerülni vagy már összeütközésbe került a törvénnyel stb. A helyzet általában szter eotip módon alakul ki. A tizenéves átalakulása gyer ekből fiatal felnőtté egyike azoknak a kritikus időszakoknak a családban, amelyek változást tesznek szükség essé a családi viszonyok szabályaiban, ti. másodfokú változást. Hogy túlság osan is leegyszer űsítsük a dolg ot: míg teljesen megfelelő lehet, ha azt mondjuk egy nyolcéves gyer eknek, hogy „Azt csináld, amit mondok, vagy…”, 14 éves korában esetleg visszafordul, és szemtelenül azt kérdezi: „Vagy?”, s a szülők ott állnak régi rendszabály-repertoárjukkal, amely évekkel korábban elvesztette hatékonyság át. A józan ész és az elsőfokú változás „ugyanabból még többet” receptje most csak zsákutcához vezethet, ahol minél inkább változnak a dolg ok, annál inkább ugyanazok, csak rosszabbak. A szülők például megpróbálhatnak először vitatkozni a gyer ekkel; ez nem fog eredményre vezetni, mert mások a premisszáik; aztán kisebb büntetéseket szabnak ki, a kamasz siker esen fellázad; még több büntetést alkalmaznak, melyek (a negyedik csoporttulajdonságnak megfelelően) csak még több lázadást váltanak ki, míg végül a rendő rség et és a fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozó hatóság ot hívják segítség ül annak kezelésére, ami most már nyilvánvalóan ellenszeg ülő, befolyásolhatatlan viselkedés.* Teljesen nyilvánvaló, hogy a mego ldáskísérlet teremti meg és tartja fenn a problémát, de ezt a tényt elhomályosítja az a kapcsolati vakság, amely annyira jellemzi az emberi problémákat. A szülők nem merik enyhíteni a nyomást, mert „tudják”, hogy akkor a gyer ek viselkedése teljesen elszabadulna; a gyer ek számára viszont a lázadás az egyetlen módja a pszichológ iai túlélésnek azzal szemben, ami az ő nézőpontjából a szülők folyvást növekvő követelményeinek veszélye. Az eredmény tipikus „központozási” probléma, röviden szóltunk róla már a 2. fejezetben a második csoporttulajdonságg al kapcsolatban. A kívülálló megfig yelőnek nincsenek kétség ei, hogy ha bármelyik fél képes lenne ugyanabból kevesebbet csinálni, a másik hamar osan követné. Ennek érdekében a szülőknek azt tanácsoljuk, hogy éljenek jótékony szabotázzsal. Ez abban áll, hogy az ember megadja magát, azaz őszintén elismeri az ifjú előtt, hogy képtelen befolyásolni a viselkedését: „Azt akarjuk, hogy gyere haza tizenegyre, de ha nem jössz, nem tudunk mit tenni” – ez lehet az egyik üzenetük. A kamasz gyorsan rájön ebben az új keretben, hogy a követelésnek és a dacnak nincs sok értelme. A gyeng ével nem lehet jól dacolni. A szülőket ezek után arra lehet utasítani, hogy tizenegykor zárják be a ház összes ajtaját és ablakát, és feküdjenek le, úgyhogy amikor a gyer ek végül hazaér, ne tudjon bemenni, és kénytelen legyen csöng etni vagy kopogni. Ekkor tettessék azt, hogy mélyen alszanak, és hagyják jó sokáig kint ácsor ogni, mielőtt ajtót nyitnak, de először álmosan kérdezzék meg, hogy ki az. Aztán engedjék be, kérje-
nek elnézést, hogy így megvár akoztatták a hidegben, s feküdjenek le a szokásos kérdezősködés (merre járt, miért jött ilyen későn stb.) nélkül. Másnap reggel ne hozzák szóba a témát, ha a gyer ek nem hozza fel, ekkor viszont újra zavar odott, bocsánatkérő attitűdöt mutassanak. A kamasz minden rossz lépésére további szabotázzsal válaszoljanak, olyan gyorsan, ahog yan csak gyakorlatilag lehetség es: ha például nem ágyaz be, az anya vesse meg az ágyát, de törjön össze néhány kekszet, és szórja a morzsákat a lepedőre. Ha a gyer ek panaszkodik, az anya bocsánatkér ően vallja be, hogy kekszet evett ágyazás közben, és nagyon sajnálja, hogy szemetelt. Ha soha nem rakja rendbe a ruháit, az anya kövessen el valamilyen ostoba hibát („Nem tudom, mi van velem mostanában, hülyeség et hülyeségre halmozok!”), és tegyen keményítőt a mosógépbe, amikor a ruháit kimossa, vagy cukor helyett sót a kedvenc pudingjába, vagy véletlenül öntse le egy pohár tejjel, amikor randevúra indul. A szülőknek sohasem szabad szarkasztikusan vagy büntető szellemben nyilatkozniuk ezekről a szabotázsakció kr ól, mindig bocsánatkér őnek és zavar odottnak kell mutatkozniuk. Ezt a viselkedés-előírást azokkal a szülőkkel a legkönnyebb elfog adtatni, akik tehetetlen dühöt éreznek a gyer ekük viselkedése miatt, és ezért hajlandók az előírást a „kapja vissza” kereten belül végr ehajtani. De az olvasó könnyen elképzelheti, hogy más szülők (különösen az anyák) különböző mértékben, de vonakodnak végr ehajtani, sőt akár megfontolni is az elképzelést. A legg yakoribb gát, hogy nem akarnak „tettetni”, „szer epet játszani”, ezt követi a tiltakozás, hogy „Nem lehetek ilyen aljas vele.” Ezért mielőtt egyáltalán említenénk ezt az intervenciót, tisztába kell jönnünk azzal, hogy milyen „nyelven” ismertessük velük. Ha a szülők láthatólag annak a negatív utópiának a hívei, hogy az élet tele van áldozatot követelő nehézségekkel, akkor azt kell mondani nekik, hogy a szükség es viselkedés nehéz áldozat lesz számukra, de szülői kötelesség ük, hogy meghozzák ezt az áldozatot. A katonásabb gondolkodású szülők esetében hasznos lehet, ha kimutatjuk, hogy a lágyszívű kiképző őrmestert kedves fickónak tartják a katonái, de lágyszívűsége következtében a kiképzés nem készíti fel a fiúkat a frontszolg álatra és a harcban meg fognak tizedelődni, míg az erőszakos kiképzőt szívből utálhatják az újoncok, mégis nagyobb esélyük lesz a túlélésre. Nagyjából ugyanezt az érvelést kell használni azoknál a lelkiismer etes szülőknél is, akik azt szer etnék, hogy szer essék őket, s ezért félnek attól, hogy „aljasok” legyenek. Meg lehet bírálni őket, hogy túl könnyűvé akarják tenni a maguk számára a gyer eknevelést a gyer ekeik számlájára. Mások valószínűleg akkor fogadják el ezt a feladatot, ha elmag yar ázzák nekik, hogy az egyik legfontosabb lecke, amit egy fiatalnak meg kell tanulnia, a kölcsönösség, s hogy a gyer eküknek valószínű-
leg fogalma sincs arról, milyen sokat kap tőlük, anélkül hogy valamit is visszaadna nekik. Természetesen mindig nagyon gondosan meg kell figyelni, hogy mennyire tudnak megegyezni a szülők a közös akció ban. Ha úgy tűnik, hogy rosszul fognak kooper álni, akkor tünet-előírást lehet alkalmazni magán a tünet-előíráson belül, s azt lehet például mondani nekik, hogy a gyeng ébb valószínűleg el fog követni valamit öntudatlanul, hogy meghiúsítsa a sikert, de lehetetlen előre megmondani, hogy melyikük fog gyeng ébbnek bizonyulni. A jótékony szabotázs hatékonysága jórészt egy kéto ldalú átalakítási folyamatban rejlik: a kamasz számára haszontalanná és taszítóvá teszi a lázadást, miután nem nagyon van mi ellen lázadnia; a családi interakció dinamikáját pedig gyakorlatilag a feje tetejér ől a talpára állítja. A fiatalkorú bűnelkövető tipikus családjában a szülők nyíltan büntetők és repr esszívek, rejtetten viszont permisszívek és vonzók. A jótékony szabotázs olyan helyzetet teremt, amelyben nyíltan megeng edővé és védtelenné válnak, míg rejtetten büntetnek, de olyan módon, hogy a kamasz nem nagyon tud fellázadni ellene. Ahelyett, hogy üres fenyeg etéseket, ész-okokat és buzdításokat alkalmaznának, gyermekük kezelésének egy csöndesebb, de jóval hatékonyabb módját sajátítják el. Ez a változás véget vet egy haszontalan, problémafenntartó „mego ldásnak”.
A FIGYELMETLENSÉG ÁLDÁSAI Az, hogy mekkora figyelmet hajlandók az ember ek egymásnak szentelni, fontos eleme kapcsolatuk természetének, s könnyen válhat problémák forr ásává. De a figyelmesség és hiánya, a figyelmetlenség mégiscsak olyan ellentétek, amelyek egymással szembeállítva elker ülhetetlenül létr ehozzák az üres elemet, és ennek következtében zéró összegű másodfokú változást produkálnak. Ebben a kontextusban éppúgy, mint a már idézett példák esetében a mego ldás azt kívánja, hogy egy olyan premisszára váltsunk át, amely látszólag teljesen ellentmond a józan észnek. Például, a fiatal és buzgó tanítónőnek nehézség ei vannak egy ún. „problémás” gyer ekkel. Míg az osztálynak, úgy látszik, javára válik a tanítása, ennek a gyer eknek (egy nyolcéves fiúr ól van szó) nem. A tanítónő behívja a szülőket beszélg etni, s megtudja, hogy elváltak, az anya dolg ozik és nagyon kevés ideje van a kisfiára, a gyer ek pedig otthon meglehetősen magányos. A tanítónő elhatár ozza, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy pótolja a gyer ek életének ezt a hiányosság át, és maximális figyelmet fordít rá. De minél keményebben próbálkozik, annál kevésbé siker es. Ez arra ösztönzi,
hogy még keményebben próbálkozzon. A helyzet végül zsákutcába torkollik, amelyben nemcsak a tanuló teljesítménye esik a minimum alá, de a tanítónő is kezdi kétségbe vonni saját értékét. Arra gyanakszik, hogy ideg esség ének valami köze van a problémához, és tipikus józan ész szer inti mego ldást alkalmazva „megpróbálja összeszedni magát”. Leírásából a terapeuta számára teljesen nyilvánvaló, hogy mego ldása, tehát az, hogy mértéktelenül sok figyelmet fordít a gyer ekre, egy kezdeti nehézség et problémává alakított át, és fenn is tartja a problémát. A tanítónő természetesen nem képes ezt azonnal belátni; a józan ész és pszichológ iai tanulmányai nyomán szer inte a probléma a gyer ek szétzilálódott otthona, általános boldogtalansága stb., és ezt a problémát úgy kell kezelni, ahog yan ő próbálta. Nem kevés átalakítási munkát igényel, amíg hajlandó abbahagyni az „ugyanabból még többet” módszer alkalmazását, vagyis amíg hajlandó lesz arra, hogy ne emelje ki a kisfiút figyelmével, hanem bánjon vele többé-kevésbé ugyanúgy, mint az osztály többi tanulójával. A gyer ek azonnal elkezdi felhívni magára a figyelmét, először jelentéktelen kellemetlenkedésekkel, amelyeket a tanítónő – instr ukció nknak megfelelően – nem vesz észre, majd iskolai teljesítménye javításával (amit instr ukció nk szer int azonnali elismer éssel és dicsér ettel jutalmaz). Vállalva az önismétlés kockázatát, szer etnénk rámutatni, hogy itt szintén azt kérdeztük magunktól: mi történik itt-és-most, s nem azt, hogy miért viselkedett úgy a gyer ek, ahog yan viselkedett, miért érezte azt a tanítónő, amit érzett, miért tette azt, amit tett stb. Arra jutottunk, hogy ugyanez az elv felhasználható a szökdöső tizenévesek esetében is. A legtöbb ilyen esetben a szülők érthetően aggódnak gyer ekük eltűnése miatt, de attól is húzódoznak, hogy felhívják a hatóság okat, és bejelentsék az eltűnést, különösen, ha nem ez az első eset, s az előző kalandok viszonylag ártalmatlan csínyek voltak. Ám annak ellenére, hogy nem tesznek bejelentést, maguk minden követ megmozg atnak, hogy felder ítsék a gyer ek hollétét. Ha a szülőket rá lehet venni, hogy ne csináljanak semmit, még a barátoktól se kérdezősködjenek, ne próbálják közvetítők révén felvenni a kapcsolatot a gyer ekkel, nagyon hamar kitűnő esélyük lesz rá, hogy a szökevény maga keresse velük a kapcsolatot. Természetesen megkérdezheti tőlünk valaki, vajon honnan tudjuk, hogy nem történne-e ugyanez éppilyen hamar vagy még hamarabb akkor is, ha keresik a gyer eket. Azt mondhatjuk csupán, hogy e tizenévesekkel készült interjúink alapján okunk van feltételezni, hogy nagyon odafigyelnek arra, mennyi figyelmet fordítanak az eltűnésükre, és hogy az észr evehető nem törődés (amir ől általában a barátaikon keresztül értesülnek) erőteljes ösztönzést jelent, hogy felveg yék a kapcsolatot a szülőkkel, míg ha tudják,
hogy azok kétségbeesetten keresik őket, valószínűleg meghosszabbítják a helyzetet, amely végül is a szüleikkel való tipikus kapcsolati játékuk egyik változata. A bécsi humor ista, Roda Roda egyik elbeszélésének magva a figyelemfelkeltés, szándékos nemtör ődömség segítség ével. Egy vigasztalan galíciai kisvárosban állomásozó osztr ák lovassági ezred fiatal tisztjeinek egyhangú katonai rutinját egyetlen reménysug ár világ ítja meg: a városka egyetlen kávéházának kasszírnője, egy nagyon bájos, nagyon kívánatos fiatal hölgy. Ott ül a kasszában, a kikent-kifent katonatisztek ostr omolják, udvar olnak neki, de ő szemérmesen visszautasítja közeledésüket. Az elbeszélés hőse rettenetesen szer elmes belé, de tudja, hogy nemigen van esélye, ha ugyanúgy versenyez, mint tiszttársai. Ezért szándékosan a nemtör ődömség stratég iáját alkalmazza: egyedül ül az asztalnál, háttal a lánynak, s elfelé menet kiszámított közönnyel fizet neki a pénztárnál. Ő az egyetlen tiszt, aki nem akarja meghódítani, s lévén az emberi természet olyan, amilyen, ez rettentően felkelti a hölgy érdeklődését. Végül ő kezd a fiú után futni, a tiszttársak legnag yobb meglepetésére, akik a csábítás minden általuk ismert fortélyát bevetették, s most azt látják, hogy társuk, aki egyáltalán „semmit” nem tett, elnyeri a díjat. Régen a kelet-európai családi hagyományban hasonló, bár ellentétes módon használták a figyelmet és a figyelmetlenség et a házasságszerzésben. A házasságokat a szülők szervezték, s választásuk érthető módon ritkán váltott ki nagy lelkesedést a jövendőbelik részér ől. Ilyenkor a szülők általában igénybe vették egy hivatásos házasságközvetítő segítség ét, aki többnyire a következőképpen járt el: először megker este az egyiket, mondjuk a legényt, félr evonta, s megkérdezte tőle, észr evette-e, hogy mennyire figyeli őt a lány, amikor ő nem néz oda. Mivel a válasz általában tagadó volt, a házasságközvetítő azt mondta, hogy figyeljen csak alaposan, persze nem tolakodóan, s majd meglátja. A jövendőbeli mátkát ezután ugyanilyen tanáccsal látta el, s a két fiatal hamar osan erőteljesen érdeklődött egymás iránt.
TANULÁSI PROBLÉMÁK A diákok erőfeszítései, hogy megbirkózzanak az iskolai követelményekkel, gyakr an természetüknél fogva nemkívánatos eredményre vezetnek. Egy viszonylag új keletű példa mutatis mutandis a hasonló problémák egész osztályát képviselheti itt. Egy diploma előtt álló, intellig ens fiatalembernek különösen nagy nehézsé-
get okozott a dolg ozatok megírása és határidőre leadása. Rettegve a feladattól, általában az utolsó hétvég ére hagyta, szombaton hajnalban felkelt, leült az asztalához, bámulta az üres papír okat és hat, gondosan kiheg yezett ceruzáját, de még az első mondatot sem volt képes leírni. Néhány órai alvás után ugyanez a kínlódás folytatódott és fokozódott vasárnap késő éjszakáig, amikor is végső kétségbeesésében összekapart valami rövid esszét, amelynek egy részét különböző kézikönyvekből másolta ki, majd hétfőn regg el beadta, hogy betartsa a határidőt. Minden alkalommal meg volt győződve az elégtelen osztályzatr ól, de legnag yobb meglepetésére a dolg ozatait általában elfog adták. Ezt rendszerint valamilyen véletlen tévedésnek tulajdonította, vagy a professzora szimpátiájának, aki emiatt szemet huny szég yenletes teljesítménye fölött. Végül már csak két dolg ozatot kellett megírnia, hogy megkapja a fokozatát. Mivel tipikus esete volt annak, aki szer int „jobb utazni, mint megérkezni”, a halog atás különleg esen gyötr elmes orgiájába kezdett. Amikor erről a nehézség ér ől beszámolt nekünk, már kétszer meghosszabbította a határidőt, de egy harmadik módosítást már nem remélhetett. Miután régebbr ől ismertük, tudtuk, hogy utópista követelményeket támaszt munkája minőség ével szemben, s ez kényszer íti halogatásra; ez az egyetlen elérhető elker ülési taktika a számára. Különösen az írás megkezdése okozott neki gondot, mert mindegy, hogyan fogalmazta meg az első mondatot, az egyszer űen nem volt elég jó, s ez megakadályozta, hogy akár csak gondolkozzon is a másodikon. Először azt a kézenfekvő tanácsot adtuk neki, hogy írja meg úgy ezt a két dolg ozatot, hogy éppen csak átmenjen velük, de ezt kapásból elutasította. Elfogadhatatlan volt számára az az ötlet, hogy szándékosan írjon középszer űt, noha azzal kényszer űen egyetértett, hogy a végső eredmény általában középszerű szokott lenni. De – és ez döntő különbség volt a számára – bármilyen lett is, amit csinált, mindenképpen gyötr elmes mennyiségű munkát áldozott rá. Ugyanakkor péntek délután volt, s pontosan tudta, hogy eddigi módszer ével semmiképpen sem képes hétfő regg elre elkészíteni a két dolg ozatot. Végül hajlandónak mutatkozott a következő kompr omisszumra: az egyik dolg ozatot megírja úgy, ahog yan szokta, a másik esetében viszont minden tőle telhetőt elkövet, hogy csak elégség est kapjon rá. Megígérte, hogy ebben semmiképp sem fogja megváltoztatni az első mondat első verzió ját, és szándékosan beletesz valami csacsiság ot, ha újrao lvasva úgy találja, hogy túl jól siker ült az elégség eshez. Az olvasó valószínűleg sejti a történet végét. A következő találkozáson elmondta, hogy először a „mi” dolg ozatunkat írta meg, alig két óra alatt, aztán nekilátott a magáénak, amire ráment gyakorlatilag az egész hétvég éje. Amikor visszakapta a dolg ozatokat, a „sajátján” elégség es, a „miénken” kitűnő osztály-
zat volt. Láthatólag meg volt zavar odva, s nem értette, miféle világ az, ahol ilyesmik történhetnek. Mint látható, ebben az esetben az átalakítást nagyr észt a helyzet körülményei végezték el: az idő kérlelhetetlen múlása egyszer űen rákényszer ítette előfeltevése elvetésére, s mi ezt a vészhelyzetet használtuk ki, amellett hogy tiszteletben tartottuk azt a szükségletét, hogy a dolg okat a lehető legkeservesebben csinálja. Mindez természetesen kevésbé lett volna fájdalmas a számára, ha oly módon tudtuk volna átalakítani a problémát, ami jobban illett volna értékr endjéhez és világnézetéhez, s ezért kevésbé érezte volna fenyeg etőnek. De még ez az egyetlen tapasztalat is megtanította arra, hogy – Wittg enstein szavaival – egy másik játszmát játsszon a sajátja helyett, s azt a továbbiakban már nem játszhatta naivan. Vagyis maradandó változás zajlott le ezen a kezelésen, s közben csak a jéghegy csúcsát érintettük, vagyis nem kamatoztattunk semmiféle belátást, amely perfekcio nizmusának okaira vagy értelmére vonatkozott volna. A tanulással kapcsolatos halog atás, és a gyötr elmes, de haszontalan koncentráció kezelésének egy másik módja az időhatár-szabás. Megkérdezzük például a diákot, mikorra várható ésszer űen az adott feladat befejezése. Tegyük fel, azt válaszolja, hogy este kilencre. Ekkor azt mondjuk neki, hogy ha kilencig nem fejezi be, bármit csinálhat, amit akar, tanulni viszont nem tanulhat. Ez az előírás büntetéssé alakítja a szabadidőt, s azoknak a diákoknak, akik általában a jutalmazás és büntetés fogalmaiban gondolkodnak, többnyire nem kell tovább magyar ázni a dolg ot. A legjobb azt mondani nekik, hogy a puding próbája az evés. Egy másik hasznos technika az, ha úgy kapcsolunk össze két problémát, hogy az egyiket a másik „büntetéseként” írjuk elő. Ha például egy diáknak a tanulással is, a randevúzással is nehézség ei vannak, mindkét területen változást lehet előidézni azzal az előírással, hogy amennyiben nem siker ül valamilyen tanulmányi feladatot mego ldania, a következő napra randevút kell kérnie egy lánytól. A problémák effajta összekapcsolása nagyon sok más emberi zsákutca esetében is használható módszer.
AZ UTÓPIÁK KEZELÉSE A józan ész azt sugallná, hogy a túlmér etezett célokból fakadó problémák leküzdésének legjobb módja az, ha rámutatunk ezek megvalósításának gyakorlati nehézség eire és képtelenség eire abban a reményben, hogy az utópista mindezt be fogja látni. Az emberi problémák esetében azonban gyakr an a
józan ész mego ldásai járnak a legnag yobb, destr uktív csalódásokkal. Az a kísérlet, hogy „valóság ot” fecskendezzünk az utópiákba, elsőfokú változással járó zsákutcát teremt és tart fenn, a recipr ok bevezetésén keresztül (ti. józan ész versus utópia). Az eredmény csoport-invar iancia, mert némileg szabadon használva Lao-ce szavait, a józan észt csak azért láthatjuk józan észnek, mert vannak utópiák. A józan ész és a szélsőség es eszmék kölcsönös függ ősége különösen világossá válik, ha beteg es arányokat öltő eszmékkel foglalkozunk. A beteg esen gyanakvó paranoiást egyáltalán nem lehet leszer elni azzal, ha megpróbáljuk megg yőzni, hogy nincs mitől félnie: „Ha nem akarnának bántani, akkor nem próbálnának erről olyan rámenősen megg yőzni” – ez a tipikus reag álása, s a több az egyik oldalon itt is többhöz vezet a másikon. Ugyanígy, ha valakinek nagyon nagyra törő céljai vannak az életben, egyáltalán nem veszi jó néven, ha megpróbálják rávenni, hogy adja egy kicsit alább, nyesse kissé reálisabbá a céljait. Számára ez azt jelenti, hogy nyomor úság os, nyomasztó életre akarják kárhoztatni; a legkevésbé a józan ész nyelve alkalmas arra, hogy siker esen nyúljunk hozzá problémájához. Ő az utópia nyelvét érti. A józan ész nem sokat tehet azzal a gondolattal szemben, hogy amit meg akar unk változtatni, azt nem ellenezni, hanem éppen hogy táplálni kell. Pedig láttuk, hogy a pesszimistát úgy a legkönnyebb kezelni, ha felülmúljuk a pesszimizmusát, s az utópista ugyanígy általában gyorsan feladja utópiáit, ha valaki az általa szabott határ on túl erőlteti azokat. A következő részletek egy interjúból valók, egy 29 éves diákkal; és remélhetőleg megvilág ítják az intervenció nak ezt a formáját. (Mondanunk sem kell, ez nem teljes esetleírás, s a beavatkozás önmagában nem „gyógymódja” a szkizofr éniának.) A páciens elmondta, hogy éppen most engedték ki egy állami kórházból. Három héttel korábban került be akut pszichotikus állapotban: „Nagyon sok hallucinációm volt, ellenő rizhetetlenné váltak. Az autó űrhajóvá változott, a helyszín mintha száz évvel ezelőtti lett volna, és minden úgy nézett ki, mintha a világ mesterség es rekonstr ukció ja lenne.” Amikor megkérdeztük, hogy most mit akar magával kezdeni, elég grandió zus terveket adott elő. Los Angelesbe akart eljutni, hogy Ravi Shankarnál tanuljon szitár on játszani, s arra számított, hogy ez a zene lesz az a közeg, amelyen keresztül befolyásolni fogja az egész nyug ati világ ot. Emellett a mezőg azdaság ot kívánta tanulmányozni, hogy elsajátítva a kínai módszer eket, ezek segítség ével élelemmel lássa el a Föld éhező tömeg eit. Amikor a terapeuta teljesen egyetértett ezekkel a célokkal, de nem találta őket elég nagyszabásúaknak, a páciens ellenszeg ült, s egy jóval kevésbé ambició zus tervr ől kezdett beszélni, nevezetesen, hogy belevág egy út menti fogadó építésébe. Az
elmúlt két évben – mondta – túlság osan befelé fordult, és szüksége van némi szociális visszacsatolásra, hogy kiker üljön belső világ ának mély üreg éből. A terapeuta újfent túl kicsinek találta ezt az ötletet: „Ha egyáltalán tehetünk itt valamit tíz találkozás alatt, a legkevesebb, hogy megpróbáljuk tisztázni, mit érdemes tennie, mit érdemes elérnie – abból a szempontból is, hogy az elég értékes legyen a világ számára, és jelezze, hogy maga valami értékeset csinált, szóval képet kellene alkotni arról, hogy mi legyen az irány.” Válaszában a páciens még mindig ragaszkodott grandió zus reményeihez, de realisztikusabban kezdett arról beszélni, hogy mit tehetne a közvetlen jövőben: Az egyetlen irányféle, amit el tudok képzelni, tudja, olyasmi, mint az ember iség hatalmas tömeg ei, nem tudom elképzelni a keleti… a két keleti hagyományt, Maóét és… és amit végső soron az emberben látok, a végső hindu dolg ot, ami most Ravi Shankar zenéje, mert most ez a legtündér ibb megjelenése, most persze az igazi meditáción kívül. És amikor Mao Cetung a mezőg azdaságg al foglalkozik, tudja, az agrárr eformmal, és a kettő, én a kettőt nagy tömböknek látom, és az út menti fogadóval kapcsolatos dolog, ez az egyetlen, amire gondolni tudok. Pillanatnyilag nem tudok továbbmenni… vagy elmenni zenésznek Los Angelesbe, vagy a fogadó valahol Santa Cruz körül. Néhány perccel később még egyszer előjött ez a séma, s ekkor a páciens nagyon egyszerű nyelven jellemezte nehézség eit: Terapeuta: Szóval ilyen messzire tud jutni a gondolkodásban. Eddigi gondolatai a zeneiskolár ól vagy a fogadór ól meglehetősen konkr étak és gyakorlatiasak. Mindez persze teljesen rendben van a maga helyén, de ha nagyon erősen a praktikus dolg okra koncentr ál, ez megakadályozza abban, hogy magasabb szintre emelkedjen, és nagyobb és átfog óbb dolgokban gondolkodjon. Páciens: Ha magasabb szintre megyek, az mindig elvontabb. Ez időbe kerül, s nekem nincs sok időm – késésben vagyok, tudja –, ha ezekkel a praktikus tervekkel foglalkozom, amelyek megszállva tartanak, elfogy a pénzem, úgyhogy azonnal kell valamit csinálnom, ez a probléma. A terapeuta ezt a technikát használva képes volt a dialóg ust egyre gyakorlatiasabb szintekre terelni.*
„EGYEZSÉG AZ ÖRDÖGGEL”
Az ember ek egy része úgy gondolja, hogy problémája egyszerű, s halog atja a szükség es, de némi kockázattal és kényelmetlenségg el járó cselekvést. Az a munka nélküli mérnök jut az ember eszébe, aki szor ong a felvételi beszélg etés kockázatától, vagy az a fiatalember, aki túl szég yenlős, s nem mer a nőkhöz közeledni. Kockázatmentes mego ldásokat keresve a nehézség eik rendszer int fokozódnak, míg végül a hozzáállásuk túl óvatossá válik. A barátok és ismer ősök csak fokozzák problémájukat, amikor sürg etik őket, hogy „tegyenek már valamit”. Mindenfelől jön a biztatás, „nincs mitől félned”, „nincsen abban semmi” stb. Ezeket a jó szándékú biztatásokat az érintett általában úgy értelmezi, hogy a többiek rettenetesen alábecsülik az ő alkalmatlanság át, vagyis a csőd és a kudarc tényleg es kockázatát. Ha valami tudja növelni a kockázatfélelmet, hát a „Meglátod, hogy meg tudod csinálni” üzenet ilyen. Amikor egy ilyen személy terápiába kezd, teljesen bele van gabalyodva a következő dilemmába: amit el szer etne érni, az egyre sürg etőbbé válik, mert megy az idő, a pénz stb., viszont éppen e miatt a sürg ősség miatt parancsoló szükség, hogy a végül megteendő lépés ne járjon semmiféle hibázás lehetőségével. Ha a terapeuta hagyja beler ántani magát ebbe a dilemmába, ilyen javaslatokkal fog előállni: küzdje le izgalmát, tegye meg a szükség es lépéseket. A páciens szokásos ellenvetései (miután figyelmesen és egyetértően végighallgatta ezeket a tanácsokat): a tanács kivitelezhetetlen; nincs megfelelő alkalom a végr ehajtásra, esetleg elárulja, hogy már kipróbálta ezeket korábban, de eredménytelenül, és miért ismételjen meg valamit, ami biztos kudarc. Közvetlenül vagy közvetve minden egyes elutasításával egyben provokálja is a terapeutát, hogy újabb és újabb javaslatokkal álljon elő, s aztán újra megismétlődik a ciklus. Az ilyen terápia gyakr an úgy ér véget, hogy a páciens, kimer ítve a terapeuta bölcsesség ét, bejelenti: ez a kezelés sehová se vezet, s talán más terápiára vagy terapeutára lenne szüksége. Az ilyen pácienseknél általános, hogy többféle, rövid életű terápiás kalandon már túl vannak. Az „Egyezség az ördögg el” manőver alkalmazásával a terapeuta úgy küzd meg a dilemmával, hogy kilép belőle, s ugyanakkor paradox módon frontálisan nekimegy a kockázatproblémának. Mivel a páciens nem veti el óvatosság át, s mivel problémája semmit sem változott a korábbi vagy a jelenlegi terápiától, azt mondjuk neki, hogy van egy tervünk, amelynek segítség ével nagyon valószínűen elérheti a célját, de mivel biztosan el fogja vetni, mint egy újabb javaslatot, ezt a tervet csak akkor áruljuk el neki, ha először megígéri, hogy végr ehajtja, függ etlenül attól, mennyire nehéznek, kényelmetlennek vagy ésszer űtlennek látszik. Anélkül, hogy bármilyen részletet elmondanánk neki, biztosítjuk arról, a kivitelezésére biztosan képes, az nem fájdalmas és nem költség es. A motiváltsága további gerjesztése érdekében hozzátehetjük: „Ha úgy gon-
dolja, hogy másként is mego ldhatja a problémáját, akkor nincs szüksége rám. Ha viszont nem, akkor szüksége van a segítség emre, én viszont csak ezen a módon segíthetek.” Ezen a ponton a páciens rendszer int úgy érzi, legalább minimális utalásokkal kellene rendelkeznie a dolog kockázatár ól, de a terapeuta fenntartja eredeti álláspontját: „semmi részlet, mielőtt elkötelezné magát”. Mivel a páciens úgy érzi, hogy az idő már sürg eti, ezt is fel lehet használni: „Tisztában vagyok vele, hogy nagy dolg ot kívánok magától, mintha üres csekket kérnék. Azt hiszem, rendben van, ha alaposan meg akarja gondolni, mielőtt dönt, úgyhogy tudassa a válaszát velem a jövő héten.” (A negatív válasz értelemszer űen azt jelenti, hogy a kezelés befejeződött.) Ez a manőver különös helyzetbe hozza a pácienst: csak igennel vagy nemmel felelhet. Ha nemet mond, anélkül, hogy tudná, mit utasít el, illetve csak annyit tud róla, hogy valószínűleg mego ldaná a problémáját, arra kényszer ült, hogy döntsön. Ráadásul el kell ismernie, ha csak értelemszer űen is, hogy panasza egyáltalán nem olyan fontos vagy sürg ető, s ez esetben a további terápia vagy a barátoktól való örökös tanácskér és fölösleg essé válik. Ha viszont igent mond, elkötelezi magát, hogy követi egy másik ember utasítását anélkül, hogy alkalma lenne azt előzetesen felülvizsg álni az „értelem” és a „logika” szempontjából. Vagyis akár elfog adja, akár elutasítja ezt az „egyezség et az ördöggel”, legalább akkora kockázatot vállal, mintha tenne valamit a problémája mego ldásáért. Ha ebbe belemegy, akkor már alig számít, hogy a terv biztonságos, hasznos megközelítése-e a kockázatos helyzetnek, vagy valami drasztikusabb vagy egészen más cselekvés, mivel a beleegyezés puszta ténye máris megváltoztatta eredeti hozzáállását, nevezetesen, hogy „mindenáron óvatos legyen”. Az „Egyezség az ördögg el” különösen világ os példa, és a segítség ével még egyszer összefoglalhatjuk változáselméletünket: amíg a páciens is, a terapeuta is azon a kereten belül marad, melyet az előbbi állított fel, a probléma szükségképpen fennmar ad. Sokféle mego ldással lehet e kereten belül kísérletezni, de mindegyiknek ugyanaz lesz az eredménye, nevezetesen zéró másodfokú változás. Ezen a kereten belül a „Mit tehetne még a páciens?” kérdés csak az „ugyanabból még többet” problémához vezethet, amelyet éppen hogy meg kellene oldania, s vég nélküli játszmát indít el. Az „Egyezség az ördögg el” viszont a kerettel foglalkozik, vagyis a halmazzal, s nem annak elemével. A régi játszmát egy olyan újjal váltja fel, amelyben a kliensnek kockázatot kell vállalnia, még ha ez a kockázat csak annyi is, hogy elutasítja az egyezség et.
11. A szélesebb láthatár Könyvünkben végig azt próbáltuk megmutatni, hogy módszer ünk a problémák kialakulásának és mego ldásának megközelítésében nem korlátozódik a klinikai esetekre, hanem az emberi működés jóval szélesebb területére alkalmazható. Az, hogy sok példánk a pszichoter ápia területér ől származik, pusztán annak tudható be, hogy ezt a területet ismerjük a legjobban. Megpróbáltuk kimutatni, hogy ezek az alapelvek egyszer űek, általánosak, s nincs belőlük sok; nincs olyan ok, amiért ne lehetne őket az elénk kerülő szociális rendszer méretétől függ etlenül alkalmazni. A nagyobb rendszer ek persze valószínűleg bonyolultabbak, s a gyakorlatban nehezebb felder íteni és befolyásolni őket, mivel több fontos résztvevőt, alrendszert stb. foglalhatnak magukba. De nem szabad eleve feltételezni, hogy megközelítésünket lehetetlenül nehéz nagy rendszer ekre alkalmazni pusztán azért, mert ezek a rendszer ek nagy nehézség ek elé állítottak más megközelítéseket, kiváltképp, ha ezek a megközelítések éppo lyan problémát keltő természetűek, mint a megelőző fejezetekben tárg yaltak. Egy módszer megítélésének egyetlen megbízható alapja az, hogy milyen eredményre vezet, ha alkalmazzuk. Ha nagyobb szociális rendszer eket nézünk, olyan közönség es problémákkal, zsákutcákkal, eszkaláció kkal és nagy progr amokkal találkozunk, amelyek struktur álisan nagyon hasonlítanak az emberi élet személyesebb területeinek problémáihoz. 1. Túlságosan gyakori dolog, hogy egy szociális rendszer tagjainak státusz-, pozíció- és érdekkülönbségei nem konstruktív és hatékony együttműködést eredményeznek, hanem tartós és gátló patthelyzeteket, amelyekben minden érdekelt boldogtalan, de amelyeket nem képesek megváltoztatni. 2. Ahol a különböző felek különbözőnek és szimmetrikusnak érzik magukat, az eredmény gyakran valamilyen konfliktus többé-kevésbé gyors kiterjedése; ezek az eszkalációk nagyon hasonlóak, akár két egyén, akár két ország, akár két faj szerepel bennük. 3. Ahogyan az utópiák hatásának tárgyalásakor már említettük, nagyon tipikus problémák alakulhatnak ki olyan programok eredményeként, amelyek valamilyen erősen kívánatos célt akarnak elérni, de „valahogy” nem úgy sikerül a kivitelezés, ahogyan tervezték, sőt gyakran ellentétes
irányba vezet. Ennek a harmadik típusnak egyre növekszik a jelentősége. Míg az ilyen csődnek, ha egyéni élettervr ől van szó, nincs vagy alig van társadalmi utóhatása, mérhetetlen veszteség et és frusztr ációt okozhat a nagy kormányprogr amok esetében. Véleményünk szer int ezen a területen különösen akkor lehet hatásos változást elérni, ha minimális, lassan előr ehaladó, konkr ét célokra koncentr álnak, s lépésr ől lépésre haladnak, nem pedig hatalmas és homályos célokat erőltetnek, amelyek kívánatosság át senki sem vitatja, kivitelezhetőségük azonban egészen más dolog. Sok alapvető társadalmi probléma kezelését – szeg énység, öregség, bűnözés stb. – általában úgy közelítik meg, hogy ezeket a gondokat mintegy önmag ukban létezőkként elkülönítik, majdnem diagnosztikus kateg ór iává emelve őket, melyek nagyon különböző problémákra utalnak, s nagyon különböző mego ldásokat igényelnek. A következő lépés azután az, hogy hatalmas adminisztr atív és fizikai struktúr ákat, egész szakértőg yár akat hoznak létre, amelyek azután egyre nagyobb inkompetenciát termelnek ki.89 Szer intünk ez a megközelítés nem kívánatos eredményre vezet, hatalmasan felnag yítja a deviáns népességszámot, hogy ez a népesség biztosítsa e monolitikus intézmények és ágazatok raison d’être-jét, létezésének okát. Hasonló példát kínálnak a szenvedélybetegség eket (kábítószer, alkohol, dohány) környező, gigantikusra hízott kérdések, amelyeket ma többnyire pszichológ iai fogalmak segítség ével definiálnak. A saját, közvetlen tapasztalataink és általános elveink alapján nagyon valószínűnek tartjuk, hogy a heroikus intézkedések teljesen akar atlanul, de nagyon erősen hozzájár ulnak, hogy az ember ek mágikus tulajdonság okkal ruházzák fel ezeket a szenvedélykeltő szereket, s majdnem lehetetlenné teszik, hogy a szenvedélyproblémákat kisebb eszközökkel lehessen mego ldani. A szenvedélyfügg őség kérdése vitathatatlanul nagyon komoly, de könnyebben kezelhető, ha olyan viselkedésproblémának tekintjük ezt, mint amely alapvetően hasonlít más ilyenfajta problémákhoz, és elsősorban arra figyelünk, hogy milyen rossz mego ldások segítik elő fennmar adását. Összefoglalóan, úgy látjuk, hogy alapvető nézeteink a problémaképződésr ől és a problémamego ldásr ól, az állandóságr ól és a változásr ól hasznosan és kielég ítően alkalmazhatók az emberi problémákra általában. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy igen sokféle esemény és körülmény létezik, amelyeknek közük van ugyan a változáshoz és az állandósághoz, de kívül esnek az emberi beavatkozás hatáskör én: a természeti világ fizikai és kémiai folyamatai az evolúció tól a földr eng ésekig, a biológ iai betegség ek, bizonyos
véletlenek és sok minden más. Ezekre a jelenség ekre, amelyeket adottság oknak kell tekintenünk, nem alkalmazhatók közvetlenül nézeteink, arra viszont, hogy az ember ek hogyan kezelik ezeket a „természeti” körülményeket, éppúgy alkalmazhatók, mint arra, ahog yan kezelik a társadalmi körülményeket. S ma nyilvánvalóan előtérben áll az emberi viselkedésnek ez a szfér ája, mint olyan terület, amelyen ismer eteink és készség eink felülvizsg álatra szor ulnak.
Előszó az első magyar kiadáshoz A változás változása, avagy a problémamegoldás problémái Tizenöt évvel az amer ikai kiadást követően, mégis megdöbbentő aktualitással veheti kezébe az olvasó végre Magyaro rszág on is a Palo Alto-i pszichoter apeuta-csoport korszakos művét, mely megjelenését követően óriási hatást gyakorolt a kortárs viselkedésváltoztató módszer ekre, s alig van olyan „valamir evaló” pszichoter ápiával foglalkozó kézikönyv, amely ne hivatkozna rá, ne tekintené kiindulópontnak, akár egyéni, akár csoport- vagy szervezeti szintű beavatkozásokr ól legyen szó. Miért olyan aktuális, miért méltán világhírű Watzlawickék e műve? Elsősorban azért, mert kátyúba jutott válságkezelési stratég iákkal, megr ekedt túlélési manőver ekkel, mélypontra zuhant „kibontakozási” folyamatokkal szemben mutat fel az átlago lvasó számára is könnyen áttekinthető, konkr ét mego ldási sémákat, életképes cselekvési, segítési alternatívákat. S miután a világnak ezen a felén a nyolcvanas években állandósult a válság, krónikussá váltak a problémák, Watzlawickék csaknem valamennyi megfig yelése és következtetése húsba vágóan érvényes kelet-európai viszonyainkra. Bármelyik szektor át választjuk is ki a magyar társadalomnak, mindenütt az elsőfokú változás elvén alapuló problémakezeléssel találkozunk, s ez sajnos azokra a reformtör ekvésekre is igaz, amelyeknek hirdetői mélyen meg vannak győződve arról, hogy radikálisan szakítani szer etnének a múlt örökség ével. Az elsőfokú változás során a rendszer nem változik, csak a rendszer elemeinek a viszonya változik a rendszerhez. Watzlawickék könyve arra figyelmeztet a felg yorsultnak látszó hazai változások megítélését illetően, hogy kerüljük el a kínai kultur ális forr adalom vörösg árdistáinak vakfoltját: ne az elsőfokú változás logikájának megfelelő keretek között gondolkozzunk, hanem – a szerzők egy másik példájára utalva – az erőltetett gázpedálnyomkodás helyett váltsunk át egy másik sebességi fokozatra. Úgy vélem, s ez a szerzők soraiból is következik, e könyv elolvasása után már nem lehet a megszokott, hagyományos módon viszonyulni környezetünk problémáihoz. A másodfokú változás gondolata ugyanis nem a problémák okaira, hanem a hibás problémamego ldásra helyezi a hangsúlyt, ezt tekinti kulcsfontosság únak a problémák képződésében és fennmar adásában. E műben a problémamego ldás problémáir ól van tehát szó, és ez minőség ileg új szempontr endszert jelent a humán életproblémák
megközelítésében. Az emberi beavatkozás káros következményeinek gondolata visszanyúlik a régmúltba, de elméleti keretbe helyezésére csak az elmúlt húsz évben került sor. Watzlawickék mellett különösen Sam Sieber munkássága emelkedik ki, aki Merton „önmag át beteljesítő jóslat” fogalmából kiindulva a segítő célzatú beavatkozásokat három nagy csoportra osztja; progr esszívre, ha a beavatkozást követően javul, oldódik a probléma, nullvar iánsra, ha nem történik változás, végül regr esszívre, ha az intervenciót követően a probléma súlyosbodik, és az egyértelműen a. beavatkozással van kapcsolatban. Sieber szer int a humán beavatkozások sokkal nagyobb százaléka tartozik a regr esszív intervenciók kateg ór iájába, mint amennyi erről a köztudatban él, s ezzel Watzlawickék végkövetkeztetései is egybecseng enek. A naiv olvasóban jogg al vetődik fel a kérdés, hogyan lehetség es ez. Mivel magyar ázható, hogy az emberi beavatkozások tudatos tervezése során nem számolnak komoly szempontként a segítés árnyo ldalaival, a beavatkozás kockázataival? Azt hiszem, ennek döntően az az oka, hogy a veszélyek és kockázatok észlelése nem könnyű, különösen nem olyan beavatkozások esetében, amelyek az emberi viselkedés befolyásolását célozzák. Ne felejtsük el, hogy a segítő is részévé válik annak a rendszernek, amelynek változása nélkül nem lehet segíteni, és ez a bevonódás rendkívüli módon megnehezíti a tájékozódást. Másr észt az is kétségtelen, hogy egy esetleg es regr esszív intervenció tettenérése, leleplezése nem mindenkinek érdeke. Vannak történelmi korszakok, amikor komoly erők „dolg oznak” azon, hogy elfedjék az intervenciók regresszív, azaz a problémákat súlyosbító jelleg ét. Egy olyan társadalomban, amelyben a viszony nem egyenr angú a segítő és a segített között, amikor a páciens sokszor kiszolg áltatott helyzetben van a segítés intézményes keretei között, a regr esszív intervenció definiálására ritkán kerülhet sor. Watzlawickék szer int a problémák keletkezésének három formája van: 1. Nemkívánatos helyzetek, nehézségek támadnak, de ezek felismerése nem történik meg, következésképpen elmarad a kívánt beavatkozás, pedig szükség lenne rá. 2. Olyan nehézségeket próbálnak megváltoztatni, amelyek vagy megváltoztathatatlanok, vagy nem léteznek – tehát cselekszenek, amikor nem kellene cselekedni. 3. A cselekvés nem a legmegfelelőbb szinten történik, vagyis logikai típushibáról van szó. Magyar szemmel nézve mindhár om formának igen nagy jelentősége van. Ha
a mentálhig iénés problémákat emeljük ki a problémák konglomer átumából, jól lehet érzékelni mindhár om problémakezelési hibát. Ad 1. A mentálhig iénés problémák túlnyomó része (neur ózis, alkoholizmus, öngyilkosság, kábítószer-függ őség) kezeletlen, a szükség es beavatkozások hiányoznak, nincsenek megfelelő és korszerű intézmények, kevés a jól képzett szakember. Ad 2. Egyre több a fantomintézmény, amely nagy költségvetéssel, ugyanakkor kellő kihasználtság híján (egyes bölcsődék, és óvodák kórházi gyermekosztályok, szako rvosi ambulanciák), vagy a „vég nélküli játszma” sémája szerint dolg ozik (alkoholelvonók, neur otikusokat „kezelő” körzeti orvosi hálózat). A nagyfai alkoholelvonó intézet létr ejöttét és fennmar adását is az a kezdettől fogva korszer űtlen szemlélet mozg atja, mely szer int az alkoholizmus és a bűnözés okait zárt intézet keretei között meg lehet oldani. Ad 3. A mentálhig iénés problémák mego ldásában ritkán érvényesül a másodfokú változás elve, a hivatásos segítők többsége a tünetek tartalmára és nem kommunikatív jelentésére összpontosít. A lelki zavarban szenvedők széles réteg eit nem empátiával, érzelmi támasz nyújtásával, a személyiség és közvetlen környezete egészét érintő (rendszer)változást előhívó beavatkozás révén segítik. Még mindig túlsúlyban vannak a moralizáló, diszkr imináló és stigmatizáló megközelítések. Ha túllépünk a pszichológ iai kérdések síkján, és szélesebb társadalmi kontextusban próbáljuk Watzlawickék elméletét újrag ondolni, leginkább az utópiaszindr ómár ól írottakat érezzük lélegzetelállítóan e régió ra szabottnak. Az utópia-szindr óma Watzlawickék szer int akkor lép fel, amikor „az egyén (vagy egy csoport, vagy egy egész társadalom) megpróbálja premisszájának megfelelően elrendezni az egész világ ot, s ha azt látja, hogy kísérlete kudarcot vall, nem azt vizsg álja, hogy nem tartalmaz-e a premissza valamilyen képtelen vagy irreális elemet, hanem… külső tényezőket hibáztat”. Tehát a premisszák a valóságnál is „valóság osabbak”. Jól példázza ezt a projektív utópia, melynek esetében egy szűk csoport úgy véli, hogy megtalálta az igazság ot, s egyfajta misszionár ius felelősségg el (pontosabban felelőtlenségg el) próbálja másokra erőltetni azt. Azok, akik nem értik vagy mást gondolnak erről, csak rosszindulatból cselekedhetnek, s ezért az ember iség jóléte érdekében tönkr etételük igazolható. A projektív utópia Alfr ed Adler neur otikusának élettervéhez hasonlítható: „egy neur otikus életterve megköveteli, hogy ha kudarcot vall, az mindig másvalaki hibája legyen, s ő maga megszabaduljon a személyes felelősségtől”. Egy olyan országban, ahol az elhúzódó és súlyosbodó problémáknak nincsenek felelősei, e gondolatok valóban reveláció ként hatnak! Karl Popper Utópia és erőszak című esszéjének e könyvben idézett sorai
világ ítják meg legpontosabban az irracio nális cél érdekében történő cselekvésből fakadó problémák természetét: „Egyetlen nemzedéket sem lehet jövő nemzedékekért, egy esetleg sohasem elérhető boldogságideálért feláldozni.” Watzlawickék könyve nemcsak a problémakezelés problémáinak előter ébe helyezése révén tár új perspektívákat a hazai olvasók elé. A könyv szemlélete áttöri a korlátokat az egyes humán diszciplínák között, élesen világ ít rá az orvosi, a jogi, a pszichológ iai és szociális problémák közös természetére, vagyis arra, hogy minden egyes emberi problémának kommunikatív aspektusa is van, amelynek kezeletlensége a problémák fennmar adását, kiéleződését vonja maga után, és sokszor csak gyöker esen új megközelítés lendítheti ki a helyzetet a holtpontr ól. Ezért a problémákat nem lehet, nem szabad egy szűken értelmezett diszciplína sémáiba erőltetni. Egyes jogi problémák mego ldása kulcsot adhat mego ldatlan lelki problémák javításához, vagy bizonyos szociális problémák mego ldódásának tanulság ai alkalmazhatók lehetnek az orvostudományban is. Ez a legszor osabb és legr okonszenvesebb értelemben vett interdiszciplinár is szemlélet magába foglalja a siker es „laikus” mego ldások rejtélyei iránt tanúsított arisztokr atizmusmentes érzékenység et, fokozott figyelmet és minden olyan mego ldás beépítését a módszertani repertoárba, amely fogalmilag megr ag adható. Így juthatott el a Palo Alto-i csoport csaposok, áruházi detektívek, pilóták, csalók, sikertelen öngyilkosok és öngyóg yító neur otikusok interakció inak vizsg álatán át a buddhizmus négy nemes igazság áig a szenvedésr ől, a szenvedés eredetér ől, a szenvedés megszüntetésér ől és a szenvedés megszüntetéséhez vezető útról. Elméleti megalapozottság, világ os gondolatmenet, empir ikus indíttatás nyitottság a pszichiátr ián túlmutató tapasztalatok felé, valamint az amer ikai hagyományokból fakadó erős pragmatizmus – íme ezek a tulajdonság ok alapozták meg a változás változásár ól szóló könyv eleven érvényesség ét, napjainkig élő hatását. A pragmatikus gondolkodás a múlt elemzése, az okok kutatása helyett az „itt és most” gyakorlatiasság át helyezi előtérbe, a miért kérdés helyére a mit kérdés kerül: mit tesznek itt és most, ami a probléma fennmar adását szolg álja. A beavatkozás ennek megfelelően célzott, gyors, nem időigényes, belátható időn belül kecsegtet megfelelő eredménnyel. A Palo Alto-i csoport interdiszciplinár is nyitottsága szer encsére nem hordozza a parttalanság veszélyét. A szerzők nem győzik hangsúlyozni kompetenciájuk korlátait, azokat a határ okat, amelyek gátat szabnak elméletük érvényének és gyakorlati munkájuk mozg áster ének. A szenvedő emberr el foglalkoznak. „A felelősségteljes és humánus pszichoter ápia határ ai jóval szűkebbek, mint gondolják. Hogy a terápia nehogy saját patológ iájává váljék, a szenvedés
enyhítésére kell korlátozódnia; a boldogság keresése nem lehet feladata.” E sorok akár szakmai ars poetica is lehetne. Mindezek után előre kell bocsátanom néhány óvatosságra intő megjegyzést is Watzlawickék rövid terápiás módszer ének hazai alkalmazásával kapcsolatban. A szerzők, mondandójuk kihangsúlyozására időnként „ellenpontoznak”, azaz szembehelyezik szemléletüket azokkal a pszichológ iai, pszichoter ápiás irányzatokkal, amelyek gyöker esebb viselkedés- és személyiség-változás reményében több időt igényelnek, az itt és most mellett a múltban lejátszódott, de a jelen viselkedést több-kevesebb intenzitással meghatár ozó történésekkel, lelki sérülésekkel foglalkoznak. A pszichoter ápiák világ ában járatlan olvasó arra a következtetésre is juthat, hogy a szerzők által javasolt tíz ülésből álló rövid terápia egyenértékű alternatívája a mélylélektani kezeléseknek, mindaz, amit Watzlawickék ajánlanak, helyettesíti a pszichoanalízis módszertanát. Ez koránt sincs így. A rövid és „hosszú” terápiák kiegészítik egymást, döntően más az indikációs spektr umuk. Gyakr an egy siker es paradox kezelés motiválttá teheti a pácienst egy hosszabb kezelés vállalására. A rövid kezelésnek gyakorlati jelentősége elsősorban abban lehet, hogy könnyebben kivitelezhető, könnyebben hozzáférhető, és ezáltal az analitikus módszer eknél nagyobb a hatósug ara. Az így elért változás nem változtatja meg a személyiség et, a személyiségzavar ok korr ekció jára tehát a rövid kezelések nem alkalmasak. Watzlawickék rövid terápiájának erőltetett szembeállítása a hosszabb, a személyiség mélyebb réteg eit is érintő módszer ekkel már csak azért sem indokolt, mert a pszichoter ápiás eljár ásokban több a közös vonás, mint ami e könyvből kitűnik. Mindenfajta pszichoter ápiában létr ejön változás, másodfokú változás. A tudatos belátás hiánya mellett bekövetkező tünetmentesség – erre Watzlawickék sokat hivatkoznak – a pszichoanalitikus módszer alkalmazása során is gyakr an előfordul. A tudattalan áttételi és viszontáttételi folyamatok ritkán jutnak búvópatakként felszínre, s ha az analitikus nagy részüket észre is veszi, csak óvatosan, ritkán és megfelelően időzítve értelmezi azokat a páciens számára. Az értelmezés nyelvezete a pszichoanalízisben is nagyon fontos kérdés. A páciens szintjétől eltérő megfog almazások ugyanazokat a buktatókat idézik elő, mint Watzlawickék direkt instr ukciói esetében. És végül, de nem utolsósorban, a pszichoanalízis is a páciens ellenállásával dolg ozik. A könyv hazai megjelenésétől én elsősorban azt várom, hogy a másodfokú változás paradigmája hazánkban is beker ül a humán segítő szakmák látóter ébe. Ha emellett egyre többen próbálkoznak majd – remélhetően megfelelő szakmai kontr oll mellett – paradox, „zavarkeltő” „váratlan” rövid technikákkal
Watzlawickék útmutatásai alapján, akkor már méltán tekinthetjük siker esnek itthon is e könyvet. Budapest, 1989. április hó Gerevich József
Paul Watzlawick (1921-2007) A családter ápia, a rendszerelmélet és a konstr uktivista filozófia úttör ője Villachban született és tanult. A velencei Cà Foscari Egyetemen filozófiából és filológ iából doktor ált, majd a zürichi Carl Jung Intézetben analitikus pszichoter ápiából szerzett képesítést. 1957-ben települt át Amerikába, El Salvador egyetemén kezdte kutatói pályáját. 1960-ban Don D. Jackson hívta meg a Palo Alto-i Mental Research Institute kutatói csapatába. Emellett 1967-től a Stanford Egyetemen oktatott pszichiátr iát. Az MRI-ben G. Bateson munka-csoportjában (Jackson. John Weakland és Jay Haley mellett) kidolg ozta a szkizofr énia „kettők kötés” elméletét. 1967-ben jelent meg az emberi kommunikáció r ól szóló alapműve (Pragmatics of Human Communication, Jacksonnal és Janet Beavinnel közösen). Weakland és Richard Fisch társaság ában megalapítója volt az MRI keretében működő Brief Ther apy Centernek. Rövidter ápiás megközelítésük alapelveit foglalták össze az 1974-ben megjelent Change, Principles of Problem Formation and Problem Resolution c. kötetben. Ennek magyar kiadását tartja kezében az olvasó. 1960 és 2006 között, azaz 46 éven át dolg ozott az MRI-ben. Ezen idő alatt 22 könyvet írt (a legismertebbek: Az emberi kommunikáció pragmatikája, 1967; Változás, 1974; A változás nyelve, 1977: A kitalált valóság, 1990; Hogyan valóságos, ami valóságos? 1976) és több mint 80 nyelvre fordították le. Aktív munkásság át 85 éves koráig folytatta. Egy év múlva hunyt el Palo Alto-i otthonában. Testét a tudománynak adta, temetésre nem került sor.
Irodalom 1. Adler A.: The Practice and Theory of Individual Psychology. New York: Harcourt Brace, 1927. 235. 2. Adler A., i.m. 246. 3. Agoraphobia: An Informative Guide to Overcoming Phobias. Terrap, 560 Oxford Avenue, Palo Alto, CA. 94306 4. Aichhorn A.: Wayward Youth. New York: Viking Press, 1936. 5. Ardrey R.: The Social Contract: A Personal Enquiry into the Evolutionary Sources of Order and Disorder. New York: Atheneum, 1970. 3. 6. Ardrey R., i.m. 157. 7. Ardrey R., i.m. 196. 8. Ardrey R., i.m. 286-287. 9. Arisztotelész: Fizika, V/2, 225n. 10. Ashby W. R.: Design for a Brain. New York: Wiley, 1954. 11. Ashby W. R.: An Introduction to Cybernetics. London: Chapman Hall, 1956. Magyarul: Bevezetés a kibernetikába. Budapest: Akadémiai, 1972. 12. Ashby W. R., i.m. 11. 13. Ashby W. R., i.m. 43. 14. Ashby W. R., i.m. 243. 15. Barten H. H. (ed.): Brief Therapies. New York: Behavioral Publ, 1971. 16. Bateson G., Jackson D. D., Haley J, Weakland J: Toward a Theory of Schizophrenia. Behav Science, 1: 251-264. 1956. 17. Bateson G., Jackson D. D.: Some Varieties of Pathogenic Organization. In: Disorders of Communication. (Ed. D. Rioch) Vol. 42. Research Publ. Assn for Research in Nervous and Mental Disease, 1964. 270-283. 18. Bateson G.: Steps to an Ecology of Mind. New York: Ballantine Books, 1972. 279. 19. Bateson G., i.m. 282n. 20. Bateson G., i.m. 283. 21. Bateson G.: Személyes közlés. 22. Bell E. T.: Men of Mathematics. New York: Simon and Schuster, 1937. 375. 23. Beme E.: Games People Play. New York: Grove Press, 1964. Magyarul: Emberi játszmák. Bp. Gondolat, 1987. 148-157. 24. Böhler E.: Voraussetzungen einer Überwindung der Wahrungskrise. NZZ,
25.
26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36.
37. 38. 39. 40. 41.
42. 43. 44. 45. 46. 47. 48.
Nov. 7, 1971. 18. Boltwood C. E., Cooper M. R., Fein V. E., Washburn P. V.: Skyjacking, Airline Security, and Passenger Reaction: Toward a Complex Model for Prediction. Am Psychologist, 27: 539-545. 1972. 544. Brinton C.: The Lives of Talleyrand. New York: Norton, 1936. 190-191. Bronowski J.: The Logic of Mind. Am Scientist, 54: 1-14. 1966. 6. Dosztojevszkij F. M.: Ördögök. Budapest: Magyar Helikon, 1972. Erickson M. H.: Személyes közlés. Esterson A.: The Leaves of Spring. Harmondsworth: Penguin, 1972. Eulau H.: Reason and Relevance: Reflections on a Madness of our Time. Student Lawyer, 1: 16. 1972. Ferreira A. J.: Family Myth and Homeostasis. Arch Gen Psychiatry, 9: 457-463. 458. Ferreira A. J.: Psychosis and Family Myth. Kézirat. Franki V. E.: The Doctor and the Soul. New York: Knopf, 1957. Franki V. E.: Paradoxical Intention. Am J Psychother, 14: 520-535. 1960. Franki V. E.: Man’s Search for Meaning: An Introduction to Logotherapy. New York: Pocket Books, 1963. Magyarul: „…és mégis mondj igent az Életre!” A logoterápia dióhéjban. Bp. Pszichoteam, 1988. Frege G.: Grundgesetze der Arithmetik. Vol. 1. Jena: Hermann Pohle, 1893. 4. Fry WF Jr.: Sweet Madness: A Study of Humor. Palo Alto: Pacific Books, 1963. Giraudoux J.: The Apollo of Bellac (Bellac Apollónja). Giraudoux J., i.m. 93. Gödel K.: Über formai unentscheidbare Satze der Principia mathematica und verwandter Systeme Monatschr. für Mathematik und Physik, 38: 173198, 1931. Goffman E.: Asylums: Essays on the Social Situations of Mental Patiens and Other Inmates. Garden City: Anchor Books, 1961. Haley J. (ed.): Advanced Techniques of Hypnosis and Therapy: Selected Papers of M. H. Erickson. New York: Grune and Stratton, 1967. I.m. 131. Hilsman R.: To Move a Nation. Garden City: Doubleday, 1967. 223. Howard N.: The Theory of Metagames. General Systems, 11: 167-186, 1966. Howard N.: Paradoxes of Rationality: Theory of Metagames and Political Behavior. Cambridge: MIT Press, 1971. xx. I.m. 64.
49. Jackson D. D.: The Question of Family Homeostasis. Psychiat Quart, Suppl 31: 79-90. 1957. 50. Jackson D. D.: Family Interaction, Family Homoestasis, and Some Implications for Conjoint Family Psychotherapy. In: Individual and Familial Dynamics. (Ed. J Masserman.) New York: Grune and Stratton, 1959. 122-141. 51. Jackson D. D.: Family Rules. Arch Gen Psychiat, 12: 589-594. 1965. 52. Jackson D. D., Haley J.: Transference revisited. J Nerv Ment Disease, 137: 363-371. 1963. 53. Jung C. G.: Symbols of Transformation. New York: Bollingen Foundation, 1952. 375. 54. Kahn R. (elnök, kerekasztal): The RAP Center: Seeing People Who Would Never Get Seen. 1971. évi 48. közgyűlés anyaga. 52. 55. Keyser C. J.: Mathematical Philosophy: A Study of Fate and Freedom. NY: Dutton, 1922. 203. 56. Khrushchev Remembers. (Ed. E. Crankshaw) Boston: Little & Brown, 1970. 194-195. 57. Khrushchev Remembers, i.m. 498. 58. Koestler A.: Darkness at Noon. NY: Modern Library, 1941. Sötétség délben. Bp: Európa, 1988. 59. Koestler A.: The Act of Creation. New York: Macmillan, 1964. 35. 60. Koestler A., i.m. 59. 61. Koestler A.: The Invisible Writing. New York: Macmillan 1969. 435. 62. Kuhn T. S.: The Structure of Scientific Revolutions. Chicago: Univ Chicago Press, 1970. 122. Magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete. Bp. Gondolat, 1984. 63. Kursh C. O.: The Benefits of Poor Communication. Psychoanal Rev 58: 198-208. 1971. 64. Laing R. D.: Self and Others. New York: Pantheon Books, 1969. 108-124. 65. Laing R. D., i.m. 124. 66. Laing R. D.: Mystification, Confusion and Conflict. In: Intense Family Therapy (Ed. I Böszörményi-Nagy, J. L. Framo) NY: Harper & Row, 1965. 343-363. 67. Laing R. D., Phillipson H., Russell L. A.: Interpersonal Perception. New York: Springer, 1966. 8. 68. Laing R. D.: Knots. New York: Pantheon Books, 1970. 1. és 55. 69. Lao Tsu: Tao Te Ching. New York: Vintage Books, 1972. Magyarul: Az út és és erény könyve. Budapest: Helikon, 1980. 70. Lasègue Ch, Falret J.: La folie à deux, ou folie communiquée. Ann
71. 72. 73.
74. 75. 76. 77. 78. 79. 80. 81. 82. 83. 84. 85. 86. 87. 88. 89. 90.
Médico-Psychol 18, novembre 1877. Lennard H. L. et al: Mystification and Drug Abuse. San Francisco: JosseyBass, 1971. Leonhard W.: Child of the Revolution. Chicago: Henry Regnery, 1958. 197-208. Lidz T., Cornelison A., Terry D., Fleck S.: Intrafamilial Environment of the Schizophrenic Patient: VI. The Transmission of Irrationality. Arch Neurol Psychiat, 79: 305-316. 1958.0 Lipson L.: How to Argue in Soviet. Unpubl. Stanford University, April, 1969. Masterman J. C.: The Double-Cross System in the War of 1939 to 1945. New Haven: Yale Univ Press, 1972. 43. Orwell G.: 1984. New York: Harcourt Brace, 1949. Magyarul: 1984. Bp: Európa, 1989. Osgood C. E.: Reciprocal Initiative. In: The Liberal Papers (Ed. J Roosevelt). Chicago: Quadrangle Books, 1962. 172. Popper Karl: Utopia and Violence. In: Conjectures and Refutations. New York: Basic Books, 1962. 361. Premack A. J., Premack D.: Teaching language to an Ape. Scientific American, 227: 92-99, 1972. Prior A. N.: Changes in Events and Changes in Things. The Lindley Lecture, Department of Philosophy, University of Kansas, 1962. 3. Rosenthal R.: Experimenter Effects in Behavioral Research. New York: Appleton Century Crofts, 1966. Salzman L.: Reply to Critics. Int J Psychiatry, 6: 473-476. 1968. Scheflen A. E.: Regressive One-to-One Relationships. Psychiatric Quart, 23: 692-709, 1960. Schopenhauer A.: Über den Willen in der Natur. In: Schopenhauer sämtliche Werke, III. k. Münich: Piper, 1912. 346. Sluzki C. E., Verón E.: The Double Bind as a Universal Pathogenic Situation. Fam Proc 10: 397-410. 1971. Symposium on Training. J. Anal Psychol 6: 95-118. 1961. Szasz T. S.: Psycho-analytic Training. Int J. Psycho-anal, 39: 589-613. 1958. Tarski A.: Logic, Semantics, Mathematics: Papers from 1923-1938. Oxford: Clarendon, 1956. Thayer L.: The Functions of Incompetence. In: Festschrift for Henry Margenau. New York: Gordon and Breach. Thomas W. I., idézi S. Sussman, An Approach to the Study of Family
91. 92.
93. 94. 95. 96. 97. 98. 99.
100. 101. 102.
103. 104. 105. 106. 107. 108. 109. 110. 111.
Interaction. Views Magazine, Summer, 1965. Watzlawick P.: An Anthology of Human Communication (Text and Tape). Palo Alto: Science and Behavior Books, 1964. 21. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D.: Pragmatics of Human Communication: A Study of Interactional Patterns, Pathologies and Paradoxes. New York: Norton, 1967. 51-54, 80-93. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 54-59, 93-99. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 187-256. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 230-231. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 230-253. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 232-236. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 235. Weakland J. H., Jackson D. D.: Patient and Therapist Observations on the Circumstances of a Schizophrenic Episode. Arch Neurol Psychiat, 79: 554-574. 1985. Weissberg A.: The Accused. New York: Simon and Schuster, 1951. Whitehead A. N., Russell B: Principia mathematica. Cambridge: Cambridge Univ Press, 1910-1913. Vol. L. 37. Wittgenstein L.: Tractatus Logico-Philosophicus. New York: Humanites Press, 1951. 187. Magyarul: Logikai-filozófiai értekezés. Budapest: Akadémiai, 1963. Wittgenstein L., i.m. 189. Wittgenstein L.: Remarks on the Foundations of Mathematics. Oxford: Blackwell, 1956. 100. Wittgenstein L., i.m. 179. és 181. Wittgenstein L.: Philosophical Investigations. New York: Macmillan, 1958. 3. Wittgenstein L., i.m. 19. Wittgenstein L., i.m. 103. Wittgenstein L., i.m. 134. Wynne L. C., Ryckoff I. M., Day J., Hirsch S. I.: Pseudo-mutuality in the Family Relations of Schizophrenics. Psychiatry, 21: 205-220. 1958. Yalom I., Yalom M.: Ernest Hemingway: The Psychiatric View. Arch Gen Psychiatry, 24: 485-494. 1971
Jegyzetek * A név azért nem megfelelő, mert „rövid” terápián gyakr an a tűzo ltó jellegű, felületes vagy elsőseg élyszerű közbeavatkozásokat értik, amelyeket ideiglenesen, a „valódi”, hosszan tartó terápia lehetővé válásáig alkalmaznak. Barten Rövid terápiák15 c. könyve valószínűleg jól tükr özi a témával kapcsolatos nézetek sokaság át. Kitűnő bevezetés után 25 szerző tanulmányát tartalmazza. Ezekből tíz kutató tekinti a rövid terápiás módszer eket a terápia önmag ában jogosult formájának, kilenc szer int ezek a legjobb pótmego ldások azokban az esetekben, amelyekben ilyen vagy olyan okok miatt a hosszan tartó kezelés lehetetlen (vagy még nem lehetség es), hét pedig oly módon gondolkodik hasznosság ukr ól, amit röviden így foglalhatunk össze: „igen, de mégsem”. * Azért tartjuk fontosnak, hogy legalább röviden szót ejtsünk ezekr ől a fejleményekr ől, mert különben az olvasó esetleg azt hiheti, hogy soha nem hallottunk a tudatalattir ól, a múlt és a múlt megértésének óriási jelentőség ér ől, az áttételr ől, a karakterjeg yekr ől és szimptóma-helyettesítésr ől, s kiváltképp a manipuláció veszélyesség ér ől. * Mint később látni fogjuk, az állandóságg al és a változással kapcsolatos problémák egyaránt központi jelentőség űek voltak a kibernetika kialakulásában. * Egy 1832-ben, a lehető legszokatlanabb körülmények között írt cikkben javasolta a fogalom bevezetését: „Evariste Galois alig volt húszéves, amikor egyetlen éjszaka megírta (mintegy 60 oldalas) tanulmányát. Ez az éjszaka azt a hajnalt előzte meg, amelyen Galois-t megö lték egy párbajban, amelyre két ostoba, sovén „hazafi” hívta ki. Átlőtték a hasát, s mivel sebész nem volt jelen, egyszer űen hagyták, hogy meghaljon. „Nincs időm, nincs időm” – írta többször is a kézirat marg ójára, miközben kétségbeesetten próbált annyit az utókorra hagyni, amennyit képes volt közölni. Amit abban a néhány reménytelen órában papírra vetett, több száz évre való munkát ad matematikusok gener áció inak” – írja Bell.22 * A gyorsulás változásának matematikai kezelése például korábban ismer etlen elméleti problémákkal szembesítette az űrkutatókat. * Hasonlóképpen, a Párizsban elhelyezett szabványméter az egyetlen dolog,
amit a metr ikus rendszerben nem lehet lemérni, méghozzá azért, mert ez az egész rendszer alapja. (Mit sem változtat ezen az alapvető paradoxonon, hogy a párizsi méterr udat mára pontosabb, a fény hullámhosszán alapuló szabványokkal váltották fel.) * Ahhoz, hogy egy bizonyos viselkedésmód fennmar adjon (vagyis stabil maradjon), valamilyen alsóbb szinten változásoknak kell zajlaniuk, méghozzá szükségszer űen. A biciklizőnek például folyamatosan apró oszcilláló kormánymozg ásokat kell végr ehajtania ahhoz, hogy megtartsa egyensúlyát, és simán haladjon. Ha ezeket a mozg ásokat valami megakadályozza (például valaki hirtelen megfogja a kormányt), a biciklista azonnal elveszíti egyensúlyát, és felbor ul. * A görög ök, úgy látszik, csak az első fajta változást ismerték. „Semmi sem keletkezik vagy szűnik meg. Egy dolog inkább belekever edik már létező dolgokba, vagy különválik ilyenektől” – mondja Anaxag or asz. Arisztotelész számára a változás átmenetet jelent a lehetség esből a valóság osba, és kifejezetten elutasítja azt, amit ma egy bizonyos szintr ől egy metaszintre való átmenetnek nevezünk, amikor ezt írja: „Nem lehetség es a mozg ás mozg ása, a létr ejövés létr ejövése, vagy általánosságban szólva a változás változása.”9 Később hajlottak rá, hogy a változást a levés és a valamivé válás antinómiájaként fogják fel. Csak Hérakleitosz látta másként a változást. Híres töredéke mellett („nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”), egy másik töredékében ezt állítja: „Minden változás ellentmondásos: ennélfogva az ellentmondás a valóság legmélyebb lényege.” Kitűnően összegzi Prior a változás fogalmának fejlődését: „Valószínűleg túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a modern tudomány akkor kezdődött, amikor az ember ek hozzászoktak a változás változásának eszméjéhez, azaz az egyszerű mozg ással ellentétes gyorsulás eszméjéhez.”80 * Viselkedésük nyilvánvaló szabályossága láttán egyikünknek (R. F.-nek) az jutod eszébe, hogy olyanok, mintha egy 10 láb hosszú, láthatatlan és a derekukra erősíted rúddal lennének összekötve (s egyben elválasztva), s így az egyik közeledése odébb löki a másikat, és fordítva, amiből aztán véget nem érő kölcsönös vádaskodások származnak az eredmény pedig egy csodás tánc, amelyben semmi sem változik soha. * Vö. Lao-ce: „A mennyek alatt csak azért láthatjuk a szépség et szépségnek, mert van rútság. Azért ismerhetjük a jót jónak, mert van gonoszság.”69 Weör es Sándor átköltésében: „Mikor a szépet megismer ik, | felbukkan a rút is; | mikor
a jót megismer ik, | felbukkan a rossz is.” A csoporttagnak és recipr okának ez a kölcsönös függ ősége azokban a különös krízisekben válik nyilvánvalóvá, amelyekben valamilyen oknál fogva az egyiket nem ellensúlyozza ki a másik, ahog yan első pillantásra kívánatos volna. Csak ilyenkor lehet észr evenni e kölcsönhatás stabilizáló funkció ját. Ezt sokszor meg lehet figyelni a családter ápiában. Ha az index-páciens (az a családtag, aki a pszichiátr iai diagnózis címkéjét megkapta) javul, ez általában nem nagy öröm: vagy az történik, hogy a családi rendszer megpróbálja visszaterelni a pácienst a bűnbak funkció jába (a legg yakr abban úgy, hogy a javulást az őrültség újabb bizonyítékának tekintik), vagy egy másik családtag válik indexpácienssé. Bármilyen kellemetlen lehet is ez önmag ában véve, egy mego ldatlan dilemma nagyon is jól funkcio nálhat egyfajta mego ldásként, ahog yan Kavafisz mester ien felvázolja ezt „Barbár okra várva” c. versében. Róma várja a barbárok invázió ját: a császár, a szenátor ok, a konzulok és a praetor ok összeg yűlnek a városkapuknál, hogy fogadják őket, a városban majdnem megáll az élet, mert ha egyszer itt lesznek a barbár ok, úgyis minden más lesz, és akkor: De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) Mért néptelenednek el utcák és terek, s mért siet ki-ki otthonába komor an? Mert éj lett, és a barbár ok nem jöttek el. S futár ok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbár ok többé nincsenek. S most – vajon barbár ok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak mego ldás voltak valahogy… (Somlyó György fordítása) * A hinduizmusban ezt az ellentétpárt jóval megfelelőbben egy istenség képviseli, Káli istennő, aki teremt és rombol. * Dosztojevszkij okos intuíció jával ennek a circulus vitio susnak a karikatúr áját rajzolta meg az Ördögökben. Sigaljov egy rendkívül bonyolult tanulmány szerzője, arról, hogy „milyen lesz a jelenleg it felváltó, a teljes szabadság ot garantáló társadalom”. Sigaljov egy összeesküvő csoporthoz beszél. Rövidített formában szer etné előadni gondolatait, de ehhez „a fejezetek számának megfelelően legalább tíz estére lesz szükség. (Nevetés hallatszott.) Ezenkívül előre kijelentem, hogy rendszer em nincs befejezve. (Megint nevettek.) Belebonyo-
lódtam a tulajdon adataimba, és végkövetkeztetésem szög es ellentétbe került eredeti elképzelésemmel. Bár a korlátlan szabadságból indulok ki, a végén a korlátlan zsarnoksághoz jutok el. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy a társadalmi képletnek általam javasolt mego ldásán kívül semmilyen más mego ldás sincsen. (A nevetés egyre fokozódott, erősödött…).” Makai Imre fordítása28 * 1931 óta, amikor Gödel megfog almazta híres eldönthetetlenségi teorémáját,4 1 amit a Principia Mathematicára alapozott, elméletileg is bizonyított, hogy egy rendszer konzisztenciáját nem lehet bebizonyítani saját fogalmi rendszer én belül. Ez a bizonyítás csak kívülr ől jöhet, s további axiómákon, premisszákon, fogalmakon, összehasonlításokon stb. kell nyug odnia, amelyeket az eredeti rendszer sem gener álni, sem bizonyítani nem képes. A Principia Mathematica alaptételeivel összhangban egy csoport konzisztenciájának állítása magába foglalja a gyűjtemény teljesség ét, és ennélfogva nem lehet annak része. * Nézzük a „belül” és a „kívül” e döntő különbség ének két további példáját: az ember képtelen teljes egészében látni a saját testét (legalábbis közvetlenül), mert érzékszervei maguk is részei az észlelendő teljességnek. Ahog yan egy zen-mester mondja: „Az élet olyan kard, amely sebez, de önmag át nem tudja megsebezni, mint ahog yan a szem sem láthatja önmag át.” Ugyanezen okból az embernek rendkívül nehéz saját kultúr áját mélyebben megértenie; ehhez ki kell abból lépnie, s fel kell készülnie a sokkra, amikor kívülr ől (vagyis egy másik kultúra szemszög éből) szemléli – ahog yan ezt nagyon jól ismeri minden kultúrantr opológ us. * Hasznos lehet ezen a ponton összehasonlítani ezt a fajta problémamego ldást és változást a pszichoter ápia legtöbb klasszikus iskolájának eredeti feltevéseivel. Általában azt tartják, hogy a változás a jelenlegi bajt kiváltó múltbeli okok megértésén keresztül következik be. De ahog yan a kilencpontos probléma mutatja, a múltba való effajta elkalandozásnak nincs sok értelme: a mego ldást akadályozó, gátló feltevésnek teljesen érdektelen az eredete, a probléma az ittés-mostban oldódik meg azáltal, hogy kilépünk a „doboz”-ból. A klinikusok egyre inkább felismer ik, hogy míg a megértés nagyon kifinomult magyar ázatokat kínálhat a tünetekre, megváltoztatásuk szempontjából keveset vagy semmit sem számít. Ez az empir ikus tény felvet egy lényeg es ismer etelméleti kérdést. Minden elméletnek vannak a premisszáiból logikusan következő korlátai. Ezeket a korlátokat gyakr an az emberi természet számlájára írják. A pszichoanalízis szer int
például, ha a kialakulásban felelős alapkonfliktus felo ldása nélkül tüntetik el a szimptómát, annak szimptóma-helyettesítéshez kell vezetnie. Ennek a bonyodalomnak nem az emberi lélek természetéhez van köze, hanem az elméletből következik. A viselkedéster ápiában, amely tanulási és kioltási (felejtési) elméletekre alapoz, a szimptóma-helyettesítés kérdése nem is merül fel. * A humor legtöbb formája az elem és az osztály szándékos összekever ésén alapul. Groucho Marx mondása, fejezetünk mottója klasszikus példa erre. A téma alapos tárg yalását lásd Frynál.38 * Könyvünk írásának idején a dán pornóg yár ak állítólag még mindig teljes kapacitással dolg oztak; termékeik szinte kivétel nélkül azokban az ország okban voltak kelendők, melyekben az állampolg ár okat még mindig törvény „védte” a pornog ráfiától. * A szesztilalom-kísértet szomorú csődje az Egyesült Államokban nem gátolta meg például az Indiai Köztársaság ot abban, hogy beveg ye alkotmányába a szesztilalmat – 14 évvel azután, hogy az USA-ban hatálytalanították a törvényt – s ugyanazokba a problémákba ütközzön, mint elődje. * Egy legalább 3000 éves babiloni agyagtáblán a következők olvashatók: „A mai fiatalság velejéig romlott, gonosz, istentelen és lusta. Sohasem lesz olyan, amilyennek az ifjúságnak lennie kell, és képtelen lesz kultúr ánk megő rzésére.” * Sőt, mint az 5. fejezetben látni fogjuk, még képtelenebbül, nem létező nehézség ek megváltoztatásának következtében. * A kibernetikában járatlan olvasó számára: a negatív visszacsatolás egy létező eltér és ellenkezőjére vagy fordítottjára (és így a megszüntetésére) utal. Technikai kifejezés, nem tartalmaz semmiféle értékítéletet. * Amint Kuhn írja: „Mint már láttuk, a normál tudomány végül csak anomáliák és krízisek felismer éséhez vezet. És ezeknek nem valamilyen elhatár ozás vagy értelmezés vet véget, hanem egy viszonylag váratlan és struktur álatlan esemény, amely olyan, mint a Gestalt-váltás. A tudósok ilyenkor gyakr an beszélnek arról, hogy „leesett a hályog a szemükr ől”, vagy hogy „hirtelen megvilágosodott az elméjük”, s a korábban érthetetlen rejtély világ ossá vált; siker ült új módon látni alkotór észeit, s ez tette lehetővé a rejtély mego ldását.”62 * Ez a tény, nevezetesen, hogy az emberi kommunikáció nagy része a kommu-
nikáció hiányán keresztül zajlik, egyre inkább elker üli a jól helyezkedő szörnyű egyszer űsítők figyelmét, akik csoport- és családter ápiát, maratoni csoportot, érzékenyítő tréning eket stb. alapoznak arra a problémát okozó feltevésre, hogy a kommunikáció nak világ osnak, őszintének, nyíltnak, közvetlennek egyszóval totálisnak kell lennie. Ám erőfeszítésük a totális kommunikáció ra a legjobb esetben is csak totalitár iusak. (Frissítő őszinteségg el és mégis alaposan tárg yalja ezt a témát Kursh írása.63) A szóban forgó megközelítésben rejlő szörnyű egyszer űsítés valamivel nyilvánvalóbbá válik, ha felidézzük, hogy az információelmélet egyik alaptörvénye szer int például az a betű nemcsak „a”-t jelent, hanem azt is, hogy „nem btől z-ig”. Az információcser ének még ezen az alapszintjén is, sőt ezen különösen, a jelentés tényleg esen azon keresztül kommunikálódik, amit nem kommunikálnak. Hasonlítsuk ezt össze azzal, amit Lao-ce mondott az üres tér értékéről: „Harminc küllő kerít egy kerékagyat, de köztük üresség rejlik: a kerék ezért használható. Agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik: az edény ezért használható. A házon ajtót-ablakot nyitnak, mert belül üresség rejlik: a ház ezért használható. Így hasznos a létező és hasznot-adó a nemlétező.”69 * Az ilyen családi interakciót Esterson jellemezte részletesen.30 * Az ellentétek természetesen jobban hasonlítanak egymáshoz, mint ahhoz a középpozíció hoz, amelyet kizárnak. Az egyszer űsítőket tulajdonképpen vehetjük úgy is, mint akik szer int bizonyos utópiák már léteznek. Azt mondhatnánk, hogy az egyszer űsítők is, az utópisták is egy problémamentes világ ért küzdenek – az egyik úgy, hogy tagadja probléma létezését, a másik elismeri ugyan létezését, de alapvetően abnormálisként, s ezért mego ldhatóként jellemzi őket. Vagyis, amikor szig or úan külön akarjuk választani az egyszer űsítéseket és az utópiákat, ezt nem azért tesszük, mert nem vagyunk tudatában gyakorlati rokonság uknak, hanem pusztán a rendszer esség kedvéért. * Lásd Yalom és Yalom írását Hemingwayr ől: „Amikor az idealizált kép szigorú és elérhetetlen, mint Hemingway esetében volt, trag ikus következmények származhatnak belőle. Az egyén a valóság os életben nem tudja megközelíteni az idealizált kép emberfeletti dimenzió ját, s a valóság végül rátör, és ő felismeri, mekkora különbség van aközött, amilyen lenni szer etne, és amilyen tényleg esen. Ekkor elárasztja az öngyűlölet, s ez önromboló mechanizmusok tucatjain keresztül fejeződik ki, az önkínzás finom formáitól az én totális megsemmisítéséig.”111
* Ezek a premisszák természetesen szintén nagyon leegyszer űsítettek, de van egy lényeg es különbség az „egyszer űsítők” és az utópisták között. Az első egy problémát tagad, a második lát egy nehézség et, sőt hadat is üzen neki, és hevesen ostr omolja, de úgy, hogy az nemkívánatos eredményhez vezet. * Az embernek Till Eulenspieg el jut eszébe, aki az Ardennek dimbes-dombos vidékén vándor olva sírt, amikor lefelé ereszkedett egy dombo ldalon, és nevetett, amikor felfelé kaptatott. Amikor e különös viselkedés okár ól fagg atták, elmag yar ázta, hogy amikor lefelé jön, arra gondol, hogy micsoda emelkedő vár rá a völgy másik oldalán, de amikor felfelé mászik, már előre élvezi a könnyed leereszkedés örömét. * Vagy vö. Laing: „A tévhitben leledzés és a kiábr ándulás alapulhatnak ugyanazon a képzelődésen. Vagy van valahol ‘egy válasz’, vagy nincs válasz sehol. Bárhog yan is, egyre megy.”65 * Ez tehát jó példa arra, amikor másodfokú változást próbálnak előidézni ott, ahol az elsőfokú is megtenné, mint ezt a 3. fejezet végén röviden említettük. Vagyis attitűdváltozást kívánnak, a puszta viselkedésváltozást nem találják elég jónak. * Idéztük már Groucho Marx mondását, mely szer int nem hajlandó olyan klubba belépni, amelyik kész lenne olyan embert felvenni, mint ő. Hasonló példa lehetne a következő: képzeljük el, hogy valaki december 10-én vásár ol egy doboz karácsonyi képeslapot, és arra kéri az elárusítónőt, hogy ajándékként csomag olja be. Tipikus paradox zavar támad a tartalom (a képeslapok) és a tartalmat meghatár ozó keret (az ajándékcsomag olás) között: ha ez egy karácsonyi ajándék, ahog yan a csomag olásból következnék, akkor a tartalma értelmetlen – a karácsonyi lapokat egyenként és karácsony előtt kell feladni. Ha viszont így használja fel őket a vásárló, akkor a becsomag oltatásuk módja értelmetlen. Más szóval: ha ez a különös csomag karácsonyi ajándék, akkor nem az, ha pedig nem az, akkor az. Azoknak a meglehetősen barátság os, alkalmi találkozásoknak az egyikén, amelyek sok-sok évvel ezelőtt állítólag megestek a Jóisten és az Ördög között, utóbbi azzal „bizonyította” Istennek, hogy nem mindenható, hogy megkérte: teremtsen egy olyan rettenetesen nagy sziklát, amelyet még ő maga, az Isten sem tud átugr ani. Isten válasza nem maradt ránk, de a 12. századi skolasztikusok körében ez a történet aggodalmat keltett. Ezt példázza a Szent Victor-beli Hugo szinte megindító próbálkozása, hogy megmentse Isten mindenhatóság át.
Okoskodása jó példája annak a zsákutcának, amelybe a paradoxonok mego ldására tett kísérletek olyan könnyen vezetnek: Hugo végül csak úgy tud kiszabadulni saját „bizonyítékai” hínárjából, hogy tagadni kénytelen Isten képesség ét arra, hogy lehetetlent tegyen. Arra a különös konklúzió ra jut, hogy a lehetetlen megcsinálásának képessége nem az omnipotencia, hanem a tehetetlenség, az impotencia bizonyítéka: „Deus impossibilia non potest; impossibilia posse non est posse, sed non posse.” * Végül rájöttünk, hogy ez a helyzet közvetlenül összefügg a nyelv, a kommunikáció, a tanulás stb. hier archikus természetével. Ahog yan az 1. fejezetben kimutattuk, valami magyar ázatához eggyel magasabb logikai szintre kell váltani, mint amelyen a kifejezendő vagy a megmag yar ázandó van. Ugyanazon a szinten nincs mód a magyar ázatra: meta-nyelvet kell használni, ez a meta-nyelv azonban nem áll szükségképpen a rendelkezésünkre. Más dolog változást létr ehozni, és megint más erről a változásr ól kommunikálni; utóbbi elsősorban a helyes logikai típusalkotás és egy megfelelő meta-nyelv létr ehozásának a problémája. A pszichoter ápiás kutatásokban meglehetősen gyakori olyan, különleg esen tehetség es, intuitív terapeutákkal találkozni, akik bár úgy vélik, tudják, miért teszik azt, amit, ám magyar ázataik egyszer űen tarthatatlanok. A helyzet lényeg ében hasonló (csak fordított előjellel), hogy sok tehetség es író meghökken, sőt bosszankodik azokon a mélyebb jelentéseken, amelyeket mások beleo lvasnak az írásaikba. Vagyis, míg az előbbiek úgy vélik, hogy tudják, de láthatólag nem tudják, az utóbbiak inkább többet tudnak, mint amennyit hajlandók elismerni. Mindez visszavisz bennünket Lainghez: „Ha nem tudom, hogy nem tudom, azt hiszem, hogy tudom; ha nem tudom, hogy tudom, azt hiszem, hogy nem tudom.” * Felmer ül a kérdés: mi történne, ha az óvodai pszichológ us lehetőség et kapna foglalkozni ezzel a problémával. Minden valószínűség szer int először is diagnosztizálná (óvoda-fóbia); majd a szakmai irányultság ától (mítoszától) függően a terápia tárg ya a gyer ek függ őség-igénye, az anya protektivitása, kettejük kapcsolatának szimbio tikus vonatkozásai, a gyer ek szüleinek rejtett vagy nyílt konfliktus lenne. Ha ennek a kislánynak, tegyük fel, 21 éves korában valamilyen érzelmi nehézsége támadna, már lenne egy pszichiátr iai adatlapja a gyermekkor ából, amitől viszont a felmer ülő zavart komolyabbnak prognosztizálnák, mint egyébként. Természetesen mindenféle kifog ást fel lehet hozni okfejtésünk ellen. A leginkább megjósolható az a cirkulár is érv, hogy mivel a változás nagyon könnyen lezajlott, ez azt bizonyítja, hogy nem volt szó „valódi” fóbiár ól. A
szóban forgó érv iránt érdeklődő olvasónak Salzmant82 ajánljuk. * Meghökkentő, hogy milyen ritkán teszik fel komolyan a mit kérdést. Ehelyett vagy a szituáció természetét tekintik teljesen magától értetődőnek, vagy lényegében a miért fogalmi keretében írják le és magyar ázzák, eredetére, okaira, motívumaira, nem pedig az itt-és-most megfig yelhető eseményekre utalva. * Az ilyen empir ikus eredmények nem érdektelenek az általános megfontolások szempontjából, amennyiben ezeket végső logikájukig átgondoljuk. Két lehetőség van. 1. A múlt oki jelentősége csupán izgalmas, de pontatlan mítosz. Ez esetben az egyetlen praktikus kérdés: hogyan lehet a leghatékonyabban létrehozni a konkrét viselkedésben egy kívánatos változást. 2. Van oki kapcsolat a múltbeli és az aktuális viselkedés között. Ám mivel a múltban lezajlottak nyilvánvalóan megváltoztathatatlanok, vagy feladjuk egy lehetséges változás reményét, vagy fel kell tételeznünk – legalábbis néhány lényeges vonatkozásban –, hogy a múlt csupán azon keresztül befolyásolja a jelent, ahogyan valaki a jelenben értelmezi múltbeli tapasztalatait. Ebben az esetben a múlt nem azért jelentős, mert „igaz” vagy „valóságos”, hanem mert valaki itt-és-most így és így nézi. Következésképpen nincs értelme a múltat elsődlegesnek vagy okilag lényegesnek tekintenünk a jelen szempontjából; a múlt újraértelmezése a jelen viselkedés befolyásolásának csupán egyik lehetősége a sok közül. Ez esetben viszont visszakerültünk az egyetlen értelmes, pragmatikus kérdéshez, nevezetesen: hogyan lehet a leghatékonyabban előidézni a jelenlegi viselkedés megváltozását? * Csak futólag utalunk arra, hogy a páciensek nemcsak hogy elfog adják az ilyen abszurd és gyakr an furcsa viselkedési előírásokat, de gyakr an széles mosollyal teszik, mintha valamiképpen megértették volna a paradoxon lényegében humor os – és persze mégis mélység esen komoly – természetét. * Bár némileg eltúlzott összehasonlításnak tűnhet, de a fóbiás hárító viselkedése lényegi hasonlóság ot mutat a pornog ráfia betiltásával: mindkettő „problémát” csinál egy nehézségből, s a „probléma” mindkét esetben eltűnik a „megoldás” eltűntével. * Koroknay István fordítása.
* Az átalakítás fontos szer epet játszik a humorban, azzal a különbségg el, hogy itt a második keret, melyet általában egy hatásos bemondás vezet be, váratlanul tréfás beállításba helyezi az egész történetet. (Mint már említettük, Koestler 59 átfog óan tárg yalta ezt a témát.) Egy régi, ám ezt a technikát illusztr áló vicc még 1878-ból származik, amikor az osztr ák-magyar hadser eg okkupálta Boszniát, a bosnyákok akar ata ellenére, akik rövidesen jelét is adták elég edetlenség üknek: kezdték lesből kilőni az osztr ák tiszteket. A helyzet olyan rosszra fordult – szól az anekdota –, hogy Bécsben drákói törvényt hoztak. E szer int: a belügyminiszterre lőni: két év kényszermunka; a külügyminiszterre lőni: három év kényszermunka; a hadügyminiszterre lőni: négy év kényszermunka; a miniszterelnökre lőni tilos! * Az ilyen jelentés nem az intellektuális, objektív megértés kérdése, hanem a szóban forgó helyzet teljes személyes jelentőség ét képviseli. * Egy bankjegy realitása például elsődleg esen nem a formai jegyein alapul, hanem azon a megegyezésen, hogy adott értékkel bír. Bateson21 érdekes példát említ: Új-Guinea teng erparti területének lakói kagylópénzt használtak apró, mindennapi vásárlásaikhoz, de nagy, malomkő alakú köveket nagyobb tranzakciók esetén. Ilyen követ akartak átszállítani a folyón, de az a csónakkal együtt elmer ült, és a „pénz” eltűnt a mély vízben. Mivel az eseményr ől minden érdekelt tudott, ezt az elsüllyedt követ változatlanul törvényes fizetőeszközként használták több későbbi tranzakció során, noha annak realitása ettől kezdve már csak a szemtanúk tudatában létezett. * Ezt a folyamatot, melynek során először megter emtünk egy „realitást”, majd „elfelejtjük”, hogy az a saját teremtményünk, s magunktól teljesen függ etlenként kezdjük érzékelni, már Kant és Schopenhauer is leírta. * Premack és Premack nagyon érdekes kísérleti bizonyítékkal támasztotta alá azt az intuitíve valószínűnek látszó feltevést, hogy az állatok a maguk világ át szintén elemekbe és osztályokba rendezik, és képesek különbség et tenni a kettő között. Egy Sára nevű csimpánz nyilvánvalóan rendelkezett ezzel a képességgel: „…megtanítottuk arra, hogy a következő osztályokba soroljon be képeket: élő és élettelen, fiatal és öreg, férfi és nő. Az állat ugyanazt az egység et többféleképpen is tudta osztályozni, a felkínált alternatíváktól függ ően. Az egyik alternatíva-sorban a dinnye a gyümölcsök közé, egy másikban a nagy dolg ok közé, egy harmadikban az ennivalók közé került. Miután bebizonyosodott, hogy rendelkezik ezekkel a fogalmi készség ekkel, feltételeztük, hogy nemcsak
egy osztály konkr ét elemeinek, hanem maguknak az osztályoknak a neveire is meg lehet tanítani.”79 A további kísérletek igazolták e feltevés helyesség ét. * A tárg yat a legelvontabb értelemben kell érteni; tehát eseményeket, helyzeteket, ember ek közötti, illetve ember ek és tárg yak közötti kapcsolatokat, viselkedés-sémákat stb. * Hruscsov igen részletesen tárg yalja emlékirataiban a kubai helyzetet, de egyáltalán nem említi azt a követelést, hogy az amer ikaiak vonják ki a rakétáikat Töröko rszágból. Ami a válság fent említett fázisát illeti, semmit sem mond a Fomin-Scali találkozókr ól (ami nem meglepő, tekintve ezek nem hivatalos jelleg ét); idézi Robert Kennedyt, aki majdnem könnyek közt könyör ög Dobr inyinnál (a szovjet nagykövetnél) gyors mego ldásért, mert az elnök katonai puccstól fél, s így fejezi be: „Láttuk, hogy gyorsan meg kell változtatnunk pozíció nkat. ‘Elvtársak – mondtam – méltóságteljesen kell kivonulnunk ebből a konfliktusból. Ugyanakkor természetesen meg kell győződnünk arról, hogy nem veszélyeztetjük Kubát.’ Küldtünk egy jegyzéket az amer ikaiaknak, amelyben beleegyeztünk rakétáink és bombázóink kivonásába, azzal a feltétellel, hogy az elnök biztosít bennünket arról, sem az Egyesült Államok hadser ege, sem senki más nem rohanja le Kubát. Kennedy végül meghátr ált, s beleegyezett, hogy ilyen értelmű nyilatkozatot tegyen.”57 Hruscsov, aki azt a látszatot akarja kelteni, hogy a krízist az amer ikaiak provokálták ki, s az ő államférfiúi bölcsessége oldotta meg, itt maga is az átalakítás briliáns példájával szolg ál. * Jóval azután, hogy ily módon rendszer eztük megközelítésünket, rájöttünk, hogy – minden előre megfontolt, blaszfemikus rosszindulat nélkül – eltulajdonítottuk a buddhizmus négy nemes igazság át: a szenvedésr ől, a szenvedés eredetér ől, a szenvedés megszüntetésér ől, valamint a szenvedés megszüntetéséhez vezető útról szóló igazság okat. Jobban megg ondolva ez nem is túl meglepő, mert a buddhizmus alaptanításai lényeg ében gyakorlatiak és egzisztenciálisak. * Robert Rosenthal81 kísérletileg bizonyította, hogy a kísérletvezető, az interjúkészítő és – hozzátehetnénk – a terapeuta véleményei, szemléletmódja, reményei, valamint elméleti és gyakorlati elfog ultság ai határ ozottan hatnak alanyai teljesítményére, még akkor is, ha sohasem fejezi ki ezeket, s akár kísérleti patkányok, akár ember ek az alanyok.
* Természetesen fel lehet tenni azt a kérdést, hogy a reng eteg elgondolható cél közül hogyan választjuk ki a jót? Ám a „jó” és „rossz” ellentétébe szor ított kérdés maga is kiváló példája a rossz kérdésnek. Az egyetlen válasz erre az, hogy nem tudjuk, nem tudhatjuk, és nem is szükség es tudnunk. A mi megközelítésünk nem teleo log ikus, nem azon a hiedelmen alapul, hogy van a normalitásnak egy végső állapota, amelynek a terapeuta a szakértője, s ennélfogva meg tudja hozni a végső döntést arról, hogy mi a legjobb a páciensnek. Ahogyan a tünetet nem egy mély alapprobléma felszíni megjelenéseként közelítjük meg, ugyanúgy a célt sem próbáljuk meg összhangba hozni az élet végső értelmének valamilyen esszenciális, platóni ideájával. A második lépésben felder ítettük, hogy miben áll itt-és-most a probléma; a nyilvánvaló cél az, hogy megtörjük ezt a visszacsatolásos körforg ást, nem pedig az ember valamilyen filozófiai absztr akció jának a megvalósítása. * A következőket nem ajánljuk azoknak a problémamego ldóknak, akik túl becsületesek ahhoz, hogy „játsszanak”, vagyis akik inkább úgy szer etnek játszani, hogy ne lássék, hogy játszanak. * Szemléltetésként megemlíthetjük azt a 97 esetet, amelyekkel a Rövidter ápiás Központban foglalkoztunk, és amelyeket ellenő riztünk három és hat hónappal később. Nagyon sokféle pszichiátr iai probléma fordult elő ezek között. Átlag osan hét órát foglalkoztunk egy esettel. 40%-ban a probléma teljesen mego ldódott (amin azt értjük, hogy elértük a kezelés kitűzött célját), további 33% jelentősen javult, de nem javult meg teljesen, a fennmar adó 27% viszont kudarc volt. * A beavatkozás ezen oldalár ól többet mondunk majd a Bellac-trükk kapcsán. * Aki dolg ozott már fiatalkorú bűnelkövetőkkel, nagyon jól tudja, hogy a szóban forgó hatóság ok előtt nyitva álló lehetőség ek éppo lyan korlátozottak, mint a szülők lehetőség ei, s hogy a fiatalok nagyon hamar rájönnek, hogy ők is csak papírtigr isek. * Ezt a pácienst technikai okok miatt csak három alkalommal kezeltük. A négy hónappal későbbi kontr oll-interjú során elmesélte, hogy nem kezdte el zenészi pályafutását, hanem beiratkozott egy állami egyetemre, és filozófiából készül fokozatot szer ezni. Mint mondta, ez racio nálisabb, konkr étabb alapokat nyújt neki, mint a zene. Még mindig voltak hallucinációi, de most nem törődött velük, „értelmetlenek és banálisak”, mint mondta.
View more...
Comments