Paul Tremblay - Szellemek a Fejben

SZELLEMEK A FEJBEN PAUL TREMBLAY

„Ördögien finom horror.” Publishers Weekly „Zseniálisan ijesztő.” Library Journal „Rendkívül jó stílusban megírt és kivitelezett regény.” Booklist „Magával ragadó és igazán félelmetes, kevés thriller tudja ennyire jól megragadni a pillanatot.” B&N Reads „Tremblay elképesztő módon bizonytalanítja el az olvasót, a feszültség a tetőfokára hág.” Kirkus Reviews „Ijesztő, de lebilincselő olvasmány, a horror rajongóinak remek választás.” SFRevu „Részben pszichológiai thriller, részben ördögűzős horror, nem mellesleg az év egyik legpörgősebb és legokosabb regénye.” The Life Sentence „A Szellemek a fejben az egyik legjobb regény idén. Paul Tremblay megerősíti, amit már sejtettünk: ő napjaink egyik legjobb horror írója.” This is Horror (UK)

„Erre a könyvre úgy fogunk emlékezni, mint az év egyik legnyugtalanítóbb, mélyen felkavaró művére, ami könnyen lehet, hogy fordulópontként fog szolgálni a horrorban.” Shock Totem „A Szellemek a fejben ijesztő portré korunk társadalmáról, ahol a Gonoszt, ha nem is létezik bibliai értelemben, létrehozzuk mi magunk sokkal félelmetesebben.” The Day

IMPRESSZUM Paul Tremblay: A Head Full of Ghosts Copyright © 2014 by Paul Tremblay Hungarian translation © Huszár András, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Paul Tremblay: A Head Full of Ghosts HarperCollins Publishers, New York, 2015 Fordította: Huszár András ISBN: 978-963-419-128-5 (epub) ISBN: 978-963-419-129-2 (mobi) Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Frank Rizzo Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Salamon Teodóra Korrektor: Kohuth Galla Ágnes Műfaj: horror

Emmának, Stewartnak és Shirley-nek „Úgy rémlik, ő lépett először a pallóra, közben a B-film képsorai peregtek.” Future of the Left: „An Idiot’s Idea of Ireland”

„Kellemes itt kint ebben a nagy szobában, és szabadon mászni körbe-körbe!”

Charlotte Perkins Gilman: A sárga tapéta

„Tudsz titkot tartani? Elárulhatok valamit neked? Hiszed vagy sem: nem vagyunk egyedül idebent.” Bad Religion: „My Head Is Full of Ghosts”

ELSŐ RÉSZ 1. FEJEZET – Ez most biztos nagyon nehezedre esik, Meredith! Rachel Neville bestsellerszerző kifogástalan őszi kollekciót visel: sötétkék kalapja színben harmonizál kényelmes, térdig érő szoknyájával, drapp gyapjúkabátján pedig akkora gombok díszelegnek, mint egy-egy kiscica buksija. Gondosan a lába elé nézve igyekszik tartani a lépést a repedésekkel szabdalt járdán: a palakövek rézsútosan felfelé meredeznek, látni engedve a hézagokat a talajban, és meglazult tejfogak módjára billegnek a talpa alatt. Kislány koromban bevett módszerem volt, hogy piros fogselymet hurkoltam a lifegő tejfogak köré, majd napokig hagytam lógni róluk, mígnem a rakoncátlan fog magától ki nem hullott. Marjorie folyton azzal cukkolt, hogy nem merem kihúzni a fogam, végigkergetett a házban, hogy megrántsa a viaszos fogselymet, én meg felváltva sikoltoztam és viháncoltam, hol azért, mert irtó jól szórakoztam ezen, hol meg azért, mert megijedtem, mi lesz, ha hagyom, hogy kihúzza a fogamat, és úgy rákap az ízére, hogy azonmód megszabadít az összes többitől is. De fura! Tényleg ennyi idő eltelt volna azóta, hogy ezen a környéken laktunk? Még csak huszonhárom éves vagyok, de ha valaki rákérdez az életkoromra, úgy szoktam fogalmazni, hogy két év múlva töltöm be a negyedszázadot. Szeretem megdolgoztatni az agytekervényeiket, figyelni őket, amíg kimatekozzák az eredményt. Letérek a kövezett járdáról, inkább az elhanyagolt, elburjánzott utcafronti udvarok füvét taposom; tavasszal és nyáron felverte a kerteket a gyom, most pedig, az első hideg őszi napok érkeztével kezd elszáradni a zöld fűtakaró. Falevelek és gazok csiklandozzák a bokámat, az edzőcipőmet karistolják. Ha Marjorie itt lenne, alighanem szőne egy kurta mesét a rothadó növénytakaró alatt hemzsegő gilisztákról, pókokról és egerekről, amelyek rohamot indítanak azon balga ifjú hölgy ellen, aki elkóborolt a biztonságos ösvényről. Rachel nyitja ki a ház ajtaját: nála van kulcs, nálam nincsen. Türelmesen félrehúzódom, körmömmel lekapirgálok egy darabka fehér festéket a bejárati ajtóról, és a farmerem zsebébe mélyesztem. Miért ne vihetnék haza egy kis szuvenírt? A pattogzó, málladozó ajtólapból meg a pikkelyekben hámló tornác állapotából ítélve nem én vagyok az első, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott a ház. Alig tudok napirendre térni afölött, hogy mennyire elszürkült. Vagy régen is ilyen szürke volt? Besurranok a bejárati ajtón, s az halkan nyikordul mögöttem. Megállok az agyonkoptatott, keményfa parkettával borított előszobában, és lehunyom a szemem, hogy megvárjam, amíg teljes valójában kirajzolódik előttem a hosszú távollét utáni hazatérés első pillanatfelvétele: olyan nagy a belmagasság, hogy soha nem értem fel a mennyezetig; öntöttvas radiátorok bújnak meg a szobák megannyi szegletében, már-már lesben állnak, hogy agresszíven sziszegve kieresszék a fáradt gőzt; szemben ott az étkező, valamint a konyha, ahol szigorúan tilos volt téblábolnunk, meg egy folyosó, amely egyenesen a hátsó ajtóhoz vezet; jobbra nyílik a nappali, ahonnan újabb folyosók ágaznak szerte, akár egy kerék küllői; egy szinttel lejjebb, a padló alatt pince húzódik, habarccsal megkötött betonból öntött alapzattal – sosem felejtem el, milyen hűvösen férkőzött a lábujjaim közé a döngölt földpadló. Balról tátja el a száját a zongora klaviatúrájára emlékeztető lépcső: a fehérre mázolt korlát és párkányzat fekete lépcsőfokokat és pihenőket keretez. A lépcső három fordulóval, két lépcsőpihenővel vezet fel csigavonalban az emeletre. Így néz ki: hat lépcsőfok, pihenő, jobbra fordul, utána csak öt lépcsőfok, újabb pihenő, jobbra fordul, hat lépcsőfok, és már fent is vagyunk az emeleti folyosón. Imádtam, hogy mire felértünk az emeletre, háromszázhatvan fokos fordulatot tettünk, attól viszont az idegbaj kerülgetett, hogy középről lespóroltak egy lépcsőfokot. Kinyitom a szemem. A ház öreg és elhanyagolt, ám bizonyos szempontból semmit nem változott. A megülepedett porrétegek, a pókhálók, a repedezett vakolat, a pöndörödött tapéta azonban valami oknál fogva mesterkélt hatást keltenek, mintha szándékosan megrendezték volna az idő múlását, hogy elmesélhessem a történetet, amit olyan sokszor meséltek már el, hogy elvesztette a jelentését. Még számunkra is, akik pedig átéltük az eseményeket. Rachel letelepszik egy hosszú kanapé túlsó végére a nappaliban, amely gyakorlatilag kong az ürességtől. A kanapé bőrhuzatát védőponyvával takarták le, hátha valaki botor módon helyet akarna foglalni rajta. Bár az is lehet, hogy a fólia Rachelt védi a dohos kárpitozással való érintkezéstől. Rachel kalapja az ölében pihen, mint egy fészkéből kilökött, erőtlen madárfióka. Úgy érzem, ha megkésve is, de mégiscsak illendő volna reagálnom valamivel a kijelentésként feltett kérdésére. – Hát valóban nem könnyű. Megkérhetlek, hogy ne szólíts Meredithnek? A Merryt jobban szeretem. – Ne haragudj, Merry. Talán rossz ötlet volt idejönnünk. – Rachel feláll, amitől a kalapja a padlóra rebben, majd a kabátzsebébe mélyeszti a kezét. Eltűnődöm, vajon eldugott-e magának ő is egy festékdarabot, tapétacsíkot vagy más emléktárgyat a házból. – Máshol is interjúzhatok veled. Elmehetünk valahova, ahol nem érzed magad kényelmetlenül. – Á, nem gáz! Jó ez így. Önként vállaltam az interjút. Csak hát… – Ideges vagy. Abszolút megértem.

– Éppen ez az, hogy nem! – Úgy ejtem ki a „nem”-et, ahogy anyukám szokta: dallamos hanglejtéssel. – Ellenkezőleg: nem is értem, hogyan lehetek ennyire nyugodt. Ez most biztos furán fog hangzani, de meglepően jó érzés itthon lenni. Nem tudom, van-e ennek bármi értelme, és máskor nem szoktam ennyit fecsegni, szóval az is lehet, hogy tényleg csak ideges vagyok. Na de mindegy is. Üljünk le! Rachel visszaereszkedik a kanapéra. – Merry, tisztában vagyok vele, hogy alig ismerjük egymást, de bízhatsz bennem. Becsszóra. Kellő tisztelettel és odafigyeléssel fogom kezelni a témát. – Köszönöm. Efelől semmi kétségem. – Leülök a kanapé másik végébe; besüpped alattam, mint egy kalapos gomba. Hálát adok annak, aki leterítette a lepedőt. – Inkább a történet miatt ódzkodok kicsit. Nem rólam szól, úgyhogy nem formálhatok rá jogot. Azonkívül nem lesz egyszerű kijelölni a csapásirányt egyik-másik feltérképezetlen területen. – Büszkén mosolygok a frappáns metaforán. – Vegyük úgy, hogy együtt vágunk neki a nagy felfedezésnek! – Oldott mosollyal válaszol a feszengésemre. – Na és hol szerezted? – kérdezem. – Már micsodát, Merry? – A bejárati ajtó kulcsát. Megvásároltad a házat? Mondjuk nem egy rossz befektetés. Az előző lakónak ugyan nem térült meg anyagilag, hogy idegenvezetést tartott az érdeklődőknek a hírhedt Barrett-házban, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne sikeres vállalkozást építeni rá. Tök jó reklámkampányt lehet vele időzíteni a könyv megjelenéséhez. Újra megnyithatjátok a nagyközönség előtt a házat. Ha te nem akarod megszervezni, kérd meg az ügynöködet. Az étkezőben tarthattok dedikálással egybekötött könyvbemutatókat, az biztos megdobná a keresletet. Az ajándékbolt mehet az előszobába, a könyv mellett tuti jól fogynának a jópofa vagy épp morbid ajándéktárgyak. Segítek berendezni az emeleti szobákat, akár rövid jeleneteket is eljátszhatunk. Leszek a… hogy is fogalmaztad meg a szerződésben? „Kreatív tanácsadó”. Szerzek kellékeket, majd mondom, mit hova tegyetek… – Egyre jobban belegabalyodok az eredetileg viccnek szánt, a kelleténél hosszabbra nyúló ötletelésbe. Végül aztán csomót kötök a nyelvemre, feltartom a két kezem, és a mutató- és hüvelykujjammal képzeletbeli kamerát formázva keretbe foglalom a kanapén ülő Rachelt. Rachel udvariasan nevet a poénjaimon. – A félreértések elkerülése végett, hőn szeretett kreatív tanácsadóm, nem vásároltam meg a házatokat. Hiába érzékelem, hogy hadarok, mint a géppuska, képtelen vagyok visszavenni a tempóból. – Tök igazad van. A franc se tudhatja, nem került-e ramaty állapotba az épület. Meg, ugye, vigyázni kell, ne szakadjon az ember nyakába egy rahedli probléma egy új házzal. – Tekintettel arra a nagyon is jogos kérésedre, hogy senki más ne kísérjen el minket, sikerült meggyőznöm a rendkívül készséges ingatlanügynököt, hogy egy időre a rendelkezésemre bocsássa a kulcsokat.

– Gyanús, hogy ez valamiféle ingatlankezelési szabályozásba ütközik, de ne félj, nem árulom el senkinek. – Jól tudsz titkot tartani, Merry? – Nézőpont kérdése. – Habozok, majd így folytatom: – Általában a titkok tartanak fogva engem. – Csak azért teszem hozzá, mert magvas gondolat, ugyanakkor rejtélyesen hangzik. – Nem baj, ha innentől rögzítem a beszélgetést, Merry? – Hékás, nem is fogsz jegyzetelni? Úgy képzeltem, hogy tollat ragadsz, és kis, fekete notesz lapul büszkén a kabátzsebedben, színes elválasztólapokkal és könyvjelzőkkel kipreparálva, külön-külön megjelölve a kutatási segédanyagokat, a jellemrajzokat, meg a szeretetről és az életről megfogalmazott kósza, mélyenszántó gondolatokat. – Heh! Én teljesen máshogy dolgozom. – Rachel szemmel láthatóan elengedi magát, átnyúl az asztal felett, és megérinti a könyökömet. – Elárulok egy titkot: nem bírom kisilabizálni a saját macskakaparásomat. Szerintem abban, hogy író lettem, nagy szerepet játszott, hogy a tanáraim és osztálytársaim orra alá akartam dörgölni, akik kicsúfoltak a ronda kézírásom miatt. – Tétova, őszinte mosolyra húzódik a szája, amitől máris sokkal rokonszenvesebb lesz. Az is imponál, hogy nem festi őszülő haját, hogy szép a tartása, de nem hivalkodik vele, hogy a bal lábát keresztbe veti a jobbon, hogy nincsenek túlméretezett fülei, és hogy ez idáig egyetlen megjegyzést sem tett arra, milyen nyomasztó, elhagyatott, ódon épületté vált a ház, ahol felnőttem. – Ó, mily édes a bosszú! – felelem. – Már látom is a majdani önéletrajzod címét: Vesszen a tollbamondás! Küldhetsz egy-egy dedikált példányt az egykori tanáraidnak, akik már rég nyugdíjba vonultak, az egészből nem értenek semmit, és persze pirossal írnád alá, olvashatatlanul. Rachel szétnyitja a kabátját, és előhúzza az okostelefonját a belső zsebéből. Komótosan lehajolok, és felveszem a padlóról a kék kalapját. Tessék-lássék módon leporolom a karimáját, majd ünnepélyes mozdulattal a fejemre biggyesztem. Kicsi a mérete. – Tádámm! – Rajtad jobban áll. – Komolyan? Rachel megint elmosolyodik, ám ez a mosoly talányosabb. Ujjával a mobil érintőképernyőjére koppint, elhúzza rajta, és pár mozdulattal később pittyegés töri meg a nappali csendjét. Hátborzongató hang: dermesztő, végérvényes, visszafordíthatatlan sípolás. – Kezdjük azzal, hogy mesélsz egy kicsit Marjorie-ról – javasolja Rachel. – Milyen volt a szörnyűségek előtt? Leveszem a kalapot, és megpörgetem a mutatóujjamon. Lássuk, hogy a pörgés centrifugális ereje rajta tartja-e vagy átröpíti a szobán. Utóbbi esetben kíváncsi lennék, hogy széles-e háznak mely pontján érne földet. Belefogok hát.

– Az én drága Marjorie-m… – Ekkor elhallgatok, mert fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el neki, hogy a nővérem több mint tizenöt éve egy percet sem öregedett, és nincs olyan időszámítás, amelyben létezne bármi a szörnyűségek előtt.

2. FEJEZET A LEGESLEGUTOLSÓ LÁNY Jól látjátok, ez egy mezei BLOG! (Hú, de retró!) De mi van, ha A LEGESLEGUTOLSÓ LÁNY minden idők legszuperebb blogja?!?! Horror a köbön, borzalmak orrvérzésig. Könyvek! Képregények! Videójátékok! Sorozatok! Filmek! Gimi! A skála a gusztustalan, belezős, éjféli vetítéses Zs-alkotásoktól a modoros, művészi magaskultúráig terjed. Vigyázat, spoilerveszély! SENKI NEM MENEKÜL!!!!! NÉV: Karen Brissette 20**. november 14. Hétfő A megszállottság – Tizenöt évvel később. Első epizód (1. rész) Tudom, nehéz elhinni, hogy mindenki kedvenc (na, jó, csak az enyém) valóságshow-ja, A megszállottság, amely jött, látott és irtó nagyot zakózott, tizenöt éve került először adásba. Durva, mi? Tizenöt éve! Azok a régi szép napok: nemzetbiztonsági megfigyelések, torrentezés, közösségi finanszírozás, és hol volt még a gazdasági világválság! Nagyobb hajóra lesz szükségetek, ha tartani akarjátok velem a lépést, miközben ízekre szedem a sorozat mind a hat részét. Téma van dögivel. Önmagában a pilotról komplett doktori disszertációt tudnék írni. Már a fülemen jön ki… én meg a ti fületeken. Karen, ne csigááááááázzzz!!!! Narrátori közbeszúrás: Amikor egy csatorna őszi premier helyett midseasonre pakolta az egyik sorozatát, az még a 2000-es évek közepén is egyet jelentett a műsor eltemetésével. AKacsabirodalom sikerét követően azonban egymás után kérték be a kábelcsatornák a maguk suttyó realityjait, és ettől kezdve nem maradt olyan műsorsáv, ahol ne robbanhatott volna be váratlanul egy valóságshow. (zárójeles megjegyzés: az efféle „suttyó realityk” – tipikus eltartott kisujjal végzett műfaji besorolás – a szegényebb társadalmi rétegek közt játszódó szitkomok és drámák megüresedett helyét töltötték be… Emlékeztek még a Green Acresre vagy a Hazárd megye lordjaira? Én sem.)

A Discovery Channel nagy dobásnak szánta A megszállottságot, noha első látásra nem passzolt a suttyó realitykkel megkezdett sorba. A sorozat Massachusetts államban játszódott, egy Beverly nevű város viszonylag puccos kertvárosi negyedében (igen, szándékosan fogalmaztam úgy, hogy ott „játszódik”, mivel kitalált sorozatként tekintek rá, azon egyszerű oknál fogva, hogy az összes valóságshow-t írók találják ki. Alap.) Mennyivel kézenfekvőbb lett volna, ha a Barrett család a szomszéd városban, Salemben lakik, ahol ugyebár nyakra-főre égették a boszorkányokat a régi szép időkben. Ezennel hivatalos petíciót nyújtok be, hogy ha egy mód van rá, a folytatást már Salemben forgassák le! Viccelek persze, de ennyi erővel az a városka is lehetett volna A megszállottság helyszíne, ahol a történelem egy sötét korszakában „szemérmetlen” ifjú hölgyeket kínoztak halálra, nem igaz? De nagyon elkanyarodtam. A lényeg az, hogy első blikkre a sorozat nem vonultatott fel tanyasi bugrisokat, isten háta mögötti vidékeket, aligátorteknősöktől hemzsegő mocsarakat, józan paraszti ésszel megáldott emberek életbölcsességeit vagy torzonborz szakállat viselő, hózentrógeres muksókat. A Barrett család sztereotip középosztálybeli család volt akkoriban, amikor a középosztály rohamléptekben morzsolódott fel. Szertefoszló jómóduk komoly szerepet játszott abban, hogy a sorozat kétkezi munkásokat és lecsúszott egzisztenciájú nézőket ültetett le a tévé elé. Sok amerikai mind a mai napig abban a hitben él, hogy a középosztályhoz tartoznak, holott ez már régen sem volt rájuk igaz, így aztán foggal-körömmel kapaszkodnak a középosztályba és a burzsoá kapitalizmus értékrendjébe vetett hitükbe. Erre jön ez a nyolcvanas évekbeli szitkomból szalasztott család (viszonyítási alap: Családi kötelékek, Ki a főnök?, Growing Pains), amit külső erők fenyegettek (valósak és szkripteltek egyaránt), és A megszállottság, John Barrett, a kora negyvenes, munkanélküli családapa személyében, beletenyerelt a munkáslét sűrűjébe. A család anyagi helyzete, mint oly sok más kortársuk esetében, nos, a béka segge alatt volt, nincs mit szépíteni rajta. Barrett tizenkilenc évet húzott le a Barter Brothers nevű játékgyártó cégnél, ám lapátra került, amikor a Hasbro felvásárolta a céget, és bezárta a nyolcvan éve működő salemi üzemet. (Már megint Salem! Salemi boszorkányok – szevasztok!) Johnnak nem volt egyetemi végzettsége, tizenkilenc évesen kezdett melózni a gyárban, először a futószalag mellett, majd feljebb lépdelt a ranglétrán, végigjárva a játékkészítő állomásokat, míg végül kinevezték a postarészleg vezetőjének. Harmincnyolc heti végkielégítéssel szúrták ki a szemét két évtizedes áldozatos munkájáért, amiből nagy nehezen másfél évig sikerült létminimumon tengődnie. Azonban a Barrett család csupán addig nyújtózhatott, amíg a takarója ért, és hát a két gyerek, a nagy ház, az ingatlanadó, meg a középosztály életformájával járó remények, ígéretek és vágyak elég nagy takarót igényeltek. A pilot John szenvedéstörténetével veszi kezdetét, ami hatalmas ötlet volt a valóságshow íróitól/készítőitől/showmestereitől. Ordas nagy klisé lett volna, ha az állítólagos megszállottság valamelyik újrajátszott jelenetével indítanak, és a tetejébe még rémesen gagyi is. Ehelyett szemcsés fekete-fehér fényképeket úsztattak be John régi munkahelyéről,

a gyár fénykorából, a habszivacs és gumijátékokat üdvözült arccal összerakó dolgozókról. Aztán bevágtak egy montázst, olyan zaklatott tempóban, hogy szinte csak a tudatalattink fogta fel a képeket: washingtoni politikusok, dühös tüntetők az Occupy Wall Street mozgalomból, a Tea Party tiltakozó akciói, munkanélküliségi statisztikák és foglalkoztatottsági grafikonok, felbolydult tárgyalótermek, okoskodó politikai elemzők, a Barter Brothers gyár kapuján könnyes szemmel kifelé sorjázó emberek. A sorozat első néhány percében lepergett a szemünk előtt az amerikai gazdasági válság régi-új tragédiája, súlyt adva a történetnek, és feszültséget teremtett azáltal, hogy nem lépett ki a realizmus kereteiből, és mindenekelőtt John Barrettre fókuszált: a modern, ezredforduló utáni, maszkulinitásától megfosztott férfitípusra, a patriarchális társadalom összeomlásának eleven jelképére. A kutyafáját neki, keresve sem találhattunk volna nála alkalmasabb szimbólumot, mi? Brrr! Nem terveztem politikai eszmefuttatásokkal felütni a nagybetűs sorozatról szóló blogposztjaimat. Nyugi, nem feledkeztem meg a korhatáros horror kontentről sem, de előbb a munka, aztán a szórakozás… legyetek türelemmel, MERT EZ KAREN PARANCSA!!! A megszállottság a tősgyökeres ördögűzős filmek és horrorok örökébe kívánt lépni, ezt pedig sehogy máshogy nem tudta elképzelni, csak a ház urának roskadozó vállára támaszkodva. Az üzenetet kristálytisztán tolmácsolták. Barrett apukát kirúgták, melynek következtében a család, sőt, a társadalom egésze hanyatlásnak indult. A szegény anyuka, Sarah Barrett (karakán banki ügyintéző) a nyitójelenetben mindössze futólag lett felvillantva. Arra, hogy ő az egyetlen kenyérkereső a családban, csak jóval később derül fény a pilotban, amikor egy félmondattal említést tesz a munkájáról a titokszobában. Sarah jobbára csak díszlet a sorozat legelején, az esküvői fotók, valamint a lányokról, Merryről és Marjorie-ról készült fényképek montázsán belül. A fotókról csupa mosolygós, vidám arc köszön vissza, ám vészjósló kísérőzene duruzsol a háttérben… (dümm-dümm-DÜMM!)

3. FEJEZET Elmagyarázom Rachelnek, hogy nincs egy kezdőpont vagy startkocka, amihez kötni lehetne mindazt, ami Marjorie-val és a családunkkal történt. Ha netán mégis lett volna, a nyolcéves énem nem vette észre, és a majdnem negyed évszázaddal idősebb még utólag visszatekintve, elméletileg nagyobb tisztánlátással felvértezve sem képes találni olyat. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az emlékeim összekeverednek a rémálmaimmal, gondolati extrapolációimmal, a nagyszüleim, nénikéim és bácsikáim elfogult szóbeli beszámolóival meg a sok-sok városi legendával és hazugsággal, amelyeket a média, a popkultúra és a sorozat elemzésének szentelt honlapok/blogok/YouTube csatornák végeláthatatlan áradata propagál (szégyenszemre be

kell valljam, hogy jóval több időt töltöttem el ezeken az online felületeken, mint ildomos lett volna). Ez a sok információ tehát katasztrofálisan összekuszálta azt, amiben egykor és most biztos voltam. Ha úgy vesszük, az, hogy elbitorolták tőlem a saját élettörténetemet, mert szó szerint és képletesen értve egyaránt külső erők telepedtek rá, majdnem olyan borzalmas, mint maga a történetem. Majdnem. Mondok egy gyors példát, mielőtt belevágnánk a sűrűjébe. Négyéves voltam, amikor a szüleim kétszer is részt vettek az egyház által finanszírozott házas hétvégén. Másod-, harmad-, sőt, negyedkézből származó információkból raktam össze, hogy apa ragaszkodott a dologhoz, mert abban reménykedett, hogy a lelkiségi mozgalom programja átsegítheti őket a házasságuk nehéz szakaszán, és utána Isten megint fontos szerepet játszhat a kapcsolatukban és az életükben. Anya akkorra már nem vallotta magát katolikusnak – és semmilyen más vallást nem gyakorolt –, ezért határozottan ellenezte az ötletet, de végül mégis beadta a derekát. Csak találgatni tudok, miért ment el a hétvégére: sem nekem, sem másoknak nem szolgált magyarázattal. Tökre lesülne a bőr a képéről, ha hallaná, hogy erről beszélek. Az első hétvége egész jól sikerült: nyeregtetős kunyhóban aludtak, az erdőben sétálgattak, csoportos beszélgetéseken vettek részt, lelkigyakorlatokra mentek; kérdéseket kaptak, amik a házasságukra vonatkoztak, és amiket egy-egy bibliai példázat vagy passzus foglalt keretbe, aztán a párok előbb leírták, majd felolvasták a válaszaikat. A második hétvége már nem ment valami fényesen, tudniillik anya otthagyta a házas hétvégét, apa meg állítólag kiállt a teljes gyülekezet elé, és dörgedelmes hangon elszavalt egy ótestamentumi idézetet, miszerint a feleségnek kötelessége alávetnie magát a férj akaratának. Mármost, könnyen lehet, hogy az anya kivonulásáról szóló mese barokkos túlzás, s ezt az alábbi tényekre alapozva merem kijelenteni: a szüleim valóban nem várták ki a házas hétvége végét, hamarabb eljöttek, és az egész estét egy connecticuti kaszinóban töltötték; noha köztudomású, hogy apa újra vallásos lett, de mindez később történt, amikor mi már idősebbek voltunk, továbbá az ördögűzési kísérlet után évekig nem ment katolikus vagy bármi más felekezetű templomba, sem egyedül, sem velünk. Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert szeretnék ragaszkodni a tényekhez, kontextusba helyezni az eseményeket, illetve rávilágítani, hogy csak azért, mert elég sokan szajkózzák, még egyáltalán nem biztos, hogy apa valóban bibliai idézeteket harsogott azon a hétvégén. De persze nem azt mondom, hogy apa ne vághatta volna a sértő bibliaverset anya fejéhez. Abszolút rá vallana az ilyesmi. És a folytatást is könnyű elképzelni: anya feldúltan kiviharzik a kunyhóból, apa pedig sűrű bocsánatkérések közepette rohan utána, addig esedezik, amíg anya megenyhül iránta, majd elviszi a kaszinóba, hogy kiengesztelje. Akárhogy is, én az egészből arra emlékszem, hogy a szüleim elutaztak a hétvégére, és megígérték, hogy nemsokára jönnek haza. Ebből persze négyéves fejjel csak annyit fogtam fel, hogy nem lesznek otthon. Miután elutaztak – ami a maga hétköznapiságával együtt is fenyegetően hangzott, mint Aiszóposz valamelyik meséje –, meg voltam győződve róla, hogy azért mentek el, mert elegük lett belőle, hogy szósz nélkül eszem a spagettit. Apa

mindig idegbajt kapott attól, hogy nem szeretem a szószt, és ezt szóvá is tette, miközben sajtot reszelt és borsot szórt a tányéromra szedett szarvacska alakú tésztára (az volt a kedvenc tésztafajtám). Távollétükben apa kisebbik húgára, Erin nénire bízták, hogy vigyázzon ránk. Marjorie jól elvolt vele, engem viszont annyira megijesztett és zavarba ejtett a szituáció, hogy nem tudtam elaludni. Aprólékosan kidolgozott erődöt építettem a fejem fölé a plüssállataimból, amíg Erin néni egyik altatódalt dúdolta a másik után. A nénikém utólag mesélte, hogy igazából mindegy volt, mit énekel, csak az volt a lényeg, hogy hallottam-e már a rádióban. Nyugi, ígérem, hogy mostantól nem fogom állandóan lábjegyzetelni az életem történetének alapjául szolgáló forrásokat (akkor sem, ha ellentmondanak egymásnak). Csupán szerettem volna még a prológusban szemléltetni, hogy ingoványos terepen járunk, és nem lesz egyszerű dolgunk. Az az igazság, hogy a külső befolyásoló tényezők dacára egynémely részletre olyan kristálytisztán, olyan rémisztő pontossággal emlékszem, hogy attól félek, sosem fogok kikeveredni a memóriám útvesztőjéből. Más mozzanatok ellenben ugyanolyan homályosak és kifürkészhetetlenek, mintha másvalakinek a gondolataiban próbálnék olvasni, és tartok tőle, hogy bizonyos események összefolynak a fejemben, vagy épp többet sűrítettem bele a kronológiába. A lényeg, hogy ezt mind tartsuk észben. Na, jó. Kezdjük újra. A magam botcsinálta módján azért húzom ilyen sokáig a bevezetést, mert keresem a megfelelő pontot, ahol beléphetünk a történetbe. Bár tulajdonképpen már el is kezdtem, nem igaz?

4. FEJEZET Egy kartonpapírból kivágott babaház állt a hálószobám közepén. Fehér színű volt, fekete vonalak jelképezték a palatetőt, a redőnyös ablakok alá mosolygós virágládákat rajzoltak. Csonka téglakémény volt a tetejére biggyesztve, amely túl szűknek tűnt ahhoz, hogy a Télapó bemászhasson rajta; na persze, már nagylány voltam, szóval nem hittem a Télapóban, de a többiek kedvéért úgy tettem, mintha még hinnék benne. Elvileg ki kellett volna színeznem a fehér házikót, én viszont úgy hagytam. Tetszett, hogy a teljes felülete hófehér, és úgy képzeltem, hogy a hálószobám kékre festett falai jelentik a tündöklő égboltot. Ahelyett, hogy kívülről díszítgettem volna a babaházat, inkább bezsúfoltam a plüssállataimat, kényelmes kis fészket alakítottam ki a takaróimból, a belső falakat pedig rajzok borították, amelyeken én szerepeltem a családommal, a legkülönfélébb jelenetekben pózolva. Marjorie-t rendszerint harcos amazonként örökítettem meg. Ezek után bekucorodtam a babaházamba, gondosan bezártam az ajtót, lehúztam a redőnyt, fogtam az összecsukható olvasólámpámat, és belefeledkeztem az ölemben heverő könyvbe.

Soha nem érdekeltek a kismalacok, meg a buta piknikezésük. Hidegen hagyott a béna banánmobil, az uborkakamion, a hot dog-mobil. A falra másztam tőle, hogy Vilma, a közterület-felügyelő állandóan csak a nyaktörő iramban száguldozó kabriót üldözi. Csak és kizárólag a csibész Bogi izgatott, annak ellenére, hogy már ezerszer megkerestem, merre bujkál az oldalakon, és rég az eszembe véstem. A borítón egy sárga buldózert vezetett, de később is fel-felbukkant a könyvben, teszem azt, Michelangelónak, a kecskének a platós kocsiján, vagy ott ült egy piros Volkswagen Bogár volánja mögött, amely egy autómentő vonóhorogján lógott. Legtöbbször csak egy sárga szempár meredt kifelé egy-egy kocsi ablakán. Apa mesélte, hogy pindur koromban szabályosan tajtékoztam, ha nem találtam meg Bogit. Hittem neki, pedig gőzöm sem volt, mi az a „tajték”. Ekkor már nyolcéves voltam, és a szüleim nem győztek emlékeztetni rá, hogy ilyen idősen már nem Richard Scarry képeskönyvét, a Csúcsforgalom Tesz-vesz városbant kellene olvasnom. Mielőtt Marjorie-val megkezdődtek volna a bajok, a szüleim nagy ügyet csináltak belőle, hogy éppen mit olvasok, elsősorban ez okozott bosszúságokat a családon belül. Anyáék aggódtak, hogy a bal szemem nem akar megerősödni, és lemarad a fejlődésben jobb oldali párjához képest, hiába bizonygatták az orvosok az ellenkezőjét; többek közt ezzel magyarázták, hogy közepes tanuló vagyok, és hogy nem tanúsítok különösebb érdeklődést a korosztályomnak szánt könyvek iránt. Az égvilágon semmi baj nem volt az olvasási készségemmel, azonban jobban lekötöttek azok a mesék, amiket a nővéremmel közösen találtunk ki. Anya és apa aggodalmainak eloszlatása végett olyan rövid fejezeteket tartalmazó, illusztrált ifjúsági könyveket hordoztam magammal, amiket a másodikos irodalomtanárnőm, Mrs. Hulbig szorgalmi feladatként adott fel, ezáltal úgy tettem, mintha szinten felül teljesítenék. A kamu olvasmányaim túlnyomó többsége egy idétlen kalandregény-sorozat kötetei közül került ki, egyszerű cselekménnyel, amit gyakorlatilag ki lehetett következtetni a címből, meg szerepelt bennük mesebeli lény. Nem okozott nagy fejtörést, hogy mit válaszoljak, amikor anya rákérdezett: „na, és miről szólt a könyv?” Valójában tehát nem azért vettem elő a Csúcsforgalom Tesz-vesz városbant, hogy újraolvassam. Az, hogy visszakerestem, merre bujkál Bogi, egy csendes és magányos rituálé részét képezte, amit mindig el kellett végeznem, mielőtt Marjorie-val új történetet írtunk a könyvbe. Temérdek mesével egészítettük ki a rajzokat, teleírva a könyv lapjait, Richard Scarry mesevilágának szinte az összes mellékszereplője megkapta a maga történetét. Természetesen nem emlékszem mindegyikre, de azt tudom, hogy az egyik arról a macskáról szólt, akinek a kocsija megfeneklett egy szörptócsában. A barna trutymó egy kamionból ömlött ki, melynek tartályán méretes, fekete betűkkel ott díszelgett a SZÖRP felirat, ha esetleg magunktól nem jönnénk rá. A macska pofijára szögletes, fekete keretes szemüveget rajzoltam, ami pont úgy nézett ki, mint amit én viseltem; ugyanilyen szemüveggel ruháztam fel az összes figurát, akiről mesét írtunk. A cica és a szörpszállító tartálykocsi körüli üres részekre apró, takaros kézírással (és borzasztó helyesírással) a következő mesét jegyeztem le: „Merry cica dolgozni indult a cipőgyárba, és késésben volt, amikor egyszer csak beleragadt a nyúlós szörpbe. Olyan mérges lett, hogy lerepült a kalapja a fejéről! Egész nap és egész éjjel ott kellett ücsörögnie. Napokig várakozott az út kellős

közepén, amíg végül felbukkant egy sereg segítőkész hangya, akik mind megették a szörpöt. Merry cica ujjongott örömében, és hazavitte magával a hangyákat. Épített nekik egy óriási hangyabolyt, hogy legyen hol lakniuk. Merry cica éjjel-nappal cseverészett velük, nevet adott nekik (csupa H betűset), és megetette őket. A kedvenc eledelüket kapták: szörpöt!” Rövid és fura mesék kerültek a könyvembe, meglepően vidám vagy megnyugtató befejezéssel. Ezek a mesék rendszerint Marjorie fejéből pattantak ki, és persze mindig rólam nevezte el az állatszereplőket. Megkerestem Bogit az utolsó jeleneten is, aztán a hónom alá csaptam a könyvet, kirobbantam a babaházból és a szobámból, majd Marjorie hálószobájához szaladtam a hosszú folyosón. Mezítláb döngettem végig, csupasz talpam csak úgy csattogott a keményfa padlón, hogy a nővérem messziről hallhassa a jövetelemet. Nem lett volna tisztességes, ha figyelmeztetés nélkül rontok be hozzá. Akkor ősszel új házirendet vezettünk be. Marjorie egyre gyakrabban csukta be a szobája ajtaját, ami azt jelentette: „belépni tilos, Merry, különben ellátom a bajodat!” Az ajtót zárva tartotta leckeírás közben, meg reggelente, amikor készülődött az iskolába. Marjorie tizennégy éves volt, elsős gimnazista. Úgy tűnt, egy középiskolás lánynak sokkal tovább tart összekészülni, mint egy felső tagozatosnak. Kisajátította magának az emeleti fürdőszobát, aztán bezárkózott a szobájába, és addig bíbelődött, amíg anya megunta a várakozást, és felkiabált az előszobából, hogy el fognak késni miatta a suliból és/vagy valamelyik meg nem nevezett programjukról, meg hogy Marjorie kiállhatatlan és/vagy nincs tekintettel másokra. Ezt sosem bírtam megállni kuncogás nélkül, mivel anyának kiabálás közben törvényszerűen úgy pergett a nyelve, hogy belegabalyodott a saját szavaiba, és úgy hangzott, mintha azzal vádolta volna Marjorie-t, hogy nincs tekintettel más csokrára. Szívem mélyén kicsit csalódtam, amikor Marjorie lerobogott a lépcsőn, és nem csapkodott dühében rózsacsokrokat a korláthoz. Semmittevésre való szombat délután lévén nem számítottam rá, hogy csukott ajtó fogad majd Marjorie szobájánál. Tiszteletben tartottam a magánszféráját, amennyire egy kishúgtól elvárható volt, de olyan hangosan csörtettem végig a folyosón, hogy Marjorie-nak meg kellett hallania. Már-már levegő után kapkodva torpantam meg Marjorie impozáns ajtaja előtt, amely egyedüliként vészelte át a renoválást a régi házból. A tömör tölgyfa táblát sötétre pácolták, akár a padlót, és vastag volt, mint a fal, útját állva a barbár hordáknak, faltörő kosoknak és kishúgoknak. Mennyivel ódonabb hatást keltett, mint az én snassz pozdorjalemezes ajtóm, amit viszont tetszés szerint dekorálhattam és gányolhattam össze! Fityisz a tölgyfának! Mivel szombat volt, a házirendben foglaltaknak megfelelően vitán felül jogomban állt bekopogni Marjorie-hoz. Így is tettem, majd a kulcslyukhoz hajoltam, tölcsért formáztam a kezemmel a szám körül, és azt kiabáltam: „Mesedélután! Tegnap megígérted!” Éles vihogás érkezett válaszul, mintha Marjorie rossz fát tett volna a tűzre, és alig tudja elhinni, hogy megúszta szárazon.

– Mi olyan vicces? – Gondterhelten összeráncoltam a homlokom, és teljesen elkámpicsorodtam. A nővérem tréfát űzött velem, elbarikádozta az ajtaját, nem akar új mesét mesélni nekem. – Megígérted! – csattantam fel újra. Marjorie erre már normális hangon válaszolt, és nem úgy, mint aki teleszívta a tüdejét héliummal. – Jól van, jól van. Kerüljön beljebb, Merry kisasszony! Eljártam egy gyors győzelmi táncot, amit a SpongyaBobban láttam. – Hip-hip hurrá! Feljebb csúsztattam a könyvet, hogy az állammal lefoghassam a tetejét, a könyökömmel meg a mellkasomhoz szoríthassam; nem akartam a padlóra ejteni, nehogy megsérüljön, viszont mindkét kezemre szükségem volt az ajtógomb elforgatásához. Végül erőlködve, fújtatva, a vállammal nekifeszülve betoltam a makacsul ellenszegülő, masszív ajtótömböt. Szent meggyőződéssel hittem, hogy ha felnövök, kiköpött olyan leszek, mint Marjorie, ezért a szobájába lépve mindig az az érzésem támadt, hogy a jövőm térképe kel életre a szemem előtt, amelyen szüntelenül változnak a domborzati viszonyok. Marjorie rendszeresen átrendezte a szobáját, ide-oda tologatta az ágyát, a fiókos szekrényét, az íróasztalát, a válogatott könyvespolcokat meg az aktuális csecsebecséi tárolására szolgáló ládákat. Még a falakat borító posztereket, naptárakat és csillagászati témájú dekorációs matricákat is variálta. Valahányszor változtatásokat eszközölt, hozzáigazítottam a szobájához a kartonpapír házikóm belsejét. Erről soha nem meséltem neki. Azon a szombat reggelen az ágy az egyik sarokba volt ékelve, a szoba egyetlen ablaka alatt. A sötétítők szőrén-szálán eltűntek, csupán egy leheletvékony, fehér csipkefüggöny lógott a helyén. A poszterek ferdén, egymást takarva, hevenyészve torlódtak össze az ággyal szemközti falon. A többi fal csupaszon húzódott. A fiókos szekrényt és a tükröt az egyik sarokba száműzték, míg a könyvespolcok, az éjjeliszekrény, illetve a ládák a másik két sarkot foglalták el, így a szoba közepe nyílt térnek minősült. A helyiség alaprajza X alakot vett fel, a kereszteződő egyenesek nélkül. Óvatosan betipegtem, ügyelve, hová lépek, nehogy beleakadjak egy láthatatlan drótba, amely detonációt idézne elő az egyre szeszélyesebb hangulatváltásokat produkáló Marjorie-ban. Tudtam, elég egy rossz mozdulat, és kivívhatom vele a haragját; akkor hajba kapnánk, aminek vagy az lenne a vége, hogy zokogva visszaszaladok a kartonpapír házamhoz, vagy apa lépne közbe a maga nyers eszközeivel (értsd: ő ordibálna a legtovább és a leghangosabban). Megálltam az X közepén, a kereszteződés elképzelt helyén; a szívem zakatolt, mint egy mosógépbe ejtett fémpénz a centrifugálás alatt. Kiélveztem minden másodpercet. Marjorie törökülésben gubbasztott az ágyán, az ablak előtt; sziluettje élesen kirajzolódott a szürkés derengésben. Fehér pólót viselt, meg az új melegítőjét, ami a focicsapat tagjainak járt. Narancssárgán virított, mint a töklámpás; az egyik nadrágszár oldalán fekete betűkkel a Párducok felirat húzódott. Gesztenyebarna haját szoros lófarokba fogta. Méretes nyitott könyv hevert az ölében. Nem úgy értem, hogy vaskos, mint egy szótár: nagyalakú könyv volt, széltében-hosszában beterítette a lábát. Az oldalak ezerféle színben

pompáztak, akkorák voltak, mint Scarry könyve, amit rendületlenül pajzsként szorítottam a mellkasomhoz. – Azt meg honnan szerezted? – kérdeztem. Költői kérdés volt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy Marjorie egy gyerekkönyvet tart az ölében, vagyis nyilván tőlem csórta el. Marjorie érzékelte, hogy kattognak a fogaskerekek az agyamban, és húszezer kilométer per órás sebességgel kezdett hadarni. – Légyszi, légyszi, légyszi, ne haragudj, Merry! Hirtelen bevillant egy szuperizgi történet a fejembe, és rájöttem, hogy a te könyvedbe nem tudnánk bepasszírozni. Hiszen már szerepel benne egy szörpös mese, ugye? Most elárultam, hogy ez is egy szörpös mese, de mindjárt meglátod, hogy köze sincs az előzőhöz, Merry. Különben meg úgy voltam vele, hogy alig maradt hely a Tesz-veszben, és talán ideje másik könyvre váltanunk, szóval bementem a szobádba. Kapaszkodj meg, Merry! Megtaláltam a tökéletes könyvet! Tudom, nem volt szép tőlem, hogy az engedélyed nélkül a szobádban jártam, mert ha te csinálnál ilyet, tök pipa lennék. Ezer bocsi, kisbéka! De alig várom, hogy halljad a mesét, és megnézd, amit rajzoltam. – Marjorie vigyorgott, mint a vadalma, fogsora villogott, szeme tágra nyílt. – Mikor jártál a szobámban? – Nem akartam veszekedni vele, de tudnom kellett, hogyan csinálta. Állandó megfigyelés alatt tartottam Marjorie-t, az én felelősségem volt, hogy tudjam, adott pillanatban merre kószál a házban, ha pedig csukva volt az ajtaja, fél fülemet akkor is hegyeztem, hátha meghallom az ajtó nyikordulását. – Beosontam, amíg a házadban játszottál. – Nem is igaz! Hallottalak volna. Marjorie mosolya önelégült vigyorrá ömlött szét. – Ugyan, Merry! Gyerekjáték volt! Teátrálisan levegő után kapkodtam – akkoriban szokásommá vált eltúlozni minden gesztusomat, akár egy ripacskodó színész –, és ökölbe szorítottam a kezem. – Lárifári! – vitatkoztam. – Hallottam, ahogy magadban beszélsz, meg a plüssállataiddal diskurálsz, úgyhogy lábujjhegyen besurrantam, miközben persze visszatartottam a lélegzetemet, hogy légiesebben libbenhessek, átbogarásztam a könyvespolcodat, sőt, utána megálltam a házikód fölött, és bekukucskáltam a kéményen keresztül. Te bent motyorásztál, én meg föléd tornyosultam, mint egy gigantikus óriás, aki azon tanakodik, összetiporja-e a paraszt vityillóját. Szerencséd, hogy jóságos óriással van dolgod! Huj-huj! Marjorie leszökkent az ágyáról, és nagy dérrel-dúrral körbejárta a szobáját. – Irgum-burgum, kinek a lába ilyen büdi, csak nem Merrynek?! – A te lábad a büdi! – visongtam, aztán kieresztettem a hangomat, elbődültem, nekifutásból átbújtam lomha óriáskarja alatt, megcsikiztem az oldalát, és megcsapkodtam a fenekét. Végül a karjába kapott, és hátrahanyatlott az ágyán. Fürgén mögé slisszantam, és átkulcsoltam a nyakát. Vadul nyúlkált hátrafelé, ám én kitértem a fogása elől. – Ne ficánkolj már! Na, jó, győztél. Gyere, Merry! Kezdődik a mesedélután!

– Juhú! – rikkantottam, habár ott motoszkált bennem a kisördög, hogy lépre csaltak. Marjorie túl könnyen megúszta, hogy beosont a szobámba, ellopott tőlem egy könyvet, és ami a legrosszabb, kihallgatta, ahogy magamban beszélek. Marjorie visszahúzta az ölébe a könyvet. Utazás a világ körül volt a címe, és minden oldalon egy-egy nyüzsgő világváros vagy idegen ország ábrája szerepelt. Régóta nem lapozgattam már a könyvet, meg is feledkeztem róla. Soha nem tartozott a kedvenceim közé. A könyv után nyúltam, de Marjorie durván félresöpörte a kezemet. – Csak akkor mutatom meg a rajzomat, ha előtte meghallgatod a mesét! – Nekem úgy is jó. Rajta! – Fel voltam pörögve, még a bőröm is bizsergett az izgalomtól. – Emlékszel, hogy nyáron elmentünk a bostoni oceanáriumba, meg utána a North Endre? Naná, hogy emlékeztem. Az első állomásunk az oceanárium volt, ahol Marjorie-val a három emelet magas, henger alakú tartály üvegfalához tapasztottuk az arcunkat, és megvártuk, amíg az egyik girbegurba fogazatú cápa elúszik előttünk, és halálra rémiszt. Később, amikor anya és apa nem akart gumipolipot venni nekem, bevágtam a durcát, és medúzásat játszottam, ernyedt kézzel-lábbal kúszva-mászva az ajándékboltban. Utána elbattyogtunk a North Endig, és megvacsoráztunk egy puccos helyen, ahol fekete terítővel és fehér vászon asztalkendővel terítettek meg. A parkoló felé bementünk egy cukrászdába, ahol állítólag a város legfinomabb süteményeit árulták. Anya cannolót rendelt, pedig én nem kívántam. Közöltem vele, hogy a töltött roládok úgy néznek ki, mint a kifacsart hernyók. – Nos – fogott bele Marjorie –, ez a mese a North Enden játszódik, közel száz évvel ezelőtt. Annak idején az emberek gigászi, tizenöt méter magas, harminc méter széles fémtartályokban tárolták a szörpöt, amit melasznak hívtak – a tartályok akkorák voltak, mint egy ház! A szirupos melaszt vonattal szállították, nem pedig teherautóval, mint a könyvedben. – Marjorie szünetet tartott, hogy megbizonyosodjon róla, figyelek-e. Ugyan figyeltem, de azért kikívánkozott belőlem a kérdés, hogy mi szükségük volt arra a sok melaszra, hiszen én csak Scarry könyvének lapjain találkoztam velük, sehol másutt. De végül magamban tartottam a kérdést. – Télvíz idején járunk. A balesetet megelőző héten cudar idő volt, nagyon-nagyon hideg, olyan hideg, hogy az emberek lehelete megfagyott a levegőben, majd a földre zuhant, és diribdarabra tört. – Menő. – Nagyokat szuszogtam, mint akinek jeges a lehelete. – Ám a szörnyű fagyokat követően váratlanul enyhe idő köszöntött Bostonra, egyik pillanatról a másikra, ahogy az néha lenni szokott. A North End lakói hálásan sóhajtoztak. „Jaj de szép időnk van!” Meg hogy: „El sem lehet képzelni ennél csodásabb, tökéletesebb napot!” Kimelegedett, még a nap is kisütött, úgyhogy a népek előmerészkedtek a zárt ajtók mögül, otthon hagyva a kabátjukat, kalapjukat, kesztyűjüket. Ott volt például a tízéves Maria Di Stasio, aki csak a kedvenc pulcsiját viselte, azt, amelyik könyöknél kikopott. Ugróiskolázott, miközben a fivérei gúnyolták, mivel azonban ez mindennapos gonoszkodásnak számított a részükről, ügyet sem vetett rájuk.

– Ekkor mennydörgő robaj támadt. A város valamennyi lakója hallotta, ám fogalmuk sem volt, mi csaphatott ekkora zajt. A melaszos tartályok szegecsei elpattantak, kilőttek, mint megannyi puskagolyó, a tartályok fémből vert oldalfala szétszakadt, akár a csomagolópapír, és a nyúlós-ragacsos, édes melasz elöntötte az utcákat. Toronymagas hullám söpört végig a North Enden. – Hűha! – kuncogtam feszengve. Az óriási melaszáradat valóban izgin hangzott, de egy csomó minden nem stimmelt a mesével. Marjorie valós helyet és egy meghatározott időpontot választott, a Tesz-vesz mókás állatai helyett pedig emberek voltak a főszereplők, akiket még csak nem is rólam nevezett el. Ráadásul szokatlanul hosszúra nyújtotta a mesét, esélyem sem lett volna beleírni a könyvbe. Nem fért volna el! – A hullám négy és fél méter magasra hágott, mindent és mindenkit magával sodort, ami az útjába került. Az áradat meghajlította az Atlantic sugárút acélgerendáit, vasúti kocsikat borított fel, elbontotta a házakat az alapzatukról. Az utcákon derékig hömpölygött a melasz, megkötötte a lovak és az emberek lábát, akik minél inkább vergődtek, minél inkább próbáltak kiszabadulni, annál mélyebbre süllyedtek. – Várjál, várjál… – szakítottam félbe. Hová tart ez a mese? Máskor mindig beleszólhattam a történet alakulásába. Hangot adhattam a nemtetszésemnek, vagy megrázhattam a fejem, mire Marjorie visszakozott, és olyan mederbe terelte a mesét, ami inkább a kedvemre való volt. Ahelyett, hogy megkértem volna, kezdje elölről, azt kérdeztem: – Mi történt Mariával és a fivéreivel? Marjorie suttogóra fogta. – A tartály felrobbanásának pillanatában Maria fivérei fedezékbe rohantak. A kislány is utánuk szaladt, de túl lassúnak bizonyult. A hullámnak először csak az árnyéka vetült rá: felsiklott a vádliján, végig a kedvenc pulcsija mentén, bekebelezte a fejét, és kitakarta a napot, a verőfényes napot, mígnem sötétség hullott a világra. Aztán a hullám bekebelezte Mariát, és összenyomta. – Micsoda? Maria meghalt? Miért mondasz ilyeneket? Ez egy borzasztó mese! – Leugrottam az ágyról, és felkaptam a padlóról a Tesz-veszt. – Tudom. – Marjorie helyeselt, mint aki egyetért velem, ám közben megint mosolygott, és a szeme is kikerekedett. Büszkén nézett rám, mintha minden idők legszuperebb meséjét osztotta volna meg velem. Visszacsoszogtam az ágyhoz, és leroskadtam Marjorie-val szemben. – Miért találsz ki ilyen szörnyű meséket? – Nem én találtam ki. Igaz történet. Egy megtörtént eset. Maria és húsz másik ember tényleg életét vesztette a bostoni melaszkatasztrófában. – Ez csak a te agyszüleményed. – Nem. – De igen! – De nem! Még két kört futottunk, aztán megadtam magam. – Na, jó. Kitől hallottad?

– Senkitől. – Akkor a neten olvastad, ugye? Nem szabad ám mindent elhinni, amit a neten olvasunk. A tanító néni szerint… – Fent van a történet a neten. Ellenőriztem, bárki elolvashatja. A nagy részét legalábbis. De én nem onnan értesültem róla. – Hanem? Marjorie vállat vont, elnevette magát, aztán a vihogás félbeszakadt, és újra vállat vont. – Nem tudom. Tegnap reggel arra ébredtem, hogy már ismerem a történetet, mintha ott rejtőzött volna valahol a fejemben. Szerintem vannak ilyen történetek. Nem csak olyankor, amikor fejből mesélünk. Tudtam, hogy ennek a sztorinak nem lesz jó vége, de egyszerűen… nem bírom kiverni a fejemből. Érted? Azon merengek, vajon milyen lehetett átélni a katasztrófát, milyen lehetett Maria bőrében lenni, látni, szagolni, hallani, érezni azt, amit az utolsó másodperceiben élt át, mielőtt a hullám elsodorta volna. Sajnálom, nem tudom ennél jobban elmagyarázni, de mindenképpen el akartam mesélni neked, Merry. Meg akartam osztani veled. Nem baj? – Kezdett berekedni, mint amikor a házi feladatát csinálja, és rám rivall, hogy hagyjam békén. – Ugye nem baj, Merry kisasszony? – Ha te mondod. – Egy szavát sem hittem, és nem értettem, miért próbálja beadni nekem azt a sületlenséget, hogy nem is a neten olvasta a történetet. Már betöltöttem a nyolcat, szóval nem most jöttem le a falvédőről. Amikor még sokkal kisebb voltam, néha azt hazudta, hogy éjszakánként, miközben aludt, a szoba magától átalakult körülötte, és ezt olyan véresen komolyan, zaklatottságot és ijedtséget színlelve taglalta, hogy totál felzaklatott, megijesztett vele, az érzelmeim csutkáig fel voltak csavarva, majdnem kiakadt a mutató, aztán Marjorie veleszületett képességével az utolsó pillanatban gátat vetett a könnyeimnek, és ilyet szólt: – Atyaég, csak vicceltem! Nyugi, mókabéka! – Ki nem állhattam, amikor mókabékának hívott. – Nézd meg, mit rajzoltam! – Marjorie közelebb csúszott hozzám, felcsapta az Utazás a világ körült, és kihajtotta az oldalakat kettőnk ölébe. A hivatalos ábra Amszterdamot ábrázolta, Marjorie azonban addig satírozta és huzigálta a betűket, amíg többé-kevésbé Bostonnak lehetett olvasni. Óriási, henger alakú tartályt rajzolt, melynek oldalán rusnya, szaggatott hézag tátongott, amiből barna filctollal színezett áradat zubogott. Marjorie öltönyös-nyakkendős macskákat és kutyákat skiccelt fel Richard Scarry stílusában, akik mind egy szálig beleragadtak a cukorszirupba, és kétségbeesetten kapálóztak. A melaszhullám tajtékot vetett – lám, megint ez a fránya tajték! – egy vesztébe robogó vasúti kocsi fölött. Az utasok – cicák és kutyák – iszonyodva sikoltoztak. Legszívesebben bemostam volna egyet Marjorie-nak, hogy letöröljem azt az ostoba vigyort a képéről. Gúnyt űzött belőlem, a buta könyvemből és a buta mesékből. Mégsem tudtam levenni a szemem a rajzról. Szörnyűséges látvány volt, amitől még napokig rosszat álmodtam, ám a borzalmak egyfajta szépséget is rejtettek. – Nini! – szólalt meg Marjorie. – Itt van Bogi! – Azzal a parányi, sárga bogárra mutatott, akinek keresztet véstek a szeme helyére, míg pálcika keze segélykérőn meredt felfelé a melaszáradatból, mindhiába.

Szó nélkül becsuktam a könyvet. Marjorie az ölembe helyezte, aztán megsimogatta a hátamat. – Sajnálom. Lehet, hogy rossz ötlet volt elmesélnem. Habozás nélkül – talán egy kicsit túl gyorsan – rávágtam: – Dehogy! Nekem mindent elmesélhetsz. Az összes történetedet. Viszont… lehetne, hogy holnap olyat mesélj nekem, mint régen? Egy olyan fejből mesét? – Persze, Merry. Úgy lesz. Lassan lecsúsztam az ágyról, majd szándékosan elfordítottam a tekintetem Marjorie-ról, és a falra néztem, ahol a poszterek lógtak egy rakáson. Amikor beléptem a szobába, nem is igazán tűnt fel, hogy egymásra voltak ragasztva. Csak egy-két kósza testrész látszott az énekesek, sportolók és filmcsillagok garmadájából: testetlen kezek, lábak, vállak, hajak vagy egy-egy szempár. A testrészekből kirakott kollázs közepén a vonalak mintha egy szájban futottak volna össze, amiről nem lehetett eldönteni, hogy nevet-e vagy vicsorog. – Na, hogy tetszenek a posztereim? Kész, betelt a pohár. Mindkét dög nehéz könyvet magamhoz szorítottam. – Nagyon gáz – válaszoltam, remélve, hogy egy kicsit rosszul esik majd neki. – Képzeld… és erről anyának meg apának egy szót se, mert totál kiakadnának… szóval arra ébredtem, hogy a szobám így nézett ki, eskü, és ha a tükörből nézed a posztereket… – Fogd be! Ez egyáltalán nem vicces! – Kirohantam a szobából, mert nem akartam, hogy észrevegye, elsírtam magam.

5. FEJEZET A plüss hálótársaimat előléptettem őrszemekké, és stratégiai pontokon elhelyeztem őket a szobában. A kartonpapír házikót, annak is a levélnyílását szembefordítottam a hálószobám ajtajával. A hétvége hátralévő részét a kartonházban töltöttem, és a levélnyíláson keresztül kémleltem kifelé, mert le mertem volna fogadni, hogy Marjorie visszatér, és bocsánatot kér, vagy bebizonyítja, hogy akkor surran be hozzám, amikor csak kedve tartja, netalán megdézsmálja a könyveimet, vagy még annál is rosszabb, mondjuk, behatol a házikóba, és átcsoportosítja a rajzaimat, hogy ugyanolyan borzalmasan nézzenek ki, mint a poszterei. Nagyon értettem ahhoz, hogy elképzeljem a legrosszabb eshetőségeket. Ahogy teltek-múltak a percek, és a nővérem nem jelent meg az ajtóban, egyre nyugtalanabbá és paranoiásabbá váltam. Most már aztán tényleg mérget vettem volna rá, hogy be fog lopakodni, ezért hát aknamezőt telepítettem a hálószobában, melynek segítségével rajtakaphatom. Majd jól megkapja a magáét anyától és apától, tekintve, mekkora kamaszos patáliát szokott rendezni, valahányszor a szobája közelébe megyek. Kihúztam az övet a bolyhos, lila fürdőköpenyemből, amit egyszer sem hordtam, az egyik végét a kilincsre csomóztam, a másikat meg az ágy lábához. Épp csak annyira hagytam lazára az övet, hogy ki tudjam nyitni az ajtót, de egy nálam nagyobb termetű ember már ne férjen át a nyíláson. Azonkívül egy üres műanyag narancsleves dobozt helyeztem a résnyire

nyitott ajtó tetejére, amely az ajtókeretnek döntve egyensúlyozott. Amennyiben mégis túlfeszítik az övet, a doboz a padlón landol, vagy még inkább, az ajtóban álló személy fején. Marjorie semmiképp sem osonhat be anélkül, hogy be ne szorulna, vagy akkora zajt nem csapna, amire garantáltan felfigyelek. Még mindig nem éreztem magam százszázalékos biztonságban, így aztán mozgásérzékelős térfigyelő kamerákat és egy laptopot szereltem össze néhány kukoricapelyhes dobozból. Vasárnap délelőtt lefuttattam néhány keresést nevezett Marjorie Barrett kisasszonyról. Csúnya dolgok kerültek napvilágra, bizony ám! Noha Marjorie megígérte, hogy másnap rendes „fejbőlmesét” fog mesélni nekem, úgy döntöttem, ezúttal megváratom. Úgy illik, hogy ő járuljon elém. A szobámban maradtam hát, csak enni meg pisilni merészkedtem ki. Továbbra sem voltam elégedett. Tornyot építettem a könyveimből – az alapzatot az Utazás a világ körül és a Csúcsforgalom Tesz-vesz városban képezte. Ha valaki megpróbálja kihúzni őket, a kártyavár menthetetlenül összedől. Kétszer is megpróbáltam, és a leszánkázó könyvek kék-zöld foltokat ejtettek a combomon. Mire hétfőn reggel felébredtem, Marjorie már zuhanyozott, a szüleim pedig a házban tettek-vettek és dörmögtek. Vonakodva felültem, s ekkor egy összehajtogatott papírlap hullott le a mellkasomról. Levetettem a takarót, és ellenőriztem a biztonsági rendszert. A köntös öve a kilincs és az ágyláb között feszült; az üres narancsleves doboz ott volt, ahol hagytam. A plüssállatok éberen őrködtek. Lekaptam őket mind a tíz körmükről, amiért elaludtak szolgálat közben. Vetettem egy pillantást a kamerákra és a laptopra. Semmi. A könyvekből emelt torony érintetlenül állt a helyén, az Utazás a világ körül azonban eltűnt – ellopták! –, kicserélték Dr. Seuss egyik mesekönyvére. Képes lett volna kirántani a könyvet, és egy másikat csúsztatni a helyére anélkül, hogy a torony ledőlt volna? Netán türelmesen lebontotta a tornyot, amíg el nem ért a legalsó könyvig, majd utána újból felépítette? Talán elfelejtettem visszatenni, miután szerkezeti próbának vetettem alá… de nem, az Utazás a világ körült sehol nem találtam a szobámban. Beviharzottam a kartonházikómba, és széthajtogattam a mellkasomon hagyott üzenetet. Csakis Marjorie tehette oda, fel sem merült bennem, hogy anya vagy apa volna a ludas, bár apából néha előbújt a kópé, ha éppen jó hangulatában volt. Az üzenetet zöld zsírkrétával jegyezték le. Be szoktam surranni hozzád, miközben alszol, mókabéka. Hetek óta rendszeresen látogatlak éjszakánként, amióta véget ért a nyár. Olyan szép vagy alvás közben! Tegnap este befogtam az orrod, és addig szorítottam, amíg kinyitottad a csöpp kis szád, és beszívtad a levegőt. Ma este rajtad a sor. Lopózz a szobámhoz lámpaoltás után! Vadonatúj fejbőlmesével foglak várni. Képekkel meg minden. Akkora murit csapunk, hogy ihaj! Légyszi, ne legyél rám dühös, és tedd meg ezt a kedvemért.

Puszi, Marjorie

6. FEJEZET Mindig a konyhában vacsoráztunk, soha nem az étkezőben. Az étkezőasztal – már amennyire meg tudtam állapítani – nem étkezésre szolgált, hanem a kimosott, összehajtogatott ruhák tornyosultak rajta, amiket nekünk kellett volna felvinnünk a szobánkba, és elraknunk a szekrénybe. Erre persze sosem került sor. Az összehajtogatott ruhákból emelt tornyok előbb szédítő, labilis magasságokba nyúltak, majd miután egyenként kiszemezgettük a halomból, amit éppen viselni akartunk, gyászos kis zokni- és bugyikupacok maradtak utánuk, mint az őszi avar a talajon. Anya spagettivel készült. Mély sóhajokat címzett apának, aki még nem bújt elő a nappaliból, a számítógépe elől. Tisztán kiszűrődött a billentyűzet árulkodó csattogása. Holott a vacsora öt perce tálalva volt. Marjorie-val lehuppantunk az asztalhoz, ott gőzölgött előttünk a teli tányér tészta – az övén paradicsomszósz, az enyémen olvasztott vaj, bors meg egy nagy rakás reszelt sajt. Anya kijelentette, hogy csak akkor láthatunk hozzá, amikor „apátok kegyeskedik megjelenni”. Mintha őt büntette volna azzal, hogy koplalnunk kellett. A hasamat markolásztam, imbolyogni kezdtem a székemen, és fennhangon sopánkodtam: – Kiugrik a gyomrom az éhségtől! Apa, gyere már! Marjorie kócosan, ziláltan gubbasztott, szinte eltűnt a tréningfelsőjében. – Csitt, béka! – súgta oda nekem. Úgy tűnt, olyan halkan mordult fel, hogy egyedül én hallottam, anya ugyanis, holott közvetlenül mögöttünk ácsorgott, nem szidta le Marjorie-t. Apa nemsokára belibbent a konyhába, és letelepedett az egyik székbe. Mindig meglepődtem rajta, hogy egy ilyen óriás termetű férfi ennyire halkan és kecsesen tudjon közlekedni. – Bocs. Meg kellett néznem az e-mailjeimet. Reméltem, hogy visszajeleznek néhány helyről, de nem tették. Apa több mint másfél éve vesztette el az állását. Érettségi után a Barter Brothersnél, egy New England-i játékgyártó cégnél helyezkedett el. Tizenkilenc évet húzott le náluk, a vége felé a vállalati postarészleg vezetőjeként. A Barter Brothers éveken keresztül nehézségekkel küszködött, és noha apa több létszámleépítést is megúszott, a gyár eladása után felmondtak neki. Azóta keresett új munkát – egyelőre sikertelenül. – Nem várhatott volna vacsora utánig? – korholta anya. Ma este különösen ingerült volt. Egészen pontosan azóta, hogy pár órával korábban hazajöttek Marjorie-val. Hogy honnan, azt nem tudtam. Még be sem csapódott a bejárati ajtó, Marjorie már fel is szaladt a szobájába. Anya a konyhaasztalra dobta a kulcsokat, kisétált a hátsó ajtón, és elszívott három cigit. Bizony, megszámoltam. Márpedig a három cigi rosszat jelentett.

A konyhaasztalunk kerek volt, világosbarna színű – ez az árnyalat régen sem számított divatosnak –, a lábai meg billegtek, bicebócán, mint egy vén kuvasz. Amikor apa dobolt egy sort a kezével az asztallapon, a tányérok és a poharak nyomban csúszkálni kezdtek, csilingelve összekoccantak. – Figyeljetek csak! – szólalt meg apa. – Mit szólnátok, ha ma este asztali áldást mondanánk? Ez újdonság volt. Anyára pillantottam. A szemét forgatta, beljebb húzódott a székével, és nagyot harapott egy szelet fokhagymás kenyérbe. – Ne már, apa! – mondta Marjorie. – Áldást? – Mi az az áldás? – kotyogtam közbe. – Ez a te reszortod – hagyta rá anya a magyarázatot apára. Apa elmosolyodott, és megvakarta fekete, drótszőrű szakállát. – Nem emlékszel? Ilyen rég lett volna? Vállat vontam. – Az én családomban bevett szokásnak számított, hogy valaki az étkezőasztal mellett néhány szóban hálát ad az ételért, és mindazokért, akikkel megoszthatjuk. Érted? Olyan, mint egy ima. Marjorie kurta, fojtott nevetést hallatott, majd beletunkolta a villáját a piros spagettibe, és tésztát csavart rá. – Ez igazából nem is étkezőasztal, apa, csak egy konyhaasztal! – jelentettem ki módfelett büszkén, amiért felfedeztem egy logikai bakit az áldásos érvelésben. Nagyon ment nekem a bakivadászat. – Honnan jutott ez most eszedbe? – kérdezte anya. Apa a megadás egyezményes jeleként felemelte a kezét, és magyarázat helyett hablatyolt valamit. – Csak úgy. Gondoltam, jó buli lenne. Közös családi program vacsora közben. – Jó, jó – vágta rá anya, szokás szerint nem rejtve véka alá, hogy az ellenkezőjét gondolja. – Viszont egy új családi tradíciót nem lehet csak így ukmukfukk bevezetni. Később majd együtt beszélhetünk róla. – Szupi! – mondtam. – Tartsunk családi kupaktanácsot az áldásról! – A nagy döntéseket és teendőket mindig családi kupaktanács keretein belül hoztuk meg. Mondjuk a szüleim általában olyankor hívtak össze efféle kupaktanácsokat, amikor rossz híreket közöltek velünk, például amikor meghalt a nagyi, vagy amikor a kutyánkat, Maxine-t el kellett altatni. Illetve az szokott még lenni, hogy megpróbálják leosztani a házimunka ránk eső részét Marjorie között és énköztem. A demokrácia ez esetben úgy nyilvánult meg, hogy választhattunk a kötelezően fakultatív lehetőségek közül, de valahogy soha nem szerepelt köztük semmi, amit szívesen csináltunk volna, teszem azt, heverészés a kanapén, tévézés, olvasás, fejbőlmese. A kupaktanácsok végén tulajdonképpen mind csalódottan álltunk fel. – Csodás ötlet, Merry kicsim! – derült fel apa. Majd a szórakoztatásomra szürcsölve beszippantott egy hosszú tésztaszálat.

– Szerintem rossz ötlet. – Marjorie-nak sikerült kibontott haja és túlméretezett ruhaujja mögé rejteni az arca nagy részét. – Neked sosem tetszik, amit én javaslok! – kértem ki magamnak, hogy összeakasszam a bajszom a nővéremmel. Kitapogattam Marjorie beismerő vallomását, amit a farmerem elülső zsebébe dugtam, nem vesztettem-e el véletlenül. Még nem jutott időm arra, hogy betápláljam és kielemezzem az adatokat a kartonpapír laptoppal, de ami késik, nem múlik. Írásos bizonyítékom van, hogy a szobámba járkál, és ellop tőlem ezt-azt. Ha továbbra is undokoskodni fog, felhasználom ellene, annyi szent. – Csigavér, Merry! – nyugtatott anya. – Ezt nem neked címezte. – Nos? Mit tartasz rossz ötletnek, Marjorie? Fejtsd ki nekem, légy szíves! – kérte apa. Tudtuk, hogy begurult, mert nagyon próbált úgy viselkedni, mint aki cseppet sem dühös. – Az egészet. Anyáék összenéztek az asztal felett. Marjorie újfent elérte, hogy a szüleim közös nevezőre jussanak. – Voltál ma edzésen? – Milyen elegánsan váltasz témát, apa! – Miért? Már kérdezni sem szabad? – Ma volt megbeszélésem. – Ó. Persze. Ne haragudj. – Apa leplezett haragja menten elpárolgott, és mélyebbre süppedt a székén. – Hogy ment? Akkor még nem értettem, miről beszélnek, viszont ettől nagyon nyugtalan lettem. – Mint a karikacsapás. – Marjorie nem váltott testhelyzetet, nem görnyedt még jobban össze, a hangja azonban elhalkult, elúszott, mint aki félálomban beszél. Aztán hozzám fordult, és így szólt: – Apa szeretné, ha áldást mondanánk, mert akkor egy nap majd mind a mennybe kerülünk. Megint megnyomkodtam a levelét, és emlékeztettem magam, hogy feltétlenül erősítsem meg a szobám védelmét. Szórhatnék például hintőport az ajtó köré a padlóra, mert úgy kirajzolódnának a lábnyomok, amelyek nem tőlem származnak. – Ez nem volt szép tőled – mondta apa. – Nézzétek, anyátoknak igaza van. Majd később visszatérünk rá… – Halleluja, Jézus ujja! – szakította félbe Marjorie, majd a szájába lapátolta a spagettije felét, amitől groteszk módon felfújódott az arca. Senki nem nevetett. A tészta és a szósz kibuggyant a szája sarkán, lecsorgott az állán, és a tányérján placcsant. – Hagyd abba, Marjorie, ez gusztustalan! – dorgálta anya. – Blööee, de undi! – fintorogtam vele egy időben. – Figyeljetek, én mindig igyekeztem tiszteletben tartani a véleményeteket, és nem erőltettem rátok a nézeteimet, ezért… – Mint a mellékelt ábra mutatja, mi? – Ezért… elvárom, hogy ti is tartsátok tiszteletben a hitemet! – Apa felemelte a hangját, a végén túlkiabálta a pár perccel korábbi dobolását. Apa tüdejében egy megafon rejlett; ha

kieresztette a hangját, abba beleremegtek a falak, és megrázkódott a föld. Konokul lehorgasztotta a fejét, és vadul beledöfte villáját a tésztájába. Nem tudtam mire vélni anya viselkedését. Normális esetben apa szemére hányta volna, hogy kiabált velünk, apa meg sűrűn bocsánatot kért volna. A körénk telepedő csendben anya összekulcsolt kezére támasztotta az állát, és Marjorie-t figyelte. – Képzeld, apa! Ma speciel pont szóba került a mennyország. Mármint, a megbeszélésen. – Marjorie megtörölte száját a kézfejével, és rám kacsintott. Apa négyéves koromban vitt utoljára templomba. Nem sokra emlékeztem belőle, csak a merő unalomra, a fából ácsolt padokra meg a nagy magaslatra a templom mögött, ahová télen szánkózni jártunk. A mennyországról épp ezért homályos, zavart, már-már komikusan elnagyolt képzeteim voltak, egy nagy, kulturális vegyesfelvágott, melyben bodros bárányfelhők ötvöződtek hárfákkal, szárnyas angyalokkal, aranyló napsugarakkal, valamint egy hatalmas kézzel, amit valószínűleg – bár erre nem mertem volna megesküdni – egy lobogó, ősz szakállú, óriási bácsi nyújtott ki felém, akit Istennek hívtak. Egy egzotikus hely, amit alkalomadtán szóba hoztak az osztálytársaim, és elmesélték, hogy oda kerültek elhunyt nagyszüleik vagy elpusztult háziállataik. Nem vágtam, mi ez az egész, mi a lényege, és nem is érdekelt különösebben. – Megkérdezhetem tőled is, amit dr. Hamiltontól kérdeztem? – tudakolta Marjorie apától. – Persze. – Apa kényszeredetten piszkálta a tésztát a tányérján, akár egy duzzogó kisgyerek, akit alapos fejmosásban részesítettek. – Hiszel a mennyországban, ugye? – Teljes mértékben, Marjorie, és… – Egy pillanat. Még nem tettem fel a kérdésemet. Szóval, a mennyország. Úgy gondolod, hogy a szeretteid szellemei, a lelkek, vagy micsodák, odafent várják, hogy te is átkelj a túlvilágra, és az öröklét legyen a jutalmatok? – Igen, de… – Várj! – vágott közbe Marjorie kuncogva. – Még nem fejeztem be. Honnan tudod biztosra, hogy a mennyországban a szeretteid szellemei valóságosak-e? – Ezt nem egészen értem. – Megmagyarázom. Honnan tudhatod, hogy, teszem azt, az apukád szelleme, nagyapa szelleme, valóban az, akinek mondja magát, és nem egy démon, aki rá akar szedni? Mi van, ha a démon tökéletesen utánozza a papát? Elég szenyó dolog lenne, nem? Gondolj csak bele: odafent vagy a mennyországban, és azt hiszed, hogy ott van veled a papa. A szellem megszólalásig hasonlít rá, úgy beszél, és úgy viselkedik, mint a papa. De mi a garancia, hogy tényleg ő az? Ahogy telik-múlik az idő, egyszer csak rádöbbensz, hogy sosem fog elmúlni a kétely. Sosem lehetsz biztos benne, hogy a körülötted lézengő szellemek nem álruhás démonok-e. Szegény üdvözült lelked az idők végezetéig kétségek közt fog hányódni, attól tartva, hogy az örökkévalóság során bármikor szörnyűséges, borzalmas, iszonytató változás mehet végbe a papa arcán, miközben átölel. Marjorie felállt, és a melléhez szorította a pohár vizet. Állát piros foltokban borította a paradicsomszósz.

A konyhaasztal körüli szűk körben anyára és apára néztem. Értetlenül bámultak egymásra, mint akik idegenek közé csöppentek. Néma csend honolt. Marjorie lassan kivonult a konyhából. Hallgattuk, ahogy a léptei távolodnak, beljebb a ház gyomrába, majd fel a szobájába, és egy kattanással bezárult az ajtaja.

7. FEJEZET Egy helyi autószalon reklámjára ébredtem éjjel fél tizenkettőkor. Egy hang a következőket kiabálta: „Az áraink verhetetlenek, győződjenek meg róla a saját szemükkel!” A párnám alá dugtam az ébresztőórás rádiómat, nehogy a szüleim meghallják, amikor bekapcsol. A folyosón és a fürdőszobában sötétség honolt, vagyis a szüleim lekapcsolták a villanyt, és lefeküdtek aludni. A hálószobájuk Marjorie-val szemben nyílt; zárva volt az ajtó. Azon túl, a folyosó a napozószobában végződött, melynek széles erkélyablakát egy utcai lámpa fénye pettyezte. A folyosó padlója hűvösnek tűnt csupasz talpam alatt, ezért a sarkamon tipegtem előre, hátrafeszített lábujjakkal. Nem vettem a fáradságot, hogy magammal vigyem Scarry könyvét. Marjorie ajtaja résnyire nyitva állt; halk zene és tompa fény szűrődött ki a szobából. Kopogás nélkül, óvatosan nyomtam be a hatalmas ajtót. – Csukd be magad mögött – mondta Marjorie. – De halkan! Így is tettem. Vigyázva fordítottam el az ajtógombot, akár egy kasszafúró. A szobában egyedül a kislámpa égett, gyér fénye Marjorie ágyára vetült. Hunyorogva fürkésztem a félhomályt, sűrűn pislogtam, amíg a szemem hozzászokott a változáshoz. – Gyorsan, árulj el nekem valamit! Mit gondolsz, olyan-e a szobám, mint máskor, vagy át lett rendezve? Alaposan körülnéztem. „Alaposan” alatt azt értem, hogy nem bámészkodtam, mert féltem, ha túl hosszan nézelődnék, túl sokat látnék, és rajta felejteném a tekintetem a poszterekből kirakott kollázson, az egymásra helyezett testrészeken, a középen tátongó, fogazott szájon. – Nem változott semmi – jelentettem ki. – Talán nem. A franc se tudja. Lehet, hogy a szoba átalakult, miután távoztál. Lehet, hogy tegnap a szőnyeg és az ágy a plafonon lógott. Lehet, hogy a szobám újra meg újra megváltozott, egészen addig, amíg be nem jöttél, és akkor gyorsan visszarendeződött. Lehet, hogy a te szobád is ugyanezt csinálja, folyton változik, csak titokban, hogy ne vedd észre. – Fejezd be! Ha ilyeneket mondasz, visszamegyek a szobámba! Marjorie az ágyán ült, ölében könyv hevert. Nem öltözött át, még mindig a tréningruháját viselte, az állán rászáradt spagettiszósz-maradék díszelgett. Haja sötét volt, zsíros, ernyedten húzta le a fejét. – Ugyan, csak cukkollak! – mondta. – Ülj ide mellém, Merry! Mesélek egy új mesét.

– Csak hogy tudd, nem tetszett a leveled – közöltem vele, miközben engedelmesen helyet foglaltam mellette. Elképzeltem, ahogy Marjorie besurran a szobámba, és befogja az orrom, amíg alszom. Megijesztett a gondolat. Aztán elképzeltem, hogy visszaadom neki a kölcsönt, ami felvillanyozott. – Ha még egyszer beosonsz hozzám, megmondalak anyának. Megmutatom neki a levelet! – Úgy éreztem, nagy bátorságra vall kiállni magamért, és büszkén kidüllesztettem a mellkasom, szinte megszédültem tulajdon merészségemtől. – Sajnálom. De nem ígérhetek semmit. – Marjorie oldalra kapta a fejét, majd vissza felém, mint aki hallgatózik, nem battyognak-e ki a szüleim a hálószobájukból a folyosóra. – Ez nem igazság! – Tudom. Viszont készültem egy új mesével. – Felcsapta a könyvet az ölében. Mondanom sem kell, az én könyvem volt, az, amelyiket elcsórta a szobámból: Utazás a világ körül. Odalapozott egy New York városát ábrázoló rajzhoz. Az épületek téglavörös és égszínkék színekben pompáztak, kitöltötték az egész oldalt, egymással tusakodva minden talpalatnyi helyért. Az utcákat, a járdákat, valamint a járókelőket zöld, kacskaringós vonalak hálózták be. Marjorie alighanem azzal a zöld zsírkrétával satírozta rájuk a szálas ereket, amivel a levelet írta. Belefogott a történetbe: – New York a világ legnagyobb városa, igaz? Amikor a friss hajtások – Marjorie szünetet tartott, és végighúzta az ujját a könyvembe firkált zöld erezeten – szárba szökkentek, bárhol felüthették a fejüket. Elburjánzottak a Central Parkban, felverték a lebetonozott ösvényeket, eltömítették a tavakat és a szökőkutakat. A folyondár megállíthatatlanul terjeszkedett, benőtte a pázsitot, felkúszott a fákon, végig a lakóházak ablakpárkányán lévő virágládákon, majd megtámadta az utcákat. Az emberek hiába próbálták levagdosni a hajtásokat, attól csak még gyorsabban nőttek vissza. Senki nem tudta, hogyan nőttek ki, s azt sem, miért. Hisz az utak alatt, tudod, a csatornákban, nem húzódott termőföld. De valahogy mégis megteremtek. A kúszónövény csápjai betörték az ablakokat, befurakodtak az épületek résein; eleinte egyesek felmásztak rajtuk, és betörtek másokhoz, elvitték az ételt, a pénzt, a HD tévét, ám a hajtások csakhamar kitúrták az embereket otthonaikból, meg minden mást is, a házak megroggyantak, majd összedőltek. Gombamód bújtak elő a romok közül, óránként harminc centit nőttek. Nem csak New Yorkban: máshol is. – Marjorie azzal folytatta, hogy a friss hajtások elgazosították a kertvárosokban élő emberek gondozott gyepét, virágágyásait, a kocsifelhajtókat, a járdákat. Vidéken, a farmokon a kúszónövények meghódították a kukorica-, búza- és szójatáblákat, tönkretéve valamennyi terményt. Az emberek sehogy sem tudták megfékezni a hajtások terjeszkedését, több millió gallon gyomirtót szórtak és öntöztek rájuk, mindhiába. Végső kétségbeesésükben lefolyótisztítót, lúgot és fehérítőt vetettek be ellenük. A hajtások nem sorvadtak el, ellenben a vegyszerek és mérgek leszivárogtak a talajvízbe, és megfertőztek mindent. Követtem az ujjammal a New Yorkot behálózó zöld hurkokat, zsongott a fejem a kígyózó tekervényektől, tövisektől, levelektől. Észre sem vettem, hogy Marjorie elhallgatott, és engem bámul. – Tovább is van. Kérdezz valamit!

Tudtam, mire gondol. Feltettem neki a kérdést, amire várt. – Mi történik velünk? Hogyan győzhetjük le a hajtásokat? Marjorie becsukta a könyvet, és lekapcsolta az ágy fejtámlájára csíptetett olvasólámpát. Olyan volt, mintha a koromsötétben semmi nem lett volna rajtunk kívül a szobában. Pedig nagyon is volt: a szemem és a tüdőm is megtelt vele, ólomsúllyal telepedett a vállamra. Marjorie közelebb húzott magához, az ölébe fektetett. A lába izzadságszagot árasztott. Durván vakargatta a fejemet, és ahogy beletúrt a hajamba, a loknijaim bele-beleakadtak a hangulatgyűrűjébe, kitépve egy-egy hajszálat. – A vége felé – vette fel Marjorie a fonalat –, már csak ketten maradtak, két lány, akik egy kis házban laktak egy hegy tetején. A ház úgy nézett ki, mint a babaház a szobádban. A lányokat Marjorie-nak és Merrynek hívták. Egyedül éltek az apukájukkal. Az anyukájuk néhány héttel korábban, amikor a hajtások elérték a várost, lement a közértbe, és soha nem jött vissza. – Az összes ennivalójuk elfogyott, az apukájuk pedig nem érezte jól magát. Egész napokra bezárkózott a szobájába. Szegény Marjorie is rosszul volt. Megbetegedett. Alultáplált volt. Kiszáradt. Hangokat hallott, amik szörnyűséges dolgokat suttogtak. Elhatározta, hogy ágyban marad, és átalussza az egészet, amíg minden rendben lesz, de nem változott semmi. Egyedül a bátor kis Merry őrizte meg a lélekjelenlétét. – Az utolsó napon az apukájuk kimerészkedett a házból, hogy kaja után nézzen. Merry lelkére kötötte, hogy senkinek ne nyisson ajtót, és kerülje el a pincét. Teltek-múltak az órák, és Merry nem tudta, mitévő legyen, mert Marjorie köhögött, nyöszörgött, félrebeszélt. Ennie kellett volna, vagy innia, segítségre volt szüksége. Merry lement a pincébe, hátha talál valami dugiételt, amiről megfeledkeztek. Ekkor fedezte fel a pince döngölt padlójából kikandikáló friss hajtásokat. Nézte, ahogy nőnek, egyre magasabbra, mígnem egyszer csak kiemeltek a föld alól egy hatalmas árnyalakot, amely törött marionettbábuként csüngött a kúszónövények bölcsőjéről. Az anyukájuk holtteste volt. Merry egyszeriben ráeszmélt a borzalmas igazságra: az apukájuk megmérgezte az anyukájukat, és eltemette a pincében, majd utána szép lassan Marjorie szervezetébe is mérget juttatott. Ez volt az egyetlen magyarázat Marjorie betegségére. A gonosz apuka meg akarta ölni, és Merry lett volna a következő. – Merry kiszaladt a pincéből, fel Marjorie-hoz, és bemászott mellé az ágyba. A friss hajtások átfurakodtak a konyha padlóján, és a zöld rengeteg beborította az egész házat. A hegytetőn álló kartonpapír házikó recsegve-ropogva roskadozott a padlón, falakon és plafonon áttörő kúszónövények súlya alatt. Hirtelen dörömböltek a bejárati ajtón. Marjorie szünetet tartott, és a kobakomra koppintott, finoman, de határozottan. Nem fájt, de elég erősen ütött meg, hogy úgy hangozzon, mintha a fejemben kopogtatna. – Merry igyekezett tudomást sem venni a dörömbölésről. Inkább két kérdést szegezett Marjorie-nak: „Mit csináljunk, ha nem apa akar bejutni a házba? És mi lesz, ha ő az?” Felültem, és legördültem Marjorie öléből, le a padlóra. A térdemre estem, akkora zajjal, hogy még a fogam is összekoccant. Reszketegen lábra álltam, könnyek csípték a szememet. Majdnem rákiabáltam: rémes nővér vagy, utállak!

Ám Marjorie így szólt: – Nem vagyok jól, Merry. Nem akartalak megijeszteni. Bocsáss meg! – A hangja elcsuklott, és a kezébe temette az arcát. – Semmi baj – válaszoltam. – De azért rendbe fogsz jönni, ugye? És aztán majd megint rendes meséket mondunk egymásnak. Jó móka lesz, mint régen. – Nem. Jól jegyezd meg a két nővér történetét! Meg az összes többi mesémet, mert… mert szellemek kavarognak a fejemben, és próbálom kiűzni őket, de nem szabad elfelejtened a két nővér történetét. Azt semmiképpen. Rendben? Jól vésd az eszedbe! Kérlek, mondd, hogy rendben! Marjorie sötét sziluettje kirajzolódott az ágyon. Akár egy felpúpozott takaró is lehetett volna, amit elöl hagytak. Nem láttam a szemét, sem a paradicsomszószt az állán. Nem válaszoltam, mire sikítani kezdett, mintha megtámadták volna; olyan hangosan sikított, hogy elemelkedtem a padlóról, és hátratántorodtam. – Mondd, hogy rendben! Mondd ki, Merry! Nem mondtam ki. Menekültem a szobából.

8. FEJEZET Focista szerettem volna lenni, mint Marjorie, csak még nála is profibb. Jó lábon állt, ami apa nyelvén annyit tett, hogy keményen és messzire tudta rúgni a labdát. Én viszont két jó lábon álltam. Fürgén cseleztem, gyorsan futottam, simán le tudtam előzni nálam idősebb játékosokat. Marjorie-t betették söprögetőnek az elsős gimnazisták kezdőcsapatába, ami irtó menőn hangzott. Igazából fogalmam sem volt, mit takar ez a poszt, azt viszont értettem, hogy a hátvédek közül neki tulajdonították a legkülönlegesebb, legfontosabb szerepet. Nekem persze eszem ágában sem volt söprögetni. Gólokat akartam rúgni, és mindig bevágtam a durcit, ha az edzőm hátulra száműzött a pályán. Aznap korán érkeztünk edzésre, és anya javasolta, hogy várjuk meg a kocsiban, amíg befut az edző. Magamhoz szorítottam az ölemben tartott türkizkék lasztit, és meresztettem a szemem, merről tűnik fel az edző narancssárga pólója. Anya félig letekerte az ablakot, és rágyújtott. A pálya mellett tilos volt dohányozni. – Miért nem apa hozott edzésre? – Tudtam, hogy anyát bosszantani fogja a kérdés, de nem törődtem vele, mert haragudtam rá, amiért hátrafogta a hajam, pedig én ki akartam engedni. Imádtam, ahogy lobog a hajam futás közben, akár egy papírsárkány farka. – Szóval nem is örülsz neki, hogy én jöttem veled? Mondhatom, szép. – Dehogy! Örülök neki. Csak kíváncsi voltam. – El kellett vinnie Marjorie-t a megbeszélt időpontjára. – Nem te szoktad elvinni? – De igen. A múltkori alkalom rosszul sült el. A doktor úr ezért jobbnak látta változtatni a menetrenden. – Miért, mi történt?

Anya sóhajtott, melynek következtében a dohányfüst, amit máskülönben profin fújt ki a szája sarkán keresztül a nyitott ablakon, most szétterült a kocsiban, és megtelepedett a levegőben. – Semmi különös nem történt, kicsim. Most apán a sor, hogy elkísérje. Hazudott. Szinte nevetségesen átlátszó volt ez a duma. Valamit titkolt előlem, s mivel sejtelmem sem volt róla, hogy mit, szabad folyást engedtem a képzeletemnek, és válogatott szörnyűségeket vízionáltam az orvos rendeléséről. Nem mintha tudtam volna, milyen orvosról van szó, arról nem beszélve, hogy az én szememben minden orvos egyforma volt. Másodikos fejjel mindössze annyit tudtam az orvosokról, hogy orvosok, és kész; azaz hogy meggyógyítják a betegeket. Minimális ismereteim viszont éppen elegendők voltak ahhoz, hogy aggódni kezdjek, rákos-e Marjorie, vagy elkapott-e valami más, kimondhatatlan nevű, rettenetes betegséget. Sosem lesz gyerekem, de ha váratlanul, megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag anyasággal verne meg a sors, itt helyben leteszem a nagyesküt, hogy őszintén válaszolni fogok a csemetém valamennyi kérdésére, elmondok neki mindent, még a legdurvább részleteket sem fogom eltitkolni. Éreztem, hogy zavarosban halászok, és valószínűleg úgysem fogok ki semmit, ezért bevetettem az egyetlen ütőkártyámat. – Anyu! Marjorie az utóbbi időben nagyon furán viselkedik. – Tényleg? Mire gondolsz? Majdnem sírva fakadtam, amiért kinyitottam a számat. Ez több árulkodásnál. Visszaéltem a nővérem bizalmával, aki a jelek szerint nagyon, de nagyon beteg volt. De mindez már nem számított, mert nem bírtam tovább magamban tartani, és hagytam, hogy kibukjon belőlem minden. Elmeséltem anyának, hogy Marjorie éjszakánként beosont a szobámba, ellopta a könyvemet, mesélt a szörpáradatról, üzenetet hagyott, a frászt hozta rám a friss hajtásokkal, és azt mondta, hogy szellemek suttognak a fejében. A kúszónövényes sztorit egy kicsit felnagyítottam, úgy állítva be, mintha Marjorie meséjében a hajtások a focipályán nőttek volna ki, miközben rúgtam a bőrt, és bekebeleztek volna mindnyájunkat. Anya a homlokát masszírozta, s a másik kezével visszatette a cigarettát a szájába. – Köszönöm, hogy elmondtad, Merry. Megkérlek, hogy a jövőben is meséld el, ha valami… hogy is mondjam… fura dolgot csinál. Rendben? Nagy segítség volna. Nekünk, meg a nővérednek is. – Megrázta a fejét, és füstöt eregetett. – Marjorie-nak nem lenne szabad megijesztenie. – Nem ijedtem meg, anyu. Anya kinyitotta a kesztyűtartót, és elővett egy tenyérnyi, piros noteszt. Gondosan bele volt tűzve egy toll, amivel gyorsan lefirkantott pár gondolatot. – Hűű, kaphatok egy olyat? – A piros notesz után nyúltam, ám anya elrántotta előlem. – Ne nyúljkálj, Merry! Hányszor mondjam, hogy nem szabad nyúlkálni? – Bocsánat. – Nézd. Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. De nem adhatom oda a noteszt. Dr. Hamilton kérte, hogy vezessek naplót az otthon történtekről. – Láthatta rajtam, hogy megvonaglik az arcom, és valami eltörik bennem, mert a vállamra helyezte a kezét, majd hozzátette: – És

remélem, egy pillanatig sem gondolod, hogy az, amin Marjorie keresztülmegy, a te hibád volna. Addig eszembe sem jutott magamat okolni, és ettől értelemszerűen egyből bepánikoltam. Megmarkoltam anya gallérját, és feljebb tornásztam magam az ülésről, közelebb hozzá. Meg akartam nyugtatni, hogy Marjorie nem is olyan vészes, csak eltúloztam a fantazmagóriáit, ha belegondolok, egész jópofa sztorik, remélem, még mesél hasonlót, sőt, az is lehet, hogy én is kitalálok majd ilyeneket. Végül más lett belőle. – Légyszi, légyszi, légyszi, ne mondd el Marjorie-nak, hogy árulkodtam róla. Nem teheted! – Lakat a számon, édesem. Megígérem. – Az ígérete hamisan csengett, csupán egy írásjel volt a mondat végén. Visszahuppantam a helyemre, bár továbbra is majd’ megölt a kíváncsiság. – Én bizony aggódom Marjorie-ért, még ha te nem is. Anya elmosolyodott, és elnyomta a cigit. – Hogy a csudába ne aggódnék, Merry! Nagyon is aggódom. De Marjorie segítséget kap. Túljutunk ezen, meglásd. Addig is, legyél a szokásosnál is kedvesebb a nővéreddel. Legyél tekintettel rá! Most… most össze van zavarodva sok mindennel kapcsolatban. Érted, amit mondok? Nem értettem egy fityfenét sem. Viszont olyan hevesen bólogattam, hogy kis híján kiráztam a hajamból a fonatokat és hajgumikat. Szótlanul üldögéltünk, amíg az edző le nem parkolt piros, kis autójával. Meg sem lepődtem volna, ha Bogi bujkál benne. – Meg is jött. Jól van akkor. Mulass jól, és fogadj szót az edzőnek! – De anyu, eligazítást kell tartanod, ahogy apu szokta, különben nem indulhatok el. – Miket szokott mondani? – Rúgj a labda közepébe! Emeld fel a fejed! Meg hogy a gyorsaságot nem lehet tanítani. Anya elnevette magát. – Ez meg mit jelent? – Hát hogy szupergyors vagyok, és ezt nem lehet tanítani? Nem tudom! – Vele nevettem, épp csak kényszeredetten és mániákusan. – Értem. Na, hajrá! Jó edzést, kicsim! Anya homlokon puszilt, de nem szállt ki a kocsiból. A pályára kocogtam, és csatlakoztam a csapattársaimhoz, akik nagyban cseverésztek. Olivia, a legmagasabb és legszőkébb focista fintorogva rám mutatott. – Fúj, Merryből dől a füst! – Az edző rászólt, hogy viselkedjen. Az egyik páros feladatnál megrúgtam a lábszárvédője fölött. A gyepre roskadt, és jajgatva szorongatta a lábát. A többiek a nevemet kiabálták, kérték, hogy passzoljak. Magamnál tartottam a labdát. Cselezgetve kikerültem a nyöszörgő, fetrengő Oliviát, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, hiszen a gyorsaságot nem lehet tanítani.

9. FEJEZET

Felültem az ágyban. Csak annyit tudtam, hogy otthon vagyok, bent a sötét, nagy házban, Marjorie a ház egy másik pontján van – talán elveszett, talán bujkál –, és sikít. Nem fért a fejembe, hogyhogy nincs közvetlenül mellettem Marjorie, tölcsért formálva a tenyeréből a szája előtt, mert döbbenetesen hangosnak tűnt. Soha senkit nem hallottam még így sikítani, sem azelőtt, sem később. Hiperaktív hangmagassággal, többrétegű, skizofrén frekvencián zengett, szingularitássá zsugorodott, majd ősrobbanásként bomlott szét, beterítve mindent. A hangjában tapasztalható, szédítő változások pillanatnyi, hallucinogén hatást keltettek, mintha egyszerre több atonális hangon harmonizálna saját magával. Kislisszantam a résnyire nyitott ajtón, óvatosan kikerülve a biztonsági rendszeremet. A folyosó orgonasípja Marjorie fülsiketítő visításától zengett. A szüleim Marjorie-t szólongatva rontottak ki a hálószobájukból, ügyetlenül húzva össze nyitott köpenyüket, miközben átcsoszogtak a folyosón. Nagyon féltem, de emlékszem, hogy megharagudtam rájuk, komikusan kétballábas, álomkóros szüleimre. Hogyan is védhetnének meg Marjorie-t és engem? Hogyan várhatnám el tőlük, hogy vigyázzanak ránk? Anya megpillantott, rám mutatott, mire legyökereztem a folyosó végén. – Feküdj vissza! – kiabált. – Mindjárt jövök! Ahelyett, hogy visszamentem volna a szobámba, magzatpózba kuporodtam a folyosón. Gondolatban fűt-fát megígértem Marjorie-nak. Megígértem, hogy olyan totál zakkant, parás, gusztustalan meséket mesélhet nekem, amilyet csak akar, és nem fogom továbbadni anyának, de akkor hagyja abba a sikoltozást. Apa Marjorie ajtaján dörömbölt, és elfordította a kilincset. Az ajtó nem mozdult. Apa Marjorie-t szólongatta, de olyan harmatos hangon, hogy esélye sem volt meghallani. Anya szorosan apa mögé húzódott, és ő is bekiáltott Marjorie-nak, kicsimnek, édesemnek szólította, úgy kérlelte, mint aki arra próbálja rávenni, hogy egye meg a brokkolit. Tanácstalanok voltak, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Ők is megijedtek. Talán még nálam is jobban. Apa végül belökte az ajtót, és a szüleimet kart karba öltve elárasztotta a Marjorie szobájából tóduló éles, aranysárga fény. A lárma hangereje robbanásszerűen többszörösére nőtt, mindent összezúzott a fejemben, megpróbáltam egyben tartani kis kezemmel, de egyegy szilánk kicsúszott az ujjaim közül. Döndülések társultak Marjorie sikolyához, a falakon, a padlón vagy mindkettőn, visszhangot vertek, megsokszorozódtak, a folyosó megtelt dobogással, puffanásokkal, csattanásokkal, kiabálással, nemcsak hallottam, hanem a csontjaimban is éreztem valamennyit. – Uramisten, Marjorie! – ordított apa. – Hagyd abba! – Majd eltűnt a szobájában. Anya az ajtóban maradt, és rövid tőmondatokban utasításokkal bombázta apát. – Ne! Finoman! Óvatosan! John! Vigyázz! Ne érj hozzá! Előbb nyugtasd le! Nem tudja, mit csinál! Négykézláb kúszva megindultam Marjorie szobája felé; tenyerem és csupasz térdem felszedte a koszt és a porcicákat a hetek óta felsöprésre váró parkettáról.

A dübörgés ekkor félbeszakadt. Marjorie még mindig hisztérikusan sikítozott, de kezdett csillapodni, és már ki tudtam venni a hangzavarból, hogy ki mit mond. – Szedjétek ki őket a fejemből! – kiabálta Marjorie. Mire apa: – Semmi baj. Csak… csak rosszat álmodtál. – Vénségesen vének! Nem hagynak aludni. Állandóan susmorognak. Anya: – Jaj, Marjorie! Itt van anya és apa. Minden rendben. – Sosem fognak magamra hagyni. Túl sokan vannak. Apa: – Cssst! Nincs itt senki rajtunk kívül. – Nem bírok megszabadulni tőlük. Félúton jártam a folyosón. Marjorie abbahagyta a sikítozást. Nyugodt, szenvtelen hangon beszélt, mint egy tipikus tinédzser, akinek ahhoz sincs energiája, hogy kinyögje a választ a szülei idegesítő kérdéseire. A szüleim egyre hangosabban, egyre elkeseredettebben győzködték. Anya: – Kérlek szépen, drágám! Gyere le onnan! – Nem szabadulhatunk meg tőlük. Apa: – Azonnal szállj le onnan, Marjorie! Anya ráripakodott apára, amiért felemelte a hangját, apa meg Marjorie-val kiabált, hogy elég legyen ebből, Marjorie erre veszekedni kezdett velük, mindenki üvöltözött, azt hittem, sosem lesz vége. Egy bakugrással a küszöbön termettem, továbbra is meglapultam a padlón. Felpillantottam, megláttam Marjorie-t, és belőlem is kitört a sikoltozás. Másnap reggel anya azt mondta, hogy Marjorie semmire nem fog emlékezni az egészből, mert alvajárt, vagy ilyesmi. Amikor rákérdeztem a falon tátongó lyukakra, anya megpróbálta elütni egy viccel a dolgot: – Hát igen, Marjorie alvabokszolt! – Nem értettem, mi ebben a vicces. Anya elmagyarázta, hogy Marjorie valamiféle alvási rémülettel küzd, ami egy különösen durva rémálom, és úgy megijeszti az embert, hogy a környezete azt hiszi, felébredt, pedig valójában még mindig alszik, Marjorie pedig rémületében lyukakat ütött a gipszkarton falba – valószínűleg el akart menekülni a rémségek elől, amik álmában kísértették. Anya biztosított róla, hogy Marjorie erős lány, gond nélkül képes átütni a falakat, főleg mert az emeleten lévő, régi, roskatag gipszkarton falak könnyen megadják magukat. Ettől meg kellett volna nyugodnom, csakhogy nem igazán értettem, mik azok az alvási rémületek, valamint az sem töltött el megnyugvással, hogy a falak ilyen papírvékonyak. Miféle háznak omladoznak a falai? Aznap éjjel, Marjorie küszöbén, amikor még nem hallottam semmiféle alvási rémületekről meg ósdi gipszkarton falakról, láttam, ahogy Marjorie pók módjára

kapaszkodik a falon. A poszterekből kör alakban kirakott kollázs – a fényes testrészek kollekciója – képezte a hálóját, melynek kellős közepe fölött csüngött. Kezét-lábát szétvetette, csuklóig és bokáig a falba mélyesztette, mintha a falak lassan magukba szippantanák. Marjorie egy helyben vergődött és vonaglott; ha felegyenesedtem volna, a fejem egy vonalba került volna a lábával. Apa hátraszegett fejjel nézte, a tréningfelsőjét ráncigálta, követelte, hogy ébredjen fel, és másszon le a falról. Marjorie felénk fordította a fejét. Loboncos hajától nem láttam semmit a profiljából. Megint kiabálni kezdett. – Nem akarom tovább hallgatni őket, bazmeg! Kurvára elegem van, hogy senki nem hagy békén! Hagyjatok békén a picsába! Anya kézen ragadott, és visszakísért a szobámba. Útközben egyfolytában csitított, és a Marjorie szobájából kiszűrődő ricsaj fokozatosan elhalkult, ahogy a folyosó túlsó végéhez értünk. Anya nagy lendülettel kitárta a szobám ajtaját, és akadálytalanul áthatolt a kifeszített övön, amely halott, bolyhos kúszónövény módjára hullott a padlóra. A műanyag narancsleves doboz lebucskázott az ajtó tetejéről, és lepattant anya fejéről, aki szórakozottan végigsimított kézfejével a homlokán, majd a nyitott szekrény felé rúgta a dobozt. El akartam magyarázni, mi esett a fejére, de megint elhallgattatott, és betuszkolt az ágyba. Anya lefeküdt mellém. Görcsösen zokogtam, és kérdezgettem, mi baja van Marjorie-nak. Anya a homlokomat dörzsölte, és hazudott. Azt mondta, minden rendbe fog jönni. Hátat fordítottam anyának, ő azonban nem engedett, karját és lábát szorosan körém fonta. Ficánkolva próbáltam kibontakozni az öleléséből, bár fogalmam sem volt, hová szaladnék utána. Anya altatódalt dúdolt a tarkómnak. Marjorie és apa ordítozása olyan volt, mint egy erőltetett horrorfilm hangsávja, majd egy idő után valahogy megszűnt minden kiabálás, rikoltozás, dúdolás, és álomba merültünk. Valamivel később arra ébredtem, hogy anya még mindig ott alszik mellettem a kis ágyamon. A takarót teljesen magára húzta, és az oldalára fordult, arccal a falnak. A háta a légzése lágy ritmusára mozgott, fel és le, fel és le. A szobám felé fordultam, a kartonpapír ház irányába. Nem emlékeztem, mikor vettem utoljára szemügyre. Nem rémlett, hogy így nézett-e ki korábban is, órákkal ezelőtt, amikor lefeküdtem aludni, később, amikor felriadtam Marjorie sikoltozására, vagy amikor anya visszakísért a szobámba, és eldúdolta a dalt a hátam mögül. Nyugodt maradtam; elapadtak a könnyek. De az éjszaka hátralévő részén nem jött álom a szememre, mert végig azon rágódtam, vajon Marjorie ismét belopódzott-e a szobámba, és ott volt-e, miközben anya meg én aludtunk. Megtapogattam az orrnyergemet, nem utal-e valami arra, hogy befogta az orromat. A kartonpapír házikó külső homlokzatát, az ablakpárkányba helyezett virágládákat, a palatetőt, sőt, még a konyhát is részletgazdag kúszónövények és levelek szántották keresztbe-kasul; a rajzolt növényeket éles, fekete körvonalak határolták, a vonalon belül zöld filctollal kiszínezve. A friss hajtások behálózták a házikómat. Az ablakban egy papírfecni lapult, melyre két cicát rajzoltak Richard Scarry stílusában, oly módon, hogy

kifelé kukucskáltak az ablakon, egyenesen rám. A cicák testvérek voltak. Az idősebbik szürke, kapucnis tréningfelsőt hordott, és betegnek tűnt – a tekintete üveges, a szemhéja lefittyedt. A kishúgának tágra nyílt a szeme, eltökéltség sugárzott belőle, és szemüveget viselt. Halkan kikászálódtam az ágyból, nem ébresztettem fel anyát. Két ujjal kiszedtem a rajzot az ablak mögül. A papír alján egy felirat szerepelt: Nincs semmi bajom, Merry. Mindössze a csontjaim akarnak kinőni a testemből, mint ezek a friss hatások, hogy felnyársalják a világot. A házikóban sötétség honolt, sűrűbb, mint kint a szobában, miképp a tenger mélyebb rétegei is komorabbak a felszíni vizeknél. Elhátráltam a házikótól, de a szemem cserbenhagyott, képtelen voltam elszakítani a tekintetem az ablaktól. Talán csak képzelődtem, de a redőny enyhén mozogni látszott, mintha a házikó lélegezne. Meredten kémleltem hát az ablakon keresztül a házikó belsejét, mohón kutatva valamiféle rendszerszerűséget, adatok, kézzelfogható nyomok, értelmezhető jelek után ácsingózva. Minél tovább bámultam a nagy semmit, annál mélyebb meggyőződésemmé vált, hogy Marjorie odabent kuporog, a takaróimba burkolózik, várja, hogy közelebb menjek, majd egy óvatlan pillanatban kinyúljon az ablakon, és elkapjon, vagy jókat kuncog magában, pókként mászkál a kartonpapír falakon és a mennyezeten, lesben áll, hogy rám vethesse magát, és a nyakamba mélyessze a méregfogát. Vagy ami még rosszabb: talán áldozat, aki csapdába esett a házban, és tőlem vár segítséget. És fogalmam sincs, hogyan segítsek neki. Arra gondoltam, hogy akár reggel is visszafüggeszthetem a két cicát a házikóba. Összehajtogattam a rajzot, és eltettem az éjjeliszekrényem felső fiókjába, Marjorie előző üzenete mellé. Amikor kihúztam a kezem a fiókból, észrevettem, hogy valaki girbegurba száron egyensúlyozó, zöld levelet rajzolt nagy műgonddal a kézfejemre.

10. FEJEZET Anyának és apának beszéde volt egymással a konyhában. A „beszédem van veled” is egyike volt azon kifejezéseknek, amelyek rendszeresen előkerültek a családban, olyankor, ha valami nem stimmelt. Ezek a beszélgetések az esetek többségében visszafojtott veszekedéseket takartak, amik általában a házimunka körül forogtak („mit keresnek a kimosott ruhák még mindig az asztalon?!”), vagy a mi megrendszabályozásunkról szóltak. Tipikus vitáikból ki lehetett hámozni néhány érdekes felfedezést: apa nem szerette, hogy anya gyakran lekezelőn beszél velünk, anya meg azt nem, amikor apa kikel magából, ráadásul következetlenül; apa szerint anya túlságosan szigorú velünk, ő viszont nem volt hajlandó eltűrni, hogy apa a nevelési eszközei megkérdőjelezésével aláássa a tekintélyét előttünk. Epés civakodásaik végül rendszerint optimista hangnemben zárultak, akár egy meccs előtti ösztönző beszéd: gépiesen

megfogadták, hogy irracionális viselkedésünket észszerűen fogják kezelni, megerősítették abbéli elhatározásukat, hogy egységfrontban lépnek fel velünk szemben, csapatjáték, miegymás, kezeket középre: három, kettő, egy, hajrá szülők! Aznap délután igyekeztek csendben, diszkréten vitatkozni, már amilyen diszkrécióra lehetőséget teremtett egyáltalán a családi ház. Elrejtőztem az étkezőasztal alatt, onnan figyeltem a lábukat, a bokájukat, a vádlijukat, a térdüket. Anya türelmetlenül dobolt a lábával beszéd közben, majd ide-oda hajladozott, amikor apa átvette a szót. Az ő lába meg sem mozdult, mintha nem tudta volna, mihez kezdjen magával. Erős késztetést éreztem, hogy feltűrjem a nadrágszárukat, és vicces fejeket rajzoljak vastag, csókos, vörös szájjal a térdükre. Végighúztam az ujjam a kézfejemről lemosott, filctollas ábra halvány lenyomatán. Rögtön felkelés után ledörzsöltem Marjorie zöld levelét, amit utólag aztán meg is bántam. Eleinte csupán egy-két szót tudtam kivenni a szüleim beszélgetéséből: kurta foszlányokat orvosokról, megbeszélt időpontokról, gyógyszerekről, egészségbiztosításról, meg arról, hogy ezek milyen sokba kerülnek. A szavaik nagy része – így önmagukban – nem sokat jelentett számomra, a komor hangnem azonban nem kerülte el a figyelmem, illetve megértettem, hogy a sokba kerülés, az baj. Mindketten aggódtak, ami természetesen rám is átragadt, és egy idő után már egy cseppet sem élveztem az asztal alóli kémkedést. Apa kisvártatva így szólt: – Csak hallgass végig! Anya keresztbe vetette a lábát. – Hallgatlak. Apa ekkor hadoválni kezdett, hogy sajnálja, de az elmúlt néhány héten a délelőttjeit és délutánjait nem álláskereséssel töltötte, hanem templomba járt, és tisztánlátásért meg útmutatásért könyörgött. Ez utóbbit többször nyomatékosan elismételte. Útmutatásért. Annyiszor hadarta el, hogy egy idő után elvesztette a jelentését, és úgy hangzott, mint egy titokzatos, messzi vidék, egy varázslatos hely, és más körülmények között – ha minden a legnagyobb rendben lenne – talán megkértem volna Marjorie-t, hogy találjon ki egy mesét, ami ezen a helyen játszódik. Apa rendszeresen beszélt egy bizonyos Wanderly atyával, aki sokat segített neki, megnyugtatta, ennyi az egész, semmi több, nem hátsó szándékkal kereste fel, csak útmutatásért, útmutatásért, útmutatásért. Most viszont felmerült benne, hogy Marjorie-nak találkoznia kellene Wanderly atyával, és beszélnie vele. – Az isten szerelmére! – fakadt ki anya. Döbbenetet színlelve a számhoz kaptam a kezem anya káromkodása hallatán. Alig bírtam megállni, hogy elő ne ugorjak az asztal alól, megrázzam a mutatóujjam, és figyelmeztessem, hogy nem szabad csúnyán beszélni. Pedig általában nem szokott káromkodni, csak a kocsiban, ha egy másik sofőr hígagyú barom módjára vezet (ez a kedvenc csúnya szava). – Várj egy picit! – kérte apa. – Tudom, mi a véleményed az egyházról, de… Semmi de. Anya keresztbe vetett lába meglendült, mint egy furkósbot. Fojtott hangon perelt apával: a lányuk beteg, orvosi ellátásra van szüksége; hogyan juthatott egyáltalán apa eszébe ilyesmit javasolni; nem számít, mennyibe kerül – ha minden kötél szakad, majd eladják a házat –, akkor is viszik tovább az orvoshoz, nem szakíthatják meg a kezelést.

Apa nem kapta fel a vizet, higgadtan hajtogatta, hogy tudom, tudom, majd hozzátette, csupán szeretne más lehetőségeket is fontolóra venni. Ártani nem árthat. Anya hallani sem akart róla. Kijelentette, hogy más sem hiányzik Marjorie-nak, vagy bárkinek a családban – beleértve apát –, mint hogy Hogyishívják atya teletömje a fejüket mindenféle humbuggal, ami garantáltan rontaná Marjorie gyógyulási esélyeit. Szegény lány így is épp eléggé össze van zavarodva. Halkan elmotyogtam a „humbug” szót, ízlelgettem, és elraktároztam, hogy minél többször használhassam. – Ezt nem tudhatod – vélte apa. – Honnan tudhatnánk előre, hogy rossz hatással lesz-e rá, Sarah? – Hát ez az! Nem kavarhatjuk meg Marjorie-t, nem kontárkodhatunk bele a kezelésébe, ha egyszer fogalmunk sincs, hogy kiborul-e tőle, és rontunk a helyzeten. Apa felsóhajtott. Hosszan, mint aki léket kapott. – Ne húzd fel magad, de… szóval, izé… én már elvittem Marjorie-t Wanderly atyához. – Hogy mit csináltál? Mikor? – Tegnap. – A kezelése után? Apa nem válaszolt, és noha nem láttam őket, eltakartam az arcomat, nehogy véletlenül kettétörjön és szétváljon fölöttem az asztal, engem ott hagyva a padlón kiszolgáltatva, sebezhetően. Valahogy védekeznem kellett, mert úgy nézhettek egymásra, hogy a tekintetük villámokat szórt. – Nem – nyögte ki apa nagy sokára. – Mi az, hogy „nem”? Előtte semmiképp sem vihetted el… – Anya elharapta a mondat végét, és a hangja oktávokat esett. – John, ugye nem…? – Tudom, és sajnálom, nem szándékos volt. Esküszöm az élő Istenre. Marjorie őrjöngeni kezdett a kocsiban a rendelő felé menet, a múltkori éjszaka semmi nem volt ehhez képest. – Micsoda egy… – Te ezt nem értheted! El sem tudod képzelni, miket mondott és hogyan viselkedett a kocsiban. – Még hogy nem érthetem? Ki vitte el az összes többi kezelésére? Kinek kellett minden egyes istenverte alkalommal szabadkoznia a recepciós és a nővérek előtt? Szerinted kit köpött le, kit karmolt össze, John? – Én… én… nem tudtam, mit csináljak. Marjorie-nak elment az… – Apa elhallgatott. – Rajta, mondd csak ki! Az esze. Erre gondoltál, ugye? A lányodnak elment az esze. Nosza, kerüljünk egyet a templom felé! Teljesen logikus. – Marjorie tisztára ki volt akadva, én meg elsírtam magam, gondolhatod, ülök a volán mögött, mint egy bőgőmasina, ő meg kiröhög, acsarog, olyan hangok jönnek a torkából, mint valami állatéból, és elkezdi sorolni, milyen szexuális dolgokat akar művelni velem, Sarah. A kislányom perverz dolgokat vágott a fejemhez. Veled is csinált ilyet? Nem, ugye? A templom éppen útba esett. Megláttam, és egyszerűen csak lefékeztem. – Ilyen nincs.

– Megálltam, lehúzódtam a templom elé. Működött, Sarah! Marjorie egyből megnyugodott. Wanderly atya kijött hozzánk. Beült a hátsó ülésre, és nagyon jót beszélgetett Marjorie-val. Olyan gyorsan elillant az az egy óra, hogy észre sem vettük. – Azt akarod mondani, hogy kihagytad Marjorie kezelését? Azt a kezelést, amiről dr. Hamilton a lelkedre kötötte, hogy feltétlenül vegyél részt rajta? – Mire jók dr. Hamilton kezelései, hmm? Tapasztalsz bármiféle javulást? Mert szerintem egyre rosszabb az állapota. Gondoltam, hátha Wanderly atya tud rajta segíteni. És bebizonyosodott, hogy segíthet rajta. Az egész családon. – Ám legyen, segíthet neked állást találni, vagy kifizetni a jelzálogot. De tartsd távol tőle Marjorie-t! Egymás szavába vágva, a felindultságtól dadogva kiabáltak, veszekedésük az elviselhetetlenségig fokozódott. Nem bírtam tovább: kimásztam az asztal alól, négykézláb szlalomozva az asztal és a székek lábai között, ki az étkezőből, végig az előszobán. A szüleim nyilván észrevettek, mert abbahagyták a veszekedést. Integettem nekik, és teli szájjal vigyorogtam, mint aki nem hallott semmit. Erőtlen mosollyal válaszoltak, aztán anya azt mondta, menjek fel a szobámba, ők is mindjárt végeznek. Vállat vontam, nekem aztán mindegy. A fejem zsongott a vitától, csak kavarogtak bennem a hallottak. Ott volt ez a Wanderly atya, akit apa emlegetett… nagyon izgatott, vajon hogyan nézhet ki. Fiatal vagy öreg? Magas vagy alacsony? Vézna vagy dagi? Aztán apróságokon, megkülönböztető személyiségjegyeken kezdtem agyalni. Például, mi van, ha kidudorodnak a bütykei a kezén? Mi van, ha az egyik lába rövidebb, mint a másik? Meg tudja-e nyalni az orra hegyét, mint a barátnőm, Cara? Uborkával eszi-e a sajtburgert? Szarkalábak futnak szét a szeme körül, amikor mosolyog? Ha látja, hogy ásítok, átragad rá az ásításom? Milyen hangja lehet egy olyan embernek, akit apa ennyire kedvel?

11. FEJEZET Marjorie ajtaja nyitva lehetett, mert hallottam, ahogy dúdol. A hangzása alapján ez lehetett a legszomorúbb szomorú dal a világon, a hangjegyek leereszkedtek a lépcsőn az előszobába, mint az elszáradt levelek – vörösen, barnán, bordón. Felágaskodtam, és egy ujjal befogtam a bejárati ajtó kukucskálóját, arra az esetre, ha egy idegen netalán a tornácról próbálna leselkedni. – Ki van odakint? – suttogtam az ajtón keresztül, de senki nem válaszolt. Babonából kopogtam az ajtón. Cikkcakk alakban indultam felfelé a lépcsőn: megérintettem a falat, majd átlósan a korláthoz vonultam, és azt is megböktem; úgy lépdeltem a lépcsőfokokon, mint egy zongora billentyűin. Az első pihenőn így szóltam: – Mi ez a dal? – Majd a másodikon: – Ne dudorássz már! Dallamtapadásom lesz!

Az emeleten kiderült, hogy Marjorie nincs is a hálószobájában, hanem az előkertre néző kis napozószobában ejtőzik. A kétszemélyes kanapén gubbasztott, és az okostelefonját nyomkodta. Piros forrónacit és fekete sportmelltartót viselt. Amint teli talppal megérkeztem a napozószobába, Marjorie abbahagyta a dúdolást. – Mit énekeltél? Fúj, vegyél fel egy pólót! – Most mit fújolsz? A csajok mind ezt hordják, amikor lemennek futni vagy kondizni. – Nem érdekel. Nekem nem tetszik. – Kuncogva kinyújtottam a kezem, és megpöccintettem a push-up melltartóval kidomborított, kicsi mellét. Olyan hangot hallattam, mintha visszapattanna egy rugó. – Nem akarom, hogy cicim nőjön. Soha, de soha. – Merry! – Marjorie félrelökte a kezem, karba fonta a kezét a mellei előtt, és elnevette magát. Napok, vagy talán hetek óta most először nevetett igazán, őszintén. Végtelen megkönnyebbülés és határtalan rajongás kerített hatalmába. Végre megint a régi volt, az én Marjorie-m: aki filmnézéskor velem együtt a takaró alá bújt az ijesztő jeleneteknél; aki orrba vágta a szomszédban lakó srácot, Jimmy Matthewst, mert a hátam mögé osont, és döglött legyet ejtett a pólóm alá; aki, miután anyáék kiabáltak velem, és szobafogságra ítéltek, mert büntetőrúgás közben véletlenül behorpasztottam a rozsdás garázsajtót, kifigurázta őket, és úgy megnevettetett, hogy szabályosan röfögtem. – Bocsesz, béka – mondta Marjorie. – A lányoknak cicijük van. Pár év múlva neked is lesz. – Nekem is lesz olyanom? – Teátrálisan felsikkantottam, és eltakartam a mellkasom a kezemmel. – Undi! Szó sem lehet róla! Megint sikerült megnevettetnem Marjorie-t. – Honnan szalajtottak téged? Néha ritka nagy kófic tudsz lenni! – Tudom. – A kanapé egyik karfájára támaszkodtam, majd szökdécselni kezdtem, a lábammal kalimpálva: eljártam a kófictáncom. – Milyen napod volt a suliban? – kérdeztem. – Szuper. A mai napot ellógtam. – Hogyhogy? – Hát, nem érzem jól magam, tudod, hogy van ez. – És mit csináltok a szi-hi-á-ternél? – Gondosan szótagokra bontottam, nehogy elrontsam. Marjorie megrándította a vállát. – Semmi extra. Kérdezget erről-arról. Én meg válaszolok neki, ahogy egy jó kislánynak illik. Aztán kiküld a rendelőből, amíg anyával beszél. – Jó fej? – Olyan, mint a tapéta. Ott van, és kész. Magam elé képzeltem a napozószoba sárga tapétájába bugyolált pszichiátert. – Miért üldögélsz itt? – kérdeztem. Talán anyáék megtiltották neki, hogy huzamosabb időt töltsön egyedül a szobájában. – Csak úgy. Eszembe jutottak a szobája falán keletkezett lyukak, lelki szemeimmel láttam, ahogy pereg belőlük a por és a vakolat. Meg tudtam érteni, hogy inkább a napozószobában henyél.

– Kinek írsz? – trilláztam sokat sejtetően, mint aki behatóan ismeri a kamaszlányok életének rejtelmeit. Marjorie felnyögött. – Az ismerőseimmel, oké? – Rám sem pillantott, a telefon világító kijelzőjét bámulta. – Milyen ismerősökkel? Én is ismerem őket? Bostoni akcentussal beszélnek? Szeretik a zöld M&M’s cukorkát, tudod, a mogyorósat? – Hagyj most már békén – förmedt rám, de csak úgy ímmel-ámmal tette. Nem gurult be igazán, nem kapta fel a vizet. Még nem. Bőven nyílt még alkalmam cukkolni, mielőtt túlfeszítettem volna a húrt. Fesztelen hangot próbáltam megütni. – Ez nem a te szobád, nem bizony! Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked. A hálószobájához képest – sőt, ha már itt tartunk, az enyémhez is – a szűkös napozóterasz védett helynek tűnt, melynek vidám, kanárisárga falai és egyszerű, otthonos hatást keltő négyszögletes kialakítása csak még jobban felerősítette az amúgy is gazdag természetes fényt. Sehol egy szekrény, ágy vagy kartonpapír házikó; sehol nem ásítanak sötét zugok és árnyas rejtekhelyek. Semleges terep, ahol egyenrangú felek vagyunk. – Wanderly atyának írogatsz? – találgattam. Marjorie erre felkapta a fejét. Az arcán összeszaladtak a ráncok, elfelhősödött a homloka, eltorzultak a vonásai, mintha kifordították volna, egy felismerhetetlenségig átváltozott, gonosz grimaszba merevedett arcot tárva fel. A kófictáncnak vége szakadt; elengedtem a kanapé karfáját. Marjorie törődötten sóhajtott, mintha kettőnk közül ő volna a felnőtt. – Egek, Merry, ne tégy úgy, mintha bármit is értenél ebből az egészből. – Igenis egy csomó mindent értek! Az előbb kihallgattam anyát és apát, veled kapcsolatban veszekedtek, meg apa miatt. Még most is a konyhában vitatkoznak. Hú, anya nagyon haragszik apára! Hallanod kellett volna. Csúnyán beszélt, meg minden. – Elhallgattam, de a szám tovább mozgott, némán tátogtam, váltig erősködve:tényleg kihallgattam őket. Isten bizony. – Már megint magadban beszélsz. Szokj le róla! Nem vagy már kisbaba. Óvodás koromban a szám még akkor sem állt le, amikor már befejeztem a mondandómat. Anya szerint aranyos volt. Apa úgy vélte, annyi mindent el akarok mondani, hogy a szám képtelen tartani velem a lépést. Marjorie félmondatokban beszélt hozzám, a másik felét csak tátogta. Tudtam, hogy csak gúnyolódik, mindazonáltal mégis megpróbáltam szájról olvasni, remélve, hogy önkéntelenül felfedi előttem, hogyan legyek igazi nagylány. Mindig felfordítottam a szemetest az emeleti fürdőszobában, ráálltam, a tükörbe néztem, és gyakoroltam a beszédet, jobban mondva, azt, hogy abba tudjam hagyni, miközben az ajkaim makacsul harcoltak az utolsó fantomszavak jogáért. Azt hittem, kinőttem belőle. Halálra rémültem, hogy a szám megint önálló életre kelt. – Tudom, sajnálom – szabadkoztam.

– Nem tudom, mit hallottál apától, de én ugyan nem beszéltem azzal a vén szentfazékkal. Egy árva szót sem szóltam. Még csak nem is köszöntem neki. Végig apával dumált, aztán jöttek a hülye imádkozásukkal, míg én némán ültem a kocsiban. Oda se bagóztam. – Ja, persze. A közös időtöltés a nővéremmel, amit annyira élveztem, pillanatok alatt darabjaira hullott, a napozóteraszon körülnézve pedig már-már szabad szemmel is láthattam a darabjait, akárcsak a sárga tapéta egyenetlenségeit, a pöndörödő végeket, a tenyérnyi foltokat a falakon, amelyek mind elénk tárultak, ha nyitva tartottuk a szemünket. – Pofa be, Merry! És mostantól törődj a magad dolgával. – De hát… – Semmi de! Hallgass már el egy percre, a fenébe is! És figyelj rám! – Nem hajolt előre, meg sem mozdult. Változatlanul hanyag testtartásban üldögélt, kezében a mobillal, és az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy teljesen szenvtelenül beszélt. – Tudom, hogy szóltál anyának az új meséinkről, a friss hajtásos sztorikról. És mi ez a baromság, hogy a hajtások elborítják a focipályát? Semmi ilyesmit nem mondtam. Összehúztam magam, s közben a vállamat vonogattam. – Sajnálom. – Erőt vettem magamon, és megálljt parancsoltam a számnak, hogy se hangosan, se némán ne tátogja el: Nem lenne szabad csúnyán beszélned, Marjorie. Azt hiszem, Marjorie soha nem fogta fel, mennyi apró szívességet tettem érte, vagy ha fel is fogta, nem értékelte megfelelően. – Anya továbbadta dr. Hamiltonnak, amit kikotyogtál neki. A doki meg kitalálta, hogy megnöveli a gyógyszeradagomat, amitől egy kibaszott zombi leszek. – Ne haragudj! Légyszi, ne használj ilyen csúnya szavakat, Marjorie… – Fejezd be! Fejezd már be! Most pedig jól figyelj. Ha még egyszer árulkodni mersz anyának, kitépem a nyelvedet, baszd meg. Hátraugrottam, és nekicsapódtam a falnak, mintha ököllel ütött volna meg. Sokat bunyóztunk, de mindig csak játékból. Gyakorlatilag önként jelentkeztem nála, hogy bánthassa a kisebbet, mert belepusztultam volna, ha nem foglalkozik velem, és ügyet sem vet rá, hogy én is részét képezem az ő végtelen világegyetemének. Engedelmesen tűrtem a tockosokat, a taslikat, a nyakleveseket, a bokafogást, a kar hátrafeszítését, a zsibbasztókat, a vámpírharapásokat, a fülcsavarást és a csuklószorítót – talán azt utáltam a legjobban, amikor a hátamra ült, és a copfomat rángatva lovagolt rajtam –, azonban soha nem okozott fájdalmat. Mi több, soha még csak meg sem fenyegetett, hogy ellátja a bajomat. Marjorie unottan SMS-ezett, ujjai táncot jártak a telefon billentyűzetén, miközben tovább magyarázott nekem. – Megvárom, amíg elalszol, mert sosem szoktál felébredni, amikor nálad vagyok. Márpedig minden este besurranok hozzád, Merry. Egyszerű, mint az egyszeregy. Elképzeltem, ahogy az ágyam fölé tornyosul, befogja az orrom, a kezemre rajzol, egészen közel hajol az arcomhoz, és beszívja a lélegzetemet. – Talán legközelebb benyúlok a szádba egy harapófogóval, vagy nem is, inkább az ujjaimmal, jó feszesen beakasztom őket, rákollót csinálok a kezemből, elkapom azt a húsos,

tekergő gilisztát, és kitépem a fejedből, mintha csak pitypangot szednék a réten. Olyan kínokat fogsz kiállni, mint még soha. Felriadsz majd, de hiába nyöszörögsz, befogom a szádat, a saját véredben fogsz fuldokolni, és a fájdalom fehéren izzó csillagszórói szó szerint szikrázni fognak az agyadban. Ömlik majd a vér. Nem is hinnéd, mekkora vérfürdőt képes generálni az ember. Még mai fejjel sem tudom megbocsátani Marjorie-nak, amit ezután mondott, mint ahogy saját magamnak sem, amiért a napozóteraszon maradtam, és végighallgattam. Csak álltam ott, mint Bálám szamara. – Megtartom emlékbe a nyelved, nyakláncot fűzök belőle, mindig hordani fogom, ott nyugszik majd a mellkasomon, hagyom, hogy a bőrömet ízlelgesse, míg meg nem feketedik és össze nem aszik, mint bármely döglött organizmus. Mekkora kurva nagy ötlet már, nem? Az örökmozgó nyelved végre nem forog többé, hanem szépen elszárad. Csak mondta és mondta és mondta. Azt hittem, sosem lesz vége. Bénultan álltam, és érzékeltem, hogy a napfény beözönlik az ablakon, a hátamon vándorol. A napozóterasz pszichológiai kínzásom földtörténeti idejét mérő napórává változott. – A száddal meg majd tátogsz bután, nyitod és csukod, akár egy túl sok levegőt szívott hal. Fájó veszteség lesz. Megtanulod a legősibb leckét: a veszteség leckéjét. Ez alól egyikünk sem kivétel. Tudatában leszel a zápfogaid rejtekébe bújó, reszkető, tépett csonknak a szádban. De persze az is lehet, hogy a hülye tested semmit nem okul az egészből, és a csonk örökkön-örökké ficánkolva nyúlkál majd az elérhetetlen magán- és mássalhangzók után. Némán, földbe gyökerezett lábbal álltam, mint akinek már el is távolították a nyelvét. – A szádból ezentúl csak a fekete vértenger bukik ki. Búcsút inthetsz a szavaknak. Senki sem fog figyelni rád. Ez benne a legrosszabb, Merry. Soha többé nem szólalhatsz meg, vagyis nem mondhatod el senkinek, mi történik ezek után veled vagy a többiekkel a házban. Szörnyű, rettenetes, elmondhatatlan borzalmakat fogsz átélni, nem csak te, hanem az egész család… higgy nekem. Hallottam róla, a saját szememmel láttam. Senki sem ússza meg élve. Marjorie befejezte a mondókáját, és az SMS-ezést is abbahagyta. Vigyázva a kisasztalra tette a telefonját, és összefűzte a kezét az ölében. Tágra nyílt szemmel, hátamat a falnak vetve kiegyenesedtem, és zokogva csukladoztam a tenyerembe, amely betapasztotta a számat. Marjorie megint felsóhajtott. – Jaj már! Hiszen csak vicceltem, Merry! Az ég áldjon meg. Soha nem tennék veled ilyet. Tudod, ugye? Nem tudtam, amitől csak még jobban rázott a zokogás. Már nem bíztam benne. – Na, jó, elismerem, gonosz tréfát űztem, de nem kell úgy mellre szívni. Gyere ide! – Marjorie, aki eddig görnyedt testtartásban gubbasztott, most kihúzta magát, és megpaskolta a másik helyet a kétszemélyes kanapén. Egy tapodtat sem mozdultam, megráztam a fejem. A nap olyan erősen sütött odakint, hogy hunyorognunk kellett. – Kérlek szépen, Merry! Sajnálom.

Még mindig hüppögtem, bár a könnyeim nem csordultak ki egyből, összegyűltek az alsó szemhéjamon, elhomályosítva a látásomat. A kanapéhoz csoszogtam, és letelepedtem, a szabályoknak megfelelően Marjorie-nak háttal. Marjorie egy nagybetűt rajzolt az ujjával a lapockáim közé. – Találd ki, milyen betűt írtam! – „M”-et. – Még az érzelmi viharok közepette is boszorkányos ügyességgel játszottam a hátra írós játékot. – Nem volt szép tőlem, hogy ilyen gonosz dolgokat mondtam, de marhára haragudtam, mert beköptél anyának. Azt hittem, a kishúgom tud titkot tartani. – „E”. – Neked hogy tetszene, ha szólnék anyának, hogy a mellemet fogdostad? Hogy tapiztál? – „H”? – Nem találtam el, mert teljesen zavarba jöttem. Gőzöm sem volt, mit jelent a tapizás, azt viszont sejtettem, hogy semmi jó nem származhat belőle, ha anya értesül róla. – Nem. – Marjorie újra lerajzolta a betűt a hátamra, ezúttal lassabban, nagyobb erővel. – „R”. – Az az. Mit szólnál, ha megsúgnám anyának, hogy folyton szekálsz, kémkedsz utánam, követsz mindenhová, egyszóval, az őrületbe kergetsz? Mert hát, ugye, a lelkedre kötötte, hogy legyél hozzám kedves, és támogass. – „R”. Bocsánat, hogy fogdostam a melledet. Ne mondd meg anyának, kérlek! – Lakatot teszek a számra, de csak ha te is. – Rendben. „Y”. Merry. – Direkt egy könnyű szóval kezdte, hogy megnyugodjak. Bevált a trükk. A könnyeim már elapadtak, de alig bírtam nyitva tartani a szemem. – Nos, akkor megegyeztünk, Merry kisasszony. – Marjorie a hátamat dörzsölte, mint egy tanár, aki letörli a táblát, és újabb szót kezdett betűzni. – „S” és „Z”. – Visszatérve a dalra, amit dúdoltam… csak úgy eszembe jutott, minden apropó nélkül. – „O”. A dal. Már el is felejtettem, hogy azért jöttem fel az emeletre. Marjorie megint dúdolni kezdte. Közelről még szomorúbbnak hangzott. – „M”. Szóval te találtad ki? – Igen is meg nem is. Ez egy létező dal. – „O”. – Anyáék sosem hallgatták. És biztos vagyok benne, hogy máshol sem hallottam. – „R”. – Mondom, úgy jártam, mint a mesékkel: egy reggel arra ébredtem, hogy befészkelte magát az agyamba. – „V?”.

– Nem „V”. Marjorie nem ismételte meg a betűt. Haladt tovább. – Na, ez már biztos „V”! – Ugye, milyen szomorú? Olyan, mintha minden idők legszomorúbb napjáról szólna. – „A”. – És mégis, amikor ezt a dalt dúdolom, valami csiklandozza a torkom hátulját. Nem egy rossz érzés. – „S”. – Néha nem baj, ha szomorúak vagyunk. Ezt sose feledd. – „Á”. „R”. A következő betű két hosszú, függőleges vonalból állt, az elsőt lentről felfelé, a másodikat fentről lefelé húzta a gerincem mentén, és egy határozott ferde vonal kötötte össze őket. – „N”. – Bingó. Tudod, mi a fura? Még a szövegét is ismerem. – „A”. Énekeld el! – Csak azért kértem meg, mert tudtam, hogy ezt szeretné. Valójában egyáltalán nem voltam kíváncsi a dalszövegre. Féltem, hogy egy lányról szól, aki ellopja a húga nyelvét. – Most nincs kedvem hozzá. Szeretem dúdolni. A szövegét megtartom magamnak. – „P”. – Különben sem tetszene neked. – Marjorie nem rajzolt több betűt a hátamra. – Maradok a dúdolásnál. Talán eldúdolom neked álmodban. – Marjorie! Kacagott, és megcsikizte a hónaljam. Nem nevettem el magam; kurtán, élesen felsikkantottam, és horkantottam egyet. – Ne csináld! – Ne mozdulj! Maradj, ahol vagy. Marjorie dudorászva felállt a kanapén. Az ülés hullámzott alattam, ahogy helyezkedett, jobb egyensúlyi pozíciót keresett. A fejem fölött hajladozott, akár egy vihar tépázta szomorúfűz lombja. A dal rám telepedett; a moll hangnem kiszorította belőlem a szuszt. Marjorie ekkor levetődött a kanapéról, át a fejem fölött. Összekuporodtam, és hátragördültem a kanapén. Az árnyéka átsuhant rajtam. Hangos döndüléssel érkezett a padlóra, megbicsaklott a térde, és egyensúlyát vesztve majdnem az egyik ablaknak zuhant. – Mi a fene volt ez? – dörgött apa hangja a földszintről. – Ezen a landoláson még dolgozni kell – jegyezte meg Marjorie. – Gyakorlás teszi a mestert, nemde? – Belecsípett a hasamba, majd kirohant a teraszról, egyenesen a szobájába, ügyet sem vetve méltatlankodásomra. Marjorie tovább dudorászott a szobájában. Visszaültem a kanapéra, és vele együtt dúdoltam az egyszerű, szívszorító melódiát. A lábamat lógáztam a halványuló napsugarak rézsútos mintázatával tarkított teraszon. Törtem a fejem, vajon nyelv nélkül is tudok-e majd dúdolni. Arra jutottam, hogy semmi akadálya.

12. FEJEZET A rólunk szóló sorozatban a soron következő eseményeket színészekkel rekonstruálták, és úgy tálalták, mint az utolsó előtti elemet a kirakósban, amely bizonyítja, hogy Marjorie-t gonosz démon szállta meg. A rekonstruált jelenet karcos, tagadhatatlanul hatásos szegmens, ugrásszerű, a néző dezorientálására szolgáló vágásokkal, vészjósló, már-már túljátszott narrációval, és meglehetősen olcsónak látszó CGI-jal (számítógépes grafikával), mely alá digitálisan effektezett/felerősített hangot kevertek. A jelenetben a Barrett családot alakító színészek a nappaliban eresztik ki a fáradt gőzt: a Nagylábú nyomában című doku-sorozatot bambulják a tévében. Egytől egyig lelkesen nézik, ahogy egy áltudós nagylábú hangját utánozva hívogatja a szörnyet egy erdőben az éjjellátós kamerával rögzített felvételen. A sorozatbeli anyuka (nyílt arcát szeplők borítják, még tévés mércével is szokatlanul csinos) és a sorozatbeli apuka (jóval testesebb és idősebb, mint az apukánk, a szakálla meg ritkás, mint egy napszítta pázsit) egymás mellett ülnek a kanapén, begombolt ingben, élére vasalt nadrágban. A Barrett gyerekeket játszó gyerekszínészek a padlón hasalnak, arcukat az öklükön támasztják, lábuk a levegőben kalimpál, sarkuk összeösszekoccan. A családi béke anakronisztikus, huszonegyedik századi Rockwell-festményt idéző kompozíciója azonban pillanatok alatt semmivé foszlik, amikor a sorozatbeli apuka azt kérdezi: – Na és, mi volt ma a suliban? – A kérdés által gerjesztett forgószél kiszabadul a nappali falai közül, végigsöpör az egész házon, és Marjorie hálószobájában katasztrofális módon tetőzik be. A valóságban persze nem így történt. Bevallom, régen nagy rajongója voltam a Nagylábú nyomábannak, és ragaszkodtam hozzá, hogy az egész család együtt nézze a sorozatot. Utána rendszerint derűs hangulatú vitákba bonyolódtam apával a nagylábú létezését illetően. Én azt vallottam, hogy létezik, ő pedig nem hitt benne. Hallgatólagos megállapodásunk értelmében tudomásul vettük, hogy soha nem fogjuk meggyőzni egymást az igazunkról. Szent meggyőződésem volt, hogy a mitikus szörnyeteg létezik, és valósággal prüszköltem, amikor valaki az ellenkezőjét bizonygatta. Tudtam, hogy apa is élvezi a csörtéinket, mindazonáltal hűvös racionalitással, tudományos hangnemben sorakoztatta fel az érveit. A szókratikus módszert alkalmazta a Sasquatch-elmélet megcáfolására, azaz kérdésekkel fordult hozzám, gondolván, hogy előbb-utóbb majdcsak ráakadok az igazságra. Volt egy jól bevált keresztkérdése – különösen miután fáradhatatlan szócséplésemmel kimagyaráztam magam korábbi, népsűrűséggel, evolúcióval vagy az ökoszisztéma fenntarthatóságával kapcsolatos kérdései alól –, mely arra vonatkozott, miért nem bukkantak még rá soha egy nagylábú tetemére. Pofonegyszerű. Nyilván, mert eltemetik a halottaikat, titokban, szent temetkezési helyeken. Nem rémlik, hogy aznap este a Nagylábú nyomábant néztük volna a nappaliban, vagy hogy egyáltalán ott történt-e az incidens. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy rosszul emlékszem. Talán egy-két drámai túlzástól eltekintve valóban úgy történt minden, ahogy a sorozatunk feldolgozta a nappalis jelenetben. Az írók és a producerek a szerződésben

foglaltak szerint kikérték mindenben anyáék véleményét, és alaposan megvitatták a felmerülő kérdéseket. Az is lehet, hogy a készítők Marjorie-ra támaszkodtak, és felhasználták, amit a számtalan interjú valamelyikében megosztott velük. Emlékeim szerint engem senki nem kérdezett arról az estéről. Nem kizárt, hogy a traumatikus élmény hatására mélyen eltemettem magamban az estén történteket, vagy valamiképpen a valós eseményekre is kivetítettem a sorozat valóságtól elrugaszkodott jellegét. Arra emlékszem, hogy az étkezőasztalnál vacsorázunk, a négy égtáj szerint ülve körül az asztalt. A gondolatainkba merültünk, csendben maradtunk; nem egészen értettük, mi történik, és még azután sem tudtuk, mihez kezdjünk, miután véget ért. Sosem fogom elfelejteni, ahogy mind a négyen az asztal körül ülünk, mint holmi játékbabák egy képzeletbeli teadélutánon. A Barrett lányok szavak nélkül is egyetértettek abban, hogy nem várjuk meg apát a vacsorával, és hozzáláttunk a tésztához. Naná, megint tésztát ettünk, zsinórban harmadik este. Napközben, amikor megláttam, hogy anya vizet forral a hatalmas, borsózöld lábosban, nyafogni kezdtem, mire közölte, hogy mostantól nem engedhetjük meg magunknak, hogy válogatósak legyünk. Lehajtott fejjel vonultam ki a konyhából, azon duzzogva, hogy a végén Spagettilánnyá változom, annyit eszek belőle. A Spagettilány béna szuperképességét szemléltetendő a karomat rázogattam, mintha a csontjaim gumiból volnának. A kis étkezőasztalon bőven volt hely, a teríték kiábrándítóan spártai látványt nyújtott. Nem csüngtek az extra adag spagetti csápjai egy szűrőedényből túlcsordulva az asztal közepén. Nem tálaltunk paradicsomszószt egy üvegtálban. Sem fokhagymás kenyeret felszeletelve, vágódeszkán. Sem zöld és piros színekben pompázó salátát. Na, nem mintha nagy adagot ettem volna belőle. A kis fatálkámban mindössze néhány karika gondosan meghámozott uborka hevert volna, esetleg még néhány bébirépa. A következők voltak az asztalon: négy tányér spagetti – közepes adagok –, valamint négy pohár víz. Tejet kértem, mire anya csak annyit felelt: – Ne hisztizz, igyál vizet! Apa lehorgasztott fejjel, csukott szemmel ült az asztalnál, összekulcsolta a kezét, vaskos ujjai olyan szorosan fonódtak egymásba, hogy sokkal többet számoltam, mint ahány ujja valójában volt. A biztonság kedvéért kétszer is megszámoltam az ujjperceit, hogy megbizonyosodjak felőle, nem növesztett-e újakat. Apa kínosan hosszú ideig imádkozott a vacsora fölött. Összpontosítását és buzgalmát látva kötelességemnek éreztem betársulni mellé, noha aggódtam, hogy nem ismerem az ima pontos metódusát, és fogalmam sincs, kihez imádkozza. A múltkor, amikor reggel suliba vitt, úgy fogalmazott, hogy az ima során magadban beszélgetsz Istennel. Megörültem neki, hogy egyáltalán szóba áll velem, mivel a Marjorie szobájában töltött szörnyű éjszaka óta gyakorlatilag egy szót sem lehetett kihúzni belőle, faggatni kezdtem hát, hogy meséljen még Istenről, mert én csak annyit tudtam róla, hogy egy nagy, szakállas bácsi, aki a felhők között él. Apa először azt mondta, hogy a szeretet Istentől van, ami szimpi volt, utána viszont belezavarodott egy bonyolult fejtegetésbe Jézusról és a Szentlélekről. Nem mertem szólni, hogy nem vagyok kíváncsi ennél többre, inkább poénra vettem a dolgot, mondván,

zsúfolásig megtelt a fejem azokkal, akikkel beszélgetnem kéne. Nagyon nyugtalanná váltam apa társaságában, de hogy miért, azt akkor még nem tudtam volna megfogalmazni; részben az lehetett az oka, hogy kinéztem magamból: el fogom árulni anyának, hogy apa az engedélye nélkül papolt és térített engem. Hiszen a Marjorie-nak tett ígéretemet is megszegtem. Belefáradtam, hogy mindenki rám bízta a titkait és történeteit. Apát mindenesetre megnevettettem a zsufis poénommal, és azzal zárta le a témát, hogy alkalomadtán majd tegyek egy próbát az imádkozással, mert jobban fogom érezni magam utána. Finoman letettem a villámat, és apa példáját követve imára kulcsoltam a kezem. Mielőtt megszólíthattam volna a fejemben hemzsegő embereket, elkaptam Marjorie pillantását, amint a kapucnija alól rám mered. Elvigyorodott, és megrázta a fejét. Ijedten a kezembe kaptam a villát, majd elképzeltem, ahogy a nagylábú végigtrappol a házunkkal határos erdőn, beront a konyhába, és tör-zúz. Anya tüntetőleg nem volt hajlandó apára nézni, miközben imádkozott. A tenyerébe hajtotta a homlokát, a szemét ernyőzve, mint akinek a szemébe süt a nap. Apa kisvártatva felemelte a fejét, keresztet vetett: egymás után megérintette a homlokát, a mellkasát, egyik vállát, másik vállát. Villámgyors mozdulatsor volt, mintha születésétől fogva gyakorolta volna. Elmosolyodott, és körbehordozta rajtunk a tekintetét. Rám kacsintott. Sosem jeleskedtem a kacsintásban, válaszul inkább puszit dobtam neki. Marjorie öklendező hangot hallatott. Senki nem tudakolta meg, jól van-e, ami már eleve gyanús volt. – Bocs – mondta Marjorie. – Félrecsúszott. – Vedd le a kapucnidat, légy szíves! Marjorie szót fogadott. Ahogy hátrahúzta a kapucnit, elakadt a szavunk a döbbenettől. A bőre hamuszürke volt, a penészgomba színében játszott, amely a hátsó kertben telepedett meg a fák kacskaringós gyökérzetében. A szeme alatt mélyen, sötéten ültek a táskák. Fekete haja döglött polip gyanánt csüngött a fejéről. Állát és orrát mitesszerek pettyezték. – Na és, mi volt ma a suliban? – kérdezte apa. – Tudod, semmi különös. Megválasztottak a diákönkormányzat elnökének, a focicsapat csapatkapitányának, az iskola legszexibb csajának… – Marjorie nem érzi jól magát – szakította félbe anya. – Hazaküldték, miután rosszul lett a menzán. – Jaj, ne, már megint? Szegény kislányom! Visszajött azóta az étvágyad? Miért eszel ilyen nehezet? Sarah, ne tuszkold belé az ételt, amikor rossz a gyomra. – Apa megint összekulcsolta a kezét, ezúttal a tányérja előtt. – Nem tuszkolok bele semmit, John. Nekem azt mondta, hogy már jobban van. Igaz? – Makkegészséges vagyok. – Pedig nem vagy valami jó bőrben. – Kösz szépen, apa. Máris csinosabbnak érzem magam. – Tudod, hogy nem úgy értettem. Te vagy az én szépségem. – Ez úgy hangzott, mint egy jótállási jegy vagy egy kártérítési záradék apróbetűs része.

– Naaa! – méltatlankodtam. – Te is a szépségem vagy, Merry. Marjorie felmordult. Az ujja köré tekert egy szál spagettit. – Megint el fogom hányni magam – morogta. Fekete kosz rakódott a körme alá. Kertészkedett? Elképzeltem, ahogy a hátsó kertben friss hajtásokat ültet. – Sápadt vagy – vélte apa. – Ha gondolod, holnap tovább alhatsz. – Szükségtelen. Nem akarok most már több óráról hiányozni. Azzal fenyegetnek, hogy nyári iskolába küldenek. – Marjorie a homlokához kapta a kézfejét. Színészkedett; mindig felismertem, amikor nagy alakítást nyújtott. Halvány brit akcentust csempészett a beszédébe. Teszteltem, hogyan lehet nyelv nélkül tésztát enni. Szerettem előre tervezni, minden eshetőségre felkészülni. – Ne is törődj vele. Majd boldogulunk valahogy. – Mintegy végszóra lepillantottunk szegényes vacsoránkra, mely jelen helyzetben a boldogulásunk metaforáját jelentette. Apa ezek után hozzám fordult. – És te, Merry? Mesélj, milyen napod volt. Mondj egy jó dolgot, ami ma történt veled, meg egy másikat, ami megnevettetett. Mindig örömmel töltött el, hogy rám irányult a családi reflektorfény. – Háááát – nyújtottam el a szót –, most kezdtük el olvasni órán a Karcsi és a csokoládégyárat. Amikor Ronnie eljátszotta, ahogy Bendő Bandi a csokoládéfolyóból lefetyel, gurultam a nevetéstől. Négykézlábra állt, és úgy csinált, mintha a szőnyeget nyalogatná. Nagyokat kurjantott, hogy „haláli ez a csoki!” – Megmutattam Ronnie vicces német kiejtését. – Mrs. Hulbig viszont nem tartotta valami viccesnek. – Hmm, ez érdekes – jegyezte meg anya. – Gondolom, az újabb feldolgozást látta, azt a szörnyűséget Johnny Deppel. Nem is értem, hogyan tetszhet a mai fiatalságnak, miközben ott az eredeti Gene Wilder-féle verzió. Micsoda szentségtörés! – Mi a baj, anyu? – tudakoltam, Depp hangját és mimikáját utánozva: réveteg mosoly, ijesztő lihegés, sejpítés, csupa modorosság. – Nem is rossz! – dicsért meg apa. – Meg kell, mondjam, profi hangutánzó vagy, Merry. – Tényleg? Anya és Marjorie egyszerre nyögtek fel. – Bizony. Mindig jól ment neked a parodizálás meg a vicces beszéd. Ezen felbuzdulva minden szónál változtattam a hangmagasságon és a hangszínemen. – Tudok hangokat utánozni. – Na, szép – sóhajtott Marjorie. – Most egész este ezt hallgathatjuk. – Tudok hangokat utánozni! – Felfogtad, milyen lavinát indítottál el? Két-három különböző stílusban vihorásztam, ám hirtelen abbahagytam a mórikálást. – Anyu! Majd’ elfelejtettem! Holnap fejfedős napot tartunk a suliban. Kell egy fejfedő! Milyen fejfedőt viseljek? – Nem tudom. Vacsora után keresünk valami sapkát.

– Felvehetnéd a Red Sox-os baseballsapkámat! – mondta apa. – Jajj, még mit nem! – Ösztönösen a fejemhez kaptam a kezem. Legendák keringtek a sapkáról, amely öregebb volt Marjorie-nál, és mosógépnek a közelébe sem került. Az egykor még fehér verejtékfelszívó belső pánt feketére váltott. A vörösen hímzett „B” betű elkoszolódott, a sild rojtosra kopott, foltok éktelenkedtek rajta. Apa régen a sapkával kergetett minket, azzal fenyegetőzve, hogy a fejünkbe nyomja. Nevetve és visongva menekültünk előle. A kergetőzésnek általában a nyafogásom és panaszkodásom vetett véget, mert zokon vettem, hogy apa többet üldözi Marjorie-t, mint engem. Ami igaz is volt, bár hozzá kell tenni, Marjorie-t szórakoztatóbb volt kergetni, mivel nehezen tudta utolérni. Szó se róla, fürge ürge voltam, viszont hamar kifulladtam, és olyankor megtorpantam, a padlóra vetettem magam, és összegömbölyödtem. Apa villámgyorsan rám adta a sapkát, ám néhány másodperc múlva már neki is lódult, hogy tréfásan kurjongatva üldözőbe vegye Marjorie-t, aki mindeközben pimaszul hergelte. Amikor apa elkapta, rosszabbul járt nálam: beledörgölte a képébe a sapkát, míg a méltatlankodó Marjorie méregbe nem gurult. Akkor este, a konyhaasztalnál úgy tűnt, mintha a kergetőzések egy másik életben történtek volna, holott alig néhány hónapja, a munka ünnepén tartott kerti sütögetésen került elő utoljára a sapka. Apa, üldözés közben felrúgott egy kinyitható asztalt, csak úgy záporoztak a papírtányérok és a műanyag evőeszközök. – Már csak az hiányzik, hogy a tanárai hazaküldjék, mert bolhás a feje – közölte anya. Viccnek szánta, azonban élesebben csattant a kelleténél. – Jópofa és menő satyekot szeretnék! – jelentettem ki. – Marjorie, kölcsönadod a csillámos baseballsapkádat? Mindhárman Marjorie-ra néztünk. Mármost, tisztán emlékszem, arra gondoltam, hogy a válaszától függően minden visszatérhet a régi kerékvágásba: apa talál magának egy új állást, és nem fog állandóan imádkozni, anya boldog lesz, és megint azzal vádolja Marjorie-t, hogy nincs tekintettel más csokrára, vagy vicces videókat mutat a YouTube-on, végre nem kell minden áldott este spagettit vacsoráznunk, és mindenekelőtt Marjorie rendbe jön. Ha Marjorie kölcsönadja nekem a flitteres, csillogó sapkáját, amit pár éve készített a kézműves szakkörön, helyreáll a világ rendje. Minél tovább bámultuk Marjorie-t válaszra várva, annál érezhetőbben csökkent a hőmérséklet a szobában, és ekkor tudatosult bennem, hogy az életünk soha nem lesz olyan, mint régen. Marjorie tésztát csévélő ujjai megdermedtek. Eltátotta a száját, és hányadék szivárgott a szájából a tányérjára. Apa: – Szűzanyám! Anya: – Minden rendben, kicsim? – Felpattant a helyről, és Marjorie-hoz sietett; mögé állt, és összefogta a haját.

Marjorie nem reagált a szüleire, nem adott ki semmilyen hangot. Nem öklendezett, nem rángatózott görcsösen, ahogy azok szoktak, akik kidobják a taccsot. Nemes egyszerűséggel sugárból hányt, mintha a szája egy nyitott csap volna. A hányás zöld volt, mint a tavaszi fű; a megcsócsált tészta bizarrul száraznak látszott, állagára akár kutyakajapürének is beillett. Marjorie végig apát nézte, amíg a hányás megtöltötte a tányérját, sőt, túl is csordult a peremén, rá az asztalra. Amikor túlvolt rajta, a pulóvere ujjába törölte a száját. – Nem, Merry – közölte. – Nem hordhatod a sapkámat. – Alig ismertem rá a hangjára. Mély, felnőtt, morgó hangon beszélt. – Még a végén összekennéd. Nem hagyhatom, hogy tönkretedd. – Felnevetett. Apa: – Marjorie… Marjorie köhögött, majd újra a csordultig teli tányérjára rókázott. – Nem veheted fel a sapkát, mert egy nap meg fogsz halni. – Új hang jött ki a torkán: mézesmázos gügyögés. – Nem adhatom kölcsön hulláknak a kedvenc sapkámat. Anya hátrébb húzódott Marjorie-tól, és beleütközött a székembe. Felé nyúltam, a derekába csimpaszkodtam, jobb kézzel átkaroltam, a balt a szám elé kaptam. Harmadik személyiség érkezett; androgün, orrhangú. – Egyikőtök sem veheti fel, mert mind egy szálig meg fogtok dögleni. – Marjorie? – Apa ülve maradt, a kezét nyújtotta felé. – Marjorie! Nézz a szemembe! Fogd meg a kezem, és imádkozz velem. Kérlek, tégy egy próbát! Anya sírva fakadt, a fejét rázta. Mérget vettem volna rá, hogy csak rontani fog a helyzeten. – Hagyd békén! – sikkantottam, majd gyorsan ismét eltakartam a számat, hiszen veszélyben forgott, aki megszólalt. Apa végtelenül türelmes hangot erőltetett magára, ami épp ezért nem is tűnt a sajátjának: éppoly idegenül csengett, mint a nővérem által keltett hangok. – Marjorie soha nincs egyedül. Az Úr sosem hagyja magára. Imádkozzunk hozzá! – Erre én is elbőgtem magam. Féltem, össze voltam zavarodva. Azt hittem, apa úgy érti, hogy egy úr költözött Marjorie-ba, és apa hozzá akar imádkozni. Apa hátrataszította a székét, és a padlóra térdelt. – Okés, apa. – Marjorie lecsusszant a székéről, a padlóra siklott, eltűnt az asztal alatt. Anya távolabb lépett tőlem, és leguggolt Marjorie széke mellett. – Gyere elő onnan, aranyom! Teleengedem neked a kádat, vehetsz egy jó forró fürdőt, rendben? Ma korán lefekszünk aludni. Holnap jobban leszel, meglásd… – Reménykeltő ígéreteket duruzsolt neki a gyógyulásról. Magamra maradtam. Egy pillanatra sem vettem el a kezemet a szám elől. Marjorie lekúszott a parkettára, valahol az asztal alatt gomolygó sötétségben rejtőzött. Nem láttam sehol, de a biztonság kedvéért felhúztam a lábam a székre. Begörbítettem a lábujjaimat a tornacipőben.

Vártunk és figyeltünk. Apa váratlanul összerezzent, mint aki áramütést szenvedett, és beverte a fejét az asztal aljába, amitől megrázkódtak a tányérok és a villák, valamint hányás loccsant az asztalra Marjorie savas bűzt és sárszagot árasztó tányérjáról. Marjorie keze kinyúlt az asztal alól. A bőre hamuszürke volt, koszos körmei feketék, mint a halak szeme. Iszapos hangja egy mély kút fenekéről verődött vissza. – Mire vársz, apa? Fogd meg a kezem! Apa keze lomhán megmozdult, engedelmeskedett a lánya kérésének. Marjorie az asztal alá húzta apa kezét, ahol eltűnt a szemünk elől. Apa márványfehér volt, mint egy mellszobor, jéghidegnek tetszett. Belefogott az imába. – A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében, kérlek, adj erőt Marjorie-nak… – Tétován elhallgatott, mint aki nem biztos a folytatásban. Mint aki magának sem meri bevallani, hogy egy amatőr, egy kókler. – Segíts neki megbirkózni… ezzel a betegséggel. Tisztítsd meg a lelkét. Mutass neki… – Ám, ekkor felüvöltött a fájdalomtól. Az asztal újra megrázkódott, ahogy apa elrántotta a karját. A kézfeje nyílt sebekből vérzett. Két mély, vörös vágás nyújtózott a csuklója felé. Apa reflexszerűen a melléhez szorította a kezét, aztán megmutatta anyának, gyermeki rémülettel fejezve ki megbotránkozását az élet igazságtalansága felett. – Mit csinált? Megkarmolt? Megharapott? – Talán. Nem… nem tudom. Hátrébb iszkoltam a székemmel, mert biztosra vettem, hogy én leszek Marjorie következő áldozata: letaszít a mélybe, az árnyak rejtekébe, és szétfeszíti a számat, hogy kitépje a rózsaszín, vonagló gilisztát. Marjorie megint azt a hátborzongató dalt dúdolta, és távolabb kúszott az asztaltól. Haját kapucni fedte. A dúdolás egyszer csak félbeszakadt, és zagyvaságok kezdtek dőlni belőle; megpróbáltam gondolatban kisilabizálni a szavakat, de a vartyogó mássalhangzók kifogtak rajtam. A szüleim a nevét hajtogatták, egyszer kérdésként, aztán felszólításként, végezetül óhajként. Marjorie lassan kivonszolta magát a konyhai lámpafényből, vissza a sötét étkezőbe. – Nem karmolok, nem harapok – jelentette ki egy másik hangon, vadonatúj hangon, melyhez hasonló még sosem ejtett ki szavakat az emberi beszéd hajnala óta. – Az ódon asztal aljából kiálló rozsdás szögekkel sértette fel a kézfejét. – Ismét magánhangzómentes ugatásra váltott, majd hozzátette: – Mindig csak ártunk magunknak, igaz-e? Most visszavonulok a szobámba. Senki ne látogasson meg. Marjorie rázendített a dalra, követhetetlen sebességgel, minden átmenet nélkül változtatva a hangmagasságot és hangszínt; szinte beleszédültem, úgy éreztem, mintha bedugult volna a fülem. Marjorie átkúszott az étkezőn, ruganyosan, akár egy sárkánygyík, vagy valami más őslény, végig az előszobán, majd fel a lépcsőn. – Én is tudok hangokat utánozni, Merry – üzente a messzeségből.

13. FEJEZET Megint egy szombat délelőtt. A házban halotti csend honolt, bár akkoriban még fogalmam sem volt, milyen szembenézni a halállal. Anya reggelire kiöntött nekem egy tál kukoricapelyhet, aztán visszafeküdt az ágyba. Rizses gabonapehely. Anya elfelejtette megédesíteni két kanál cukorral, és nem maradt elég tej, amivel felönthettem volna a nagyhangú, lamentáló rizspelyheket. Nem mertem reklamálni. Anyán látszott, hogy nem tanácsos ujjat húzni vele. Kikanalaztam a müzli nagyját, csak egy kevés pépesre ázott trutymót hagytam ott a műanyag tálka alján. A narancslé is elfogyott, úgyhogy vizet kellett innom. Viszont szabadon tévézhettem, le is daráltam a Nagylábú nyomában összes epizódját, amit felvettem a DVR-ral. A hét elején a szüleim olyasmit emlegettek, hogy meg kell néznünk a felvett műsorokat, mielőtt lekapcsolják a DVR-szolgáltatást. Büszke voltam magamra, hogy legalább ezt az egy feladatot teljesítettem. A negyedik epizódnál járhattam, melyben a nagylábú-figyelőcsapat a vermonti erdőben barangolt, amikor apa lecaplatott a lépcsőn, és bement a konyhába. Az asztalon felejtett üres tejesdoboz láttán ingerülten fújtatott, félhangosan szitkozódott a bajsza alatt, majd csapkodva-csörömpölve reggeli után nézett a konyhában. Végül kiolvasztott a mikróban egy angol muffint. Amikor átjött a nappaliba a mogyoróvajjal megkent muffinnal, se szó, se beszéd, elvette tőlem a távirányítót, és a temérdek sportcsatorna egyikére váltott. Ki nem állhattam a sportot, így kompromisszumos megoldásnak felvetettem, hogy kapcsoljunk át az Édesvízi szörnyek című ismeretterjesztő sorozatra, a főszerepben egy karizmatikus angol horgásszal, akinek rossz fogai voltak, viszont egzotikus tavakhoz és folyókhoz utazott óriási harcsákat és torpedószerű arapaimákat fogni. Apa azonban nem engedett. Türelmesen megvártam, amíg megeszi a reggelijét, aztán az ölébe ugrottam. – Játsszunk, apu! Fogócskázzunk! Kapj el, ha tudsz! – Lehajoltam, és kihajtogattam a lábát, amit behúzott maga alá. – Na, légyszi! Krokodilozzunk! – Íme, a krokodilozás: apa lábai szimbolizálták a krokodil száját, én meg oda-vissza, előre-hátra táncoltam köztük, miközben a krokót cukkoltam, hogy úgysem kaphat el csattogó állkapcsával. Apa tette, amire kértem, de látszott, hogy nincs sok kedve hozzá, és máshol járnak a gondolatai. Mániákus igyekezettel hajszoltam a szórakozást. Ha elég gyorsan táncolok, ha elég jóízűen nevetek, ha elég hangosan visongok, amikor csapdába esek, akkor talán kiverhetem apa fejéből Marjorie-t egy rövid időre. A krokodil állkapcsai túl lomhán zárultak össze. Rendre elvétette. Kérleltem, hogy adjon bele apait-anyait. Erre engem okolt a saját motiválatlanságáért és céltalanságáért. Ilyet szólt: – Gyáva kukac vagy, az a baj! Nem szlalomozhatsz olyan messziről. Gyere közelebb, és ne szökkenj arrébb ilyen hamar! – De még így sem tudott elkapni. Felvette az edzői hangnemet, és kritizálni kezdte az ugrabugrálásomat. Kijelentette, hogy slamposan járok,

teli talpra érkezek, pedig lábujjhegyen kellene szökdécselnem, jóval halkabban, mert így neszt csapok a padlón. A kedvére tettem, habár legszívesebben összerogytam volna a padlón, mint egy rongycsomó, és belesüppedtem volna a szőnyegbe, hogy mindenki rajtam mászkáljon, és idővel elfelejtsenek. Lábujjhegyen szökdécseltem, amíg be nem görcsöltek, apa meg ímmelámmal széttárta-összezárta nyújtott lábát, ám gyenge próbálkozásai kudarccal végződtek. Végső elkeseredésemben taktikát váltottam, agresszív rohamot fújtam, rácsaptam a lábára, megcsipkedtem. Na, ez hatott. Apa elrugaszkodott a kanapéról – vehemenciája és ereje félelemmel vegyes izgalommal töltött el –, karon ragadott, és magához ölelt. Megcsikizett, érdes szakállával az arcomat dörgölte, míg én kacarászva, sikkantgatva követeltem, hogy hagyja abba. Váratlanul elengedett, mire leszánkáztam az öléből, és egy puffanással a padlón landoltam. – Aú! Apu! – Bocsánat. Figyelj, szeretnék nyugodtan tévézni. Menj fel, és nézd meg, mit csinál anya. Újabb támadást vezényeltem a lába ellen, erre keresztbe rakta. – Komolyan beszélek. Ne nyüstölj! Jól van, na. Felszaladtam a lépcsőn, nesztelenül tipegve. Kösz, edző bá’! A lépcső tetején megálltam, és a korláttal szemközti falhoz lapultam. Óvatosan kikémleltem a sarkon. Marjorie ajtaja zárva volt. Nem akartam, hogy meghalljon. A napozóteraszon történtek óta igyekeztem elkerülni, hogy kettesben maradjak vele. A folyosón sötétség honolt, az antik, réz fedlapos, nyomógombos villanykapcsoló közvetlenül az arcom előtt meredezett. Farkasszemet néztem a rézlap által eltorzított tükörképemmel, és nem nyomtam meg a kis, fekete gombot, úgy okoskodva, hogy jobb nem bolygatni semmit az emeleten. Megfordult a fejemben, hogy visszabattyogok a földszintre, és még egyszer megpróbálom bevonni apát valami játékba, vagy duzzogva leülök mellé a kanapéra. A szobám túl messze volt, a folyosó ásító katlanának másik végében. A Marjorie-val szomszédos fürdőszoba ajtaja úgyszintén zárva volt, ám kiszűrődött a ventilátor surrogása: felpörgött, majd belassult, mint egy lefulladóban lévő fűnyíró. Marjorie egyre több időt töltött a fürdőszobában; az esetek többségében bekapcsolta a ventilátort, és olykor hosszan folyatta a vizet a mosdó csapjából, apa legnagyobb bosszúságára. A víz nincs ingyen, ugyebár. Megkönnyebbültem. A ventilátor olyan hangosan berregett, hogy Marjorie nem fogja meghallani, ahogy a folyosón lopakodom. Letettem a hosszú sétáról, és ahelyett, hogy elbarikádoztam volna magam a szobámban, anya szobájához szökelltem, és szélesre tártam az ajtót. – Apa javasolta, hogy nézzek be hozzád! – jelentettem be, annak biztos tudatában, hogy anya megharagszik apára, amiért rá lőcsölt, hogy ne kelljen vigyáznia és/vagy játszania velem. A takarót és a lepedőt lerúgták a szüleim ágyáról. Anya helyett Marjorie-val találtam szembe magam. A fejtámlánál ült, párnákkal polcolta fel magát. Szaporán kapkodta a

levegőt, nyögdécselt, morgott, sóhajtozott. Motor köhögött: a fáradt ventilátor kavarta a levegőt a fürdőszobában. Marjorie hátravetette a fejét, állát felszegte, ágaskodott, mint egy esernyő hegye, szemét szorosan lehunyta, már-már a koponyája belsejébe nyomva a szemgolyóját, mint aki csak ott tudja biztonságban őket. Falatnyi fekete pólót viselt, mely a testére feszült, kirajzolva a bordáit. A nadrágját és a bugyiját levetette. Keze hosszú, csenevész, sápadt lábai közt matatott. Mindkét kezével odalent nyúlkált, megfeszült, majd elernyedt, nedves hangokat hallatva. Tanácstalanul álltam és bámultam. Legszívesebben rákiabáltam volna. Mi ütött beléd? Azt sem tudod, mit csinálsz! Jóllehet még én is tisztában voltam e nyílt titok mibenlétével. Az arcomba szökött a vér, kívül elpirultam, belül elsápadtam, majd fordítva. Furcsa érzés fogott el, mintha felkavarodna a gyomrom, csak még lejjebb bizsergett mindenem. Marjorie keze felgyorsult, egyre hangosabban lihegett, és mivel nem akartam, hogy mások is meghallják, pisszegtem neki, aztán fontolóra vettem, hogy becsukom az ajtót, ám mozdulni sem bírtam. Nem mertem a kezére nézni, a lába közé, de azért jobbra dőltem, és átlestem a térde meg a combja markáns vonalai alatt. Marjorie egy helyben dülöngélt, egész teste veszettül sikáló kezének ritmusára vonaglott. Ajkai szétváltak, és mély nyögés tört fel a torkából. Az illedelmes kukucskálással nem mentem semmire. Az ágy lábához tipegtem, és ebből a szögből vettem észre, hogy a keze csuromvéres, mind a fehér lepedő, mind a lába köze ragacsos a sötétvörös vértől. Lélekszakadva kirohantam az ajtón, a fürdőszobához botladoztam a folyosón, és bedörömböltem. – Anya! Anya! Valami baj van Marjorie-val! Vérzik! – A tömör fára tapasztottam a számat, úgy kiabáltam. Nehogy apa meghallja. Anya a ventilátor zajától nem értette, mit mondok. – Tessék? Várj egy picit. Mindjárt jövök. Megpördültem. Marjorie kint állt mögöttem a folyosón, pipaszár lábain imbolyogva, hátát ívbe feszítve a falnál, teste sosem látott írásjellé merevedett. Egyik kezével továbbra is ingerelte magát, a másikkal vörös foltokat mázolt a tapétára. Lihegett, s közben azon a kavics-csikorgató, üvegszilánk-ropogtató nyelven hablatyolt, mint azon a bizonyos estén a konyhában. A szeme felpattant, majd fennakadt, csupán a fehérje látszott ki, melyet vérerek hálóztak be. Nevetett, morgott, halkan, fojtottan motyogott. – Istenem, istenem, istenem… – Ezt valamiféle halandzsa követte, bár mintha úgy hangzott volna: még mindig hallom őket. Hirtelen a torkára forrtak a szavak, és nagyot nyögött, mintha gyomorszájon bokszolták volna. A testén remegés futott végig, majd bevizelt és összepiszkította magát, ott, a folyosó közepén. Az ürülék, a vér és a húgy orrfacsaró bűze szabályosan fojtogatott; fémes íz terjedt szét a számban. Marjorie a fal tövébe roskadt, beleült a saját mocskába, a padlóba, a bőrébe, a falakba dörzsölte a kezét. Anyát hívtam, sikítozva könyörögtem neki, hogy segítsen, engedjen be. Lehunytam a szemem, a kilincsbe kapaszkodtam, két kézzel rángattam. A fürdőszoba ajtaja vadul rázkódott, szinte kiszakadt a keretéből. Már anya is kiabált, átragasztottam rá a pánikot.

Apa a nevünket bömbölte a földszinten, egyszavas békefelhívásai süket fülekre találtak. Döngő léptekkel robogott fel a lépcsőn, beleremegett a korlát, széthasadt alatta a ház, mintha eljött volna a világvége.

MÁSODIK RÉSZ 14. FEJEZET A LEGESLEGUTOLSÓ LÁNY Jól látjátok, ez egy mezei BLOG! (Hú, de retró!) De mi van, ha A LEGESLEGUTOLSÓ LÁNY minden idők legszuperebb blogja?!?! Horror a köbön, borzalmak orrvérzésig. Könyvek! Képregények! Videójátékok! Sorozatok! Filmek! Gimi! A skála a gusztustalan, belezős, éjféli vetítéses Zs-alkotásoktól a modoros, művészi magaskultúráig terjed. Vigyázat, spoilerveszély! SENKI NEM MENEKÜL!!!!! NÉV: Karen Brissette 20**. november 15. Kedd A megszállottság – Tizenöt évvel később. Első epizód (2. rész) Jól van, jól van, ideje kiveséznünk az első epizódot, ugye? UGYEHOGY!!! Először is, egy gyors kiegészítés/fontos adalék a sorozat nyitójelenetének szentelt előző blogposzthoz, mely nemcsak a műsor egyik központi motívumát, a patriarchális rendszer összeomlását vezeti elő (mint azt már HOSSZAN kifejtettem), hanem egyben magyarázatot ad arra is (és még csak a szánkba sem rágja), hogyan merülhet fel egy családban, hogy engedélyt adnak egy forgatócsoportnak legszörnyűbb rémálmuk műsorra tűzésére: kamasz lányuk különösen súlyos, megsemmisítő erejű idegösszeomlást szenved, és azt hiszik (vagy csak úgy tesznek, mintha?), hogy megszállta őt egy démon, méghozzá egy sztereotip példány. Kimondom kerek-perec: a Barrett család nem tudta volna tovább fizetni a jelzáloghitelét, azaz elárverezték volna a fejük fölül a házat. Sürgősen pénzre volt szükségük! A sorozat producerei készpénzzel vásárolták meg a szenvedéseik tévés sugárzási jogát.

(1. lábjegyzet: A Sixth Finger Productions nevű céget nemrég alapította Randy Francis, egy huszonéves kockázati tőkebefektető [izéke, kösz a pénzt, apu, kérek még], aki azóta talált magának egy piaci rést, és egyből videotékás forgalmazásra szánt fantasyket gyártott, amelyek szégyentelenül lekoppintották J. K. Rowling, George R. R. Martin, J. R. R. Tolkien, és más sok kezdőbetűs fantasy szerzők műveit. Máig rejtély, honnan szereztek tudomást a Sixth Finger berkein belül a Barrett család történetéről, kinek az ötlete volt felmentő seregként pénzügyi mentőcsomagot ajánlani nekik, és egészen pontosan miből finanszírozták az anyagiakat, mielőtt a Discovery Channel beszállt volna a buliba. A család és a gyártó cég közti kapcsolattartást egyértelműen David Wanderly atya látta el – a pap, aki összehaverkodott John Barrettel. Számos pletyka keringett, miszerint Wanderly konzervatív politikai lobbiszervezetekkel paktált le, és az ő pénzüket áramoltatta át a produkciós cég kasszájába, a színfalak mögött titkos alkut kötött az érseki hivatallal a plébániája bezárását megakadályozandó, valamint az Opus Dei dúsgazdag, befolyásos, bajszukat pödrő tagjainak is benne volt a kezük holmi sötét ügyletekben, ám ez mind csupán szóbeszéd, és még annak is gyenge. Már amennyire szerény személyem meg tudja állapítani. A sorozatról két nem hivatalos könyvet is írtak [A pokol mélyéről – A megszállottság igaz története, illetveMegszállottság, hazugság, videó – Az ördögűzés sötét angyalai], ám egyik sem ásott a mélyére a sorozat születésének, s hogy őszinte legyek, mind a kettő fércmű. Igen, jól hallottátok.) Na, jó. Ennyit erről. Most már aztán tényleg essünk neki! Csapjunk a lovak közé! Kezdődjék hát a szegény tizennégy éves lány, Marjorie Barrett megszállásának fiktív története. Az intrót követően a pilot nagy részét rekonstruált jelenetek teszik ki, valamint a szülőkkel és Wanderly atyával készített interjúk. Ha úgy vesszük, hogy a bevezető afféle nyitóbeszédként funkcionált, melyben felvázolták az amerikai családi értékek és a patriarchális társadalom lelki üdvét fenyegető veszélyeket, a tényleges pilotban a készítők a nézők elé tárták a bizonyítékaikat: Marjorie-t megszállta egy gonosz szellem, entitás, mumus, démon, vagy ördögfióka. Egy pöttyet ismerősen hangzik a sztorijuk, nem igaz? Nem csoda. Az ördögűző (a film, amit William Friedkin rendezett, és William Peter Blatty regénye alapján készült) a hetvenes évek egyik mérföldköve, kulturális jelenség. Tény, hogy mára vesztett az erejéből, már nem tud úgy sokkolni. Lásd, második lábjegyzet. (2. lábjegyzet: Megkérdeztem a szomszédban lakó tizenkét éves srácot, melyik a kedvenc filmje, és legnagyobb meglepetésemre azt mondta: Az ördögűző. Kérdem, miért. Mire ő: „Marha vicces volt.” Tudom, a kiskrapek valóságos pszichopata!!!! Három zárat szereltettem a bejárati ajtóra!!!! Értitek, na. Ezek a mai fiatalok már nem csurrantanak a gatyájukba a filmtől.)

De baszkikám… amikor először mutatták be a mozikban, totál kikészültek tőle az emberek. Rengeteg kritikus/filmtörténész/nagy tudású hölgy értekezett már róla, hogyan ötvözte Az ördögűző a hollywoodi költségvetést és a szerzői filmes attitűdöt a szenzációhajhászással – különös tekintettel ez utóbbira. Mármint, tömött sorok kígyóztak a mozipénztárak előtt, mert az emberek hallottak Regan vulgáris szófosásáról (meg hogy a szavakon kívül mi jön még ki a száján!), a feszülettel maszturbálásról (remek partijáték, igaz, még nem próbáltam, nem, dehogy), meg a fejforgatásról (ezt viszont teszteltem!!!). Nem Krisztus ereje kényszerített téged, hanem a vér és a belek, husikám! Ejnye-bejnye *Karen a mutatóujját rázza*, ne csodálkozzatok, hogy a 2000-es évek futószalagon gyártott, langymeleg, PG-13as besorolású ördögűzős filmjei nem is álmodhattak róla, hogy olyan elsöprő kritikai és nézői sikereket arassanak, mint Az ördögűző. Az ördögűző óriási népszerűségnek örvendő, eseményszámba menő horrorfilm volt, amely a politikailag progresszív/transzgresszív független filmes vetélytársaival szemben (Az élőhalottak éjszakája, Az utolsó ház balra, A texasi láncfűrészes) történetesen a minden idők egyik legkonzervatívabb horrorfilmje címet is magáénak tudhatja. Jók a gonoszok ellen! Éljenek a jófiúk! Az ártatlan, szűzies fehér kislányt megmentik a fehér férfiak a vallás segítségével! Éljenek a fehér férfiak és a vallás! Csak szeretned, hinned kell! Tapsoljuk meg a status quo diadalmas visszaállítását! Családi hagyományok! A hős középosztálybeliek birokra kelnek egy külföldi mumussal (Pazúzu, a démon konkrétan egy barna bőrű idegen, akit Merrin atya pillant meg először a film nyitójelenetében, Irakban)! Szóval igen, A megszállottság többé-kevésbé követi az ősszöveget, Az ördögűzőt, meg még egy rahedli másik horrorfilmet. A rekonstruált jelenetek klasszikusoktól való pofátlan nyúlásai olykor inherens kulturális húrokat pendítenek meg bennünk (igen, ezt mind az ujjamból szoptam, de attól még faszán hangzik), és meglepő módon hitelességet kölcsönöznek a látottaknak. Egyes jelenetek okosan, egészen árnyaltan rugaszkodnak el a nagy elődöktől, bizonyos szempontból új életet lehelve a klisékbe. Máskor az elődök történetesen obskúrus alkotások, ezért a koppintás legalább hellyel-közzel az újdonság erejével képes hatni. Hja, kérem. Vesézzünk ki néhány rekonstruált jelenetet! Marjorie megáll Merry ágyánál, a húga fölé magasodik – na, melyik talált szalagos filmből idéz? Segítek: kísértetház vagy démon általi megszállottság? Naná, hogy a Parajelenségek. Hasonlóak a kameraszögek és a bevilágítás. Marjorie ugyanolyan ruhát – boxeralsót és szűk pólót – visel, mint Katie. Mivel önmagában uncsi, ha valaki az alvó szerette fölé hajol, A megszállottság feldobja egy kicsit a jelenetet: Marjorie befogja a húga orrát. A nővér tettei enyhe szadista árnyalattal gazdagodnak, amely durvább erőszakos eseményeket vetít előre. (3. lábjegyzet: Tudom, megint jövök a politikai eszmefuttatásaimmal. Bocsesz. De mit csináljak, ha egyszer ordít róla!!!! Liz Jaffe, a színésznő, aki a rekonstruált jelenetekben Marjorie-t alakította, még véletlenül sem tizennégy éves. A forgatás idején már betöltötte a

huszonhármat, és egy évvel sem tűnik fiatalabbnak. Marjorie még gyerek volt. Jaffe kisasszony ellenben felnőtt nő. A hajszín, a bőre árnyalata, stb., mind stimmelt, de Liz szemmel láthatólag… krahács… érettebb volt. Sminket viselt, feszülős rucikat, a maszturbálós jelenetben pedig a világon semmit, de egyet se féljetek, utólag digitálisan kitakarták a képet, hogy megvédjék a gyanútlan nézőket a fránya női nemi szervek látványától. Talált-süllyedt: „a férfitekintet” [ajánlom figyelmetekbe Laura Mulvey A vizuális élvezet és az elbeszélő film című tanulmányát] mindkét véglete tetten érhető A megszállottságban. Amint a szexualizált Liz Jaffe színre lép, a kamera valósággal legelteti rajta a szemét. Amikor a valódi Marjorie kerül képernyőre [a pilot végén, valamint a többi epizódban], a kamera máshogy viszonyul hozzá. Máshogy, de éppoly lekezelő módon. A valódi Marjorie egy tárgyiasított személy, akiről nem vehetjük le a szemünket, de nem is szabad túl közel tolakodni hozzá, mert még a végén ráeszmélünk – mi, a kukkolók –, hogy egy hús-vér kamaszlányt bámulunk, és netalán aggódni kezdünk a testi-lelki és mentálhigiénés épségéért. John Barrett testesítette meg a patriarchátus heroikus küzdelmét hanyatló, szekuláris, posztfeminista társadalmunkban, Marjorie pedig a férfitekintet által vezérelt kamera sorvadó tárgyát.) Amikor Marjorie sugárban hányt, és beterítette a családját, miközben a Nagylábú nyomábant nézték (psszt, sosem találták meg!) a nappaliban, az természetesen főhajtás Az ördögűzőelőtt. Talán egy fokkal kevésbé evidens párhuzam, hogy a jelenet ugyancsak túltolja a zsigerekben és belekben tapicskolást, amely Sam Raimi Gonosz halott filmjeinek vérben-testnedvekben gazdag gejzíreit juttathatja az eszünkbe (csakis az eredeti trilógiát, nem a fostalicska remake-et). Marjorie a hányás után hátramenetbe kapcsol, és rákjárásban vonul ki a nappaliból, el a családjától, fel a lépcsőn, ami egy az egyben a filmtörténet alighanem leghírhedtebb kivágott jelenetének negatív lenyomata: Az ördögűzőben Regan pókjárásban ereszkedik le a lépcsőn. A sorozat és a film vizuális effektjei egyaránt bőven hagynak maguk után kívánnivalót, ez pedig sokat ront a „mászkálós” jelenetek élvezeti értékén. Láthatunk egy montázst, melyben Marjorie kicsavarodott pózokba vágja magát, és nyelvi borzalmakat produkál a kórházban meg a pszichiátere rendelőjében. A belső démon magánszáma a racionális és tudós férfiak (mindig csak férfiak) előtt egy fehér, fertőtlenítőszagú kórteremben a megszállottsággal foglalkozó filmeknek talán a második legtipikusabb jelenete (az első helyezés a papok által végzett ördögűzést illeti meg). Az ördögűző, A rítus, Démoni doboz (Sam Raimi 2012-es filmje, melyben egy alattomos dibbuk egy kirakodóvásáron árusított zsidó borszekrényt választott a búvóhelyéül… NÉZŐS!), a vérmocskos és vérbő Amerikai Horror Story című sorozat második évadja… és így tovább. Marjorie pszichiátere, dr. Hamilton (természetesen) nem állt kamerák elé. Helyette ápolók, nővérek és recepciósok vallanak elváltoztatott hangon, mintha tanúvédelmi programban vennének részt.

Marjorie éjszakai sikoltozása, a rángatózó kamera, amely Merry után szalad a folyosón, a falra mászó Marjorie? Lásd: Az utolsó ördögűzés. De a végét nehogy megnézzétek, az valami botrányos. Egy picit előreszaladok: a második epizódban szerepel az alagsori rekonstrukció. Marjorie rajtaüt a húgán, Merryn a pincében. Hideg, nyirkos kezével egyszer csak megragadja Merry vállát. Édes kis semmiségeket, zagyvaságokat suttog a fülébe, göröngyös földdarabok peregnek a szájából, három, kettő, egy, a szeme fennakad, csoszogva megindul Merry után, aki sikítva szalad fel a lépcsőn. Marjorie hosszú haja az arca előtt lóg a jelenet nagy részében, akárcsak Sadakónak, a Ringu (más néven, A kör), és egyéb japán horrorok bosszúszomjas szellemének. Oké, rendben, jöjjön a maszturbálás újrajátszása. *Mély levegő* Az ördögűzőben a maszturbálás a szentségtörés netovábbja, s egyben perdöntő bizonyíték, hogy a leányzót gonosz démon szállta meg, igazam van? Ez a tündéri, ártatlan kislány (aki, megjegyzem, takaros hálóinget visel) habzó szájjal őrjöng, mint egy Tourette-kóros Louis C. K., és olyan vadul dugja fel a vaginájába Jézus Krisztust, hogy ömlik belőle a vér. Jár a pont Pazúzunak, és bizony ez elég meggyőző érv, hogy az ördög átvette felette a hatalmat. Úgyszólván. A megszállottság maszturbálós jelenete jóval problematikusabb és hideglelősebb. Úgy kezdődik, hogy a kamera Merry belső nézetében szalad a folyosón, majd benyit a szülei hálószobájába. Sötét van, ám még így is kirajzolódik Liz Jaffe Marjorie-jának profilja. Az ágyon fekszik, csak egy fekete melltartót visel. Digitálisan kikockázták a fenekét és a kezét. A kamera Merry szemszögéből direkt közelire vált, elegáns beállítással keretezve Marjorie arcát. A kamera eltávolodik, amit ugrásszerű vágások szakítanak meg, melyek olyan gyors ritmusban követik egymást, hogy úgy érezzük, tényleg semmit nem lehet kivenni valós időben. Számtalan barátommal újranéztem a jelenetet, és utána valahányszor rákérdeztem, mit is láttak pontosan, nem kaptam kétszer ugyanolyan választ, muszáj volt lassított felvételben is megnézni. Képkockánként haladva a következőt láthatjuk: Marjorie beharapja az alsó ajkát; az ágy lábának árnyéka vetül a falra (fallikus szimbólum lenne?); két karja közrefogja kockahasát és köldökét; nyitott száj, nyelve végigfut a fogain; bicepsz által keretezett dekoltázs; hófehér comb; vér a fehér lepedőn; fakereszt a falon; csukott szem, sápadt homlok, fa ágytámla; szakállas férfi, csupa vér az arca (hmm, a Sátán?); a lába köze premier plánban, elsötétítve, pixelesen, nem láthatjuk, ahogy az ujjai ténylegesen behatolnak az intim testtájába vaginájába; az ágy lába másodszor, ám ezúttal megnyúlik az árnyéka; összezárt térdek; a fakereszt teljesen árnyékba borul; begörbülnek a lábujjak; végezetül három különböző snitt a vérben ázó lepedőről, mielőtt a kamera visszafordul Merryhez, a kishúgához. A különbség az, hogy most nem veszi fel a nézőpontját. Az epileptikus vágások után láthatjuk, amint Marjorie kitámolyog a folyosóra, véres ujjait a falba törli (lásd még: a Carrie öltözős jelenete), halljuk, hogy a vizelete a padlóra csorog, majd a hülyék kedvéért Merry így szól: „A padlóra pisilsz!” (zárójeles megjegyzés: Regan is a padlóra pisilt Az ördögűzőben, csak nem a maszturbálós jelenetben, hanem egy

másikban.) Mire Marjorie: „Még mindig hallom őket. Már nem is emlékszem, milyen volt nélkülük!” Modulált hangja, mely túlvezérli a tévé hangszóróit, a Sütiszörny, a Nyugati Boszorkány és a segítségért könyörgő torzszülött hibrid keveréke A légyből. A jelenet ripszropsz véget ér, amikor a kamera elvágódik, és megpihen a padlón; elélvezett kimerült, akárcsak Marjorie. A lány a padlón gubbaszt, háttal a nézőnek, a fenekét sűrű pixelek takarják ki, Barrett anyuka és apuka odarohannak, és Marjorie teste köré gyűlnek. A kamera kitartja a képet, a férfitekintet viaskodik, minthogy a maszturbációs rekonstrukció egész ideje alatt bűntudata volt. A kamaszlány testének természetes megnyilvánulása egyszerre ajzza fel és borzasztja el. Szünet (*Karen dönti magába a kávét, még több KÁÁÁÁVÉÉÉÉÉT akarok!!!!*) Rendicsek. A kedvenc újrajátszott jeleneteim és interjúim azok a csendes pillanatok, amelyek eltérnek Az ördögűző vezérfonalától, ám nem kevésbé hátborzongatóak vagy zavarbaejtőek. Gyorsan szaladjunk végig rajtuk, mert szerintem a sok apró momentum elég fasza összképet rajzol ki. Marjorie melaszkatasztrófás sztorija valóban megtörtént. Aki többet szeretne olvasni az 1919-es bostoni melaszáradatról, annak ajánlom Stephen Puelo Dark Tide című megrázó könyvét. A friss hajtásos mesét kétségkívül egy viszonylag ismeretlen horrorszerző novellája ihlette. Az, hogy telepingálta Merry kartonházikóját kúszónövényekkel, a gallyakból font szalmabábokra rímel az Ideglelésből, amely nem az első found-footage film, de tagadhatatlanul a leghíresebb. Marjorie éjszakai rohama során van egy snitt a hálószobaajtóról, amely kitölti a képernyőt, majd enyhén kidomborodik. Ugyanez a snitt (fekete-fehérben) megtalálható Robert Wise szenzációs 1963-as opuszában, A ház hideg szívében, mely Shirley Jackson The Haunting of Hill House című regényén alapul. Marjorie azt állítja, hogy a fejében öreg, ősi, időn túli hangok duruzsolnak, és mássalhangzótorlódásokban gazdag szövegelése egy az egyben lovecrafti találmány. Persze később kiderül, hogy Marjorie ismeri Lovecraft munkásságát. Chthulu legyen veletek, barátaim! (Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn! tessék csak nyugodtan ellenőrizni a helyesírást!!!) Az ultrapara érvelése, amivel Barrett apukát kínozta, hogy aszongya, a mennyországban nem tudhatjuk, hogy a szeretteink azok-e, akiknek mondják magukat, vagy démonok, Vladimir Nabokov kvintesszenciális megbízhatatlan elbeszélős regényéből, a Kétségbeesésből lett átemelve. A dal, amit Marjorie megannyi rekonstruált jelenetben énekel vagy dúdol (és melynek dallammotívumait a sorozat ügyesen szövi bele a háttérzenébe), az 1933-as Szomorú vasárnap, szerzője Seress Rezső, magyar zongorista. Az örökzöld sláger nem csupán Billie Holliday feldolgozása miatt örvend legendás hírnévnek, hanem azért is, mert olyan réééémesen depis, hogy állítólag egy csomó gyanútlan hallgatót öngyilkosságba kergetett. Menő, mi? (és igen, meghallgattam vagy ötvenötször zsinórban… még mindig élek!!!!)

Figyelembe véve mindezt… a pilot vége felé az egyik interjúban John Barrett tájékoztat bennünket, hogy Marjorie váltig állítja, hírét sem hallotta az internetnek vagy a könyvtárnaksejtelme sincs, honnan szerzett tudomást az imént felsorolt sztorikról meg a slágerről, vagy, hogy honnan vette szörnyűséges ötleteit. John szerint Marjorie következetesen ugyanazt hajtogatta a családjának, a pszichiáternek, Wanderly atyának, a postásnak, bárkinek, aki csak kérdezte: ezek a „dolgok” egyszer csak az eszébe jutottak, teljes valójukban, mintha tudatalatt mindvégig ott lapultak volna. Tisztában volt azzal, hogy mások történeteivel/ötleteivel ékeskedett, ám megesküdött rá, hogy nem másoktól, külső forrásoktól értesült róluk. Egyszóval… prekognitív képességekkel rendelkezik! Vagy posztkognitív! Valamilyen kognitív, az biztos! Gnosztikus, a priori horror! Remegünk, mint a nyárfalevél!!! Mondom, szerintem ez egy ragyogó húzás a készítők részéről. A sorozat rögtön a startkockánál berántja a horrorrajongókat, hiszen – valljuk be – a legtöbben nem vagyunk különösebben válogatósak. Úgy csóváljuk a farkunkat, mint a házőrző kutya, amikor a gazdija finom falattal kínálja; tök mindegy, hogy vacak áruházi kutyakaja-e, vagy ízletes steak. Minket (beza, még mindig a nevedben beszélek, te kis horrorbuzi) nem zavarnak az unalomig ismert, újramelegített sablonok, ameddig öklendezés nélkül el tudjuk fogyasztani. Az átlagnézők agyában, szánalmas, elcsökevényesedett kultúrlebenyük valamely hátsó szegletében motoszkálhat ugyan, hogy a klasszikus horrorfilmek újrahasznosított elemei valahonnan ismerősnek tűnnek, de összességében az ő szemükben a koppintás is eredetinek, vadonatújnak, ijesztőnek hat. (4. lábjegyzet: Van egy komplex elméletem, hogy A megszállottság hézagmentesen belesimul a gótikus hagyományba, azonban még nem dolgoztam ki teljesen, és különben is, nem árt tartogatnom valamit a következő blogposztokra is, nem? De. Mindenesetre tetszik, hogy az imént lajstromba vett külső hatások nagyban befolyásolták a történetet, és Marjorie karakterét is. Ha tényleg megszállta valami, és nem csak az agya és/vagy a DNS-e lett zárlatos, szeretném azt hinni, hogy a popkultúra hatalmas, csodálatos, rettenetes réme költözött bele. A kollektív képzelet megtestesülése!) Mire a pilot utolsó jelenetében végre-valahára megismerjük a valódi Marjorie-t (és elköszönünk a dublőrétől, Liz Jaffe-től), az írók szisztematikusan felépítették a sorozat tematikus alapjait, részint realista megoldásokkal, részint a lecsúszó középosztály és a konzervatív családi értékek elvesztése feletti félelmeink tematizálásával, részint pedig a horrorirodalom és a horrorfilmek klasszikusaitól kölcsönzött és átdolgozott kulturális tapasztalatok újrahasznosítása révén. Amikor tehát elérkezünk a biztonsági kamera felvételének látszó beállításhoz, és megpillantjuk a tényleges Marjorie-t, aki egy névtelen interjúvolóval szemközt ül egy szobában, a focicsapata tréningnadrágját és melegítőjét viseli, és félresöpri a haját az arca elől, látni engedve fáradt (űzött?) tekintetét, aggódunk érte, s egyben félünk tőle.

Aztán rekedten, meg-megbicsakló hangon így szól: – A nevem Marjorie Barrett, és segítségre van szükségem. – Beleborzongunk, és szégyenkezve bár, de talán még idegesen fel is nevetünk. Máris rákattantunk a sorozatra. Függők lettünk, aranyom! (végefőcím, természetesen ugyanabban a moll hangnemben, mint a Szomorú vasárnap)

15. FEJEZET – Meg kell, mondjam, nagyon bejön az otthonod, Merry – lelkendezett Rachel. – Köszönöm! Ugye milyen király kégliben pihentethetem öreg csontjaimat? – A háromszobás lakás egy dél-bostoni téglaház második emeletén található. A nappali széles erkélyablaka a Carson Beachre néz, ami jobbára csak a nevében tengerpart. Állítólag egykor népszerű strand volt. A napfényes reggeleken a nappaliban kávézok, áfonyás muffint majszolok, és a tabletemet nyomkodom, miközben az ablakból figyelem a vízzel párhuzamosan haladó, lendületesen a semmibe tartó futókat. Esős napokon bambulom, ahogy a dagály hullámai a tehetetlen védőgátat ostromolják; csak idő kérdése, hogy egy nap majd átszakadjon. – Ugyan, te még túl fiatal vagy, hogy öregek legyenek a csontjaid. – A nappaliban ácsorgunk, kezünkben a Rachel által hozott kávéval. Milyen figyelmes! Odakint borús az idő, az óceán békésen szunnyad. – Ez aztán a páratlan kilátás. Ha nem vagyok indiszkrét… mennyi az irányára egy ilyen lakásnak? Lehet, hogy én is lakáskeresésre adom a fejem. Amióta a lányom kirepült a fészekből, nem tudom belakni azt a sok szobát. Nem veszem zokon a kérdést. Megmondom neki az összeget. – A mindenit! – Hát igen. A szezonális árvízproblémák ellenére elég borsos az ára. Havi ötszáz dolcsit kóstál egy parkolóhely bérlése a hátsó garázsépületben. Vicc, ugye? Szerencsére nem vezetek, és ritkán hagyom el az erődöt, úgyhogy általában tudom fizetni a rezsit. – Hogyhogy nem szoktál kimozdulni? Félsz, hogy felismernek? – A környéken senki sem ismer. Nem tudják beazonosítani, hogy egy tizenöt évvel ezelőtti sorozatban szerepeltem. A bestsellerünk megjelenése után persze lehet, hogy minden megváltozik. – Nem lehetetlen. Remélem, ez nem okoz gondot. Rachel otthon hagyta a kék kalapját. Veszettül hiányzik, mint egy futó ismerős, akivel nemrég találkoztunk először, de máris élethosszig tartó barátságot vizionálunk vele. Az, mondjuk, tetszik, hogy fehér inget visel a nadrágjába tűrve. Gallérja olyan széles, akár egy albatrosz szárnya. – Túlélem – válaszolom. – Valamiből ki kell fizetnem a jelzálogot, nem igaz? – Jaj, Merry! Sajnálattal hallom, hogy ritkán mozdulsz ki. Hátraterelem a konyhába, helyet foglalunk az L alakú, gránit konyhapult mellett.

– Ne bánkódj! – mondom. – Nem úgy értettem, hogy remeteéletet élek. Szó sincs róla. Havonta kétszer együtt ebédelek a nagynénémmel. Eljárok helyekre. Beszélgetek emberekkel. Még egy-két barátom is akad. – Az utolsó mondatból facsarni lehet a kedélyes szarkazmust. Mosolygok. – Ezt megérdemeltem – nevet Rachel udvariasan. – Na, de akkor megnyugodtam. Ilyen fiatalon nem élhetsz… négy fal között. Nincs igazam? Neked még társaságba kell járnod… bulizni. – Rachel belezavarodik a mondandójába, műanyag kávéspoharát kapargatja. Sokkal jobban feszeng a lakásomon, mint a régi házban. És hát aligha könnyítek a helyzetén azzal, hogy válasz nélkül hagyom kínosan elpufogtatott közhelyét, amellyel egy fiatal, egyedülálló nő nagyvárosi mindennapjainak felpezsdítésére tett javaslatot. Kis idő után a segítségére sietek. – Olyan finom ez a kávé, hogy legszívesebben megmártóznék benne. Ma reggel te vagy a hősöm! – Örülök, hogy ízlik. Nincs is jobb egy hideg reggelen a szerecsendió aromájánál. – A kávét szürcsöljük, elismerően hümmögünk. Rachel témát vált. – Odáig vagyok a nagy belmagasságért. Tetszik, hogy a konyha zöld, a nappali viszont sárga. Meglepő színösszeállítás, de nagyon szépen kiegészítik egymást egy ekkora egybenyitott térben. – Köszönöm. Mindegyik szobát más színűre festettem. Terveim szerint évente átfestem őket, valószínűleg februárban. Az amúgy is szörnyen lehangoló hónap, kiváltképp Bostonban. – Hány szobád van még? – Kettő. A kék hálószoba és a vörös médiahelyiség. – Médiahelyiség? – A lakás másik hálószobáját átalakítottam a saját játszóházammá. Ott tartom a tévét, a tablet dokkolóját, a könyveket, a filmeket, a videójátékokat. A szórakoztatás valamennyi formáját. Rachel bólogat, iszik egy kortyot, majd így szól: – Kezdhetjük? – Hajrá! Rachel előveszi a mobilját, és megnyitja a diktafonalkalmazást. A pultra teszi a telefont, kettőnk közé. Áhítatos csend telepszik ránk, mintha hódolattal adóznánk a készüléknek, amely hatalmat gyakorol felettünk és a beszélgetés felett. – Ma a sorozatra szeretnék fókuszálni, arra, hogy milyen volt bekamerázva, egy filmes stábbal körülvéve élni az életed. Fura élmény lehetett gyerekként. – Valóban. Bár egy gyerek számára minden élmény furcsa. – Azért a tiéd mégiscsak egy kirívó eset. – Lehet. Nem az eszemet játszom, csak én ebben nem vagyok mérvadó. Nincs viszonyítási alapom, hiszen nem volt részem más gyerekek normális életében. – Beszéltem a műsor egy-két producerével, illetve a gyártócég egykori alkalmazottaival, de még így sem egészen tiszta a sorozat keletkezéstörténete. – Hát az nekem sem! – Sikerül megnevettetnem magam.

– Akkor szedjük össze a részinformációkat. Az időrendem szerint a sorozat forgatását alig egy hónappal az után az éjszaka után kezdték meg, amikor a szüleid szobájában rányitottál Marjorie-ra. Mesélnél egy kicsit arról, hogy mik történtek otthon a köztes időszakban? – Nem sok minden. Emlékszem, Marjorie körülbelül két hétig kórházban volt, hogy regenerálódjon. Anya legalábbis így fogalmazott. Ez biztos furán fog hangzani, de a világ egy félelmetes, pontosabban, félelmetesebb hely lett Marjorie nélkül. Így utólag visszatekintve anya feltehetően depresszióba esett. Már a házban is dohányzott, ki sem ment az udvarra. Sokat ivott – elsősorban bort –, és magányosan sírdogált a konyhában. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a konyhában ül, vágni lehet a cigarettafüstöt, az egyik pillanatban még dacosan felszegi a fejét, és kifújja a füstöt, aztán összeomlik. Szólni sem mertem hozzá, hát még megvigasztalni, ő pedig akkor sem nézett rám, amikor innivalóért vagy rágcsáért a konyhába oldalogtam. Úgy rémlik, apa nemigen tartózkodott otthon Marjorie távollétében, azon ritka alkalmakkor viszont folyton anyával veszekedett: meddig maradjon Marjorie kórházban, miből fogják állni a kórházi költségeket, a legfőbb vitatéma pedig az volt, hogy igényt tartsanak-e Wanderly atya segítségére. – Egyszer sem került szóba, hogy az állam gondnokságára bízzák-e Marjorie-t? Nem féltek, hogy a hatóságok közbelépnek? – Nem, nem emlékszem, hogy szóba került volna. Persze lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, Marjorie többnyire tipikus morcos tinédzsert játszott a pszichiáterének és a kórházi személyzetnek. Marjorie legalábbis ezt válaszolta, amikor a pszichiáternél töltött idejéről faggattam. Lényeg, hogy elegem volt a szüleim veszekedéséből, és már nem kémkedtem utánuk. Pár nappal Marjorie távozása után gyakorlatilag kerültem a szüleimet. Apa szüntelenül meg akart áldani, és imádkozni próbált velem. Ám ahányszor csak a fejemre helyezte lapáttenyerét, elszaladtam és elrejtőztem. Amikor aztán Marjorie hazajött, engem küldtek el. Apa nővéréhez, Erin nénihez kellett költöznöm. Nagyjából egy hétig laktam nála, vagy talán még egy kicsit tovább is. Megcsináltam a házimat, játszottam Erin kutyájával, Nikóval, esténként pedig álomba pityeregtem magam. Erin fuvarozott a suliba, Halloweenkor pedig elkísért a csokigyűjtő körútra. Zombi focistának öltöztem. Leleményességem nem ismert határokat: ahelyett, hogy agyak után hörögtem volna, azt kiabáltam, hogy „Gól!”. Mondtam Erinnek, hogy az ő utcájában finomabbak a csokik, mint nálunk, bár igazából csak fel akartam vidítani. – Aznap, amikor anya hazavitt, Marjorie fent volt a szobájában, Wanderly atya, valamint egy másik, fiatalabb pap, bizonyos Gavin atya pedig a nappaliban üldögélt. Wanderly atya cinkosan rám mosolygott, és bágyadtan kezet rázott velem. Szörnyű volt, mintha egy madárral pacsiztam volna. Gavin atya szégyenlősen integetett, mint a fiúk a suliban, akik hanyatt-homlok menekülnek, ha hozzájuk ér egy lány. Alacsony, köpcös fickó volt, a tarkóját sűrű bunda borította. Emlékszem, ezután a konyhába tereltek, a szüleim leültettek, és közölték, hogy szerepelni fogunk egy tévéműsorban. Apa lelkesen, már-már mániákusan járkált fel-alá a szobában, egy-egy hallelujával központozva a mondatait. Anya próbált megnyugtatni, de változatlanul kerülte a tekintetemet.

– Ennyi? Ilyen gyorsan történt? – Gyerek lévén nem avattak be a részletekbe. Bizonyára lyukacsos a memóriám. Mindössze arra emlékszem, hogy valaki sorozatot készít rólunk, és hogy ezek az emberek segíteni fognak Marjorie-nak meg az egész családnak. Apa kijelentette, hogy mostantól a sorozat lesz a munkánk, és jól megfizetnek érte. Anya úgy folytatta, hogy kamerákat szerelnek a szobákba, és megeshet, hogy idegenek erednek a nyomomba, vagy mindenfélét kérdezgetnek, de ha valamelyikük megijesztene, szóljak neki azonnal. – A magam szerény információi és az általad elmondottak alapján csodálkozom, hogy az anyukád tiltakozás nélkül belement a sorozat forgatásába. – Hát pedig nagyon is ellenezte az ötletet. Figyeld meg, nem is rejti véka alá az ellenszenvét az epizódok során, például az interjúk alatt. Mármost, hogy mikor és hogyan döntöttek a szerződés aláírása mellett, arról nekem fogalmam sincs. Több mint egy hétig házon kívül voltam. Talán apa addig zaklatta, míg végül megtörte az ellenállását. Természetesen messze nem volt olyan fanatikus híve a régi-új vallásnak, mint apa, de attól még megláthatta a fényt az alagút végén. Talán jobb belátása ellenére, minden tiltakozása dacára mélyen legbelül reménykedett benne, hogy ezzel segíthetnek Marjorie-nak, és szégyellte magát meggyőződése miatt. Ugyanakkor hideg, racionális pragmatizmus is állhatott a meghátrálása mögött. Egy vasunk sem volt. Tönkrementünk, erre a producerek fehér lovon belovagoltak, és visszautasíthatatlan ajánlatot tettek. Van ilyen, nem? Passz. Én is csak találgatni tudok, ugyanúgy, mint te. – Ezt erősen kétlem, Merry. Elmosolyodok. Ez az első alkalom, hogy Rachel megkérdőjelezi a válaszomat, és azzal vádol, hogy nem vagyok teljesen őszinte. Ügyes lány. – Nyolcéves voltam, ő meg az anyukám volt. Nem fürkészhettem ki a szándékait, sem akkor, sem most. Annyi bizonyos, hogy egyszer sem mondta ki kereken, hogy a sorozat torzszülötteket csinál belőlünk, és közröhej tárgya leszünk a városban. Mert nem is kellett kimondania. Elég volt a sorok között olvasni, és megnézni, ahogy viselkedett, miután a kamerák beköltöztek az otthonunkba. Rachel újabb kérdésekkel göngyölíti tovább a beszélgetést, én pedig lelkiismeretesen válaszolok rájuk, jobban mondva, a nagy részükre. Kitér rengeteg apró részletre a sorozattal kapcsolatban, amelyeknek magától is utánanézhetett volna. Persze az is lehet, hogy már tudja rájuk a választ, és csupán próbára tesz, hogy őszintén válaszolok-e. – Igen – mondom –, egy adott epizód leforgatása és vetítése közt nagyjából két hét telt el. Hallod, Rachel, mit szólnál, ha egy kicsit kinyújtóztatnánk a lábunkat? Körbevezetlek a lakásban. Ha gondolod, felmehetünk a tetőteraszra is. – Felvehetem közben a beszélgetésünket? – Természetesen. Átvágunk a konyhán, vissza a nappaliba, aztán jobbra fordulunk az első, nyújtott téglalap alapú hálószobába. Andrew Wyeth Christina világa című festményének reprodukciója, valamint helyi művészek akvarell tájképeinek, tengerpartot ábrázoló festményeinek szerény kollekciója borítja a falakat. A politúrozott rézkeretes franciaágyat bolyhos, fehér

düftinnel takartam le. Maga az ágy egy óceánra néző ablak mellett található. A szoba csendes, puritán, a falak égszínkék árnyalatban pompáznak. – Csodálatos idefentről a kilátás – álmélkodik Rachel. – Kellemes ez a hálószoba. Bárcsak az én szétszórt lányom is rendet tartana a lakásában, ami közel sem ennyire… – Felnőttes? – A magam részéről a diszkrét jelzőt használtam volna, a felnőttes azonban kifejezőbb. – Rachel a szoba közepére sétál, vigyázva megérinti az antik öltözőasztalt, majd háromszázhatvan fokos fordulatot tesz, akár a világ leglassabban piruettező balerinája. – Ugyanolyan színűre festetted, mint a régi gyerekszobádat? Erős késztetést érzek, hogy olyasmit válaszoljak, ami Marjorie-re vallott volna: Talán a szoba tegnap még förmedvényes sötétkék színű volt, mint egy fájdalmas zúzódás. De elnyomom magamban a vágyat. – A fene tudja, hogy eltaláltam-e pont ugyanazt a tónust. De amúgy igen, maradtam a réginél. Segít égszínkékben álmodnom. – Ezt idézhetem szó szerint? – Simán. Magától értetődőnek vettem, hogy sokat fogsz idézni tőlem. Nem egy kitalált történetet írsz, igaz? Felnevetünk. Idegesen, csaknem szédelegve lépek ki a hálószobából; Rachel némán követ a szomszéd helyiségbe, a másik hálószobában létesített médiaterembe. – Hát ez a szoba megszólalásig hasonlít a lányok lakására – állapítja meg Rachel. – Ha meg nem sértelek. – De gonosz vagy! – taszajtom gyengéden meg a vállát. – Nos, ez volna a játszóterem. Ki látott már olyan játszóteret, ahol nem gyönyörűséges káosz uralkodik? A bal oldali fal mellett öt fekete, száznyolcvan centis könyvszekrény húzódik, a polcok roskadoznak a könyvek, képregények és filmek alatt. Az ajtóval szemközti falon nyílik a szoba egyetlen ablaka. Az óceán helyett a szomszédos épület téglahomlokzata tárul a szemünk elé. A tőlünk jobbra lévő asztalt egyéb popkulturális totemek lepik el; valahol a kacatok mélyén a tabletem dokkolója bújik meg. Az asztal mellett falra szerelt síkképernyős tévé áll, a szoba közepén, a háborgó tenger szívében elhagyatott szigetként árválkodik göröngyös futonkanapém. – Nem vicceltél, ez a szoba tényleg vörös. – Vörösebb, mint amilyennek szántam. A színskálán máshogy nézett ki. Meg nem szűrődik be elég természetes fény, az lágyabb árnyalatot kölcsönözne neki. – Amúgy meg kell hagyni, minden író szíve megdobban, amikor ennyi nyomtatott könyv sorakozik a polcokon. – Majdnem az összes könyvből van digitális példányom is, azonban szeretem birtokolni a fizikai köteteket is. Régebben bakelitlemezeket is gyűjtöttem, aztán leszoktam róla, mert túl költséges hobbi, meg a tárolásuk is macerás. Rachel a könyvespolchoz sétál, a könyvek és a DVD-k gerincét böngészi. A negyedik szekrénynél megtorpan, és kérdő hangsúllyal a nevemen szólít. – Merry?

Megkerülöm a futont, és a könyvespolchoz ballagok. – Á, a horrorszekció! – A címek egy részéről ugyan még nem hallottam, ám merem állítani, hogy ez több egyszerű horrorszekciónál… ráadásul igencsak specifikus a válogatás elve. – Rachel hangja dühösen, csalódottan cseng. Képzelem, milyen vitákat szül, amikor meglátogatja a lányát a rumlis lakásában. Sajnálom őket, ugyanakkor őrülten irigykedem is rájuk. – Ha az ördögűzős és megszállottságról szóló cuccokra gondolsz, az csak egy szelete a horrorkollekciónak. – A jegyzőkönyv kedvéért megtennéd, hogy felsorolod az ördögűzős részleg címeit? – A legnagyobb örömmel. Sorrend nélkül. Többször is nekifogtam, hogy ábécé sorrendben katalogizáljam őket, ám menet közben mindig belefáradok. Na, szóval, kezdjük a filmekkel! Az ördögűző, a négy folytatás, meg az előzményfilm; Ördögűzés Emily Rose üdvéért; Az utolsó ördögűzés; The Devil Inside Me; Démonok között; Constantine – A démonvadász; A rítus; [Rec]2; A rettegés háza (mindkét változat); a Parajelenségek és az összes folytatása; Gonosz halott 1–2.; Exorcismo. – Gyorsan elmagyarázom, hogyan kerülhettek ebbe a szekcióba olyan filmek, mint a Session 9, Az ördög házának legendája, a Rémálmok háza, valamint a Ragyogás. A regényekre rátérve felhívom Rachel figyelmét, hogy William Peter Blatty obligát könyvén kívül is akadnak azért jelentős művek a polcon. Sorolom a példákat. Sara Gran: Come Closer; Daryl Gregory: Pandemonium; Ira Levin: Rosemary gyermeke. Az ismeretterjesztő könyvek közül kiemelem a The Exorcist: Studies in the Horror Film; az American Exorcism: Expelling Demons in the Land of Plenty; a God is Not Great: How Religion Poisons Everything című könyveket; sőt, még a kínosan csapnivaló Pigs in the Parlor: The Practical Guide to Deliverance-t is. A leltár végeztével Rachel megköszörüli a torkát. – Lehet, hogy ostobaságot kérdezek, de te megnézted az összes filmet és olvastad valamennyi könyvet? – Igen. Ezt a részleget legalábbis kivégeztem. A többi könyvespolcon találhatsz olvasatlan vagy megtekintésre váró műveket. – Őszinte leszek, Merry. Sokkol, hogy gyűjtöd az ilyen… – Rachel tétovázva mutat a könyvespolcra. – …történeteket. – Sokkol a dolog? Komolyan? Nem is tudom. Elég kézenfekvőnek tűnik, hogy személyes érintettség fűz a témához. – Elnevetem magam, aztán az asztalhoz sétálok, és lehuppanok a kis fekete székre. – Jó, túlzás, hogy sokkol, de mégis közel áll a valósághoz. Nem gondoltam volna, hogy tudatosan, mi több, megszállottan újra meg újra át kívánod élni a gyerekkorodban elszenvedett borzalmakat. – Én ugyan nem élek újra át semmit. Ezek a könyvek és filmek meg sem közelítik mindazt, amin keresztülmentem. – Netán ezekben reméled megtalálni a válaszokat a veled és a családoddal történtekre? – Még ezt sem mondanám feltétlenül. Az viszont igaz, hogy mindenben válaszokat keresek. Te nem így vagy ezzel? Nem ezért akarsz könyvet írni rólam?

– Jó kérdés, Merry. Engem a narratíva megtalálása izgat. A valós események pontos elbeszélése. – Ehh, a kettő olykor nem ugyanaz. Rachel elmosolyodik, noha szemlátomást még mindig a könyvespolcnál tett felfedezése hatása alatt áll. – Fején találtad a szöget. Nos, Merry, ez a procedúra minden bizonnyal megvisel téged, és ez a későbbiekben tovább fokozódhat. Hidd el nekem, eszem ágában sincs elbagatellizálni a rémálomba illő, traumatikus eseményeket, amiket átéltél, rendben? Alázattal fogom kezelni a történetet. Erős jellemről tanúskodik, hogy felelősségteljes, kiegyensúlyozott felnőtt nővé cseperedtél. – Felettébb hízelgő. A hosszú éveken át tartó terápia tagadhatatlanul segített. És bízok benned. Teljes mértékben. Máskülönben nem álltam volna szóba veled. Rachel tüzetesen szemügyre veszi a könyvespolcokat. – Kérdezhetek valamit? Amikor beteszed az egyik filmet, akkor az… hogy is mondjam… valami különös oknál fogva erőt ad és vigaszt nyújt? – Miféle különös okra gondolsz? – Erősebbnek érzed-e magad azáltal, hogy úrrá tudsz lenni a tévéképernyőn pergő, a valóságtól elemelt, természetfeletti okokra visszavezethető képsorokon, mint amit te átéltél. – Mit árul el rólad meg az emberekről, hogy a nővérem országszerte közvetített idegösszeroppanása és skizofrén mélyrepülése nem minősül eléggé borzalmasnak? – Nem így értettem, Merry. Válaszra nyitom a számat, ám Rachel felemelt kézzel belém fojtja a szót, és folytatja. – Nem a te hibád, hogy belezavarodok a saját mondókámba. – Kis szünet. – Na, jó, Merry. Miért mutattad meg a médiaszobát? Tudhattad, hogy meg fogok lepődni. – Mondjuk, mert el akartam dicsekedni? – A mondat végén felviszem a hangsúlyt, vállat vonok. Összemosolygunk, és osztozunk a terhes csenden. – Rendben. Elismerem, van abban némi igazság, amit mondtál, de nem azért merítek erőt a könyvekből és a filmekből, mert úrrá lennék bármin. Inkább arról van szó, hogy az életem rögvest értelmezhetőbbé válik a kitalált sztorik rémes abszurditásának fényében. – De nem félsz, hogy összekuszálod az átélteket a könyvekben olvasottakkal és filmekben látottakkal? Az első közös napunk során egy ízben említetted, hogy az emlékeid egybemosódnak mások elbeszéléseivel, beleértve a popkultúrát és a médiát. – Ilyet mondtam volna? – Megpördülök az irodai székemen. – Szabadon idéztelek, de ez volt a lényege. – Mintha csak magamat hallanám – felelem. – Viccelek ám, emlékszem a beszélgetésünkre. Csupán arra céloztam, ahogy a popkultúra, az internet és a média a valóságshow-val és a családi kálváriánkkal foglalkozott. A hollywoodi filmek és a regények más lapra tartoznak. Másképp fogalmazok: attól még, hogy én és a történetem bizonyos pontokon hézagossá, homályossá válik, nem gondolom, hogy a nővérem Regan lett volna. – Nem hiszed, hogy a nővéred megszállott volt, ugye?

– Mármint, hogy megszállta volna egy természetfeletti lény? Nem, egyáltalán nem. – És nyolcévesen elhitted? – Nyolcévesen még hittem a nagylábúban. Ami Marjorie-t illeti… igazság szerint értetlenül álltam a dolgok előtt. Azt hiszem, nem tudtam eldönteni, mit szeretnék hinni, leszámítva, hogy hinni akartam Marjorie-ban. Ez sosem változott. Rachel bólint, majd lassan hátat fordít, és visszatér a könyvespolchoz. Furdal a kíváncsiság, vajon hány könyvet olvasott, mely filmeket látta a gyűjteményemből. Ujjai végigsiklanak a gerinceken. Fogadok, túlcukrozták a kávémat. Vagy épphogy nem tettek bele eleget, ugyanis enyhén kábának érzem magam. Feltápászkodom. – Rachel, meséltem már, hogy összejött az első fizetős írói melóm? – Nem. Nem is tudtam, hogy írsz. Ez szuper, Merry! – Köszönöm. Lázban égek. Ez lesz az első fizetős melóm, ami nem pultozás vagy pincérkedés. Nem fogom betegre keresni magam rajta, de legalább végre nem csak a reality ismétlései után, a családi pénzalapból, és persze a kiadódtól származik majd bevételem. – Hova fogsz írni? – Évek óta vezetek egy horrorblogot… nem dicsekvésképp mondom, de sokan olvassák… és a Fangoria magazin úgy döntött, hogy felkarol. Be fogják linkelni a blogomat az online felületükön, és minden számban leközlik egy cikkemet. – Ez már döfi! Gratulálok, Merry. Elolvashatom a blogot? – Megtisztelsz vele. A neve: A legeslegutolsó lány. Karen Brissette álnéven blogolok. – Honnan jött az álnév? – Találomra. Nem vicc. A Fangoria szerkesztősége mindenesetre nem ismeri a valódi személyazonosságom, szóval kizárólag az írói érdemeim miatt alkalmaztak, ami fontos a számomra. Úgy érzem, szóval izé, hogy érdemes volt csinálnom. Hülyeségeket beszélek? – Dehogy, abszolút értelek. Tele vagy meglepetésekkel, Merry. – Irulok-pirulok. – Az ajtó felé indulok. – Irány a következő állomás! Felvigyelek a tetőteraszra? – Köszönöm, de inkább kihagynám. Tériszonyos vagyok, nem rajongok a nagy távlatokért. Ciki, tudom. – Ugyan már. Menjünk akkor vissza a konyhába. Kérsz egy pohár vizet, vagy valamit? – A víz tökéletes. Közben visszakanyarodhatunk a forgatás idejéhez? – Semmi akadálya. A konyhába vonulunk, és elfoglaljuk szokott helyünket a pultnál, egy-egy pohár vízzel. – Szeretném, ha mesélnél a sorozatban rekonstruált pincés jelenetről. Meglehetősen kiborító látni, ahogy Marjorie földet eszik, és utánad sunnyog a lépcsőn. – Súlyos jelenet, szentigaz. Szégyenszemre bevallom, hogy feltupíroztam a pincében történteket. Vagyis inkább úgy mondom, hogy kiszíneztem. – Nevetek. – A szüleim először hagyták, hogy a valóságshow egyik írója, Ken Fletcher meginterjúvoljon. Ken irtó jófej volt. A forgatás szüneteiben játszott velem a földszinti nappaliban. Márpedig gyakran voltak holtidők, főleg eleinte. Na, mindegy. Nem akartam csalódást okozni neki, és eszembe jutott,

hogy apa közölte, a sorozat lesz az új munkánk, segíteni akartam tehát, amiben csak tudtam. – Világos. Kezdjük ott, hogy mi zajlott le valójában a pincében!

16. FEJEZET Az első nap a stáb kilakoltatott minket. Korán volt, olyan korán, hogy még nem is pirkadt, amikor anya felrázott álmomból. Apa és Marjorie már korábban elmentek, de hogy hova, arra nem emlékszem. Másnap reggelig, amikor hazajöhettünk, nem is találkoztunk velük. Mire anyával kisétáltunk a bejárati ajtón, máris három fehér furgon parkolt a ház előtt, és emberek nyüzsögtek a pázsiton. Némelyikük csíptetős mappát tartott a kezében, az udvaron őgyelegve fürkészték az ablakokat, méricskéltek. Mások vastag, fekete bőröndöket és világítási felszereléseket hurcibáltak a házba, vagy szorosan feltekert elektromos kábelkötegeket cipeltek. Egy kisebb csapat nem vette ki a részét a pakolásból: hétköznapi családnak tűntek. Az udvarra gyűlve, mosolyogva gyönyörködtek a házban, mintha újonnan költöztek volna be. Anyuka, apuka, nővér és húg. Új, ránctalan, élénk színű ruhát viseltek. Integettem a kislánynak, aki szegről-végről hasonlított rám, leszámítva, hogy magasabb volt nálam. Visszaintett, majd gyorsan elbújt a nővére háta mögé, akit vastagon kisminkeltek. Az idősebb testvér – a szülőkkel egyetemben – az egyik mappás embert hallgatta. A mappás nő nagyon magyarázott valamit, s közben széles mozdulattal a házra mutatott. A család felkacagott. Rosszul esett, hogy kinevetik az otthonunkat. Miután beültünk a kocsiba, anya elmondta, hogy a stáb úgynevezett „rekonstruált jeleneteket” forgat a házban, és akiket az előbb láttunk, az nem egy család, hanem színészek, akik minket fognak játszani. Menet közben unos-untalan félbeszakította magát, és megkérdezte, értem-e, amit mond, meg ami velünk történik. Hazudtam: azt válaszoltam, hogy értem. Ezután megnyugtatott, hogy a színészek csupán egy napig és egy éjszakáig tanyáznak majd nálunk, aztán elmennek, és attól fogva mi leszünk a műsor főszereplői. Azt a napot és éjszakát Erin néninél bekkeltük ki. Csak arra emlékszem, hogy degeszre ettem magam hot doggal, kétszer megnéztem a Szörny Rt.-t – egyedül –, és bealudtam a kanapén. Másnap a stáb átalakította a házunkat. Marjorie a szobájában volt, karanténba zárva, mint egy hétpecsétes titok, amivel mindenki tisztában van. Anya vele maradt. Én az étkezőasztal alá bújtam. Pár nappal korábban eltüntettük az asztalról a halomban álló tiszta ruhákat. Ki kellett takarítanom a szobámat, és eltennem a helyére az összes nyavalyás ruhát: azt hittem, sose lesz vége. Mindenkinek a tudtára adtam, micsoda kínszenvedés és mekkora igazságtalanság volt ennyi házimunkát végezni. A szüleim azután azzal a fehér terítővel takarták le az asztalt, amit csak ünnepekkor vettünk elő. Nem sok értelmét láttam ekkora hajcihőnek, tekintve, hogy a szüleim külön az értésünkre adták, hogy úgy viselkedjünk a kamerák előtt, ahogy máskor szoktunk.

Most, hogy a tévéstáb szabadon járt-kelt a házban, elképzeltem, hogy az étkezőasztal kicserélődött, és a fehér terítős bútor valójában szellemasztal, a stáb tagjai pedig észre sem fognak venni alatta, ami akár még igaz is lehetett. Kísérteties rejtekhelyemről azonban csak találgatni tudtam, hányan mászkálnak ki-be a házból. Nem láthattam, melyikük osztogat parancsokat, melyikük nevet öblösen, és kik kopácsolnak vagy furkálnak a falakon és a plafonon. Előmerészkedtem hát a biztonságot jelentő szellemasztal alól, és szobáról szobára kóboroltam. Apa a konyhában az asztalnál ülve két férfival tanácskozott. Mint később megtudtam, a fiatalabbat – a fekete, göndör hajút – Barry Cottonnak hívták. Ő volt a sorozat producere, egyben rendezője. Kedves volt velem, amikor négyszemközt maradtunk, az viszont idegesített, hogy a család jelenlétében lekezelően bánt velem, mint egy kisbabával. A másik férfi neve Ken Fletcher volt: a műsor vezető írója. Az arcát szeplők borították, sűrű borosta, valamint ragyogó mosoly. Hamar összebarátkoztunk. A stábtagok miniatűr, egyszemű kamerákat rögzítettek az étkező, a nappali és a konyha plafonjára. Frászt kaptam, hogy az én szobámat is bekamerázzák, így nyomban fel is szaladtam az emeletre, hogy megakadályozzam őket. A folyosón javában szerelték fel a mennyezeti kamerákat a munkások. Köszöntek nekem – az egyikük így szólt: „Halihó, kis hölgy!” Ügyet sem vetettem rájuk, majd kicseleztem a létráikat. A szobám ajtaja még mindig zárva volt. Berontottam: senki nem fogadott a szobámban, kamerák sem, a filctollal telefirkált, kúszónövényes kartonházikót azonban visszatették a régi helyére. Még hetekkel azelőtt levittük a pincébe, miután közöltem anyáékkal, hogy már nem kell, mert túl sok helyet foglal. Az igazság az, hogy nem tudtam elaludni, amíg a szobámban volt, annyira rettegtem a friss hajtásoktól a homlokzaton és a ház belsejében sűrűsödő sötétségtől. Kikiabáltam a csukott hálószobaajtón. – Megtiltom, hogy kamerákat vagy bármi mást behozzanak a szobámba! – Vonakodva a házikóhoz léptem, és tiszta erőből belerúgtam, majd egyből félreugrottam, nehogy visszaadja a kölcsönt. A kapukirúgásom behorpasztotta a ház egyik sarkát. Beláttam, hogy esélyem sincs levonszolni a pincébe a házikót a stábtagoktól hemzsegő folyosón, és nem szándékoztam bezárkózni a szobámba a friss hajtásos házikóval. Ráadásul mivel rendet raktam, a bonyolult biztonsági rendszereknek is búcsút mondhattam. Nem maradt más választásom: kifelé menet megint összekötöttem lila köpenyem övével az ágyam sarkát és a kilincset. Marjorie-t ugyan nem állította meg, de a stábtagokon talán kifoghatok vele. A földszint felé vettem az irányt, ám félúton megtorpantam, és bekukucskáltam a napozószobába. Egy salátaöntet-szagú, gizda pasas, akinek a fenekéig lógott a szerszámtartó öve, fekete drapériát szögelt az erkélyablak elé. Kővé dermedve, tátott szájjal álltam a küszöbön, majd csípőre tettem a kezem. – Maguk megváltoztatják a házat! Nincsen napozóterasz napsütés nélkül! Erre egy nő, aki éppen két reflektort állítgatott – egy kicsit meg egy nagyot –, felnevetett, és azt mondta, ne aggódjak, ez mind csupán átmeneti, és mindent visszaállítanak az eredeti állapotába, ha végeztek. Meg akartam kérdezni, hogy érti azt, hogy ha végeztek. Ehelyett

tájékoztattam, hogy nem tetszik a dolog. A sárga tapéta kopottnak, fakónak látszott az erős reflektorfényben. Az egyik stábtag mikrofonokat és egy állványra tett kamerát fordított a kétszemélyes kanapé irányába. Fekete baseballsapkáján a sorozat logója volt feltüntetve. A logón A MEGSZÁLLOTTSÁG felirat szerepelt fehér nagybetűkkel; a névelő a MEGSZÁLLOTTSÁG tetején trónolt, s a betűk a házunk alakját rajzolták ki. Lecsámpáztam a földszintre. Csupa felnőtt, hangzavar, sürgés-forgás. Tévénézés kizárva, és erős kétségeim voltak, hogy észrevétlenül vissza tudok-e osonni az étkezőasztal alá. Azon kaptam magam, hogy megéheztem és megszomjaztam, csakhogy a konyhában apa biztos sarokba szorítana, mert állandóan forszírozta, hogy beszélgessek a producerekkel. Kérdésekkel bombázott – a fociról, vagy arról, hogy mi a kedvenc könyvem, filmem, zeném –, amitől úgy éreztem, hogy produkálnom kell magam, mintha legalábbis az én dolgom volna meggyőzni a világot, hogy ne hibáztassák anyáékat, lám, sikerült felnevelniük egy okos, vidám, normális kislányt. Úgy döntöttem hát, hogy lemegyek a pincébe. Normális esetben fel sem merült volna bennem, hogy a koromsötét, vérfagyasztó alagsorba merészkedjek: féltem a döngölt padlótól, a mennyezeti födém fagerendáitól (a földszint csontvázától, amelyről több pókháló lógott, mint villanykörte), a dohogó, sziszegő kazántól, valamint legesleghátul, bal oldalt a pincegádortól. Ez volt a legijesztőbb zuga a pincének: tátongó üreg a falban, fekete nyílás a ház alapzatába vájva, mely az oldalsó kertre nyíló, nyikorgó, rozsdás gádortetőhöz vezetett. Mivel azonban a szüleimet hirtelen felvetette a tévés pénz, tüstént bevásárlókörútra mentek, és kirabolták a Sam’s Club diszkontáruházat: nagy tételben hordtak haza különféle nem romlandó élelmiszereket és innivalókat. Ezzel a feltöltött raktárkészlettel kihúzhattuk a sorozat végéig, a következő tavaszig, sőt, akár még az apokalipszist is átvészelhettük volna. A sok csemegének természetesen az alagsor adott otthont. Fél kézzel benyúltam az ajtón, és addig matattam, amíg bele nem ütköztem a villanykapcsolóba. A bátorságom másodpercek alatt elillant. Nyitva hagytam magam mögött az ajtót, hogy halljam a lármás tévéstábot, és ne maradjak egyedül. Lábujjhegyen óvakodtam lefelé a lépcsőn; a fokok puhán besüppedtek a talpam alatt. A hangzavar mégsem kísért el a pincébe, apránként elhalkult. Szörnyű gondolat hasított belém: ha valami történne velem odalent, hiába csapok zajt, hiába kiabálok, ahogy a torkomon kifér, senki nem fogja meghallani a fenti zsibvásárban. A levegő hűvös volt, nyirkos és nehéz. Az alapzat falazatát tapogatva a szürke, szabálytalan formájú kövek smirgliként dörzsölték a tenyerem. Rossz volt belegondolni, hogy ódon kövek és málló habarcs támasztja alá az egész kócerájt. Fent a házban még jó ötletnek tűnt egyedül lejönni a pincébe, ám megmakacsoltam magam. Nem akartam üres kézzel távozni. Fürgén eliszkoltam a kazán és a bojler mellett, tőlem jobbra, a mosógép, a szárító és a csőrengeteg mellett, tőlem balra, tovább a pincegádor sötéten ásító száján is túl, egészen a túlsó falig, amely az épület hátsó frontját tartotta, meg az enyhén megvetemedett deszkapolcokig, amelyek padlótól plafonig nyalánkságoktól roskadoztak: befőttek, konzervek, üdítők, ásványvizes palackok, méretes

farostlemez dobozok. Alig vártam, hogy kiürüljenek a dobozok, mert elhatároztam, hogy miniatűr várost építek belőlük, és lecserélem rájuk a fehér kartonházikót. A második polcsoron, pont szemmagasságban, dobozos gyümölcslevek és mogyoróvajas kekszek álltak védőfóliába csomagolt rekeszekben. Csak úgy fértem hozzájuk, hogy előbb arrébb toltam, megemeltem, majd oldalára döntöttem a többi dobozt. Olyan volt, mint egy életnagyságú Jenga. Majdnem vesztettem, amikor a kelleténél jobban kihúztam egy különböző ízesítésű Cheerios gabonapelyhes dobozokat tartalmazó pakkot, mire a rajta lévő holmik kis híján megindultak. Apró lyukat kapartam a védőfóliába, a fogammal tépkedtem, mint egy kicsi, enyveskezű rágcsáló, s végül nagy nehezen szereztem két gyümölcslevet meg egy csomag kekszet. Megpróbáltam visszatuszkolni a Cheeriost a helyére, vállal veselkedve a pakknak, ám az meg sem mozdult. Minden erőmet beleadtam, szuszogtam, még alkudoztam is, kértem a gabonapelyhet, hogy húzzon már vissza a helyére. – Kell segítség, béka? Felsikítottam, elejtettem a kekszet, és megpördültem. Marjorie állt mögöttem; farmert és szürke melegítőt viselt. Mezítláb volt, lábujjai izegtek-mozogtak, bele-beletúrtak a hideg földbe. Marjorie mosolygott, és a fejét csóválta. – Te tényleg ennyire félsz tőlem? – Összefogta hátul a haját, egyetlen rakoncátlan tincs sem szabadult el. Teljesen elszoktam tőle, hogy az arcát nem függönyözi el a haja, vagy nem húzza a szemébe a kapucniját. Csillogó szem, kristálytiszta tekintet, hattyúnyak, tűhegyes áll. Idősebbnek látszott a koránál: futólag megpillanthattam a felnőtt Marjorie-t, akit sosem ismertem. – Nem – feleltem. Megkönnyebbültem, hogy más is van rajtam kívül a pincében, és örültem, hogy Marjorie felöltözött, és anyáék díszkísérete nélkül közlekedik a házban, akik az utóbbi időben úgy sündörögtek utána, mint egy még nem szobatiszta házi kedvenc után. De amúgy igen, egy hangyányit még tartottam tőle. – Akkor jó. Semmi okod rá. – Marjorie a polchoz sétált, és felemelte a beszorult Cheeriospakk tetején heverő dobozokat. – Most próbáld meg! Told vissza! Teljes erőmből meglöktem, mire a pakk ellenállás nélkül visszacsúszott a helyére. Ettől kibillentem az egyensúlyomból, megbotlottam, és bevertem a fejem a pakkba. – Aú, ez fájt! – Idegesen heherésztem, és a homlokomat dörzsöltem. Marjorie a túlsó sarokba vonult, ahol nem csüngött a plafonról villanykörte, oda, ahol anyáék az ünnepi díszeket, a nyári ruhákat, egyéb felcímkézetlen limlomokat, levitézlett bútorokat tároltak. – Nézd ezt a sok kacatot! – mutatott rájuk. Megvetettem a lábam a polcok előtt. – Anyu tudja, hogy lejöttél? Marjorie kotorászni kezdett a nyitott dobozok és csomagok között. – Nem hiszem. Elnyomta az álom a szobámban. Kész őrület, ami odafent zajlik, mi?

Elképzeltem, ahogy anya hason fekszik Marjorie ágyán. Mi van, ha valami szörnyűség történt vele? Igyekeztem legyűrni a pánikot, vagy ha más nem, legalább magabiztos hangot megütni. – Aha. Utálom. – Sajnálom. Nagyrészt az én hibám. – Te tetted vissza a kartonházikót a szobámba? – Hogy érted? Azt hittem, eddig is ott volt. – Nem. Múlt héten lehoztuk ide anyuval. – Nahát. Hogyhogy? – Nem t’om. Meguntam. – Értem. – Marjorie tüntetőleg körülnézett a pincében. – Sehol sem látom. Te sem, ugye? Akkor hát biztos visszavitték. – Kik? – A tévés emberek. Én csak így hívom őket. A tévés emberek. Tévéfejük van, és változik az arckifejezésük, ha csatornát váltasz. Ijesztő, nem? – Ha te mondod. Miért vitték vissza a házikót? Marjorie unott arccal hadarta, hogy a tévés emberek előző nap reggeltől estig, sőt, még éjszaka is a házban dolgoztak, „rekonstruált jeleneteket”, vagy miket forgattak a színészekkel, akik minket személyesítettek meg. Azért vitték vissza a házikót, hogy felvehessék azt a jelenetet, amelyikben a Merryt játszó színész észreveszi, hogy a babaház oldalára kúszónövényeket rajzoltak. Megvártam, amíg leülepedik a dolog, bár nem egészen értettem, honnan tudhat ennyi mindent. – Szóval akkor nem te csináltad. – Á, dehogy! Nem én csempésztem vissza a házikót. Eskü. – Marjorie balját a szívére tette, és a magasba emelte a jobb kezét. Nem reagáltam semmit. Olyan logikusnak tűnt, amit a Merryt játszó színészről állított, ám elbizonytalanodtam, vajon a teljes igazat mondja-e. Az is lehet, hogy Marjorie vitte vissza a házikót, a tévés emberek pedig megörültek neki, és felhasználták a saját céljaikra. – Merry. Meg kell bíznod bennem! Még most is a nővéred vagyok. Sosem vezetnélek félre. Elhiszed? Lesütöttem a szemem, és bólintottam. Felvettem a földről a kekszet, leszedtem a műanyag szívószálat a dobozos gyümölcslé széléről, és a hegyes végét az alufóliával fedett nyílásba szúrtam. – Szeretném, ha újra bízni tudnál bennem, hát elárulok neked egy nagy titkot – mondta Marjorie. – Anyuékról? – Nem, rólam. Ez a legféltettebb titkom, szóval soha, de soha, de soha nem beszélhetsz róla anyának vagy bárki másnak. Megegyeztünk?

Nem voltam biztos benne, hogy szeretnék-e ekkora titok tudója lenni. Mi van, ha nem fér el a fejemben, és egyszer csak kibuggyan belőle? Ugyanakkor viszont libabőrös is lettem a kíváncsiságtól. – Meg. Mondd el! – Nem szállt meg semmiféle démon. Egészen elképesztő fintorokat vághattam, mert Marjorie a hasát fogta a nevetéstől. – Mi az, apa nem is mondta, mit keresnek itt a tévések meg a papok? Nem mesélte el, hogy szerintük a Sátán vagy az egyik alvilági csicskása befészkelte magát a fejembe, és csúnya, gonosz, rossz kislányos dolgokra kényszerít? – A „Sátán” szónál lekuporodott, majd kigúvadt szemmel szélesre tárta a karját. Ettől valahogy még ijesztőbb lett, amit mondott. Elszégyelltem magam. Sután mentegetőztem, hogy anyáék egyszer sem említették Sátánt vagy a csatlósait, sosem avattak be abba, hogy egész pontosan mi is a baj vele, csupán annyit árultak el, hogy ez a sok ember mind szeretné átsegíteni őt egy nehéz időszakon. – Basszus. Hát ez ultragáz. És még engem küldtek el két hétre! – Marjorie karba fonta a kezét, és köröket rótt a pincében, mint aki azon tanakodik, melyik irányba induljon a sokmillió lehetőség közül. – Ami azt illeti, valami tényleg megszállt, valami, ami sokkal ősibb és vagányabb, mint a Sátán. Mozdulatlanná dermedtem, és Marjorie-ra bámultam. Amikor azt mondta, valami tényleg megszállt, arra számítottam, hogy egy óriási zöld marok elragadja tőlem, elragadja örökre. – Gondolatok. Gondolatok szálltak meg. Az emberiséggel egyidős, vagy talán még annál is ősibb gondolatok. Kapisgálod? Talán mindig is ott úszkáltak az éterben, arra várva, hogy valakinek az eszébe jussanak. Talán nem az agyunk termékei, hanem egy másik dimenzióból, vagy másvalakinek az elméjéből csenjük el őket. – Úgy tűnt, Marjorie roppant büszke magára. Eltűnődtem, vajon ezt csak most találta-e ki, vagy másoknak is ecsetelte már. – Szóval ezt mondták a hangok a fejedben? – firtattam. – Hékás! Honnan tudsz a hangokról? – Többször is beszéltél róluk. Az éjszaka közepén meg a konyhaasztalnál. – Ja, tényleg. Mik nem vannak. Nehéz mindent észben tartani. A hangok… hát, a csuda tudja. – Marjorie vidor, diadalmas hangja elkomorult. – Asszem, azokat csak beképzeltem, tudod? – Elhallgatott, átkarolta magát, majd tétován folytatta. – Legtöbbször békén hagynak, de amint eszembe jutnak, vagy rágódni kezdek rajtuk, nyomban megjelennek, mintha én hívnám őket életre, mintha a saját fejemben élnék, és még csak nem is sejtem, hogy én vagyok az. Próbálok tehát nem gondolni rájuk. Újabban, amikor megszólalnak a hangok, bedugom az iPodom, és feltekerem maxra a hangerőt, és akkor elnyomom a hangjukat. Egyelőre beválik. Együtt tudok élni velük. Sima ügy. – Oké. – Nézd, Merry! – Marjorie lelógatta a karját az oldalához, nevetett, és megrázta a fejét. – Ne aggódj miattam! Tudom, hogy elég bizarr dolgokat műveltem, amíg képbe nem kerültem, és a hangok bizony valóságosak, ám őszinte leszek: kutya bajom. Végig csak színleltem. Megjátszottam.

– Mit? – Azt, hogy megszállt egy idegen entitás, és rettenetes cselekedetekre sarkall. – Miért? – Hogy érted, hogy miért? Hát nem egyértelmű? – Marjorie körülhordozta a tekintetét a pincében, majd megállapodott rajtam, és úgy tűnt, össze van zavarodva, mint aki nem érti, hogy került ide. – Anya meg apa tiszta ideg volt a pénzügyi gondok meg a ház körüli dolgok miatt, rühelltem a gimit, a hátam közepére sem kívántam, aztán egyszer csak megszólaltak a hangok, oké, nyilván a stressz váltotta ki, de attól még összefostam magam tőlük. Erre elküldtek dr. Hamiltonhoz, a keleti part leggyorsabban betelő recepttömbjével, én meg marhára bepöccentem. Mellesleg, inkább nekik kéne terápiára járniuk. Mind a ketten csődtömegek, gondolom, ez neked is feltűnt, ugye? Aztán apa rátett a sok szarra még egy lapáttal, amikor megint rátalált Istenre, vagy mi, mondom, jól van, lássuk, meddig lehet feszíteni a húrt, hozzuk ki a maximumot a szituból. Úgy voltam vele, hogy téged kihagylak az egészből, csak aztán berágtam rád, amiért beköptél anyának, és mire színre lépett Wanderly atya, az a vén kappan, gyerekjáték volt tovább erőltetni, színlelni, nem hagyhattam abba, és meg is lett az eredménye: nem kell szednem dr. Hamilton tablettáit, és az ölünkbe hullott a tévéműsor. Látod? Hálával tartoztok nekem. Megmentettem az otthonunkat. Megmentettem a családot, az egész családot, nekem köszönhető, hogy híresek leszünk. Már akkor, hiszékeny, könnyen befolyásolható nyolcéves fejjel, az utólagos bölcsesség előnyei és hátrányai nélkül, már akkor is láttam a logikai bakikat a meséjében, és éreztem, hogy Marjorie a felét sem hiszi el annak, amit mondott. Saját magát győzködte, hogy minden a legnagyobb rendben, hogy kézben tartja a dolgokat. Abban a pillanatban nem féltem tőle, csupán féltettem őt. És én is segíteni akartam a családunkon. – Na, de várj! Akkor honnan vetted azt a sok mindent? – kérdeztem. – Innen-onnan. Főleg a netről. – Marjorie a szája elé kapta a kezét, és kuncogott. – Szóval a dal meg a szörpáradatos sztori… – Internet. Internet. – …és a friss hajtások? – Az tőlem származik. Az az egy… valódi. Semmiképp nem szabad elfelejtened, Merry kisasszony. Nicsak! Hát nem pont olyan ez a pince is, mint az, amelyik a friss hajtásos sztoriban szerepelt? Emlékszel arra a részre, hogy lent vagy a pinyóban, és egyszer csak friss hajtások szökkennek szárba, anya megmérgezett, eltemetett testét emelve ki a földből? Nagyon para, mi? Akár meg is történhet. Itt és most. Szinte érzem, ahogy a hajtások a lábujjaink közé furakodnak. Marjorie lehajolt, és megcsikizte a bokámat. – Ne csináld! – Azzal a kezére csaptam. – Auu! Nincs még egy olyan sorscsapás, mint a Merry-csapás! Nem is értem, hogyan képes ilyen nagyot ütni egy porbafingó. Elnevettem magam, vicsorogtam, és meglengettem a szabad kezem, újabb Merrycsapásokkal fenyegetve. Marjorie látszatsinkogatott, mire megkergettem a pincében. Ahogy

elfutott mellettem, megpróbáltam rásózni a fenekére, de elhibáztam, erre bevetette magát a pincegádor sötétjébe, fel a lépcsőre. Hirtelen kialudtak a lámpák. Kifulladva lihegtem. Marjorie sikított, aztán elnevette magát. – Gyere, ülj le mellém, Merry! – szólt. – Fogom a kezed. Álltam a pince közepén. Sötét volt, majdnem áthatolhatatlan sötétség, de a két alagsori ablak négyszögletes tábláján át beszűrődött egy kevéske fény. Még így is csak árnyékokat, sziluetteket tudtam kivenni, Marjorie-t nem láttam. – Mit csináltál? – kérdeztem. – Kapcsold vissza a lámpát! – Nem én voltam. Miért engem vádolsz mindenért? Maradj ott, ahol vagy, béka. Odamegyek. Csupasz talpa csigalassan siklott a gádor betonlépcsőin; olybá tűnt, mintha kettőnél több lábon járna. Netán négykézláb mászott le, mert az orra hegyéig sem látott? Nem akaródzott megvárnom, sem a helyemen maradni. Legszívesebben felspuriztam volna, vissza a földszintre, faképnél hagyva Marjorie-t, várakozzon csak, figyeljen, szuggerálja a földet, nőnek-e valaha friss hajtások. Úgyis az ő ötlete volt. – Van itt valaki? – zengett apa hangja, s kisvártatva tompa dobogás hallatszott a pincelejáró felől. Mielőtt annyit mondhattam volna, hogy bikmakk, apa és egy ismeretlen stábtag már le is értek a lépcső aljára, és befordultak a sarkon. A stábtag egy elemlámpával világított. – Merry! Mi az ördögöt keresel idelent? Ugye nem babráltál a biztosítékkal? – Mi? Apa. Dehogy. Csak harapnivalót kerestem. – Mutattam nekik az üres, dobozos gyümölcslevet és a bontatlan csomag kekszet. Közben jobbra sandítottam, az alap falazatára, a pincegádor lépcsőjére. Marjorie nem bújt elő, még csak nem is jelezte, hogy ott van. – Anyukád megengedte? – kérdezte apa. – Nem baj, ugye? Nem tudtam eldönteni, hogy tőlem kérdezi, vagy a stábtagtól, netalán Marjorie-t próbálja előcsalogatni, mert tudja, hogy lent van a pincében. Akárhogy is, nem várta meg a választ. Elment mellettem, egyenesen a biztosítéktábla felé, ami a pincegádor és a mosógép/szárító között domborult a falon. – Maga mire tippel, mi vághatta le a biztosítékot? Az 1975-ös kávéfőzőnk? – A stábtag udvariasságból nevetgélt. Apa kinyitotta az elosztódoboz ajtaját, felkapcsolta a kismegszakítót, és egyszerre világosság lett. Marjorie a lépcső tetején a gádor ajtajához lapulhatott, mert továbbra sem láttam. Nem mászott le. – Nyomás, Merry! – mondta apa. – Vidd fel a kajádat! Nem szeretem, ha idelent játszol. – Oké. Apa a hátamra tette a kezét, és gyengéden a kijárat felé tolt. Tenyere melegen, kissé izzadtan tapadt a ruhámra. A stábtaggal együtt követtek a földszintig, majd visszacsukták a pinceajtót. Az étkezőasztal alá surrantam, és onnan lestem az ajtót. Gondolkoztam, ne nyissam-e ki Marjorie-nak… na, nem mintha kulcsra lett volna zárva, vagy nem bírt volna el vele egyedül. Pusztán úgy éreztem, ez az én dolgom. Végül mégsem tettem. Az utolsó mogyoróvajas kekszet majszoltam, amikor lassan kinyílt a bejárati ajtó. Óriási felfordulás

volt körülöttem, emberek beszélgettek, azonban tisztán hallottam. Hallottam a huzat fütyülését a nyitott ajtón, majd az ő nesztelen, fürge lépteit, ahogy átvág az előszobán, dobol a lépcsőn. Mintha megint kettőnél több láb kopogott volna. Később, miután a stáb végzett az előkészületekkel, Barry, a rendező és apa felkísértek az emeletre, és elújságolták, hogy a napozóterasz mostantól „titokszobának” minősül. Különkülön fogunk a titokszobába járni, bármikor bemehetünk, és gyónhatunk a kamerának: mesélhetünk arról, ami aznap történt, vagy ami épp a fejünkben jár. Az első alkalommal azzal a feltett szándékkal léptem be a titokszobába, hogy követelem, adják vissza a napozóteraszt, aztán csökönyösen összefűzöm a karomat, és harciasan a kamerába bámulok, vagy esetleg eloldalazok a kamera mellett, és leszaggatom az erkélyablak elől azt a rémséges, fekete drapériát, s azzal védekezek, hogy a szoba nem kapott levegőt, mert eltakartuk az ablakot, és veszélyben forgott az élete. Ehelyett alighogy bementem, és megnyomtam a felvételgombot – ahogy korábban mutatták –, visszagondoltam Marjorie-ra a pincében, meg arra, hogy hazudott a színlelésről és a házunk megmentésére tett kísérleteiről. Ha szimulálok, ha színészkedek, ha hazudok, akkor én is kivehetem a részem a ház megmentésében. Így is tettem. A kamerába néztem, és koholtam egy sztorit, melyben Marjorie lesből rám támadott a pincében, morbid dolgokat szövegelt, mint a múltkor, csak a szeme fehérje látszott, földet evett, fekete gilisztává csavarta a nyelvét, és elsötétítette a pincét. Azt mondtam, hogy nagyon megijedtem Marjorie-tól, mert gonosz dolgok lakoznak benne.

17. FEJEZET Két hete éltünk egy fedél alatt a forgatócsoporttal. Egy vasárnap reggel történt, a sorozatpremier napján. Apa ébresztett, és el akart csábítani misére. Egyik hálószobába sem szereltek fel kamerákat, ezért apa magával hozta Jennt, az egyik operatőrt, ami totál visszafelé sült el. Nyilván azt remélte, hogy amilyen jó kislány vagyok, nem mondhatok nemet a templomba menetelre, miközben Jenn rám szegezi a kameráját. Én bezzeg tudtam: egész nyugodtan visszautasíthatom az ajánlatot, és még csak nem is kelhet ki ellene. Közöltem tehát, hogy nem megyek, majd hozzátettem: a templomoktól kiver a víz. Lustán elmosolyodtam, és nyújtóztam, hogy a nyakába vessem magam. Az, hogy kiver a víz, a mi közös viccünk volt. Amikor óvodába jártam, volt egy olyan időszakom, hogy ami nem tetszett, arra azt mondtam, kiver tőle a víz. Anyát halálra idegesítettem vele, apa viszont remekül mulatott rajta, és alaposan kifaggatott, mi mindentől ver ki a víz: a tej, a sár és a repülők átmentek a rostán; a savanyúság, a cipőfűző és a lila kimerítette a „kiver a víz” fogalmát. Csakhogy apa ezúttal cseppet sem találta viccesnek a templomos poénomat. Kitért az ölelésem elől, felsóhajtott, és leszidott. – Nem szabad ilyet mondani, Merry. Nem helyes. – Ügyetlenül téblábolt Jenn előtt, nagy nehezen kikerülte, és elviharzott a folyosón. Jenn sietett utána. Megsemmisülten a

napozóteraszhoz tipegtem, félrehúztam a drapéria egyik csücskét, és az ablakból néztem, ahogy Jennel elhajtanak a templomba. A földszinten anya egy asztalnál ült a forgatókönyvíróval, Ken Fletcherrel és Tonyval, egy operatőrrel. Ken előtt kis, fekete notesz hevert az asztalon, abba jegyzetelt. Egyidős volt a szüleimmel, de fiatalabbnak tűnt. Mindig fekete Converse edzőcipőt, farmert, és sötét, logó nélküli pólókat hordott. Szóba elegyedett velem, amikor csak tehette, és valóban érdekelte a véleményem. Szemben a többi stábtaggal, akik szintén megkérdezték, hogy vagyok, de csak udvariasságból, a válaszomra már nem voltak kíváncsiak. Tony, az operatőr túlméretezett fülhallgatót kanyarított zsiráfnyaka köré. Nem csíptem Tonyt. Goromba fráter volt. A szakálla ellenszenvesen göndörödött, a körmei túl hosszúra nőttek, és állandóan zörögtek. Kivert tőle a víz. Mindhárman szendvicset reggeliztek. Anya félretett nekem egyet. Mohón szétnyitottam, és kiettem belőle a sajtot meg a tojást. Figyelmeztettem anyát, hogy túlteng bennem az energia, úgyhogy segítsen levezetni egy időméréses akadálypálya-futással. Ken felnevetett, összecsukta a noteszét, és piros gumiszalaggal fűzte át. Tony bejelentette, hogy szünetet tart, azzal a vállára kapta a kameráját, és kislattyogott a konyhából. – Biztos, Merry? – kérdezte anya. – Még le sem nyelted a reggelit. Karon ragadtam, és lehúztam magam mellé. Arcunk csaknem összeért. – Tutibiztos! – Ne rángass, Merry! Jól van. – Anya Kenhez fordult. – Néha ezt szoktuk csinálni. Valahogy le kell vezetni a fölös energiáit. Ken elnevette magát. Harsányan, jóízűen kacagott. – Csúcs – felelte. Anya rám nézett. – Rendben, akkor jól figyelj! Futás a nappaliba, ülj a kanapéra, aztán irány az étkező, két kör az asztal körül, szaladj fel a szobádba, feküdj le az ágyra, emeld fel mindkét lábad a padlóról, végül gyere vissza, és rázz kezet Kennel. Repestem az örömtől, hogy kezet foghattam Kennel. Mindenáron fel akartam vágni előtte. Anya tudott róla, és a kedvemre tett. – Vettem, értettem! – vágtam rá. – Hol a telefonod? Mérned kell az időt. Fel-alá ugráltam, és anya ruhaujját cibáltam. – Nyugi, majd számolok. – Az én órámon van másodpercmutató – vetette közben Ken. – Mérni foglak. Vigyázz… – Egy pillanat! – óbégattam Muppet-hangon. Lekecmeregtem a székről, és a képzeletbeli rajthoz álltam. – Mehet! – Vigyázz… kész… – Ken hatásszünetet tartott; a csend olyan hosszúra nyúlt, hogy hátrafordultam, és groteszk grimaszt vágtam. – Rajt! Végignyargaltam a házban, az utolsó betűig követve anya utasításait. A finisbe érve ágyúgolyóként robbantam be a konyhába, és felökleltem Kent. A keze után nyúlkáltam, hogy teljesítsem az utolsó feladatot, de Ken folyton elkapta előlem. – Hé! – adtam a felháborodottat. Vasmarokba szorítottam a karját, és így végül sikerült kezet ráznom vele.

– Félénk kislány, mint láthatja – jegyezte meg anya. – Tiszta sor. Meg erős is. Ejha! – Ken karja ernyedten csüngött, mintha meg sem bírná mozdítani. – Milyen időt futottam? Milyen időt futottam? – Ötvenkét másodperc. – Megy ez gyorsabban is! Még kétszer lefutottam a távot; a rekordom negyvenhat másodperc lett. A harmadik után javasoltam Kennek, hogy írja bele az akadályfutást a sorozatba. Anya és Ken mosolya enyhén lehervadt, és szinkronban ittak egy korty kávét. – Nincs kedved kimenni a kertbe, hogy kitombold magad? Nem biztos, hogy olyan jó ötlet a házban rohangálni, még a végén kárt okozol valamelyik értékes felszerelésben. – Nem is! – Nem akartam nyafogni, ám akarva-akaratlan elnyújtottam a magánhangzókat. – Kimegyek veled – ajánlotta fel Ken. – Szeretnéd rúgni egy kicsit a bőrt? – Naná! – Nem kötelező, Ken – mondta anya. – Ugyan, örömmel teszem. Úgyis vágyom a szabad levegőre. Szeretem az ilyen csípős őszi időt. Meg látni akarom, hogyan focizik Merry. Úgy hallom, elég profi a pályán. Gyorsan elszaladtam a pulóveremért, mielőtt anya meggondolná magát. – Makacs egy hölgyemény – hallottam a hangját. Avar borította a hátsó kertet; a szél a rozzant kispályás focikapu hálójába sodorta a leveleket, takaros kis halmot alakítva ki. Keskeny fehér PVC-csövek nyögtek a stabilnak aligha mondható vázszerkezet alatt. A keresztrúd közepe megvetemedett. Amíg Kenre vártam, eltakarítottam annyi levelet a gólvonal mögül, amennyit csak tudtam, a többit meg kirugdostam a négyzetrácsos háló résein. Az ázott falevelek összetaperolása után a nadrágomba töröltem a kezemet, majd megvizsgáltam, nem támadtak-e meg kullancsok, jóllehet hideg volt. Hogy elüssem az időt, a ropogó avarban trappoltam, miközben a labdát vezetgettem. Fehér gyapjúpulcsit kaptam magamra, amit tarka békejelek borítottak. Ez volt a kedvencem, szóval az sem érdekelt, hogy szorít, mert már kinőttem. Ken vastag, barna és zöld kardigánban, sállal a nyakában lépett ki a hátsó ajtón. A kezét dörzsölgetve robogott le a keskeny hátsó terasz lépcsőjén. – Brrr, de cudar hideg van! Na, de hamar kimelegszünk, miután rúgtam neked egy rakás gólt! – Mindent bele, öregfiú! – biztattam. Nem lacafacáztunk, egyből indult a meccs. Az avar jelentősen visszavett a sebességünkből: egyfolytában csúszkáltunk. Ken eleinte kesztyűs kézzel bánt velem, ám ezzel csak azt érte el, hogy minden tudásomat latba vetettem. Látszott, hogy Ken régebben profin űzte a labdarúgást, ám a lába túlságosan lomhán mozgott, fáziskésésben volt a szándékaihoz képest. Zakózott néhányat, és egyszer még a lábamra is rálépett. Nagyon fájt,

de próbáltam leplezni. Egy idő után kezdett kifulladni, én pedig a magam javára fordítottam, hogy ki tudtam használni a hátsó kert enyhe lejtését. Szóval csaltam egy kicsit, de a lényeg, hogy 5–4-re nyertem, és a győztes gól majdnem átszakította a hálót; a labda lepattant a felső lécről, és bevágódott a kapu bal sarkába. A meccs után még adogattuk egy darabig a labdát. Ken alacsonyabban állt, a kert alsó végében, én meg a tetején. – Remekül játszol, Merry. Elismerésem. – Köszi! – feleltem. – Olyan az arcod, mint két piros alma. Ken odarúgta hozzám a lasztit, aztán a térdére támaszkodva kétrét görnyedt, és nagyokat szuszogott. – Meg kell hagyni, lemostál a pályáról, Merry. A te pofid meg olyan, mint két kis vadalma. – Mi az a vadalma? – nevettem fel. Elképzeltem, ahogy az almák bevadulnak, valahányszor le akarjuk szedni őket a fáról, hogy pitét süssünk belőlük. – Kicsik, és inkább bíborvörösek, mintsem pirosak. Ehetőek, de nem valami finomak. Nekem elhiheted. Többször is próbálkoztam velük. Amikor még kicsi voltam, egy vadalmafa állt a kertünkben. A lusta passzolgatás csakhamar játékos versengéssé nőtte ki magát. Egyre ravaszabban passzoltunk. Hol ballal, hol jobbal. Plusz váltogattuk a labdalevétel módját. Ken hagyta a spiccéről felcsorogni a lábán a labdát, majd a levegőből visszarúgta a másik lábával. Megpróbáltam utánacsinálni, mire a labda állcsúcson vágott. – Aú! – Nem esett bajod? – Nem. – Tudtad, hogy engedély nélkül már nem mehetek be a titokszobába? – kérdeztem. – Aha, hallottam róla. – Nem igazság. A többiek akkor ülhetnek be, amikor kedvük szottyan rá. – Hát, az utóbbi időben nagyon odaszoktál, és nem fér bele minden az egyórás epizódokba, amik egyébként is csupán a reklámokkal együtt egyórásak, amúgy csak negyvenkét perc a játékidő, sőt, a reklám utáni emlékeztetők nélkül alig több harminckét percnél… Hé! Belebikáztam a labdába, és egy kicsit szélesebb ívben rúgtam felé. A labda a telket szegélyező cserjésben landolt. – Ez van, szeretek beszélni! – vontam vállat. Ken mélyen a bozótba mászott, mire kikotorta a labdát. A hóna alá csapta, és visszaballagott az emelkedőn. – Kész, kifújtam. Meg amúgy is vár a munka. Legszívesebben azt kiabáltam volna, ne, maradj még kint velem egy kicsit, de visszafogtam magam. Cserébe magamba omlottam, és lehorgasztottam a fejem. – Gyere! – mondta Ken. – Támadt egy szuper ötletem. Menjünk előre! Átvettem a labdát, felszaladtam a hátsó teraszra, bevágtam a labdát a hátsó ajtó mögötti cipőtárolóba, majd spuriztam vissza Kenhez. Együtt megkerültük a házat; hagytam, hogy

mutassa az utat, pedig a legmacerásabb ösvényt választotta. Átvágtunk a susnyáson, kerülgettük a mélyen csüngő faágakat, de a sála még így is bele-beleakadt. Végül kiértünk a kocsifeljáró elé. – Hová viszel? – Meglepetés. Megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem. – Azt hiszem, a szüleim nem engedik, hogy megnézzem a ma esti premiert. – Nem is lenne szabad valószínűleg. Nem gyerekeknek való sorozat. – De hát benne vagyok! – Tudom, Merry. Megértem, hogy dühít. Majd mutatok belőle egy vágott verziót, azokat a jeleneteket, amikben szerepelsz, és amik nem túl ijesztőek. Áll az alku? – Mire ez a nagy felhajtás? Hisz ez egy igaz történet, nem? Mint a Nagylábú nyomában. Arról szól, mi történt valójában, amit én a saját szememmel láttam. – Erre nehéz válaszolnom. Igen, tényleg a saját szemeddel láttad, de nem voltál egész idő alatt a nővéreddel, nem láthattál mindent, igaz? – Szünetet tartott, és vállat vont. – Beszéld meg apukáddal és anyukáddal. A sorozat, izé… félelmetes. Még sok lenne neked. Átvágtunk az utcára néző gyepen a tévések lakókocsijáig, amely félig az úttesten, félig az udvaron parkolt. Utasoldali kerekei belesüppedtek a pázsitba. – Elbüszkélkedtem vele a suliban, szóval mindenki nézni fogja. Ha ők láthatják, én miért ne nézhetném meg? Ken nem mondott semmit. Bekopogott a lakókocsi ajtaján. – Szabad? – kiabálta. Majd azt suttogta nekem: – Tony a lakókocsi kellős közepén szokott átöltözni. – Gusztustalan. – Egyetértek. Várj meg itt! Fogadok, hogy most is bent van. Lehet, hogy szunyókál. Ken eltűnt a lakókocsi belsejében. Hátrébb vonultam, és az ablakból sasoltam, merre járhat éppen odabent. Nem láttam semmit. Azt megfigyeltem, hogy a lakókocsi megereszkedik, megbillen, ahogy átsétál egyik végéből a másikba. Ken nem váratott sokáig: fekete vászontáskával a kezében tért vissza. Kommentár nélkül meglóbálta előttem, aztán a bejárati lépcsőhöz gyalogolt. A sarkában loholtam. – Csüccsenjünk le! Na, szóval. Ez lesz a Merry-kamera! – Szétnyitotta a táskát, és egy kompakt kézikamerát bányászott elő. – Király! – A kezembe vettem, és óvatosan megszemléltem. A műanyag ház és a fémtest hideg volt és gyönyörű. A készülék voltaképpen egy objektívből állt, meg egy kihajtható kijelzőből. – Azt vehetsz fel vele, amit csak akarsz. Szabad a vásár. Nem kell a titokszobába menned, elég, ha elmondod a kamerába a gyónásodat, amikor éppen úgy tartja kedved. Hoztam egy ilyet is! – Ken elővett a zsebéből egy kis, fekete noteszt, ami piros gumiszalaggal volt átkötve. Úgy nézett ki, mint az övé, csak feleakkora volt. – Naplózhatod benne a felvételeidet. Írj egy-egy rövid összefoglalót azokról a jelenetekről, amiket fontosnak tartasz, és szeretnéd, ha adásba kerülnének. Ha összegyűlt pár jó anyag, vagy betelik a

kamera memóriakártyája, akkor szépen letöltjük, elolvassuk a jegyzeteidet, és megbeszéljük, miket tekintsünk meg, a többit pedig letöröljük. – Ken megmutatta, hogyan kell használni: a bekapcsolást, a felesleges fájlok törlését, a zoomolást, a fejlámpát, meg az aksi feltöltését. – Csak ígérd meg, hogy nem adod oda a felvételeket Barrynek. Először nekem mutasd meg. Oké? – Oké. Kezet ráztunk. Aztán közölte, hogy várja a munka, és visszament a lakókocsihoz. Tüstént beszaladtam a házba. Anyának egy szóval sem említettem a kamerát; úgy terveztem, hogy előbb felveszek valamit, mert akkor kevesebb indoka lehet elkobozni tőlem. Eltűnődtem, vajon Marjorie is kapott-e saját kamerát, és megfordult a fejemben, hogy megmutatom neki, de aztán meggondoltam magam. Lehet, hogy vérszemet kap, és elorozza saját használatra. Felbaktattam a titokszobába, és bekapcsoltam a kamerát. – Ez itt Merry első videója – jelentettem be. – Fel is út, le is út, titokszoba! A hátam mögött nyílt Marjorie hálószobaajtaja. Megfordultam: Marjorie a folyosón állt, ásítozva és nyújtózkodva, kócos, elfeküdt, szanaszét meredező hajjal. Lencsevégre kaptam. – Marjorie! Nézd, mit kaptam Kentől! Marjorie felmordult, arca elé kapta a kezét, és beintett a középső ujjával. A premier estéjén teltházas vetítést tartottunk: Barry, Ken, Tony, Jenn, maroknyi stábtag, akiknek nem tudtam a nevét, egy magas, öltöny-nyakkendős fickó, illetve Wanderly atya is jelen volt. A földszinten zsúfolódtak össze, pizzáztak, piros papírpoharakból iszogattak. Már csak anya és Marjorie hiányoztak: ők az emeleten maradtak, Marjorie szobájába zárkóztak a tömeg elől. Furcsa hangulat alakult ki: majdnem olyan, mint egy bulin, csak mégsem. A stábtagok összeöklöztek, és egymás kezét rázogatták, amikor azt hitték, senki sem látja őket. Apa és Wanderly atya komor ábrázattal sorra köszönetet mondtak a közreműködőknek, biztosították mindegyiküket, hogy Isten akaratát teljesítik, és váltig hajtogatták, hogy a műsor elő fogja segíteni Marjorie gyógyulását. Ken nem közösködött a többiekkel, idegesnek tűnt, a szeme sarkából engem figyelt, mint aki azon tanakodik, hogy a szüleim végül mégiscsak a tévé elé ültetnek-e. A magam részéről elvegyültem a tömegben, és folyamatosan filmeztem. Elcsíptem egy párbeszédfoszlányt az öltönyös égimeszelő, Barry és Wanderly atya között. Olyan szavakkal dobálóztak, mint a tőke, adakozás, meg kampány. Amikor Barry észrevett, intett, hogy menjek közelebb, és bemutatott az öltönyös csókának. – Ez itt Merry, a mi kis sztárunk! – Nem árulta el a másik férfi nevét, vagy ha igen, akkor nem jegyeztem meg. Barry így folytatta: – Nélküle nem jöhetett volna létre a sorozat. Nagyon sokat segített. – A három férfi erre hahotázott; az öltönyös vitte a prímet. Ellenszenves volt. Nem tetszett, hogy ilyen magas, meg hogy úgy feszít az öltönyében, mint aki karót nyelt. Barna zakójára sötét könyökvédőt varrtak, a hajszíne természetellenesnek hatott – barnás, de nem egészen barna –, bőre művi, szeme, orra és szája túl közel ültek egymáshoz. Közölte, hogy kivételes ifjú hölgy vagyok, és örvend a szerencsének.

– Tudom. Köszönöm – feleltem. A három férfi nagyot kacagott, mintha még sosem hallottak volna ilyen vicces dolgot, majd utamra eresztettek. A tömegben köröztem, és egy villáminterjú erejéig leszólítottam azokat, akiket ismertem. Direkt valami csacsiságot kérdeztem tőlük. Kis idő múlva hátraverekedtem magam Wanderly atyához. Magányosan ácsorgott az étkezőasztal mellett, és sós perecet rágcsált. – Ha választhat, hogy akkora lába legyen, mint az ujja, vagy inkább akkora ujjai, mint a lába, melyiket választaná? – kérdeztem. – Azt hiszem, ezt még sosem kérdezték meg tőlem – válaszolta. – Egyik lehetőség sem valami csábító, nemde? – Azzal búcsút intett a kamerának. Marjorie és anya még mindig nem jöttek le. Marjorie újabban rendszeresen a szobájában volt anyával, apával, vagy néhanapján Wanderly atyával és az egyik operatőrrel. A pincéről szóló gyónásom óta eseménytelenül teltek a dolgok Marjorie-fronton. Velünk ebédelt és vacsorázott, néha suliba ment, máskor otthon maradt. Sokat hallgatott zenét. Rendszertelen időközönként heves SMS-ezésbe temetkezett. Hébe-hóba leült velünk tévézni, ám az idő java részében a Barrett-ház szelleme volt, aki a saját hálószobájában kísért. Hinni kezdtem, hogy tényleg csak kamuzik, és nincs is a világon semmi baja. Noha megígértem, hogy nem szólok senkinek, felmerült bennem, hogy beavatom Kent a titokba. Ám egyelőre nem akartam ilyen kockázatos dologra vállalkozni, inkább meglapultam, hátha senki nem veszi észre, hogy én is nézem a sorozatot. Ahogy elérkezett a lámpaoltás ideje – negyed tízkor, a sorozat első részének premierje előtt –, anya lejött a lépcsőn, és bejelentette, hogy ideje lefeküdni. Nem nyitott vitát. A földszinti társaság integetett, és kórusban kívántak jó éjszakát – ünnepélyesen, megkönnyebbülten. Apa utánam jött az emeletre, puszit nyomott a kobakomra, a fürdőszobába terelt, futólag elköszönt, és már indult is vissza a vendégségbe. Időközben anya eloldozta a köpenyem övét a szobámban, és mire betoppantam, az ágyam szélén üldögélt, és az ébresztős rádióval bíbelődött. Keresett egy rádióadót, amely „varázslatos altatókat” ígért. – Bekapcsolva hagyom, hogy ne zavarjon az esetleges lárma odalentről. Nem álltam le vitatkozni. Majd kikapcsolom, miután elment. Inkább az arcába leheltem. – Pfuj, ez meg mi volt? – Most mostam fogat. Jó az illatom? – Csodálatos. Na, uzsgyi az ágyba! Megint ruhástul alszol? – Ebben kényelmesebb. – Hosszú ujjú, Wonder Womanes pólót és kék tréningnadrágot viseltem. Azért aludtam ruhástul, mert így nem jelentett gondot, ha éjszaka ki kellett szaladnom a folyosóra. Az éjjeliszekrényre raktam a zsebnoteszt, a kamerát és a szemüvegemet, aztán töltőre dugtam a kamerát, ahogy Ken mutatta. A piros lámpa jelezte, hogy tölt az akkumulátor. Úgy helyeztem el, hogy az ágyból is rálássak, nehogy lemaradjak róla, amikor zöldre vált a lámpa. Átmásztam anyán, és bebújtam a takarók alá. Megpaskolta a fenekem.

– De anya! – Bocsi. Nem tudtam ellenállni. Hallod, Merry, te terítetted rá a házikóra a takarót? – Aha. – Mélyebbre vackoltam magam a paplan alatt. Kora délután az ágyra tettem a kamerát, és felvettem, ahogy egy régi, vékony, babakék takarót borítok a házikó tetejére. A széle még éppen a homlokzati ablakok elé lógott. – Ha gondolod, holnap visszavihetjük a pincébe. – Nem kérdezte, miért takartam le, és egy szóval sem említette, hogy ki tette vissza a szobámba, hogyan és mi okból. – Oké. A nagylámpa még fel volt kapcsolva. Anya félresimította a tincseket a homlokomból, de alig tudta tartani a szemkontaktust. A szeme táskás volt, bevérzett, s mintha éveket öregedett volna. Tétován, bánatosan mosolygott rám. Azon morfondíroztam, szóljak-e neki, hogy megsárgultak a fogai, és nem lenne szabad annyit cigiznie. Az oldalamra fordultam, a fal felé, és megkértem, hogy simogassa a hátamat. Anya ledarált egy altatódalt, a kedvencét, amelyben egy lavina sziklái zuhannak le a hegyről. – Mit fogsz most csinálni? Visszamész Marjorie szobájába, vagy lemész a többiekkel nézni a sorozatot? – Lemegyek, iszom egy pohár bort, vagy inkább négyet, és megnézem a sorozatot. Semmi kedvem hozzá, de azt hiszem, nincs más választásom. – Engem érdekel! – Tudom, kicsim. Olyan jól kezeled ezt az egészet! Szeretlek, és nagyon büszke vagyok rád. – Anya cérnavékony hangját még a rádió is túlkiabálta. – Marjorie is nézni fogja? – Nem. Ő kihagyja. – Nem érdekli? – Nem hozta szóba. Kifogytam a kérdésekből, így hát lehunytam a szemem. Anya villanyt oltott, és még maradt egy percig, simogatott. Mire újból kinyílt a szemem, már nem volt ott, és pár perccel múlt hajnali egy óra. Felültem. Haragudtam magamra, amiért lemaradtam a nagy eseményről. Ha más nem, legalább hallgatni akartam, hallani a többiek reakcióját. A kamera töltöttségi szintjét jelző lámpa még pirosan világított. Nem törődtem vele. Felkeltem, fogtam a kamerát és a noteszt, és visszabújtam az ágyba, menet közben kinyomva a rádiót. A szemüvegemet az éjjeliszekrényen hagytam. A látóterem pereme kissé homályban maradt, de a lényeget így is láttam. Hegyeztem a fülem, mint egy ceruzát, de egy árva nesz sem szűrődött fel a földszintről. Felkapcsoltam a kamera LED-es fejlámpáját, és a noteszre világítottam. Átolvastam a napi jegyzeteket, és úgy döntöttem, hogy törlöm a következő jeleneteket: teljes sebességgel körbeszaladtam a ház összes helyiségében és a hátsó kertben; tíz percig kémkedtem azok után, akik megfordultak a stáb lakókocsijában; nyolc percig vettem a távolból, ahogy a Cox gyerekek kosaraznak a kocsibeállójukon; lefilmeztem, ahogy Jenn engem vesz a kamerájával, mire előbb hátat fordított, aztán nyelvet öltött; illetve, a Marjorie csukott ajtajáról készített anyagok.

A párnám alá dugtam a noteszt. Kihajtottam a kamera kijelzőjét, töröltem néhány fájlt, visszatekertem a stábbulin készített legutóbbi felvételeket. Megnéztem Barry, Wanderly atya és az öltönyös pacák eszmecseréjét. A mikrofon nem vette a hangjukat, de így is látszott, ahogy koccintanak a papírpoharukkal, és szűk körben paroláznak. A következő felvételen a társaság jó éjszakát kívánt: kollektív köszönésük recsegve szólt a kamera apró hangszórójából, arcuk szemcsésen ugrált, ahogy elhaladtam mellettük. Újra meg újra visszatekertem, hátha meg tudom különböztetni egymástól a hangokat, és azt figyeltem, hányan kívánhatták őszintén, hogy legyen egy jó éjszakám. Videózás közben elszenderedhettem, mert arra eszméltem, hogy a kamera a mellkasomon hever, a kijelző sötét, a LED-lámpa pedig a lábamat világítja. Balról, a szoba másik oldaláról kaparászó nesz hallatszott. Halkan, állhatatosan, ritmusosan. Felegyenesedtem, elindítottam a felvételt, és a szoba túlsó végére szegeztem a kamerát, akár egy duplacsövű mordályt. A fehér lámpa diffúz fényt szórt a helyiségben, amit betöltött a rendületlen, egyre hangosabb karistolás. A szekrény ajtaja csukva volt, a takaró változatlanul a házikóra borult, a kupacban álló könyvek és plüssállatok érintetlenül hevertek. – Marjorie? – suttogtam. – Hagyd abba! Ki van ott? A kaparászás ekkor abbamaradt. Tanakodtam, elszaladjak-e, gondolatban lefuttattam a lehetőséget, ám egyből megelevenedett előttem, hogy amint lelépek a padlóra, csenevész, csontvázfehér kezek nyúlnak ki az ágy alól, és magukkal vonszolnak. Ültem az ágyon, vártam, nem hallottam semmit. A némaság mintha órákig húzódott volna. Várakoztam. A kamera csipogott egyet, mire felsikkantottam. Piros szám villogott a kijelzőn. Vészesen merült az aksi. A kijelzőn villogó piros számjegyekre meredtem, majd vissza a pléddel takart házikóra. A LED fehér derengésében a kék takaró éppoly hófehérnek tűnt, mint amilyen a házikó volt, már persze azelőtt, hogy kirügyeztek volna rajta a friss hajtások. A takarót fürkésztem, jóformán felnyársaltam a tekintetemmel, kerestem a kékséget, de csak a hűlt helyét találtam, s ekkor valami beszippantotta a takarót a ház elülső ablakainak zsalugáterén keresztül, át az ablak farkaséhes, ébenfekete száján. Olyan hirtelen szívta magába, hogy a takaró csikorogva súrlódott a kartonpapíron; úgy hangzott, mintha egy erő széttépné a házikót. A kémény leszánkázott a tetejéről, és az ágyam lábánál ért földet. Az események gyorsan követték egymást: levegőt sem vettem, amíg a takaró el nem tűnt, és csak azután ejtettem az ölembe a kamerát. Alig jött ki hang a torkomon. – Sikítani fogok! Hívom anyát! Aztán lesz nemulass, Marjorie! – A házikóra irányoztam a kamerát, mert a dühöm erősebbnek bizonyult az ijedtségemnél: mindenképp meg akartam örökíteni, ahogy Marjorie engem gyötör, hogy megcáfolhatatlan, hivatalos bizonyítékkal tudjak szolgálni az esetről. – Ez egyáltalán nem vicces. A redőnyök eközben visszarendeződtek, és összezárultak az ablak előtt. A házból semmi nesz nem szűrődött ki. Az ágy túlságosan távol volt ahhoz, hogy a LED-lámpa fénye áthatoljon a redőnylécek keskeny hasítékain. Nem láttam Marjorie-t.

– Felveszem az egészet, tudd meg! – Vártam a reakciót. Nem történt semmi. Bevetettem hát a csodafegyvert. – Tudom, hogy csak kamuzol! Te magad mondtad! – Most, hogy videóra vettem a legféltettebb titkát, biztosra vettem, hogy bármelyik percben előmászhat a házikóból, méregbe gurul, a fejemhez vágja, hogy dedós vagyok, és velem már viccelni sem lehet, meg hogy az egészet azért csinálta, hogy a sorozat izgalmasabb legyen, és én nem ezt akarom? Mire rávágom, hogy igen, de közben sírva fakadok, és erre úgy elszégyelli magát, hogy itt marad velem, befekszik mellém az ágyikómba, aztán kitöröljük a kompromittáló felvételt, amit, egy cseppet sem fogok bánni. – Ne csináld már, Marjorie! Kipattantam az ágyból. A kamera kijelzőjére szegeztem a tekintetem, mert könnyebb volt azon keresztül látni a szobát, mint közvetlenül. Megböködtem a lábammal a házikó bejárati ajtaját. Még mindig semmi. Ekkor lefejtettem az egyik redőnyt az ablak elől, és lassan végigpásztáztam a házikó belsejében a kamera fejlámpájával. A zsírkrétaskiccek kezdetleges barlangrajzok képzetét keltették, s csálén lógtak a hátsó falon. A kék pléd ormótlan krumpliszsákként dudorodott a padlón. A nővérem nevét suttogtam, mire a takaró nehézkesen megemelkedett. Nem az egész kupac, csupán egy hosszúkás, vékony nyúlvány: Marjorie karja. Csakis az lehetett; függőlegesen nyújtózott fölfelé, akár egy kobra feje vagy egy inda. Még egyszer elsuttogtam a nevét. A nyúlvány megdermedt. A kupac megvonaglott, hullámzott, a kiemelkedő nyúlvány kiszélesedett, megduzzadt, alakot öltött a feje – lepelbe burkolózó, halloweeni kísértet, szem- és szájnyílás nélkül –, csak gubbasztott ott a pléd alatt, törökülésben vagy talán guggolva, a sarkán egyensúlyozva, teste rejtve maradt a takaró és az ablakkeret mögött. Ráparancsoltam, hogy menjen el, takarodjon a szobámból, hagyjon békén. A csontvázfehér kezek, amikről azt képzeltem, hogy majd az ágy alól kapkodnak utánam, előbújtak a takaró mögül, és a nyakára kulcsolódtak. A takaró megfeszült az arcán, szorosan a fejéhez simult, akár egy szemfedő, szeme-szája sötét árokká horpadt, orrát szabályosan kilapította a feszülő halotti lepel. Ajkai tátogtak, és fuldokló hörgés ütötte meg a fülem. A csontvázkezek satuba fogták a takarót, egyre jobban kifeszítve, betapasztott szája egyre szélesebbre tárult, a fejét rázta, vadul dobálta magát, légszomjjal küszködve nyeldekelt, kegyelemért könyörgött, vagy talán azt próbálta elmondani, hogy képtelen megálljt parancsolni kezeinek, amelyek szorosan a nyakára fonódtak. Akár érzékcsalódás volt, akár becsapott, tréfát űzött velem az emlékezetem, aligha vékonyodhatott el a nyaka olyan mértékben, ahogyan emlékszem. Ekkor minden ízében remegni, rúgkapálni kezdett, a házikó falait csépelte, lába verdesett, elő-elővillant a takaró alól, akár egy kígyó nyelve.

Tettem még egy lépést a házikó felé, ám a tákolmány váratlanul meglódult felém, egyenesen nekem rontott. A tető az arcomba csapódott, ledöntött a lábamról. Hanyatt vágódtam, seggre estem – keményen –, háttal az ágynak ütköztem. Valahogy sikerült kézben tartanom a kamerát, ami mindkét karommal együtt beszorult a házikó kéménykürtőjébe. A háztól, amit rám hajított, nem láttam rá Marjorie-ra, csupán hallottam, ahogy kiszalad a szobámból, és elinal a folyosón. Vadul rugdaltam és hadonásztam a felborult házikó alatt; az elszabadult kartonlapok és lebernyegek sűrű bogáncsként gubancolták össze a végtagjaimat. A házikó hosszú küzdelem után végül megadta magát, megroggyant, és a szekrényhez gördült. Talpra kecmeregtem. A takaró ártalmatlan halomban hevert a padlón, az összeroskadt kartonpapír alá szorulva. A folyosóra rohantam, hogy videóra vegyem Marjorie menekülését. Sehol senki. A folyosó túlsó vége és a titokszoba sötéten ásító bejárata kívül esett a kamera lámpájának hatósugarán. A folyosó falai elhalványultak, fokozatosan beleolvadtak a sötétségbe. Füleltem, hogy mozgolódik-e Marjorie vagy akárki más, de csak saját szaggatott lélegzetvételemet hallottam. Marjorie szobájához osontam, végig arra számítva, hogy Marjorie rám veti magát egy árnyas zugból, a fürdőszoba ajtaja mögül, a lépcső tetejéről vagy a titokszobából. Csukva volt az ajtaja. Meglöktem a talpammal, de nem tárult ki. Elfordítottam a kilincset, nekiveselkedtem az ajtónak, és bebotorkáltam. Marjorie az ágyában feküdt, betakarózva, az oldalán fekve, arcát a másik irányba fordítva. A kamera fejlámpája a tarkójára vetült. A nevét suttogtam, újra meg újra, közben az ágyhoz óvakodtam, míg végül ott álltam közvetlenül mellette. A lámpafény keskeny sugárrá szűkülve világította meg az arcát. A szeme csukva volt, mélyeket lélegzett, úgy tűnt, hogy alszik, és egy jó ideje az igazak álmát alussza. – Marjorie! – Megböktem a vállát. Semmi válasz, semmi mozgás. A kijelzőn át figyeltem: emelkedett, süllyedt a mellkasa, ahogy lélegzett a takaró alatt, arca zölden világított. Égve hagytam a kamera lámpáját, és leállítottam a felvételt. A kamera elektronikus csipogással nyugtázta. Marjorie kinyitotta az egyik szemét, és felém fordult. – Felvetted az egészet? – kérdezte mély, rekedt hangon. Meg sem nyikkantam, ezért teljes lelki nyugalommal elismételte a kérdést. – Aha. – Jó kislány. Holnap iskola után mutasd meg a haverodnak, Kennek. Most pedig menj vissza aludni. Végtelen kimerültség tört rám; legszívesebben összegömbölyödtem volna az ágya lábánál, és álomba merültem volna a padlón. Kicsoszogtam a szobából. Az ajtóból visszafordultam: Marjorie az ágyon ült, magában motyogott, rádugta a fülhallgatóját a mobiljára, mire megszólalt a zene, hangos, dübörgő, lüktető elektronikus taktusok. Marjorie magára húzta a takarót, és azt suttogta:

– Csukd be az ajtót, Merry! – Nyitva hagytam. A folyosón szembetalálkoztam Tonyval, az operatőrrel, aki éjjellátós kamerával a vállán ballagott felfelé a lépcsőn. Nem siette el a dolgot. – Mi van, Merry? – kérdezte ingerülten. – Lemaradtam valamiről? – Nem történt semmi – válaszoltam. Még kérdezett valamit, én viszont sarkon fordultam, és átvágtam a folyosón a szüleim szobájához. Halkan betettem magam mögött az ajtót, kirekesztve Tonyt, aki időközben felért a lépcső tetejére, és vette, ahogy bezárkózom. A tarkómon éreztem a kamera lencséjét. Álltam az ajtó mögött, és hallgattam, ahogy Tony arrébb csoszog a folyosón, és megtorpan Marjorie szobája előtt. Nyikorgás, zárnyelv kattanása, aztán Tony lecammogott a földszintre, a fa lépcsőfokok recsegtek-ropogtak súlyos, lúdtalpas lába alatt. A tárgyakkal telezsúfolt éjjeliszekrényre tettem a kamerát, anya feje mellé. Átmásztam rajta, és lefeküdtem az ágyra, könnyedén beékelődve a szüleim közé, akik olyan távol aludtak egymástól, amilyen távol csak tudtak. Másnap reggel a legszebb ruhámat vettem fel, végtére is illik kiöltöznie annak, aki benne volt a tévében: egy mély gesztenyebarna, széles vállú, rövid ujjú pólót, amire fehér kardigánt húztam. Anya mindig eldicsekedett vele, hogy potom tíz dolcsiért vásárolta. Próbált lebeszélni róla, hogy ebben menjek az iskolába (fázni fogok benne, vagy összekoszolom a szünetben, a menzán, rajzórán…), én viszont nem tágítottam. Alig vártam, hogy kifaggassam a barátaimat és az osztálytársaimat, hogy láttak-e előző este a tévében. Gondoltam, csak akad köztük olyan, akinek sikerült elhitetnie a szüleivel, hogy nyugodtan megnézheti a részt, mert nem sejthették előre, hogy miről szól, és milyen jeleneteket tartalmaz. Apa felajánlotta, hogy elvisz a suliba, de anya azt felelte, hogy úgyis van egy csomó intéznivalója a városban. Különben is, apa ébressze csak fel Marjorie-t, és kérdezze meg, hogy iskolába megy-e, vagy dr. Hamilton rendelőjébe; választania kell, otthon nem maradhat. Rövid és fojtott vita alakult ki. Anyáék kénytelenek voltak odafigyelni, hogy a kamerák és a stábtagok kereszttüzében nem rendezhetnek túl nagy jelenetet, hamar dűlőre kell jutniuk. Nem vártam meg a csendes, elkapkodott konklúziót. Kirohantam az ajtón. Anya utánam kiabált, ám eszem ágában sem volt megvárni. A felhajtón veszteglő kocsihoz szaladtam, és rángatni kezdtem a hátsó ajtót. Zárva volt. – Anya, nyisd ki! Megkerültem a kocsit, hogy megnézzem, nincs-e nyitva valamelyik ajtó a másik oldalon, és ekkor tűnt csak fel, hogy egy kis csoport – úgy öt ember – verődött össze az utcán, az udvarunk előtt, kézzel írott táblákat tartva. Barry magyarázott nekik valamit. Nem hallottam, hogy miről diskurálnak, de Barry nem látszott valami boldognak. – Mondtam, hogy várj meg! – ripakodott rám anya, azzal kioldotta a zárat. Kérdeztem, kik azok az emberek. Sóhajtott. – Fogalmam sincs, de ajánlom nekik, hogy ne legyenek itt, mire hazajövök. – Ahogy elhajtottunk mellettük, lecsúsztam az ülésen, és az oldalüveg alsó szegélyéhez dőltem, hogy csak a fejem búbja és a szemüvegem látsszon ki. Egy öreg muksó

ránk mutatott, és a transzparensét rázta, aztán észrevette, hogy fordítva tartja, de mire helyes irányba forgatta, mi már elhajtottunk, és nem tudtam elolvasni, mi van ráírva. Amikor a suliban lélegzet-visszafojtva megkérdeztem a barátaimtól, hogy látták-e a sorozatot, a legtöbben azt felelték, hogy nem engedték meg a szüleik, mert felnőtteknek való, és/vagy későn kezdődött. Néhányan említették, hogy a reklámokat megnézték, és azok alapján ijesztőnek tűnt. Samantha nem értette, miért csíptem ki magam a suliba. Cara azt mondta, részleteket látott belőle, én viszont egyikben sem szerepeltem, és aztán túl félelmetes volt, és nem merte tovább nézni. Brian gusztustalannak nevezte. A szünetekben és ebédnél egy negyedikesekből és ötödikesekből álló banda – köztük az a szomszéd gyerek, akinek Marjorie pár éve a nevemben bemosott egyet – kiröhögött, gúnyolódott Marjorie-n, és azt mondták, hogy a családom torzszülöttek gyülekezete. Azonnal jelentettem a tanároknak. Igazából azon sértődtem meg, hogy a barátaim közül csak Cara és Brian nézte meg a részt, és ők is csak kritizálni tudták. A tanáraimat is kifaggattam; a kedvencem, Mrs. Newcomb udvariasan annyit mondott, hogy nem látta az epizódot, mert „az a helyzet, hogy nem szoktam tévézni. Minden időmet elveszi, hogy az órákra készülök!” Hazaérve még több táblás ember fogadott a ház előtt. Sárga rendőri kordon mögött tülekedtek. – Azt hiszem, egy darabig hozzá kell szoknunk ehhez a látványhoz – sóhajtott anya. Elmagyarázta, hogy ezek az emberek vallási fanatikusok, akik a sorozatunk ellen tiltakoznak, és semmit nem tehetünk ellenük, amíg nem teszik be a lábukat a birtokunkra. Apa állítólag megfélemlítő taktikát vetett be, hogy elkergesse a csőcseléket, sőt, még dulakodott is néhány tüntetővel: karon ragadta és az utcára vonszolta őket. Wanderly atya szerencsére közbelépett, és lecsillapította apát. A pap éppen egy-két tüntetőt győzködött. A hideg idő ellenére verejtékben úszott a homloka. A tüntetők a tábláikat lengették, ahogy a ház elé hajtottunk. A transzparensek némelyikén nevek és számok szerepeltek; mint később megtudtam, bibliai idézeteket jelöltek meg. Két táblán vörös felirat díszelgett. Az egyik így szólt: KÖZELEG AZ ÍTÉLET NAPJA. A másik pedig: NE HÚZZATOK HASZNOT AZ ÖRDÖG MUNKÁJÁBÓL! Noha érdekesen alakultak az események, arra jutottam, hogy ehhez nekem semmi közöm, nem az én gondom, egyelőre legalábbis semmiképpen. A házba szaladtam, átvettem a Wonder Womanes pólómat, és belebújtam a tréningruhámba. Aztán megkerestem Kent, és bevonultunk a kamerámmal a stáb lakókocsijába. A jármű elülső részén kialakítottak egy nappali részleget, garzonkonyhával, kanapéval, a maradékot viszont monitorok, tévés berendezések, valamint fekete, görgős székek foglalták el. Ken rádugta a kamerát a laptopjára, amit összekötött az egyik széles, falra szerelt képernyővel, és megnéztük az előző esti felvételeket. Elkezdődött a kaparászás. Hallgattuk, ahogy azzal vádolom a kartonpapír házikó lakóját, hogy csak kamuzik. Láttuk eltűnni a takarót. Ken összerezzent, mintha bolha csípte volna meg, és megmarkolta a csuklómat. Néztük, hogy a takaró felemelkedik a házikóban, majd a csontvázujjak a nyaka köré fonódnak. A felvételen nem is tűntek olyan abnormálisan hosszúnak és vékonynak, mint akkor este. A házikó nekirepült a kamerának. Az objektív premier plánban mutatott egy rajzot Marjorie arcáról – a szája egy

nagy, piros karika volt –, mialatt nyögve próbáltam levetni magamról a házikót. A kamera végül végigimbolygott a folyosón, és beúszott a mélyen alvó Marjorie szobájába, akit nem lehetett felébreszteni. – Jézusom! – mondta Ken, miután a kép elsötétült. – Nem esett bajod, Merry? – Jól vagyok. Úgy emlékszem, hogy ennél sokkal ijesztőbb volt. – Elhiszem. Pedig még így, a tévén keresztül is… baromi félelmetes, na. – Tudsz valamit kezdeni vele? – Hogyne. Abszolúte. De engem most csak az érdekel, hogy te jól vagy-e. – Igen. Csak pocsék napom volt a suliban. – Elpanaszoltam, hogy a barátaim és Mrs. Newcomb nem látták a premiert, vagy nem tetszett nekik, az idősebb gyerekek meg kicsúfoltak. – Sajnálom, Merry – felelte Ken. – Gondolom, a szüleid is mondták, hogy a további epizódok adásba kerülésével valószínűleg még sok ilyen rossz élményben lesz részed. Sajnos attól tartok, nehéz iskolaévnek nézel elébe, ami természetesen szörnyen igazságtalan, egyáltalán nem tisztességes veled szemben. Sokaknak nehezére esik megérteni, mi a célunk a sorozattal. – Tudom. De kibírom. Kemény vagyok. – Az nem kifejezés. Nem ismerek mást, akit ilyen kemény fából faragtak volna. Csupán arra szeretnélek megkérni, hogy keresd meg a szüleidet, az egyik tanárodat, vagy akár engem is, ha mégis úgy éreznéd, hogy összecsapnak a fejed fölött a hullámok. Rendben? – Rendben. – Elég szót pazaroltunk a sulira. – Fogsz rajta változtatni? – Mire gondolsz? Nem akartam egyenesen megkérdezni, hogy kivágja-e azt a részt, ahol kamuzással vádolom Marjorie-t. – Hát a videómra. Fogsz rajta változtatni? – Úgy érted, megvágom-e? – Aha. – Minden anyagot meg szoktunk vágni. Néha szabályosan feldaraboljuk az egyes jeleneteket, és megvariáljuk a sorrendet, attól függően, hogy jobban működnek-e. Máskor csupán csiszolgatjuk őket, egy-egy másodpercet vágunk ki belőlük, zörejeket vagy zenéket keverünk alájuk, esetleg narrációt. Ugyan még csak egyszer láttam a felvételedet, de ez alapján kötve hiszem, hogy sokat változtatnánk rajta. Bólintottam. Volt egy olyan gyanúm, hogy Kennek nem is esett le, amit Marjorie színleléséről mondtam, de egész biztos szöget üt majd a fejébe, amikor újranézik Barryvel. Azt viszont nem óhajtottam kivárni. – Szuper. Szia! – A kijárat felé iramodtam. – Várjál csak! Itt hagytad a kamerát! – Ken felém nyújtotta a készüléket, majd vállat vont, mint aki sejti, hogy talán már nem is tartok rá igényt. Vagy talán kétségei támadtak, hogy vissza kellene-e adnia nekem. Igazándiból nem hiányzott, hogy visszakapjam, de azt sem szerettem volna, hogy Ken gyengének tartson. Így aztán elvettem tőle a kamerát. Visszamentem a házba, felkaptattam

a szobámba, kihúztam a szekrényem legfelső fiókját, beletettem a kamerát, rápakoltam néhány pólót, és elhatároztam, hogy soha többé nem videózok vele.

18. FEJEZET Miután leadták a tévében a második részt, másnap reggel azt mondtam anyának, hogy nem érzem jól magam, és szeretnék otthon maradni. Azt mondtam, görcsöl a hasam, és lázas vagyok. Hazudtam. Semmi bajom nem volt. Anya megtapogatta a kézfejével a homlokomat, és beérte ennyivel. Nem kérdezgetett tovább, nem dugott lázmérőt a hónom alá. Marjorie sem ment aznap iskolába. Igaz, ő már egy hete a közelébe sem szagolt az iskolának – a sorozat premierje óta. A csigalassan vánszorgó, dögunalmas délelőttöt azzal töltöttem, hogy újraolvastam a régi meséket, amiket Marjorie-val Richard Scarry mesekönyvébe írtunk, és megszámoltam, hány cicára rajzolt szemüveget, és nevezett el Merrynek (ötvennégyet számoltam; még mindig emlékszem rá). Dél körül leslattyogtam a földszintre, és kijelentettem, hogy sokkal jobban érzem magam. Riporternek öltöztem: fekete póló, fekete cicanadrág, szalmakalap, felemás zoknik – egy kék, egy piros, mindkettő térdzokni, a piros rendes fajta, a kék meg az a lábtyű, aminek lábujjai is vannak – úgy festettem benne, mint egy Muppet –, begombolós, a térdemet verdeső, piros kötött kardigán. A kardigán mély, elülső zsebeiben elfért a ceruzám – egy riporter elengedhetetlen tartozéka! – meg a Kentől kapott, fekete notesz. A földszinten egy stábtag sem dolgozott, de én nem zavartattam magam, bőszen jegyzetelve vonultam a konyhába. Apa a mosogató fölé hajolt, és kézzel mosogatta el az edényeket. – Koszos edények! – firkantottam le. – Szia, bogaram! Ezek szerint jobban vagy? – Igen – feleltem. – Miért nem használod a mosogatógépet? – Ezt a keveset könnyebb kézzel elmosogatni. Csücsörítettem, és bólintottam. Jöhet a következő kérdés! – Hol van anya? – Elugrott valahova Marjorie-val. Ezt is lejegyeztem, még alá is húztam. – De nemsokára megjönnek. Tartunk egy nagy kupaktanácsot… – A sütő órájára lesett. – Teringettét, szűk egy óra múlva. – Részt vehetek a kupaktanácson? Riporter vagyok, látod? Jegyzetelek. – Nem. Nem hiszem. De lehet, hogy utána leülünk veled beszélgetni egy kicsit. – Miről? Mondd el! – A ceruza hegyét a noteszre nyomtam. – Te kis mókamester. Nem árulhatom el. Előbb meg kell beszélnünk anyukáddal meg a többiekkel. Semmi rosszra nem kell gondolni, megígérem. – De hát egy riporter előtt nem lehetnek titkaid. – Bocs, hogy így csigázlak. Majd utána megbeszéljük, oké?

– Ne már. Addig nem tudok várni. Apa elnevette magát, és a testemet átjáró, bőrömet bizsergető kétezer volt nagyfeszültség dacára én is vele kacagtam. Hónapok óta nem láttam olyan kiegyensúlyozottnak és derűsnek, mint aznap reggel. Apa viselkedése mindig is hangulatfüggő volt. Fergetegesen vicces és bármilyen játékra kapható volt, amikor jókedvében találtuk, aztán egyik pillanatról a másikra megfagyott körülötte a levegő. Nyílt a bejárati ajtó. Reméltem, tüstént sor kerül a nagy kupaktanácsra, és ha már úgyis a konyhában vagyok, nem zavarnak ki, hagyják, hadd jegyzeteljek. De csak Jenn érkezett meg. Köszönés nélkül lépett a konyhába. A közvetítő kocsiban kiszúrhattak minket a biztonsági kamerákon, és menesztették Jennt, hogy rögzítse a beszélgetésünket, hátha kisül belőle valami. – Tuti nem lehetek ott a nagy kupaktanácson? – A szavaimat apához intéztem, ám közben Jennre néztem, bele a kamerába. – Száz százalék. Mi legyen az ebéd, kiskrapek? – Sajtos tészta? – puhatoltam, mint aki nagy sumákságot készül elkövetni. Anya nem állt volna kötélnek, lévén, diétára vagyok fogva a bélműködési panaszaim miatt (akkoriban sokat rendetlenkedett a gyomrom), és egy szelet üres pirítóssal szúrta volna ki a szemem. – Már nem fáj a hasad? – Nem. – Reggel fájt egyáltalán? – Egy picit. – A nyitott noteszbe temettem az arcom. – Mit gondolsz, holnap reggel fájni fog? – Nem hiszem. – Rendben. Asszem én is megkívántam a sajtos tésztát. Jegyzetelj szorgosan, amíg megfőzöm. Feltett forrni egy nagy adag vizet, majd eljátszotta, hogy a tudományos szakterülete a vízforralás, betéve tudja a tulajdonságait, meg azt, hogy meddig kell főzni a tésztát a tökéletes sajtos tészta eléréséhez. Papírra vetettem az adatokat, és keresztkérdésekkel szorítottam sarokba. Kiselőadást tartott a sajtpor, a tej és a vaj aranymetszéséről, a szarvacska alakú tészta átmérőjéről és vastagságáról, a lobogó víz felszínén megjelenő buborékok vezetőképességéről és molekulaszerkezetéről. Felemelte a kék-sárga dobozt, és hosszan ecsetelte minden egyes összetevő emberfeletti tápanyagértékét. Viccesen affektálva beszélt. Amikor kész lett az ebéd, fele-fele arányban kiporcióztuk a tésztát két tányérba, majd teszteltük a sajtszósz szakítószilárdságát, azaz: melyik tányérban áll meg tovább a villa. Én nyertem. Ettünk-ittunk, jót mulattunk. Azért emlékszem ilyen részletességgel erre az ebédre, mert ekkor voltam utoljára apukám vidámabbik énjével. Ez most biztos csöpögősnek, szentimentálisnak, hatásvadásznak hangzik, ám ez nem jelenti azt, hogy ne volna igaz. Anya direkt felcsavarta a tévé hangerejét, és magával vitte a távirányítót a konyhába.

A nappaliban néztem fél szemmel a Tini titánok egyik epizódját. A szüleim, Wanderly atya, Barry és Ken a konyhában épp a nagy kupaktanácsukat tartották. Apa korábbi szavai arra engedtek következtetni, hogy rólam beszélnek, és miután hónapokon keresztül minden Marjorie körül forgott, elégedetten nyugtáztam, hogy végre olyasmi történik a családban, amihez talán nekem is közöm lesz. Úgy éreztem, Marjorie elszívja, kisajátítja magának anyáék összes szülői energiáját, én pedig kezdtem elsikkadni, mint egy kósza fénykép, amely kihullott a családi fotóalbumból. Egy szót sem hallottam a kupaktanácsban elhangzottakból; egy ízben megpróbáltam közelebb lopakodni a nappaliban a konyhához, ám lebuktam, és apa ellentmondást nem tűrő hangon visszazavart a kanapéra. A kupaktanács soha nem akart véget érni, és lassan kezdtem megutálni a Tini titánokat – különösen azt a csorbafogú Gézengúzt –, mígnem aztán a felnőttek besorjáztak a nappaliba. Anya letelepedett mellém a kanapéra. Kikapcsolta a tévét a kezében szorongatott távirányítóval, majd megsimogatta a hátamat, lassan, körkörösen. Ettől megijedtem. Szemmel láthatóan valami komoly dologról akartak beszélni velem. Barry megállt a bejárati ajtó mellett, és halkan dörmögött a Bluetoothán. Jenn és Tony kisvártatva megjelentek a kameráikkal, és elfoglalták pozíciójukat a szoba két sarkában. Ken lehuppant az utcafronti ablak melletti fotelba, és figyelmét a noteszának szentelte. Integettem, de nem vette észre. Ken és Barry a kamera látószögén kívülre húzódtak, gondolom, hogy ne látszódjanak a jelenetben. Apa besétált a nappaliba Wanderly atya nyomában, kezében egy konyhai székkel, amit közvetlenül a tévé elé tett le. Apa helyet foglalt, fészkelődött. Wanderly atya vörös, bőrkötéses könyvet tartott a hóna alatt. – Szervusz, Merry! Nagyon csinos a piros kabátod. Kényelmes, ugye? – Mindig cérnavékony hangon beszélt, mint aki teleszívta a tüdejét héliummal, és a szavai léggömbökként úszkáltak az ember feje fölött. Körültekintően megkerülte a dohányzóasztalt, majd mellém telepedett a kanapéra. Gyorsan arrébb csusszantam, anya irányába, és a kabátzsebembe mélyesztettem a kezem. – Csókolom! Nem kényelmes. Azért vettem fel, mert riporter vagyok. – Feszengve apára sandítottam. Féltem, hogy ha tiszteletlenül beszélek Wanderly atyához, akkor megharagszik rám. Apa megnyugtatólag biccentett, és átvette a szót. – Kicsit beszélgessünk el arról, hogy Wanderly atya hogyan szeretne segíteni Marjorienak, és hogy ebben a te segítségedre is igényt tart. Mit szólsz? Elsőre elkámpicsorodtam, hogy megint Marjorie a téma, ám a csalódottságom csakhamar szertefoszlott, mert megértettem, hogy a felnőttek, akiknek a tettei és a mozgatórugói teljesen kifürkészhetetlenek voltak a számomra, most végre megnyílnak előttem, sőt, mi több, segítséget kérnek tőlem. – Úgy van, Merry – mondta Wanderly atya. – Jobban érzed magad? Hallom, ma nem mentél iskolába.

– Megvagyok. Azt hiszem, csak azért fájdult meg a gyomrom, mert nagyon éhes voltam. – Előfordul az ilyen. – Mosolyra húzódott a szája, kivillantva széles, piszkosszürke fogait. Közelről tűnt csak fel, hogy szöszök és korpa hintette be a vállát. A fehér papi gallér oly szorosan feszült az ádámcsutkájára, hogy egy bőrlebernyeg kibuggyant mögüle. Arcát sűrű borosta borította, mely szokatlanul magasra kúszott fel az arcán, és nehezemre esett, hogy ne süssek el egy vérfarkasos viccet. Kék szeme egészen fakón csillogott, és attól féltem, ha elég sokáig nézek vele farkasszemet, egy idő után be fogok látni a koponyájába. A férfi púderszagot árasztott. – Meg tetszik engedni, hogy jegyzeteljek? – Azzal kivettem a zsebemből a noteszt és a ceruzát. – Hát persze. – Közelebb hajolt. – Tudod-e, miért vagyok itt? Továbbra sem volt teljesen tiszta, mik a szándékai, de azért bólintottam. – Tudod, ugye, hogy segíteni szeretnék a nővérednek, a szüleidnek, meg neked is? Megint bólintottam. Türelmetlenül vártam, mikor tér végre rá arra, hogy én mit tudok csinálni, és falra másztam tőle, hogy úgy beszél hozzám, mint egy négyéveshez, holott már elmúltam nyolc. – Láttam a felvételt, amit a szobádban csináltál, Merry, és megnéztem a veled készített interjúkat, többek között a… hogy is hívjátok, Barry? A gyónást a titokszobában? Nem különösebben díjazom az elnevezést. Wanderly atya Barryre mosolygott, aki ártatlanul vonogatta a vállát. – Az egyik felvételen azt mondtad, egy gonosz szellem lakozik Marjorie-ban. Ezt ő mondta neked? – Igen. A pincében mesélte. – Nos, Merry, az első dolgom, hogy tisztázzam, valóban démon költözött-e a nővéredbe. – Hát… ööö… nekem ezt mondta. – Pánikszerű pillantásokat lövelltem anyáékra, mert megrémültem, hogy az atya valahogyan megneszelte, hogy amit a pincében történtekről meséltem, az mind szemenszedett hazugság. – Hiszek neked, Merry – nyugtatott meg Wanderly atya. – És tartok tőle, hogy szegény nővérkédet sajnos megszállta egy démon. Az a gyanúm, hogy egy gonosz lélek átvette fölötte az uralmat, és ezért viselkedik megmagyarázhatatlan módon. Ezért tűnhet úgy, hogy olyan, mintha kicserélték volna. Igazam van, ugye? A második feladatom pedig az, hogy Urunk, Istenünk végtelen kegyelméből, az ő hatalma és szeretete által segítsek neked és a családodnak kiűzni ezt a démont Marjorie-ból, hogy soha többé ne háborgassa. – Hogyan? – Az ördögűzés szertartásának segítségével. – Megveregette az ölébe helyezett bőrkötéses könyvecskét. Növekvő idegességemben spirálforma köröket rajzoltam a noteszomba. – Merry, ne firkálj, figyelj oda az atyára! – szólt rám apa. – Hadd csinálja, John! – vitatkozott anya. Bátorítón megszorította a vállam, mire megszaladt a kezem, és az egyik karika szabálytalan pacává lapult.

Ken felpillantott a noteszéből, ám kerülte a tekintetem. Apa karba fonta a kezét, teátrálisan összeszorította az állkapcsát, és a szája sarkából eresztette ki a levegőt. Wanderly atyára néztem. – Abból fog olvasni Marjorie-nak? – böktem a piros bőrkötéses könyvecskére. – Többé-kevésbé. A felolvasások és az imák mind az ünnepélyes szertartás részét képezik. – Ki tetszett már próbálni? – Még nem. Az ördögűzés komoly dolog. Nem szabad félvállról venni. Először engedélyt kell kérnem a helyi püspöktől. Mielőtt azonban engedélyért folyamodom, meg kell bizonyosodnunk, hogy valóban démon költözött-e Marjorie-ba, vagy pusztán… hogy is mondjam… tehát, hogy nem csak beteg-e. – Ó. Szóval, ha csak beteg, akkor maga nem tud segíteni rajta, és akkor gyógyszert fog kapni, vagy ilyesmi, és utána meggyógyul? – Nos, a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus megsegít bennünket mindenben, ám attól tartok, ez nem ilyen egyszerű… Apa közbevágott. – Mind belefáradtunk abba, hogy választ keressünk Marjorie és a családunk szenvedéseire. Félünk és össze vagyunk zavarodva. Ám ebben a házban valamennyien szentül hisszük, hogy Marjorie-t megszállta egy démon. Ezt így nevezik, Merry: megszállottságnak. Érted? Máskülönben nem nyúltunk volna ilyen… radikális eszközökhöz. Wanderly atya arra próbál célozni, hogy az egyháznak teljes bizonyossággal meg kell győződnie a megszállottság tényéről, mielőtt segíthetnek Marjorie-nak a könyv speciális imáinak felolvasása által. – Szerintem most rögtön fel kéne olvasni a speciális imákat. A biztonság kedvéért. – Anya vállára dőltem, majd felpillantottam rá. – Nem, anya? – Valójában azt akartam kérdezni, hogy szerinte is gonosz szellem költözött-e Marjorie-ba, de nem mertem kimondani. – Emlékszel, hogy egy időben állandóan orvoshoz vittük Marjorie-t? Nem vált be a gyógyszeres kezelés, pedig mindent bevetettünk, amit csak lehetett, ám az állapota… nos, az állapota azóta sem javul. Sőt, egyre rosszabb. Azt tesszük, ami szerintünk a leghelyesebb. Wanderly atya a nővéred javát akarja. A válaszát csend követte. Apa hátradőlt a székében; a faszerkezet megnyikordult, nyöszörgött a súlya alatt. A „szék” szót körmöltem le a noteszomba, aztán rajzoltam mellé egyet, magas háttámlával, tömzsi lábakkal, valamint pár gyors mozdulattal egy kísértetet, amely a szék fölött huhog. – Merry – törte meg a csendet Wanderly atya. – Dr. Navidson, akivel egy ideje már konzultálok az ügyben, ma délután meglátogat minket, hogy az egyház megbízásából elvégezze a végső kiértékelést… vagyis hát, öhm, még egyszer, utoljára megvizsgálja Marjorie-t. – Ki az a Navidson doktor? Azt hittem, Hamilton doktor az orvosa. Vagy nem, anya? – Ettől még Hamilton doktor marad az orvosa, kicsim – válaszolta anya. – Ez a másik doktor bácsi Wanderly atya munkatársa.

– Miért kell még egy orvosnak látnia Marjorie-t? Wanderly atya válaszolt. – Dr. Hamilton remek férfiú, és kiváló szakember, ugyanakkor ateista lévén nem tesz eleget a Marjorie esetében szükséges spirituális követelményeknek. – Mi az, hogy ateista? – Újabb kísértetet rajzoltam. Wanderly atya behajolt a látóterembe, és megvárta, amíg ránézek. – Hitetlen ember. Olyasvalaki, aki nem hisz Jézusban vagy Istenben. – Az ateisták nem hisznek semmiféle istenben, Merry – tette hozzá anya. Nem tudtam, hogy én akkor most ateista vagyok-e, vagy valami más. Végül nem kérdeztem meg, van-e rám is külön kifejezés. Csupán annyit mondtam: – Oké. – Dr. Navidson tudós ember, s egyben jó keresztény – magyarázta Wanderly atya. – Ford püspök kezeskedett felőle. Megtekintette a videófelvételeket, olvasta az interjúkat, holnap pedig átjön személyesen is beszélni Marjorie-val. Én is ott leszek velük, miképp a szüleid is. És nagyra értékelném, ha gondolkoznál rajta, hogy csatlakozol-e hozzánk, ugyanis jól jönne a segítséged. Kihúztam magam, a kanapé széléhez csúsztam, és várakozásteljesen, izgatottságomat leplezve néztem a szüleimre. – Ha nem akarod, nem muszáj – mondta anya. Apa hallgatott. – Dehogynem akarom! Segíteni szeretnék! Mit kell tennem? – Eszembe jutott, mi van, ha rám adnak egy fekete, begombolós ruhát (utáltam a fekete ruhákat, a gombokat nemkülönben), fehér gallért kanyarítanak a nyakamra, és felolvastatnak pár bekezdést a Wanderly atya ölében heverő könyvből. Nem tudtam elolvasni a címét. Először azt hittem, angolul írták, de a szavak csak hasonlítottak az angolra, valami idegen nyelven voltak. – Egyelőre csupán arra szeretnénk megkérni, hogy te is legyél ott velünk a szobában, Merry – hűtött le Wanderly atya. – Azzal meg mire megyünk? Csinálni akarok valamit. Fel tudok olvasni bármit. Kamerázhatok. – Magamra próbáltam vonni Ken figyelmét, csakhogy épp kitakarta Tony, az operatőr, aki beljebb húzódott a nappaliban, mindössze néhány méterre a kanapétól. – A jelenlevőknek feltűnt, hogy a Marjorie-ban lakozó szellem olyankor manifesztálódik és nyilvánul meg a leglátványosabban, amikor egy légtérben vagytok, sőt, a gonosz szellem nem egyszer akarata ellenére a szobádba vezette, mintha igényelné a hallgatóságot, amit csak te adhatsz meg neki. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy te hoztad rá ezt a csapást, vagy hogy bármi is a te hibád volna, Merry. Szó sincs róla. Viszont úgy tűnik, hogy vonzod a démont, ugyanis elsősorban a te jelenlétedben mutatkozik meg. Ha tehát Marjorie szobájában tartózkodsz dr. Navidson látogatása alatt, nagyobb eséllyel lehet tanúja egy manifesztációs eseménynek… – Egy minek? – Valamiféle megmagyarázhatatlan tünetnek Marjorie viselkedésében, amiből levonhatja a következtetést, hogy a nővéred démoni megszállottság áldozata. Utána pedig jelentheti a püspöknek, hogy szegénykét bizony hatalmába kerítette egy gonosz szellem.

– Oké. – Zsebre vágtam a noteszemet, és anya mellére hajtottam a fejem. Hirtelen fázni kezdtem, és nem tartottam kizártnak, hogy életem hátralévő részében dideregni fogok. Anya átölelt. – Végig melletted leszek – ígérte –, és ha nagyon megijedsz, vagy úgy érzed, hogy ez már túl sok neked, csak szólj, és kimegyünk. A szavamat adom. – Én is bemegyek veled – kontrázott apa mély basszusa. Bőven megelégedtem volna ennyi magyarázattal is, de Wanderly atya folytatta. – Amennyiben a látogatás a terveim szerint alakul, kérvényezhetjük Ford püspöktől, hogy adjon nekünk engedélyt az ördögűzés végrehajtására. Ha minden jól megy, a rá következő héten megteszem a szükséges előkészületeket: böjtölök, imádkozok, meggyónok… természetesen nem az emeleti titokszobában, hanem egy templomban… misét mondok Marjorie lelki üdvéért, és Isten segedelméért fohászkodok. – És aztán? – Aztán a közreműködésetekkel elvégzem a szertartást, és kiűzöm az ördögöt Marjorieból. – Mi lesz, ha nem sikerül? – Akkor újra megpróbálkozom vele. Annyiszor, ahányszor szükséges. – Mikor jön az a másik orvos? – Ma estefelé – válaszolta anya. – De ne szaladjunk ennyire előre! Merry, kicsikém, nézz rám! Ez nehéz lesz. És valószínűleg… ijesztő is. Csak találgathatunk, mit fog majd mondani a nővéred, vagy hogyan viselkedik. – Úgy érted, a démon? – helyesbített apa. – Igen. Úgy. Szóval, Merry, jól meggondoltad a dolgot? – Jól – feleltem, bár valójában egyáltalán nem voltam biztos benne. Halvány gőzöm sem volt az ördögűzésről. Sőt, még az imádkozásról sem, hogy mást ne mondjak, egy árva imát sem ismertem. És mi van, ha Marjorie valami szörnyűséget művel velem mindenki szeme láttára, én meg bepipulok, és elkottyantom, hogy csak kamuzik, és színjáték az egész? De mi van akkor, ha mégsem színjáték, ha a benne lakó gonosz szellem csak át akart verni a színjáték dumával? Nem tudtam, mit higgyek, és rám jött a szómenés, jóllehet apa és Wanderly atya időközben felálltak, és Barry felé indultak. – Jaja, simán segíthetek. Nem félek. Kemény vagyok. Ken mondta focizás után, hogy keményfából faragtak, szóval tutira menni fog. Ken elmosolyodott, összecsukta a noteszét, stikában intett egyet, aztán kivonult a házból. Amikor szélesre tárta a bejárati ajtót, az előszobába bezúdult a napfény. – Nagyon bátor és ritka kivételes ifjú hölgy vagy, Merry – mondta Wanderly atya. – Fogadok, rettegésben tartod a srácokat a játszótéren. – Senkit nem tartok rettegésben. – Megtennéd, hogy kimész a hátsó udvarra, és rugdosol egy kicsit? Pár perc, és betársulok – szólt anya. Amíg odakint vártam anyára, és akkorákat bikáztam, amekkorákat csak tudtam, nem azon morfondíroztam, hogy nemsokára Marjorie szobájában leszek a többiekkel, beleértve

az új orvost is, hanem azon, amit Wanderly atya mondott a srácok rettegésben tartásáról. Elképzeltem, ahogy megjelenek a játszótéren, és kis, fekete szütyőket osztogatok a gyerekeknek – fiúknak és lányoknak egyaránt. A szütyőbe pillantva cukorkákat találnak, ám ahogy utánuk nyúlnak, eltűnnek a szütyő mélyén, örök rettegésben.

19. FEJEZET Dr. Navidson röviddel az után érkezett, hogy befejeztük a vacsorát. A csengő megszólalásakor anya fent az emeleten borozott a titokszobában. Apát a konyhában kérdezgették a kamerák előtt, mi jár a fejében, mit érez dr. Navidson látogatása előtt, én meg a nappali padlóján terpeszkedve elvileg a matekházimat csináltam, ám igazából apát hallgattam. Ken és Wanderly atya is a nappaliban voltak; Ken a fekete noteszét bújta, Wanderly atya meg a speciális piros bőrkötéses könyvecskéjét. Az ajtóhoz iramodtam, mire apa kiszólt a konyhából, hogy várjam meg. Ügyet sem vetettem rá. Feltéptem az ajtót, és szinte kiabálva köszöntem. – Szép jó estét, dr. Navidson! – Üdv! – felelte, majd megkerült, és besétált a házba, ügyelve rá, hogy még véletlenül se érjen hozzám. Apa ekkor berohant a konyhából, és szabályosan arrébb lökött, majdnem lezúgtam a lépcsőn. Dr. Navidson alacsonyabb volt a többi férfinál, világosbarna hajú, és vastag, gyapjas szakállat viselt, azt a fajtát, amit évekig növesztett az ember. Még csak a mesékben láttam rókákat, de úgy képzeltem, olyan selymes lehet a szakálla és a haja, mint egy róka bundája. Öregebbnek képzeltem; vékony ezüstkeretes szemüveg trónolt az orrán, keretbe foglalva izgága szemét. Fekete pulcsit és farmert viselt, vastag gumitalpú, fekete cipőt, és vékonyka laptopot hordozott, akkorát, mint Richard Scarry könyve. Nem sokáig szobroztunk és cseverésztünk az új vendéggel, ahogy rendes körülmények között szoktunk. Udvariasan kezet fogott a szüleimmel, visszautasította az anya által felkínált pohár vizet, aztán apa a nappaliba terelte. A doktor és Wanderly atya a keresztnevükön szólították egymást, és meglapogatták egymás vállát. Apa nyughatatlanul, hajába túrva rótta a köröket a nappaliban. – Dr. Navidson bizonyára szörnyen elfoglalt ember. Azt javaslom, mihamarabb induljunk az emeletre. Wanderly atya a vállára helyezte a kezét, mire apa engedelmesen megállt. – Ez csak természetes, John – mondta a pap. – Tudom, hogy ideges vagy. Mind azok vagyunk. – Ragaszkodott hozzá, hogy fogjuk meg egymás kezét, és közösen imádkozzunk, mielőtt felmennénk Marjorie szobájába. Felegyenesedtem, és anya mellé álltam, mire megszorította a vállam. Mutattam, hogy hajoljon le, mert így nem tudok a fülébe súgni. – Nem tudok imádkozni. Anya suttogva válaszolt, az arcomba lehelt. Befogtam az orrom.

– Semmi baj. Hajts le a fejed, kívánj szép dolgokat Marjorie-nak, és ha gondolod, kérd Isten segítségét. A három férfi összekapaszkodott. Apa felénk nyújtotta a kezét. Anya megfogta, a másikat pedig az enyémre kulcsolta. Wanderly atya rövid fohászt mondott, Istenhez könyörgött, hogy adjon szeretetet és erőt a reánk leselkedő gonosszal szemben. Dr. Navidson szorosan lehunyta a szemét, mint aki nem meri kinyitni őket. Wanderly atya így folytatta: – Uram, hallgasd meg imánkat! – Apa és dr. Navidson elismételték. Utána a pap újabb imába fogott, mely azzal kezdődött, hogy „Miatyánk, ki vagy a mennyekben”, és még anya is vele együtt szavalta. Úgy tátogtam, mint aki kívülről fújja a szöveget. Az ima végeztével Wanderly atya elém lépett. – Egyet se félj, Merry! A mi Urunk, Jézus Krisztus híveinek nincs semmi félnivalója. Anya meg sem várta, hogy Wanderly atya befejezze a mondókáját, rögtön lehajolt, és a fülembe suttogott. – Nyugi, végig ott leszek melletted, és bármikor kijöhetünk, csak egy szavadba kerül. Rendben? Barry csörtetett le a lépcsőn, és kért még egy percet, hogy elvégezhessék az utolsó simításokat a kamerák és a lámpák beállításával a folyosón és Marjorie szobájában. Összecsapta a tenyerét, de senki nem reagált rá. Apa megint fel-alá járkált. Anya fenékig ürítette a borospoharát, majd letette a dohányzóasztalra. Kis idő múlva Barry zöld utat adott, és a család vezetésével a kompánia felkaptatott az emeletre. Apa állt az élre, anyával és velem a sarkában. Menetoszlop sorjázott utánunk: Wanderly atya, Navidson doktor, valamint Tony, az operatőr. Jenn a lépcső tetejéről figyelte az expedíciós csapat mozgását. Az emeleti folyosó fényárba borult, megcsapott a hőség. A mennyezeti lámpafoglalatokat tisztára sikálták, a sárgás villanykörtéket hófehérekre cserélték. A titokszobában/napozóteraszon felállított, folyosó irányába fordított reflektorok több ezer watt teljesítménnyel világították meg az emeletet. A hő, amit árasztottak, sütötte a hátamat. Marjorie ajtaja csukva volt, a fürdőszoba és a többi hálószoba ajtaja azonban tárvanyitva. A helyiségekben eloltották a villanyt; az ajtók sötéten ásítottak. Kisebb lökdösődés alakult ki, ahogy a többiek kitúrtak minket Marjorie ajtaja elől. Apa halkan kopogott az ajtón. – Szívecském! Megjöttünk. Tudod, megbeszéltük, hogy szeretnénk, ha váltanál néhány szót Navidson doktorral és Wanderly atyával. Pár perc az egész. – Marjorie nem válaszolt. Apa elfordította a gombot, és óvatosan ajtót nyitott. – Csupány néhány kérdést tennének fel. Apa lépett be először a szobába, őt a többi férfi követte. Sereghajtóként én somfordáltam be utoljára anya nyomában. Jenn az ajtóban maradt, elbarikádozva a beígért menekülő útvonalat. Becsapva éreztem magam, csapdába esve, de aztán felfedeztem, hogy szükség esetén kisurranhatok az operatőr lába között. Az ember mindig tervezzen előre! Egyedül Marjorie asztali lámpája szolgáltatott fényt a szobában. Tiszta, rendezett látkép fogadott. A poszterek lekerültek a falról. Az íróasztal le volt takarítva, csupán a csukott

laptopja árválkodott rajta. A plüssállatokat és az egyéb csecsebecséket eltüntették. A falszakaszt, amelyen ököllel és lábbal ütött lyukakat, kijavították, újravakolták, ám nem festették ki. – Szervusz, Marjorie! – köszönt Wanderly atya. – Hadd mutassam be Navidson doktort! – A két férfi helyet foglalt egy-egy nyeszlett faszéken, melyek közrefogták Marjorie ágyát. A két kamera beépített lámpája Marjorie-ra világított, így a férfiak árnyékba burkolóztak. Marjorie felült az ágyon, hátát az ablakpárkánynak vetette, lábát a takaró alá dugta. Be volt dugva a fülese; halk zene cincogott a fülkagylójából. Felül csak egy sportmelltartót viselt. Pattanások pettyezték a bőrét a kulcscsontja körül. – Üdv, Marjorie! – mondta dr. Navidson. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. Marjorie tudomást sem vett róla. – Egy pillanat, egy pillanat! – szólt közbe apa. – Barry, nem kéne ráadnunk egy pólót? Barry a kamera látószögén kívül, a szoba túlsó sarkában, a szekrény mellett ácsorgott. Megrázta a fejét, és a kezével mutatta, hogy forog a kamera. Apa ingerülten szétvetette a kezét. – Márpedig vegyen fel egy pólót. Hisz még csak tizennégy éves! – Marjorie, kérsz egy pólót? – kérdezte anya. – Nem zavar, hogy filmeznek? Marjorie unottan vállat vont, mint akit szorgalmi házi feladattal traktálnak. – Ha nektek megfelel… – Lassan forgott a nyelve. Egy-egy betűt indokolatlanul megnyomott. – Akkor legalább a fülhallgatót kivehetnéd! – dohogott apa. – Inkább hagyom. Így nyugodtabb vagyok, tudod? – Csak egy percig raboljuk az idődet… – Apa, így is hallak. Tisztán hallok mindent. – Marjorie nem úgy mormogott, mint egy démon, hanem ahogy csak a zsémbes tinédzserek képesek. Apa leengedte keresztbe font karját, tett egy gyors lépést Marjorie fiókos szekrénye felé, aztán rögtön visszakozott. Ha rajta múlik, akkor a szekrényhez trappol, véletlenszerű sorrendben feltépi a fiókokat, keres egy pólót, hozzávágja Marjorie-hoz, ráripakodik, hogy vegye fel, aztán kirántja a füléből a fülhallgatót, és a szoba túlsó végébe hajítja. De a kamerák és szeretett egyházi mentora előtt moderálnia kellett magát. Tudom, rengeteget magyarázok bele egy leengedett karba és egy félmozdulatba. Utólag könnyű okosnak lenni, és alighanem közrejátszik az is, hogy a későbbi történések átszőtték és eltorzították az aznap éjszakai emlékeket. De persze ettől még lehet helyes az értelmezésem. Míg anya az idő múlásával magába fordult és távolságtartó lett, apa egyre szenteskedőbbé vált, és egyre többször futotta el a méreg. Emlékszem, azon az éjszakán hullámokban áradt belőle a düh, akár a meleg egy hősugárzóból. Marjorie figyelmét sem kerülte el: gúnyosan elvigyorodott, és a szemét forgatta, hogy még jobban feldühítse. Marjorie nagy sokára észrevette, hogy anya oldalába kapaszkodom, és kihúzta magát. – Nahát, szia, Merry kisasszony!

Elbizonytalanodtam, hogy válaszolhatok-e, vagy, hogy egyáltalán meg szabad-e szólalnom. A nagy kupaktanács utáni követjárás során a felnőttek mindössze annyit kértek tőlem, hogy legyek én is Marjorie szobájában. Dühített, miért nem adtak pontosabb instrukciókat. Kezdtem azt hinni, hogy nem is tudják, mit cselekszenek. A csend kínosan hosszúra nyúlt, így aztán kiböktem egy „sziá”-t, ami inkább kérdésnek tűnt, mintsem köszönésnek. Marjorie összefogta hátul a haját, aztán megigazította a sportmelltartó pántjait. – Ne szólj hozzám, Merry! Veszélyes. Vagy Wanderly atya nem említette volna, hogy tilos beszélned velem? A szemem sarkából láttam, hogy Wanderly atya futó pillantást vált a szoba sarkában lévő Barryvel. Utána rám nézett, és biccentett. – Minden rendben, Merry. Nyugodtan válaszolhatsz neki. – Nem, nem említette – vallottam hát be. – Ejhaj. Anyu, apu, nem ártana egy jobb papot keresnetek. Dr. Navidson kinyitotta a laptopját, és mérhetetlen elánnal pötyögni kezdett, mintha át akarta volna lyukasztani a billentyűket az ujjaival. – Miért gondolod ezt, Marjorie? – A démonokkal folytatott kötetlen és érdeklődést mutató fecsegés mindenáron kerülendő. Az ördögűzés alapjai. Csodálkozom, hogy ez nektek új infó, seggfejkéim. Ja, nem, pont erre számítottam. Apa mérgesen szívta a fogát. Anya megmarkolta a vállam. Nem először hallották káromkodni – az elmúlt hónapokban rendszeresen hagyták el szitokszavak Marjorie száját –, a körülmények és az új emberek jelenlétének következtében azonban mindketten úgy reagáltak, mintha bevittek volna nekik egy-egy gyomrost. – Most a démon beszél belőled? – kérdezte Wanderly atya. – Ja, persze. Miért is ne? – Marjorie elmosolyodott, és rám kacsintott, ami vagy azt bizonyította, hogy csak színlel, vagy azt, hogy megszállta egy démon. – Halihó, anyu és apu! – mondta Marjorie, majd csókot lehelt nekik. – Dr. Navidson, ez magának szól, meg az otthon ülő tévénézőknek: tudta-e, hogy Wanderly atya megszegte az egyik legfontosabb egyház által támasztott hivatalos szabályt? Wanderly atya keresztbe vetette a lábát, összefűzte a kezét, és a bőrkötéses könyvecskén pihentette. – Mi volna az a szabály? – tudakolta. – A média teljes kizárása. Vagy netán tévedek? Nem lett volna szabad médiacirkusszá silányítani az exorcizmus ünnepélyes szertartását. Izéke. Idézem a Vatikán szabálykönyvét. – Marjorie a torkát köszörülte, és már-már karikaturisztikusan, de legalábbis felismerhetően férfihangon folytatta. – „A média képviselői nem lehetnek jelen az ördögűzésen.” – Igazat mond? – kérdezte anya. – Igen – ismerte el Wanderly atya –, mindazonáltal…

– Várjon, várjon, várjon! – vágott közbe Marjorie. – Majd én. – Megint változtatott a hangján, reszketeg, harmatos, zavarbaejtő ritmusban meg-megakadó beszédstílust vett fel, amely gyanúsan emlékeztett Wanderly atyáéra. – Mindazonáltal Ferenc pápa nemrég hajtott végre egy nyilvános ördögűzést, nem igaz? Kamerák előtt, meg minden. Fent van a YouTube-on. Felrakta vagy négy különböző felhasználó is, és az egyik feltöltést több mint kétszázezren látták. Ez az új pápa fene nagy lázadó! – Marjorie elhallgatott, köhögött. Úgy tűnt, direkt rájátszik. – Megerőltető utánozni magát, atyám, abba is hagyom. Szóval, nagy szerencse, hogy a médiára vonatkozó szabályokat valaki egyszer már rugalmasan kezelte. Ilyen alapon pedig miért is ne vehetnének fel egy toborzóvideó-féleséget? Van egy norvég csóka, aki egyszer próbálkozott hasonlóval, és készített egy dokumentumfilmet egy Vatikán által jóváhagyott ördögűzőről. De most komolyan: kik néznek manapság norvég dokumentumfilmeket? Wanderly atya tévéműsora ezerszer népszerűbb lesz. Már most is az. Javítsatok ki, ha tévedek, de úgy tudom, a pilot minden idők legnagyobb premiernézettségét hozta a Discovery Channel számára. Még csak két epizód ment le a tévében, és az összes közreműködőnek, azaz mindenkinek, aki ebben a szobában van, talicskával hordják a pénzt, igaz-e? Képzelem, ahogy a jámbor, istenfélő bárányok elcsípik a tévében a sorozatunkat, és rögvest rájuk jön a viszketegség, hogy szaladnának vissza a nyájba, zeng majd a sok halleluja, és megtelik a templomi persely. Anya eközben elhúzódott mellőlem, és apa mellé lépett. Átkarolta a derekát. Apa karba font kézzel állt, megvárta, amíg Marjorie befejezi a mondókáját, és dadogva szólalt meg. – Marjorie? Miről… én ezt… honnan tudhat minderről? – Ne hagyd magad megtéveszteni a hazugságai által – figyelmeztette Wanderly atya. – Hazugságok? Miféle hazugságok? A nézettségi mutatók nem hazudnak. Megmutathatom a norvég dokumentumfilmet. És röpke két másodpercig tart megnyitni a videót Ferenc pápáról meg a cuki, kis, megszállott tolószékes muksóról. Tudtátok, hogy a Vatikán vezető exorcistája állítása szerint a tolószékes muksót a mexikói abortusztörvények miatt szállta meg az ördög? Meggyőző érvelés. Ezen felbuzdulva a madridi érsekség nyolc új ördögűzőt óhajt alkalmazni. Ki tudja, talán a sorozatunk hatására felkerekítik tízre, nem gondoljátok? Dr. Navidson márványszoborrá dermedt a laptop képernyőjének ragyogásában. Rég abbahagyta a gépelést, egyik kezét a szája és álla elé emelte. – Meg tudod mutatni a laptopodon, hogy honnan szerezted az információidat, Marjorie? – Miért pont a laptopon? Nem szükségszerű, hogy az legyen a forrás. Ezek közismert tények. Más sem folyik a csapból. A suliban is folyton megy róla a haverokkal a témázás. Tudjátok, mindig ezen lovagolunk, már amikor éppen nem a fiúkról meg a péniszükről csevegünk. Na, jó, nem is. Visszaszívom. A hangok duruzsolták a fejemben, bizony. Mondjuk, nem vagyunk haverok, de egy csomó mindent megtudok tőlük. Fasza dolog, csak néha muszáj elnyomnom őket a fejemben, mert sosincs tőlük nyugtom. – Marjorie a fülhallgatójára mutatott. – Aztán persze az is lehet, hogy a hangok semmire nem jók, lúzer bagázs, akik hadoválnak összevissza, csupa zagyvaságot, amelyek épp csak annyira hasonlítanak emberi szavakra, hogy odafigyeljek rájuk. Mert ha elég feszülten figyelek,

talán végre megérthetem, mit akarnak mondani, és akkor majd elhallgatnak, erre, bumm, eltelik öt óra, és még mindig minden idegszálammal a hangokra összpontosítok, lassan sírni tudnék, lerágtam az összes körmömet, szétharapdáltam a körömágyat, véresek, cafatosak az ujjaim, de a hangok egyre csak susmorognak, legszívesebben kiszúrnám a dobhártyámat, aztán leszúrnék mindenkit. Na, jó, nem is, hiszen még nem szúrtam le senkit, szóval az egész Merry hibája, azt hiszem. Igen, Merry mesél el mindenkiről mindent a legapróbb részletekig. A kis hamis! Ne bízzatok benne! – Nem is igaz! Nem csináltam semmit, anyu! – Jó, jó, akkor nem Merry a ludas. Az univerzális tudás velem született, a szürkeállományom határtalan barázdái és gyűrődései mélyén lapul, és maga dönti el, mikor tör a felszínre. Azért ez elég durva, nem? Hogy eleve rendelkezek ezzel a sok-sok információval. Hogy került az agyamba? – Mármint, eddig fogalmam sem volt efféle dolgokról, de most, hogy végignézek rajtatok, és a dolgok mélyére látok, egyszeriben a tudatára ébredek, hogy az atya ölében nyugvó könyvecske latin címe úgy szól: De Exorcismis et Supplicationibus Quibusdam. Liturgikus könyv – bármit is jelentsen –, melynek átdolgozott kiadását 1999-ben bocsátotta ki a Vatikán. – De talán… csak talán… elveszett, zavart gyerek vagyok, aki halálra van rémülve, mert nem érti, mi történik vele, a családjával, a világgal, utálok suliba járni, nincsenek barátaim, egész napokat alszok át az iPodomat hallgatva, csutkáig tekert hangerővel, próbálok nem totál becsavarodni, és magányos óráimat böngészéssel ütöm el, újra meg újra ugyanazokra a hülyeségekre kattintgatok, az emlékezetembe vések minden haszontalan dolgot, mert vág az eszem, mint a beretva, és mert valamivel ki kell túrnom a fejemből a szellemeket. Wanderly atya megköszörülte a torkát. – Azt tanácsolom, kobozzátok el a laptopját, amíg a rítust sikeresen el nem végezzük. – Tessék? – rökönyödött meg anya. – Nem! Ezt… ezt nem tehetjük meg vele. A neten keresztül próbálja pótolni az iskolai lemaradásokat. Szüksége van rá. – Anya ugyanolyan kásásan és álomittasan forgatta a szavakat, mint Marjorie az érkezésünkkor. – Dr. Navidson – fordult hozzá Marjorie –, nem gondolja, hogy tök depis lennék és belebetegednék, ha megfosztanának a külvilággal való egyetlen kapcsolatomtól? Dr. Navidson az apámra nézett. – Ha eddig nem tették volna, akkor mostantól ellenőrizzék, milyen oldalakat látogat. – Ünneprontók! Nyugodtan megnézhetitek a böngészési előzményeimet. Nem töröltem őket. Nem jártam tilosban. Oké, persze, letöltöttem a Tor böngészőt, de nem nagyon használtam. Wanderly atya, maga biztos hallott már a Torról. – Hmm, nem hiszem. Digitális analfabéta vagyok. Marjorie lesütötte a szemét, és hadarni kezdett, akár a géppuska, alig bírtam követni. – Nos, hát, a Tor lehetővé teszi, hogy bárki az anonimitás leple alatt netezhessen, és hozzáférést biztosít az internet sötét oldalához, amely azon titkos weboldalak frappáns gyűjtőneve, amik a hagyományos böngészőkkel nem érhetőek el. Újságírók, másképp gondolkodók és hackerek használják a kormány megfigyelőrendszereinek kijátszására és a

cenzúra megkerülésére. Meg persze bűnözők is élnek a szolgáltatásaival: fegyverek, kábszer, valamint Wanderly atya kedvence: a gyerekpornó. Valóságos pedomennyország! – Marjorie kuncogva felhúzta a nyakáig az ágytakarót. Apa halkan káromkodott. Wanderly atya elfordult, hogy ne lássam az arcát. Anya letérdelt elém, szemtől szembe, az orrunk hegye majdnem összeért. – Merry, azt hiszem, jobb, ha nem maradunk itt. Szeretnél kimenni? Nyolcéves koromig bizonyára találkoztam már a pornó kifejezéssel, és sejtettem, hogy valami rossz dolog, vagy ha nem is feltétlenül rossz, akkor sem gyereknek való, de ennél többet nem tudtam róla. Az biztos, hogy még egyet sem láttam, tehát csak homályos elképzeléseim voltak, hogy miről beszél Marjorie. Emlékszem viszont, hogy egyik pillanatról a másikra fenyegetőbb atmoszféra telepedett a szobára. Nem válaszoltam anya kérdésére, pedig maradni akartam. Marjorie tiltakozva felemelte a kezét, és a normális hangján szólalt meg. – Anyu, Merry, maradjatok! Ne menjetek el. Sajnálom, sajnálom. Túl magas labda volt. Ígérem, mostantól jól viselkedünk. A lehetőségekhez képest. – Többes számban? – dörrent Wanderly atya, mint egy ügyvéd a tárgyalóteremben, aki végre-valahára megtörte a koronatanút. Összenézett dr. Navidsonnal, aki némán bólintott, és ismét püfölni kezdte a klaviatúrát. – Nyelvbotlás. – Marjorie ekkor már javában ficergett. Válla meg-megrándult, lába a takaró alatt verdesett. – Mi a neved? Marjorie kiadósat kacagott. – Hú, bocsi, azt hittem, csak viccel. Oké. Marjorie. Más néven Yidhra. Réges-régi, ősi családnév. Kikopott a használatból. – Megint felnevetett. Még sosem láttam ilyen mániákusnak; szemmel láthatóan előadást tartott, méghozzá olyat, ami egyre nagyobb lendületet vett, akár egy lavina. Megijesztett. – Viccesnek találod a neved? – kérdezte Wanderly atya. – Meglehet. Valaki hallott már rólam? Fogadok, hogy Ken ismeri a nevet. Ken nem volt a szobában. Bárcsak érte mehettem volna! Attól, hogy Marjorie a nevét emlegette, furcsamód féltékenység támadt bennem. – Mindenképpen beszélünk majd vele – mondta Wanderly atya. – Ami minket illet – Marjorie megnyomta a szót, kifacsarta, mint egy csuromvizes fürdőruhát –, megtanácskoztuk a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy volna pár kérdésünk. Mellesleg mit keres itt Merry? – Szeret téged, és segíteni akar – válaszolta apa. – Megható. Egész pontosan hogyan segíthet rajtunk? – Gurgulázó, egyszerre sejpítő és zengő hangra váltott, halvány brit akcentussal megfűszerezve. Gollamot utánozta. Biztosra vettem, hogy elvetette a sulykot, és anyáék mindjárt kérdőre vonják, miért vette fel a kedvenc szereplőjének a hangját a kedvenc filmtrilógiájából, majd megvádolják, hogy az elejétől fogva megjátssza magát. Mivel azonban senki nem reagált rá, visszaváltott a

normális hangjára. – Hát jó. Merrynek is szerepelnie kell a sorozatban. Aki mer, az nyer! Világos. – Eleget látott, Navidson doktor? – firtatta Wanderly atya. – Ácsi! Ne sürgessen minket. Mondja csak, Navidson doki, maga Freud követője? A doktor elengedte a füle mellett a kérdést, és becsukta a laptopot. – Volna még egy kérdésünk, atyám. Erre válaszoljon, ha tud! Hogy van az, hogy az egyház szorgalmazza a tanúk jelenlétét, mint ahogy most is, az exorcizmus előkészületeinél meg a szertartás alatt is, főleg ha egy fiatal nőt szállt meg a démon? Benne is van a Katolikus enciklopédiában, feketén-fehéren: „Női alanyok esetében óvintézkedés gyanánt különösen javallott.” – Azt hiszem, mind egyetérthetünk, hogy eleget diskuráltunk a gonosz szellemmel – jelentette ki Wanderly atya. – John, te maradj itt velem, együtt lenyugtatjuk Marjorie-t, hogy tudjon aludni. A többiek várjanak meg a földszinten. – Nem válaszolt a tanúkra vonatkozó kérdésünkre. Csak mi érezzük úgy, hogy ez némiképp necces? Kit kell megóvnia a tanúknak egy ilyen felállásban? – Marjorie ököllel ütötte kidüllesztett mellkasát, és férfihangon brummogott. – Az erényes, rettenthetetlen szent embert, akit megkísérthet a démonnal megfertőződött, tisztátalan szajha? – Marjorie ekkor mutatóujjaival gödröcskéket vájt az arcába, és gügyögésre váltott. – Vagy a szegény, szerencsétlen, gyámoltalan, tehetetlen hölgyikét? Van egy tuti tippem, de kíváncsi vagyok Navidson doki véleményére. Még ha nem is a freudizmus híve. A két férfi feltápászkodott. Wanderly atya türelmetlen kézmozdulattal jelezte, hogy hagyjuk el a helyiséget. Dr. Navidson kimért léptekkel megindult az ajtó felé. Apa, anya és én földbe gyökerezett lábbal álltunk. Marjorie tett még egy próbát, ezúttal könyörgőre vette a figurát, elcsuklott a hangja; a gügyögést ugyan hanyagolta, ám még így is lényegesen fiatalabbnak hangzott, mint általában. – Ne menjen el, Wanderly atya! Sajnálom. Segítsen. – Nem megyek sehova. Segíteni fogok, Marjorie. Megígérem. – V-v-végzett már valaha ördögűzést? – Nem. De többször is részt vettem a szertartáson. Szembenéztem az iszonyattal, és tanúsíthatom a megváltás erejét. Marjorie ülő helyzetből négykézláb ereszkedett, és a kezét nyújtotta Wanderly atyának. – Mondja csak. Látott-e már valaha démont? Hogy nézett ki? Átsejlett a gazdatest testén, nekipréselődött belülről? Kirajzolódtak egy karom, szárny, arc vagy egy szörnyszülött körvonalai a bőrükön? Hasonlíthat-e rám egy démon; tűnhet-e úgy, hogy egy ember szorult egy másik ember testébe? Nyomot hagynak odabent a démonok? Megbélyegzik a megszállottakat? Van-e bármi külső jele annak, hogy megszállt-e valakit a gonosz? S ha van, akkor így néz ki? – Marjorie feltérdelt, és a magasba emelte a karját, amitől a dereka szabadon maradt. Anyáék hátrahőköltek. A szám elé kaptam a kezem. Véres forradások és barázdák színezték a bőrét, keresztbe-kasul hálózva be, mintha valaki rájött volna, hogy végzetes hibát követett el Marjorie-val, és ki akarta volna satírozni.

Marjorie-nak be nem állt a szája, miközben a felnőttek felbolydultak, parancsolgattak egymásnak. Valaki felkapcsolta a nagylámpát, valaki más pedig a fürdőszobába rohant vizes törülközőért és kötszerért. Kővé dermedve hallgattam Marjorie-t. – Wanderly atya, látott-e már démont vagy gonosz szellemet távozni egy ember testéből? Hogyan működik? Van valami látható jele? Mondjuk egy füstgomoly, amilyet tábortűz fölött látni? Netán a démont magába szippantja a vákuum, miközben belekapaszkodik az elhasznált, megszállott testbe, akár egy mentőcsónakba? Vagy csendben távozik, mint a szülői fészekből kirepülő gyermek? És ha nem látszik semmi? Ha nincs látható jele, ha a szellem láthatatlan, miből lehet megállapítani, hogy az ördögűzés valóban, istenigazából sikerrel járt? Anyáék a kezébe nyomtak egy pohár vizet, és bogyókat erőltettek le a torkán. Azt ígérték, ettől jobban tud majd aludni. Anya doktor Hamilton nevét emlegette, és azt hajtogatta Marjorie-nak, hogy „a te orvosod”. Gyengéden ellátták a sebeit. Marjorie hagyta, hogy ágyba tuszkolják, a takarók alá. Még mindig magyarázott, de közeledett a végéhez. Hallatszott a hangján. – Az ördögűzési szertartás végrehajtása után mi a garancia, hogy a démon nem lappang-e a megszállt testben? Mi van, ha csak hibernálja magát, a kínálkozó alkalomra várva, és csak sok-sok évvel később tér vissza, amikor már nincs, aki segítsen? Sőt, tudok jobbat: mi van, ha tévedésből másik szellemet űzött ki? Ha a megszállott személy lelke távozott, és átvette a helyét a gonosz démon? Még szerencse, hogy nem hiszek az ilyesmiben, különben azon rágódnék, hogy én is pórul járok-e. Ekkor lecsukódott a szeme. Az oldalára fordult, a fal irányába, háttal nekünk. Lehunyt szemmel suttogta el az utolsó kérdését. – Wanderly atya, honnan tudja, hogy egyáltalán otthont ad-e bármiféle léleknek a testünk? Olyat legalább látott már? Miután kijöttünk Marjorie szobájából, elszabadult a káosz. Apa dühösen ordibált Jennel, az operatőrrel, hogy maradjon ott a folyosón, és egy percig tartsa szemmel Marjorie-t. Jenn lekiabált Barrynek – aki ekkorra már a földszinten is termett –, hogy őt ugyan nem ugráltathatja apa. Anya rárivallt apára, hogy fogja már be, és gyorsan levezette a lépcsőn. Az előszobába érve felemelte a mobilját, majd közölte apával és Wanderly atyával, hogy hívja a kórházat, beszél dr. Hamiltonnal, elmondja neki a sebeket. Apa megpróbálta kicsavarni a kezéből a telefont. Karon ragadta, és többször rácsapott a kezére. Wanderly atya békítőleg lépett fel – hasztalan. Erre már Barry és dr. Navidson is nyugalomra intették a társaságot. – Elég, elég, elég! – üvöltöttem. A kifakadásom hatott: magukba szálltak, és egy rövid időre abbahagyták a dulakodást, a szóváltást, a veszekedést. Anya megkért, hogy menjek a konyhába, nemsokára jön utánam. Bólintottam, és lassan kihátráltam, csakhogy nem a konyha, hanem a nappali felé, s közben füleltem, újrakezdik-e a vitatkozást. Apa szólalt meg először. Bocsánatot kért anyától az erőszakosságáért, drágámnak szólította, ám ennek ellenére nem engedte meg, hogy

elmondják doktor Hamiltonnak a fejleményeket, mert megint beutalná Marjorie-t a kórházba, és akkor keresztet vethetnek rá. Sokat beszélgettek erről, imádkoztak, és úgy döntött, hogy bizalmat szavaz Wanderly atyának; végig kell csinálniuk, amit elkezdtek. Wanderly atya konzekvensen a keresztnevén szólította anyát, miközben arról beszélt, hogy tudja, minden szülő legszörnyűbb rémálma, ami Marjorie-val történik, apának azonban igaza van. Azok után, amit az emeleten tapasztaltak, semmi kétsége, hogy a püspök áldását adja az ördögűzésre, és záros határidőn belül végrehajthatja. Anya egész idő alatt a fejét ingatta. – Ez egy rémálom, amiből sosem fogunk felébredni. Ken a nappaliban várt ránk. Köszöntem neki. Zavartan viszonozta, majd hozzátette: – Sajnálom. – Nem értettem, mit sajnál. Mire megtudakolhattam volna, Barry magukra hagyta a szüleimet, és nyílegyenesen Kenhez sétált. Kérdezte, hogy követte-e a lakókocsiból az eseményeket. Ken bólintott. Tony, az operatőr, apa és dr. Navidson erre megrohamozta Kent, aki egészen elsápadt, mintha elkapta volna tőlem a reggeli színlelt gyomorrontásomat. Wanderly atya még mindig az előszobában tanácskozott anyával. Nem értettem, mit mond neki. Gyengéden megszorította mindkét kezét, s azzal magára hagyta az előszobában. Amikor elhaladt mellettem, megveregette a vállam, megköszönte a segítségemet, megdicsért, hogy ügyes voltam, és kilátásba helyezte, hogy még szüksége lehet rám. Azután ő is csatlakozott a Ken köré gyűlt társasághoz, és kérdésekkel bombázta a forgatókönyvírót. Ken csendre intette a faggatózókat, majd belefogott a magyarázatba. A Yidhra nevű démon már elsőre, a közvetítőkocsiból szemlélve az eseményeket is ismerősnek tűnt, de nem ugrott be neki, hogy pontosan honnan, vagy, hogy kiféle-miféle, így hát rákeresett a neten. Mint kiderült, Yidhra egy másodvonalbeli démon H. P. Lovecraft huszadik század eleji író kitalált horrorkozmológiájában, mely egy olyan világban játszódik, ahol névtelen ősi istenek és csápos rémségek fenik ránk a fogaikat párhuzamos dimenziókból. Ken hangsúlyozta, hogy Yidhra kitalált karakter, sehol nem szerepel a zsidó-keresztény vagy pogány hagyományokban. Végül megjegyezte, milyen érdekes, hogy Lovercraft történeteiben Yidhra csábító női alakot szokott ölteni. – Marjorie férfihangon beszélt, amíg Yidhra feltételezett befolyása alatt állt – vetette ellen dr. Navidson. – A démonok titkolják valódi személyazonosságukat – vélte Wanderly atya. – Mindhalálig védelmezik. – Mit értett Marjorie azon, hogy maga érteni fogja? Tán beszélt vele? Teletömte a fejét a marhaságaival? – vádaskodott apa. Nem kelt ki magából, de felemelte annyira a hangját, hogy Wanderly atya nyugalomra intse. – Tessék? Nem, azon kívül, hogy köszönünk egymásnak, meg néha udvariasságból cseverészünk egy keveset, azóta nem beszéltem vele, mióta megérkeztünk, és felvettük az első interjúkat. És a félreértések elkerülése végett: nem ismertem fel a démon nevét. Utána kellett néznem. Mármint, nagy Lovecraft-rajongó vagyok, az igaz, de Yidhra van olyan jelentéktelen figura, hogy nem maradt meg bennem.

– Na, de akkor honnan szerzett tudomást a rajongásáról? – kötekedett apa. – Tartok tőle, erre tudjuk a választ, bármily szörnyűséges is – dünnyögte Wanderly atya. Ken vállat vont. – Nézzék, valószínűleg szemet szúrt neki a Lovecraftes/Miskatonic Egyetemes pólóm – találgatott. – Aligha – vágta rá apa. – Mégis hány tizennégy éves lány figyelne fel ilyesmire? – Lovecraft elég ismert író. Marjorie könnyűszerrel rájöhetett az összefüggésre. Vagy talán rákeresett a pólómra, aztán utánaolvasott Lovecraftnak és Yidhrának a Wikipédián. Nem egy nagy ördöngösség… Barry megtapogatta Ken vállát, és a fejét rázta. Ken bólintott, és nem forszírozta tovább Marjorie és Lovecraft lehetséges kapcsolatát. – Ha valaki keres, visszamegyek a lakókocsiba, rendben? Wanderly atya, apa és dr. Navidson szorosabbra vonták a kört, és mivel egymás szavába vágva tanácskoztak, nem tudtam megkülönböztetni a hangokat. Marjorie-ról beszéltek, arról, hogy tényleg egy démon szállta meg, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Marjorie képességei vagy azok hiánya. – …egy tizennégy éves lány nem tudhat efféle dolgokról… – …olyan részletekbe is belement, amikkel még a papi szeminárium végzős növendékei sincsenek tisztában… – …helyesen ejtette ki latinul a könyv címét… – …Freudra hivatkozott, meg egy rég elhunyt szerző kitalált démon karakterére… – …még ha utána is nézett mindennek a számítógépen… – …kizárt, hogy megjegyezze… – …nemhogy megjegyezte: összefüggéseiben látta… – …ráadásul nem tudhatta előre, hogy ezek az információk kapóra jönnek majd a megbeszélés során… – …na igen… – …egy ilyen fiatal lány normális esetben sosem fogalmazna ennyire választékosan… – …képtelenség… – …egy lány nem tenne fel ilyen kérdéseket… Anya ekkor kifakadt. – Marjorie briliáns ifjú hölgy, kicsi kora óta ragyogó elmével volt megáldva – ripakodott rájuk. – Hogy a francba ne lenne képes minderre?! – Félreértesz, Sarah – védekezett apa. – Nem gondoljuk, hogy ostoba lenne. Nem érted a lényeget. Most nem érünk rá… Anya meg sem várta, hogy befejezze. Durván cibálta a karomat. – Mozgás. A konyhába. Te meg én. Most. Utána kullogtam a konyhába. Azt hittem, sírva fakadt, de tévedtem. Majd’ szétvetette a düh, és magában motyogott. Szekrényajtókat csapkodott, töltött magának egy nagy pohár bort, nekem meg egy bögre tejet. Kértem, hogy melegítse meg, erre bevágta a mikróba. Annak az ajtaját is becsapta.

Letelepedtünk az asztal mellé az innivalóval. Óvatosan a tejbe mártottam a számat: pont olyan meleg volt, ahogyan szerettem. – Kire vagy dühös? – kérdeztem kis idő múlva. – Mindenre. Mindenkire. Még magamra is. – Sajnálom. – Rád nem haragszom, kincsem. Te vagy az egyetlen, akire nem haragszom. – Szóval Marjorie-ra is haragszol? – Nem, őrá sem. Marjorie beteg, és egyedül nem tud megbirkózni vele. Kötve hiszem, hogy a nappaliban lévők közül bárki segíthet rajta. A rohadt életbe, hisz az én hibám, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Nem lett volna szabad belemennem. Most mondd meg. Tiszta kabaré. Hogy jutottunk idáig? Kamerák, írók, producerek, tüntetők, papok. Mint az állatkert. Csak hát szörnyen megrémültem, hogy elveszítjük Marjorie-t, fogalmam sem volt, mihez kezdjek… és hinni akartam. Hinni akartam nekik. Még mindig szeretnék. Anya lenézett rám, és észrevette, hogy bámulom. – Idd meg a tejed! – mondta. Szerettem volna megvigasztalni, hogy minden rendbe fog jönni, hogy Marjorie csak színészkedik, és ezt be is vallotta nekem, vagyis amikor majd Wanderly atya végrehajtja az ördögűzést, azt is el fogja játszani, hogy sikerült neki. Mégsem mondtam semmit. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért nem. Rengeteg eseményre zavarbaejtő részletességgel emlékszem arról az őszről (megjegyzem, azon kivételes helyzetben vagyok, hogy ha valami nem ugrik be, mind a hat tévében leadott, a családom történetét feldolgozó epizód a rendelkezésemre áll), néha mégis úgy érzem, mintha sosem nőttem volna fel, és még mindig ugyanaz a nyolcéves kislány lennék, aki arra vágyik, hogy a nővére megmondja, mit és hogyan csináljon. – Én hiszek. Te is vegyél példát apuról. Ühüm. Szerintem Wanderly atya segíteni fog. Meglásd. Elintézi, hogy Marjorie megint a régi legyen. Anya összecsuklott, és heves zokogásban tört ki. Teljesen paffá váltam, csak azt tudtam ismételgetni: „anya, anya”; kérdezgettem, mi a baj, és át akartam ölelni, mire elhessegetett. Nem hagyta, hogy elhúzzam a kezét az arca elől, kizavart a konyhából. Megkérdeztem, mi rosszat tettem; rám förmedt, hogy táguljak, szaladjak az apukámhoz meg az atyához, őket nyaggassam válaszokért, hagyjam békén, de én csak hajtogattam, „miért, miért, miért”, mígnem egyszer csak azt ordította: – Takarodj innen a picsába! – És a falhoz vágta a borospoharát. Még akkor este új lámpaoltási szabályt vezettünk be annak érdekében, hogy Marjorie ne tehessen többé kárt magában, és mindenkinek helyreálljon a „lelki békéje”. Apa fogalmazott így, én pedig viccet csináltam belőle, mintha „béke” helyett „békát” értettem volna: szökdécseltem és brekegtem. A műsorszámom nem aratott osztatlan sikert. Az új szabály így hangzott: Marjorie-nak nyitott ajtónál kell aludnia, apa szintén nyitott ajtónál alszik a szüleim szobájában, anya meg beköltözik éjszakára hozzám. Rám bízták, hogy nyitva hagyom-e az ajtót, vagy becsukom. A távozóban lévő dr. Navidson a fülem

hallatára súgta oda apának, hogy bízza rám a választás lehetőségét, mert akkor úgy érezhetem, hogy ura vagyok a helyzetnek, és erőt meríthetek belőle. Mire elzavartak a fürdőszobába, hogy mossak fogat, anya már a harmadik pohár bort végezte ki. A szobámba érve ott találtam az ágyamban: ruhástul bújt a takaró alá. Nem mesélt esti mesét. Fáradtságra hivatkozva kívánt jó éjszakát. Egyszer sem kért bocsánatot a leteremtésem miatt, sem a konyhai törés-zúzásért. A küszöbön tébláboltam, s azon hezitáltam, nyitva hagyjam-e az ajtót. Nagyon fontos döntés volt, amit nem vehettem félvállról. Hosszas fejtegetésbe fogtam, inkább magamnak, semmint anyának címezve. – Ha becsukom az ajtót, nem fogunk hallani semmit, mármint abból, amit hallanunk kéne. De ha nyitva hagyom, akkor nagyon világos lesz, és nem fogok tudni aludni a fénytől. Meg a zajtól. Igazából nyitva kéne hagyni, mert mindenki másnak úgy van. Ha viszont becsukom… – közben nyitogattam-csukogattam az ajtót, mint egy fújtatót – …lehet, hogy reggel később ébredünk fel, mint a többiek, és elkések a suliból. De ha nyitva hagyom, akkor meg nem tudok majd elaludni, és olyan fáradt leszek, hogy amiatt nem megyek suliba. Ha becsukom… – Merry. Hagyd abba. Kapcsold le a villanyt. Feküdj le. Rajta. Végül kompromisszumot kötöttem: résnyire nyitva hagytam az ajtót. Levettem a szemüvegem, összecsuktam, az éjjeliszekrényem tetejére raktam, és anyán keresztül bemásztam az ágyba. Az ajtó felőli oldalon feküdt, ezért közé és a hálószoba fala közé ékelődtem. A hátát mutatta. Cuppanós puszit nyomtam a fülére. – Jó éjszakát, fülecske! – súgtam. Anya nem fordult hátra, gépiesen dobott egy puszit a levegőben. Feszült és nyugtalan voltam, időnként kuncogás és egyéb véletlenszerű zajok törtek fel a torkomból. Nagyot sóhajtottam, ahogy a nap végén szoktam, jelezve, hogy eljött a csicsikálás ideje. Nem használt. Jéghideg tappancsomat viccből anya csülkeihez nyomtam. Alig észrevehetően összerezzent, és a távolból üzente, hogy aludjak szépen. Feküdtem a hátamon, kezemet összefűztem a mellkasomon, próbáltam felidézni és összefoglalni magamban a Marjorie szobájában elhangzott mondatokat. Tudtam, a felnőttek úgyis áttanulmányozzák a videót, és visszahallgatják, hogy miket mondott Marjorie, lehetséges jelentéseket és titkokat hámozva ki belőle. Számukra a szavak ezerféle dolgot jelentettek egyszerre. Aggódtam, nehogy véletlenül rádöbbenjenek, hogy Marjorieban nincs is semmiféle démon, hanem csak kitalálta az egészet, mert akkor kaszálják a sorozatot, és a család megint a tönk szélére sodródik. Aztán eszembe jutottak a Marjorie-n lévő karmolásnyomok, az ijedtség, amit keltett, és szöget ütött a fejembe, hogy talán meg is szállta egy démon és színészkedik is egyszerre. Hirtelen megrémültem, nem költözhet-e egyszer belém is egy démon, vagy a szüleimbe… akkor mihez kezdünk? Ízlelgettem egy darabig a démon szót, a nyelvem hegyén forgattam, kóstolgattam, csettintgettem vele a fogam hátsó falán, addig ismételgettem a fejemben, amíg a szótagok le nem váltak egymásról, morbid, értelmezhetetlen zagyvalék lett belőle, akárcsak a Marjorie által említett idegen hangzású démon neve.

Késő éjszaka ébredtem. Anya mélyen horkolt. Nem is kellett igazán pisilnem, de azért kicsoszogtam a fürdőszobába. Nyitott ajtó mellett végeztem el a dolgom; olyan hangosan csobogott, hogy pironkodva kacarásztam, egyben kiröhögtem a peches stábtagot, akinek majd végig kell néznie és hallgatnia a folyosói kamerák felvételét. Kézmosás nélkül osontam ki a fürdőszobából. Megálltam a folyosón. Hűvös volt, csupán a régi radiátorokból sziszegett a gőz; szaga volt a hőnek, s úgy képzeltem, az égett porszemek okozhatják. Apa ajtaja még mindig nyitva állt. Az ágynak a folyosó felőli oldalán feküdt. Szája nyitva, ajkai lebiggyedtek, akár a lógó pofájú, vicces külsejű kutyáknak. Marjorie ajtaja szintén nyitva maradt. Kimenni pisilni, amikor nem is igényeltem, csak egy nyolcéves hazugsága volt: természetesen csak azért keltem fel, hogy vécére menjek, még véletlenül sem Marjorie-hoz benézni. Alvó apukámra szegezett tekintettel surrantam be a nővérem szobájába. A szemüvegem nélkül homályosan láttam. Apához hasonlóan Marjorie is az oldalán feküdt, szemben az ajtóval. Csakhogy ő éberen hevert. – Hallottál pisilni? – Egész éjszaka szemmel tartom apát – suttogta. – Aggódom érte. Arra gyanakszom, hogy valójában őt szállta meg egy démon. Halálkomoly. Ráng az arca, mintha fájdalmak gyötörnék. Szerinted nem viselkedik furcsán az utóbbi időben? A vakbuzgó hit, az örök harag… Félek. Szerintem rosszban sántikál, valami gonosz dolgot forral, mint a friss hajtásos mesémben. Vállat vontam, és gondolkoztam, megosszam-e vele, hogy anya is méregbe gurult. – Csak beképzeled. – Több mint egy órán át a Bibliát olvasta. Újra meg újra ugyanazt a passzust, azt hiszem, mert egyszer sem lapozott. – Marjorie… – Pssszt! Megfeledkeztem a suttogásról. – Bocsi. Még mindig színlelsz? – Te mit gondolsz? – Azt, hogy igen. – Akkor igen. Egyet se félj, béka. – Miért mondtál csúnya dolgokat? Miért vakartad véresre magad? – Muszáj volt. Különben nem hittek volna nekem. – Anya most sem hisz. – Azt csak úgy mondja. Valójában meggyőztem. Látom rajta. Ahányszor csak rám tekint, egy rémfilm pereg a szeme előtt. – Fájtak a karmolások? Először kitért a válasz alól. – Készülj fel! Még csak most jön a java. Anyáékkal is nehezebb lesz. De nincs más megoldás. Meg kell mutatnunk nekik. – Micsodát?

– Igen, fájtak a karmolások. De ez semmiség. Hamarosan sokkal, de sokkal rosszabb dologra fogok kényszerülni. Most pedig feküdj vissza. Nemsokára ébredezik mindenki. Kitipegtem a hálószobából, miközben szuggeráltam magam, hogy ha elég halkan lopakodom, ha nesztelenül mozgok, akkor a folyosói kamera nem érzékel, legrosszabb esetben pedig az éjszakai műszakos azt fogja hinni, hogy tettem még egy kört a fürdőszobában. Másnap persze kaptam a fejemre rendesen. Valakinek (sokáig furdalt a kíváncsiság, vajon Ken volt-e, de sosem kérdeztem rá) reggel az első dolga lehetett leadni a fülest apának az éjszakai csatangolásomról, mert a reggeli – a csokis gabonapehely kanalazása – kellős közepén kiverte a balhét: először üvöltözött velem teli torokból kamerák előtt. Mind a tíz körmömről lekapott; megállt a székem előtt, fölém tornyosult, feje rákvörös volt, szeme kidülledt. Újra meg újra nekem szegezte a kérdést, hogy szerintem ez csak egy játék-e, és ugye nem képzelem, hogy jó kedvükből csinálják? Sírva kértem bocsánatot, azzal védekezve, hogy csak megnéztem, jól van-e Marjorie. Anya nem kelt a védelmemre; kiment elszívni egy cigit, amíg Marjorie zsömléje a pirítóban melegedett. Apa ezután kérdőre vont: mit gondoltam, miért vezették be az új lámpaoltási szabályokat. Nem vagyok buta, mondta, lehetne annyi eszem, hogy magamtól is rájöjjek. Ettől csak butábbnak éreztem magam. Ha nem lett volna világos, bizonytalan időre megtiltották, hogy egymagam Marjorie szobájába menjek, vagy kettesben maradjak vele. Ellenkező esetben nem nézhetem a nagylábús és édesvízi szörnyes műsoraimat.

20. FEJEZET A készítők természetesen felhasználták a Marjorie szobájában lejátszódott késő esti eseményeket, hogy legyen mivel kitölteni a harmadik és negyedik epizódot. A Navidson doktor jelenlétében lebonyolított kikérdezést például két külön kameraállásból is rögzítették. Lassított felvételt alkalmaztak, hogy mindinkább Marjorie mimikájára és kézmozdulataira fókuszálhassanak, és ekkor fedezték fel, hogy a kamera órája szerint 12:37-kor, amikor Marjorie először hivatkozott többes számban magára, az egyik snitten (mindkét szögből) vörösen világít a szeme, mintha vakuval fotózták volna. A sorozatban kikérték két profi fotós véleményét, akik a nyersanyag vizsgálatát követően sem tudtak egyértelmű választ adni a vörös fény eredetére. A készítők egyúttal a kikérdezés kikockázása során furcsa árnyjátékra lettek figyelmesek a Marjorie mögötti falon, tőle srégen jobbra, nézői oldalról pedig balra. Három különböző alkalommal is hosszúkás, henger alakú árnyak hajladoztak és vonaglottak a háttérben. Ebben is kikérték a szakértők véleményét, akik megint csak széttárták a kezüket, habár – bizonyítás nélkül – helyből kizárták a lehetőséget, hogy valaki photoshoppolta volna a felvételt, a vágással trükközött, vagy máshogy babrált volna a celluloiddal. Hangmérnökök és beszédelemzők vették górcső alá Marjorie audiofelvételét. Szétcincálták azokat a részeket, ahol elváltoztatta a hangját, megvizsgálták a

beszédmintákat és a frekvenciameneteket, és kielemezték a pillanatnyi érzelmi állapotát egy rétegzett hangelemző rendszerrel. Az egyik szakértő megállapította, hogy valamennyi hangszín teljesen más vokális biometriával rendelkezett (amely magában foglalja a beszélő anatómiáját – a szája és torka méretét és formáját –, valamint a társadalmi/tájnyelvi nyelvhasználatuk egyéni jellegzetességeit/stílusát), és semmiképp sem származhattak egyazon személytől. Utánajártak minden adatnak, ami Marjorie szájából elhangzott, hitelesítették az idézett forrásokat, és egy rövid szegmensben lenyomozták, ellenőrizték azon állítását, miszerint a pápa ördögűzést hajtott végre a Szent Péter téren. Bevágták a videót, melyen Ferenc pápa egy kerekesszékben ülő, meg-megvonagló férfi homlokára tett kézzel imádkozik. Azután megmutatták a Vatikán írásos nyilatkozatát: cáfolták is, meg nem is, hogy a pápa nyilvánosan ördögöt űzött. Idéztek Ferenc pápa Az égről és a földről című kötetéből, amit még érsekként írt, külön kiemelve a második fejezetet („Az ördögről”), melyben vészjósló passzusok szólnak a Sátán rettenetes befolyásáról. Végül leadtak egy harmadlagos forrásból származó interjút Madrid püspökével, aki valóban kérvényt nyújtott be a Vatikánnak a papjai ördögűzővé neveléséről. Ezután zanzásított életrajzi összefoglalást készítettek H. P. Lovecraftról. Említést tettek a szerző kiterjedt életművéről, reneszánszát élő történeteiről, napjaink popkulturális és szépirodalmi világára gyakorolt hatásáról, valamint a The Library of America Kiadó gondozásában megjelent új gyűjteményes kötetéről. Gyorstalpalót adtak az ősi istenek és Cthulhu mítoszáról, a Yidhra nevű démon szerepéről, s megkísérelték elhelyezni a démonok/gonosz szellemek folklór- és vallástörténet tágabb kontextusában. A Marjorie kikérdezését elemző megannyi szegmenst a résztvevők reakcióvideóival tagolták. Anya és apa számos bejátszásban adtak hangot gondolataiknak és véleményüknek. Apát mindig fénykoszorú övezte, rendszerint a hátsó verandán beszélt, mellkasát kidüllesztette, szálfaegyenesen, eltökélten feszített, készen állt megtenni minden tőle telhetőt. Nem emlékeztetett arra az emberre, akit én ismertem. Tekintete lángolt, akár a napkitörés; szokatlanul szélesen, teli szájjal vigyorgott. És a hangja is másképp csengett, mint amire emlékeztem. Nem a kamerába beszélt; szónokolt. Kiselőadást tartott a családunk összetartó erejéről. Terjesztette az igét, bibliai utalásokat csempészett a szövegébe, és azt szajkózta: „Isten áldjon minket.” Az anyával lebonyolított interjúkat ezzel szemben a konyhában vették fel: tompa félhomályban, már-már szépia színben ült az asztalnál, s az esetek többségében cigarettafüst bodorodott az előtte lévő hamutartóból. A készítők a hitetlen Tamás szerepét osztották rá a családon belül. Nem is jártak messze az igazságtól, ám eközben úgy állították be, mintha az idegösszeomlás szélén táncolna, ami persze szintén megfelelt a valóságnak, csak hát apa sem volt különb. Mérget vennék rá, hogy meglehetősen szabadon vágták meg az interjúit. Olyan sorozatszereplőként tüntették fel, aki képtelen szembenézni a valósággal – a valóságshow valóságával –, de még csak szavakba sem tudja önteni a tagadását. A képen kívüli kérdező, teszem azt, a felvételen szereplő árnyékokról és Marjorie piros szeméről faggatja (apától bezzeg nem kérdeztek semmi ilyesmit, vagy ha mégis, akkor azok a

részletek a vágóasztalon végezték), vagy Marjorie szavaival szembesíti, majd vágás, és anyát látjuk, ahogy a vállát vonogatja, összefüggéstelenül dadog, a székébe süpped, vagy azt motyogja, „nem tudom”, „nem biztos”. Dr. Navidsont a háznak egy olyan pontján állították kamera elé, amiről még én sem tudom megállapítani, hogy pontosan hol is lehetett: a háttérben egy fehér fal (konyha? nappali? az egyik folyosó? lépcsőpihenő? vendégszoba?), arca betölti a teljes képet. A doktor hebeg-habog, szemlátomást borzasztóan feszengett a kamera előtt. Az orvosi titoktartásra hivatkozva nem nyilatkozott az ügy részleteiről, ám elismerte, hogy tolmácsolta a püspöknek: Marjorie rendkívüli eset, akin az orvostudomány már nem segíthet. A következő interjúban bemutatták a nézőknek Wanderly atyát. A temploma egyik padjából mesélt jezsuita életútjáról, kitért a Szent Kereszt Főiskolán szerzett alap- és mesterdiplomájára, és hosszan áradozott a kutyájáról, Milóról – cocker spániel keverék –, aki tizenhat éve osztja meg vele a parókiát. A képen kívüli kérdező ezután noszogatta, nem tud-e valami viccet. Wanderly atya elpirult, őszintén szabadkozott, hogy sajnos nem egy nagy tréfamester, de aztán csak előrukkolt eggyel: – Miért szenvedi meg az ördög a gazdasági válságot? Mert a bűn zsoldja után tíz százalékkal többet kell adóznia. Wanderly atya az egyik reakcióvideójában (az előszobában forgatták, a lépcső előtt állt, és jobbról, a háta mögül természetes fény özönlött a házba) jóval készségesebben vezette elő betonbiztosnak ítélt érveit Marjorie gonosz szellem általi megszállottsága mellett, mint Navidson doktor. Még az egyik tüntetővel is leközöltek egy interjút a ház előtt. Csodák csodája: ez az ötlet katasztrofális tévedésnek bizonyult. Gondolom, Barryék sejtették, hogy a transzparenst lóbáló hígagyúval folytatott beszélgetés újabb tüntetőket vonz majd a házhoz, ami még több (ingyenes!) médianyilvánosságot jelent a sorozat számára. Egyszóval Barry sunyi, számító módon, a családunk biztonságával mit sem törődve zsákmányolt ki bennünket, de valószínűleg még ő sem hozott volna szándékosan a nyakunkra egybusznyi hírhedten szélsőséges, gyűlölködő, baptista elmeháborodottat, csak hát mégis ez történt. Velem mindössze egyetlen interjút vettek fel. Nem eresztették bő lére. Ken kérdezgetett a kamera mögül, míg én az ágyamon kuporogtam. A felvételre azután került sor, hogy egy különösen pocsék nap után hazaértem az iskolából, és csaknem egy órán keresztül beszélgettünk. Javarészt a Marjorie szobájában lezajlott eseményeket ecseteltük, de szóba került az is, hogyan telnek a mindennapjaim, miközben kamerák vesznek, meg egyáltalán, hogy érzem magam. Adásba végül csak három kérdés-felelet került be, amit a negyedik epizód végére biggyesztettek. Ken: – Szereted a nővéred? Én: – Hát persze. Nagyon. Ő a legjobb barátnőm. Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint ő. Bármit megtennék érte. Ken: – Féltél tegnap este, amikor Wanderly atya és Navidson doktor kikérdezte a nővéredet?

Én (hosszú szünet, melynek során testhelyzetet váltok az ágyon, felhúzom a lábam, és törökülésbe ülök, ide nézz, törökméz): – Aha, egy kicsit. De nem Marjorie-tól féltem. Hanem attól, ami Wanderly atya szerint vele történik. Ken: – Mi volt a legijesztőbb része? Én: – Hát… az a sok karmolás. Nem gondoltam volna, hogy képes ártani magának. A készítők két epizódot szántak a szörnyű éjszakához kapcsolódó jelenetekre, mert megtehették. És mert nem volt más választásuk. Két nappal a Marjorie szobájában történt események után Wanderly atya tájékoztatott minket, hogy a bostoni egyházmegye (amit az Essex megye déli részében található hatvannégy plébánia alkotott) északi körzetének püspöke engedélyezte és áldását adta a Marjorie-n végrehajtandó ördögűzésre. Wanderly atya összedugta a fejét Barryvel, majd kijelentette, hogy nyolc napot kér a felkészülésre. Egyikünk sem vonta kérdőre. A nyolcnapos átmeneti időszak alatt a küvilágban egyre inkább eluralkodott a káosz. Az iskolában tarthatatlanná vált a helyzet. A többi gyerek egyre többször és egyre nyíltabban kötött belém. Tekintve, hogy Massachusetts állam nemrég hozott törvényt az iskolai kegyetlenkedések elleni szigorúbb fellépés érdekében, amely súlyos jogi felelősséget varrt az iskolák vezetőségének nyakába, amennyiben egy tanuló terrorizálását szőnyeg alá söprik, a nevelőtestület és az igazgatóság lázas igyekezetében napi rendszerességgel hívatta be anyát. A felnőttek tanácstalanul álltak a szituáció előtt, anyának azonban esze ágában sem volt otthon fogni. Én az egészből csupán annyit érzékeltem, hogy a gyerek, aki „Sátán húgicájának” gúnyolt, és három egymás utáni napon is olyan erővel feszítette hátra a karom, hogy csupa kék-zöld foltot hagyott, a rá következő két napon hiányzott az iskolából, s miután visszatért, nem jöhetett a közelembe. Marjorie addigra már egyáltalán nem járt suliba, néhány volt osztálytársa azonban nyitott egy Instagram fiókot a neve alatt, ahová screenshotokat posztoltak a sorozatból: részben róla, részben a Marjorie-t játszó színésznőről. Évekkel később tudtam meg, hogy a képeket durva és kegyetlenül szexista képaláírásokkal látták el. Az egyik képen a Marjorie-t játszó színésznő a folyosón maszturbál az alábbi felirattal: „Rázd a segged a Sátánnak! Bassz seggbe, Jézus!” A fiók tulajdonosát és öt másik diákot egy hétre felfüggesztették. A hideg novemberi időjárás dacára a házunk előtt tüntető tömeg létszáma olyannyira felduzzadt, hogy szinte járhatatlanná vált az utca. Két rendőrt vezényeltek ki, hogy tartsák távol a tüntetőket a háztól, az udvartól, tőlünk és a stábtól. A rendőrök naponta cserélték a sárga szalagot, és egy-egy jármű távozásakor vagy érkezésekor vissza kellett zavarni a hőbörgőket a kocsifelhajtónkról. Anya fizetés nélküli szabadságra ment a bankból. Velem nem beszélt erről, de egyszer megütötte a fülem, amikor elpanaszolta apának, hogy a bank ötlete volt. Fél órára vagy még távolabb lévő városokba járt bevásárolni. Esténként a telefonon lógott a szüleivel (a még életben lévő nagyszüleimmel), akik Kaliforniában laktak. Nem értették, miért veszünk részt a sorozatban. Anya belengette, hogy majd meglátogatjuk őket, ha vége ennek az egésznek. – Juhuhú! – örvendeztem. – Mennyi időre?

Mire anya: – Nem… nem tudom. Lehet, hogy jó hosszú időre. Apa a délelőttjei nagy részét Wanderly atya parókiáján töltötte: mindkét reggeli misén részt vett, és állítólag még az oltáriszentséget is kiszolgáltatta. Ennél jobban nem is indulhat a nap, mesélte nekem. Emlékszem, mennyit áradozott, hogy „a templomban eltelik reménnyel a szívem, hitbéli felebarátaim imái és támogatása éltet engem, mint a napsugár a szépséges napraforgót”. A fejére olvashattam volna, hogy mindaz, ami velünk történik, nem körülötte forog, de végül inamba szállt a bátorságom. Délutánonként aztán a tüntetőkkel vitatkozott, fenyegetőzött. Napról napra egyre ijesztőbb hatást keltett. Míg tehát a közösségben elfoglalt pozíciónk és státuszunk meredeken zuhant, a házon belül viszonylagos szélcsend uralkodott. Az ördögűzési kísérlet dátumának kitűzését követően Marjorie bizarr viselkedése mondhatni tünetmentes fázisba került. Továbbra is csupán félszavakkal kommunikált, szinte mindig be volt dugva a fülhallgatója, és időnként azon kaptam, hogy magában beszél, vagy ok nélkül nevetgél, de már hajlandó volt elhagyni a szobáját, és lejött velünk vacsorázni a konyhába. Hét napig semmi drámai esemény nem történt a házban, semmi említésre méltó, amit fel lehetett volna használni a sorozatban. Ezt onnan tudom, hogy Barry egész héten toporzékolt, nagy dérrel-dúrral szobáról szobára járt, mint aki reménykedik, hogy egyszer csak megpillant egy démont az egyik sötét zugban székletet üríteni, egy vérző falat vagy más nézőcsalogató jelenetet. Csalatkoznia kellett. Kijött a sodrából a stábtagokkal, és mintha Kent pécézte volna ki magának, egy ízben rá is rivallt: – Találj már ki valamit! Nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Végül találtak „valamit”: egy vacsora utáni családi életképet. Az ördögűzés előestéjén történt; a nappaliban tévéztünk. Apa betett egy sorozatot, melyben egy túlélőművészt magára hagynak a vadon kellős közepén, és tíz napig mézgán, bogarakon és rágcsálókon kell tengődnie. Az aktuális részben a pasas a kanadai tajga szívében küzdött az életben maradásért. Csupán fél szemmel néztem a tévét; cigánykereket hánytam a nappaliban, bukfenceztem a kanapé előtt, és megkértem apát, hogy pontozza a teljesítményemet felemelt vagy lefelé fordított hüvelykujjával. Anya rám szólt, de gyenge próbálkozását válaszra se méltattam. Úgysem rám figyelt: az okostelefonját bambulta. Ekkor Marjorie sétált le a lépcsőn. – Sziasztok! Tévézhetek veletek? – Persze, hogyne, gyere csak – vágtuk rá egymás szavába vágva. Marjorie lehuppant a tévé elé, a padlóra hasalt, fejét a tenyerére támasztotta. Néztük, ahogy tévézik. Vibrált a levegő a nappaliban. Aggódtunk, hogy valami történni fog, ugyanakkor örültünk, hogy a körünkben üdvözölhetjük. Hirtelen Barry és Ken tűnt fel az előszobában. A szoba két sarkából egy-egy kamera vette minden mozdulatunkat. Barry szólt, hogy szeretne egy közös jelenetet, melyben normális családi életet próbálunk élni. Szó szerint így: „normális családi életet”. Suttogva konzultált Kennel, átfutotta a forgatókönyvíró jegyzeteit, majd eligazított minket. – Nos tehát – mondta. – Kezdetnek meséljétek el, mit látunk a tévében.

Zavartan, tanácstalanul néztünk egymásra. – Ez tiszta hülyeség – szólalt meg anya. Apa dühbe gurult, és csípőből leteremtette. – Ilyen nincs. Semmiből nem áll megcsinálni. Tényleg ennyire nehezetekre esik egy család lenni? Anya sem volt rest a riposzttal. – Milyen igaz! Gyertek, gyerekek, gyűljetek apátok köré, fogjuk meg egymás kezét, és énekeljük, hogy „hakuna matata”! Fürgén hátraszaltóztam a kanapé karfájáról; a talpam nagyot csattant a padlón. – Apa! Apa! – kiabáltam. – Pontozz! Megígérted, hogy pontozod a tornamutatványaimat! – Drukkoltam, hogy a kajabálásommal csírájában elfojtsam a veszekedést. Apa feltartotta a hüvelykujját, és kurjantott egyet mellé, de a lelkesedése hagyott maga után bőven kívánnivalót. Mielőtt anyáék ismét egymás torkának ugrottak volna, a tévére mutattam. – Talán ezúttal megtalálják a nagylábút! – Ez nem az a sorozat, béka – szólalt meg Marjorie. Döbbenettel vegyes örömmel konstatáltuk, hogy Marjorie ilyen fesztelenül cseveg velünk. Barry a kezével körözve jelezte, hogy forog a kamera, némán kérlelt, hogy valamelyikünk válaszoljon, görgesse tovább a beszélgetést. – Úgy van – bökte ki apa. – Ennek… ööö… az a címe, hogy Túlélőember. – Én is tudom – vágtam rá. – De tök egyedül kóricál az erdő mélyén. Ott lakik a nagylábú is. Lehet, hogy összefut vele. – Pfff. Erősen kétlem, aranyom. – Apa kínosan túljátszotta a szerepét. Erőltetett mosolyt kényszerített magára, mint aki citromba harapott. – Fogadjunk, hogy hallotta a nagylábú bömbölését, de nem ismerte fel, mert nem ért hozzá. – Egykezes cigánykerékkel nyomatékosítottam az állításomat. – Már hogyne értene hozzá! – vitatkozott apa. – Nem, ő nem egy nagylábúszakértő. – Gyors pillantást vetettem Barryre és Kenre, hogy lássam, jól csináljuk-e, megfelelőképpen beszélgetünk-e a kívánt témákról. Pillanatnyi csönd támadt. Végül Barry törte meg: – Maga mit gondol, Sarah? Az úriember nagylábúszakértő, vagy sem? – Tessék? – kérdezte anya. – Ó, elnézést. – A dohányzóasztalra rakta a mobilját, és karba fonta a kezét. – Nem az. Csak egy hogyishívják… izé, túlélőember. – Olyan, mint egy szuperhősnév – állapítottam meg. – Kéne neki egy köpeny. Anya bánatosan elmosolyodott, mintha időtlen idők óta észre sem vette volna, hogy ott vagyok. – Köpeny sztornó! – idézte az egyik kedvenc filmem, A hihetetlen család szereplőjét. – Hínárból és gallyakból font köpeny – motyogta Marjorie szimultán módon anyával. Most nem furcsán, nyugtalanítóan, megszállottan motyogott, hanem úgy, mint régen, méla unalommal, foghegyről vetve oda a szavait. Hallottam és értettem. Anya nemkülönben: elnevette magát.

– Mókusprémből varrt sztreccs alsógatyával – toldotta meg Marjorie. – Abban tárolja a mogyoróit – mondta anya. – Anyu! – sikkantottam. Mindenki nevetett, csak apa nem. Ismét csend telepedett a szobára. Barry és Ken sutyorogtak, a jegyzeteiket bújták. A kanapé karfájára támaszkodtam, mintha lólengéshez készülődnék, lábujjhegyre emelkedtem, majd vissza a sarkamra. Néztük, hogy a túlélőember menedéket ácsol, és kelepcét állít a kistestű állatoknak. – Ne már! – fintorogtam. – Most össze fogja préselni az állatok fejét a sziklatömbökkel? Nem akarom látni. Kapcsoljunk máshova! Marjorie hátrafordult, hunyorított, egymáshoz közelítette hüvelyk- és mutatóujját, és a résen keresztül méricskélt. – Mindjárt összepréselem a fejed. – Összedörzsölte az ujjait. – Trancsír, trancsír, trancsír… Halálhörgést imitáltam, a kanapéra hanyatlottam, a magasba lendítettem a lábam, elvesztettem az egyensúlyom, és arccal apa ölébe borultam. – Mit csinálsz? – gördített le a kanapéra. – Megütötted a… – A kamerára tekintett, és elharapta a mondat végét. Marjorie készségesen befejezte helyette. – Megütötted a mogyoróit! – kuncogott. Követtem a példáját. Anya is beszállt. Ken javasolta, hogy tegyünk be egy DVD-t, egy filmet, amit mind szívesen megnéznénk. Valami vidámat, amiről beszélgethetünk. A hihetetlen családot követeltem, de Marjorie megvétózta. Anya a DVD-szekrényhez sétált, és a szerény kollekciót böngészte. Sorolni kezdte a címeket; mindegyikre nemmel szavazott valamelyikünk. Nem született konszenzusos döntés. – Inkább hagyjuk. John, keress valamit a tévében, ami mindenkinek megfelel. – SpongyaBob! – kiáltottam. – Nem… Apa sportcsatornára váltott – hokimeccs ment rajta éppen –, mire testületileg felnyögtünk, úgyhogy visszakapcsolt a Túlélőemberre. Marjorie feltápászkodott. – Hova mész? – kérdezte apa. – Ööö, a szobámba szeretnék. Lehet? – Persze. Minden… minden rendben? Marjorie hallgatott. Kaptam a lehetőségen: – Ha Marjorie úgyis felmegy a szobájába, berakhatjuk A hihetetlen családot? Gyere, Ken, nézd meg velem! Barry felemelt kézzel a nappaliban termett, akár egy forgalomirányító rendőr. – Remekül csinálják. Marjorie, megtennéd a kedvünkért, hogy még pár percig a családdal maradsz? Persze csak ha jól érzed magad. Leköteleznél.

Marjorie ajka némán mozgott. Sejtelmem sem volt, mire készül. Annál inkább meglepődtem, amikor szótlanul teljesítette Barry kérését, és a padlóra telepedett. – Pompás – csapta össze Barry a tenyerét. – Jól van, hölgyek-urak, mit szólnának, ha rátérnénk a holnapi napra? – Mit akar, mit mondjunk? – kérdezte anya. – Magukra bízom. Idegesek? Félnek? Izgatottak? Megkönnyebbültek? Hiszen holnap fog bekövetkezni az, amiért belevágtunk az egészbe. Hát semmit nem akarnak üzenni egymásnak, a kameráknak, a nézőknek? Nekem aztán mindegy, micsodát, csak produkáljanak valamit. Ken megérintette Barry könyökét, nyugalomra intette, és visszakísérte az előszobába. – Ám legyen! – csattant fel anya. – Megmondom, mit gondolok. Kapja be, Barry! Elég érthetően fogalmaztam? Esetleg elismételjem hangosabban is, hátha nem vették a mikrofonok? – Arca paprikavörösre színeződött, hátrahúzott ajkai közül kivillantak vicsorgó fogai. – Szükségtelen – válaszolta Barry. – Elsőre is megvolt, köszönjük. Apa összegörnyedt, és az arcába temette a kezét, akár egy lufi, amit leeresztettek. – Holnap – dünnyögte. – Holnap beteljesedik Isten műve. A szombat az Úr napja. – Amikor felemelte a fejét, csukva volt a szeme. Elmormolt egy imát. – Őszintén remélem, hogy Isten a holnapot meghagyja Marjorie-nak – morogta anya. – A többit felőlem megtarthatja. Marjorie felállt, kikapcsolta a tévét, anyához sétált, és az ölébe ült. Egyforma magasak voltak, úgyhogy tökéletesen összeillettek, mintha indigópapírral rajzolták volna anyára. Anya átkarolta Marjorie derekát. Marjorie így szólt: – Szeretnék mesélni róla, milyen érzés, amikor… amikor magamon kívül vagyok. Mesélhetek róla? – Hát persze, ez csak természetes – felelte anya. Marjorie egy darabig hallgatott, és azt hittem, meggondolta magát, de aztán belekezdett. – Tegnap este az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy pisilnem kell. Azután kinyitottam a mosdó fölötti kisablakot, mert hirtelen elöntött a forróság, mintha negyvenöt fokos lázam volna, és felmásztam az ablakpárkányra. Szörnyen sokáig tartott, mire felértem, és beszuszakoltam magam az ablakkeretbe. Majdnem kizuhantam. Segítségért akartam kiáltani, de összeragadt a szám, nem kaptam levegőt, és apránként elszivárgott belőlem a lélek, végigcsorgott rajtam, mintha valaki fokozatosan lehalkította volna a hangerőmet. Tudtam, haldoklom, megértettem, milyen érzés haldokolni, és az egészben az volt a legrosszabb, hogy úgy éreztem, a rettenetes haláltusám örökké fog tartani. A tartalékaim soha nem apadnak el teljesen, ezért a szörnyű érzés sem múlhat el. Ennyi. Lekecmeregtem az ablakból, visszasétáltam a szobámba, bedugtam a fülhallgatómat, ágyba bújtam, de hiába: a haláltusám szörnyű érzése elkísért oda is. – Ez iszonyúan hangzik, Marjorie – nyögte anya futóhomokba süppedt hangon.

– Figyu, szeretnék kérni egy szívességet – folytatta Marjorie. – Ott lesztek a szobában az ördögűzés alatt? Szeretném, ha mellettem lennétek. – Remegett, síróssá vált a hangja. A sűrű csöndben még a kamerák zúgását is hallani lehetett. – Hát persze, hogy melletted leszünk – ígérte anya. – Apád és én nagyon szeretünk, mindig számíthatsz ránk. Apa dörmögött, hogy Isten is szereti. – Köszönöm – mondta Marjorie. – De Merrynek is ott a helye. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – húzta a száját apa. – Anyáddal arról beszéltünk, hogy Merrynek Erin néninél kellene töltenie az éjszakát, ugye, Sarah? Ekkor hallottam először az Erin néni-féle tervről. – Nem, ezt nem tehetitek – közölte Marjorie. – Az úgy nem fog működni. Ha Merry nincs a szobában… – Szünetet tartott, majd elismételte. – Ha Merry nincs a szobában, valakinek baja esik. Nagyon nagy baja. Az illető a saját bőrén tapasztalhatja meg, amit tegnap este átéltem, és mindörökkön-örökké szenvedni fog tőle. – Mire célzol? – Arra, hogy valaki a szobában, nem tudom, kicsoda, bárki lehet, de tudom, a zsigereimben érzem, hogy az ördögűzés csődöt mond, és akkor valakinek szörnyű bántódása esik. Hacsak Merry nincs a szobában. Apa felpattant, két lépéssel Marjorie előtt termett, és fölé magasodott, mint egy roppant nagy fatörzs. – Most a démon beszél belőled? – Nem. Én beszélek. – Miből gondolod, hogy balul sül el az ördögűzés? – Mondtam már. Tudom, és kész. Ezek a képek és gondolatok a fejemben születnek meg. Apa dühösen megvakarta az arcát, mintha le akarná nyúzni a bőrét. A plafonra emelte a tekintetét. – Bárcsak itt volna Wanderly atya! – sóhajtott. – Sokszor a lelkemre kötötte, ne adjak hitelt a szavaidnak, mert a démon hazug. – Azzal letekintett Marjorie-ra. – Sajnálom, kincsem, de nem tudom, mit higgyek. – Wanderly atya, Barry és a többiek a legutóbb is ragaszkodtak hozzá, hogy Merry a szobában tartózkodjon, nemde? Mi változott azóta? Alighanem ezúttal is osztanák a véleményem. A nézők zabálni fogják, igaz? – Nem ezért kérették Merryt a szobába – dohogott apa. Marjorie felnevetett. – Ó, szóval akkor tényleg a szobába kérették? Csak vaktában lövöldöztem. Na vajon miért ragaszkodtak hozzá, hmm? Csak a két szép szeméért? – Marjorie kibontakozott anya öleléséből, és kikászálódott az öléből. Megkerülte anya székét, maga köré csavarta a csipkés, fehér függönyt, aztán megpördült, és bebábozódott. Úgy nézett ki, mint akkor este a kartonházikóban, a takaró alatt, ám ezúttal az arca – ha a vonásai nem is – átsejlettek a függönyön. – Marjorie, tessék abbahagyni! – szólt rá apa. – Gyere ki onnan!

Anya meg sem mozdult. Ülve maradt, szavait a nagy semmibe látszott darálni a szobában. – Tudom, már megbeszéltük a holnapi teendőket Wanderly atyával és Barryvel, de én most már magasról tojok az utasításaikra vagy az óhajaikra. Nem akarom, hogy Merry ott legyen az ördögűzésen. Nem akarom, hogy végignézze, miken kell keresztülmenned. Hogy mire kényszerítenek. Nem akarom, hogy ebben az állapotban lásson, Marjorie. Aggódom érted, de legalább annyira aggódok Merryért is, mert őt is megviseli mindez. A függönybe bugyolált Marjorie így felelt: – Így segíthetsz rajtam, anya, rajtam és az egész családon. Meglátod. Azzal a feltétellel, hogy Merry is a szobában lesz. Különben megtagadom az együttműködést. Nem megyek oda, ahová parancsoljátok, és nem teszem meg, amit kértek tőlem. Befogom a fülem és betapasztom a szemem, amikor Wanderly atya felolvassa a rituálé szövegét. Pucérra vetkőzöm, hogy ne filmezhessetek le. Ha minden kötél szakad, összetöröm a kamerákat. Kő kövön nem marad. – Marjorie… – emelte fel apa a hangját. Marjorie az ablakkal szomszédos falnak dőlt. – Ha ágyhoz kötöztök, ordítani fogok, sikítozni, káromkodni, trágár, blaszfém dolgokat vágok Wanderly atya fejéhez, túlkiabálok mindent, és használhatatlan lesz a felvétel hanganyaga. Azután pedig valakinek baja esik. Apa erőszakosan próbálta kigöngyölni Marjorie-t a függönyből, miközben a benne lakozó tisztátalan démonnal kiabált. Anya is kijött a sodrából: apának rontott, követelte, hogy hagyja abba, hogy ez fáj Marjorie-nak, karon ragadta, és megpróbálta magával vonszolni. Apa rámordult, és kitépte a karját a szorításából. Anya bevetette maradék erejét is, ütlegelte, karmolta apa karját. Barry és Ken azonnal ott termettek, hogy szétválasszák őket. Tudom, közhelyes, de úgy emlékszem vissza erre a jelenetre, mintha lassított felvételben játszódott volna le. Életem egy műsoros videókazetta, amit lassabb lejátszási sebességgel elemzek ki szenvtelenül. Más szóval, a memóriám egy számítógép, melynek processzorsebessége nem bír el az információáramlással, és csupán mesterséges lassítás révén előzhető meg a teljes összeomlás és nyerhető ki hasznos adat. A négy ordibáló felnőtt egymást ráncigálta, a forgatag közepén pedig pörgött-forgott, táncolt a függöny, oxigéndús lángokként ölelve körbe Marjorie-t. A nővérem mosolygott, kivillantotta fogait a leheletvékony csipkefüggöny mögül, aztán letépték az arcáról, s egyben a függönysínról is. – Figyeljetek rám! – kiabálta Marjorie. – Nem tudom, képes vagyok-e rá, de meg akarlak menteni titeket. Merry segíthet nekem! Mást sem hajtogattam végig, mint hogy részt akarok venni az ördögűzésen, de a többiek rám sem hederítettek. Végül aztán betelt a pohár: bömbölni kezdtem, sikítoztam, hogy hagyják abba. Kis idő múlva már teli torokból, fülsiketítő fejhangon visítottam, és elvesztettem az önkontrollom. A felnőttek ekkor meghallottak, és hirtelen megmerevedtek. Hevesen rázott a zokogás, szabályosan fuldokoltam. Anya rám kiabált, hogy ne sírjak, nincs semmi baj, erre apa is elbőgte magát, és bocsánatért esedezett. Marjorie kifejezéstelen tekintettel a padlóra

ereszkedett, fogta a függöny sarkát, és a szájába vette. Barry és Ken kihátrált a képből, vissza az előszobába. Anya a karjába kapott, felszaladt velem a fürdőszobába, leültetett a vécéülőkére, és lehajtotta a fejem. Hideg vízzel benedvesített egy kéztörlőt, és a tarkómra tette. Odaát, a nappaliban apa imádkozott, pergett a nyelve, le sem vitte a hangsúlyt a mondatok végén, se vége, se hossza nem volt. Nem tudtam kivenni, mit mond. Egyetlen masszává olvadt össze a tarkómon csörgedező jéghideg csermelyekkel.

21. FEJEZET Amikor felvirradt az ördögűzés reggele, nem mentem iskolába. Ez teljes meglepetésként ért. Senki nem szólt előre. Nem kérdezték, otthon akarok-e maradni. Még csak fel sem keltettek, így, ha akartam, sem tudtam volna suliba menni. Kilenc után nem sokkal ébredtem fel. Először szorongás tört rám, mintha valami rossz fát tettem volna a tűzre. Anya mellettem hortyogott az ágyban. Még akkor sem mocorgott, amikor csendben felkeltem, tréningruhát öltöttem, és kisurrantam a szobából. Marjorie az oldalán fekve, az ajtónak háttal aludt a szobájában. Apa szobájához érve belestem a folyosóról: sehol senki. A napozóteraszra slattyogtam, majd félrehúztam a fekete drapériát, hogy kilássak az utcafronti ablakon. Apa kocsijának se híre, se hamva. Lementem reggelizni, és a konyhában ott találtam Kent: egyedül üldögélt a konyhaasztalnál, kávé, laptop, notesz hevert előtte. – Szép jó reggelt, Merry! – köszönt. – Szia! – Segítsek? Összeüssek neked valamit? – Nem kell. – Gorombán viselkedtem vele, mintha haragudnék rá, pedig magam sem tudtam, miért kéne haragudnom. Müzlit csináltam; véletlenül kilöttyintettem egy kevés tejet az asztalra, de rögtön fel is takarítottam. Kennel szemben foglaltam helyet, és a gyümölcsös gabonapelyhet ropogtattam. – Ma kihagyod a sulit? – Aha. Ma van a nagy nap, tudod. – Tudom. Légy óvatos, rendben? – Holnap is itt leszel? Utána? – Nem tudom. Attól függ. – Mitől? – A mai naptól. Ez még a jövő zenéje. Barry jelenleg is a produkciós céggel és a csatorna képviselőivel tárgyal. Tippre holnap is itt leszünk, de sosem lehet tudni. Lehet, hogy holnap tábort bontunk, aztán pár hét múlva visszajövünk, és még csinálunk pár interjút, meg felveszünk dolgokat. – Nem te vagy a forgatókönyvíró? Írd bele a történetbe, hogy még maradsz pár napig. – Bárcsak ekkora hatalmuk lenne az íróknak! – sóhajtott Ken.

Megettem a reggelim maradékát, és töltöttem magamnak egy pohár narancslét. Kortyolgatás közben néztem, hogy Ken olvas valamit a laptopján, és szorgosan jegyzetel. – Kimegyek focizni! – jelentettem be. Nem kérdeztem, van-e kedve játszani velem, ő pedig nem kérdezte, hogy szeretném-e. Amíg bekötöttem a cipőfűzőmet, összepakolta a holmiját, majd a homlokát ráncolta. – Zimankós az idő odakint. Kevés lesz az a tréningfölső. Vállat vontam, és juszt is kisétáltam a labdámmal. Kennek igaza volt. Meg lehetett fagyni. A labdám egyből megkeményedett, mintha egy szikladarabot rugdostam volna. Nem egy kellemes érzés. A nyirkos, zúzmarás falevelek ráadásul rátapadtak a bőrre. Anyáék a múltkori meccs óta sem gereblyézték össze az avart a hátsó udvaron. Anya szerint kisebb gondjuk is nagyobb; apának ellenben tetszett, hogy ettől olyan filmszerű a kert, és hatásos, „ősz New Englandben” témájú beállításokra teremtett lehetőséget. Nagyzolását hallva mind a szemünket forgattuk, még az operatőr is, aki bennünket vett. Semmi kedvem nem volt visszakullogni a házba, és beismerni Kennek, hogy egy szál tréningfölsőben tényleg fázom. Kint maradtam tehát, utat törtem az avarban, mígnem az arcom kicserepesedett, a lábujjaim pedig átnedvesedtek, érzéketlen göcsörtökké dermedtek az edzőcipőmben. Mialatt önkéntes száműzetésemet focizással töltöttem a gulágon, növekvő hangzavar szűrődött hátra a bejárat irányából. A tüntetőkre gyanakodtam, akik az elmúlt hetek alatt mindennapossá váltak, belesimultak a háttérbe, akár a tapéta, amit észre sem veszünk, amíg szánt szándékkal meg nem állunk előtte, meredten bámuljuk, követjük a mintázatát. Úgy döntöttem, unom a jégfocit, inkább előremegyek, és megbámulom a tapétát. Apa alig néhány másodperce kanyarodhatott rá a kocsifelhajtóra, mert az autója keresztben állt a betonon, járt a motorja, nyitva állt a vezető oldali ajtó, ő pedig üvöltve mutogatott a tiltakozókra. Két rendőr állta el az útját, és úgy láttam, fizikai kényszert alkalmazva tartóztatták fel. A ház előtti utcán egy üresben járó, fehér minibusz vesztegelt. Eddig ismeretlen tiltakozók vették körül a járművet. Zárt kört alkotva tüntetőleg elkülönültek a szokásos társaságtól, akik leplezetlen ellenszenvvel szemlélték a jövevényeket. Az új csoport, rikító neonsárga és zöld táblákat emelt a magasba, mintha – micsoda irónia! – a hippikorszak szivárványos pólómintáit kasírozták volna a transzparenseikre. A feliratok azonban vastag, ocsmány, fekete betűkkel kerültek fel rájuk. A táblák az alábbi jelszavakat hirdették: ISTEN GYŰLÖLI A BUZERÁNSOKAT. POKOLRA JUTTOK. ISTEN GYŰLÖLI A BUZERÁNS KATOLIKUS PAPOKAT. ISTEN GYŰLÖL TITEKET. ISTEN GYŰLÖLI MARJORIE BARRETTET. Kétlem, hogy akkoriban tudtam volna, mit jelent a buzeráns. Azt viszont éreztem, hogy olyasmit látok, amit nem lenne szabad, és ettől görcsbe rándult a gyomrom. Az új csoportot többségében férfiak alkották, de akadt köztük egy-két nő is, meg egy kislány, velem egykorú, aki lelkesen lengette a POKOLRA JUTTOK feliratú tábláját. Ordítani szerettem volna, megértetni velük, hogy Marjorie a nővérem, és őt senki sem gyűlöli. Nem

fért a fejembe, hogyan utálhatja bárki pusztán azért, mert – ahogy anya is mondta – megbetegedett. Túl nyuszi voltam ahhoz, hogy rákiabáljak a félelmetes jövevényekre, inkább a bejárati ajtó felé iramodtam. Hirtelen dühös kiáltozás támadt a tömegben. Az éktelen ricsajból arra következtettem, hogy észrevettek, és üldözőbe vettek. Botladozva felrohantam a téglával kirakott lépcsőn, a tetején megpördültem, és a fenekemre huppantam a verandán. Lelki szemeim előtt láttam, hogy a jövevények elözönlik a pázsitot, s tábláikat lengetve, fogvicsorgatva, széttárt karral rontanak rám. A fejvesztett üvöltözés azonban apának szólt. Apa átverekedte magát a jövevények gyűrűjén, és szétszaggatta a keze ügyébe kerülő, Marjorie nevét viselő táblákat. – Mindent bele, apa! – szurkoltam neki. A rendőrök laza futólépésben a tömegbe ügettek, ám még mindig le voltak maradva néhány lépéssel apa mögött. Az egyik tüntető védekezésképpen a háta mögé dugta a transzparensét, és mondott valamit apának. Nem hallottam a hangját, a szája azonban mozgott, majd szélesen elvigyorodott. Úgysem mered, üzente a mosoly. Apának elborult az agya. A másik férfi arcába köpött, ordított, trágárságokat fröcsögött, ütötte-rúgta, ahol érte. A pasas nem vette fel a kesztyűt, sőt, behúzta a nyakát, és fedezéket keresett. A tüntetők pillanatok alatt szétrebbentek, okostelefon termett a kezükben, és a kavalkád irányába emelték. Nevettek, kurjongattak, buzdították az egyenlőtlen küzdelem résztvevőit. A rendőrök nagy nehezen utolérték apát, és hátulról lefogták. Apa magánkívül volt, torkaszakadtából üvöltve vergődött a rendőrök szorításában, hátravetett fejével ütlegelte az intézkedő rendőr mellkasát, hasztalan próbált szabadulni. Már nem szurkoltam neki. „Ne bántsátok az apukámat” – forrt a torkomra a könyörgés. Megijedtem, azt akartam, hogy a rendőrök fogják le, nyugtassák le, állítsák le. A két rendőr kitartó küzdelmének hála végül sikerült a földre teperni. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Semmit nem tehettem. Ajtót nyitottam. Ken elszaladt mellettem. Berohantam, fel a lépcsőn. Marjorie ébren volt, az ágya szélén üldögélt. Nem fékeztem le a szobája előtt, sprinteltem tovább a folyosón. – Nem megmondtam, hogy valami nagy gáz van apával? – szólt utánam Marjorie. – Még az is lehet, hogy ő a megszállott, nem igaz? A szobámba viharzottam, és bebújtam a paplan alá, a zavartalanul alvó anyám mellé. Anyának el kellett mennie az őrszobára letenni apáért az óvadékot. Megütötte a fülem, hogy a telefonba kiabál, akkor használta ezt a fura hangzású szót.

Egész délután Kennel tévéztem. Egyik kedvenc műsoromat sem adták éppen, úgyhogy kénytelenek voltunk rajzfilmeket nézni, amiket ráadásul már láttam is. Ritkán szóltunk egymáshoz. Megkérdeztem tőle, kint vannak-e még a jövevények. Igen, felelte. Szó szerint idézve: „Igen, azok a rohadékok még mindig kint dekkolnak.” El-elbóbiskoltam, majd felriadtam; hegyeztem a fülem, mikor gurul a ház elé anya kocsija; a bejárati ajtót sasoltam. Marjorie egyedül maradt az emeleten. Hallottam, hogy fel-alá járkál, a szobákban kísért, ajtókat csapkod. Elmorfondíroztam, vajon kinézett-e már az ablakon, látta-e az új tüntetőket, olvasta-e a róla szóló transzparenseket. Anyáék este hat óra tájékában értek haza. Anya még útközben hazaszólt, hogy vettek elvitelre vacsorát, így aztán Marjorie-val a konyhaasztalnál vártuk meg, amíg megérkeznek. Alighogy beléptek az ajtón, Marjorie még odasúgta nekem emlékeztetőül, hogy apa a megszállott. A szüleim nem álltak szóba egymással. Kurtán odaköszöntek nekünk. Nem mertem a szemükbe nézni, habár esküdni mertem volna rá, hogy egyikünk sem sejtette: láttam, amikor apa leütötte a tiltakozót. Már csak azért sem akartam apára nézni, mert féltem, hogy máshogy néz ki. Hogy megváltozott. Anya egy óriási barna papírzacskóból kínai kaját húzott elő. Megterítettek – papírtányérokkal –, és mindenki szedett magának a fehér műanyag dobozokból. Apa áldást mondott. Tovább tartott, mint általában; hol könnyek fojtogatták, hol a fogát csikorgatta a dühtől. Türelmesen hallgattuk, vártuk, hogy végre befejezze. Tony és Jenn a konyhába zümmögtek a kameráikkal, mint két légy a falon. Marjorie csupán piszkálta az ételt a villájával, pedig változatosabb fogások kerültek rá, mint az enyémre. Szedtem magamnak egy nagy adag rizst, csirkefalatokat, és nyakon öntöttem kacsaszósszal. Az édes-savanyú mártás íze elválaszthatatlanul összeforrt azzal az estével, és gyakorlatilag felnőtt koromra megutáltam a kínai kosztot. Milyen abszurd, hogy bármikor újra tudom nézni a sorozatunk összes epizódját anélkül, hogy úgy érezném, megint átélem a régi traumákat, a kacsaszószos rizs azonban letaszít a szakadék széléről, és azon nyomban megrohannak az ördögűzés estéjén tapasztalt szorongások és félelmek. Vacsora után anya körbekínálta a szerencsesütiket. Az enyémet ripityára morzsoltam. Életigenlő aforizma lapult benne, de nem emlékszem, hogy szólt a jövendölés. A cetli hátulján szereplő kínai nyelvlecke bezzeg megragadt bennem. Shui. Jelentése: víz. A többiek nem tartottak igényt a sütijeikre, szóval ettem még egyet, ám előtte még gondosan, olvasatlanul összegyűrtem a jóslatot, Marjorie ugyanis egyszer megsúgta, hogy a második jóslat balszerencsét hoz. Apa leszedte az asztalt, elcsomagolta a maradékokat, majd a fehér dobozokat a hűtőbe tette. Háttal állt nekünk, úgy jelentette be, hogy Wanderly atya hamarosan megérkezik, hogy végrehajtsa a rituálét, ideje volna tehát készülődnünk. Gőzöm sem volt, hogyan készülődjek, szóval átsétáltam a konyhából nyíló fürdőbe, és megmostam a ragacsos kezem. Mire végeztem, anyáék visszaültek az asztalhoz, és lehorgasztották a fejüket. Marjorie-hoz ballagtam, majd hátulról a nyakába borultam, hogy felkaphasson, mint egy hátizsákot, ha kedve támad rá.

A füléhez szorítottam a számat, és így suttogtam: – Ügyes leszel, Marjorie! – Te is, béka – felelte Marjorie. – Rajta, Marjorie! – tápászkodott fel anya. – Felmegyek veled, hogy ne kelljen egyedül várakoznod. Erre apa is felállt, és tétován körbenézett. – Ó, oké – habogta. – Remek ötlet. Ha megjön Wanderly atya, Merry és én beszélünk vele pár szót, azután együtt… – Hirtelen elhallgatott, és nem fejezte be a gondolatot. Nem akartam, hogy elmenjenek. Maradásra akartam bírni Marjorie-t. Meg is kértem: – Ne! Maradjunk itt mind a konyhában! – Nem engedtem el a nyakát. Marjorie megrázta a fejét; haja lágyan csiklandozta az arcom. – A szobámba szeretnék vonulni – mondta. – Kicsit rosszul érzem magam. – Velük mehetek? – fordultam apához. – Nem. Te maradj csak itt. – Visszaült a székére. Kezét az asztalra fektette, az ölébe ejtette, majd vissza az asztalra. A lapáttenyerek nem találták a helyüket. Szorosabbra fontam a karom Marjorie nyaka körül. – Nem akarom. Anya ekkor apa szemébe nézett, és ráordított: – Hadd jöjjön fel Merry az emeletre, ha akar! – Tony, az operatőr ijedtében hátrahőkölt, és beverte a vállát az ajtófélfába. – Csigavér! Én csak azt mondom, hogy magam mellett szeretném tudni. Mármint… eddig még nem nyílt rá alkalmunk, hogy beavassuk a részletekbe a mai estét illetően, igaz? – Szünetet tartott, majd úgy folytatta, mintha anya válaszolt volna, vagy félbeszakította volna, holott egy szót sem szólt. – Nézd, szeretném még egyszer átvenni vele, mi fog történni, ehhez pedig szükségem van Wanderly atya segítségére. – Nem tudhatod, mi fog történni – szögezte le anya. – Imádkoznunk kell. – Arra még ráérünk. Most a nővére társaságára vágyik. Hadd legyen vele! – Hát persze, hiszen eddig is remek elegyet alkottak. – Nem hagyom őket magukra. – Őrület, ami itt folyik, bassza meg. Megegyeztünk, hogy délután tartunk még egy utolsó előzetes megbeszélést… – Na, igen, nem is tudom, mi történt helyette délután. Van tipped? Tarthattuk volna az előzetes megbeszélést az istenverte zárkádban is! Apa felpattant, mire a szék a padlón csattant. Hátravetett egy pillantást, és a kezét nyújtotta a széknek, mintha mentegetőzne, hogy nem volt szándékos. – Jenn, Tony! – szólalt meg. – Magunkra hagynának? De tényleg, állítsák le a kamerákat. Csak fél percet kérünk! Marjorie arca takarásban volt, a nyaka pedig változatlanul a karomban. Együtt lélegeztem vele. Lassan, egyenletesen. A szemem könnybe lábadt, összehúztam magam, és Marjorie tarkójába duruzsoltam:

– Ne kiabáljatok egymással! Maradok. Lent maradok. Anya elcsitított, és visszafordult apához. – Mondhatom, szép! A nagy gyóntató most bezzeg meg akar szabadulni a kameráktól! Nem tudtam, hol lehet Ken és Barry, néznek-e minket egyáltalán. Némán, magamban üzentem Kennek, hátha a konyhában terem, lecsillapítja apát, megnyugtatja az idegeket. A két operatőr nem reagált apa kérésére, nem engedték le a kameráikat. – Merry és én lent maradunk, imádkozni fogunk, megbeszéljük, hogyan védekezhet. – Apa egyre hangosabban, egyre zaklatottabban beszélt, és úgy él az emlékeimben, hogy óriás lett belőle. Cérnavékony hangon suttogtam. – Légyszi, Marjorie, menjünk! Állj fel, és indulj el! Szökjünk el. Hagyjuk itt őket. Erősen kapaszkodok. Indulhatunk? – Tehetetlennek éreztem magam; soha többé nem akartam látni se apát, se anyát. – Később – súgta válaszul Marjorie. – Megígérem. – Beszélek vele – vitatkozott közben anya. – Majd én megvédem Merryt. – Ne bomolj már, Sarah! Egyszer az életben ismerd el végre, hogy ez meghaladja a képességeidet! – Nem is tudom, melyikünk az, aki egyik napról a másikra a fejébe vette, hogy varázsütésre meg tud mindent oldani imádkozással! – Hogyan fogod megvédeni Merryt? Na, halljam! Van-e még bármi a tarsolyodban, amivel nem próbálkoztál eddig? Te nem is aggódsz Merry lelki üdvéért? – Mindenért aggódok! Azért is, hogy milyen hatással lesz Merryre ez az egész. Ha pedig annyira aggódsz a lelki üdvéért, kérd meg Wanderly atyát, hogy olvasson rá védőbűbájt. Mozgás, lányok! Egy-kettő. – Ha nem hiszünk benne, nem fog működni. – Jesszusom, John! Ez most komoly? Úgy beszélsz, mint egy Disney-mesehős! Ne félj, a döntő pillanatban majd mozgósítom a hitemet. – Vigyél fel, Marjorie! – kértem. Nem mertem elengedni. – Ereszd már el a nővéred, Merry! – ripakodott rám anya. – Nem hallottad, hogy azt mondta, rosszul érzi magát?! Anya gyorsan elhadarta, mire számítsak, mi történhet. Egyik fülemen be, a másikon ki. Idegesen keringtem Marjorie szobájában. – Állj már meg, Merry! – kérlelt anya. – Az őrületbe kergetsz. – Ne haragudj! – Átvágtam a szobán, és leültem Marjorie íróasztalához. Gyűlöltem a faragott széket. Irtó kényelmetlen volt, és egy idő után mindig elültem a lábamat, utána meg le lettem teremtve, hogy ne trappoljak, pedig csak a zsibbadást meg a tűszúrásokat mulasztottam el. Marjorie az oldalán feküdt az ágyon, a csukott ajtóval szemben. Anya letelepedett mellé, a haját cirógatta.

Úgy tűnt, bármelyik pillanatban eltörhet nála a mécses, de aztán végtelenül nyugodt hangon így szólt: – Szeretnél beszélni róla, Marjorie? Véget vessünk ennek az egésznek? Csak egy szavadba kerül, és megteszem. Elküldök mindenkit. – Eső után köpönyeg, nem gondolod, anya? – vélte Marjorie. – Nem. Még nem késő. Én… nem tudom. Olyan, mintha hónapokkal ezelőtt, amikor apád először vetette fel az ötletet, még másvalaki lettem volna. Azóta bizonyára kicseréltek, mert egyszerűen nem bírom felfogni, mit gondolhatott az a másik nő. Nem értem, hogyan tarthatta jó ötletnek mindezt. Baromira haragszom rá. Miért nem állt a sarkára, amikor…? Csöngettek. Ding-dong. Egy magas hang, meg egy mélyebb. Anya hetet-havat összehordott, mígnem Marjorie közbevágott: – Semmi baj, anya. Ne gyötörd magad! Most már ezt akarom. Jobb lesz utána, megígérem. Emlékeimben súlyos, sietős léptek dübögtek felfelé a lépcsőn alig néhány másodperccel a csengő megszólalása után, majd susmorgás hallatszott a folyosóról, és kopogtattak Marjorie ajtaján. – Hahó! Szabad? – Nem! – kiabáltam. – Tűnjetek el! – Azt akartam, hagyjanak békén minket anyával és Marjorie-val. Hadd maradjunk hárman a szobában, míg világ a világ. – Igen, tessék! – szólt anya. Barry és a két operatőr, Jenn és Tony állt az ajtóban, meg egy sereg technikus zsúfolódott mögéjük a folyosón. Barry szemügyre vett egy csíptetős mappát a kezében, majd felpillantott. – Üdv! Még egyszer vegyünk át pár dolgot! Marjorie, ugye akkor nem bánod, ha a szobában csináljuk végig az ördögűzést, ahogy korábban beszéltük? – Marjorie nemmel felelt. – Pompás. Hős vagy, kölyök. – Ezután nagy vonalakban kifejtette, hogy gyorsan el kell végezniük az utolsó simításokat. Anya szitkokat szórt, és valami olyasmit mormogott, hogy volt rá egy egész napjuk. Barry siserahada világítási és hangosítási eszközöket hurcolva a szobába rajzott. Egy férfi fehér gyertyákat meg egy díszes réz gyertyatartót cipelt a hóna alatt, egy másik hatalmas ónfeszületet, egy harmadik meg Szűz Mária szobrocskákat. Barry harsogva sürgette a csapatot, hogy öt perc múlva fel kell állnia a rendszernek. – Nofene! – szisszent fel anya, amikor az egyik stábtag majdnem fejbevágta egy hosszú mikrofonállvánnyal. – Menjünk ki egy kicsit, vagy mi? – Nem, nem muszáj. Vagyis hát, izé, nyugodtan. Ha gondolják. Vagy inkább mégse? – Hányingerem van – nyögött fel Marjorie, mire anya elkergette a stábtagokat az útból, és átrohant Marjorie-val a fürdőszobába. Mentem utánuk, anya azonban becsapta az ajtót az orrom előtt. A folyosón várakoztam, hallgattam Marjorie harákolását. Kis idő múlva csend támadt, majd vízcsobogás. Elsétáltam Marjorie nyüzsgő szobája mellett, és megálltam a lépcsőre néző korlátnál. A padlóra telepedtem, és a korlátrudak közé hajtottam a fejem, akárcsak karácsony reggel, amikor mindenkinél hamarabb felébredek, és amíg a többiekre várok, fentről gyönyörködöm az

előszobában, mely a nappaliban felállított karácsonyfa égőfüzérének lágy, fehér fényében tündököl. Apa és Wanderly atya lent voltak a földszinten, a nappaliban. Hallottam, ahogy beszélgetnek. Az előszoba az egyik kamera lámpájának bántó, fehér fényében ragyogott, bár az is lehet, hogy egy reflektor világította be a teret, amit egy ördögűzés előtti interjú miatt izzítottak be. Barry kiterelte a technikusokat Marjorie szobájából, akik libasorban megindultak lefelé a lépcsőn. – Készen állunk, atyám! – szólt le Barry. Anya és Marjorie még nem jöttek ki a fürdőszobából. Ülve maradtam, fejemet a faragott korlátelemeknek támasztva. Tony, az operatőr letáborozott mellettem, a korlátra könyökölt, és a földszintet pásztázta kamerájával. Rászóltam, hogy ne nehezedjen a korlátra, mert eltörik. Apa állandóan rám szólt emiatt. Wanderly atya jött fel először a lépcsőn. A pap fekete reverendát viselt, melyre fodrozódó fehér miseruhát húzott. Százszorta grandiózusabb, tekintélyt parancsolóbb benyomást keltett, mint az utcai, fekete ingében és nadrágjában. A bokáig érő miseruha alsó szegélyére és a gallérja köré csipkedíszt hímeztek, ám ezt leszámítva egyszínű fehér öltözék volt. Keze eltűnt a miseruha bő ujja alatt. Hosszú, lila stólát kanyarított a nyakára, melynek alsó szegélye jóval a térde alatt lengett. Jött vele egy másik pap is, ugyanaz, aki meglátogatott minket aznap, amikor bemutattak Wanderly atyának: Gavin atya, az alacsony, fiatal, bogárszemű, gyöngyöző homlokú lelkipásztor. Szintúgy fehér miseruhát és lila stólát viselt, és nála volt Wanderly atya piros bőrkötéses könyvecskéje, meg egy szenteltvízhintő, azaz egy hosszú pálca, végén egy fémgolyóval, amibe szenteltvizet töltöttek. Apa összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel követte a papokat. Feje búbján – amire ritkán láttam rá efféle magaslati pontról – vadonatúj kopasz folt hódított teret, akár egy gabonakör. Még a nagy zűrzavarban is döbbenten konstatáltam, milyen sok haja hullott ki. Wanderly atya odasétált hozzám, és kezet nyújtott. – Kérlek, tarts velem, bátor kis Meredith! – noszogatott. A felnőttek tisztában vannak a nevek performatív erejével. Nem volt más választásom, meg kellett fognom a kezét, és ott állnom vele szemben, pedig másra sem vágytam, mint hogy a korlátnak döntsem a homlokom. Apa kérdőre vont, mit keresek a lépcsőnél. Vállat vontam, és bocsánatot kértem. Valójában azért kértem bocsánatot, mert nem maradtam vele a földszinten, bár ha újra választanom kellett volna, akkor is Marjorie-val és anyával tartok az emeletre. Apa kerülte a tekintetem, tekintete a távolba révedt, el a vállam fölött. Megkérdezte, hol van anya és Marjorie. Mondtam neki, hogy a fürdőszobában. Apa odasétált, és bekopogott. – Marjorie! Sarah! Minden rendben? Megjött Wanderly atya, és akár kezdhetjük is. – Várjatok meg Marjorie szobájában! – szólt ki anya. – Pár perc, és jövünk. Apa sóhajtott, széttárta a karját, majd ernyedten visszaejtette.

– Nem kéne még egyszer útmutatást adnod Sarah-nak, atyám? – tépelődött. – Úgy érzem, az én vállamat nyomja a felelősség, pedig közösen hoztuk meg a döntést, hogy így lesz a legjobb. – Nem lesz semmi gond, John – nyugtatta Wanderly atya. – Erős bástya vagy. Igaz keresztény. – Nem, ez nem igaz. Ma reggel vétkeztem. Ma este kudarcot vallottam. Nem vagyok igaz… – Mesebeszéd. Csak egy botlás volt. Utána megráztad magad, és most ismét Krisztust szolgálod. – Megszorította apa kezét, majd az enyémet is. – Nekem is és Marjorie-nak is arra van szüksége, hogy higgyetek a szerető Isten hatalmában. Apa köszönetet rebegett Wanderly atyának, csakhogy különösebb meggyőződés nélkül. Magamra ismertem benne: én is ilyen bizonytalanul szoktam mondani, valahányszor kicsikarják belőlem, hogy „kérem szépen”. Nyílt a fürdőszoba ajtaja: Marjorie lesett ki a folyosóra, mint aki bújócskázik, és nem akarja, hogy elkapják. Arca vizes volt, haja csatakos. Anya lépett ki mögötte a küszöbre. – Menjek előre? – kérdezte Marjorie. A hasát markolászta. – Olyan… furán érzem magam. Valami nem stimmel. – Sarah, légy szíves, kísérd Marjorie-t az ágyához – utasította Wanderly atya. – Máris megyünk utánatok. Marjorie hálószobaajtaja zárva volt. A folyosót ellepték a kamerák, a papok, az emberek. Besokalltam tőlük, ezért meredten az ajtóra bámultam, a fában húzódó repedésekre, követtem őket a tekintetemmel a mennyezetig, majd vissza a padlóig, oda-vissza, odavissza, majd anya egyszer csak kitakarta előlem, mint a holdfogyatkozás, és kinyitotta az ajtót.

22. FEJEZET Tony, az operatőr befurakodott elénk, és követte anyát Marjorie szobájába. Jenn már odabent várta. Anya megtorpant a szoba közepén, és kiszólt nekünk, a folyosón várakozóknak: – Meg lehet fagyni idebent. Valaki kinyitotta az ablakot? Miért nem szólt senki, hogy nyitva lesz az ablak? Wanderly atya közölte, hogy „hűvöset kell tartani” a szobában. Hogy miért, azt nem mondta. Elengedte a kezem, majd apáét is, és a szobába sétált. Mind benyomultunk utána. Marjorie szobájára rá sem lehetett ismerni. Stúdiólámpák, hosszú szárú mikrofonok, gyertyatartók szegélyezték a szobát. Marjorie asztalára fehér abroszt terítettek, és gyertyák, szentképek, szobrocskák sorakoztak rajta. Mind a négy falon egy-egy feszület lógott; a legnagyobbat ónból öntötték, és azt az újravakolt falszakaszt takarta, ahová Marjorie bokszolt. Az óriási feszület vonzotta a tekintetem, nem bírtam levenni a szemem Jézus arcáról, amely a szenvedés ónmaszkjává torzult.

Anya nem túlzott: valóban dermesztő hideg volt a szobában. Nyakamat behúzva, karomat összeszorítva küzdöttem a hullámokban rám törő vacogással. Fojtott pusmogás morajlott a szobában. Időközben Barry is megjelent – nem láttam bejönni –, a világosításról és kameraszögekről diskurált Jennel és Tonyval. Apa a háttérben maradt, az ajtó közelében, szálfaegyenesen, lehorgasztott fejjel, kezét összekulcsolva, elfehéredett ujjpercekkel ácsorgott. Marjorie az ágyon ült – vetett ágyon, visszahajtott lepedővel –, onnan bámult maga elé. Anya mellette állt, és úgy kieresztette a hangját, hogy sikerült túlkiabálnia a lármát. – Tudom, szó volt róla, de feltétlenül muszáj leszíjazni? John? Marjorie ágyának oszlopairól bőrszíjak lógtak, mintha fekete nyelvüket öltögették volna. – Muszáj – szögezte le Wanderly atya. – Amint a megbeszéléseinken említettük, a rögzítő szíjak Marjorie biztonságát szolgálják. Nehogy véletlenül kárt tegyen magában, vagy bárki másban. Mindnyájan félkörbe rendeződtünk, és figyeltük, ahogy Marjorie elheveredik az ágyon. Önként a feje fölé nyújtotta a karját, az ágy oszlopai felé. – Szíjazz le, anya! Rajta, csak nyugodtan. – Anya vonakodva fél térdre ereszkedett az ágy előtt, és Marjorie csuklójára meg bokájára csatolta a szíjakat. Súgott neki valamit, de nem hallottam, micsodát. Marjorie a plafont bámulta. Amikor anya befejezte, megpuszilta Marjorie kezét, és a homlokára helyezte. Marjorie sóhajtott, a hidegben látszott a lehelete. Anya sírdogált. Lassan elhátrált az ágytól, és megállt mellettem. – Mit súgtál neki, anya? – tudakoltam. – Rendbe fog jönni, Merry – hajolt le anya. A nővérem nem úgy nézett ki, mint aki rendbe fog jönni, de azért bólintottam. Szürke kapucnis felsőt és fekete, susogós nacit viselt; keze-lába szétvetve, az ágy támlájához szíjazva. A lábai – deréktól lefelé, egészen a talpáig – egy-egy röpke pillanatra megmegrezzentek; ajkai egyfolytában vonaglottak, némán tátogtak, mint a halak. Hasztalan próbáltam szájról olvasni. Szélvész rázta meg az ósdi, nyitott ablaktáblákat. Gyertyák égtek, viasz sercent. A gyertyalángok groteszk, narancssárga fénybe vonták a falakat, a Szűz Mária szobrait az asztalon, valamint Marjorie arcát. A jelenlévők elfoglalták pozíciójukat, elcsendesedtek. A szüleim közrefogtak. Kezüket a vállamon nyugtatták. Hidegen, súlyosan. Wanderly atya megállt a szoba közepén, és csupán annyit mondott: – Kezdődjék hát az ünnepélyes szertartás! Kimért léptekkel az ágyhoz sétált, és keresztet vetett Marjorie felett; remegő keze alig tizenöt centivel lebegett a nővérem fölött, mintha a levegőbe rajzolná a sziluettjét. – Úgy tesz, mintha négyfelé darabolna – szólalt meg Marjorie. – Ez fájt. Oszd meg és uralkodj. Ti is erre a sorsra juttok. – Fáradtan, egykedvűen beszélt, mint aki mielőbb túl akar esni az egészen, bármi is legyen az. Wanderly atya ezután keresztet vetett magára, majd végigjárta a jelenlévőket – az operatőröket is beleértve –, és elismételte a mozdulatot. Amikor én is sorra kerültem, letérdelt elém, majd elhúzta az arcom előtt a kezét, előbb fentről lefelé, majd balról jobbra.

Követtem a tekintetemmel, mint a szemésznél, ahol szemüveg nélkül mindig elrontottam a vizsgálatokat. Utána a másik pap átnyújtotta Wanderly atyának a szenteltvíztartót, aki meghintett minket. Sebesen félrehajoltam, de egy jéghideg vízcsepp még így is a kobakomon landolt, éreztem a nyomát, akár egy ujjbegynek. Wanderly atya Marjorie-ra szórta a szenteltvízhintő tartalmát, heves mozdulatokkal rázva a pálcát, mint aki egy láthatatlan ellenséget ütlegel. Szabályosan elárasztotta Marjorie-t a szenteltvízzel: méretes pacák tarkították szürke kapucniját. Marjorie meg sem mozdult, meg sem szólalt. Csupán akkor rezzent össze, amikor a vízcseppek az arcába fröcsköltek. Wanderly atya odafordult anyához, apához és hozzám, s nyitott tenyerét nyújtotta felénk. – Híveim… Marjorie a plafont fixírozva beszélt: – Az otthon ülő nézőknek mondom, most az következik, hogy az atya az ágyam mellé térdel, és elszavalja a Mindenszentek Litániáját. Dögunalom. Kábé az összes létező szent nevét fel fogja sorolni. Wanderly atya újra nekikezdett. – Híveim, mondjátok utánam: „Uram, irgalmazz!” – A későbbiekben viszont – folytatta Marjorie –, ahányszor csak kimondja egy szent nevét, azt kell felelnetek rá, hogy „könyörögj érettünk”. Merry, ha elrontod, kapsz egy démont a fejedbe, egy villás farkú, hegyes szarvú sátánfajzatot, aztán jöhetsz velem a pokolba. Anyáék összeszorított fogsorán keresztül egyszerre szökött ki sziszegve a levegő. – A pokolban a szüleim teáskannák! – kuncogott Marjorie kényszeredetten. Éreztem, mennyire meg van ijedve. Nem tudtam, attól fél-e, hogy fogalma sincs, mi fog történni, vagy attól, hogy már előre eldöntötte, mi lesz a vége. Mind a mai napig nem tudom biztosra. Azt hiszem, egy kicsit ez is, az is. – Barrették, kérem, ügyet se vessenek rá! – javasolta Wanderly atya. – Ne feledjék, ez a sok szörnyűség valójában nem az igazi Marjorie szájából hangzik el. – Pedig velem beszéltek. Soha nem beszéltetek senki mással. Wanderly atya térdre ereszkedett Marjorie ágyánál, amitől lila stólája és miseruhája terebélyesen szétterült a térde körül, olyasféle illúziót keltve, mintha szétfolyna, beleolvadna a papi ruhájába. Kinyitotta a piros bőrkötéses könyvecskét. – Uram, irgalmazz! A jelenlévők közül egyedül apa és Gavin atya ismételték el: – Uram, irgalmazz! Wanderly atya: – Krisztus, kegyelmezz! Az utasítások szerint próbáltam utána mondani, ám összekevertem, és „Krisztus” helyett véletlenül „Uram”-ot mondtam. A következő választ szintén eltévesztettem, de még csak a közelében sem jártam, mert a többiek akkor azt felelték: „Krisztus, hallgass meg minket!”

Anya megszorította a vállamat. Ő nem vett részt a szertartásban. A fülembe súgta, hogy akár magamban is válaszolgathatok. Megráztam a fejem, mert ha nem teljesítem a feladatomat, akkor kútba esik az egész, és mind ott ragadunk Marjorie poklában. Marjorie persze elárulta, hogy csak színlel, a bolondját járatja velünk, és hittem is neki, de a biztonság kedvéért, ha netán mégsem színlelne, és tényleg megszállta egy démon, végre akartam hajtani Wanderly atya utasításait. Attól még, hogy sem benne, sem az Istenében nem hittem, abban hinni akartam, hogy amit mond, az meggyógyítja Marjorie-t, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. De voltaképpen nem is számított, miben hittem, ugyanis Marjorie okkal kérte, hogy vegyek részt az ördögűzésen. Még nem tudtam, mi az oka, úgyhogy addig is, amíg ki nem derül – amíg rá nem jövök, mit kell tennem –, szót fogadok a többieknek: engedelmesen játszom a rémült kishúg szerepét, amit Marjorie és a felnőttek rám osztottak. – Irgalmazz nekünk! Mire Marjorie: – Következzék a litánia! Wanderly atya: – Szűz Mária, könyörögj érettünk! – Könyörögj érettünk! – szajkózta Gavin atya. Wanderly atya megvárta, amíg mind elismételjük. Még anya is elsuttogta. Marjorie így szólt: – Ötven szentet sorol fel. Számold végig, ha tudod, Merry! Wanderly atya felolvasta a litániát. Minden egyes névre választ vártak tőlem – „könyörögj érettünk” –, én pedig válaszolgattam is, ám közben nem bírtam megállni, hogy ne számoljam a szenteket. Az ujjaimon számoltam: sorban behajlítottam őket, aztán amikor ökölbe szorult a kezem, szétnyitottam, és kezdtem elölről. Marjorie pontos számot mondott. Wanderly atya így folytatta: – Minden gonosztól ments meg, Uram, minket! – Aztán várakozott. – Erre azt kéne válaszolnotok, hogy „ments meg, Uram, minket!” – oktatott ki Marjorie. – Kapjátok össze magatokat! Hát senki nem végezte el a házi feladatát? – Minden bűntől… – Ments meg, Uram, minket! Wanderly atya megállás nélkül imádkozott tovább, mint aki bevásárlólistát olvas fel, mi pedig visszamondtuk a szükséges frázisokat. Marjorie beszélni kezdett Wanderly atyával egy időben. A pap felemelte a hangját, mire Marjorie követte a példáját. Egyazon frekvencián, ugyanannyi decibellel szónokoltak, mint két, azonos fázisú hanghullám, Gavin atya és a szüleim válaszai pedig időben eltolódva érkeztek, mintha nem tudták volna megkülönböztetni egymástól a beszélőket a hangjuk alapján. Ami engem illet, Marjorie-ra koncentráltam. Néztem, ahogy beszél, és emlékszem, olyan kristálytisztán hallottam a hangját, mintha a fejemben csengene.

– Most tehát megkéri Istent, hogy mentsen meg minket a készületlen haláltól, a földrengés csapásától, vihartól, járványtól, éhínségtől és háborútól. Az effajta imák ősidők óta süket fülekre találtak, még egyszer sem sikerült megakadályozniuk a csapásokat. Ez most sincs másként, és így is marad örökre. Ezeknek az imáknak az ég egy adta világon semmi köze a gyógyulásomhoz. Neked szólnak, Merry. El akarják hitetni veled, hogy Isten mindenek felett áll… legfőképpen fölötted. Egy idő után megint változott a válasz: „Kérünk Téged, hallgass meg minket.” Apa jóformán üvöltött. Wanderly atya reszketegen felegyenesedett; zihálva vette a levegőt, lehelete fagyosan csapódott ki a száján, mint füst a gyárkéményből. Az ifjú Gavin atya egyből ott termett mellette. – Jól vagyok – legyintett Wanderly atya. – Csak a fájós térdem rosszalkodik. – Kicsit kifújta magát, aztán elmondott egy Miatyánkat, és felolvasta az 54. zsoltárt: „A bajt fordítsd vissza ellenségeimre, hűségedben, Uram, semmisítsd meg őket!” A zsoltár végeztével Wanderly atya haladéktalanul belekezdett egy önálló imába, és ez volt az első, ami már a Marjorie-ban lakozó démont szólította meg. Úgy tűnt, sose lesz vége; ez idő alatt senki más nem szólalt meg, még Marjorie sem. Az ima Isten irgalmára, könyörületességére apellált, illetve szerepelt benne egy hitehagyott zsarnok, egy nappali ördög, aki letarolja Isten szőlőskertjét. Az ima legvégén Wanderly atya először ejtette ki Marjorie nevét, és az Úr szolgájának nevezte. – Ámen! – zengte mindenki. A fiatal pap fehér kendőt nyomott Wanderly atya kezébe, aki megtörölte a homlokát. Marjorie hirtelen megelevenedett, mintha valaki elfordított volna egy kapcsolót. Vonaglani kezdett, és a szíjakat rángatta. Szája elkékült, fogai vacogtak. Wanderly atya ezt követően már a démonhoz intézte a szavait. – Én parancsolok neked, tisztátalan szellem… – Várjon! – szakította félbe Marjorie. – Várjon egy kicsit, kérem! Én beszélek. Azt hittem, bírni fogom a hideget, de tévedtem. Nagyon fázom. Kérem, atyám! Igyekszem, ahogy tudok, de nyitott ablaknál úszok a szenteltvízben, pont benne fekszem a metsző huzatban. Hisz tudja, a démoni képességeim nem fűtenek fel belülről. Csak vicceltem. Komolyra fordítva a szót: becsukná valaki az ablakot? Vagy legalább a takarómat húzza feljebb. Anya tett egy lépést előre, de apa elkapta a karját. – Nem. Wanderly atya engedélye nélkül nem szabad. – Eressz el! – Kérlek szépen, apa! – rimánkodott Marjorie vele egy időben. – Megvesz az isten hidege! Wanderly atya abbahagyta a felolvasást. – A szertartás megkezdését követően a családtagok nem léphetnek kapcsolatba a megszállott személlyel. Akkor semmiképpen, amikor a démont szólítom fel. Nagyon veszélyes. Lehet, hogy a démon próbál megtéveszteni. – Naná, a puszta akaratommal kékre festettem a számat, libabőrössé változtattam a bőrömet, és csak poénból remegek, mint a nyárfalevél – gúnyolódott Marjorie. – Akárcsak a

katolikus egyház boszorkányüldözése során vízbe fojtott és megégetett asszonyok, akik a sikolyaikkal akarták csőbe húzni a hívőket. – Na, jó, én feljebb húzom a takarót – jelentette ki anya. – Kérem! – emelte Wanderly atya tiltakozásra a kezét. – Hagyja inkább ránk! Majd mi betakarjuk. – Azzal megkérte a fiatal papot, hogy húzza feljebb a takarót. Gavin atya előrelépett, miközben anya visszahátrált hozzám. Engem is rázott a hideg. Nem akartam én is takarót kérni, pedig jólesett volna. Gavin atya megállt az ágy lábánál, és habozott. – Csak a paplant húzzam fel, vagy a többit is? – kérdezte. Wanderly atya nem bizonyult valami segítőkésznek, jobbára csak sürgette a társát: – Még ma, ha kérhetem! Gavin atya egy darabig a takaróra ráhajtott lepedővel vacakolt, az ágy végébe tolta, és ott hagyta egy kupacban, majd óvatosan Marjorie-ra terítette a puffos fehér dunyhát. Sütött róla az idegesség, és kerülte a nővéremmel való érintkezés valamennyi formáját, a bőrét és a tekintetét egyaránt. Marjorie feszülten figyelte a férfit, izzó tekintete szinte lyukat égetett a testébe. – Kérem, húzza az államig a paplant, és a karomat is takarja be, amennyire csak tudja! – duruzsolta. – Nagyon szépen köszönöm. – Gavin atya teljesítette a nővérem kérését: gondosan bebugyolálta a vastag takaróval nyújtott karját addig a pontig, amíg az arca még szabadon maradhatott. – Máris sokkal jobb. – Marjorie megborzongott, teste vitustáncot járt a paplan alatt. Gavin atya távolabb iszkolt az ágytól, akár a réten szaladó nyuszi. Wanderly atya ott folytatta, ahol abbahagyta: megparancsolta a tisztátalan szellemnek, árulja el a nevét, és engedelmeskedjen. – Ne már – morogta Marjorie. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Egye fene… Tudom is, melyiknek örülne: lehetnék Azazel, a kígyó, a letaszított démon! Wanderly atya rendületlenül csinálta tovább a szertartást. Marjorie homlokára tette a kezét, és a gyógyulásáért imádkozott. – Egy hangyányival magasabb szférákba röpítettem magam a kelleténél – tűnődött Marjorie. – Maradjunk annyiban, hogy a jó öreg, egyszerű Azazel vagyok a héber Ószövetségből, a bűnbak, akit száműztek a pusztába. – Marjorie időközben visszanyerte a lélekjelenlétét. Normális hangon beszélt: szenvtelenül, tárgyilagosan, a tinik sajátosan, összetéveszthetetlenül lefitymáló és dacos felhangjával. Wanderly atya olvasni kezdte az első szöveget a háromból, amiket az evangéliumokból idézett. – Dobjuk fel picit a dolgot, mit szóltok? Lehetnék, mondjuk, Azathoth, ha már Ken őrült nagy H. P. Lovecraft-rajongó: a démonszultán, a végtelenség origója. Senki nem meri kiejteni a nevemet a száján; a téridőn túli szuroksötét üregekben lakmározok. Hörrrrr! – Marjorie egyre vadabbul dobálta magát a szíjak szorításában, a gondosan betűrködött takaró lecsúszott róla, szabaddá téve a karját, az állát, egészen a derekáig, ahol aztán szétterült az ágyon. – Én vagyok a halott álmodó, a bűnök hajnaláról, az emberiség előtti időkből. A rétegek mélyén suhanó árnyék vagyok. A gyönyörűség, a végzet.

– Jut eszembe, Merry! Hiányoznak a könyveid. Újabban nem hozol át nekem könyveket. Hiányzik a meseírás… úgy szeretnék megint történeteket kitalálni! Neked nem hiányoznak a fejbőlmeséim? Ott volt a válasz a nyelvem hegyén, hiába tiltották meg, hogy bármilyen úton-módon kommunikáljak Marjorie-val. Marjorie rám meredt, és amikor nem szóltam semmit, csalódottság suhant át az arcán. Feltűnésmentesen biccentettem, hogy egyedül Marjorie vehesse észre. Wanderly atya nem bonyolódott vele beszélgetésbe, hanem tovább idézett az evangéliumokból. Monoton hangon, egyenletes hanghordozással zsolozsmázott. Eltűnődtem, vajon figyel-e egyáltalán Marjorie-ra. Üstöke és tarkója verejtékben úszott. – Megint fázok. Visszahúzná valaki a takarót? Bocsesz, ígérem, nem fogok ennyit ficánkolni. Gavin atya meg sem várva Wanderly atya felhatalmazását, az ágyhoz sietett, és betakarta Marjorie-t, ezúttal a hóna és a karja alá gyűrve a paplan szélét. Csettintés hallatszott a háttérből. Jenn, az operatőr megkerült minket, és az ágytámla irányába osont, hogy felvegyen egy szuperközelit. Wanderly atya lassan, módszeresen keresztet vetett, először magára, aztán Marjorie-ra. Fogta a lila stóla egyik csücskét, és Marjorie nyakára borította. Másik kezét a homlokára tette, és gyengéden leszorította a fejét a párnára. Marjorie elmosolyodott. – Meleg a keze. Aztán magabiztossággal és hittel eltöltve hangozzék ám el a többi szöveg, ahogyan a könyvecskéje előírja! Wanderly atya csaknem kiabálva szavalta az imáit. Apa buzgón ordította vissza a válaszokat. Hátra sem néztem, anélkül is tudtam, hogy térdepel, mert a fülembe üvöltött. Befogtam hát a fülemet, jéghideg ujjaim fájdalmasan tolakodtak a hallójáratomba. Legszívesebben kimenekültem volna a szobából, a házból, és egyvillanásnyi ideig kalandos ábrándot szőttem, melyben Kaliforniába szököm, ahol még egyszer sem jártam, oda, ahol a nagylábúak élnek, beveszem magam a vadonba, magányos farkas leszek, egy legenda, akit csak elvétve, futólag pillantanak meg a természetjárók. Wanderly atya teleszívta a tüdejét, és elkiáltotta magát: – Imádkozzunk! – Aztán remegve, elcsukló hangon azért könyörgött Istenhez, hogy „add meg nekem kegyesen segítséged ezzel a tisztátalan szellemmel szemben, aki most a Te teremtményedet kínozza”. Az atya háromszor keresztet rajzolt Marjorie homlokára. – Nem vagyok senki teremtménye – méltatlankodott Marjorie. – Én csak… én csak Marjorie vagyok, tizennégy éves, félek mindentől, nem értem, miért hallok hangokat, amik zavarbaejtő dolgokkal tömik a fejem. Igyekszem jó ember lenni, próbálok. Próbálok nem odafigyelni a hangokra. – Olyankor is szünetet tartott, amikor semmi oka nem volt rá, és elakadt egyes szavaknál, mintha nem fordított volna elegendő időt a szövege bemagolására, s ezért elfelejti, mi következik. Marjorie egyszeriben korántsem tűnt meggyőzőnek. A Wanderly atyával és Navidson doktorral folytatott előzetes kikérdezéssel ellentétben most

nem éreztem, hogy veszélyben forogna az élete, ahogy azt sem, hogy veszélyt jelentene ránk. Wanderly atya Marjorie bizonytalanságán felbátorodva azzal folytatta, hogy Marjorie „az ember ősi ellenségének, fajunk esküdt ellenségének hálójába került, aki összezavarja és elbódítja, rettegéssel sújtja, félelemmel és pánikkal árasztja el az emberi elmét.” – Ti is úgy féltek és össze vagytok zavarodva, mint én? – kérdezte Marjorie. Soha nem hallottam még ilyen fátyolos hangon beszélni. – Szerintem mindenki ugyanígy érez, csak nem meritek bevallani. Wanderly atya arra kérte az Urat, védelmezze szolgája lelkét és testét. Aztán lehúzta róla a takarót, és keresztet rajzolt Marjorie mellére, a szíve fölé. – Mit művel? Miért fogdossa a mellem? – Marjorie arrébb rándult, ívbe feszítette a hátát, kitért a pap érintése elől. A takaró lecsúszott az ágy széléről. Jenn pár lépéssel hátrébb vonult az ágytámlától, majd megállt a frissen vakolt, nehéz ónfeszülettel takart falszakasz előtt. Jézus átsandított a válla fölött, ő pedig úgy szegezte Marjorie-ra a kamerát, mintha pisztoly lenne. Wanderly atya még kétszer keresztet rajzolt Marjorie szívére. – Terjeszd ki oltalmad szíve legmélyebb rejtekére; uralkodj érzelmei felett; erősítsd meg akaratát. Űzd el lelkétől a gonosz ellenség minden kísértését! Marjorie oldalra fordult, és vádlón anyára nézett. Hagyod, hogy ezt művelje velem? – üzente a pillantása. Anya nem tudta állni a tekintetét. Wanderly atya rövid szünetet tartott, amíg ivott néhány korty vizet a Marjorie asztalára helyezett palackból. – Nem lesz ez így jó – suttogta Marjorie a világ túlsó feléről, elméje legbelső rejtekéről. – Tudjátok, úgy voltam vele, oké, belemegyek a játékba, végül is semmi rossz nem sülhet ki belőle, de tévedtem, ez egyre rosszabb. – A hangja elcsuklott, és megint dideregni kezdett. Lelkifurdalástól gyötörve sütöttem le a szemem, bár magam sem tudtam, miért érzek bűntudatot. Gondolom, magamat okoltam, hogy bele tudjak kapaszkodni valamibe. Anya is idelyukadhatott ki, mert így szólt: – Ne haragudj, kicsim! Az egész az én hibám. Apa elmormolt egy fohászt. Wanderly atya fenékig ürítette a műanyag palackos vizet. Alighogy visszatette az asztalra, a középső fiók váratlanul kiugrott a helyéről. A fehér abrosszal borított asztal kísérteties módon Wanderly atyára öltötte a nyelvét, aztán egy csattanással visszarántotta a fiókot. – Mi volt ez? – kiáltott fel Marjorie. – Nem én voltam! Nem én voltam! Nem én csináltam! Mi történik itt? – Ülő helyzetbe próbálta tornászni magát, közben vadul balra kapta a fejét, jobbra-balra, vádló tekintettel pásztázva a jelenlévőket. Odakint tombolt a szél, süvítve tört be a nyitott ablakon, a függönyt rázta, a gyertyalángot lobogtatta. A fiók ütemesen, egy metronóm pontosságával nyílt és csukódott újra meg újra. – Az Úr zúdítja mostan reád égi csapásait! – harsogta Wanderly atya.

– Mire céloz ezzel? Én nem csináltam semmit. Ne verje rám a balhét! Anya, apa, segítsetek! Nem értem, mi történik! Ekkor már anyáék is ordítoztak. Apa Jézus Krisztus nevét zengte; anya Marjorie-ét. Anya közelebb rántott, pajzsként tartott maga elé. Wanderly atya: – Ő az, akinek a színe előtt te meg a fajtád, kik Légió névre hallgatnak, ilyeneket kiabáltak: „Mi közünk hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj bennünket?” Hangos dörömbölés támadt Marjorie ágya alatt, mintha lentről valaki át akarná törni a padlót. Marjorie egy velőtrázó sikollyal belefojtotta a szüleimbe a szót. – Ki csinálja ezt? Hagyjátok abba! Miért nem elég, amit teszek és mondok? Miért nem elég, hogy mindent megteszek értetek? Félek, fázom, elegem van. Elég! Elég! Elég! Wanderly atya folytatta a parancsot: – Taszítson le téged, hogy örökké égj a pokol tüzében! Gavin atya fürgén az ágyhoz surrant, majd lehajolt, hogy felvegye a Wanderly atya lábánál egy kupacban heverő paplant. Marjorie hisztérikusan, ziháló mellkassal zokogott. – Annyira fázom! Kérlek, hagyjátok abba a dörömbölést! Kérem, atyám! Annyira fázom. Hagyjuk abba! Tartsunk szünetet! Én is abbahagyom. Állítsátok le őket. Állítsátok le őket… Gavin atya kapkodva betakarta Marjorie-t, állig húzva a paplant. Wanderly atya: – Távozz hát! Távozz, te cselszövő! A helyed magány… Marjorie előrelendült, és Gavin atya húsos, szőrös csuklójába mélyesztette a fogát. Az ifjú pap olyan éles fejhangon visított, hogy beleremegett a térdem. A feje fölé emelte a karját, hogy kitépje Marjorie harapásából, ám a mozdulat felénél elakadt, a nővérem ugyanis nem eresztette. A miseruha bő ujja lecsúszott a könyökéig. Vér serkent Marjorie szája sarkából, és patakokban folyt le a férfi karján. Gavin atya sikítva esedezett segítségért Istenhez. Apa elszaladt mellettem, és Wanderly atyával közbelépve együttes erővel próbálták szétválasztani Marjorie-t és a fiatal papot, de csak hosszas küzdelem árán jártak sikerrel. Apa visszafelé húzta Marjorie-t, a félig kiharapott húscsomót már csak egy hajszálvékony bőrcsík kötötte össze Gavin atya karjával, mint valami nyúlós karamell. Wanderly atya ekkor letaszította a fiatal papot az ágyról, mire a spagettiszál felfeslett a férfin, és a csuklójától a könyökéig végighasította a karját. Apa és Wanderly atya rázuhantak Gavin atyára, aki úgy hánykolódott a padlón, mintha rohamot kapott volna, s közben hanyatt lökte Wanderly atyát. Az idős pap a bokámnak csapódott, jobb kezével remegve szorongatta bal vállát, összeszorította a szemét a fájdalomtól. Apa minden erejét bevetve leszorította a fiatal papot, hogy Jenn – aki időközben félretette a kameráját – a férfi vérző karjára csavarhassa lobogó ruhaujját. A miseruha szövetén egyből sötétvörös, majdhogynem bordó folt ütött át. És noha tudom, hogy

valószínűleg csak zárlatos lett a memóriám vagy összekeveredtek az emlékeim, de úgy rémlik, hogy apa szeme vérben forgott, és fogát vicsorgatta, éppoly ádáz arckifejezéssel, mint amikor a tüntetőnek rontott. Marjorie olyan közel mászott az ágy széléhez, amennyire a szíjak engedték. Teli szája vörösen fénylett. Hirtelen beszívta a levegőt az orrán keresztül. Kitaláltam, mire készül – kiköpi a húscsomót –, úgyhogy elkaptam a fejem. Nem akartam látni, mi fröccsen ki a szájából. Nedves placcsanást hallottam, ahogy a köpet eltalálta a padlót, ezt nem tudtam megúszni, és felkavarodott a gyomrom. Amikor újra felnéztem, Marjorie felült, majd leszökkent az ágyról, mintha a szíjak meglazultak volna, nem lettek volna rögzítve, vagy ott sem lettek volna. Az íróasztalhoz szaladva fellebbentette a fehér liturgikus abrosz szélét, a padlóra borítva a Szűz Mária szobrocskákat és a gyertyatartót, tele égő gyertyákkal. Határozott mozdulattal kitépte a helyéről a csökönyös, öntudatra ébredt fiókot, mely egy csattanással a padlóra zuhant, a tartalma pedig szanaszét gurult. Marjorie lehajolt, és felkapott egy fekete, fémes szerkezetet, amely szegről-végről egy nyitott tűzőgépre emlékeztetett, de nem tudtam rendesen megnézni, mi lehetett az. Marjorie feltartotta a magasba, hadonászott vele, és azt kiabálta: – Látjátok? Látjátok? Nem én mozgattam a fiókot, hanem ez az izé! – Azzal kihajította az ablakon. – Miért tettétek ezt velem? Te dugtad a fiókba, Merry? Rávettek, hogy csempészd a fiókba, amíg nem figyelek oda? – A ruhaujjába törölte véres száját. – Nem! – kiabáltam. – Nem csináltam semmit! Én… – A szám elé kaptam a kezem, és elnémultam. Véres arcát és pulcsiját látva megrémültem, iszonyúan megrémültem, hogy beváltja a régi ígéretét, és kitépi a nyelvem. Ott, abban a fagyos, húsokkal teli hűtőkamrában, ahol gyertyaviasz és vér fémes-édeskés szaga terjengett, s melynek falairól nyögések és lihegve mormolt imák verődtek vissza, csak arra tudtam gondolni, hogy én következem, én meg a nyelvem, és senkinek nem volt igaza semmiben. Anya a hátam mögött zokogott a padlón, ökölbe szorított keze ijesztően elfehéredett. – De hisz megígérted, Marjorie! – csodálkozott. – Megígérted, hogy senkinek nem esik bántódása, ha Merry bent lesz a szobában. Az ajtó kivágódott, és egy mentős rontott be, hogy ellássa Gavin atya sebeit. – Nem ígértem semmi ilyesmit – válaszolta Marjorie. – Nem ezt mondtam. Játsszátok vissza a felvételt! – Furán selypített, mint akinek meglazult az összes foga, és a szavak a foghíjakon keresztül szöktek ki a szája kerítésén. Apa elviharzott a Gavin atyát a támadójától messzire, a szoba túlsó végébe támogató mentős, Jenn és Wanderly atya mellett, és Marjorie dereka köré fonta a karját. Marjorie felkapta a padlóról a fiókot, és fejbevágta vele. Apa elengedte, és összeroskadt. Marjorie vetett rám egy pillantást. – Azt mondtam, Merrynek itt kell lennie, különben valakinek baja esik. Egy szóval sem mondtam, mi történik azután, hogy bejött a szobába. Ami azt illeti, ha nem csal az emlékezetem, akkor elég világosan közöltem, hogy mindenki meg fog halni.

– Hagyd abba, hazudozó! – fakadtam ki. – Nekem azt hazudtad, hogy csak színleled az egészet! Utállak! Szívből gyűlöllek! Azt kívánom, bárcsak meghalnál! Sarkon fordultam, hogy elszaladjak, és Barrybe ütköztem. Nem próbált megállítani. Félrelöktem, ajtót nyitottam, és kirohantam. A folyosón szédítő hőség csapott meg, a szemüvegem nyomban bepárásodott, az orrom hegyéig sem láttam. Levettem a szemüveget, és a zsebembe dugtam. A hátam mögött, Marjorie szobájában egyre többen kiabáltak, tompa döndülésektől és csattanásoktól rázkódott az egész ház, mintha odabent minden összeomlott, darabjaira hullott volna. – Merry?! – kiáltott utánam Marjorie. Úgy hallatszott, mintha kilépett volna mögém a folyosóra. Nem fordultam hátra. Éles jobbkanyart véve a lépcső felé iramodtam. Túl gyorsan száguldottam, kettesével szedve a fokokat, a második fordulón megbotlottam, a bokám kifordult a helyéről, és négykézláb landoltam a következő pihenőn. Talpra kecmeregtem, és lebicegtem a maradék néhány lépcsőfokon az előszobáig. Ken állt velem szemben, oldalán Tonyval, az operatőrrel. Tony kamerája a vállán gubbasztott, akár egy kövér, fekete varjú. A férfi fél térdre ereszkedett, hogy egy vonalban legyünk, és a kamera lencséje az arcomba bámult. Ken nem pillantott rám, szóval én is hanyagoltam. Helyette farkasszemet néztem a kamerával. Az orromon keresztül szuszogtam, és egyszer sem pislogtam. – Uramisten… – nyögött fel Ken. Tony lassan a fejem fölé svenkelt. Megfordultam. Marjorie a lépcsőn állt; alig néhány fokot tett meg lefelé az emeletről, s a korlátnak dőlt. Útközben kibontotta a haját, hagyta az arcába lógni. A feje ide-oda imbolygott; sötét lobonca kilengett, akár az inga. A szemébe néztem. Tisztán emlékszem a tekintetére, és arra, ami benne tükröződött. Anyáék rákiáltottak Marjorie-ra. A folyosón lehettek, mindössze néhány lépésre a nővéremtől. Marjorie ügyet sem vetett rájuk. Így szólt hozzám, nyugodtan: – Maradj ott, Merry. Mindjárt vége. Utána elrikoltotta magát: – Vigyázat, jövök! Azzal elrugaszkodott, a kezét a korlátra támasztotta, és átvetette magát fölötte, mint aki bakot ugrik. Haja szétrebbent. Szája nyitva, szeme elkerekedett, és emlékszem, ahogy fönt, a korláton túl, a levegőben lebeg, a semmiben, kimerevítve, akár egy pillanatfelvétel. Ott volt Marjorie, és úgy képzelem, azóta sem mozdult onnan. A levegőben, a korláton túl, az előszoba fölött. Visszafordultam, és a szememre tapasztottam jéghideg tenyerem. Nem mertem végignézni, ahogy leesik, és attól féltem, ha mégis ránézek, nem fog leesni, talán nem is hat rá a gravitáció. Sikítottam, sikítottam, sikítottam, amíg meg nem hallottam a tompa puffanást.

HARMADIK RÉSZ 23. FEJEZET A LEGESLEGUTOLSÓ LÁNY Jól látjátok, ez egy mezei BLOG! (Hú, de retró!) De mi van, ha A LEGESLEGUTOLSÓ LÁNY minden idők legszuperebb blogja?!?! Horror a köbön, borzalmak orrvérzésig. Könyvek! Képregények! Videójátékok! Sorozatok! Filmek! Gimi! A skála a gusztustalan, belezős, éjféli vetítéses Zs-alkotásoktól a modoros, művészi magaskultúráig terjed. Vigyázat, spoilerveszély! SENKI NEM MENEKÜL!!!!! NÉV: Karen Brissette 20**. november 18. Péntek A megszállottság – Tizenöt évvel később. Befejező rész Tudom, tudom, megijedtetek, hogy a negyedik és ötödik összefoglaló rész – avagy clip-show – után A megszállottságon a kifulladás jelei mutatkoznak. Nyugi, nem hibáztatok senkit, eszemben sincs pálcát törni fölöttetek. Mármint, marha unalmas századszorra is végignézni egy darab vallatást, és mélyfúrásokat végezni rajta. Egy idő után még a norvég ördögűzés és a pápa által végrehajtott utcai performansz is veszít a varázsából. Vettük a lapot: a pápának nagy a feszülete. Na, bumm. De ha mást nem is, azt az egyet megtanultuk: egy olyan sorozat, amelyik found footage jeleneteket vág be a nyolcéves kishúgtól, csakis bravúros és formabontó lehet. A szokásos főcím helyett az utolsó rész a kamera belső nézőpontjával nyit, amely a pincéből indulva végigsiklik az egész házon. Emelem kalapom a készítők azon döntése előtt, hogy ezúttal sutba dobták a sorozat túltolt hype-keltését és hisztériáját. A körbevezetés baromira hatásos és hátborzongató. Se narráció, se narratíva, se zene. Néha halljuk az operatőr lépteinek csosszanását, be-beszűrődik egy-egy imafoszlány vagy fojtott párbeszéd a ház távolabbi részei felől. Tudjuk, hogy a sötét, üres szobák, amelyeken a kamera rajta felejti a tekintetét, előbb-utóbb az ördögűzés színterei lesznek, áttűnnek vagy belehullanak a káoszba: az idegeink pattanásig feszülnek, és alig várjuk, hogy valami végre megtörje a feszültséget. A pincét körbepásztázó lassú svenk után felsétálunk a lépcsőn, az ajtóhoz érve a kép elsötétül, majd hirtelen a nappaliban találjuk magunkat. Mi az ördög? A készítők bizony szopatnak bennünket. Imádjuk minden percét. Mert ugyebár a pincéből nem juthatunk el a

nappaliba. Vagy mégis? A pinceajtó az étkezőbe nyílik, nem? Az étkező meg szomszédos a… Hmm. Hadd gondolkozzak egy kicsit. (Karen behúzza a kéziféket, és gondterhelten vakarja a fejét. *vakar vakar vakar*) A megszállottság elég szűkmarkúan méri az átvezető jellegű, megalapozó jeleneteket. Szemben mondjuk a zsarusorozatokkal (az elnyűhetetlen Esküdt ellenségek például messze földön híres volt arról, hogy egyfolytában a walk-and-talk technikát alkalmazta), amelyekben az emberek gyalog járnak mindenhová, egyik tetthelytől a másikig, lakásokban, folyosókon, épületekben, parkokban, ökölvívó termekben (nincs zsarusorozat ökölvívó termes jelenet nélkül), és a többi, és a sok jövés-menés, sétafika csatangolás közben a szereplők mélyenszántó, a röhejesség határát súroló, élő-ember-ilyesmiről-nembeszél-az-utcán eszmecseréket folytatnak egymással a cselekmény előremozdítása végett. A szóban forgó zsarusorozatok úgy gondolták, a nézők bealszanak, ha a zsernyákok egy helyben ácsorogva (vagy a kocsiban ücsörögve) jártatják a szájukat, inkább körbevezetnek minket a sorozat összes külső és belső helyszínén. Vessük össze mindezt azzal, ahogy a Barrett-ház bemutatásra kerül! Az egyetlen folyosó, amit valaha láthattunk, az emeleten húzódik, az meg olyan, mintha több ajtó nyílna róla, mint ahány hálószobában megfordulunk. Gondoljuk csak végig! Ott van Sarah és John szobája, aztán Marjorie-é, végezetül Merryé. De nincs még egy ajtó a szülők hálószobája és a napozóterasz között? Vagy a másik oldalon, a napozóterasz és a folyosói korlát szomszédságában volna? És vajon hová vezet: egy sosem látott padlásra? Mi a helyzet a földszinttel? Oké, a nappalit ismerjük, meg az előszobát is… de egész pontosan hol is helyezkedik el hozzájuk képest a konyha? Továbbá még egy étkező is közéjük ékelődik valahol, vagy nem? Van-e egyáltalán külön étkező, vagy az csupán a nappali része, egy étkezősarok a tévétől jobbra… de hát ott nincs más, csak a nappali, nem? Meg rémlik, mintha lett volna egy vécé valahol a földszinten. Egy pillanat, honnan is nyílik a pinceajtó? A konyhából? A sorozat elbizonytalanítja a nézőt. Sosem láttuk a pince ajtaját. Jobban belegondolva, a kamera máskülönben veséig látó, átható tekintete mintha az ajtók közül mindössze az egyiknél időzne el, Marjorie szobájának ajtajánál, ott viszont orrvérzésig: túlságosan ráfókuszál, túl közel hatol, az ajtó kitölti az egész kompozíciót, semmi másnak nem hagy teret. Nincs más, csak az ajtó. Zárt ajtó. A megszállottság egyszerűen nem mutat nyitott ajtókat – bejáratokat és kijáratokat. Csupán zárt szobákba nyerünk bebocsátást, mintha a színészek Sartre Zárt tárgyalás című drámáját adnák elő szünet nélkül, újra meg újra a ház leválasztott tereiben. A Barrett család a házban lakik, ugyanakkor a semmi az otthonuk. A kamera nem engedi, hogy láthassuk vagy elidőzhessünk a szobák kapcsolódási pontjain, ennélfogva Marjorie-nak vagy a Barrett család többi tagjának esélye sincs a menekülésre. A nézők ellenben a magasból tekintenek le rájuk, egyfajta kísérteties határmezsgyéről, akár egy testen kívüli élmény. Mármint, végigkísérjük őket az úton, de valójában mégsem vagyunk ugyanott, ahol ők. A terek közti

hézagokból szemléljük őket, márpedig a szörnyek mindig a repedésekben tanyáznak. Mondom, tanyáznak!!! PARAAAAAA! Érted, baszki, elérkeztünk a befejező rész első perceihez, és egyszerre ráeszmélünk, hogy fingunk nincs a ház elrendezéséről, és GRRRRRRR, AGYFAAAAASZT KAPUUUUNK! Na, szóval, a befejező rész szédítő körútja közben szabályosan letaglózott a felismerés, mintha a fejemre zuhant volna egy rakás Emily Brontë regény: A megszállottság hézagmentesen illeszkedik a gótikus irodalmi hagyományba, gondoljunk csak magára a Barrett-házra. Az épület útvesztő, labirintus. Azért nem ismerhetjük meg az elrendezését, mert nincs is hozzá térkép. A Barrett-ház (nem a tényleges épület, hanem a sorozatban szereplő helyszín; a kettő nem ugyanaz, ezt szeretném nyomatékosan aláhúzni) éppoly rejtélyes és vészjósló, mint az otrantói várkastély vagy Zúgóbérc. Ugyanolyan sötét és zavarbaejtő, mint a Szépkilátás Hotel a Ragyogásból (ha kíváncsiak vagytok a hotel Eschermetszeteket megszégyenítő tervrajzára, csekkoljátok a veszettül szórakoztató A 237-es szobát), Shirley Jackson Hill House-át, vagy Mark Danielewski House of Leaves című regényének szüntelenül terjeszkedő épületét. A Barrett-ház fontos szereplője A megszállottságnak, és aki odafigyel rá, annak megsúgja a titkait. Mondok egy példát. A körbevezetés végén egy váratlan, ugrásszerű vágással a konyhából a napozóteraszban termünk. Tudjuk, hogy a napozóteraszt átalakították titokszobává. Az operatőr – mintegy emlékeztetőül – végigpásztázza az ablak elé húzott fekete drapériát, az állványra helyezett kamerát meg a derítő lámpákat. Imák és válaszok hangja szűrődik be, vélhetőleg Marjorie hálószobájából, aztán a kamera svenkel a napozóteraszon, és megállapodik a viharvert, sárga tapétán. A kép szándékosan életlenné válik, a sárga tapéta pedig elmosódottan terül szét, akár egy tűzgömbbé táguló napkorong. Marjorie felsikít, a kamera hirtelen fókuszt vált, és A megszállottság főcímlistája előszivárog a sárga tapétából. Charlotte Perkins Gilman novellája, A sárga tapéta minden idők egyik legjobb feminista gótikus horror alapvetése. A történet arról szól, hogy egy… dobpergés… elnyomott, fiatal nő totál becsavarodik! Vagy mégsem??? A hősnőt a gyermeke megszületése után a férje egy ideglelős, vidéki házba költözteti a nyárra. A hímsoviniszta, zsarnokoskodó, orvos férj, akit – most kapaszkodjatok meg! – Johnnak hívnak, „pihenőkúrára” fogja a feleségét az „idegállapota” és a „hisztériára való enyhe hajlama” miatt. Szigorúan eltiltja mindennemű „munkától”, sőt, voltaképpen mindentől, még az önálló gondolkodástól is (a fószer még azt is utálja, ha a naplóját írja, tudjátok, egy ilyen törékeny és csábos virágszál még véletlenül se engedje szabadjára a képzeletét). Voltaképpen ki sem mozdulhat egy ősrégi, ideglelős gyerekszobából, amit undormányos sárga tapéta borít. A csajszi szép fokozatosan elveszti a józan eszét, meggyőződésévé válik, hogy egy asszony mászik négykézláb a tapéta mintája mögött, és csakhamar úgy dönt, hogy kiszabadítja a kúszó-mászó asszonykát. A novella azzal ér véget, hogy hősnőnk körbe-körbe mászkál a padlón, széles sávban lehántja a tapétát, és átmászik a férje testén (hú, ugye, a holttestén? remélem, kinyúvadt a rohadék).

Kérdés, mire utal a Barrett-ház. Vajon a mi ördög sújtotta és/vagy mentálisan beteg Marjorie-nk a gyerekszobába zárt, fiatal nővel vonható párhuzamba, vagy a sárga tapéta mögül szabadulni vágyó, szimbolikus elnyomásnak kitett asszonnyal? A választás ránk van bízva. A nyitás után a csendes nappaliban találjuk magunkat. Ugyancsak a sorozat készítőinek éleslátását dicséri, hogy a narrátor a teljes epizódra szabadságot kapott, így az események és a hanghatások bármiféle felvezetés vagy interpretáció nélkül magukért beszélhettek. Cinema verité valóságshow-módra! A nappaliban John Barrett, Wanderly atya és az ifjú Gavin atya összekapaszkodva, némán imádkoznak. (1. lábjegyzet: Gavin atya ebben a jelenetben debütál a sorozatban, és egész nyugodtan adhattak volna rá a Star Trek vörösingeseinek mintájára piros miseruhát. A vak is láthatja, az az egyetlen funkciója, hogy áldozati bárány legyen földre kerüljön, mégpedig kiütéssel.) A kép ekkor elsötétül, és visszaugrik az időben. Ez onnan derül ki, hogy batár nagy fehér betűkkel kiírják nekünk: korábban. A felirat megfakul a szikrázó napsütésben, és Johnt látjuk, ahogy átgázol a ház előtt táborozó tüntetők tengerén. Az atomgyökér baptista tüntetők, akiknek a nevét fedje jótékony homály, transzparenseket lóbálnak. A feliratok túlnyomó többségét kitakarják, néhányat azonban megmutatnak nekünk, ezeken az alábbi szöveg olvasható: „Isten gyűlöli Marjorie Barrettet.” John összetapossa a táblákat, majd behúz egyet egy kitakart arcú tiltakozónak. A rendőrök a földre teperik. Szurkolunk neki, de az, ahogy egyik pillanatról a másikra bekattan (dühöngő őrült üzemmódra vált), nem kicsit ijesztő, mi pedig lassított felvételben nézhetjük végig csúfos bukását. Vágás. A következő jelenet a konyhában játszódik. A Barrett család csendben fogyasztja a kínai kaját, az utolsó falatoknál járva. Nyammm… kínai kaja… John halkan így szól: „Szeretném még egyszer átvenni vele, mi fog történni, ehhez pedig szükségem van Wanderly atya segítségére.” Mire Sarah dühösen felcsattan: „Hadd jöjjön fel Merry az emeletre, ha akar!” Vágás, a következő snittben John a kamera előtt kérleli az operatőrt, hogy állítsa le egy kicsit a kamerát. Minden előzmény nélkül elsötétül a kép, majd vissza a konyhába, ahol John hangját halljuk: „Ha nem hiszünk benne, nem fog működni.” (2. lábjegyzet: No mármost, nem állítom, hogy értenék a vágáshoz [egye fene, ha mindenáron ki akartok kiáltani „a horror és a popkultúra egyetemes szakértőjének”, nem állok az utatokba, sőt, még csak vitatkozni sem fogok], de a napnál is világosabb, hogy a konyhai jelenet vágását összegányolták, John és Sarah beszélgetését, bármiről is szólt, ízekre szedték, majd megkeverték a sorrendet.) További interjúk készülnek a szereplőkkel, ám ezek felejthetőek, nem derül ki belőlük semmi újdonság. Sarah interjúját is csupán azért érdemes kiemelni, mert meghökkentően leharcolt állapotban van. A szeme alatti táskák sötétlila színben játszanak.

Nem sokkal később aztán bebocsátást nyerünk Marjorie kihalt hálószobájába, és szemünk elé tárulnak a hátborzongató berendezési tárgyak: a fehér abrosz az asztal tetején, a szobrocskák, a gyertyatartók, a hatalmas ónfeszület meg a szíjak az ágyon. Az egyik snitten azt látjuk, ahogy az egyik stábtag digitális hőmérőt tart a kezében. Megmutatja a kamerának: a hőmérő zöld számai tizenöt fokot harsognak. A stábtag elmeséli, hogy hat fokot zuhant a hőmérséklet, amióta bejött a szobába. Nyugtalan a tekintete; a sorozat azt sugallja, hogy gonosz erők tekerték feljebb a légkondit. Na, jó, skacok. Azok után, hogy Karen több ezer szavas blogbejegyzésekben osztotta az észt, végre elérkeztünk a lényeghez: Marjorie a szobájába megy, hogy kezdetét vehesse az ördögűzés. A befejező rész okos, burkolt tematikai motívumai a szertartás kapcsán is tetten érhetők: A megszállottság nem húzza az időt holmi álzárlatokkal vagy újrajátszott jelenetek rekonstrukcióival, és nem tupírozzák fel a jelenetet érces egyházi kórusok énekével vagy mollakkordokat nyiszatoló hegedűkkel. Marjorie egyszerűen csak a szobájába sétál, majd bevonul utána a nászmenet: a családja és a két pap. Nagy a kísértés, hogy snittről snittre kielemezzem a harminckét perc tizenhat másodperc játékidőt kitevő ördögűzést. Könyvet tudnék írni arról a harminc-egynéhány percről. De megkíméllek titeket – ezen a felületen legalábbis. Összefoglalom a legizgibb mozzanatokat, amelyek esetleg elkerülték kedves olvasóim figyelmét, amikor nem mertek odanézni. Ha negyvenszer nem láttam a részt, akkor egyszer sem, szóval, ja, mondhatjuk, hogy kenemvágom a témát. Némi huzavona után Barrett anyuka enged Wanderly atya nyomásának, és az ágyhoz szíjazza a lányát, amit a többiek tétlenül néznek. Kínos, mi? Zavarbaejtő? Rohadtul durva minden szempontból? BAKKER, ÁLLJUNK CSAK MEG EGY PILLANATRA!!! Nézzétek meg közelebbről a jelenetet. Addig várok. (*Karen türelmetlenül dobol a lábával.*) Hát… TALÁLT-SÜLLYEDT! Amikor Barrett anyuka elvileg felcsatolja Marjorie csuklójára és bokájára a szíjakat – „pajzánkodás biztonsági szóval” jeligére –, háttal áll nekünk, és semmit nem látunk tőle. Mordizomadta! A bűvészek ősidők óta alkalmazzák ezt a pofonegyszerű módszert. Ha hátat fordítasz a nézőknek/kameráknak, a sok birka az adott jelenet kontextusában beveszi, hogy megkötözted Marjorie-t. A trükk olyan arcpirítóan kézenfekvő, hogy (majdnem) beválik. A szertartás alatt a kamera a szoba minden egyes szegletére ráközelít, csupán Marjorie leszíjazott csuklója és bokája marad ki a szórásból. Kereken huszonhét percet kell várnunk, hogy a szíjak mintegy varázsütésre lehulljanak, és a véres Marjorie felkeljen az ágyról. Épp lement a „csócsálj papot” jelenet, pörög az agyunk (leesett már?), és levonjuk a következtetést: hogy is volt, ja, igen, anyu még az elején leszíjazta, és AZTAKURVA, AZ ÖRDÖG KISZABADÍTOTTAAAAAA!!!!! Fogadjunk, még olyan is akad köztetek, aki rosszul emlékszik, és esküdni merne, hogy látta, ahogy Sarah a szíjakat Marjorie csuklójára hurkolja. Tudom, mert én is így emlékeztem. A készítők – micsoda ravasz szélhámosok! – arra bazíroznak, hogy úgyis téves következtetéseket vonunk le, mert eltereli a figyelmünket az őrültek háza, és nem gondolunk bele, hogy valami bűzlik. Meg is

úszták volna szárazon, ha nem kotnyeleskednének közbe ezek a szőrszálhasogató fiatalok. Minket ugyan nem vernek át! Talán nem. Na, mindegy. A felvételen tisztán látszik, ami tudat alatt ott motoszkált bennünk már az első nézéskor is: Sarah Barrett sosem szíjazta le a lányát. Csak úgy tett, mintha. Marjorie pedig belement a játékba. Stimm? Stimm. Namost. Miért tenne Sarah Barrett ilyesmit? Mit szűrhetünk le belőle? Talán Barrették megtagadták széttárt karral és terpesztett lábbal fekvő tizennégy éves lányuk ágyhoz szíjazását, és a sorozat alkotói a szükség törvényt bont elvén rögtönzésre kényszerülve találták ki a színjátékot. Talán túllépték a sorozat vizuális effektre szánt költségvetési kereteit és/vagy szkeptikusak voltak, látszani fog-e a szíjakon, hogy nincsenek is meghúzva. Már csak azért sincs kizárva, mert a többi CGI is bőven hagyott maga után kívánnivalót a szertartás során (erre később még visszatérek). És persze az sem lehetetlen, hogy Sarah a saját feje után ment, és az ő magánakciója volt az egész. Az igazat megvallva, nem különösebben érdekel a szíjas csel technikai megvalósítása, hanem inkább az, amit Sarah karakteréről elárul: maradva annál a premisszánál, hogy a sorozat csupán fikció, a szíjazós mozzanatot Sarah karakterfejlődésének kontextusában is értelmezhetjük. Nem is akármilyen lépcsőfok. Sarah úgy tesz, mintha az ágyhoz szíjazná a lányát, hogy az megszökhessen. Ez kurva nagy fordulat! A sorozat öt részen keresztül rágta a szánkba, hogy Sarah passzív, szarkasztikus hitetlen, aki törvényszerűen mindig aláveti magát a férje akaratának és döntéseinek, bort vedel, és morózusan tengeti napjait a házban. Az írók akarva-akaratlan megajándékozták Sarah-t egy melankolikus megváltástörténettel: ez az a pillanat, amikor jóvá teszi a bűneit. S hogy miért melankolikus? Mert tudjuk, elkésett vele: már nem segíthet elmebeteg lányán. Sarah, megunva, hogy a férfiak ligája parancsol neki a saját otthonában, a sarkára áll, és közrejátszik a lánya szabadulásában, mely sajnos rövid életűnek és tragikusnak bizonyul. A nagy örömujjongás közepette, hogy Sarah végre gerincet növesztett, a fejünket verjük a falba, mert megint kiderül, hogy a sorozat készítői úgy vélik, Marjorie megszállottságára egyértelmű bizonyítékkal szolgál, hogy úgy ismeri az ördögűzés rítusát, mint a tenyerét. Ez a sorozat egyik felháborítóan szexista aspektusa: nemcsak teljes képtelenség, hogy egy buta kis fruska esetleg ugyanannyit tudhat a világról, mint a patriarchátus (pl. katolikus liturgia, a Szentírás szövege, kanonizált szépirodalmi művek; csupa férfiak által írott, férfiaknak szóló alkotás, ugyebár), de ráadásul még be is kéne szarnunk attól, hogy tudomást szerzett minderről. A tudás, mint tiltott gyümölcs modoros keresztény metaforáját furkósbottal verik a fejünkbe. De mondhattam volna fütyköst is. Marjorie majdhogynem fásult közönnyel darálja le az elcsépelt férfiszólamokat passzusokat. A szexizmus olyan nyilvánvaló és olyan szinten átszövi a sorozatot, hogy kezdem lerágott csontnak érezni. Csapjunk hát fel ismét gothnak! (*Karen feketét ölt, betesz egy régi Morrissey CD-t*)

Marjorie-nak – mint általában a gótikus irodalom nevezetes hőseinek – meg van pecsételve a sorsa, amely a történet show legfőbb motívumait tükrözi vissza. Őrült-e Marjorie (gótikus nyelvezettel élve!), vagy természetfeletti erők játékszere? Marjorie határátlépő figura. Egyszerre ember és alantas démon, hős és gonosz. Veszélyt jelent a számunkra (hisz tabut döntött, megszerezte valahogy a tiltott tudást, a szemünk láttára változik rettegésünk tárgyává), megfélemlít és megigéz. A gótikus regények és filmek egy másik visszatérő toposza, hogy a főszereplőnek szembe kell szállnia egy elvetemült apafigurával. Jó, jó, elismerem, eddig másról sem beszéltem, mint hogy a készítők hőst akarnak faragni John Barrettből, aki a keresztény erkölcsöket és a család szentségét védelmezi egy pszichodráma keretein belül, no, de azt egy szóval sem mondtam, hogy erőfeszítéseiket siker koronázta. John megveszekedett tébolya már az első résztől kezdve egyre többször, egyre durvábban szűrődik át a tisztes családapa álcájának repedésein. John Barrett az első pillanattól fogva úgy viselkedik, mint akinek elgurult a gyógyszere (imádom ezt a frázist), vagy mint Jack Torrance a Ragyogás című filmben, Jack Nicholson minimalistának aligha tekinthető alakításában. Csupán egy katalizátor kellett hozzá, hogy berobbanjon. És ezt bizony nem lehet annak a számlájára írni, hogy utólag könnyű okosnak lenni. A sorozat narratívája visszavonhatatlanul összefonódik azzal a gyalázattal, hogy John Barrett egy hónappal a finálé levetítése után megmérgezte magát és a teljes családját (ezt, ugye, egyedül a legkisebb gyerek, Meredith élte túl). (3. lábjegyzet: Senkit ne tévesszen meg a laza/poénkodós stílus, amivel A megszállottságot dekonstruálom. Marhára nehezemre esik szétválasztani a hatásvadász valóságshow eseményeit és a való életben a Barrett család által elszenvedett borzalmakat. A kettő együtt tesz ki egy lebilincselő és fontos történetet, és elismerem, néha nem látom a fától az erdőt, mert egyszerűen még most sem vagyok képes megemészteni a történteket. És nem, hadd ne kommentáljam, milyen ironikus/kísérteties/egybecsengő/véletlenszerű párhuzam, hogy a friss hajtásos mesében, amit Marjorie sulykolt egyfolytában Merrynek, az apa megölte a feleségét, a valóságban pedig az egész családját meg akarta mérgezni.) Na, persze mindig akadnak hígagyú barmok, akik azzal a faszsággal jönnek, hogy nem is Marjorie Barrett, hanem John Barrett A megszállottság igazi tragikus hőse, és a sorozat valójában arról szól, hogyan süllyed egyre mélyebbre az őrületében, hogyan szállja meg a gyűlölet és a vakbuzgóság undok rákfenéje. A lánya betegsége, a diszfunkcionális család, a munkanélküliség, valamint szeretett katolikus egyháza, amely az ördögűzést követően magára hagyta, mind szerepet játszottak abban, hogy idegösszeomlást kapott (lásd: a Howard Journal of Criminal Justice című folyóirat azon cikkét, melyben négy kategóriába sorolták a családjukat kivégző férfiakat), blablabla. A nagy büdös lófaszt. A megszállottság elvetélt kísérletet tett arra, hogy John Barrettet tegyék a történetük hősévé, aki kegyetlen, gyáva bűncselekményével – az öngyilkosságával és a családja megmérgezésével – beverte az utolsó szöget a sorozat erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető társadalmi és politikai üzenetének koporsójába.

Marjorie a végzetébe rohanó hősnő. John Barrett egyszer és mindenkorra az elvetemült apafigura, velejéig romlott szülő. Egy dolgot viszont a sorozat javára írok: John remekül jelképezi a patriarchális társadalom hanyatlását. A megszállottság készítői helyesen döntöttek, hogy valós időben vették fel az ördögűzést (vagy legalábbis úgy forgatták le, hogy a valós idő látszatát keltse), függetlenül attól, hogy a praktikus effektek és a CGI mögül imitt-amott bizony kilógott a lóláb. Az ördögűzés alatt Marjorie szobájában jéghideg van, mindenkinek párafelhőként csap ki a lehelete. Hideg van, félelmetes, nagggyon gonosz!!! A drámai nagyjelenet élénken emlékeztet Friedkin Az ördögűzőjére. Három „élő” felvételen látszik, ahogy a hőmérő higanyszála megzuhan, és a szoba hőmérséklete majdnem fagypont alá esik. Az a nyamvadt hőmérő… jó, hogy nem nyomják le a torkunkon, annyiszor mutatják! Nyíltan persze nem mondják ki, nem hazudnak a képünkbe, de ezzel arra céloznak, hogy a váratlan hőmérsékletcsökkenésre egyedül egy démon jelenléte adhat magyarázatot. Az bezzeg nem hangzik el, hogy hellóka, november van, Massachusetts északi részén, szóval elzártuk a fűtést, aztán szélesre tártuk az ablakot, mert a fagyos leheletet eregető emberek ijesztő látványt nyújtanak egy házban. Nézzétek meg a bejátszást! A Marjorie ágya fölötti ablak elé függönyt húztak, ezért nem látszik, hogy nyitva van-e. Ám van két beállítás (az egyik az, amikor Sarah úgy tesz, mintha leszíjazná Marjorie bokáját, a másik meg, amikor Marjorie felegyenesedik az ágyon), amelyekben a függöny megdagad, és lobogni kezd. A függönyök nem szoktak csak úgy maguktól csapkodni egy szobában, csak ha huzat van, vagy – eh! – a Sátán lobogtatja. (*Stipi-stopi, a Sátán Árnyékolója nevet már le is védettem a punkzenekaromnak.) Sokkal valószínűbb, hogy az üvöltő szél a tettes. Úgyhogy igen, az ablak nyitva volt, skacok, ezért lett hideg a szobában. Az automatikusan nyíló és csukódó fiók esete. A horrorsztorikban (regényekben, filmekben, vagy akár vidámparkokban) régóta nagy divat élettelen tárgyak megelevenedésével ráhozni az emberre a szívbajt. Mi tagadás, ez egy hatásos változata a kísértetiesnek, vagy németül, ahogy Freud mondaná: Das Unheimliche (úúúú, Karen nagyon felvág a tudásával… *dülleszti a mellkasát*). Van egy jelenet Sam Raimi filmjében, a Gonosz halott 2-ben, az erdei házas alapvetés nem kevésbé mesteri folytatásában, ahol életre kel egy szoba összes berendezési tárgya, és kiröhögik Asht, a vérző, meggyötört főhőst: a szarvasfej, a teknőspáncél lámpa, fiókok, könyvespolcok, mind különböző hangon és másfajta nevetéssel gúnyolódnak rajta. A fergeteges paródiajelenetet zaklatott, idegbeteg stop-motion technikával vették fel, amely epilepsziás/stroboszkópos jelleget kölcsönöz az eseményeknek, rajzfilmes vagy képregényes hatást kelt, nincs mitől félni, ugye? A jelenet azonban csakhamar iszonyú vészjósló színezetet ölt: a nevetés hömpölyög, hisztérikussá fokozódik, a mosolyunk lehervad, már nem is emlékszünk, mióta tart a jelenet, de régóta, ugye, bárcsak véget érne, most, ha kérhetem, legyen már vége, mielőtt meglátunk vagy meghallunk valamit, amit soha többé nem tudunk kiverni a fejünkből… Így tehát Ashsel együtt (aki a filmnek ezen a pontján már artikulátlanul, eszét vesztve üvölt) magunk is

becsavarodunk, egyre közelebb sodródva a szakadék széléhez, az idegösszeomlás határán táncolva. A megszállottságban a megelevenedett fiók a legkevésbé sem komikus elem, hanem az utolsó csepp a pohárban, amely a mélybe taszítja Marjorie-t: újra meg újra tagadja, hogy köze volna hozzá – nem ő mozgatja a fiókot, nem ő irányítja az eseményeket – , hasztalan könyörög, hogy vessenek véget a csapkodásnak, egyre zaklatottabb állapotba kerül, s végül kirobban: megtámadja Gavin atyát. Az ágy lábaihoz rögzített, nem létező szíjakkal ellentétben, amelyekre egyszer sem vethettünk pillantást, a kamera rendre ráközelít a fiókra. A bútordarab mechanikusan mozog, akár egy gépzongora vagy egy önműködő koporsófedél a vidámparki kísértetkastélyban. Megszámoltam: az operatőr hatszor örökíti meg, ahogy nyílik és csukódik a fiók, méghozzá takkra pontosan azonos ütemben. Vagy egy OCD-s gonosz szellem nyitogatja a fiókot, vagy speciális mechanika működteti a fiók belsejéből. Jaja, asszem, volt valami abban a fiókban. A tartalma persze rejtve marad előttünk. Még akkor sem látunk bele, amikor Marjorie kiszakítja a tokjából, és a padlóhoz vágja. A kamera akkor épp a vérző Gavin atya sebeit ellátó emberekre irányul. Mindenki vonja le a maga következtetését. Apropó, vérző Gavin atya… Marjorie támadását hasonlóképp rendezték meg, mint John Carpenter híres jumpscare-es vérvizsgálat-jelenetét A dologban. Carpenter filmjében ugyanabból a kameraállásból nézhetjük végig, ahogy MacReady (Kurt Russell) sorban a csapata vérmintáit tartalmazó petricsészékbe meríti a felhevített drótot. A drót vége a mintákhoz érve halkan sistereg. Sejtjük, hogy előbb-utóbb gebasz lesz, csakhogy a filmesek tudatalatt arra kondicionáltak, hogy azokban a snittekben, amelyekben Russell a vérbe mártja a páka végét, úgysem fog történni semmi. Ezek „biztonságos” snittek. Sorban követik egymást a biztonságos snittek, míg végül kizárásos alapon két vérmintára, két emberre szűkíthetjük le a gyanúsítottak körét – az egyikük tuti szörnyeteg. MacReady szórakozottan szóval tartja azt a férfit, akire gyanakszik, miközben belemártja a forró drótot a másik pasas vérmintájába, s ekkor, bada-bumm, a fertőzött/idegen vérminta elugrik a drótvég elől, mi pedig ijedtünkben majd’ kiugrunk a bőrünkből. Most lássuk A megszállottságördögűzős jelenetét! Gavin atya háromszor takarja be Marjorie-t (hmm, szentháromság?). Mind a három esetet ugyanabból a szögből veszi a kamera: a szoba kellős közepéről, profilból véve a papot és Marjorie-t. Totál: Marjorie tetőtől talpig a képkivágaton belül fekszik az ágyon, a lány feje és Gavin atya pedig a kompozíció bal szélére kerül, amely burkoltan azt üzeni a nézőnek, hogy nincs itt semmi látnivaló. A rendező tehát lefekteti a szabályokat: nincs mitől tartanunk, amíg Gavin atya betakarja Marjorie-t, ez egy biztonságossnitt. A második alkalom megerősít minket, olyannyira, hogy már nem is Gavin atyára figyelünk, hanem Wanderly atya hangjára, aki jobb oldalt, az előtérben olvas fel piros bőrkötéses könyvecskéjéből. Amikor Gavin atya harmadjára is odalép az ágyhoz, hogy visszahúzza a paplant, észrevesszük ugyan, de akkorra már puszta háttérelemmé redukálódott, passzol a jelenetsor ritmusába. Osztatlan figyelmünket Wanderly atya és Marjorie párbeszédének szenteljük, ezért derült égből villámcsapás, amikor Marjorie kobraként lecsap Gavin atyára, és a csuklójába harap. Meg persze össze is szarjuk magunkat. Gavin atya dobhártyarepesztő

sikolya olyan magas frekvencián visít, ami már zajnak minősül a hangszórókból, a háttérben pedig kiabálás támad, léptek dobognak a parkettán. A kép pixelekre esik szét Marjorie szájának és Gavin atya csuklójának találkozási pontja körül: bármi is történjék, muszáj kitakarni, mert ilyen véres és szörnyűséges dolog nem kerülhet adásba. A vér vörös színe még így is átüt a pixeleken, és a képzeletünkben megszülető borzalmak valószínűleg messze túltesznek a kamera által rögzített valóságon. Marjorie végül elengedi prédáját: Gavin atya csuklója egy homályos szakaszon gyomorforgató módon megnyúlik, mint a rágógumi. (4. lábjegyzet: A drága nagynéném majdnem akkora horrorrajongó, mint én [szia, nénikém!!!], és büszkén szokta mesélni, hogy már legalább ötvenszer látta a Cápa című filmet. Ám azt a jelenetet, amiben Quintet félbeharapja a fenevad, még ma sem képes végignézni. Csatornát vált, kimegy a szobából, vagy eltakarja a szemét. Ötödikes korában látta először a filmet, és életre szóló sebeket szerzett, miután végig kellett néznie, ahogy a kedvenc szereplője, Quint a whiskey-gőzös tengeri zsivány felüvölt, vért köhög a kamerára, és deréktól lefelé bekebelezi a cápa hatalmas állkapcsa. Makacsul hajtogatja, ő bizony soha többé nem akarja látni Quint haláltusáját, még úgy sem, hogy közben tisztában van vele: a jelenet egy másodpercig sem hihető, és felnőtt fejjel már csak nevetni tud ijedős, butuska gyerekkori énjén, talán még csúfot is űzne belőle. Ám, énje egy része pontosan tudja, miért nem szabad újranéznie a jelenetet: mi van, ha mégis elfogja ugyanaz a rettegés és rosszullét, mint az első alkalommal? Sőt, mi van, ha felnőtt fejjel nézve még ijesztőbb lesz a jelenet? Nos, bennem is hasonló érzések kavarognak Gavin atya megtámadása kapcsán. Életem során kismillió gusztustalanul belezős és zsigerileg felkavaró (csontig hatoló) horrort láttam már, A megszállottság azokhoz képest kismiska, de ez a harapásos jelenet… basszus… amikor a pixeles bőrfoszlány megnyúlik, fokozatosan leválik a karjáról, és a túlsó végét Marjorie tartja a fogával… nézni sem bírom. Több mint egy évtized után most bírtam rászánni magam először, hogy újranézzem Gavin atya jelenetét, és most is csak azért, hogy utána megírhassam ezt a blogbejegyzést. Jelentem, pont olyan borzalmas, ahogy emlékeztem rá. Vagy még rosszabb? Rosszabb hát. Az újranézés után megfordult a fejemben, hogy hagyom a francba az egész blogolást, feladok mindent, bevackolom magam a kanapéra egy üveg borral, egy doboz sós mogyoróval, és A Simpson család klasszikus epizódjainak bambulásával tompítom el az érzékeimet. Nem is sejtitek, miken megyek keresztül értetek!!!!!!!) Gavin atya megtámadása az utolsó előtti felvonás, s mint ilyen, szerény véleményem szerint méltó felvezetés minden idők egyik legfelkavaróbb sorozatzáró jelenetéhez. Természetesen a végére maradt a vége: nem kerülgethetjük tovább a levegőben úszó, forró kását. A Gavin atyát ért támadást követő másodpercekben főszereplőink a padlón fetrengenek, segítségért kiabálnak, üvöltöznek egymással, a fiók a padlóra zuhan, teljes a káosz, minden

mozgásba lendül, és Marjorie áll a forgószél közepén. A hangzavarból egyszer csak kiválik Meredith (képen kívüli) hangja, és azt kiáltja: – Utállak! Szívből gyűlöllek! Azt kívánom, bárcsak meghalnál! – Majd ugrásszerű vágás következik. A kihalt előszobában találjuk magunkat. Totál, állókép: a plánozás alapján felismerjük, ugyanannak a kamerának a képét vágják be, amelyik körbevezetett minket az epizód elején lévő, megvágott túrán. Síri csend és mozdulatlanság. A lépcsőt sasoljuk: az oldalfalak és a vertikális oszlopok fehérek, a horizontális lépcsőfokok feketék. Rövid, mesterséges szünetet iktattak be a cselekménybe, hogy szusszanhassunk egyet. De nem tart tovább egy röpke másodpercnél. A távolból megütik a fülünket a már korábban is hallott sikolyok és kiáltások. A faramuci helyzetnek köszönhetően a kamerán keresztül kukkolhatjuk a házat anélkül, hogy átvedlenénk… izé… kukkolóvá. Ekkor esik le a tantusz, hogy belecsöppentünk egy A vihar kapujábanból ismerős szcenárióba, melyben új nézőpontból, az előszobából még egyszer átélhetjük Gavin atya megtámadását és Marjorie menekülését. A plafonon keresztül leszűrődő fojtott kiáltások és tompa döndülések így látatlanban összezavarnak minket: fogalmunk sincs, kinek a hangját halljuk, mit kiabálnak, ráadásul a hangok részben ellentmondanak annak, amire az előző jelenetből emlékszünk. Végül aztán elhangzik Meredith végszava, hogy utálja a nővérét, és azt kívánja, bárcsak meghalna. A kamera rendületlenül a lépcsőre mered. Összeugrik a gyomrunk a rettegéstől, oda sem merünk nézni, mi fog történni. Hirtelen Meredith bukkan fel a képkocka jobb fölső sarkában. Valósággal lezúdul a lépcsőn, mint egy fékeveszett ágyúgolyó. A lépcsősort három részre osztja a két pihenő. Meredith félúton járhat, amikor elvét egy lépést, megbotlik, és térddel csapódik az alsó pihenőbe. Talpra kászálódik, és sántikálva teszi meg a hátralévő néhány lépcsőfokot. A jobb térdét dörzsöli. Most még nem tudhatjuk, de ez már előrevetíti a nővére, Marjorie sérüléseit: bokatörés a jobb lábon, valamint agyrázkódás. Meredith egyszer csak észreveszi a kamerát, és belebámul. A kamera állja a tekintetét; a képkeretet megtölti Meredith maszatos, könnyáztatta arca. Haja zsíros szénaboglya. Nincs rajta a szemüvege. Először láthatjuk nélküle, alig ismerünk rá. Ő lehet Marjorie meg nem értett szelleme: megtört lélek, tévedésből kiűzték/elkergették, sorsa megpecsételődött. Vagy akár az emberiség kollektív tudatalattija, amely némán ítélkezik fölöttünk, szembesít minket szégyenteljes bűnrészességünkkel, felrója nekünk, miért néztük tétlenül, ahogy hidegvérrel és szisztematikusan megaláztak és feláldoztak egy mentálisan beteg tinilányt a szórakoztatás oltárán. Meredith pislogás nélkül mered a kamera lencséjébe. Mi sem pislogunk.

Az operatőr ekkor elrántja a kamerát Meredithről, aki a tévéképernyő bal alsó sarkába kerül. A magasban, a lépcsősor felső harmadán Marjorie támaszkodik a korlátnak. A történet a két nővérrel kezdődött, és velük is fejeződik be. Minden elnémul. Levették a hangot. Nem értjük, miért, a síri csöndben pattanásig feszülnek az idegeink. Meredith megfordul. Csak a tarkóját látjuk. Marjorie hosszú, sötét haja a korlátra omlik. Nem hallunk semmit, nem látjuk egyikük arcát sem. Meredith lehetne Marjorie, Marjorie lehetne Meredith. Csupán a kontextusból azonosíthatjuk őket. Hat gyötrelmes másodperc múlva Meredith visszafordul a kamera felé. Ez alatt a hat másodperc alatt gatyáig leizzadunk, görcsbe rándul a gyomrunk, és megértjük, hogy a sorozat ebben a pillanatban éri el a tetőpontját. A múltban megtörtént és a küszöbön álló események biztos tudatában ránk szakad a rettenetes igazság: ez bizony a két nővér története. Az ő történetük. Ahogy Meredith szembefordul a kamerával, Marjorie átvetődik a korlát fölött. Mozdulataik pontosan összehangolt koreográfiát követnek, eltéphetetlen kötelékben, egymástól függve. Meredith eltakarja a szemét, de már túl késő, már megtörtént a baj, nem lehet meg nem történtté tenni, sem számára, sem számunkra. Mialatt Meredith kis keze a szeme elé úszik, Marjorie még mindig a felszálló szakaszban van, a hajzuhatag szétterül, szétterjed, mintha szárnya lenne, ám arca most sem bukkan elő mögüle. Meredith felsikít. Nem hallunk semmit, ám a sikoly hatására megrázkódik a kamera, elmosódottá válnak a kontúrok, a kép szélén a részletek, minden elhomályosul. De Marjorie még a levegőben van, a korlát fölött, egy felfoghatatlan pillanatig egy helyben lebeg, aztán zuhanni kezd, és elsötétül a képernyő. A levitációs jelenet (amit a Maffiózók sorozatfináléjának stílusában zártak rövidre) parázs vitákat váltott ki, szerény személyemnél megszállottabb rajongók és gondolatébresztőbb kritikusok is kifejtették róla a véleményüket, de engedtessék meg, hogy én is megtegyem, talán érhet egy lyukas garast (vagy inkább kettőt). Hivatásos vágók garmadája nyilatkozott az állítólagos levitációról, és minden kategorikus állításra, miszerint a nyersanyagot semmiképp sem hamisíthatták meg úgy, hogy az a Marjorie röptében tapasztalt, a másodperc törtrészéig tartó egyhelyben lebegés illúzióját keltse, legalább egy olyan jutott, aki égre-földre esküszik, hogy vizuális effektek és vágási trükkök nyomai fedezhetőek fel a jelenet alatt. Ian Rogers Oscar-díjas vágó állítása szerint A megszállottság készítői egy rendkívül bonyolult, osztott képernyős/osztott élességes technikát alkalmaztak a levitációs snitt során, amit ő maga (enyhén szólva) felemás sikerrel másolt le közösségi finanszírozással tető alá hozott rövidfilmjében, az Every House Is Hauntedban. Íme, Karen félamatőr véleménye! A snittnek mindössze egyetlen vetületét változtatták meg az utómunkálatok során, ez pedig – magától értetődik – a rángatózó kézikamera-használat

Marjorie sikításakor. A többi része filmkészítési szempontból megállja a helyét. Ettől még nem gondolom, hogy Marjorie levitált volna, mint ahogy abban sem hiszek, hogy a YouTube-on népszerű utcai bűvészek vagy jógik képesek volnának elemelkedni a földtől. Nem állítom tehát, hogy a sorozat készítői meghamisították a felvételt, de azt sem, hogy Marjorie levitált. Három egyszerű érvet is fel tudok sorolni. Egy. A világosítás, a homályos/remegő kamera, valamint Marjorie lötyögős pulóvere miatt egész egyszerűen nem lehet tisztán kivenni, meddig fogja Marjorie a korlátot. Emlékezzetek csak vissza: a korlátra támaszkodik, és onnan löki fel magát a levegőbe. Nem tudtam másodpercnyi pontossággal megállapítani, mikor engedi el a korlátot, de egy jó darabig rajta tartja a kezét. Amikor lebegésre gyanakodtok, akkor Marjorie minden bizonnyal még a korlátba kapaszkodik. Kettő. A kamera nézőpontja. Békaperspektívából nézzük, ezért aztán lehetetlen megállapítani, pontosan mikor is kezd zuhanni. A vélt levitáció a kamera nézőpontjából fakadó optikai csalódás. Azért érzékeljük úgy, hogy nem kezd el egyből zuhanni, mert egyenesen a fejünkre esik. Három. A földet érés pillanata előtt elsötétül a képernyő, így könnyebb elképzelni, hogy még mindig lebeg. Ez a kép maradt meg bennünk. Így akarunk emlékezni rá. Végeredményben szeretnénk hinni abban, hogy megdermedt a levegőben. Ne áltassuk magunkat. A józan paraszti ész szavára fittyet hányva, s talán csak abban az egyetlen töredék másodpercben, elhisszük, hogy Marjorie-t természetfeletti lény kerítette a hatalmába. Elhisszük, mert ezerszer nehezebb volna megbirkózni azzal a tudattal, hogy önként végignéztük, ahogy egy beteg, zavart kamaszlány leveti magát a szakadék széléről. *Karen mély levegőt vesz* Jól van, skacok. Kösz, hogy velem tartottatok. Meg kell, mondjam, nehéz szülés volt. Egy hete csak A megszállottságról írok, a sorozattal kelek, a sorozattal fekszem. Megittam az összes kávémat (szó szerint… valaki hozna a boltból?), megettem az összes chipset és salsát, és nem szégyellem bevallani: megettem az összes mogyorós M&M’s cukorkát. Mármint, kivétel nélkül mindet. Egy sem maradt _ _ _ _ _ _ _ _ _-ben (földrajzi térség cenzúrázva). Kiolvastam minden könyvet, újságot és blogot. Megnéztem és újranéztem minden filmet, na, meg az összes sorozatrészt. Ki vagyok purcanva. Talán holnapután még megszülök egy összefoglaló esszét vagy egy utólagos elmélkedést. Talán nem. Talán engedek a csábításnak, és elkezdem nézni a sorozatot az elejétől. Megint.

24. FEJEZET Rachel kért még egy utolsó interjút, én viszont megpróbáltam kibújni alóla: kétszer egymás után az utolsó pillanatban lemondtam a megbeszélt találkozót. Már december elejét írtunk, mire megígértem, hogy most már tényleg találkozom vele egy dél-bostoni kávézóban, egy nappal azelőtt, hogy repülőre szállna. Rachelt Amszterdamba szólítja a munkája, egy új

tényregényprojekt, amire nemrég bólintott rá a kiadója. Telefonon bevallotta nekem, hogy a közös munkánk egyik nem várt fejleménye révén rákapott a tényirodalom ízére. Az interjúk és a kutatómunka meghozta számára azt a szakmai kiteljesedést, amit – az utóbbi időben legalábbis – a fikciótól nem kapott meg. Kedden, ezen a csípős, esős kora délutánon öt háztömböt sétálok a lakásomtól, s közben hallgatom az esőcseppek dobolását az esernyőn. Fekete pulóvert, fekete nadrágot, fekete csizmát, és a kedvenc lángvörös kabátomat viselem, ami sajnos nem nyújt elég meleget. A kávézót egy felújított téglaépület földszintjén rendezték be. Rachel előttem érkezett, egy kétszemélyes asztalnál várakozik. Elmosolyodik, és integet; akár dühös is lehetne, amiért elkéstem, de inkább örül, hogy egyáltalán eljöttem. Furdal a lelkiismeret, hogy így kibabráltam vele, de tudnia kell, hogy ma olyasmiről akar kérdezni, amiről nem akarok beszélni, és tulajdonképpen soha nem beszéltem még róla senkivel. Muszáj volt felvérteznem magam a beszélgetés előtt. Tizenöt éve tudom, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Odabent fülledt meleg van, és mi vagyunk az egyetlen vendégek. Egy ingatag, csenevész állófogasra akasztom a kabátomat a zárt ablak előtt, egy gyors ölelés, aztán megszorítja a kezem, én pedig elolvadok. Mindig is hiányzott anya, de most aztán különösen. Azon kapom magam, hogy elmerengek, vajon hogyan nézne ki elegáns, középkorú asszonyként. Megnövesztené a haját? Amikor őszbe fordul, befestené-e, vagy hagyná lenőni? Támogatná írói szárnypróbálgatásaimat? Aggódna, hogy meg tudok-e élni belőle? Lelkesen ruccanna ki vagy félne egyedül a nagyvárosban? Koffeinmentes kávét rendelne-e, mert ilyen későn a koffein úgy felpörgetné, hogy aztán nem tudna aludni? Vagy egy élete, egy halála, és kérne egy dupla eszpresszót? Az üvegpulthoz sétálok Rachellel. A parketta nyikorog a talpunk alatt. Mozdulatlan, fekete ventilátorok csüngenek a mennyezetről, akár az alvó denevérek. A pultos egy velem egyidős férfi. Fehér ingujját könyékig feltűrte, közszemlére téve aprólékosan kidolgozott tetoválásait. Nagyon büszke lehet rájuk. A keze egy pillanatra sem áll le, mindig tevékenykedik, még ha ez a tevékenység ki is merül annyiban, hogy rakoncátlan tincseket söpör hátra gyöngyöző homlokából. Szegfűszeggel ízesített cigarettaszagot áraszt, meg valami citrusféle illatát. Mihelyst kiadta a kávénkat, már el is tűnik a hátsó helyiségben. A kis asztal mellé telepedve elcsevegünk az időjárásról, a kinti hidegről meg a benti melegről. Szóba kerül az utazása. Azt hazudom neki, hogy irigylem. Mesélem, hogy minden időmet kitölti a blogolás, és elkezdtem írni a Fangoriára. – Olvastam a blogodat, Merry. A tenyerembe rejtem a poharat, és magamhoz szorítom. – Tényleg? És, hogy tetszett? Rachel leteszi a kávét, összefűzi a kezét az asztalon, aztán az ölébe engedi. – Mostanáig háromszor olvastam el a sorozatról szóló esszéidet. Remekül megírt, elgondolkodtató kritikai dekonstrukció, Merry. – Köszönöm.

Rachel a kávéját kavargatja egy fekete műanyag pálcikával, előbb az óramutató járásával megegyező, majd az azzal ellentétes irányba. – Hogyan tudtad… függetleníteni magad a sorozattól, és kívülálló szemlélőként írni róla? Nem féltél, hogy megszűnik a távolság? – A függetlenítés egyszerűbb, mint gondolnád, és én mindig félek. De a félelem szerintem hasznos dolog. Azt jelenti, hogy élek. – Fel fogod fedni, hogy te rejtőzöl a Karen Brissette név mögött? – Nem, soha. És remélem, te sem buktatsz le. Rachel bólint, de persze egy bólintás még nem kötelezi semmire. – Tényleg te vagy Karen Brissette? Úgy értem, te, Merry Barrett, komolyan gondolod-e mindazt, amit a Karen név alatt írtál, vagy ő inkább amolyan kitalált karakter? – Karen csupán írói álnév. Se több, se kevesebb. Eszem ágában sincs szépírói babérokra törni. Persze, hogy komolyan gondolom, különben nem írtam volna le. – Hányszor láttad A megszállottságot? – Többször, mint szerettem volna. – Na, és írni fogsz a blogra arról, ami a sorozat után történt? – Nem. A szerkesztőm és az olvasóim aligha vennék jó néven, ha valós eseményekkel foglalkoznék. Egy darabig hallgatunk, nézünk kifelé az ablakon, figyeljük a szűnni nem akaró esőt. A blogom láthatóan felkavarta Rachelt, viszont képtelen szavakba önteni, miért. Azonkívül fogalma sincs, hogyan vezesse fel a témát, amire kíváncsi. Nem csodálom. Megszánom, és a segítségére sietek; most, hogy itt vagyok, elérkezett az ideje, hogy beszéljünk a sorozat után történtekről. Így szólok: – Mondd el nekem, mennyit tudsz a finálé forgatásától a mérgezésig eltelt hetek eseményeiről. Én pedig mindent megteszek, hogy segítsek összerakni a puzzle-t. – Ó – hökkent meg Rachel. – Nos… – A táskájában kotorászik, majd elővesz egy vaskos, iratokkal teli mappát és egy jegyzetfüzetet. Átlagos spirálfüzet, pár dollárba kerül, bármelyik drogériában kapható. Apróság ugyan, de imponál, hogy Rachel fütyül a látszatra, és újult erővel tör rám, hogy mennyire hiányzik az édesanyám. – Nem gondoltad meg magad? – kérdi Rachel. – Tényleg mondjam el, mennyit tudok? – Igen. Szerintem így egyszerűbb lesz. – Ahogy akarod. Még nem ellenőriztem a kronológiára vonatkozó adataimat, de úgy tudom, Marjorie csúnyán összetörte magát, amikor lezuhant a lépcsőről: agyrázkódást szenvedett, és megrepedt a jobb bokája. – Ja, bár járhatott volna rosszabbul is. Három héttel később már járógipsszel közlekedett. Bocs. Többször nem szakítalak félbe. Rachel papírra vetett néhány szót. – Ugyan. Csak egész nyugodtan. Tehát. Azt is tudom, hogy az ugrását öngyilkossági kísérletként jelentették a rendőrségen, utána kórházba került, két hétig védőőrizet alatt

tartották, majd hazaengedték a szüleidhez azzal a feltétellel, hogy bejáró betegként hetente kétszer felkeres egy új, az állam által kijelölt pszichiátert. Ez így nagyjából stimmel? – Igen. Őszinte leszek. A finálé forgatása és, hát, a mérgezés napja közti időszakra meglehetősen ködösen emlékszem, és azok az emlékek is, ööö, foszladoznak. – Foszladoznak? – Foszladoznak. Nem hiszem, hogy bármit is elfelejtettem volna, de nehéz összegereblyézni az emlékeimet. Mintha egyszerre ezer centet akarnál felmarkolni és a kezedben tartani. – Elhallgatok, és felnevetek. – Bah. Ennek a metaforának nincs sok értelme. – Hogyne lenne, Merry. Én értelek. – Hip-hip hurrá! – Azzal diszkréten megtapsolom magam. Rachel átfutja a jegyzeteit. – Emlékszel, hogy Ken vagy Barry visszament-e hozzátok az ördögűzés után? A forrásaim szerint előzetes terveikkel ellentétben nem készítettek veletek több interjút a rituálét követően. Barry esküdözik, hogy nem a közhangulat megváltozása és a finálé sugárzása körüli botrányok, hanem az apukád miatt nem kerestek fel benneteket, aki állítólag azzal fenyegetőzött, hogy kártérítési pert indít a sorozat készítői és az érsekség ellen a Marjorie-t ért orvosi és érzelmi traumák miatt. – Apa akkoriban nem kötötte az orromra, milyen jogi lépéseket fontolgat, de később cseppet sem lepődtem meg, hogy perrel fenyegetőzött. A kérdésedre válaszolva: nem, többé senki nem kopogtatott az ajtónkon a sorozat készítői közül. Már amíg ott laktam. Gondolom, rendesen begazoltak, és előre megjósolták, hogy apa zabos lesz, és őket okolja majd az előszobai balesetért, szóval összepakolták a kamerákat meg a felszerelést, és elhúzták a csíkot. Ha nem tévedek, még aznap éjszaka. Külön gondot fordítottak rá, hogy rendet csináljanak Marjorie szobájában. Emlékszem, miután eltűntek, sokáig kerestem a szíjakat meg azt a tárgyat, amit Marjorie kivett a fiókból, de egyiket sem találtam meg. – Tisztán emlékszem, hogy a híradósok, a közvetítőkocsik, a riporterek és a kamerák kiszorították a tüntetőket az utcából, a szüleim azonban senkit nem engedtek a ház közelébe. – Hallottál valamit Ken felől a sorozat óta? Találkoztál-e vele, láttad-e esetleg? – Nem. Egyiket sem. A forgatás utáni napokban több levelet is írtam neki, de végül nem adtam postára őket. Csacsiság volt, gyerekes dolog. Rajzoltam neki néhány focilabdát az avarral borított hátsó udvaron, aztán érdeklődtem, mi újság vele, dolgozik-e már új sorozaton, és ha igen, akkor elnevezné-e rólam az egyik szereplőt. Megkérdeztem, őt érdekli-e, mi van velem, szokott-e gondolni rám, tudod, csupa passzív-agresszív, dühös, szomorú, tanácstalan szarság egy kisgyerektől. Baromira hiányzott Ken, miután véget ért a sorozat. Meg a többiek, a nagy nyüzsgés a házban, még azok is, akiket nem kedveltem annyira. Úgy éreztem, megint magunkra maradtunk. És nem éreztem magam… biztonságban. Rachel már nyargal is tovább a következő fejezetre.

– Két nappal a finálé sugárzása után a gyámhivatal gondnokság alá helyezési kérelmet nyújtott be a bíróságra – ez az 51A számú beadvány – Marjorie védelme érdekében. A bíróság a kérelmet elutasította, vagyis ejtették az ügyet, mert egyik szülőddel szemben sem merült fel Marjorie bántalmazásának vagy súlyos elhanyagolásának a gyanúja. Az 51A számú beadványt aztán valaki kiszivárogtatta a sajtónak Marjorie és a szüleid halála után. – Rachel elhallgat, és rám pillant. – Semmi baj – bólintok. – Folytasd! – Tudom, hogy kivettek az iskolából, és a szüleid magántanárt fogadtak. – Tényleg, Stephen Graham Jonesnak hívták. Vicces, hogy a teljes nevére emlékszem, de így mutatták be nekem. A rendes tanáraimmal ellentétben nem akarta, hogy tanár úrnak szólítsam, én meg szerettem hangosan, már-már kényszeresen mondogatni a teljes nevét. „Viszlát, Stephen Graham Jones!” Meg: „Nem t’om, mi az a tompaszögű háromszög, Stephen Graham Jones.” Rachel elneveti magát. – Jól csengő neve van, mi? – Abszolút! Alacsony, vékony, gülüszemű, csorba fogú egyetemista srác volt. Azt a mindenit, idejét sem tudom, mikor gondoltam rá utoljára. Ha nem csal az emlékezetem, csupán párszor találkoztunk. Magántanár létére elég béna volt matekból. Sejtelmem sincs, honnan akasztották le a szüleim. – Mosolygunk, és diszkréten kortyolgatjuk a kávénkat. – Mit tudsz még? Rachel lapoz néhányat a füzetében. – Kigyűjtöttem az egyes epizódok nézettségi adatait. A finálé brutálisan erős 20-as sharet hozott. – Majd megemlítem a blogomon. – Szereztem egy listát arról, hogy milyen antipszichotikumokat írtak fel Marjorie-nak, és szerepelt köztük a Clozaril meg a Fanapt. Amikor azonban szóltam egy barátomnak, aki tudja, mit kell keresni, és végigolvasta a nyomozati anyagokat, arra lett figyelmes, hogy a boncolási jegyzőkönyv egyik gyógyszer jelenlétét sem mutatta ki Marjorie szervezetében. – Fogalmam sincs, szedte-e Marjorie a bogyóit. Azt hiszem, anya is szedett valami tablettát. Várj, visszavonom. Egész biztos, hogy szedett. Az idő nagy részében le volt tompulva. Apa meg természetesen továbbra is imákkal akarta meggyógyítani Marjorie-t. Egyre több időt töltött egyedül a pincében. – Gondolom, olyankor, ha a pszichiáter kijött hozzánk, Marjorie bevette a gyógyszereit, de a jó ég tudja, máskor betartotta-e az előírásokat. Azokon a napokon, amikor magunk maradtunk otthon, mind csupán lézengtünk a házban, és csak nagy ritkán botlottunk egymásba. Rengeteget voltam a kertben egyedül. Este általában hoztunk vagy rendeltünk vacsorát. Rachel nyugtázza. – A rendőrségi jegyzőkönyvhöz csatolták azokat az e-maileket, amiket az édesapád és annak a kansasi baptista gyülekezetnek a lelkipásztora váltott egy hónapon keresztül. – Ez az a tüntető, akinek apa behúzott egyet, ugye?

– Úgy van. A pasast három éve letartóztatták… – Nálad vannak az e-mailek? – szakítottam félbe. – Megnézhetem őket? Rachel a szemembe néz. A beszélgetésünk alatt persze végig engem nézett, most viszont úgy fürkészi az arcomat, mint egy tüzetes megfigyelés alá veendő tárgyat, de lehet, hogy csak nem meri levenni rólam a szemét, mert attól fél, akkor köddé válok. Nem tartja jó ötletnek, hogy elolvassam az e-maileket. Nem fogom erőltetni. Végül mégis beleegyezik. Odacsúsztatja az asztalon a papírokkal teli paksamétát. Az egyházi vezető az első e-mailjében ugyanolyan gyűlölködő frázisokat puffogtat, mint amiket a transzparenseiken tüntettek fel. Apa kezdetben csupa nagybetűvel, trágár szavakkal megtűzdelt válaszokat küld, melyekben erőszakkal fenyegetőzik. Idővel azonban az e-mail váltás során lassan, észrevétlenül egyfajta párbeszéd alakul ki. Apa teológiai és a szentírási szövegeket érintő vitákat kezdeményez beszélgetőpartnerével, majd nem sokkal később már azzal vádolja Wanderly atyát (aki „elhagyta” őt) és a katolikus egyházat, hogy cserbenhagyták őt is meg a családját is, aztán kikel a sorozat producerei ellen, amiért bemesélték neki, hogy helyesen cselekszik, nekitámad egykori munkaadóinak, a politikusoknak, a gazdaságnak, a modern társadalomnak és az amerikai kultúrának, végezetül segítségért és támogatásért könyörög ettől a habzó szájú őrülttől, akinek egész idő alatt egyetlen jó szava sem volt apához, nem vigasztalta, nem nyújtott neki támaszt, csupán azt ismételgette, hogy Isten csalódott benne, csalódott az egész családban. A lelkipásztor utolsó, három nappal a mérgezés előtt elküldött e-mailje az alábbi mondattal zárul: „John, tudod, mi a dolgod.” – Uramatyám – suttogom. Visszaadom Rachelnek a papírokat; remeg a kezem. Rachel felém nyúl, hogy megszorítsa, én viszont elhúzom, és az asztal alá rejtem. – Sajnálom – mondja Rachel. – Hagyjuk abba? Tartsunk egy szünetet? Esetleg folytassuk máshol a beszélgetést? – Nem, nem kell. Köszönöm. Ne vedd magadra. Csak szeretnék túlesni rajta. A barista egy pillanat erejéig a pult mögött terem, mintha az ösztönei megsúgták volna, hogy érzelmi viharok dúlnak a kávézóban, amit csak egy mennyei, hétdolláros képviselőfánk és egy ugyancsak méregdrága latte csillapíthat. Érdeklődik, kérünk-e még valamit. Nem kérünk. Megköszönjük, majd megkérdezem, nem tudná-e lejjebb venni a fűtést. A kezét széttárva hagy magunkra minket. – Képtelen vagyok szabályozni a fűtést ebben az őrültek házában. Bárcsak megtehetném! Megvárom, amíg elmegy, majd megköszörülöm a torkom. – Szóval. Soha nem derítették ki, honnan szerezte apa a ciánkálit, ugye? Mintha arra gyanakodtak volna, hogy egy ékszerésztől származik, aki a baptista gyülekezet tagja volt, vagy ilyesmi. – Az ékszerészek arany kinyerésére és lúgozásra használják a kálium-cianidot. Sikerült beszélnem az egyik illetékes nyomozóval, aki azt mondta, először ők is ezen a nyomon indultak el: megkeresték az összes ékszerészt és ötvösműhelyet New Englandben, majd miután üres kézzel távoztak, országszerte több vegyianyag-beszállítót és -értékesítőt

végigtelefonáltak, de semmi. Apukád rengeteg weboldalról megrendelhette a mérget, ám nem találtak ciánnal kapcsolatos fájlokat a családi számítógép merevlemezén. Ellenőrizték a bankszámlakivonatait és a PayPal-egyenlegét, de egyiken sem szerepeltek gyanús pénzmozgások. Egyedül az egyházi vezetővel váltott e-mailekből tudtak kiindulni. A gyülekezet egyik oszlopos tagja Paul Quentin volt, egy ékszerüzlet tulajdonosa a kansasi Penobscotban. A nyomozók azonban nem találtak arra utaló bizonyítékokat, hogy Quentin ciánkálit szállított volna az édesapádnak vagy akárki másnak. A nő, akivel beszéltem, mesélte, hogy annak idején meglepően könnyen be lehetett szerezni efféle mérgeket, ezerféle helyről származhatott. Neki azonban mindmáig szent meggyőződése, hogy a kansasi lelkipásztor juttatta el valahogyan édesapádhoz. A fejem zsibongani kezd, mintha az agyam egy rádió volna, amit üres frekvenciára hangoltak. – Tudsz valamit arról, hogy a jegyzőkönyvben mit írnak az ujjlenyomatokról? – Az ujjlenyomatokról? – rökönyödik meg Rachel. Türelmetlenül legyintek, mintha egy legyet hajkurásznék. – Elolvashatom a jegyzőkönyvet? Van még annyi időnk? – Hát… talán – tanakodik Rachel. – Elég hosszú. – Felém csúsztatja a tömött mappát az asztalon. Nem is akarom elolvasni a jegyzőkönyvet. Fogalmam sincs, miért kértem el tőle. Talán csak a reakciójára voltam kíváncsi. Ahogy itt ülünk a kávézóban, és összefoglalja nekem a kutatásai eredményét, egyre erősebb a gyanúm, hogy valamit titkol előlem. Ami teljes képtelenségnek tűnik. Ő nem volt ott, amikor megtörtént. Én viszont igen. Visszatolom neki a jegyzőkönyvet. – Tisztán emlékszem az utolsó napra a családommal – kezdem. – Emlékszem az utolsó együtt töltött napunkra. Kristálytisztán. – Úgy bizonygatom, mintha magamat győzködném, hogy az igazat mondom. – Elmesélem neked, amilyen gyorsan csak tudom.

25. FEJEZET Vasárnap délután volt. Hat nap múlva karácsony. A szüleim megígérték, hogy aznap fel fogunk állítani egy valódi karácsonyfát, anya azonban irtó sokáig ágyban maradt, végül közölte, hogy majd vasárnap megyünk el a fáért. Tökre begurultam, dúltam-fúltam, bezárkóztam a hálószobámba. Úgy döntöttem, egész nap egy szót sem fogok szólni senkihez. Kártyákat csináltam. Ha anya vagy apa kérdez tőlem valamit, válaszképpen valamelyik kártya felmutatásával közlöm majd a mondanivalómat. Semmi extra: vonalas füzetből tépkedtem ki lapokat, és kék tollal firkáltam rájuk. Így szóltak a kártyák: NEM. OKÉ. MI A VACSORA? AHA. NEM TUDOM. OLVASD EL. TEJET. VIZET. SÜTIT? JÓL VAGYOK. MIKOR MEGYÜNK A FÁÉRT? ADDIG NEM BESZÉLEK. HOL?

HOVA? KIMEHETEK? FOCIZNI. ELEGET OLVASTAM. SEMMI. TÉVÉ? KORÁN VAN MÉG. A SZOBÁMBAN. NEM FÜRDÖK. NEM ZUHANYOZOK. NEM VAGYOK FÁRADT. HALLAK. LÉGYSZI NE KIABÁLJ. NAGYLÁBÚ AZ ABLAKNÁL ÁLL! Hanyatt heveredtem az ágyon, és gyakoroltam a kártyák használatát, képzeletbeli kérdésekre válaszolgattam, a paklit böngésztem, van-e megfelelő reakció mindenre. Miközben megkíséreltem logikusnak látszó, könnyen megjegyezhető rendszer alapján katalogizálni a kártyákat, közeledő léptek koppantak a folyosón, és egy félbehajtott cetli siklott az ajtó alatt a szobámba. Marjorie üzent. Most rögtön gyere a szobámba! Mutatnom kell neked valamit. BAROMI fontos! Élet-halál kérdése, Merry kisasszony. Amióta hazaengedték a kórházból, Marjorie alig-alig kereste a társaságunkat, és mindent egybevetve kerülte a feltűnést. Nem igazán szeretett járógipszben mászkálni, a lépcsőzés rendkívül megerőltetőnek bizonyult, ezért apa vitt egy új tévét a szobájába. A frissen vakolt falszakaszra szerelte fel Marjorie ágyával szemben. Gyakorlatilag egyfolytában szólt a tévé: alacsony hangerőn mormogó hangok verődtek vissza a folyosó falaira egészen lámpaoltásig, amikor is apa bement a szobájába, és maga kapcsolta ki a készüléket. Késő este időnként megütötte a fülem, hogy Marjorie magában beszél, vagy hangosan suttog, de a szavakat, a mondatokat sosem tudtam kivenni, kisiklottak a kezem közül. Nem rémlik, hogy anyáék ilyenkor átmentek-e hozzá megvigasztalni, netán lecsendesíteni, vagy a szobájukban maradtak, és elhitették magukkal, hogy Marjorie tévéjét hallják. Akárhogy is, ezek az éjszakai epizódok meg sem közelítették az ördögűzés előtti rohamokat, és nem is tartottak sokáig. Másnap reggel Marjorie megint olyan hallgatag volt, akár egy csendélet. Háromszor is elolvastam Marjorie üzenetét. A sok szörnyűség ellenére, amin keresztülmentem, amit a családunk elszenvedett, megint úrrá lett rajtam a régi izgalom, az az ismerős érzés, amikor elszorul a torkom az izgatottságtól: Marjorie velem akar lenni. Nem hiszem, hogy valaha képes lennék szavakba önteni, hogyan tartott Marjorie a bűvkörében, nemcsak nyolcévesen, hanem mind a mai napig. Összehajtogattam a cetlit, és az ágybetét alá dugtam. Aztán téptem még egy lapot a füzetemből, és gyorsan lekörmöltem egy újabb választ: ÚJ MESÉK? Nyitva találtam Marjorie hálószobáját. Bekukucskáltam: a tévé ki volt kapcsolva, a számítógép világított, ám sem az ágyán, sem az asztalnál nem láttam Marjorie-t. Egyszer csak előugrott az ajtó mögül. – Igyekezz! – sürgetett, aztán karon ragadott, bevonszolt a szobájába, és becsukta az ajtót. Majdnem kiugrottam a mamuszomból, és nyikkantam egyet, mint egy kiskutya, akinek véletlenül rátapostak a mancsára, de nem ejtettem el a kártyákat. – Psszt! Bocsi, bocsi, nem akartalak megijeszteni. Apa itthon van? Látott bejönni?

Marjorie fölém tornyosult, és eltűnődtem, megnőtt-e, én pedig összementem-e. Bordó pizsamanadrágot és fekete, kapucnis pulcsit viselt. Ép lábával szőrös, nyuszis papucsba bújt, a lógó fülűbe, amiben oly könnyen meg lehetett botlani. Gőzöm sem volt, merre lehet apa. Gondoltam, megint a pincében ügyködik, a csuda tudja, micsodán. Azóta nem jártam az alagsorban, amióta Marjorie megijesztett odalent. Mutattam neki a NEM TUDOM feliratú kártyát. – Némasági fogadalom? Örömmel vegyes elégedettséggel nyugtáztam, hogy Marjorie kapásból levette, mi a helyzet, tallóztam egy darabig a kötegben, majd felmutattam, AHA. – Annyi baj legyen, béka – mosolygott Marjorie. – Ja, asszem, így is menni fog. Te figyelj, emlékszel a mesémre a friss hajtásokról? A két nővérre a kunyhóban, meg az apukájukra, aki megölte az anyukájukat, és eltemette a pincében? IGEN, mutattam, és olyan vadul bólogattam, hogy majdnem lerepült a fejem. – A friss hajtásos mesét figyelmeztetésnek szántam. Érted? Arra céloztam vele, hogy bármikor bekövetkezhet valami hasonló. Nem találtam odaillő választ tartalmazó kártyát. Sóhajtottam. Szólni akartam, hogy tudom, mert már ezerszer a lelkemre kötötte. Megfordult a fejemben, hogy bedobom a NAGYLÁBÚ AZ ABLAKNÁL ÁLL! feliratú kártyát, hátha megnevettetem, de éreztem, nem venné ki jól magát. – Ez most komoly. Szeretném, ha elolvasnál néhány történetet. Alaposan gondolkozz el rajtuk. És értsd meg, miről szólnak. – Marjorie körülnézett, mint aki meg akar győződni róla, hogy senki nem leskelődik. – Nem szép mesék, viszont nagyon fontosak, és esküszöm, hogy igaz történetek. Egytől egyig. Megtörtént esetek, érted? Az íróasztalához vezetett, és leültetett a számítógépe elé. Megnyitott egy böngészőt, behozta a könyvjelzőket, és rákattintott az egyik linkre. A weboldal tetején fehér nagybetűkkel, piros háttér előtt a BBC felirat szerepelt. – Tessék! – mutatta Marjorie. – Olvasd el a cikket. A cikk egy férfiról szólt, aki – miután régi munkaadója lapátra tette – agyonlőtte a feleségét és két gyermekét. Utána magára gyújtotta a házat. ÚJ MESÉK? – emeltem fel a kártyát, mivel tudtam, hogy ezt akarja látni. – Igen. Tudok még új meséket mutatni. Nem is egyet. Nézd csak! Ez egy másik férfiról szólt. A felesége nemrég vált el tőle. Egy ideje kapcsolatban állt egy Igazságot az apáknak! nevű tiltakozó megmozdulás tagjaival. Apák napján locsolócsövet csavart a Land Rovere kipufogócsövére, majd bevezette a hátsó ablakon. Aztán elvitte kocsikázni két gyerekét, megállt egy elhagyatott mezőn, és mindhárman megfulladtak szénmonoxid-mérgezésben. – Olvass tovább! Újabb férfi története következett, aki megmérgezte magát és a gyerekeit, miután a felesége elhagyta. Egy másik levetette magát egy hídról, miközben a gyerekeibe kapaszkodott. Megint más egy tóba hajtott az autójával; a gyerekei hátul ültek becsatolva, és nem tudtak kiszállni.

A sor tovább folytatódott. Alighogy elfordítottam a tekintetem a monitorról, és Marjoriera pillantottam, ő nyomban újabb linkre kattintott. Egy idő után besokalltam, és már csak úgy tettem, mintha elolvasnám a cikkeket. De nem is kellett mindent végigolvasnom; a lényeget könnyűszerrel ki lehetett hámozni a félkövérrel szedett szalagcímekből, meg az elmaradhatatlan apukáról, feleségről, mosolygós gyerekekről (mindig mosolyogtak), házról, lakásról, kocsiról, sárga szalaggal elkerített hátsó udvarról leközölt fotókból. Emlékszem, szöget ütött a fejemben, hogy ezek a történetek mind úgy kezdődnek, mint a klasszikus mesék, amiket kicsi koromban meséltek nekem anyáék, csak mások voltak a szörnyek: nem boszorkányok zártak gyerekeket kemencébe, vagy gonosz királynők házaltak mérgezett almával, hanem családapák és férjek műveltek irtózatos dolgokat a szeretteikkel, és senki nem sietett a megmentésükre. Senki nem maradt életben. Döbbenetként ért, hogy ilyen sok történet van a világban, ami rosszul végződik, és nem fért a fejembe, miért akarhatja bárki elolvasni őket. Hátat fordítottam a számítógépnek. Elég volt, nem bírtam tovább. Összegyűrtem az ÚJ MESÉK? feliratú kártyát, és a padlóra dobtam a galacsint. Megfordítottam a JÓL VAGYOK feliratú kártyát, és egy szót firkantottam a hátoldalára: MIÉRT? Marjorie maga felé fordította a székemet, majd leszorította a karfáját, hogy véletlenül se tudjak megmozdulni. Arca néhány centire lebegett az enyémtől, akár a kövér telihold. Végtelenül nyugodt hangon belefogott egy hosszú, csapongó monológba, melynek röviden az volt a lényege, hogy azután bukkant rá a szemléltetett példákra, miután olvasott valamit egy Howard Journal of Criminal Justice nevű folyóiratban. A több évtizedes kutatómunkát követően publikált tanulmány kategóriákba sorolta azokat a férfiakat, akik legnagyobb valószínűséggel szánhatják rá magukat a családjuk meggyilkolására. Az elkövetők kivétel nélkül olyan külső tényezőknek tudták be ideálisnak hitt családjuk összeomlását, amiket nem tudtak befolyásolni. Egyes férfiak gazdasági cselekvőképtelenségükkel és/vagy a kenyérkeresői szerepkör áttevődésével magyarázták a családi gondjaikat (emlékszem, rögtön elképzeltem, ahogy apa egy óriási cipót nyer valamilyen karneválon). Sokan a feleségük szemére vetették, hogy ellenük fordították a saját gyerekeiket. Mások az egész családra kiterjesztették a vádjaikat, mondván, erkölcstelenül viselkednek, és nem a tradicionális keresztény értékeket és szokásokat követik. Végezetül pedig olyanok is akadtak, akik meg voltak győződve róla, épphogy ők mentik meg vagy védelmezik a családtagjaikat egy külső fenyegetéstől vagy gonosz befolyástól. Marjorie elhallgatott, és hátrébb lépett. Ismét felmutattam: MIÉRT? – Hát nem érted? – kérdezte Marjorie. – Nem figyeltél arra, amit mondtam, és amit a cikkekben olvastál? A sztorikban lévő férfiak viselkedése egy az egyben illik apára. Ő is valami hasonló szörnyűségre készül ellenünk, az egész család ellen. Végigbogarásztam a kártyáimat, majd a képébe nyomtam az egyiket: NEM. – Tudom, hogy szereted – folytatta Marjorie. – Én is szeretem, de tényleg. Tudom, milyen nehéz elhinni, de valami nem stimmel vele. Beteg ember. A napnál is világosabb. Összeállt már a kép? Miatta okoztam annyi szenvedést, Merry. Amikor észrevettem, hogy

megbetegedett, én is betegséget színleltem, hátha az orvosok felismerik, hogy valójában apa az, aki segítségre szorul. Marjorie letérdelt a szék elé; a jobb lábát borító műanyaggipsz a padlón kopogott. Összefűzte az ujjait a térdemen, majd a kézfejére támasztotta az állát, ezért lefelé kellett pillantanom. A fejemet ráztam, és újra felmutattam a NEM kártyát. Marjorie elárulta, a Hamilton doktor által vezetett terápiás üléseken mindvégig apáról beszélt, meg arról, amire készül. Megint fel akartam emelni a NEM-et, de véletlenül összekevertem az OKÉ feliratú kártyával. Marjorie folytatta. Megpróbálta figyelmeztetni anyát, ő azonban hallani sem akart róla, így hát Marjorie eljátszotta, hogy a betegsége túlmegy minden határon, és megszállta egy gonosz szellem, remélve, hogy anya most már oda fog figyelni rá, és megfogadja a tanácsát. Találomra váltogattam a kártyáimat, mindent elkövettem, hogy Marjorie-ba fojtsam a szót. Marjorie folytatta. Amikor a sors váratlanul tálcán kínálta a nagy lehetőséget a sorozat képében, Marjorie biztosra vette, most végre mindenkinek kinyílik a szeme, és látni fogják, melyikük betegedett meg, melyikük szorul megmentésre, azonban hiba csúszott a számításaiba. Az ördögűzés során halálra rémült, nem értette, mi történik körülötte, mit akarnak csinálni vele, ki akart szállni, szó szerint dobbantani akart a családjától, maga mögött hagyni az egész hercehurcát. Így hát dobbantott. Egyre csak mondta, miközben sírva fakadtam, és a kártyákkal takartam az arcom. Elegem volt abból, hogy a meséivel, a szellemeivel tömi a fejem. Kerestem egy tollat a fiókban, és már éppen leírtam volna, hogy „nem hiszek neked”, amikor kitépte a kezemből az írószert. – Merry. Hagyd abba. Figyelj rám. Felejtsd el, amit mondtam. Tudom bizonyítani, hogy igazat mondok apáról. Később, ha szeretnéd, leviszlek a pincébe, hogy a saját szemeddel láthasd. – Elhallgatott, lefejtette mindkét kezem a kártyákról, és a tenyerébe zárta őket. – Apa óriási, morbid szentélyt alakított ki odalent, drapériákkal, meg minden, kifüggesztette a fémkeresztet, tudod, amit megtarthatott a sorozatból. Emlékszel arra a förmedvényre? Vitt egy rakás képet is, és nekitámasztotta őket az alapzatnak, mindenféle vallásos tárgyú festményt, mittudomén, bibliai jeleneteket ábrázolnak, meg ilyesmi, de rohadtul ijesztőek, rettenetes, szörnyűséges illusztrációk, szakállas, köpönyeges férfiakról, akik kést szorongatnak, miközben birkák bégetnek, visonganak, szóval, ja, tök bizarr dolgok. Az egyik deszkapadon még egy kis oltárt is felállított. Figyelj! A pad tetején találtam egy kisméretű, fémfedelű befőttesüveget. Simán elöl hagyta, meg minden. – Marjorie szünetet tartott, körbesandított, és suttogóra fogta. – A befőttesüveget csurig töltötték… valamilyen fehér, porszerű anyaggal. Tudod, olyan… na, nem jut eszembe… szemcsés, ez az. Átmenet a cukor és a liszt között. A cukrot meg a lisztet felismered, ugye? Bólintottam. Marjorie felegyenesedett, és csigalassan szembefordított a számítógéppel. Valaki halott apukája meredt rám a monitorról. Marjorie megnyitotta a keresőt, begépelt egy kifejezést – „kálium-cianid” –, és a képek opcióra kattintott, mire fehér kristályos szemcsékkel teli üvegek és tasakok fotói jelentek meg a monitoron. – Ez volna az – mutatta Marjorie. – Ugyanilyen anyagot tárol a pincében. Méreg, Merry. Meg akar mérgezni minket. Fogytán az időnk.

Dermedten bámultam a monitort. Már nem tudtam, mit gondoljak. Szóval hagytam, hogy Marjorie gondolkozzon helyettem. Marjorie úgy hadart, hogy alig bírtam követni. A fülembe súgta, a fejembe töltötte a meséit. Ezek a mesék anyáékról szóltak, a születésem előtt játszódtak, vagy nem sokkal utána, amikor még kicsi voltam, ezért nem emlékezhettem rájuk. A történetek egy része aranyos volt. Egy másik része jóval kevésbé. A családunkról szóltak, a korai évekről. Mesélt arról, hogy a szüleink játszótérre vittek minket, az ölükbe vettek a hintán és a csúszdán, közösen elsétáltunk a tejgazdaságba, és megnéztük a teheneket meg a kecskéket. Mesélt erotikus történeteket, amelyekben a szüleim hangosan dugtak a hálószobában, vagy késő este a nappaliban, a kanapén, a padlón, a tévé előtt. Mesélt olyat, amiben részegen jöttek haza egy félresikerült randiról, összevesztek, pofozkodtak, a végén anya kitört egy ablakot a hátsó ajtón, és a rá következő héten kétnapos házassági tanácsadáson vettek részt. Mesélt a szürke hétköznapokról: apán lovagoltunk, aztán este kikönyörögtük, hogy énekeljen altatódalokat, amíg álomba nem merülünk. Mesélt arról, hogy egyszer apa rajtakapta Marjorie-t a kiságyam mellett, ahogy filctollal rajzol az arcomra, és olyan vadul rántotta el, hogy Marjorie-nak véletlenül kificamodott a válla, utána pedig arról, hogy amikor kétéves voltam, anya üvöltözni kezdett velem, mert befogtam a fülem, és nem engedtem, hogy csöpögtessen bele. Mindebből semmire nem emlékeztem, mégis úgy éreztem, mintha emlékeznék. A képsorok megelevenedtek előttem, mintha a saját szememmel láttam volna őket. Marjorie addig mesélt, amíg beesteledett, és a lemenő nap bíborszínűre festette a szobáját. Amikor végül befejezte, a kezembe nyomott egy tollat, és megfordította az egyik kártyámat. – Már anyán is kezdenek mutatkozni a betegség jelei – mondta Marjorie. – Te is láttad rajta. Kezd összeroppanni, és nem bírja a nyomást. Láttam, hogy a pincébe megy apával, imádkozik vele, fura dolgokat kántálnak, fura dolgokat csinálnak. Tennünk kell valamit, amíg még nem késő. Segítsünk nekik. Mentsük meg őket. Ám először magunkat kell megmentenünk. Tennünk kell valamit, különben apa mindhármunkat eltemet a pincében. Mit tegyünk? – írtam a kártyára. Marjorie ezután elmondta, mit kell tennünk. Én pedig új kártyákat gyártottam. A MI A VACSORA? feliratú kártyámat magam elé tartva sétáltam a konyhába. Anya magányosan üldögélt a konyhaasztalnál. Dohányzott, és egy bulvármagazint lapozgatott. – Mit csinálsz? – kérdezte. A kártyára böktem. – Azért nem vagy hajlandó megszólalni, mert nem vettünk karácsonyfát? Másik kártya: AHA. – Na, és akkor mit kérsz vacsorára? Ezt is felírtad valahova? A következő kártya: SPAGETTIT. – Semmi akadálya.

Új kártya: OKÉ. – Kapok egy puszit? Régi kártya: OKÉ. Visszamentem az emeletre. Apát továbbra sem láttam sehol; gondoltam, biztos az alagsorban van. Marjorie-val várakoztam a szobájában. Nekem adta az egyik tollát, meg egy sárga, csillámos borítóval ellátott zsebnoteszt, hogy egy fokkal gyorsabban körmölhessek új kártyákat. Közben tévét kapcsolt, és megengedte, hogySpongyaBobot nézzek. Nagy, zöld, kicsit ijesztő kalózkísértet szerepelt az aktuális epizódban. A rész felénél Marjorie egyszer csak letérdelt, és az ágy alá nyúlt. A járógipsz kétszer döndült a padlón. Egy darabig matatott, aztán előhúzta az ágy alól a korábban említett, fehér porral teli befőttesüveget. Új kártya: EZ AZ? – Igen. Új kártya: NEM AZT MONDTAD, HOGY TELE VAN? A befőttesüveg magasabb és keskenyebb volt, mint amilyennek elképzeltem, és a negyedéig sem ért a fehér por. Marjorie elmosolyodott. – Sasszemed van, Merry! Tele volt. A nagyját kiszórtam. Előreengedtem Marjorie-t a lépcsőn. A járógipsz tekegolyóként csattogott a fokokon. Az előszobába érve legnagyobb megrökönyödésemre Marjorie a kezembe nyomta az üvegcsét. Nem így szólt a terv. Megráztam a fejem, és mutattam, hogy vissza akarom tukmálni a fehér port. – Csak akkor sikerülhet, ha te csinálod – suttogta Marjorie. – Hallottad, ahogy a lépcsőn trappolok, nem? Most esett csak le, hogy anya megneszeli, ha ebben a klumpában klaffogok végig a konyhában. Nyugi. Elterelem a figyelmét. Gyerekjáték lesz. Marjorie mindkét tenyerét a hátamhoz nyomta, és tolni kezdett előre, be a nappaliba. Azután az étkezőbe sántikált. Az étkezőasztalon szokás szerint halomban álltak a mosott ruhák. – Anya! – kiabált Marjorie. – Segítenél megkeresni a lila pizsifölsőmet? Sehol nem találom, és ma este abban akarok aludni. Kezd hideg lenni a szobámban. Anya kisétált a konyhából, majd rászólt Marjorie-ra: – Várj egy kicsit! Ne túrj már fel mindent! Belegebedek, ha még egyszer össze kell hajtogatnom a ruhákat. Nem akartam megtenni. Semmit nem akartam csinálni. Úgy voltam vele, lecövekelek bent a nappaliban, kezemben a hideg befőttesüveggel, és megvárom, amíg valaki elveszi tőlem. Eskü, nem emlékszem rá, mikor vágtam át a nappalin, mikor mentem be a konyhába, hogy kerültem a tűzhely elé. Ám egyszer csak ott találtam magam. Nem emlékszem, hogy lecsavartam-e az üveg fedelét, vagy Marjorie kinyitotta nekem. A gázlángot lehúzták minimumra. A szósz komótosan rotyogott. Anya és Marjorie az

étkezőben civakodtak. A fehér port a szószba szórtam, majd gyorsan megkevertem, amíg a paradicsom elnyelte a szemcséket, mintha nem is tettem volna bele semmit. Megtettem, mert hittem Marjorie-ban, hittem abban, hogy beválik a terve, és mindenki meggyógyul. Ahogy kiosontam a konyhából, anya ingerülten ráförmedt Marjorie-ra: – Tudod mit, akkor keresd meg egyedül! – Most sem kérsz rá szószt, ugye, kincsem? – kérdezte anya. Az AHA kártyával válaszoltam, majd a villámmal vajat kentem a tányéromon gőzölgő tésztára. Apa a kártyák felől érdeklődött. Feltartottam a kutyafuttában lefirkantott SAJT kártyát. Anya elmagyarázta, hogy aznapra lakatot tettem a számra. Nem tette hozzá, hogy miért. Apa odaadta a parmezánt. Nem rémlik, hogy apa a háznak melyik részéből érkezett. Mármint, nem emlékszem, melyik szobában volt, mielőtt nekiláttunk a konyhában a vacsorának. Csupán az maradt meg, hogy az asztalnál gubbaszt, mint egy vízköpő, ami odakövesedett a székhez. Görnyedten borult az asztal fölé, elhanyagolt szakálla torzonborzan meredezett mindenfelé, tekintete egyfolytában cikázott, mint aki a menekülő útvonalat keresi. Mormogva imádkozott a bajsza alatt, miközben anya szedett magának a tésztából, és megöntözte paradicsomszósszal. A szószos teflonedény avokádózöld volt, és több helyen behorpadt. Régi bútordarab. Anya után apa is szedett. Marjorie járult utoljára az asztalhoz. Nagyon sokáig bezárkózott a földszinti fürdőszobába. Amikor elhaladt mögöttem, frissen mosott kezével megcirógatta a nyakam, aztán helyet foglalt. A fa merőkanálra ügyet sem vetve a spagettiba döfte a villáját, és brutális adagot pakolt a tányérjára. A tésztakupac összetapadt, akár egy gubancos gombolyag. – A nemjóját! – mondta anya. – Valaki megéhezett. – Kilyukad a hasam. Merry, ideadnád a szószt? – Marjorie rám kacsintott. Kivörösödött a szeme, mintha sírt volna. Nem tudtam, mitévő legyek, nem értettem, miért kéri el a szószt. Amikor körbenéztem, tökre úgy látszott, hogy anyáék szúrós szemmel merednek rám, mint akik tudják, rossz fát tettem a tűzre. A Marjorie-tól kapott, kiürült üvegcse még mindig a pulóverem zsebében lapult. A hideg futkosott a hátamon a váratlan balsejtelemtől, hogy Marjorie esetleg árulkodott rólam, megmondta a szüleinknek, hogy beleszórtam a port a szószba, felfedte előttük a tervünket, és azt hazudta, hogy az én ötletem és az én hibám volt. A NEM kártyát mutattam. – Majd én – ajánlkozott apa. Átnyúlt lapáttenyerével az asztal fölött, és közelebb csúsztatta Marjorie-hoz a teflonedényt.

– Köszönöm, apus – válaszolta Marjorie arisztokratikus brit akcentussal, és a tésztájára kotorta a maradék szószt. Nagy adag vörös trutyis tésztát tekert fel a villájára, és a szájába tömte a golyóbist. Megrágta és lenyelte, miközben nézte, ahogy figyelem. Abban a pillanatban, amikor a szósz eltűnt az ajkai között, dühösebb voltam, mint valaha. Marjorie megint lóvá tett. Én, hülye meg bevettem. Könnyek szöktek a szemembe, ezért lehajtott fejjel bámultam a tányéromra. Marjorie rászedett. Szemenszedett hazugság volt az egész: az apáról szőtt elmélete, a családi történetek meg a tervünk. Így nézett ki a terv: rávesszük anyát, hogy főzzön spagettit, és egy kicsit megbolondítjuk a szószt. Rólam mindenki tudta, hogy utálom a paradicsomszószt, Marjorie pedig majd gyomorfájásra hivatkozva, hozzám hasonlóan üresen eszi a tésztát. Épp csak annyi fehér port szórunk a szószba, amennyi (Marjorie kifejezésével élve) „kiüti” a szüleinket, vagy rosszul lesznek tőle, mi pedig elszökünk, elmenekülünk a házból. Első utunk a rendőrségre vezet, ahol kiszolgáltatjuk a befőttesüveget apa alávaló tervének bizonyítéka gyanánt, és attól fogva nem kell félnünk semmitől. Apát sajnos bekasztlizzák, ez igaz, de ott majd megkapja a szükséges kezelést, és talán egy nap rendbe fog jönni, és akkor hazatérhet, lám csak, Marjorie-nak is sokszor be kellett feküdnie a kórházba, mégis mindig hazaengedték. Nyolcévesen meggyőzőnek tűnt az érvelés. A környezetemben élők néha egy darabig távol voltak, aztán visszajöttek, és semmi okom nem volt kételkedni benne, hogy ezúttal másképp alakulnának a dolgok. Kétség sem férhetett tehát hozzá, hogy Marjorie félrevezetett, és valójában liszttel összekevert cukrot zuttyintottam a szószba. Megint palira vettek. Erről van szó, nem? Mi másért evett volna a szószból? Marjorie-nak szegeztem a MIÉRT? feliratú kártyát. – Isteni ez a szósz! Meg kéne kóstolnod, béka! – Marjorie teli szájjal, széles, piros mosollyal nevetett rajtam. Akkor és ott szívem mélyéről gyűlöltem. Meg is súgtam neki, miközben az üres tésztát majszoltam. Olyan halkan, hogy senki meg ne hallja. De ez nem változtat a tényen, hogy azt suttogtam: „Gyűlöllek. Bárcsak halott volnál!” – A pizzát paradicsomszósszal eszed – érvelt Marjorie. – Imádod a pizzát! Nem értem, hogy a spagettire miért nem szoktál tenni. Tiszta hülyeség. Nincs igazam, apa? – Tudja a fene – morogta apa. – Már rég feladtam, hogy belelássak bárkinek a gondolataiba. – Hagyjátok már szegényt! – szólalt meg anya. – Majd eszik belőle, ha szeretne. Ezek voltak a nővérem és a szüleim utolsó szavai: arról vitatkoztak, hogy egyek-e paradicsomszószt. Magyarázat nélkül, ráeszmélés nélkül, könyörgés nélkül, megbocsátás nélkül. Búcsú nélkül. Az egész olyan gyorsan történt. Máig nem tudom elhinni, milyen gyorsan. A porcelántányérokon csikorgó villák éles karistolása hirtelen félbeszakadt. Nehézzé vált a légzés, egyre hangosabb és szabálytalanabb levegővételekkel, akár a bálnák kilövellt vízsugarai. Székek nyikordultak, szántották a padlót. Villák estek a tányérokra, nagyot toccsantak a szószban. Üvegpoharak borultak fel. A kártyáim kicsúsztak a kezemből. A

könyökök az asztalon verdestek. A lábak rúgkapáltak. A szemek fennakadtak, lecsukódtak. A fejek oldalra bicsaklottak. A tagok elernyedtek, összeroskadtak. Felálltam, és lassan elhátráltam az asztaltól; eleinte attól féltem, elég egy hirtelen mozdulat, és még nagyobb katasztrófa történik, mondjuk az asztal, a székek, és mindenki más csúszni kezd és lesüllyed a pincébe. Anya és apa feje az asztalon hevert, mint két kisdiáké, akik elbóbiskoltak az órán. Megböktem anya vállát, mire a karja lecsúszott az asztalról, és élettelenül csüngött. Ijedtemben hátraugrottam, és nekimentem a konyhapultnak; a tányértartó csörömpölve rázkódott, de senki nem reagált. Meg sem mozdultak. Torkom szakadtából sikítottam, és körbejártam a konyhát. Marjorie feje hátranyaklott, álla a plafonra szegeződött. Lófarokba fogott haja kibomlott, s félig elhúzott függönyként lógott. Vörös nyálbuborékok buggyantak ki a száján, és végigcsorogtak hosszú, fehér nyakán. Szeme félig nyitva volt. Lábujjhegyre álltam mellette, és fölülről tekintettem le az arcára. Háromszor mondtam ki a nevét. Nem használtam a kártyáimat. Azt kérdeztem, most mihez kezdjünk. Sötét szemgolyója a mennyezeti lámpa fényét tükrözte. Bőre hamuszürkévé vált. Azt kérdeztem, mennyi ideig tart, amíg elmúlik a por hatása. Azt kérdeztem, mikor fognak felébredni. Megmondtam neki, hogy ez rossz ötlet volt, nem kellett volna neki is szósszal ennie a tésztát. Megmondtam neki, hogy szükségem van rá, nem hiszem, hogy egyedül eltalálok a rendőrségre, fogalmam sincs, hová kell menni. Marjorie kezébe tettem az üres befőttesüveget, majd ráhajtogattam az ujjait, hogy fogja csak meg, ahogy megbeszéltük. Az üveg azonban mindig a padlóra esett, úgyhogy végül visszavettem. Leültem a székemre, és várakoztam. Egyikük sem lélegzett. Megint felálltam, eltakartam a szemem, és bocsánatot kértem anyáéktól, nem akartam ilyen csúnya tréfát űzni velük, az egész Marjorie hibája. Sírva fakadtam. A pince felé vettem az irányt. Nagyon féltem, de a saját szememmel kellett látnom, mi van odalent, igaz volt-e bármi Marjorie meséjéből. Leszaladtam a lépcsőn. Vittem magammal két kézilámpát, hogy legyen elég világosság; a fénysugarak táncot lejtettek, visszaverődtek a pince kőfalairól. Nyoma sem volt szőttesekkel, szentképekkel és oltárokkal berendezett szentélynek. Semmi ehhez hasonlót nem találtam. Az alagsor túlsó végében, az élelmiszerrel megpakolt polcok mellett ugyanaz a hatalmas ónfeszület lógott az alapzat faláról, amely egy rövid időre Marjorie szobáját díszítette. Koszos rongyot borítottak Jézus fejére. Testére sár tapadt, csupa mocsok volt. A pince padlójára rogytam, és vártam, hogy Marjorie friss hajtásai szárba szökkenjenek a földből, körbefonjanak zöld csápjaikkal, és magukkal húzzanak a ház alá, vagy széttépjenek apró darabokra, aztán azokat a darabokat még apróbbakra, míg végül semmi nem marad belőlem. A pince után minden zavarossá válik.

26. FEJEZET – Csupán arra emlékszem, hogy felmentem az emeletre, és tárva-nyitva hagytam a többiek hálószobájának ajtaját arra az esetre, ha valaki feljönne. Az enyémet meg azért, hogy megtaláljanak. Nálam volt Richard Scarry könyve, valamint az üres méregüvegcse. Három nappal később, amikor Erin néni átjött hozzánk, ugyanabban a pozícióban talált rám. Ő fedezte fel a holttesteket is. – Merry… – nyögi ki Rachel, és mutatja, hogy nem kell folytatnom. Én azonban még nem végeztem. – Igen ám, de úgy látszik, ezt a legutolsó fejezetet csak képzeltem. Az igazat megvallva korábban félrevezetően sugalmaztam azt, hogy sosem olvastam a nyomozati jegyzőkönyvet. Olvastam. Onnan tudom, hogy Marjorie pszichiátere a szokott időpontban megjelent a háznál; autók a kocsifelhajtón, az ajtó zárva, s miután senki nem nyitott ajtót, és a telefont sem vették fel, hívta a rendőrséget. Onnan tudom, hogy a rendőrök betörték az ajtót, és rám bukkantak a konyhában a családommal együtt. Onnan tudom, hogy a konyhaasztal alatt rejtőztem. Onnan tudom, hogy háromnapos tetemek ürülékében és bűzében, az anyukám lábánál kuporogtam, a combjára hajtva a fejem, az ujjamat szopva. Úgy érzem, mintha napok óta most először hallgatnék el, és mélyen, mohón beszívom a levegőt. Nem sírok, de minden ízemben remegek. A kezem partra vetett halként csapdos az ölemben. Fázom, a kabátomért nyúlok. – Csak nekem tűnik úgy, hogy meg lehet fagyni idebent? Rachel feláll, és odahúzza mellém a székét, hogy átkarolhasson és megölelhessen. Szorosan hozzá bújok. Meleg, finom érzés. Lehunyom a szemem, egy jó darabig így maradunk, aztán Rachel kibontakozik az ölelésből. Egy szalvétába törli a szemét. – Az eltelt évek alatt megfakult ugyan az emlékkép, hogy Erin néni beszalad a hálószobámba, a karjába kap, és lecipel a kocsijához, de még mindig dereng valami, csak azóta áttelepült az agyam egy másik zugába, háttérbe szorították az én fantasztikus nagynénémmel töltött évek traumamentes emlékei. Talán más volna ténylegesen emlékezni a történtekre, de attól még látom magam előtt, szinte a csontjaiban érzem a nyomozati jegyzőkönyvben szereplő szörnyű részleteket. – Bár tudnék mondani neked valami vigasztalót, Merry – sóhajt Rachel. – Te vagy az első, akinek meséltem erről. A rendőrök, a pszichológusok, a nénikém… senki nem tud róla. A könyv megjelenése biztosan felkavarja majd az állóvizet. De azt hiszem, készen állok rá. Meg kell tanulnom együtt élni az igazsággal. Rachel lefirkant valamit a jegyzetfüzetébe, és mélyet sóhajt. – Huhh, Merry. Megszakad érted a szívem, és… nem tudom, mihez kezdjek. – Mire gondolsz? Rachel belebújik a kabátjába. – Mintha tényleg lehűlt volna a levegő – jegyzi meg. Felcsapja a noteszét, majd becsukja. Még egyszer megismétli. – Mi az igazság, Merry? Félre ne érts, ez nem vádaskodás akar lenni, és semmiképpen nem szeretnék érzéketlennek tűnni az általad átélt és

megszenvedett borzalmakkal szemben. Viszont be kell, valljam, voltak előismereteim az esetről, olyan információim, amiket helytállónak véltem, rengeteget olvastam, kutattam, végül te is meséltél róla, s most mégsem akar összeállni a kép. – Vannak napok – sóhajtok –, amikor olyan érzésem támad, hogy valaki mással történtek meg ezek a dolgok, és ha úgy vesszük, ez is igaz. Réges-régen magam mögött hagytam a kis Merry kisasszonyt. Vannak napok, amikor szeretném azt hinni, hogy a történetem egy ezerszer látott horrorfilm cselekménye, s a filmben a Marjorie-ban lakozó démon varázsolta az ágya alá a mérget, a démon vette rá az ártatlan kislányt, hogy gyilkolja meg a családját. Vannak napok, amikor szeretném azt hinni, hogy apa csupán azért szerezte a ciánkálit, mert mindenáron ki akarta fényesíteni a rusnya ónfeszületet a pincében. Vannak napok, amikor úgy gondolom, Marjorie-nak igaza volt, és őszintén hitt a tervében, csak elszámolta magát, és azt hitte, hogy a befőttesüvegben lévő, kevesebbnek vélt méreg ekkora dózisban nem ölheti meg őket. – Általában nem igazán tudom, mit higgyek. Egy dologban viszont száz százalékig biztos vagyok: Marjorie – és talán az apám is – súlyos beteg volt, a családunkra irdatlan nyomás nehezedett, szorult helyzetbe kerültünk, megvezettek bennünket, és akarva-akaratlan mindannyian kifordultunk magunkból. Engem pedig nyolcéves koromban csellel rávettek, hogy mérgezzem meg a nővéremet és a szüleimet. Néma csendben ülünk az asztalnál. Fiatal, nevetgélő párocska robban be a kávézóba, és bevágják a hátuk mögött az ajtót. A csengő agresszíven csörömpöl. A fiú és a lány didergő hangokat hallat, és fogvacogva vonulnak a pulthoz. A barista ismét ott terem. Vehemensen dörzsöli kihűlt kezét és vállát. Elkapja a pillantásomat, és rám kacsint. – Nincs fűtés, de nem én voltam. Rachel sorolni kezdi a kérdéseit a nyomozati jegyzőkönyvről, és felveti, hogy akad némi ellentmondás a történetem és az összegyűjtött bizonyítékok között, nevezetesen, a befőttesüveggel kapcsolatban. Az üvegen talált ujjlenyomatok túlnyomó többsége elmaszatolódott és használhatatlannak bizonyult, csupán egy részleges nyomatot sikerült levenniük, amely az apámtól származott. – Tudom, olvastam az ujjlenyomatokról szóló részt a jegyzőkönyvben, de semmi egyébbel nem szolgálhatok a befőttesüvegről. Elmondtam neked mindent, amit csak tudok, vagy amire emlékszem. Ezen felül legfeljebb találgatásokba bocsátkozhatok, de semmi értelme játszanom a szobadetektívet. Nyitott könyv vagyok előtted. Rajtad áll, mihez kezdesz vele. A történetemre voltál kíváncsi. Megkaptad. A gondjaidra bíztam. – Lassan felállok. – Bocs, ez egy kicsit harapósan hangzott. Tényleg úgy gondolom, hogy jó kezekbe került a történetem. Ha valakinek meg kell írnia, akkor te legyél az, Rachel. Rachel mosolyogva felkel a székből. – Merry… Közbevágok. – Hullafáradt vagyok, és nem érzem valami jól magam. Most inkább hazamennék lefeküdni, ha nem baj. – Persze, ez csak természetes. Vigyázz magadra, Merry!

Hosszan megöleljük egymást. Barátilag válunk el. Rachel felajánlja, hogy hazavisz kocsival. Udvariasan elhárítom, majd szorosabbra húzom az övet piros kabátomon. Rachel kesztyűt húz, és sálat kanyarít a nyaka köré. Szavát adja, hogy rám csörög, miután visszatért Amszterdamból. Indítványozza, hogy egyszer menjünk el közösen ebédelni vagy vacsorázni, ahol még véletlenül se hozzuk szóba a könyvet. Ezer örömmel, válaszolom, ám erősen kétlem, hogy összejön a kötetlen találkozó. Sokáig el lesz havazva: meg kell írnia a könyvünket, és az új kötetéhez is interjúkat kell gyűjtenie. Azonkívül nem tudom nem észrevenni, hogy szívélyes és anyáskodó viselkedése ellenére máshogy tekint rám. A barista a pult mögött a telefonban panaszkodik valakinek a bekrepált fűtés miatt. A kijárat felé indulok, és azon morfondírozom, hogy valószínűleg nem csukódhatott be teljesen az ajtó a párocska érkezése után, mert a kávézó szinte teljesen kihűlt. – Merry! – kiált utánam Rachel. – Itt hagytad az esernyődet. – Rachel ideadja nekem: az esernyő továbbra sem száradt meg. Köszönetet mondok. Mire némi kínos csendet követően még egyszer elbúcsúzunk egymástól. Olyan hideg van, hogy meglátszik a leheletem.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani Lisának, Cole-nak, Emmának, és a családom valamennyi tagjának, akik szeretetükkel, támogatásukkal, türelmükkel segítették a munkámat. A feleségem, Lisa, ezúttal még a megszokottnál is szemfülesebb előolvasónak bizonyult, és felbecsülhetetlen tanácsokkal szolgált. A testvérem, Erin pedig megengedte, hogy fikciós alapokra helyezve használjam a házát. Óriási köszönet illeti a regény másik előolvasóját, a tehetséges John Mantootht. Azt hiszem, Louis Maistros mondta egyszer: „Írótársaink műveinek korai változatát olvasni olyan, mintha egy barátunk megkérne a költözéskor, hogy segítsünk az új lakásába vinni a kanapét.” Milyen igaz! Nagyra értékelem John erőfeszítéseit. Továbbá nagyon köszönöm az ügynökömnek, Stephen „A sarkadban vannak” Barbarának a barátságát, a tanácsait, a támogatását. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a pártomon áll. Ezeregy köszönetem csodálatos szerkesztőmnek, Jennifer Brehlnek. Kihozta a legtöbbet a regényből. El sem tudom mondani, milyen sokat jelent, hogy hitt bennem és a könyvemben. (Emberek, tegyék le a könyvet, és kérem, tapsolják meg Jent.) Nagyon köszönöm Kelly O’Connornak, Andrea Molitornak, és a William Morrow csapatának, hogy támogattak, és keményen dolgoztak a regényen. Két kebelbarátom és cinkostársam, John Langan és Laird Barron: köszönöm, hogy a könyvem írása közben heti egyszer telefonon (és kínosan sokszor személyesen is) végighallgattátok a nyavalygásaimat, dührohamaimat, panaszáradataimat, szónoklataimat és frusztrációimat. Köszönettel tartozom a barátaimnak és a kollégáimnak, akik segítettek, inspiráltak és megakadályozták, hogy becsavarodjak: Karen Brissette (az igazi!), Ken Cornwell, Brett Cox,

JoAnn Cox, Ellen Datlow, Kurt Dinan, Steve Eller, Andy Falkous és a Future of the Left, Geoffrey Goodwin, Brett Gurewitz és a Bad Religion, Page Hamilton, Jack Haringa, John Harvey, Stephen Graham Jones, Sandra Kasturi, Matt Kressel, Sarah Langan, Jennifer Levesque, Stewart O’Nan, Brett Savory, Mark Haskell Smith, Simon Strantzas, Dave Zeltserman, valamint a Kedves Olvasó.

A SZERZŐRŐL Paul G. Tremblay 1971-ben született a coloradói Aurorában, de Massachusettsben nőtt fel, és a mai napig ott él a feleségével, két gyermekével és kutyájával. A Vermonti Egyetemen szerzett mesterdiplomát matematikából, s az írás mellett a mai napig tanít. Tremblay a 2000-es évek eleje óta ír aktívan. Az első novellája 2000-ben jelent meg, és azóta több mint ötvenet jegyez, az első regényét pedig 2005-ben adták ki, és várhatóan jövőre már a hatodik fog megjelenni tőle. Kétszer jelölték eddig Bram Stoker-díjra, és 2016ban a Szellemek a fejben című regényéért meg is kapta. Több irodalmi magazinnál is dolgozott szerkesztőként, illetve a Shirley Jackson-díj mögött álló igazgatótanács tagja.

Table of Contents IMPRESSZUM ELSŐ RÉSZ 1. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET 7. FEJEZET 8. FEJEZET 9. FEJEZET 10. FEJEZET 11. FEJEZET 12. FEJEZET 13. FEJEZET MÁSODIK RÉSZ 14. FEJEZET 15. FEJEZET 16. FEJEZET 17. FEJEZET 18. FEJEZET 19. FEJEZET 20. FEJEZET 21. FEJEZET 22. FEJEZET HARMADIK RÉSZ 23. FEJEZET 24. FEJEZET 25. FEJEZET 26. FEJEZET KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A SZERZŐRŐL