Paul Johnson - A Modern Kor

Paul Johnson

A modern kor A 20. század igazi arca

XX. Század Intézet

A fordítás a következő kiadás alapján készült:

Paul Johnson: Modern Times A History of the World from the 1920s to the Year 2000 Phoenix Giant

© Paul Johnson, 1983

© New Chapter 20, ‘The Recovery of Freedom’, and revisions, 1991 © Further revisions to Chapter 20, 1992, 1999 © XX. Század Intézet, 2000, 2007 Második kiadás

Fordította Berényi Gábor

Szerkesztette Körmendy Zsuzsanna

Fedélterv Kissík Fényírdája

Minden jog fenntartva. A könyvet és annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen más formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – közölni a kiadó engedélye nélkül.

ISBN 978-963-86784-5-4

Felelős kiadó a XX. Század Intézet vezetője

„Összetöröd őket vasvesszővel: széjjelzúzod őket, mint cserépedényt. Azért, királyok, legyetek eszesek, és okuljatok, földnek bírái!”

(Zsolt. 2, 9-10)

Előszó a magyar kiadáshoz Ez a könyv a 20. századról szól, a „modern korról”, amely sokak számára oly nehéz megpróbáltatást jelentett. Különösen hatalmas erőpróbájává vált ez a század azoknak a kisebb, történelmi múltú nemzeteknek, melyek – mint Magyarország is – belesodródtak a nagyhatalmak háborúiba, és áldozataivá váltak bűnös ideológiáknak. Kötetem az 1980-as évek elején született, amikor a demokrácia és a szabadság európai győzelme még kétséges volt, és az atomháború réme tűnt valós fenyegetésnek. Azóta kitisztult az ég, és van rá esély, hogy a 21. század már egészen más lesz, mint véráztatta elődje. Magyarország is a szabadság és a gyarapodás pályájára állt, tehetséges és szorgalmas népe végre szabadon kibontakozhat. De a jövő mindig rejtély marad, ezért semmit sem szabad elfelejtenünk abból, amire ez a század tanított minket. Arra, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha túl nagy hatalom összpontosul az állam kezében. Arra, hogy tragikus következményekkel jár, ha az állampolgárokat az ideológiai tervgazdálkodás nyersanyagának tekintik. És hogy menthetetlenül elbuknak azok, akik ezeknek az ideológiáknak rendelik alá az erkölcsi törvényeket. Mert az egyén minden helyzetben erkölcsi felelősséggel tartozik tetteiért. Hiszek abban, hogy a történelem valóban a tanítómesterünk. Ma, a demokráciák korában a történelem mindenki számára kötelező tananyag. Mindenkinek el kell tudnia igazodni a világ dolgaiban, tudnia kell, mit választ, mire szavaz. Föl kell ismernie a politikai veszélyt, mielőtt az foglyul ejtené. Örömömre szolgál, és büszkeséggel tölt el, hogy gondolataim magyar nyelven is hozzáférhetőek lesznek. Azt szeretném, ha kötetemet hasznos kézikönyvként forgatnák az olvasók.

Paul Johnson

–(4)–

E könyvet apámnak ajánlom, a művész, a nevelő és a rajongó

W. A. Johnson emlékének.

Köszönetnyilvánítás A sok intézmény és egyén közül, akinek lekötelezettje vagyok, különösképpen köszönet illeti a washingtoni American Enterprise Institute for Public Policy Research-öt, amelynek vendégszeretetét tudósként élvezhettem; dr. Norman Stone-t, aki végigolvasta a kéziratot, és számos hibát kijavított benne; szerkesztőmet, Linda Osband-et, a Weidenfeld munkatársát; Sally Mapstone-t, a kézirat nyomdai előkészítőjét; és legnagyobb fiamat, Daniel Johnsont, aki szintén dolgozott a kéziraton.

–(5)–

Tartalomjegyzék Előszó a magyar kiadáshoz ................................................................................ 4 Tartalomjegyzék.................................................................................................. 6 I. Relativisztikus világ......................................................................................... 7 II. Az első zsarnoki utópiák.............................................................................. 63 III. Hitlerre várva ............................................................................................ 126 IV. Hanyatló legitimáció................................................................................. 164 V. Förtelmes papi uralom, égi káosz.............................................................. 209 VI. Az utolsó Árkádia ..................................................................................... 239 VII. Zuhanás.................................................................................................... 271 VIII. Ördögök .................................................................................................. 308 IX. Agresszió fényes délben ........................................................................... 364 X. A régi Európa vége..................................................................................... 401 XI. A vízválasztó éve....................................................................................... 438 XII. Szuperhatalom és népirtás ...................................................................... 467 XIII. A rémület teremtette béke...................................................................... 508 XIV. A bandungi nemzedék ........................................................................... 548 XV. Caliban királyságai .................................................................................. 595 XVI. Kísérletezés a fél emberiséggel .............................................................. 638 XVII. Az európai Lázár................................................................................... 673 XVIII. Amerika öngyilkossági kísérlete......................................................... 719 XIX. A kollektivista hetvenes évek ................................................................ 775 XX. A szabadság visszanyerése...................................................................... 822 Utószó.............................................................................................................. 930 Mutató.............................................................................................................. 932

–(6)–

I. Relativisztikus világ A modern világ 1919. május 29-én kezdődött, amikor a Nyugat-Afrika melletti Principe-szigeten és a brazíliai Sobralban a napfogyatkozásról készített felvételek megerősítették a világegyetem új elméletének igazságát. Már fél évszázada nyilvánvaló volt, hogy a newtoni kozmológia, amely az eukleidészi geometria egyenes vonalain és az abszolút idő Galileitől származó fogalmán alapult, komoly módosításra szorul. Az elmélet már kétszáz éve érvényben volt: ez volt az a keret, amelyben lejátszódott az európai felvilágosodás, az ipari forradalom és az emberi tudás, szabadság és prosperitás óriási bővülése, ami a 19. századot jellemezte. Az egyre nagyobb hatósugarú távcsövek azonban anomáliákra derítettek fényt. Különösen a Merkúr bolygó tért el évszázadonként negyvenhárom másodperccel attól a megjósolható viselkedéstől, amelyet a newtoni fizika törvényei előírtak. Miért? 1905-ben egy huszonhat éves német zsidó, Albert Einstein, aki akkoriban a berni szabványügyi hivatalban dolgozott, tanulmányt jelentetett meg A mozgó testek elektrodinamikája címmel, amely később speciális relativitáselméletként vált ismertté.1 Einstein megfigyelései, amelyek szerint bizonyos körülmények között az egyenes elgörbül, és az órák lelassulnak, hasonlóak a festészeti perspektíva keltette hatásokhoz. A felfedezés, hogy a tér és idő viszonylagos, s nem abszolút adatai a méréseknek, a világra vonatkozó észlelésünkre gyakorolt hatásában voltaképpen megfelel a perspektíva első művészeti alkalmazásának, amelyre az i. e. 500 és 480 közötti két évtizedben került sor az ókori Görögországban.2 Einstein zseniális eredetisége és gondolatmenetének különleges eleganciája, amelyet kollégái már-már művészinek tekintettek, világméretű érdeklődést keltett. 1907-ben bebizonyította, hogy minden tömegnek energiája van, amit az E=mc2 egyenlet fejez ki, s amelyet egy későbbi korszakban az atombomba kifejlesztésére irányuló hajsza kiindulópontjának tekintettek.3 Még az európai háború kitörése sem gátolta meg a tudósokat, hogy kövessék öt az általános relativitás átfogó elméletének keresésében, amely kiterjedne a gravitációs terekre, és a newtoni fizikai átfogó revízióját tartalmazná. 1915-ben Londonban úgy értesültek, hogy Einsteinnek sikerült. A rákövetkező tavasszal, amikor a britek hatalmas és katasztrofális offenzívájukra készültek a Somme-nál, a kulcsfontosságú tanulmányt

A. Einstein, in: Annalen der Physik, 17 (Leipzig 1905), 891 skk. [sk(k) – a latin sq(q) magyar megfelelőjeként – jelenti: és az azt követő oldal(ak). (a dig.)] 2 Banesh Hoffman, Einstein (London 1975), 78.; John White, The Birth and Rebirth of Pictorial Space (London 1967), 236-273. 3 Hoffman, id. mű, 81-82. –(7)– 1

Hollandián keresztül Cambridge-be csempészték, ahol Arthur Eddington, a csillagászat professzora és a Királyi Csillagászati Társaság titkára vette kézhez. Eddington 1918-ban előadást tartott A gravitáció és a relativitás elve címmel a Fizikai Társaságban, s itt hozta nyilvánosságra Einstein eredményeit. Az ő módszereinek azonban a lényegéhez tartozott, hogy ragaszkodott hozzá: az egyenleteket empirikus megfigyelésekkel kell igazolni, s erre a célra három különleges eljárást dolgozott ki. A legfontosabb ezek közül azt mutatta ki, hogy a Nap felületét éppen csak súroló fénysugárnak körívszögenként 1,745 másodperccel kell elhajolnia – azaz kétszer annyival, mint az a klasszikus newtoni elméletben leírt gravitációs elhajlásból következne. A kísérlet során egy napfogyatkozást is lefényképeztek. A következő kísérletet 1919. május 29-re tervezték. A háború vége előtt Sir Frank Dyson királyi csillagász ezerfontos ígéretet csikart ki a kormányzatból, hogy ebből fedezzék a Principe szigetére és Sobralba tervezett expedíció költségeit. Március elején, egy nappal azelőtt, hogy az expedíció tagjainak hajóra kellett szállniuk, a csillagászok késő éjjelig beszélgettek Dyson dolgozószobájában a greenwichi Királyi Csillagdában, amelyet Wren tervezett 1675-76-ban, amikor Newton még a nehézkedés általános elméletén dolgozott. E. T. Cottingham, Eddington asszisztense, aki szintén az expedíció résztvevője volt, feltette a szörnyű kérdést: s mi történne, ha a napfogyatkozásról készített fényképek sem a newtoni, sem az Einstein által kiszámított elhajlást nem igazolnák, hanem az Einsteinénél kétszer nagyobbnak bizonyulnának? Dyson ezt válaszolta: „Akkor Eddington megőrülne, s Önnek egyedül kellene hazatérnie.” Eddington feljegyzi jegyzetfüzetébe, hogy május 29-én reggel óriási zivatar dúlt Principe szigetén. A felhők éppen időben vonultak el ahhoz, hogy fél kettőkor látni lehessen a napfogyatkozást. Eddingtonnak csak nyolc perce volt arra, hogy cselekedjen. „Nem láttam a napfogyatkozást, mert túlzottan lekötött az, hogy a lemezeket cserélgessem… Tizenhat felvételt készítettünk.” Ezután hat éjszakán át hívta elő a lemezeket, éjjelente kettővel végzett. Június 3-án este, miután egész nap az előhívott képeken végzett méréseket, kollégájához fordult: „Cottingham, nem kell egyedül hazatérnie.” Einsteinnek igaza volt.4 Az expedíció elvégezte a két einsteini próbát, amelyeket az 1922. szeptemberi napfogyatkozás során W. W. Campbell újólag megerősített. Einstein tudományos szigorára mutat, hogy addig a saját elméletének érvényességét sem volt hajlandó elfogadni, amíg el nem végezték a harmadik próbát (a „vöröseltolódást”). „Ha bebizonyosodna, hogy ez az effektus nem létezik a természetben – írta Eddingtonnak 1919. december 15én –, akkor el kell vetnünk az egész elméletet.” A „vöröseltolódást” 4

A. Vibert Douglas, The Life of Arthur Stanley Eddington (London 1956), 39-40. –(8)–

tulajdonképpen a Mount Wilson-i csillagvizsgálóban bizonyították 1923-ban, s ettől kezdve folyamatosan gyűlnek az empirikus bizonyítékok a relativitáselmélet mellett – az egyik legmeglepőbb a kvazárok gravitációs rendszerére vonatkozott, amelyet 1979-1980-ban ismertek fel.5 Einstein szakmai hősiessége a maga korában nem maradt észrevétlenül. Az ifjú filozófus, Karl Popper és bécsi egyetemi társai számára „óriási élmény volt, amely tartós hatást tett szellemi fejlődésemre.” „A legmélyebb benyomást az keltette bennem – írta később Popper –, hogy maga Einstein jelentette ki egyértelműen, hogy tarthatatlannak érzi elméletét, ha az nem áll helyt bizonyos próbákon… Ez a magatartás szembeötlően eltért Marx, Freud és Adler dogmatizmusától, s még inkább követőikétől. Einstein olyan döntő kísérleteket keresett, amelyeknek az előrejelzéseivel való összhangja korántsem bizonyítaná elméletét; ha viszont nem állnának összhangban azzal, s ezt elsőként ő hangsúlyozta, az azt bizonyítaná, hogy elmélete tarthatatlan. Úgy éreztem, ez az igazi tudományos magatartás.”6 Einstein elmélete és Eddington nagy nyilvánosságot kapott expedíciója, amelynek célja az elmélet bizonyítása volt, 1919 körül óriási érdeklődést keltett az egész világon. Sem korábban, sem azóta nem volt olyan tudományos bizonyítási kísérlet, amelyről ennyi vezércikk született volna, s ennyire a közbeszéd tárgyává vált volna. A június és a londoni Royal Society szeptemberi együttes ülése közötti időszakban – amikor ténylegesen bejelentették, hogy az elmélet megerősítést nyert –, szakadatlanul nőtt a feszültség. A. N. Whitehead számára, aki jelen volt az ülésen, az egész a görög drámákra hasonlított: „Mi voltunk a kórus, amely kommentálta a sors szavát, mely egy magasztos esemény kifejlésében nyilatkozott meg. Drámai volt már a színrevitel is: a hagyományos szertartás, a háttérben Newton arcmásával, arra emlékeztetve bennünket, hogy immár, több mint két évszázad elmúltával, eljött az idő a legnagyobb tudományos általánosítás módosítására… egy nagy gondolati kaland. végre révbe ért.”7 Ettől a pillanattól kezdve Einstein univerzális hőssé vált, a világ valamennyi nagy egyeteme versengett érte, tömegek kísérték, bármerre járt, szomorkás vonásait emberek százmilliói ismerték fel, ő lett a természetfilozófus kvintesszenciája. Elméletének hatása azonnali és hosszú távon felmérhetetlen volt. Egyszersmind azt is szemléltette, amit Karl Popper később „a nem szándékolt következmények törvényének” nevezett. Daily Telegraph, 1980. június 25.; D. W. Sciana, The Physical Foundations of General Relativity (New York 1969). 6 Karl Popper, Conjectures and Refutations (London 1963), 34 skk.; és Popper, Unended Quest: an Intellectual Autobiography (London 1976), 38. 7 A. N. Whitehead, Science and the Modern World (London 1925). –(9)– 5

Számtalan könyvben próbálták világosan megmagyarázni, miként változtatta meg az általános relativitáselmélet a newtoni fogalmakat, amelyek a köznapi emberekkel megérttették a környező világot, s hogyan működik ez az elmélet. Maga Einstein így összegezte: „A »relativitás elve«, legtágabb értelemben az alábbi kijelentésben ragadható meg: a fizikai jelenségek összessége olyan, hogy nem ad alapot az »abszolút mozgás« fogalmának bevezetésére; vagy rövidebben, ám kevésbé pontosan: nem létezik abszolút mozgás.”8 Évekkel később R. Buckminster Fuller elküldte híres táviratát Isamu Noguchi japán festőművésznek, s ebben a tömörítés mesterműveként pontosan 249 szóban magyarázta meg Einstein kulcsfontosságú egyenletét. A legtöbb emberben azonban, akiknek a newtoni fizika egyenes vonalaival és derékszögeivel tökéletesen érthető volt, a relativitás mindig valami halvány nyugtalanságot keltett. Megértették, hogy az abszolút időt és az abszolút hosszúságot letaszították trónusáról, s hogy a mozgás görbe vonalú. Hirtelen minden bizonytalanná vált a szférák mozgásában. „Kizökkent az idő” – ahogy Hamlet szomorúan megjegyezte. Mintha csak a keringő földgolyót levették volna tengelyéről, s belehajították volna egy olyan világegyetembe, amely immár nem felelt meg a mérés megszokott mércéinek. Az 1920-as évek kezdetén az a hiedelem kezdett terjedni, először a nép körében, hogy immár nem léteznek abszolútumok: sem az idő, sem a tér, sem a jó, sem a rossz, sem a tudás, s legkevésbé az értékek. A relativitást tévesen, ám elkerülhetetlenül, a relativizmussal keverték össze. Ez a félreértés Einsteint sújtotta le legjobban. Kétségbe ejtette a szakadatlan publicitás és a tévedések özöne, amelyet mintha az ő műve mozdított volna elő. 1920. szeptember 9-én ezt írta kollégájának, Max Bornnak: „Mint a mesebeli ember, aki mindent, amit csak megérintett, arannyá változtatott, úgy torzul el minden velem kapcsolatos dolog az újságokban.”9 Einstein nem volt hívő zsidó, egyfajta Isten létét azonban elismerte. Szenvedélyesen hitt abban, hogy a helyességnek és helytelenségnek abszolút mércéi vannak. Szakmai életében nemcsak az igazságot, hanem a bizonyosságot is kereste. Hangsúlyozta, hogy a világ szubjektív és objektív szférákra osztható fel, s képesnek kell lennünk arra, hogy az objektív részről pontos kijelentéseket tegyünk. Tudományos (és nem filozófiai) értelemben determinista volt. Az 1920-as években nemcsak elfogadhatatlannak, hanem visszataszítónak is találta a kvantummechanika meghatározatlanság-elvét. Élete hátralévő részében, 1955-ben bekövetkezett haláláig igyekezett azzal cáfolni, hogy a fizikát egy egységes mezőelméletre próbálta alapozni. Így írt Bornnak: „Ön egy kockát játszó Istenben hisz, én

8 9

A. Einstein, Out of My Later Years (London 1950), 41. The Born-Einstein Letters 1916-1955 (London 1971). –(10)–

pedig a tökéletes törvényszerűségben és rendben egy objektíven létező világban, amelyet, meglehet vadul spekulatív módon, próbálok megérteni. Szilárdan hiszek benne, de reménykedem abban, hogy valaki valósághűbb módot vagy kézzelfoghatóbb alapot fedez fel ehhez, mint amilyent nekem rendeltetett találnom.”10 Einsteinnek azonban sem az 1920-as években, sem később nem sikerült létrehoznia a remélt egységes elméletet. Megérte, hogy az erkölcsi relativizmus, amelyet ő betegségnek tekintett, társadalmi járvánnyá vált, ahogy azt is, hogy végzetes egyenlete megteremtette az atomháborút. Voltak időszakok, mondta élete vége felé, hogy azt kívánta, bár lett volna egyszerű órásmester. Einstein világhírességgé válása 1919-ben döbbenetesen szemlélteti a nagy tudományos felfedezők kettős hatását az emberiségre. Az ő ténykedésük nyomán másként látjuk a fizikai világot, és növekszik felette az uralmunk. De megváltoztatják gondolatainkat is. Ez a második hatás gyakran mélyebbre hatol, mint az első. A tudományos lángész, jó vagy rossz értelemben bármely államférfinál vagy hadúrnál erősebben nyomja rá bélyegét az emberiségre. Galilei empirizmusa volt a kovásza a 17. századi természetfilozófiának, amely már előrevetítette a tudományos és ipari forradalmat. A newtoni fizika adta meg a keretet a 18. századi felvilágosodáshoz, s ezzel hozzájárult a modern nacionalizmus és a forradalmi politika megszületéséhez. Darwin elképzelése a legalkalmasabb fajok fennmaradásáról egyszerre volt az osztályharc marxi koncepciójának és a hitlerizmust formáló faji filozófiáknak a kulcsa. A darwini gondolatok politikai és társadalmi következményei tulajdonképpen még kibontásra várnak, ahogy ezt a jelen könyvben mindvégig nyomon követhetjük. Ugyanígy volt alapvető befolyásoló tényezője a 20. századi történelemnek is a relativitásra adott közreakció. Szerzője által óvatlanul teremtett kés volt, amelynek segítségével a társadalmat ki lehetett metszeni hagyományos gyökérzetéből, a zsidó-keresztény kultúra hiedelmeiből és erkölcséből. A relativitás hatása azért volt különösen erős, mert nagyjából egybevágott a freudizmus hivatalos fogadtatásával. Amikor Eddington igazolta Einstein általános relativitáselméletét, Sigmund Freud már ötvenes éveinek közepében járt. Valóban eredeti műveinek többsége a századforduló táján született. Az Álomfejtés már 1900-ban megjelent. Közismert és vitatott alak volt az orvosi és pszichiátriai szakmában, már megalapította saját iskoláját, s már az első világháború kitörése előtt látványos teológiai vitát folytatott legfőbb tanítványával, Carl Gustav Junggal. Eszméi mégis csak a háború vége felé kezdtek közkézen forogni. Ennek az volt az oka, hogy a hosszú állóháború során a figyelem egyre inkább a stressz által kiváltott lelki zavarok felé fordult; „harctéri 10

Uo., 149. –(11)–

idegsokk” – ez volt a népszerű kifejezés. Katonacsaládok méltó ivadékai, akik önként vonultak be, feltűnő vitézséggel harcoltak, ismételten kitüntették őket – majd hirtelen összeroppantak. Gyávák nem lehettek, elmebetegek sem voltak. A freudi pszichoanalízis viszont már régóta kifinomult alternatívát kínált az elmebetegségek kezelésének olyan „heroikus” módszereivel szemben, mint a gyógyszerek, a kényszerzubbony vagy az elektrosokk-kezelés. Ezeket a módszereket kiterjedten használták, egyre nagyobb dózisokat alkalmaztak, s ahogy a háború elhúzódott, a „kezelések” folyamatosan rövidültek. Amikor növelték az alkalmazott elektromos áram erősségét, az emberek meghaltak a kezelés során, vagy inkább öngyilkosságot követtek el, mintsem elszenvedjenek egy újabb kezelést – miként az inkvizíció áldozatai. A rokonok háború utáni felháborodását látva, amelyet a katonai kórházakban, különösen a bécsi Általános Közkórház pszichiátriai osztályán elkövetett kegyetlenkedések váltottak ki, az osztrák kormány 1920-ban vizsgálóbizottságot állított fel, amely konzultált Freuddal is.11 A vizsgálatból nagy vita kerekedett, amely nem zárult le ugyan, ám Freudot világszerte ismertté tette. Szakmai szempontból 1920 volt számára az áttörés éve: ekkor nyílt meg az első pszichiátriai klinika Berlinben, s tanítványa, majd későbbi életrajzírója, Ernest Jones elindította az International Journal of Psycho-Analysis-t. Még látványosabb és hosszú távon fontosabb volt, hogy értelmiségiek és művészek hirtelen felfedezték a maguk számára Freud műveit és eszméit. Miként akkoriban Havelock Ellis mondta – a Mester legnagyobb felháborodására –, Freud nem tudós, hanem nagy művész.12 Nyolc évtizedes tapasztalatok után Freud gyógyító módszereiről elmondható, hogy egészében drágán megfizetett kudarcokat hoztak magukkal, alkalmasabbak bizonyultak a boldogtalan emberek elkényeztetésére, mint a betegek meggyógyítására.13 Ma már tudjuk, hogy a pszichoanalízis számos fő gondolatának semmiféle biológiai alapja nincs. Freud ezeket voltaképpen Mendel törvényeinek felfedezése előtt fogalmazta meg: az öröklődés kromoszóma-elmélete, a veleszületett anyagcserehibák felismerése, a hormonok létezése és az idegi áttétel mechanizmusa együtt adja ezen elméletek cáfolatát. Mint Sir Peter Medawar mondta, a pszichoanalízis a mesmerizmusra és a frenológiára hasonlít: elszigetelt igazságmorzsákat tartalmaz, maga az általános elmélet azonban téves.14 Sőt, ahogy akkoriban az ifjú Karl Popper helyesen megjegyezte, Freud felfogása a tudományos Ernest Jones, The Life and Work of Sigmund Freud, szerk. Lionel Trilling és Steven Marcus (New York 1961), 493 skk. 12 Uo., 493. 13 B. A. Farrell, The Standing of Psychoanalysis (Oxford 1981); Anthony Clare, The Times Literary Supplement, 1981 június 26., 735. 14 P. B. Medawar, The Hope of Progress (London 1972). –(12)– 11

bizonyításról ugyancsak eltért Einsteinétől, s jobban hasonlított Marxéra. Távolról sem pontosan meghatározott tartalommal fogalmazta meg elméleteit, hogy így alkalmasak legyenek az empirikus ellenőrzésre és cáfolatra, hanem olyan általános formába öltöztette őket, amelynek már az ellenőrzése is nehézségekbe ütközött. S Marx követőihez hasonlóan, amikor olyan adatok bukkantak fel, amelyek cáfolni látszottak az elméletet, Freud úgy módosította azt, hogy megfeleljen az új tényeknek. A freudi hiedelemrendszer ily módon állandóan terjedt és diffundált, miként valamely vallási rendszer kialakulásának időszakában. Ezért aztán, ahogy várható is volt, a belső bírálókat, például Jungot, eretnekekként kezelték; a külsőket, például Havelock Ellist pedig hitetlenekként. Freud voltaképpen olyan tüneteket mutatott, amelyek a legrosszabb fajta huszadik századi messianisztikus ideológiákra emlékeztettek – például állandóan arra hajlott, hogy akinek eltért a véleménye az övétől, azokat lelkileg ingatagnak és kezelésre szorulónak tekintse. Amikor például Ellis kétségbe vonta tudományos státusát, a problémát azzal hárította el, hogy az „az ellenállás rendkívül szublimált formája.”15 „Hajlok arra – írta Jungnak röviddel szakításuk előtt –, hogy azokat a kollégákat, akik ellenállást mutatnak, éppúgy kezeljem, mint az igazi betegeket ebben a helyzetben.”16 Két évtizeddel később az elképzelés, hogy a véleménykülönbséget az elmebetegség egyik formájának tekintsék, amelynek ellenszere a kényszergyógykezelés, a Szovjetunióban a politikai elnyomás új formájaként szökött virágba. Bár Freud műve tudományos tartalmát tekintve keveset mond, irodalmi és művészeti szempontból rendkívül jelentős volt. Német stílusa lenyűgöző, ezért el is nyerte a legnagyobb német nemzeti díjat, Frankfurt városának Goethe-díját. Jól fordítható. A meglévő freudi szövegek angolra való átültetése a húszas években valóságos iparággá vált. Irodalmi hatása is egyre bővült, ahogy Freud az emberi tevékenység és élményvilág egyre nagyobb területeit vonta be vizsgálódásai körébe. Freud gnosztikus volt. Hitt a tudás rejtett struktúrájában, amelyet, az általa kidolgozott technikát használva, a dolgok felszíne mögött fel lehet tárni. Kiindulópontja az álom volt. Ez, írta, „nem különbözik a neurotikus tünettől. Az utóbbihoz hasonlóan különösnek és értelmetlennek tűnhet, de ha olyan technikával vizsgáljuk, amely alig tér el a pszichoanalízisben használatos szabad asszociációs módszertől, akkor manifeszt tartalmától eljutunk rejtett jelentéséhez vagy latens gondolataihoz.”17 Jones, id. mű, 493. 1912. december 18-i levél. William McGuire (szerk.), The Freud-Jung Letters (London 1971), 34-35. 17 Lásd Freud „Psychoanalysis Exploring the Hidden Recesses of the Mind”, in: Encyclopaedia Britannica felmérés, These Eventful Years: the Twentieth Century in the Making, 2 kötet (New York 1924), II., 511 skk. –(13)– 15 16

A gnoszticizmus mindig vonzotta az értelmiségieket. Freud ennek különösen zamatos változatát kínálta. Ragyogó tehetsége volt a klasszikus utalásokhoz és képekhez egy olyan korszakban, amikor minden művelt ember görög és latin tudásával kérkedett. Gyorsan felfogta, mekkora fontosságot tulajdonít a mítoszoknak a szociálantropológusok új nemzedéke, például Sir James Frazer, akinek Az aranyág című műve 1890ben kezdett megjelenni. Az álmok jelentése, a mítoszok funkciója – ehhez az egyveleghez öntötte Freud a szexualitást, amelyről úgy gondolta, az emberi viselkedés szinte minden formája mögött ott rejlik. A háborúban lazábbá vált a szexualitásról folyó beszéd; a háborút közvetlenül követő időszakban a szexualitásról zajló vita már nyomtatásban is jelentkezett. Elérkezett Freud ideje. Irodalmi tehetségén kívül a szenzációhajhász újságíró képességeivel is fel volt ruházva. Ügyes nyelvújító volt, meglepő jelszavakat tudott kiagyalni. Majdnem olyan gyakran alkotott új szavakat és kifejezéseket, mint ifjabb kortársa, Rudyard Kipling: „a tudattalan”, a „gyermekkori szexualitás”, az „Ödipusz-komplexus”, a „kisebbrendűségi komplexus”, a „bűntudat”, az én, az ösztön-én és a felettes-én, a „szublimáció”, a „mélypszichológia” példázzák ezt a tehetségét. Legfontosabb gondolatainak némelyike, például az álmok szexuális értelmezése, vagy az, ami „freudi elvétésként” lett ismertté, új értelmiségi nyelvjátékokként vált vonzóvá. Freud felismerte az aktualitás értékét. 1920-ban, Európa öngyilkosságának nyomán jelentette meg Túl az örömelven (magyarul: A halálösztön és az életösztönök) című művét, amelyben bevezette a „halálösztön” fogalmát, amely rövidesen „halálvágyként” vált elterjedtté. Az 1920-as évek során, amikor hirtelen hanyatlásnak indult a vallásos hit, különösen a művelt emberek körében, Freud a vallás elemzésével foglalkozott, amelyet tisztán emberi alkotásnak tekintett. Az Egy illúzió jövője című művében (1927), azzal foglalkozott, hogy az ember tudattalanul enyhíteni kívánja boldogtalanságát. Mint írta, „nagyszámú ember közös törekvése, hogy a valóság képzeletbeli átalakításával keressenek védelmet a szenvedéssel szemben. Az emberiség vallásait az ilyen tömeges öncsalások közé kell sorolnunk. Szükségtelen hozzátennünk, hogy senki, aki ilyen öncsalással kísérletezik, azt nem hajlandó ilyenként elismerni.”18 Mintha egy új kor hangját hallanánk. Nem először fordul elő, hogy egy ötvenes éveiben járó próféta, aki sokáig a vadonban élt, hirtelen buzgó hallgatóságra lel az aranyifjak körében. Ami a freudizmusban igen figyelemreméltó, az próteuszi jellege és mindenütt jelenvalósága. Mintha csak mindenre új és izgalmas magyarázatot adott volna. S hála Freud azon képességének, hogy a legkülönbözőbb tudományágak kibontakozóban lévő törekvéseit foglalja bele elméletébe, briliáns magabiztossággal és önbizalommal adott elő olyan eszméket, amelyek félig megfogalmazott 18

Sigmund Freud, The Future of an Illusion (London 1927), 28. –(14)–

állapotban már ott rejlettek az elit gondolkodásában. „Éppen ez az, amire mindig is gondoltam!” – jegyezte fel naplójába a csodálkozó André Gide. Az 1920-as évek elején sok értelmiségi jött rá, hogy már évek óta freudista, anélkül, hogy tudott volna róla. Különösen a regényírók körében volt igen erős Freud vonzereje, kezdve az ifjú Aldous Huxley-val, akinek káprázatos Crome Yellow című műve 1921-ben íródott, a komoran konzervatív Thomas Mannig, aki „orákulumnak” tekintette Freudot. Einstein és Freud hatása az értelmiségre és az alkotó művészekre azért is rendkívül nagy volt, mert a béke eljövetele nyomán rájöttek, hogy alapvető forradalom zajlott és zajlik körülöttük a kultúra egész világában, s a relativitást és a freudizmust egyszerre tekintették e forradalom hordozójának és visszhangjának. Ez a forradalom erősen a háború előtti időszakban gyökerezett. Már 1905-ben elkezdődött abban a nyilvánosság előtt elhangzott beszédben, amelyet jellemző módon az orosz balett impresszáriója, Szergej Gyagilev tartott: „A történelmi összegzés legnagyobb pillanatának vagyunk tanúi, egy új és ismeretlen kultúra nevében, amelyet mi teremtünk, de amely magával is sodor bennünket. Ezért van az, hogy félelem és aggodalom nélkül emelem poharam a szép paloták romos falaira csakúgy, mint egy új esztétika új parancsolataira. Egyetlen kívánságom, amelynek mint javíthatatlan szenzualista hangot tudok adni, az, hogy az eljövendő küzdelem ne rombolja szét az élet kellemességeit, s halál éppoly szép és megvilágító erejű legyen, mint a feltámadás.”19 Amikor Gyagilev beszélt, éppen a Vadak első kiállítása volt látható Párizsban. 1913-ban itt vitte színre Sztravinszkij Tavaszi áldozatát; ekkorra már megjelent Schönberg Három zongoradarabja és Alban Berg op. 3 jelzésű vonósnégyese; Matisse pedig megalkotta a „kubizmus” kifejezést. 1909-ben jelent meg a futuristák kiáltványa, Kurt Hiller pedig megalapította a berlini Neue Club-ot, annak a művészeti mozgalomnak a törzshelyét, amelyet 1911ben neveztek először expresszionizmusnak.20 Az 1920-as évek szinte valamennyi legfontosabb alkotója már 1914 előtt publikált, kiállított vagy előadott, s ebben az értelemben a modernista mozgalom háború előtti jelenség volt. Ám a nagy háború kétségbeesett idegrángásaira s a politikai rendszerek általa előidézett bukására volt ahhoz szükség, hogy a modernizmus szert tegyen az addig hiányzó radikális politikai dimenzióra, s a romba dőlt világnak arra az érzésére, amelyre az új világ felépíthető. A Gyagilev által 1905-ben megütött elégikus, sőt aggódó hangnem ily módon figyelemre méltóan éleslátónak bizonyult. A változás kulturális és politikai dimenzióját éppúgy nem lehetett különválasztani, ahogy a forradalom és a 19 20

Idézi Richard Buckle, Diaghilev (New York 1979), 87. Walter Laqueur, Weimar: a Cultural History, 1918-1933 (London 1974). –(15)–

romantika kavargását sem 1790 és 1830 között, Közismert, hogy James Joyce, Tristan Tzara és Lenin egyaránt a száműzöttek kenyerét ették 1916-ban Zürichben, s arra vártak, hogy eljöjjön az ő idejük.21 A háború befejeztével a modernizmus mintegy kipattant a zajos közönség elé az üres színpadra. 1918. november 9-én este összegyűlt az Expresszionista Értelmiségi Tanács a berlini Reichstag épületében; a színházak államosítását, a művészi hivatások állami támogatását és valamennyi akadémia lerombolását követelték. A szürrealizmusnak, amely mintha csak arra termett volna, hogy vizuálisan jelenítse meg Freud eszméit – bár eredetileg azoktól teljesen függetlenül jött létre –, ugyanúgy megvolt a saját cselekvési programja, mint a futurizmusnak és a dadaizmusnak. De ez csak a felszín volt. Alatta a művészi alkotás új modelljeit a tér- és időbeli tájékozódás megingása (a relativitás hatása) és Freud gnoszticizmusa jellemezte. 1919. június 23-án megjelent Marcel Proust Bimbózó lányok árnyékában című műve, egy hatalmas kísérlet első darabja, amely az új törekvéseket jellemző kizökkent idő és rejtett szexuális érzések összefüggéseit vizsgálta. Hat hónappal később, december 10-én Proust megkapta a Goncourt-díjat, s a francia irodalom súlypontja végérvényesen eltávolodott a 19. század nagy túlélőitől.22 Az ilyen művek egyelőre természetesen még csak kevés befolyásos emberhez találták meg az utat. Proustnak saját költségén kellett kiadnia műve első kötetét, amelyet az előállítási költségek egyharmadáért tudott eladni (Az eltűnt idő nyomában még 1956-ban is évente kevesebb mint tízezer példányban kelt el.)23 A szintén Párizsban működő James Joyce művei a brit szigeteken egyáltalán nem jelenhettek meg. Az 1922-ben befejezett Ulyssest magánkiadónak kellett kiadnia, s úgy kellett átcsempészni a határokon. Jelentősége azonban vitán felül állt. Nem volt még regény, amely ennyire világosan mutatta volna a freudi eszmék hatását az irodalom nyelvére. Ugyanebben az évben, 1922-ben T. S. Eliot, maga is a kor újonnan felfedezett prófétája, írta róla, hogy „romba döntötte az egész tizenkilencedik századot.”24 Proust és Joyce, a két nagy előfutár és súlypont-eltoló nem talált helyet egymás számára abban a világnézetben, amelyet véletlenül közösen vallottak. 1922. május 18-án találkoztak Sztravinszkij Renard-jának bemutatója után azon a fogadáson, amelyet Gyagilev és a fellépő művészek számára rendeztek, s amelyen részt vett a zeneszerző és a díszlettervező, Pablo Picasso is. Proust, aki előzőleg Nincs bizonyíték rá, hogy találkoztak. A találkozás alkotja Tom Stoppard Travesties című darabjának hátterét (1977). 22 George Painter, Marcel Proust, 2 kötet (New York 1978), II., 293 skk. 23 Theodore Zeldin, France 1848-1945, 2 kötet (Oxford 1977), II. kötet, Intellect, Taste, Anxiety, 370 skk. 24 Idézi Lionel Trilling, The Last Decade: Essays and Reviews 1965-1977 (New York 1979), 28. –(16)– 21

már megsértette Sztravinszkijt, botorul hazavitte a taxijával Joyce-ot. A részeg ír biztosította arról, hogy egy sort sem olvasott tőle. A feldühödött Proust viszonozta a bókot, majd a Ritzbe hajtatott, ahol megállapodása volt arról, hogy az éjszaka bármely órájában enni adnak neki.25 Hat hónappal később halott volt, de előtte még megérte, hogy a híres matematikus, Camille Vettard egyik tanulmányában Einstein irodalmi értelmezőjének nevezte.26 A Finnegan ébredésében Joyce ezzel a szóviccel hessegette el magától: „Prost, bitte”. Az elképzelés, hogy az olyan írók, mint Proust és Joyce éppúgy „romba döntötték” a 19. századot, mint gondolataikkal Einstein és Freud, nem is annyira irreális, mint amilyennek látszik. A 19. században érte el csúcspontját a személyes felelősség filozófiája – az elképzelés, hogy egyenként valamennyien felelősek vagyunk tetteinkért –, amely a zsidókeresztény kultúra és az ókori világ közös öröksége volt. Mint Eliot Ulyssesbírálatát elemezve Lionel Trilling rámutatott, a 19. században elképzelhető volt, hogy egy olyan vezető esztéta, mint Walter Pater A reneszánsz című művében „életsikernek” tekintse azt a képességet, hogy valaki „kemény, drágakőre emlékeztető lánggal ég”. „A tizenkilencedik században – írta Trilling – még egy olyan kiváló és elfogulatlan elme is, mint Pater, magától értetődőnek tekinthette, hogy az egyes személy életéről a siker vagy a kudarc kategóriáival lehet ítélni.”27 A 19. századi regény lényegében az egyén erkölcsi vagy szellemi sikerével foglalkozott. Az eltűnt idő nyomában és az Ulysses nem csupán az antihőst vezette be az egyéni hősiességet sem tekintette immár az alkotás központi elemének, s megvetéssel fordult el az erkölcsi egyensúlyozástól és ítéletektől. Az emberi viselkedés kiemelkedően legérdekesebb vonása már nem a szabad akarat gyakorlása lett. Ez teljes összhangban állt a kort formáló új erőkkel. A marxizmus, amely most első ízben került hatalmi helyzetbe, a gnoszticizmus egy másik formája volt, s azt állította, hogy a dolgok érzékileg észlelt felszínétől hatol át a mögötte rejlő rejtett igazsághoz. Az imént idézett freudi gondolatot kísértetiesen előrevetítő szavakkal jelentette ki Marx: „A felszínen megjelenő gazdasági viszonyok végső mintája… ugyancsak eltér azok belső, ám rejtett lényegi mintájától, sőt, tulajdonképpen éppen a megfordítottja.”28 A felszínen úgy látszik, mintha az emberek szabad akaratukból cselekednének, döntést hoznának, meghatároznák az események menetét. A valóságban a dialektikus materializmus módszerében járatosak tudják, hogy ezek az

Painter, id. mű, II., 339. Camille Vettard, Proust et Einstein, Nouvelle Revue Française, 1922 augusztus. 27 Trilling, id. mű, 28-29. 28 Karl Marx, A politikai gazdaságtan bírálatához, MEM 13., 34. –(17)– 25 26

egyének, bármily hatalmasak legyenek, csupán a gazdasági erők ellenállhatatlan ereje által rángatott, hányódó lények. Az egyének látható viselkedése csupán elrejtette azokat az osztálymintákat, amelyeknek szinte teljesen tudtukon kívül, de tehetetlenül alá voltak vetve. Ugyanerről szól a freudi pszichoanalízis: a személyes lelkiismeret, amely a zsidó-keresztény etika leglényegibb eleme, s az egyéni teljesítmény fő hajtóereje, puszta biztonsági kelléknek mutatkozik, amelyet az emberek közösen hoztak létre, hogy a civilizált rendet megvédjék az emberi lények félelmetes agresszivitásától. A freudizmus sok mindent jelent, de ha volt valaha igazi lényege, az a bűn leírása volt. „A kemény felettes-én és a neki alávetett én közötti feszültséget – írta Freud 1920-ban –, bűnösségérzésnek nevezzük… A civilizáció úgy lesz úrrá az egyén veszélyes agresszióvágyán, hogy legyengíti és lefegyverzi azt, s létrehoz benne egy külön hatalmat, hogy felvigyázzon rá, miként helyőrséget egy meghódított városban.” A bűnösségérzések ezért nem a bűn, hanem az erény jelei. A felettes-én vagy a lelkiismeret az a súlyos ár, amelyet az egyén a civilizáció fenntartásáért fizet, s a nyomorúság könyörtelenül fokozódik, ahogy előrehalad a civilizáció. „A fenyegető külső boldogtalanságot… az állandó belső boldogtalanságra cserélték a bűnösségérzés nyomására.” Freud saját bevallása szerint azt akarta megmutatni, hogy a bűnösségérzések, amelyeket semmiféle emberi gyengeség nem igazol, „a civilizáció fejlődésének legfontosabb problémái.”29 Meglehet, hogy, mint szociológusok már utaltak rá, a társadalmat kollektív bűn terheli, mert olyan körülményeket teremt, amelyek között a bűn elkerülhetetlen. A személyes bűnösségérzések azonban olyan illúziót alkotnak, amelyet el kell oszlatni. Külön-külön egyikünk sem bűnös – valamennyien bűnösök vagyunk. Marx, Freud és Einstein ugyanazt az üzenetet közvetítették az 1920-as évek számára: a világ nem az, aminek látszik. Az érzékszervekben, amelyeknek empirikus észleletei alakítják gondolatainkat időről és távolságról, helyesről és helytelenről, törvényről és igazságosságról, s az ember társadalmi viselkedésének természetéről – nem lehet bízni. A marxi és freudi elemzés ráadásul, mindegyik a maga módján, aláásta a személyes felelősség és kötelesség rendkívül fejlett érzékét az iránt a meggyökeresedett és objektíve igaznak tekintett erkölcsi szabályrendszer iránt, amely a 19. századi európai civilizáció középpontját alkotta. A benyomás, amelyet az emberek Einsteint olvasva szereztek – miszerint minden értékmérce

29

Sigmund Freud, Beyond the Pleasure Principle (1920), 70-81. [A szerző itt valószínűleg téves adatot ad meg. A fenti műnek sem a magyar fordításában, sem eredeti német szövegében nem olvasható a Johnson által idézett Freud-fejtegetés. Hasonló gondolatok az 1923-ban íródott Das Ich und das Es-ben olvashatók – a ford.] –(18)–

viszonylagos –, az erkölcsi anarchiának ezt az egyszerre csüggesztő és felvillanyozó vízióját erősítette meg. De nem „pusztán anarchia szakadt a világra” – ahogy 1916-ban W. B. Yeats mondta? Sokak számára a háború Róma bukása óta a legnagyobb katasztrófának látszott. Németország, félelemből és nagyravágyásból és Ausztria, lemondásból és kétségbeesésből másként akarták a háborút, mint a többi hadviselő fél. Benne tetőzött a német filozófia pesszimista hulláma, amely a háború előtti időszakban annak legfeltűnőbb vonása volt. A germán pesszimizmus, amely élesen elütött a politikai változásra és reformra alapozott s az 1914 előtti évtizedre jellemző amerikai, brit, francia, sőt orosz optimizmustól, nemcsak az értelmiség sajátja volt; fellelhető volt a német társadalom minden szintjén, különösen a csúcsokon. Az „Armageddon” kitörése előtti hetekben Bethmann Hollweg titkára és bizalmasa, Kurt Riezler jegyzi fel, milyen baljós élvezettel kormányozta ura Németországot és Európát a szakadék felé. 1914. július 7: „A kancellár várakozása szerint a háború, bármi legyen a kimenetele, minden létezőt gyökerestől felfordít. A fennálló világ nagyon elavult, hiányoznak belőle az eszmék.” Július 27: „Az Európára és népünkre leselkedő végzet felett embernek nincs hatalma.”30 Bethmann Hollweg ugyanabban az évben született, mint Freud, s mintha csak benne testesült volna meg az a „halálösztön”, amelyet az utóbbi a borzalmas évtized végén fogalmazott meg. A legtöbb műveit némethez hasonlóan ő is olvasta Max Nordau 1895-ben megjelent Elfajulás című művét, s ismerte az olasz kriminológus, Cesare Lombroso elfajuláselméletét. Háború vagy sem – az emberiség kikerülhetetlenül hanyatlik, a civilizáció a végzete felé rohan. Az ilyen gondolatok Közép-Európában közhelynek számítottak, előkészítve Oswald Spengler A Nyugat alkonya című művének lélegzetelállító fogadtatását – mely mű véletlenül éppen 1918-ban jelent meg, amikor a megjósolt öngyilkosság már bekövetkezett. Nyugatabbra, Nagy-Britanniában Joseph Conrad (aki maga is KeletEurópából származott) volt az egyetlen jelentősebb író, aki ezt a pesszimizmust visszhangozta. Egész sor döbbenetes erejű regényében dolgozta fel a témát: Nostromo (1904), A titkos ügynök (1907), Nyugati szemmel (1911), Győzelem (1915). Ezek a reményvesztett politikai prédikációk irodalmi álcában azt az üzenetet hordozták, amelyet 1924-ben A varázshegyben Thomas Mann juttatott el Közép-Európához. Két évvel később A titkos ügynök német fordításához írt előszavában ezt maga Mann is elismerte. Conrad számára a háború pusztán megerősítette az ember orvosolhatatlan végzetét. Hatvan év távolából azt kell mondanunk, hogy Conrad a korszak 30

Idézi Fritz Stern, The Failure of Illiberalism (London 1972), „Bethmann Hollweg and the War”, 77-118. –(19)–

egyetlen fontosabb írója, akinek víziója minden részletében világos és igaz maradt. A marxizmust rosszindulatú értelmetlenségként vetette el, amely kétségkívül iszonyatos zsarnokságot fog teremteni; Freud eszméit nem tekintette többnek „egyfajta mágikus mutatványnál”. A háború bebizonyította, mennyire törékeny az ember, amúgy azonban nem old meg semmit, nem teremt semmit. Illuzórikusak a hatalmas reform tervek, csodaszerek, valamennyi „megoldás”. 1922. október 23-án Bertrand Russelnek írva (Russel éppen „megoldásokat” javasolt A kínai problémára, legutóbbi könyvére), Conrad hangsúlyozta: „Képtelen vagyok bárkinek a könyvében vagy mondandójában bármit találni, ami elég meggyőző ahhoz, hogy egyetlen pillanatra is megingathatná ama mélyen rejlő érzésemet, hogy a végzet uralkodik ebben az emberlakta világban… Az egyetlen gyógymód a kínaiak és számunkra, többiek számára, ha megváltozik a szívünk. Az elmúlt kétezer év történelmére visszatekintve azonban ebben akkor sincs sok okunk reménykedni, ha az ember repülni kezd… Az ember ugyanis nem úgy repül, mint a sas, hanem úgy, mint egy bogár.”31 A háború kezdetén Conrad pesszimizmusa ritka jelenség volt az angolszász világban. Néhányan magában a háborúban is a haladás jelét látták: H. G. Wells például A háború, amely véget vet a háborúnak című elbűvölő kötettel ünnepelte a hadüzenetet. Mikorra azonban bekövetkezett a fegyverszünet, elenyészett a viktoriánus értelemben vett haladásfogalom, amely az állandó és szinte kikerülhetetlenül bekövetkező haladást hirdette. 1920-ban a nagy klasszikafilológus, J. B. Bury kötetet jelentetett meg A haladás fogalma címmel, amelyben a haladás halálát jelentette be. „Az emberiség uralkodó eszméjének helyét egy új gondolat bitorolja… Vajon nem maga a Haladás fogalma sejteti, hogy elméleti értéke csupán viszonylagos, a civilizáció egy bizonyos, nem is nagyon előrehaladott fokának felel meg?”32 Az anarchikus előrehaladással ellentétes rendezett haladás eszméjét mindazok a borzalmak ölték meg, amelyekre a civilizált Európa az utolsó négy évben vetemedett. Addig elképzelhetetlen, soha nem látott erkölcsi hanyatlás következett be, amit a tények ismeretében nem lehetett letagadni. Hadügyi államtitkársága (1919-1921) idején Winston Churchill egyszer az alábbiakat firkantotta egy hadügyminisztériumi levél papírra: „Minden korok minden borzalma összegződött, s nemcsak hadseregeket, hanem egész népeket sodort magával. A hatalmas művelt államok – nem ok nélkül – rájöttek, hogy puszta létezésük forog kockán. Frederick R. Karl, Joseph Conrad: The Three Lives (New York 1979), 737738. 32 J. B. Bury, The Idea of Progress (London 1920), 352.; lásd I. F. Clarke, The Pattern of Expectation, 1744-2001 (London 1979). –(20)– 31

Sem népek, sem uralkodók nem riadtak vissza semmilyen cselekedettől, amelyről azt gondolták, győzelemhez segíti őket. Németország, amely szabadjára engedte a poklot, a rémület élharcosa volt, de lépésről lépésre követték azok a kétségbeesett és végül bosszúálló nemzetek is, amelyeket megtámadott. Az emberiesség vagy a nemzetközi jog minden kirívó megsértését megtorlással fizették vissza – ami gyakran nagyobb szabású és hosszabban tartó volt. Semmiféle fegyverszünet vagy tárgyalás sem enyhítette a seregek vetélkedését. A sebesültek az arcvonalak között haltak meg: a holtakat beletaposták a talajba. Kereskedelmi hajókat, semleges hajókat és kórházhajókat süllyesztettek el a tengereken, a fedélzeten lévő embereket sorsukra hagyták, vagy úszás közben megölték. Mindent megtettek, hogy korra és nemre való tekintet nélkül egész népeket éheztessenek ki, míg csak meg nem adják magukat. Városokat és műemlékeket romboltak le tüzérségi tűzzel. Válogatás nélkül bombáztak a levegőből. Katonákat fojtottak meg vagy sorvasztottak el mérgesgázzal. Folyékony tüzet zúdítottak a testükre. Lángoló emberek estek a levegőből, vagy gyakran lassú fulladásos halál martalékává váltak a sötét tengereken. A hadseregek haderejét csak az országok férfilakosságának száma korlátozta. Európa, Ázsia s Afrika nagy része egyetlen óriási csatatérré vált, amelyen az évekig tartó harc után már nem hadseregek, hanem egész nemzetek feszültek egymásnak vagy menekültek egymás elől. Amikor mindennek vége lett, a kínzás és az emberevés voltak az egyedüli módszerek, amelyeket a civilizált, tudományos és keresztény államok képesek voltak megtagadni maguktól: igaz, ezeknek haszna kétséges is volt.”33 Mint Churchill helyesen megjegyezte, a felsorolt borzalmakat a „hatalmas művelt államok” mérték egymásra. Túl voltak az egyének hatalmán, bármennyire gonoszak lettek volna. Közhely, hogy az emberek rendszerint nem bevallott rosszindulatból annyira könyörtelenek és kegyetlenek, hanem megsértett becsületük miatt. Mennyivel inkább érvényes ez a törvényesen fennálló államokra, amelyek parlamentek, kongresszusok és törvényszékek minden látszólagos erkölcsi felhatalmazását bírják! Az egyén romboló képessége, legyen bármily gonosz – csekély; az államé, legyen bármily jó szándékú – szinte határtalan. Ha terjeszkedik az állam, szükségképpen bővül ez a romboló képesség is. Mint az 1917-es beavatkozás előestéjén az amerikai pacifista, Randolph Bourne mogorván megjegyezte: „A háború az állam egészsége.”34 A történelem ráadásul fájdalmasan bizonyítja, hogy a kollektív becsület messze kevésbé tartható kordában, mint bármely egyéni bosszúvágy. Jól megértette ezt Woodrow Wilson is, akit 1916-ban békepárti programmal választottak újjá, s Idézi Martin Gilbert in: R. S. Churchill és Martin Gilbert, Winston S. Churchill, 5 kötet (mostanáig) kísérő kötetekkel (London 1966-), IV., 913-914. 34 Randolph Bourne, Untimely Papers (New York 1919), 140. –(21)– 33

aki figyelmeztetett: „Egyszer vezessük háborúba ezt a népet, s még azt is elfelejti, létezett valaha is olyasmi, mint tolerancia… A könyörtelen brutalitás szelleme a nemzet életének minden szegletébe beférkőzik.”35 A Nagy Háború hatására óriási mértékben növekedett az állam hatóköre, ezáltal romboló képessége és elnyomó hajlandósága is. 1914 előtt valamennyi állami szektor kicsiny volt, bár legtöbbjük növekedett, némelyik igen gyorsan. A tényleges állami tevékenység a bruttó nemzeti termék 510%-ára rúgott.36 1913-ban a teljes állami bevétel (beleértve a helyi önkormányzatokat is) a bruttó nemzeti termék arányában Amerikában 9% volt. Németországban, ahol Bismarck óta óriási jóléti apparátus épült ki, kétszer akkora, 18%; Nagy-Britanniában pedig, amely 1906-ban Németország nyomdokain haladt, 13%-ot tett ki.37 Japánban és az orosz birodalomban azonban az állam teljesen új szerepet kezdett játszani a nemzet életében, s a gazdaság valamennyi területére behatolt. A katonai imperializmus jegyében mindkét országban az állam erőltetett iparosítást folytatott, hogy „felzárkózzanak” a fejlettebb gazdaságokhoz. Oroszországban azonban az állam uralkodó szerepe a gazdasági élet minden területén fokozatosan a társadalom legjellegzetesebb vonásává vált. Az állam tulajdonában olajmezők, arany- és szénbányák voltak, a kezében volt a vasútvonalak kétharmada, sokezer gyár. Az új keleti területeken „állami parasztok” voltak.38 Az orosz iparnak még a nem állami kézben lévő része is kivételesen nagymértékben függött a vámhatároktól, az állami támogatástól, adományoktól és kölcsönöktől vagy kölcsönfüggésben állt az állami szektorral. Szoros volt a kapcsolat a pénzügyminisztérium és a nagybankok között, amelyeknek igazgatóságába köztisztviselőket neveztek ki.39 Ráadásul az Állami Bank, a pénzügyminisztérium egyik osztálya ellenőrizte a kereskedelmi bankokat és a hitelintézeteket, irányította a vasút pénzügyeit, finanszírozta a külpolitikai kalandokat, az egész gazdaság szabályozójaként működött, s állandóan kereste az eszközöket hatalma növelésére és tevékenysége bővítésére.40 A Kereskedelmi Minisztérium felügyelte a magánkereskedelmi szindikátusokat, szabályozta az árakat, a

Foster Rhea Dulles, The United States Since 1865 (Ann Arbor 1959), 263. Az adatokat lásd Karl Deutsch, „The Crisis of the State”, Government and Opposition (London School of Economics), 1981 nyár. 37 W. W. Rostow, The World Economy: History and Prospect (University of Texas 1978), 59. 38 Margaret Miller, The Economic Development of Russia, 1905-1914 (London 1926), 299. 39 Olga Crisp, Studies in the Russian Economy Before 1914 (London 1976). 40 G. Garvy, „Banking under the Tsars and the Soviets”, Journal of Economic History, XXXII (1972), 869-893. –(22)– 35 36

profitot, a nyersanyagok felhasználását és a fuvarozási költségeket, ügynökeit valamennyi részvénytársaság igazgatóságába beültette.41 Az orosz birodalom az utolsó békeidőben az államkapitalizmus hatalmas kísérleti terepe volt, s láthatóan igen sikeres. Mély benyomást és riadalmat keltett a németekben: tulajdonképpen Oroszország gazdasági (s ennélfogva katonai) erejének gyors növekedése volt az elsődleges tényező, amely miatt Németország 1914-ben a háború mellett döntött. Mint Bethmann Hollweg mondta Riezlernek, „a jövő Oroszországé.”42 A háború kitörése után a hadviselő felek buzgón vizsgálták vetélytársaikat és szövetségeseiket, hogy az állami irányítás és a hadigazdaságba való beavatkozás mely formáit tudnák utánozni. A tőkés szektorok, amelyeket hatalmas profittal kecsegtettek, s amelyeket kétségtelenül a hazafias lelkesedés is ösztönzött, nem emeltek kifogást. Emiatt az állam szerepének olyan mennyiségi és minőségi bővülése következett be, amely teljesen már sohasem fordult meg – mert a béke bekövetkeztével a háborús rendelkezéseket néha visszavonták ugyan, gyakorlatilag minden esetben ismét alkalmazták őket, rendszerint állandó jelleggel. A ritmust Németország szabta meg, amely gyorsan átvette a legtöbb olyan orosz állami eljárást, amelytől békeidőben annyira megrémült, s ezeket annyival hatékonyabban működtette, hogy amikor Lenin 1917-18ban megörökölte az orosz államkapitalista gépezetet, ő viszont a háború alatti német gazdasági ellenőrzéshez fordult mintáért.43 A háború elhúzódása nyomán, ahogy növekedtek a veszteségek és a kétségbeesés, a hadviselő államok egyre totalitáriusabb formákat öltöttek, különösen 191617 tele után. Németországban 1917. január 9-én ért véget a civil uralom, amikor Bethmann Hollwegnek bele kellett egyeznie a korlátlan tengeralattjáró-háborúba. Júliusban hatalma utolsó morzsáit is elvesztette, s az óriásira nőtt államgépezetet átadta Ludendorff tábornagynak és az admirálisoknak. Ez az esemény jelezte az alkotmányos monarchia igazi végét, mert a császár a hadsereg nyomására lemondott arról az előjogról, hogy ő nevezze ki és váltsa le a kancellárt. Miközben Bethmann Hollweg még kancellár volt, rájött, hogy a telefonját lehallgatják, s Riezler szerint amikor meghallotta a kattanást, felkiáltott: „Miféle szarházi hallgatózik?”44 Az „ostromállapotra” vonatkozó törvények azonban legálissá tették a telefonlehallgatást, s a helyi katonai parancsnokságoknak az újságok cenzúrázására és betiltására is joguk volt. Ludendorff arra is felhatalmazást kapott, hogy 400 ezer belga munkást hajtson Németországba, ily módon

Stephen White, Political Culture and Soviet Politics (London 1979), 50. Stern, id. mű, 91. 43 E. H. Carr, The Bolshevik Revolution, 1917-1923, 2 kötet (London 1952), II., 81. 44 Riezler naplója, 1917. augusztus 4.; Stern, id. mű, 118. –(23)– 41 42

vetítve előre a szovjet és náci kényszermunka-módszereket.45 Az ellenségeskedések utolsó tizennyolc hónapjában a német elit nyíltan a „hadiszocializmus” mellett tette le a voksot, s kétségbeesetten próbált minden termelőtevékenységet mozgósítani a győzelem érdekében. Nyugaton az állam szintén mohón vetett véget a magánszektor függetlenségének. A Franciaországban mindig is létezett korporatív szellem kerítette hatalmába az ipart, s újjászületett a jakobinus patriotizmus intoleranciája is. Ellenzékben Georges Clemencau sikeresen harcolt a sajtószabadságért, s miután 1917 novemberének agóniájában megszerezte a főhatalmat, még a rá vonatkozó kritikát is eltűrte. Letartóztattak viszont politikusokat, például Malvyt és Cailloux-t, s hosszú névsort készítettek a felforgató elemekről (a hírhedt „B füzet”), akiket azután üldöztek, olykor ki is végeztek. A liberális angolszász demokráciák sem maradtak érintetlenek. Amikor az 1916-os válság nyomán Lloyd George került kormányra, teljes szigorral jutott érvényre a sorozási törvény és az elnyomó Defence of the Realm Act; a gyártó üzemeket, a szállítást és az ellátást korporatív haditanácsok ellenőrzése alatt mozgósították. Még drámaibb buzgalommal vitte bele a Wilson-kormány öt hónappal később az Egyesült Államokat a hadi korporativizmusba. Az erre utaló jelek tulajdonképpen már korábban felbukkantak. 1909-ben Herbert Croly Az amerikai élet ígéretében megjósolta, hogy az csakis úgy teljesedhet be, ha az állam a „szocializáltabb demokrácia” kedvéért tudatosan beavatkozik. Három évvel később Charles Van Hise Koncentráció és ellenőrzés: a trösztök problémájának megoldásában szállt síkra a korporativizmus mellett. Ezek az eszmék bújtak meg Theodore Roosevelt „új nacionalizmusa” mögött, amelyet Wilson sajátított és bővített ki a háború megnyerése érdekében.46 Létezett Üzemanyag Bizottság, amely elrendelte a „benzinmentes vasárnapokat”, Háborús Munkaerőpolitikai Tanács, amely az ipari vitákba avatkozott be, Élelmezési Bizottság Herbert Hoover vezetésével, amely megszabta az áruk árát, és Szállítmányozási Tanács, amely 1918. július 4-én 100 új hajót indított útra (korábban már 9 millió tonnát vont ellenőrzése alá).47 A központi szerv a Hadiipari Tanács volt, amely első ténykedésével elvetette a Sherman-féle trösztellenes törvényt, ami a korporativizmus biztos jele, s amelynek tagjai (Bernard Baruch, Hugh Johnson, Gerard Swope és mások) az 1920-as évek intervencionizmusának és a New Deal-nek az előhírnökei voltak, amely viszont az Új Határokat és a

Hajo Holborn, A History of Modern Germany 1840-1945 (London 1969), 466., 454. 46 Arthur M. Schlesinger, The Crisis of the Old Order 1919-1933 (Boston 1957), 20 skk. 47 Dulles, id. mű, 260-261. –(24)– 45

Nagy Társadalmat inspirálta. Az 1917-es hadi korporativizmus az előszele a modern amerikai történelem egyik állandóan, néha a felszínen, néha az alatt érvényesülő áramlatának, amely abban az óriási jóléti államban érte el tetőpontját, amelyet az 1960-as évek végén Lyndon B. Johnson hívott életre. John Dewey jegyezte meg akkoriban, hogy a háború aláásta a magántulajdon addig ellenállhatatlan igényét: „Mindegy, az állami ellenőrzés külön szervei közül mennyi enyészik el a háborús feszültség megszűnése után, az irányzat már sohasem fordul meg.”48 Ez pontos előrejelzésnek bizonyult. Ugyanebben az időszakban gyakran durván érvényre jutattak új korlátozó törvényeket, például a kémkedésre vonatkozó törvényt 1917-ben és a Zendülési Törvényt 1918-ban: a szocialista Eugene Debs tíz év börtönbüntetést kapott egy háborúellenes beszédért, s valakit, aki nem tett eleget a katonai behívásnak, negyven évre ítéltek.49 1917-ben, a nagy változások évében valamennyi hadviselő fél, s nemcsak Oroszország bizonyította, hogy a magán szabadság és a magántulajdon általában együtt áll vagy bukik. A háború tehát egyszerre bizonyította be, hogy a modern állam milyen gyorsan képes terjeszkedni, s hogy milyen kimeríthetetlen étvággyal képes ennek következtében fölfalni ellenfeleit és zsarnoki hatalmat gyakorolni saját polgárai felett. A háború befejeztével gondolkodó emberek sokasága értette meg, milyen súlyos fejlemények ezek. De visszafordítható volt-e az idő kereke odáig, ahol 1914 júliusában állt? S valójában vissza akarta-e bárki is fordítani? Európa korábban kétszer élt át hosszú és borzalmas háborúkat követő általános rendezést. 1648-ban a vesztfáliainak nevezett békekötés nyomán született szerződésekben sikerült elkerülni a korábbi status quo helyreállítását, s nagyrészt elfogadták azokat a politikai és vallási határokat, amelyeket a kimerülésig folytatott háború teremtett meg. A rendezés nem tartott soká, bár a vallás többé már nem volt casus belli. Az 1814-15-ben a napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszuson kikényszerített rendezés nagyratörőbb és egészében véve sikeresebb volt. Célja az volt, hogy a lehetőségekhez képest helyreállítsa azoknak a kisebbnagyobb, magukat Istentől eredeztető monarchiáknak a rendszerét, amelyek a francia forradalom előtt léteztek, mert ez volt az egyetlen keret, amelyben az emberek törvényesnek és tartósnak fogadták el az európai határokat.50 A dolog abban az értelemben működött is, hogy kilencvenkilenc évet kellett várni egy újabb európai háború kirobbanásáig, s joggal állapítható meg, hogy a 19. század az egész emberiség történetének legmegállapodottabb és John Dewey, „The Social Possibilities of War”, Characters and Events, 2 kötet (New York 1929), II., 552-557. 49 Dulles, id. mű, 262. 50 Lásd Henry Kissinger, A World Restored: Castlereagh, Metternich and the Restoration of Peace (London 1957). –(25)– 48

legtermékenyebb évszázada volt. 1814-15 békecsinálói azonban szokatlan csoportot alkottak: reakciósok kongresszusa, akik között Lord Castlereagh a forradalom lángjának, Wellington herceg pedig hallatlanul haladónak számított. Munkahipotézisük alapja az volt, hogy brutálisan tagadták az előző negyedszázad valamennyi új politikai elképzelését. Különösen osztoztak szinte cinizmustól mentesen az erőegyensúlyba és a megegyezése s érdekszférákba vetett hitben, bíztak a dinasztikus házasságokban, az uralkodók és úriemberek közötti, közös szabályrendszernek alávetett (kivéve szélsőséges helyzeteket) magánmegegyezésekben, s abban is hittek, hogy a törvényes leszármazottak jogszerűen birtokolják az egyes országok területét. Azt a királyt vagy császárt, akit Európa valamely részén megfosztottak birtokától, akkori szóhasználattal bárhol máshol „kárpótolhatták”, a lakosság nemzeti hovatartozásától, nyelvétől vagy kultúrájától függetlenül. „Lelkek átadásának” nevezték ezt, annak az orosz kifejezésnek a nyomán, amelyet akkor használtak, amikor egy birtokot jobbágyaival együtt adtak el (glebae adscripti).51 1919 békecsinálóinak ilyen választási lehetőségeik nem voltak. A kimerülésen alapuló béke, amelynek alapjául a fennálló katonai arcvonalak szolgáltak, elgondolhatatlan volt: mindkét fél már eléggé kimerült volt, de az egyik, a fegyverszünet révén túlzott katonai előnyre tett szert. 1918. december 6-ra a franciák minden rajnai hídfőállást elfoglaltak. A britek tengeri blokádot működtettek, mert a németek november 21-én átadták flottájukat és szénbányáikat. Lehetővé vált tehát a diktátumokon alapuló béke. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a szövetségesek, bármennyire vágytak is rá, visszaállíthatták volna a régi rendet. A régi világ már a háború kitörése előtt felbomlóban volt. Franciaországban az antiklerikálisok már egy évtizede hatalmon voltak, s a háború előtti utolsó választás további balratolódást jelzett. Németországban az 1912-es választások során első ízben váltak a szocialisták a legerősebb párttá. Olaszországban a Giolittikormány az egységes országgá válás óta a legradikálisabb vezetés volt. Nagy-Britanniában a konzervatív vezér, A. J. Balfour 1906-os katasztrofális vereségében „ugyanannak az áramlatnak a halvány visszfényét látta, amely tömegmészárláshoz vezetett Szentpétervárott, lázongásokhoz Bécsben és szocialista felvonulásokhoz Berlinben”. Még az orosz önkényuralom is megpróbált liberálisabb színezetben feltűnni. A Habsburgok aggodalmakkal telve próbálták új alkotmányos programokkal alátámasztani uralmukat. A háború előestéjén Európát aggódó leendő progresszív elemek vezették, amelyek buzgón igyekeztek eleget tenni a növekvő várakozásoknak, s mindenekelőtt az ifjúság művelésére és megbékítésére törekedtek.

51

Harold Nicolson, Peacemaking 1919 (London 1945), 25. –(26)–

Mítosz, hogy az európai ifjúságot 1914-ben könyörtelenül feláldozták egy önző és cinikus kor oltárán. A háború előtti politikusok beszédeiben hemzsegtek az ifjúsághoz intézett felhívások. Az ifjúsági mozgalmak egész Európában jelentkeztek, különösen Németországban, ahol „a Vándormadár klubok 25 ezer tagja biciklizett, gitárt pengetett, tiltakozott a környezet szennyezése és a nagyvárosok növekedése ellen, s kárhoztatta a régi rendet. A véleményformálók, például Max Weber és Arthur Moeller van den Bruck azt követelték, hogy az ifjúságot engedjék a kormányrúdhoz. A nemzetnek, írta Bruck „vérfrissítésre van szüksége, a fiúk lázadására az apák ellen, a réginek az újjal való felváltására.”52 A szociológusok Európa-szerte serényen tanulmányozták az ifjúságot, hogy megtudják, mit gondol és mit akar. Az ifjúság pedig természetesen háborút akart. Az első elkényeztetett „ifjú nemzedék” lelkesen vonult egy olyan háborúba, amelyet az idősebbek szinte kivétel nélkül rémülettel vagy tompa beletörődéssel fogadtak el. A művelt középosztálybeli ifjúság körében, legalábbis kezdetben ez volt a történelem legnépszerűbb háborúja. Eldobták gitárjukat és puskát ragadtak. Charles Péguy írja, mennyire „lelkesen” ment a frontra (és a halálba). Henry de Montherlant arról számol be, hogy „szeretem az életet a fronton, fürödni az elemi erőkben, az értelem és a szív megsemmisítését”. Pierre Drieu la Rochelle „csodás meglepetésnek” nevezte a háborút. Ifjú német írók, mint Walter Flex, Ernst Wurche és Ernst Jünger azt ünnepelték, amit Jünger 1914 augusztusa „szent pillanatának” nevezett. Fritz von Unger regényíró „tisztítótűznek” nevezte a háborút, egy új „életkedv” kezdetének. Robert Brooke úgy találta, hogy a háború „az egyetlen élet… remek borzongás, amihez a világon semmi sem fogható.” Robert Nichols számára „kiváltság” volt. „Halott, aki nem akar harcolni”, írta Julian Grenfell („Csatára!”), „s aki harcolva hal meg, nagyobbá válik.” Ifjú olaszok, akik később kerültek be a háborúba, ha lehet, még költőibben fejezték ki magukat. „A legpompásabb értékek diadalának órája ez – írta egy olasz költő –, az Ifjúság Órája.” Egy másik ugyanezt visszhangozza: „Csak a kicsik és a húszéves öregek akarják elmulasztani.”53 1916-17 telére a háború gyönyörűsége már odalett. Ahogy a küzdelem vég nélkül húzódott, a vérző és kiábrándult ifjúság undorral és növekvő haraggal fordult az idősebbek felé. A lövészárkok mindkét oldalán arról beszéltek, hogy le kell számolni a „bűnös politikusokkal”, a „régi bandával”. 1917-ben s még inkább 1918-ban valamennyi hadviselő fél (egyedül az Egyesült Államokat kivéve) szinte a tönkremenésig feszítette meg minden erejét, ami magyarázza a növekvő kétségbeesést és vadságot, amivel hadat viseltek. A győzelem a politikai túlélést jelentette. Az olasz és a belga, de

52 53

Idézi Robert Wohl, The Generation of 1914 (London 1980), 44. Uo., 25 skk. –(27)–

talán még a brit királyság sem élte volna túl a vereséget, ahogy a francia Harmadik Köztársaság sem. Persze, ahogy bekövetkezett a győzelem, valamennyien kellő biztonságban érezték magukat. De kinek a helyzete látszott egykor biztonságosabbnak a Berlinben trónoló Hohenzollernekénél? II. Vilmos császárt 1918. november 9-én habozás nélkül penderítették ki a hatalomból, mihelyt világossá vált, hogy a Német Köztársaság nélküle jobb békekötési feltételekre számíthat. Három nappal később lemondott az utolsó Habsburg császár, Károly is, véget vetve az ésszerű házasodási politika és az ihletett szemfényvesztés jellemezte ezeréves birodalomnak. Július 16-án meggyilkolták, és névtelen sírba hantolták el a Romanovokat. Ily módon egyetlen éven belül eltűnt Kelet- és Közép-Európának mind a három birodalmi monarchiája, a legitimitásnak az a hárompólusú rendszere, amelyen az ancien régime alapult. 1918 végére már alig maradt esély bármelyik restaurálására, még kevésbé mindhároméra. A török szultánnak szintén befellegzett (bár a Török Köztársaságot csak 1922. november 1-jén kiáltották ki). E dinasztikus és birtokló monarchiák felbomlása egycsapásra egymásnak ugrasztotta azokat a minden rendű-rangú népeket, amelyeket a birodalmak szeretetteljesen gyűjtöttek egybe s láncoltak gondosan egymáshoz évszázadokon át. A Habsburg-birodalomban végzett utolsó birodalmi népszámlálásból kiderült, hogy a birodalmat tucatnyi nemzet alkotja: 12 millió német, 10 millió magyar, 8,5 millió cseh, 1,3 millió szlovák, 5 millió lengyel, 4 millió rutén, 3,3 millió román, 5,7 millió szerb és horvát és 800 ezer ladinó és olasz.54 Az 1897-es orosz birodalmi népszámlálás szerint a nagyoroszok a teljes lakosságnak csak 43%-át alkották55; a többi 57%-ot alávetett népek tették ki, a svéd és német lutheránusoktól kezdve az ortodox litvánokig, a fehéroroszokig, ukránokig, katolikus lengyelekig, ukrán unitáriusokig, síitákig, szunnitákig és a kurd muszlimok tucatnyi nemzetiségéig, valamint a buddhisták, taoisták és animisták megszámlálhatatlan változatai ig. A Brit Birodalomtól eltekintve egyetlen más birodalmi konglomerátumban sem élt ennyi fajta nép. Az 1926-os népszámlálás idején is, amikorra már sok nyugati csoportot elcsatoltak, még mindig közel kétszáz nép és nyelv alkotta az országot.56 Ehhez képest a Hohenzollernek uralma alá tartozó területek homogének és egynyelvűek voltak, bár itt is előfordultak nagy létszámú kisebbségek: lengyelek, dánok, elzásziak és franciák.

Carl Pribham és Karl Brockhausen, Austria, in: These Eventful Years Carr, id. mű, 254. 56 F. Lorimer, The Population of the Soviet Union (Geneva 1946) című műve teljes listával szolgál, 23. táblázat, 55-61. –(28)– 54 55

Az igazság az, hogy a Kelet- és Közép-Európába történő betel epedés során a 4-15. század között, majd a 18. század elejétől tartó erőteljes városiasodási folyamatban a terület közel egynegyedét kevert etnikumok foglalták el (köztük több mint 10 millió zsidó), akik eddig inkább vallásokhoz és dinasztiákhoz, nem pedig nemzetiséghez kötődtek. A monarchiák alkották ezeknek a több etnikumot magukban foglaló társadalmaknak az egyetlen egyesítő elvét, az egyetlen (bár gyakran szegényes) biztosítékot arra, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő. Mihelyt ez az elv eltűnt, mi léphetett a helyébe? Csak a nacionalizmus állt rendelkezésre, meg annak divatos mellékterméke, az irredentizmus – a kifejezés az itáliai Risorgimentóból eredt, s azt jelentette, hogy egy teljes etnikai csoport egyetlen állam fennhatósága alatt egyesül. Ehhez járult most az „önrendelkezés” új, álszent frázisa, amin azt értették, hogy a határokat népszavazás útján az etnikai hovatartozásnak megfelelően módosítják. A két fő nyugati szövetségesnek, Nagy-Britanniának és Franciaországnak eredetileg nem állt szándékában a nemzeti hovatartozáson alapuló béke előmozdítása. Éppen ellenkezőleg. Mindkettő több etnikumra kiterjedő, többnyelvű tengerentúli birodalmat igazgatott. Nagy-Britanniának ráadásul megvolt a saját irredentizmusa Írországban. 1918-ban mindkét országot korábbi haladáspártiak, Lloyd George és Clemenceau vezették, akik a háborús agóniában kitanulták a reálpolitikát, s neheztelve bár, de megbecsülték az olyan régi elképzeléseket, mint az „egyensúly”, a „kárpótlás”, stb. Amikor a béketárgyalások során az ifjú brit diplomata, Harold Nicolson hangsúlyozta, hogy Nagy-Britanniának logikus módon el kellene ismernie például a ciprusi görögök önrendelkezési jogát, Sir Eyre Crowe külügyminiszter ezekkel a szavakkal utasította el a javaslatát: „Abszurdum, kedves Nicolson… Akkor India, Egyiptom, Málta és Gibraltár önrendelkezését is elismerné? Ha idáig már nem akar elmenni, akkor nincs joga azt állítani, hogy logikusan jár el. Ha kész eddig elmenni, jobban teszi, ha rögtön visszatér Londonba.”57 (Hozzátehette volna, hogy Ciprusban nagyszámú török kisebbség él; s éppen emiatt a szigeten még az 1980-as években sem valósult meg az önrendelkezés.) Lloyd George még 1917-ben vagy 1918 elején is boldogan harcolt volna az Osztrák-Magyar Birodalom egyben tartásáért különbéke ellenében. Ami Clemenceau-t illeti, elsődleges célja Franciaország biztonsága volt, s ehhez nem csak Elzász-Lotharingiát akarta visszakapni (ahol az emberek nagy része németül beszélt), hanem a Saar-vidéket is, a Rajna vidékét pedig francia orientációjú bábállam ként akarta kiszakítani Németországból. A háború alatt Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország ráadásul egy sor olyan titkos szerződést írt alá (s más hatalmakat is

57

Nicolson, id. mű 200-201. –(29)–

csatlakozásra próbáltak rávenni), amelyek egyenesen ellentétesek voltak a nemzeti hovatartozás elvével. Az 1917. március 11-én aláírt szerződésben a franciák biztosították maguknak az orosz jóváhagyást a francia uralom alatt álló Rajna-vidékhez, cserébe szabad kezet adtak Oroszországnak Lengyelország elnyomásához.58 Az 1916-os Sykes-Picot megállapodásban Nagy-Britannia és Franciaország megállapodott, hogy megfosztják Törökországot arab tartományaitól, s azokat maguk között osztják fel. A legvonzóbb ajánlatot Olaszország kapta: az 1915. április 26-i londoni titkos szerződésben elő írták, hogy fennhatósága alá kerül több mint egymillió németnyelvű tiroli, valamint a Dalmáciában élő szerbek és horvátok. Az 1916. augusztus 17-én aláírt szerződésben Romániának engedték át egész Erdélyt, a Bánát és Bukovina nagy részét, ahol a lakosság nagy része nem is beszélt románul. Egy másik, 1917. február 16-án aláírt titkos szerződésben Japánnak juttatták Shantung kínai tartományt, amely addig német kereskedelmi szféra volt.59 Amikor azonban összeomlott a cári rendszer, a Habsburgok pedig nem voltak hajlandók különbékét kötni, Nagy-Britannia és Franciaország ösztönözni kezdték a nacionalizmust, s az önrendelkezést „háborús céllá” tették. 1917. június 4-én Kerenszkij Ideiglenes Kormánya Oroszországban elismerte a független Lengyelországot; Franciaország megkezdte a lengyel hadsereg felállítását, és 1918. június 3-án elsődleges célnak nevezte egy erős Lengyelország megteremtését.60 Eközben Nagy-Britanniában az R. W. SetonWatson s a The New Europe irányítása alatt álló szlavofil lobby sikeresen szorgalmazta Ausztria-Magyarország felbomlasztását és új etnikai alapú államok létrehozását.61 Sok száműzetésben élő szláv és balkáni politikus kapott kötelezettségvállalásokat és ígéreteket, hogy térjen vissza és harcoljon a „germán imperializmus” ellen. A Közel-Keleten az arabbarát T. E. Lawrence ezredest felhatalmazták arra, hogy a törökök elleni harcért cserében önálló királyságot ígérjen Feiszál és Huszein emíreknek. 1917-ben az úgynevezett „Balfour-nyilatkozat” nemzeti otthont ígért a zsidóknak Palesztinában, hogy így bátorítsa őket arra, hagyják cserben a központi hatalmakat. Sok ilyen ígéret kölcsönösen kizárta egymást, azon kívül, hogy a még érvényben lévő titkos egyezményekkel is ellentmondásban álltak. Az elkeseredett harcok utolsó két évében a britek és a franciák tulajdonképpen Papers Respecting Negotiations for an Anglo-French Pact, Cmnd 2169 (London 1924), 5-8. 59 A titkos egyezményekre lásd Nicolson, id. mű, 108 skk.; Howard Elcock, Portrait of a Decision: the Council of Four és Treaty of Versailles (London 1972), 1. fejezet. 60 P. S. Wandycz, France and Her Eastern Allies (Minneapolis 1962), 11-14. 61 H. és C. Seton-Watson, The Making of a New Europe: R. W. Seton-Watson and the last years of Austria-Hungary (London 1981). –(30)– 58

meggondolatlanul akkora területeket ígértek el, amelyek összességükben meghaladták azt, amely felett rendelkezniük kellett, s ezen ígéretek mindegyikét a béke eljövetelekor érthető módon nem lehetett betartani, még akkor sem, ha különösen szigorú békediktátumokat feltételezünk. Néhány ilyen utólag datált csekket lármásan dobtak vissza. A dolgot tovább bonyolította, hogy 1917. október 25-én Lenin és bolsevikok ragadták magukhoz a hatalmat Oroszországban, s azonnal rátették kezüket a cári diplomáciai levéltárakra. Nyugati tudósítóknak másolatokat juttattak el a titkos egyezményekből, s december 12-étől a Manchester Guardian elkezdte közölni ezeket. Ezt erőteljes bolsevik propaganda kísérte, amelynek célja az volt, hogy ösztönözze a kommunista forradalmakat egész Európában, önrendelkezést ígérve minden népnek. Lenin lépései viszont az amerikai elnökre gyakoroltak mély hatást. Woodrow Wilson több mint fél évszázadon keresztül köznevetség tárgya volt, mert tudatlanságában olyan megvalósíthatatlan eszményeket követett, amelyek lehetetlenné tették az ésszerű békét. Ez nem több féligazságnál. Wilson tanár, a politikatudomány művelője volt, a Princeton Egyetem volt elnöke. Tudta, hogy nem ért a külügyekhez. 1913-as beiktatása előtt barátainak ezt mondta: „a sors iróniája volna, ha kormányomnak főleg külügyekkel kellene foglalkoznia.”62 A demokraták ötvenhárom éve nem voltak hatalmon, s Wilson republikánusnak tekintette az amerikai diplomatákat. Amikor kitört a háború, ragaszkodott hozzá, hogy az amerikaiak „…valóságban és névleg is maradjanak semlegesek”. 1916-ban azzal a jelszóval választották újjá, hogy „elérte, hogy kimaradjunk a háborúból”. Ő sem akarta lerombolni a régi európai rendszert: a „győzelem nélküli béke” híve volt. 1917 elejére arra a következtetésre kellett jutnia, hogy Amerikának hadviselő félként nagyobb befolyása lenne a rendezésre, mint semleges országként, s kis jogi és erkölcsi különbséget tett Nagy-Britannia és Németország között: a tengeralattjárók német felhasználása megsértette az „emberi jogokat”, míg a brit blokád csak „tulajdonjogokat” sért, ami kisebb vétség.63 A háborúba belépve aktív szerepet vállalt, de Amerikát nem tekintette rendes hadviselő félnek. 1917 áprilisi kongresszusi üzenete értelmében azért lépett be a háborúba, hogy „érvényt szerezzen a béke és igazság elveinek”, s „a béke és a cselekvés között olyan összhangot teremtsen, amely mostantól biztosítja ezeknek az elveknek a betartását”. Jól fel akart készülni az 1917 szeptemberi béketárgyalásokra, ezért szárnysegédje, Edward House ezredes és dr. S. E. Mezes vezetésével Peter A. Poole, America in World Politics: Foreign Policy and Policymakers since 1898 (New York 1975), 39. 63 Uo., 46. –(31)– 62

létrehozott egy 150 tudósból álló szervezetet, amelyet „Vizsgálóbizottságnak” neveztek, s az Amerikai Földrajzi Társaság New York-i székházában helyeztek el.64 Ennek következtében a béketárgyalások során mindvégig az amerikai küldöttség volt messze a legjobban informált és a legtöbb dokumentummal felszerelt, sok tekintetben tulajdonképpen gyakran az egyetlen pontos információforrás. „Ha a békeszerződést egyedül az amerikai szakértők fogalmazzák meg – írta Harold Nicolson –, minden idők egyik legbölcsebb és legtudományosabb dokumentuma lett volna.”65 A Vizsgálóbizottságot azonban arra a feltevésre alapozták, hogy a béke kialkudott kompromisszum lesz, s tartósságát legjobban az szavatolná, hogy összhangban állna a természetes igazságérzettel, tehát elfogadható lenne az érintett népek számára. A megközelítés empirikus, nem ideológiai volt. Wilson egyébként ebben az időben nem volt nagy híve a Népszövetségnek, amelynek eszméjét a britek vetették fel 1917. március 20án. Úgy vélte, a gondolatot nehezen fogadná el a kongresszus. Felháborodást váltottak ki belőle azonban azok a bolsevikok által közzétett titkos egyezmények, amelyek Amerika szövetségeseit a lehető legrosszabb fényben, mint régivágású ragadozókat tüntették fel. Leninnek az általános önrendelkezésre való felhívása szintén hozzájárult ahhoz, hogy Wilson keze meg legyen kötve, mert úgy érezte, hogy Amerikát, a demokratikus szabadság védőbástyáját nem licitálhatja túl egy olyan forradalmi rendszer, amely törvénytelenül jutott hatalomra. Ezért sietve megfogalmazta, majd 1918. január 8-án nyilvánosan átadta a híres Tizennégy pontot. Az első elutasította a titkos egyezményeket. A többi pont sajátos garanciákat tartalmazott arra, hogy bár a hódításról le kell mondani, a legyőzötteket nem büntetik lakosságvesztéssel, lévén a nemzeti hovatartozás a meghatározó tényező. Február 11-én Wilson csatolta a Négy Alapelvet, amely az utóbbi kérdésben támpontot adott, majd szeptember 27-én megalkotta a zárókövet az Öt részlethez, amelyek közül az első barátnak és ellenségnek egyaránt békét ígért.66 A huszonhárom tételből álló gyűjteményt Wilson Nagy-Britanniától és Franciaországtól függetlenül hozta létre. Elérkeztünk a félreértések ama lényegéhez, amely értelmében minden valóságos esélytől megfosztották a rákövetkező békerendezést, s így előkészítették a második világméretű konfliktust. 1918 szeptemberére világossá vált, hogy Németország, amely keleten megnyerte a háborút, nyugaton a legjobb úton halad afelé, hogy elveszítse. Ám a kilencmilliós német hadsereg még érintetlen volt, s rendezetten vonult vissza a

L. E. Gelfand, The Inquiry: American Preparations for Peace, 1917-1919 (Yale 1963). 65 Nicolson, id. mű, 21-22. 66 Uo., 31-33. –(32)– 64

meghódított francia és belga területekről. Két nappal azután, hogy megjelent Wilson Öt részlete, a teljhatalmú Ludendorff tábornagy azzal a bejelentéssel hökkentette meg kormánya tagjait, hogy „a hadsereg állapota a katasztrófa elkerülése érdekében azonnali fegyverszünetet igényel”. Népi kormányt kell létrehozni, amely lépjen kapcsolatba Wilsonnal.67 Ludendorffot nyilvánvalóan az vezérelte, hogy a demokratikus pártokra hárítsa a Németország által meghódított területek visszaadásának ódiumát. Egyszersmind Wilson huszonhárom tételét összességében szemmel láthatólag annak garanciájaként értékelte, hogy Németországot nem darabolják fel vagy büntetik meg, hanem lényegében érintetlenül őrizheti meg önállóságát és hatalmát. Az adott körülmények között ez volt a legtöbb, amiben ésszerűen reménykedhetett; tulajdonképpen még ennél is többre nyílt lehetősége, mert a tizennégy pont közül a második, amely a tengerek szabadságával foglalkozott, a brit blokád megszüntetését írta elő. A polgári hatóságok ugyanezen a nézeten voltak, s október 4-én Max von Baden herceg, kancellár, fegyverszüneti megbeszéléseket kezdett Wilsonnal e kijelentések alapján. Az osztrákok, még optimistább feltételezések alapján, három nappal később csatlakoztak.68 Wilson, aki most négymilliós hadsereg felett rendelkezett, s akit általánosan teljhatalmúnak véltek, hiszen pénzügyileg és gazdaságilag szilárdan ellenőrizte Nagy-Britanniát és Franciaországot, kedvezően válaszolt. Jegyzékváltásokat követően november 5-én a tizennégy pont alapján kínált fegyverszünetet a németeknek, csupán két szövetségesi megszorítással: a tengerek szabadsága ügyében (ahol Nagy-Britannia fenntartotta magának az értelmezés jogát) és a háborús károkért fizetendő kárpótlásban. Ennek a megegyezésnek az alapján a németek hajlandók voltak letenni a fegyvert. A németek és az osztrákok azonban nem tudták, hogy október 29-én House ezredes, Wilson különleges megbízottja és az Egyesült Államok képviselője a szövetségesek Legfelső Haditanácsában hosszú titkos találkozón vett részt Clemenceau-val és Lloyd George-dzsal. A francia és a brit vezető számtalan kétséget és fenntartást hangsúlyozott a wilsoni tételekkel kapcsolatban, s ezeket el is fogadtatták House-szal, aki Kommentár formájában összegezte őket, amelyet a németekkel és az osztrákokkal soha sem közöltek. Ezzel gyakorlatilag – ami a központi hatalmakat illette – a wilsoni pontok valamennyi előnyös részét törölték. Ez az állásfoglalás tulajdonképpen már a későbbi versailles-i szerződés azon vonásait vetítette előre, amelyeket erőteljesen kifogásolt:

67 68

Holborn, id. mű, 502. A fegyverszüneti tárgyalásokról lásd Harold Temperley A History of the Peace Conference of Paris, 4 kötet (London 1920-1924), 1., 448 skk. –(33)–

Ausztria-Magyarország feldarabolását, Németország gyarmatainak elvételét, Poroszországnak lengyel folyosóval való széfszakítását és jóvátételt.69 Még ennél is figyelemreméltóbb, hogy nemcsak a német „háborús bűn” feltételezésén alapult (ami burkoltan a wilsoni huszonhárom pontban is benne volt), hanem alapelvei közé felvette a győztesek „megjutalmazását” és a legyőzöttek „megbüntetését”, amit Wilson külön nyomatékkal vetett el. Igaz, az októberi tárgyalások során Wilson, akinek voltaképpen eddig nem volt dolga a németekkel, a fentiek miatt ellenségesebbé vált velük szemben. Különösen felzaklatta a Leinster nevű ír polgári gőzös megtorpedózása, amelynek során 450 ember, köztük nők és gyermekek vesztek oda, s mindez október 12-én, több mint tíz nappal azután, hogy a németek fegyverszünetet kértek. Mégis különös, hogy elfogadta a Kommentárt, s még megdöbbentőbb, hogy a németeknek még csak nem is célzott rá. A maguk részéről a németek is hozzá nem értést tanúsítottak, amikor nem kérték bizonyos pontok tisztázását, mert Wilson stílusa, ahogy A. J. Balfour brit külügyminiszter mondta a kormányülésen „igen pontatlan. Elsőrangú szónok s igen rossz fogalmazó.70 Ám a végzetes kommunikációs kudarcért elsősorban Wilsont terheli a felelősség. S ebben a hibában nem idealizmusa a vétkes. A második baklövés, amely kiegészítette az elsőt, és katasztrófává változtatta azt, a szervezést érintette. A békekonferenciának nem volt elhatározott szerkezete. Egyszerűen bekövetkezett, önálló formát öltött, önmozgása vitte előre, s a folyamat során tartalmilag, és ami ugyanilyen fontos, formájában egyre inkább németellenes színezetet öltött. Kezdetben mindenki homályosan feltételezte, hogy a szövetségesek megfogalmazzák előzetes feltételeiket, majd megjelennek partnereik, s kialkudják a tényleges békemegállapodást. Ez történt annak idején a Bécsi Kongresszuson. A logikusan gondolkodó franciák valóban felvázoltak egy ilyen programot, amelyet a francia követ már 1918. november 29-én átadott Wilsonnak Washingtonban. Ennek a tervezetnek az volt a további előnye, hogy kikötötte valamennyi titkos egyezmény azonnali érvénytelenítését. Megfogalmazásai azonban bosszantották Wilsont, s attól kezdve többé nem lehetett hallani róla. A konferencia tehát elfogadott eljárási rend nélkül ült össze, s ilyet később sem készítettek.71 További zavarokat okozott a működésben, amikor Wilson úgy határozott, hogy átszeli az Atlanti-óceánt, és maga is részt vesz az üléseken. Ez azt jelentette, hogy a „világ állítólag legnagyobb hatalmú emberét” már nem lehetett tartalékban tartani, egyfajta A Kommentárról lásd C. Seymour (szerk.), The Intimate Papers of Colonel House, 4 kötet (London 1928), IV., 159 skk. 70 Keith Middlemas (szerk.), Thomas Jones: Whitehall Diary: 1916-1925 (Oxford 1969), 70. 71 Nicolson, id. mű, 83-84. –(34)– 69

deus ex machinaként, aki amott fönt majd megnyilatkozik, amikor a szövetségesek holtpontra jutnak. Ahogy Párizsba jött, éppolyan miniszterelnöknek számított, mint a többiek, s voltaképpen legalább annyi vitát vesztett el, mint amennyit megnyert. Ennek azonban részben az is volt az oka, hogy a tárgyalások során Wilson érdeklődése egyre jobban elfordult saját huszonhárom pontjától és a megegyezés tényleges feltételeitől, hogy szinte kizárólag a Népszövetségre és annak alapokmányára összpontosuljon. Számára a konferencia kizárólagos tárgyává az a javasolt új világszervezet lett, amelyet eddig oly nagy szkepszissel szemlélt. Annak működése orvosolja majd a békeszerződés minden hibáját is. Ez két baljós következménnyel járt. Először, a franciák sokkal szigorúbb feltételeket tudtak kialkudni, beleértve a „nagy” Lengyelországot, amely ketté vágta Poroszországot, s megfosztotta Németországot sziléziai ipari övezetétől, a Rajna-vidék tizenöt éves szövetséges megszállását és óriási jóvátételt. Másodszor, elvetették az előzetes feltételek gondolatát. Wilson el volt tökélve arra, hogy a népszövetségi alapokmányt is belefoglalja az előzetes dokumentumba. Külügyminisztere, Robert Lansing azt fejtegette neki, hogy már az ilyen előzetes megállapodás is jogilag egyezményt jelent, s ezért kongresszusi megerősítésre szorul. Attól tartva, hogy problémái lesznek a szenátusban, Wilson úgy határozott, hogy rögtön rá kell térni a végleges egyezményre.72 Természetesen két másik tényező is közrejátszott. A francia főparancsnok, Foch marsall attól tartott, hogy a kialkudott előzetes feltételek bejelentése meggyorsítja Franciaország szövetségeseinek leszerelését, s emiatt erősíti Németország pozícióit a végső szakaszban. S a megegyezés még a szövetségesek között is sok ponton olyan nehéznek bizonyult, hogy valamennyien rettegtek attól, hogy új, ellenséges tárgyalófelek jelennek meg színen, akiknek működése már azt is felborítja, amit addig elértek. Ezért is elvetették az előzetes feltételek gondolatát.73 Ezért aztán, amikor a németek végre Párizsba jöhettek, legnagyobb megdöbbenésükre azt látták, hogy nem békét kell kialkudniuk, hanem egy békét kényszerítenek rájuk, miközben már előzőleg cselekvésképtelenné váltak azzal, hogy beleegyeztek a fegyverszünetbe, amelyet most szélhámosságnak éreztek. Ráadásul Clemenceau volt az – akinek a németektől való félelem és a németek gyűlölete szinte természeti törvényszámba ment –, aki megrendezte a diktátum bejelentését. Nem sikerült egyezséget létrehoznia egy föderatív szerkezetű Németországról, ami visszafordította volna Bismarck művét, ahogy arról sem, hogy a francianémet határ katonailag a Rajnánál legyen. 1919. május 7-én azonban ő elnökölhetett a versailles-i szertartáson, ugyanott, ahol 1871-ben Erről az epizódról lásd Robert Lansing beszámolóját, The Peace Negotiations: a Personal Narrative (Boston 1921). 73 Nicolson, id. mű, 79-82. –(35)– 72

Poroszország megszégyenítette Franciaországot, s ahová most végre megérkezett a német küldöttség, de nem mint tárgyalófél, hanem ahogy a letartóztatott rabok jelennek meg ítélethirdetéskor. A komor német teljhatalmú megbízotthoz, von Brockdorff-Rantzau herceghez szólva, gondosan válogatta meg szavait: „Megjelentek Ön előtt a kis és nagy Szövetséges és Egyesült Hatalmak felhatalmazott képviselői, akik több mint négy éven keresztül szünet nélkül folytatták a rájuk kényszerített, könyörtelen háborút. Eljött az óra, hogy végre rendezzük a számlát. Önök békét kértek tőlünk. Készek vagyunk megadni Önöknek.”74 Ezután időkorlátot szabott a teljes elfogadás vagy visszautasítás számára. A herceg keserű válaszát ülve mondta el. Az udvariatlanság sok jelenlévőt felháborított, mindenekelőtt Wilsont, aki a konferencia folyamán egyre németellenesebbé vált. „Micsoda visszataszító modor… A németek valóban ostobák. Mindig helytelenül cselekszenek… Ennél tapintatlanabb beszédet még nem is hallottam. Az egész világot maguk ellen fordítják.”75 Igaziból nem tették. A. J. Balfournak nem volt kifogása az ellen, hogy Brockdorff ülve maradt. Ezt mondta Nicolsonnak: „Nem is vettem észre. Nálam az a szabály, hogy sohasem nézek olyan emberekre, akik nyilvánvalóan bajban vannak.”76 A britek sajnálták a németeket, s az esemény után június 28-ig, amikor a németek végül aláírták az egyezményt, Lloyd George kitartó erőfeszítéseket tett, hogy enyhítsenek a feltételek szigorán, különösen, ami a német-lengyel határ kérdését illeti. Attól tartott, ez háborúhoz vezet a jövőben – ami be is következett. Az ellenséges Wilsonnál és Clemenceau-nál azonban csak annyit tudott elérni, hogy beleegyeztek a népszavazásba Felső-Szilézia kérdésében.77 A németek tehát aláírták az egyezményt, ahogy mondták, „engedtünk a túlerőnek”. „Mintha csak – írta Lansing –, arra szólítottunk volna fel embereket, hogy a saját halálos ítéletüket írják alá… Sápadt arccal és remegő kézzel gyorsan odaírták a nevüket, majd visszavezették őket a helyükre.”78 A mód, ahogy a feltételeket rákényszerítették a németekre, mint látni fogjuk, végzetes hatással járt új köztársaságukra nézve. Lloyd George utolsó pillanatban történt közbenjárása az érdekükben voltaképpen az entente cordiale-nak is véget vetett, és az 1940-es évekig mérgezte az angol-francia kapcsolatokat: álnok tett, amelyet a második világháborúban de Gaulle Elcock, id. mű, 241. Uo., 242. 76 Nicolson, id. mű, 270. 77 Elcock, id. mű, 270-289. 78 Foreign Relations of the United States: Paris Peace Conference 1919, 13 kötet (Washington D. C. 1942-1947), XI., 600. –(36)– 74 75

tábornok vágott keserűen Winston Churchill képébe.79 Akkoriban sok francia vélte úgy, hogy Clemenceau túl sokat engedett, s ő volt Franciaországban az egyetlen politikus, aki véghez tudta volna vinni azt, ami a legtöbb francia szemében túl szerény, akár veszélyes rendezés lett volna.80 Az amerikaiak megosztottak voltak. A küldöttséget alkotó kiválóságok körében egyesek osztoztak Wilson németellenességében.81 John Foster Dulles „a Németország által elkövetett óriási bűnökről” beszélt. Az ingadozó House ezredes ügyesen rábeszélte Wilsont, hogy dobja sutba a „pontjait”. Wilson fő tanácsadója lengyel ügyekben, Robert H. Lord Clemenceau mellett a „nagy” Lengyelország egyik fő szószólója volt.82 Lansing viszont helyesen ismerte fel, hogy szarvashiba volt nem hagyni tárgyalni a németeket, s úgy vélte, Wilson formailag és tartalmilag is elárulta elveit.83 Bírálata volt a legfőbb oka annak, hogy 1920 elején Wilson nyersen eltávolította őt hivatalából.84 Az ifjabb amerikaiak közül legtöbben keserűen kritikusak voltak. William Bullitt nyers levelet írt Wilsonnak: „Sajnálom, hogy nem vitte végig harcunkat, s oly kevéssé hisz emberek azon millióiban, köztük bennem, és minden nemzetben, akik pedig hisznek Önben… Kormányunk most beleegyezett abba, hogy a világ szenvedő népeire új elnyomás, leigázás és feldarabolás várjon új háborús évszázad.”85 Samuel Eliot Morrison, Christian Herter és Adolf Berle osztoztak ebben a véleményben. Walter Lippmann ezt írta: „Nézetem szerint az Egyezmény nemcsak szűklátókörű és rosszhiszemű, hanem a legnagyobb mértékben meggondolatlan is.”86 Ezen ifjak közül sokan később befolyásos emberek lettek. De még rajtuk is túltett a brit küldöttségben az a még hevesebb bíráló, aki azonnal képes volt végzetes csapást mérni a rendezésre. John Maynard Keynes okos cambridge-i tanár, háborús köztisztviselő volt, aki a konferencián a pénzügyminisztériumot képviselte. Nem érdekelte a katonai biztonság, a határok és a népességvándorlás, amelynek lényegi és érzelmi fontosságát tragikusan alábecsülte. Ugyanakkor mélyen értette az európai stabilitás gazdasági oldalát, amit a legtöbb küldött nem vett figyelembe. Szerinte a tartós béke annak a függvénye, hogy a rendezés mennyire teszi lehetővé a

Francois Kersaudy, Churchill and de Gaulle (London 1981). Elcock, id. mű, 320-321. 81 André Tardieu, The Truth About the Treaty (London 1921), 287. 82 Elcock, id. mű, 310. 83 Paris Peace Conference, XI., 547-549. 84 Lansing, id. mű, 3. 85 Paris Peace Conference, XI., 570-574. 86 Walter Lippmann levele R. B. Frosdickhoz 1919 augusztus 19-én in: Letters on the League of Nations (Princeton 1966). –(37)– 79 80

kereskedelem és az ipar újjáéledését és a foglalkoztatottság növekedését. Ebből a szempontból az egyezménynek dinamikusnak, nem megtorlónak kell lennie.87 1916-ban egy pénzügyminisztériumi emlékeztetőben azzal érvelt, hogy az 1871-ben a Németország által Franciaországra kényszerített kártérítés mindkét országot tönkretette, s nagyrészt ez okozta az 1870-es évek nagy gazdasági visszaesését, amely az egész világra kiterjedt.88 Úgy vélte, egyáltalán ne legyen kártérítés, vagy ha mégis, a Németországot sújtó büntetés maximuma 2 millió font legyen: „Ha »meg akarjuk fejni« Németországot – érvelt a konferenciára írt előkészítő anyagban –, először is nem szabad tönkretenni.”89 Ami a háborús adósságokat illeti, amelyek mindegyik szövetséges hatalmat sújtották – s amelyeket feltételezésük szerint abból fizetnek vissza, amit Németországból kiszednek –, Keynes szerint ésszerű volna, ha Nagy-Britannia elengedné a hiteleket. Ez a nagylelkűség arra ösztönözné az amerikaiakat, hogy ugyanezt tegyék NagyBritanniával szemben, s míg Nagy-Britanniának a szárazföldi országokat papírokkal kellene kifizetnie, addig az USA-nak valódi pénzben kellene törlesztenie, tehát az általános adósság-elengedésből haszna származna.90 A jóvátétel korlátozásán és a háborús adósság eltörlésén kívül Keynes azt akarta, Wilson arra használja fel tekintélyét és az Egyesült Államok erőforrásait, hogy óriási hitelprogrammal új életre keltse az európai ipart – olyan rendszert javasolt, amely 1947-48-ban a Marshall-terv formáját öltötte. Ezt „Európa rehabilitációja nagy tervének” nevezte.91 Javaslatát előadta főnökének, Austen Chamberlain pénzügyminiszternek, majd 1919 áprilisában két levelet fogalmazott meg, amelyeket Lloyd George elküldött Wilsonnak. Az elsőben arról ír, hogy „Európa gazdasági mechanizmusa bezárult”, s a javaslata felszabadítaná; a második szerint, minél elesettebb egy ország s minél közelebb áll a bolsevizmushoz, annál nagyobb a valószínűsége, hogy segítségre van szüksége. De annál kevésbé valószínű, hogy a magán vállalkozástól ezt megkapja.”92 Keynes szerint Amerikának egyedülálló „súlya” van a világ ügyeiben, s Wilsonnak el kellene kerülnie, hogy a háború utáni határokat és a Népszövetség formáját megszabja, ehelyett az Egyesült Államok élelmiszerkészleteit és gazdasági erejét kellene felhasználnia Európa hosszú távú felépülése érdekében. Egy bőségben élő Howard Elcock, J. M Keynes at the Paris Peace Conference in Milo Keynes (szerk.), Essays on John Maynard Keynes (Cambridge 1975), 162 skk. 88 Collected Writings of J. M. Keynes, XVI. Activities 1914-1919 (London 1971), 313-334. 89 Uo., 375. (a tanulmánya 334-383. oldalon található). 90 Uo., 418-419. 91 H. Roy Harrod, Life of John Maynard Keynes (London 1951), 246. 92 Piszkozatok in: Lloyd George Papers, Beaverbrook Library (F/7/2/27 és F/3/34), idézi Elcock, Keynes and the Paris Peace Conference. –(38)– 87

Európa nagyobb valószínűséggel feledné el a közvetlen múlt keserű emlékeit, s nagyobb távolságtartással szemlélné azokat a határkiigazításokat, amelyek most annyira telítve vannak szenvedéllyel. Keynes nézetei igen bölcsek és némileg jogosultak voltak, s mint egyes amerikai történészek ma már elismerik, Amerika szerepére vonatkozóan kétségtelenül igaza volt.93 Wilson azonban, aki a Népszövetség megszállottja volt, és nem érdekelte a gazdasági újjászületés, figyelmen kívül hagyta Lloyd George kéréseit, az amerikai pénzügyi kormányzatot pedig megrémítették Keynes gondolatai. Képviselőinek, panaszolta Keynes „egyenesen megtiltották, hogy akár magánbeszélgetés során is megvitassanak velünk bármely ide vonatkozó kérdést.”94 Szóba sem jöhetett a háborús adósságok eltörlése. Ettől aztán végképp túlcsordult Keynesnek az amerikaiak iránt érzett utálata: „Megvolt rá az esélyük, hogy nagyvonalúan vagy legalább emberségesen szemléljék a világot, de ezt habozás nélkül elutasították” – írta egyik barátjának, Wilson „a világ legnagyobb gazembere”.95 Még jobban megrémült, amikor végigolvasta az Egyezményt, s megértette azt, amit a rendelkezések megdöbbentő halmazati hatásának tekintett, különösen a jóvátételi záradékokban. Az „átkozott Egyezmény”, ahogy nevezte, a gazdasági katasztrófa és a jövőbeli háború receptje. 1919. május 26-án kivált a brit küldöttségből. „Hogyan várhatja tőlem – írta Chamberlainnek –, hogy tovább segédkezzek ebben a bohózatban, s megpróbáljam megvetni a francia kifejezéssel »igazságos és tartós háború« alapjait?” Lloyd George-nak ezt mondta: „Eliszkolok ebből a lidércálomra emlékeztető helyzetből.”96 Keynes távozása tökéletesen érthető volt, mert a rendezés, amelyet szelleme és ékesszólása sem volt képes elhárítani, eldöntött tény volt. De aminek most nekilátott, attól az általa oly helyesen diagnosztizált téves megítélések még sokkal komolyabbaknak bizonyultak. Keynes kettős világban élt. Élvezte a bankok és a politika világát, ahol tehetsége miatt tetszése szerint villoghatott. Egyszersmind azonban tudós, esztéta – egyébként homoszexuális volt –, tagja mindkét cambridge-i titkos társaságnak, az Apostoloknak és járulékának s leszármazottjának, a Bloomsbury-csoportnak. Legtöbb barátja pacifista volt: Lytton Strachey, a Bloomsbury-csoport nemhivatalos vezetője, fivére, James, továbbá David Garnett, Clive Bell, Adrian Stephen, Gerald Shove, Harry Norton és Duncan

Lásd például Arthur Walworth, Americas Moment 1918: American Diplomacy at the end of World War One (New York 1977). 94 Keynes, Collected Writings, XVI., 438. 95 Harrod, id. mű, 250. 96 Elcock, Keynes, 174.; Harrod, id. mű, 253. –(39)– 93

Grant.97 Amikor bevezették az újoncok sorozását, közülük néhányan a katonai szolgálat helyett inkább azt választották, hogy mint lelkiismereti szolgálatmegtagadókat bíróság elé citálják őket. Lytton Strachey volt az egyik ilyen, nagy nyilvánosságot kapott s számára heroikus eset sztárja. Nem helyeselték, amikor Keynes belépett a kincstár kötelékébe, amit, jóllehet nem harctéri „háborús munkának” tekintettek. 1916 februárjában Keynes Stracheynek ezt az alattomos feljegyzését, a fehér toll pacifista megfelelőjét találta reggeliző tálcáján: „Kedves Maynard, miért van még mindig a kincstárnál? Üdvözlettel, Lytton.” Amikor Duncan Grantet, akivel Keynesnek viszonya volt, Ipswichben bíróság elé állították, Keynes képviselte a védelmet, elővillantotta kincstári levéltárcáját a királyi monogrammal, hogy megfélemlítse az esküdtszék tagjait, akik vidéki kisemberek voltak. Barátai között azonban szégyellte a munkáját. 1917 decemberében ezt írta Grantnek: „Egy olyan kormánynak dolgozom, amelyet bűnözőnek tartok, s ezért megvetek.”98 Keynes maradék hazafiassága miatt egy időre még kitartott a kincstár mellett, de a feszültség nőttön nőtt benne. Amikor az általa gyűlölt háború egy olyan békekötéssel ért véget, amelyet felháborítónak tartott, idegösszeroppanással tért vissza Cambridge-be. Mihelyt felépült, azonnal íróasztalához ült, és sziporkázó, gonosz bírálatot írt a konferencia egész menetéről. Ez az írás igazságok és fél igazságok, félreértések és ragyogó felismerések keveréke volt, amelyet a dráma főszereplőiről alkotott epés jellemvázlatok tettek élvezetessé. A béke gazdasági következményei címmel már az év vége előtt megjelent, s világszerte nagy feltűnést keltett. A mű újabb klasszikus illusztrációja a nem szándékos következmények törvényének. Keynes nyilvánosan megvallott indítéka a megírásra az volt, hogy felhívja a világ figyelmét arra, milyen hatást vált ki, ha „karthágói” békét kényszerítenek Németországra. Magánmotívuma viszont az volt, hogy egy olyan politikai establishmentet ostorozva, amelynek kiszolgálásáért barátai hibáztatták, helyreállítsa a kapcsolatát velük. Céljait kétségkívül sikerült elérnie. Műve egyszersmind a század egyik legrombolóbb hatású könyvének bizonyult, amely közvetve és számos tekintetben előmozdította azt az eljövendő háborút, amelynek maga Keynes olyaggályosan igyekezett elejét venni. Amikor a kellő időben bekövetkezett ez a háború, a fiatal francia történész, Etienne Mantoux vádló ujjal mutatott Keynes filippikájára abban az értekezésében, amely A karthágói béke avagy Keynes úr gazdasági következményei címet viselte. A könyv 1946-ban, Londonban jelent meg, egy évvel azután, hogy Mantoux-t meggyilkolták, s abban az évben, amikor Keynes rákban meghalt.

97 98

Paul Levy, The Bloomsbury Group, in: Milo Keynes, id. mű, 68. Idézetek in: uo., 67, 69. –(40)–

Keynes könyvének német és brit hatása, mint látni fogjuk, egymást erősítette. Amerikában tulajdonképpen azonnal hatott. Mint már utaltunk rá, a Népszövetség nem Wilson ötlete volt, hanem Nagy-Britanniából eredt. Pontosabban két különc angol úriember agyszüleménye volt, akiknek a világ ügyeire gyakorolt jószándékú, ám káros hatása annak a tételnek az illusztrációja, hogy a vallásos hit rossz tanácsadó a politikában. Walter Phillimore, aki hetvenkét éves korában annak a külügyminisztériumi bizottságnak az elnöke volt, amely 1918… március 20-án megszövegezte a javaslatot, nemzetközi jogászként működött, ő volt a szerzője a Békemegállapodások három évszázada című, 1917-ben megjelent könyvnek. Jólismert egyházjogász is volt, szinte Trollope műveiből lépett elő, fontos tagja a gyülekezetnek, a törvényesség, a szertartások, az öltözékek és a templomi bútorzat szakértője, egyszersmind a zöld Kensington polgármestere. Mint bírót, sokat bírálták szexuális esetekben mutatott túlzott szigora miatt, más bűncselekményekben azonban ilyesmi nem volt tapasztalható tőle. Nehéz volna kevésbé alkalmas embert elképzelni arra, hogy szabályokat dolgozzon ki a világméretű reálpolitika számára, hacsak nem tekintjük politikai szövetségesét, Lord Robert Cecil tory képviselőt, a külügyek helyettes államtitkárát. Cecil a Bismarckkal viaskodó miniszterelnök apja, Lord Salisbury politikai szkepticizmusára és cinizmusára úgy reagált, hogy erősen vallásos szellemben közelített a külügyekhez. Gyámügyi jogász volt, akinek anyja szerint mindig „két sérelme és egy joga” volt. Megpróbálta megszervezni az ellenállást az Etonban dívó megfélemlítéssel szemben. Mint a blokádért felelős miniszter utálkozott attól, hogy a megadásig kelljen éheztetnie a németeket, ezért lelkesen tette magáévá a Népszövetség eszméjét. 1918 augusztusában valóban ezt írta feleségének: „Ha nem remélném, hogy [a Népszövetség] jobb nemzetközi rendszert teremt, pacifistának kellene lennem.”99 Fontos tudnunk, hogy a Népszövetség létrehozását leginkább szorgalmazó két ember szinte pacifista volt, akik nem olyan eszközt láttak benne, amelynek segítségével közösen lehet szembeszállni az erőszakkal, hanem inkább valamit, ami ezt az erőt váltja fel, s főleg „erkölcsi tekintélyével” hat. A brit katonai és diplomáciai szakértők számára kezdettől fogva ellenszenves volt a gondolat. Maurice Hankey ezredes, a kabinet titkára és a legtapasztaltabb katonai összekötő jegyezte fel: „… minden ilyen terv veszélyes számunkra, mert teljesen fiktív biztonságérzetet kelt… A vége csak kudarc lehet, s minél messzebb tolódik ez a kudarc, annál bizonyosabb, hogy országunk elszenderedik. Igen erős emeltyűt ad a szinte minden kormányzatban megtalálható jószándékú idealisták kezébe, akik ellenzik a fegyverkezési kiadásokat, s idővel majdnem biztosan hátrányos következményekkel jár országunkra nézve.” Eyre Crowe fanyarul jegyezte 99

Cecilről lásd Kenneth Rose, The Later Cecils (London 1975), 127-184. –(41)–

meg, hogy egy „ünnepélyes szövetség vagy egyezség” olyan lenne, mint bármely más egyezmény: „Mi a biztosítéka, hogy, más egyezményektől eltérően nem szegik meg?” Az egyedüli válasz természetesen az erő volt. Phillimore azonban nem konzultált a fegyveres szolgálatokkal, s amikor az Admiralitásnak fülébe jutott a dolog, jegyzőkönyvbe foglalták, hogy a Szövetség hatékony működéséhez több, s nem kevesebb hadihajóra volna szükség.100 Mindezen, a Népszövetség fogantatásának pillanatától hangoztatott figyelmeztetéseknek a jogosságát annak szerencsétlen története bőségesen igazolta. Sajnos, mihelyt Wilson elnök, akit kifárasztottak az Egyezményekkel kapcsolatos tárgyalások, s szükségképpen lepöccintette magáról az erkölcstelen reálpolitikát, rávetette magát a Népszövetség gondolatára, s erős vallási hevületének csatornájává tette, a kétségeket félresöpörték. Tulajdonképpen azzal, hogy ő bábáskodott a terv felett, még azoktól a gyakorlati érdemektől is megfosztotta azt, amelyekkel bírhatott volna. Történelmi mítosz, hogy az európai hatalmak kétségbeesetten ragaszkodtak a Népszövetség megteremtéséhez, mert így akarták bevonni az Egyesült Államokat az állandó békefenntartásba; hogy Wilson osztotta ezt az elképzelést; s hogy a kudarc oka a republikánus izolacionizmus volt. Korántsem. Clemenceau és Foch kölcsönös biztonsági szövetséget akartak, saját tervező stábbal, olyasmit, ami végül, végtelenül hosszú tervezgetés és halasztás után a háború utolsó évében jött létre a Szövetséges Főhadiszálláson. Röviden, valami olyasmit akartak, ami végül 1948-49-ben az Észak-Atlanti Szövetség formájában jött létre. Felismerték, hogy egy olyan általános rendszer, amelybe múltjától függetlenül beletartozik minden hatalom (Németország is), s amely érdemétől függetlenül minden határt garantál – értelmetlenség. Tájékozottabbak voltak a kongresszusi vélemények felől, mint Wilson, s tudták, kicsi az esélye egy ilyen rémség elfogadásának. Céljaik korlátozottak voltak, s Amerikát fokozatosan próbálták bevonni, ahogy korábban Franciaország vonta be Nagy-Britanniát. Amerikától elsősorban azt akarták, hogy garantálja az Alapokmányt, s nem azt, hogy lépjen be valamilyen szövetségbe.101 Megközelítőleg ez volt az álláspontja Cabot-Lodge szenátor, republikánus szenátusi vezetőnek is. Ő is osztozott a brit szakértők és a franciák szkepszisében. Távolról sem volt az elszigetelődés híve,

Hankey jegyzőkönyv, 1916, Foreign Policy Committee 27/626/, FP (36), 2; Crowe emlékeztető, 1916. október 12.; Admiralitás Jegyzőkönyv, 1918. december 23., CAB 27/626/, FP (36)2. Idézi Corelli Barnett, The Collapse of British Power (London 1972), 245. 101 G. Clemenceau, Grandeur and Misery of a Victory (London 1930); A. Tardieu, id. mű. –(42)– 100

ellenkezőleg, Európa-barát volt, aki hitt a kölcsönös biztonságban. Ám úgy vélte, a nagyhatalmak a gyakorlatban nem kötelezik majd magukat arra, hogy a népszövetségi döntések kikényszerítéséért háborút indítsanak mert a nemzetek tartózkodnak a háborútól, kivéve, ha létfontosságú érdekeik forognak kockán. Hogyan tudná bármi vagy bárki korlátlanul szavatolni a határokat? Hiszen azokban valóságos és változó erőviszonyok tükröződnek. Vajon háborúba szállna-e az Egyesült Államok, hogy megvédje NagyBritannia határait Indiában, vagy Japánéit Shantungban? Természetesen nem. Bármely megállapodást, amelyet Amerika Nagy-Britanniával vagy Franciaországgal kötne, létfontosságú érdekek kölcsönös egyeztetésére kell alapozni. Akkor jelentene is valamit. 1919 szeptemberére Lodge és az „erős fenntartás híveiként” ismert támogatói világossá tették álláspontjukat: ratifikálnák a Békeszerződést, kivéve a Népszövetségről rendelkező részt; sőt, még az Egyesült Államok tagságát is elfogadnák a Népszövetségben, feltéve, hogy a kongresszus jogot kap arra, hogy értékeljen minden válságot, amely amerikai erők felhasználásával járna.102 Ezen a ponton tűntek elő Wilson jellem- és ítéletalkotói hibái, tulajdonképpen pszichés zavarai. 1918 novemberében Wilson elvesztette az időközi választásokat, s ezzel kicsúszott kezéből a kongresszus, valamint a szenátus ellenőrzése. Ez további ürügyet szolgáltatott volna neki arra, hogy személyesen ne menjen Párizsba, hanem kétpárti küldöttséget menesszen maga helyett; vagy ha mégis menne, magával vigye Lodge-ot és más republikánusokat. Ehelyett úgy döntött, hogy egyedül megy. Azzal, hogy bevitte Amerikát a háborúba, mondta 1917. április 2-i kongresszusi üzenetében, „biztosítani kell, hogy a világban demokrácia uralkodjék.” Az amerikai nép története című népszerű művében a demokráciát szinte vallásos erőként mutatta be: a nép hangja Isten hangja. A régi világ, mondta a kongresszus előtt, a demokrácia, s a demokrácia „tisztaságának és szellemi erejének” „könnyelmű elutasításától” szenved. S itt jut szerephez Amerika: „Kétségtelenül az Egyesült Államok küldetése, hogy vezető szerepet játsszon ennek a szellemnek az érvényre juttatásában.”103 Ebben a munkában a Népszövetség az eszköz, ő maga pedig az Általános Akarat ügynöke, megtestesülése. Nem világos, hogy a szenvedélyesen demokrata Wilson hogyan jutott odáig, hogy a rousseau-i Általános Akarat letéteményesének tekintse magát, hiszen ezt az elképzelést nemsokára a diktátorok új európai nemzedéke fogja mohón kiaknázni. 1919 áprilisában Párizsban szenvedte el első agyvérzését. A dolgot eltitkolták, s rossz egészségi állapota voltaképpen még

Henry Cabot Lodge, The Senate and the League of Nations (New York 1925). R. S. Baker és W. E. Dodds (szerk.), The Public Papers of Woodrow Wilson, 6 kötet (New York 1925-1927), VI., 215. –(43)–

102 103

jobban megerősítette Wilson hitét abban, hogy irányvonala igazságos, és még eltökéltebbé tette, hogy ne kössön kompromisszumot republikánus bírálóival. 1919 szeptemberében a Népszövetség ügyét a kongresszusból kivitte az országba, s három hét alatt 12 ezer kilométert tett meg vasúton. Erőfeszítései vezettek második agyvérzéséhez, amely a vonaton érte szeptember 25-én.104 Ebből is felépült. Október 10-én érte a harmadik, súlyos roham, amitől teljesen megbénult a baloldala. Orvosa, Gary Grayson admirális néhány hónappal később elismerte: „Testileg állandósult a betegsége, szellemileg fokozatosan gyengül és nem képes felépülni.”105 Grayson azonban nem volt hajlandó hivatal ellátására alkalmatlannak nyilvánítani az elnököt. Alelnöke, Thomas Marshall, ez a reménytelenül bizonytalan ember, akit a történelem főleg arról a mondásáról ismer, miszerint „ennek az országnak egy jó ötcentes szivarra van szüksége”, sem akarta kényszeríteni erre. Magántitkára, Joseph Tumulty Wilsonnal és feleségével, Edith-szel összeesküvést szőtt, hogy a feleség legyen az elnök, ami tizenhét hónap erejéig meg is valósult. Az amerikai történelem e bizarr epizódja folyamán, miközben rémhírek terjedtek arról, hogy Wilson harmadlagos vérbajban szenved s zárt osztály dühöngő rabja, Wilson asszony, aki összesen két évet járt iskolába, nagy, gyerekes betűivel utasításokat írt a kormány tagjainak („Az elnök szerint…”), kirúgta és kinevezte őket, s Wilson aláírását ráhamisította a törvényekre. Legalább annyira felelős, mint Wilson azért, hogy kirúgták Lansing külügyminisztert („Gyűlölöm Lansingot” – jelentette ki), s hogy helyébe egy teljesen tapasztalatlan és zavarodott jogászt, Bainbridge Colbyt neveztek ki. Wilson 5-10 percnél tovább képtelen volt koncentrálni, de még ravaszul fel is találta magát, hogy becsapja fő kongresszusbeli bírálóját, Albert Fall szenátort, aki korábban így panaszkodott: „Nőuralom van nálunk! Mrs. Wilson az elnökünk!” Amikor berendelték a Fehér Házba, Fall hosszú, fehér szakállas Wilsont látott, aki látszólag odafigyelt rá (Fali csak két percig maradt). Amikor Fall megszólalt: „Elnök úr, mindnyájan egyfolytában imádkozunk Önért”, Wilson felcsattant: „Milyen módon, szenátor?”, amit úgy értelmeztek, hogy megőrizte gyors felfogását.106 Ebben a sorsdöntő órában tehát Amerikát – miként 1932-33-ban Németországot – egy betegeskedő és szellemi képességeiben korlátozott titán kormányozta, aki immár az örökkévalóság küszöbén állt. Ha Wilsont vezetésre képtelennek nyilvánítják, kétségkívül jobb békeszerződés került

Wilson hivatali idejének utolsó tizennyolc hónapjáról részletesen lásd Gene Smith, When the Cheering Stopped: the last years of Woodrow Wilson (New York 1964). 105 Uo., 153. 106 Uo., 107, 111-113, 126-128. –(44)– 104

volna a szenátus elé. Ő azonban beteges vagy szenilis makacssággal ragaszkodott ahhoz, hogy követeléseiből vagy mindent elfogadnak, vagy semmit: „Vagy félelem nélkül kell belépnünk a Népszövetségbe – írta a témával kapcsolatos utolsó üzenetében –, vállalva a felelősséget és nem félve attól a vezető szereptől, amelyet most élvezünk…, vagy a lehető legelegánsabban kell visszavonulnunk abból a nagyhatalmi egyetértésből, amely megmentette a világot.”107 Ebbe a bájos házi háborúba, amelyben a tétek már Wilson ellen szóltak, Keynes könyve mindent elsöprő időzítéssel robbant be. Megerősítette az engesztelhetetlenek valamennyi előítéletét, s ismét megerősítette a fenntartásokkal élők kétségeit; tulajdonképpen még Wilson támogatóit is balsejtelmekkel töltötte el. A békeszerződés márciusban került a szenátus elé, s ratifikálásához kétharmados többségre volt szükség. Wilson javaslata 53-38 arányban vereséget szenvedett. Még mindig maradt arra esély, hogy Lodge módosított szövegét nyújtják be, amelynek elfogadása azt jelentette volna, hogy a rákövetkező három republikánus kormányzat szilárd alapokra építheti külpolitikáját. Wilsonon azonban úrrá lett a rombolás vágya, s betegágyáról remegő kézzel, szinte olvashatatlanul aláírt levélben kérte támogatóit, hogy szavazzanak Lodge javaslata ellen. Lodge szövegét 49-35 arányban fogadták el, tehát hét szavazat hiányzott a kétharmados többséghez. A harmincöt ellenszavazatból huszonhármat olyan demokraták adtak le, akik Wilson utasítására cselekedtek. Wilson ily módon megölte elsőszülött gyermekét, s ezzel meglazította a kapcsolatokat Európa és akár még jó szándékú republikánusok között is. Lodge utálkozva jelentette ki a Népszövetségről: „halott, mint Marley kísértete”. „Halott, mint Hektor” – mondta James Reed szenátor. Warren Harding, a republikánusok elnökjelöltje, a demokraták múltjára célozva, hozzátette: „Halott, mint a rabszolgaság.” Amikor a demokraták 1920 őszén hatalmas vereséget szenvedtek, a választók ítéletét teljes mértékben úgy értelmezték, mint Wilson európai politikájának elutasítását. Eugene Debs ezt írta az atlantai börtönből, ahová Wilson csukatta: „Nem volt még ember az amerikai közéletben, aki annyira tekintélyét vesztve, kegyetlenül szidalmazva, a többség által vádolva és elutasítva vonult volna vissza, mint Woodrow Wilson.”108 Nagy-Britanniának és Franciaországnak tehát a nyakába szakadt egy olyan Népszövetség, amelyet nem akartak, s azt a férfit, aki viszont ebben a formában akarta, a saját országa hazudtolta meg. A lehető legrosszabb világot örökölték. Ha az amerikai tagság a szövetségben a Lodge által

Dulles, id. mű, 273. G. Smith, id. mű, 149.; Robert Murray, The Harding Era: Warren G. Harding and his Administration (University of Minnesota 1969), 91. –(45)–

107 108

javasolt formában valósul meg, általában is sokkal valósághűbb szervezetté alakította volna. Németország esetében pedig lett volna egy alapvető előnye. Lodge és a republikánus internacionalisták úgy vélték, a békeszerződés nem tisztességes, különösen Németország irányában, s ezért előbb vagy utóbb átdolgozásra szorul. A Népszövetség alapító okirata voltaképpen külön ki is tér erre az ideiglenes jellegre. A gyakran szem elől tévesztett, majd végül teljesen figyelmen kívül hagyott 19. cikkely lehetővé tette, hogy a szövetség „időről időre” ajánlásokat tegyen azoknak az egyezményeknek az újbóli átgondolására, „amelyek alkalmazhatatlanná váltak”, s amelyeknek további érvényben hagyása „veszélyeztethetné a világbékét”.109 Az amerikai jelenlét a szövetségben sokkal valószínűbbé tette volna, hogy az 1920-as években Németország igazságos nemzetközi jogi eljárásokkal biztosíthassa magának azokat a határkiigazításokat, amelyeket a ’30-as években erővel próbált elérni, s amelyeket gyávaságból engedtek meg neki. Wilson döntése, hogy nemzetközi jogi, s nem gazdasági megoldást keres Európa háború utáni problémáira, majd politikájának teljes összeomlása az infláció, az eladósodottság és az ellentétes pénzügyi célok ijesztő örökségét hagyta a kontinensre. A tizenkilencedik század, egészében véve, a fejlett országokban mindenütt tapasztalható óriási ipari fejlődés ellenére is a stabil árak százada volt. A kiskereskedelmi árak sok-sok éven át tulajdonképpen csökkentek, mert a termelékenység növekedésének üteme nemcsak hogy lépést tartott a növekvő kereslettel, hanem túl is szárnyalta azt. 1908-ra azonban ismét erősödött az infláció, amelyet a háború rendkívül felgyorsított. A békekötés idejére a nagykereskedelmi árak, 1913-at véve 100nak, 212 egységet értek el az Egyesült Államokban, 242-t Nagy-Britanniában, 357-et Franciaországban és 364-et Olaszországban. A következő, 1920-as évben a háború előtti átlag két és félszeresét érték el az Egyesült Államokban, háromszorosát Nagy-Britanniában, ötszörösét Franciaországban és hatszorosát Olaszországban; Németországban a megfelelő számadat 1965, majdnem a korábbi hússzorosa volt.110 A civilizált világnak a tizenhatodik század óta nem kellett hiperinflációval küzdenie, ilyen őrült méretűvel pedig utoljára az i. e. III. században volt dolga.111 Az Egyesült Államokat kivéve minden ország el volt adósodva. Ez volt a probléma magva. 1923-ra, a kamatokat is beleértve, az Egyesült Államoknak 11,8 milliárd dollárral tartoztak. Ebből az összegből egyedül Nagy-Britannia adóssága 4,66 milliárdra rúgott. Nagy-Britanniának viszont

A 19. cikkely jelentőségéről lásd Nicolson, id. mű, 73-75. Lásd a nagykereskedelmi árak táblázatát, US Federal Reserve Bulletin (1924). 111 Lásd R. I. Schuettinger és E. F. Butler, Forty Centuries of Wage and Price Controls (Washington D. C., 1979). –(46)– 109 110

6,5 milliárddal tartoztak, főleg Franciaország, Olaszország és Oroszország. Oroszország most kiszállt a játékból, s Franciaországnak, valamint Olaszországnak csak akkor maradt esélye arra, hogy vagy NagyBritanniának, vagy az Egyesült Államoknak fizessenek, ha a pénzt Németországtól tudták begyűjteni. Miért ragaszkodott ahhoz az Egyesült Államok, hogy megpróbálja behajtani ezeket az államközi adósságokat? Coolidge elnök később lakonikusan válaszolt a kérdésre: „Végül is kölcsönvették a pénzt, nemde?” Ennél finomabb magyarázattal azóta sem szolgált senki. Szövetségesek közötti adósságok című, 1924-ben megjelent tanulmányában Bernard Baruch, a Hadiipari Tanács nagyfejese és az amerikai békeküldöttség gazdasági tanácsadója így érvelt: „Az Egyesült Államok azért nem volt hajlandó fontolóra venni bármely adósság eltörlését, mert úgy érezte, ha ezt tenné – más okoktól eltekintve is –, reá hárulnak majd ennek és bármely jövőbeli háborúnak a legnagyobb költségei, s így kénytelen lenne minden háborút finanszírozni, mivel egy esetben már ez történt.”112 Baruch nyilván maga sem hitt ebben a nevetséges önigazolásban. Az igazság az, hogy a háborús adósságokhoz való ragaszkodásnak semmiféle gazdasági értelme nem volt; ezt a politikai árat kellett fizetni a wilsonizmus megalapításáért, amely pusztán nagy űrt hagyott maga után. Az 1923-as washingtoni konferencián Nagy-Britannia kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy tíz éven át évi 24 millió fontot, majd ez után évente 40 milliót fizessen az Egyesült Államoknak. Amikorra a nagy gazdasági világválság után az adósságokat ténylegesen eltörölték, Nagy-Britannia alig fizetett többet Amerikának, mint amennyit a pénzügyileg gyengébb szövetségeseitől kapott, azok viszont közel 1 milliárd fontot kaptak Németországtól.113 Ennek az összegnek a legnagyobb része azonban az Egyesült Államokban felvett kölcsön volt, amely a gazdasági visszaesés során elveszett. Így az egész folyamat körkörössé vált, s egyetlen állam sem járt egy fityinggel sem jobban, egyénekről nem is beszélve. Időközben viszont a követelések és ellenkövetelések hangos kórusa még azt a keveset is lerombolta, ami megmaradt a háború alatti szövetségesi szellemből. Az a próbálkozás pedig, hogy Németországot kényszerítsék arra, hogy mindenki helyett kiegyenlítse a számlát, egyszerűen tönkretette annak valutáját. A jóvátétel, amelyet 1871-ben Németország vetett ki Franciaországra, 4 milliárd aranymárka összegnek felelt meg. Az első világháború után egyedül a belga háborús károk megtérítésére követelt ennyit a Jóvátételi Bizottság Németországtól, ráadásul 132 milliárd márkára taksálta Németország adósságát, amiből Franciaországnak kellett volna 52%ot kapnia. Voltak áruszállítások is, például havi 2 millió tonna szén. These Eventful Years, I. kötet; teljes táblázatot közöl a nemzetközi eladósodottságról, 410. 113 A. J. P. Taylor, English History 1914-1945 (London 1970), 74, 169. –(47)– 112

Németországnak 1921. május 1-ig 20 milliárd márkát kellett fizetnie. Vitatott, hogy ebből mennyit fizetett ki valójában, mivel a legtöbb fizetés tulajdon, és nem készpénz formájában történt. A németek azt állították, hogy 45 milliárd márkát fizettek. John Foster Dulles, a Jóvátételi Bizottság amerikai tagja az összeget 20-25 milliárdra becsülte.114 Akárhogy volt is, ismételt csökkentések és felfüggesztett fizetések után Németországot 1922. december 26-án a Békeszerződés II. Függeléke 17-18. Cikkelyének megsértésében találták vétkesnek, ami közelebbről nem meghatározott megtorlást irányzott elő. 1923. január 11-én, brit tiltakozás ellenére francia és belga csapatok átkeltek a Rajnán, és elfoglalták a Ruhr-vidéket. A németek ekkor teljesen abbahagyták a munkát. A franciák az egész területen bevezették a szükségállapotot, és elvágták a postai, távirati és telefonösszeköttetést. A német kiskereskedelmi árindex (1913: 100) 16-17 milliárdra emelkedett. A politikai következmények a németek, és végső soron Franciaország számára rendkívül fájdalmasak voltak. Tökéletes kudarc volt tehát a versailles-i békeszerződés? Akkoriban sok értelmiségi ezt gondolta, és a legtöbben ma is így vélik. Akkoriban azonban az értelmiségiek jelentették a probléma gyökerét – az erőszakos etnikai nacionalizmust –, amely egyszerre szabta meg a versailles-i rendezés jellegét, s garantálta annak működésképtelenségét. Valamennyi európai nacionalista mozgalmat – s 1919-re már több tucatnyi volt – olyan tudósok és írók teremtették meg, vezették és ösztönözték, akik a népek közötti nyelvi és kulturális különbözőségeket hangsúlyozták azokkal a hagyományos kötelékekkel és állandó gazdasági érdekekkel szemben, amelyek az együttélésre ösztökélték őket. 1919-re gyakorlatilag az ifjabb nemzedékhez tartozó valamennyi európai értelmiségi, az idősebbekről nem, is beszélve egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy a nemzeti önrendelkezés joga: erkölcsi alapelv. Alig néhány kivétel akadt, köztük Karl Popper.115 Szerintük az önrendelkezés elve önmagát semmisíti meg, mivel népek és kisebbségek „felszabadítása” egyszerűen még több kisebbséget teremt. Európában azonban általában vitathatatlannak fogadták el az önrendelkezés elvét, ahogy az 1950-es és ’60-as években Afrikában is. 1919-re tulajdonképpen már szó sem lehetett a közép- és kelet-európai régi berendezkedés megmentéséről. A nacionalisták ugyanis azt már szétzúzták. Hetven év távlatából szokásos az etnikai sokféleség nyugodalmas birodalmának tekinteni Ausztria-Magyarországot. Valójában a fokozódó etnikai ellenségeskedés lázálma volt. Minden reform több problémát teremtett, mint amennyit megoldott. Magyarország 1867-ben vált

Lásd Dulles „Reparation” című tanulmányát in: These Eventful Years, I. kötet. 115 Karl Popper, Conjectures and Refutations (London 1972), 367-369. –(48)– 114

önálló állammá a birodalmon belül. Azonnal nekilátott, hogy elnyomja a saját kisebbségeit, főleg a szlovákokat és a románokat, méghozzá buzgóbban és ötletesebben, mint ahogy őt magát az osztrákok nyomták el. A választások csalásgyanúsak voltak, s mihelyt bármely reform lehetővé tette, etnikai előnyökért cserében azonnal vadul szétzüllesztették a vasutat, a bankrendszert, feladták a belső szabadkereskedelem elveit. A csehek és más szláv csoportok követték a magyar példát. Egyetlen etnikai csoport sem viselkedett következetesen. Ugyanazt, amit a németek követeltek, a csehek pedig elutasítottak Morvaországban, azt Dél-Tirolban és Stájerországban a németek utasították el, az olaszok és dél-szlovének pedig követelték. A legkülönbözőbb diéták és parlamentek Budapesten, Prágában, Grazban és Innsbruckban a könyörtelen etnikai összecsapások színterei voltak. Galíciában a kisebbségi ruténok harcoltak a többségi lengyelekkel. Dalmáciában a kisebbségi olaszok a többségi délszlávokkal. Emiatt lehetetlenség volt hatékony parlamenti kormányzást teremteni. 1900 és 1911 között mind a tizenkét központi kormányt szinte kizárólag köztisztviselőkből kellett megalkotni. A helyi kormányzatok, amelyekből a kisebbség ki volt zárva, ahol csak jogosultak voltak rá, védték a helyi ipart, ha pedig erre nem volt módjuk, bojkottot szerveztek más etnikai csoportok termékeivel szemben. A régi birodalomban nem folyt normális élet. De legalább a törvényt tisztelték némiképp. Az orosz birodalomban néha zsidóellenes pogromok törtek ki, és az erőszakos etnikai konfliktusok más eseteire is volt példa. A két német nyelvű birodalom azonban 1914-ig kivételesen törvénytisztelő volt; még panaszkodtak is arról, hogy népeik túl engedelmesek. A háború mindennek egy csapásra hevesen véget vetett. Van igazság Fritz Stern történésznek abban a megjegyzésében, hogy a Nagy Háború a soha nem látott erőszak korszakát vezette be, s valójában egy új harmincéves háború kezdete volt, mert az 1919-es békeszerződés aláírása csak azt jelentette, hogy a háború más eszközökkel folytatódik.116 A korszak szerencsétlenségei persze bizonyos értelemben inkább világméretűek, mint a kontinentális Európára korlátozódóak voltak. Az 1918-19-es influenza vírus, amelynek járványos terjedése 40 millió embert ölt meg Európában, Ázsiában és Amerikában, nem korlátozódott a háborús területekre, bár legerősebben azokat sújtotta.117 Újfajta erőszakhullám szinte mindenütt fellelhető volt közvetlen a hivatalos ellenségeskedések beszüntetése után. Július 27-től augusztus 1-éig tartottak Chicagóban az Egyesült Államok történetének első valóban nagy északi faji zavargásai, amelyek során harminchatan haltak meg, a sebesültek száma pedig 536 volt. Ezt követte a többi: az Oklahoma állambeli Tulsában 1921. május 30-án ötven fehéret és kétszáz feketét öltek Stern, id. mű, 119. Martin Kaplan és Robert Webster, „The Epidemiology of Influenza”, Scientific American, 1977 december. –(49)–

116 117

meg.118 1919 június 17-én Kanadában a winnipegi általános sztrájk vezetőit azzal vádolták, majd ítélték el, hogy összeesküvést szőttek az alkotmányos rend erőszakos megdöntésére és a szovjet felállítására.119 Nagy-Britanniában forradalomnak vélt megmozdulásra került sor 1919. január 31-én Glasgowban; a polgár- vagy osztály-háború lehetősége pedig 1919 és 1921 vége között többször is felmerült, erről tanúskodnak a fennmaradt hajmeresztő jegyzőkönyvek a kormányülésekről, amelyeket szó szerint rögzített a gyorsíró Thomas Jones. 1921. április 4-én például a kormány arról tárgyalt, hogy visszarendelnek Sziléziából négy zászlóaljat, ahol az egymásra acsarkodó németeket és lengyeleket kellett kordában tartaniuk, hogy „Londonra vigyázzanak”, a lordkancellár pedig beletörődően jegyezte meg: „Haladéktalanul el kell döntenünk, milyen erő köré gyűlhetnek a királypártiak. Mégsem kellene hagynunk, hogy egyetlen puskalövés nélkül lemészároljanak bennünket.”120 Mindennek ellenére Közép- és Kelet-Európa volt az a terület, ahol az erőszak és az etnikai ellenségeskedés, amely kiváltotta, a legvadabb, legelterjedtebb és leghosszabban tartó volt. 1919 és 1922 között vagy tucatnyi kisebb háború zajlott itt. A nyugati történetírás nemigen vesz róluk tudomást, ám borzalmas sebeket ütöttek, amelyek egyes esetekben még az 1960-as években is fájdalmasak voltak, s közvetlenül járultak hozzá a két világháború közötti Európa krónikus instabilitásához. A versailles-i békeszerződés, amelyben a szándékok szerint az önrendelkezés elveinek kellett megtestesülnie, valójában több, és nem kevesebb kisebbséget teremtett, méghozzá dühödtebb kisebbségeket (sok közülük német vagy magyar volt), sokkal valódibb sérelmekkel. Az új nacionalista rendszerek úgy gondolták, megengedhetik maguknak, hogy sokkal kevésbé toleránsak legyenek, mint a régi birodalmak. Mivel pedig a változások tönkretették a gazdasági infrastruktúrát (különösen Sziléziában, Dél-Lengyelországban, Ausztriában, Magyarországon és Észak-Jugoszláviában), általában mindenki a korábbinál szegényebb lett. Mindegyik ország vagy valamilyen fájó sérelemmel vagy feloldhatatlan belső problémával küszködött. Németország a megosztott Poroszországgal és az elvesztett Sziléziával az égiekhez fohászkodott bosszúért. Ausztria meglehetősen homogén maradt – még a németajkú Burgenlandot is megkapta Magyarországtól –, de szinte valamennyi korábbi birtokától megfosztották, s lakosságának harmada az éhező Bécsben maradt.

Lee Williams, Anatomy of Four Race Riots 1919-1921 (University of Mississippi 1972). 119 S. W Horrall, „The Royal NW Mounted Police and Labour Unrest in Western Canada 1919”, Canadian Historical Review, 1980 június. 120 Jones, Whitehall Diary, I., 132-136. –(50)– 118

A békeszerződés ráadásul kikötötte, hogy tilos egyesülésre törekednie Németországgal, amitől az Anschluss rögtön vonzóbbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Magyarország lakossága 20 millióról 8 millióra csökkent, gondosan integrált ipargazdaságát megcsonkították, 3 millió magyart pedig átadtak a cseheknek és a románoknak.121 Versailles haszonélvezői közül Lengyelország volt a legmohóbb és a legharcosabb. 1921-ben, hároméves küzdelem után kétszer akkora területen alakult meg, mint amit a békekonferencia előirányzott. Megtámadta Ukrajnát, és megszerezte tőle Kelet-Galíciát annak fővárosával, Lvovval együtt. A csehekkel harcolt Teschinért, amelyet azonban nem sikerült megszerezni. Ez az egyik oka annak, miért nem rokonszenveztek a lengyelek a csehekkel 1938ban, s valójában segítettek az oroszoknak lerohanni őket 1968-ban, bár mindkét esetben hosszú távú érdekeik azt diktálták volna, hogy kiálljanak a cseh függetlenség mellett. A németekkel szembeni „jogaiknak” a Baltikumban és Sziléziában is erővel szereztek érvényt. Megszállták a nemrég szabaddá vált Litvániát, elfoglalták Vilniuszt, s „népszavazás” után bekebelezték. Igazi területszerző háborút viseltek Oroszország ellen, s 1923-ban meggyőzték a nyugati hatalmakat, hogy ratifikálják az ország új határait. Az erőszakos terjeszkedés során Lengyelország ügyesen rájátszott a briteknek a bolsevizmustól való félelmére, valamint Franciaországnak arra a kívánságára, hogy legyen egy erős keleti szövetségese, most, hogy a cári birodalomnak vége. Amikor persze döntésre került sor, Nagy-Britannia és Franciaország képtelen volt Lengyelország segítségére sietni, s az idők folyamán a lengyelek annyira belegázoltak valamennyi szomszédjuk érzelmeibe, hogy azok, abban a pillanatban, mihelyt lehetőség kínálkozott rá, habozás nélkül rátámadtak. Időközben Lengyelországra szakadt – Oroszországon kívül – a legnagyobb európai kisebbségi probléma. 27 milliós lakosságának egyharmadát tették ki a kisebbségek: nyugat-ukránok (ruténok), fehéroroszok, németek, litvánok, valamennyi egyes területeken koncentrálódva, továbbá 3 millió zsidó. A zsidók általában a németek és az ukránok oldalán álltak, harmincegynéhány képviselőjük volt a parlamentben, egyes keleti városokban pedig a többséget alkották, a tényleges kereskedelmi monopóliummal a kezükben. Versailles-ban Lengyelországnak külön szerződést kellett aláírnia, amely garantálta a kisebbségek jogait. Ám már a húszas években sem tartotta be a szerződés rendelkezéseit, még kevésbé a harmincas években, amikor a katonai diktatúra alatt kisebbségi politikája még elnyomóbbá vált. A lakosság egyharmadát potenciális idegennek tekintve hatalmas rendőri erőt tartott fenn, továbbá nagy létszámú, ám gyengén felszerelt állandó hadsereget, Ezzel és a következő bekezdéssel kapcsolatban lásd Roy Mellor, Eastern Europe: a Geography of the Comecon Countries (London 1975), 56 skk. –(51)–

121

hogy megvédje hosszúra nyúlt határait. Volt némi előrelátás egy lengyel nemesembernek a német követ előtt 1918-ban tett megjegyzésében: „Földi javaim felét odaadnám Lengyelország szabadságáért. De a másik felével emigrálnék.”122 Csehszlovákia még mesterségesebb képződmény volt, hiszen valójában kisebbségek gyűjteménye volt, akiket a csehek ellenőriztek. Az 1921-es népszámlálás 8.760.000 csehről, 3.123.448 németről, 747 ezer magyarról és 461 ezer ruténról ad számot. A németek szerint azonban a népszámlálás szándékosan pontatlan volt, s valójában sokkal kevesebben tartoztak az uralkodó csoporthoz. Mindenesetre még a szlovákok is úgy érezték, a csehek üldözik őket, s az „országra” jellemző volt, hogy az új szlovák fővárosban, Bratislavában nem elsősorban szlovákok, hanem főként németek és magyarok laktak.123 A húszas években a csehek, a lengyelekkel ellentétben komolyan törekedtek arra, hogy tisztességes kisebbségi politikát folytassanak. A gazdasági világválság azonban – akár véletlenül, akár tudatosan – a németeket sokkal erősebben sújtotta a cseheknél, s a két népcsoport viszonya ettől kezdve reménytelenül elmérgesedett. Jugoszlávia annyiban hasonlított Csehszlovákiára, hogy miniatűr birodalom volt a szerbek vezetésével, akik sokkal brutálisabban bántak kisebbségeikkel, mint a csehek a magukéival. Egyes részein 1912-től folyamatos harcok folytak, és a határokat csak 1926-ban rendezték (ha ez a megfelelő kifejezés az aktusra). A hadsereget és az államigazgatást az ortodox szerbek irányították, ám a katolikus horvátok és szlovének, akik gazdaságilag és kulturálisan sokkal magasabb szinten álltak, arról beszéltek, hogy kötelességük „európaivá tenni a Balkánt” (azaz a szerbeket), s hogy attól félnek, ehelyett őket magukat fogják „balkanizálni”. R. W. SetonWatson, aki korábban sokat tett az új ország megteremtéséért, rövidesen kiábrándult abból, ahogy a szerbek Jugoszláviát irányították: „A jugoszláv helyzet – írta 1921-ben – kétségbeesésbe kerget… Nem bízom az új alkotmányban, annak abszurd központosító törekvéseiben.” A szerb tisztviselők rosszabbak, mint a Habsburgok, panaszolta, a szerb elnyomás pedig vadabb a németnél. „Hajlok arra – írta 1928-ban –, hogy hagyjam a szerbeket és horvátokat főni a saját levükben! Azt hiszem, mindketten őrültek, s nem látnak túl az orruk hegyén.”124 A képviselők éppen pisztollyal támadtak egymásra a képviselőházban, s a történtek során megölték Stepan Radićot, a horvát Parasztpárt vezérét. Az országot, ha egyáltalán valami, nem annyira a szerb politikai rendőrség tartotta egyben, hanem olasz,

Idézi Norman Stone, The Times Literary Supplement, 1981 október 2., 1131. Mellor, id. mű, 73. 124 H. és S. Seton-Watson (szerk.), R. W Seton-Watson and the Yugoslavs: Correspondence 1906-1941, 2 kötet (London 1979), II., 97. –(52)– 122 123

magyar, román, bolgár és albán szomszédainak izzó gyűlölete, akiknek mindannyiuknak elintézendő sérelmeik voltak.125 Közép- és Kelet-Európa összegyülekezett, hogy hátborzongató szertartás során arassa le mindazt a kibékíthetetlen nacionalizmust, amelyet a 19. század vetett el. Vagy, hogy más szóképpel éljünk, Versailles leemelte a fedőt a kavargó, rossz szagú fazékról, s a benne lévő kotyvalék bűze szerteáradt egész Európán, mígnem először Hitler, majd Sztálin erővel ismét rá nem csapta a fedőt az edényre. Nem kétséges, hogy amikor mindez bekövetkezett, az idősebb nők és férfiak sajnálkoztak a könnyed dinasztikus birodalmak miatt, amelyeket elvesztettek. 1919-re persze már abszurdnak látszott az elképzelés, hogy egy uralkodó, Istentől kapott jogon és ősi szokások alapján térben elkülönült európai népek egész serege felett uralkodhat. De ha a birodalmi gondolat Európán belül anakronizmussá vált, meddig látszik védhetőnek azon kívül? Az önrendelkezés nem európai elv volt, az egész világra kiterjedt, vagy kiterjedőben volt. Amikor Eyre Crowe a párizsi békekonferencián megfeddte Harold Nicolsont, ugyanazt visszhangozta, amit Maurice Hankey mondott Lord Robert Cecilnek, amikor az utóbbi a születőfélben lévő Népszövetség-tervezeten dolgozott. Hankey arra kérte, ne ragaszkodjon ahhoz, hogy általános megerősítést nyerjen az önrendelkezés elve. „Arra utaltam neki – jegyezte fel naplójába –, hogy ez logikusan vezetne odáig, hogy Gibraltárt visszaadjuk a spanyoloknak, Máltát a máltaiaknak, Ciprust a görögöknek, Egyiptomot az egyiptomiaknak, Adent az araboknak vagy a szomáliaiaknak, Indiát a káosznak, Hong Kongot a kínaiaknak, Dél-Afrikát a kaffereknek, a NyugatIndiákat a feketéknek, stb. S akkor hol lenne a Brit Birodalom?”126 Az elvet valójában már elfogadták, amikor Hankey a fentieket írta. A háború kétségbeesett napjaiban a szövetségesek nemcsak az araboknak és a zsidóknak, a románoknak, az olaszoknak, a japánoknak és a szlávoknak állítottak ki későbbre dátumozott csekkeket, hanem saját alattvalóiknak is. Ahogy a veszteségek növekedtek, egyre inkább gyarmati élőerővel töltötték fel a sorokat. A reimsi katedrálist a francia marokkói zászlóalj mentette meg. A franciák vidáman fekete erőnek nevezték őket, s azok is voltak, bár több értelemben. A britek a háború alatt 1.440.437 katonát toboroztak Indiában; közülük 877.068 harcolt, 621.224 rendfenntartó tiszt és tengerentúli szolgálatot teljesítő ember volt.127 Valamilyen módon meg kell jutalmazni

Mellor, id. mű, 75-77. 1918. január 4. Stephen Roskill, Hankey: Man of Secrets, 3 kötet (London 1970-1974), 1., 479. 127 Statistics of the Military Effort of the British Empire during the Great War (London 1922), 756. –(53)– 125 126

Indiát – ez volt a britek érzése. S a legolcsóbb módja ennek a politikai reform volt. Az indiai brit uralom pillérfejét akkor helyezték el, amikor 1876-ban Disraeli császárnőt csinált Viktória királynőből. A parancslánc autokratikus volt: a körzeti tisztviselőtől indult el a tartományi parancsnokig, onnan a kormányzóhoz, a főkormányzóhoz és az alkirályhoz. Ezt az elvet a háború előtti Morley-Minto-féle reform során is megőrizték, mivel Lord Morley, bár haladó szellemű liberális volt, nem hitte, hogy a demokrácia működőképes lehet Indiában. Titkára, Edwin Montagu azonban másként gondolkodott. Montagu is zsidó volt, keleti vágyakkal, amelyek azonban elég különlegesek voltak: arra vágyott, hogy szeressék. A civilizált embernek attól a huszadik századi bomlasztó vétkétől szenvedett, amellyel sok formában találkozunk: a bűntudattól. Nagyapja aranyműves volt, apja milliókat keresett valutakereskedőként, s így megengedhette magának a filantrópia luxusát. Montagu mindezt megörökölte, s velük együtt az érzést is, hogy tartozik valamivel a társadalomnak. Rendkívül érzelmes ember volt, az emberek „lányosnak” nevezték, ahogy a közügyekhez viszonyult. Amikor] 916-ban visszautasította az ír államtitkári posztot, ezt írta: „Rémülten riadok vissza attól, hogy felelősséget vállaljak büntetésekért.” Halála után egyik barátja ezt írta a Timesnak: „Sohasem fáradt bele, hogy sajnálja az embereket.”128 Lloyd George-nak minden bizonnyal más forgott a fejében, amikor 1917 júniusában Montagunak adta Indiát. Montagu célja az volt, hogy visszavonhatatlanul elindítsa Indiát a függetlenség útján. Rögvest nekifogott, hogy nyilatkozatot fogalmazzon meg Nagy-Britannia háború utáni szándékairól. A tervezet augusztus 14-én, a háború egyik legsötétebb időszakában került a kormány elé. Napirenden a teljes orosz front gyors összeomlása, valamint a Nagy-Britannia elleni első valóban nagy német légitámadások voltak; az asztal körül ülő elkeseredett férfiak lelkét a második véres és hiábavaló hetét záró Passchendaele-offenzíva szörnyű veszteségei zaklatták fel. Elgar gordonkaszonátájának, utolsó nagy művének végső hangjegyeit írta le, s e mű minden szónál jobban tükrözi azoknak a napoknak a csillapíthatatlan szomorúságát. Montagu átsiklott politikai nyilatkozatán, amely egyetlen visszavonhatatlan mondatot tartalmazott: „a szabad intézmények fokozatos kialakítása Indiában, célul kitűzve a végső önkormányzatot.”129 Lord Curzon azonban hegyezte füleit. Az ezüstkor mintaimperialistája volt, korábbi alkirály, akinek ezt a mondását jegyezték fel:

128 129

Lásd S. F. Waley, Edwin Montagu (London 1964). Barnett, id. mű, 144 skk. –(54)–

„Amíg mi uralkodunk Indiában, mi vagyunk a világ legnagyobb hatalma. Ha elveszítjük, rögvest harmadrendű hatalommá válunk.”130 Rámutatott, hogy az asztal körül ülő férfiak számára a „végső önrendelkezés” kifejezés 500 évet is jelenthet, az ingerlékeny indiaiaknak azonban egyetlen emberöltőt. Bízva diplomáciai írásművészetében ragaszkodott hozzá, hogy a kijelentést így változtassák meg: „a szabad intézmények fokozatos kialakítása Indiában, célul kitűzve egy felelős kormány fokozatos megvalósítását Indiában mint a Brit Birodalom szerves részében”. A mondat megváltoztatása valójában semmit sem jelentett: Montagu önkormányzatra gondolt, s erre gondoltak Indiában is. Novemberben és decemberben, amikor Lenin átvette a hatalmat Oroszországban, Montagu valóban Indiába ment, hogy megismerje az „indiai vélekedéseket”. Beszámolójában ezt írta: „Ha »indiai vélekedésről« beszélünk, ezt általában úgy kell érteni, hogy azoknak a többségére hivatkozunk, akiknek van vagy lehet véleményük arról a kérdésről, amellyel foglalkozunk.”131 Más szavakkal, csak a „politikai nemzet” érdekelte, például Jinnah, Gandhi és Mrs. Besant, akiket az „indiai politikai világ igazi óriásainak” nevezett, s akik egyetértettek a politikai beszéd általa gyakorolt módjával. Ahogy Lenin sem próbált meg konzultálni az orosz parasztokkal, akiknek nevében felforgatott egy hatalmas nemzetet, úgy Montagu is annyiban vette csak figyelembe a 400 milliónyi indiai közembert, az „igazi nemzetet”, amennyiben emberbaráti kísérletének alanyai voltak. Ténykedése, írta, azzal, hogy „szándékosan felzaklatja” a „tömegek békés, szánalmas megelégedettségét”, „[India] legnagyobb javára válik”.132 Beszámolóját 1918. május 24-én és június 7-én vitte a kormány elé, amikor a miniszterek figyelme arra összpontosult, hogy kétségbeesetten próbálják eltorlaszolni a német áttörést Franciaországban, s szinte semmi mással nem foglalkoztak. A jelentés tehát napvilágot látott (1918), törvénybe iktatták (1919) és végrehajtották (1921). Tartományi törvényhozó testületeket létrehozva, amelyeket természetesen a „politikai nemzet” választott meg és annak tagjaiból álltak, Montagu elszabadult kocsival hajtott végig a régi autokratikus parancsláncon. Utána már nem volt visszaút. Nem feltételezhetjük azonban, hogy akkor, 1919-ben már elkerülhetetlen, s voltaképpen előrelátható volt a Brit Birodalom fokozatos

Nicholas Mansergh, The Commonwealth Experience (London 1969), 256. Report on Indian Constitutional Reforms, Cmnd 9109 (1918), 3; idézi Barnett id. mű, 147. 132 Uo., 120.; idézi Barnett 148. –(55)– 130 131

felbomlása. A történelemben semmi sem elkerülhetetlen.133 Ennek a könyvnek tulajdonképpen ez az egyik központi gondolata. 1919-ben a Brit Birodalom a legtöbb ember számára nemcsak a világon legkiterjedtebbnek, hanem legszilárdabbnak is látszott. Nagy-Britannia minden mércével szuperhatalomnak számított. Messze a legnagyobb haditengerészete volt, benne hatvanegy csatahajóval, ami több volt, mint amennyit Franciaország és Amerika együttesen fel tudott mutatni, s több mint kétszer annyi, mint amennyi a japánoknak és az olaszoknak volt együtt véve (a német flotta most Scapa Flow-nál a tenger fenekén tanyázott); volt továbbá 120 cirkálója és 466 rombolója.134 A világ legnagyobb légierejével és – történelmét tekintve meglepő módon – a világ harmadik legnagyobb szárazföldi haderejével rendelkezett. Elméletben a Brit Birodalomnak mérhetetlen nyereséget jelentett a háború. S nem is véletlenül. 1916 decemberében a gyengekezű Asquithkormány bukása és Lloyd George koalíciójának megalakulása a „Balliolimperialistákat” tolta előtérbe: Lord Curzont s különösen Lord Milnert, valamint az általa Dél-Afrikában létrehozott „óvoda” tagjait. A Birodalmi Haditanács azonnal létrehozott egy csoportot Curzon vezetésével, Leo Ameryvel (az „óvodából”) mint titkárral. Területi Kívánalmak Bizottságának nevezték, s feladata az volt, hogy megtervezze, a zsákmányból mi jusson nemcsak Nagy-Britanniának, hanem a birodalom más egységeinek is. Ugyanabban az időszakban, amikor Montagu éppen azon volt, hogy megszabaduljon Indiától, ez a csoport tulajdonképpen igen erőteljesnek bizonyult, és legtöbb célkitűzését elérte. A dél-afrikai Smuts tábornok országa számára jegyezte elő Délnyugat-Afrikát, az újzélandi William Massey a Csendes-óceán nagy darabját a határos domíniumok számára. Nagy-Britannia egy sor fontos zsákmányra tett szert, köztük Tanganyikára, Palesztinára, s ami a legfontosabb, Jordániára és Irakra (beleértve a kirkuk-moszuli olajmezőket), ami az arab Közel-Kelet legnagyobb hatalmává tette. Igaz, Wilson sürgetésére ezek a szerzemények nem gyarmatok, hanem népszövetségi mandátumok lettek. Egyelőre azonban a gyakorlatban ez nem nagyon számított. A zsákmány nyomán a Birodalom története legnagyobb kiterjedését érte el – a Föld felszínének több mint egynegyedét foglalta magában –, s a tervek szerint ennek gazdaságilag és stratégiailag is meg kellett szilárdítania Nagy-Britanniát. Smuts az ezüstkor birodalmi vezetői közül a legfantáziadúsabb központi szerepet játszotta a modern Brit

Lásd „History and Imagination”, Hugh Trevor-Roper búcsúelőadása, Oxford University, 1980. május 20, megjelent in: Hugh Lloyd-Jones et al. (szerk.), History and Imagination (London 1981). 134 S. W Roskill, Naval Policy Between the Wars, 2 kötet (London 1968), I., 70. –(56)– 133

Nemzetközösség és a Népszövetség megteremtésében egyaránt. Az utóbbit, ahogy a Nemzetközösséget is, nem az önrendelkezés motorjának látta, hanem olyan eszköznek, amelynek révén a fehér faj folytathatja világméretű civilizációs küldetését. Délnyugat-Afrika és Tanganyika megszerzése számára nem önkényes aktust jelentett, hanem újabb lépést abban a folyamatban, amelynek végén a Portugáliához tartozó Mozambik megvásárlása vagy beolvasztása állt, hogy így végül létrejöjjön az, amit Afrikai Brit Domíniumnak nevezett. Ez a hatalmas terület, amely Windhoektól egészen Nairobiig terjedt, és stratégiai célokkal pontosan körül volt határolva, a Kongón kívül gyakorlatilag felölelte Afrika minden ásványi kincsét, a legjobban megművelhető földek közel háromnegyedét, beleértve a fehérek letelepedésére alkalmas területeket is. Az Afrika keleti partja mellett futó nagy domínium megteremtése maga is egy nagyobb szabású geopolitikai terv része volt, amelynek kulcsa a brit fennhatóság megteremtése a Közel-Keleten, ami a tervek szerint az egész Indiai-óceánt „brit tóvá” változtatta volna. Az egymást kölcsönösen támogató tengerészeti és légitámaszpontok gyöngysora Szueztől Perthig, Simonstowntól Szingapúrig, Mombaszától Ádenen, Bahreinen és Trincomalee-n át Rangoonig, a Perzsa-öböl korlátlan olajkészletéhez való biztos hozzáféréssel hosszú távon megoldaná mindazokat a biztonsági problémákat, amelyek Chathamet és fiát, Castlereagh-et és Canninget, Palmerstont és Salisburyt gyötörték. Ez volt az a nagy és állandó hadizsákmány, amelyet NagyBritannia és a Birodalom a háborúban szerzett. A térképen igencsak ínycsiklandónak tetszett. De megvolt-e még Nagy-Britanniában az akarat, hogy működtesse ezt a bonyolult struktúrát, mindazzal a hatékonysággal, könyörtelenséggel és mindenekelőtt meggyőződéssel, amelyre az összetartásához szükség volt? Ki volt jellegzetesebb alakja korának, Smuts és Milner – vagy Montagu? Helyesen jegyezték meg: „Mihelyt a Brit Birodalom az egész világra kiterjed, a Nap sohasem kel fel probléma nélkül.”135 Amikor jelentkeznének a gondok, s nem is egyenként, hanem garmadával, vajon állhatatosan szembenéznek-e velük? Ha 1919 jelezte azt a fordulópontot, amikor Európában a nagyhatalmi konfliktusok a regionális erőszaknak adták át helyüket, akkor keletebbre elkezdődött valami, amit némely történészek manapság „Ázsia általános válságának” neveznek: olyan alapvető felfordulások időszaka, amelyeket Európa a 17. század első felében élt át.

John Gallagher, „Nationalism and the Crisis of Empire 1919-1922”, in: Christopher Baker et al. (szerk.), Power, Profit and Politics: essays on imperialism, nationalism and change in twentieth-century India (Cambridge 1981). –(57)–

135

1919 februárjában, amikor az államférfiak Párizsban a határok kijelölésének félig nyers húsát trancsírozták, Montagu taktikájának – hogy t. i.: „szándékosan felkavarja” az indiai tömegek „szánalmas megelégedettségét” – megtermett az első kétes gyümölcse: Mahatma Gandhi első szatijagraha (passzív ellenállás) kampánya néhány igencsak aktív zavargáshoz vezetett. Március 10-én britellenes felkelés tört ki Egyiptomban. Április 9-én kitört az első komoly lázadás Pandzsáb államban. Május 3-án háború tört ki Brit India és afganisztáni lázadók között. Másnap pekingi diákok tüntettek Japán és nyugati szövetségesei ellen, akik éppen a kínai Santung-tartománnyal jutalmazták meg az előbbit. Ugyanezen hónap vége felé Kemal Atatürk Anatóliában és Reza Pahlavi Perzsiában az egész KözelKeletre érvényesen demonstrálták a nyugatellenes érzelmek erejét. Júliusban felkelés tört ki Irakban a britek ellen. Közvetlen kapcsolat nem volt ezek között az események között, de valamennyi a nacionalizmus terjedéséről tanúskodott, valamennyi brit érdekeket érintett, próbára téve NagyBritannia erejét és akaratát, hogy meg tudja-e védelmezni ezeket az érdekeket. Miközben az ország a lehető leggyorsabban igyekezett leszerelni haderejét, a Birodalmi Vezérkar főnöke, Sir Henry Wilson így panaszkodott naplójában: „… egyetlen helyszínen sem vagyunk elég erősek, sem Írországban, sem Angliában, sem a Rajnánál, sem Konstantinápolyban, sem Batumiban, sem Egyiptomban, sem Palesztinában, sem Mezopotámiában, sem Perzsiában, sem Indiában.”136 India: ez volt a bökkenő. 1919-ben összesen csak 77 ezer brit katona állomásozott az egész szubkontinensen, s Lloyd George még ezt a létszámot is „megdöbbentőnek” tartotta; több emberre lett volna szüksége otthon, hogy kordában tartsa a szénbányászokat.137 Indiában a tiszteket már régóta arra tanították, hogy gyorsan gondolkodjanak és cselekedjenek, mert csekély erők álltak rendelkezésükre. A habozás a tömeggel szemben tömegmészárláshoz vezetne. Ha hibákat követtek el, támogatásra akkor is számíthattak.138 Mint előrelátható volt, Montagu reformjai és Gandhi kampánya mindenkit – s nemcsak a „politikai nemzetet” – arra tüzelt, hogy jogait követelje. Indiában igen sok ember élt, s nagyon kevés jogot élveztek. Muszlim, hindu és szikh fundamentalisták fogtak közös agitációba. Az egyik következmény az 1919. április 9-10-i amritszári incidens lett. A Pandzsáb állambeli Amritszárban száz fegyvertelen rendőr és hetvenöt felfegyverzett tartalékos katona szolgált. A rend fenntartásához ennek elégnek kellett lennie. A rendőrséget azonban nem nagyon merték bevetni, az idők jeleként egyeseket egyáltalán nem használtak fel. A tömeg emiatt elszabadult. Megtámadtak két bankot, az igazgatókat és helyetteseiket agyonverték, C. E. Callwell, FM Sir Henry Wilson, 2 kötet (London 1927), II., 240-241. Jones, Whitehall Diary, I., 101. 138 Philip Woodruff, The Men Who Ruled India, 2 kötet (London 1954), I., 370. –(58)– 136 137

megöltek egy brit villanyszerelőt és egy vasúti őrt, egy missziós tanárnőt holtan hagytak a helyszínen. A helyszínre rendelték a közelben állomásozó dandárt parancsnokával, Dyer tábornokkal, aki három nappal később a Dzsalianvala Bagh nevű zárt helyen tüzet nyitott a tömegre. Előzőleg dobszó mellett vonult végig az egész városon, mindenkit figyelmeztetve, hogy a tömegre lőni fognak. Ugyanabban a hónapban harminchat további tűzparancsot adtak ki a tartományban. Dyer esetében a tüzelés tíz percig tartott, mert a hangzavarban nem lehetett hallani a „Tüzet szüntess!” parancsot. Ez sem akkor, sem azóta nem volt szokatlan jelenség. 1981. szeptember 20-án, ismét csak Amritszárban, az indiai kormányrendőrség húsz percig tüzelt egy csoport karddal hadonászó szikh harcosra.139 Dyer, aki határmenti harcokhoz szokott, elkövette azt a hibát, hogy ötven emberének megparancsolta, töltsék meg puskáikat, és szereljék fel azokat tartalék tölténytárral. Emiatt 1650 sorozatot adtak le, és 379 embert öltek meg. Dyer azzal tetézte a hibáját, hogy elrendelte hat ember megkorbácsolását, s minden bennszülöttnek, aki a missziós tanárnő elleni támadás helyszínén járt, megparancsolta, hogy a földön kússzon.140 Néhányan dicsérték Dyert: a szikhek, akiknek Amritszár a nemzeti szentélyük, s akik féltek, hogy azt a csőcselék feldúlja, tiszteletbeli szikh-ké avatták őt. A brit-indiai hatóságok Dyert visszaküldték frontszolgálatra (a következő hónapban tört ki a harmadik afgán háború), s maguk között megesküdtek, hogy soha többé nem engedik tömeg közelébe. Az ilyen ügyeket hagyományosan így intézték el. Az indiai nacionalisták felháborodására reagálva Montagu vizsgálatot rendelt el, amelyet Lord Hunter brit bíró vezetett. Ez volt az első hiba. Amikor a vizsgálat során Lahoréban kihallgatták Dyert, a hinduk folyamatosan ócsárolták és lehurrogták, a helyzeten a bíró képtelen volt úrrá lenni, és nem is értette, Dyer pedig mondott néhány ostobaságot. Hunter megrótta magatartása miatt, aminek következtében Dyert elbocsátották a hadseregből. Ez volt a második hiba. A brit közösség és a hadsereg felháborodott, mert úgy érezték, Dyert megfosztották a fair tárgyalástól és a jogi képviselettől. Ugyanakkor a nacionalisták sem csillapodtak, mert túrenyhének tartották a büntetést valami miatt, ami az ő szemükben tömeggyilkosság volt. A jobboldali

Guardian (London), 1981 szeptember 21. Percival Griffiths, To Guard My People: the History of the Indian Police (London 1971), 243 skk.; Dyer bejegyzése in: Dictionary of National Biography; Alfred Draper, Amritsar: the Massacre that Ended the Raj (London 1981), és recenziója a Booknews 1981 szeptemberi számában Sir John Smyth dandártábornok tollából, aki szintén biztonsági erők parancsnoka volt Pandzsáb tartományban 1919 áprilisában. –(59)–

139 140

Morning Post nyilvános gyűjtést rendezett Dyer javára, amiből 26 ezer font gyűlt össze. Erre válaszul a nacionalisták is gyűjtést rendeztek, amiből megvették a Baghot, amelyet a faji gyűlölet nyilvános szentélyévé avattak. Sir Edward Carson, az ulsteri vaskalaposok vezére bizalmatlansági indítványt terjesztett be Montagu ellen, aki hisztérikus beszédben védte meg Dyer megbüntetését: „Terrorral, faji megalázással, elnyomással és elrettentéssel akarják megtartani Indiát, vagy indiai birodalmuk népének jóakaratára, növekvő jóakaratára akarnak építeni?” Lloyd George titkára azt jelentette főnökének, hogy a zajos közbekiáltások nyomán Montagun „egyre jobban eluralkodtak a faji vonások, zsidósan kezdett üvöltőzni és gesztikulálni”, úgyhogy sok tory „annyira feldühödött, hogy képesek lettek volna fizikailag is bántalmazni.” A biztos vereségtől Winston Churchill mentette meg a kormányt, azzal a ragyogó beszéddel, amelyet később aztán keserűen megbánt. Azt mondta, hogy az erő alkalmazása Dyer részéről „példátlan és előzmények nélküli a Brit Birodalom modern történelmében… borzalmas esemény”. „Az elrettentés – mondta, divatos jelszót használva, amely a német atrocitásokra utalt –, a brit gyógyszeriparban ismeretlen gyógyszer… Világosan kell látnunk, hogy ez nem brit elintézési mód.” Ügyesen alkalmazta Macaulay fordulatát: „minden látványok legborzalmasabbika, a civilizáció ereje annak könyörületessége nélkül.”141 De ha mindez igaz, miért nem ítélték halálra Dyert? Így gondolkodott az indiai „politikai nemzet”. Az epizód, amely amúgy gyorsan feledésbe merült volna, a brit kormányzat által nyújtott nyilvánosság révén ily módon az angol-indiai viszony nagy vízválasztójává vált. Dzsavaharlal Nehru, a harmincéves volt harrowi diák, aki akkortájt Gandhi agitátoraként működött a parasztok között, a Dyerével szomszédos hálókocsi fülkében utazott, amikor a tábornok a Hunter-féle vizsgálóbizottsághoz tartott tanúvallomást tenni. Kihallgatta, amint Dyer egy másik brit tisztnek elmondja, úgy érezte, Amritszárt „egy rakás hamuvá” változtatta, de „sajnálja a dolgot”. Reggel a delhi vasútállomáson Dyer „élénk rózsaszín csíkos pizsamában és hálóköntösben szállt le a vonatról”. Amit soha nem képes elfelejteni, írta Nehru, az a britek reakciója volt: „A tettnek ez a hidegvérű jóváhagyása nagyon megrázott. Teljesen erkölcstelennek, tisztességtelennek látszott; magániskolai nyelven, a rossz forma magaslata. Akkor jöttem rá… mennyire brutális és erkölcstelen az imperializmus, s mennyire beleette magát a brit felső osztályok lelkébe.”142 Ami a vizsgálatot és az alsóházi vitát illeti, a brit liberálisok megmenthették volna a látszatot. Ehelyett csak annyit sikerült elérniük, hogy Dyer és

Gilbert, id. mű, IV., 23. Fejezet, 401-411. Jawaharlal Nehru, Autobiography (indiai kiadás 1962), 43-44.; Nehru, India and the World (London 1936), 147. –(60)–

141 142

Amritszár olyan kitörölhetetlen gyűlölet-szimbólumokká váltak, amelyek mögé felsorakozhatott a nacionalizmus. Az epizód vízválasztónak bizonyult az indiai belső biztonság terén is. „Ettől kezdve – volt kénytelen megjegyezni Brit India egyik történetírója –, a kormánynak nem az volt az elsődleges célkitűzése, hogy rendet tartson.”143 A biztonsági tisztviselők, akár britek, akár indiaiak voltak, most már haboztak azonnal lecsapni a lázongó gyülekezetekre. 1921-ben, amikor a muzulmán „moplahok” Madraszban fellázadtak a hinduk ellen, a tartományi kormány, Amritszárra gondolva, késlekedett a szükségállapot bevezetésével. Emiatt több mint 500 embert öltek meg, s egy évbe, valamint nagy katonai erő bevetésébe került, amíg helyreállították a rendet, de addigra már 50 ezer embert tartóztattak le és helyeztek el külön kalitkákba, hatezret ítéltek kényszermunkára, 400-at életfogytiglani börtönre és 175-öt kivégeztek. A biztonsági erőket gyakori és egyre merészebb támadások érték. 1922. február 4-én az Egyesült Tartományokban a tömeg körülvette a rendőrséget, s mivel a bent lévők nem mertek tüzet nyitni, mind a huszonkét embert darabokra szaggatták vagy élve elégették. Ettől kezdve a kiterjedt faji, vallási és kormányellenes erőszak az indiai élet állandó vonásává vált.144 A 19. századi minta itt, az emberiség történetének legnagyobb és legengedelmesebb gyarmatán is elvesztette érvényét. A Nagy Háború földrengésszerű megrázkódtatását és a nem kielégítő békét követő zavarok Európában és világszerte bizonyos értelemben várhatóak voltak. A régi rend véget ért. Nyilvánvalóan teljesen nem lehetett helyreállítani, talán egyáltalán nem. Végül egy új rendnek kellett a helyébe lépnie. De „rend” lesz-e ez abban az értelemben, ahogy az 1914 előtti világ használta ezt a kifejezést? Mint láttuk, léteztek olyan nyugtalanító gondolati irányzatok, amelyek egy hányódó világ képét rajzolták meg, mely immár nem a hagyományos törvényekben és erkölcsben gyökerezik. A bevett és törvényes tekintélyek pedig haboztak a megszokott eszközökkel, vagy bármilyen eszközzel ismét ellenőrzésük alá vonni a világ hajóját. Ezzel, bár akaratlanul és kimondatlanul, mégis burkoltan másokat hívtak fel arra, hogy vegyék át a kormánykereket. A nagy képzelőerejű német tudósok nagy triójából, akik a 19. században az emberi viselkedés magyarázatára vállalkoztak, s akiknek gondolatrendszerét az 1918 utáni világ örökölte meg, eddig csak kettőt említettünk. Marx olyan világot írt le, amelyben a legfőbb hajtóerő a gazdasági érdek. Freud számára az alapvető ösztönző erő a szexualitás. Mindketten feltételezték, hogy a vallás az a régi ösztönző erő, amely az embereket és tömegeket mozgatta, a fantázia terméke, és mindig az is volt. Friedrich Nietzsche, a trió harmadik tagja, szintén ateista volt. Istent

143 144

Woodruff, id. mű, II., 243. Griffith, id. mű, 247 skk. –(61)–

azonban nem emberi találmánynak, hanem veszteségnek, halálát pedig bizonyos értelemben drámai következményekkel járó történelmi eseménynek tekintette. 1886-ban ezt írta: „Az újkor legnagyobb eseményének hogy »Isten meghalt«, hogy a keresztény Istenbe vetett hit már nem tartható fenn – első árnyai kezdenek rávetülni Európára.”145 A fejlett fajoknál a vallásos impulzus hanyatlása s végül összeomlása hatalmas űrt hagy maga után. A modern idők története nagyrészt annak története, hogyan töltötték fel ezt az űrt. Nietzsche helyesen vette észre, hogy a legvalószínűbb várományos az lenne, amit ő a „hatalom akarásának” nevezett, ami átfogóbb és végső soron evidensebb magyarázatot adna az emberi viselkedésre, mint amelyet Marx vagy Freud adott. A vallásos hit helyébe az evilági ideológia lép. Akik egykor a totalitárius papság sorait töltötték fel, most totalitárius politikusokká válnak. S a hatalom akarása mindenekelőtt újfajta messiást teremt, akit már semmilyen vallási szentség nem gátol, s csillapíthatatlan étvágyat érez az emberiség feletti uralomra. A régi rend vége, az irányítás nélkül maradt sodródó világ a viszonylagosság univerzumában szinte jelentkezésre szólította fel az ilyen gengszter-államférfiakat. S ők nem is késlekedtek.

Idézi J. P. Stern, Nietzsche (London 1978). Az idézet a Vidám tudomány ötödik részében található. –(62)–

145

II. Az első zsarnoki utópiák Lenin 1917. április 8-án utazott el Zürichből, hogy visszatérjen Oroszországba. Néhány, szintén száműzetésben lévő elvtársa kísérte el a vasútállomásra, s útközben vitatkoztak. Leninnek Németországon keresztül kellett átutaznia, Ludendorff tábornagy meghívása miatt, aki szavatolta a biztonságos áthaladását, feltéve, hogy útközben nem találkozik egyetlen német szakszervezeti vezetővel sem. A háború a forradalmak szülőágya. Forradalmat szítani pedig a háborúskodás igen régi formája. A németek Revolutionierungspolitiknak (a forradalmasítás politikájának) nevezték.1 A szövetségeseknek a lengyeleket, a cseheket, a horvátokat, az arabokat és a zsidókat sikerült felbujtaniuk, hogy keljenek fel a központi hatalmak és fegyvertársaik ellen, míg a németek ugyanezt – sikerrel – az írekkel és az oroszokkal tették. Bár a németek Lenint – Churchill későbbi kifejezésével – „tífuszbaktériumnak” használták fel, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak neki, harminc másik emigránssal és elégedetlenkedővel vették egy kalap alá. A vitatkozó elvtársak úgy vélték, Lenin kompromittálja magát, ha elfogadja a német segítséget, s megpróbálták lebeszélni az utazásról. Ő azonban válaszra sem méltatva, félrelökte őket, és felszállt a vonatra. Negyvenhat éves hevesvérű emberke volt, majdnem teljesen kopasz, de (zürichi házvezetőnőjének fia szerint) „bikanyakú”. A kupéjába lépve azonnal kiszúrta egyik elvtársát, akit gyanúsnak tekintett: „Hirtelen azt láttuk, hogy Lenin megragadja a gallérjánál fogva… és kilöki a peronra.”2 Stockholmban elvtársa, Radek egy pár cipőt vásárolt neki, más ruhadarabok vásárlására azonban Lenin nem volt hajlandó, s kesernyésen megjegyezte: „Nem szabóműhelyt nyitni megyek Oroszországba.” Április 16-án kora reggel érkezett Beloosztrovnál orosz földre, ahol nővére, Marija, valamint Kamenyev és Sztálin fogadták, utóbbiak a bolsevikok lapját, a Pravdát szerkesztették. Nővéréről tudomást sem vett, Sztálinról sem, akivel korábban nem találkozott, régi elvtársát, Kamenyevet, akit öt éve nem látott, nem üdvözölte. Ehelyett ráüvöltött: „Mi a fenét írt maga a Pravdában? Láttuk néhány cikkét, s egyöntetűen szidtuk magát.” Késő este érkezett a pétervári Finn pályaudvarra. Egy rózsacsokrot kapott, és a cári váró szobába kísérték. Ott kezdett bele beszédeinek sorozatába, amely beszédek közül az egyiket, még mindig kezében szorongatva a rózsacsokrot, egy páncélautó

1

2

A forradalmasodás politikájának elemzését lásd in: G. Katkof, The February Revolution (London, 1967). Több szemtanú számol be Lenin visszatéréséről Oroszországba. Lásd Edmund Wilson, To the Finland Station (London, 1966), 468 skk. –(63)–

tetején állva mondta el. Az utolsó beszéd két óra hosszat tartott, s „nyugtalansággal és rémülettel töltötte el hallgatóságát”. Mire befejezte, hajnalodott. Elment aludni, közölte felesége, Krupszkaja, aki végig szinte egy szót sem szólt.3 Az emberség félelmetes hiánya, amellyel Lenin, forradalmi munkáját ellátandó visszatért Oroszországba, jellemző volt erre a céltudatos férfiúra. Vlagyimir Iljics Uljanov a Volga melletti Szimbirszkben született 1870-ben, elemi iskolai tanfelügyelő fiaként. Tizenhat éves volt, amikor bátyját, Alekszandert felakasztották, mert saját készítésű bombájával merényletet tervezett a cár ellen. Bátyja halálára adott állítólagos reakciója: „ezen az úton sohasem érünk célba”, valószínűleg nem hiteles, mert valójában csak később vált marxistává (ami a terrorizmusról való lemondást jelenti), amikor „forradalmi tevékenysége miatt” eltávolították a kazanyi egyetemről. Nővére Anna szerint bátyja kivégzése „megkeményítette”.4 Kétségtelenül ekkor fordult végérvényesen a politika felé, s megközelítésmódja mindig is inkább intellektuális, mint érzelmi jellegű volt. Kortársai „emberkerülésről”, „túlzott tartózkodásról” és „távolságtartásról” számolnak be vele kapcsolatban. Huszonkét éves korában barátait lebeszélte arról, hogy pénzt gyűjtsenek az éhínség áldozatainak, mert szerinte az éhezés „haladó funkciót tölt be”, s ráveszi a parasztokat, hogy „gondolkodjanak el a tőkés társadalom alaptényeiről.”5 Egy-két éven belül már duplafedelű bőröndben hozta be az országba a felforgató irodalmat, s emiatt hároméves szibériai fogságra ítélték. A száműzetésének megkezdését megelőző néhány napot a Moszkvai Könyvtárban töltötte, s tényeket és statisztikákat gyűjtött elmélete alátámasztásául. Szibériában feleségül vette a szintén felforgató tevékenységgel vádolt Krupszkaját. A politikai forradalmakat véghezvivő embereknek két fő típusa van: a papos és a romantikus. Lenin (ezt a nevet 1901-ben vette fel) az utóbbiakhoz tartozott. Szülei mindketten keresztények voltak. A vallás abban az értelemben volt fontos számára, hogy gyűlölte. Marxtól eltérően, aki megvetette és marginális jelenségként kezelte a vallást, Lenin hatalmas és mindenütt jelenlévő ellenséget látott benne. Számos írásában fejtette ki (megdöbbentő példa erre 1913. január 13-án Gorkijhoz írott levele), hogy erős személyes ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami a vallással kapcsolatban van. „Semmi sem lehet undorítóbb – írta – a vallásnál.” Az általa teremtett állam a kezdettől fogva hatalmas vallásellenes tudományos

Carr, id. mű, I. köt., 77 (és a 2. lábjegyzet), 78.; Wilson, id. mű, 777-478. David Shub, Lenin: A Biography (London, 1966), 13-16. 5 Uo., 39. –(64)– 3 4

propagandagépezetet hozott létre és tart fenn a mai napig.6 Nem egyszerűen klérusellenes volt, mint Sztálin, aki azért nem szerette a papokat, mert korruptak. Lenint ezzel szemben valójában nem érdekelték a korrupt papok, mert őket könnyen le lehetett győzni. Akiktől valóban félt, és akiket gyűlölt, majd később üldözött is, a szentek voltak. Minél tisztább a vallás, annál veszélyesebb. Az odaadó pap, mondta, sokkal befolyásosabb, mint az önző és erkölcstelen pap. Nem azokat a papokat kell legerősebben elnyomni, akik a kizsákmányolás védelmére szövetkeztek, hanem azokat, akik a proletariátussal és a parasztsággal szolidárisak. Mintha csak Isten igazi szolgájában ugyanazt a buzgalmat és szellemet ismerte volna fel, amely őt is éltette, s ki akarta sajátítani, valamint a saját ügye szolgálatába állítani.7 Senkiben sem testesült meg inkább a vallási ihlet felcserélődése a hatalom akarásával. Korábban kétségtelenül vallási vezető lett volna belőle. Annyira szenvedélyesen hitt az erőszakban, hogy Mohamed légióinak megbecsült tagja lehetett volna. Talán még közelebb állt Kálvin Jánoshoz, mert ugyanúgy hitt a szervezettségben, képes volt szervezetet teremteni, majd teljesen uralma alá vonni, ugyanolyan puritán, szenvedélyesen önelégült és mindenekelőtt türelmetlen volt. Aszketikus természetét Krupszkaja tanúsítja, s elbeszéli, miként adta fel minden kedvtelését, a korcsolyázást, a latin olvasmányokat, a sakkozást, még a zenehallgatást is, hogy kizárólag a politikára összpontosíthassa figyelmét.8 Egyik elvtársa jegyezte meg: „Közülünk ő az egyetlen, aki napi huszonnégy órában éli a forradalmat.” Gorkijnak mondta, hogy gyakran nem hajlandó zenét hallgatni, mert „a hatására ostoba, kedves dolgokat akarsz mondani, s megsimogatni az emberek fejét, akik ebben az aljas pokolban ilyen szépséget tudtak teremteni. De most nem szabad senkinek a fejét sem simogatni – el kell hárítanod magadtól.”9 Fel kell tételeznünk, hogy olyanféle égő emberszeretet hajtotta Lenint, hogy azt tegye, amit tett, ami a szentek Isten iránti szeretetére hasonlít, mert nem volt meg benne a politikailag nagyravágyó emberek egyetlen szokásos hibája sem: hiúság, öntudat, a hatalom gyakorlásának nyilvánvaló élvezete. Az ő emberszeretete azonban igen elvont szenvedély volt. Általában ölelte magához az emberiséget, de mintha kevésbé szerette volna az egyes embert, talán nem is érdekelte. Az embereket, akikkel dolga akadt, az elvtársait nem egyéneknek, hanem eszméi tartóedényeinek tekintette. Ezen és csakis ezen az alapon J. M. Bochenski, „Marxism-Leninism and Religion”, in: B. R. Bociurkiw és mások (szerk.), Religion and Atheism in the USSR and Eastern Europe (London, 1975). 7 V. I. Lenin, „Socialism and Religion”, Collected Works, XII, 142.; valamennyi idevágó szöveg forrása: V. I. Lenin „Ob ateizma i cerkvi” (Moszkva, 1969). 8 Krupskaya, Memories of Lenin (London, 1930), 35. 9 Maxim Gorky, Days with Lenin (London, 1932), 52. –(65)– 6

ítélte meg őket. Ezért nem is voltak közelebbi és kevésbé közeli barátai; voltaképpen barátai sem voltak, csupán ideológiai szövetségesei. Az embereket nem erkölcsi tulajdonságaik alapján ítélte meg, hanem nézeteik alapján, pontosabban aszerint, hogy mennyire fogadták el az ő nézeteit. A haragot nem ismerte. Trockijt, akivel elkeseredett harcot vívott a Nagy Háború előtti években, s akivel a legalpáribb sértéseket vágták egymás fejéhez, a legszívélyesebben fogadta vissza, mihelyt az elfogadta Lenin nézőpontját. Nem volt egyetlen harcostársa sem, bármennyire közel állt hozzá, aki a legcsekélyebb helyet birtokolhatta volna tartósan Lenin szívében. Lenin egy új emberfajta első példánya volt: a totalitárius politika hivatásos szervezője. Serdülőkora kezdetétől fogva mintha soha eszébe sem jutott volna, hogy érdemes bármi más emberi tevékenységet végezni. Remete módjára hátat fordított a hétköznapi életnek. Dühödten utasította vissza anyja javaslatát, hogy gazdálkodjon. Néhány hétig ügyvédi tevékenységet folytatott, amit gyűlölt. Ezután nem volt más munkája vagy foglalkozása, hiszen újságírói ténykedése tisztán politikai életét szolgálta. Politikája pedig hieratikus, nem demotikus volt. Hivatalos kiadványokkal, történelmi és közgazdasági munkákkal vette körül magát. Soha nem vette magának a fáradságot, hogy közvetlenül tájékozódjon a tömegek nézetei és körülményei felől. Istenkáromlásnak, „tudománytalannak” tartotta, hogy a választókat otthonukban kell felkeresni korteskedés céljából. Soha nem járt gyárban, nem tette be a lábát egyetlen gazdaságba sem. Soha nem érdekelte, hogyan képződik a gazdagság. Azokban a városokban, amelyekben élt, soha nem látták a munkásnegyedek környékén. Egész életét a saját alosztálya, a polgári értelmiség körében töltötte, amelyet az egyetlen kiváltságos papságnak tekintett, különleges gnózissal felruházva, a Történelem által döntő szerepre kiszemelve. A szocializmus – írta Karl Kautskyt idézve –, „mély tudományos tudás terméke… e tudomány emeltyűje nem a proletariátus, hanem a polgári értelmiség: a jelenkori szocializmus ezen osztály egyes tagjainak fejében született meg.”10 Egyes tagjainak – vagy egyetlen tagjának? Gyakorlatilag az utóbbiról van szó. A forradalmát megelőző húsz évben Lenin megteremtette a saját frakcióját, a bolsevik frakciót a szociáldemokrata párton belül, leválasztotta a mensevikektől avagy a kisebbségtől, majd abszolút urává vált. Kritikusabb szellemű elvtársai pontosan figyelték meg ezt a folyamatot, a hatalom akarását működés közben. Plehanov, az orosz marxizmus igazi megteremtője, akinek Iszkra nevű szervezetében Lenin feltűnt, azzal vádolta őt, hogy „a kizárólagosság szektás szellemét terjeszti”. A „proletárdiktatúrát összekeveri a proletariátus feletti diktatúrával”, s „bonapartizmusra, vagy

10

Lenin, Collected Works, IV., 390-391. –(66)–

akár a régi, forradalom előtti stílusú abszolút monarchiára tör”.11 Vera Zaszulics szerint az Iszkra, nem sokkal Lenin csatlakozása után, családias csapatból személyes diktatúrává alakult át. Lenin elképzelése a pártról, írta, ugyanaz volt, mint XIV. Lajosé az államról – a párt én vagyok! 12 Ugyanabban az évben, 1904-ben Trockij Robespierre-nek és terrorista diktátornak nevezte Lenint, aki a pártvezetést közbiztonsági bizottsággá akarja változtatni. Lenin módszerei, írta Politikai feladataink című pamfletjében, „a jakobinizmus tragikus kérlelhetetlenségének unalmas karikatúráját alkotják… a párt helyébe a pártszervezet, a szervezet helyébe a központi bizottság, s végül a központi bizottság helyébe a diktátor lép.”13 Hat évvel később, 1910-ben Krizsanovszkaja asszony ezt írta: „Egyedül áll az egész párttal szemben. Tönkreteszi a pártot.”14 1914-ben Charles Rappaport, miközben „hasonlíthatatlan szervezőként” dicsérte Lenint, hozzátette: „De csak saját magát tekinti szocialistának… Háborút hirdet mindenki ellen, akinek eltér a véleménye az övétől. Ahelyett, hogy szocialista módszerekkel, vagyis érvekkel győzné le ellenfeleit a Szociáldemokrata Pártban, csak sebészi módszerekkel, »érvágással« él. Semmilyen párt nem képes létezni ennek a szociáldemokrata cárnak az uralma alatt, aki szupermarxistának tekinti magát, valójában azonban csak nagyszabású kalandor.” S a végső ítélete: „Lenin győzelme a legnagyobb veszélyt jelentené az orosz forradalomra… Megfojtja azt.”15 Két évvel később, a forradalom előestéjén Vjacseszláv Menzsinszkij „politikai jezsuitának… az orosz abszolutizmus törvénytelen gyermekének… az orosz trón természetes jogutódjának” nevezte.16 A Leninre vonatkozó kritikus elemzések több mint húszéves időszakból a céljaival nagy mértékben azonosuló nőktől és férfiaktól származnak. Megdöbbentő egyöntetűségük Lenin jellemének félelmetes következetességéről tanúskodik. A támadásokat egyszerűen félresöpörte, s azok egyetlen pillanatra sem késztették arra, hogy megálljon vagy elgondolkodjon. Az énjét körülvevő páncélzaton nem támadt repedés. Hogy tekintélyelvű volna? Természetesen: „Az osztályok pártok, a pártokat vezetőnek nevezett egyének vezetik… Ez ábécé. Az osztály akaratát néha a diktátor érvényesíti.”17 A lényeg a felkent egyén, akit a Történelem arra választott ki, hogy a kijelölt időben birtokában legyen a tudás, megértse és képes legyen értelmezni a szent szövegeket. Lenin mindig is hangsúlyozta, G. V. Plekhanov, Collected Works, XIII., 90-91. Iszkra, 1904. július 25, 70. szám. 13 Isaac Deutscher, The Prophet Armed: Trotsky 1879-1921 (London, 1954), 9196. 14 Shub, id. mű, 137. 15 Uo., 153-154. 16 Uo.,180. 17 Uo., 88. –(67)– 11 12

hogy a marxizmus azonos az objektív igazsággal. „A marxizmus egy tömbbe faragott filozófiájából – írta – lehetetlen úgy kivonni egyetlen alapfeltevést, lényeges részt, hogy ne térjünk el az objektív igazságtól.”18 Valentyinovnak ezt mondta: „Az ortodox marxizmus sem a filozófia, sem a politikai gazdaságtan, sem a történelmi fejlődés elmélete termetén nem szorul semmiféle revízióra.”19 Hitt ebben, s abban is, hogy ugyanúgy ő a kijelölt értelmező, ahogy Kálvin értelmezte Institutióiban a szentírást, ezért az eretnekeket még hevesebben támadta, mint a hitetleneket. Ezért szórja állandóan megdöbbentő gyalázkodásait párton belüli ellenzőinek fejére, a lehető legalantasabb indítékokat tulajdonítva nekik, s erkölcsi lényekként még akkor is tönkre akarja tenni őket, ha csak kisebb jelentőségű elméleti kérdések forognak kockán. Lenin nyelvezete, őserdei és tanyasi szóképeivel, az emberi megértésre való legcsekélyebb törekvés brutális mellőzése emlékeztet a Szentháromságról folyó mérgezett hitvitákra a 6. és 7. században, vagy az oltáriszentségről a 17. században. Mihelyt pedig a verbális gyűlölködés a tetőfokra hágott, néha vérnek is folynia kellett. Ahogy Erasmus szomorúan megállapította a lutheránusokról és a pápistákról: „ A szóban és írásban folyó hosszú háború ütésekbe torkollik” – ami egy teljes évszázad erejéig be is következett. Egy ilyen kilátás Lenint a legcsekélyebb mértékben sem rémítette meg. Miként az egymással hadakozó teológusok úgy érezték, hogy olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek a beavatatlanok számára ugyan triviálisnak látszanak, ám valójában eldöntik, hogy lelkek megszámlálhatatlan millióit emészti el mindörökre a pokol tüze, úgy Lenin is tudta, hogy küszöbön áll a civilizáció nagy vízválasztója, amelyben az emberiség jövőjéről dönt a nagybetűs Történelem, vele mint prófétával az élen. Ez pedig megér egy pici vért, tulajdonképpen még sokat is. Furcsamód azonban Lenin, minden meghirdetett ortodoxiája ellenére, távolról sem volt ortodox marxista. Gyakran használta Marx módszertanát, és olyan következtetéseket igazolt a dialektika segítségével, amelyekre intuitív módon jutott. Tökéletesen figyelmen kívül hagyta azonban a marxi ideológia igazi lényegét, a forradalom történelmi meghatározottságának tanát. Lelke mélyén Lenin nem determinista, hanem voluntarista volt – a döntő szerepet nála az emberi akarat, az ő akarata játszotta. Ezt az embert, aki azt állította, hogy különleges „tudományos” ismeretek birtokában van a Történelem törvényeinek működésével kapcsolatban, tulajdonképpen szinte mindig meglepte az események tényleges menete. Az 1905-ös elvetélt orosz forradalom kitörése megdöbbentette. Az 1914-es háború kitörése derült égből villámcsapás volt számára; igaz, mások számára is, de ők nem állították, hogy külön telefonvonaluk van a Történelemhez. Mégjobban 18 19

Lenin, Materialism and Empirio-Criticism, Collected Works, XIV., 326. Nikolai Valentinov, My Talks with Lenin (New York, 1948), 325. –(68)–

megrendítette a nemzetközi szocialista mozgalom teljes kudarca, hogy képtelenek voltak egyesíteni erőiket a háborúval szemben. Meglepte a cár bukása. Meghökkent, amikor a németek felajánlották, hogy visszajuttatják Oroszországba. Megérkezése után azt hitte, a helyszínen le fogják tartóztatni, de helyette az említett rózsákat szorongatva beszélhetett a tömeghez. Nem kevésbé kellemesen lepte meg a saját forradalmának sikere. Ám a nemzetközi felkelés, amelyet magabiztosan megjósolt, nem következett be. A Második Eljövetelben hívő korai keresztényekhez hasonlóan élete végéig minden pillanatban az apokalipszist várta. Nem az tette nagy színésszé a történelem színpadán, hogy megértette annak folyamatait, hanem az, hogy milyen gyorsan és erőteljesen volt képes megragadni a váratlanul kínálkozó lehetőségeket. Röviden, az volt, amivel valamennyi ellenfelét vádolta: opportunista. Ugyanakkor tetőtől-talpig forradalmár is volt, méghozzá igen régimódi. Hitte, hogy a forradalmakat nem kikerülhetetlen történelmi erők robbantják ki (persze azoknak is jelen kell lenniük), hanem rendkívül fegyelmezett emberek kis csoportjai, akik a mindenben döntő vezér akaratát követik. Ebből a szempontból több közös volt benne az 1789-1795-ös francia jakobinus forradalmi hagyománnyal, vagy akár annak újabb híveivel, például Georges Sorellal, mint a többnyire német ösztönös marxistákkal, akik szinte darwini evolúciós folyamatnak tekintették a proletariátus győzelmét. Lenin mintegy éles késsel metszette át ezt a fajta nyúlósságot: „Az elmélet, barátom, szürke, de zöld az élet örök fája.”* Vagy: „A gyakorlat százszor fontosabb az elméletnél.”20 Ha a teljes Marx ott van az írásaiban, írta róla Trockij, „a teljes Lenin viszont a forradalmi cselekvésben tűnik elő. Tudományos munkái csak a forradalmi cselekvést készítik elő.”21 Lenin aktivista, voltaképpen hiperaktivista volt, s ez tette oly erőszakos alakká. Nem szindikalista volt, mint Sorel. Ám mindkét emberben ugyanaz az étvágy élt az erőszakos megoldások iránt, amit Sorel később el is ismert, amikor a forradalmi erőszakot úgy határozta meg, mint „értelmi doktrínát, olyan erőteljes szellemek akaratát, amelyek tudják, merre mennek, a hajthatatlan eltökéltséget, hogy a szindikalizmus segítségével érjék el a marxizmus végső céljait. Lenin meglepő példával szolgál erre a lélektani erőszakra.”22 Lenin az erő megszállottja volt, szinte megnyalta a szája szélét, ha megérezte az erőszak ízét. „A forradalmak az elnyomott osztályok ünnepei.” „Egy elnyomott osztály, amely nem akarja megismerni a fegyvereket, nem akarja megtanulni azok használatát, s nem akar fegyvereket birtokolni, az ilyen elnyomott osztály csak arra szolgál rá, hogy elnyomják, megalázzák és Az idézet (nem szó szerinti) Goethe Faust c. művéből való! (a dig.) Lenin, Collected Works, XX., 102., XXVI., 71. 21 Trotsky, O Lenyine (Moszkva, 1924), 148. 22 Jean Variot, Propos de Georges Sorel (Paris, 1935), 55. –(69)– *

20

rabnak tekintsék.” Írásai bővelkednek a katonai szóvirágokban: ostromállapot, vasgyűrű, acélpajzs, menetelés, tábor, barikád, erődítmény, támadás, mozgó egységek, gerilla hadviselés, kivégzőosztag. Uralkodnak bennük az erőszakos cselekvést kifejező igék: lángra gyújt, szökell, lő, megragad, megtámad, lobog, visszaver, összekovácsol, kényszerít, megtisztít, kiirt. Az igazság az, hogy Lenin túl türelmetlen volt ahhoz, hogy ortodox marxista legyen. Félt attól a végzettől, amelyet Engels látott előre, amikor ezt írta: „A legrosszabb, ami egy szélsőséges párt vezetőjével történhet, az, hogy olyan időszakban kénytelen átvenni a kormányzást, amikor még nem érett meg az idő az általa képviselt osztály uralmához… kénytelen nem a saját pártját vagy osztályát képviselni, hanem azt az osztályt, amelynek uralmához megértek a feltételek.”23 Oroszország fél-ipari ország volt, gyenge burzsoáziával és kis létszámú proletariátussal, a forradalom objektív feltételei még megközelítőleg sem értek meg. Ez a dilemma vezette Lenint az eretnekség útjára. Amennyiben a „proletártudat” még nem teremtődött meg, vajon nem a hozzá hasonló marxista értelmiségiek feladata-e, hogy felgyorsítsák a folyamatot? Az 1902-ben írott Mi a teendő?-ben először használja az „élcsapat” kifejezést a kis forradalmi elit új szerepének leírására.24 Teljesen újszerű megkülönböztetést tett a fejlett tőkés országok, Németország és Nagy-Britannia érett „munkásszervezetei” által kirobbantott forradalom és az orosz körülményeknek megfelelő „forradalmárok szervezete” között. Az előbbi szakmai alapú, tág, nyilvános: röviden, proletár tömegpárt. Az utóbbi egészen más: „a forradalmárok szervezetéhez elsősorban és főként olyan embereknek kell tartozniuk, akiknek a hivatása a forradalmi tevékenység… ez a szervezet szükségképpen nem túl széles és a lehető legtitkosabb.” Mint ilyennek, figyelmen kívül kell hagynia a „demokratikus elvet”, amely „teljes nyilvánosságot”, és minden funkció szavazás útján történő betöltését követeli meg. Az oroszhoz hasonló önkényuralmi keretek között az ilyesmi lehetetlen: „Mozgalmunkban a munkások számára az egyik komoly szervezeti elv a legszigorúbb titkosság, a tagok korlátozott kiválasztása és a hivatásos forradalmárok képzése. Mihelyt megvannak ezek a tulajdonságok, a demokráciánál valami többet biztosítottunk: a teljes elvtársi bizalmat a forradalmárok között.” Ugyanebben a bekezdésben azonban baljósan teszi hozzá, hogy a forradalmárok „tapasztalatból tudják, hogy az igazi forradalmárok szervezete semmitől sem riad vissza, ha egy méltatlanná vált tagjától kell megszabadulnia.”25 Ha a szükség úgy hozza, hogy az elvtársaknak meg kell ölniük egymást – ezzel már Dosztojevszkij is F. Engels, The Class War in Germany, 135. Lenin, Collected Works, V., 370 skk. 25 Lenin, Collected Works, IV., 447, 466-469. –(70)– 23 24

foglalkozott az Ördögökben –, vajon nem képzelődés-e ez az „elvtársi bizalom”? Tulajdonképpen nem hazudtolta-e meg mindaz, ami abban a pillanatban a szervezettel történt, amikor Lenin csatlakozott hozzá, s még inkább, amikor átvette a vezetést?26 Rosa Luxemburg, a legtehetségesebb és egyik legortodoxabb német marxista igazi valójában látta át Lenin eretnekségét: annyira komolynak tekintette, ami képes tönkretenni a marxizmus egész célrendszerét és idealizmusát. Mindezt Lenin – személyes és nemzeti – jellemhibájának tulajdonította: „Az orosz abszolutizmus által szétzúzott és porrá tört »én« – írta – az orosz forradalmár »énjének« formájában bukkant fel ismét”, amely „a szervezet élén áll, és ismét csak a történelem hatalmas beteljesítőjének nyilvánítja magát.” Szerinte Lenin tulajdonképpen abszolút hatalmat követel a párt vezetésének, s „ez rendkívül veszélyes módon erősíti a minden ilyen testülethez természetszerűen tartozó konzervativizmust”. Az ilyen hatalomról, ha már egyszer megszerezte valaki, soha sem fog lemondani.27 Amikor Lenin hangsúlyozta, hogy a „tudatot” kívülről kell bevinnie a proletariátusba az „élcsapatnak”, s a forradalmat még azelőtt kell előrevinnie annak, mielőtt a helyzet megérne rá, valójában a marxista elmélet egész „tudományos” alapjával került ellentmondásba. Luxemburg ezt az elképzelést, mint elitista és nem-marxista nézetet vetette el, s azt mondta, hogy az kikerülhetetlenül „katonai ultracentrizmushoz” vezet.28 A leninizmus nem csak eretnekség volt; ugyanez az eretnekség teremtette meg a fasizmust is. Olaszország szintén félig iparosodott ország volt, ahol a marxisták a forradalom bekövetkeztét próbálták felgyorsítani. Az olasz marxistákat is vonzotta Sorel elképzelése a forradalmi erőszakról. 1903-ban, egy évvel az után, hogy Lenin először használta az „élcsapat” kifejezést, Roberto Michels Sorel Kritikai tanulmányok a marxizmusról című kötetének olasz fordításához írott bevezetésében „forradalmi elit” megteremtését sürgette, meggyorsítandó az eljövendő proletárszocializmust. Ilyen elitre, visszhangozta munkatársa, Angelo Olivetti, egy alacsonyan iparosodott országban lényegbevágó szükség van.29 Ezeket az elképzeléseket tette magáévá a harmadik olasz marxista, Benito Mussolini, aki tizenhárom évvel fiatalabb volt, mint Lenin, s akkoriban került be a politikai életbe. Patkolókovács és kisbirtokos apja anarchista szocialista volt; anyja tanítónő. Sokfajta politikai filozófiával ismertették meg, köztük Nietzsche nézeteivel –

Vera Zaszulics in: Iszkra, 1904. július 25. Rosa Luxemburg, Neue Zeit, XXII. (Bécs, 1903-1904). 28 Rosa Luxemburg, The Russian Revolution and Leninism and Marxism (Ann Arbor, 1961), 82-95. 29 A. James Gregor, Italian Fascism and Development Dictatorship (Princeton, 1979). Olivetti cikke 1909. július 1-jén jelent meg a Pagine libere-ben. –(71)– 26 27

mindent tudott a „hatalom akarásáról” –, és sokkal olvasottabb volt Leninnél. Politikai nevelődése azonban alapvetően a marxizmus jegyében történt. Mint írta, Marx volt az „apja és tanára”, „a munkáserőszak csodálatraméltó filozófusa”.30 Leninhez hasonlóan azonban ő is olyan „kisebb élcsapatok” megteremtésének híve volt, amelyek „képesek felszítani a határozatlan tömegek érzelmeit, hitét és akaratát”. Ezeknek az élcsapatoknak különlegesen képzett, odaadó emberekből, elitből kell állniuk. Az ilyen forradalmi vezetésnek az osztályok lélektanával és a tömegmozgósítás technikájával kell foglalkoznia, és mítoszok, valamint szimbólumok segítségével kell emelnie a proletariátus tudatosságának szintjét.31 Leninhez hasonlóan ő is szükségesnek tartotta az erőszakot: „Ahelyett, hogy azzal áltatnánk a proletariátust, hogy mindenfajta vérfürdő okát meglehet szüntetni, a háborúra szeretnénk felkészíteni és hozzászoktatni, mire eljön »minden idők legnagyobb vérfürdőjének« napja, amikor bekövetkezik a két ellenséges osztály végső összecsapása.”32 Itt is az aktivista igék, a katonai szóképek vég nélküli ismétlésével találkozunk. Az 1914 előtti években, tehetetlenségben töltött svájci száműzetéséből Lenin helyeslően s némi irigységgel szemlélte Mussolini előrehaladását. Mussolini, a braccianti napszámosokat támogatva a földbirtokosokkal szemben, a szocializmus szigetévé változtatta Forli tartományt – sok közül az elsőt Olaszországban.33 Európa egyik leghatékonyabb és legismertebb szocialista újságírójává vált. 1912-ben, huszonkilenc éves korában a még mindig fiatalos kinézetű, vékony termetű, szigorú tekintetű, nagy, sötét, fénylő szemű Mussolini a Reggio Emilia-i kongresszuson átvette az Olasz Szocialista Párt vezetését, hangsúlyozva, hogy a szocializmusnak marxistának, mindent áthatónak, internacionalistának és engesztelhetetlennek kell lennie. Lenin a kongresszusról a Pravdába írott beszámolójában örvendezett: „Az olasz szocialista proletariátus pártja a helyes útra lépett.” Egyetértett avval, hogy Mussolini megakadályozta a szocialisták részvételét a „burzsoá-reformista” Giolitti-kormányban, s így előrevetítette az Olasz Kommunista Párt létrejöttét.34 Erőteljesen helyeselte Mussolini jóslatát a háború előestéjén: „A népek hatalmas összecsapását kiváltva a burzsoázia utolsó kártyáját játssza ki, s világméretekben idézi elő

Benito Mussolini, Opera Omnia, 36 kötet (Firenze, 1951-1963), II., 32, 126. Uo., I. 92, 103., 185-189. 32 Uo., V. 69. 33 Ernst Nolte, Three Faces of Fascism (London, 1965), 155; lásd még Nolte tanulmányát, „Marx und Nietzsche im Sozialismus des jungen Mussolini”, Historische Zeitschrift, CXCI 2. 34 Nolte, Three Faces of Fascism, 154. –(72)– 30 31

azt, amit Karl Marx a hatodik nagyhatalomnak nevezett: a szocialista forradalmat.”35 Eretnek marxistákként és erőszakos forradalmi aktivistákként Leninnek és Mussolininak hat fontos közös vonása volt. Mindketten teljes mértékben elutasították a polgári parlamenteket s mindenfajta „reformizmust”. A pártot mindkettő a szocialista célkitűzések előremozdítására szolgáló rendkívül centralizált, szigorúan hierarchikus felépítésű és kegyetlenül megfegyelmezett szervnek tekintették. Mindketten a hivatásos forradalmárokból álló vezetés hívei voltak. Egyikük sem bízott abban, hogy a proletariátus képes megszervezni önmagát. Mindketten úgy gondolták, hogy a forradalmi tudatot egy önjelölt forradalmi elitnek kívülről kell bevinnie a tömegekbe. Végül, mindketten hitték, hogy az osztályok közötti, eljövendő harcban a szervezett erőszak lesz a végső döntőbíró.36 A Nagy Háború során elváltak egymástól a leninizmus és a Mussoliniféle protofasizmus útjai. Ennek oka nem csupán az értelmi képességekben és a helyzetben, hanem a jellemben is rejlett. Mussoliniban megvoltak azok az emberi vonások, köztük a hiúság és a vágy, hogy szeressék, amelyek Leninből oly feltűnően hiányoztak. Rendkívül érzékeny volt, s figyelembe vette a tömegek véleményét. Amikor megkezdődött a háború, s felvonultak a hadseregek, magába szippantotta a nacionalizmust, s nagy adagokat szívott magába belőle. A méreg hatott, s Mussolini azonnal gyökeresen új irányba fordult. Leninre viszont nem hatottak az ilyen illatok. A néptől való elszigeteltsége, a vele szembeni közömbössége bizonyos integritást és következetességet kölcsönzött neki. Bizonyos fokig ez gyengeségnek bizonyult: sohasem tudta, mit fognak valóban tenni az emberek – ezért lepték meg folyton az események, hatalomra kerülése előtt és után egyaránt. De ez volt az ereje is. Abszolút önbizalmát és hatalmas akaratát egyetlen pillanatra sem rendítették meg arra vonatkozó taktikai számítgatások, hogy milyen reakció várható az emberektől. Ráadásul egy olyan országban tört a hatalomra, amelyben az emberek hagyományosan mit sem számítottak: a puszta piszkot jelentették az uralkodó talpa alatt. Ezért amikor Lenin visszatért Szentpétervárra, tökéletesen hidegen hagyta bármilyen háború alatti érzület. Végig azt fejtegette, hogy a háború burzsoá kaland. A cár veresége a „legkisebb rossz” volt. A hadsereget propagandával kell bomlasztani, az embereket arra kell ösztönözni, hogy „fordítsák a puskákat a tisztek ellen”, s minden katasztrófát ki kell használni arra, hogy „gyorsítsuk a tőkésosztály összeomlását”. „Könyörtelen harcot kell folytatni kivétel nélkül valamennyi ország burzsoáziájának sovinizmusa 35 36

Mussolini, Opere Omnia, V., 346. A. James Gregor, Young Mussolini and the Intellectual Origins of Fascism (Berkely, 1979); Denis Mack Smith, Mussolini (London, 1982), 10-12., 17., 23. –(73)–

és hazafiassága ellen.”37 Lenint elkeserítette, hogy a szocialisták csődöt mondtak a háború elleni harcban, s ahogy a háború elnyúlt, elvesztette reményét a nemsokára bekövetkező millenniumban. 1917 januárjában kételkedett abban, vajon „megérem-e az eljövendő forradalom döntő ütközeteit.”38 Így, amikor hat hét múlva csomagolni küldték a cárt, szokás szerint meg volt lepve. Nagy örömére a parlamenti kormányzat a háború folytatása mellett döntött, miközben szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, s így lehetővé tette emberei számára a felforgató tevékenységet. A bolsevikok megdöntik majd az új kormányt, és a háború ellenzésével ragadják magukhoz a hatalmat. Március 5-től ismét megjelent a Pravda. Kamenyev és Sztálin visszasiettek Szibériából, s nyolc nap múlva átvették a lap irányítását. Majd, Lenin legnagyobb megdöbbenésére, a két idióta hirtelen megváltoztatta a lap irányvonalát, és a háború támogatása mellett kötelezték el! Ezért történt, hogy abban a pillanatban, amikor április 3-án Lenin találkozott Kamenyevvel, rögtön lehordta. A Pravda irányvonala ezt követően rögtön visszaváltozott. Lenin leült, s egy sor „tézist” vetett papírra, amelyekben megmagyarázta, miért kellene ellenezni és befejezni a háborút. Később Sztálin azzal hozta rendbe a szénáját, hogy elismerte, „teljesen hibás álláspontot” foglalt el, amelyben „más elvtársakkal osztoztam, s amelyet rögtön teljesen megtagadtam…, mihelyt elfogadtam Lenin téziseit.”39 A legtöbb bolsevik ugyanezt tette. Lenyűgözte őket Lenin magabiztossága. A háború nem számított, az önkényuralom megsemmisítésével már megtette a dolgát. Most a parlament híveinek szétkergetésére kell felhasználni, hogy az emberek belefáradtak a háborúba. Lenin közömbösen hagyta, mekkora területet vesztett Oroszország, feltéve hogy megmarad az a mag, amelyen a bolsevizmus berendezkedhet. Ezután már magabiztosan várhatják az eseményeket. A német győzelem nem számít, mert német elvtársaik is rövidesen hatalomra kerülnek – s ugyanez történik majd Franciaországban és Nagy-Britanniában –, s felvirrad a szocialista világforradalom napja.40 Egész Európára kiterjedő elképzelését felvázolva Lenin szinte véletlenül rátapintott arra az egyetlen politikai irányvonalra, amely a kezébe adhatja a hatalmat. Igazi hatalmi bázisa Oroszországban nem volt. Soha nem is próbált ilyesmit teremteni. Kizárólag arra összpontosította figyelmét, hogy kiépítse az értelmiségi és félértelmiségi banditákból álló kis szervezetét, amely felett teljes uralmat gyakorolhatott. A parasztok között egyáltalán nem voltak követői. A bolsevik elitben egyetlen ember volt, aki paraszti környezetből származott. Volt néhány híve a betanított munkások között, ám a szakmunkások, s gyakorlatilag minden szakszervezeti tag – Lenin, Collected Works, XVIII., 44-46. Uo., XIX., 357. 39 Sztálin, Collected Works VI., 333-334. 40 Az „Áprilisi tézisek” a Pravda 1917. április 7-i számában jelentek meg. –(74)– 37 38

amennyiben egyáltalán tartozott valahová politikailag – a mensevikeket támogatta.41 Ez nem is volt meglepő. Lenin radikalizmusa valamennyi tehetséges szocialistát a mensevik táborba kergetett. Ez a helyzet meg is felelt neki: annál könnyebb rávenni a többieket, hogy amikor eljön a döntés pillanata, gondolkodás nélkül kövessék. Ahogy egyikük mondta: „Lenin megérkezése előtt valamennyi elvtárs a sötétben bolyongott.”42 A másik önálló gondolkodású bolsevik Trockij volt. Májusban érkezett Szentpétervárra Amerikából. Rögtön rájött, hogy Lenin az egyetlen cselekvőképes ember a soraikban, s fő hadsegédévé vált. Ettől kezdve ez a két ember mintegy 20 ezer hívének parancsolt a több mint 160 milliós országban. Az 1917-es orosz forradalmat, „februári” és „októberi” szakaszában is a parasztok robbantották ki, akiknek száma az 1867-es 56 millióról 1913-ra 103,2 millióra növekedett.43 A háború előtti Oroszországban kevesebb, mint 3,5 millió gyári munkás és bányász élt, s a „proletariátus” még legtágabban véve sem számlált többet 15 milliónál. A nagyvárosok 25 millió lakosa közül sokan paraszti származékok voltak, a városban dolgoztak, de a falura támaszkodtak. Ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a radikális eszmék a parasztság körében is terjedjenek. Lényegében azonban ezek már régóta jelen voltak. A parasztközösség régi hagyomány volt Oroszországban, részben a faluközösségre (obscsina), részben a kézművesek szövetkezeteire (artyel) támaszkodott. Ezeket az orosz ortodox egyház is szentesítette. Az egyéni meggazdagodás a közérdekkel ellentétesnek, gyakran bűnnek számított. A kapzsi paraszt, a kulák volt a rossz paraszt: a kulákok nem alkottak osztályt (ez későbbi bolsevik találmány). A legtöbb parasztban együtt élt a hierarchia tisztelete az egyenlőség szellemével; ez utóbbi rendszerint azokban a válságos pillanatokban bukkant elő, amikor a szabadság képzete (volja) szerzésre és elkobzásra ösztönözte őket. A parasztokban azonban a legcsekélyebb vágy sem élt az „államosításra” vagy „társadalmasításra”: szavaik sem voltak ezekre a fogalmakra. Sokan egyszerűen önálló parcellára vágytak, ami természetes is volt. A parasztbirtokok megteremtésére 1861-től tett lépések csupán arra voltak alkalmasak, hogy felkorbácsolják étvágyukat, ez volt az alapja az 1905-ös falusi nyugtalanságnak. 1906-tól a cár okos miniszterelnöke, Sztolipin felgyorsította a folyamatot, részben azért, hogy lecsillapítsa a parasztokat, részben azért, hogy jobb élelmiszerellátást biztosítson a városoknak, így segítve elő Oroszország gyors iparosítását. Abban is segítette a parasztokat, hogy kilépjenek a faluközösségekből. 1915 közepéig csaknem kétmilliónyian jutottak egyéni parcellához, további 1,7 milliónyian pedig a faluközösségek Carr, id. mű, I., 40-41. Uo., 82. 43 John L. H. Keep, The Russian Revolution: a study in mass-mobilization (London, 1976), 9. –(75)– 41 42

önkéntes felbomlása után. Ennek következtében a háború előtti évtizedben gyorsan növekedett az orosz mezőgazdasági termelékenység, a parasztok iskolázottabbak lettek, s első ízben technológiai beruházásokat is eszközöltek.44 A háború pusztító csapást mért erre a fejlődésre (amely talán a legreménykeltőbb volt az orosz történelemben), amely egy viszonylag elégedett és jómódú parasztság létrehozását ígérte, ahogy ez Franciaországban és Közép-Európában történt, miközben elegendő élelmiszert biztosított ahhoz, hogy az iparosodás aránylag fájdalommentesen menjen végbe. A háborúban parasztok millióit sorozták be, az otthon maradottaktól pedig még több élelmiszert követeltek a felduzzasztott hadsereg és a kibővített hadiüzemek táplálására. Nagyarányú kényszerbeszolgáltatásokra került sor. Az élelmiszerárak azonban gyorsan növekedtek. Ezért nőtt a feszültség város és vidék között; a nyomorúságos helyzetért mindegyik a másikat okolta. A bolsevikok később képesek voltak kihasználni ezt a kölcsönös gyűlöletet. A háború alatt a kormány egyre brutálisabb eszközökkel próbált élelmiszert kicsikarni a falvakból. Ezért szaporodtak az agrárlázadások, 1916 decemberéig 557-et jegyeztek fel. Növekedett azonban az élelmiszerhiány is, az árak pedig meredeken emelkedtek. Ennek következtében 1916-ban példátlanul megnövekedett az üzemi sztrájkok száma, dacára annak, hogy az iparvidékeken szükségállapot vagy „megerősített biztonsági intézkedések” voltak érvényben. A sztrájkok 1917 februárjában érték el tetőpontjukat, s eltiporták volna őket, ha a parasztok nem lettek volna maguk is dühödtek és kétségbeesettek. Szinte az összes katona paraszt volt, s amikor a szentpétervári helyőrség azt a parancsot kapta, hogy verje le a gyári munkásokat, a katonák fellázadtak. Körülbelül egyharmaduk, mintegy 66 ezer ember, nem volt hajlandó engedelmeskedni a tiszteknek. Mivel fel voltak fegyverezve, a kormányzat összeomlott. A forradalom első lépcsőfoka tehát a parasztok műve volt. Az önkényuralom megdöntése kikerülhetetlenül maga után vonta a falusi hierarchia megdöntését. A földnélküli parasztok kezdték elvenni és felosztani a nagybirtokokat. Ez nem számított túl sokat, mert az Ideiglenes Kormány, mihelyt megszerveződött, amúgy is földreformot akart bevezetni. Időközben azonban kénytelen volt a háborút is folytatni. Az pedig rosszul állt. A galíciai offenzíva kudarcot vallott, júliusra elesett Lvov. Változás történt a kormányban, és Kerenszkij lett a miniszterelnök. Úgy döntött, hogy folytatja a háborút, s ennek érdekében élelmiszert kellett szereznie a

44

D. J. Male, Russian Peasant Organization before Collectivization (Cambridge, 1971); T. Shanin, The Awkward Class: Political Sociology of the Peasantry in a Developing Society: Russia 1910-1925 (Oxford, 1972); Moshe Lewin, Russian Peasants and Soviet Power (London, 1968). –(76)–

parasztoktól. Ez volt az a pont, ahol Lenin háborúellenes politikája, tiszta szerencse folytán, ihletettnek bizonyult. Lenin mit sem tudott a parasztokról, fogalma sem volt róla, mi történik vidéken. De azzal, hogy ellenezte a háborút, egy olyan politikával szállt szembe, amely amúgy is kudarcra volt ítélve, s csoportjával a népi, paraszti erők mellett sorakozott fel, mind a falvakban, mind – ami még fontosabb – a hadseregben. Ennek következtében a bolsevikok első ízben vidéken is megvetették lábukat: 1917 végére közel 2.400 vidéki munkásuk volt 203 központban. Időközben a háborús politika erőltetése megroppantotta az Ideiglenes Kormányt. Március 25-én kiadott rendeletében arra kötelezte a parasztokat, hogy egész termésüket adják át, kivéve azt, amit takarmányozásra és saját szükségleteikre használnak fel. A háború előtt a gabona 75%-a a piacra került, 40%át pedig exportálták. Most, hogy a vidék fellázadt, Kerenszkijnek esélye sem volt arra, hogy begyűjtsön annyit, amennyi a háború folytatásához szükséges volt. A modern orosz történelemben első ízben fordult elő, hogy a termés zöme a gazdaságokban maradt, Kerenszkij kevesebb, mint egyhatodát tudta megszerezni.45 Próbálkozása, hogy többet gyűjtsön be, csupán nyílt lázadásra ösztönözte a parasztokat, s az Ideiglenes Kormány tekintélye vidéken kezdett összeomlani. Ugyanakkor mivel nem sikerült gabonát juttatni a városokba, szeptembertől gyorsan emelkedni kezdtek az élelmiszerárak, sok helyen egyáltalán nem lehetett kenyeret kapni, lázadások törtek ki a hadseregben és a haditengerészetben, s sztrájkok a gyárakban. Október elejére a parasztlázadások már meggyengítették a Kerenszkij-kormányt.46 Most érkezett el a pillanat Lenin számára, hogy megragadja a hatalmat annak az „élcsapatnak” a segítségével, amelyet pontosan erre a célra képezett ki. Arra természetesen nem volt felhatalmazása, hogy megszüntesse a parlamenti kormányzást. Nem volt felhatalmazása semmire, még egy elképzelt marxista feladatra sem. Nem volt parasztvezér. Nem volt proletárvezér sem. Az orosz proletariátus mindenesetre igen csekély létszámú volt. S nem kellett neki a leninizmus. A több mint száz petícióból, amelyet 1917 márciusában ipari munkások juttattak el a központi hatóságokhoz, alig volt olyan, amely említést tett a szocializmusról. Körülbelül 51%-uk rövidebb munkaidőt, 18%-uk magasabb béreket, 15%-uk jobb munkakörülményeket és 12%-uk munkásbizottsági jogokat követelt. A „proletárforradalomnak” nem volt tömegtámogatása; gyakorlatilag egyáltalán nem támogattak semmi olyasmit, ami akár távolról emlékeztetett volna arra, amit Lenin javasolt.47 Azóta is ez volt az egyetlen alkalom, amikor az orosz gyári munkásoknak alkalmuk nyílott arra, hogy elmondják, mit Keep, id. mű, 172-185. Uo., 207 skk., 216. 47 M. Ferro, Le Révolution (Paris, 1967), 174., 183. –(77)– 45 46

akarnak igazán; s amit akartak, az sorsuk megjavítása, és nem a világ felfordítása volt. „Munkásbizottságokon” a szovjeteket értették. Ezek 1905ben alakultak meg először, teljesen spontán módon. Lenint meglepte a megjelenésük, hiszen a marxi szövegek értelmében nem kellett volna létezniük. A „februári forradalomban” azonban újból létrejöttek, s amikor Lenin 1917 áprilisában visszatért Oroszországba, úgy döntött, alternatív megoldást jelenthetnek az általa gyűlölt parlamenti rendszerrel szemben. Azt gondolta, s ebből a szempontból igaza volt, hogy legalább néhány üzemi szovjetbe beépítheti az embereit, és általuk manipulálhatja őket. Az áprilisi tézisekben ezért nem „parlamenti köztársaságot… hanem a munkás- és parasztszovjetek küldötteinek köztársaságát” hirdette meg, „az egész országban, alulról felfelé építkezve”.48 Mindig is ügyes opportunista lévén, a szovjeteket az 1870-es Párizsi Kommün modern változatának kezdte tekinteni: a vezetést egy olyan eltökélt csoport veheti át, amilyen az övé, s így a „proletárdiktatúra” eszközeivé válhatnak. Ezért amikor a bolsevikok április vége felé konferenciára gyűltek össze, rávette őket, hogy követeljék: „a városi és vidéki proletárok” teremtsék meg „minden államhatalom gyors átadását a szovjetek kezébe.”49 Amikor Trockij, aki valóban dolgozott egy 1905-ös szovjetben, májusban megérkezett, megbízták azzal, hogy szerezze meg a legfontosabb, pétervári városi szovjetet. 1917. június elején 822 küldöttel összeült az első Összoroszországi Szovjetkongresszus. A városok abszurd módon túlreprezentáltak voltak. A szociálforradalmároknak, akik a parasztok nevében szóltak, 285 küldöttük volt. A mensevikeknek, akik a szervezett munkásokat képviselték, 248. Kisebb csoportok összesen 150 küldöttet delegálhattak, 45 küldött pedig nem képviselt senkit. A bolsevikoknak 105 küldöttjük volt.50 Az anarchisták július 3-án erődemonstrációt tartottak, nagy utcai tüntetésekre hívtak fel a háború ellen. A kormányhoz hű erők azonban szétszórták őket, s néhány bolsevikot – köztük Kamenyevet és Trockijt – letartóztattak. Lenin Finnországba tudott menekülni, mert még nem tekintették végzetesen veszélyes ellenségnek.51 A döntő változás nyáron és kora ősszel következett be. A háborús frontok kezdtek összeomlani. Augusztusban Kerenszkij összpárti „állami kongresszust” tartott Moszkvában, 2000 küldöttel. Az eredmény a semmivel volt egyenlő. A hónap végén Kornyilov cári tábornok katonai puccsot kísérelt meg, amely kudarccal végződött. Mindezek az események Lenin kezére játszottak, különösen az utolsó, amely lehetővé tette számára a félelem olyan légkörének megteremtését, amelyben meg tudta Carr, id. mű, I., 94-99. Uo., 83-86. 50 Uo., 89. 51 A BBC televíziónak adott interjúban megkérdeztem Kerenszkijt, miért nem lövette agyon Lenint. Ezt válaszolta: „Nem tekintettem őt fontosnak.” –(78)– 48 49

győzni az embereket, hogy az új köztársaság megőrzése érdekében szükséges megszegni a törvényt. A törvényes rendet azonban elsősorban az ásta alá, hogy Kerenszkij nem tudott élelmet szerezni a parasztoktól. A csapatok feloszlottak, elárasztották a városokat, ahol azonban nem jutottak kenyérhez. Ott azután a szovjetekhez csatlakoztak, vagy szovjeteket hoztak létre, s rövidesen bolsevik szóvivőket választottak, akik a háború azonnali befejezését ígérték, s azt, hogy minden földbirtokot felosztanak a parasztok között, Szeptember elejére a bolsevikoknak többségük lett a pétervári és a moszkvai szovjetben (ez volt a két valóban fontos szovjet), s szeptember 14én Lenin, aki még mindig bujkált, elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kiadja a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszót.52 A börtönből éppen szabadult Trockij azonnal a pétervári szovjet elnöke lett, amely az eljövendő felkelés centruma volt. Tulajdonképpen Trockij volt a forradalom aktív vezetője. Az ész azonban Lenin volt, ő hozta a legfontosabb döntéseket, ő volt a letéteményese „a hatalom akarásának”. A bolsevik forradalom, még kevésbé a kommunista állam megteremtése teljesen lehetetlen lett volna nélküle. Október 9-én álruhában lopódzott vissza Pétervárra, s a Központi Bizottság másnapi ülésén 10:2 arányban a fegyveres felkelés mellett szavaztak. Politikai Bizottságot – „Politbürót” (először halljuk ezt a nevet) – hoztak létre, amely Trockij vezetésével a pétervári szovjetből alakult. A felkelést úgy időzítették, hogy felhasználják az október 25-én összeülő második Összoroszországi Szovjetkongresszust. Előző este Lenin létrehozta embrionális kormányát, reggel pedig Trockij emberei akcióba léptek, s az egész városban elfoglalták a kulcsfontosságú pontokat. Az Ideiglenes Kormány tagjait fogságba ejtették, vagy elmenekültek. Vérontás alig történt. Délután a bolsevikok rávették a szovjetkongresszust, hogy hagyja jóvá a hatalom átadását. Másnap, mielőtt feloszlott volna, a kongresszus dekrétumot fogadott el a békéről, egy másikban eltörölték a földbirtokot, a harmadikban pedig jóváhagyta a Népbiztosok Tanácsának, vagy röviden a Szovnarkomnak az összetételét, az első Munkás-Paraszt Kormányt.53 Ám ahogy később Sztálin gondosan rámutatott, a hatalmat a forradalmi katonai bizottság ragadta meg, és a szovjetek kongresszusa „csak átvette a hatalmat a pétervári szovjettől”.54 A különbségtevéssel az volt a célja, hogy megőrizze a marxista proletárforradalom koncepcióját. Kétségtelen, hogy Lenin hatalomra kerülése egyáltalán nem volt törvényes. De nem is volt szó forradalmi felkelésről. Régimódi államcsíny volt, vagy, ahogy nemsokára a németek nevezték, puccs. Nem volt benne semmi marxista.

Lenin, Collected Works, XXI., 142-148. Carr, id. mű, I., 94-99. 54 Sztálin, Collected Works, VI., 347. –(79)– 52 53

Annak idején azonban Lenin ügyesen kihasználta azt a kétséges legitimitást, amelyet a szovjetek nyújtottak rendszerének. A következő két hónapban voltaképpen gondosan két szinten ténykedett, amelyek furcsamód a világ marxista szemléletének feleltek meg. A felszínen találjuk az alkotmányos rendet és a formális törvényességet. Ez volt a látszat, a nyilvánosság, a külvilág igényeit szolgálta. Mélyebb szinten találjuk a valóságos hatalom mélyszerkezetét: a rendőrséget, a hadsereget, a távközlést, a fegyvereket. Ez volt az igazi hatalom. A látszat szintjén Lenin „ideiglenesnek” nevezte kormányát, amely addig működik, ameddig nincs mód összehívni az „alkotmányozó nemzetgyűlést”, amelyet a Kerenszkijkormány november 12-re tervezett megválasztani. A választások tehát zajlottak, s itt a bolsevikok csak az egyik résztvevő csoportot alkották. Ez volt az első és utolsó igazi parlamenti választás, amelyet valaha is tartottak Oroszországban. Mint várható volt, a többséget a paraszti irányultságú szociálforradalmárok szerezték meg, a 707 küldöttből 410 tartozott hozzájuk. A bolsevikok 175 helyet kaptak, a mensevikek 17-et, a polgári kadétoknak 17 helyük volt, a fennmaradó tagok a „nemzeti csoporthoz” tartoztak. Lenin 1918. január 5-re hívta össze a nemzetgyűlés első ülését. A látszat fenntartása érdekében a baloldali szociálforradalmárok három tagját meghívta a Szovnarkomba. Ez azzal a további előnnyel járt, hogy megosztotta a szociálforradalmárokat, s így most Leninnek többsége lett a szovjetek kongresszusán, amelyet az alkotmányozó gyűlés végezte után három nappal hívott össze. Célja az volt, hogy ettől fogva törvényességének engedelmes eszközévé váljon. Talán ezektől az alkotmányos manőverektől megnyugodva, Pétervár belevetette magát napi ügyeibe és élvezeteibe. Az üzletek még azon a napon is nyitva maradtak, amikor megdöntötték a Kerenszkij-kormányt, a villamosok jártak, a mozik tele voltak. Az Üdvhadsereg, amelyet a köztársaság első ízben engedélyezett, az utcasarkokon játszott. A Mariinszkij-színházban Karsavina lépett fel, Saljapin koncerteket adott. A nyilvános előadások zsúfolt házakat vonzottak. Az előkelő társaság Constant éttermében gyülekezett. Folyt a nagybani szerencsejáték.55 Ugyanakkor a mélystruktúrák szintjén Lenin igen gyorsan dolgozott. Figyelemreméltó, hogy bár oly sok egyéb dolga lett volna, először a sajtó megrendszabályozásával foglalkozott. Szeptemberben, alig valamivel a puccs előtt, nyilvánosan hívott fel a „sokkal demokratikusabb” és „hasonlíthatatlanul teljesebb” sajtószabadságra. A köztársaságban a sajtó tulajdonképpen éppolyan szabad lett, mint amilyen Nagy-Britanniában vagy Franciaországban volt. A hatalom megragadása után két nappal Lenin a sajtóról szóló dekrétummal véget vetett ennek a szabadságnak. „Bizonyos átmeneti, rendkívüli intézkedések” részeként betiltandó minden olyan újság, 55

John Reed, Ten Days that Shook the World (Penguin, 1966), 38-40., 61., 117. –(80)–

amely „nyílt ellenállásra vagy engedetlenségre szólít fel a Munkás-Paraszt Kormánnyal szemben”, vagy „a tények bizonyíthatóan rágalmazó eltorzításával zendülést szít”, szerkesztői pedig bíróság elé állíthatók. Másnap a kormány tíz pétervári újságot tiltott be; tíz másikat a következő héten.56 A hírek tálalását elsősorban a bolsevik párt lapjára, a Pravdára, valamint a szovjetek lapjára, az immár a Szovnarkom által átvett Izvesztyijára bízták. Időközben a hatalmi gépezetet igen gyorsan, bár némi zavaroktól sem mentesen a bolsevik aktivisták foglalták el. A módszer a korporativizmus volt. Mindegyik szervezetben, a gyáraktól a villamosokig szovjet típusú választásokat tartottak. Így lehetett biztosítani, hogy a megválasztott küldöttek elfogadhatóak legyenek a kormányzat számára. Később Borisz Paszternák így jellemezte a folyamatot: „Mindenütt újraválasztották a vezetőséget: a házgondnokságokon, szervezetekben, munkahelyeken, a szolgáltató intézményekben. Megváltozott az összetételük. Mindenhová teljhatalommal felruházott biztosokat neveztek ki, vasakaratú embereket, akik rövid fekete bőrkabátban jártak, megfélemlítő rendszabályokkal és forgópisztollyal voltak felfegyverkezve, ritkán borotválkoztak, és még ritkábban aludtak. Ismerték jól az apró állampapírok középszerű részvényeseinek kispolgári fajtáját, a csúszó-mászó nyárspolgárt, és irgalmatlan, mefisztói gúnnyal beszéltek velük, mint a tetten ért tyúktolvajjal. Mindenhol átvették az irányítást, ahogy a programjuk előírta, és vállalkozás vállalkozás után, egyesület egyesület után vált bolsevikká.”57 A fizikai átvételnek gyorsan megteremtették a rendeletekben és törvényekben kifejeződő alapját is. November 10-én eltörölték a Nagy Péterféle rangokat. November 22-én felhatalmazást adtak a házkutatásokra, elkobozták a szőrmebundákat. December 11-én minden iskolát elvettek az egyháztól, és átadtak az államnak. December 14-én bevezették a bankok állami monopóliumát, s minden iparágat „munkásellenőrzés” alá vettek. December 16-án eltörölték az összes katonai rendfokozatot. December 21-én új törvénykezési szabályokat alkottak a „forradalmi bíróságok” számára. December 24-én azonnali hatállyal államosítottak minden gyárat. December 29-én leállítottak minden kamat- és osztalékkifizetést, szigorúan korlátozták a bankokból történő pénzkivételt. Ahogy később a regényíró, Ilja Ehrenburg megjegyezte: „A lakosság minden reggel gondosan tanulmányozta az új

Lásd a rendeletet in: Mervyn Matthews (szerk.), Soviet Government: A selection of official Documents on Internal Policies (London, 1974). 57 Borisz Pasztemak, Zsivágó doktor (Budapest, 1988), 128. (Pór Judit fordítása) –(81)– 56

rendeleteket, amelyeket még nedvesen és gyűrötten ragasztottak ki a falakra: tudni akarták, mit szabad, és mi tilos.”58 Ám a hatalom megszilárdításának bizonyos kulcsfontosságú mozzanatai még ezen a szinten sem tükröződtek a nyilvános rendeletekben és törvényekben. A hatalomátvétel kezdeti szakaszán Lenin teljesen azoktól a fegyveres osztagoktól függött, amelyeket Trockij szervezett a pétervári szovjetben. Ezek részben politikailag érdekelt fiatal gengszterekből, a „fekete bőrmellényesekből”, részben katonaszökevényekből, gyakran kozákokból álltak. Egy szemtanú így írta le a Szmolnij Intézet termeiben látott jelenetet (a bolsevikok kezdetben innen indultak bevetésre): „Az iroda zsúfolásig tele volt kaukázusi nagykabátot, szőrmesapkát, nemezköpenyt, paszományt, tőröket viselő emberekkel, fényes fekete bajszokkal, meghökkent, rákszerű szemekkel, lovak szagával. Ez volt az elit, a »bennszülött« tisztek parancsnoksága alatt álló krém, összesen talán ötszáz ember. Sapkájukat a kezükben tartva esküdtek hűséget a Forradalomnak.”59 Ezek az emberek hatásosan félemlítették meg a roskadozó köztársaságot. Ám az új rend megteremtéséhez ennél kifinomultabb és könyörtelenebb gépezet kellett: Leninnek politikai rendőrségre volt szüksége. Hitt abban, hogy az erőszak a forradalom lényegéhez tartozik, ezért sohasem riadt vissza attól, hogy terrort kell alkalmaznia. A francia forradalom korszakából Robespierre-re hivatkozhatott: „A nép kormányához a forradalomban éppúgy hozzátartozik az erény, mint a terror, az erény, amely nélkül a terror végzetes, s a terror, amely nélkül az erény tehetetlen. A terror nem egyéb, mint az azonnali, szigorú és hajthatatlan igazságosság; ennélfogva az erény kisugárzása.”60 A forradalmi terror baljós történetét félresöpörve, Marx külön és feltétlen jóváhagyását adta ehhez a módszerhez. Mint írta, „csak egyetlen mód van a régi társadalom véres haláltusájának és az új társadalom véres szülési fájdalmainak megrövidítésére, leegyszerűsítésére és lokalizálására, csak egyetlen eszköz – a forradalmi terror.”61 Máskor azonban Marx mást mondott. A német ortodox marxisták nem fogadták el a terror nélkülözhetetlenségét. Egy évvel azután, hogy Lenin megragadta a hatalmat, Rosa Luxemburg a Német Kommunista Párt 1918 decemberi programjában kijelentette: „A proletárforradalomnak céljai eléréséhez nincs szüksége terrorra, gyűlöli és

Idézi Victor Woroszynski, The Life of Mayakovsky (London, 1972), 194. Nicholas Sukhanov, The Russian Revolution (Oxford, 1955), 518. 60 G. Vellay (szerk.), Discourses et Rapports de Robespierre (Paris, 1908), 332. 61 Karl Marx-Friedrich Engels: Historisch-Kritische Gesamtausgabe I. Teil, VII 423; lásd Carr, id. mű, I., 155. –(82)– 58 59

megveti a gyilkosságot.”62 Voltaképpen részben éppen azért ellenezte Lenin törekvését arra, hogy az „élcsapat” segítségével gyorsítsa fel a proletárforradalom történelmi folyamatát, mert azt gondolta, ez – ahogy a marxi szöveg utalt rá – kísértést jelent a terror alkalmazására, különösen ha tekintetbe vesszük a cári önkényuralom hagyományát, az általános orosz barbárságot és az élet megvetését. A lenini forradalom igazi tragédiája, vagy inkább sok tragédiája közül az egyik valóban az volt, hogy egy vad nemzeti kormányzati módszert élesztett újjá, amely pedig már elég hamar kihalt volna. Az 1917 előtti nyolcvan évben az orosz birodalomban kivégzett emberek száma átlagosan évente tizenhét volt, s a kivégzések nagy része is a korszak elején történt.63 A háború alatti Oroszország a cárizmus utolsó éveiben bizonyos fokig liberálisabb volt, mint a háborús szabályozás alatt élő Nagy-Britannia és Franciaország. A Köztársaság teljes mértékben eltörölte a halálbüntetést, bár 1917 szeptemberében a fronton Kerenszkij visszaállította azt. Lenin legtöbb elvtársa is ellenezte a halálbüntetést. A korai bolsevik gyilkosságok többsége matrózok műve volt, akik 1918. január 7-én két volt minisztert öltek meg, majd a következő hónapban háromnapos vérengzést hajtottak végre Szevasztopolban; ezeken az eseteken kívül csak elvétve előforduló parasztvérengzésekről tudunk, eldugott vidéki területeken.64 Nehéz kikerülni azt a következtetést, hogy a terror és az elnyomó rendőri intézkedések alkalmazására irányuló döntést Lenin, fő katonai megbízottja, Trockij jóváhagyásával már igen korán meghozta; s hogy ez, Rosa Luxemburg félelmeit igazolva, kikerülhetetlen része volt annak, ahogy ideológiailag a hatalom megragadását és megőrzését értelmezte, s annak a központosított államnak, amelynek létrehozására elszánta magát. Márpedig ez része volt Lenin jellemének, annak a hatalmi akaratnak, amely olyannyira eltöltötte. Már 1901-ben figyelmeztetett: „Elvileg sohasem tagadtuk meg, nem tagadhatjuk meg a terrort.”65 Majd: „Megkérdezzük: hol állsz a forradalom kérdése kapcsán? Mellette vagy-e, vagy ellene? Aki ellene van, a falhoz állítjuk.” Röviddel hatalomra kerülése után megkérdezte: „Képtelenek vagyunk találni magunk között egy Fouquier-Tinville-t, aki

Bericht über den Gründungsparteitag der Kommunistischen Partei Deutschlands (Spartakusbund) (Berlin, 1919), 52. 63 Az adatot Alekszandr Szolzsenyicin idézi 1975. június 30-án, Washingtonban tartott beszédében, Alexander Solzhenitsyn Speaks to the West (London, 1978). 64 Carr, id. mű, I., 153., 2. lábjegyzet. 65 Lenin, Collected Works, IV., 108. –(83)– 62

megszelídítené vad ellenforradalmárainkat?”66 Az a tény, hogy kormányfőként Lenin gyakrabban kezdett használni olyan kifejezéseket, mint „főbe lőni őket”, „kivégzőosztag”, „falhoz állítani”, arra utal, hogy növekvő étvággyal fordult a szélsőséges módszerekhez. Sokat elárul az a titkosság, vagy inkább szándékos kétszínűség, amellyel Lenin megteremtette azt az eszközt, amelyet szükség esetén fel lehetett használni az ellenforradalmi terrorral szemben. A bolsevikok fegyveres ereje, mint erre már utaltunk, eredetileg Trockij forradalmi-katonai bizottsága volt a pétervári szovjetben. Trockijnak nem voltak aggályai az erőszak alkalmazásával szemben, akár a forradalom sikere utáni időszakban is: „Nem fehér kesztyűben, lakkozott padlón lépünk be a szocializmus birodalmába” – mondta.67 1917. október 25-26-a után ez a bizottság rögtön a Központi Végrehajtó Hatalom albizottságává alakult át, s biztonsági feladatokat látott el: harcolt az „ellenforradalmi tevékenység” ellen, amihez a „szabotázst, élelmiszerrejtegetést, szállítmányok szándékos feltartását stb.” sorolták. Létrehozását a Szovnarkom 1917. november 12-i rendeletében tették közzé.68 Mivel e bizottság feladata volt a gyanúsítottak elleni vizsgálat lefolytatása is, külön részlege alakult a fanatikus lengyel Feliksz Dzerzsinszkij vezetésével, aki a Szmolnij biztonságáért felelt. Amikor azonban 1917. december 7-én egy újabb Szovnarkom-rendelettel végleg feloszlatták a katonai bizottságot, Dzerzsinszkij részlege fennmaradt, s átalakult „Összorosz Rendkívüli Bizottsággá” (Cseka), azzal a feladattal, hogy harcoljon az „ellenforradalom és szabotázs” ellen. A Cseka létrehozásáról szóló rendeletet csak több mint tíz évvel később tették közzé (Pravda, 1927. december 18.), így Lenin biztonsági szolgálata kezdettől fogva és később végig igazi titkosrendőrség volt, amennyiben hivatalosan még a létezését sem ismerték el.69 Nem volt kérdéses, hogy a Csekát kezdettől fogva a legtágabb körben, és a lehető legkönyörtelenebbül kívánták használni. Egy héttel az előtt, hogy megkezdődött hivatalos, bár titkos létezése, Trockijt kérdőre vonták az őrizetbe vételek és házkutatások számának növekedése miatt. Ő védelmébe vette ezeket az intézkedéseket a Parasztküldöttek Összorosz Kongresszusa előtt, hangsúlyozva, hogy „azt követelni, hogy polgárháború s időszakban

V. Adorackij, Voszpominanyija o Lenine (1939), 66-67.; V. Bonc-Brujevics, Na Bojevküh Posztah Fevralszkoj i Oktyabrszkoj Revoljucii (1930), 195.; mindkettőt idézi Carr, id. mű, I., 156-157, 4. Lábjegyzet. 67 Trotsky, Collected Works, II., 202. 68 Lásd Lenin, Collected Works, XXII., 78. 69 Carr, id. mű, 1., 158., 3. Lábjegyzet; The History of the Civil War in the USSR, II. (London, 1947), 599-601.; J. Bunyan és H. H. Fisher, The Bolshevik Revolution 1917-1918 (Stanford, 1934), 297-298. –(84)– 66

minden elnyomást kerüljünk el, annyit jelent, hogy hagyjunk fel a polgárháborúval.”70 A Cseka bizottsága nyolc főből állt, Dzerzsinszkij vezetésével, és ő gyorsan további fanatikusokkal töltötte fel az állományt, és a rangidős vizsgálótisztek és ügynökök testületét. Sokan közülük szintén lengyelek vagy litvánok voltak, például a baljós kinézetű Latsis, vagy „Peters”, a Sidney Street Siege-i Festő Péter fivére, a houndsditchi sorozatgyilkos, és a szadista Kedrov, aki végül megőrült. A szervezet irtózatos iramban bővült. 1917 decemberében és 1918 januárjában amilyen gyorsan csak tudták, toborozták az embereket, s Dzerzsinszkij egyik első ténykedése az volt, hogy országos hírszerző hálózatot állított fel: valamennyi helyi szovjetet felkérte, szolgáltasson „információkat azokról a szervezetekről és személyekről, amelyeknek, illetve akiknek tevékenysége a forradalom és a néphatalom ellen irányul.” Ebben a rendeletben azt javasolták, hogy a helyi szovjetek maguk is állítsanak fel biztonsági bizottságokat, amelyek a hivatásos ügynököknek jelentenek, az előbbiek révén pedig a Csekát amatőr és mellékfoglalkozású informátorok növekvő serege támogatta. A főfoglalkozású alkalmazottak száma kérlelhetetlen iramban növekedett. A cár titkosrendőrsége, az Ohrana 15 ezer embert alkalmazott, s ezzel a létszámmal a régi világ messze legnépesebb ilyen szervezete volt. Ezzel szemben a Csekának, alapítása után 3 éven belül 250 ezer főfoglalkozású ügynöke volt.71 Tevékenysége ennek megfelelően széles körű volt. Míg az utolsó cárok alatt évente átlag tizenhét embert végeztek ki (mindenfajta bűntényt figyelembe véve), addig 1918-1919-ben a Cseka kizárólag politikai vétkekért havonta átlag ezer kivégzést eszközölt.72 Biztosan alábecsült számról van szó – az ok a Lenin által teremtett rendszer romlottságának lényegét érinti. Szinte közvetlenül a Cseka életre hívása után rendeletileg újfajta „forradalmi törvényszéket” hoztak létre, amely azokat ítélte el, „akik felkelést szerveznek a Munkás-Paraszt Kormány hatalma ellen, aktívan szembeszegülnek vele, vagy nem engedelmeskednek neki, vagy másokat szólítanak fel szembeszegülésre és engedetlenségre”, s ezek foglalkoztak a szabotázsban vagy rejtegetésben vétkesnek talált köztisztviselőkkel is. A törvényszéket felhatalmazták arra, hogy „az eset körülményeivel és a forradalmi lelkiismeret parancsaival” összhangban szabja ki a büntetést.73 Ez a rendelet egyszer s mindenkorra véget vetett a törvény uralmának Lenin alig néhány hete létrehozott új államában. Ugyanakkor kitűnően illeszkedett a Cseka-rendszerhez. A cárok idején az Ohranának joga volt bárkit letartóztatni, azután azonban a foglyot nyilvános tárgyalás céljából át kellett adnia a bíróságnak, amihez éppúgy joga volt, Carr, id. mű, I., 157. George Leggett, The Cheka: Lenin’s Political Police (Oxford, 1981). 72 Szolzsenyicin, id. mű. 73 Carr, id. mű, I., 158-159. –(85)– 70 71

mint akárki másnak; minden büntetést a rendes polgári hatóságok szabtak ki. Lenin rendszerében a Cseka ellenőrizte a (titokban összeülő) különleges bíróságokat, s hajtotta végre azok ítéleteit. Ezért ha egyszer valaki a Cseka kezébe került, egyetlen mentsvára „a forradalmi lelkiismeret parancsa” lehetett. Mivel az áldozatokat a Cseka tartóztatta le, állította bíróság elé, ítélte el és büntette meg, számukról soha nem készült megbízható feljegyzés. Megalakulása után a Cseka heteken belül működtetni kezdte első koncentrációs és munkatáborait. Ezek eredetileg a Szovnarkom egyik rendelete nyomán jöttek létre, amely elrendelte, „gyűjtsék be a burzsoá férfiakat és nőket, s lövészárkokat ásassanak velük Pétervárott.”74 Elhelyezésükre és őrzésükre táborokat állítottak fel, s mihelyt a Csekára bízták a kényszermunka-program felügyeletét, fogolytáborai gombamódra kezdtek szaporodni a külvárosokban, vagy akár eldugott vidéki területeken – ez volt a magva a későbbi gigantikus „Gulág-szigetcsoportnak”. 1917 végére, amikor Lenin még csak 9-10 hete volt hatalmon, már helyénvaló azt állítani, hogy a Cseka „állam volt az államban”. Számos tevékenysége alapján tulajdonképpen maga volt az állam. Elvethetjük azt az elgondolást, hogy létrejötte és növekedése Lenin akarata ellen történt. Minden rendelkezésünkre álló tény ennek ellenkezőjét bizonyítja.75 Lenin fogalmazta meg az összes kulcsfontosságú rendeletet, s Dzerzsinszkij mindig is az ő kreatúrája volt. Tulajdonképpen személyesen Lenin volt az, aki a Csekát átitatta a terror szellemével, s aki 1918 januárjától állandóan arra ösztökélte, hogy hagyja figyelmen kívül más bolsevikok, köztük számos Szovnarkom-tag kételyeit és emberi érzéseit. Amikor biztonsági okokból Lenin Pétervárról Moszkvába helyezte át a kormányt, s a Szovnarkomot a Kremlben helyezte el, arra biztatta Dzerzsinszkijt, hogy a saját főhadiszállását a Szovnarkomtól függetlenül állítsa fel. Erre a célra az egyik nagy biztosítótársaság székházát foglalták el a Lubljanka-téren; benne „belső börtönt” építettek a politikai gyanúsítottak számára; s ettől a perctől fogva a Cseka önálló állami intézmény volt, amely közvetlenül Leninnek jelentett. Ő pedig kétséget sem hagyott tisztviselőiben arra vonatkozóan, hogy mit akar. 1918 januárjában három hónappal a polgárháború kitörése előtt – azt hirdette, hogy „a helyszínen főbe kell lőni minden tizediket azok közül, akiket semmittevésen érnek”. Egy héttel később nyilvánosan sürgette a Csekát: „Amíg nem alkalmazunk terrort – helyszíni főbelövést a spekulánsok ellen – addig semmit sem érünk el.” Néhány héttel később „az uzsorások, csalók stb. letartóztatását és főbelövését” követelte. A kormányrendeletek bármely megszegését a „legkeményebb büntetésnek” kell követnie.76 Február 22-én felhatalmazást adott arra a CsekaUo., 159. Leggett, id. mű. 76 Lenin, Collected Works, XXII., 166-167., 243., 449., 493. –(86)– 74 75

hirdetményre, amely elrendelte, hogy a helyi szovjetek „válasszák ki, tartóztassák le, és azonnal lőjék főbe” „ellenségek, spekulánsok, stb.” egész csoportjait.77 Ehhez az általános rendelethez a saját személyes utasításait is hozzáfűzte. Így például 1918 augusztusában ezt a táviratot küldte a nyizsnijnovgorodi szovjetnek: „Tegyenek meg minden erőfeszítést, alakítsák meg a diktátorok trojkáját…. azonnal vezessék be a tömegterrort, lőjék főbe és szállítsák el azt a többszáz prostituáltat, akik leitatják a katonákat, volt tiszteket, stb. Egy percet se vesztegessenek.”78 Példája másokat is megihletett. A következő hónapban a hadsereg lapja ezt hirdette: „Könyörület, takarékoskodás nélkül százával öljük meg ellenségeinket, legyenek akár sok ezren, fulladjanak bele a saját vérükbe… patakokban folyjon a burzsoázia vére.”79 Lenin buzdítása meg is hozta az eredményt. 1918 első hat hónapjában, hivatalos számadatok szerint a Cseka csak huszonkét foglyot végzett ki. Az év második felében hatezer kivégzésre került sor, egész 1919-ben pedig közel tízezerre. W. H. Chamberlain, a forradalom első történetírója és szemtanúja úgy számolt, hogy 1920 végéig a Cseka több mint húszezer halálos ítéletet hajtott végre.80 A lenini terror legfelkavaróbb és történetileg legfontosabb vonása azonban nem az áldozatok száma, hanem kiválasztásuk elve volt. A hatalom megragadása után alig néhány hónap alatt Lenin szakított az egyéni bűn fogalmával, s ezen keresztül a személyes felelősség egész zsidó-keresztény etikájával. Már nem érdekelte, hogy valaki mit tesz vagy tett – még kevésbé, hogy miért teszi –, és először csak bátorította, majd utasította elnyomó gépezetét, hogy az embereket ne valóságos vagy képzelt bűnök, hanem általánosítások, hallomás, rémhírek alapján fogja le, és semmisítse meg. Először kategóriákat ítélt el: „prostituáltak”, „munkakerülők”, „batyuzók”, „spekulánsok”, „áruhalmozók” – valamennyien többé-kevésbé bűnözők. Őket azonban gyorsan követték egész foglalkozási csoportok. A vízválasztót Lenin 1918 januári rendelete jelentette, amelyben az állam képviselőit felszólítja, hogy „minden káros rovartól tisztítsák meg az orosz földet”. Ez nem bírói aktus volt, hanem felhívás tömeggyilkosságra, Sok-sok évvel később Alekszandr Szolzsenyicin csupán néhány csoportot sorolt fel azok közül, amelyek ily módon, mint „rovarok”, kipusztulásra ítéltettek. Ide tartoztak a „volt zemsztvo-tagok, a borpalackozók mozgalmaihoz tartozó emberek, háztulajdonosok, középiskolai tanárok, községi tanácsok és kórusok, papok, szerzetesek és apácák, tolsztojánus pacifisták, szakszervezeti tisztségviselők” – rövidesen valamennyit a „volt néphez”

Pravda, 1918. február 23.; Bunyan és Fisher, id. mű, 576. Idézi Leggett, id. mű. 79 Uo. 80 Douglas Brown, Doomsday 1917: the Destruction of Russia’s Ruling Class (London, 1975), 173-174. –(87)– 77 78

sorolták.81 Az elítélt csoportokkal foglalkozó törvényerejű rendeletek hamarosan egész osztályokra terjedtek ki, és a Cseka hivatásos tagjai lelkesen követték azt az elképzelést, miszerint az embereket inkább együtt, mint külön-külön kell legyilkolni. Dzerzsinszkij után a legfontosabb Csekatisztségviselő valószínűleg a vérengző litván M. Y. Latsis volt. A lenini terror igazi meghatározásához ő jutott a legközelebb: „A Rendkívüli Bizottság sem vizsgálóbizottság, sem törvényszék. Harci szerv, amely a polgárháború otthoni frontján ténykedik. Az ellenséget nem elítéli, hanem lecsap rá… nem egyének ellen háborúskodunk. A burzsoáziát mint osztályt irtjuk ki. Nem keresünk bizonyítékokat vagy tanúkat, hogy felfedjük a szovjethatalom elleni tetteket vagy szavakat. Az első kérdés, amelyet felteszünk, ez: melyik osztályhoz tartozik, honnan származik, milyen volt a neveltetése, mi a hivatása? Ezek a kérdések döntik el a vádlott sorsát. Ez a vörös terror lényege.”82 Mihelyt Lenin eltörölte az egyéni bűn eszméjét, s pusztán foglalkozásuk vagy származásuk miatt kezdett „kiirtani” (ezt a szót gyakran használta) egész osztályokat, többé nem volt olyan határ, amelyen túl ezt a halálos elvet ne lehetett volna hajtani. Hiszen nem lehet-e egész emberkategóriákat „ellenségként” osztályozni és börtönre vagy halálra ítélni pusztán bőrszínük, faji eredetük vagy akár nemzeti hovatartozásuk miatt? Nincs lényeges erkölcsi különbség osztályháború és faji háború, egy osztály vagy egy faj megsemmisítése között. Így hát megszületett a népirtás modern gyakorlata. Miközben a Cseka szerveződött, Lenin tovább fáradozott azon, hogy felszámolja a köztársaság demokratikus örökségét. Az Alkotmányozó Gyűlést 1917. november 12-én választották meg. Lenin december 1-jén fejtette ki vele kapcsolatos nézeteit: „Arra kértek bennünket, hogy az eredeti terveknek megfelelően hívjuk össze az Alkotmányozó Nemzetgyűlést. Köszönjük, ebből nem kérünk! Ez a nép ellenében történt volna, s mi azért hajtottuk végre a felkelést, hogy biztosítsuk, hogy nem fogják a nép ellen felhasználni.”83 „Tézisek az Alkotmányozó Gyűlésről” című cikkében, amely névaláírás nélkül jelent meg a Pravda december 13-i számában, a parlamentet, amely „a burzsoá köztársaságban… a demokrácia elvének legmagasabb formája” a szovjettel vetette össze, amely „a demokrácia elvének magasabb formája”. Ezért a proletariátus elárulásával egyenlő „minden kísérlet arra…, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlést formális, jogi álláspontról, a burzsoá demokrácia keretei között vegyük szemügyre.” A. Szolzsenyicin, A Gulág-szigetcsoport, 3 kötet (Budapest, 1992). Idézi Harrison Salisbury, Black Night, White Snow: Russia’s Revolutions, 1905-1917 (London, 1978), 565. 83 Lenin, Collected Works, XXII., 109-110. –(88)– 81 82

Amennyiben a Gyűlés „nem tesz feltétel nélküli nyilatkozatot a szovjethatalom elfogadásáról”, olyan válsággal kell szembenéznie, amely „csak forradalmi eszközökkel oldható meg”.84 Ez nem annyira érv, mint inkább annak a ténynek egyszerű leszögezése volt Lenin részéről, hogy rendszere nem tűr el semmiféle demokratikus ellenőrzést a parlament részéről. Négy nappal később ezt a véleményét nyomatékosítva „ellenforradalmi összeesküvés szervezése miatt” letartóztatta a szociálforradalmárok jobboldalának vezérét, Avkszientyijevet és fő követőit.85 Mire 1918. január 5-én összeült a Gyűlés, Lenin – igaz, még kicsiben – már megteremtette az elnyomó rendszer lényeges alkatrészeit (a Csekának még csak 120 főállású ügynöke volt), ezért azzal a megvetéssel kezelhette a parlamentet, amelyre az szerinte rászolgált. Nem bízta magát a véletlenre, az utolsó sorig megírta a forgatókönyvet. Az épületet a Balti Flotta matrózai „őrizték”, ez volt a Lenin rendelkezésére álló fegyveres csoportok közül a legszélsőségesebb. A gyűlés előtti napon az Izvesztyija figyelmeztette a küldötteket, hogy „az Orosz Köztársaságban minden hatalom a szovjeteké és a szovjet intézményeké”, s ha megkísérlik „az államhatalom egyik vagy másik funkcióját kisajátítani maguknak”, ellenforradalmárokként fognak bánni velük, „s a szovjethatalom rendelkezésére álló minden eszközzel, beleértve a fegyveres erőszak alkalmazását is, szétzúzzák őket”.86 Mihelyt összegyűltek a küldöttek, Lenin hóhéra, Szverdlov egyszerűen letaszította a pódiumról a gyűlés legidősebb tagját, aki az orosz hagyományok szerint meg akarta nyitni az ülést, s maga vette át a szót. Ezt hosszú vita követte, amely éjfél után szavazásba torkollott. A bolsevikok és szövetségeseik 237:138 arányban vesztettek. A bolsevikok ekkor visszavonultak, s egy óra múlva szövetségeseik, a baloldali szociálforradalmárok is követték őket. Január 6-án hajnali öt órakor, közvetlenül Lenin utasítására, az őrcsapatot vezető matróz azt mondta a Gyűlés tagjainak, hogy az ülést be kell rekeszteni, mert „az őrség fáradt”. Tizenkét órával elnapolták az ülést, amely azonban soha többé nem gyűlt össze, mert még aznap, Lenin beszédét követően a Központi Végrehajtó Bizottság hivatalosan feloszlatta, és az ajtókhoz őrséget állítottak, amely hazaküldte a küldötteket. A parlament melletti fegyvertelen tüntetést feloszlatták, a tömegből többeket megöltek.87 Ilyen rövid úton és brutálisan vetett véget Lenin a parlamenti demokráciának Oroszországban. Három nap múlva, ugyanabban az épületben és Szverdlov elnökletével gyűltek össze a szovjetek, hogy áldásukat adják a kormányzat döntéseire. Uo., XXII., 231-234. Izvesztyija, 1917. december 22. 86 Carr, id. mű, I., 117-118. 87 Uo., 119, 2. lábjegyzet, 120. 84 85

–(89)–

1918 január végére, nagyjából tizenkét héttel a hatalom átvétele után Lenin annyira megszilárdította diktatúráját, hogy hatalmát külső beavatkozáson kívül semmi sem dönthette meg. Ekkorra a németek persze minden nehézség nélkül képesek lettek volna szinte elfújni őt. Valamennyi fronton gyorsan nyomultak előre, ellenállásba alig ütköztek. Március 3-án azonban Lenin aláírta az általuk diktált békeszerződést, miután vitában legyőzte Trockijt és más elvtársait, akik mindaddig a „sem háború, sem béke” irányvonalat akarták követni, amíg ki nem tör a német munkások forradalma. Ezután a háború hátralévő részében a németeknek érdekükben állt, hogy Lenin folytathassa működését. Mint külügyminiszterük, Paul von Hintze tengernagy 1918 júliusában kijelentette: „A bolsevikok segítségével lehet leginkább a káosz állapotában tartani Oroszországot, ami Németország számára lehetővé teszi, hogy tetszése szerint szakíthasson le újabb tartományokat a volt Orosz Birodalomról, a többi felett pedig gazdasági ellenőrzés révén uralkodjon.”88 Ugyanezen, egyszersmind ellentétes okok miatt a szövetségesek azon igyekeztek, hogy megdöntsék Lenin hatalmát, és visszavezessék Oroszországot a háborúba. Leninnek azonban nyilvánvalóan igaza volt, amikor megegyezett Németországgal, amely közelről és közvetlenül fenyegette, szemben a szövetségesekkel, akik messze voltak, és céljaik sem voltak egyértelműek. A Brit Háborús Kabinet már 1917. december 14-én elhatározta, hogy pénzzel segíti a bolsevikellenes erőket, hogy „ezzel Délkelet-Oroszországban életben tartsák az ellenállást a központi hatalmakkal szemben”. December 26-án Nagy-Britannia és Franciaország ebből a célból befolyási övezetekre osztotta fel Oroszországot: a franciáké lett a déli, Nagy-Britanniáé az északi rész.89 1918 márciusában az első brit csapatok megérkeztek Arhangelszkbe és Murmanszkba, kezdetben csak azért, hogy megvédjék az ottani brit hadianyagraktárakat. A németekkel kötött fegyverszünet után a szövetségesek folytatták intervenciójukat, mert Lenin különbékét kötött az ellenséggel; egy időben Winston Churchill még abban is reménykedett, hogy meggyőzi a párizsi Tízek Tanácsát: hivatalosan is üzenjen hadat a bolsevik kormánynak.90 1918 végére 180 ezer szövetséges katona tartózkodott orosz területen – britek, franciák, amerikaiak, japánok, olaszok, görögök, valamint szerb és cseh csapategységek –, továbbá a szövetséges pénzzel, hadfelszereléssel és technikai tanácsadókkal támogatott 300 ezer főből álló bolsevikellenes orosz erő. Feltehető a kérdés: ha Lenin ilyen csekély, szinte alig létező támogatást élvezett a nép részéről Oroszországban, miként sikerült mégis fennmaradnia a rendszerének?

Holborn, id. mű, 490. Gilbert, id. mű, IV., 220. 90 J. M. Thompson, Russia, Bolshevism and the Versailles Peace (Princeton, 1966). –(90)– 88 89

A kérdésre adható rövid válasz az, hogy 1919 nyár végére, ősz elejére a rendszer szinte teljesen ki múlt. Fennmaradása egyáltalán nem volt elkerülhetetlen. Egy sor igen különböző tényező játszott a kezére. Először is, egyetlen kivétellel az érintett szövetséges államférfiak egyáltalán nem fogták fel, milyen óriási jelentősége van egy ilyen új típusú totalitárius diktatúra létrejöttének, vagy hogy milyen hosszú távú hatásokkal jár annak beültetése a föld legnagyobb szárazföldi hatalmának szívébe. Az egyetlen kivétel Winston Churchill volt. Jó történelmi érzéke révén felismerte, hogy egyfajta végzetes vízválasztóhoz érkezett a világ. Erre az igazságra nem annyira az után jött rá, hogy 1918. július 16-án minden bírósági tárgyalás vagy indoklás nélkül a teljes orosz királyi családot meggyilkolták, hanem Lenin augusztus 31-i arcátlan lépése következtében: Lenin ugyanis megparancsolta embereinek, hogy törjenek be a brit nagykövetségre, és öljék meg Crombie kapitány, tengerészeti attasét. Churchill ebben a tettben egy újfajta barbárság kezdetét látta, amely közömbösen tekint a civilizált államok által mindaddig betartott törvényes, szokásjogon alapuló, diplomáciai vagy a tisztesség megkívánta mércékre. A kormányülésen kijelentette, hogy Lenint és Trockijt el kell fogni, és fel kell kötni, „mert igazságot kell tenni rajtuk, bármilyen sokáig tart is ez, s velük kell éreztetni, hogy megbüntetésük a brit politika fontos célkitűzése.”91 1918. november 26-án dundee-i választói előtt kijelentette, hogy a bolsevikok alatt Oroszország „állati barbárságba” süllyedt, s hatalmukat „véres tömegmészárlásokkal és nagyrészt kínai módszerekkel és páncélautókkal végrehajtott gyilkosságokkal tartják fenn… Óriási területeken teljesen kiirtották a civilizációt, miközben a bolsevikok vérengző fenevadakként tombolnak és táncolnak a városok romjai és áldozataik tetemei között.” „A történelem valamennyi zsarnoksága közül – jegyezte meg 1919 április 11-én – a bolsevik zsarnokság a legrosszabb, a legpusztítóbb és legmegalázóbb.” A Lenin által elkövetett atrocitások „hasonlíthatatlanul aljasabbak, nagyobb szabásúak és számosabbak, mint bármi, amiért a császárt felelőssé lehet tenni.” [Vilmos császárt – a szerk.] A kollégáihoz címzett magánjellegű megjegyzései ugyanilyen hevesek voltak. Lloyd George előtt például kijelentette: „Ugyanolyan joggal lehetne törvényesíteni a szodómiát, ahogy elismerni a bolsevikokat.” H. A. L. Fishernek ezt mondta: „Miután legyőztük az összes hunt – a világ tigriseit –, nem fogom hagyni, hogy fölém kerekedjenek a fenevadak.” Mihelyt a rendszer megszilárdította helyzetét, sokkal nagyobb terjeszkedésbe fog majd, mint a cári Oroszország, és – mint Wilson marsallt figyelmeztette –, „rendkívül militarista” lesz.92 Churchillt semmi sem tántorította el attól a véleménytől, hogy a békés és demokratikus nagyhatalmaknak elsődleges

91 92

Gilbert, id. mű, IV., 225. Uo., 227., 278., 235., 275., 362-364. –(91)–

céljuknak kellene tekinteniük ennek az újfajta fenyegetésnek a szétzúzását mindaddig, amíg még ezt megtehetik. Az eszközökre vonatkozóan azonban még Churchill is zavarban volt. Visszautasította kollégáinak a sajtóhoz eljuttatott híreszteléseit, miszerint kész mesteri terve volna a bolsevizmus megfékezésére az egész világon. Erről így írt Lloyd George-nak (1919. február 21.): „Nincs oroszpolitikám. Nem is tudok ilyenről. Azért mentem Párizsba, hogy valamilyen oroszpolitikát keressek! Sajnálom, hogy nem létezik semmiféle oroszpolitika.” Elismerte, nem a Nyugat dolga, hogy megdöntse Lenin rendszerét: „Oroszországot orosz erőfeszítésekkel kell megmenteni.”93 A nyugati vezetők, különböző mértékig ugyan, de valamennyien langyosan álltak hozzá az ügyhöz. 1919 február 14-én Wilson kijelentette, hogy a visszavonulás híve: „Csapataink semmi jót nem tettek Oroszországban. Nem tudták, kiért vagy miért harcolnak.” A franciáknak fontosabb volt, hogy új szövetségesükből, Lengyelországból nagy állam váljék. Lloyd George-ot az otthoni közvélemény izgatta: „A bolsevizmus elterjesztésének egyik módja, ha megpróbáljuk elnyomni. Ha elküldjük katonáinkat, hogy lelőjék a bolsevikokat, bolsevizmust teremtünk itthon.” Sir David Shackleton, a Munkaügyi Minisztérium vezető tisztviselője 1919 júniusában arra figyelmeztette a kormányt, hogy az iparban tapasztalható nyugtalanság fő oka a brit intervenció. A Hadügyminisztérium „a gárdisták körében tapasztalható forradalmi hangulatra” figyelmeztetett, az Arhangelszkben szolgáló Ironside tábornok pedig „tartós és makacs” lázongásokról szóló beszámolókat táviratozott haza saját csapatai körében.94 Mindez mit sem számított volna, ha Lloyd George a leninizmust tekintette volna a legfőbb rossznak. De a dolog nem így állt. A leninizmus az önrendelkezés mellett tette le a voksot. Kész volt szabadon engedni, s valóban szabadon is engedte a peremvidékein lévő összes kis nemzetet: Finnországot, a balti államokat, Lengyelországot, valószínűleg Ukrajnát is, a Krím-félszigetet és a Grúz Köztársaságot. A franciák nevében Foch marsall ezekben az új demokratikus államokban egyfajta cordon sanitaire-t látott, amely elszigeteli a bolsevizmust a civilizált Európától. Churchilltől eltérően a legtöbb nyugati véleményformáló nem tekintette terjeszkedőnek a bolsevizmust; úgy vélték, hogy internacionalista beállítottságuk révén készek egy gyenge Oroszországban is megvetni a lábukat. Az ő szemükben a bolsevikellenes parancsnokok, Kolcsak tengernagy és Gyenyikin tábornok képviselték a cári imperializmust, az olyan régi, félelmetes képzeteket, mint a „medve” vagy a „gőzhenger”. Ez a vélemény egyáltalán nem volt megalapozatlan. Kolcsak makacsul megtagadta a szövetségesektől, hogy

93 94

Uo., 257-259. Uo., 244., 228., 235., 305-306., 261. –(92)–

megerősítse: Lenin hatalmának megdöntése után is garantálja Finnország és a balti államok függetlenségér. Még arra sem tett ígéretet, hogy magában Oroszországban demokratikus választásokat engedélyez. Gyenyikin eléggé lengyelellenesnek mutatkozott, s élesen tiltakozott az ellen, hogy megadja a kívánt szabadságot Ukrajnának, a kaukázusi népeknek és más kisebb nemzeteknek. Mintha a cári birodalmat akarta volna visszaállítani teljes terjedelmében, és ami még rosszabb, hagyományos kegyetlenségével együtt. De a fehéroroszokról Nyugaton (s nem utolsósorban Churchillben) kialakult képre mindennél rombolóbban hatott, hogy Gyenyikin a zsidókkal azonosította a bolsevikokat, csapatai pedig antiszemita atrocitásokat követtek el: 1919-ben több mint 100 ezer zsidót öltek meg Dél-Oroszországban, s szó sincs arról, hogy valamennyiüket a paraszti pogromok során.95 A bolsevikellenes parancsnokok voltaképpen sohasem alkalmazkodtak sem a szövetségesekhez, sem az elnyomott nemzetiségekhez. Ezért amikor Gyenyikin 1919. augusztus 31-én bevette Kijevet, és előrenyomult Moszkva felé, a szövetséges erők már kiürítették az északi területeket, lehetővé téve, hogy Lenin csapatai tömegesen haladjanak dél felé. 1919. október 16-án, amikor Jugyenyics tábornok csapatai csak 40 kilométerre álltak Pétervártól, Gyenyikin pedig a Moszkvától nyugatra lévő Tula szomszédságában állomásozott, kozákjai egy héten belül dezertáltak, Ukrajnában nacionalista felkelések törtek ki, a Kaukázusban pedig általános lázadás. Ettől a pillanattól fogva a fehérorosz áradat kezdett visszahúzódni, s az év végére végérvényes kudarcot szenvedett. Lenin legnagyobb ötlete az volt, hogy később beváltandó csekkeket adott át nemcsak a nemzetiségeknek, hanem mindenekelőtt a parasztoknak. Akkoriban senki sem tudhatta, hogy a csekkek egyikét sem fogják elfogadni. A fehér vezérek úgy érezték, ezekkel az ígéretekkel nem képesek versenyre kelni. Sir Henry Rawlinson tábornok, az utolsó brit parancsnok a helyszínen úgy vélte, a győzelem a bolsevik vezetők jellemének és eltökéltségének volt köszönhető: „Tudják, mit akarnak s keményen dolgoznak, hogy meg is kapják.”96 Bolsevik káderből alig párezernyi volt, Lenin azonban beléjük plántálta hatalom-akarását, s olyan világos célokat tűzött ki eléjük, amelyekért érdemes volt harcolni. Még nem kezdték gyilkolászni egymást. Abszolút könyörtelenek voltak – sokkal inkább, mint ellenfeleik –, gond nélkül lőttek főbe kudarcot vallott parancsnokokat, dezertáló katonákat, nyúlszívű harcosokat, szabotőröket s bárkit, aki ellentmondott vagy gondot okozott. Ez 95 96

Uo., 342., 2. lábjegyzet. Uo., 316. Például Sir H. C. Holman távirata Churchillnek 1920. január 8-án, idézi Gilbert, id. mű, IV., 366-367. (két különálló 96-os lábjegyzet – összevontam, a dig.) –(93)–

a kegyetlenség, szomorúan kell hozzátennünk, a nagyoroszok között szinte mindig kifizetődő. Márpedig a Lenin mögé felsorakozó emberek zömmel természetesen nagyoroszok voltak. A valóban radikális elemek, a kisebbségek és a faji nacionalisták mindannyian a fehérek mögé sorakoztak fel, akik viszont úgy érezték, nem tehetnek nekik engedményeket. A dolgok ilyetén állása végzetesnek bizonyult. Lenin azonban nem volt híján titkos külföldi barátoknak. Az érdekkapcsolatok hálója, amely 1917 novemberében szövődött rendszere és a német hadvezetés között, bár néha lazábban, de a fegyverszünet után is fennmaradt. A Gyenyikin és más fehér parancsnokok mellett tanácsadóként működő brit tisztek gyakran hivatkoznak arra, hogy a németek katonai segítséget nyújtanak a bolsevikoknak.97 Tisztek önkéntessége, lőszer és – a megfelelő időben – az új hadfelszerelési gyárak építéséhez nyújtott ipari szakértelem formájában nyilvánult meg ez a segítség. Ez utóbbi létfontosságú volt a németek számára, akiknek a versailles-i békeszerződés rendelkezései nyomán le kellett szerelniük hadiüzemeiket. Azzal, hogy titokban felkészítették a bolsevikokat a fegyvergyártásra, és új fegyvereket fejlesztettek ki Oroszországban, képesek voltak szinten tartani azokat a készségeket, amelyek, ha megérett rá az idő, ismét nyíltan felhasználhatók voltak otthon. Különös, titkos szövetség alakult ki ezen a módon, amely néha a felszínen is megjelent, például az 1922-es rapallói konferencián, s még látványosabban 1939 augusztusában, bár nagyrészt rejtve maradt: tábornokok, fegyverszakértők, később titkosszolgálatok munkakapcsolata, amely valamilyen formában egészen 1941. június 22-ig működött. A történelem fintora, hogy a szovjet kommunizmus német szakemberektől tanulta meg azoknak a kitűnő tankoknak az előállítását, amelyek segítségével később, 1943-1945-ben legyőzték a német hadsereget. A történelem mélyebben fekvő iróniája, hogy ebben az esetben osztályellenségek házasságáról volt szó: elképzelhetők-e egymástól távolabb eső partnerek a porosz generálisoknál és a bolsevikoknál? A háborús válság végén és utóéletében azonban mindkét csoport önmaga előtt és a külső szemlélők számára is törvényen kívülinek számított. Megállapodásaikban egyfajta gengszerbarátság vált valóra, amelytől a rákövetkező húsz évben Európa még oly sokat szenvedett. Lenin fedezet nélküli és utóbb be nem váltott csekkjei közül az első az volt, amelyet a nemzetiségeknek állított ki. A módszer ebben az esetben Lenintől eredt, de a közvetítő ügynök, akit felhasznált, a korábbi papnövendék, Joszif Dzsugasvili, vagyis Sztálin volt, akit a nemzetiségi ügyek (Narkomnats) népbiztosává nevezett ki. Leninnek egész pályája során briliáns, bár baljós tehetsége volt arra, hogy a szavakat és kifejezéseket a

97

Carr, id. mű, I., 263 skk., 291-305., és B jegyzet, 410 skk. –(94)–

politikai céljait legjobban szolgáló sajátos jelentéssel ruházza fel – az ilyen tehetség különféle formái aztán a huszadik század további folyamán lehangolóan közismertté váltak. Ahogy Lenin számára az olyan parlament, amelyet nem volt képes ellenőrzése alatt tartani, „burzsoá demokráciának” számított, míg a szovjet, amely viszont az ő ellenőrzése alatt állt, „proletárdemokrácia” volt, úgy az önrendelkezés is osztályszínezetet öltött nála. Finnország, a balti államok és Lengyelország elveszett Oroszország számára. Ezeket az országokat ennek megfelelően „burzsoá köztársaságoknak” nevezte, azzal a fenntartással, hogy a megfelelő időben, amikor a szovjethatalom megerősödik, „proletár köztársaságokká” alakíthatók át, s szorosabb kapcsolatba kerülhetnek a Szovjetunióval. Ukrajna viszont, amelynek gabonakészletei nélkülözhetetlenek voltak a rendszer fennmaradásához, nem választhatta a „burzsoá önrendelkezés” útját, s iszonyatos harcok után 1921-1922-ben kénytelen volt elfogadni a „proletár önrendelkezést”, azaz csatlakozni a Szovjetunióhoz.98 Sztálin a Kaukázusban és Oroszország ázsiai részein mindenütt ezt a technikát alkalmazta, ahol a bolsevikok katonai ereje egyáltalán lehetővé tette. Ha fölmerült az önrendelkezés, „burzsoának” bélyegezték, és eltiporták. Az ilyen elszakadási mozgalmak, mondta Sztálin, csupán arra irányuló kísérletek, hogy „nemzeti színezetűnek álcázzák a dolgozó tömegek hatalma ellen folyó harcot”. Az önrendelkezés „nem a burzsoázia, hanem a dolgozó tömegek” joga, s kizárólag a „szocializmusért folyó harc” eszközeként használható fel.99 A valódi, azaz proletár önrendelkezés mindaddig nem nyilvánulhat meg, amíg létre nem jönnek a szovjetek, vagy más, valóban proletár testületek. Akkor minden nemzetiség gyakorolhatja „jogait”. A Narkomnat felhasználásával Sztálin kiépített egy rendszert, amelyben mindegyik nemzetiség élére olyan tisztségviselőket jelölt, akiknek párthűsége erősebb volt helyi kötődéseiknél – helyettese, Pesztkovszkij később úgy írta le ezt a módszert, mint „az oroszosítás régi hagyományának felélesztését”.100 Amikor Gyenyikin veresége után új Nemzetiségi Tanácsot hoztak létre, az csupán a Narkomnat politikai szócsöve lett, s arra szolgált, hogy – Lenin egy másik verbális bűvészmutatványát idézve a helyi szovjeteket és képviselőtestületeket a „kiválás jogáról” az „egyesülés jogának” javára történő lemondásra utasítsa.101 A sorsdöntő 1920-as év végére a már korábban sikeresen kimenekült nemzetiségek kivételével az összes többit sikerült biztonságosan bezárni a szovjetállam keretei közé. Ukrajna esetében ez rögtön bekövetkezett, amint a

Sztálin, Collected Works, IV., 31-32. Leon Trotsky, Stalin (New York, 1946), 279. 100 Carr, id. mű, I., 364. 101 Uo., 389-409. –(95)– 98 99

Vörös Hadsereg végleg uralma alá vonta. A dolog kulcsa Lenin „önkéntes unió” fogalma volt, ahol a moszkvai pártközpont parancsára a helyi párttól eredt a szükséges „akarati” elem. A párton belüli „demokratikus centralizmus” elvének köszönhetően Lenin, majd később Sztálin újjá tudták építeni a cári birodalmat, amelyet Sztálin később még ki is terjesztett. A propagandisztikus külső mázat az úgynevezett Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nyújtotta, amely a nagyorosz imperializmus álcája volt, és az is maradt. Az SzSzKSz alkotmányának létrehozása céljából az első Össz-Oroszországi Szovjetkongresszus 1923. január 10-én huszonöt tagú bizottságot nevezett ki, amelyben hárman képviselték az összes Kaukázuson túli és fehérorosz köztársaságot, öten Ukrajnát és öten az autonóm köztársaságokat. Mivel azonban valamennyien szigorú felső parancsoknak engedelmeskedő párttisztviselők voltak, az alkotmányt valójában egyenesen a moszkvai csúcson fogalmazták (tulajdonképpen maga Sztálin). Csak a felszínen volt föderális alkotmány; csupán külső jogi formát adott egy rendkívül központosított önkényuralomnak, amelyben minden igazi hatalmat egy kicsiny uralkodó csoport gyakorolt.102 Érdemes kissé részletesebben ismertetni azokat a szakaszokat, amelyek során Lenin megteremtette ezt az önkényuralmat, mert lényegében ez szolgált baljós mintául oly sok más rendszer számára a rá következő hat évtizedben. Leninnek négy fő célja volt. Először: megsemmisíteni minden ellenzéket a párton kívül; másodszor: minden hatalmat, beleértve a kormányzást is, a párt kezében összpontosítani; harmadszor: megsemmisíteni minden ellenzéket a párton belül; negyedszer: minden párton belüli hatalmat a saját, illetve a vele együttműködő emberek kezében összpontosítani. Ahogy az alkotmányozás és az SzSzKSz esetében is történt, a négy célkitűzést párhuzamosan kívánta elérni, bár egyik-másik esetében ez gyorsabban sikerült, mint a többinél. Mindenfajta párton kívüli ellenzék eltávolítása a Cseka megszervezése óta kevés problémát vetett fel. A Lenin és Sztálin útmutatásai alapján készített 1918-as alkotmányban „a proletárdiktatúra” öltött testet, amelyet Lenin egyszer nyersen úgy nevezett, hogy „sajátos furkósbot, semmi egyéb”.103 Nem tartalmazott biztonsági garanciákat, és senkinek semmilyen jogot nem adott az állammal szemben. Az állam hatalma korlátlan, oszthatatlan – nincs külön törvényhozó és végrehajtó hatalom, független igazságszolgáltatás – és abszolút volt. Osztálynélküli társadalomban az egyén maga az állam, hogyan állhatnának tehát szemben egymással, kivéve azt az esetet, amikor az egyén az állam ellensége? Ezért nincs szó jogegyenlőségről, az „egy ember egy szavazat” elvéről. Az Össz-

102 103

Uo., 141. Uo., 143. –(96)–

Oroszországi Szovjetkongresszusra történő választás valójában egyfajta alapvető választási csalást tartalmazott: a városi szovjetek minden 25 ezer szavazó után egy küldöttet választottak, míg a vidéki körzetekben (ahol a bolsevikok gyengébbek voltak) minden 125 ezer lakosra jutott egy küldött. Mindenesetre egész embercsoportoktól, valamint számtalan egyéntől tagadták meg teljesen a választás jogát (és minden egyéb állampolgári „kiváltságot”), s az alkotmány „általános elvei” közé az alábbi velős megjegyzés is bekerült: „a munkásosztály általános érdekeinek megfelelően [az állam] egyéneket vagy külön csoportokat minden olyan kiváltságtól megfoszt, amelyet a szocialista forradalom kárára használhatnak fel.” Bár 1918 első heteitől kezdve a bolsevikok minden „képviseleti” szervet ellenőrzésük alatt tartottak, egy ideig még felbukkantak ellenzéki politikusok is, bár a polgárháború alatt ezrével lőtték agyon őket. 1920 májusában a Moszkvába látogató brit munkáspárti küldöttség tagjai Bertrand Russell szerint „teljesen szabadon érintkezhettek ellenzéki pártok politikusaival.104 „Hat hónappal később, a nyolcadik Össz-Oroszországi Szovjetkongresszus volt az utolsó, amely sorai közé engedett magukat menseviknek vagy szociálforradalmárnak nevező küldötteket, de szavazati jogukat már ők is régóta elvesztették. Addigra az utolsó jelentősebb szociáldemokrata, Martov már elhagyta Oroszországot, és a független német szocialisták hallei kongresszusán leleplezte a bolsevizmust. A rendszert a párton kívülről ért utolsó igazi kihívás az 1921. február 28-i kronstadti lázadás volt, amely a Petropavlovszk csatahajón kezdődött. A matrózok mindig is a legforróbb fejű forradalmároknak számítottak. Valóban hittek a szabadságban és egyenlőségben. Ostoba módon feltételezték, hogy ezzel Lenin is így van. Ha a haditengerészetben még meghagyott néhány volt birodalmi tiszt tanácsait követik, hídfőállást építettek volna ki a szárazföldön (Pétervár kb. 25 kilométerre feküdt), s a fővárosra is kiterjesztették volna a lázadást, követeléseiknek erővel adva nyomatékot. Ez a rendszer végét jelenthette volna, mert 1921 elejére a bolsevizmus teljesen népszerűtlenné vált, amit a matrózok sérelmei is mutatnak. Mindez voltaképpen a rendszer teljes elítélésébe torkollott. A lázadók azt kérték, hogy a szovjeteket titkos szavazással válasszák meg, ahelyett, hogy a „tömeggyűléseken” „felemelnék a kezüket”, szabad választási kampányt követeltek a vetélkedő jelöltek számára. Az összes meglévő szovjetet elutasították, mert állításuk szerint nem igazi képviseleti szervek. Szólás- és sajtószabadságot követeltek „munkások, parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pártok” számára, szabad szakszervezeteket, gyülekezési szabadságot, parasztszövetségek létrehozását, „valamennyi szocialista politikai fogoly” szabadon bocsátását

104

Bertrand Russell, The Practice and Theory of Bolshevism (London, 1920), 26. –(97)–

mindenkivel együtt, akit „munkás- és parasztmozgalmak kapcsán” börtönöztek be, bizottság felállítását mindazon esetek felülvizsgálatára, amelyek érintettjei börtönben vagy koncentrációs táborban voltak, a „politikai osztályok” megszüntetését a hadseregben, a haditengerészetben és a szállítás területén, mivel „egyetlen párt sem élvezhet kiváltságokat eszméinek terjesztésében, s kaphat pénzt ebből a célból az államtól”, s végül a parasztok jogát arra, hogy „azt tegyenek a földdel, amit akarnak”. Röviden, voltaképpen mindent elleneztek, amit hatalomra kerülése óta Lenin tett. Enyhén szólva is naivak voltak, ha feltételezték, hogy lehet olyan követelésük, amelynek érvényt tudnak szerezni fegyveres erő nélkül, s hogy tulajdonképpen Lenin holttestén ne lépjenek át. Mivel a matrózoknak nem sikerült a szárazföldre is kiterjeszteniük a lázadást, a rendszer megszervezhette az ellentámadást. Az erődöt március 18-án a befagyott tengeröblön keresztül támadták meg. A támadást irányító Tuhacsevszkij erre a célra a katonaiskolák fiatal kadétjait használta fel, akiket a tizedik pártkongresszus küldöttei közül besorozott 200 kétségbeesett bolsevik rájuk szegezett puskacsővel hajtott előre. A rendszer azt terjesztette, hogy a lázadást a fehérgárdisták szervezték külföldről, és volt cári tisztek vezették. Nyilvános tárgyalást nem tartottak, Lenin azonban nyilvánosságra hozta általa gondosan kiválasztott tizenhárom „főkolompos” nevét, akik között egy volt pap, öt volt tiszt és hét paraszt szerepelt. A lázadás leverése után több száz, talán több ezer embert öltek meg, bár a részletes számadatokat valószínűleg sohasem tudjuk meg: az eseményt a szovjet történetírás óriási hazugságokból felépített piramisa alá temette.105 A lázadás leverése után Lenin úgy döntött, hogy semmiféle párton kívüli politikai tevékenységet nem fog tűrni. Mindazok, akik nincsenek a pártban mondta –, „csakis modern, kronstadti, pártellenes öltözékbe bújt mensevikek és eszerek lehetnek.” Az ilyen kreatúrákat, tette hozzá, „vagy börtönben helyezzük biztonságba, vagy Martovhoz küldjük őket Berlinbe, hadd élvezzék szabadon a szabad demokrácia minden kellemességét.”106 Ezen 1921 májusi nyilatkozat után a Cseka gyorsan nekilátott, hogy felszámoljon minden megmaradt szociáldemokrata tevékenységet; nyárra eltűnt Lenin államában a látható politikai ellenzék. A nemkommunistákat az elé a választás elé állította, amellyel ma, hatvan év múltán is szembe kell nézniük: engedelmes hallgatás, börtön vagy száműzetés. Ugyanekkor a párttagság kezdett nélkülözhetetlen feltételévé válni annak, hogy valaki pontos pozíciót töltsön be az államban, és annak szakadatlanul szaporodó szerveiben. „Mint uralkodó párt – írta Lenin 1921Kronstadtról lásd Leonard Schapiro, The Origin of the Communist Autocracy (London, 1977), 301-314. 106 Lenin, Collected Works, XXVI., 352. –(98)– 105

ben – kénytelenek vagyunk egybeolvasztani a szovjet »hatóságokat« a párt »hatóságokkal« – nálunk ezek összeolvadnak, és úgy is maradnak.107 Vagy hallgassuk Kamenyevet: „Mi igazgatjuk Oroszországot, s csak a kommunisták révén tudjuk igazgatni.” A párttagokat utasították, hogy vegyék át „az államigazgatás hálózatának (vasutak, élelmiszerellátás, ellenőrzés, hadsereg, bíróságok stb.” irányítását, a szakszervezeteket, valamennyi gyárat és műhelyt, még a nyilvános fürdőket és étkezdéket s más jóléti szerveket is, az iskolákat és a lakásbizottságokat. Mindegyik területen alkossanak „szervezett frakciókat”, és „szilárdan együtt szavazzanak”.108 A kommunista párttagság immár az előrejutás lényeges elemévé vált; a párt taglétszáma az 1917-es 23.600-ról 1921 elejére 585 ezerre duzzadt. Ez utóbbi időpontban kezdődött el a párttagok rendszeres átvilágítása (októberben „központi igazolási bizottságot” hoztak létre), hogy kizárják mindazokat, akik nem elég buzgóak, engedelmesek, vagy nincsenek megfelelő kapcsolataik, hogy ezzel olyan értékes kiváltsággá változtassák a párttagsági könyvet, amelyet meg kell szolgálni.109 Így jött létre az, ami talán a kommunista totalitárius állam legfontosabb jellegzetessége: a pártszervek városi, kerületi, regionális és köztársasági szintű hierarchiája, amely minden szinten a megfelelő állami szervek fűlött állt. A forradalom „élcsapata” a folyamatos uralom „élcsapatává” vált, a párt, Lenin szavaival a szovjet társadalom „vezető és irányító ereje” lett. A pártellenőrzés sehol sem volt annyira feltűnő, mint a központi kormányzatban és magában a Szovnarkomban, amely elméletileg a szovjeteknek volt felelős. S. Lieberman, a Lenin által alkalmazott egyik „szakértő” tanúsítja, hogy 1921-22-re a kormány két kulcsfontosságú részlege, a Népbiztosok Tanácsa és a Munkaügyi és Védelmi Tanács pusztán a pecsétet rakták rá a párton belül hozott döntésekre.110 Lydia Bach, a folyamat korabeli kutatója 1923-ban azt írta, hogy a „Szovnarkom megszűnt önálló testület lenni; semmi egyebet nem tesz, mint automatikusan regisztrálja a másutt hozott döntéseket, és rájuk üti a pecsétet.”111 Lenin tehát az egyik uralkodó osztályt egy másikkal, a párttal váltotta fel. Az „új osztály”, amelyet a jugoszláv máskéntgondolkodó kommunista, Milovan Gyilasz az 1950-es években leplezett le, már 1921-22-ben is létezett. Ám az „élcsapat”, amely ekkor félmilliós volt, de rövidesen 15 milliósra növekedett, élvezett ugyan bizonyos kiváltságokat, akár még adminisztratív

Uo., XXVI., 208. Carr, id. mű, 221-222. 109 Uo., 205-208. 110 S. Liberman, Building Lenin’s Russia (Chicago, 1945), 13. 111 Lydia Bach, Le Droit et les Institutions de la Russie Soviétique (Paris, 1923), 48. –(99)– 107 108

hatalma is volt, a valódi hatalomban azonban nem osztozott. Ez egy belső élcsapat, egy titkos elit kizárólagos joga volt. A lenini rendszer egyik leglehangolóbb vonása, amitől annak idején Rosa Luxemburg tartott, az volt, hogy szinte tudatosan termelte újra a cárizmus legrosszabb vonásait. Időnként a cárok is kísérleteztek „felelős kormányokkal”, a Szovnarkomhoz hasonló kormányzati rendszerrel. Nagy Péternek „szenátusa”, I. Sándornak 1802-ben „miniszteri bizottsága”, II. Sándornak 1857-ben „minisztertanácsa” volt, s 1905-ben is alakult egy ilyen testület.112 Mindegyik esetben az önkényuralommal elegyített bürokrácia tette tönkre a rendszert, mivel a cár külön-külön tárgyalt az egyes miniszterekkel, ahelyett hogy kormányként engedte volna őket működni. Az Istentől Eredő Jog szelét éppoly erősen szívta be a cár, ahogy most Lenin is túl erősen érezte a Történelem, és szolgálóleánya, a Proletárdiktatúra illatát.113 Amikor a lényegről kellett dönteni, éppúgy nem akart „felelős kormányt”, ahogy döntéseinek semmifajta jogi, alkotmányos vagy demokratikus korlátozását sem. Ez azt jelentette, hogy szét kellett zúzni mindenfajta ellenzéket a párton belül, ami a lenini önkényuralom felépítésének harmadik szakaszát jelentette. Ne legyünk igazságtalanok Leninnel: ő mindig is világosan kifejtette, hogy kis, központosított pártban hisz, ahol az igazi döntések igen kevés ember kezében összpontosulnak. Mindezt 1902 szeptemberében a pártmunkásokhoz írt levélben írta le.114 Elképzelései a „demokratikus centralizmusról” világosak és közismertek voltak, bár csak egy évtizeddel halála után, 1934-ben fogalmazták meg hivatalosan is őket: „1) a választás elvének alkalmazása a párt valamennyi szervére a legfelsőbbtől a legalsóbbakig; 2) a pártszervek időszakos beszámoltatása a megfelelő pártszervezeteknek; 3) szigorú pártfegyelem és a kisebbség alárendelése a többségnek; 4) a felsőbb pártszervek döntésének abszolút kötelező volta az alsóbb szervekre és valamennyi párttagra.”115 Ebből a felsorolásból az a legnyilvánvalóbb, hogy 3) és különösen 4) tökéletesen hatálytalanítja 1)-t és 2)-t. Lenin gyakorlata valóban ez volt. A pártkongresszus, bár elméletben a legfelsőbb döntési fórum volt és 1917 és 1924 között évente ülésezett, a breszt-litovszki békeszerződés 1918 márciusi ratifikálása után gyakorlatilag nem játszott vezető szerepet. Puszta formasággá vált, miként a Szovjetek Össz-Oroszországi Kongresszusa. Hatalmát a Központi Bizottság vette át.

Lásd George L. Yaney, The Systematization of Russian Government… 17111905 (Urbana, Illinois, 1973). 113 T. H. Rigby, Lenin’s Government: Sovnarkom, 1917-1922 (Cambridge, 1979), 230-235. 114 Schapiro, id. mű, 343. 115 Carr, id. mű, I., 190., 3. lábjegyzet. –(100)– 112

Lenin kihasználta, hogy a kronstadti lázadás után a pártot keresztülkasul a rémület kerítette hatalmába: végérvényesen fel akart számolni minden olyan, imitt-amott felbukkanó törekvést, amely a párton belüli demokrácia megteremtésére irányult. A tizedik pártkongresszuson, amelyet még a lázadás végérvényes leverése előtt tartottak, a küldöttek előtt kijelentette (1921. március 9-én), hogy eljött az idő a párt monolitikussá alakítására: „Elvtársak, most már nincs szükségünk ellenzékre. Vagy a mi oldalunkon áll valaki, vagy a másik oldalon – puska kell nekünk, nem ellenzék! Elvtársak, most már nincs több ellenzék! Eljött az idő, hogy véget vessünk az ellenzéknek, beszüntessük. Elég sok ellenzékünk volt már!” Elég volt „a megbeszélések és viták luxusából”. „Sokkal jobb »puskával vitatkozni«, mint az ellenzék téziseivel”.116 E beszéd hatására, s talán mert úgy érezték, ha sikerrel jár a lázadás, két héten belül valamennyien lógni fognak, az elvtársak nagyszerűen összeszedték magukat, s egy sor olyan határozatot hoztak, amely mindent megadott Leninnek, amit csak akart. Többek között csatoltak egy „hetedik pontnak” nevezett titkos záradékot is, amely a Központi Bizottságot „teljhatalommal ruházta fel arra,…. hogy bármiféle pártbüntetést alkalmazzon, beleértve a pártból történő kizárást is »mindenfajta fegyelemsértés, a frakciózás felelevenítése vagy eltűrése« esetén.” A kizárás lehetősége kétharmados szavazataránnyal a KB tagjaira is érvényes volt, s a KB még a pártkongresszusnak sem kellett hogy bejelentse az ügyet. A „frakciózást” ráadásul immár az „ellenforradalmi tevékenységgel” egy szinten álló vétekként kezelték, úgyhogy immár a megtorlás összes, újonnan létrehozott eszközét, amelyeket eddig csak a párt ellenségei ellen alkalmaztak, párttagok ellen is be lehetett vetni, akiket ily módon titokban állítottak bíróság elé és ítéltek el. A jelenlévők közül néhányan tökéletesen tudatában voltak a kockázatoknak. Karl Radek, aki annak idején azt a pár cipőt vásárolta Leninnek, a kongresszus előtt így beszélt: „A határozatot megszavazva az az érzésem, hogy azt akár ellenünk is lehet fordítani. Mégis támogatom… A veszély pillanatában a Központi Bizottság foganatosítsa csak a legszigorúbb intézkedéseket akár a legjobb elvtársak ellen is, ha ezt szükségesnek tartja… Akár tévedjen is a Központi Bizottság! Ez még mindig kevésbé veszélyes a most megfigyelhető ingadozásnál.”117 Tudta, hogy ezzel a pártdemokrácia halálos ítéletét írja alá. Amit sem ő, sem sok-sok más jelenlévő nem ismert fel, az volt, hogy egyben a saját halálos ítéletére is áldást adott. A dologhoz nem fér kétség, mert általában még a párt legfelső szintjein sem ismerték fel, milyen mértékben adta át hatalmát a Központi

116 117

Lenin, Collected Works, XXVI., 227. Idézi Schapiro, id. mű, 320. –(101)–

Bizottság a tagjaiból álló kisebb csoportoknak, beleértve saját bürokráciáját is. A pártbürokráciát Lenin tudatosan teremtette. Nemcsak hogy nem bízott a régi birodalmi bürokráciában, de kifejezetten gyűlölte is azt, nem utolsósorban azért, mert kénytelen volt felhasználni. Ehelyett inkább saját tisztviselői kart szeretett volna, ahogy a cárok is (megint a baljós párhuzam) kialakították „személyes kancelláriájukat”, hogy megkerüljék a kabinetet és a felelős kormányzatot.118 A régi bürokrácia „gonoszságaival” leszámolandó 1919. április 9-én Lenin rendeletet hozott az Államellenőrzési Népbiztosság létrehozásáról, hogy ezzel ellenőrizze az állami tisztviselőket, s ha szükséges, megbízható emberekkel váltsa fel őket. Az iroda népbiztosává Sztálint nevezte ki – voltaképpen ez volt Sztálin első nagyobb önálló feladatköre. Leninnek kétségtelenül az tetszett Sztálinban, hogy vég nélkül volt képes robotolni egy íróasztal mögött. Trockij az erőszakos cselekvésben vagy a szóban és írásban folytatott heves vitákban érezte igazán jól magát. Ezzel szemben nem igazán volt hajlandó napról napra és hónapról hónapra a pártés állam gépezet irányításának lélekölő munkájával foglalkozni. Sztálin viszont csillapíthatatlan vágyat érzett erre, s mivel saját gondolatai nemigen voltak, illetve inkább Leninéit vette át, mihelyt megmagyarázták neki őket, Lenin egyre több hivatalt és bürokratikus aprómunkát rakott ennek a türelmes és buzgó igavonó baromnak a vállaira. Az 1919 tavaszán tartott nyolcadik pártkongresszuson három nagyfontosságú új testületet hoztak létre. Ezek: a Központi Bizottság hattagú Titkársága, a párt napi irányításával foglalkozó Szervező Iroda (Orgbüro) és az öttagú Politikai Iroda vagy Politbüro, „a halasztást nem tűrő kérdések eldöntésére”. Hogy elkerüljék az összeütközéseket e három testület között, átfedő tagsággal szervezték meg őket; Sztálin neve a Politbüro és az Orgbüro tagjai között is szerepelt. Számos pozíciója birtokában (más fontos bizottságoknak is tagja volt), és teljes munkaképességének latba vetésével 1919 és 1921 között, nyilvánvalóan Lenin utasítására és teljes támogatásával, Sztálin elkezdte mozgatni az embereket a párt-, kormányzati és szovjet szervek hierarchiájának labirintusában, hogy olyan homogénebb, fegyelmezett és engedelmes gépezetet teremtsen, amely tökéletesen hajtja végre Lenin akaratát. Ezzel mind egész Oroszországban, mind a központban rendkívül részletes ismereteket szerzett az egyes személyekről, egyszersmind saját táborát is megszervezte, hiszen elterjedt, hogy ő a legbiztosabb munkaadó. Mindvégig Lenin eszközeként működött. Ő volt a tökéletes bürokrata; rátalált a tökéletes gazdára, akinek hatalmas akaratereje abszolút világos iránymutatással párosult.

118

Rigby, id. mű, 236-237. –(102)–

Fontos tudnunk, hogy Sztálinnak a párt soraiban végzett szervező munkája először az 1921-es tizedik pártkongresszuson vétette észre magát, amikor Lenin rávette a pártot, hogy mondjon le hatalmáról önmaga felett. Ez az eljárás, amely valójában feljogosította a Központi Bizottságot, hogy halálra ítéljen bármely párttagot (beleértve saját testületének tagját is), azt feltételezte, hogy Leninnek abszolút megbízható kétharmados többsége legyen a KB-n belül. A feltételt Sztálin teremtette meg. Az újonnan megválasztott Központi Bizottság sok tagja már szoros kapcsolatban állt vele: Komarov, Mihajlov, Jaroszlavszkij, Ordzsonikidze, Vorosilov, Frunze, Molotov, Petrovszkij, Tuntal, továbbá az olyan póttagok, mint Kirov, Kujbisev, Csubar és Guszev. Ez volt az a simulékony légió, amelyet Sztálin Lenin nevében toborzott. Sztálin az új „személyes kancelláriában” vagy Titkárságon is buzgón tevékenykedett; ez a szervezet hasonló okokból majdnem olyan gyors ütemben fejlődött, mint a Cseka. 1919 májusában harminc alkalmazottja volt, az 1920 márciusában tartott kilencedik pártkongresszus idejére ez a létszám 150-re növekedett, majd a következő évben, amikor Lenin megsemmisítette a párton belüli demokráciát, 602-re duzzadt, amihez még hozzájött a 140 emberből álló őrszemélyzet és küldöncgárda.119 Végül pedig a tizenegyedik pártkongresszuson Lenin hivatalosan is Sztálin kezébe adta kedves magánbirodalmát: a párt főtitkárává tette, helyetteseivé pedig martalócait, Molotovot és Kujbisevet nevezte ki. A titkos határozat a Pravda 1922. április 4-i számának egy eldugott helyén jelent meg. Az egyik bolsevik vezető, Preobrazsenszkij tiltakozott az ellen, hogy ennyi hatalom összpontosul Sztálin kezében. „Elgondolható-e – tette fel a kérdést –, hogy egyetlen ember képes felelni két népbiztosság, a Politbüro, az Orgbüro és tucatnyi párton belüli bizottság munkájáért?”120 A tiltakozást azonban figyelmen kívül hagyták. Két hónappal később érte Lenint az első szélütés. Műve azonban már beteljesedett. Módszeres munkával minden lényeges részletében megteremtette az állami zsarnokság addig sohasem látott gondossággal megtervezett gépezetét. A régi világban a személyes önkényuralmak hatalmát, talán rövid időszakoktól eltekintve más társadalmi erők korlátozták, vagy legalábbis módosították: valamelyik egyház, az arisztokrácia, a városi polgárság, ősi oklevelek, bíróságok és gyűlések. S működött valamilyen külső, korlátozó erő is, az Isten, a természettörvény vagy valamely abszolút erkölcs képében. Lenin új, önkényuralmi utópiájának ilyen ellensúlya vagy gátja nem volt. Az egyházakat, az arisztokráciát, a burzsoáziát egyaránt elsöpörte az útból. Mindent, ami megmaradt az állam birtokolt vagy ellenőrzött. Mindenfajta jogot az állam birtokolt. S ezen az államon belül, bármilyen hatalmas és hatalmában 119 120

Schapiro, id. mű, 322.; Carr, id. mű, I., 204-205. Carr, id. mű, I., 213. –(103)–

folyton növekvő volt is, a hatalom minden morzsája egy kis embercsoport – végső soron egyetlen ember – kezében összpontosult. Mindezt részletesen kidolgozott és hazug képviseleti rendszer fedte el, amely 1922-re már az égvilágon semmit sem jelentett. Visszhangzó folyosóin hiába kutattuk volna a demokratikus élet akár egyetlen felvillanását is. Hogyan is lehetett volna másképp? Lenin gyűlölte a demokrácia lényegét, formáját pedig csupán eszköznek tekintette az erőszak és az elnyomás törvényesítésére. 1917-ben, amikor hatalomra került, a demokratikus államot olyan intézményként határozta meg, „amelyben az egyik osztály a másik, a lakosság egyik része a másik ellen módszeresen erőszakot használ fel.”121 Ki, kit? – ez volt számára a legfőbb ismérv. Ki, kinek, mit tesz? Ki, kit nyom el; kit zsákmányol ki, vagy lövet agyon? Aki ilyen terminusokban gondolkodott, és képtelennek látszott másként gondolkodni, az hogyan is képzelhetett volna el másfajta politikai berendezkedést, mint az önkényúr által vezetett és erőszakkal uralkodó despotizmust? Az utolsó pártkongresszuson Lenin szóképei még a korábbinál is erőteljesebben katonai jellegűek voltak: puskák, gépfegyverek, kivégző osztagok. „Elkerülhetetlen – mondta – szigorúan, kíméletlenül megbüntetni a legcsekélyebb fegyelemsértést is.” Vagy: „Forradalmi bíróságainknak lőniük kell.”122 Nem „kívánatos”, hanem elkerülhetetlen. Nem „lőhetnek”, hanem lőniük kell. Ebben az időszakban ő maga fogalmazta meg azt a cikkely t, amely a szovjet büntetőjogban a mai napig az önkényuralom alapja maradt: „Az olyan propaganda, agitáció vagy olyan szervezetben való részvétel, illetve az ilyen szervezetekkel való együttműködés… amely a legcsekélyebb módon is a nemzetközi burzsoáziának azt a részét segíti, amely nem ismeri el, hogy az eljövendő kommunista rendszernek joga van a kapitalizmus helyébe lépni, s amely erőszakkal próbálja megdönteni azt, akár intervencióval vagy blokáddal, akár kémkedés, a sajtó lepénzelése útján, vagy bármely egyéb eszközzel – halállal vagy börtönnel büntethető.”123 Mi egyéb volt ez a cikkely, amely mindent magába foglalt, amit szavakkal ki lehetett fejezni, mint korlátlan felhatalmazás a terrorra? A célja valóban ez volt, ahogy szélütése előtt, 1922. május 17-i levelében Kurszkij igazságügyi népbiztosnak küldött levelében Lenin meg is írta: „A terrorra vonatkozó cikkelyt a lehető legtágabban kell megfogalmazni, mert gyakorlati alkalmazásának feltételeiről csak a forradalmi igazságtudat és a

Lenin, Állam és forradalom (1917). Lenin, Collected Works, XXVII., 239-240. 123 Uo., XXVII., 296. –(104)– 121 122

forradalmi lelkiismeret dönthet.”124 Ezekbe a mondatokba sűrítette Lenin életre szóló megvetését a morális törvények mindenfajta rendszerével szemben. Ahogy néhány évvel később Adolf Hitler azzal igazolta cselekedeteit, hogy azok összhangban állnak azzal, amit „magasabb párttörvénynek” nevezett, Lenin is a „forradalmi lelkiismeretet” tekintette az egyetlen erkölcsi mércének ama hatalmas, tömeggyilkosságokra és kegyetlenségekre alapozott gépezetnek a működtetéséhez, amelyet ő hozott létre. Meglehet, Lenin hitt egy „forradalmi lelkiismeret” létezésében. Nem kétséges, hogy azt gondolta, benne meg is található az. 1918 végéig néha beavatkozott a terrorista folyamatokba, hogy megmentse valamely személyes ismerőse életét. De minden, amit szóban vagy írásban, nyilvános kijelentésekben vagy magán levelekben deklarált, különösen az utolsó időszakban, további kegyetlenkedésekre sarkallta beosztottjait. Semmiféle kétség nem fér hozzá, hogy Lenint megrontotta az abszolút hatalom, amelyet saját használatára kovácsolt. Ugyanez mondható el társairól is. Az erőszakos forradalom folyamata, majd utána az erőszakos fennmaradásé, kikerülhetetlenül tönkretette a lelkiismeretet, az idealizmus összes többi elemével együtt. A kérdést egy évtizeddel korábban jól világította meg a bölcs és szomorú idős lengyel regényíró, Joseph Conrad Nyugati szemmel című, a forradalomról szóló könyvében (1911): „Igazi forradalomban nem a legjobb jellemek kerülnek a felszínre. Az erőszakos forradalmat először szűklátókörű fanatikusok és zsarnoki képmutatók vezetik. Ezután jön el az ideje a kor összes nagyratörő szellemi kudarclovagjának. Ilyenek a főnökök és a vezérek. Észreveheti, hogy az egyszerű gazemberekről nem is tettem említést. Az aggályosak és az igazságosak, a nemeslelkű, emberséges és odaadó természetek, az önzetlenek és értelmesek elindíthatnak egy mozgalmat, de az kicsúszik a kezükből. Nem ők a forradalom vezérei. Ők áldozatok: az undor, a kiábrándulás – gyakran a bűnbánat áldozatai. Groteszk módon megcsalt remények, megcsúfolt eszmények – ezek határozzák meg a forradalom sikerét.” Csakis Leninnek az emberekkel kapcsolatos furcsa rövidlátása – amely abból eredt, hogy mint egyének alapjában véve nem érdekelték –, csakis ez akadályozta meg, hogy felismerje: a polgárháború az utolsó maradványait is megsemmisítette annak, ami „forradalmi lelkiismeretként” valaha is létezhetett. Ekkorra azonban természetesen már őt is felfalta a hatalom rákos burjánzása. A folyamatot egy olyan regény ábrázolja, amelyet egészen biztosan olvasott Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című regénye: 124

Rigby, id. mű, 191-192. –(105)–

„Aki csak egyszer élvezte ezt a hatalmat…, hogy egy másik, Isten képére teremtett lényt a legkegyetlenebbül megalázhasson… az már eleve elveszti uralmát tulajdon érzései felett. A zsarnokság megszokás dolga; a zsarnokság kifejlődik, elhatalmasodik, s végül betegséggé válik. Határozottan az a véleményem, hogy e megszokás által a legjobb ember is eldurvulhat, eltompulhat olyannyira, hogy végül vadállattá válik. A vér és a hatalom részegít… A zsarnokokból örökre kipusztul az ember és a polgár, és az emberi méltósághoz, a megbánáshoz, az újjászületéshez szinte lehetetlen a visszatérés.” (Wessely László fordítása.) Lenin kétségtelenül sohasem mutatta a legcsekélyebb megbánást sem életműve kapcsán, noha élete utolsó két és fél évében beteg, dühödt, csalódott és végső soron tehetetlen teremtmény volt. Azt mondják, élete vége felé felismerte Sztálinban azt a jövőbeli szörnyeteget, ami kétségtelenül lett belőle, és ellenerőként kétségbeesetten próbálta növelni Trockij befolyását. Azt gondolhatnánk, Lenin saját zsarnokságának áldozata lett. A tények azonban korántsem egyértelműek. Adva van ráadásul egy sokat sejtető és baljós elem is. Az általa teremtett elembertelenedési folyamatban Lenin uralma kezdetétől hangsúlyozta, hogy a pártszervek érdeklődjenek az idősebb pártvezetők egészségi állapota iránt, s (orvosi tanácsra) utasítsák őket arra, hogy menjenek szabadságra, vonuljanak kórházba, és pihenjenek. 1921 közepén Leninnek többször is komoly fejfájásai támadtak. Június 4-én az Orgbüro elrendelte, hogy menjen szabadságra, de ő nem engedelmeskedett. Júliusban vett ki egy hónap szabadságot, majd utána kezdett kevesebbet dolgozni; augusztusban további utasításokat kapott az Orgbürótól. Szeptember 13-án csaknem három hónapig normális ütemben dolgozott, de december elején az egészségi állapota rosszabbodott, ezért több időt töltött Gorkijban, Moszkva melletti vidéki házában. 1922 első heteiben újabb utasítást kapott arra, hogy kevesebbet dolgozzon, illetve egyáltalán ne végezzen munkát, s Moszkvába is csak a párt titkárságának engedélyével mehetett. A tizedik pártkongresszus ugyan teljesen az ő jegyében folyt, de gyakorlatilag csak néhány bizottsági ülésen elnökölt. További pihenés céljából alig hagyta el Moszkvát, amikor 1922. május 25-én az első szélütés érte. Ekkor hónapokig kiesett a munkából, s amikor október 2-án visszatért, a titkárság a Központi Bizottság nevében szigorú életrendet rendelt el számára, s megakadályozta, hogy iratokhoz hozzáférhessen. Semmi kétség nincs afelől, hogy ebben az egészségügyi korlátozásban Sztálin igen aktív szerepet játszott, s mi több, december 18-án főellenőrnek nevezte ki önmagát Lenin egészségi állapotának ügyében.125 Ez közvetlenül elvezetett a szakításhoz Lenin és Sztálin között, Sztálin rájött, hogy Lenin, a pártutasításokkal ellentétben, titokban dolgozik, s főleg

125

Ronald Hingley, Joseph Stalin: Man and Legend (London, 1974), 141. –(106)–

hogy leveleket diktál a feleségének. Telefonon leszidta Krupszkaját, s azzal fenyegette meg, hogy az ügyet megvizsgáltatja a Központi Ellenőrző Bizottsággal.126 December 24-én diktálta le Lenin úgynevezett „végrendeletét”. Ebben név szerint tárgyal hat szovjet vezetőt. Sztálinról azt mondja, hogy túl sok hatalom van a kezében, amelyet elővigyázatlanul használhat fel. Trockijt úgy írja le, mint akit „túlzottan érdekel a dolgok adminisztratív oldala” (a kifejezés Leninnél erőszakot és terrort jelent). December 30-án Lenin újabb feljegyzést diktált, amelyben még ellenségesebbnek mutatkozik Sztálinnal szemben, utolsó két cikke pedig Sztálin Ellenőrző Bizottságát támadja. 1923. január 4-én Lenin utóiratot diktált „végrendeletéhez”: „Sztálin túl durva… alkalmatlan főtitkárnak. Az elvtársaknak ezért azt javaslom, fontolják meg, miként lehetne Sztálint eltávolítani ebből a tisztségből.”127 Március 5-én éjjel Lenin levelet írt Sztálinnak, szemére hányva, hogy telefonon leszidta a feleségét, s felszólította Sztálint, hogy vagy kérjen bocsánatot, vagy nézzen szembe „kapcsolatunk megszakadásával”. Négy nappal később következett be a második, végleg legyengítő szélütés, amely után nem volt képes sem beszélni, sem mozogni, sem gondolkodni. Az utolsó szélütés 1924 januárjában a halálát okozta, de addigra ő már jóideje nem volt tényező. Így hagyta Lenin utódjára egy iszonyatosan működőképes személyes zsarnokság valamennyi elemét. Mi történt időközben az Utópiával? 1919-ben Lincoln Steffens amerikai újságíró elkísérte azt a hivatalos amerikai küldöttséget, amelyet Wilson elnök menesztett Oroszországba, hogy megtudja, mi folyik ott. Visszatérése után Bernard Baruch megkérdezte Steffenst, milyen Lenin Oroszországa, mire Steffens így válaszolt: „A jövőben jártam – és működik!”128 Ez az egyik legkorábbi nyugati liberális kommentár az újfajta totalitarizmusról, amely a későbbiek számára is mintául szolgált. Mi az ördögöt láthatott Steffens? Lenin „élcsapat”-forradalmának legfőbb célja az ország iparosításának felgyorsítása és a proletariátus győzelme volt. Mihelyt azonban Lenin átvette a hatalmat, ennek pont az ellenkezője következett be. A háború előtt Oroszország ipari termelése igen gyorsan növekedett: 62%kal 1900 és 1913 között.129 Legalább 1916 végéig a fejlődés ugyanebben az irányban folyt. Mihelyt azonban a parasztok megtagadták az 1917-es termés átadását (Lenin élvezetére és hasznára), az élelmiszer már nem áramlott a városokba, és az ipari munkások, akik közül sokan paraszti származásúak voltak, kezdtek visszaszivárogni szülőfalujukba: Lenin forradalma pánikszerű meneküléssé változtatta a visszaszivárgást. 1917-18 telétől Schapiro, id. mű, 320. Hingley, id. mű, 144-145. 128 Lincoln Steffens, Autobiography (New York, 1931), 791-792.; William Bullitt, The Bullitt Mission to Russia (New York, 1919). 129 Carr, id. mű, II., 24. –(107)– 126 127

kezdve Pétervár lakossága 2,4 millióról 1,5 millióra csökkent; 1920-ra kísértetvárossá változott, lakosságának 71,5%-át vesztette el. Moszkva lakossága 44,5%-kal csökkent. Abban az évben, amikor Steffens a „jövőben járt”, az orosz ipari munkaerő 1917-es létszámának 76%-ára zuhant, s a veszteség a szakmunkások körében volt a legnagyobb. A vasérckitermelés és a kovácsoltvas-termelés 1913-as mennyiségének csupán 1,6, illetve 2,4%-át érte el, s 1920-ban a feldolgozott áruk teljes mennyisége a háború előttinek csupán 12,9%-át érte el.130 1922-ben, amikor Lenin első szélütését szenvedte el, a rezsim leginkább független tagjai Oroszország ipartalanításáról beszéltek. Makszim Gorkij ezt mondta egyik francia látogatójának: „Mostanáig a munkások urak voltak, de csupán elenyésző kisebbséget alkotnak… a parasztok viszont milliószámra élnek… négy év alatt a városi proletariátus létszáma folyamatosan csökken… A hatalmas parasztáradat végül mindent elsöpör… A parasztok lesznek Oroszország urai, mivel a legnagyobb létszámúak. S ez borzalmas hatással lesz a jövőnkre.”131 Mi történt? Az igazság az, hogy bár Lenin nagyon jól értett ahhoz, hogyan kell zsarnokságot teremteni, az Utópiáról semmiféle gyakorlati víziója nem volt. Támpontot Marxnál sem találhatott. Marx a tőkés gazdaságot írta le, a szocialista gazdaságról semmit sem mondott. Mint homályosan megjegyezte, azt a „társadalom” szervezi majd meg. Csakis abban volt biztos, hogy mihelyt „a termelés valamennyi eleme” „az állam, vagyis az uralkodó osztályként önmagát megszervező proletariátus kezébe kerül”, „a termelőerők fejlettségük csúcsára jutnak, és a gazdagság forrásai bőségesen buzognak.”132 A kérdésről Leninnek sem voltak elgondolásai. Marxból azt vezette le, hogy az ipari gazdaságot „az államnak” kellene irányítania. Ahogy a proletariátus helyett az „élcsapatnak” kell kikényszerítenie a forradalmat egy alulfejlett és gyengén iparosított gazdaságban, ugyanúgy a „termelés valamennyi elemének” irányításában is neki kell azt képviselnie. Mivel pedig a politika terén Lenin az abszolút központosítás híve volt, s éppen ebből a célból teremtette meg hatalmi gépezetét, úgy vélte, az iparban is központi ellenőrzésnek kell érvényesülnie, amelyet a párt (azaz ő maga és közvetlen társai) gyakorolnak. Ez a nyers gondolatmenet rejlik „áprilisi tézisei” és két másik, háború alatti írása (Meg akarják-e őrizni a bolsevikok az állam hatalmat? és Állam és forradalom) mögött. Ez ösztönözte arra az 1917 decemberi döntésére, hogy létrehozza a Veszenkha (Legfelső Nemzetgazdasági Tanács) nevű testületet, majd a

Keep, id. mű, 261. A. Moriset, Chez Lénine et Trotski a Moscou (Paris, 1922), 240-242. 132 Marx, A tőke, II. köt., XVI. fejezet; A kommunista párt kiáltványa; A gothai program kritikája. –(108)– 130 131

következő 10-12 hét alatt külön minisztériumokat állítson fel a fő iparágak ellenőrzésére, s valamennyibe hivatalnokokat telepítsen. Szovjet-Oroszország így szinte véletlenül jutott egy olyan központosított „tervgazdasághoz”, amely aztán fennmaradt és a világ egyharmadára terjedt ki. Lenint, mint mindig, most is az ellenőrzés, és nem a termelés érdekelte. Azt gondolta, amennyiben szilárdan kezében tartja az ellenőrzést (azzal, hogy minden kulcsfontosságú döntést a Politbüro hoz), az eredmények elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Egyáltalán nem ismerte a gazdagság létrehozásának folyamatát. A számokat kedvelte: egész életében kielégíthetetlen étvágya volt a „kék-könyvekre”. Az ember néha arra gyanakszik, hogy Leninben egy zseniális könyvelő élt, aki harcol, hogy kijusson, és főkönyvekkel árassza el a világot. A hatalom megragadása után a gazdasági ügyekre vonatkozó valamennyi megjegyzésében a „szigorú könyvelés és ellenőrzés” a leggyakrabban előforduló kifejezés. Számára a sikert a statisztikák bizonyították. Az új minisztériumok és az új, állami tulajdonban lévő gyárak ezért hatalmas mennyiségű statisztikát termeltek. A statisztikák kibocsátása lett, és vált a mai napig a szovjet ipar legjellemzőbb vonásává. A javak kibocsátása viszont más lapra tartozik. A szovjet gazdaság formáját egy másik véletlen tényező is meghatározta, amely gyakorlati útmutatóul szolgált Lenin számára. A német hadigazdálkodás gépezetéről van szó. Emlékezzünk rá, hogy a lenini állam kialakulásának, első tizenkét hónapjának időszakában Oroszország először tárgyalópartnere, majd gazdasági bábja volt Németországnak. 1917-re, mint láttuk, a németek átvették a háború előtti Oroszország államkapitalista modelljét, s ezt a saját, most a hadsereg által irányított államukkal házasították össze. „Hadiszocializmusnak” nevezték ezt a formációt. Az eredmény hatásos volt; sok tekintetben valóban hatott, kétségtelenül Leninre is. Ettől kezdve az iparral kapcsolatos elgondolásait teljes mértékben a német gyakorlat alakította. Első ipari főembere, a korábbi mensevik Larin szintén a német módszerek lelkes híve volt, s ez természetesen tökéletesen illeszkedett a központi ellenőrzésről Lenin által vallott elképzelésekhez. Larin német szakértőket kezdett alkalmazni, ami újabb példa a két ország demokráciaellenes elemei között létrejött különleges kapcsolatra. Amikor más bolsevikok ellenvetéseket tettek, Lenin A „baloldaliság” mint a kommunizmus gyermekbetegsége című pamfletjével válaszolt: „Igen: tanuljunk a németektől! A történelem cikkcakkokban és kerülőutakon halad előre. Történetesen most a németek azok, a vadállati imperializmussal karöltve, akikben a fegyelem, a szervezet, a szilárd együttműködés elve testesül meg, a legmodernebb gépi berendezések, a

–(109)–

szigorú könyvelés és ellenőrzés alapján. S pontosan ez az, ami nálunk hiányzik.”133 A német „államkapitalizmus”, mint mondta „előrelépés” a szocializmus irányába. A történelem „különös fintora”. A történelemből éppen „két külön félszocializmus született, egymás mellett, mint két csirke egy burokban”: politikai forradalom Oroszországban, gazdasági szervezet Németországban. A szocializmushoz mindkettőre szükség van. Az új Oroszországnak tehát tanulmányoznia kell „a németek államkapitalizmusát”, és azt „a lehető legerőteljesebben át kell venni, nem takarékoskodva a diktatórikus módszerekkel sem, hogy még jobban meggyorsítsuk átvételét, mint ahogy Nagy Péter gyorsította fel a nyugati vívmányoknak a barbár Oroszország által történő átvételét, még a barbár fegyverektől sem riadva vissza a barbarizmus elleni harcban.”134 Azt lehetne tehát mondani, hogy a férfiú, aki a szovjet gazdasági tervezést valóban megihlette, Ludendorff volt. Ludendorff „hadiszocializmusa” kétségtelenül egyáltalán nem riadt vissza a barbarizmustól. Kényszermunkásokat alkalmazott. 1918 januárjában 400 ezer berlini munkás sztrájkját azzal törte le, hogy tízezrével sorozta be őket a fronton működő „munkadandárokba”. Sok módszerét később a nácik elevenítették fel, és tették intenzívebbé. Nehezebb volna gonoszabb modellt elképzelni egy munkásállam számára. Mégis, a német „hadiszocializmusnak” éppen ezek a vonásai voltak azok, amelyeket Lenin leginkább értékelt. A németeknél létezett engedelmes munkaerő, s Lenin éppen ilyet akart. Nekilátott, hogy szert tegyen rá. Az első illúzió, amelyet szertefoszlatott, az volt, hogy a munkásszovjeteknek, amelyek tulajdonukba vették agyárakat, irányítaniuk is kell azokat. Szakszervezeti szóvivője, Lozovszkij figyelmeztetett: „A vállalatoknál dolgozó munkásokban ne keltsük azt a benyomást, hogy a vállalat az övék.”135 Amíg Lenin kezében van az ellenőrzés, ettől nem is kell félni! „Az ilyen fegyelemsértőket – mondta – főbe kell lőni.”136 1918 januárjára a bolsevik rendszer átvette a szakszervezetek irányítását és a kormányzat részévé tette őket. Amúgy is gyengék voltak. Az egyetlen, erős szakszervezet a vasutasoké volt, amely némi ellenállást tanúsított, s csak 1920-21-re sikerült megtömi. A többi szakszervezeti vezető állást, hivatalt, fizetést kapott, s engedelmes kormány tisztviselő lett belőlük. Zinovjev szavaival a szakszervezetek „szocialista hatalmi szervek”, „a szocialista állam szervei” lettek, és a

Lenin, Collected Works, XXII., 378. Uo., XXII., 516-517. Ezt az utalást Nagy Péterre Lenin később kihagyta; ez volt az egyetlen eset, hogy nyíltan a cárokhoz hasonlította magát. 135 Carr, id. mű, II., 68. 136 Lenin, Collected Works, XXII., 493. –(110)– 133 134

„szakszervezetekben való részvétel minden munkás kötelességének része az állammal szemben.” Általánosan elterjedt tehát a zárt üzem, s viszonzásul a szakszervezeti tisztségviselők (akiknek nemsokára pártfegyelem alatt álló párttagoknak kellett lenniük) szorosan együttműködtek a minisztériumi hivatalnokokkal és a gyárigazgatókkal „a szocialista termelés fokozása” érdekében. Röviden, a szakszervezetek a vállalati szakszervezetek legalantasabb fajtáivá váltak, hiszen a „vállalat” az állam volt. Ebben a korporatív rendszerben fő feladatuk a „munkafegyelem” fokozása volt, s úgy működtek, mint valamiféle ipari rendőrség.137 Az ilyen rendőri funkció azért vált szükségessé, mert Lenin az „általános munkaszolgálatra” vonatkozó elképzelését a katonai sorozás analógiájára alkalmazta.138 A hetedik pártkongresszus a „legerőteljesebb, kíméletlenül határozott, drákói rendszabályokat” követelte „a munkások önfegyelmének és fegyelmének fokozására”. 1918 áprilisától munkához láttak a szakszervezetek, s „rendszabályokat” adtak ki „a termelékenységi normák rögzítésére”. A lázadó munkásokat kizárták a szakszervezetekből, ami azzal járt, hogy elvesztették munkájukat és élelmiszerfejadagjukat – Lenin kijelentése értelmében: „aki nem dolgozik, ne is egyék”. 139 A sztrájkokat törvénytelennek nyilvánították. „Sztrájkok nem lehetnek SzovjetOroszországban – jelentette ki 1919 januárjában a szakszervezeti szövetség elnöke, Tomszkij –, tegyük fel az »i«-re a pontot.”140 A sztrájkalapokat elkobozták, és sztrájkok előmozdítására elküldték a „burzsoá országokba”. 1919 júniusában a nagyvárosokban bevezették a „munkakönyveket”, amelyek azokra a munkaigazolványokra emlékeztettek, amelyeket különböző gyarmati kormányzatok kényszerítettek a bennszülöttekre. Nagyjából ebben az időben hozták létre az első szervezett munkatáborokat: ide „fegyelmezetlen munkásokat”, „huligánokat”, és más elégedetlen vagy tunya emberek kerülhettek a Cseka, a forradalmi törvényszékek vagy az általános munkamozgósításért felelős Narkomtrud nevű testület utasítására. 1920-tól kezdve bárkit be lehetett hívni kötelező közmunkára: útépítésre, építkezésre, fuvarozásra stb. Mint a Narkomtrud egyik szóvivője megfogalmazta: „Tervszerűen szolgáltatunk munkaerőt, tehát nem vesszük figyelembe a munkás egyéni sajátosságait, szakképzettségét, vagy azt az óhaját, hogy ilyen vagy olyan munkát akar végezni.”141 A táborokat a tartományi Cseka irányította, az adminisztráció a Belügyi Népbiztosság egyik különleges

Carr, id. mű, II., 102-108. Lenin, Collected Works, XX., 417. 139 Carr, id. mű, II., 109-110. 140 Uo., 202., 2. lábjegyzet. 141 Uo., 209-210. 137 138

–(111)–

osztályának, az NKVD-nek a kezében volt. Létezett egy második táborhálózat is, amelyben a rendszabályok keményebbek, a munka „nehéz és kellemetlen” volt (például az Északi-sarkkör táján); oda állítólag csak ellenforradalmárokat vittek, de rövidesen szintén átlagmunkásokkal teltek meg.142 A polgárháború befejeződése nem vetett véget a munkakötelezettségnek. Lenin valamennyi „szükségintézményéhez” hasonlóan ez is állandósult. Egy 1920. január 15-én kiadott rendelet értelmében például az uráli III. Hadsereg rögtön átalakult Első Forradalmi Munkahadsereggé, s „katonáinak” nagy része soha többé nem látta meg otthonát. Trockij magasztalta „a munkásosztály militarizálódását”. Radek leleplezte a „»munka szabadságának« burzsoá előítéletét.” Az 1920-as kilencedik pártkongresszus elrendelte, hogy az állásukból kilépő munkásokat „dezertőrökként” bélyegezzék meg, s „gyűjtőtáborban való elzárással” büntessék őket.143 Az új ellentársadalmat a lenini újbeszéd egyik legszebb szóvirágával így keresztelték el: „Ismerjük a rabszolgamunkát mondta Trockij a harmadik szakszervezeti kongresszuson – ismerjük a jobbágymunkát. Ismerjük a középkori céhekben folyó kötelező, szabályozott munkát, ismerjük a burzsoázia által »szabadnak« nevezett bérmunkát. Most olyan munka irányába fejlődünk, amelyet az egész ország számára kötelező gazdasági terv alapján társadalmilag szabályozunk… Ez a szocializmus alapja.” A kötelező munka a kapitalizmusban – írta Buharin –, pont az ellenkezője a proletárdiktatúrában folyó kötelező munkának: az első „a munkásosztály rabságba taszítása”, a második „a munkásosztály önszerveződése”.144 Később mindkettőjüket ugyanezen verbális fikciók jegyében gyilkolták meg. Valójában, mint láttuk, a munkásosztály riasztó mértékben szervezte meg magát visszafelé, a falvakba. Leninnek, miként előtte a cároknak és Kerenszkijnek, valamiképpen élelmiszert kellett kisajtolnia a parasztokból. Miként tegye – a piac vagy a szuronyok segítségével? Először a szuronyokkal próbálkozott. 1917-ben felbujtotta a parasztokat, hogy foglalják el a földeket. 1918-ban megpróbálta az állam számára elkobozni a földet, 1918. február 19én hozott, „A termőföld társadalmasításáról” szóló törvényében az áll, hogy a politika célja „a mezőgazdaság kollektív rendszerének kifejlesztése” az

A jogi paragrafusok: Szobranyije Uzakonyenyii, 1919, 12. sz., 124. cikkely; 20. sz., 235. cikkely; 12. sz., 130. cikkely stb. 143 Carr, id. mű, II., 212-213; Izvesztyija, 1920 április 2.; Szobranyije Uzakonyenyii 1920, 35. Sz., 169. Cikkely. 144 Carr, id. mű, II., 215-216. –(112)– 142

„egyéni birtokokkal gazdaság”.145

szemben”,

hogy így

létrejöjjön

a

„szocialista

A gyakorlatban azonban, ahogy a Narkomzen, a mezőgazdasági minisztérium egyik tisztviselője mondta, „a földet a helyi parasztok egyszerűen elfogadták.” Az elkobzott földek 86%-át kapták meg, míg az újonnan létrehozott állami gazdaságoknak és önkormányzatoknak csak 14% jutott. Az 1918 őszi aratás idején ezért Lenin gyári munkásokból álló fegyveres egységeket küldött vidékre, hogy minél több élelmiszert kobozzanak el, s megpróbálta rábeszélni a „szegényparaszti bizottságokat”, hogy nyomják el a „kulákokat és gazdagparasztokat, akik hatalmas pénzösszegeket halmoztak fel”.146 Lenin később „munkásokból és szegényparasztokból álló” huszonöt tagú csapatokat alakított ki, amelyek részesedést kaptak mindenfajta élelmiszerből, amelyet sikerült elkobozniuk. Csurjupa mezőgazdasági népbiztos szerint azonban, mihelyt elértek a falvakba, „kezdtek felbomlani és lerészegedni.” Lenin később egy újabb kategóriát talált ki, a „középparasztokat”, akiket megpróbált szembeállítani a „kulákokkal”. Mivel ezek az osztályok csak az ő fejében léteztek, és semmi közük nem volt a valóságos falvakban élő valóságos parasztokhoz, ez a taktika sem vált be. 1921 tavaszára, amikor a kronstadti matrózok fellázadtak, Lenin egész gazdaságpolitikája, úgy ahogy volt, nyilvánvalóan romokban hevert. Az ipari termelés gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Nem volt élelem a városokban. Lenin saját bevallása szerint „szélnek eresztett katonák tíz- és százezrei” váltak útonállóvá.147 Egyetlen dolog volt bőségesen, a papírrubel, amelyet a nyomdák szüntelenül ontottak, s amely most 1917 novemberi értékének alig több, mint 1%-át érte. Egyes bolsevikok erényt próbáltak kovácsolni a szükségből, s azzal dicsekedtek, hogy az inflációt szándékosan idézték elő, hogy szétzúzzák a régi pénzrendszert. Az állami pénzverdét valaki „a Pénzügyi Népbiztosság gépfegyverének nevezte, amely seggbe lövi a burzsoá rendszert”. Zinovjev mondta a német szociáldemokratáknak: „A pénz teljes eltörlése felé haladunk.” Bizonyos értelemben ez igaz is volt: a papírpénz sohasem nyerte vissza régi jelentőségét a Szovjetunióban. Ennek azonban ára is van: az állandó hiány az üzletekben. Mindenesetre a parasztok rá sem akartak nézni Lenin papírrubeljére, s 1921 májusában Lenin beadta a derekát. Nyilvánvalóan a rendszer összeomlását jelentette volna, ha nem tud némi élelmiszert szerezni a városoknak. Lehet, hogy híjával volt eredeti közgazdasági gondolatoknak, szavaknak azonban sohasem. Most tehát kieszelte az „Új Gazdasági Szobranyije Uzakonyenyii 1918, II (e) cikkely. Lenin, Collected Works, XXII., 356-357. 147 Uo., XXVI., 204. –(113)– 145 146

Tervezés” kifejezést. A NEP voltaképpen behódolást jelentett a parasztok előtt, és az árucserére alapozott piaci rendszerhez való visszatérést. A verőosztagokat visszarendelték, s a parasztok annyit kérhettek az élelmiszerért, amennyit akartak. Ismét megkezdhették működésüket az állam ellenőrzése alatt nem álló kisüzemek és műhelyek, hogy olyan árukat termeljenek, amelyeket a parasztok hajlandóak voltak elfogadni a gabonáért. A bolsevikok kapitulációja sajnos túl későn következett be ahhoz, hogy befolyásolja az 1921-es aratást, s az aszályos nyár éhínséget okozott, az elsőt az orosz történelemben, amelyet alapvetően a kormányzati politika idézett elő. Kalinyin szerint az éhínség 27 millió embert érintett. 1921-22 telén 3 millióan haltak éhen. Kétségbeesésében a kormány a Herbert Hoover által megszervezett Amerikai Segélyhez fordult. Oroszországnak, amely addig a világ egyik legnagyobb élelmiszer-exportőre volt, először kellett az amerikai tőkés mezőgazdasághoz fordulnia, hogy megmeneküljön a kollektivista kísérlet végzetes következményeitől. Hatvan évvel később ugyanez a minta ismétlődött meg. A parasztok elkergették a cárt, és lehetővé tették a leninizmus megvalósítását. Lenin, ígérete ellenére, nem jutalmazta meg őket. Erre ők megszabták az árat, amelyet az ország azóta is fizet.148 Így tökéletes kudarccal végződött az első nagyobb kísérlet arra, amit manapság, divatos szóval társadalomátalakításnak neveznek. Lenin „vereségről és az új támadáshoz szükséges visszavonulásról” beszélt.149 Nemsokára meghalt azonban, s a parasztok elleni „új támadás” már az általa hátrahagyott bürokratikus szörnyetegre maradt. Lenin azért hitt a tervezésben, mert az „tudományos”. De nem tudta, miként fogjon hozzá. Úgy vélte, lennie kell valamilyen mágikus fogásnak, amely az ő esetében a „villamosítás” formáját öltötte. Mivel mindig is magával ragadta a német „alaposság”, ugyancsak csodálta Karl Ballod A jövő állama című művét, amely 1919-ben jelent meg. Ez a könyv ihlette jelszavát: „A kommunizmus = szovjethatalom + az egész ország villamosítása.” A villamosság remek! Ez az utolsó szó a modern tudományban!150 Ez fogja megváltoztatni a csökönyös orosz mezőgazdaságot. Sokkal jobb megpróbálni mindent villamosítani, mint bonyolult általános tervet kidolgozni, ami semmi egyéb, mint „üres beszéd”, „unalmas pedantéria”, „tudatlan beképzeltség”. Mindaddig nem nagyon érdekelte az 1921-ben létrehozott Goszplan, az új tervező gépezet, amíg az nem adott elsőbbséget a villamosításnak. Ekkor, néhány utolsó tevékeny hetében lelkes hívévé vált: hatalmas erőművek építéséről álmodozott. Ezzel kezdődött az a különös kultusz, amely a Szovjetunióban a mai napig tart, s amely a nehézvillamossági mérnököt (a fegyvertervező után) a szovjet társadalom legmagasabbra értékelt tagjává tette. Lenin A NEP-ről lásd Carr, id. mű, II., 273-282. Lenin, Collected Works, XXVII., 35. 150 Lenin, Collected Works, XXV., 389, 491.; Pravda, 1921. február 22. –(114)– 148 149

öröksége: szilárd rendőrállami építmény gazdasági romokkal körülvéve. Ő maga azonban a villamosságról álmodozva lépett át az örökkévalóságba. Lenin magabiztos reménykedése a fejlett ipari társadalmakban bekövetkező marxista felkelésekről azóta rég eltemetett gondolat. De hogyan is sikerülhettek volna? Hiszen Lenin forradalmát is egy olyan hatalmas, kezdetleges, irányítást nélkülöző és gyakorlatias parasztmozgalom tette lehetővé, amelyet Lenin sem meg nem értett, sem elemezni nem próbált. Marxista forradalmártársainak az iparosodott Európában nem volt ilyen szerencséje. Ezen kívül, 1918 novemberére, amikor Közép-Európában lehetőség teremtődött a forradalmi változásra, a lenini társadalomátalakítás baljós tapasztalatai – gazdasági összeomlás, éhínség, polgárháború és tömeges terror – már ijesztő figyelmeztetést jelentettek, nem utolsósorban a mérsékeltebb szocialisták számára. A szélsőségesek valóban próbálkoztak, ám a maguk fellobbantotta lángokban égtek el. 1918. november 4-én német matrózok és katonák vették át a hatalmat Kielben, és munkástanácsokat hoztak létre. Három nappal később a baloldali szocialista, Kurt Eisner vezetésével felkelt a müncheni helyőrség, s megdöntötte a bajor kormányt. Ám a császár menekülése után Németországban hatalomra került szociáldemokraták nem ismételték meg Kerenszkij hibáit. Katonai szakértőjük, Gustav Noske a hadsereghez fordult, amely volt tisztekből és altisztekből álló szabadcsapatot bocsátott rendelkezésére. Kezére játszott az is, hogy a leninisták nem parlamenti eszközökkel akarták átvenni a hatalmat. 1919. január 6-án a (magukat spartakistáknak nevező) berlini leninisták átvették a hatalmat a városban. Noske kétezer ember élén vonult ellenük. Három nap alatt bevette a várost, Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet altisztek gyilkolták meg, akiknek a börtönbe kellett volna kísérniük őket. Február 21-én Eisnert is megölték. Követőinek csak három képviselői helyet sikerült szerezniük a bajor választásokon. Amikor e sikertelenség ellenére április 7-én kommunista köztársaságot hoztak létre, az kevesebb, mint egy hónapig tartotta magát, s a szabadcsapatok minden nehézség nélkül leverték. Ugyanez történt Halléban, Hamburgban, Brémában, Lipcsében, Türingiában és Brunswickban. A kommunisták sem választást nem tudtak nyerni, sem a hatalom erőszakos átvétele nem sikerült nekik.151 A változás szele más irányba fújt. 1919 második felére újfajta „élcsapatok” tűntek fel Európában. Ők is szocialisták voltak, gyakran Marx is panteonjukban volt. Mégis némileg tágabb kategóriához próbáltak szólni, mint az elvont „proletariátus”, amely rejtélyes módon nem akart válaszolni – legalábbis mint szavazó vagy harcoló erő nem –, s a kollektív dinamikát nem

Holborn, id. mű, 512-513.; Sebastian Haffner, Failure of a Revolution: Germany 1918-1919 (London, 1973) –(115)–

151

annyira az osztályban, mint a nemzetben vagy akár a fajban látták. Volt egy hatalmas és közvetlen közös sérelmük is: az elégedetlenség a versailles-i békeszerződéssel. Ausztriában, amely a nagy vesztesek egyike volt, Heimwehrnek nevezték őket. Magyarországon, a legnagyobb vesztesnél a nemzeti érzületen nem javított az 1919 márciusában, Lenin fegyvertársa, Kun Béla által kikiáltott rövidéletű kommunista köztársaság. Ez augusztusban, véres harcok után összeomlott, s utódainak szelleme egyre jobban hasonlított Gömbös Gyula vezérére, aki nemzeti szocialistának nevezte magát, és szenvedélyesen síkra szállt az igazságosságért, a bosszúért és az „idegen elemek” eltávolításáért.152 Törökországban, amely elvesztette arab birodalmát, és úgy látszott, nyugati partvidékét is el fogja veszíteni, Musztafa Kemal pasa, aki rövidesen az „Atatürk” nevet veszi fel, szintén a nemzeti szocializmust ajánlotta, s már bebizonyította, hogy egy Párizsban elhatározott rendezést a helyszínen nem lehet végrehajtani. Olaszország nagy nyertes volt ugyan, mégis sérelmezte a versailles-i szerződést: nem kapta meg ugyanis a dalmát tengerpartot. Szeptember 11-én a költő és háborús hős, Gabriele d’Annunzio katonaszökevényekből álló szedett-vedett csapatával bevonult Fiume kikötőjébe. Arcátlan blöff volt az egész, de a rendezés őrei, Nagy-Britannia és Franciaország meghátráltak – ami baljós előjel volt. D’Annunzio is nemzeti szocialistának vallotta magát. Milánóban Mussolini megszimatolta az új idők új szeleit, s megtetszett neki, ahogy öt évvel korábban is megszimatolta a háborús izgalmat, ami szintén megnyerte tetszését. A háború bekövetkezése és Mussolini elhatározása, hogy Olaszországot is beleviszi, a hivatalos szocialista párton kívülre helyezte. Nacionalista lett, nemcsak Mazzini baloldali romantikus hagyományának értelmében, hanem a régi rómaiak szerzésre épülő hagyománya értelmében is, akiknek a francia forradalomban radikális jelvénnyé változtatott fasces-át (köteg, nyaláb) éppúgy hasznos jelképnek találta, ahogy Lenin is átvette a régi szociáldemokratáktól a sarlót és a kalapácsot. Gyűlölte Lenint, mert az kivezette Oroszországot a háborúból, s ezzel veszélyeztette az Olaszországnak megígért jutalmat. Rá akarta venni a japánokat, hogy „Előre, Mikádó!” paranccsal vonuljanak végig Oroszországon. 1919-ben a gazdasági kudarc nyomán Lenin elfordult az ipar nyílt kisajátításától. Most már inkább felhasználni és kiaknázni, semmint szétzúzni akarta a kapitalizmust. Az ő forradalma mégis radikális forradalom maradt, amely a marxizmus és szindikalizmus háború előtti „élcsapatában” gyökerezett, s haláláig ez maradt politikai elképzeléseinek legjelentősebb eleme. Sok korábbi olasz ifjúszocialista osztozott ebben a

Gömbösről lásd Carlile A. Macartney, Október 15: A History of Modern Hungary 1929-1945, 2. kötet (Edinburgh, 1956) –(116)–

152

radikalizmusban, bár internacionalizmusukat már megtagadták.153 Az internacionalizmus 1914-ben sem vált be, mert nem sikerült megállítani a háborút, ahogy 1917-ben sem, amikor hamvába holt Lenin felhívása a világforradalomra. Az új gazdasági Utópia megteremtésének vágya azonban eleven maradt. 1919. március 23-án Mussolini és szindikalista barátai új pártot alapítottak. Programjukban a pénztőke hatalmának részleges megszerzése, a gazdaság többi része felett korporatív gazdasági tanácsok révén gyakorolt ellenőrzés, az egyházi földek elkobzása és az agrárreform, a királyság és a felsőház eltörlése szerepelt. Ezt a listát összeállítva Mussolini mintáként gyakran idézte Kurt Eisnert.154 Eisner bajor harci osztagai, maguk is Lenin „fekete bőrmellényes embereinek” utánzatai Mussolini harci osztagainak (fasci di combattimento) mintájául szolgáltak.155 Tulajdonképpen senki előtt sem rejtette véka alá vonzódását az erőszakos cselekvéshez, amiben Leninnel osztozott. Marxot parafrazeálva azt ígérte, hogy „teremti a történelmet, és nem elviseli”. Másik kedvenc idézete ez volt: élni nem számolgatást, hanem cselekvést jelent.156 Szókincse nagyon közel állt Leninéhez, bővelkedett katonai szóképekben és erőteljes, erőszakos igékben. Leninhez hasonlóan ő is türelmetlenül akarta mozgásra, gyors mozgásra késztetni a történelmet – velocizzare l’Italia, ahogy a futuristák, például Marinetti mondták. Voltaképpen türelmetlenséget árasztott magából, dühösen nézte az óráját, haragosan fordulva a késedelem okozóihoz. De Mussolini változott. A hajával együtt eltűnt az ösztövér és éhes kinézet is. Kopasz fején hatalmas dudor keletkezett, feszes és immár húsos arcán sötét ovális anyajegy tűnt elő. Fogai patinás elefántcsont színűek voltak, messze elálltak egymástól, ami Olaszországban a szerencse jegyének számít.157 Jóképű, eleven, bővérű férfi volt, állítólag 169 szeretővel büszkélkedhetett.158 Igen hiú és nagyravágyó ember volt. Hatalmat akart, és azonnal. D’Annunzio sikere arról győzte meg, hogy a radikalizmus, akár a nacionalista radikalizmus sem elég. Ahhoz, hogy a fasizmus sikeres legyen, a költészetet, a drámát, a misztériumot kell segítségül hívnia. Az olasz marxisták még Marx-szal kapcsolatban is mindig arról panaszkodtak, hogy

David O. Roberts, The Syndicalist Tradition and Italian Fascism (Manchester, 1979). 154 Mussolini, Opere Omnia, XIII., 170. 155 Nolte, id. mű, 10. 156 Mussolini, Opere Omnia, III., 206; V., 67. 157 Luigi Barzini, From Caesar to the Mafia: Sketches of Italian Life (London, 1971), 139. 158 Az adatot lásd in: Giordano Bruno Guerri, Galeazzo Ciano: una vita 19031944 (Milano, 1980). –(117)– 153

nem értette meg eléggé az emberi lényt. Figyelmen kívül hagyta a mítoszok, különösen a nemzeti mítoszok erejét. Most, hogy Freud – szintén tudományosan – bizonyította az egyéneket irányító sötét és rejtett erők létezését, nincs-e itt az ideje, hogy megvizsgáljuk, hogyan hatnak a tömegemberre? D’Annunzio „a borzalmas energiákról, a hatalom érzéséről, a harc és az uralkodás ösztönéről, a termékeny és megtermékenyítő erők bőségéről” írt, „a dionüszoszi ember, a győztes, a romboló, a teremtő összes erényéről”.159 Olaszország nem volt híján a költői mítoszoknak. Ott volt Garibaldi és Mazzini még mindig igen erőteljes 19. századi nemzeti mítosza, Machiavelli (Mussolini másik kedvenc szerzője) reálpolitikai mítosza, s Róma és birodalma még korábbi mítosza – valamennyi arra várt, hogy felverjék hosszú álmából, és az új légiókkal meneteljen. S mindennek csúcsán a futurista mítosz, amely Mussoliniból a szocialista Itália vízióját váltotta ki – némileg hasonlóan Lenin villamosított Oroszországához, ahol „az élet intenzívebb és viharosabbá válik, a gép ritmusa szabja meg.” Mussolini mindezekből az illékony elemekből keverte ki fasiszta főzetét, megízesítve valamennyit egy csipetnyi élénkítő erőszakkal: „nincs élet vérontás nélkül”, mondta.160 De kinek a vére? Mussolini bonyolult és sok tekintetben bizonytalan ember volt. Lenintől eltérően a rosszat ritkán tette saját elhatározásából; szinte mindig rá kellett venni, mígnem a hatalom és a hízelgés hosszú évei alatt szinte teljesen elsatnyult az erkölcsi érzéke. Képtelen volt szándékosan, a saját kezdeményezésére lépni az erőszak útjára. 1919-20-ban elszántan kereste az ügyet, amiért harcolni lehet. A fasizmusról elkeseredetten úgy beszélt, mint „minden eretnek menedékéről, mindenfajta eretnekség egyházáról.”161 Aztán a szocialisták, azzal, hogy az erőszak útjára léptek, megadták neki, amit akart. Mentoruk egy törékeny ifjú marxista, Antonio Gramsci volt, aki ugyanabban a szellemi légkörben nőtt fel, mint Mussolini: marxizmus, Sorel, szindikalizmus, a történelmi determinizmus elvetése, a voluntarizmus hangsúlyozása, a történelem felgyorsítása a harc, az erőszak és a mítosz segítségével; ehhez járult még a machiavelliánus gyakorlatiasság.162 Gramsciból azonban, bár sokkal eredetibb gondolkodó volt Mussolininál, hiányzott annak magabiztossága és öntudatossága. Rettenetesen szegény szardíniai családból származott. Az apja börtönbe került, s a már akkor is tüdőbeteg Gramsci tizenegy éves korában napi tízórás munkát vállalt. Meg volt döbbenve, amikor jövőbeli felesége G. D’Annunzio, „Il Trionfo della Norte”, Prose di Romani (Milano, 1954), I., 958. 160 Mussolini, Opera Omnia, VI., 82; VI., 248. 161 Uo., XIV., 60. 162 Lásd Walter L. Adamson, Hegemony and Revolution: Antonio Gramsci’s Political and Cultural Theory (University of California, 1980). –(118)– 159

beleszeretett (s néhány megrázó szerelmes levelet írt neki). Mivel vezéri szerepben nem tudta elképzelni magát, Machiavelliből, Mussolinitól eltérően nem személyes, hanem kollektív fejedelmet vezetett le: „A modern fejedelem, a mitikus fejedelem nem lehet valóságos személy, konkrét egyén: csak szervezet lehet.” Gramsci tehát ugyanabban az időszakban, amikor Mussolini a romantikus történetek és a dráma felé fordult, a szindikalizmushoz csatlakozott és a gyárfoglalások hívévé vált. 1920-ban a szocialisták elkezdték követni tanácsait, s nemsokára országszerte vörös zászló lobogott a műhelyek és irodák fölött. Az államhatalom elfoglalására azonban nem történt kísérlet. A szocialisták tulajdonképpen megosztottak voltak a követendő taktikát illetően, s 1921 januárjában bekövetkezett a szakadás: a párt baloldalán kivált az új Kommunista Párt. A gyárfoglalások kevés eredményt hoztak, kivéve, hogy megrémítették a középosztályt. Errico Malatesta figyelmeztette is a mérsékelt erőket: „Ha nem visszük végig a dolgot, véresen kell majd megfizetnünk azért a félelemért, amelyet most a burzsoáziában keltünk.”163 Túl sok erőszakos cselekményre nem került sor, de ahhoz elég volt, hogy Mussolininak ürügye legyen magának is erőszakhoz folyamodnia. Miként Németországban, a szocialisták itt is elkövették azt a végzetes hibát, hogy egyáltalán erőszakot alkalmaztak.164 Mussolini azzal büszkélkedett, hogy a fasiszta párduc könnyedén el tudott bánni a szocialista tömegek „lusta tehenével”.165 A fasiszta „rohamcsapatok” főként leszerelt katonákból álltak, de diákokat és iskolából kimaradt fiatalokat is állandóan toboroztak. Sokkal fegyelmezettebbek és módszeresebbek voltak, mint a szocialisták, hadmozdulataikat telefonon egyeztették. Gyakran élvezték a helyi hatóságok és a csendőrség passzív vagy akár aktív támogatását; azok fegyverek után kutattak valamelyik szocialista „népházban”, majd utat engedtek a rohamcsapatoknak, akik felgyújtották az épületet. A szocialisták szerint a fasizmus osztálypárt, a fasiszta terror pedig Jacquerie borghese (polgári zendülés). A dolog azonban nem ilyen egyszerű: a fasiszták között sokezer munkás is volt, különösen olyan területeken, mint Trieszt, ahol a faji indulatokat is fel lehetett szítani (az ottani szocialisták főleg szlovénok voltak). A fasizmus először ezeken a peremterületeken tett szert tömegtámogatásra, majd fokozatosan terjedt az ország belső részei felé: Bolognába, a Pó völgyébe és Velence hátországába. Mussolini, aki mindig érzékeny volt a nép hangjára, már korán megértette, hogy Idézi Angelo Tasca, Nascita e avvento del fascismo (Firenze, 1950), 78. A szocialista erőszakról lásd Giorgio Alberto Chiurco, Storia della rivoluzione fascista, 5 kötet (Firenze, 1929-), II., 78., 168. 165 Mussolini, Opera Omnia, XV., 267. –(119)– 163 164

Olaszország egymástól különböző és egyenként kezelendő városok halmaza. Ahogy előrenyomult az ország belseje felé, hangsúlyosabbá váltak a középosztálybeli elemek. A fasizmus jelentős vonzerőt kezdett gyakorolni a jómódú fiatalokra. Egyik legfontosabb és legveszélyesebb szerzetük Italo Balbo volt, aki huszonöt éves korában szülővárosába, Ferrarába hozta Mussolinit, majd rövidesen a fasiszta milícia főnöke, és messze a legkönyörtelenebb és leghatékonyabb rablólovag lett.166 1921-ben, mint valami Borgia elindult Közép-Olaszország felé, szakszervezeti központok füstölgő romjait és hullahegyeket hagyva maga után. Balbo volt az, aki először döbbentette rá a józan Olaszországot, hogy a fasizmus elsöprő erővé válhat. Balbo még Mussolinit is megrémítette, aki sohasem szerette a tömeges, különösen az önkényes erőszakot, s szóban és írásban el is ítélte.167 A fasizmus terjedése nyomán azonban, amely 1921 májusában harmincöt további képviselővel együtt a parlamentbe juttatta őt, más szocialistákkal együtt egyszersmind kisebbségbe is került a mozgalmon belül. Az ugyanebben az évben tartott római fasiszta kongresszuson kénytelen volt kompromisszumot kötni. Annak fejében, hogy Ducénak kiáltották ki, beleegyezett az erőszak alkalmazásába, s 1922 a fasiszta terror évének bizonyult. A hatóságok tulajdonképpen szemet hunytak afelett, hogy egy párt saját hadserege elindult hódító útjára. Városról városra haladva megostromolták a városházákat, erőszakkal elkergették a szocialista tanácsokat, elbocsátották a helyi prefektusokat, akik a rendőrséget akarták felhasználni a törvénytelen fasiszta támadásokkal szemben. A parlament képtelen volt erős kormányt alakítani Giolitti vezetésével, aki kifüstölte volna Mussolinit – a Duce nem harcolt volna az állam ellen –, mert a Vatikán hatékonyan akadályozta meg az egyházi befolyás alatt álló pártok és a mérsékelt szocialisták koalícióját. Az új Kommunista Párt (miként Németországban is) voltaképpen egy fasiszta kormányzatban reménykedett, mert azt gondolta, ez siettetné a marxista forradalom kitörését.168 Amikor 1922 júliusában Balbo elfoglalta Ravennát, a szocialisták általános sztrájk meghirdetésével válaszoltak, ami azonban végzetes kudarcnak bizonyult. Olaszország nem volt boldog vagy jól kormányzott ország. Megdöbbentő volt a szegénység, Európában a legmagasabb születési, s Németország után a második legmagasabb inflációs rátával „büszkélkedhetett”. A risorgimento az ígéret földje helyett csalódást hozott magával. A háború és a győzelmek inkább megosztották, mint egyesítették

Giorgio Rochat, Italo Balbo: aviatore e ministro dell’aeronautica, 1926-1933 (Bologna, 1979). 167 Mussolini, Opera Omnia, XVI., 31., X., 344., XVI., 44., 276., 288., 241. 168 Tasca, id. mű, 276.; Nolte, id. mű, 210-211. –(120)– 166

az országot. A képviseleti rendszer fájdalmasan korrupt volt. A királyságot nem szerették az emberek. Maga az állam 1871 óta viszályban állt az egyházzal, s vasárnaponként az összes szószékről ellene szóltak. A közszolgáltatások összeomlóban voltak. Igazi félelem uralkodott a vörös terrortól, mert a katolikus lapok tele voltak a Lenin atrocitásairól és az orosz éhínségről szóló hírekkel. Mussolini személyét nem azonosították az erőszakkal. Éppen ellenkezőleg: sokak szemében ő volt az az ember, aki gátat tud vetni az erőszaknak. Az idők során kiváló szónokká vált. D’Annunziótól tanulta meg, hogyan kell szinte operai párbeszédet folytatni a tömeggel („Kié Olaszország?” „A miénk!”) De nem egyszerűen csak demagóg volt. Beszédei tele voltak olyan magasröptű filozófiai elmélkedésekkel, amelyeket az olaszok imádnak. Gyűléseire olyan liberálisok is jártak, mint Benedetto Croce. 1922 őszének elejétől szónoklatai magabiztos és államférfiúi színezetet öltöttek. Immár titkos kapcsolatban állt a királyi palotával, a Vatikánnal, a hadsereggel, a rendőrséggel és a nagyiparosokkal. Valamennyien azt akarták tudni, mit is akar Mussolini. Udinében, ahol országjáró körútjának utolsó nagy beszédét tartotta, megmondta nekik: „Programunk egyszerű: mi akarjuk kormányozni Olaszországot.”169 Azt mondta, úgy kormányozza majd az országot, ahogy a rómaiak ideje óta senki: szilárdan, tisztességesen, igazságosan, becsületesen, s mindenekelőtt hatékonyan. 1922. október 16-án Mussolini elhatározta, hogy erőnek erejével megoldást keres, mert úgy vélte, ha vár, Giolitti, akitől tartott, elorozhatja a szerepét. A hónap végére tervezte a római bevonulást, összesen 40 ezer barnaingesre rúgó négy hadosztályával. Sok katonai és rendőri parancsnok ígérte meg, hogy nem tüzel rájuk, lapja az Il Popolo d’Italia a következő szalagcímmel jelent meg: A zöldsapkások barátkoznak a feketeingesekkel! Mussolininek életre szóló képessége volt arra, hogy könnyedén egyensúlyozzon a grandiózus és a bohózati között. Amikor rosszul felszerelt, nyomorúságosan öltözött és gyengén táplált serege október 28-án este a zuhogó esőben Róma előtt állt, a látvány nem volt valami fényes. A kormány gyenge volt ugyan, de rendelkezésére állt a 28 ezer fős római helyőrség megbízható parancsnokság alatt, s elhatározás született a szükségállapot kihirdetéséről is. Rómában azonban rémhírek és dezinformációk keringtek. A Quirinale-palotában elrejtett kis Viktor Emmánuel királynak azt jelentették, hogy csak 6 ezer fegyelmezetlen katona áll szemben a 100 ezer eltökélt fasisztából álló hordával. Megrémült, és nem volt hajlandó aláírni a szükségállapotot elrendelő dekrétumot, amelyet ezért le kellett tépni a falakról, ahová éppen felragasztották őket. Ekkor a kormánynak inába szállt a bátorsága.

169

Mussolini, Opera Omnia, XVIII., 581. –(121)–

Mussolini, bár türelmetlen ember volt, ügyesen keverte a kártyákat. Amikor Milánóban a király szárnysegéde, Cittadini tábornok felhívta, és részhatalmat kínált neki egy új kormányban, egyszerűen letette a kagylót. Másnap, október 29-én kegyesen beleegyezett abba, hogy létrehozza saját kormányát, feltéve, hogy a telefonon érkezett felkérést táviratilag is megerősítik. A távirat időben megérkezett, s aznap este díszegyenruhában, fekete ingben a milánói vasútállomásra ment, hogy elérje az éjszakai gyorsot Rómába. Történetesen a brit nagykövet felesége, Lady Sybill Graham szintén a vonaton volt. Látta, amint Mussolini, tisztviselőktől körülvéve, türelmetlenül az órájára pillant, s dühödten az állomásfőnökhöz fordul: „Azt akarom, hogy a vonat pontosan induljon – mondta –, mostantól mindennek tökéletesen kell működnie.”170 Így született egy új rendszer – és egy legenda. Élete utolsó évtizedében Mussolini egyre tragikusabb, sőt, groteszk alakká vált. Innen visszatekintve nehéz megérteni, hogy 1922 végétől az 1930-as évek közepéig mindenki hatalmas figurának tekintette az európai sakkjátékban. Miután berendezkedett a hatalomban, Lenin egyetlen nyilvánvaló hibáját sem követte el. Nem hozott létre titkosrendőrséget, nem szüntette meg a parlamentet. A sajtó szabad maradt, az ellenzéki vezetők is szabadlábon voltak. Néhány gyilkosság előfordult, de kevesebb, mint az államcsíny előtt. A Fasiszta Nagytanács állami szervvé vált, a feketeingeseket legalizálták, s fenyegető légkört teremtettek az 1924 áprilisi választások során, aminek nagy fasiszta többség lett az eredménye. Mussolini azonban inkább nemzeti, mint pártvezérnek tekintette magát. Azt mondta, éppúgy uralkodik megegyezés, mint erőszak alapján.171 Mintha nem annyira a hatalom akarása, mint a tisztség akarása lett volna meg benne. Meg akart maradni benne, tiszteletreméltóvá szeretett volna válni; azt akarta, hogy szeressék. 1924-ben a legharcosabb ellenzéki képviselő, Giacomo Matteotti meggyilkolása véget vetett ezeknek az illúzióknak. A gyilkosságért általában Mussolinit tartották felelősnek.172 Képviselőket korábban is megöltek, s furcsa, hogy pont ez a bűntény okozott akkora felháborodást Olaszországban, s szemráncolást külföldön, Mussolininak sokat ártott, bizonyos szempontból hosszú távon is: egyfajta Rubiconná vált számára, eltépte összes megmaradt kapcsolatát a szocialistákkal és a liberálisokkal, s a saját szélsőségeseinek karjába kergette. Az arrogancia és a fatalista kétségbeesés igen jellemző vegyülékével jelentette be 1925. január 3-án tartott hírhedt beszédében a fasizmus kezdetét. Az ellenzéki lapokat

Az eseményt Ivone Kirkpatrick írja le in: Mussolini: Study of a Demagogue (London, 1964), 144. 171 Mussolini, Opera Omnia, XIX., 196. 172 Gaetano Salvemini, La Terreur Fasciste (Paris, 1930). –(122)– 170

betiltották, az ellenzéki vezéreket egy szigetre száműzték. Mint Mussolini mondta, monolit nemzetben felesleges az ellenzék – hiszen a nemzet minden szükségeset megtalál önmagában és az objektív erők ellenállásában – ezt a verbális bűvészmutatványt még Lenin is megirigyelhette volna.173 Tőle ered az elterjedt totalitárius képlet, amelyet akkor és azóta sokszor idéznek, csodálnak és bírálnak: „Mindent az államon belül, semmit az államon kívül, semmit az állam ellen.” Egész sor „fasiszta törvény” született, némelyik büntető, mások támogató jellegűek – az utolsó a Társadalmi Reform Törvényei, amelyek célja a korporatív állam megteremtése volt. Az olasz fasizmusban azonban mindig volt valami homály. Intézményei, a Munka Törvénykönyve, a Korporációk Nemzeti Tanácsa és a Fasciók és Korporációk Kamarája igaziból sohasem gyökereztek meg a valóságos Olaszországban. Mussolini büszkélkedett: „Ellenőrizzük a politikai erőket, ellenőrizzük az erkölcsi erőket, ellenőrizzük a gazdasági erőket. Ily módon a korporatív fasiszta állam középpontjában vagyunk.”174 Ez az állam azonban inkább szavakra, mint tettekre épült. Végtére is, ha a totalitarizmus Mussolini által adott meghatározása a valóságot képviselte, hogyan tudott kiegyezni az egyházzal, amely kétségtelenül „az államon kívül” volt? Még konkordátumot is aláírt a Vatikánnal, amire egyetlen parlamenti elődje sem volt képes. A fasizmust egyszer úgy határozta meg, mint „szervezett, koncentrált, tekintélyelvű nemzeti alapú demokráciát”.175 Rendben – de mit szolgált ez a tekintély? Érezhető, Mussolini vonakodó fasiszta volt, mert lelke mélyén, jóllehet eretnek, de marxista maradt; a „forradalom” nagyszabású kisajátítás nélkül számára értelmetlen volt, s éppen ez az, amit követőinek és társainak többsége nem akart. Így hát a fasiszta Utópia kézen-közön eltűnt, s csak a zsarnokság maradt belőle. 1943ban, alig valamivel az összeomlás előtt Vito Panunzio fiatal aktivista cikket írt a Critica fascístá-ban, amelyben kifejtette, hogy a rendszer még mindig győzedelmeskedhet, feltéve hogy végre rászánja magát a „fasiszta forradalomra”.176 Akkorra Mussolini látszólag már több mint két évtizede gyakorolta diktatórikus hatalmát. De ha Mussolini nem gyakorolta a fasizmust, sőt meg sem tudta pontosan határozni, az ugyanilyen titokzatosnak látszott ellenfelei, különösen a marxisták számára. Kifinomult angolszász liberálisok megtehették, hogy egyszerűen olyan sarlatán diktatúraként hagyják figyelmen kívül, amely kevésbé vérszomjas a leninizmusnál, és kevésbé veszélyes a tulajdonra nézve. A marxisták számára azonban sokkal

Mussolini, Opera Omnia, XX., 379. Uo., XXII., 109. 175 Uo., XXIX., 2. 176 Idézi Roberts, id. mű, 301. –(123)– 173 174

komolyabb ügyről volt szó. Az 1920-as évek közepére fasiszta mozgalmak jöttek létre Európa-szerte. Egy dolog volt közös bennük: a rendkívül heveny antikommunizmus. Forradalmi eszközökkel harcoltak a forradalom ellen, s a kommunistákkal azok sajátos fegyvereivel szálltak szembe az utcán. Alekszandr Sztamboliszki bolgár parasztkormányzatát, amely az „agrárkommunizmust” hirdette, már 1923-ban fasiszta puccsal döntötték meg. A Komintern, az új nemzetközi iroda, amelyet a szovjet kormány a kommunista tevékenység terjesztése és összehangolása érdekében hozott létre, felszólította a „világ munkásait”, hogy tiltakozzanak a „győztes bolgár fasiszta klikk ellen”, ily módon első ízben ismerte el nemzetközi jelenségként a fasizmust. De pontosan mi is az? Marxnál szó sincs róla. Lenin számára túl későn jött létre ahhoz, hogy beilleszthette volna a történelem menetéről szóló elméletébe. Az elképzelhetetlen volt, hogy annak ismerjék el, ami valóban volt – marxista eretnekségnek, tulajdonképpen a lenini eretnekség egyik módosult változatának. Ehelyett összhangba kellett hozni a marxista-leninista történetírással, s kimutatni, hogy nem a jövőt hordozza magában, hanem a halódó burzsoá korszak gonosz felvillanása. Ezért hosszas tépelődés után 1933-ban megszületett a hivatalos szovjet meghatározás: „a fasizmus a finánctőke legreakciósabb, soviniszta és imperialista elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.”177 Ezt a nyilvánvaló képtelenséget az tette szükségessé, hogy a „tudományos” marxizmusnak nem sikerült megjósolnia a két világháború közötti évek legszembeszökőbb politikai fejleményét. Időközben Mussolini Olaszországa tapasztalati ténnyé vált, miként Lenin Oroszországa is – mindkettőt tanulmányozhatta a világ, akár azért, hogy utánozza, akár azért, hogy elkerülje. A modern idők történésze számára egyre világosabb, hogy a politikai események nagy távolságból is egyre gyorsabban hatnak egymásra. Mintha csak a rádió, a nemzetközi telefonrendszer, a tömegesen terjesztett lapok és a gyors utazás a társadalmi és politikai globalitás olyan új felfogását teremtette volna meg, amely megfelel a világegyetemről és az anyagról kialakított új tudományos felfogásnak. Mach elve szerint, amely először a századforduló táján fogalmazódott meg, majd Einstein kozmológiája részeként öltött új formát, nem csak a világegyetem egésze befolyásolja a helyi, földi eseményeket, hanem a helyi események is hatnak, bár csak kis mértékben a világegyetem egészére. Az 1920-as években létrejött kvantummechanika szerint ugyanez az elv érvényes a mikromennyiségek szintjén is. Nincsenek önálló egységek, amelyek a világegyetem többi részétől elkülönülve léteznének.178 A A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának 13. Plenáris ülése, 1933 december; idézi Nolte, id. mű. 178 Arthur Koestler, „Whereof one cannot speak”, Kaleidoscope (London, 1981), 323 skk. –(124)– 177

„nagyszerű elszigetelődés” immár nem volt kivitelezhető állami politika, ahogy burkoltan ezt még az Egyesült Államok is elismerte 1917-ben. Sokan üdvözölték ezeket a fejleményeket, és a Népszövetséget tekintették a válasznak arra, amit az élet szívesen látott új tényének tekintettek. Ám a globális politika következményei egyszerre voltak rémületesek és felemelőek. Találó minderre a betegség mint metafora. A 14. század közepének Fekete Halála több mint ötven évig vándorolt, és bizonyos területekre sohasem ért el. Az 1918-as influenzavírus hetek alatt elterjedt az egész világon, s szinte mindenüvé eljutott. Az erőszak, a terror és a totalitarizmus vírusa ugyanilyen gyorsnak és mindenütt jelenvalónak bizonyulhatott. Oroszországban szilárdan megtelepedett, s most Olaszországban támadt. Ha Lincoln Steffens a jövő működését fedezhette fel Lenin Moszkvájában, mit lehetett észrevenni a totalitárius Rómában? Mussolini nem teremthetett és nem is teremtett új fasiszta civilizációt homályos szóképeiből. A nagy építkezéseket azonban szerette, s úgy érezte, képes is rájuk – ezen a téren valóban tehetségesnek bizonyult. Megszüntette a maláriát, amely akkoriban Közép- és Dél-Olaszország nagy átka volt.179 A pontinói mocsarak lecsapolása jelentős teljesítmény volt, egyszersmind a fasiszta energia jelképe is. Balbót, aki bátor pilóta volt, Mussolini nagy repülőgép ipar kifejlesztésére ösztönözte, s ezzel sok nemzetközi díjat nyertek. Egy másik fasiszta főnök, Giuseppe Volpi velencei pénzember látványos ipari övezetet hozott létre a szárazföldön Mughhera és Mestre körzetében. Mint pénzügyminiszter újraértékelte a lírát, amely aránylag erős valutává vált.180 A vasutak, a postai és telefonszolgáltatások színvonala jelentősen javult. Nem voltak sztrájkok. A korrupció maradt, talán még nőtt is, ám kevésbé feltűnő és észrevehető volt. Szicíliában nem zúzták szét ugyan a maffiát, de hatékonyan a föld alá kényszerítették. S mindenekelőtt, nem volt erőszak az utcákon. Némelyik eredmény talminak bizonyult, mások hosszú távon károsnak. Együttesen azonban a külföldiek, a turisták és sok olasz számára is nagyon hatásosak voltak. Utópia nem született Olaszországban, de megdöbbentő volt az ellentét az éhező, terrorizált Oroszországgal. Az Alpoktól északra élők szemében, akik a Kelet bolsevizmusát éppúgy elvetették, mint a Nyugat liberalizmusát, az itáliai újjászületés mintha harmadik utat kínált volna.

A malária problémájára lásd Norman Douglas, Old Calabria (London, 1915), 34. fejezet. 180 Sergio Romano, Giuseppe Volpi: Industria e finanza tra Giolitti e Mussolini (Milano, 1979). –(125)– 179

III. Hitlerre várva 1918. november 10-én a pomerániai Pasewalk katonai kórház lutheránus lelkésze összehívta a betegeket, hogy közölje velük: a Hohenzollern-ház megbukott, s Németország immár köztársaság. A hír villámcsapásként érte a sebesült katonákat. Köztük volt Adolf Hitler, huszonkilenc éves altiszt is. Végig a háború során a nyugati fronton harcolt, kétszer is kitüntette magát akcióban, s néhány hónapja kapta meg az első osztályú vaskeresztet. Egy hónapja, október 13-án Ypres-től délre, brit mustárgáztámadás következtében átmenetileg megvakult. Mivel képtelen volt elolvasni az újságokat, az összeomlásra és a forradalomra vonatkozó híreszteléseket „helyi ügyként” hessegette el magától, amelyet „néhány olyan zsidó ifjonc” kapott fel, akik „korábban nem a fronton voltak”, hanem „a tripperüket gyógyíttatták a kórházban”. Most viszont az idős lelkipásztor, miközben könnyek csurogtak le az arcán, elmondta nekik, hogy a császár elmenekült, a háború elveszett, és a Birodalom feltétel nélkül ellenségei könyörületességére bízta magát. A megadásról érkező hírek, írta később Hitler, „életem legrémesebb bizonyosságát jelentették. Minden elsötétült előttem. Visszatántorogtam a hálóterembe, rávetettem magam a priccsre, égő fejemet a lepedőmbe és a párnámba fúrtam. Utoljára az anyám sírjánál állva sírtam…. de most nem tudtam visszatartani.”1 A vereség a legtöbb német, különösen a katonák számára óriási megrázkódtatást jelentett. Olyasmit, amit Nyugaton senki sem értett meg. A németek tudták, hogy a nyugati fronton visszavonulásra kényszerültek. A visszavonulás azonban rendezetten folyt, a hadsereg ép maradt. Ráadásul Németország fő aggodalmai és törekvései nem is a nyugati frontot érintették. A háborút elsősorban azért vívták, mert tartottak a hatalmas, erőszakos, zsarnoki és barbár szomszéd, a Németország kapujában álló, és őt lerohanással fenyegető Oroszország növekvő ipari és katonai erejétől. 1918 közepére Németország, bár kétségbeesett harcot vívott a nyugati fronton, már elűzte a számára legfélelmetesebb kísértetet. A cári Oroszországot legyőzték, és az összeomlott. Jogutódja békediktátumot írt alá. A breszt-litovszki békeszerződés mindazt a biztonságot megadta Németországnak, amelyre valaha is szüksége volt. Oroszországot megfosztotta vas- és acélgyártó kapacitásainak 70%-ától, teljes ipari termelésének pedig 40%-ától. Az európai Oroszországban Németország mindent megkapott, amit egyáltalán értékesnek gondolt. A német kormány egyik tagja kárörvendett: „A háborús kötvényeinkre a kamatot Keleten gyűjtjük össze.”2 A haszon tulajdonképpen még nagyobb volt, mert megnyílt a 1 2

Adolf Hitler, Mein Kampf, 202-204.; Joachim Fest, Hitler (London, 1977), 117. Holborn, id. mű, 487. –(126)–

perspektíva egy hatalmas kelet-európai gazdasági birodalom előtt, márpedig a nagy síkság gyarmatosítása már a középkori terjeszkedő germán civilizációnak is célja volt. A „Kelet vonzása” mindig is többet jelentett az átlagnémetek számára, mint az elkésett afrikai gyarmatosítás, vagy akár a császár törekvése a kereskedelmi és tengeri szupremáciára. Németország nyilvánvaló „keleti rendeltetésének” azért nem tudott eleget tenni, mert a cári Oroszország eltorlaszolta az utat. A félelmetes önkényuralom most végre romokban hevert. A teuton lovagok ismét nekiláthattak programjuk végrehajtásának. 1918. március 1-jén elesett Kijev, Ludendorff megszállta Ukrajnát, s német ellenőrzés alatt „Földbirtokos Köztársaságot” kiáltottak ki, lerakva ezzel a Birodalom csatlós gyarmatának alapjait. A császár a Litvániára és Észtországra kiterjedő Kurland hercege lett – a tervek szerint ezeket az országokat szerény német kisebbségük irányítja majd, s a német gazdasághoz kapcsolódnak. Áprilisban német csapatok szálltak partra Finnországban, a másik potenciális csatlósországban. Május 7-én Németország békediktátumot kényszerített Romániára, s a gazdasági gyarmatosítás ott is gyorsan haladt előre. Ludendorff csapatokat tett partra a Krím-félszigeten, amelyet német betelepedésre szemeltek ki, s szeptemberben a bakui olajmezőkig is eljutott, ami a Kaukázuson túli területekre való betörést készítette elő, hogy így stratégiai pozíciókat építsen ki Közép-Ázsia peremén. A német geopolitikusok még a Habsburgok bukásáról és Törökország felbomlásáról terjedő hírekből is további lehetőségeket olvastak ki a fosztogatásra és gazdasági behatolásra KözépEurópa területén és a Közel-Keleten. 1918 kora őszén úgy vélték, hogy nemhogy elvesztették, hanem minden lényeges területen megnyerték a háborút – méghozzá fölényesen. Az új betelepítések révén Németország, katonai és gazdasági potenciálját tekintve tulajdonképpen azonos szintre került az Egyesült Államokkal és a Brit Birodalommal – azaz a harmadik szuperhatalommá vált. Bizonyos illúziók még a vereség első, mindennél erősebb megrázkódtatása után is megmaradtak. Arról nem is beszélve, hogy miután Wilson és a Colonel House titokban már elfogadta a „tizennégy pont” angolfrancia értelmezését, teljesen alaptalan volt az optimista felfogás is, amellyel a németek ítélték meg őket. Az egyik félnémet városban a következő zászlófelirattal fogadták a leszerelt katonákat: „Üdvözlünk benneteket, bátor katonák, megtettétek a dolgotokat, a többi már Isten és Wilson dolga.”3 Az igazságra Németország végül csak akkor döbbent rá, amikor 1919 májusában nyilvánosságra hozták a békeszerződés feltételeit. Versailles Németország számára tulajdonképpen mégsem jelentett „karthágói békét”.

3

Uo., 561. –(127)–

Keynesnek ebből a szempontból egyáltalán nem volt igaza; Ausztria és Magyarország sokkal rosszabbul járt. Versailles megengedte, hogy Németország minden lényeges ponton megőrizhesse a bismarcki vívmányokat. A békés utat választva két évtizeden belül Németország elkerülhetetlenül uralkodó gazdasági erővé vált volna egész Közép- és Kelet-Európában. A német veszteségeket azonban azoknak a hatalmas nyereségeknek a szempontjából kell megítélni, amelyeket nemrég még a magáénak tudott. A németeknek nem igazán jutott eszükbe, hogy a cári Oroszország sokkal de sokkal rosszabb feltételeket kényszerített volna rá (kétségtelenül az 1945-ben diktált feltételekhez hasonlóakat). Hiszen a cári Oroszországot végül is a német fegyverek pusztították el! Akkor miért kényszerítik arra Németországot, hogy Keleten, a lengyel korridoron, Kelet-Poroszországban, s mindenekelőtt a szénben, vasban és iparban gazdag Sziléziában teljes német közösségeket adjon át a barbár szlávoknak? A németekben ezek a veszteségek okozták a legtöbb sérelmet és dühöt, mert a büszkeségükbe gázoltak velük: úgy vélték, természetellenes dolog, hogy németek szláv uralom alatt éljenek. Sőt, a sziléziai népszavazás, ez a fontos engedmény, amelyet Lloyd George csikart ki Németországnak, még ez is a német düh további forrásává vált, mert a kormány sohasem magyarázta meg a lakosságnak, hogy a versailles-i békeszerződés megengedte, hogy a helyi eredményekkel összhangban osszák fel a tartományt. Az 1921. március 21-én tartott népszavazáson 60%-os többség voksolt Németországra. A Népszövetség azonban a területnek azt a mintegy 40%-át, amelyen a lengyelek voltak többségben, Lengyelországnak juttatta, márpedig a legértékesebb ipari területek itt voltak. A németek azt gondolták, ismét rászedték őket; s a haragjuk ezúttal a Népszövetség ellen fordult.4 Bizonyos értelemben valóban évekig rászedték a németeket, ám főként a saját kormányaik, amelyek sohasem mondták meg az igazat az országnak külpolitikai céljaikról és módszereikről. A teljes igazság tulajdonképpen csak 1961-ben kezdett kitudódni, amikor a nagy német történész, Fritz Fischer megjelentette A világuralom nyomában című könyvét, amelyben Németország terjeszkedést szolgáló kül- és katonapolitikájának agresszív folyamatosságát mutatta be.5 A könyv megjelenését hosszú és keserű vita követte a német történészek között, amelynek csúcspontja a Német Történelmi Társulat berlini ülése volt 1964-ben.6 Ezen a vitán minden kétséget kizáróan állapították meg, milyen lényeges pontokon bűnös

Uo., 602. F. Fischer, Germany’s Aims in the First World War (London, 1987). 6 A Fischer körüli vitára lásd Fritz Stern, The Failure of Illiberalism (London, 1972); International Affairs (1968). –(128)– 4 5

Németország a háborúban, s ezt idővel még a legtöbb bíráló is elfogadta. Érdemes röviden felidézni ezeket a pontokat. A tizenkilencedik század második felében Németország hatalmas és rendkívül sikeres ipari hatalommá vált. Ennek következtében óriási ipari munkásságjött létre, amelyet már nem lehetett úgy kezelni, mint a parasztokat; a földbirtokosokból és katonákból álló német uralkodó osztály azonban nem volt hajlandó megosztani velük hatalmát. Bismarck kettős megoldást kínált a problémára. Egyrészt az 1880-as években a porosz királyság hagyományos jóléti szolgáltatásait kiterjesztve megteremtette a világ első jóléti államát.7 Másrészt terjeszkedést szolgáló háborúit befejezve, tudatosan úgy próbálta megőrizni a belső egységet, hogy nagyrészt képzeletbeli, Németország „bekerítésére” irányuló külföldi fenyegetéseket kreálva, egyértelmű ostromállapot-mentalitást idézett elő a nemzetben. Bismarck tudta, hogyan kezelje ezt a mesterséges rémálmot, utódai viszont nem tudták. Tulajdonképpen maguk is kezdtek hinni benne, s a fokozódó irracionalizmus és rémület áldozataivá váltak. Legkésőbb 1911-ben Németország uralkodó csoportja egy új etnikai nacionalizmus útjára lépett: „A cél az volt, hogy az uralkodó osztályok helyzetét sikeres külpolitikával szilárdítsák meg; voltaképpen abban reménykedtek, hogy a háború megoldja majd a fokozódó társadalmi feszültségeket. A tömegeket is bevonva a nagy harcba, a nemzet eddig kevéssé érdekelt részei is integrálódnak a monarchikus államba.”8 Az 1914-es háború célja egy olyan új európai rend megteremtése volt, amelyben Németország játssza az uralkodó szerepet. Bethmann Hollweg titkára, Riezler a javasolt európai gazdasági unióról azt mondta, hogy az „európai öltözetben álcázott hatalmi akaratunk”9 Bethmann Hollweg felismerte, hogy Nagy-Britannia valószínűleg nem fogadja el a teljes német dominanciát Európában. Ezért Nagy-Britanniát (ahogy Franciaországot és Oroszországot is) le kell győzni, ami azt jelenti, hogy Németország játssza majd a világ szuperhatalmának szerepét. Ahogy Bethmann gondolatait visszhangozva Riezler mondta: „Anglia tragikus tévedése talán abban rejlik, hogy arra kényszerít bennünket: szedjük össze minden erőnket, aknázzuk ki minden lehetőségünket, foglalkozzunk világméretű problémákkal; hogy – akaratunk ellenére – ránk kényszeríti a világuralom vágyát.”10 Ez a megfogalmazás igen jellemzően mutatja,

J. Tampke, Bismarck’s Social Legislation: a Genuine Breakthrough?, in: W. J. Mommsen (szerk.), The Emergence of the Welfare State in Britain and Germany, 1850-1950 (London, 1981), 71 skk. 8 Fritz Fischer, The War of Illusions: German Policies from 1911 to 1914 (London, 1975). 9 Riezler naplója, 1915. április 18. Idézi Stern, id. mű. 10 Uo., 1915. október 4. –(129)– 7

mennyire szerették volna a németek másra hárítani az erkölcsi felelősséget a saját agressziójukért. Bár a háború megindításának felelősségében egyformán osztozott a német uralkodó réteg polgári és katonai szárnya, a vereség nagysága már egyértelműen a tábornokok és tengernagyok hibája volt. Németország mint polgári birodalom minden tekintetben megszűnt 1917. január 9-én, amikor Bethmann Hollweg engedett annak a követelésnek, melynek három éven keresztül ellenállt, és beleegyezett a korlátlan tengeralattjáró-háborúba. Innentől fogva a tengernagyok és Ludendorff határozták meg az események menetét. Ők emelték a téteket a játékasztalon, s ezzel bebiztosították, hogy amikor elkövetkezik az elkerülhetetlen összeomlás, Németország ne csak egyszerűen legyőzött, hanem csődbe ment, megszégyenült és megalázott nemzet is legyen. Mint Riezler mondta: „Gyakorlatilag el kell fogadnunk a diktátumot. Százéves rabság. A világról szóló álomnak örökre befellegzett. Vége minden önhittségnek. A németek szétszóródása a világon. A zsidók sorsa.”11 Kár, hogy Keynesnek nem lehetett tudomása egy olyan ember kétségbeesett gondolatairól, aki a német döntéshozó gépezet legbelső köreiben volt otthonos. Akkor értékelhette volna, hogy az úgynevezett „karthágói béke” valójában sokkal nagylelkűbb volt, mint amilyennek Németország urai titkon remélték. A németek túlnyomó többsége persze még Keynesnél is tudatlanabb volt. Őket arra tanították, s ebben hittek is, hogy a háborút főleg az orosz terjeszkedés és a brit kereskedelmi féltékenység okozta, s Németország számára a fennmaradásért folyó védekező háború volt. A tragikus a dologban az, hogy amikor 1918-ban bekövetkezett az összeomlás, senki sem ragadta meg az alkalmat, hogy elmondja az igazságot a német népnek. Azt, hogy Németország háborús bűnös, még a szocialisták között is csak az 1919-ben meggyilkolt Kurt Eisner, a háború előtti diplomáciai iratok rendezésével megbízott Karl Kautsky és Eduard David ismerte el, aki nem sokkal a monarchia bukása után, mint külügyminisztériumi államtitkárhelyettes bepillanthatott a kulcsfontosságú iratokba.12 Az igazán leleplező dokumentumok közül azonban egyet sem jelentettek meg vagy tettek hozzáférhetővé. A német történészek, akik pedig a legjobbak voltak a világon, elárulták a szakmát, és becsapták önmagukat. Ugyanilyen fontos, hogy a tragédia főszereplői is elhazudták vagy eltitkolták a tényeket. Bethmann Hollweg el tudta volna mondani az igazságot a háború eredetéről, és a katonák szerepéről a háború elvesztésében. Ő azonban, noha felszólították rá, nem tette meg. Emlékirataiban Tirpitz és Ludendorff is durván megtámadták, Bethmann saját beszámolójában

11 12

Uo., 1918. október 1. Holborn, id. mű, 562-563. –(130)–

viszont alig mond valamit: attól tartott, hogy tovább mélyíti a már amúgy is meglevő megosztottságot a német társadalomban.13 Nemcsak nem mondták el az igazat, szándékosan el is rejtették ama mítosz mögé, mely szerint a német háborús gépezetet „hátba döfte” a civil defetizmus és gyávaság. Visszatekintve rendkívül különös, hogy ezt a mítoszt elhitték. A vilmosi Németországban még olyan erő sem volt, amely ellen tudott volna állni a katonáknak, nemhogy hátba döfni őket. Sok tekintetben Németország volt a világ legmilitarizáltabb társadalma. Még az új ipart is katonai módszerekkel irányították. A gyárvárosok a Hohenzollern-katonakirályok barakkvárosai köré nőttek. Az állandó katonai drill hatott az üzletemberekre, sőt korai szakaszukban még a szakszervezetekre és a szociáldemokrata mozgalmakra is, amelyek folyton a fegyelmet hangsúlyozták. Mindenütt egyenruhákat lehetett látni. A császár megvetően nyilatkozott minisztereiről, a politikusokról és a diplomatákról, „ostoba civileknek” nevezve őket. Presztízsüket emelendő a kormány tagjai a katonai öltözéket utánozták. Bismarck sportot űzött abból, hogy úgy nézzen ki, mint valami lovassági tábornok. Amikor Bethmann Hollweg először jelent meg kancellárként a Birodalmi Gyűlésben, őrnagynak öltözött. Maga a császár szék helyett katonai nyeregre támaszkodva ült asztalánál.14 Még a gondolata is abszurd volt annak, hogy civilek akármilyen módon felforgathatták volna ezt a hatalmas és mindent átható katonai struktúrát, ráadásul a történelem legnagyobb háborújának kellős közepén. A dolog valójában pont fordítva állt. A fegyverszünethez éppen Ludendorff ragaszkodott, aki hirtelen rájött, hogy vége a játszmának, s eltökélte, hogy amíg még van idő, érintetlenül őrzi meg a hadsereget. Utódja, Wilhelm Groener tábornok adta ki a hadparancsokat a császár nevében, azt mondván neki, hogy a hadsereg rendezetten vonul haza, „de nem Felséged parancsára, mert már nem áll Felséged mögött.”15 S a hadsereg volt az, amely miután segített megindítani a háborút, majd emelte a tétet, s ezzel biztosította, hogy a vereség végzetes legyen, kitért saját felelőssége alól s a hatalmat visszaadta a civileknek. Rájuk maradt annak feladata és ódiuma, hogy megkössék a fegyverszünetet, s aláírják a békét, miközben a tábornokok a hátbadöfésre hivatkozó mentegetőzésüket készítették elő. Ily módon sajátos nemzeti rövidlátásukban, amely az öncsalás elemeit is tartalmazta, a németek azokat magasztalták, akiknek köszönhetően országuk egy félelmetes szakadékban találta magát. A szövetségesek elvetették a háborús bűnösök törvényszékének ötletét. Még arról is Stern, id. mű, 118. Gerhard Ritter, Staatskunst und Kriegshandwerk (2. kiadás, München, 1965), 2 kötet, II., 129. 15 Holborn, id. mű, 414. –(131)– 13 14

lemondtak, hogy kérjék azoknak a tiszteknek a kiadatását, akikről köztudott volt, hogy megszegték a hágai egyezmény előírásait. Ezeket az embereket szabadon engedték, hogy német bíróság elé állhassanak, ahol nevetségesen csekély büntetéseket szabtak ki rájuk, majd hagyták, hogy megszökjenek, és hősökként térjenek haza. A német bajokért ehelyett a szocialisták és ti centrumpolitikusok „vitték el a balhét”. A háború előtt a szocialistáké volt a legnagyobb párt a Birodalmi Gyűlésben, de a kormányzás közelébe sohasem engedték őket; mivel pedig a parlament alig volt képes ellenőrizni a pénzügyeket – egyébként ez volt a háború előtti Németország legfőbb „gyengesége” –, a szociáldemokraták egyáltalán nem voltak képesek megállítani a német imperializmust, noha ellene szavaztak. Egyetlen pártként ellenezték 1918 elején az oroszországi német annexiókat. A háború befejeződése után rövid időre végre hatalomra kerültek, de csupán mint egy olyan csődbe ment birodalom csődtömeggondnokai, amelynek bűneit rájuk testálták. Nem sokkal később, amikor a Centrumpárt politikusai átvették a hatalmat, őket is a vereség és a megadás szennyezte be, mondván, hogy a „szövetségesek emberei”. Versailles bélyegét kisebb-nagyobb mértékben voltaképpen az új Köztársaság valamennyi politikusa viselte, mi több, maga a Köztársaság, ennélfogva a parlamenti demokrácia eszméje is. A németeknek történelmük során először nyílott esélyük arra, hogy magukat irányítsák. Húsz év felett mindenkinek, nőnek, férfinak egyaránt volt szavazati joga. Ettől kezdve valamennyi köztestület tagjait egyenlően, titkosan, közvetlenül és az arányos képviselet elvét figyelembe véve választották meg. Eltörölték a cenzúrát, garantálták a gyülekezési jogot. A munkáltatók elismerték a szakszervezeteket. Kötelezővé tették a nyolcórás munkaidőt.16 Az 1919 januárjában megtartott első választásokon 80%-os részvételi arány mellett a szavazók háromnegyede a köztársaság mellett döntött. Az új weimari alkotmányt a nagy szociológus, Max Weber irányításával dolgozták ki. A parlament először kapott teljhatalmat a pénzügyek felett. Az alkotmányt úgy próbálták megfogalmazni, hogy az amerikai alkotmány legjobb jellemzői testesüljenek meg benne. Volt azonban egy komoly gyengéje. A hét évre megválasztott elnök nem volt a kormány feje; ezt a funkciót a kancellár töltötte be, mint a parlamentnek felelős pártpolitikus. Az alkotmány 48. cikkelye értelmében azonban az elnöknek rendkívüli felhatalmazása volt abban az időszakban, amikor a parlament nem ülésezett. 1923-tól kezdve folyton ezt a cikkelyt hívták segítségül, amikor a parlament holtpontra jutott. Márpedig ez gyakran bekövetkezett, mert az arányos képviselet meggátolta, hogy kétpárti rendszer jöjjön létre 16

Uo., 519-521. –(132)–

abszolút parlamenti többségekkel. Sok német szemében, akik annak az ideának a jegyében nevelkedtek, hogy Németország és a németek metafizikai, szerves egységet alkotnak, természetellenes volt a megosztott, veszekedő parlament látványa. Számukra idegen, elfogadhatatlan volt az érv, hogy a parlament a valódi és kikerülhetetlen érdekellentétek békés feloldásának színtere. Ehelyett puszta színháznak tekintették a Birodalmi Gyűlést, ahol a „pártok játékát” adják elő, míg a valódi, örök, szerves és tiszteletreméltó Németország az elnök személyében és a 48. cikkelyben testesül meg. Ez az alkotmányos kettősség már az első elnök, a szocialista Friedrich Ebert alatt is nyilvánvalóvá vált. Ebert inkább hajlott arra, hogy éljen saját hatalmával, mintsem rászoktatta volna a parlamenti politikusokat nézeteltéréseik megoldására. Hindenburg tábornagy alatt pedig a helyzet tovább rosszabbodott. Bár a háborút Ludendorff irányította, a névleges hadúr és háborús hős Hindenburg volt. 1916-ban felállították gigantikus bálványát, ezzel jelképezve a németek győzelmi eltökéltségét. Aki hadikötvényt vásárolt, beleüthetett egy szöget. Ily módon mintegy 100 ezer szöget kalapáltak az óriásszoborba. A háború befejeződése után a faszobrot rögtön fölaprították tüzelőnek, mintegy annak jelképéül, hogy megszűnt a katonák uralma, s elérkezett a civileké. A nép őket, a Weimari Köztársaságot azonosította a békeszerződéssel, s minden háború utáni nehézséggel és szégyennel. Amikor a fából faragott óriás elnökként tért vissza, nemcsak a háború alatti hősiességet és a német egységet személyesítette meg, szemben a pártok közötti széthúzással, hanem azt a köztársaság-ellenes elvet is, amely magába a weimari alkotmányba volt beépítve. Hindenburg arra használta fel elnöki előjogát, hogy kancellárokat nevezzen ki és váltson le, feloszlassa a Birodalmi Gyűlést, ami az utolsó években tulajdonképpen a parlamentáris kormányzás felfüggesztéséhez vezetett. A folyamatot Hitler azzal tetőzte be, hogy az említett törvénycikkely felhasználásával már 1933 áprilisában, a parlament megszűnése előtt lerakta diktatúrája alapjait. Az alkotmányon belüli kettősség nem sokat számított volna, ha nem a német társadalom, sőt, a német lelkek sokkal mélyebb megosztottsága tükröződött volna benne. A Kelet és a Nyugat közötti megosztottságnak nevezem ezt a különbséget, amely a modern idők Németország sorsa által befolyásolt központi problémáinak egyike. A fejedelmek, tábornokok és földbirtokosok uralmára épülő, az azt tudományosan legitimáló jogászprofesszorok és az erkölcsi tekintéllyel felruházó lutheránus lelkipásztorok alkotta háború előtti német rendszer legfőbb vonása a liberalizmusellenesség volt. Ez az uralkodó kaszt liberális eszméi és a bennük (szerinte) megtestesülő nyers materializmus és a szellemiség hiánya miatt szenvedélyesen gyűlölte a Nyugatot. Németországot „tisztán” akarták tartani a Nyugattól, s többek között ez indította arra őket, hogy, miként a –(133)–

középkorban, ismét kelet felé terjeszkedjenek, egy olyan szárazföldi német birodalmat teremtve, amely függetlenedhet az angolszász világtól. Ezek a keletre törekvők alapvető különbséget láttak „civilizáció” (amelyet gyökértelennek, kozmopolitának, erkölcstelennek, nem-németnek, nyugatinak, materialistának és fajilag közömbösnek tekintettek) és a tiszta, nemzeti, német, szellemi és hiteles „kultúra” között. 17 A civilizáció nyugat felé, a kultúra pedig kelet felé vonta Németországot. Az igazi Németország nem a nemzetközi civilizáció része, hanem önálló nemzeti faji-kultúra. Valahányszor Németország a Nyugat vonzáskörébe került, szerencsétlenség érte; amikor Keleten kereste rendeltetését, megvalósította magát. Ami a tényeket illeti: Németországban mindvégig a keleti orientációjú rétegek uralkodtak, ők teremtették meg a háborúshangulatot, ők vitték bele az országot a háborúba, majd ők vesztették el azt. A legtöbb német gondolkodásában azonban a „hátbadöfés” legendája cáfolta ezt a tényeken alapuló elemzést, mert a háború elvesztését azoknak a nyugati orientációjú rétegeknek a defetizmusára és árulására vezette vissza, akik aláírták a fegyverszünetet, elfogadták a végzetes békefeltételeket, kikiáltották a köztársaságot, és piedesztálra emelték a „pártok uralmát”. A Nyugathoz vonzódó rétegeket tették tehát felelőssé Németország valamennyi háború utáni viszontagságáért, ami teljesen logikus is volt, hiszen a szemükben azok amúgy is a Nyugat párizsi és londoni politikusainak, valamint a Wall Streeten és a Cityben székelő nemzetközi pénzügyi közösségnek a bábjai vagy fizetett ügynökei voltak. Ez utóbbiak előretolt állásának tekintették a weimari parlamentet. Ám Hindenburg elnök személyében a valódi német kultúrának is megvolt az erődje a köztársaságban; ő tősgyökeres „keleti” volt, tekintélyét a 48. törvénycikkelyből merítette. Ezt a létfontosságú hídfőállást adott időben ki lehetett bővíteni. Egyelőre azonban a nyugatosok diadalmaskodtak. Weimar „nyugati” köztársaság volt. Inkább a civilizációt, mint a kultúrát képviselte: a civilizáció volt hivatalban, a kultúra ellenzékben. Nem tekinthető véletlennek, hogy a német civilizáció az 1920-as években élte legnagyszerűbb virágkorát, amikor rövid időszakra Németország vált a gondolatok és művészetek világközpontjává. A diadal már hosszú ideje érlelődött. Németország a világ messze legműveltebb nemzete volt – az írniolvasni tudás aránya már a tizennyolcadik században átlépte az 50%-os határt. A tizenkilencedik század folyamán fokozatosan teremtődött meg az a felsőoktatási rendszer, amely alaposságát és tudományos sokszínűségét tekintve páratlannak számított. Világhírű egyetemek működtek Münchenben, Berlinben, Hamburgban, Göttingenben, Marburgban,

17

George L. Mosse, The Crisis of German Ideology (London, 1966); Fritz Stern, The Politics of Cultural Despair (Berkeley, 1961). –(134)–

Freiburgban, Heidelbergben és Frankfurtban. Az 1860-as években a német liberális értelmiség ki iratkozott a közéletből és a politikából, átadva a terepet Bismarcknak és utódainak. De nem emigrált; voltaképpen még terjeszkedett is, és amikor röviddel a Nagy Háború előtt kezdett ismét a felszínre bukkanni, majd 1918-ban átvette a vezetést, a legmeglepőbbnek az bizonyult, hogy ereje milyen sok központból tevődik össze. A legfontosabb központ persze a 4 milliós lakosú Berlin volt. Ám Párizstól eltérően nem szívta fel az ország összes szellemi és művészi energiáját. A berlini Alexanderplatz és Kurfürstendamm mellett számtalan más kulturális mágnesként működő hely említhető: a drezdai Brühl, a hamburgi Jungfernsteg, a breslaui Schweidnitzerstrasse, a frankfurti Kaiserstrasse. A kísérleti építészet központja, a híres Bauhaus Weimarban volt, majd később Dessauba költözött. A művészettörténeti tanulmányok legfontosabb központja, a Warburg Intézet Hamburgban volt. Drezda nemcsak a világ egyik legjobb képtárával, hanem Európa vezető operaházával is büszkélkedhetett Fritz Busch irányításával, ahol két Richard Strauss-opera ősbemutatója is zajlott. Münchenben tucatnyi színház működött, szintén nagy képtára volt; itt jelent meg a legfontosabb szatirikus hetilap, a Simplicissimus, itt élt a kor nagy írója, Thomas Mann. A Frankfurter Zeitung Németország legjobb napilapja volt, s Frankfurt ezen kívül is vezető színházi és operai központnak számított (ahogy München is); de más városok is jeleskedtek – az 1920-as évek néhány fontos darabjának ősbemutatóját Nürnbergben, Darmstadtban, Lipcsében és Düsseldorfban tartották.18 Berlin elsősorban színházi életével tűnt ki, amely az 1920-as években messze a leggazdagabb volt a világon, erős politikai hangsúlyokkal. A folyamat már a háború előtt elkezdődött, amikor Max Reinhardt irányította a Deutsche Theatert, aztán 1918-ban a köztársaságpártiak teljesen átvették a hatalmat. Egyes színdarabírók elkötelezett forradalmárok voltak, mint Friedrich Wolf és Ernst Toller, akik Erwin Piscator „proletárszínházának” dolgoztak, ahol a díszleteket Georg Grosz tervezte. Bertolt Brecht, akinek Dobszó az éjszakában című darabját huszonnégy éves korában, 1922-ben Berlinben mutatták be, politikai allegóriákat írt. Az erőszak ugyanúgy vonzotta a kommunizmushoz, mint az amerikai gengsztervilághoz, ugyanez mondható el barátja, Arnolt Bronnen és a fasizmus kapcsolatáról; Brecht maga tervezte az „egyenruháját”, az egyik első balos öltözéket: bőrsapka, acélkeretes szemüveg, bőrkabát. Amikor 1928-ban bemutatták a Kurt Weill zeneszerzővel írt Koldusoperát, az operajátszás örök világrekordját állították fel vele: egyetlen év lefolyása alatt több mint 4 ezer előadásban mutatták be

18

Laqueur, id. mű, 27-30. –(135)–

Európa-szerte.19 A berlini közönségsikerek zömét azonban körmönfont liberálisok (s nem politikailag elkötelezett emberek) írták, akik inkább „merészségükről”, pesszimizmusukról, problematikusságukról, mindenekelőtt pedig „nyugtalanító” mivoltukról voltak nevezetesek: Georg Kaiser, Carl Sternheim, Arthur Schnitzler, Walter Hasenclever, Ferdinand Bruckner és Molnár Ferenc.20 A „kulturális jobboldal” néha rászállt valamelyik darabra, például amikor megpróbálták megzavarni Carl Zuckmayer (aki A kék angyal forgatókönyvírója is volt) A vidám Weinberg című darabjának bemutatóját. A konzervatívok azonban igazából a színházi élet egészét kifogásolták, hiszen Berlinben egyáltalán nem mutattak be jobboldali vagy nacionalista darabokat. Gerhart Hauptmann egyik darabjának megtekintése után egy német rendőrfőnök így foglalta össze kultúr-Németország álláspontját: „Az egész irányzatot ki kellene irtani.”21 Berlin volt az opera és a film világának fővárosa is. Hemzsegtek az elsőosztályú igazgatók, impresszáriók, karmesterek és producerek: Reinhardt, Leopold Jessner, Max Ophuls, Victor Barnowsky, Otto Klemperer, Bruno Walter, Leo Blech, Joseph von Sternberg (A kék angyal), Ernst Lubitsch, Billy Wilder (Emil és a detektívek), Fritz Lang (Metropolis). Díszlet- és jelmeztervezésben, színpadtervben, világítási effektusokban, a zenekari játék és a kóruséneklés színvonalában, a részletek gondos kimunkálásában Berlinnek nem volt párja. Amikor 1925-ben a berlini Állami Operában bemutatták a Wozzecket, Arnold Schönberg tehetséges tanítványának, Alban Bergnek az operáját, a karmester, Erich Kleiber nem kevesebb, mint 130 próbához ragaszkodott.22 Az 1929-es berlini zenei fesztivál közreműködői közé tartozott Richard Strauss, Bruno Walter, Furtwängler, Széll György, Klemperer, Toscanini, Gigli, Casals, Cortot és Thibaud.23 Az ilyen tehetségek és szakmai hozzáértés háttere előtt Németország létrehozta a világ vezető filmiparát, s az 1920-as években több filmet gyártott, mint az összes többi európai ország együtt; egyedül 1922-ben 646-ot.24 Még figyelemreméltóbb volt Németország sikere a képzőművészetek területén. 1918-ban Walter Gropius lett a weimari Művészeti és Iparművészeti Iskola igazgatója, s kezdte a gyakorlatba átültetni

Martin Esslin, Brecht: the Man and his Work (London, 1959); John Willett, The Theatre of Bertolt Brecht (London, 1959). 20 H. F. Garten, Modern German Drama (London, 1958). 21 Laqueur, id. mű, 36. 22 Frederich V. Grunfeld, Prophets Without Honour: a Background to Freud, Kafka, Einstein and their World (New York, 1979). 23 Laqueur, id. mű, 155. 24 Roger Manvell és Heinrich Fraenkel, The German Cinema (London, 1971); Lotte Eisner, The Haunted Screen (London, 1969). –(136)– 19

Gesamtkunstwerk-elméletét. A kifejezést Wagner használta először, de itt, a középkori katedrálisok analógiájára a festészet, az építészet, a bútorművészet, az üveg- és fémmegmunkálás, a szobrászat, az ékszergyártás és a textilművészet összehangolt felhasználását jelentette. Az elképzelés a gótikus újjászületésből eredt, de a Bauhaus légkörét a legújabb anyagok és építési technikák funkcionális használata szabta meg. Mint az egyik tanár, Lothar Schreyer mondta: „Úgy éreztük, szó szerint új világot építünk.” Az iskola sok nagy tehetséget vonzott: Kleet Kandinskyt, Mies van der Rohét, Oskar Schlemmert, Hannes Meyert; az ide látogató művészek között találjuk Bartókot, Hindemithet és Sztravinszkijt.25 Ami Weimarban annyira újnak látszott, és sajátos erőt kölcsönzött neki, az tulajdonképpen a modernizmus intézményesülése volt. Weimar a művészetek minden területén kevésbé ellenségesen viszonyult a modernizmushoz, mint bármely más társadalom vagy politikai rendszer. A vezető német múzeumok modern festményeket és szobrokat kezdtek vásárolni, ahogy az operaházakban is otthonra lelt az atonális zene. Otto Dix Berlinben, Klee Düsseldorfban, Kokoschka Drezdában képzőművészet-tanár lett. A modernizmus elfogadtatásában ugyanilyen fontos volt az olyan művészetteoretikusok és -történészek működése, mint Carl Einstein, W. R. Worringer és Max Dvorák, akik az absztrakt művészetet és az expresszionizmust beágyazták az európai művészeti hagyományba. Ennek folytán a modern festészeti kiállítások tekintetében Berlin egy szinten állt Párizzsal, sőt felül is múlta azt. A Herwath Walden és felesége, Else LaskerSchüler (aki egyszersmind a Der Sturm című folyóiratot is kiadta) vezette galéria bármelyik párizsi bal parti műkereskedésnél vállalkozóbb szellemű volt, Leger, Chagall, Klee, Kurt Schwitters, Moholy-Nagy és Campendonck képeit állította ki. Az „új tárgyiasság” vagy új realizmus, amely 1923-ban a halódó expresszionizmust váltotta fel, nagyobb érdeklődést keltett, mint a párizsi művészeti mozgalmak.26 A weimari Németországban a modernizmus kulturálisan valóban túlsúlyban volt. Ez már önmagában is ingerelte a Kelet híveit, akik kultúrbolsevizmusnak nevezték ezt a helyzetet. A német ultrahazafias sajtó a háború folyamán mindvégig arra figyelmeztetett, hogy e vereség a nyugati „dekadens” művészet, irodalom és filozófia diadalát vonja maga után, mintha Lloyd George és Clemenceau csak arra várt volna, hogy Berlinbe jutva a német torkokon legyűrje a kubizmust. Most aztán tényleg

Walter Gropius, The New Architecture and the Bauhaus (London, 1965); Barbara Miller Lane, Architecture and Politics in Germany, 1918-1945 (New York, 1970). 26 Arts Council, Neue Sachlichkeit and German Realism of the Twenties (London, 1979). –(137)– 25

bekövetkezett, amit jósoltak! Weimar volt az a nagy csatatér, amelyen a modernizmus és a hagyományhűség harcolt az uralomért Európában és a világon, mert Weimarban az új oldalán álltak az intézmények, legalábbis közülük némelyik. Ez a jogról is elmondható: a weimari cenzúratörvény, noha még mindig szigorú volt, valószínűleg a legkevésbé elnyomó jellegű volt egész Európában. Az olyan filmeket, mint A kék angyal Párizsban nem lehetett volna bemutatni. Színpadon és éjszakai mulatókban szabadabb volt a légkör, mint bármely más fővárosban. Színdarabok, regények, sőt festmények foglalkoztak olyan témákkal, mint a homoszexualitás, a szadomazochizmus, a transzvesztitizmus és a vérfertőzés; Freud írásait Németországban tette legteljesebben magáévá az értelmiség, itt hatolt be legszélesebb körben a művészi kifejezésbe. A baloldali értelmiség gyakran szándékosan próbálta feldühíteni a „jobboldali gondolkodású” Németországot. Hiszen oly sokáig fojtogatta őket a hadsereg, az egyház, az udvar és az akadémia hagyományos bölcsessége; most eljött a kívülállók ideje, akik furcsa és teljesen előzmények nélküli módon a weimari társadalomban bennfentesekké váltak. A legdivatosabb és leghatásosabb új hetilap, a Weltbühne magasztalta a szexuális szabadságot és a pacifizmust, viszont ócsárolta és kinevette a hadsereget, az államot, az egyetemet, az egyházat és mindenekelőtt a kényelmes és iparkodó középosztályokat. Itt jelentek meg Kurt Tucholsky írásai, azé a szatirikusé, akit sokan Heinéhez hasonlítottak, s akinek fanyar tolla minden más írónál gyakrabban és sikeresebben karcolt a kelet-hívők bőre alá – mintegy George Grosz félelmetes karikatúráinak verbális párjaként. Ezt írta: „Nincs a német hadseregnek olyan titka, amelyet ne nyújtanék át készségesen egy idegen hatalomnak.”27 Tucholsky fantasztikusan tehetséges volt, fájdalmat akart okozni, gyűlöletet és dühöt kelteni. Sikerült neki. Ez a kulturális állóháború, amelyet tekintet nélkül mindenfajta genfi konvencióra, könyörtelen gyűlölettel, ellenségeskedéssel és kegyetlenséggel vívtak, szándékosan arra szolgált, hogy felkeltse a Kelet-hívők atavizmusát. Ezek az emberek paranoid módon közeledtek a közszférához. Ezt a paranoiát Bismarck bizonyos fokig szándékosan idézte elő. De már jóval 1914 előtt ösztönössé és megszokottá vált: a Birodalmat világméretű politikai, gazdasági, katonai és kulturális összeesküvések célpontjának tekintette. A háborús katasztrófa messze nem űzte el a képzelgéseket, inkább mintha megerősítette volna őket. S most itt állt a nemes, tehetetlen és szenvedő Németország, vereségbe süppedve, ama kozmopolita siserehad

27

Kurt Tucholsky, Deutschland, Deutschland über alles (Berlin, 1931); lásd Harold Poor, Kurt Tucholsky and the Ordeal of Germany 1914-1935 (New York, 1969). –(138)–

gúnyolódó gyötrésének kitéve, amely kizárólagosan fér hozzá a művészi kifejezés minden lehetőségéhez, s titkos összeesküvés útján módszeresen a saját átkozott civilizációjával váltja fel a német kultúrát. Az 1920-as évek folyamán egyre hangosabbak a sérelmek, amelyeket hatásosan foglal össze Friedrich Hussong Kurfürstendamm című könyve, amely néhány héttel a nácik hatalomra kerülése után jelent meg: „Csoda történt. Eltűntek…. Azt állították, ők a német szellem, a német kultúra, a német jelen és jövő. Ők képviselték Németországot a világ előtt, ők szóltak Németország nevében… Minden más tévedésnek, alacsonyabbrendűnek, sajnálatos giccsnek, undorító filiszterségnek számított… Mindig az első sorban ültek. Ők osztogatták a szellem és az európaiság lovagi címeit. Amit nem engedélyeztek, az nem létezett… Ők csinálták meg »magukat« és másokat. Aki őket szolgálta, biztos lehetett a sikerben. Felléphetett a színházaikban, írhatott a lapjaikba, az egész világon reklámozták; az ő áruját ajánlották, legyen szó sajtról vagy relativitáselméletről, púderről vagy korszínházról, szabadalmazott gyógyszerről vagy emberi jogokról, demokráciáról vagy bolsevizmusról, az abortusz propagálásáról vagy jogrendszer elleni propagandáról, rohadt néger zenéről vagy mezítelen táncról. Röviden, sohasem létezett arcátlanabb diktatúra, mint amilyen a demokratikus értelmiségé és a civilizáció irodalmáraié volt.”28 A paranoiát természetesen az a hiedelem alapozta meg és fokozta tovább, hogy a weimari kultúrát a zsidók ihlették és ellenőrizték. Tulajdonképpen nem zsidó-köztársaság volt-e az egész rendszer? Ez utóbbi vélelmet alig valami támasztotta alá, hiszen azon az ellentmondásos elméleten alapult, hogy a bolsevizmusban és a nemzetközi tőkés hálózatban egyaránt a zsidók játsszák az uralkodó szerepet. Igaz, a zsidók főszerepet játszottak az első kommunista mozgalmakban. Oroszországban azonban a bolsevikok hatalomra jutása után fokozatosan a háttérbe szorultak, s 1925-re a rendszer már kifejezetten antiszemitává vált. Németországban a zsidók ugyan részt vettek a Kommunista Párt (KPD) létrehozásában, de mihelyt az tömegpárttá szerveződött, gyorsan kiebrudalták őket. Az 1932-es választások során a párt 500 jelöltet állított, s ezek között egyetlen zsidó sem volt.29 A zsidók a német pénzügyekben és iparban sem játszottak különösebben fontos szerepet. Az említett hiedelem alapja az a titokzatos kapcsolat volt, amely Bismarck és pénzügyi tanácsadója, a zsidó Gerson von Bleichröder között állt fenn, aki megszervezte, hogy a Rotschildok és más bankházak pénzeljék Németország háborúit.30 Az 1920-as években azonban

Idézi Laqueur, id. mű, 81. Lásd Ruth Fischer, Stalin and German Communism (London, 1948). 30 Lásd Fritz Stern, Gold and Iron (London, 1977). –(139)– 28 29

zsidók ritkán voltak érintettek a kormányzati pénzügyekben. A zsidó üzletemberek távol tartották magukat a politikától. A nagyipart Alfred Hugenberg és az antiszemita beállítottságú Német Nemzeti Néppárt képviselte. A zsidók igen aktív szerepet játszottak a weimari köztársaság létrehozásában, de 1920 után már csak néhány zsidó maradt magas poszton, közülük is az egyiket, Walther Rathenaut két évvel később meggyilkolták. A kultúrában azonban más volt a helyzet. Semmi sem bántóbb a valóságos vagy képzelt kulturális zsarnokságnál, és a weimari köztársaságban az „ők” nyilvánvalóan a zsidókat jelentette. Közülük a leggyűlöltebb, Tucholsky zsidó volt. Zsidó volt a többi fontos kritikus és véleményformáló, mint Maximilian Harden, Theodor Wolff, Theodor Lessing, Ernst Bloch és Felix Salten. A legjobb filmrendezők szinte valamennyien zsidók voltak, a legsikeresebb színműíróknak pedig körülbelül a fele, például Sternheim és Schnitzler. A zsidók túlsúlya jellemezte a szórakoztató ipart, s méginkább a színikritikát, ami fájó pontja volt a Kelet-hívőknek. Sok nagyszerű és reklámozott zsidó előadóművész működött: Elizabeth Bergner, Erna Sack, Peter Lorre, Richard Tauber, Conrad Veidt és Fritz Kortner. Fontos napilapok voltak zsidók kezében, például a Frankfurter Zeitung, a Berliner Tageblatt és a Vossiche Zeitung. Zsidók vezették a legbefolyásosabb képtárakat. Különösen jelentős szerepet játszottak a könyvkiadásban, amely (a nagy városi áruházak mellett) a kereskedelemnek valószínűleg az a területe volt, amelyben a zsidók majdhogynem uralkodó szerepet játszottak. A legjobb liberális kiadók, mint a Malik Verlag, Kurt Wolff, a Cassirerek, Georg Bondi, Erich Reiss és S. Fischer zsidó kézben voltak, vagy zsidó vezetés alatt álltak. Számos kitűnő és rendkívül sikeres zsidó regényíró működött: Hermann Broch, Alfred Döblin, Franz Werfel, Arnold Zweig, Vicki Baum, Lion Feuchtwanger, Bruno Frank, Alfred Neumann és Ernst Weiss, valamint Franz Kafka, akit az értelmiség Proust és Joyce mellé helyezett, s akit a Kelet-hívők kifejezetten megvetésük tárgyául választottak. A művészet minden területén, legyen az építészet, szobrászat, festészet vagy zene, ahol a változás a legviharosabb és a konzervatív ízlés számára legvisszataszítóbb volt, a zsidók aktív részt vállaltak az átalakításban, bár ritkán játszottak meghatározó szerepet. Talán az egyetlen kivétel a zene volt, ahol Schönberget azzal vádolták, hogy „meggyilkolja” a német hagyományokat; de még itt is, sokkal sikeresebb és újítóbb szellemű tanítványa, Berg árja katolikus volt. Kétségtelenül igaz azonban, hogy a zsidó elem nélkül a weimari kultúra egészen más és végtelenül szegényebb lett volna, s bizonyára elegendő bizonyíték állt rendelkezésre ahhoz, hogy a zsidó kulturális összeesküvés elmélete hihetőnek hangozzék.31

31

Grunfeld, id. mű, 26-27.; Laqueur, id. mű, 73. –(140)–

Ez volt a fő oka annak, hogy az antiszemitizmus olyan megdöbbentően terjedt a weimari Németországban. A köztársaság kikiáltásáig az antiszemitizmus nem számított olyan betegségnek, amelyre a németeket különösen hajlamosnak tartották. Oroszország volt a pogromok hazája, Párizs az antiszemita értelmiség városa. Németországban 1870-1880 körül bukkant fel az antiszemitizmus, amikor a társadalom filozófusok determinista típusa a természetes kiválasztódás darwini elve alapján dolgozott ki „törvényeket”, amelyek segítségével magyarázatot adhatott az iparosodás, a megalopoliszok kialakulása és az óriási, gyökértelen proletártömegek elidegenedése által előidézett hatalmas változásokra. A kereszténységnek a gonosz megértésére elég volt egyetlen gyűlöletes alak: a sátán. A modern szekuláris hitnek azonban emberi ördögökre, méghozzá seregnyire volt szüksége. Az ellenségnek, ahhoz hogy kézzelfogható legyen, egy egész osztálynak vagy fajnak kellett lennie. Marx találmánya, a „burzsoázia” volt a legátfogóbb e gyűlöletelméletek között, s a későbbiekben is ez adta meg az alaphangot minden – akár fasiszta-nacionalista, akár kommunista-internacionalista – paranoid forradalmi mozgalomnak. A modern elméleti antiszemitizmus a marxizmus leszármazottja volt: támadási pontjául (nemzeti, politikai vagy gazdasági érdekek mentén) a burzsoázia egyik részét választotta ki. A kiválasztás nyilvánvalóbban érzelmi alapon történt, mint az osztályelemzés, Lenin ezért mondta, hogy „az antiszemitizmus az ostobák szocializmusa”. Ésszerűség tekintetében azonban nem sok különbség volt a kettő között, Lenin tulajdonképpen azt mondta, hogy az emberiség bajaiért a teljes burzsoázia, s nem csupán a zsidóság hibás. Nem véletlen, hogy az összes marxista rendszer, amely az emberi viselkedés paranoid magyarázatára épül, előbb vagy utóbb antiszemitizmussá fajul. Az új antiszemitizmus, röviden annak a baljós irányzatnak a része, amely az egyéni felelősség mérlegelését elvetve a kollektív bűnösség koncepciójához fordul – modern köntösben az egyik legősibb és legbarbárabb, sőt vadállatias ösztön születik benne újjá. Igen különös, hogy amikor az új antiszemitizmus felbukkant Németországban, ellenfelei között megtaláljuk Nietzschét is, aki a hiteles vallási indítékok mögött mindig evilági, pszeudo-racionális pótlékokat keresett. Elítélte „a legújabb idealista spekulációk híveit, az antiszemitákat…, akik a nemzet összes tunya elemét a legolcsóbb propagandatrükkel, az erkölcsi magatartással való visszaélés révén próbálják felrázni.”32 Bár a modern antiszemitizmus korántsem volt sajátosan német jelenség, ottani kifejlődésének jelentős erők kedveztek. Egyrészt a modern német nemzetet a porosz militarizmus teremtette. Másrészt a német romantikus mozgalom kifejeződése volt, középpontjában a néppel, annak

32

F. Nietzsche, Zur Genealogie der Moral (1887). –(141)–

mitológiájával és természetes környezetével, a német tájjal, különösképpen a sötét, titokzatos erdőkkel. A német népi mozgalom a napóleoni időkből származik, s már 1817-ben sor került a „népi kultúrát” megrontó „idegen”, „külföldi” könyvek égetésére. Tulajdonképpen a népi mozgalomból ered az „elidegenedés” marxi fogalma. A népnek lelke van, amely természetes lakóhelyétől elválaszthatatlan. Ahogy Otto Gemlin, történelmi regények szerzője a romantikus népi mozgalom lapjában, a Die Tatban kifejtette: „Minden nép és faj számára a vidék válik az ő sajátos tájává.”33 Ha a táj elpusztulna, vagy a népet elválasztanák tőle, meghal a lélek. A zsidók nem alkottak népet, mert elvesztették lelküket: „gyökértelenek”. Ezt az ellentétet igen éleselméjűen dolgozta ki az 1850-es és 1860-as években megjelent Föld és nép című könyvsorozatában Wilhelm Heinrich Riehl bajor ókortudományprofesszor.34 A nép igazi bázisa a paraszt. Munkások is létezhetnek természetesen, de nekik helyi céhekbe tömörült „kézműveseknek” kell lenniük. A proletariátus viszont a zsidók műve. Nem lévén saját tájuk, másokét is lerombolják, s ezzel emberek millióit fosztják meg gyökereiktől, s terelik óriásvárosokba, amelyek a legközelebb álltak a saját „tájukhoz”. „A nagyváros uralma – írta Riehl – egyenértékű lesz a proletariátus uralmával”; a nagyvárosok ráadásul körbefonják a világot, „világburzsoáziát” és „világproletariátust” teremtenek, s ezek összeesküsznek, hogy elpusztítanak mindent, aminek lelke van, ami „természetes”, kiváltképp a német tájat és annak parasztságát.35 A népi mozgalom néhány antiszemita „parasztregényt” hozott a világra, közülük a leghírhedtebb Herman Lön Der Wehrwolf című, 1910-ben megjelent regénye volt, amely a harmincéves háború idején játszódik, s bemutatja, amint a parasztok farkasokként rontanak ki a falvakból elnyomóikra: „Mi értelme van a civilizációnak? Vékony máz, amely alatt buzog a természet, várva, hogy hasadék tűnjön fel, s a szabadba törhessen.” „A városok a németség sírjai.” „Berlin a zsidók birodalma.” A paraszti világban a zsidók pénzkölcsönzők, marhakereskedők és közvetítők voltak; a szervezett politikai antiszemitizmus elsőként a parasztpártokban és a Gazdálkodók Szövetségében jelentkezett. Hitler buzgó olvasója volt a „parasztregényeknek”, különösen a Peer Gyntöt német környezetbe átültető Dieter Eckhart, valamint Wilhelm von Polenz műveit kedvelte; ez utóbbi szintén a modern ipari társadalom kegyetlenségével és elidegenedett voltával azonosította a zsidókat.

Die Tat, 1925 április. Gerhard Loose, „The Peasant in Wilhelm Heinrich Riehl’s Sociological and Novelistic Writings”, Germanic Review, XV. (1940). 35 Mosse, id. mű, 23. –(142)– 33 34

A német antiszemitizmus tulajdonképpen nagyrészt „vissza a vidékhez!” mozgalom volt. Külön népiskolák léteztek, amelyek a szabadban való életet hirdették. Természetes amfiteátrumokból kialakított „hegyi színházakat” építettek a Harz-hegységben és másutt, amelyekben dramatizált „népi rítusokat” és más látványosságokat mutattak be – mindezt a nácik később nagyobb szabású és nagy felhajtással szervezett formában szintén átvették. Az első ifjúsági mozgalmak, különösen a rendkívül sikeres, gitárt pengető és a vidéket kerékpáron bejáró „vándormadarak” antiszemita színezetet öltöttek, különösen az után, hogy elárasztották az iskolákat és egyetemeket. A német „kertvárosi” mozgalom vezetője a hevesen antiszemita érzelmű Theodor Fritsch volt, az 1887 és 1936 között negyven kiadást megért Antiszemita katekizmus szerzője, akire a nácik mint Altmeisterre, a „tanítók tanítójára” hivatkoztak.36 Az 1920-as években Németországban voltaképpen kétfajta nudizmus létezett: „zsidó” nudizmus, amelynek jelképe a néger táncosnő, Josephine Baker, s amely heteroszexuális, kereskedelmi, erotikus és erkölcstelen volt; és az antiszemita nudizmus, amely német, népi, nordikus, aszexuális (néha homoszexuális), tiszta és erényes volt.37 Tulajdonképpen lehetetlen felsorolni mindazokat az alkotóelemeket, amelyeket az 1880-as, 1890-es évektől kezdve a német antiszemitizmus mérges főzetébe kevertek. A marxizmustól eltérően, amely lényegében kvázi-vallásos mozgalom volt, a német antiszemitizmus kulturális és művészeti jelenség, egyfajta romanticizmus. Eugen Diederichs, aki 1912-től a Die Tatot szerkesztette az „új romantika” kifejezést állította szembe a zsidó expresszionizmussal. Ő adta ki a Wehrwolfot, jénai házában az ifjúsági mozgalomhoz tartozó értelmiségiek körében csíkos nadrágot és turbánt viselt, s kiadta a jelszót: „A demokrácia=civilizáció, az arisztokrácia=kultúra.” Nietzschét is antiszemita hőssé próbálta átalakítani. Az irodalmi lopás más arcátlan eseteiről is tudomásunk van. Tacitus Germaniáját nagyhatású népi szöveggé változtatták, Darwin műveit a faji „törvények” „tudományos” igazolásává torzították, ahogy Marx is tőle lopta az „osztálytörvények” gondolatát. Számtalan igazi mentora is volt azonban a mozgalomnak. Paul de Lagarde germán vallást prédikált, amelyet szerinte azért kell megfosztani a kereszténységtől, mert azt Szent Pál, „a rabbi” elzsidósította. Julius Langbehn tanítása szerint az asszimilált zsidók „pestist és kolerát” jelentenek, s megmérgezik a nép művészi alkotóképességét: ki kell irtani vagy más, „alacsonyabb rendű” fajokkal együtt rabságba kell vetni őket.38 Houston Stewart Chamberlain és Eugen Dühring egyaránt hangsúlyozták a szükségszerű „barbarizmust” vagy gótikus elemet a zsidó Uo., 171 skk., 112., 82. Laqueur, id. mű, 87. 38 Lagarde-ról és Lanbehnről lásd Fritz Stern, The Politics of Cultural Despair. –(143)– 36 37

dekadencia elleni német önvédelemben, egyszersmind a nordikus panteon „tisztaságát” és idealizmusát. Chamberlain, akit 1927-ben Hitler meg akart látogatni halálos ágyán, hogy megcsókolja a kezét, azt állította, hogy Isten a germán, az ördög a zsidó fajban virágzik ki: ők jelentik a Jót és Rosszat, a két szélsőséget. A teutonok a görög arisztokratikus eszményeket és a római igazságszeretetet örökölték, s ezt fejelték meg a saját hősiességükkel és állhatatosságukkal. Ezért az ő feladatuk lett, hogy megküzdjenek az egyetlen másik fajjal, a zsidókkal, amely ugyanilyen tiszta s ugyanennyire akarja a hatalmat, s legyőzzék azt. A zsidó tehát nem alantas komédiák szereplője, hanem halálos, engesztelhetetlen ellenség: a németeknek a modern technológia és ipar minden hatalmát ki kell venniük a zsidók kezéből, hogy teljesen elpusztítsák őket.39 A fajelmélet német képviselői között volt néhány marxista, például Ludwig Woltmann, aki a marxi osztályharcot világméretű faji háborúvá alakította át, s azt hirdette, hogy a tömegek érzéseit szónoklattal és propagandával kell felkorbácsolni, s ezzel lehet mozgósítani a németeket azokra a hódításokra, amelyekre fajként való fennmaradásához és terjeszkedéséhez van szüksége: „a germán faj arra rendeltetett, hogy uralkodjon a földön.” Röviden, az 1920-as években bármely német politikai vezető, aki a „hatalom akarásához” az antiszemitizmust is fel akarta használni, kampányához hatalmas mennyiségű jelszó, eszme és képzeletszülemény között választhatott, amelyek több mint fél évszázad alatt halmozódtak fel. Maga a versailles-i békeszerződés új életre keltette a vitát, mert rémült zsidók áramlottak nagy számban Németországba Oroszországból, Lengyelországból és az átadott volt német területekről. A kérdés tehát „sürgetővé” vált, „megoldások” után kiáltott. Megoldásokban nem is volt hiány. Javasolták a zsidók kettős adóztatását, az elszigetelést vagy az apartheidet, a visszatérést a gettórendszerhez, külön törvényeket, amelyeknek megszegéséért a zsidókat akasztással fenyegetnék, és az árja németek és a zsidók közötti házasság teljes betiltását. 1918-ban bestseller volt Artur Dinter Bűn a vér ellen című könyve, amely arról szólt, hogyan tesznek erőszakot gazdag zsidók egy árja nő tisztaságán. Gyakran hangzottak el felhívások a zsidók kiirtására, s ezek népszerűek is voltak; milliószámra terjedtek az antiszemita röplapok. Sok erőszakos cselekmény is történt, de amikor 1919-ben a bajor rendőrség tanácsot kért, hogyan birkózzon meg az antiszemitizmussal, Berlinből az a válasz érkezett, hogy nincs ellenszer, mert „[az antiszemitizmus] abban a faji különbségben gyökerezik, amely az izraelita törzset elválasztja a mi népünktől.40

39 40

Mosse, id. mű, 96-97. Uo., 143. –(144)–

A zsidók mindent elkövettek, hogy leküzdjék a mérget. Egyesek kézművesnek vagy gazdálkodónak nevelték gyermekeiket. Önként jelentkeztek a hadseregbe. Túlzott asszimilációra törekedtek. Zsidó költő, Ernst Lissauer írta a hírhedt „Gyűlölni Angliát” indulót. Mások pedig a másik szélsőség irányába indultak, és a cionizmussal próbálkoztak. Esetleg harcos zsidó szervezetet, diákegyletet, párbajklubot hoztak létre. Valamennyi taktika azonban több nehézséget támasztott, mint amennyit eltüntetett, mert az antiszemitizmus próteuszinak, hidrafejűnek, a logikára vagy a tényekre érzéketlennek bizonyult. Mint Jakob Wassermann mondta: „Hiába próbálunk homályban maradni. Azt mondják: nézd a gyávát, elbújik, mert a rossz lelkiismeret üldözi. Hiába megyünk közéjük, hogy kezet nyújtsunk nekik. Azt mondják: mit nem merészel a zsidó törtető? Hiába kerülsz egy hitre velük mint katonabajtárs, vagy mint polgártárs. Azt mondják: nézd a Próteuszt, képes minden alakot és formát magára ölteni. Hiába segítesz nekik, hogy levethessék a rabság láncait. Azt mondják: nem kétséges, hogy hasznot húz belőle. Hiába harcolsz a méreg ellen.”41 Moritz Goldstein szerint nincs értelme az antiszemita „bizonyítékok” alaptalanságát leleplezni: „Mit nyernénk vele? Megtudnánk, hogy valóban gyűlölnek bennünket. Ha megcáfolunk minden rágalmat, helyreigazítunk minden torzítást, visszautasítunk minden velünk kapcsolatos hamis elképzelést, végül marad az ellenszenv, mint olyasmi, amit nem lehet megcáfolni.”42 Németország 1918-as háborús veresége szükségképpen idézte elő a bűnbak, az idegen árulás keresését a nép soraiban. A zsidók, akikben a nyugatos „civilizáció” testesült meg, egyértelmű bizonyíték nélkül is szinte automatikusan erre a szerepre születtek. Ráadásul még bizonyíték is volt! A zsidók beáramlása a közvetlenül háború utáni időszakban tovább hígította a népet, újabb támadást sejtetve áldozatul esett kultúrája ellen. S maga Weimar vajon nem bizonyította-e naponta, a parlamentben, a színpadon, az új mozikban, a könyvesboltokban, a folyóiratokban, napilapokban és képtárakban, mindenütt, amerre a hétköznapi, meghökkent német fordult, hogy ez a kozmopolita, megrontó és mindenütt jelenvaló összeesküvés veszi át a hatalmat a Birodalom felett? Kétség sem férhet hozzá, hogy válság zajlik, amely szélsőséges megoldásokat követel. Ezen a ponton kezdett el néhány német ember komolyan gondolkodni azon, hogy a kultúra és a civilizáció közötti ellentétet erőszakos eszközökkel kellene feloldani. Lenin végzetes tette, a politikai erőszak körforgásának beindítása 1917-ben ebben ismét csak baljós szerepet játszott. Az antiszemitizmus korábban mindig védekező álláspontot foglalt el. Most védekező álláspontként vált igazolhatóvá az a javaslata, hogy akár óriási

41 42

Idézi Laqueur, id. mű, 75. Uo., 76. –(145)–

mértékben is erőszak alkalmazására kerüljön sor. Általánosan elterjedt vélemény volt ugyanis, nem csak Németországban, hanem egész Közép- és Nyugat-Európában, hogy a bolsevizmus zsidó kezdeményezés, zsidó vezetés alatt áll, hogy a kommunista pártokat zsidók ellenőrzik, s minden forradalmat és felkelést ők vezetnek. Trockij, a legkegyetlenebb bolsevik, a pétervári puccs igazi irányítója kétségtelenül zsidó volt; ahogy néhány további orosz vezető is. Zsidók főszerepet játszottak a berlini Spartacusfelkelésben, a müncheni tanácskormányban és más német városok kudarcba fulladt felkeléseiben. S ahol a tények hiányoztak, segítségül jött a képzelőerő. Eszerint Lenin valódi neve Isszakhár Zederblum. A magyarországi vörös forradalmat nem Kun Béla, hanem egy Kohn nevezetű zsidó vezette. Lenin vörös terrorja felbecsülhetetlen ajándékot jelentett a szélsőséges antiszemiták számára, főleg, mert számtalan áldozatának többsége paraszt volt, a Cseka terrorlovagjai közül pedig a litván zsidó, Latsis volt a legvadabb és legmocskosabb szájú. München lett most a németországi antiszemitizmus fővárosa, mert elviselte Kurt Eisner és bandája bolsevik-zsidó terrorját. A Münchener Beobachter, amelyből később kialakult a náci Völkischer Beobachter, a vörösök atrocitásaira specializálódott, például arra, hogy Kun vagy Kohn papokat feszített keresztre, bevezette a „mozgó guillotine-t”, és így tovább. Sok oroszországi jelentés természetesen tökéletesen igaz volt. Ezek alkották azt a szilárd talapzatot, amelyre felállíthatóak voltak a képzelőerő lángoló szüleményei. Hitler rövidesen rendkívül hatásosan használta ki a vörös terrortól való félelmet: ismételten hangsúlyozta, hogy a kommunisták már 30 millió embert öltek meg. Az a tény, hogy a számot egy nullával megtoldotta, semmiképpen sem csökkentette az első, rémületes szám valóságértékét. A nemzetiszocialista aktivistákat úgy állította be, mint megelőző csapást mérő erőt. Az aktivisták csapata „kész tízszeres terrorral válaszolni mindenfajta marxista terrorra.”43 S ennek a „nagy terrornak” a során a zsidókkal nem ártatlan áldozatokként, hanem tényleges vagy potenciális terroristaként bánnak el. Az antiszemitizmus szifilisze, amely a weimari korszakban harmadik szakasza felé haladt, a német politikai rendszernek nem az egyetlen gyengesége volt. A német állam kicsiny és korlátolt aggyal megáldott hatalmas teremtmény volt. Bismarck példája nyomán a Kelet-hívők a porosz katonaállamba olyan jóléti államot oltottak, amelyben a munkásoknak szerzett és törvényileg garantált joguk a társadalombiztosítás és az egészséggondozás. A szabad választáson és a magas bérekre épülő magánellátáson alapuló nyugati felfogással szemben itt a kötelező és általános biztonság paternalista megoldása honosodott meg. Az állam egyszerre volt dajka és főtörzsőrmester. Beárnyékolta az átlagember életét, akinek az államhoz való viszonyára a függőség és az engedelmesség volt 43

Fest, id. mű, 138. –(146)–

jellemző. A német nagyiparosok buzgón helyeselték a felvigyázó államnak ezt az elképzelését, amely szerint az állam szigorú, ám jóakaratú gondossággal figyeli polgárai életét.44 A filozófia platóni, az eredmény korporatív volt. A német szociáldemokraták, amikor 1918-ban rövid időre hatalomra kerültek, semmit sem tettek, hogy megállítsák ezt a totalitárius tendenciát. Sőt, tovább erősítették azt. A Weimari Köztársaság idején némi ablaknyitás történt ugyan, de a polgárokat semmi sem ösztönözte arra, hogy kimerészkedjenek az állami védőernyő alól. Most, hogy a Kelet-hívők ellenzékbe szorultak, ki irányította ezt a hatalmas és imponáló gépezetet? A válasz: senki. A bürokraták porosz szellemben nevelkedtek. Követték a szabályokat, és amikor kétségeik támadtak, utasításra vártak. A Weimari Köztársaság építőmesterei meg sem próbáltak változtatni ezen a mintán, s nem ösztönözték a köztisztviselőket erkölcsi önállóságra. Feltehetően attól féltek, hogy az új rendszer tisztviselői esetleg kísértést éreznek majd arra, hogy ne engedelmeskedjenek új parlamenti uraiknak. Mindenesetre arra buzdították őket, hogy legfőbb erénynek az engedelmességet tekintsék. 1919-ben tartott híres előadásában Max Weber hangsúlyozta: „A köztisztviselő tisztessége abban a képességében rejlik, hogy lelkiismeretesen végrehajtja a felsőbb hatóságok rendelkezéseit.” Csak a politikusnak joga és kötelessége a személyes felelősség gyakorlása.45 Nehéz volna elképzelni rosszabb tanácsot a német mandarinoknak. Amelyet természetesen, egészen az 1945-ös keserű végig meg is fogadtak. A bürokraták erkölcsi közömbössége nem nyomott volna annyit a latban, ha a politikusok követik Weber tanácsának másik felét. A parlamenti politikusok sohasem voltak olyan eleven és magabiztos vezetők, amilyenekre a köztársaság sikeréhez szükség lett volna. Ha kétségeik voltak, rögtön visszanyúltak a 48. törvénycikkelyhez, amelyet először 1921 augusztusában használtak a köztársaság-ellenes gyűlések betiltására. Mintha csak mindvégig tudták volna, hogy a nemzet többségének fenntartásai vannak Weimarral szemben, az elitet a szövetségesek lakájainak, az ő kívánságaikat teljesítő politikusoknak tartja, akiknek egy gyűlöletes egyezményt kell végrehajtaniuk. Gyakran azt a benyomást keltették, hogy maguk is osztoznak ezekben a kételyekben. A mintát kezdettől fogva a szocialisták szabták meg. Amikor 1918-ban első ízben hatalomra kerültek, egyáltalán nem tettek kísérletet arra, hogy megváltoztassák a túlnyomórészt tekintélyelvi alapon működő társadalom alapszerkezetét. Az SPD vezetői érdemes, sokat fáradozó férfiak voltak: Ebert szíjgyártó, Noske kosárfonó,

H-P. Ullmann, „German Industry and Bismarck’s Social Security System”, in: Mommsen, id. mű, 133 skk. 45 Max Weber, „A politika mint hivatás”, in: Tanulmányok (Budapest, 1998). –(147)– 44

Wels kárpitos, Severing lakatos, Scheidemann nyomdász. Unalmas, csekély képzelőerővel megáldott emberek, akiket kinevet a baloldali értelmiség, és lenéznek a tudósok. Túl könnyen ki is engedték kezükből a hatalmat, mihelyt a jobbközép némileg visszanyerte erejét. Hiányzott belőlük a hatalom akarása. Ráadásul eleve felborították az egyensúlyt, amikor a szélsőbaloldal Lenin példáját követve 1918-19 telén a parlamenti rendszerrel szemben az erőszak mellett döntött. Itt ismét láthatjuk, milyen végzetes következményekkel jár, ha emberek azért élnek az erőpolitikával, mert túl türelmetlenek az érvek politikájával szemben. A baloldali puccs végzetes hibába sodorta a szociáldemokratákat. Noske félt felhasználni a reguláris egységeket, amelyek esetleg fellázadtak volna, ezért arra kérte a főparancsnokságot, lássa el leszerelt tisztekből álló szabadcsapatokkal. Akiket természetesen menetlevéllel láttak el. A szociáldemokrata miniszterek ily módon törvényesítették azt a mozgalmat, amely keleten, ahol a német telepesek a lengyelek ellen harcoltak, már terjedőben volt, s amely kezdettől fogva hevesen és javíthatatlanul Weimar-ellenesnek mutatkozott. Rövidesen nem kevesebb, mint hatvannyolc ilyen testület alakult; néha Szövetségeknek vagy Rendeknek nevezték őket; sajátos társadalmi és politikai célokat követtek és kedvelték az utcai csatákat. Az egyik, a Wehrwolfszövetség a franciák – és a szocialisták – ellen harcolt a Ruhr-vidéken. Egy másik, az Ifjúnémetek Rendje 1925-re 130 ezer tagot számlált.46 Az egyik ilyen, Karl Harrer vezetése alatt álló Rendből jött létre a náci párt, amelyet Hitler változtatott tömegpárttá, ahol az SA vagy Barnaingesek emlékeztettek a szabadcsapati eredetre.47 A kudarcot vallott baloldali felkelések, amelyek a szabadcsapatok törvényesítéséhez és a jobboldal önbizalmának visszatéréséhez vezettek, szinte elkerülhetetlenül katonai puccsba torkolltak. A puccsra 1920 márciusában került sor, irányítója Wolfgang Kapp, Tirpitz régi barátja, s vele együtt a Haza Párt megalapítója (1917) volt. Kappot a hadseregnek közel a fele támogatta, a jobboldali politikusok és a köztisztviselők azonban nem csatlakoztak hozzá, ezért négy nap múlva Svédországba kellett menekülnie. A szélsőbaloldal az új köztársasági intézmények támogatása helyett sajnos megint az erőszak mellett döntött. A Ruhr-vidéken 50 ezer munkásból álló „Vöröshadsereget” toboroztak – a Weimari Köztársaság egész történetében ez volt az egyetlen alkalom, hogy a marxisták jelentősebb katonai erőt tudtak mozgósítani. E sereg létrejötte meg nem érdemelt lehetőséghez juttatta a hadsereg parancsnokságát, hogy ismét a törvényes rend őrizőjeként léphessen fel. Áprilisban a hadsereg bevonult a Ruhr-vidékre, és

46 47

K. Hornung, Der Jungdeutsche Orden (Düsseldorf, 1958). Georg Franz-Willing, Die Hitlerbewegung, 2 kötet (Hamburg, 1926), I., 82. –(148)–

mindkét oldalról elkövetett iszonyatos brutalitások után visszafoglalta azt a marxistáktól. Ennek következtében a hadsereg irányítása a megbízhatóan köztársaságpárti tábornok, Walther Reinhardt kezéből a reakciós junker Hans von Seeckt tábornok kezébe került, aki elkötelezett ellenzője volt a versailles-i békeszerződésnek. Seeckt azonnal elkezdte szorosabbá fűzni az „orosz kapcsolatot”, s a békeszerződésben kikötött fegyverkorlátozási határokat azzal kerülte meg, hogy titkos fegyvergyárakat létesített Oroszországban, amely folyamatot az 1922-ben aláírt rapallói egyezmény még inkább felgyorsította. Megtisztította a hadsereget a köztársasági érzelmű elemektől, s „függelemsértésért” elbocsátotta a hadseregből azokat az altiszteket és közlegényeket, akik ellenezték a Kapp-puccsot.48 A keze alatt a hadsereg politikailag semleges eszközből annak az új, köztársaság-ellenes államnak az öntőformájává vált, amely a „keletiek” régi programját valósítja majd meg. A hadsereg ily módon kicsúszott a Weimari Köztársaság ellenőrzése alól, s ellenzékbe ment át. Amikor 1923-ban Ebert elnök megkérdezte Seecktet, hol áll a hadsereg, az így válaszolt: „A Reichswehr mögöttem áll.”49 A jobboldal újjászületése rövidesen a politikában is tükröződött. Az 1920 júniusában tartott választásokon a szociáldemokraták sok szavazatot vesztettek, a régi weimari koalíció elvesztette a hatalmat, s ezután a köztársaságot megteremtő emberek már nem voltak képesek ellenőrizni azt. Az új helyzet a törvény uralmát is komolyan kikezdte. Az igazságszolgáltatás, amely soha nem kedvelte a köztársaságot, a hadsereghez hasonlóan úgy döntött: ellenzékbe vonul. A Kapp-puccs kitervelőinek sohasem kellett bíróság előtt felelniük tettükért. Mi több, az 1920 tavaszán bekövetkezett események tovább erősítették azt a már az előző évben megfigyelhető tendenciát, hogy a bírák politikailag szelektív módon kezelik a Németországban immár járványszerűen terjedő politikai erőszakjelenségeket. Úgy okoskodtak, hogy mivel az erőszak a baloldalról indult, az erőszakos jobboldali választ bizonyos értelemben a közrend megvédelmezésének szándéka indokolja, s ezért jogosult. Lenin terrorjának köszönhetően ez a nézet széles körűen elfogadottá vált Németországban, s ezért általában az ügyészek is támogatták a bírákat. Ugyanennek a gondolatmenetnek a mentén lehetett az antiszemitizmust is „védekező jellegűnek” bemutatni. Mindez persze egyenesen a szabadcsapatok, a szövetségek és a rendek jobboldali martalócainak kezére játszott, s hozzájárult ahhoz, hogy Németország módfelett jogkövető országból módfelett erőszakos társadalommá alakuljon át. 1922-ben az előző négyéves időszakról (19191922) összeállított statisztikákból kiderül, hogy a jobboldal 354, a baloldal ezzel szemben 22 gyilkosságot követett el. A baloldali gyilkosságok 48 49

Holborn, id. mű, 585. Uo., 586. –(149)–

mindegyik tettesét bíróság elé állították; tízet kivégeztek, a másik huszonnyolc ember átlag tizenötéves börtönbüntetést kapott. A jobboldali gyilkosok közül 326-ot sohasem állítottak bíróság elé; ötven gyilkos vallotta be tettét, akiknek azonban több mint felét a beismerő vallomás ellenére is felmentették; huszonnégyen pedig átlag négyhónapos börtönbüntetést kaptak.50 Röviden, a jobboldal a jogi megtorlás veszélye nélkül gyakorolhatta az erőszakot. Bírák és ügyészek úgy érezték, a német kultúra és az idegen civilizáció közötti harc részesei: ezért helyesnek ismerték el, hogy az erőszak törvényes válasz lehet a kulturális kihívásra. Amikor a szintén zsidó nagy liberális újságírót, Maximilian Hardent 1922-ben két martalóc majdnem halálra verte, a majdnem-gyilkosok csak névleges ítéletet kaptak. A védelem azzal érvelt, hogy „hazafiatlan cikkeivel” maga Harden provokálta ki a támadást, a bíróság pedig elegendő „enyhítő körülményt” talált. Miért volt az, hogy az átlag középosztálybeli embereket képviselő bíróságok rendszerint a „keletiek” oldalára álltak a nyugatosokkal szemben? Az egyik fő ok az volt, amit az iskolákban tanultak, abban pedig az egyetemek politikai légköre tükröződött. A modern Németország tragédiája szemléltető példája annak, milyen veszélyekkel jár, ha hagyják átpolitizálódni a tudományos életet és a professzorok nyíltan megvallhatják „elkötelezettségüket”. Akár bal-, akár jobboldali elfogultságról van szó, a következmények egyformán végzetesek, mert bármelyik esetben az igazság forrásai mérgeződnek meg. Az egyetemek és különösen a professzorok túlnyomó része a kultúra oldalán állt. A jogászok és a német nyelv- és irodalomtanárok szélsőségesen nacionalisták voltak. Náluk is rosszabbak voltak a történészek. Heinrich von Treitschke Németország isteni elrendeltségéről beszélt, s óvta a zsidókat, ne álljanak az „ifjú nemzet” útjába. Rendkívül nagyhatású műve, a Németország története a tizenkilencedik században, a Vilmos-korszak egyik klasszikus alkotása, 1920-ban újabb nagy példányszámú népszerű kiadást élt meg. A kor történészei, Erich Marcks, Georg von Below és Dieter Sohafer továbbra is Bismarck teljesítményét dicsőítették (a sedani győzelem és a birodalomalapítás évfordulója egyaránt ünnepnap volt az állami egyetemeken), s a Nagy Háborúból általuk merített tanulságok középpontjában az állt, hogy Németországból hiányzott a „könyörtelenség”. Tudományosan támasztották alá a „hátbadöfés” mítoszát. A tudományos közösség egésze a nacionalista mitológia melegháza volt.

50

Az adatokat lásd E. J. Gumpel, Vier Jahre politischer Mord (Berlin, 1922); idézi Grunfeld, id. mű, 211, lábjegyzet. –(150)–

Önkritika és kételkedés helyett a professzorok „szellemi megújulásra” szólítottak fel, és csodaszereket ajánlgattak.51 Pusztán a balszerencse műve, hogy Németországban az 1920-as években a bolondos és pedáns középiskolai tanár, Oswald Spengler A nyugat alkonya című műve volt a legolvasottabb és legbefolyásosabb kiadvány. Spengler 1911-ben elkezdett könyvét a jogosulatlan német optimizmus elleni figyelmeztetésnek szánta. A könyvet a háború alatt írta, német győzelmet várva. Az első kötet 1918-ban jelent meg, amikor a vereség meglepő érvényességet és aktualitást kölcsönzött neki. Ezért aztán bestsellerré vált. A könyv lényege a szociáldarwinizmus volt. Spengler nyolc történelmi kultúrát különböztet meg, amelyekre szerinte a „morfológia törvényei” érvényesek. Az utolsó, a Nyugat kultúrája már a hanyatlás olyan jelenségeit mutatja, mint a demokrácia, plutokrácia és a technológia, mindmegannyi jele annak, hogy a „civilizáció” jut uralomra a „kultúra” felett. Mintha csak a könyv arra adott volna magyarázatot, hogy miért szenvedett vereséget Németország. A kegyetlen háborúk új korszakát is hirdette, amelyben új cézárok születnek, s a demokratákat és emberbarátokat olyan acélos hősök új elitjének kell felváltania, akik nem a személyes hasznot, hanem a közösség szolgálatát keresik.52 A könyvet 1920-ban Poroszság és szocializmus címmel követte az a nagyhatású tanulmány, amely egy olyan osztálynélküli, nemzeti szocializmus létrehozására szólított fel, melyben az egész nemzet együtt munkálkodik a diktátor alatt. Ugyanezzel a gondolatmenettel állt elő Mussolini is Olaszországban. Spengler elemzését jól egészítette ki két másik fontos keleti orientációjú gondolkodó életműve. Carl Schmitt, Németország vezető jogfilozófusa, aki ezekben az években rengeteg könyvet és cikket jelentetett meg, folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a rend csak úgy állítható helyre, hogy az állam igényeit előbbre helyezzük az illuzórikus „szabadság” keresésénél. A Birodalom csak akkor lesz biztonságban, ha a Weimari Köztársaságot a 48. törvénycikkelyben megtestesülő elv alapján tekintélyelvű állammá alakítják át.53 Ugyanezt a kérdést taglalta, történelmi távlatba állítva 1923-ban megjelent remek könyvében a kultúrtörténész Arthur Moeller van den Bruck. Szerinte a németek a vezető európai alkotók. Az első Reich, a középkori birodalom hozta létre Európát. A második alkotás, Bismarcké, művi volt, mert engedett a liberalizmus megrontó befolyásának, s természetesen ezért is omlott össze, amikor próbatétel elé

Fritz K. Ringer, The Decline of the German Mandarins: the German Academic Community, 1890-1933 (Harvard, 1969),446.; Laqueur, id. mű, 189. 52 Holborn, id. mű, 658. 53 Joseph Bendersky, The Expendable Kronjurist: Carl Schmitt and National Socialism 1933-36, Journal of Contemporary History, 14 (1979), 309-328. –(151)– 51

került. Weimar csupán a káosz közjátéka. Most azonban a németek új lehetőség előtt állnak: megtisztítva a társadalmat a liberalizmustól és a kapitalizmustól, felépíthetik a harmadik és végső államot, amelyben Németország összes értéke megtestesül, s amely ezer évig fog tartani. Ennek a figyelemreméltó történelmi jóslatnak A Harmadik Birodalom címet adta.54 Professzoraiktól feltüzelve a német diákság, amely átlag 100 ezer főt számlált a weimari időszakban, lelkesen fogadta ezeket a Kelet-hívő filozófiákat. A weimari időszak kutatójának meg kell állapítania, hogy a diákság korántsem a humanista idealizmus letéteményese volt. A leszerelt katonákon kívül a diákok közül kerültek ki az erőszakos, főleg a jobboldali szélsőségesek tartalékai. A diákpolitikában az 1920-as években végig a jobboldali Hochschulring-mozgalom játszott uralkodó szerepet, míg fel nem váltották a nácik.55 A jobboldali szélsőségesek eljárása az volt, hogy egyetemen ként fél tucat diákot rábeszéltek, legyenek főfoglalkozású aktivisták, s fizettek nekik, hogy ne tanuljanak. Az aktivisták azután magukkal tudták ragadni a mögöttük levő diákságot. A náciknak következetesen több sikerük volt a diákok, mint a teljes lakosság körében, s választási sikereiket mindig egyetemi sikerek előzték meg, a diákok bizonyultak legjobb térítőiknek. A diákok radikális mozgalmat láttak a nácizmusban. Tetszett nekik az egalitariánizmus, s tetszett az antiszemitizmus is. A diákok tulajdonképpen antiszemitábbak voltak, mint akár a munkásság, akár a polgárság. A legtöbb német diáktársaságból már 1914 előtt kitiltották a zsidókat. 1919-ben a diáktestvériségek csatlakoztak az „eisenachi határozathoz”, amely kimondta, hogy a zsidókkal szembeni faji kifogás gyógyíthatatlan, s a kikeresztelkedéssel nem tüntethető el. A következő évben a zsidó diákokat megfosztották a párbajozás „tisztességétől”. 1922-ben a berlini egyetem vezetői inkább lemondták a meggyilkolt Walther Rathenau emlékére tervezett istentiszteletet, mintsem heves diáktüntetéseket kockáztassanak. Az 1920-as években a diákerőszakkal szembeni békéltetés politikája lett a minta; a rektorok és a karok inkább a diákvezetők legarcátlanabb követelései előtt is kapituláltak, csak ne kockáztassák a botrányt. 1919-re az egyetemek szinte teljesen átálltak a „keletiek” táborába. Ezekkel a jelentős háttérrel rendelkező társadalmi erőkkel szemben mire támaszkodhattak a nyugatosok? Nem sok ember akadt, aki kész lett volna meghalni a Weimari Köztársaságért, vagy akár csak nyíltan kiállni mellette. A liberálisok, ahogy egyikük mondta, „szerelem nélkül vették feleségül a Köztársaságot”. Számukra egyszerűen a monarchia eltűnésével

54 55

Van den Bruckról lásd Fritz Stern, The Politics of Cultural Despair. Michael Steinberg, Sabres and Brownshirts: the German Students’ Path to National Socialism 1918. 1935 (Chicago, 1977), 7. –(152)–

létrejött légüres teret töltötte be, mindaddig, amíg valami jobb nem jön helyette. 1920-ban bekövetkezett halála előtt még Max Weber is elismerte, hogy jobban szeretett volna erőskezű ember irányítása alatt álló népszavazásos demokráciát, mint parlamentáris rendszert, amely feltételezése szerint gyenge vagy korrupt lesz, esetleg mindkettő. Mint a liberális müncheni ügyvéd, Hans Nawiasky mondta, a Köztársaság bánatban született gyermek, akinek érkezésére senki sem lehet büszke.56 Az emberek tudatában sohasem választható le tragikus és megvetendő eredetéről. A Weimari Köztársaság kudarca esetén a legtöbb vesztenivalója a baloldalnak volt – s létrehozásával tulajdonképpen ők nyertek legtöbbet –, de legalábbis a szélsőbaloldalt sohasem lehetett meggyőzni arról, hogy ezt a tényt azért vegye figyelembe. Az 1919-ben szerzett hegek sohasem gyógyultak be, és a szociáldemokratákat, akiket 1923-tól „szociálfasisztáknak” kezdtek nevezni, a leninisták jobban gyűlölték, mint tőlük jobbra bárki. Nemcsak hogy nem ismerték fel a fasizmusban az új és rendkívül veszélyes jelenséget, de semmiféle különbséget sem tettek a törvény uralma alatt tevékenykedni kész középosztálybeli konzervatívok és a tőlük messze jobbra álló politikai kalandorok között. A marxisták soha nem értették meg az antiszemitizmus jelentőségét sem. Tudatukat itt is a bódító marxi rendszer homályosította el. Marx abban az értelemben sok mindent elfogadott az antiszemitizmus mitológiájából, miszerint a zsidóságot elintézte azzal, hogy bennük látta a kapitalizmus pénzkölcsönző szakaszát. A forradalmak idején a zsidóság eltűnésre ítéltetett: nem lesz többé olyan személy, hogy a „zsidó”.57 Ennek az abszurd gondolatmenetnek a következtében a zsidó marxisták – Trockij, Rosa Luxemburg, Pavel Axelrod, Otto Bauer, Julij Martov – kötelességüknek érezték, hogy bármely nép nemzeti önrendelkezéshez való jogát támogassák, de a zsidókét elvessék.58 Volt valami szomorú torzulás a természetnek ebben a merev tagadásában. Mint a zsidó történész, Simon Dubnov írta: „Mennyire kell gyűlölnie magát annak a zsidónak, aki minden nemzetiség és nyelv jogát elismeri az önrendelkezésre, de kételkedik abban, hogy ez a saját népét is megilleti, amelynek »önrendelkezése« háromezer évvel ezelőtt kezdődött.”59 S mivel a marxisták a zsidókat nem látták problémának, az antiszemitizmust elutasították, mint nem létező problémát. Ezzel úgy léptek bele az európai történelem legnagyobb ideológiai válságába, hogy minden ésszerű

Laqueur, id. mű, 186. István Mészáros, Marx’s Theory of Alienation (London, 1970), 29-30. 58 Robert S. Wistrich, Revolutionary Jews from Marx to Trotsky (London, 1976). 59 Idézi Robert S. Wistrich, „Marxism and Jewish Nationalism: the Theoretical Roots of Contradiction”, in: The Left Against Zion (London, 1981), 3. –(153)– 56 57

megfontolást kihajítottak az ablakon – ami egyenlő volt az egyoldalú szellemi lefegyverkezéssel. A Köztársaság bukása mégsem volt elkerülhetetlen. Amennyiben a szélsőjobboldal nem termel ki magából egy politikai zsenit, minden bizonnyal fennmaradt volna. A modern világ történelmének középponti tragédiája az, hogy az orosz, majd a német köztársaság is rálelt arra az egészen kivételes kaliberű ellenségére, akikben korunkban egyedülálló mértékben testesült meg a hatalom akarása. Egy ilyen személyiség jelentkezése a német jobboldal szélsőséges erőinek szemében persze nem hatott a meglepetés erejével. Nietzsche valamennyi tanítványa egyetértett abban, hogy Vezérre szükség van, és Messiásként fel is fog bukkanni. A Lovag képében képzelték el Dührer A lovag, a Halál és az Ördög című metszete nyomán. Wilhelm Stapel a The Christian Statesman-ben olyan személyként beszélt róla, aki egyszerre uralkodó, harcos és pap, s karizmatikus tulajdonságokkal van megáldva.60 A valóság ettől meglehetősen eltért. Hitler egyáltalán nem volt vallásos, nem érdekelte sem a becsület, sem az etika. A biológiai determinizmusban hitt, ahogy Lenin a történelmi determinizmusban. Véleménye szerint a huszadik század igazi forradalmi elve a faj, és nem az osztály, ahogy a tizenkilencediké a nacionalizmus volt. Származása Leninéhez hasonló volt. Az ő apja is kistisztviselő, osztrák vámhivatalnok volt a bajor határon. Miként Lenin, Hitler is egy politikától egyre jobban megszállt korszak terméke. Sohasem próbálkozott komolyabban azzal, hogy mással keresse megélhetését, s Leninhez hasonlóan csak egy olyan világban érezte valóban otthon magát, amelyben a létezés fő célja és örömforrása a hatalom megszerzése – összeesküvés, agitáció és erőszak révén. Ám ebben a kietlen és örömtelen világban Leninhez hasonlóan ő volt az úr. Benne is megvolt ugyanaz a szellemi önzés, az önmagában való kételkedés hiánya, a személyes kapcsolatokban tanúsított könyörtelenség, az erő előnyben részesítése a vitával szemben, s ami a legfontosabb, az a képesség, hogy a hosszútávú céljához való abszolút hűséget ügyes opportunizmussal elegyítse. Még abban is hasonlítottak egymásra, hogy mindkettőjükben volt bizonyos puritanizmus: Hitlerben, miként Leninben is (Mussolinitől eltérően) alig volt személyes hiúság, egyiküket sem rontották meg a hatalom közönségesebb aspektusai. Egy szempontból azonban teljesen különbözőek voltak. Míg Lenin a forradalmárok vallásos típusához tartozott, addig „Hitler romantikus volt. Valójában művész. A liberális értelmiségiek 1939-ben elborzadtak, amikor 60

Laqueur, id. mű, 103. Hubert Lanzinger portréját Hitlerről mint lovagról a 31. mellékleten látható in: Joseph Wulf, Die Gildenden Künste im Dritten Reich (Gütersloh, 1963). –(154)–

Thomas Mann Hitler testvér című remek tanulmányában a romantikus művész archetípusával vetette össze (akit például Henri Murger Bohémélet című műve mutat be), s feltette a kérdést: „Nem kell-e akaratlanul is felismernünk a művészi jellem egyik oldalát ebben a jelenségben?”61 Az összehasonlítás mégis érvényes és megvilágító erejű. A hitlerizmus sok olyan vonására ad magyarázatot, amelyek egyébként homályban maradnának. Hitler festett, nem túl jól, sikere nem volt. A tehetsége nem erre predesztinálta. Reakciói azonban visszahőköléseiben és válaszaiban is a művészére emlékeztettek. Amikor apja elvitte a munkahelyére, „megvetés és gyűlölet” töltötte el; „kormányzati kalicka” volt, ahol „öregemberek ültek egymásra görnyedve, mint a majmok.”62 Küldetését akkor értette meg, amikor először látta Wagner első sikeres operáját, a Rienzit, amelynek hőse a közember, akiből a tizennegyedik századi Rómában néptribun lesz, de akit a féltékeny nemesek a felgyújtott Capitolium romjai között meggyilkolnak. „Ekkor kezdődött” – mondta később.63 A zsidókérdés „végső megoldása” az ausztriai Werfenstein gótikus kastélyának fantasztikus díszletei között fogalmazódott meg benne, ahol egy kiugrott szerzetes, Jörg Lanz von Liebenfels módszeres programot dolgozott ki a faj nemesítésre és „az állatember kiirtására, és a magasabb rendű új ember elterjesztésére”, s a fajok harcát „a kasztrációs kés markolatát megragadva” vívta. Érdekes, hogy Lanznak Lenin és Hitler egyaránt tanítványa lehetett volna, mert hasonlóságot fedezett fel a „történelem szemétdombjára vetett” osztályok kiirtása és fajoknak a nemesítő programok segítségével történő megsemmisítése, azaz a szociáldarwinizmus e két formája között.64 Hitlert szintén nagyon érdekelték az osztálykülönbségek, s ezeket ügyesen ki is használta. Politikai álmaiban azonban az osztály nem foglalt el középponti helyet, mert nem volt vizuális fogalom. A faj viszont az volt. Hitler a politikához mindig képszerűen közelített. Leninhez s még inkább Sztálinhoz hasonlóan a század alapbűnének, a társadalomátalakításnak volt kiemelkedő képviselője – annak az elképzelésnek, hogy az emberi lény ugyanúgy keverhető anyag, mint a beton. Hitlernél azonban ennek a sátáni tervnek mindig volt egy művészi oldala is. Berlinből kisugározva világbirodalmat tervezni – először a főváros kolosszális állami struktúrái jutottak eszébe, s ezeket tervezte meg a

Fest, id. mű, 76. Uo., 32. 63 August Kubizek, Young Hitler: the story of our friendship (London, 1954), 140 skk. 64 Wilfried Daim, Der Mann, der Hitler die Ideen gab (München, 1958). –(155)– 61 62

legkisebb részletig.65 Amikor a háború során Hitler irányelveket fogalmazott meg az egészen az Uraiig húzódó több tízmillió négyzetkilométeres európai térség politikai, demográfiai és gazdasági átalakításához, fennkölt stílusban a babilóniai kertekről szónokolt, amelyek az uralkodó faj városait díszítették.66 Rendkívül jellemző volt rá, hogy építészt bízott meg a haditermelés irányításával. Tulajdonképpen maga is építész lehetett volna. Amikor arról beszélt, hogy szeretné, ha a világ „teljesen és minden részében” megváltozna, vizuálisan és konkrétan gondolkozott: a kiindulópont „szülővárosa”, Linz átépítése volt, erre egész életében vágyott. Ténylegesen azonban csak egy új hidat tudott oda építtetni, ám a bunkerban szinte az utolsó napig a város átalakítási terveit tanulmányozta. Néha arra gondolt, a „háború után” visszavonul, s akkor, legfőbb küldetését immár beteljesítve, városokat tervez majd át, és felügyeli a középítkezéseket. Hitler művészi megközelítése kulcsjelentőségű a sikere szempontjából. Lenin vallásos típusú fanatizmusa Németországban sohasem hatott volna. A németek a világ legműveltebb népét alkották. Gondolkodásuk meghódítása igen nehéz vállalkozás lett volna. Szívük, érzékenységük már könnyebb célpontnak bizonyult. Hitler ereje abban rejlett, hogy igen sok némettel együtt osztozott az új és régi nemzeti tartalmú képek iránti odaadásban: szőke óriásokat termő ködös erdők, ősi kastélyok árnyékában meghúzódó mosolygós parasztfalvak, gettószerű nyomornegyedekből létrejövő kertvárosok, lovagló Walkürök, égő Walhallák, új születések és pirkadatok, amelyek során ragyogó, ezeréves struktúrák nőnek ki a múlt hamvaiból, és maradnak fenn évszázadokig. Hitler ugyanazokat a képeket tisztelte, amelyeket a közel évszázados nacionalista propaganda ültetett el az átlagnémet ízlésben. Valószínűleg igaz az állítás, hogy Hitler vonzerejének forrása kulturális habitusa volt. A weimari kultúra általános megvetése hatalmas politikai energiákat szabadított fel, s ő ezekre nagy élvezettel csapott le. Érthetetlennek találta volna Leninnek azt az elképzelését, hogy nem foglalkozik a zenével, mert figyelmét a politikára akarja összpontosítani. Németországban maga a zene volt a politika; különösen igaz ez a zenedrámára. Hitler azt az igazságot példázza, hogy az építészeti és színházi készségek között szoros kapcsolat áll fenn. Romantikus művészi ösztöne segítségével fedezte fel ismét azt a polisszal szinte egyidős igazságot, amelynek eredete kétségtelenül a fáraókig nyúlik vissza: a karizmatikus

Hans Jürgen Syberberg, „Hitler, Artiste d’Etat et l’Avant-Garde Mephistphélique du XXe siecle”, in: Les Réalismes 1919-1939 (Paris, 1980), 378403. 66 Adolf Hitler, Monologue im Führerhauptquartier 1941-1944 (Hamburg, 1980), 54., 90., 331. –(156)– 65

vezető bemutatása, legyen szó akár reneszánsz uralkodóról, akár modern demokratikus politikusról, legalább annyira fontos, mint maga a tartalom. Hitler Wagner-imádatának egyik oka az volt, hogy rengeteget tanult tőle, főleg a Parsifalból, amely látványos politikai fellépéseinek mintáját adta. A nyugati fronton szerzett tapasztalataiból azt a tanulságot vonta le, hogy propagandával meg lehet nyerni, és el lehet veszteni háborúkat: ez a gondolat hatja át a Mein Kampf híres hatodik fejezetét. Minden propaganda célja, írta, az „emberi akaratszabadság korlátozása”.67 Erre a célra kitűnően alkalmas Bayreuth „misztikus mágiája”, „a gótikus templomok mesterséges félhomálya”. Fel is használta mindkét effektust; Reinhardtól, más megvetett weimari rendezőktől és Fritz Lang filmjeiből is lopott azonban ötleteket. Szónoklatainak díszleteit, a legapróbb részletekre is fanatikusan ügyelve, irigylésre méltó szakmai hozzáértéssel tervezték és építették fel. Elsőként becsülte meg a hangerősítés hatalmát és a reflektorfények őrjítő hatását: mintha csak ő fedezte volna fel a fény- és hangeffektusokat, amelyeket lenyűgöző hatással használt fel éjszakai tömegrendezvényein. A politikai jelmezeket és jelvényeket Mussolini Itáliájából hozta be, de sokat alakított rajtuk – a hitleri egyenruhák szabták és szabják meg a mai napig a totalitárius kelléktár mércéjét. A sztálinizmus és a maoizmus egyaránt Hitler színjátékait utánozta, méreteiben meghaladva őket, de stílus tekintetében mögöttük maradva. Akárcsak a zenedrámák sztárja, Hitler magas szakmai hozzáértéssel adta elő saját magát. Az „őrült szónok” mítosza alaptalan. Hitler mindig is teljesen ura volt önmagának. Külföldi használatra azonban néha hasznosnak találta a fenti sztereotípiát, mert az olyan emberek, mint Neville Chamberlain, ugyancsak megkönnyebbültek, amikor valóban találkoztak Hitlerrel, s úgy találták, értelmesen lehet vele tárgyalni. Mindezek az „őrült” effektusok azonban gondosan megtervezettek voltak. 1920 augusztusában mondta, hogy célja a „hűvös megértés” segítségével „felkorbácsolni és felingerelni… az ösztönöket.”68 Mindig tanulmányozta a termek akusztikáját, ahol beszélni szándékozott. Beszédeiben kiváló emlékezőtehetségére támaszkodott (bár részletes jegyzeteket is készített). Tükör előtt gyakorolt, s rendezvényeire magával vitte a párt fényképészét, hogy aztán tanulmányozhassa a felvételeket. Megfordulhat a fejünkben, mi mindent tehetett volna a televízió segítségével, ezért furcsa, hogy nem szorgalmazta fejlesztését: Berlin-Witzleben már 1929. március 8-án tévéközvetítést adott. Hitler szónoki gesztusokkal is élt, ami akkoriban ritkaságszámba ment Németországban; ezeket Ferdl Weiss müncheni mulattatótól tanulta, aki elsősorban sörcsarnokbeli hallgatóság előtt jeleskedett. Fellépéseit úgy időzítette, hogy későn, de ne túl későn érkezzen. Pálya67 68

Hitler, Mein Kampf, 474 skk. Fest. id. mű, 482. –(157)–

futása kezdetén remekül bánt a heccelőkkel, szónoklataiban bőségesen élt az akasztófahumorral.69 Később az ihletett próféta képében akart tetszelegni, és szigorúan korlátozta beszédeinek szűken vett politikai tartalmát. Nietzsche nővére, Elizabeth, akit Weimarban felkeresett, azt mondta, inkább szellemi, mint politikai vezetőnek látszott.70 Stílusa azonban nem teológusra, inkább evangelizátorra emlékeztetett: H. R. Knickerbocker amerikai újságíró Billy Sunday-hoz hasonlította.71 Egy megfigyelő akkoriban ezt írta róla: „Hitler igazából sohasem politikai, csupán filozófiai beszédeket tart.”72 Valóban, nem annyira programját vázolta fel vagy ígéreteket tett, mint inkább elköteleződést követelt. A politikát az akarat mozgósításának tekintette. A hallgatóság a vezér kezébe teszi le akaratát, akitől megerősítve kapja vissza azt. Mint maga mondta: „Minden egyénben ezrek akarata, vágya, sőt ereje halmozódik fel. Aki kételkedve és habozva lép be egy ilyen gyűlésre, belsőleg megerősödve távozik: kapoccsá válik a közösségben.” Itt fontos problémát érintünk. Hitler, miként Lenin, csakis megvetést érzett a parlamenti demokrácia, vagy bármely más liberális intézmény iránt. Míg azonban Lenin hangsúlyozta, hogy tudása révén az elit, vagy akár egyetlen ember is képviselheti a proletariátus akaratát, addig Hitler nem idegenkedett a kevésbé metafizikai szinten megnyilvánuló néphangtól. Bizonyos értelemben hitt a részvételen alapuló demokráciában, egy ideig még gyakorolta is. Tulajdonképpen nem is volt más választási lehetősége a hatalom megragadására, mint hogy ezt bizonyos fokig demokratikus eszközökkel tegye. Ritka őszinte pillanatainak egyikében viszont Lenin elismerte, hogy csak egy olyan országot, amilyen Oroszország, lehetett ilyen könnyen leigázni. Németország más ügy volt: megerőszakolni nem hagyta magát, el kellett csábítani. Egy ideig eltartott, amíg Hitler rájött erre. Érdemes kissé részletesebben foglalkozni politikai fejlődésével. Az 1914 előtti Bécsben tette magáévá a szocializmust és az antiszemitizmust. A szocializmust a híres keresztényszocialista polgármestertől, Karl Luegertől tanulta, aki Bismarck szociálpolitikáját utánozva és továbbfejlesztve miniatűr jóléti államot teremtett: tizenöt év alatt remek tömegközlekedést hozott létre Bécsben, oktatási és társadalombiztosítási rendszert, zöldövezeteket és milliónyi új munkahelyet teremtett. Ezzel már körvonalaztuk is Hitler egész belpolitikáját 1939-ig: az óriási, paternalista államot arra használni, hogy meggyőzze a tömegeket, a biztonságért cserébe mondjanak le a szabadságról. Lueger is antiszemita volt, de Hitler egy másik bécsi politikai

William Carr, Hitler: a Study in Personality and Politics (London, 1978), 2-3. Fest, id. mű, 489. 71 H. P. Knickerbocker, The German Crisis (New York, 1932), 227. 72 Weigand von Miltenberg, Adolf Hitler, Wilhelm III (Berlin, 1931), II. –(158)– 69 70

figurától, a nagynémet Georg von Schönerertől tanulta meg, hogy a „zsidókérdés megoldását” állítsa politikája középpontjába: Schönerer zsidóellenes törvényeket követelt, követői pedig akasztott zsidót ábrázoló jelvényt viseltek óraláncukon. A harmadik hatás, amely Hitlerből tipikus „keleti” németet csinált, a háború alatt érte. Ludendorff erősen hitt a katonaság politikai nevelésében. A nagy keleti terjeszkedés gondolatát ültette el bennük, amely a bresztlitovszki békeszerződés nyomán lehetségesnek is látszott. Hitler lelkes hívévé vált ennek a nézetnek; továbbfejlesztette és úgy alakította, hogy helyet kapjon benne a „zsidókérdés végleges megoldásának” megvalósítása is. Mindvégig ez maradt cselekvési programjának leglényegesebb eleme, az a támadási tengely, amely körül minden forgott. Az átpolitizált hadsereg ludendorffi mintája egyike volt annak a számos gondolatnak, amelyet Lenin lelkesen alkalmazott, amikor egészen zászlóalj-szintig politikai megbízottakat nevezett ki. Az 1919 elején kitört vörös felkelések leverése után a német hadsereg is visszatért ehhez a rendszerhez. A müncheni körzeti parancsnokság politikai osztályán a müncheni tanácsköztársaság szétzúzás a után Hitler lett az egyik első „politikai instruktor”. Egyik munkatársa Ernst Roehm volt. E két ember teljes mértékben kihasználta a Münchenben uralkodó igazi vörösellenes félelmet, s Münchent tették meg a német szélsőjobboldal fővárosává. 1919 szeptemberében Hitler hatalmába kerítette a Német Munkáspárt elnevezésű kicsiny proletárcsoportot. 1920 áprilisára, mire kilépett a hadseregből, hogy elkezdje főállású politikai pályáját, a csoportot egy tömegpárt magvává alakította át, külpolitikai programmal látta el (Versailles felmondása, Nagynémetország, keleti terjeszkedés, zsidók megfosztása az állampolgárságtól), gazdasági céljait pedig huszonöt pontos radikális programban foglalta össze: a háborús profit elkobzása, a munka nélkül szerzett jövedelmek eltörlése, az állam vegye tulajdonába a trösztöket, és osztozzon az iparban termelt haszonban, a nemzeti szükségleteket szolgáló földet kárpótlás nélkül sajátítsák ki. A párt nevéhez a „nemzetiszocialista” szavakat is csatolta. Bár Hitler néha úgy használta a nacionalizmus és szocializmus szavakat, mintha azok felcserélhetőek lennének egymással, programjában mindig is hangsúlyos maradt a radikális és szocialista elem. Soha semmilyen értelemben nem volt burzsoá vagy konzervatív politikus, a kapitalizmus híve vagy védelmezője. A náci párt nem volt túlnyomóan alsó középosztálybeli párt sem. A modern kor történészei hevesen vitatják, mennyire volt munkáspárt a náci párt.73 Az igazság az, hogy az aktív nácik

73

Max H. Kele, The Nazis and the Workers (Chapel Hill, 1972) szerint Hitlernek erős munkástámogatása volt: J. Noakes, The Nazi Party in Lower –(159)–

az összes osztály elégedetlen tagjaiból kerültek ki, kivéve a parasztokat és az önálló gazdálkodókat. A párt összesen 4.800 tagja közül 1923-ban 34,5% volt munkás, 31 % alsó középosztálybeli, 6,2% irodai altiszt, 11,1 % hivatalnok és 13,6% kisvállalkozó és boltos.74 A tömegbázison nyugvó élcsapat megteremtésének hitleri politikája természetesen a lenini tapasztalatot tükrözte. Számos fontos kérdés tekintetében tulajdonképpen mindvégig leninista maradt, különösen abban, hogy meggyőződése volt: csakis egy autokratikus tengely körül kialakult, rendkívül fegyelmezett és központosított párt képes véghezvinni mélyreható forradalmat. Mihelyt hatalomra került, a párt éppúgy módszeresen uralma alá hajtotta a társadalom összes szervét, mint Lenin tette annak idején. Ráadásul kezdetben Hitler is azt tervezte, úgy veszi át a hatalmat, ahogy Lenin 1917-ben: félkatonai puccsal. Elhatározásában Mussolini 1922 őszén történt római bevonulásának sikere is megerősítette. Egy évvel később úgy érezte, Németországban is ütött az óra. 1923-ban a régóta a káosz szélén tántorgó német valuta végül belezuhant a szakadékba. 1913-ban a német márka 2,38 amerikai dollárt ért. 1918-ra az értéke 7 centre zuhant, 1922 közepén pedig 1 amerikai centért 100 márkát lehetett kapni. A német pénzügyi vezetés a versailles-i békeszerződés jóvátételi záradékait okolta az árfolyamesésért. Valójában azonban a jóvátételnek ehhez nem volt közvetlen köze. A német állami költségvetésben már Bismarck óta egészségtelen tendenciák uralkodtak: a háborúkat Bismarck kölcsönből pénzelte, majd a hadizsákmányból adta meg a tartozást. 1914-18-ban is ugyanezzel a technikával próbálkoztak, ezúttal azonban nem volt hadizsákmány, s a háborúból Németország úgy került ki, hogy az állam kötvénykibocsátás révén teljesen eladósodott, s óriási mennyiségű papírpénz volt forgalomban. Az infláció már jóval azelőtt elkezdődött, hogy a jóvátétel szóba került volna, s 1921-re, amikor az első fizetések esedékessé váltak, már elérte a hiperinfláció szintjét. A válság kizárólag annak volt köszönhető, hogy a pénzügyminisztérium a Reichsbank támogatásával könyörtelenül engedte növekedni a hiteleket és a pénzkínálatot. A pénzügyi és üzleti körökben senki a legcsekélyebb mértékben sem törődött a „köztársasági márka” sorsával. Ellene spekuláltak, külföldre menekítették a tőkét, a nagyiparosok pedig amilyen gyorsan csak tudtak, papírpénzkölcsön felvételével állóalapba fektettek. Amikor 1922 őszén Keynest tanácsadónak kérték fel, az általa javasolt gyógymód olyasmi volt, amit később „monetarizmusnak” neveztek volna – a kormánynak,

Saxony 1921-1933 (Oxford, 1971) és R. Heberle, From Democracy to Nazism (Baton Rouge, 1970) ennek ellenkezőjét állítja. 74 W. Carr, id. mű, 6. A számok összege több mint 100%, a valószínű kerekítések miatt – a ford. –(160)–

javasolta, mindenáron egyensúlyba kell hoznia a költségvetést és megnyirbálni a pénzkínálatot. A remek tanácsot elutasították, a bankóprés működését pedig felgyorsították.75 A valuta végső összeomlása 1923 januárjában kezdődött, amikor a franciák elfoglalták a Ruhr-vidéket, a lakosság abbahagyta a munkát, a német kormány pedig vállalta a pénzügyi felelősséget a bérek további kifizetéséért. 1923 nyarára a Németországba látogató amerikai kongresszusi képviselő, A. P. Andrews jegyezte fel, hogy 4.000 millió márkát kapott 7 dollárért; egy kétszemélyes éttermi ebéd 1.500 millióba került, megfejelve 400 millió borravalóval. November 30-ra a napi pénzkibocsátás elérte a 4.000 billiót. A bankok napi 35% kamatot számoltak fel a kölcsönökre, míg a betéteseknek csak évi 18%-ot fizettek. Ennek következtében az a parasztasszony, aki letétbe helyezte egy tehén árát, majd hat hónappal később kivette a pénzt, az már kevesebbet ért egy hering áránál. A kisbetétesek és az állampapírok tulajdonosai mindenüket elvesztették. A nagy nyertesek, magán a kormányon kívül, a földbirtokosok voltak, akik minden jelzálogtartozásukat visszafizették, továbbá a nagyiparosok, akik adósságukat értéktelen papírpénzben fizették vissza, s teljes állótőkéjük korlátlan tulajdonosaivá váltak. A történelem egyik legnagyobb és legdurvább vagyonátruházása ment végbe. A felelősöket könnyű volt kideríteni, a csalás haszonélvezői egyértelműen felismerhetők voltak. A lakosság gazdasági tudatlanságának lehangoló jele azonban, hogy a német közvéleményben, mindenekelőtt a vesztesekben távolról sem alakult ki a „proletártudat” – aminek ilyen esetben, Marx jóslata szerint ki kellene alakulnia –, hanem mindenért a versailles-i békeszerződést és a „zsidó spekulánsokat” hibáztatták. A felfordulásnak természetesen politikai következményei voltak. Augusztus 13-án Gustav Stresemann, az egyetlen népszerű weimari politikus „nagykoalíciót” hozott létre a szociáldemokratákból és a mérsékelt jobboldalból. A koalíció csak száz napig tartott. Szükségállapotot hirdettek ki, s a hatalmat átadták a hadügyminiszternek. „Berlini menetelésről” beszéltek. Ám mint szinte mindig, most is a kommunisták nyúltak először erőszakos eszközökhöz, s felkelést robbantottak ki Szászországban. Hitler úgy döntött, itt az ideje, hogy átvegye a hatalmat Bajorországban. November 8-án az emberei körülvették azt a sörözőt, ahol a helyi kormány ülésezett, őrizetbe vették a vezetőket, új diktatórikus kormányt hoztak létre Hitlerrel, mint politikai vezérrel és Ludendorffal mint főparancsnokkal az élen, majd háromezer emberrel bevonultak a városba. A rendőrség azonban tüzet

75

Holborn, id. mű, 596-598. –(161)–

nyitott, a menetet feloszlatták, Hitlert letartóztatták s idejekorán a landsbergi börtönerődben letöltendő öt év szabadságvesztésre ítélték.76 A hatóságok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy le is töltse a büntetését. Hitlernek jó szolgálatot tett az a kettős mérce, amely minden „keleti” bűnözőnek kedvezett. A „landsbergi rab” népszerű és elkényeztetett fegyenc volt. Csíkos rabruha helyett bőrnadrágot, bajor parasztmellényt és tollal ékesített zöld vadászkalapot viselt. Napi hat órában az odasereglő látogatókat fogadta, köztük az őt csodáló nőket és a beijedt politikusokat. Harmincötödik születésnapján a virágokkal és csomagokkal az erőd több helyisége is megtelt, a cellája egy szemtanú szerint mindig „úgy nézett ki, mint valami édességbolt”.77 Az ott töltött hónapok éppen elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy megírja a Mein Kampfot, s mint később Hess felesége, Ilse tanúsította „egy öreg írógépen két ujjal” legépelje.78 Amíg Hitler Landsbergben tartózkodott, nagy változás történt Németországban. Rövid távon az események ellene játszottak. A Birodalmi Bank új elnöke, Hjalmar Schacht stabilizálta a valutát, bevezette az aranyalapon álló és külföldön eladható új birodalmi márkát, leállította a bankjegynyomtatást, és csökkentette a kormányzati kiadásokat – tulajdonképpen mindazt megtette, amit tizennyolc hónappal korábban Keynes tanácsolt. A német, s tulajdonképpen a világgazdaság szélcsendesebb vizekre evezett. A következő öt évben töretlen volt a gazdasági fejlődés, s ennek következtében nagyobb lett a politikai stabilitás is: ezek voltak a Weimari Köztársaság legjobb évei. Hitler Landsbergben rájött, hogy a lenini módon nem képes hatalomra jutni; népi politikussá kell válnia. A Mein Kampfban ezt el is ismeri, s pontosan megmondja, mit fog tenni. Azt is érzékelte azonban, hogy az 1923-as év vízválasztó volt, amely hosszú távon kedvezni fog vállalkozásának. Az áldozatok milliói számára a Nagy Infláció öröksége a kiirthatatlan, izzó gyűlölet volt Weimar és annak irányítói, a „nyugatos” vezetőréteg, a békeszerződés, a szövetségesek és valamennyi, velük kapcsolatba hozható német iránt. A német középosztály másfelé fordult. A Nyugat ügye ezért halálra volt ítélve, a „kultúra” győzedelmeskedett a „civilizáció” felett. Ezt a földrengésszerű orientációváltozást Hitler a Mein Kampf figyelemre méltó negyedik fejezetében jegyezte fel, ahol az Oroszország ellen az „élettérről” folytatandó háborúról beszél. „Leállítjuk a németek végnélküli mozgását déli és nyugati irányba, s tekintetünket a keleti földekre vetjük. Végre szakítunk a háború

Fest, id. mű, 271-288. Ernst Hanfstaengl, Zwischen weissem und brannen Haus (München, 1970), 114. 78 Werner Maser, Hitler’s Mein Kampf: an Analysis (London, 1970); lásd még tőle Hitler: Legend, Myth and Reality (New York, 1973). –(162)– 76 77

előtti időszak gyarmati és kereskedelmi politikájával, s áttérünk a jövő földpolitikájára.”79 Szinte pontosan akkor, amikor Hitler ezeket a szavakat írta, egy különös és mélyen látó angol ember ugyanezekre a következtetésekre jutott. 1924. február 19-én D. H. Lawrence megírta „Levél Németországból” című munkáját.80 „Mintha csak a német élet lassan lazítana kapcsolatain NyugatEurópával, és a Kelet sivatagjai felé áramlana. „ 1921-ben tett utolsó németországi látogatása során Németország „még nyitott volt Európa felé. Még Nyugat-Európával kereste az újraegyesülés…. a megbékélés módját. Mára ennek vége… civilizációnk pozitív megítélése oda. Az új, láthatatlan hatások Tatárföldről érkeznek… Ismét a romboló Kelet a csodálat tárgya, amely Attilát szülte.” Majd így folytatja: „…éjszaka úgy érzed, különös dolgok történnek a sötétségben… Veszély érződik… az ismeretlen veszély fura, borzongató érzése… Vége a békés termelés reményének. Megtört a régi áram, a régi kapocs. Még régebbi áramlat indul el. Vissza, vissza Tatárföld vadságának polaritásához, s el a civilizált keresztény Európa polaritásától. Úgy vélem, ez már be is következett. S ennek minden aktuális eseménynél nagyobb a hordereje. Az események következő szakaszának atyja.” Eltökélve, hogy kiaknázza ezt az új szembenállást, s mint populista politikus, Hitler – akiből kétségtelenül nem hiányzott az alkotó képzelet – utolsó börtönben töltött hetei alatt külön a gépkocsik számára épített látványos utakról, a jövőbeli autobahnokról, egyszersmind egy „népautóról” vagy Volkswagenről gondolkodott, amely majd a nemzetet viszi rajtuk.81 1924. december 20-án szabadult, s mivel ki volt éhezve Wagnerra, egyenesen Ernst Hanfstaengl zongoraművész házába ment, s ráparancsolt: „Játssza a Szerelmi halált.” Másnap reggel 26 ezer márkáért vett magának egy Mercedest, s ettől kezdve, amíg kancellár nem lett, rögeszmésen megelőzött minden kocsit az úton.82

Hitler, Mein Kampf, 654. Lawrence „Levele” először a New Statesman 1924. október 13-i számában jelent meg; újranyomva in: Phoenix (London, 1936), 107-110. 81 Hans Frank, Im Angesicht des Galgens = 2. Kiadás, Neuhaus, 1955), 47. 82 Otto Dietrich, Zwölf Jahre mit Hitler (München, 1955), 180. –(163)– 79 80

IV. Hanyatló legitimáció Miközben Németországban ismét keleti szelek fújdogáltak, az angolfrancia szövetség bomlásnak indult. 1922. szeptember 22-én visszataszító jelenetre került sor a párizsi Matignon-palotában Raymond Poincaré francia miniszterelnök és Lord Curzon brit külügyminiszter között. Három nappal korábban a franciák kivonták csapataikat Chanakból, s az ott állomásozó kicsiny brit csapatkontingenst kiszolgáltatták az Atatürk-féle nacionalisták dühödt támadásainak, ami elkerülhetetlenné tette a brit megaláztatást. Curzon azért jött, hogy panaszt tegyen az ügy miatt. A két férfi gyűlölte egymást. Poincaré a francia járadékosok szószólója volt, csavaros eszű ügyvéd, éleseszű, józan, takarékos. Egyik kedvenc mondása az volt, amit Guizot tanácsolt a franciáknak: „Gazdagodjatok!” „Franciaország ügyvédjének” nevezték: Thiers nacionalizmusának örököse volt, akinek életrajzát éppen akkor írta. Büszke volt megvesztegethetetlenségére: ragaszkodott hozzá, hogy minden levelét kézzel írja, s ha magánügyben hivatalos küldöncöt küldött, maga fizetett érte.1 Curzon szintén maga írta a leveleit, méghozzá ezerszámra; késő éjszakáig fennmaradt, mert gyermekkori hátsérülése miatt nem tudott aludni. A fösvénység belőle sem hiányzott; aggályosan ellenőrizte Lady Curzon háztartási számláit, a szolgákat állandó felügyelet alatt tartotta, még azt sem tartotta rangján alulinak, hogy megmondja a szobalánynak, hogyan törölje le a port a bútorokról, vagy az inasnak, hogy miként kell kitölteni a teát. Poincaré azonban kihozta belőle az arisztokratikus megvetést a középosztálybeli közönségesség és a franciák érzelmi öntetszelgése iránt. Amikor ők ketten vitatkoztak, „Poincaré teljesen elvesztette a fejét, s negyedórán keresztül teljes hangerőből üvöltözött és dühöngött.” Lord Harding brit követnek kellett átsegítenie Curzont egy másik szobába, ahol az, erősen remegő kézzel lerogyott egy bíborvörös kerevetre. „Charley – mondta –, ki nem állhatom ezt a rémes kis embert. Ki nem állhatom. Ki nem állhatom.” S Lord Curzon sírva fakadt.2 Az angol-német véleményeltérés mögöttes oka éppen az volt, hogy eltérően értékelték a német katonai megújulás valószínűségét. A legtöbb brit politikus úgy vélte, Németország kérdésében a francia államférfiak üldözési tébolyban szenvednek. „Megmondom őszintén – mondta állítólag Edouard Herriot Sir Austen Chamberlainnek –, előre félek attól, hogy tíz éven belül megint háborút indítanak ellenünk.”3 Ebben a francia elképzelésben a

Pierre Miquel, Poincaré (Paris 1961). Harold Nicolson, Curzon: the Last Phase 1919-1925 (London 1934), 273-4. 3 Charles Petrie, Life of Sir Austen Chamberlain, 2 kötet (London 1939), II., 263. –(164)– 1 2

Szövetséges Ellenőrző Bizottság brit tagjai is osztoztak, akiknek az volt a feladata, hogy ellenőrizzék a versailles-i békeszerződés 168-169., Németország lefegyverzéséről rendelkező paragrafusainak betartását. J. H. Morgan brigádtábornok bizalmasan arról számolt be, hogy a németek minden más európai államnál többet őriztek meg háború előtti vonásaikból, különösképpen ami a militarizmust illeti.4 A franciák arról panaszkodtak, hogy valahányszor ellenőrizték a weimari hadügyminisztérium valamely nyilatkozatát, arról mindig kiderült, hogy nem igaz. Az Ellenőrző Bizottság beszámolóit azonban, amelyek a paragrafusok szemérmetlen megsértéseiről számoltak be, sohasem hozták nyilvánosságra; egyesek szerint szándékosan fektették el őket, hogy ezzel is segítsék a lefegyverkezés és a fegyverkezési költségek megnyirbálásának általános ügyét. A németországi brit követ, Lord D’Abernon, egy fennhéjázóan harcias antialkoholista, szenvedélyes németbarát volt, az első „békéltető”; Keynes könyvének minden szavában hitt, s azt jelentette, hogy Németország képtelen lenne eltitkolni a békeszerződésben vállaltak megszegését.5 A jelentéseiben egy szava sincs a német cégek által fegyvergyártás céljából létesített leányvállalatokról Törökországban, Finnországban, Rotterdamban, Barcelonában, Bilbaóban és Cadizban, miként arról sincs, hogy a Krupp új tankok és ágyúk kifejlesztésére írt alá megállapodást Svédországban.6 A francia rosszallást a német újjászületés kockázataival szembeni brit közömbösség miatt tovább táplálta, hogy 1922. április 16-án Németország aláírta a rapallói egyezményt Oroszországgal. A franciák gyanították, hogy az egyezmény egyik titkos célja az, hogy megegyezzenek a közös fegyvergyártásról, sőt akár arról is, hogy német pilótákat és páncélosokat Oroszországban képezzenek ki. Az egyezménynek baljós üzenete volt Franciaország keleti szövetségese, Lengyelország számára is, előrevetítvén azt a lengyelellenes németszovjet szövetséget, amely végül 1939 augusztusában a náci-szovjet paktumban tetőzött. Rapallo megerősítette Poincaré eltökéltségét, hogy ha kell, akár erőszakkal is kicsikarja Németországból a jóvátételt. Nem sokkal azután, hogy Chanak ügye miatt szakított a britekkel, 1923. január 11-én francia csapatokat küldött a Ruhrvidékre. A katonák egy része Francia-Afrikából érkezett, s Poincaré azzal büszkélkedett, hogy Franciaország „nem 40, hanem 100 milliós ország”. Az afrikai francia vasúthálózatnak főleg az volt a célja, hogy gyorsan lehessen rajta csapatokat szállítani az európai színtérre. A németek különösen gyűlölték a francia egyenruhát viselő arabokat és feketéket, s ez a franciák Lord Murray of Elibank, Reflections on Some Aspects of British Foreign Policy Between the World Wars (Edinburgh 1946), 10. 5 Lásd D’Abernon, An Ambassador of Peace, 3 kötet (London 1929), I., 14. 6 Barnett, id. mű, 323.; Lord Vansittart, The Mist Procession (London 1958), 341. –(165)– 4

számára további okot szolgáltatott arra, hogy pont ilyen katonákat küldjenek Németországba. A kemény francia lépések 1923. szeptember 26-án rövidtávon eredménnyel jártak, mert a német kormány tulajdonképpen kapitulált Poincaré követelései előtt. A hevesvérű kis ügyvéd, aki (egyetlen megszakítással) 1929-ig volt kormányon, az 1920-as évek nagy részében a nyugat-európai politika vezető alakja volt, és sokak (köztük egyes britek és amerikaiak) szemében ő személyesítette meg azt a francia agresszivitást, amely szerintük nagyobb fenyegetést jelentett Európa és a világ stabilitására nézve, mint bármi, ami Németországban kialakulhatott volna. Poincaré politikájának egyetlen eredménye tulajdonképpen egyrészt az óriási németgyűlölet volt, amelyről biztosan lehetett tudni, hogy rögtön a felszínre tör, mihelyt Franciaország gyengül, másrészt pedig az, hogy Németországban éppen a katonai újjászületésre eltökélt erők erősödtek meg. Ráadásul nyilvánvalóan illúzió volt abban hinni, hogy újjáéled a kakaskodó Franciaország, s visszaszerzi azt az uralkodó szerepet Európában, amelyet XIV. Lajos és I. Napóleon között töltött be. Versailles nem zúzta szét a bismarcki Németországot, amely most, hogy Oroszország valójában megszűnt – jóllehet csak átmenetileg – európai hatalomnak lenni, elkerülhetetlenül az egyetlen európai szuperhatalom volt. Ez a számbeli, ipari erőben, szervezőkészségben és nemzeti szellemben megnyilvánuló német fölény előbb-utóbb ismét meg fog nyilvánulni. Az egyetlen kérdés az volt, vajon nagylelkű vagy ellenséges módon teszi-e ezt. Ehhez képest a franciák gyengék voltak. S ami ugyanilyen fontos, még gyengébbnek érezték magukat, mint amilyenek valójában voltak. Az erőtlenség tudata, amely a század húszas éveit jellemezte – Poincaré erőfitogtatása ezt volt hivatott rejtegetni –, a harmincas évekre teljesen elhatalmasodott rajtuk. A tizenhetedik században a francia lakosság létszáma majdnem kétszer akkora volt, mint bármely más európai országé. A második legnépesebb ország – elég érdekes módon – a lengyeleké volt.7 A franciák melankolikusan vették tudomásul új keleti szövetségesük hanyatlását, amelyet ismét naggyá tenni reméltek, hogy ezzel ellensúlyozzák saját hanyatlásukat. A francia szívekbe szinte bele volt vésve, hogy még 1800-ban is ők alkották a legnépesebb fajtát Európában, kivéve persze Oroszországot. Később nyugtalanító, viszonylagos hanyatlást kellett elszenvedni ük, amely az 1840-től kezdve megjelenő aggodalmas demográfiai tanulmányok tucatjaiban tükröződött. 1860-ban lehagyták őket az osztrákok, 1870-ben a németek, 1900-ban a britek, majd őket követték 1933-ban az olaszok, s ezzel Franciaország csupán az ötödik lett Európában. Az 1800-as 28 millióról 1940re a francia lakosság csak 50%-kal növekedett, míg ugyanezen idő alatt

7

L. B. Namier, Facing East (London 1947), 84. –(166)–

Németország lakossága megháromszorozódott.8

megnégyszereződött,

Nagy-Britanniáé

pedig

A Nagy Háború, amelyet (a franciák szerint) Németország azért kényszerített Franciaországra, hogy mint nagyhatalmat végérvényesen szétzúzza, tragikusan fokozta Franciaország demográfiai gyengeségét. Egymillió négyszázezer embert veszített – ez a hadsereg létszámának 17,6%a, a teljes aktív férfilakosságnak pedig a 10,5%-a volt. Még azzal együtt is, hogy visszaszerezte Elzász-Lotharingiát, a francia lakosság létszáma 39,6 millióról 39,12 millióra csökkent, míg például Nagy-Britanniáé a háború alatt 2,5 millióval nőtt. Közel 1,1 millió francia vált hadi rokkanttá. A németek 673 ezer parasztot öltek meg, további félmilliót súlyosan megsebesítettek, tíz megyét foglaltak el 6,5 millió lakossal, negyedüket menekülésre kényszerítve, visszavonulás közben gazdasági épületeket romboltak le, háziállatokat mészároltak le, elvitték a gépeket, és rabmunkásokká tették a franciákat Ludendorff „hadiszocializmusának” gyáraiban, ahol a halálozási arány majdnem olyan magas volt, mint a nácik alatt a második világháború során (10%). A franciák el gondolkodtak ezeken a megdöbbentő adatokon, amelyek még szörnyűbbnek látszottak a saját háborús propagandájuk fényében.9 A háborús károkat szenvedett franciák utólag tetemes kárpótlásban részesültek, ám ennek finanszírozása, Poincaré minden erőfeszítése ellenére fokozódó inflációhoz vezetett, amely ugyan kevésbé látványos volt, mint az 1923-as infláció Németországban, viszont sokkal tovább tartott, s végső soron jobban rongálta a nemzet erkölcsi tartását. 1912 és 1948 között a nagykereskedelmi árak Franciaországban a százötszörösükre, az arany ára a százhetvennégyszeresére növekedett. A dollárral szemben a frank 1939-ben 1913-as értékének csak tizenhetedét érte.10 Amerikai és brit turisták és emigránsok számára a két világháború közötti Franciaország az alkalmi áruk paradicsoma volt, a franciák számára azonban egyre nehezebbé vált az élet: járadékaik és megtakarításaik állandó elértéktelenedése további érv volt számukra amellett, hogy kevesebb gyermekkel is beérjék. 1906 és 1931 között drámaian csökkent a három vagy több gyermeket nevelő francia családok száma, és a harmincas években az egygyermekes család volt a leggyakoribb. 1936-ra Franciaországban élt relatíve a legtöbb hatvan év feletti ember – ezer lakosra 147 jutott, míg ugyanez a szám Nagy-

Zeldin, id. mű, II., 949-950. J. M. Read, Atrocity Propaganda 1914-1919 (Yale 1941); Alfred Sauvy, Histoire Économique de la France entre les deux guerres, 4 kötet (Paris 1967-1975). 10 André Bisson, L’Inflation Française 1914-1952 (Paris 1953). –(167)– 8 9

Britanniában 129, Németországban 119, az Egyesült Államokban 91, Japánban pedig 74 volt.11 Franciaország abban reménykedett, hogy Elzász és Lotharingia visszaszerzése az ország megerősödésével jár, főleg az utóbbi jelentős ipari övezetei miatt. A két tartomány gazdasága azonban természetesen a Ruhrvidékével integrálódott, s a különválás jelentős károkat okozott. Az erősen katolikus Elzászban a franciák a vallásoktatás nyelvét, a németet támadva maguk ellen fordították a papságot. Rendszerint ugyanazt a hibát követték el, mint a németek, s gyarmatosítókként viselkedtek. Valójában nem nagyon tudtak mit kínálni, mert a francia társadalombiztosítási rendszer sokkal rosszabb volt a németnél.12 Franciaország gyenge ipari piac volt, jóllehet a hazai piacot erősen védték. A szigorú lakbérszabályozás, amelyet 1914-ben vezettek be, és sohasem szüntettek meg, megölte a lakáspiacot. A háború előtti kilenc és félmilliós lakásállomány 1939-ben még mindig csak 9,75 milliós volt, s ennek csaknem egyharmadát emberi lakhatásra alkalmatlannak minősítették. A mezőgazdaság megdöbbentően elmaradott volt. Az 1930-as években még mindig 3 millió ló dolgozott a parasztgazdaságokban, ugyanannyi, mint 1850-ben. Franciaország, Olaszországhoz hasonlóan, félig iparosodott ország volt, s a fejlődés háború előtti mértékét az 1920-as években sem érte el teljesen, nem is beszélve az 1930-as évekről, amikor az ipari termelés egyszer sem érte el az 1929-es szintet. 1890 és 1904 között Franciaország volt a világ legnagyobb gépkocsi gyártója. Az 1920-as években még mindig több autó készült itt, mint Olaszországban vagy Németországban. Tömegfogyasztásra alkalmas olcsó autót azonban nem gyártottak. Az 1930-as évek közepére a Franciaországban eladott kocsik 68%-a használt autó volt, s még mindig 1 millió 352 ezer ló vontatta kocsi közlekedett az utakon, pontosan annyi, mint 1891-ben.13 A probléma gyökere a beruházások alacsony szintje volt. Ezért ismét csak az infláció hibáztatható. Az állam nemigen volt képes helyettesíteni a magánbefektetőket. Már 1914 előtt is a legnagyobb munkaadó volt, a háború pedig további lökést adott az állami szektor bővülésének. Etienne Clementel, aki 1915 és 1919 között kereskedelmi miniszter volt, nemzeti tervezést és nyugat-európai gazdasági uniót akart; pártfogoltjai közé tartozott Jean Monnet és más eljövendő „eurokraták”. Akkoriban azonban ezekből a gondolatokból semmi sem valósult meg. Az állam részesedést vásárolt a vasúttársaságban, a hajóiparban, a villamossági iparban, az olaj- és gáziparban, hogy azok működhessenek és megmaradjanak a

Zeldin, id. mű, 961, 971. Uo., 78-81. 13 Uo., 623-625, 637-642. 11 12

–(168)–

munkalehetőségek, de beruházásokra kevés pénz állt rendelkezésre.14 A francia nagyiparosok bővelkedtek ötletekben, de a lehetőségek hiánya csalódást okozott nekik, s idejük nagyrészt az egymással folytatott csaták kötötték le – Ernest Mercier, a villamos- és olajipari főnök például elkeseredett harcot vívott Francois Wendellel, a vas- és acélipar nagyfőnökével.15 A hierarchiában még lejjebb álló értelmes embereknek még kevesebb lehetőségük volt (a nőknek semmilyen). A két világháború között a francia mérnökök reálbére egyharmadával esett vissza. A felsőoktatás, különösen a műszaki tudományok területén, tragikusan visszamaradott volt, klikkharcok és pénzhiány gyötörték. A legtöbb pénz a híres, ám régimódi párizsi „nagy iskoláknak” jutott: a technokratákat kinevelő École Polytechnique-ot Herriot „az egyetlen meg nem szüntetett teológiai fakultásnak” nevezte. Létrejött a Nemzeti Tudományos Kutatóközpont, de a költségvetése nyomorúságos volt. Az 1920-ban megrendelt új párizsi orvosegyetemi épületet csak az 1950es években fejezték be (Franciaországban 1922-ig egészségügyi minisztérium sem volt), s 1939-ben csak két orvos volt a személyzet soraiban. Mindez egy meglepő statisztikai adatban összegződik: 1927-ben Franciaország kevesebbet költött felsőoktatásra, mint a lovasság lóállományának élelmezésére.16 Ráadásul a maga módján Franciaország éppoly megosztott volt, mint Németország. A szakadék nem civilizáció és kultúra között tátongott. Éppen ellenkezőleg. A franciák a civilizáció kérdésében egyetértettek: az övék volt. Versailles-ban viszont jobban vonakodtak attól, hogy a másik hivatalos nyelvnek az angolt ismerjék el. Franciaországot a civilizáció szülőhazájának, otthonának és őrizőjének tekintették – hiszen magát a kifejezést is ők alkották 1766-ban. Irigyelték, nem kedvelték és megvetették az angolszászokat. Legjobb ifjú regény írójuk, Francois Mauriac ezt írta 1937ben: „Nem értem és nem szeretem az angolokat, kivéve, ha halottak.” A korszak népszerű könyvei közé tartozott Henri Beraud Rabságba kell-e taszítani Angliát?(1935) és Robert Aron–André Dandieu Az amerikai rák (1931) című műve. Furcsa módon a németeket elfogadhatóbbaknak tartották. Az 1930-as években a fiatal regényírók, például Camus és Malraux Nietzschét olvastak, az ifjú filozófusok, például Sartre, Heideggerhez vonzódtak. A hivatalos francia mintát azonban Descartes jelentette, az ő módszertana volt az uralkodó az iskolai filozófiaórákon, amelyek a francia oktatási rendszer legmeglepőbb vonását alkották.17 Abból a célból hozták létre őket, hogy Sauvy, id. mű. Richard Kuisel, Ernest Mercier, French Technocrat (University of California 1967); J. N. Jeanneney, François de Wendel a République-ban: L’Argent et le pouvoir 1914-1940 (Paris 1976). 16 Zeldin, id. mű, 324-329. 17 François Chatelet, La Philosophie des professeurs (Paris 1970). –(169)– 14 15

megteremtsék a nemzet rendkívül intelligens vezető rétegét. Ezekből az osztályokból azonban értelmiségiek kerültek ki, ami nem teljesen ugyanaz. Az értelmiségiek nem csak nézeteik, hanem funkciójuk szerint is megosztottak voltak. A legbefolyásosabb filozófiatanár, Emile Chartier („Alain”) az „elkötelezettséget” prédikálta. A korszak legnépszerűbb értekezése, Julien Benda Az írástudók árulása című műve (1927) azonban az elfogulatlanság mellett szállt síkra.18 Kellett valamit a francia értelmiségnek mondani, hogy kívül maradjanak a csetepatékon – túlzottan gyűlölték egymást. Marx a Kommunista Kiáltványban feltételezte, hogy az „értelmiség” a burzsoáziának az a része, amely a munkásosztály érdekeivel azonosul. Ezt az elemzés látszott igazolódni a Dreyfus-ügy (a hazaárulás hamis vádjával elítélt zsidó katonatiszt) korai szakaszában, amikor a divatos új kifejezéssel „intelligenciának” nevezett csoportot az egyházellenes baloldallal azonosították. A Dreyfus körüli hosszú csatározás során azonban létrejött egy teljesen újfajta francia jobboldali értelmiség, amely 1914-ben vonakodva tűzszünetet hirdetett, de dühtől tajtékozva 1918-ban ismét felbukkant, s következő évben a politikai jobboldalt hozzásegítette ahhoz, hogy egy emberöltő óta első győzelmét arassa az általános választásokon. 1924-25-től, 1930-31-től és 1936-38-tól eltekintve a francia jobboldal és a centrum játszott uralkodó szerepet a képviselőházban (a szenátusban pedig mindvégig), a szalonokban és az utcán pedig a jobboldali értelmiségieké volt a kezdeményező szerep. A civilizáció tekintetében közmegegyezés uralkodott; a harc a kultúra körül folyt. Milyen a kultúra: felekezeti, pozitivista vagy metafizikai? A harc elkeseredett és romboló volt, éles megosztottságot teremtett az oktatási rendszerben, az üzleti életben, a helyi kormányzatokban és a társadalomban. A világi kultúra harcos hívei, a szabadkőművesek létszáma tovább emelkedett: 1928 és 1936 között 40 ezerről 60 ezerre nőtt.19 A derékhadat a megvetett és alulfizetett tanítók alkották: köztársaságpártiak, pacifisták és egyházellenesek voltak, minden faluban ők harcoltak a kúria ellen. Egészen más tankönyveket használtak, különösen a történelemoktatásban, mint a katolikus „szabad” iskolák. Az iskolaügyben azonban teret nyertek a katolikusok. A két világháború között az állami középiskolák száma 561-ről 552-re csökkent; a katolikus iskoláké viszont majdnem megduplázódott, 1920 és 1936 között 632-ről 1.420-ra emelkedett. Különösen jól szervezettek és harciasak voltak e katolikus kollégiumok öregdiák-egyesületei, amelyek arra szomjúhoztak, hogy ellenkezőjére fordítsák a dreyfusi idők megítélését.20 A francia iskolák megosztottsága a franciák két fajtáját termelte G. Pascal, Alain educateur (Paris 1969); B. de Huszar (szerk.) The Intellectuals (Glencoe, Illinois 1960). 19 Zeldin, id. mű, 1032. 20 Jean Pélissier, Grandeur et servitudes de l’enseignment libre (Paris 1951). –(170)– 18

ki, eltérő hősökkel (és gazfickókkal), eltérő politikai szókinccsel, a politikára vonatkozó alapfeltevésekkel, s nem utolsósorban tökéletesen eltérő Franciaország-képpel. Franciaországban tulajdonképpen kétfajta nacionalizmus vetélkedett egymással. A világiak és republikánusok, akik elvetették Isten és a király fensőbbségét, a tizennyolcadik században alkották meg a „haza” kifejezést, amellyel az országhoz tartozásukat jelölték. Amikor ugyanebben az időszakban dr. Johnson kijelentette, hogy a „hazafiság a gonosztevő utolsó menedéke”, a felforgató demagógok egyik fajtáját leplezte le. A francia patriotizmus a forradalom idején jakobinus színezetet öltött, s ezt a fajta haladó nacionalizmust folytatta Gambetta és Clemenceau. Ugyanannyira soviniszta és könyörtelen lehetett ez is, mint bármely másfajta nacionalizmus – talán még erősebben is amazoknál, mert nem ismert el magasabb törvényt a Köztársaság érdekénél, amelyet az erény megtestesülésének tekintett –, de rendszerint abban a pillanatban defetizmussá és pacifizmussá alakult át, mihelyt képviselői úgy vélték, Franciaországot olyan emberek irányítják, akik nem szolgálják a haza céljait. Különösen a túlnyomórészt katolikus és részben royalista hivatásos hadseregre tekintettek gyanakvással, sőt ellenségesen. A „hazafias Franciaországgal” állt szemben a „nacionalista Franciaország”. Ez a nyugatosok és a Kelet-hívők németországi megosztottságának gall megfelelője volt. Tévedés fasisztáknak nevezni a két világháború közötti francia nacionalistákat – bár közülük néhányan a legvisszataszítóbb fasisztákká váltak –, mert ez a hagyomány sokkal régebbre nyúlik vissza. A forradalmi korszak emigránsaiig megy vissza ez a Voltaire, Rousseau és Diderot felvilágosodására adott kulturális reakció. Először Joseph de Maistre írásaiban nyert intellektuális tartalmat, akinek Szentpétervári esték című remekműve 1821-ben jelent meg. De Maistre írásaiban az irracionalizmus vegyült a romantikával és az eredendő bűn janzenista hangsúlyozásával. Az emberi ész „reszketeg fény”, amely túl gyenge ahhoz, hogy meg tudjon fegyelmezni egy rendezetlen fajt: „Amit nyomorúságos századunk babonának, fanatizmusnak, türelmetlenségnek stb. nevez, szükségszerű tartozéka volt a francia nagyságnak.” „Az ember túl gonosz ahhoz, hogy szabad lehessen.” „Borzalmas kentaur… ismeretlen vétek, förtelmes faj keveredés terméke.”21 Ehhez járult de Maistre fontos elgondolása egy olyan hatalmas összeesküvésről, amely látszólag arra törekedvén, hogy „felszabadítsa” az embert, valójában a benne lakozó ördögöt eresztené szabadjára.

21

Joseph de Maistre, Les Soirées de Saint-Petersbourg, 7e entretien; Du Pape (1819), 3. könyv, 2. fejezet; Les Soirées, 2e entretien. Idézi Nolte, id. mű, 3435. –(171)–

Az 1890-es évekbeli Dreyfus-ügyet megelőző két évtizedben az összeesküvés-elmélet állandó raktárkészletévé vált az olyan francia antiszemitáknak, mint Edouard Drumont, akinek A zsidó Franciaország című 1886-ban megjelent könyve durván eltúlozta a Franciaországban élő zsidók hatalmát, befolyását és mindenekelőtt létszámát. Drumont könyvének megjelenése idején valójában csak körülbelül 35 ezer zsidó élt Franciaországban. Számuk azonban növekedőben volt: 1920-ra már több mint százezren voltak. Más „idegenek” is özönlöttek az országba. A Harmadik Köztársaság idején, és különösen a két világháború között az ország a világ legélhetőbb helye volt, s sok tekintetben a legtürelmesebb a külföldiekkel szemben, feltéve, hogy nem okoztak bajt.22 1889 és 1940 között csaknem 2.300.000 külföldi kapott francia állampolgárságot, s 1931-ben további 2.613.000 külföldi élt az országban; számuk a Hitler, Sztálin, Mussolini és a spanyol polgárháború elől menekültekkel gyorsan emelkedett.23 A franciák a szó német értelmében nem voltak fajgyűlölők, mert az a meggyőződésük, hogy birtokjoguk van a civilizáció felett, egyfajta kozmopolitizmussal járt együtt. Rendkívül fogékonyak voltak viszont a bizarr fajelméletekre, amelyek bőségesen tenyésztek közöttük. Így például 1915-ben Edgar Bérillon „felfedezte”, hogy a németek belei kilenc lábbal hosszabbak, mint bármely más emberi lényéi, s emiatt polychesiára és bromidrózisra (túlzott székelésre és testszagokra) hajlamosak.24 Párizs nem csak a karteziánus ész világ fővárosa volt, hanem egyszersmind az asztrológia, a pszeudo-orvostudomány és az áltudományos vallásosság központja is. Franciaországban erős racionalizmusellenes kultúra létezett (s tulajdonképpen létezik mind a mai napig). Ez magyarázza a szélsőséges nacionalisták lapjának, az Action Française-nek a sikerét. 1899-ben indult egy kis értelmiségi csoportban, amely a Saint-Germain körúton, a Flore kávéházban gyűlt össze – amelyet majd 1944-ben az egzisztencialisták „szabadítanak fel” –, és Charles Maurras tehetségére épült. Ő volt az, aki a többszörös összeesküvés gondolatát elterjesztette: „Négy szövetséges rend: zsidók, protestánsok, szabadkőművesek, idegenek”. Ez nem nagyon különbözött a Dreyfus-ügy alatt tanúsított hivatalos vatikáni irányvonaltói, bár az „ateisták” helyébe az „idegeneket” állította. Tulajdonképpen, bár Maurras és az Action Française egyaránt ateista volt, számos nézetüket erőteljesen támogatta a katolikus egyház. X. Pius, az utolsó nagy reakciós pápa mondta Maurras anyjának: „Megáldom a művét”, s bár aláírta azt a szentszéki dekrétumot, amely elítéli Maurras könyveit, nem volt hajlandó végrehajtani azt – damnabilesnek, és Lásd Erich Maria Remarque, Arch de Triomphe (New York 1946). Zeldin, id. mű, 15-16. 24 Jacques Barzun, Race: a Study in Modern Superstition (London 1938), 227241. –(172)– 22 23

nem damnandusnak nevezve azokat.25 A vatikáni elítélés 1926. december 20án végül mégis bekövetkezett, mert akkorra XI. Piusnak már volt arról tapasztalata, mit jelent a hatalmon levő fasizmus. Számtalan hasonló csoport létezett azonban, amelyeknek hithű katolikusok is tagjai lehettek, és a nacionalista mozgalom sohasem vesztette el tekintélyét a közép- és felső osztályok körében. A Léon Daudet által szerkesztett Action Française-ben remek írások jelentek meg, és a lap széleskörű olvasottságnak örvendett: ezért vásárolta Proust is, aki bár zsidó volt, „lélekemelő gyógymódnak” találta.26 A kor sok vezető írója állt közel a mozgalomhoz. Ide tartozott például Franciaország vezető népszerű történetírója, Jacques Bainville, akinek 1924-ben megjelent Franciaország története című művéből több mint 300 ezer példány kelt el, Napóleon (1931) és A harmadik köztársaság című kötetei pedig szintén bestsellerek lettek. A francia nacionalizmus gyengéje tulajdonképpen túlzott intellektualizmusa volt. Nem volt olyan vezére, akiben meglett volna a hatalom akarása. 1933 végén, amikor Európa nagy részében diadalmaskodott a fasizmus, a franciaországi Stavisky-botrány pontosan arra a republikánus korrupcióra világított rá, amelyre egy puccs igazolásához szükség volt. 1934. február 6-án, amikor Maurras megadta a jelet a cselekvésre, kétségkívül valamilyen protofasiszta állam jött volna létre. Maurras azonban ekkor már hatvanhat éves volt, nagyothallott és vérmérsékletére nézve az otthonülő szószátyárok típusához tartozott: a kritikus napon cselekvés helyett inkább vezércikket írt. Ugyanazok az adottságai, amelyek oly veszélyesen korbácsolták fel a művelt franciák szenvedélyeit, tették alkalmatlanná arra, hogy csatába vezesse őket. Nem volt tehát olyan tengely, amely köré egységes fasiszta mozgalom szerveződhetett volna. Ehelyett egyre szaporodtak a csoportok, mindegyik kissé eltérő ideológiával, többé vagy kevésbé fogadva el az erőszakos megoldásokat. Szinte a tükörképét alkották a képviselőház megvetett „párturalmának”. A Bourbon-frakciók, mint a Les Camelots du Roi gúnyos megvetéssel illették a bonapartista Jeunesses Patriotes-ot, az ateista Etudiants d’Action Française-t és az olyan „tisztán” fasiszta csoportokat, mint a Parti Populaire Français, a Le Faisceau és a Phalanges Universitaires, valamint a hagyományosabb mozgalmakat, például a Croix de Feu-t. Náci típusú kalandorok, akik közül sokan a Vichy-kormányzat alatt élték virágkorukat, az ilyen gombamód szaporodó csoportok körül keringtek, azt keresve, hol köthetik a legjobb üzletet. Külső katasztrófára volt szükség ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek.

Ezt maga Maurras állítja halála után megjelent könyvében: Le Bienhereux Pie X; sauveur de la France (Paris 1953), 52, 71. 26 Eugen Weber, Action Française (Stanford University 1962), 189. –(173)– 25

Maurras és támogatói azonban kétségtelenül közelebb vitték az országot ehhez a katasztrófához. A Harmadik Köztársaságnak több barátja volt ugyan Franciaországban, mint a Weimari Köztársaságnak Németországban, de Maurras tevékenysége felfedte, hogy van egy csomó ellensége is. Maurras kedvenc idézete a testes akadémikustól és Nobel-díjas írótól, Anatole France-tól eredt: „A köztársaság nem rombolható szét, az maga a rombolás. A szétszóratás, a folyamatosság megszakadása, a sokféleség, a rossz.”27 Mint írta, a köztársaság: nő, akiből hiányzik „a kezdeményezés és a cselekvés férfias elve.” „Csak egyetlen mód van a demokrácia megjavítására: a lerombolása.” „A demokrácia rossz, a demokrácia a halál.” „A demokrácia: megbocsátás.” Alapvető törvénye így hangzott: „Azok a népek, amelyeket cselekvő tagjaik és katonai vezetőik kormányoznak, legyőzik azokat, amelyeket jogászaik és professzoraik irányítanak.” Ha a republikanizmus halott, miért volna értelme meghalni érte? A versailles-i békeszerződés „az angolszász pénzemberek és a zsidónémet pénzemberek” teremtménye. Az összeesküvés-elmélet újrafogalmazható – anarchizmus, németek, zsidók: „a mélyből feltörekvő, a Keletről érkező barbárok, népünk, amelyet két barátja, a németek és a zsidók támogatnak.”28 A szélsőséges nacionalisták, bár féltékenyen őrködtek a francia érdekek felett, ahogy ők értelmezték azokat, emiatt sem a versailles-i Európát nem akarták megőrizni, sem a fasiszta agressziót megfékezni. Bainville naplójából kiderül, hogy üdvözölte a fasizmus sikerét Olaszországban és Németországban.29 Maurras tapsolt, amikor Mussolini lerohanta Etiópiát, a civilizáció harcáról beszélt a barbársággal szemben.30 „Mit lehetne tenni Lengyelországért?” – tette fel a kérdést olvasóinak, s ezt a kiáltást visszhangozta lehengerlő jelmondata: „Meghalni Danzigért?” Valójában tehát a francia nacionalizmus mindkét, jakobinus és köztársaság-ellenes áramlata egyaránt fenntartásokkal élt arra vonatkozóan, hogy mekkora áldozatot hajlandó hozni. Nem arról volt szó, hogy mindegy, jó-e vagy rossz, bal- vagy jobboldali-e, de az én országom, hanem arról, hogy kinek az országa – az enyém vagy az övék? A Franciaországon belüli megosztottság már az 1920-as évek elején nyilvánvaló volt, s a határozatlanság, amely megteremtette, rövidesen az aktuálpolitikára is hatással volt. Franciaország háború utáni védelmi stratégiájának egyik pillére az abszolút katonai fölény volt a Rajnától nyugatra, ami féken tartotta Németországot az egyik oldalról, a másik a katonai szövetség az új államokkal, amely a másik oldalról tartotta kordában a németeket. Anatole France, L’Orme du Mail (Paris é.n.), 219.; idézi Nolte, id. mű, 267. Idézetek in: Le nouveau Kiel et Tanger; Enquète sur la monarchie; Le Mauvais traité. 29 Jacques Bainville, Journal, 2 kötet (Paris 1948), II., 172, 174. 30 Nolte, id. mű, 79. –(174)– 27 28

Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia egyaránt mélyreható katonai megállapodásokat kötött Franciaországgal, amely a fegyverszállítástól egészen a technikai személyzet kiképzéséig terjedt. A Ruhr-vidék 1923-ban Poincaré általi megszállása működés közben mutatta meg e stratégia nyugati érvényesülését. Ez azonban Nagy-Britanniában és Amerikában annyira ártott a francia érdekeknek, hogy sok francia politikus megismételhetetlennek vélte; a jóvátétel 1924-es amerikai megoldása, a Dawes-terv életbe lépése után pedig már nemigen akadt ürügy arra, hogy ismét erőszakhoz folyamodjanak. A németek azzal a javaslattal álltak elő, hogy garantálják a német-francia határt, s Nagy-Britannia támogatta a kérésüket. A franciák erre azt válaszolták, hogy ebben az esetben a britek Németország keleti, azaz Franciaország szövetségeseivel, Lengyelországgal és Csehszlovákiával közös határait is garantálják. Sir Austen Chamberlain brit külügyi államtitkár azonban nem támogatta a kérést. 1925. február 16-án azt írta Sir Eyre Crowe külügyminiszternek, hogy Nagy-Britannia valószínűleg nem garantálhatja a lengyel korridort, „amelyért soha egyetlen brit kormány sem fogja kockáztatni akár egyetlen katonája életét.”31 Meghalni Danzigért – erről itt sem lehet szó! Az 1925-ös locarnói egyezmény ezért, miközben nyomatékosan megtagadta Franciaországtól a jogot, hogy Németországot erő alkalmazásával tartsa féken, a védelmi szövetségek általa javasolt rendszerét sem hagyta jóvá. Egyetlen rendelkezése a Rajna-vidék demilitarizálása volt, továbbá az, hogy Nagy-Britannia és Franciaország jogot kapott az erőszakos beavatkozásra, amennyiben Németország megkísérelné visszaállítani teljes szuverenitását e terület felett. Ez azonban blöffnek bizonyult. Bár az 1926-os birodalmi konferencián Chamberlain azzal büszkélkedett, hogy „országunk igazi védvonala… immár nem a Csatorna…, hanem a Rajna”, ám a brit vezérkari főnökök magánbeszélgetésekben rámutattak, hogy elégséges katonai erővel nem képesek alátámasztani ezt a garanciát.32 Két évvel később a birodalmi vezérkar főnöke feljegyzést készített a kormány számára, amelyben rámutatott: Németország teljes haderejének létszáma, a tartalékosokat is beleértve, nem a versailles-i szerződésben engedélyezett 100 ezer fő, hanem 2 millió.33 Ugyanilyen becslésekre jutott a francia hadügyminisztérium is. 1928-ban Poincaré elvetette a Rajnáig „előretolt” stratégiai határ koncepcióját, s visszatért a tisztán védekező stratégiához: Szakértői már dolgoztak azon a terven, amely később Maginot-vonal néven vált ismertté.

Keith Middlemass és John Barnes, Baldwin: a Biography (London 1969), 356. Barnett, id. mű, 332. 33 A Birodalmi Védelmi Bizottság 1928. december 13-i ülése; Barnett, id. mű, 324. –(175)– 31 32

S mivé lett Poincaré „100 milliós országa”, a birodalmi látomás, amelyet G. Wells „a »fekete Franciaország« létrehozásának” nevezett?34 Megteremthető-e ez a birodalom, ezzel ellensúlyozandó Franciaország európai gyengeségét? Maurice Barrès, az 1919-es választásokon győztes jobboldali koalíció összekovácsolásában szerepet vállalt értelmiségi, ezt írta: „Szinte kísértést érzünk megköszönni Németországnak, hogy ráirányította a világ figyelmét a gyarmati kérdésre.” Az 1919-ben összeült nemzetgyűlést a „kék távlatok házának” nevezték, részben a katonai egyenruhák színe, részben a birodalmi törekvések miatt. Albert Sarraut gyarmatügyi miniszter 1921-ben nagyszabású tervvel állt elő, amelynek célja az volt, hogy a tengerentúli francia területeket az anyaország gazdasági támaszává tegye.35 Ennek a látomásnak a megvalósításához azonban egy, esetleg két előfeltételnek kellett teljesülnie. Az egyik és legfontosabb a befektetéshez szükséges pénz volt. A franciák abban reménykedtek, hogy a titkos SykesPicot megegyezés nyomán ezt a hadizsákmányból szerzik meg: a moszuli olajmezőket is magába foglaló „Nagy-Szíria” bekebelezésével. Ám a háború utáni zűrzavarban Nagy-Britannia és hasemita arab pártfogoltjai megakadályozták ezt a tervet. Franciaország csak Libanont kapta meg, ahol a keresztény maronita közösség hagyományos védelmezője volt, továbbá Nyugat-Szíriát, ahol azonban nem volt olaj, élt viszont egy csomó hevesvérű arab nacionalista. Egyedül Libanonnal a franciák jobban jártak volna, Szíriában a francia mandátum teljes kudarcnak bizonyult, tömeges lázadásba torkollott, amelyet óriási katonai kiadások árán sikerült csak leverni – a csúcs az volt, amikor a francia főmegbízott 1925-ben nehéztüzérséggel lövette Damaszkuszt.36 A Közel-Kelet felosztása folyamatosan szította az ellentéteket Franciaország és fő szövetségese, NagyBritannia között, ami végül 1940-1941-ben nyílt harcokba torkollott. Franciaországnak soha egy fillér haszna nem volt a térségből. Emiatt Sarraut tervének nem volt meg az anyagi fedezete. Franciaország 1870 után presztízs-, s nem gazdasági okokból szerezte meg fekete-afrikai gyarmatait: foglalkoztatni akarta a hadsereget, s így „kékre festhette” a térképet. Egy 1900-as törvény kimondta, hogy minden gyarmatnak magának kell fedeznie fenntartási költségeit. 1904-ben, illetve 1910-ben föderációkat szerveztek Nyugat- és Egyenlítői Afrikában, de a két hatalmas terület lakossága együttesen sem érte el Nigériáét, amely NagyBritannia gyarmata volt. Mindenki egyetértett abban, hogy gazdaságilag „A Forecast of the World’s Affairs”, These Eventful Years (New York 1924), II., 14. 35 Christopher Andrew és A. S. Kanya-Forstner, France Overseas: the Great War and the Climax of French Imperial Expansion (London 1981), 208-209, 226-227. 36 J. L. Miller, „The Syrian Revolt of 1925”, International Journal of Middle East Studies, VIII (1977). –(176)– 34

csak akkor van értelme megőrizni ezeket a területeket, ha összekapcsolhatók Franciaország észak-afrikai területeivel. 1923-ban a külügyminisztérium, valamint a hadügy- és a gyarmatügyi minisztérium között egyetértés született arról, hogy a transz-szaharai vasútvonal megépítése abszolút „nélkülözhetetlen”. De pénz nem volt rá. Még a műszaki felmérésre is csak 1928-ban került sor, a vasutat pedig sohasem építették meg. Tulajdonképpen egyre több pénz áramlott Franciaország tengerentúli területeire: 1914 és 1940 között a befektetések megnégyszereződtek, a birodalom részesedése az összes francia befektetésből 9-ről 45%-ra emelkedett. De szinte a teljes összeget az arab területekre fordították, a pénz oroszlánrészét Algéria kapta. 1937-ben a francia-arab területek külkereskedelme 15 milliárd frankra rúgott, ami négyszerese volt Nyugat- és Egyenlítői Afrika külkereskedelmének.37 A második előfeltétel a hatalom egyfajta decentralizálása lett volna, hogy ezáltal a „100 milliós” ország lakosai egyenlő jogokat élvezhessenek. Erre azonban nem volt esély. 1919-ben, a párizsi egyezményről szóló tárgyalások során az indokínai annamiták nevében Ho Si Minh nyolcpontos programot terjesztett elő, amely nem is az önrendelkezésről, csupán ugyanolyan állampolgári jogokról szólt, mint amelyeket az anyaországbeli franciák és a kivándoroltak élveztek. Semmire sem jutott vele. Indokínában működött a világ egyik legrémesebb kényszermunka-rendszere, a bennszülött lakosságot elnyomó adórendszer fojtogatta, benne a régi sóadóval. Ho Si Minh szerint Franciaország nem a haladást, hanem a sóadó által is jelképezett középkort hozta el Indokínának: „Adók, kényszermunka, kizsákmányolás – mondta 1924-ben –, ebben foglalható össze az Önök civilizációja.”38 Egyedül Indokínában annyi (ötezer) francia tisztviselő működött, mint a tizenötszörös lakosságú Brit Indiában, s ezek szorosan együttműködtek a francia gyarmati ültetvényesekkel. Egyik csoport sem tűrte volna el a hatalom decentralizálását. Amikor 1927-ben egy haladó francia főkormányzó, Alexandre Varenne megpróbált véget vetni az összefonódásnak, addig intrikáltak ellene, amíg vissza nem hívták. 1930-ban egyedül Indokínában csaknem 700 rögtönítélő bíróság által elrendelt kivégzésre került sor. Ha Gandhi itt próbálkozott volna a passzív ellenállással, írja Ho Si Minh, „már régen a mennyországba került volna.”39 Észak-Afrikában sem volt jobb, sőt, bizonyos szempontból még rosszabb is volt a helyzet. Algériát elvileg ugyanúgy irányították, mint az anyaországot, ám a franciák és az arabok külön listára választottak. Ez

Andrew és Forstner, id. mű, 248, 238. Idézi W. P. Kirkman, Unscrambling an Empire: a Critique of British Colonial Policy 1955-1966 (London 1966), 197. 39 A. P. Thornton, Imperialism in the Twentieth Century (London 1978), 136. –(177)– 37 38

futtatta zátonyra Clemenceau háború utáni, 1919-es reformjait éppúgy, mint valamennyi utána következőt. A francia telepesek képviselőket választottak a párizsi parlamentbe, s ez a Brit Birodalomban ismeretlen mérvű befolyást biztosított nekik. 1936-ban a telepes képviselők zátonyra futtatták a Népfront törvény javaslatát, amely teljes polgárjogot adott volna 20 ezer muszlimnak. Lyautey marsall, Marokkó nagy francia főkormányzója mondta a telepesekről, hogy „minden ízükben ugyanolyan rosszak, mint a boche-ok, ugyanígy hisznek az alsóbbrendű fajok létezésében, akiknek az a sorsa, hogy kizsákmányolják őket.”40 Ő maga Marokkóban mindent megtett, hogy távol tartsa őket az ügyektől. Ez azonban elég nehéz volt; Marokkóban egy francia gazdálkodónak ugyanolyan magas volt az életszínvonala, mint kollégájának az amerikai Közép-Nyugaton. Az ottani európaiak reáljövedelme harmadával magasabb volt a franciánál, s nyolcszor magasabb a muszlimokénál. Ráadásul Lyautey jóindulatú zsarnoksága, amellyel a muszlimokat próbálta megvédeni a francia korrupciótól, valójában a bennszülött korrupció legrosszabb fajtájának szolgáltatta ki őket. Kádik közvetítésével uralkodott, akik megvásárolták adókerületüket és bírósági jogukat, ezáltal adósságokba verték magukat, s kénytelenek voltak sanyargatni alattvalóikat, hogy fizetni tudják a kamatokat. Lyautey 1934-ben bekövetkezett halála után a rendszer gyorsan elfajult. A legnagyobb kádi, a hírhedt marrakeshi pasa, El Glavi gengszterektől és monopóliumoktól hemzsegő hegyes-sivatagos birodalmat irányított, többek között ellenőrzése alá tartozott a 27 ezer marrakeshi prostituált is, akik a teljes Nyugat-Szahara igényeit elégítették ki.41 A legfontosabb területen, az oktatásban alig történt előrehaladás. Túl sok volt a francia tisztviselő – tizenötezer volt belőlük, háromszor annyi, mint az indiai közigazgatásban, s mindegyik arra törekedett, hogy állandósítsa, s ha lehet, örökletessé tegye a pozícióját. Ennek megfelelően 1940-ben még mindig csak a marokkóiak 3%-a tanult iskolában, s még 1958-ban is csak 1500-nak volt középiskolai végzettsége. 1952-ben csak 25 marokkói orvos volt, s közülük is 14 a zsidó közösségből került ki. Nem mintha a franciáknak előítéleteik lettek volna a bőrszín tekintetében. Párizs mindig is üdvözölte a beilleszkedetteket. 1919-ben a négy régi nyugat-afrikai közösség Blaise Diagne személyében fekete képviselőt küldött a Nemzetgyűlésbe. Két évvel később René Maran Batouala című regénye, amely a feketék szemszögéből ábrázolta a gyarmatosítást, Goncourt-díjat nyert. A könyvet azonban Franciaország összes afrikai területén betiltották. Okos feketék remekül írtak franciául, mihelyt azonban 40 41

Andrew és Forstner, id. mű, 245. Robin Bidwell, Morocco under Colonial Rule: French Administration of Tribal Areas 1912-1956 (London 1973); Alan Scham, Lyautey in Morocco: Protectorate Administration 1912-1925 (University of California 1970). –(178)–

eljutottak Párizsba, rendszerint ott is maradtak. Az 1930-as években Léopold Senghor, a későbbi szenegáli elnök, annyira otthon érezte magát a jobboldali katolikus körökben, hogy királypártivá vált.42 Úgy vélte, Afrikában nincs jövője. 1936-ban azonban csak kétezer fekete bőrűnek volt francia állampolgársága. A háborús veteránok és a kormánytisztviselők kivételével a fekete afrikaiak nagy többsége a bennszülöttekre vonatkozó törvénykezés hatálya alatt állt – ami rögtönítélő bíróságot, kollektív pénzbüntetést, s mindenekelőtt kényszermunkát jelentett. A későbbi elefántcsontparti elnök, Houphouët-Boigny „sebekkel borított csontvázakként” írta le a munkacsapatokat. Francia Egyenlítői Afrika kormányzója, Antonelli elismerte, hogy a Kongó és az óceán között húzódó vasút felépítése 1926-ban „tízezer halottba kerülne”; az építkezés során valójában még többen haltak meg.43 A fekete afrikaiak a lábukkal szavaztak: az összefogdosás elől a szomszédos brit gyarmatokra menekültek. Néhány jelentős gyarmati tapasztalatokkal rendelkező francia baljós előjeleket látott. 1920-ban Lyautey így óvott: „Eljött az idő, hogy gyökeresen változtassunk bennszülött-politikánkon és a közügyekben való muszlim részvételen.”44 Maga Sarraut is úgy vélte, hogy az 1914-1918-as európai „polgárháború” nyomán meggyengült a fehérek helyzete. „Más fajok szerint – írta 1931-ben –, a háború súlyos csapást mért annak a civilizációnak a sorsára, amelyet az európaiak büszkén felsőbbrendűnek vallanak, amelynek a nevében az európaiak mégis több mint négy évig vadul öldökölték egymást.” Japánra gondolva hozzátette: „Régi közhely összevetni az európai nagyságot az ázsiai hanyatlással. Az ellentét most megfordulni látszik.”45 Valójában azonban semmi sem történt a francia uralom kiszélesítése érdekében. Amikor Léon Blum népfrontkormánya bemutatta reformtervét, amelynek értelmében 25 ezer algériainak tervezték megadni a francia állampolgárságot, az algériai mérsékeltek vezére, Ferhat Abbasz ujjongott: „Franciaország én vagyok!” Maurice Viollette, Algéria liberális főkormányzója, majd később képviselőként a reform egyik támasza, figyelmeztette a nemzetgyűlést: „Amikor a muszlimok tiltakoznak, Önök fel vannak háborodva. Amikor helyeselnek, Önök gyanakszanak. Amikor nyugton vannak, Önök félnek. Uraim, ezeknek az embereknek nincs politikai nemzetük. Még vallási nemzetet sem követelnek. Csak azt kérik, engedjék be őket az Önökébe. Ha ezt Önök elutasítják, vigyázzanak, nehogy aztán teremtsenek egyet maguknak.”46 A reform azonban zátonyra futott. J. L. Hymans, Léopold Sedar Senghor: an Intellectual Biography (Edinburgh 1971). 43 Andrew és Forstner, id. mű, 244-245. 44 Idézi H. Grimal, Decolonization (London 1978). 45 A. Savvant, Grandeur et Servitudes Coloniales (Paris 1931), 19. 46 Alistair Home, A Savage War of Peace: Algeria 1954-1962 (London 1977), 37. –(179)– 42

Az igazság az, hogy a gyarmatosítás túl sok feloldatlan ellentmondást tartalmazott ahhoz, hogy az erő forrásává válhasson. Néha az európai uralom kifejeződésének tekintették – részben valóban az is volt. A harmincas években például Sarraut, akit megrémített a kommunista felforgatás fokozódása Afrikában, egyesült európai frontot javasolt, az olaszok, sőt a németek bevonásával, akik visszakapnák a gyarmataikat is. A háború közeledtével azonban a franciák ismét az európai ellenségeik elleni harc eszközének kezdték tekinteni birodalmukat, s felélesztették a jelszót: „110 millió emberrel Franciaország ellen tud állni Németországnak!” 1939 szeptemberében Clemenceau volt államtitkára, Georges Mandel – ekkor gyarmatügyi miniszter – azzal büszkélkedett, hogy 2 milliós fekete és arab hadsereget képes kiállítani. A két gondolatmenet hosszú távon kölcsönösen kizárta egymást. Ha polgárháborúiban Európa nemfehéreket használ fel, ezt nem elegyítheti azzal, hogy világméretekben fenntartja a faji felsőbbrendűség tanát. Ez csupán egyetlen példa arra a zavarra, amely az elsőtől az utolsó pillanatig – a mai napig fennmaradva – az imperializmus és a gyarmatbirodalmak egész kérdéskörét vette körül. Miféle célt szolgáltak ezek? Cui bono? Ki húzott hasznot belőle, és ki szenvedte meg? Lenin kifejezésével élve, ki, mit tett, kinek? A kérdésben sohasem volt egyetértés. Lord Shelburne tizennyolcadik századi államférfi, aki igen mélyen beleásta magát a kérdésbe, a következő irányvonalat fogalmazta meg: „Anglia szívesebben veszi az uralom nélküli kereskedelmet, ahol az lehetséges, de elfogadja az uralmon alapuló kereskedelmet is, ahol szükséges.”47 A közgazdaságtan klasszikus művelői, Adam Smith, Bentham és Ricardo álszent kifogásnak tekintették a gyarmatokat a monopólium gyakorlásához, s ezért azok szerintük ellentétesek az általános gazdasági érdekkel.48 Edward Gibbon Wakefield A gyarmatosítás módjáról című, 1849-ben megjelent könyvében azt fejtegette, hogy a cél: életteret biztosítani a túlzsúfolt európai lakosságnak. Ezt a nézetet vallotta minden idők legnagyobb gyarmatosítója, Cecil Rhodes is – gyarmatosítás nélkül a munkanélküliek szétzúznák a társadalmi rendet: „A Birodalom… kenyérkérdés: ha el akarjuk kerülni a polgárháborút, imperialistává kell válnunk.”49 A protekcionisták, például Joe Chamberlain viszont azzal érveltek, hogy a gyarmatok biztos exportpiacot jelentenek; ebben az álláspontban az iparosodás előtti merkantilizmus köszön vissza.

Ronald Robinson és John Gallagher, „The Imperialism of Free Trade”, Economic History Review, 2. sorozat, 6 (1953), 1-15. 48 Donald Winvh, Classical Political Economy and Colonies (Harvard 1965). 49 Idézi Raymond Betts, The False Dawn: European Imperialism in the Nineteenth Century (Minneapolis 1976). –(180)– 47

Dél-Ausztrália gyarmatosítása című, 1835-ben megjelent írásában Robert Torrens fejtette ki először azt a nézetet, hogy a gyarmatokat elsősorban tőkebefektetési területnek kell tekinteni. A tőkefelesleg kérdését először John Stuart Mill vetette fel: „A világ jelenlegi állapotában a gyarmatosítás a legjobb ügylet, amelybe egy régi és gazdag ország tőkéje bonyolódhat.”50 Ezen a véleményen voltak az olyan francia gyarmatosítók, mint Jules Ferry, s teoretikusaik, mint Paul Leroy-Beaulieu, bár ez utóbbi A gyarmatosításról című könyvében (1874) megkülönböztet bizonyos kategóriákat: benépesítő gyarmatosítás (kivándorlás és tőkekivitel kombinációja), kizsákmányoló gyarmatosítás (csak tőkeexport) és vegyes gyarmatosítás. Gustav Schmoller német gondolkodó szerint az Európából való tömeges kivándorlás elkerülhetetlen, s az amerikai letelepedéssel szemben a gyarmatosítás részesítendő előnyben, mert ezáltal a tőke nem kerül ki az anyaország ellenőrzése alól. Mindezek a szerzők és gyakorlati emberek tudatosnak és módszeresnek, mindenekelőtt pedig ésszerűnek tekintették a folyamatot. Többségük szerint az minden érintett számára jótékony és hasznos, beleértve a bennszülött népeket is. Lord Lugard, Brit Nyugat-Afrika megteremtője egyenesen úgy érezte, Európának nemcsak érdekében áll, hanem erkölcsi felhatalmazása is van arra, hogy pénzforrásait az egész világ rendelkezésére bocsássa. 1902-ben azonban J. A. Hobson hampsteadi értelmiségi, iskolai latintanár és a Manchester Guardian újságírója összeesküvés-elméletté alakította át a tőkeexportra vonatkozó gondolatmenetet. Hobson gondolatainak jelentős visszhangja támadt a huszadik században. 1889-ben megfogalmazta az alulfogyasztás elméletét: az ipar túl sokat termel, a gazdagok nem tudnak mindent elfogyasztani, a szegények nem tudják a termékeket megvásárolni, ezért a tőkét exportálni kell. Keynes később elismerte, hogy Hobson elmélete döntő hatással volt A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete (1936) című művére, s a hobsoni megoldások – meredeken progresszív adózás, óriási jóléti szolgáltatások és államosítás – a nyugat-európai szociáldemokraták elképzeléseinek törzsanyagává váltak. Hobson egyszersmind antiszemita is volt, s az 1890-es években annyira feldühítette az Afrikáért folyó „tülekedés”, a koncessziók erőszakos kicsikarása Kínából, s mindenekelőtt a búr háborúhoz vezető események, hogy Imperializmus címmel szenvedélyes hangú könyvet írt 1902-ben, amelyben a folyamatot a – gyakran zsidó – „finánctőke” összehangolt és tudatos tetteként mutatta be. Az imperializmus szerinte egyenes következménye az alulfogyasztásnak, s annak, hogy a magasabb hozam érdekében külföldre kell kihelyezni a tőkét. A könyv két legfontosabb fejezetében, „A paraziták”-ban és „Az imperializmus gazdasági gyökerei”ben erősen moralizálva és érzelmileg túlfűtötten adta elő összeesküvés50

J. S. Mill, Principles of Political Economy (London 1848). –(181)–

elméletét, azt állítva, hogy a birodalmakból kizárólag a „finánctőkések” húznak hasznot: a bennszülöttek szenvednek, a gyarmatosító nemzetek egésze szenved, s miként a búr háború nem volt egyéb, mint arra irányuló összeesküvés, hogy meg szerezzék a randi aranybányák feletti ellenőrzést, úgy az imperializmus gyakorlata, különösen pedig a versengő imperializmus is rendszerint háborúba torkollik.51 Az imperializmus eszméje csak 1900 körül vált a társadalmi-gazdasági szókincs részévé. Hobson könyve, amely úgy határozta meg az imperializmust, mint „a kormánygépezet magán-, főleg tőkés érdekek által történő felhasználását abból a célból, hogy gazdasági hasznot biztosítsanak nekik az országon kívül”52, a marxisták és más deterministák szemében azonnal rendkívül vonzóvá tette a gonosz összeesküvés elméletét.53 Otto Bauer és Rudolf Hilferding osztrák közgazdászok 1910-ben azt állították, hogy az imperializmus teljesen elkerülhetetlenné teszi a háborút. 1916-ban Lenin tette fel a zárókövet erre az ingatag építményre: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka című írásában a fogalmat gondosan beillesztette a marxista elmélet alapszerkezetébe. A gyarmatbirodalmakat eddig empirikus alapon közelítették meg. A gyarmatokat érdemeik szerint ítélték meg, a gyarmattartó hatalmakat jó szándékúnak, kizsákmányolónak vagy a kettő keverékének tekintették. A folyamatról azt tartották, hogy valamennyi érintett fél számára vannak előnyei és hátrányai, mindenekelőtt pedig hogy bonyolult és változó. Most pedig minden jelszavakra egyszerűsödött, gazdaságilag és erkölcsileg egyaránt egyszerűnek látszott, kiderült, hogy mindig és mindenütt mélységesen gonosz. A folyamat, amelynek során ez a nyers és kevéssé nyilvánvaló elmélet a versailles-i szerződés megszületését követő fél évszázadra a világ nagy részén magától értetődő bölcsességgé vált, a modern idők egyik középponti fejleménye, amelyet fontosságban csak a politikai erőszak elterjedése előz meg. A tényleges történelmi és gazdasági valóság egyik elmélethez sem illeszkedett, a legkevésbé talán a Hobson-Lenin-féléhez. Ha a birodalmakat a túlzott megtakarítások és az alulfogyasztás miatt hozták létre, ha ezek a kapitalizmus végső szakaszát képviselték, akkor miként magyarázhatók az ókori birodalmak? Joseph Schumpeter Az imperializmus szociológiája című, 1919-ben Németországban megjelent műve közelebb járt az igazsághoz, amikor azt állította, hogy a modern imperializmus „atavisztikus” képződmény. A kapitalizmus, mondta, rendszerint békés és

Bernard Porter, Critics of Empire: British Radical Attitudes to Colonialism in Africa, 1895-1914 (London 1968), 168-179. 52 J. A. Hobson, Imperialism (London, 1954-es kiadás), 94. 53 Richard Koebner, „The Concept of Economic Imperialism”, Economic History Review, 2 (1949), 1-29. –(182)– 51

szabadkereskedelmi körülmények között virágzik, s nem háborúban vagy a protekcionizmus mellett. A gyarmatok gyakran a „céltalan birtoklást…a határok korlátlan kiterjesztését” képviselték. A nemzeti és társadalmi fejlődés bizonyos kritikus szakaszán szerezték meg őket, az uralkodó osztály valóságos vagy elképzelt érdekeit tükrözik.54 De ez is csak sekélyes beszéd volt. Tulajdonképpen (mint látni fogjuk) a japán birodalom létrejötte közelít legjobban ahhoz a modellhez, amelyben egy mindenható uralkodó réteg által szándékosan elhatározott folyamatról van szó. Az európai teoretikusok azonban alig figyeltek a japán modellre. A japán terjeszkedést mindenesetre gyakran a helyszínen levő erőszakos katonai parancsnokok irányították, akik túlteljesítették, vagy akár figyelmen kívül is hagyták az uralkodó csoport parancsait. Ilyen volt a francia minta is. Algériát katonai engedetlenség nyomán szerezték; Indokínát elbizakodott tengerészparancsnokok csatolták az országhoz, s Nyugat-Afrika is a haditengerészet ténykedése nyomán került a francia érdekszférába.55 A Francia Birodalom bizonyos szempontból katonatisztek gigantikus kiruccanásainak következményeként fogható fel. Arra szolgált, hogy e tiszteknek legyen valami tennivalójuk. S amit valóban tettek, annak kevés köze volt ahhoz, amit az uralkodó réteg zöme akart vagy elhatározott. A francia kormányt sohasem kérdezték meg Fashodáról, a Marokkó feletti protektorátusról, vagy az 1911-es válságról. A parlament valójában sohasem gyakorolt ellenőrzést a birodalom felett annak egész fennállása folyamán. Valószínűleg Jules Ferry járt a legközelebb „az igazsághoz, amikor a birodalmi tülekedést »óriási akadályversenynek« nevezte az ismeretlenbe”.56 Azt mondják, Bismarck azért ösztönözte Franciaországot az akadályverseny vezetésére, hogy az elfeledkezzen Elzász és Lotharingia annektálásáról. Ha ez így van, nagyot tévedett. A hadseregen kívül kevés francia törődött Fekete Afrikával. Mint Déroulede mondta: „Elvesztettem két nővéremet, és most húsz szobalányt kínálnak helyettük.”57 Egész sor további rendellenességről tudunk, amelyek szintén nem illeszkedtek a Hobson-Lenin-féle sémába. Miért van az, hogy LatinAmerikában a tőkés befektetések szakasza követte, és nem megelőzte vagy kísérte a spanyol gyarmatosítást? Ezen a hatalmas területen a tőkések miért voltak a politikai felszabadítók szövetségesei? Néhány „kizsákmányolt” vagy gyarmatosított ország maga is maradványbirodalom volt. Kínát birodalmi dinasztiák egész sora teremtette meg, anélkül, hogy ebből a „finánctőkének” bármi haszna lett volna. India a Mughal-imperializmus terméke. Törökország az ottomán Anatóliából kiindulva terjeszkedett. J. Schumpeter, Imperialism and Social Classes (New York 1951); idézi Fieldhouse, Colonialism 1870-1945; An Introduction (London 1981), 20. 55 A. S. Kanya-Forstner, The Conquest of the Western Sudan (Cambridge 1968). 56 Idézi Andrew és Forstner, id. mű, 11. 57 Uo., 13. –(183)– 54

Egyiptom régi birodalom volt, amely, miután elszakadt Törökországtól, ismét birodalmi ambíciókat táplált Szudánban. A Szaharától délre féltucatnyi bennszülött birodalom létezett, amelyeket olyan csoportok és mozgalmak vezettek, mint az aszantik, a fulanik, a bornuk, az Al-Haji Umar és a Futa Toro. Etiópia az európai birodalmakkal vetekedő birodalom volt Afrika szarván, amíg be nem kellett hódolnia 1935-ben az egyik európai birodalomnak. Burma szintén egyfajta birodalom volt. Perzsia, Kínához hasonlóan, az ókorból fennmaradt birodalom. Maga a gyarmatosítás is teremtett ilyen rendhagyó birodalmakat. Kongót (ma Zaire) az 1884-85-ös berlini konferencián rakták össze, s a dekolonizációt úgy élte túl, hogy nem volt haszna egyik olyan tényezőből sem, amely az elmélet szerint birodalmakat teremtett. Ugyanez áll Indonéziára, a holland szűklátókörűség termékére, amelyet tucatnyi teljesen különböző terület egyesítésével hoztak létre. Az összeesküvés-elmélet egyetlen említett esetet sem képes magyarázni.58 A döntő azonban az, hogy az elmélet leglényege bizonyult tévesnek – az, hogy a gyarmatokra azért van szükség, mert a tőkét itt magas hozammal lehet befektetni. Tulajdonképpen minél alaposabban tanulmányozzuk a valóságos tényeket, annál nyilvánvalóbb, mennyire abszurd az elképzelés, hogy a „finánctőke” kétségbeesetten keresi a gyarmatokat, ahol be tudja fektetni a hatalmas tőkefelesleget. „Felesleg” tőke sohasem létezett. Befektetendő tőkéhez mindig is nehéz volt hozzájutni, különösen a gyarmatokon. A trópusi területek a gyarmati korszak legvégéig sohasem kecsegtettek magas hozammal. Kevés nagy sikertörténetről tudunk. NyugatAfrikában a Lever Brothers óriási befektetéseket eszközölt a távközlésbe, a jóléti szolgáltatásokba és az ültetvényekbe, amelyeken az 1950-es években 40 ezer afrikait foglalkoztattak: a társaságnak 350 ezer hektár volt a birtokában, ebből ténylegesen 60 ezret művelt meg.59 Jelentős, néha magas haszonnal járó befektetések történtek – néhány nagy kudarcról is tudunk – Malájföldön is, amelyet gumi- és ónkészletei talán a leggazdagabb gyarmattá tettek a két világháború közötti időszakban. A tőke nem a nemzeti lobogót követi. A britek legalábbis éppúgy befektették pénzüket a független latin-amerikai államokba, mint a koronagyarmatokba. Gyakran el is veszítették. Argentína, amely minden más „fejlődő” területnél több brit pénzt vonzott magához, az 1890-91-es pénzügyi válság idején félelmetes leckével szolgált minden befektető számára. A tizenkilencedik század egészét tekintve a brit befektetők Argentínában tiszta veszteséget mutathattak ki.60 A németek és az olaszok mindenki másnál buzgóbban igyekeztek gyarmatokra szert tenni, de igencsak vonakodtak attól, hogy pénzt is fektessenek beléjük. A franciák Fieldhouse, id. mű. D. K. Fieldhouse, Unilever Overseas (London 1978), 9. fejezet. 60 H. S. Ferns, Britain and Argentina in the Nineteenth Century (Oxford 1960). –(184)– 58 59

inkább Oroszországba – vagy a hollandok a Kelet-Indiákra – mentek a „húsz szobalány” helyett. A britek is jobban kedvelték Jávát és Szumátrát, mint számtalan afrikai területüket.61 Az összeesküvés-elmélet megköveteli egy igen okos emberekből álló kis csoport létezését, melynek tagjai nagyon racionálisan értékelik a helyzetet, és összehangolják cselekedeteiket. Valójában a befektetők száma mind Franciaországban, mind Nagy-Britanniában igen nagy volt, viselkedésüket pedig érzelmek szabályozták, azaz következetlenek, rosszul tájékozottak és előítélettel teltek voltak. A londoni City képtelen volt bármit is megtervezni, nemhogy világméretű összeesküvést; egyszerűen napról napra követte azt, amit (gyakran helytelenül) rövidtávú érdekeinek képzelt.62 Az európai befektetők legállandóbb vonása végig a gyarmati időszakban a lustaságon alapuló tudatlanság volt. Ha a befektetők nem egyezkedtek, és nem hangolták össze cselekedeteiket – összeesküvő célokról nem is beszélve –, akkor a gyarmati tisztviselőkről sem mondhatjuk, hogy sokkal világosabban láttak. A tizenkilencedik században, a Macaulay által bevezetett indiai oktatási reformok szellemében a gyarmati uralom céljának általában azt gondolták, hogy az európai ember utánzatait hozza létre. A két világháború között ez az elképzelés gyorsan semmivé foszlott, de helyette csak a zavarodottság maradt. Az úgynevezett „kettős mandátum” politikája, amelyet az 1920-as években Lord Lugard javasolt, s amely nemigen különbözött azoktól a céloktól, amelyeket Marokkóban Lyautey követett, igyekezett megőrizni a bennszülött közigazgatási mintákat, s elsőbbséget biztosított a bennszülött érdekeknek. A britek feladata, írta Lugard, „előmozdítani Afrika kereskedelmi és ipari előrehaladását anélkül, hogy túlzottan törekednénk a saját anyagi hasznunkra.”63 Ez az altruista elem fokozatosan került előtérbe, de más célokkal együtt: katonai stratégia, kivándorlás, a telepes-érdekek védelme, nemzeti presztízs, nemzeti gazdaságpolitika (beleértve a vámokat is), mindezek az adott gyarmatjellegéből és a gyarmati rendszerből adódóan mások és mások voltak, s gyakran összeegyeztethetetlennek bizonyultak a helyi érdekekkel, sőt tulajdonképpen egymással is. Nem létezett tipikus gyarmat. Jogilag számos ilyen terület nem is gyarmat volt, hanem protektorátus vagy mandátumterület. Voltak ezen kívül gyámsági területek, királyságok és hercegségek szövetségei, vagy kvázi-felségterületek, mint Egyiptom és a Perzsa-öböl országai (beleértve magát Perzsiát is). Tucatnyi különböző típusról beszélhetünk. Egyes, különösen nyugat-afrikai területek

David S. Landes, „Some Thoughts on the Nature of Economic Imperialism”, Journal of Economic History, 21 (1961), 496-512. 62 A. F. Cairncross, Home and Foreign Investment 1870-1913 (Cambridge 1953), 88.; S. G. Checkland, „ The Mind of the City 1870-1914”, Oxford Economic Papers (Oxford 1957). 63 Lord Lugard, The Dual Mandate (London 1926-os kiadás), 509. –(185)– 61

két vagy több, jogilag teljesen eltérő státusú entitást foglaltak magukban, amelyek régészeti leletként őrizték a nyugati behatolás különböző időszakainak nyomait. Ilyen körülmények között lehetetlen volt világos hosszú távú célokat megfogalmazó következetes gyarmati politikát folytatni. Ilyet egyetlen birodalom sem alakított ki. Emiatt a két világháború között, de bármely más időszakban sem lehetséges megvonni a gyarmatosítás mérlegét. A gyarmati politika általában arra szorítkozott, hogy az adott területen megteremtse az alapvető feltételeket (külső védelem, belső biztonság, alapvető úthálózat és közegészségügy), a többit pedig a magánkezdeményezésre bízta. A kormányzat célja az volt, hogy hatékony, pártatlan, korrupciómentes és a beavatkozást kerülő legyen. Néha a kormány rákényszerült a gazdaság irányítására, mint Olaszország Szomáliában és Líbiában – ilyenkor azonban a siker feltűnően elmaradt.64 Rendszerint nagyobb állami szektort kellett fenntartania, mint az anyaországban. Nagy-Britannia például valamennyi koronagyarmaton előmozdította a mezőgazdaság modernizálását és bővítését, s irányította a közegészségügyi szolgálatot, a Szaharától délre pedig (Rodézia és Nyasszaföld kivételével) mindenütt állami vasutakat működtetett. Mindez azonban inkább tőkehiányra, mint tőketöbbletre utal. A kormány mindezt kötelességérzetből tette, s nem azért, mintha erre vágyott volna; a dolog inkább a veszteségoldalon jelentkezett. A gyarmati kormányok keveset tettek az ipar előmozdításáért, de nem is szándékosan korlátozták. A befektetők számára rendszerint nem volt túl vonzó a helyzet, a fő akadályt a szakképzett munkaerő és a jó helyi piacok hiánya jelentette. Ahol megfelelőek voltak a körülmények, mint BelgaKongóban, ott a két világháború között fejlődésnek indult az ipar, bár a pénz nem elsősorban Belgiumból, hanem külföldi forrásokból és külföldi tulajdonban lévő leányvállalatoktól érkezett – újabb csapás az összeesküvéselméletre. A francia nyugat-afrikai Dakar ugyanezért számított a fejlettség mintájának. Az elképzelést, hogy a gyarmatosítás önmagában is akadályozza a helyi ipar fejlődését, már az az egyszerű tény is cáfolja, hogy a szabadkereskedelem zászlóvivői, a britek, a belgák és a hollandok gyökeresen ellentétes politikát folytattak, mint a protekcionista franciák, spanyolok, olaszok, portugálok és amerikaiak. 1923-tól és különösen 1932 után a britek maguk szegték meg saját szabadkereskedelmi szabályaikat, hogy előmozdítsák az indiai ipar fejlődését. Lord Curzon alkirály győzte meg J. N. Tatát, a párszi gyapotmágnást, hogy teremtse meg az indiai vas- és acélipart, amelynek támogatására Nagy-Britannia védővámokat vezetett be. 1945-re India évi 1,15 millió tonna acélt állított elő, s az indiai termelők gyakorlatilag 64

C. Segre, Fourth Shore: The Italian Colonization of Lybia (Chicago 1974). –(186)–

monopolizálták a piacot. A gyapot- és jutaiparban, ahol az ipar számára vonzó feltételek teremtődtek, a tőkét maguk az indiaiak teremthették és teremtették elő, Nagy-Britannia pedig csupán védelmet nyújtott. A függetlenség kikiáltásának időszakára Indiában jelentős ipari szektor alakult ki: a bankszférában 83, a külkereskedelemben 60, a fogyasztási cikkek előállításában szintén 60%-os volt az indiai cégek részesedése.65 Kétséges azonban, vajon a helyi ipar megteremtése a vámok védelme mögött a teljes gyarmati lakosság javát szolgálta-e. A szabadkereskedelmen alapuló birodalmak lakossága rendszerint a vártnál magasabb életszínvonalat élvezett, mint mások. India és Pakisztán a függetlenség megteremtése után rendkívül protekcionista politikát követett (a védővámok szintje 313, illetve 271 % volt), s ez az egyik oka annak, hogy az életszínvonal sokkal lassabban emelkedett, mint Kelet-Ázsia többi piacgazdaságában.66 A gyarmatosító hatalmak egészében véve akkor szolgálták legjobban a helyi lakosság érdekeit, ha hagyták, hogy a piaci erők túlsúlyba kerüljenek a bármennyire jó szándékú korlátozó politikával szemben. Ez utóbbi rendszerint azt jelentette, hogy ösztönözték az önfenntartást szolgáló mezőgazdaságról az exportálható termékeket előállító árutermelő mezőgazdaságra való áttérést. A gyarmati gazdaságoknak ez az úgynevezett „eltorzítása” – az anyaország vagy a világpiac céljainak érdekében – alapozza meg azt a vádat, hogy ezeket a területeket egyszerűen „kizsákmányolták”. Azt állítják, hogy a gyarmatok szegényebbek lettek, mint korábban voltak, hogy szétrombolták „természetes” gazdaságukat, aminek következtében az „alulfejlettségnek” nevezett kóros szakaszba léptek.67 Sajnos ennek az elméletnek sem az igazolására, sem a cáfolatára nem léteznek statisztikai adatok. Mungo Park Utazások Afrika belsejébe című, 1799-ben megjelent művéből nem egy vidéki Árkádia képe bontakozik ki, amelyben tartózkodnak a gazdagság hajszolásától – éppen ellenkezőleg. A független törzsfőnökök a maguk kicsinyes módján nemcsak imperialisták, hanem rendkívül mohók is voltak. Ahol piacra tudtak lelni, áttértek az árutermelő mezőgazdaságra; más választási lehetőség tulajdonképpen nem

Fieldhouse, Colonialism, 93-95. Indiáról lásd D. H. Buchanan, The Development of Capitalist Enterprise in India, 1900-1939 (London 1966-os kiadás); A. K. Bagchi, Private Investment in India 1900-1939 (Cambridge 1972). 66 I. Little és mások, Industry and Trade in Some Developing Countries (London 1970). 67 Erről a vitáról lásd C. Furtado, Development and Underdevelopment (University of California 1964); Andre G. Frank, Development Accumulation and Underdevelopment (London 1978); H. Myint, Economic Theory and the Underdeveloped Countries (Oxford 1971). –(187)– 65

is volt, mert a népesség növekedése nyomán az önfenntartó gazdálkodás zsákutcának bizonyult. Az elképzelést, miszerint a mezőgazdasági termeléssel szemben az iparosodás az életszínvonal emelésének egyetlen útja, cáfolják az olyan volt gyarmatok tapasztalatai, mint Ausztrália, Új-Zéland, Kanada nagy része és az amerikai Közép-Nyugat, ahol a hús-, gyapjú-, búza-, tejtermék- és ásványkivitel a világ legvirágzóbb országait teremtette meg. Talán az is figyelemreméltó, hogy a gyarmatosítás utáni korszakban a fejlett ültetvényes gazdasággal rendelkező újonnan függetlenné vált országok közül egyik sem próbálta meg ezeket más gazdálkodási formával felváltani. Éppen ellenkezőleg: valamennyi arra törekedett, hogy fokozza exportképességét, s ebből finanszírozza az ipari fejlődést – s pontosan ez az, amit a gyarmatosítás késői korszakában a legtöbb gyarmati kormányzat tenni próbált. A nagybani trópusi mezőgazdaságból ritkán és akkor is nagyon nehezen lehetett hasznot húzni. A kávé, a kakaó, a földimogyoró, a gyapot, a pálmaolaj, a rizs, a gumiarábikum, az olajosmagvak és a kapok-szőr exportárának elemzése Francia Nyugat-Afrikában a gyarmati uralom utolsó szakaszában (1953) azt mutatja, hogy a profit alacsony volt, s nagyrészt a szállítási rendszer szabta meg.68 Az érv, hogy a fejlett gazdaságok a cserefeltételek fokozatos romlását szervezték meg, hogy lenyomják a mezőgazdasági termények árát, nem felel meg a statisztikai tényeknek, s egyszerűen az összeesküvés-elmélet újabb megjelenési formájának tekinthető. A két világháború közötti gyarmatosítás legrosszabb oldalait a kényszermunka és a faji alapon történő földkijelölés jelentették. Létrejöttük a következő volt. Az afrikai földet csak úgy lehetett termékenyebbé tenni, s elérni az elmozdulást az önfenntartó gazdálkodás szintjéről, ha a föld megmunkálása rendszeresen, európai mintára szervezett munkaidőben történik. A gyarmatosítás előtti Afrikában a megoldás a rabszolgaság volt. A haladóbb gyarmati hatalmak, Nagy-Britannia, és kisebb mértékben Franciaország, eltökélték a rabszolgaság eltörlését. A britek inkább az adózás. segítségével próbálták a munkaerőpiacra terelni az afrikaiakat, vagy szerződtetéssel hoztak be új munkaerőt. Ez könnyű kiutat kínált: mivel olyan világméretű birodalmat igazgattak, amelyben a munkaerő éppoly szabadon áramolhatott, mint az áruk, arra ösztönözték az indiaiakat, hogy Burmában, Malájföldön, a csendes-óceáni területeken, Ceylonban, Dél-, Közép- és Kelet-Afrikában, vagy akár Közép- és Dél-Amerikában dolgozzanak; a kínaiaknak pedig Délkelet-Ázsiában, a csendes-óceáni

68

J. J. Poquin, Les Relations économique extérieures des pays d’Afrique noire de l’Union française 1925-1955 (Paris 1957), 102-104.; táblázatként közli Fieldhouse, Colonialism, 87. –(188)–

vidékeken, Dél-Afrikában és Ausztráliában kínáltak munkát. Nagy belső mozgást is elindítottak Afrikában, ahogy Indonéziában a hollandok is arra ösztönözték a jávaiakat, hogy a többi szigeten dolgozzanak.69 Ezáltal rengeteg olyan kezelhetetlen faji és kommunális probléma teremtődött (vagy, Indonézia esetében, jávai imperializmus), amelyek zöme ma is megoldatlan. A hollandok az úgynevezett „művelési rendszert” is bevezették, amely a lakosságot arra kényszerítette, hogy termények ellenében dolgozzon, mivel az állam volt a legnagyobb ültetvénytulajdonos és munkaadó.70 A művelési rendszert átvette Belga-Kongó megteremtője, II. Leopold király is; ez lett az ottani gazdaság alapja, s a belgák szintén kényszerrel vették rá a törzsfőnököket, hogy adjanak „önkénteseket”, akik aztán hosszú lejáratú munkaszerződéseket írtak alá. A franciák és a portugálok a nem fizetett kényszermunka alkalmazásában amely az adózást helyettesítette – a végletekig elmentek. A legszörnyűbb elnyomó intézkedésekre Portugál-Afrikában és Kongóban került sor. Miután azonban brit újságírók és konzuli tisztviselők kitálaltak, 1914-re ez a gyakorlat nagyrészt megszűnt. A kényszermunka bizonyos formái azonban egészen az 1940-es évek végéig léteztek, igaz, kis mértékben.71 Az afrikaiak túlnyomó többsége tulajdonképpen egészen a legutóbbi időkig a bérmunkán alapuló gazdaságon kívül maradt. Még 1950 táján is, a Szaharától délre élő 170 millió afrikai közül csak 8 millió volt, aki az év bármely részében bérért dolgozott.72 Ahol magasak voltak a bérek, az afrikaiak szívesen dolgoztak: a randi aranymezőkön a kezdetektől napjainkig sohasem volt gond munkaerőt szerezni. Másutt többnyire ugyanaz a régi történet ismétlődött meg: alacsony hozam, alacsony befektetések, alacsony termelékenység, alacsony bérek. Nincs olyan ember, fehér vagy fekete, aki valaha is dolgozott Afrikában, s bedőlne a tőkefeleslegről szóló képzelgéseknek. Az csak a Hampstead Heath-en és a Szajna bal partján lévő kávéházakban létezett. A gyarmatosító hatalmak legnagyobb tévedése – aminek politikai és erkölcsi, valamint gazdasági következményei egyaránt voltak – az volt, hogy a gyarmatosított területeken nem engedték működni a piaci mechanizmusokat. Azt az eljárást követték, amelyeket először a tizenhetedik században az amerikai brit gyarmatokon alkalmaztak, amikor Amerika közép-nyugati és nyugati részét akarták fejleszteni (a bennszülött indiánok megsemmisítésével), majd kifinomultabb formában, tisztán faji alapon DélAfrikában vezettek be. A módszer az emberekkel való manipulációt is V. Purcell, The Chinese in South-East Asia (London 1962-es kiadás); H. Tinker, A New System of Slavery (London 1974). 70 J. S. Furnivall, Netherlands India: a study of plural economy (New York 1944), 5. fejezet. 71 Lord Hailey, An African Survey (Oxford 1975-ös kiadás), 1362-1375. 72 E. J. Berg in: Quarterley Journal of Economics, 75 (1961). –(189)– 69

magában foglalta, ezért pusztítóan hatott a zsidó-keresztény etika lényegét alkotó individualista elvre. Dél-Afrikában 1931-ben közel 1,8 millió európainak 440 ezer négyzetmérföldnyi „tartalékalapja” volt, míg a 6 millió afrikainak csak 34 ezer négyzetmérföldnyit juttattak. Dél-Rodéziában az 1930-as földjuttatási törvény értelmében a már addig is 30 millió acre földet birtokló európaiak jogot kaptak arra, hogy a korona földjeiből további 34 millió acrét vásároljanak meg, míg a 21 millió acre tartalékalapot birtokló afrikaiak csak további 7 millióhoz juthattak hozzá. Észak-Rodéziában a fehérek kizárólagos tulajdonában már 9 millió acre föld volt. Kenyában különösen méltatlan volt a szabad földpiacnak ez a szándékos eltorzítása, hiszen 1923-ban a Devonshire hercege mint gyarmatügyi titkár megfogalmazta „Devonshire Nyilatkozat”-ban ez állt: „Kenya elsősorban afrikai terület… az afrikai bennszülöttek érdekeinek kell elsőbbséget élveznie.” Ennek ellenére szándékos társadalmi manipuláció nyomán a Fehér Felföldet megtisztították kikuju lakosaitól, hogy oda telepedhessenek a fehér farm erek. Az 1930-as években Kenyában 53 ezer négyzetmérföldnyi tartalék földalap volt, amiből 16.700-at tartottak fenn az európaiaknak, továbbá 99 ezer négyzetmérföld koronabirtok, amelyet a kormányzat önkényes politikai szempontok szerint oszthatott fel. A rendszer védhetetlen volt. Tulajdonképpen csakis azon az alapon vették védelmükbe, hogy a faji választóvonalak szükségesek a jó gazdálkodáshoz. Ez az érv önmagában is hamis volt (mint a későbbi kenyai események megmutatták), s ellentmondott azoknak a szabadpiaci elveknek is, amelyekre a Brit Birodalom épült. A föld faj szerinti felosztásában megnyilvánuló manipulációt kikényszerítve a telepesek nyers választ adtak arra, amit a napnál is világosabb ténynek tekintettek: az emberi társadalmak egyenlőtlen fejlődésére. Fajunk alapproblémája ez, amely már a vaskorszakban is szembetűnő formában állt fenn. Az európai kapitalista birodalmak őstípusai, amelyek voltaképpen az 1870 és 1945 közötti időszakban jöttek létre össze nem hangolt és görcsös, gyakran ellentmondásos próbálkozások sorozatát alkották, azzal a céllal, hogy megoldást találjanak fejlett és elmaradott társadalmak létezésére az összezsugorodó világban, ahol kikerülhetetlen kapcsolatok épülnek e társadalmak között, nem utolsósorban a mindenütt növekvő népesség – és a várakozások – miatt. A rendszer, ha egyáltalán annak nevezhető, lassan szerveződött meg: a franciák csak 1894-ben, a németek 1906-ban, Olaszország 1907-ben, Belgium 1910-ben, Portugália pedig 1911-ben hozta létre a gyarmatügyi minisztériumot.73 A két háború közötti „klasszikus korszak” már a rendszer egyfajta alkonyát jelölte. Túl rövid ideig létezett ahhoz, hogy valódi eredményeket hozzon. Az emberi és természeti erőforrások fejlesztése, mint

73

Betts, id. mű, 193., 7. lábjegyzet. –(190)–

az emberi történelem egésze mutatja, lassú, fáradságos és gyakran véres vállalkozás. Rhodes, Ferry, Lugard, Lyautey és Sarraut egyaránt abban a jogosulatlan optimizmusban osztozott, hogy a folyamat felgyorsítható, és viszonylag fájdalommentessé tehető. Mint látni fogjuk, pontosan ugyanilyen illúziókban osztoztak utódaik mint önálló uralkodók is: Sukarno, Nasszer, Nkrumah, Nehru és tucatnyi társuk. A legtöbb szegény ország azonban az 1980-as években is ugyanabban a helyzetben volt a gazdagabb országokhoz képest, mint az 1870-es években, amikor a gyarmatosítás nagy korszaka kezdődött. Ez igen fontos problémához vezet bennünket. A gyarmatosítás nagyon szembeszökő jelenség volt. Bővelkedett zászlókban, egzotikus egyenruhákban, pompás szertartásokban, fejedelmi udvari színjátékokban, a napnyugtát köszöntő ágyúlövésekben, az Olympiában és a Grand Palais-ban tartott kereskedelmi kiállításokban, postabélyegekben, s mindenekelőtt színes térképekben. Lényegében térképészeti egység volt, legvilágosabban és legerőteljesebben a világatlaszok oldalain volt nyomon követhető. A helyszínről szemlélve mesterkéltebb jelenségnek látszott, amely nem sokat változtathatott és változtatott. Könnyen jött, könnyen ment. Kevesen haltak meg azért, hogy létrehozzák, vagy megszüntessék. Egyszerre gyorsította és lassította (bár mindkét esetben esetlegesen) annak a világgazdasági rendszernek a létrejöttét, amely nagyjából ugyanilyen sebességgel jött volna létre akkor is, ha az európaiak egyetlen hektárt sem csatoltak volna magukhoz Ázsia vagy Afrika területéből. A „gyarmatosítás” szó olyan sokféle emberi berendezkedést jelöl, hogy kétséges, vajon van-e egyáltalán konkrét tárgya. A gyarmatosításban nem az volt a fontos, ami volt, hanem az, ami nem volt. Hatalmas illúziókat és jogosulatlan sérelmeket keltett. Az előbbiek alapvetően hatottak az 1945-ig terjedő korszak eseményeire; az utóbbiak a későbbiekre. A Francia Birodalom eleven százmilliós Sámsonná látszott átalakítani a hanyatló és kimerült Franciaországot, a Nemzetközösség pedig mintha szuperhatalommá változtatta volna Nagy-Britanniát – például Hitler is ezt az elképzelést vitte magával a berlini bunkerba. Az ilyen felfogás forrása ismét csak a dolog vizuális oldala volt. Az 1920-as években formálódtak a nagy hadiutak, középületek és európai negyedek, amelyeknek megépítését Lyautey rendelte el Marokkóban: félelmetesek, tartósak, ridegen nagyszerűek voltak, s tulajdonképpen azok is maradtak. Ezzel egy időben fejeződtek be Sir Edwin Lutyen kormányzati negyedének építkezései Delhiben – a legpompásabb a nagyszabású huszadik századi elképzelések közül. Fontos, hogy mindkettő Edward korában fogalmazódott meg, s csak azután öltött testet, miután az első európai polgárháborúk már aláásták a birodalmakat, amelyeket ékesíteni kívántak velük. Az építészet a legkonkrétabb és legjelképesebb művészeti ág. A középületek beszédesek, de –(191)–

néha hamisan beszélnek. Lutyen pompás dómjai és kupolái két hangon szóltak: a legtöbb angolnak, a legtöbb külföldinek és mindenekelőtt a legtöbb indiainak a tartósságot jelképezték, a katonai és gazdasági szakértők fülébe azonban egyre inkább kétségeket susogtak. Ide tartozik a birodalmi pénzrendszer kérdése. 1912-ben NagyBritannia regionális pénzügyi területekre osztotta fel birodalmát, amelyeket a Gyarmati Sterling Átváltási Mérce szerint a Brit Valutatanács szabályozott; 1920-tól a gyarmatoknak 100%-os fedezetet kellett tartaniuk NagyBritanniában (aranyban vagy aranyszegélyű értékpapírban) papírpénzkibocsátásukhoz. Ez a nacionalisták részéről, különösen Indiában, igen sok panasz forrásává vált. Valójában ésszerű rendszer volt ez, amely a Nemzetközösség nagy részén megteremtette az igazán áldásos pénzügyi stabilitást. Meglehetősen jól működött 1939 után is mindaddig, amíg NagyBritannia háborús részvételének finanszírozása, s az ország gyors belezuhanása a teljes fizetésképtelenségbe nem változtatta teljesen elnyomó jellegűvé a rendszert.74 Mindebben igen fontos tanulság rejlik. NagyBritannia mindaddig igazságosan tudott bánni gyarmataival, amíg aránylag gazdag ország volt. Gazdag hatalom jómódú és jól kormányzott birodalmat képes irányítani. A szegény nemzetek, mint Spanyolország és Portugália nem engedhették meg maguknak az igazságosságot, vagy, hogy elkerüljék a kizsákmányolást. Ebből azonban az következik, amit sok brit államférfi is hangsúlyozott a tizenkilencedik század során: a gyarmatok nem az erő, hanem a gyengeség forrásai voltak. Presztízscélból birtokolt luxuscikkek voltak, amelyeket a tényleges erőforrások eltérítéséből pénzeltek. A gyarmati szuperhatalom nagyrészt csalóka fogalom volt. Mint katonai és gazdasági kolosszust, a Brit Birodalmat lécek és gipsz, festés és aranyozás tartotta össze. Ezért érzi a megfigyelő egyszerre szívtelennek és szertelennek, de törékenynek és ingatagnak is a két világháború között fennállt birodalmat. Malcolm Muggeridge az 1920-as évek elején Simlában megfigyelte, hogy csak az alkirálynak és két másik tisztviselőnek lehetett gépkocsija, s az utak olyan meredekek voltak, hogy valamennyi riksakuli szívbajban, fiatalon halt meg. Látta, hogy egy kövér embert vonszoltak, miközben valaki ezt mondta: „Nézd, ott valaki húz egy másik embert. S még ők beszélnek Istenről!”75 Az 1930-as években Kenyában Evelyn Waugh találkozott egy „Kiki nevű kedves amerikai lánnyal”, akinek egy gazdag brit telepes a Fehér Felföldön levő Navaisha-tónál „két vagy három mérföld tópartot adott karácsonyi ajándékként.”76 Leo Amery, a két világháború közötti időszak

B. R. Tomlinson, The Political Economy of the Raj, 1914-1947 (London 1979). Malcolm Muggeridge, Chronicles of Wasted Time (London 1972), I., 101. 76 Evelyn Waugh, Remote People (London 1931). –(192)– 74 75

legbecsvágyóbb gyarmatügyi titkára mégsem tudta megvalósítani azt a tervét, hogy külön ügyosztálya legyen a domíniumoknak, mert a kincstár nem akart évi plusz 800 fontot költeni a fizetésekre.77 Amikor 1921-ben Lord Reading lett az alkirály, a kinevezése körüli politikai manőverek a brit kormányzat számára nyilvánvalóvá tették, hogy a jó vitatkozó hírében álló Sir Gordon Hewart főügyészként való megtartása sokkal fontosabb volt, mint hogy ki uralkodik Indiában.78 Három év múlva az Observer nagy birodalompárti szerkesztője, J. L. Garvon „teljesen elképzelhetőnek tartotta, hogy öt éven belül elveszítjük Indiát, s ezzel – Isten veled, Brit Birodalom!”79 Ugyanez az elégikus gondolat ötlött fel abban a Burmában szolgáló ifjú brit rendőrtisztben, akit pontosan ugyanebben az időben felszólítottak, hogy a „bennszülöttek” lenyűgözése céljából lőjön le egy elefántot. „Ebben a pillanatban – írta George Orwell – értettem meg, mennyire üres és hiábavaló a fehér ember uralma Keleten. Itt voltam én, a fehér ember, puskával a kezemben, szemben a fegyvertelen bennszülött tömeggel – látszólag a darab főszereplője. Valójában azonban csak abszurd báb voltam, amelyet azok a mögöttem levő sárga arcok taszigáltak ide-oda.”80 Birodalmat irányítani nagyrészt egyszerűen eltökéltség kérdése volt. Évekkel később, 1962-ben Sir Roy Welensky, a Rodéziai Államszövetség elnöke kijelentette, hogy „Nagy-Britannia elvesztette a kormányzás akaratát Afrikában.” Az 1920-as és ’30-as években azonban még nem, vagy legalábbis nem teljesen veszítette el. A bomlás azonban már megkezdődött. A Nagy Háború megrendítette a brit uralkodó osztály önbizalmát. Az Egyesült Királyság veszteségei nem voltak hatalmasak: 702.410-en haltak meg. Nagyjából ugyanannyian, mint Olaszországban, ahol az 1920-as években pezsgett az életerő. Olaszország lakossága azonban persze továbbra is gyorsan növekedett. Ráadásul elterjedt nézet volt, hogy különösen súlyos csapás érte Oxford, Cambridge és a magán-középiskolák népét. A nyugati fronton 37.452 brit tiszt halt meg, a veszteség egyedül a somme-i csata első napján (1916. július 1-jén) 2.438 halottat, sebesültet vagy eltűntet jelentett.81 Ebből táplálkozott az „elveszett nemzedék” mítosza, amely szerint az olyan lemészárolt leventék, mint Raymond Asquith, Julian Grenfell és Rupert Brooke (akik közül sokan valójában csellengő vagy sikertelen emberek voltak) pótolhatatlannak tűntek fel.82 A mítosz eredetét tekintve részben irodalmi jellegű. Sok kiváló háborús költő volt: Wilfred Owen, Edmund L. S. Amery, My Political Life, II., 1914-1929 (London 1953), 336. H. Montgomery Hyde, Lord Reading (London 1967), 317-327. 79 Jones, Whitehall Diary, I., 274. 80 George Orwell, „Shooting an Elephant”, New Writing 2 (1936). 81 A brit veszteségek vizsgálatát lásd John Terraine, The Smoke and the Fire: Myths and Anti-Myths of War 1861-1945 (London 1980), 35-47. 82 Paul Fussell, The Great War and Modern Memory (Oxford 1975). –(193)– 77 78

Blunden, Siegfried Sassoon, Herbert Read, Robert Graves, Isaac Rosenberg, Maurice Baring, Richard Aldington, Robert Nichols, Wilfred Gibson és sokan mások; a háború utolsó éveiben megszállottan hirdették a halált, a hiábavalóságot és a pusztulást.83 Verseik nyomták rá bélyegüket az 1920-as évekre; később jött a próza: R. C. Sheriff darabja, Az út vége, Blunden A háború suttogása, Sassoon Egy rókavadász emlékei című regénye, valamennyi 1928-ban; majd a következő évben Aldington Egy hős halála című írása. Ez az irodalom bár nem volt éppen defetista, hősinek semmiképpen sem nevezhető, és azt hangsúlyozta, mekkora árat kell fizetni a nemzeti nagyságért. Ráadásul a felső osztály tudatában az életek elvesztése, amelyet eltúloztak, közvetlenül kapcsolódott ama hagyományos nemesi gazdálkodás régi rendszerének válságához, amelyre az 1870-es évektől az óceánon túlról érkező gabona mért döntő csapást, s most a végét járta. A háború előtti törvények a bérlő gazdálkodókat voltak hivatva megvédeni a földesurakkal szemben. Lloyd George, aki gyűlölte a földbirtokos arisztokráciát, az 1920-as mezőgazdasági törvénnyel koronázta meg a rendszert, amely garantálta a bérlemények biztonságát; egy újabb törvény 1923-ban megszüntette a korlátozó bérleti megállapodásokat, és törvényesítette a „megművelés szabadságát”. Ennek következtében ezrével bomlottak fel a kis- és nagybirtokok. „Anglia gazdát cserél” – írta a Times 1920. május 19-i száma. H. J. Massingham szerint „bosszúvágyó, demagóg és tisztán városi törvényhozás nyomorítja meg a jó, rossz vagy közömbös, felelős vagy felelőtlen [földesurat].”84 1922 februárjában a Földbirtokosok Központi Egyesülete negyedéves hírlevelének becslése szerint évente 700 ezer acre mezőgazdasági terület cserél gazdát. Előző évben egyetlen árverő cég akkora terület felett rendelkezett, amely az átlagos angol megye területének felelt meg. A volt liberális kabinetminiszter, C. F. G. Masterman 1923-ban megjelent népszerű könyvében így panaszkodik: „A királyi gárda hasztalan öldöklésében Somme-nál, vagy a lövészbrigádénál Hooge Woodnál Anglia nagy családjainak fele, nagy földbirtokok és gazdagság örökösei pusztultak el zokszó nélkül…Amit látunk, az a normann hódítás óta a legnagyobb változás, amely Anglia földjét érinti.”85 A föld ára tovább esett, a mezőgazdasági adósságok növekedtek, s több millió acre földet vontak ki a művelés alól. A Daily Express karikaturistája, Strube szikár és kiéhezett semmirekellőt mutat be „tétlen acre-k” felirattal. J. Robertson Scott, a The Countryman szerkesztője megdöbbentő képet fest a vidéki nyomorról Massingham Nation-jának cikksorozatában, amely Anglia zöld és kellemes Lásd Brian Gardener (szerk.), Up the Line to Death: War Poets 1914-1918 (London 1976-os kiadás). 84 H. J. Massingham, The English Countryman (London 1942), 101. 85 C. F. G. Masterman, England After the War (London 1923), 31-32. –(194)– 83

földje ironikus címmel 1925-ben szomorú bestsellerré vált. 1932-ben, Norfolkban az író-gazdálkodó Henry Williamson tesz említést „egy csaknem négyzetmérföldnyi gazdaságról, jó állapotban levő Erzsébet-kori udvarházzal és tíz vagy tizenöt majorral, amelyet alig ezer fontért adtak el.”86 Aligha lehetséges eltúlozni ennek a nem kezelt és mindenütt megfigyelhető romlásnak a hatását, amely Anglia ősi kormányzati rendszerének szívéig hatolt. Az ipari hanyatlás is mindenütt érezhető volt. Rövid háború utáni fellendülés után Nagy-Britannia hagyományos exportiparágainak – szénbányászat, gyapotfeldolgozás és textilipar, hajóépítés, gépgyártás – alapvető gyengesége, a régi berendezések, régi ellenszenvek, régi munkamódszerek, amelyek együttesen alacsony termelékenységet eredményeztek, a krónikus munkanélküliségben tükröződött. Ezt nagyrészt az akkori pénzügyminiszter, Winston Churchill 1925-ös döntésére vezették vissza, amelynek nyomán Anglia visszatért az aranyalapra. Keynes hevesen támadta a döntést, mint a „modern merkantilizmus” egyik formáját. „Aranyhoz láncoljuk magunkat” – írta. Churchill válasza szerint „a valósághoz láncoljuk magunkat”, ami, igaz, Nagy-Britannia elavult iparának valósága volt.87 A döntés hatásai kiegyenlítették egymást: magasabb exportárak, olcsóbb importált élelmiszer és nyersanyagok. Mint Churchill mondta, elsősorban politikai lépésről van szó, amelynek célja, hogy NagyBritannia pénzügyi presztízse a háború előtti szintre álljon vissza. Szükségképpen deflációs hatással járt, azzal az előre nem látható következménnyel, hogy megkönnyítette a kormány számára az általános sztrájk leküzdését, azét a sztrájkét, amely a soreliánusok végső fegyvere volt – már 1902 óta beszéltek róla, de végül csak 1926 májusában került rá sor. 1920-ban és 1922-ben tartották a főpróbákat, amelyekből a tory párt többet tanult, mint a szakszervezeti vezetők. Amikor az összecsapás elkerülhetetlenné vált, Stanley Baldwin ügyesen rávette a szállítási, vasutas és bányász szakszervezetek vezetőit, hogy a tél eleje helyett a tél végén vívják meg a csatát. A sztrájk egy hét leforgása alatt szégyenletesen összeomlott. „Mintha csak a kegyetlensége miatt régóta rettegett vadállat egy órára kibújt volna odvából, majd megszimatolván a veszélyt visszakúszott volna a barlangba.”88 Sem az aranyalapra való visszatérés, sem az általános sztrájk legyőzése nem hatott a munkanélküliségi adatokra, amelyek (a munkaképes lakosság számához képest) még a húszas évek fellendülésének vége előtt is a régi magas szinten maradtak. 1921 és 1929

H. Williamson, The Story of a Norfolk Farm (London 1941), 76-77. J. M. Keynes, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. 88 Evelyn Waugh, Brideshead Revisited (London 1945), második könyv, harmadik fejezet. –(195)– 86 87

között ez az aránya következőképpen festett: 17, 14,3, 11,7, 10,3, 11,3, 12,5, 9,7, 10,8 és 10,4%.89 A munkások számára tehát nem létezett az „elveszett nemzedék” problémája. Az ő soraikban nem voltak hiányok. Nem arról volt szó, hogy túl kevesen, inkább túl sokan voltak. Helyzetük azonban azzal, hogy radikális fordulatot idézett elő az anglikán papság magatartásában, hozzájárult az uralkodó rend bomlásához. Az anglikán egyháznak sok gondja volt a háborúval. Hazafiassága bizonytalan lábakon állt. A katolikus egyház azzal vádolta, hogy amatőr módon viselkedik a harctéri lelkészi szolgálat terén. Nem állított ki jobb bizonyítványt magáról a lőszergyárakban sem.90 A magasztos pillanatban talajt vesztett, s kénytelenkelletlen tudomásul is kellett vennie ezt. Az ezerkilencszázhúszas években a soraiban levő buzgóbb szellemek a béke és a „részvét” új evangéliumát hirdették. Néhányan a szélsőbaloldalra sodródtak. Conrad Noel, Thaxted látványos tizennegyedik századi templomának vikáriusa nem volt hajlandó kitenni a brit lobogót a templomban, mert szerinte az „a Brit Birodalom jelvénye, annak egész kegyetlen kizsákmányolásával együtt.” Felvonta a vörös zászlót, s bibliai tekintélyt kölcsönzött neki: „Ő egy vérből teremté az összes nemzetséget.” Vasárnaponként jobboldali egyetemistákból álló különítmények jöttek Cambridge-ből, hogy letépjék a vörös zászlót, s a „lansbury-i bárányok” szálltak szembe velük: radikális exrendőrök csoportja, akiket 1919-ben sztrájkolás miatt bocsátottak el.91 A lobogók háborúja mint a szórakoztatás új, megdöbbentő formája megrázta a hagyományos Angliát. Noelnél fontosabb volt William Temple, 1920-tól Manchester püspöke, majd később York és Canterbury érseke, aki messze a legbefolyásosabb keresztény pap volt a két háború közötti Nagy-Britanniában. Az első volt az angolszász papságban, aki az igehirdetés helyett a haladó politika mellett tette le a voksot, s ezzel annak a hatalmas mozgalomnak vált a részesévé, amely, mint Nietzsche megjövendölte, a vallási energiát evilági utópizmussá alakította át. Temple joviális, Oliver Hardyra emlékeztető alak volt, s nemcsak szénhidrátokra, hanem társadalmi mártíromságra is volt étvágya. 1918-ban belépett a Munkáspártba, s ezt be is jelentette. Az 1920-as években létrehozta a Keresztény Politika, Gazdaság és Állampolgári Lét Konferenciáját, amely azóta is sok hasonló intézmény mintájául szolgál. A szervezet 1924-es birminghami ülésén kijelentette: „Miként egyre jobban

Rostow, World Economy, III. táblázat, 42, 220. Alan Wilkinson, The Church of England and the First World War (London 1979). 91 Sidney Dark (szerk.), Conrad Noel: An Autobiography (London 1945), 110120. –(196)– 89 90

érzékeljük a machiavelliánus államvezetés csődjét, úgy egyre jobban vagyunk készek hitelt adni Jézus Krisztus kijelentésének, miszerint ő az Út, az Igazság és az Élet.”92 A szociálpolitikába való tényleges beavatkozásai hatástalan ok maradtak. Az általános sztrájk például meglepetésként érte, éppen Aix-les-Bains-ben tartózkodott, ahol köszvényét és székrekedés ét gyógyíttatta. Hazaszuszogva az egyházi közbenjárás élére állt, amely, miután meggyőzte a bányászok vezetőit, hogy az egész kereszténység mögöttük áll, azzal a hatással járt, hogy 1926 júliusától decemberig hosszabbította meg a bányászsztrájkot, amikorra a vájárok és családjuk már nélkülöztek és éheztek.93 Mit sem csüggedve Temple tovább harcolt a haladás ügyéért. Bernard Shaw szemében egy szocialista püspök, mint vígan felrikkantott, maga a „megvalósult lehetetlen”. Temple valóban sok hasonló figura előhírnöke volt; az idők jele, hogy nézetei inkább segítették, mint gátolták abban, hogy kitartóan haladjon előre Szent Ágoston trónjának elfoglalása felé. Temple filozófiája azt a huszadik századra annyira jellemző hitet zárta magába, hogy az evilági gazdasági „megoldások” keresésében a keresztény erkölcs tükröződik. A bűn keresztény fogalma, amely a kényelmes életű, jól táplált anglikán méltóságok kellemetlen érzéseiben testesült meg, jelentősen erősítette azt a kötelességérzetet, amelyet a birtokos osztályok és a jobb módú nemzetek kezdtek tanúsítani otthon és külföldön egyaránt a nyomorúságban élők iránt. A gazdaság nem a gazdagság megteremtéséről, hanem a kötelességről és az igazságosságról szól. Temple természetesen buzgó szövetségesekre lelt a haladó tábor hitetlen oldalán. Keynes figyelemreméltó levelet írt neki, amelyben szenvedélyesen tagadja, hogy a közgazdaságtan erkölcsileg semleges tudomány: „a gazdaságtan, pontosabban a politikai gazdaságtan az etika egyik oldala.”94 A prelátus pontosan ezt akarta hallani, és a King’s College tanára boldogan tanította. Keynesből az álnok elitellenesség szólt, amely az 1920-as években kilépett Cambridge és Bloomsbury magányából, hogy fokozatos, ám végső hatásában döntő változást hozzon létre a brit uralkodó osztály viselkedésében. Eddig a brit közpolitika otthoni és a brit imperializmus külföldi axiómáiban a Benjamin Jowett vezetése alatt álló oxfordi Balliol College erkölcsi légköre tükröződött. A hangnem jogászi volt: NagyBritannia szerepe a világban az, hogy terjessze a civilizált igazságosságot, s ha szükséges, a lehető legszilárdabban juttassa érvényre azt. Mindez a finnyás, szellemes, urbánus és rendkívül kulturált Lord Curzon személyében testesült meg, aki azonban kőkeményen juttatta érvényre a brit

F. A. Iremonger, William Temple (Oxford 1948), 332-335. Uo., 340. 94 Uo., 438-439. –(197)– 92 93

érdekeket, amelyeket magával az erkölccsel azonosított. „A brit kormány – fogalmazta meg a kabinetnek 1923-ban – mindig hű marad szavához, sohasem illojális kollégáival vagy szövetségeseivel, sohasem tesz semmi alattomosat vagy aljasat… ez a valódi alapja annak az erkölcsi tekintélynek, amely a Brit Birodalomnak régóta sajátja.”95 Amikor persze szükségesnek látszott, az erkölcsi tekintélyt tankokkal, repülőgépekkel és hadihajókkal kellett alátámasztani, amelyek Nagy-Britannia világszerte fenntartott támaszpontjairól indultak el. Cambridge-ben ettől némileg eltérő hagyomány alakult ki. Míg Oxford a sztárjait a parlamentbe küldte, ahol miniszterek lettek belőlük, és a nyilvánosság előtt ténykedtek, addig Cambridge magáncsoportokat alakított, befolyás és sugalmazás útján ténykedett. 1820-ban tizenkét, Apostoloknak nevezett taggal Irodalmi Társaság alakult, amely Wordsworth és Coleridge korai tévtanait terjesztette. Az új tagokat közösen választották ki, és titkosan választották meg a társaságnak még a puszta létezését sem ismerték el soha –; magas szintű tehetségek voltak, de inkább tanárok és kritikusok, mint alkotók: az egyetlen jelentős tehetség, Alfred Tennyson 1830-ban gyorsan kilépett.96 Az Apostolok világképe szégyenlős, visszahúzódó, nem agresszív, agnosztikus, a fennhéjázással és a nagyszabású tervekkel szemben rendkívül kritikus, emberbaráti volt, s mindenekelőtt a nyilvános kötelességekkel szemben előnyben részesítette a személyeseket. A befelé fordulást gyakorolták, tisztelték a barátságot. A társaság színezetét – de többnyire nem a gyakorlatát – tekintve homoszexuális volt. Jellemző hangulatát Tennyson A lótuszevők című versében írja le. 1902-ben az Apostolok új tagot választottak egy fiatal Trinity Collegebeli hallgató, Lytton Strachey személyében. Strachey apja harminc évig tábornokként szolgált Indiában – valóban Curzon világa –, szellemi és erkölcsi alakítója azonban anyja volt, a haladó nőmozgalom hitetlen és elszánt harcosa, és egy szabadgondolkodó francia republikánus tanítónő, Marie Silvestre.97 Két évvel az előtt, hogy az Apostolok közé választották, Leonard Woolffal és Clive Bell-lel megalapította az „Éjféli Társaság”-ot, amelyből később a Bloomsbury Csoport alakult. Az Apostolok és a Bloomsbury, az egyik titkos és informális, a másik informális de néhány nőt is befogadó, centrumában az elkövetkező évben Strachey állt. Kezdetben azonban nem ő volt a szekta ideológusa. Ezt a szerepet G. E. Moore, Trinity College-beli tanár és Apostol-társ játszotta, akinek főműve, a Principia Ethica

Idézi Barnett; id. mű, 241. Peter Allen, The Cambridge Apostles: the early years (Cambridge 1978), 135. 97 Michael Holroyd, Lytton Strachey (London, Penguin kiadás 1971), 37-38, 57 skk. –(198)– 95 96

a Strachey megválasztását követő őszön jelent meg. A mű két utolsó fejezete, „Az etika viszonya a magatartáshoz” és „Az eszménykép” burkoltan átfogó támadást intéz az abszolút erkölcsi szabályrendszerre vonatkoztatható személyes felelősségre vonhatóság zsidó-keresztény doktrínája és a közéleti kötelesség fogalma ellen, s ezeket a személyes viszonyokra alapozott, semmiért sem felelős hedonizmussal helyettesíti. „Az általunk ismert vagy elképzelhető dolgok közül messze a legértékesebbek – írta Moore –, bizonyos tudatállapotok, amelyeket megközelítőleg az emberi érintkezés örömeiként és a személyes tárgyak élvezeteként írhatunk le. Valószínűleg senki soha sem kételkedett abban (már ha feltette a kérdést magának), hogy a személyes érzelem, s annak értékelése, ami szép a művészetben és a természetben – önmagukban jók.”98 Strachey, aki inkább a zsenialitás terjesztője, mint alkotó volt, ugyanazzal a lelkesedéssel vetette magát erre a testes kötetre, mint amilyet Lenin mutatott Hobson imperializmus-kötete iránt, amely egy évvel korábban jelent meg. Pontosan azokat a gondolatokat találta meg benne, amelyeket hirdetni akart és tudott. Apostol-társának, Keynesnek haladéktalanul megemlítette a feladatot, hogy a „világnak be kell mutatni a moore-izmust.” A könyv nem az utálatos viktoriánus kötelesség, hanem a barátság ideológiája volt; s mint elárulta Keynesnek, akivel már tucatnyi fiatal fiú kegyeiért vetélkedett, egészen sajátos fajta barátságra gondol. „Nem elégedhetünk meg azzal, hogy elmondjuk az igazat – a teljes igazságot kell elmondanunk: s a teljes igazság az Ördög… Örültek vagyunk, ha arról álmodozunk, hogy kitartott özvegyekkel megértetjük, az érzések jók, miközben ugyanazzal a lélegzetvétellel azt is mondjuk, hogy a legjobbak szodomiták… a mi időnk körülbelül száz év múlva jön el.”99 Nemcsak hogy a barátság többet kíván a hagyományos erkölcsnél, etikailag is felsőbbrendű bármely általános hűségnél. Erről a kérdésről Strachey Apostoltársa, E. M. Forster beszél: „Ha választanom kellene aközött, hogy elárulom a hazámat és a között, hogy elárulom a barátomat, remélem, volna merszem elárulni a hazámat.”100 Moore látszólag rendkívül apolitikus, szinte kvietista elmélete a gyakorlatban kiváló eszköznek bizonyult a szellemi hatalomátvételre. Nem csupán az egymást kölcsönösen csodálók társaságának nyújtott etikai igazolást, amilyenek az Apostolok a múltban voltak, de egy konkrétabb és programszerűbb szabadkőművesség, szinte maffia létrehozatalának is. Az Apostolok rendszere nyomán vált ez hozzáférhető Cambridge legjobb

G. E. Moore, Principia Ethica (Cambridge 1903), „Az eszmény”. Strachey Keyneshez, 1906. április 8., idézi Holroyd, id. mű, 211-212. 100 E. M. Forster, „ What I Believe”, (1939), in: Two Cheers for Democracy (London 1951). –(199)– 98 99

koponyái számára: példaként említhetjük Bertrand Russellt, Roger Fryt és Ludwig Wittgensteint. A baráti és házassági szálakból szőtt hálózat városi társasági központokat hozott létre – a Fitzroy Square 21-ben, a Brunswick Square 38-ban, a Great Ormond Street 10-ben, a Gower Street 3-ban, a Gordon Square 46-ban, a Tavistock Square 42-ben, valamint a vendégszerető Trinity és King’s College-ban, és olyan vidéki vendéglátóhelyeken, mint Lady Ottoline Morrellnek a Crome Yellow-ban hirdetett Garsingtonja. Az Apostolok (vagy rokonaik) stratégiai pozíciókat töltöttek be: Strachey unokaöccse ellenőrizte a Spectatort, Leonard Woolf a Nation irodalmi rovatát, Desmond MacCarthy (majd később Raymond Mortimer) ugyanezt a rovatot a New Statesmannél.101 Számos baráti kiadóvállalat is volt körülöttük. Nemhiába volt Strachey tábornok fia. Zseniális ízlése volt a nárcisztikus elitizmushoz, és a kört látszólag lazán, a valóságban azonban vaskézzel irányította. Az Apostoloktól a csoporthatalom elvét tanulta meg: azt a képességet, hogy ne csak kizárjon másokat, hanem lehessen is látni, hogy kizár. Tökélyre fejlesztette a megközelíthetetlenség és az elutasítás művészetét: egy Bloomsbury-mandarin egyetlen szempillantással vagy hanghordozással volt képes megsemmisíteni bárkit. A saját bűvkörén belül a kizárólagosság egyfajta kölcsönös életbentartási rendszerré vált. Ő és Woolf ezt a „módszernek” nevezték.102 Stracheynek ráadásul nem kellett száz évig várnia, amíg eljön az ő ideje. A pillanatot a háború teremtette meg, mert lehetővé tette számára, hogy elitellenes filozófiáját a szolgálatmegtagadás formájában tegye nyilvánossá. Módszere kifinomult és jellegzetes volt. Más Bloomsburytagokkal együtt ő is tagja volt a Sorozásellenes Egyesületnek és a Sorozás Elleni Nemzeti Tanácsnak. Aktív szerepet nem játszott a kampányukban, mert az jogilag veszélyes lett volna, ezért erőteljesebb alkatú embereknek, például Russellnak engedte át a munkát.103 Nagy feltűnést keltett viszont 1916 márciusi megjelenése a hampsteadi városházán a bíróság előtt; előtte különleges vitaminokkal és svédtornával edzette magát, a bíróságra pedig három imádó nővére kísérte. „Mondja, Mr. Strachey – kérdezte az elnök –, mit tenne, ha észrevenné, hogy egy német tiszt meg akarja erőszakolni a nővérét?” „Megpróbálnék közéjük állni.” A viccet sokat ízlelgették, a magas, éles hang általános utánzás tárgya lett; Oscar Wilde óta nem volt ember, aki így mérte volna végig a tárgyalótermet. Valójában azonban Strachey végül is nem pacifista elvei miatt kapott felmentést, hanem „egész csomó orvosi

Leon Edel, Bloomsbury: a House of Lions (London 1979). P. Allen, id. mű, 71. 103 Jo Wallacott, Bertrand Russel and the Pacifists in the First World War (Brighton 1980). –(200)– 101 102

bizonyítvány és orvosi tünetek tárháza” miatt.104 A háború alatt végig Kiváló viktoriánusok című önéletrajzi esszégyűjteményét Írta, amely a nevetség és megvetés tárgyává téve Thomas Arnoldot, Florence Nightingale-t, Manning bíborost és Gordon tábornokot, voltaképpen éppen azokat az erényeket és elveket ítélte el általános formában, amelyek megőrzéséért az emberek hősi halált haltak a lövészárokban. A könyvet 1917 decemberében fejezte be, pont akkor, amikor a végzetes passchendaele-i csata vér- és sártengerben ért véget. A következő évben jelent meg, azonnali felbolydulást, tartós hatást okozva. Kevés könyv van a történelemben, amely jobb időzítéssel jelent meg. Cyrill Connolly későbbi megjegyzése szerint a Kiváló viktoriánusok „a húszas évek első könyve… azt a fajta mindent kinevető tónust ütötte meg, amelyet az egész háborúba belefáradt nemzedék hallani akart… A háború utáni ifjaknak olybá tűnt, mint a fény az alagút végén.” A régi gárda élesebb eszű tagjai viszont rögtön annak látták, ami volt – „szíve mélyén nyíltan gonosz”, írta egy magánlevélben Rudyard Kipling.105 Mindenki más viszont, gyakran ugyanezért, szerette. Még az elit érzékenyebb tagjai is önelégülten üdvözölték. H. H. Asquith, a Jowett vezette Balliol College egykori, mostanra felpuffadt és szivacsos bőrű sztárja, akit Lloyd George erőtlensége miatt túrt ki a miniszterelnöki székből, Romanes-előadásában Strachey kifejezésével „dagályosan túldicsérte” a könyvet. Mintha Ludendorff utolsó offenzívája áttörte volna a brit ötödik hadoszlop állásait: az új kiadások még jóval az után is gyorsan követték egymást, hogy a németek megkezdték végső visszavonulásukat, s a könyv sokkal rombolóbbnak bizonyult a régi brit értékekre nézve, mint bármely ellenséges hadsereg. Ez volt az eszköz, amelynek segítségével Strachey képes volt „megismertetni a világot a moore-izmussal”, s e folyamat során a húszas évek legbefolyásosabb szerzőjévé vált. Mint Keynes életrajzírója, Roy Harrod később írta: „A rajongás, amellyel ifjú csodálói körülvették [Stracheyt], szintén annak felelt meg, amivel egy szentet szokás illetni.”106 Strachey volt a kor uralkodó mandarinja, a Bloomsbury-kör tagjai alkották az udvarát mert, mint helyesen megfigyelték, „nem-evilágiságuk valójában a divat világába való teljes belemerülés álcája volt.”107 Hatalmuk azonban rendszerint nem közvetlenül a közéletben nyilvánult meg. Keynes szerint Strachey pusztán „elég jó bridzs pótléknak” tekintette a politikát. Keynes sem nagyon vágyott kormányzati posztra.

Holroyd, id. mű, 629. Levél C. R. L. Fletcherhez, idézi Charles Carrington, Rudyard Kipling (London 1970-es kiadás), 553. 106 Holroyd, id. mű, 200. 107 Noël Annan, „Georgian Squares and Charmed Circles”, The Times Literary Supplement, 1979. november 23., 19-20. –(201)– 104 105

Inkább a színfalak mögött próbálkoztak, véleményüket írásban fejtették ki, szellemi légkört teremtettek, nem vettek részt a politika alakításában. Keynes A béke gazdasági következményei című műve a Kiváló viktoriánusok üzenetét hordozta, s remekül élt Strachey új irodalmi technikájával. 1924-ben jelent meg E. M. Forster Út Indiába című műve, ez a csodásan ármányos támadás a rádzs-elv ellen, amelyben gyökerestül forgatja ki a brit felsőbbrendűségbe és érettségbe vetett hitet, amely az indiai Brit Birodalom elsődleges igazolása volt. Két évvel később Forster apostol-mentora, Goldsworthy Lowes Dickinson, aki a „Népszövetség” kifejezést kitalálta, s megalapította a Népszövetség Egyesületet, Nemzetközi anarchia 1904-1914 címmel groteszken félrevezető beszámolót tett közzé a Nagy Háború előzményeiről, amelyben pompásan erősítette meg Keynes értekezésének politikai üzenetét.108 Bloomsbury külpolitikai elképzelései szerint 1918-ig Nagy-Britannia és Németország erkölcsileg teljesen ugyanazon a szinten állt, azután azonban az igazságtalan béke, a folytatódó imperializmus és fegyverkezés miatt (amelyek önmagukban a háború közvetlen okai voltak) Nagy-Britannia erkölcsileg alacsonyabb szintre került. A brit művelt rétegek zömének szemében lassan ez lett a mérvadó vélemény. Bloomsbury mélyebb értelemben is a nemzet mostanra uralkodóvá vált szellemiségét képviselte. Miként a régi nemesség megroggyant sorai, miként a parlagon hagyott hektárok, a segélyért álló sorok, Bloomsbury is nélkülözte az erő elvét. Különös, milyen gyakran fényképezték Strachey-t petyhüdtnek és letargikusnak, amint elnyúlik leengedett nyugágyában. Frank Swinnerton jegyezte fel, hogy első találkozásuk alkalmából „elernyedt, amikor egyenesen állt, és megroggyant, amikor ült. Mintha egyáltalán nem volna benne életerő.”109 „Mint valami elkábított gólya – írta Wyndham Lewis –, vonszolta nyakigláb testét szobáról szobára.” Maga Strachey bevallotta fivérének: „Fizikailag mindannyian túl gyöngék vagyunk ahhoz, hogy bármire lehetne bennünket használni.110 A Bloomsbury-csoportból kevesen házasodtak meg; s a fajfenntartás ösztöne pedig még azokból is hiányzott, akik nem voltak rabjai a „magasabbrendű szodómiának”. A kör fel volt háborodva, amikor Keynes máig titokzatos okok miatt feleségül vette az élettől duzzadó orosz táncosnőt, Ligyija Lopokovát. Talán még meglepőbb a Bloomsbury-csoport csekély termelékenysége, amiben furcsamód hasonlított Nagy-Britannia kimerült iparágaihoz. Maga Strachey összesen hét könyvet írt, ezek közül kettő összegyűjtött cikkeit tartalmazta. A MacCarthytól várt fő mű sohasem

E. M. Forster, Goldsworthy Lowes Dickinson (London 1934). Frank Swinnerton, The Georgian Literary Scene (London 1935), 291. 110 Holroyd, id. mű, 738, 571. –(202)– 108 109

készült el: többkötetnyi töredéket adott közzé, de eredeti könyvet egyet sem. Raymond Mortimer is ugyanezt a mintát követte. Forster, akit „vakondként” ismertek, szintén takaréklángon termelő író volt: csak hét regényt írt (kivéve a halála után megjelent homoszexuális művét, a Maurice-t). Azután, hogy 1946-ban a King’s College tanára lett, nem írt semmit. Vakondéletet élt majd negyedszázadon át, s csak néha, díjak átvételére jelent meg. A csoport egy másik tagja, a filozófus J. E. McTaggart, napi két-három órán ál tovább nem tudott dolgozni, ideje további részében könnyű regényeket habzsolt, hetente majdnem harmincat. „Fura, rákszerű tartással járt, hátát a falnak vetve.”111 Lowes Dickinson szintén aszott, letargikus alak volt kínai mandarinsapkájában. Virginia Woolf írta róla: „Milyen vékony sugárban eregeti a meleg levegőt Goldie elülső fogsorán át!”112 Maga Moore is gyakorlatilag terméketlenné vált a Principia után. Erejéből már csak műve népszerű változatára, egy tanulmánykötetre és előadásjegyzetekre futotta majd negyven évig hallgatott. „Tartok tőle, nincs mondanivalóm – írta Woolfnak –, amit érdemes volna elmondani; vagy ha van, nem tudom kifejezni.”113 Egyik apostoli tanulmányát a jellegzetes bloomsbury-i maximával fejezte be: „Valamennyi jó szokásunk közül, amelyeket kialakítunk magunkban, kétségtelenül nem szabad elhanyagolnunk a határozatlanság szokását.”114 Nem véletlen, hogy e nemzedék összes cambridge-i apostola közül az egyetlen teljesen életerős és túláradóan termékeny alak, Bertrand Russel, voltaképpen sohasem tartozott a bloomsbury-i csoporthoz. Bár pacifizmusukban, ateizmusukban, imperializmus-ellenességükben és általános haladó elképzeléseikben osztozott, erőtlen renyheségüket megvetette. Strachey-ről azt gondolta, hogy a homoszexualitás eltűrése érdekében torzította el Moore Principia Ethicáját. Mindenesetre a kérdéses művet gyenge tanulmánynak tartotta. „Nem igazán kedvel engem, igaz, Moore?” – tette fel a kérdést. Hosszú és lelkiismeretes töprengés után Moore válaszolt: „Nem.”115 Figyelemre méltó, hogy – Stracheytől eltérően – a Nagy Háborúban Russell valóban harcolt a pacifizmusért, s börtönbe is került emiatt. A brixtoni börtönben olvasta a Kiváló viktoriánusokat, s oly hangosan nevetett rajta, hogy „a tiszt bejött a cellámba, s emlékeztetett rá, hogy a börtön a büntetés helye.” Megfontolt ítélete szerint azonban a könyv felesleges, „egy áporodott lányiskola szentimentalitása árad belőle.”116 Négy házasságával, csillapíthatatlan éhségével a nők iránt, ötvenhat könyvével, Kingsley Amis, Father Figures (London 1966), 120. Uo., 121. 113 Holroyd, id. mű, 200. 114 Idézi Paul Levy, G. E. Moore and the Cambridge Apostles (London 1979), 176. 115 Alan Wood, Bertrand Russell: the Passionate Sceptic (London 1957), 87-88. 116 Holroyd, id. mű, 164-165. –(203)– 111 112

amelyek tematikai változatossága szinte példátlan egyetlen szerző tollából, a megélt tapasztalatok iránti gyógyíthatatlan szenvedélyével Russell, akit keményebb kőből faragtak, elütött a Bloomsbury-kör tagjaitól. A totalitarizmus iránti gyengéjükben sem osztozott. A fegyverszünet éjszakáján a Bloomsbury-csoport összefogott a Sitwellek új társaságával s a Wyndham Lewis által „céhes bolsevizmusnak” nevezett mozgalmukkal. Nem annyira a szövetségesek győzelmét ünnepelték, mint Lenin bölcsességét, hogy különbékét kötött, s ezzel, mint Osbert Sitwell mondta, „új Istent teremtett”. Az Adelphiben Strachey valóban táncra perdült, „oly szeretetreméltóan tántorgott, mint aki éppen transzból ébred” – miközben D. H. Lawrence morcosan ráncolta szemöldökét.117 Russell ebből nem kért volna. 1920-ban elment Oroszországba, látta Lenint, s kijelentette: a rendszer „szoros önkényuralmi bürokrácia, kémszolgálata kiterjedtebb és borzalmasabb, mint a cáré, arisztokráciája pedig éppoly arcátlan és érzéketlen.”118 Egy évvel később Kínában járt. Az ottani teljes közigazgatási és politikai káoszt látva ezt írta egyik barátjának: „Képzeld el,… hogy Lytton irányítaná a Birodalom és tsa céget, és akkor felfoghatod, hogyan kormányozták Kínát kétezer évig.”119 Különös, hogy a Külügyminisztérium éppenséggel Russell tevékenységétől és állítólagos felforgató megjegyzéseitől rémült meg. A hatalmon lévők rá sem hederítettek az Apostolokra, akiknek soraiból már olyan szélsőséges beállítottságú emberek kerültek ki, mint E. M. Forster mentora, a King’s College tanára, Nathaniel Wedd, aki Lionel Trilling szerint „cinikus, agresszív, mefisztói jellem volt, a káromkodásától mindenki vöröset látott.”120 Az 1930-as évek folyamán az Apostolok közül legalább négy szovjet kém került ki: Guy Burgess, Anthony Blunt, Leo Long és Michael Whitney Straight. Akkoriban azonban Russell nyilvános ellentmondó kedve – amely nyíltságában Oxfordhoz méltó volt – vonta magára a Whitehall figyelmét. Még a hajófedélzeten folytatott beszélgetéseit is kihallgatták, s egyszer még azt is fontolóra vették, vajon ne vegyék-e elő a háborús hatalmak (még nem visszavont) minisztertanácsi rendeletét annak érdekében, hogy letartóztassák és elszállítsák Sanghajból.121 A külügyminisztériumon belüli üldözési mánia ezen tüneteiben azoknak az embereknek a valódi aggodalma tükröződött, akik ismerték a tényeket, s komolyan elgondolkodtak Nagy-Britannia jövőbeli biztonságáról.

John Pearson, Facades: Edith, Osbert and Sacheverel Sitwell (London 1978), 124, 126. 118 Idézi Ronald Clark, The Life of Bertrand Russell (London 1975), 380. 119 Uo., 395. 120 Lionel Trilling, E. M Forster: a Study (London 1944), 27. 121 Clarke, id. mű, 386-387. –(204)– 117

Hatalmas birodalmat kellett védelmezni, s ehhez igen kevés eszköz állt rendelkezésre. Ez volt az egyik oka annak, hogy a külügyminisztérium gyűlölte az újabb általános elkötelezettségekkel járó Népszövetséget. A tory külügyi államtitkárok nem akartak hivatali helyiséget adni Robert Cecilnek, a népszövetségi ügyek miniszterének, s amikor az 1924-ben hatalomra került munkáspárti kormány végül is megadta ezt, a minisztériumi tisztviselők megakadályozták, hogy fontos táviratokba betekintése legyen.122 A rangidős brit politikacsinálók kelletlenül tudomásul vették, hogy az óriási Birodalom egybentartása lényegében blöffölésen múlik, s ügyes zsonglőrmutatványokat igényel. Úgy vélték, erre képesek is – még nem voltak defetisták –, „de igencsak rosszallottak mindenfajta „szabotázst a mieink részéről”. Ezért nem kedvelték az olyan embereket, mint Russell és Cecil, akik régi kormánypolitikus-családból származtak (az előbbinek nagyapja, az utóbbinak apja volt miniszterelnök), s ezért észnél kellett volna lenniük.123 A brit tervezőket különösen nyugtalanította az 1918-ban még egyeduralkodó királyi haditengerészet gyors ütemű abszolút, s még inkább relatív hanyatlása. A szárazföldi hadsereggel Nagy-Britannia mindig is szűkmarkúan bánt. Anna királynő kora óta azonban, kerül amibe kerül, a világ legnagyobb haditengerészetét tartotta fenn mint a birodalom fenntartásának előfeltételét. A tizenkilencedik század nagy részében ragaszkodott a „kéthatalmi mércéhez”, vagyis ahhoz, hogy haditengerészete ugyanolyan erős vagy erősebb legyen, mint bármely két másik hatalomé együttesen. Végül ez lehetőségeit meghaladónak bizonyult, de diplomáciai manőverekkel próbálta csökkenteni a kéthatalmi mércétől való bármely eltérés súlyát. 1902-ben például feladta az elszigetelődési politikát, s szövetségi egyezményt írt alá Japánnal; ezzel az volt a fő célja, hogy tengeri erőit jobban tudja az európai vizekre összpontosítani. A japán haditengerészetet nagyrészt brit segítséggel és brit tanácsok alapján teremtették meg. Az óriási ázsiai birtokokkal és érdekeltségekkel rendelkező Nagy-Britannia számára, amelynek e birtokok védelmére csak korlátozott eszközök álltak rendelkezésére, Japán igen fontos szövetséges volt. A háború alatt a nagy japán haditengerészet kísérte az ausztrál és új-zélandi erőket a háborús zónába: W. H. Hughes ausztrál miniszterelnök szerint, ha „Japán úgy döntött volna, hogy Németország oldalán harcol, majdnem biztos, hogy vereséget szenvedünk.”124

Barnett, id. mű, 174. John Darwin, „Imperialism in Decline? Tendencies in British Imperial Policy between the Wars”, Cambridge Historical Journal, XXIII (1980), 657-679. 124 Barnett, id. mű, 252. –(205)– 122 123

Amerika belépése a háborúba azonban szörnyű bonyodalmat okozott. Amerika és Japán egyre ellenségesebb szemmel néztek egymásra. Kalifornia faji törvényeket vezetett be a japán bevándorlókkal szemben, s 1906-1908-tól leállt a tömeges bevándorlás. A japánok ezért Kína felé fordultak, s 1915-ben megpróbálták protektorátusukká tenni. Az amerikaiak ennek is gátat akartak vetni – magukat tekintették Kína igazi védelmezőjének. Versaillesban Wilson felbosszantotta a japánokat, mert a Népszövetség alapító okiratába nem volt hajlandó beleírni a fajgyűlöletet elítélő cikkelyt.125 Ezután az amerikaiak tengerészeti politikájában a Csendes-óceán játszott kitüntetett szerepet. Nagy-Britannia számára ezért kiélezetten merült fel a kérdés: kit akartok barátnak, minket, vagy a japánokat? Nagy-Britannia számára jelentős dilemma volt ez. Amerika bizonytalan szövetségesnek látszott. Sőt, szigorúan véve egyáltalán nem is volt szövetséges. Vérségi kötelékek persze léteztek. De az angolszász eredetű fehér amerikaiak aránya már 1900-ra is a lakosság egyharmadára csökkent: legalább ekkora volt a létszáma a német származású amerikaiaknak – a 67 millióból 18.400.000.126 Amerika eredeti döntése, hogy nagy óceáni haditengerészetet építsen ki, leginkább Nagy-Britannia ellen irányult. Az Egyesült Államok voltaképpen még 1931-ben is háborút tervezett a Brit Birodalom ellen: „Haditengerészeti Alapterv Vörös (WPL22), 1931. február 15.”127 Ugyanakkor az Atlanti-óceán két partján intézmények egész hálózata kötötte össze a két nemzetet, az azonos nézetek és érdekek továbbra is mindkettő külpolitikájának alaptényei maradtak. Az angol-japán egyezmény megújítása 1922-ben vált esedékessé. Az amerikaiak meg akarták torpedózni a dolgot. A brit kormány megosztott volt a kérdésben. Curzon szerint Japán „könyörtelen és agresszív hatalom… szellemiségben a németekre hasonlítanak”; „semmiképpen sem altruista hatalom”. Lloyd George szerint a japánoknak „nincs lelkiismeretük”. Ám mindkét férfiú előtt világos volt, hogy az egyezményt meg kell újítani; ugyanígy gondolkodott a külügyminisztérium és a vezérkar is. Szintúgy a hollandok és a franciák, akik a saját gyarmataikra gondoltak. Az 1921-ben tartott Nemzetközösségi Értekezleten az ausztrálok és az új-zélandiak erőteljesen támogatták az egyezmény megújítását. Röviden, a térség minden érintett hatalma – Amerikát kivéve –, s mindenki, aki a brit kül- és

R. W. Curry, Woodrow Wilson and Far Eastern Policy 1913-1921 (New York 1957). 126 H. C. Allen, The Anglo-American Relationship since 1783 (London 1959). 127 Mikrofilm, AR/195/76 US Navy Operational Archives, Historical Section, Washington Navy Yard, Washington D. C. –(206)– 125

katonapolitika alakításában érdekelt volt, egyetértett abban, hogy az angoljapán szövetség stabilizáló, „szelídítő” tényező, s ezért fenn kell tartani.128 A dél-afrikai Smuts miniszterelnök viszont faji okokból ellenvéleményen volt. Szintúgy MacKenzie King kanadai miniszterelnök, a quebeci britellenes szavazóktól függő liberális politikus, akinek tanácsadója az angolgyűlölő O. D. Skelton, a kanadai külügyminisztérium állandó főnöke volt.129 Ez mintha felborította volna az egyensúlyt. Az egyezmény megújítása helyett elfogadták azt a washingtoni javaslatot, hogy a haditengerészeti tevékenység korlátozása céljából tanácskozást hívjanak össze Washingtonba. Az ausztrál Hughes kikelt magából: „Az angol-japán szövetség és a brit haditengerészet túlsúlya helyett egy washingtoni tanácskozást javasolnak?” A dolog még ennél is rosszabb volt. Magán az 1922-es tanácskozáson az amerikaiak haditengerészeti „szünnapot”, tömeges selejtezést javasoltak, a 35 ezer tonna feletti vízkiszorítású csatahajók kivonását (ami a brit szuperhajók végét jelentette), és a csatahajók arányának Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Japán között 5:5:3 arányban történő megállapítását irányozták elő. Amikor Beatty tengernagy, az admiralitás első lordja először megismerkedett a részletekkel, egy szemtanú szerint úgy pattant fel székéből, „mint valami bulldog, amely békésen alszik a napsütötte küszöbön, amikor egy arrajáró szappanügynök pimaszul hasba rúgja.”130 A japánok is utálták a javaslatokat, amelyet japánellenes angolszász összeesküvésnek tekintettek. Az indítványt mégis elfogadták. A szinte bármi áron történő leszerelés kényszere, s az ehhez kapcsolódó félelem, hogy Amerikát még jobban eltávolítják Európától, túl erősnek bizonyult. Japán viszont olyan engedményeket kért és kapott, amelyek még tovább rontottak a dolgon. Ragaszkodott hozzá, hogy Nagy-Britannia és Amerika egyezzen bele, hogy Szingapúrtól északra, illetve Hawaiitól nyugatra nem épít több nagyobb tengerészeti támaszpontot. Ez valójában lehetetlenné tette, hogy az amerikai flotta a brit, francia és holland birtokok gyors megsegítésére siessen, az azokat ért támadás esetén. S ami még fontosabb, az a tény, hogy Japán úgy érezte, ilyen engedményeket kell kérnie, Nagy-Britannia vonatkozásában azt jelképezte, hogy aktív barátból potenciális ellenséggé alakul át. Akkoriban ezt nem nagyon értették meg. Az egyik értetlen Winston Churchill volt: az Indiából jövő veszélyekre éberen figyelt ugyan, de a keletebbről érkezőkre mindig vak maradt. 1919 augusztusában mint hadügyi államtitkárnak kulcsszerepe volt a „tízéves szabály” kidolgozásában, amelynek értelmében a védelmi tervezés annak a

Barnett, id. mű, 252-265. Vincent Massey, What’s Past is Prologue (London 1963), 242. 130 H. C. Allen, id. mű, 737. –(207)– 128 129

feltevésnek a jegyében zajlott, hogy legalább tíz évig nem tör ki nagyobb háború. Az 1920-as években ezt „átmeneti” irányelvként alkalmazták, s valójában 1932-ig nem ejtették el. Mint pénzügyminiszter kiállt a haditengerészeti kiadások csökkentése, s különösen a mellett, hogy az 5:5:3 arányt a cirkálókra, a birodalom fenntartásának fő tengerészeti támaszaira vonatkoztassák: „Nem tarthatunk egy csomó buta kis cirkálót mondta Tom Jones államtitkár-helyettesnek –, ezek amúgy sem volnának jók semmire.”131 Az 1927-es tengerészeti tanácskozáson az admiralitás visszaverte ezt a támadást. 1930-ban azonban, amikor ismét a Munkáspárt került kormányra, elfogadták ezt az álláspontot, sőt, tulajdonképpen kiterjesztették a rombolókra és a tengeralattjárókra is. Az 1930-as évek elejére NagyBritannia, viszonylagos értelemben gyengébb tengeri hatalom lett, mint II. Károly uralkodásának legsötétebb napjai óta bármikor. A birodalmával sem tudott törődni. India nem az erő, hanem a gyengeség forrása volt, állandóan 60 ezer embert kötött le Nagy-Britannia kis létszámú szárazföldi hadseregéből. A gazdag domíniumok Churchill szigorú gondnoksága alatt még Nagy-Britanniánál is jobban szűkölködtek. Haderejük kicsi, és reménytelenül rosszul felszerelt volt. Az 1925-26-os Védelmi Fehér Könyv kimutatta, hogy míg Nagy-Britannia csupán évente és fejenként 51 shillinget költött haderejére, addig Ausztrália csupán ennek a felét, 25 shillinget, ÚjZéland 12 shilling 11 pennyt, Kanada pedig csupán 5 shilling 10 pennyt. Az 1930-as évek elejére ez a három ország gyakorlatilag a teljes egyoldalú leszerelés programját hajtotta végre. Ausztráliának csak három cirkálója és három rombolója volt, légiereje mindössze hetven repülőgépből állt. ÚjZélandnak két cirkálója volt, légiereje gyakorlatilag semmi. Kanada négy rombolóval büszkélkedhetett, szárazföldi hadereje 3.600 katonából állt. Hadirepülőgépe egyetlenegy volt – azt is a Királyi Légierőtől kölcsönözte.132 Ami a Távol-Keletet illeti, Nagy-Britannia sem volt sokkal gondoskodóbb. A szingapúri modern haditengerészeti támaszpont építését Churchill sürgetésére öt évvel elhalasztották. A történelem tanúsága szerint takarékossági okokból vagy a leszerelés iránti altruisztikus szenvedélyüktől vezérelve még értelmes, jól tájékozott és eltökélt emberek is becsapják magukat a realitásokat illetően. 1924. december 15-én Churchill figyelemre méltó levelet írt a miniszterelnöknek, amelyben kizárja, hogy a birodalmat bármilyen veszély fenyegethetné Japán részéről. Oldalról oldalra haladva, minden statisztikai bizonyítékát és ékesszólását felsorakoztatva igyekszik meggyőzni az amúgy is természeténél fogva kellően pacifista és önelégült Baldwint, hogy a Japánnal való háború teljességgel kizárt: „Nem hiszem, hogy ennek a mi életünkben a legcsekélyebb esélye is volna. A Csendes-óceán felett a Washingtoni 131 132

Gilbert, Churchill, V., 69-70. Barnett, id. mű, 217-218. –(208)–

Szerződés uralkodik… Japán a világ másik végén van. Semmilyen módon nem képes veszélyeztetni létfontosságú biztonsági érdekeinket. Semmi oka, hogy összeütközésbe kerüljön velünk. »Lerohanni Ausztráliát?« Biztos vagyok benne, hogy erre soha, még a gyermekeink által előrelátható legtávolabbi jövőben sem kerülhet sor… a Japánnal való háború nem olyan lehetőség, amelyet értelmes kormánynak figyelembe kellene vennie.”133

133

Gilbert, Churchill, V. (kiegészítő kötet), I. rész, 303-307. –(209)–

V. Förtelmes papi uralom, égi káosz Miközben Winston Churchill arról biztosította a letargikus Baldwint, hogy Japán nem jelent bajt, azalatt a japán gazdaság gyors növekedése minden más nemzetet lekörözött, a lakosság évi egymillió fővel szaporodott, uralkodója pedig nemcsak istenkirály, hanem őrült is volt. A régi Meidzsicsászár, aki alatt Japán belépett a modern világba, egészség és szépség tekintetében is gondosan választotta ki asszonyait, s esténként selyemkendőt ejtett annak lábához, akit aznap éjjelre ágyába fogadott. A legtöbb így nemzett gyermek mégis betegesnek született, orvos keze viszont nem érinthette isteni személyüket. A császár örököse, Josihito, aki elvben 1926-ig uralkodott, nyilvánvalóan labilis személyiség volt. Bár uralkodói neve, Taisho „nagy igazságosságot” jelentett, viselkedésében dührohamok váltakoztak (ilyenkor ostornyéllel csépelte a körülötte lévőket) szorongásos rohamokkal, amikor attól rettegett, hogy meggyilkolják. Hatalmasra növesztett bajuszával kérkedett, ezzel utánozva bálványát, II. Vilmos német császárt, a díszszemlén azonban leesett a lováról, s amikor megszemlélte katonáit, hol ütlegelte, hol megölelte őket. Utolsó országgyűlési megjelenése alkalmából tekercsbe göngyölte a beszédét, s távcsőként használva bagoly módjára bámulta a hajlongó képviselőket. Ezután fia, a „sova” („felvilágosult béke”) néven ismert Hirohito javára lemondatták; utóda félénk teremtmény volt, akit kizárólag a hal biológia érdekelt. A család összes fontos férfi tagjához hasonlóan ő is félt a gyilkosoktól. Az államférfi Ito herceg okosan egy életerős gésát vett feleségül, aki úgy védte meg a gyilkos szándékú szamurájoktól, hogy a háza lomkamrájába tuszkolta, és fölé kucorodott (a herceget végül mégis elkapták).1 A modern Japánt tanulmányozó nyugati tudós nem képes szabadulni az érzéstől, hogy az ország annak a holisztikus elvnek esett áldozatául, amelynek értelmében a politikai események és az erkölcsi törekvések a világon mindenütt éreztetik hatásukat. Japánt megfertőzte a Nyugat relativizmusa, aminek következtében saját gyengeségei mértéktelenül elburjánoztak, s így a huszadik századi rém drámának egyenesen a közepébe csöppent. A modern kor kezdetén Japán még igen távoli ország volt, bizonyos szempontból közelebb állt az ókori egyiptomi társadalomhoz, mint a reneszánsz utáni Európáéhoz. A császárt, a Tennót ara-hito-gaminak tekintették: „embernek, az élő jelenben lévő személynek, aki uralkodik a föld és népe felett, aki azonban egyszersmind isten is.”2 Az első Tenno i. e. 660ban, az egyiptomi huszonötödik dinasztia idején kezdte uralkodását, s a vonal, néha örökbefogadás útján, megszakítás nélkül folytatódott két és fél 1 2

L. Mosley, Hirohito: Emperor of Japan (London, 1966), 2, 21, 23 lábjegyzet. David James, The Rise and Fall of the Japanese Empire (London, 1951), 175. –(210)–

évezreden át. Messze a legrégebbi uralkodóház volt a világon, ami a dinasztikus borostyánkőbe zárva furcsán archaikus folyamatosságot jelentett. A tizenhatodik században „India apostola”, Francis Xavier* kitartásuk és állhatatosságuk miatt a keresztény térítés eszményi tárgyainak tekintette az általa látott japánokat. A misszionáriusok belső vitái azonban oda vezettek, hogy Japán elutasította a kereszténységet. A tizenhetedik század második negyedében légmentesen elzárkózott az európai világtól. Egyáltalán nem vette át az egyéni erkölcsi felelősségnek a zsidó-keresztény hagyományban gyökerező koncepcióját, és sokat megtartott a kollektív felelősségre vonhatóság gondolatából, amely annyira jellemző az ókori világra. Az 1850-es években a Nyugat erőszakkal utat nyitott ebbe a magába zárkózott társadalomba. Egy évtizeddel később a japán uralkodó osztály nagy része, félve a gyarmatosítástól vagy attól, hogy az ország Kína sorsára jut, közösen arra az elhatározásra jutott, hogy felülről kezdeményezett forradalmat hajt végre, átveszi mindazokat a nyugati módszereket, amelyek az önálló fennmaradáshoz szükségesek, s hatalmas „modern” nemzetté alakul át. Az 1868. január 3-án bevezetett úgynevezett Meidzsi-restaurációt, amely eltörölte a sógunátust, azaz a várurak uralmát, és a császárt kiáltotta ki tényleges uralkodónak, azzal a tudatos szándékkal hajtották végre, hogy Japánt fukoku-kiohei-vé, „erős hadsereggel rendelkező gazdag országgá” változtassák. Fontos megértenünk, hogy Japánnak ez az elhatározása, hogy belép a modern világba, kezdettől fogva magába foglalt egyfajta fenyegetést, s legalább annyira az idegengyűlölet, mint a csodálat váltotta ki. A japánok mindig hajlottak az utánzó átvételre, ám tisztán a hasznosság szintjén, ami kulturális szempontból felületesnek mondható. Nagy újító szomszédjától, Kínától vette át a szertartásokat, a zenét, a konfuciánus klasszikusokat, a taoista mondásokat, a buddhista spekuláció típusait, a tantrikus misztériumokat, a Szung-festészetet, a kínai verselést és naptárkészítést. A Nyugattól most nekilátott átvenni a technológiát, az orvostudományt, a közigazgatási és üzleti eljárásokat, továbbá az új gyakorlatnak megfelelő ruházatot. A kínai civilizáció társadalmi struktúráját és etnikai kereteit azonban nagyrészt elvetette; s bár Japán a gyakorlatban igen falánknak bizonyult a nyugati eszközök átvételében, kevés érdeklődést mutatott a nyugati célok iránt: a klasszikus antikvitás vagy a reneszánsz humanizmus eszményei alig hatottak rá.3

*

3

Xavéri Szent Ferenc (1506-1552), jezsuita szerzetes, minden idők egyik legnagyobb keresztény misszionáriusa. Lásd Kurt Singer, Mirror, Sword and Jewel: a study of Japanese characteristics (London, 1973), 98-100. –(211)–

Tulajdonképpen figyelemre méltó, hogy Japánt a modern újdonságok és nem a régi igazságok vonzották. A japánok bizonyos értelemben mindig modern gondolkodásúak voltak: „a történelem előtti kor óta modernek”.4 A trükköket és csecsebecséket, a technikát és a látványos dolgokat úgy habzsolták, ahogy a társasági nő veszi át a múló divatokat. Kulturális mintáik viszont teljesen érintetlenek maradtak: a legjellegzetesebb japán kulturális alkotásoknak nincsen kínai előzményük. Hasonlóképpen, a tizenkilencedik század közepétől kezdődő nyugati behozatal is szinte teljesen érintetlenül hagyta Japán társadalmi szövetét.5 A hosszan tartó japán elszigeteltség higgadtságot sem termett. Éppen ellenkezőleg. Japánból teljesen hiányzott a Kínára jellemző passzivitás és fatalisztikus belenyugvás. Igen eltérő országokról, teljesen más népekről van szó. Gyakran mondják, hogy a kínaiak a térben, a japánok az időben élnek. Kína, a nagy északi síkságon, amelyben civilizációja gyökerezik, nagyszabású, rendezett kozmológiát teremtett, s megelégedett azzal, hogy kivárja annak lassú fejlődését. Az életben a legtöbb keleti kultúrához hasonlóan visszatérő köröket látott. Japán viszont, inkább az ókori Görögországhoz hasonlóan, egy sor pókhálószerűen szétágazó fonál mentén csoportosuló szigetből állt, gondolkodásmódját tekintve pedig szinte nyugati jellegű volt: a lényeget az egyenes vonalú fejlődésben, a lépések közti megtervezett sebességben látta. A japán időfogalom s az idő sürgetésének érzése a nem-nyugati kultúrák között szinte egyedülálló volt, s összhangban állt a dinamizmus társadalmi hangsúlyozásával.6 Japán éghajlatában is volt valami nyughatatlanság, éppoly változékony és megjósolhatatlan, mint Britanniáé, de sokkal hevesebb. A szigetek a szubtrópusi zónától a szubarktikus zónáig nyúlnak; keleti monszunesők és nyugati ciklonok egyszerre jelentkeznek. Mint Kurt Singer német tudós mondta: „Ezt a szigetcsoportot szakadatlanul földrengések rázkódtatják meg, viharok korbácsolják, eső árasztja el, felhők és ködök kerítik be… A létezés e formája felett nem a tér, hanem az idő, a tartam, a spontán változás, az állandó mozgás uralkodik.” Vannak japánok, akik szerint az éghajlati szélsőségek gyors egymásutánja segít megmagyarázni a nemzet magatartásában mutatkozó heves ingadozásokat.7

Fosco Maraini, Japan: Patterns of Continuity (Palo Alto, 1971), 191. Chie Nakane, Japanese Society (London, 1970), 149. 6 George Macklin Wilson, „Time and History in Japan”, in Special Issue, „Across Cultures: Meiji Japan and the Western World”, American Historical Review, 1980 június, 557-572. 7 Singer, id. mű, 147.; Tetsuro Watsuji, A Climate: a Philosophical Study (Tokyo, 1961 ). –(212)– 4 5

Ezek a nemzeti sajátosságok, továbbá az, hogy Japán iparosítását az elit tudatos döntései alapján felülről kényszerítették ki, segítenek megérteni az ország megdöbbentően gyors előrehaladását. Nem a piaci erőkre adott spontán reakcióról volt szó, hanem olyan rendkívüli nemzeti közmegegyezésről, amely látszólag ellenvélemény nélkül valósult meg. A folyamat ezért jobban emlékeztetett az 1914 előtti orosz államkapitalizmusra, mint a nyugati liberális kapitalizmusra, bár azok az osztályellentétek, amelyek a cári Oroszországot szabdalták, Japánban nem voltak jelen. A Tennónak és udvarának vezetésével a gumbatsu, vagyis a katonai vezetők és a zaibatsu, az üzletemberek szoros összhangban működtek a „gazdag ország-erős hadsereg” programnak megfelelően. Két emberöltő folyamán hatalmas ipari csoportok jöttek létre (Mitsui, Mitsubishi, Jaszuda, Sumimoto), s szubvenciók és szerződések révén valamennyi szorosan kapcsolódott a Meidzsi-kormányzathoz és a fegyveres erőkhöz. Az 1914-1918-as háború, amely Japánt megfosztotta hagyományos európai szállítóitól, ugyanakkor új piacokat nyitott meg előtte, felgyorsította az önállóság és az érett iparosodottság felé tartó fejlődést. A hasznos hajótér másfélről hárommillió tonnára növekedett. A gyáripari termelés indexe az 1915-19-es 160-as átlagról 1925-29-re 313-ra ugrott, a külkereskedelmi index (az 1913-as értéket 100-nak véve) 1919-ben 126-ra, 1929-ben pedig 199-re növekedett, az export 127-ről 205-re nőtt az 1920-as évek során. 1930-ra Japán lakossága 64 millióra rúgott, ami pontosan a duplája annak, amekkora az 1868-as felülről vezérelt forradalom kezdetén volt. Az ország ekkorra már jelentős ipari hatalomnak számított.8 A Japánban végbement forradalmi fejlődést például a törökországival összevetve – ahol 1908-tól szintén felülről kezdeményezték az átalakulást –, könnyen felismerhető, mekkora előnyökkel jár a szigetországi lét: természetes határok, homogén faji, vallási és nyelvi összetétel, s nem utolsósorban a kívülállókkal szembeni egység erős és régen meggyökeresedett hagyománya – Törökország mindezeket nélkülözte.9 Japánnak volt egy további fontos gazdasági előnye is, amelyet akkoriban (és azóta) gyakran figyelmen kívül hagynak: rendkívül fejlett befogadókészsége, amihez a többszázezres képzett munkaerő éppúgy hozzátartozott, mint a munkahelyi fegyelem évszázados hagyománya. Japánnak azonban az ősi struktúrákból fakadóan alapvető gyengéi is voltak. 1945-ig nem létezett állandó jogrendszer. Maximák, viselkedési szabályok, képírásjelekben kifejezett igazságosság-fogalmak szabták meg az

8

9

W. G. Beasley, The Modern History of Japan (London, 1963-as kiadás), 212217. Robert E. Ward és Dankwart A. Rustow (szerk.), Political Modernization in Japan and Turkey (Princeton, 1964). –(213)–

életet – pont úgy, mint az ókori Egyiptomban. Igazi büntető törvénykönyve azonban nem volt, sem törvény által szabályozott jogrendszere, sem bíróság ellenőrzése alatt álló polgári joga. A hatalom és a neki alávetettek közötti viszony gyakran fontos kérdésekben is rejtve maradt. Bizonytalan volt maga az alkotmány is. Nem rendelkezett a jogok és kötelességek egyértelmű rendszeréről. Ito herceg, aki a Meidzsi-alkotmányt megfogalmazta, megjegyzéseket írt annak jelentéséről; ez a könyv azonban vitatott maradt, s hivatalosan gyakran nem is fogadták el. A törvény nem uralkodott. De hogyan is uralkodhatott volna egy teokráciában? Ám vajon teokrácia volt-e Japán? Ito szerint a múltban igen, de a jelenben már nem; mások másként gondolták. A kérdés eldöntetlen maradt, miként sok más jogi és alkotmányos ügy is 1946-ig, amikor a császár nyilvánosan bejelentette, hogy nem isten. A japán rendszer némileg mindvégig homályos és mesterkélt maradt. A becsület például fontosabbnak számított a hierarchiánál. Néha helyesebbnek látszhatott figyelmen kívül hagyni a törvényt (bármilyen volt is), és nem engedelmeskedni a fensőbbségnek. De hogy mikor, azt senki sem tudta megmondani, csak ha eljött az alkalom. Ilyenkor közmegegyezésre kell törekedni, s a kollektív tudat majd megítéli a dolgot. Aktív kisebbségek ezért, különösen a fegyveres erőknél, gyakran képesek voltak szembeszállni parancsnokaikkal, akár a császárral is, s ehhez a közvélemény jóváhagyását is megszerezték.10 A helyes és helytelen, törvényes és törvénytelen, törvény és rendbontás közötti abszolút határvonal hiánya különösen sebezhetővé tette Japánt az első világháború után nyugatról táplált relativizmussal szemben. Ennek a fogyatékosságnak azonban mélyebb gyökerei is voltak. Amikor 1868-ban Japán gyakorlati útmutatásért ismét Európa felé fordult, a nemzetközi viselkedés normáit éppúgy kereste, mint a technológiát. És mit talált? Bismarcki reálpolitikát. Majd következett az Afrikáért folyó tülekedés, a fegyverkezési verseny, Ludendorff hadigépezetének kegyetlensége, s az erőszakkal szerzett hatalom kultusza, amely Lenin diadalmas puccsában érte el tetőpontját. A japánok megfigyelték, hogy bármennyire arcpirító az európaiak viselkedése, azt mindig valamilyen meggyőződés rendszerre hivatkozva igazolják önmaguk előtt. Ezért, hogy megerősítsék lelküket egy rideg, versengésen alapuló világban, ideológiáikat az európai hasznosság-elvvel összhangban frissítették fel. Voltaképpen egy új államvallást és uralkodó erkölcsöt találtak fel, amelyek sintó, illetve busidó néven váltak ismertté. Vallási ügyekben a japánok addig szinkretikusak voltak: egyes elemeket átvettek különböző kultuszokból, s azokat meghatározott célokra használták – buddhizmus, taoizmus, konfucianizmus vagy akár a kereszténység –, s

10

Singer, id. mű, 57-58., 71 skk. –(214)–

nem törődtek belső logikájukkal vagy következetességükkel. Igaz, japán nyelvű évkönyvek már Jomej Tenno (i. e. 587-585) uralkodása idején említik Shintót. A pogány istent jelölte, az ősi napistenekre és napistennőkre, az ősök kezdetleges imádatára és az isteni uralkodók eszméjére vezethető vissza. A sintóizmus kevésbé kifinomult volt, mint a buddhizmus és a többi nagy keleti vallás, s a japán vallási kultúra számos eleme közül csak az egyiket alkotta. Sajátosan és teljes mértékben japán volt azonban, ezért össze lehetett házasítani a nemzeti törekvésekkel. A Meidzsi-forradalom alatt ezért tudatos döntés született arról, hogy államvallássá tegyék. 1875-ben hivatalosan is leválasztották a buddhizmusról, és kodifikálták. 1900-ban a sintó szentélyeket a belügyminisztérium hatáskörébe vonták. Bevezették a császár kötelező imádatát, különösen a fegyveres erőknél, és az 1920-as évektől valamennyi iskolában elkezdték tanítani a kokumin dotokut, a nemzeti etikai szabályrendszert. Minden egyes japán katonai győzelmet vagy birodalmi előrelépést követően (ilyen volt például az 1904-5-ös háborúban Oroszországra mért vereség) újra megerősítették és továbbfejlesztették az államvallást; a folyamat jellemzően 1941-ben érte el tetőpontját, amikor Japán belépett a második világháborúba, s az egész nemzet számára egyéni, népi és nyilvános vallási szertartásokat vezetett be. Röviden, a sintó kezdetleges, elavult és kisebbségi kultuszból a modern, totalitárius állam támaszává alakult át; különösen visszataszító fintora a történelemnek, hogy a vallást, amelynek a kor evilági borzalmaival kellett volna szembeszállnia, éppen ezek szentesítésére használták fel. S ez még nem minden. A sintót, mint a terjeszkedő nacionalizmus vallását tudatosan aládúcolták a lovagi önzetlenség régi szabályrendszere, a busidó egyfajta felfrissített és militarizált változatával. A század elején egy szamuráj professzor, Inazo Nitobe így határozta meg a busidót: „légy elégedett a helyzeteddel, fogadd el születésedtől visszafordíthatatlan státusodat, s ezen a neked juttatott állomáson műveld magad, légy hűséges a család fejéhez, becsüld meg őseidet, tested és lelked művelésével és fegyelmezésével képezd magad a harci művészetekben.”11 A huszadik századig azonban kevés utalást találunk a busidóra. Egyesek még a létezésében is kételkedtek. Hall Chamberlain professzor 1912-ben megjelent, Egy új vallás feltalálása című tanulmányában ezt írta: „A busidó mint intézmény vagy mint szabályrendszer sohasem létezett. A róla szóló beszámolók merő koholmányok, főleg külföldi fogyasztásra készültek… Körülbelül tíz évvel ezelőttig a busidó ismeretlen volt.”12 Esetleg nagyon kevés emberhez eljutó vallási gyakorlatsort jelentett. Mindenesetre az 1920as években a katonai becsület szabályrendszereként kezdték népszerűsíteni, I. Nitobe, Bushido (London, 1907); lásd még Sir George Sansom, Japan: a Short Cultural History (New York, 1943), 495. 12 B. Hall Chamberlain, Things Japanese (London, 1927), 564. –(215)– 11

a szélsőséges nacionalizmussal és militarizmussal azonosították, s a legmegdöbbentőbb cselekedetek, először egyének legyilkolása, majd tömeges kegyetlenkedések és tömeggyilkosságok igazolására szolgált. A „busidó lovagjai” a totalitárius sintóizmus harcias vezetői voltak, keleti kontextusban Lenin és Mussolini „élcsapatának”, az európai fekete- és barnaingesek s a csekisták megfelelői. Bennük testesült meg – Niobe szerint – „országunk parancsoló erkölcsi ereje… a japán faj erkölcsi ösztöneinek teljessége.”13 Íme egy olyan, hangnemében felszínesen moralizáló, gyakorlatilag teljesen relativisztikus fogalom, amely veszedelmesen hasonlított arra, amit Lenin „forradalmi lelkiismeretnek”, Hitler pedig a „párt magasabb erkölcsiségének” nevezett. A militarizmusnak és az erőszaknak ezt az új metafizikáját, amely ebben a megszervezett formában kétségtelenül előzmények nélküli a japán történelemben, a nyugati politikai intézmények módszeres kiépítésének kellett kísérnie. 1876-ban feloszlatták a szamurájok osztályát, elvesztették illetményüket és a kardhordásra való jogukat; a rákövetkező évben leverték az utolsó feudális lázadást. Az 1870-es években nyugati stílusú pártokat és újságokat vezettek be, 1884-ben létrehozták az új, brit mintára teremtett nemességet, bárókkal, vikomtokkal és márkikkal, majd a következő évben létrejött a kormányzati kabinetrendszer. Az 1890-es első országgyűlésre a 40 milliós lakosságból csak 400 ezren szavazhattak. 1918-ban a „háromjenes adóhatár” ezt a számot 3 és félmillióra emelte a 60 millióból. 1925-ben Japánban elfogadták a férfiak szavazati jogáról rendelkező törvényt, amely szavazati jogot adott minden harmincöt év feletti férfinak, ezzel a választásra jogosultak száma 13 millióra emelkedett. A demokráciával párhuzamosan azonban tekintélyelvű intézmények is létrejöttek. 1875-ben rendkívül korlátozó jellegű sajtótörvényt hoztak. 1880-ban megvalósították a politikai pártok rendőri ellenőrzését. Az 1889-es alkotmány tudatosan korlátozó jellegű volt, hogy – mint szerzője, Ito herceg írta – „szilárd szervezetet és hatékony közigazgatási tevékenységet” teremtsen.14 A parlamentet a nagyhatalmú felsőház ellensúlyozta, a kormányt pedig a genro intézménye: ide azok a volt miniszterelnökök és államférfiak tartoztak, akik közvetlenül a Tennónak adtak tanácsokat. A legfontosabb talán az 1894-ben megfogalmazott és 1911-ben megerősített rendelkezés volt, hogy a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet minisztereinek a megfelelő vezérkar által kinevezett hivatásos tiszteknek kell lenniük. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet nem állt politikai ellenőrzés alatt (a vezérkari főnököknek

13 14

In: William Stead (szerk.), Japan by the Japanese (London, 1904), 266, 279. Ito Hirobumi, „Some Reminescences” in S. Okuma (szerk.), Fifty Years of New Japan, 2 kötet (London, 1910), I., 127. –(216)–

közvetlen bejárásuk volt a Tennóhoz), hanem azt is, hogy valójában bármelyik szolgálat, amennyiben megtagadta saját miniszterének kinevezését, megvétózhatta a polgári kormányzat döntéseit. Ezzel a felhatalmazással gyakran éltek is, a háttérben pedig mindig ott fenyegetett. A kormány ennélfogva valójában csak a polgári ügyekért felelt, a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet önállóan vitte ügyeit, amelyek gyakran és az 1920-as évektől egyre inkább befolyásolták a külpolitikát. Mivel a szárazföldi sereg és a haditengerészet nem állt polgári ellenőrzés alatt, s a csapattisztek nem szükségképpen érezték becsületbeli kötelességüknek, hogy engedelmeskedjenek Tokióban lévő névleges feletteseiknek, voltak időszakok, amikor Japán közelebb állt a katonai anarchiához, mint bármely másfajta rendszerhez. A probléma az volt, hogy Japánban csak lassan fejlődött ki az a fajta civil tudat, amely Európában a városi élet és a polgári jogfogalom terméke volt. Maga a város is importált termék volt. Tokió is, egészen a legutóbbi időkig, falvak hatalmas konglomerátumának számított. Polgárainak vidéki – és. nem városi – reflexei és kötődései voltak. Bár a Meidzsi-forradalom megszüntette a feudalizmust, az fattyú formában tovább élt. Mindenki, a legmagasabban állóktól lefelé csak mint valamely klán vagy bacsu részeként érezte biztonságban magát. A japánok számára megszokott volt és maradt, hogy tágabb környezetükre is kiterjesztik a családi viselkedés mintáit. A habatsu, „állandó csoport” kifejezést alkalmazták minden új tevékenységi formára, mihelyt az létrejött: festészeti, birkózó- vagy virágrendező iskolákra; majd 1868 után az iparvállalatokra, s 1890 után a politikára. Az ojuban-kobun japán kifejezés, amely szülő-gyermek vagy főnök-beosztott viszonyt jelöl, vált ennek a fattyú feudalizmusnak az összetartó erejévé a politikában: a zsákmányban való részesedésért bizonyos szolgálatokat tesznek vagy hűséget tanúsítanak. A japánok tulajdonképpen nem tettek világos különbséget családi és nemcsaládi csoportok között, mivel az örökbefogadás révén meghosszabbított családi vonalat sokkal fontosabbnak tartották, mint a vérségi kapcsolatokat.15 Ozaki Jukio, a legszívósabb japán politikus, aki már az 1890-es első általános választásokon is részt vett, és az első 1945 utáni parlamentben is ott ült, 1918-ban azt írta, hogy Japánban „a politikai pártok, amelyeknek kizárólag elvek és politikai nézetek mentén kellene létrejönniük és felbomlaniuk, valójában személyes kapcsolatok és érzelmek függvényei; a pártvezér és a párttagok közötti viszonya feudális úr és csatlósai közötti kapcsolatra hasonlít.”16 A közös gazdasági érdekeken alapuló baloldali tömegpártok hozhattak volna változást ebben a mintában. Az 1925-ös törvény a béke megőrzéséért, amelyet egyébként ugyanabban az Chie Nakane, Kinship and Economic Organization in Rural Japan (London, 1967); és uő., Japanese Society (London, 1970). 16 Ozaki Yukio, The Voice of Japanese Democracy (Yokohama, 1918), 90 skk. –(217)– 15

évben hoztak, amikor az általános férfi választójogot bevezették, akkora hatalommal ruházta fel a rendőrséget a marxista felforgatás elleni harcban, hogy ezzel hatékonyan akadályozták meg ilyen pártok kialakulását. 1945 utánig nem volt olyan baloldali párt, amely valaha is több szavazatot szerzett volna 500 ezernél. Ennek következtében a japán politikai pártok tulajdonképpen törvényesített maffiák voltak, tiszteletreméltónak nemigen voltak nevezhetők, s nem kínáltak erkölcsi alternatívát a totalitárius formára átszabott hagyományos intézményekkel szemben. A korrupció mindenütt jelen volt, mivel a választások költségesek voltak (egy parlamenti hely a két háború közötti időszakban 25 ezer dollárba került), a fizetség pedig kicsi. A korrupció a nemesi címek adásvételétől az Oszaka új bordélynegyedében folyó telekspekulációig terjedt. A két fő párt közül a Seijukait a mandzsúriai vasúttársaság, a Kensekait a Mitsubishi pénzelte, mindkettő törvénytelenül. A kiemelkedő politikai vezetők közül hármat, Harát (az első közembert, akiből miniszterelnök lett), Jamamotót és Tanakát találtak vétkesnek jelentős korrupciós ügyben.17 A politikusok a busidó-katonákkal ellentétben nem nyújtottak vonzó látványt. Gyakran csatároztak egymással, de ezek csak illetlen dulakodások voltak a parlamentben, néha felbérelt haramiák segítségével. Egy angol szemtanú 1928-ban így írt róluk: „Felhevült úriemberek, küllemre frakkban, de belülről bőséges szakéadagoktól feltüzelve üvöltöznek és vagdalkoznak, az érvek gyakran abba torkollnak, hogy az illető felrohan a szónoki emelvényre, s akadálytalan harcban levonszolja a mindenkori házelnököt.”18 Mi több, a fattyú-feudalizmus nemcsak a parlamentben maradt fenn, hanem azon kívül is virágzott, titkos társaságok formájában, amelyek a politikai tevékenység egy másik, nemdemokratikus, alkotmányellenes, a közvetlen cselekvésre épülő, az érvek helyett fegyvereket használó formáját alkották. Amikor a szamurájok elvesztették illetményüket, vagy munkát kellett találniuk, vagy bandákba verődtek, s annak kínálták fel szolgálataikat, aki a legtöbbet ígérte. 1881-ben egy csoportjuk létrehozta a Geniosát, az első titkos társaságot, amely közvetve rögvest a politika színterére lépett: orgyilkosokat kínált fel a parlamenti választások meghamisítására vagy a rivális jelöltek meggyilkolására. 1901-ben a Geniosa egyik tagja, Mitsuru Tojama megalapította a hírhedt Kokurjukait vagy Fekete Sárkányt, számtalan erőszakos, ultranacionalista szekta mintapéldáját. A bandák azonban igazán az 1914-18-as háború befejeződése után kezdtek terjeszkedni, amikor szinte az egész világon a politikai erőszak kora következett el.

17 18

Beasley, id. mű, 226-227. A. M. Young, Japan under Taisho Tenno (London, 1928), 280. –(218)–

Nem tudni, vajon a japánok a weimari Németországról vagy Mussolini Olaszországáról vették-e a mintát. Annyi kétségtelen, hogy az európai fasisztákhoz hasonlóan ők is a lenini erőszakkal indokolták az erőszakos viszontválaszokat. Nyugtalanító volt az átfedés e társaságok és az alkotmányos politika, s ami a legijesztőbb, a hadsereg között. Az 1919-ben alapított Dai Nihon Kokusuikai, a Japán Nemzeti Lényeg Társasága például – amely a sintó és a busidó totalitarizált formáiból vett fogalmakat használt – három eljövendő miniszterelnököt és több tábornokot tudhatott tagjai között. Pedig ez még aránylag tiszteletreméltó társaság volt. Mások puszta orgyilkos bandák voltak. Néhány közülük ugyanabban az értelemben volt radikális, ahogy a forradalmi szindikalisták Olaszországban, vagy a korai nácik Németországban. A Kita Ikki által 1919-ben alapított Juzonsha például az ipar államosításának és a nagy földbirtokok felosztásának nemzetiszocialista tervét javasolta, hogy Japánt felkészítsék „Ázsia vezetésére”, mert az ország terjeszkedése csak Nagy-Britannia („a milliomos”) és Oroszország („a nagy földbirtokos”) rovására valósítható meg, amennyiben Japán a „nemzetek proletariátusának” élére áll. Más radikális társaságok is léteztek: az agrárnacionalisták, akik teljesen le akarták rombolni az ipart, és az Inoue Nisho által vezetett Ketsumedian, akik nagyiparosok és pénzemberek meggyilkolására szövetkeztek.19 Gyakorlatilag valamennyi társaság maga is gyilkolt – vagy rendkívül elnézően viszonyult a gyilkosságokhoz. Azt lehetne mondani, hogy bár a feudális lázadás fogalma az 1870-es években kihalt, a gyilkosság ennek folytatása volt más eszközökkel. A szamurájok mint osztály már nem érvényesíthették akaratukat, de egyes csoportjaik fenntartották maguknak a jogot, hogy politikai kifogásaiknak ne a szavazóurna segítségével adjanak hangot, hanem karddal és tőrrel, majd miután az 1920-as években népszerűvé vált, Thomson-géppisztollyal. A szamurájok tulajdonképpen mindig gengszterkulik segítségével tartották rémületben parasztjaikat: Most modernizált kaijaikat, bandáikat bérelte fel a gumbatsu vagy a zaibatsu, hogy rákényszerítsék akaratukat a miniszterekre. Ennél is veszélyesebb volt, hogy 1894-re a kaik együttműködtek a Kempei-Taijal, a különleges állambiztonsági rendőrséggel. Ez utóbbi tagjai közvetlenül a Császári Főparancsnokság, s nem a kormány alá tartoztak, hivatalos vádirat vagy letartóztatási parancs nélkül 121 napig tarthattak fogva bárkit, s fel voltak hatalmazva arra, hogy kínzással csikarjanak ki vallomásokat. A Kempei-Tai gyakran a kaik titkos feljelentése alapján tartóztatott le egyes személyeket.20 A bandák voltaképpen igen sokrétű szerepet játszottak a japán társadalomban: olykor az állambiztonságot szolgálták, olykor például

19 20

Beasley, id. mű, 237-239. James, id. mű, 162. –(219)–

védelmi gengszterként szolgáltak az új filmiparban, ahol két kézzel markolt karddal vívott véres bandaháborúik a keleti szólamot vitték az olyan epizódokban, mint a Valentin-napi öldöklés a korabeli Chicagóban.21 A leghírhedtebb bandavezér, Mitsuru Tojama, a Fekete Sárkány megalapítója furcsán kétértelmű szerepet játszott a japán társadalomban. Az 1855-ben született Mitsurunak úriemberhez és busidó-lovaghoz méltó modora volt. Hugh Byas, a New York Times tudósítója szerint úgy nézett ki, mint „a Cheeryble Brothers egyike, áradt belőle a jóindulat, s állandóan azt hangsúlyozta, hogy hitvallása egy légy megölését sem engedi meg.” Politikusok meggyilkolása egészen más dolog. Nemcsak gyilkosságokat szervezett, hanem házában, ahová a rendőrség nem mert belépni, más ismert gyilkosokat is rejtegetett. Közéjük tartozott Rash Behari Bose, akit a britek azért köröztek, mert 1912-ben megkísérelte meggyilkolni Lord Harding alkirályt. Amikor Mitsuru gonoszságban eltöltött több, mint kilencven év után végül meghalt, a Tokyo Times külön mellékletet jelentetett meg a tiszteletére.22 Jellemző ez az esemény arra, hogy a japánok még a legégbekiáltóbb és legalantasabb törvényszegést is eltűrték, amennyiben azt a becsület jegyében követték el. A rendszert maguk az áldozatok segítettek fenntartani. A nagy liberális államférfi, Ozaki Jukio például, akit folyton a halállal fenyegettek, mégis írt egy olyan verset, amely az alábbi defetista sorokat tartalmazta: „Dicséret illesse azokat, akik esetleg életemre törnek, Ha a hazáért való halál vezérli őket.”23 A politikai gyilkosságért emiatt nem szükségképpen járt szigorú büntetés Japánban; néha egyáltalán nem is büntették. S ami még fontosabb, a társadalom erkölcsileg nem ítélte el. Ennek következtében aztán egyre gyakoribb jelenséggé vált. A Meidzsi-restauráció során alakult eredeti kormány tagjai közül egyet meggyilkoltak, egyet harakiribe hajszoltak; Ito herceget, az alkotmány építészét pedig, gésafelesége minden erőfeszítése ellenére szintén megölték. Taisho Tenno miniszterelnökei közül 1912 és 1926 között Okuma grófot, Takahashi vikomtot és Harát gyilkolták meg; Hirohito alatt, 1926 és 1945 között további három miniszterelnök, Hamagutsi, Inukai és Saito tengernagy halt meg, tucatnyi kabinetminiszterrel együtt.24 Egyes politikusok másoknál sztoikusabb módon fogadták el a szakmájukkal járó kockázatokat. Ám az kétségtelen, hogy a meggyilkoltatástól való félelem sok minisztert tartott vissza attól, hogy reformtörvényeket hozzon. Amikor David James, az író 1920-ban megkérdezte Hara miniszterelnököt, miért nem vonja vissza azt a rendőrségi rendeletet, amely hathavi börtönnel Hugh Byas, Government by Assassination (London, 1943), 173-192. Uo., 173-192. 23 Idézi Harold S. Quigley és John E. Turner, The New Japan: Government and Politics (Minneapolis, 1956), 35. 24 James, id. mű, VIII. függelék, 376. –(220)– 21 22

fenyegette a sztrájkra való felbujtást, Hara ezt válaszolta: „Most éppen nincs szándékomban harakirit elkövetni.” Amikor a rákövetkező évben Harát a tokiói Shimbasi vasútállomáson halálra szúrták, a „vétke” az volt, hogy civil létére átvette a Tengerészeti Hivatal irányítását, amíg a miniszter, Kato tengernagy a washingtoni tengerészeti értekezleten vett részt.25 Magát a Tennót is megvádolták néha a hazafiasság hiányával. 1926-ban gyilkossági kísérletet követtek el Hirohitóval szemben, s ez a természeténél fogva félénk ember a saját tisztjeitől félve kétségtelenül elállt attól, hogy civil miniszterelnökeinek megadja azt a támogatást, amelyet az alkotmány értelmében joggal elvártak tőle. A helyzet 1924-25 után tovább romlott, amikor a haderőreform nyomán új tiszteket toboroztak a kistisztviselők, a kereskedők és kisbirtokosok közül, Ezek az emberek alig tisztelték a hagyományos tekintélyt – vagy a saját parancsnokaikat –, s át meg át voltak itatva a politikai erőszak leninista és fasiszta képzeteivel, mindenekelőtt pedig a busidó új, totalitárius változatával. Bár képesek voltak halállal fenyegetni Hirohitót, mégis hatalmának „helyreállításáról” beszéltek: katonai diktatúrát akartak névleges császári uralom mellett. Kulcsszavuk a kokutai, avagy „nemzeti politika” volt, s szinte már halottnak számított bármely politikus, aki a legcsekélyebb hűtlenséget mutatta a kokutai iránt.26 Többségük vidékről jött, ahol az 1920-as évek során csökkent az életszínvonal, s a fiatallányoknak élelmiszerért kellett dolgozniuk, mert bért nem tudtak fizetni. Hadseregben szolgáló fivéreikben lángolt a buzgalom és a gyűlölet, erőszakos cselekedeteiket pedig a nép nagymértékben támogatta.27 Ilyen körülmények között fokozatosan összeomlott a polgári pártkormányzás, s a választásoknak immár nem volt értelme. 1927-ben, majd 1928-ban a miniszterelnököket a hadsereg erőszakosan távolította el hivatalukból. 1930-ban Hamagutsi Juko miniszterelnököt, miután felhatalmazást kapott a fegyveres erők létszámának csökkentésére, azonnal lelőtték, mihelyt nekifogott a munkának. Utódját ugyanezért távolították el hivatalából. A következő miniszterelnököt, Inukai Kit, aki megint megpróbált szembeszállni a fegyveres testületekkel, 1932 májusában tisztek egy csoportja gyilkolta meg. Valójában Charlie Chaplinnel együtt akarták megölni, aki éppen Tokióba látogatott, s teára volt hivatalos a miniszterelnökhöz. Az összeesküvés tengerésztiszt vezetője ezt mondta a bíróság előtt: „Chaplin népszerű az Egyesült Államokban, a tőkésosztály kedvence. Azt hittük, ha megöljük, kitör a háború Amerikával.” Amikor a gyilkosok a bíróság elé álltak, ügyvédjük azzal érvelt, hogy mivel becsületük

Uo., 163-164. Richard Storry, The Double Patriots (London, 1957), 52. 27 A. M. Young, Imperial Japan 1926-1928 (London, 1938), 179-180. –(221)– 25 26

és jövőjük forgott kockán, a gyilkosság az önvédelem formája volt. 110 ezer, köztük sok vérrel írott levelet mutatott be a bíróságnak, amelyek kegyelemért könyörögtek. Niigatában kilenc fiatalember őszintesége jeléül levágta a kisujját, s alkoholba mártva elküldték az ujjakat a hadügyminiszternek.28 A csekély büntetés, amelyet ezen és sok más tárgyaláson osztottak ki, a jobboldali gyilkosok bírósági komédiáira emlékeztettek a weimari köztársaság korai időszakából.29 Az alkotmányos kormányzás csődje Japánban nem tekinthető belügynek, mert elválaszthatatlanul kapcsolódott a külpolitikai célokhoz. A japánok túlnyomó többsége a földrajzi terjeszkedést a modern világba való belépés lényegi elemének tekintette. Hiszen nincs-e birodalma az összes többi ipari hatalomnak? A birodalom éppoly szükségesnek látszott, mint a vas- és acélkohók. Japán esetében további kényszerítő okok is léteztek: az ország szegénysége, a természeti erőforrások szinte teljes hiánya, és a lakosság számának gyors, fékezhetetlen növekedése. 1894-95-ben Japán lecsapott Kínára, s megszerezte Koreát, Formózát (Tajvant) és Port Arthurt. Oroszország, Németország és Franciaország beavatkozása nyomán az utóbbit kénytelen volt visszaadni. Válaszul megkettőzte a hadsereg létszámát, és úgy döntött, hogy önellátóvá válik a fegyverzet terén, amit 1904-re el is ért. Rögtön ultimátumot intézett Oroszországhoz, elfoglalta Port Arthurt, s 1905 májusában győzött a pusztító csuzimai tengeri ütközetben; kereskedelmi fölényt szerzett Mandzsúriában, s a békeszerződés részeként elfoglalta a Szahalin (Karafuto)-szigeteket. 1914-ben csak azért lépett be a háborúba, hogy birtokba vehesse a Kínában lévő német kikötőket és birtokokat, majd a következő évben egy sor követelménnyel állt elő a kínai kormánnyal szemben („huszonegy követelés”), ami voltaképpen uralkodó gyarmati és kereskedelmi hatalommá tette a térségben. Fennhatóságát a versailles-i békeszerződés erősítette meg, amely mandátumként Japánnak adta Santungot és csendes-óceáni szigetek egész sorát. Japán most dilemmával szembesült. Eltökélte a terjeszkedést, de milyen színekben? A Meidzsi-forradalom lényegében gyarmatosítás elleni, önfenntartó lépés volt. Koreát eredetileg azért akarta megszerezni, hogy az ne jusson az európai hatalmak kezére, s hogy ennek következtében a „Keletázsiai Liga” kereskedelmi, politikai és katonai vezető ereje legyen – a liga védelmi szövetségként alakult Kelet-Ázsia modernizációjának elősegítése és a további nyugati behatolás megakadályozása céljából. Így Japán lehetett volna az első antikolonialista nagyhatalom, azt a szerepet játszhatta volna, mint 1945 után Oroszország, s a folyamat során (miként amaz) tőle függő szövetségesek és csatlósok egész családját gyűjthette volna maga köré. A

28 29

Byas, id. mű, 17-31,41-42. Lásd például Young, Japan under Taisho Tenno. –(222)–

nehézséget az jelentette, hogy Kína, amellyel együttműködése lényeges volt, erre soha a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta: Japánt újabb keletű korlátlan úrnak és kegyetlen zsákmányolónak tekintette, amelytől éppen területi közelsége miatt bizonyos tekintetben jobban kell félni, mint bármely európai hatalomtól. Japán azonban teljesen sohasem tért el ettől az irányvonaltó!. Ez tükröződött abban a követelésében, hogy a Népszövetség alapító okiratába foglalják bele a faji egyenlőségre vonatkozó cikkelyt, abban a jámbor nyilatkozatában, hogy tevékenysége a kínai szárazföldön maguknak a kínaiaknak az érdekeit szolgálja, majd abban is, hogy az 194145-ös háborúban minden általa elfoglalt területen bábkormányokat állított fel, amelyeket a Nagy Kelet-ázsiai Közös Jóléti Szférában fogott össze. Mindezek nem puszta fikciók voltak; ám tényekké sem teljesen, még részlegesen sem válhattak mindaddig, amíg Japánnak le kellett győznie, és meg kellett hódítania Kínát ahhoz, hogy „partnerré” tegye.30 Miután bezárult ez az út, vajon Japán ugyanolyan gyarmati hatalommá váljon-e, mint a többi? Ezt a nézetet képviselte a japán külügyminisztérium, Hirohito császár udvara és a liberális politikai elit. Ez azonban azt jelentette, hogy szövetséges után kellett néznie, mindenekelőtt Nagy-Britanniában, a legnagyobb és legtiszteletreméltóbb birodalomban. Nagy-Britannia rendkívül érdekelt volt a stabilitásban, s kétségtelenül voltak megfelelő eszközei, amelyekkel Japánt is egy szilárd rendszerhez tudta kötni. S ameddig Britannia Japán szövetségese volt, az utóbbinak elsődleges érdeke volt, hogy megőrizze belső tiszteletreméltóságát, alkotmányos tisztaságát és a törvény uralmát, mindazt, amire Britannia tanította. Ezért jelentett végzetes csapást a távol-keleti békére, amikor 1921-22ben az Egyesült Államok és Kanada szétzúzta az angol-japán szövetséget. Az elképzelés, hogy azt majd a washingtoni Tengerészeti Egyezménnyel, később az 1922 februári (Belgium, Olaszország, Hollandia és Portugália által is aláírt), Kína területi épségét garantáló kilenchatalmi egyezménnyel váltják fel, képzeletszülemény volt. Mert a második egyezmény még elvileg sem tartalmazott a betartását kikényszerítő cikkelyt, az első esetében pedig gyakorlatilag szóba sem jöhetett a betartatás kérdése. A következmény az volt, hogy Japán a potenciális zsákmányoló szerepébe kényszerült, s kikerült a tiszteletreméltó „birtokos” hatalmak bűvköréből. Nagy-Britannia befolyása Japánra eltűnt, Amerika pedig, amely most Kína védelmezőjévé vált, Japán számára a kibékíthetetlen ellenség képét öltötte.31 Belpolitikailag a hatalom súlypontja Japánban a külügyminisztériumról, amelyet cserbenhagytak

Joyce Lebra, Japan’s Greater East-Asia Co-Prosperity Sphere in World War Two (London, 1975). 31 M. O. Kennedy, The Estrangement of Great Britain and Japan 1917-1935 (Manchester, 1969). –(223)– 30

külföldi barátai, a hadsereg és különösen a fiatalabb tisztek felé tolódott el, akik fanatikus buzgalommal igyekeztek külön utakon járni, ami burkoltan mindenesetre benne is rejlett a totalitárius sintóizmusban. A nemzeti méretű kétségbeesésnek voltak azonban prózaibb okai is. Japán nem volt képes élelmezni önmagát. 1868-ban a 32 milliós lakosság évente és fejenként átlag alig 4 véka rizst fogyasztott. A 6 millió acrés megművelt földterület, acrénként 20 vékás terméssel ehhez elegendő is volt. 1940-re óriási erőfeszítésekkel és hozzáértéssel az acrénkénti átlagtermést 40 vékára tornászták fel, s minden bevethető parlagföldet megművelve a rizstermelésre alkalmas területet 8 millió acrére emelték. Időközben azonban az átlagfogyasztás fejenként 5 vékára emelkedett – ami nem nagy növekedés –, a lakosság száma pedig 73 millióra, ezért Japánban évenként 65 millió vékányi rizs hiányzott. Az 1920-as évek elején a mezőgazdasági termelékenység már elérte a csúcsot, s tovább nem volt emelhető. Ezért az 1910 és 1914 közötti háború előtti időszak és az 1920-as évek vége között a rizs import megháromszorozódott.32 A behozatalért Japán túlnyomórészt textilipari exportjával kellett fizetni, s már az is szoros versenybe és vámokba ütközött. A kivándorlás nem jelentett igazi választási lehetőséget a japánoknak. Az Egyesült Államokba való bejutásukat már 1894-től egyezmény korlátozta (ők alkották az első, ily módon ellenőrzött nemzeti csoportot). 1920-ra 100 ezer japán élt az Egyesült Államokban (főleg Kaliforniában) és további 100 ezer Hawaiin: négy évvel később a „sárga veszélytől” való amerikai félelem nyomán a törvények kizárták, hogy japánok amerikai állampolgárságot kapjanak, ami az új bevándorlási törvény értelmében automatikusan még az országba való belépést is megtiltotta számukra. Az ausztrál bevándorlási törvény ugyanilyen korlátozó jellegű volt, s kifejezetten Japán ellen irányult. Az amerikai és az ausztrál kormányzat magatartása (amelyben természetesen a közvélemény túlnyomó részének érzülete tükröződött) különösen a japán kereskedők körében váltott ki keserűséget, akiknek Ázsiában európai státusuk volt. Az 1920-as évek közepén már néhány „tiszteletreméltó” politikusnak is olyan érzése kezdett támadni, hogy a dilemmából nincs békés kiút. Üzenetek fiataloknak című könyvében Hashimoto Kingoro így írt: „…Japánnak csak három kiútja van a túlnépesedés okozta helyzetből… a kivándorlás, a belépés a világpiacra és a földrajzi terjeszkedés. Az első ajtót, a kivándorlást, más országok japánellenes bevándorlási politikája becsapta előttünk. A második ajtót… a vámhatárok

32

James, id. mű, 16.; Beasley, id. mű, 218. –(224)–

és a kereskedelmi egyezmények visszavonása csukja be. Mit tegyen Japán, ha a három ajtóból kettőt becsuknak előtte?”33 Ugyanez az érvelés jelent meg sokkal erőteljesebb formában a kaik, valamint a hadsereg és a haditengerészet titkos pénzalapjai által terjesztett propagandában. Kedvenc témájává vált Sadao Arakinak, aki 1926-ban az ifjú tisztek csoportjainak vezetője és a Kodo, a „birodalmi út”, a terjeszkedő sintó új, harcias formájának igehirdetője volt. Feltette a kérdést: miért kell Japánnak, amelynek 60 millió éhes embert kell ellátnia, megelégednie 142.270 négyzetmérföldnyi területtel (melynek nagy része kopár), miközben Ausztráliának és Kanadának egyaránt 6 és félmilliós lakosságával 3 millió, illetve 3 és félmillió négyzetmérföldnyi területe van; Amerikának 3 millió, Franciaország gyarmatbirodalmának 3,8 millió, Nagy-Britanniának (még a domíniumok és India nélkül is) 2,2 millió, Belgiumnak 900 ezer, Portugáliának pedig 800 ezer négyzetmérföldje, Rámutatott, hogy Amerikának hatalmas saját területén kívül 700 ezer négyzetmérföldnyi gyarmata is van. Hol van ezekben az óriási eltérésekben a természetes igazságosság? Nem elég, hogy a japánok mohók voltak. Hallal és rizzsel éltek, s egyikből sem fogyasztottak túl sokat. Igen tehetségesen takarékoskodtak minden nyersanyaggal. Az 1920-as évek közepére már szinte kimerítették a rendelkezésükre álló erőforrásokat, egy évtizeddel később pedig már föl is élték őket. A katonai bandák romantikus atavizmusa, pöffeszkedésük és gyilkos kérkedésük mögött a nemzeti sérelmeknek az a hatalmas és valódi érzése húzódott meg, amelyben gyakorlatilag valamennyi japán osztozott, mert közülük sok milliónyian – a németektől eltérően – valóban éheztek. A dolog iróniája azonban az, hogy Japán, legalábbis az első időszakban, nem úgy próbálta helyreállítani az egyensúlyt, hogy ráveti magát a gazdag nyugati hatalmakra, amelyeknek faji politikája sértéssel tetézte a méltánytalanságot; ehelyett tovább fokozta a Lord Curzon szavaival „nagy, tehetetlen, reménytelen és mozdulatlan Kína-tömeg”34 elnyomását. A példát természetesen itt is az európai hatalmak szolgáltatták, amelyek a legkülönbözőbb okokat sorakoztatták fel, amiért egyezményeket kényszerítettek Kínára, és megszállták a folyók torkolatánál fekvő kikötőit, de ténykedésüket valójában csupán a túlerő igazolta. 1900-ban a császár üzenetében így utasította a német csapatokat a pekingi követségek felmentésére: „Ne kegyelmezzetek. Ne ejtsetek foglyokat. Úgy harcoljatok, hogy ezer évig egyetlen kínai se merjen ferdén nézni a németekre.”35

Idézi W. T. de Bary (szerk.), Sources of the Japanese Tradition (New York, 1958), 796-797. 34 James, id. mű, 166. 35 Uo., 134. –(225)– 33

Hasonlóképpen viselkedett a többi nagyhatalom is, rendszerint azonban kevésbé szónokiasan. Ha Kínában az erőszak volt a nemzetek törvénye, miért éppen Japántól kellene megtagadni a jogot arra, hogy ő is így járjon el? Japán nem fogadhatja el, hogy a Nagy Háború véget vetett a gyarmatosítás korának. Számára ez csupán e korszak kezdete volt. Nyilvánvaló, hogy Japán sorsa: Kína. Hirozo Mori vezető japán bankár ezt írta: „A szárazföldi terjeszkedés a japán nép Istentől elrendelt sorsa, amelyet sem a világ, sem mi magunk, japánok nem vagyunk képesek sem ellenőrizni, sem megváltoztatni.”36 Kína megtámadásának azonban volt egy másik oka is, amely a japán dinamizmus gyökereiből fakadt. „Különösen érzékenyek – írta Kurt Singer – , a bomlás szagára, bármilyen jól is van titkolva, s lecsapnak bármely ellenségre, aki lelke legmélyén a szilárdság hiányáról tanúskodik… Készségük, hogy a nyilvánvaló esélyt megragadva mindenütt támadjanak, ahol megérzik a bomlás szagát, a hunok, avarok, mongolok és más »isten ostorai« egyenes örökösének láttatja őket.”37 Ez a cápaösztön – belemarni a megsebzett ellenfélbe – nyilvánult meg a cári Oroszország ellen intézett támadásban. S ez volt a forrása az ázsiai és csendes-óceáni főhatalomért 1941-ben kezdett rendkívüli játéknak is. Most, az 1920-as években ez vonzotta őket ellenállhatatlan erővel Kína felé, amelyen tévedhetetlenül érződött a társadalmi és nemzeti fekély bűze. Kína végzete annak a baloldali értelmiségiekben közös optimista hiedelemnek a következménye volt, hogy a forradalmak több problémát oldanak meg, mint amennyit felvetnek. A tizenkilencedik században a nagyhatalmak megpróbálták megvetni lábukat Kínában és modernizálni azt; vagy, ahogy a kínaiak gondolták, kifosztani. „Egyenlőtlen szerződéseket” kényszerítettek az országra, amelyeket a mandzsu dinasztia kénytelen volt elfogadni. A háromezer éve létező császári kormányzat kétféle módon tekinthető. Az egység elvét testesítette meg, amely nem egykönnyen teremthető meg egy természetes középpont híján lévő hatalmas országban, amelyben az emberek igen sok nyelvet beszéltek (bár, a császári közigazgatásnak hála, a művelt embereknek közös képírásuk volt). Tekinthető viszont a gyengeség jelének is, ami lehetővé tette a külföldi behatolást. Kína képtelen volt megreformálni vagy modernizálni önmagát, ezért lehetővé tette azt, amit a japán uralkodó osztály sikeresen akadályozott meg. Mivel Kínában lehetetlen volt a felülről jövő forradalom, az alulról jövővel próbálkozott. Így látták a radikális értelmiségiek, akiknek vezére a nyugati neveltetésű Szun Jat-szen volt. Leninhez hasonlóan ő is száműzetésben töltötte élete nagy részét. 1896-ban a londoni császári kínai követség emberei 36 37

Uo., 138. Singer, id. mű, 39-40. –(226)–

elrabolták. Azt tervezték, mint holdkórost külön hajón szállítják haza, majd Pekingbe érkezése után halálra kínozzák, mert ezt a büntetést érdemli a Sárkánytrón elleni összeesküvésért. A Portland Place és a Weymouth Street sarkán lévő követségi épületben lévő földszinti cellájából azonban Szunnak sikerült félkoronás bankjegyekbe csomagolt üzeneteket kidobnia. Az egyiket felvette egy néger hordár, aki elvitte a rendőrségre, majd röviddel ezután Lord Salisbury miniszterelnök kieszközölte Szun szabadon bocsátását.38 Végül Szun visszatért Kínába. Pontosan ugyanakkor, amikor Lenin kidolgozta az „élcsapat” elméletét, hogy igazolja, miért taszítanak középosztálybeli értelmiségiek a forradalomba egy nemlétező proletariátust, Mussolini mentorai pedig a „forradalmi szindikalizmussal” kísérleteztek, Szun titkos társaságot alapított Hszing Csung Hui néven, amely részben európai, részben japán mintára épült, célja pedig Leninéhez hasonlóan az volt, hogy erőszakkal döntse meg a császári önkényuralmat. Kihasználta az éhínségeket és a rizstermelésben· elszenvedett kudarcokat, tartományi tisztviselőket gyilkolt meg, néha városokat foglalt el, 1904-ben és 1906-ban pedig kiterjedtebb lázadásokat is kirobbantott. A nagy lehetőség akkor érkezett el, amikor az özvegy császárné, Cu-si 1908-ban meghalt, s a kétéves Pu Ji került a trónra. Összehívták a nemzeti gyűlést. Lehetőség nyílott egy alkotmányos monarchia létrehozására, amely bevezette volna a demokrácia alapelveit, miközben érintetlenül hagyta volna a visszaélésektől megtisztított egységesítő monarchikus elvet. Szun doktor azonban ebből nem kért. 1911. december 29-én megalapította a Nankingi Köztársaságot, magát kiáltva ki elnökének, s hat héttel később az utolsó kínai dinasztia, a mandzsuk lemondtak. Így megszűnt a legitimációs elv, légüres teret hagyva maga után, amelyet csak erőszakkal lehetett betölteni. Erre figyelt fel egy fiatal paraszt, Mao Ce-tung, aki 1910-ben tizenhét éves korában a hunani faluban, ahol élt, hírét vette annak, hogy két évvel korábban meghalt a császárné. Amikor kitört a forradalom, levágta a copfját, és belépett a hadseregbe, miközben rájött arra, hogy Kínában, ha bármit el akar érni, hadseregre van szüksége. Ezt a felismerést sohasem felejtette el.39 A fontoskodó dr. Szun sokkal később jutott ugyanerre a következtetésre, s amikor ez bekövetkezett, az elnökséget átadta a császári csapatok utolsó parancsnokának, Juan Si-kai tábornoknak. Juan tábornok kétségtelenül császárrá koronáztatta volna magát, s új dinasztiát alapított volna mint a múltban Kína oly sok „erős embere”. 1916ban azonban meghalt, a monarchia ügye elveszett, s Kína annak szélére került, amit később Charles de Gaulle az „anarchia gyönyöreinek” nevezett.

38 39

Charles Drage, Two-Gun Cohen (London, 1954), 131. Stuart Schram, Mao Tse-tung (London, 1966), 25., 36. –(227)–

A monarchia megdöntésének célja az volt, hogy helyreállítsa Kína területi épségét az 1840-es határok között, egyesítsék az országot, és megnyirbálják a külföldiek jogait. De mindegyik esetben az ellenkezőjét cselekedte. Külső-Mongóliában az urgai hutuktu függetlennek nyilvánította magát, és 1912-ben titkos egyezményt kötött Oroszországgal, amelyet azóta sem bontottak fel. 1916-ra öt további tartomány szavazott az önállóságra. Japán betört Mandzsúriába és Észak-Kínába, valamint több partvidéki területre. A többi nagyhatalom Kína kizárásával folytatott tárgyalásokon állapította meg a saját „érdekszféráját”. A kínai köztársasági kormányzat egyetlen jövedelemforrása (ha egyáltalán volt neki) az volt, ami a régi császári tengeri vámból maradt meg, amelyet az ír Sir Robert Hart teremtett meg és személyzete európaiakból, főleg britekből került ki; ez ellenőrizte a tengerpartokat és a hajózható folyókat, mólókat, világítótornyokat működtetett, tengerészeti térképeket készített, vámokat szedett. A kormányzati adók többi része elsüllyedt a korrupció mocsarában. Nem lévén pénz, központi hadseregről sem lehetett szó. A monarchia megdöntése ráadásul végzetes csapást mért a régi kínai földbirtokos nemességre. Elvesztették jogilag rögzített kiváltságaikat, s azonnal nekiláttak, hogy (mint Japánban) egyfajta fattyú-feudalizmus formájában azokat a tények síkján helyreállítsák. Frakcióik és klánjaik addig az udvar szabályainak keretei között működtek. Udvar nélkül maradt az űr. A trónnal együtt megszűnt a hagyományos kozmológia is. Ugyanígy a vallás, hiszen a konfucianizmus alapja a monarchia volt. A taoizmus mint magánkultusz közerkölcsi krédóként nem léphetett a helyébe. Egyesek a buddhizmusban, mások a kereszténységben kerestek menedéket. A nemesség többsége azonban bármely fellelhető helyi katonai hatalomhoz csatlakozott, s a tőle függő emberekkel együtt annak kliensévé vált. A felbomlás állapotával szembesülve, amelyet Hobbes oly szemléletesen írt le, a hadúr személyében Leviatánt választották. Ám sajnos, nem egy, hanem sok szörny létezett: 1920-ra négy nagyobb és többtucatnyi kisebb hadúr lépett elő. Kína abba a gyűlöletes korszakba lépett, amely az európai harmincéves háború időszakára emlékeztetett.40 Dr. Szun, a bűvészinas, újraválasztatta magát elnöknek, majd 1921ben generalisszimusszá vált. Ám nem volt hadserege, s pénze sem, hogy meg tudjon egyet fizetni. Könyveket írt: A nép három alapelve, Tervek a Birodalom építésére. Papíron minden olyan egyszerűnek látszott. Először a régi rendszer elleni küzdelem időszaka jön; majd a nevelés uralma; s végül az igazi demokratikus kormányzás szakasza. Forradalmi szervezetéből jött létre a Kuomintang, avagy Néppárt. A párt alapja három alapelv volt: nemzeti szabadság, demokratikus kormányzás, szocialista gazdaság.

40

Joseph Levenson, Confucian China and its Modern Fate (London, 1958). –(228)–

Tanárként Szun valaha nagy kört rajzolt a táblára, benne kisebb körökkel: konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus és kommunizmus – a Kuomintang mindegyikből a legjobb vonásokat akarta kiragadni, s ezeket kombinálni. A valóság azonban eléggé más volt. Dr. Szun is elismerte: „A jól szervezett nemzetek a szavazóurnákból kivett voksokat számolják, a rosszul szervezettek a holttesteket a csatamezőkön.” Testőrsége vezetőjének, a „kétpuskás” Cohen nevű híres kanadai zsidónak elárulta meglehetősen szerény politikai célját: „Olyan Kínát akarok, amelyben az embernek éjszaka nem kell bezárnia a bejárati ajtót.”41 Az adott körülmények között még ez a cél is túl nagyratörő volt. A bejárati ajtók lényegesek maradtak, ahogy a testőrök is. A Kantonban megbújó Dr. Szunnak hatszáz emberre volt szüksége, hogy őrizzék. Néha nem tudott fizetni nekik, ilyenkor fellázadtak, s megrohanták az államkincstárt, hogy megnézzék, mi van benne. Szun és a többi civil és katonai vezető nagy amerikai Packardokkal közlekedett, a kocsik tetején géppuskafészek volt elhelyezve. Szun néha kénytelen volt mindenféle fura álöltözékben rejtőzködni. Egyszer egy brit ágyúnaszádon Hongkongba menekült. Tulajdonképpen szívesen vette volna, ha a britek lépnek fel védőhatalomként – ennyit Kína függetlenségéről –, de Lord Curzon megvétózta az ötletet. Ekkor Amerikához fordult, és Jacob Gould Schurmant, a kantoni amerikai kiküldöttet öt évig tartó amerikai beavatkozásért sürgette: felhatalmazta volna valamennyi vasúti csomópont és tartományi főváros elfoglalására, a kezébe adta volna a hadsereget, a rendőrséget, a szennyvíztisztítást és a vízellátást, s az amerikaiak joga lett volna a legfontosabb közigazgatási szakértők kinevezése. 1923-ban, majd 1925-ben azonban ezt a kérést is visszautasították.42 A csalódott Szun 1923-ban a szovjet kormányhoz fordult. 1920-21-ben már megalakult a Kínai Kommunista Párt, de mindkét részről engedélyezték a közös tagságot a Kuomintanggal. A szövetséghez tulajdonképpen a szovjet rendszer ragaszkodott, s arra kényszerítette a Kommunista Pártot, hogy harmadik kongresszusán kijelentse: „A Kuomintangnak kell a nemzeti forradalom központi erejévé válnia, neki kell átvennie a vezetést.”43 Moszkva (vagyis Sztálin) tehát üdvözölte Szun kérését, és 1923 októberében odaküldött egy Mihail Borogyin nevű embert, aki Berg és Grisenberg néven is ismert volt, hogy a demokratikus centralizmus jegyében szervezze át a Kuomintangot. Vele együtt utazott katonai szakértőként Galen, akit „Blücher tábornok” néven is ismertek, hogy létrehozza a hadsereget. Sok „tanácsadót” vittek magukkal – ez volt a politikai imperializmus szovjet

Drage, id. mű, 130-131. Hallett Abend, Tortured China (London, 1931), 14-15. 43 Schram, id. mű, 74. –(229)– 41 42

formájának első esete. Galen szovjet puskákat adott el darabonként 65 dollárért, majd a pénzt átadta Borogyinnak, aki továbbadta a Kommunista Párt szervezetének. Galen katonai akadémiát is létrehozott Vampoában, s annak vezetésével Szun nagyravágyó sógorát, Csang Kaj-sek volt könyvelőt bízta meg (mindketten a baloldali bankár, T. V. Szong egy-egy nővérét vették feleségül). A rendszer jól-rosszul működött. Az akadémiáról ötszáz képzett katonatiszt került ki, belőlük vált Csang alatt a Kuomintang első igazi hadseregének elitje. Ezután Csang úgy döntött, hogy önálló hadvezérré válik. A kínai hadseregek legnagyobb problémája a fegyelem volt. Néha tábornokok, sőt egész hadseregek szöktek el. 1925-ben Csang, aki Szun generalisszimusz vezérkari főnökévé lépett elő, kiadta első napiparancsait: „Ha csapataim egy része akcióba lép, majd parancs nélkül visszavonul, a csapat parancsnokát főbe lövetem. Ez a szabály érvényes zászlóaljakra, hadseregekre, hadosztályokra és hadtestekre. Általános visszavonulás esetén, ha a hadtest parancsnoka személyesen állja a sarat, és megölik, valamennyi zászlóaljparancsnokot főbe kell lőni.” És így tovább. A parancsot rögtönítélő hadbírósági tárgyalások és tömeges kivégzések követték.44 1924-ben Szun összehívta a Kuomintang első kongresszusát. A párt kommunista módra megszervezett tömegszervezetté vált, több mint 600 ezer taggal. Ám Szun 1925 májusában meghalt, sajnálkozva azon, hogy a kommunista militánsok átvették a hatalmat, s hogy Nagy-Britannia és Amerika nem segített neki abban, hogy megmentse Kínát a kommunizmustól. Az adott körülmények között a Kuomintang had urára várt a hatalom átvétele, és ő ezt meg is tette. Azon döntő történelmi sorsfordulók egyike következett be, amelyek bár visszatekintve világosnak látszanak, az adott időszakban bonyolultnak és zavarosnak mutatkoztak. Hogyan vihető végbe a forradalom most, hogy Szun meghalt? A Kuomintang csak a kantoni térséget ellenőrizte. A kommunisták megosztottak voltak. Egyesek úgy vélték, a forradalmat a kicsiny kínai proletariátus ingatag alapján kell kirobbantani, Sanghajra és környékére összpontosítva. Mások, Li Ta-csao, a pekingi egyetem könyvtárosa vezetésével (az ő segítője lett Mao Ce-tung) úgy gondolták, a forradalmat a lakosság túlnyomó többségét alkotó parasztokra kell alapozni. Az ortodox kommunista elmélet szempontjából ez az elképzelés elfogadhatatlan volt. Mint Csen Tu-hsziu, a kínai párt egyik megalapítója kifejtette, „a parasztság több mint fele kispolgári földbirtokos, aki szilárdan ragaszkodik a magántulajdonosi tudathoz. Hogyan fogadhatnák el a kommunizmust?”45 Sztálin is egyetértett ezzel. Az orosz parasztok legyőzték Lenint; ő maga,

44 45

Drage, id. mű, 154-155. Schram, id. mű, 79. –(230)–

Sztálin még nem számolt le velük. Úgy gondolta, hogy az adott körülmények között a Kínai Kommunista Pártnak nincs más lehetősége, mint támogatni a Kuomintangot, és véghezvinni a kínai államosítást. A Kínában uralkodó óriási káosz közepette mindenki opportunista volt, legfőképpen Csang. A vampoai akadémián, amelynek célja odaadó katonatisztek kiképzése volt, szorosan együttműködött a politikai osztály vezetőjével, az ifjú kommunista Csou En-lajjal. A Kuomintang és a Kommunista Párt politikai elvei között voltaképpen nem volt különbség. Ebben az időszakban a Kuomintang könnyen válhatott volna azzá a nemzeti kommunizmussá, amelyet végül Mao Ce-tung teremtett meg. Csang és nem a kommunisták értették meg először, hogy a külföldiek és az imperializmus elleni gyűlölet elegyíthető az elnyomó hadurak elleni gyűlölettel, s ennek alapján mozgósítható a paraszti tömegek ereje. Mao Ce-tung, aki a Kuomintang sanghaji irodájának tagja volt, vonzónak találta ezt az elképzelést. Őt nevezték ki a Parasztmozgalmat Kiképző Intézet vezetőjévé, ahol a hangsúlyt elsősorban a katonai fegyelemre helyezték (a teljes 380 órás képzésből 128 óra foglalkozott ezzel). Az ő és Csang nézetei ebben az időben igen közel álltak egymáshoz. Bizonyos szempontból Mao sokkal otthonosabban érezte magát a nacionalizmust hangsúlyozó Kuomintangban, mint a városi, dogmatikus Kínai Kommunista Pártban. Valamennyi vezető kommunistánál hosszabb ideig működött együtt a Kuomintanggal, s ezért amikor az 1940-es évek végén hatalomra került, hivatalos életrajzaiból ki kellett hagyni egy évet (1925-26-ot).46 Mao egyik, 1926 februárjában írott cikke, amely a hivatalos maoista kánon első darabja, figyelemreméltóan hasonlít Csang ugyanezen évben nyilvánosságra került csangsai nyilatkozatára: „Csak az imperializmus megdöntése után – mondta Csang – válhat szabaddá Kína… Ha azt akarjuk, hogy sikerrel járjon a forradalmunk, Oroszországgal egyesülve kell megdöntenünk az imperializmus uralmát… A kínai forradalom a világforradalom része.”47 Kínában az élet hiúsította meg annak lehetőségét, hogy a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt Csang és Mao vezetésével egyetlen nemzeti kommunista párttá olvadjon össze. 1925-26-ban Csang csak Dél-Kína egy részét ellenőrizte. Az ország középső és északi része a hadurak kezében volt. Szun Csuan-fang marsall ellenőrizte Sanghajt, és Nankingból irányított öt tartományt. A Jangcétól északra Vu Pej-fu marsall irányította Hangcsout. Jen Si-san tábornok ellenőrizte Sanshi tartományt. Csang Cso-lin marsall elfoglalta Mukdent, és hatalma alá került a három mandzsúriai tartomány. Csan Csung-csang marsall volt Santung hadura, Csu Ju-pu pedig a Peking– Tiencsin térségé.

46 47

Uo., 83., lábjegyzet. Uo., 93. –(231)–

1926 kora tavaszán borult fel ez a rendszer, amikor Feng Ju-hsziang marsall, a legtehetségesebb Kuomintang-parancsnok 300 ezer főnyi seregével (amelyet Kuomincsunnak vagy Néphadseregnek neveztek) hétezer mérföldes menetben megkerülte Dél-Mongóliát, majd keleten átvonult Sensu és Hunan tartományokon, hogy délről támadja meg Pekinget. Ez a bámulatos fizikai és katonai hőstett (amely Mao egy évtizeddel későbbi „hosszú menetelésének” mintájává vált) tette lehetővé, hogy Csang 1926-27ben meghódítsa Észak-Kínát.48 Ennek nyomán a legfőbb hadurak közül négy elismerte Csang fennhatóságát, s lehetőség nyílott Kína köztársasággá való egyesítésére békés eszközökkel. Az északi hadjárat félelmetesen sok, főleg paraszti életet követelt. Nem lenne jobb most már ideológiai kompromisszummal megegyezésre jutni, mint bízni a forradalmi elhasználódás lassú mészárlásában? Ha igen, akkor a „külföldi tőkések” kiűzése helyett Csangnak a segítségükért kellene folyamodnia, s ehhez előnyös, ha egy vezető bankár sógora. Ez az irányvonal azonban szükségképpen szakítást jelent a Kuomintangon belüli kommunista elemekkel, s annak nyilvános beismerését, hogy a munkásállam nem itt áll kikiáltásra várva. Ezért 1927 áprilisában, amikor Csang bevette Sanghajt, a szervezett gyári munkások ellen fordult, akik a támogatására keltek fel, s csapatainak megparancsolta, hogy lőjék szét őket. A sanghaji üzleti világ tapsolt, a bankok pénzelni kezdték a Kuomintang hadseregét. Sztálin most elhatározta, hogy gyökeresen változtat politikáján. Nemrég szorította ki a vezetésből Trockijt, és szokásos módján átvette legyőzött ellenfele politikáját. A Kínai Kommunista Pártnak megparancsolta, hogy szakítson a Kuomintanggal, s erőszakkal vegye át a hatalmat. Ez volt az egyetlen eset, hogy Sztálin Trockij forradalmi irányvonalát követte, és az eredmény katasztrofális volt.49 A kommunista káderek felkeltek Kantonban, de a polgárok nem akarták követni őket; az ez után következő harcokban rengeteg városi lakost öltek meg, a város egytizede vált lángok martalékává. 1927. december 14-én a Kuomintang erőteljes támadást indított, a kommunista felkelés összeomlott, a kommunistákat maguk a kantoniak üldözték az utcákon. A szovjet konzulátus személyzetének többségét meggyilkolták. Borogyin tajtékozva tért vissza Moszkvába, s ezt mondta Sztálinnak: „Legközelebb, amikor a kínaiak azt kiáltják, »Éljen a világforradalom!«, küldje rájuk a GPU-t.” Sztálin egy szót sem szólt; viszont kellő időben megölette Borogyint.50

Abend, id. mű, 39. Conrad Brandt, Stalin’s Failure in China 1924-1927 (Harvard, 1958), 178. 50 Drage, id. mű, 167 skk.; John Tolland, The Rising Sun: the decline and fall of the Japanese Empire, 1936-1945 (London, 1971), 38., lábjegyzet. –(232)– 48 49

Így hát Csang és Mao útjai elváltak. Csang lett a legfőbb hadúr; a Kuomintangot katonai pártként szervezték újjá, tagjai között (1929-ben) 172.796 katonatiszt, különböző hadseregek tagjai, 201.321 civil és 47.906 „tengeren túli kínai” volt, ez utóbbiak adták a pénz zömét, s közülük kerültek ki a legrosszabb fajta gengszterek. Ahogy teret nyertek az üzleti életben és a külföldi érdekeltségek körében, úgy veszítették el a talajt a parasztok között. Dr. Szun özvegye kilépett a Kuomintangból, európai száműzetésbe vonult, s azzal vádolta férje utódját, hogy a „Kuomintangot olyan eszközzé szervezte át, amely a gazdagokból még gazdagabbakat csinál, s szívja az éhező kínai milliók vérét… Katonák és tisztek, akiket néhány éve szegénynek tudtam, most remek limuzinokban pompáznak, és új ágyasai k részére palotákat vásárolnak fel a külföldi koncessziók területén.” Csang is ilyen volt. 1929 júliusában a New York Times tudósítója feljegyezte, hogy 17 ezer dolláros pekingi szállodai számlát fizetett ki feleségének, testőrének és titkárnőinek egy tizenöt napos tartózkodásért, s további ezerötszáz dollárt pengetett le borravalóként és ezret a helyi rendőrség megvesztegetésére.51 A tanulság, amelyet Mao Csang politikájának megváltozásából levont, nem ideológiai, hanem gyakorlati volt. Ahhoz, hogy valaki politikailag hasson Kínában, hadseregre van szüksége. Ezért önálló hadúrrá akart válni. Erre Mao rendkívül alkalmas is volt; harmincnégy éves volt 1927-ben: magas, erős felépítésű férfi, egy kegyetlen és ügyes paraszt fia, aki megharcolt és megdolgozott azért, hogy jómódú gazdálkodóként és gabonakereskedőként meggazdagodjon – röviden, igazi kulák. Egyik kortársa a tungsani felső elemi iskolából azt mondta róla, hogy „arrogáns, brutális és konok”.52 Nem olyan fanatikus, vallásos típusú forradalmár volt, mint Lenin, hanem heves és szenvedélyesen romantikus, a nyers és erőszakos drámai jeleneteket szerette; művésztípus, ugyanabból az anyagból, mint Hitler, és ugyanolyan türelmetlen. Miként Hitler, elsősorban és mindenekelőtt nacionalista volt, bízott a nemzeti kultúrában. A filozófus Jen Futól vette át az elképzelést, hogy a „kulturalizmus”, a „kínai út keresése” az eszköz, amellyel népét ellenállhatatlan erővé képes mozgósítani.53 Olvasta és felhasználta a marxizmus-leninizmust, alapmeggyőződése azonban közelebb állt pekingi etikatanára, első feleségének apja, Jang Csangcsi axiómájához: „Minden országnak van nemzeti szelleme, ahogy minden embernek egyénisége… Minden ország szerves egész, ahogy az emberi test

Abend, id. mű, 49-50, 61, 251. Hsiao Hsu-sung, Mao Tse-tung and I were Beggars (Syracuse, 1959). 53 Benjamin Schwartz, In Search of Wealth and Power: Yen Fu and the West (Harvard, 1964). –(233)– 51 52

is az. Nem olyan mint a gép, amelyet szét lehet szedni, és össze lehet rakni. Ha szétszeded, meghal.”54 Mao gondolkodásának fő mozgatórugója egyfajta radikális patriotizmus volt. Sohasem kellett az internacionalizmusról átváltania a nacionalizmusra, ahogy Mussolininek 1914-ben: kezdettől fogva nacionalista volt, mint Atatürk. Kulturális nacionalizmusa nem az elnyomatás érzéséből táplálkozott, hanem a sértett felsőbbrendűségi tudatból. Hogyan kezelhetik Kínát – minden kultúrák atyját csökönyös csecsemőként az új európai jövevények? (A nyugati sajtóban az 1920-as években gyakran használták ezt a szóképet.) A Far Eastern Economic Review például, a brit-amerikai dohánymonopólium megadóztatására irányuló kísérleteket kommentálva így írt 1923-ban: „A probléma megoldása természetesen az, hogy a nagyhatalmak közösen cselekedve teszi nyilvánvalóvá ezen ifjú politikusok számára, hogy a szemfényvesztés sohasem vezet semmire egy nemzet számára, s hogy a nagyhatalmak előbb vagy utóbb megunják a trükköket és a gyermekes csínyeket, s rendet teremtve jól elnáspángolják a gyereket.”55 1924-ben Mao egy Európából nemrég visszaérkezett kínai barátjának megmutatta a hírhedt feliratot az egyik sanghaji parkban: „Kínaiaknak és kutyáknak tilos a bemenet”. Egy (Yale egyetemi csapat elleni) futballmeccset jellemző jelszóval szakított félbe: „Üsd a külföldiek rabszolgáit!”, s hasonlóképpen jellemző szóképet használt: „Ha külföldi uraink valamelyike szellent, kellemes parfümillat árad!” „A kínai emberek csak a japánokat tudják gyűlölni – tette fel a kérdést –, azt nem tudják, hogyan kell gyűlölni Angliát?”56 Mao nem riadt vissza attól, mennyire nehéz Kínát, ezt a tehetetlen, elnehezedett vadállatot ismét félelmetes sárkánnyá változtatni. Ez a nagytestű, magabiztos férfi, lapos füleivel és széles, sápadt arcával – egy burmai megfigyelő szerint, „jellegzetes nagydarab kínai”, egy thaiföldi szerint „mint a tengeri elefánt” – gyógyíthatatlan optimista volt, aki Kína misztériumát fürkészte, kedvező jeleket keresve. Dr. Szun szerint Kína rosszabb helyzetben volt, mint bármely szokványos gyarmat: „A nagyhatalmak gazdasági ereje jobban megnyomorít bennünket, mintha teljes gyarmat volnánk. Kína nem egy nemzet gyarmata, hanem valamennyié, nem egy ország rabszolgája, hanem valamennyié. Azt hiszem, hipergyarmatnak kellene nevezni bennünket.” Sztálin is így gondolta.57 Mao szerint azonban

Chow Tse-tung, The May Fourth Movement: Intellectual Revolution in Modern China (Harvard, 1980). 55 Far Eastern Review, 1923 december. 56 Pai Ju professzor visszaemlékezései, idézi Schram, id. mű, 73. 57 Szun Jat-szen 1924. február 3-i előadása, idézi John Gittings, The World and China 1922-1975 (London, 1974), 3.; Stalin, Collected Works, IX., 225. –(234)– 54

az a tény, hogy Kínát többen is kizsákmányolják, inkább előny, mert az egyik hatalom kijátszható a másik ellen – nem hitt a gyarmatosítás lenini elméletében. Gondolatmenete szerint „az egység hiánya az imperialista hatalmak között az egység hiányát eredményezi a kínai uralkodó csoportok között”, ennélfogva nem lehetséges „egységes államhatalom”.58 Mindez azonban csak szavakat jelentett – hadsereg nélkül. Mao elfogadta Csang eredeti felfogását, hogy a forradalom sikerének kulcsa a parasztok fellázítása. A parasztok azonban mindaddig ugyanolyan tehetetlenek, mint maga Kína, amíg nincsenek felfegyverezve és kiképezve, nem kovácsolnak fegyvert belőlük, mint annak idején Dzsingisz kán tette. Nem törvényes hőse-e Dzsingisz egy újjászületett kínai kultúrának? Mao Hitleréhez annyira hasonló romantikus nacionalizmusához tartozott, hogy a múlthoz nyúlt vissza példaképekért, különösen olyanokért, akik hozzá hasonlóan az erőszakot és a fizikai erőt hangsúlyozták.59 Legelső cikkében kijelentette: „Nemzetünkből hiányzik az erő. Nem bátorítjuk a katonai szellemet… Ha nem erős a testünk, azonnal megijedünk, mihelyt ellenséges katonákat pillantunk meg, s akkor hogyan érjük el céljainkat, és vívjuk ki mások megbecsülését?” „A testnevelés fő célja – tette hozzá – a katonai hősiesség.” Nemzeti szocializmusa szempontjából abszolút alapvetőek voltak a katonai erények.60 1927 szeptemberében a Kuomintanggal való szakítást követően a kommunista vezetés arra utasította Maót, hogy fegyveres felkelést szervezzen a hunani parasztok között, Ekkor nyílt lehetősége arra, hogy hadvezérré váljon, utána pedig hamar önálló erővé vált a kínai politikában. A lázadás elbukott, de haderejének magvát megőrizte, s elvezette a Hunan és Kiangszi határán fekvő Csinghansan hegységbe. A csapat kicsi, de elegendő volt; ettől kezdve Mao sohasem vált meg a saját haderejétől. Felhívása nyers, ám hatásos volt, szervezett mederbe terelte a spontán földfoglalásokat, amelyek (bár erről valószínűleg nem tudott) annak idején lehetetlenné tették Kerenszkijt, s megteremtették a lehetőséget Lenin puccsához. Rendelete a helyi zsarnokok és a rossz nemesség elnyomásáról, valamint a határozattervezet a földkérdésről elítélték a szegényparasztok hagyományos ellenségeit – „a helyi zsarnokokat és a rossz nemességet, a korrupt tisztviselőket, militaristákat és valamennyi ellenforradalmi elemet a falvakban”. „Egyöntetűen ellenforradalminak” nevezte mindazokat a csoportokat, amelyek feltehetően szemben álltak paraszthadseregével: „Valamennyi birtokos paraszt, kis, közepes és nagy földbirtokosok”, ide azo-

Gittings, id. mű, 39-40. Vö. Mao 1936 februárjában írt „Hó” című versével; Schram, id. mű, 107108. 60 Stuart Schram, The Political Thought of Mao Tse-tung (London, 1964), 94-95. –(235)– 58 59

kat sorolta, akiknek birtoka „több mint 30 mon” (4 és fél acre). Voltaképpen szembeszállt a vidéki társadalom valamennyi szilárd elemével, olyan hadiosztagot teremtve, amely a társadalmi tükörképe volt annak, amelyet a nemesi hadvezérek és „helyi zsarnokaik” vezettek. Mint a japán hadi levéltárakból később kiderült, Mao jobban rá tudott játszani a parasztok hazafiúi érzelmeire, mint Csang.61 Kezdetben azonban ezer szegényparasztnál többet nem tudott toborozni. Haderejét 600 banditával egészítette ki, akiket a polgárháború közepén szándékosan a társadalom legaljáról toborzott, az általa nevezett „öt deklasszált elem” közül: katonaszökevények, banditák, rablók, koldusok és prostituáltak.62 Mint más hadvezéreknél is megszokott volt, az ő hadseregének létszáma is ingadozott, kevesebb, mint 3000 és több mint 20 ezer között váltakozott. Az ellenségek elpusztításában éppoly könyörtelen volt, mint a többi hadúr. 1930 decemberében seregének 2-3 ezer tisztjét és közlegényét lövette agyon, mert a Bolsevikellenes Ligához, a Kuomintangnak a kommunista erőkön belüli fedőszervéhez tartoztak. Öt hónappal korábban feleségét és húgát kivégezte a Kuomintang, s más haláleseteket is meg kellett bosszulnia – 1927-28-ban Csang több tízezer kommunistát ölt meg. Mao azonban sohasem habozott, hogy elsőként alkalmazzon erőszakot. 1930 végére már létrehozta saját titkosrendőrségét (amint az általa végzett tisztogatásokból kiderült), s ha szükségesnek érezte, abszolút könyörtelenül és feltűnő kegyetlenséggel cselekedett. Az összehasonlítás rongyos és elvadult bandája, valamint Dzsingisz Kán hordája között elég találó volt, s a legtöbben, akiknek átvonult a földjén, bizonyára ugyanolyan hadúrnak tekintették, mint az összes többit.63 Az 1920-as évek végére tehát Kína az egymással vetélkedő hadseregek uralma alá került, amelyeket egész sor ideológia vagy egyszerűen a mohóság vezérelt – de mit számított mindez az áldozatoknak? Csang északi hadjárata és a hadvezérek 1928-ban Pekingben tartott találkozója után az egyik Kuomintang-parancsnok, Li Csung-jen marsall kijelentette: „Valami új történt a változatlan Kínában… megszületett a hazafiasság és a közszellem.” Hónapokon belül kiderült, hogy ezek a szavak puszta illúziókat jelölnek, amikor a hadvezérek egytől egyig egymásnak és a nankingi kormánynak estek. Valamennyi résztvevő célravezetőnek tartotta, hogy meneküljön a Kuomintang- és a kormánylobogó láttán; egyik sem fordított túl nagy figyelmet bármelyik kívánságaira. A kormányzati bevételek csökkentek, a hadvezéreké viszont növekedett. A városok és falvak rombolásának

Chalmers A. Johnson, Peasant Nationalism and Communist Power: the Emergence Of Revolutionary China 1937-1945 (Stanford, 1962). 62 Schram, Mao Tse-tung, 127. 63 Uo., 153. –(236)– 61

fokozódásával párhuzamosan egyre több földönfutóvá tett ember vált banditává, vagy lépett a megélhetéséért kisebb vagy nagyobb hadurak szolgálatába. A féltucatnyi fő hadúr mellett sok kisebb tábornok akadt, aki egyetlen tartományt vagy tucatnyi megyét ellenőrzött 20 ezertől 100 ezer fői g terjedő seregével; Mao a legkisebbek közé tartozott közülük. Az 1928. június 30-i Nemzeti Közgazdasági Konferencián Csang sógora, T. V. Szung, az akkori pénzügyminiszter azt mondta, hogy míg 1911-ben a monarchia alatt Kínának 400 ezres hadserege volt többé-kevésbé egyetlen központ ellenőrzése alatt, addig 1928-ban negyvennyolc hadsereggel, tizennyolc önálló hadosztállyal és huszonegy önálló brigáddal büszkélkedhetett, amelyek összlétszáma több mint 2 millió volt. A nemzeti összbevétel, 450 millió dollár, az adósságszolgálat után csak 300 millió dollárt ért. A hadsereg évente 360 millió dollárba került, ha pedig a katonákat rendszeresen fizetnék, 642 millióba – emiatt az útonállás elkerülhetetlen volt. A következő év januárjában tartott leszerelési értekezlet, amelynek célja a hadsereg 715 ezer főre való csökkentése volt, mégis teljes kudarcnak bizonyult. Szung szerint az előző évben kétszer annyi pénzt költöttek a hadseregre, mint amennyi az összes többi kormánykiadás együttvéve volt.64 A meggyötört kínai nép gyakorlatilag ritkán volt képes különbséget tenni banditák és kormánycsapatok között. Felbecsülhetetlen volt azoknak a száma, akiket megöltek, vagy akik a nélkülözés vagy éhezés következtében haltak meg. 1925 és 1930 között Hupeh tartomány lakossága 4 millióval csökkent, noha éhínség nem volt, és a kivándorlás sem volt jelentős. A legjobban sújtott tartomány 1929-30-ban Honan volt, ahol a teljes, 25 milliós lakosságból 400 ezer volt bandita (többnyire zsoldot nem kapott katonák). 1929-30 telén az egykor gazdag nyugat-nonani Ijang város hetvenkétszer cserélt gazdát a különböző banditacsoportok között. A tartománnyal foglalkozó hivatalos kormányjelentés szerint egyedül Miencsi körzetben ezer várost és falut fosztottak ki, és tízezret köteleztek váltságdíj fizetésére: „Amikor váltságdíj reményében elfogtak valakit, először vasdróttal átszúrták a lábait és összekötözték őket, ahogy a halakat akasztják a kampóra. Amikor visszatérnek szálláshelyükre, a foglyokat kihallgatják, és sarlóval vagdalják őket, hogy elárulják elrejtett vagyonukat. Aki erre nem hajlandó, derekánál azonnal kettévágják, ezzel figyelmeztetve a többieket.” A jelentés szerint családok adják el gyerekeiket, a férfiak pedig feleségüket. Az is előfordult, hogy a férfiak két-három évre „bérbe adják” feleségüket, s a megszületendő gyermekek annak a férfinak a tulajdonai, aki ki fizette a bért. „Sok esetben csak 8-10 ház áll olyan városokban, amelyekben egy éve még 400 vagy 450 állt.”65

64 65

Abend, id. mű, 147-148. Uo., 80, 67. –(237)–

A kétségbeesett parasztok lőrésekkel ellátott kőtornyokat építettek, a kilátást lehetővé tevő csipkézettel, s ide menekítettek embert és állatot – ezek a tizenötödik századi Britannia határain levő őrtornyokra emlékeztettek. Ám még az erős fallal körülvett városokat is megszállták, és megostromolták. A Pekingtől csak 50 kilométerre fekvő Hoktout nyolcvan napig ostromolták, 100 ezer lakosa éhezett; az anyák megfojtották újszülött csecsemőiket, a lányokat mindössze 5 kínai dollárért adták el, majd prostituáltként egész Ázsián végighurcolták őket. A nankingi kormányellenőrzés alatt álló térségben levő Lijangot 3 ezer fős banditasereg rohanta le, amely 3 millió dollárt zsákmányolt, és további 10 milliós kárt okozott azzal, hogy mindent felégetett maga mögött. A sanghaji terület hat legnagyobb városát lerohanták, és kifosztották. Nigkangban a fő elöljáró kezét-lábát összekötözték, és forró vizet öntve rá gyilkolták meg. Különös eljárásokat élesztettek fel a múltból: bambuszból készült „szégyenkalickákat” emeltek fel hat méter magasra, s lógattak le a városfalakról, a vétkeseknek pedig lábujjhegyen kellett állniuk bennük, fejüket a kalicka tetején lévő lyukon ki dugva. A Santung tartományban levő Fushunban egy legyőzött hadvezér 4.500 katonájával visszavonult a városba, és 10 ezer túszt hurcolt magával. A Kuomintang egységek tizenhárom napos ostroma során több mint 400 nőt és gyermeket kötöztek a városfalon levő őrállás okhoz, s a védők mögülük tüzeltek. Mao és más kommunista hadurak, akik 1929-30-ban közel 30 millió embert nyomtak el öt tartományban, tulajdonképpen nem erőszakoltak és fosztogattak; megszüntették a szerencsejátékot, a prostitúciót és az ópiumcserje-termesztést. Ezzel szemben bántalmazták és megölték a középosztály tagjait, hivatalos dokumentumokat, telekkatasztereket és tulajdonjogot igazoló okiratokat semmisítettek meg, templomokat, kápolnákat és más kultikus helyeket égettek fel, papokat és misszionáriusokat öltek meg. Megesett, hogy valamely város egymás után került egy kommunista szabadcsapat, egy bandavezér, egy önálló hadúr és valamilyen kormányzati erő kezére, s mindegyik kisajtolta belőle a jussát. Egy Szecsuán tartománybeli kérelem szerint a kormány tábornoka csupán „farkasok és tigrisek vezére”, s annyira „elpusztította” „az egész körzetet”, hogy „kelet és nyugat felé többmérföldes távolságból sem kutyaugatás, sem kakaskukorékolás nem hallik. Az emberek azért sóhajtoznak, hogy bár pusztulna el a Nap és a Hold, hogy együtt pusztulhassanak velük.” Csengcsu tartományi fővárosban a kereskedők panaszolták: „Nem maradt másunk, mint a zsír a csontjaink között.”66 A radikális reformok erőszakos hajszolása tehát két évtized leforgása alatt sok millió ártatlan ember halálához vezetett, s Kína nagy részében

66

Uo., 75, 82. –(238)–

olyan nyomort és törvénynélküliséget teremtett, mint amilyent Németország tapasztalt a nagy vallásháborúk, vagy Franciaország a százéves háború idején. Dr. Szun jószándékú erőfeszítése egy modern utópia megteremtésére középkori rémálommá alakult át. A probléma az volt, hogy mindenki hitt a radikális reformban. Csang a radikális reform híve volt, Mao szintúgy. Sok önálló hadúr szintén a radikális reformban bízott. Feng marsallt „keresztény tábornokként” ismerték, Jen Hszi-san tábornok volt a „mintakormányzó”. Mindezek a tiszteletreméltó úriemberek azt állították, hogy Kína és népe javáért dolgoznak – és ölnek. A két világháború közötti Kína tragédiája szemlélteti azt az elvet, hogy amikor a törvényesség meghódol az erőszak, az abszolút erkölcsi elvek pedig a relativizmus előtt, akkor nagy sötétség ereszkedik alá, és az angyalok megkülönböztethetetlenek lesznek az ördögöktől. Nem kizárólag a kínaiak sürgettek radikális reformokat. Mint már megjegyeztük, Kína bűzlő fekélye nagy vonzerőt gyakorolt a japánok zsákmányoló ösztöneire. S ők szintén a radikális reformok mellett voltak. Külföldi újságírók is elismerték, hogy a japán uralom harminc éve alatt Koreában nagyobb előrehaladás történt, mint a háromezer éves kínai fennhatóság idején.67 Port Arthur, a santungi kikötők és más, Japán által elfoglalt területek a rend és gazdagság kikötői voltak. E haderő – amelyet Kvantung-hadseregnek neveztek – fiatal tisztjei utálkozva és elborzadva nézték Kína vég nélküli vergődését. Ketten közülük, Kanji Ishihara vezérezredes és Seishiro Itagaki ezredes már 1928-ban elhatározták, hogy beavatkozásra kényszerítik vonakodó kormányukat. Úgy okoskodtak, hogy bár a japán tőkések és a kínai hadurak valószínűleg hasznot húznak a jelenlegi anarchiából, a kínai népnek, amelynek rendre, és a japán népnek, amelynek élettérre van szüksége, az semmit sem nyújt. „A proletáriátus álláspontjáról – írta Itagaki –, amely szükségesnek tartja, hogy követelje a nemzeti gazdagság kiegyenlítését, a természettől fogva szegény Japán határai között nem található olyan alapvető megoldás, amely megélhetést biztosítana az egész népnek.” A gondolatmenet alapjaiban hasonlított arra, amikor a szovjetek Nagy-Oroszország proletariátusa nevében zsákmányolták ki ázsiai birodalmukat. Mandzsúria megszabadulhat feudális haduraitól és burzsoá tőkéseitől, és Japán proletár gyarmatává lehet változtatni. A változás eszköze azonban nem egy forradalmi puccs, hanem a Kvantung-hadsereg lesz.68 1928. június 4-én a két ezredes megtette az első lépést a japán megszállás felé: megölték Csang Cso-lin marsallt, Mandzsúria fő hadurát – felrobbantották magánvonatát, s alvás közben átküldték az öröklétbe. Ez volt az első felvonása a nagy nemzetközi háborúnak Keleten. Elég különös, hogy az Egyesült Államokban, amely Kína védelmezőjének és 67 68

James, id. mű, 139. John Tolland, id. mű, 7., lábjegyzet. –(239)–

Japán figyelmeztetőjének nevezte ki magát, az epizód csekély feltűnést keltett. A Philadelphia Record így kommentálta az eseményt: „Az amerikai emberek fütyülnek rá, ki ellenőrzi Észak-Kínát.”69 Amerika saját melodrámája előállításával volt elfoglalva.

69

Idézi Dulles, id. mű, 281. –(240)–

VI. Az utolsó Árkádia Amerika semlegességének hangoztatása az észak-kínai eseményekkel kapcsolatban egyszerűen blöff, tudatos önámítás volt. Egy 106 „etnikai csoportot” felölelő nemzet, amely a világtársadalom számottevő mikrokozmoszává nőtte ki magát, nem hunyhatott egyszerűen szemet a világ más táján történő jelentős események felett.1 Amerika Japán-ellenes politikája nagyrészt a saját japán kisebbsége iránt érzett ingerültségből és kettősségből fakadt, ami csak kis szelete volt az amerikai társadalom természetéről, szándékáról folyó hatalmas vitának. Ki volt amerikai? Mi végett volt Amerika? Sok amerikai, talán a többség, szinte áhítattal utolsó Árkádiának tekintette hazáját, amely vétlen, utópisztikus menedék az óceánokkal körülölelt Újvilágon kívül eső korrupt világ fokozódó ostobasága és erkölcstelensége közepette. De hogyan őrizhető meg Árkádia? Ez önmagában megköveteli az egész világra kiterjedő külpolitikát. És hogyan lehet létrehozni az igazi Árkádiát? Ehhez elengedhetetlen a faji alapú politika. És a kettő kibogozhatatlanul összegabalyodik. A megfigyelés, hogy a nemzetiségek keverednek Amerikában, olyan szakállas volt, mint Hector Crevecoeur vagy Thomas Jefferson. Döbbenetes erővel fejeződik ki mindez az 1908-as év nagy New York-i kasszasiker darabjában, Israel Zangwill Az olvasztótégely című színművében. Az új mozgóképipar, amely kezdetektől fogva összefonódott a többnemzetiségű jelleggel, őrlődött e gondolat miatt. Korai művek sokasága tanúsítja ezt. De az összetevők milyen arányban legyenek a tégely megtöltéséhez? A Nagy Háború idejére a korlátlan bevándorlás már letűnt dolog számba ment. William Simmons georgiai vándorlelkész 1915-ben a Ku Klux Klant olyan szervezetnek tekintette, amely az általa politikailag és erkölcsileg nonkonformnak tartott kisebbségi csoportokat akarja ellenőrzés alatt tartani. Hathatós segítséget nyújtott e cél megvalósításához Madison Grantnak a következő évben megjelent műve, A nagy faj átadása, amely az „uralkodófaj”elmélet adaptációja volt az amerikai viszonyokra. Ez a féltudományos bestseller kifejtette, hogy a korlátozatlan bevándorlás miatt szinte „sikerült teljesen megsemmisíteni a születés privilégiumát; azaz azokat az intellektuális és morális előnyöket, amelyeket a jobb származású emberek magukkal hoznak világrajövetelükkor”. Az „olvasztótégely” hatás jól követhető Mexikóban – véti a szerző –, ahol „az eredeti spanyol hódítók vérének abszorpciója a bennszülött indiánokban” degenerált keveréket eredményezett, „ami most kezd megnyilvánulni abban, hogy képtelenek az önkormányzásra”. A „felsőbb rendű fajok” erényei „igen instabilak”, és 1

106. ábra több alcsoportot feltüntet. Forrás: Stephan Thernstorm és Ann Orlov, Harvard Encyclopaedia of Ethnic Groups. (New York, 1980.) –(241)–

könnyen eltűnnek, ha generalizált vagy primitív jellemekkel keverednek. Ezért „egy fehér ember és egy néger közötti keresztezés eredménye néger, és akármelyik három európai faj és a zsidó közöttié pedig zsidó”.2 Ezt, a „degenerációtól” való félelmet használta ki Hiram Wesley Evans dallasi fogorvos, a Klan egyik nagyhatalmú vezetője, amikor kiépítette az angolszász felsőbbrendűségi kultúra érdekében küzdő mozgalmat, amelynek egy időben 4 millió tagja volt Keleten és Közép-Nyugaton. Evans, aki „a legátlagosabb amerikainak” vallotta magát, azt állította, hogy a Klan „az ősi pionírtörzsek nagy számú amerikai leszármazottját képviseli… az úgynevezett északi fajt, melynek tagjai összes hibájukkal együtt az egész világon a legtöbbet tették a modern civilizációért”.3 A faji megkülönböztetés a politikai kampány során szinte általánosan elfogadottá vált, noha a helyi szavazatok megnyerése érdekében esettől függően nem egyformán hangoztatták. Henry Cabot Lodge szenátor például, aki magánemberként az angolszász felsőbbrendűség feltétlen híve volt, kampány a során mindig az „angolul beszélők” mértéktartó kód szót használta. Will Hayes, Warren Harding kampányfőnöke, következetesen úgy emlegette a jelöltet, származását emlegetve, mint akiben „a legnemesebb angolszász, német, skót-ír és holland pionír vér keveredik.4 Óriási lökést adott a hazafias idegengyűlöletnek Amerika belépése a Nagy Háborúba, amely a rasszizmus számos változatát igazolta, és a nonkonformizmus elleni hadjárat mozgatórugójává vált. Wilson már előre félte és megjósolta ezt az érzelmi rohamot – messze erőszakosabb és rombolóbb volt, mint a második világháború utáni McCarthy-féle változat –, ugyanakkor mégis aláírta az 1917-es kémtörvényt és az 1918-as lázadási törvényt. Az utóbbi a várható következményektől függetlenül büntetett minden olyan véleménynyilvánítást, amely az amerikai állam formára, zászlóra vagy egyenruhára nézve „áruló, becsmérlő, otromba vagy közönséges”, e törvény értelmében a Vöröskeresztet, a YMCA-t, sőt akár még a költségvetést bíráló amerikaiakat is beperelték.5 A Legfelső Bíróság két bírája, Justice Louis Brandeis és Oliver Wendell Holmes megpróbált szembeszegülni az intolerancia ilyen nagymértékű áradataival. A Schenk kontra Egyesült Államok elleni perben Holmes leszögezte, hogy a szabad beszéd korlátozása csak akkor törvényes, ha a kimondott szavak olyan jel-

Madison Grant, The Passing of the Great Race (New York, 1916), 3-36. The Klan’s Fight for Americans, North American Review, 1926. március. 4 William C. Widenor, Henry Cabot Lodge and the Search for an American Foreign Policy (University of California 1980); Robert Murray The Harding Era (University of Minnesota 1969), 64. 5 John Morton Blum, The progressive Presidents: Roosevelt, Wilson, Roosevelt, Johnson (New York 1980), 97. –(242)– 2 3

legűek, hogy „vitán felüliek és közvetlen veszélyt” jelentenek. Az Abrams kontra Egyesült Államok perben hozott elmarasztaló ítélettel Holmes nem értett egyet, és Milton Areopagiticájának6 sarkalatos pontját újrafogalmazva hangsúlyozta, „az igazság legjobb tesztje, ha a gondolat saját erejével bizonyítja önmaga igazát a piaci versenyben”. Ám a két magányos farkas hangja pusztába kiáltott szó volt akkoriban. Hazafias szervezetek, mint A Nemzeti Biztonsági Szervezet és a Nemzeti Civil Szövetség tovább folytatták aktivitásukat a béke érdekében. „Amerikanizáció” – ez volt a kulcsszó 1919ben. 1919 őszétől az Egyesült Államokban gyakorlatilag nem működött kormány, élen a megsebzett Wilsonnal. Nem tudta megakadályozni sem a háború utáni rövid fellendülés összeomlását, – ami az 1920-as évek recessziójába torkollott –, sem az idegenellenes őrület tombolását, ami az előbbi egyik következménye volt. Mitchell Palmer igazságügy-miniszter volt a fő vádlott. Széles körben ellehetetlenítette magát a „Külföldi vagyonok ellenőreként” a háború alatt, 1919-ben pedig majdnem megölte az anarchisták bombája saját háza előtt. Később a „külföldön született felforgatók és agitátorok” elleni össznemzeti hadjárat éllovasa lett. 1919. november 4-én ő terjesztette a kongresszus elé az alábbi jelentést. „Miként leplezte le az Igazságügy-minisztérium a Trockij-doktrína 60 ezer beszervezett agitátorát az Egyesült Államokban… az információk megbízhatóak; a kormány rájuk építve alaposan megtisztíthatja a nemzetet az ilyen idegen fertőtől.” Trockijt „gyalázatos idegenként” említi, mint „…a New Yorkban valaha is ismertek legalacsonyabbikát, [aki] a cár ágyában feküdhetett, míg Oroszországban ezrek élelem vagy fedél nélkül tengődtek”. A „forradalom fejének éles nyelvei – miként írja – a templomok oltárait nyaldosták, bekúsztak az iskolai harangok tornyaiba, belopakodtak az amerikai otthonok szent zugaiba” és „a házasság szentségét szabados törvényekkel váltották fel”.7 1920 szilveszterén az Igazságügy-minisztérium sorozatos, előre összehangolt akció során több mint 6000 idegent leplezett le, legtöbbjüket kiűzték az országból. Az ezt követő „vörös riadalomban” New York Állam Közgyűlésének öt tagját törölték állítólagos szocialista nézeteik miatt, egy képviselőt kétszer kidobtak a képviselőházból; és két olasz származású, a katonai szolgálatot megtagadó anarchistát, Nicola Saccót és Bartolomeo Vanzettit igencsak koncepciós eljárásban egy massachusettsi számvivő meggyilkolása miatt elítéltek. Ez az eljárás elhúzódott egészen 1927-ig. Sokkal tartósabb következménye volt az 1921-ben hozott kvótatörvénynek, amely az 1910-es népszámlálási adatokat alapul véve, az

6 7

Dulles, id. mű., 295. A. Mitchell Palmer, The Case Against the Reids, Forum, February 1920. –(243)–

egyes nemzetiségek 3%-ára korlátozta az USA-ba történő évi bevándorlást. A törvényhozás elsődleges célja a fennálló etnikai viszonyok lehetséges legnagyobb fokú befagyasztása volt. További súlyos szigorítást jelentett az 1924-es Johnson-Reed törvény, amely az 1890-es adatokat alapul véve valamennyi etnikum esetében 2%-ban szabta meg az engedélyezhető bevándorlók számát. A törvény végképp kirekesztette a japánokat (bár a kanadaiak és mexikóiak mentesültek alóla), és nemcsak tovább szűkítette a kereteket, hanem egyértelműen kedvezett az észak- és nyugat-európaiaknak a kelet- és dél-európaiak rovására. A prést tovább csavarták 1929-ben, amikor az 1920-as etnikai adatokra építve további törvényeket hoztak, amelyek végleg lezárták a tömeges bevándorlás korát. Árkádia megtelt, felhúzták a felvonóhidat, az összetétel kialakult, és állandósult. Sokan voltak, akik kritizálták az új idegengyűlöletet. Walter Lippman 1920. július 23-án öreg, háború alatti katonai főnökének, Newton Baker hadügyminiszternek a következőt írta: „…az idők végezetéig sem lehet feledni, hogy az a kormányzat, amely történelmünk legszélesebb látókörű eszméit hirdette, többet tehetett az alapvető amerikai szabadságok veszélyeztetéséért, mint bármely embercsoport több száz év alatt. Intézményesítették a terror birodalmát, ahol az őszinte gondolatok lehetetlenek, ahol a mértékletesség ellehetetlenült, ahol a rémület kiszorította a józan gondolkodást.” A baltimore-i publicista,8 H. L. Mencken (maga német származású), az 1920-as évek talán legtekintélyesebb újságírója, „a kegyetlenség, becstelenség és igazságtalanság legnagyobb élő képviselőjének” nevezte Palmert a Baltimore Evening Sun 1920. szeptember 13-i számában. Két héttel később az Igazságügy-minisztériumot vádolta azért „az Amerikában példátlan mértékű kémkedésért, amilyen még az orosz, osztrák és olasz történelemben is csak elvétve fordult elő”. „Rutinszerűen naponta nyomozott férfiak és nők után, cinikusan megsértve alkotmányos jogaikat, behatolt a lakások szentélyébe, hamis bizonyítékokat koholt ártatlanok ellen, agent provocateur-ökkel árasztotta el az országot, a szomszédokat szomszédaik ellenségévé tette, a sajtót lázító hazugságokkal töltötte meg, és táplálta a szimatoló, hitvány gazemberek valamennyi legrosszabb jellemvonását.”9 Horace Kellen, a New School for Social Research szociológusa kifejtette, hogy az „amerikanizmus” csupán az 1850es évek „semmit-sem-tudásának” katolikus-ellenességét idézi, a protestáns fundamentalizmus egy fajtájának feltámadása. Erről szól az 1924-es törvény, ennek megnyilvánulása a kvéker Palmer igazságügy-miniszter boszorkányüldözése, a baptista autógyáros Ford cári inspirációra épülő zsidógyalázása, a Ku Klux Klan rosszindulatú hókuszpókusza, Madison Idézi Arthur Ekirch, Ideologies and Utopias and the Impact of the New Deal on the American Thoughts (Chicago, 1969). 9 Baltimore Evening Sun, 1920. szeptember 27. –(244)– 8

Grant faji motyogásai, Gertrude Atherton regényeinek és a Saturday Evening Post szerény hazafiasságának megannyi ártatlan megnyilvánulásával együtt.10 Nagyon fontos ponthoz érkeztünk itt el. Amerika, ha egyáltalán valami, protestáns típusú vallásos civilizáció volt, és egy Palmer idegengyűlölete mindössze a szélsőséges és eltorzult kifejeződése volt mindannak, ami a legértékesebb volt az amerikai etnikumban. Ettől kezdődően az amerikai „magas homlokúaknak” (highbrows) – a kifejezést Van Wyck Brooks javasolta 1915-ben, és leginkább a francia entellektüelnek vagy intelligenciának felel meg szembe kellett nézniük azzal a dilemmával, hogy az elhajlások elleni támadásokkal egyidejűleg veszélyeztetik az „amerikanizmus” valóságát, ami a jeffersoni demokráciában gyökerezik. Márpedig, ha ez elvész, az amerikai kultúra nem lesz más, mint kivándorolt Európa. Amíg Palmer idegenekre vadászott, a keleti parton a „magas homlokúak” a bostoni ősmandarin posztumusz önéletrajzát, a Henry Adams nevelődése című művet olvasták, amelyet a Massachusettsi Történelmi Társulat adott ki 1918 októberében. Attól kezdve egészen 1920 tavaszáig ez volt a legnépszerűbb könyv Amerikában, minthogy tökéletesen kifejezte a műveltek kiábrándultságát, rosszkedvét. Strachey Kiváló viktoriánusok című könyvének az amerikai megfelelője volt, amely elutasította a nemzeti kultúra – különösképpen, ha kegyetlen elnyomással kényszerítik ki – fogalmát az adamsi „többszólamúság” kedvéért, miközben borúlátóan hangsúlyozta, hogy a jövő Amerikájában a legműveltebbek lesznek a legelesettebbek. Valójában a keleti part entellektüeljei egyáltalán nem voltak gyámoltalanok. A következő hatvan évben számarányukat és belső értékeiket messze túlszárnyaló állandó hatást gyakoroltak Amerika (és az egész világ) politikájára. Amerikához való viszonyuk azonban ambivalens volt. 1917 tavaszán Van Wyck Brooks a Seven Arts című folyóiratban (amelynek alapításánál segédkezett) megjelent Towards a National Culture (A nemzeti kultúra felé) című tanulmányában kifejtette, hogy mindezidáig Amerika más kultúrák „színe-javát” vette át: most, elementáris élettapasztalata alapján, amely egyedül termelt ki igaz kultúrát, meg kell teremtenie a sajátját. Amerika, megtapasztalva saját drámáját – miként Brooks nevezte – az „indusztrializmus kultúráján” keresztül, nem lesz többé „vak, önző, erkölcstelen nemzet; felvilágosult nemzet leszünk, fényben élünk majd, és a fénysugarainkat megosztjuk másokkal”.11 Támogatta barátja, Randolph Bourne nézetét, miszerint az egész „olvasztótégely”elmélet téves volt, minthogy a bevándorlókat angolszász-imitációra

10 11

Horace Kellen, Culture and Democracy in the United States (New York, 1924). V. W. Brooks, „Towards a National Culture” és „The Culture of Industrialism”, Seven Arts, 1917. április –(245)–

késztette, és vallotta, hogy Amerikának nem a szűk határok közé szorított európai nacionalizmust kellene magáévá tenni, hanem a kozmopolitizmus sokkal „vállalkozóbb szellemű eszméjét” annak érdekében, hogy „az első nemzetközi nemzetté” válhasson.12 De mit jelentett ez? D. H. Lawrence helyesen figyelte meg: Amerika nem volt, és még mindig nem „vér szerinti haza”. Másként fogalmazta meg ugyanezt Jung: az amerikaiak „tudatalattijukban még nincsenek otthon”. Brooks Westportban, Connecticut államban telepedett le végleg, hogy megtalálja az ő amerikai kozmopolitizmusát a többi húszas évekbeli entellektüellel együtt. Társait találóan olyan emberekként jellemezte, akik „nagyobb gondot fordítanak a szellemük gondozására, mint vagyonuk állapotára”. Mindamellett őt magát igen erős szálak kötötték az öreg kontinenshez; önéletrajzában bevallotta, „gyakran kínzó honvágyat érez az európai világ iránt”. „Egyedül az amerikai életben való hosszadalmas elmerülés jelentett teljes gyógyírt írta –, a kivándorlás mindenféle homályos félelmére; de ez az ambivalencia jellemezte a húszas évekbe vetett reményeimet”.13 1919 májusában, meghallván, hogy egyik barátja, Waldo Frank, Közép-Nyugaton akar letelepedni, a következőket írta neki: „mindenki, aki íróként akar élni, hozzánk jön, vagy még inkább velünk marad, európai összeköttetéseink okán. Soha se higgy, Waldo, azoknak, akik a Nyugatról beszélnek; soha se feledd, mi, New Yorkiak és új-angliaiak birtokoljuk mindannak az oxigénnek a monopóliumát, ami az amerikai kontinensen létezik”.14 Ez arrogáns igény volt: harsánynak lenni – noha olykor őszintén bevallva-, a huszadik század több évtizedén keresztül. De Közép-Nyugat nélkül mi lenne Amerika? Puszta partszegély, mint Dél-Amerika oly sok spanyol tengermelléki állama. A keleti parti „magas homlokúak” húszas évekbeli gyűlölt célfigurája William Jennings Bryan illinois-i demokrata volt, aki elítélte a pénz hatalmát („Nem lehet az emberiséget keresztre feszíteni egy arany kereszten”), ellenezte az imperializmust, 1915-ben leköszönt az államtitkárságáról, tiltakozásul a háborúba sodródás ellen, és idős korában, az 1925-ös Scopes-ügyben reménytelen utóvédharcot folytatott a darwini evolúció-elmélet ellen. Bryan szándékai alapvetően demokratikusak és haladók voltak: küzdött a nők választójogáért, a szövetségi jövedelemadóért, a tartalékbankért és a szenátusba történő közvetlen szavazásért, a kampányban közreműködők nevének nyilvánossá tételéért, a Fülöp-szigetek felszabadításáért és a munkásmozgalom jelenlétéért a kabinetben. Akárhogy is, értékrendszere népszerű volt, az új szóhasználat szerint „populista”; intellektualizmus-ellenes nyelven szólt. Felesége naplója tanúskodik a háV. W. Brooks, „Trans-National America”, Atlantic Monthly, 1916. V. W. Brooks, An Autobiography (New York 1965), 253-256. 14 James Hoopes, Van Wyck Brooks in Search of American Culture (Amherst 1977,), 130. –(246)– 12 13

zaspár keserűségéről, amelyet a „keleti sajtó” olvasásakor éreztek.15 A Scopes-per kapcsán Bryan nem az evolúciós tanok tagadásának útjait kereste, hanem az állami iskolákat akarta megóvni a vallásos hit aláaknázásától: az evolúciót vélte – elméletként, nem tényként kell tanítani, a szülőknek és adófizetőknek legyen beleszólásuk az iskolai eseményekbe, a tanárok pedig alkalmazkodjanak a törvényhez. Saját magát olyan embernek tekintette, aki ellenáll az önjelölt skolasztikus elit diktatúrájának, azoknak, akik az autentikus tudás kizárólagos birtokosának tüntetik fel magukat.16 John Dewey filozófus, miközben szembeszállt Bryan antievolúciós keresztes hadjáratával, figyelmeztette a keleti parti intelligenciát, hogy az általa képviselt erők „nem lennének olyan veszélyesek, ha nem fonódnának össze olyasmivel, ami szükséges és jó”. Félve tisztelte annak a hasadéknak a gondolatát, amelyet szakadékká tágulónak vélhetett. Ez a keleti part művelt vezetősége és a későbbi generáció között húzódik, amelyet „amerikai középrétegnek” vagy „csendes többségnek” lehetne nevezni. Az evolúció mindössze egy példája a gondolatok antagonisztikus jellegének. Jelentős cikkében, a Határvonalak az amerikai értelmiségen belülben, amelyet 1922-ben közölt, óvta a New Republic olvasóit attól, hogy Bryant könnyedén lesöpörjék azzal, hogy csak egy jellegtelen, obskurus személyiség. „Ő jellegzetes demokrata – mi tagadás, érvekkel és állításokkal kell szembeszállni vele”. Természetesen középszerű, „de hát a demokrácia valósággal késztet a középszerűségre”. Sőt mi több, az amerikai társadalomban rejlő legjobb és legalapvetőbb elemekről beszélt: „…a templomba járó osztályokról, akik megismerték az evangéliumi kereszténységet. Emberbaráti, szociális érdeklődésükön alapulhat a szociális reformok politikai akciók általi megvalósítása, a pacifizmus, a köznevelés képviseletének fő vonala. Megtestesítik és kifejezik a szolid jóakaratot a gazdaságilag hátrányos osztályok és más nemzetek iránt, kivált, ha az utóbbiak a legkisebb ellenszenvet is mutatják a republikánus kormányokkal szemben. A KözépNyugat, a prériország volt az aktív szociális emberbarátság és politikai progresszivitás központja. minthogy ennek a népnek ez a fő lakóhelye… hisznek a nevelésben és saját gyermekeik jobb jövőjében… ők voltak, akik síkra szálltak a tisztességes üzletért és azért, hogy mindenkinek nagyjából egyenlő esélyei lehessenek… Támogatták Lincolnt a rabszolgaság eltörléséért vívott küzdelmében, követték Rooseveltet, amikor felbontotta a »rossz« szerződéseket, és szembeszállt a vagyonok koncentrálódásával… Ez a nép a szó minden értelmében középen volt.”17

William Jennings Bryan (and Mary Baird Bryan), Memoirs (Philadelphia 1925), 448. 16 Ibid., 479-484. 17 New Republic, 10. May 1922. –(247)– 15

Mindezidáig, ha egyáltalán volt bennszülött amerikai kultúra, akkor ez az volt. Ily módon a keleti part kozmopolitizmusát az ellenkultúrává válás veszélye fenyegette, magában foglalva a lehetőséget, hogy Amerika is abba a „kultúra és a civilizáció” közötti konfliktusba keveredik, amely szétszaggatta a weimari Németországot, és kitárja a kaput a totalitarizmus előtt. Valójában a konfliktus már létezett, és elmérgesedve megnyilvánult a szesztilalmi törvény kapcsán. Bryant hatalmas ezüst kupával a kezében ábrázolták, óriási erőfeszítésének jeléül, amit annak érdekében fejtett ki, hogy elérje az alkotmány kiegészítését a tizennyolcadik, „nemzeti prohibíciós” módosítással, amivel hatályba léphetett az Amerikát „szárazzá” tevő „Volstead Act” (szesztilalmi törvény). A törvény ugyanabban a hónapban, 1920 májusában emelkedett jogerőre, amikor Mitchell Palmer kirohant a külföldi anarchisták ellen, és a két esemény szorosan összefüggött, A szesztilalom, elnyomó felhangjával, része volt annak a kísérletnek, hogy Amerikát „amerikaivá” tegyék: a reformerek nyíltan hangoztatták, hogy a törvény elsősorban a „bevándorló munkások” „megrögzött ivási szokásai” ellen irányult.18 Az új kvótatörvényhez hasonlóan kísérlet volt Árkádia megőrzésére, az árkádiaiak tisztán tartására. Amerikát utópisztikus államként alapították, melynek lakói – miként Lincoln nevezte – félig becsületesen, félig kényszeredetten, „majdnem kiválasztott” emberek voltak; a tizennyolcadik módosítás volt az utolsó szívből fakadó erőfeszítés az eszkatológia irányába. Ám, noha szándékában őszinte volt, nem volt az a végrehajtásában. Íme, egy további bizonyság Amerika ambivalenciájára. Amerika akarta a célt, amikor ratifikálta a kiegészítést; de nem akarta meghatározni a megvalósítás eszközeit. A „Volstead Act” hatástalan kompromisszum volt – ha rögzítette volna is a végrehajtás kegyetlen eszközeit, soha nem válhatott volna törvénnyé. A „Prohibition Bureau”-t a Kincstárhoz csatolták; nem sikerült elérni, hogy az igazságügy-minisztériumhoz tartozzon. Az egymást követő elnökök sorozatosan elutasították a költségvetési hozzájárulási kérelmeket, amelyek elengedhetetlenek voltak az eredményes 19 végrehajtáshoz. Továbbmenve, a „Tilalmi törvényben” rejlő utópizmus, noha mélyen az amerikai társadalomban gyökerezett, szemben állt a szintúgy mélyen gyökeredző és élő amerikai elvvel, a vállalkozás korlátlan szabadságának elvével. Amerika a földkerekség egyik legkevésbé totalitárius állama volt; látszólag semmiféle apparátusa nem volt, hogy kézben tartsa a piaci erőket, ha egy ki nem elégített igény felmerült.

18 19

Robert Sklar (ed.), The Plastic Age 1917-1930 (New York 1970), 14. Albert E. Sawyer, „The Enforcement of National Prohibition”, Annals, September 1932. –(248)–

Ezért az alkoholcsempészek és holdudvaruk mindig is több tárgyi és pénzügyi erőforrás felett rendelkezhettek, mint a törvény. Tulajdonképpen összességükben sokkalta szervezettebbek voltak. A szesztilalmi törvény tipikusan olyan törvény, amely a szándékával éppen ellentétes hatást ért el. A külföldi kisebbségek ahelyett, hogy idomultak volna az angolszász konformizmushoz, saját konszolidációjukat teremtették meg. A szeszcsempészek fele zsidó, negyede olasz, egy nyolcada lengyel, illetőleg ír volt.20 Chicagóban fele-fele arányban olaszok és írek voltak. Különösen az olaszok jártak az élen az alkohol szervezett és olcsó terjesztésében, amelynek során nemcsak a szicíliai, szardíniai és nápolyi szervezett alvilági tapasztalataikat, hanem a forradalmi szindikalizmus „élcsapat”-gyakorlatát is kamatoztatták. A prohibíció páratlan lehetőséget nyújtott a társadalom felforgatására, különösen Chicagóban, a „Nagy Bill” Thompson mélységesen korrupt polgármestersége idején. A chicagói John Torrio 19201924 között űzött kiterjedt szeszcsempészetének köszönhetően harmincmillió dollárnyi vagyonával meggazdagodva vonult vissza Olaszországba 1925-ben. Ténykedése alatt a totális ellenőrzés valamennyi eszközével élt; valamilyen módon minden hivatalnokot megvesztegetett, és mindvégig tisztességtelen eszközökkel befolyásolta a választásokat.21 Meg tudta szervezni, hogy igen jó minőségű sört hordónként mindössze 50 dollárért értékesítsen, mindezt úgy, hogy a diplomácia eszközeivel élve messze elkerült mindenféle erőszakot – a gengszterek közti egyezségeket úgy irányította, hogy messzemenően figyelembe vette a területi felosztást.22 Helyettese és követője, Al Capone kevésbé politikus alkat lévén nem volt annyira sikeres; az ír végrehajtók többnyire rövid távon gondolkodtak, és rövidtávú megoldásokhoz folyamodtak. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, kitört a gengszterháború, a polgárok felháborodtak, és a hatóságok kénytelenek voltak közbeavatkozni. A gyakorlat ugyanakkor az volt, hogy a csempészek a városokban szabadon tevékenykedtek a lakosok jóváhagyása mellett. A városi férfiak zöme (nem úgy a nők) osztották Mencken nézetét. „A szesztilalmi törvény a meghunyászkodó államok tudatlan fajankóinak a munkálkodása volt, akik nehezteltek amiatt, hogy amíg nekik durva gabonapálinkát kell inniuk, addig a dörzsölt városiak jó borokat és whiskyt vedelnek.” „Nincs sok benne azon kívül, hogy, filozófiailag fogalmazva, átmentette a vidéki faragatlanok gyűlöletét a városiakkal szemben, akik sokkalta jobban éltek”.23 A törvény Alan Block, East Side, West Side: Organized Crime in New York 1930-1950 (Cardiff, 1980). 21 The Illinois Crime Survay (Chicago, 1929), 909-919. 22 Lloyd Wendt and Herman Cogan, Big Bill of Chicago (Indianapolis, 1953), 271 ssk. 23 Charles Fecher, Mencken: a Study of his Thought (New York, 1978), 159. –(249)– 20

végrehajtását a városokban még a felvilágosult polgármestereknek sem sikerült elérniük. Smedley Butler, az amerikai tengerészet tábornoka, 1924ben új, „tiszta” vezetőket állított a philadelphiai rendőrség élére. Kevesebb, mint két év alatt visszakoznia kellett; miként bevallotta, munkája puszta „időfecsérlés” volt. Egyik párt politikusai sem igen támogatták a hatóságokat. A San Franciscó-i Demokrata Konvención 1920-ban, a honatyák derűsen kortyolgatták a polgármester által felajánlott ingyenwhiskyt, a republikánusok 1924-es clevelandi tanácskozásukon azon keseregtek, hogy a végrehajtók – Mencken szerint – „könyörtelen kegyetlenséggel, szigorral csaptak le a városokra”. Hosszú ideig és hatalmas területeken dacoltak a törvénnyel. „Még a legeldugottabb vidékeken sincs – állítja Mencken – olyan hely, ahol, ha valaki nagyon akarja, ne jutna alkoholhoz.”24 Hasonlóképpen nem tudták elérni a szesztilalmi törvény betartását Norvégiában sem, ahol 1919 októberében több referendumot is hoztak a tömény szeszes italok és erős borok fogyasztásáról. Norvégiában azonban 1926-ban egy újabb referendummal semmissé tették a korábbiakat.25 Amerikában a szesztilalom kétszer annyi ideig volt érvényben, és a következményei sokkal súlyosabbak voltak. A kérdéskör talán egyik legjobb szakértője, Walter Ligget újságíró az Igazságügyi Bizottság (House Judiciary Commitee) előtt kifejtette 1930 februárjában, hogy „részletes és egyértelmű tények hosszú sora bizonyítja, hogy sokkal több alkohol fogyasztó itta le magát a részegségig, mint a szesztilalmi törvény életbelépése előtt… ráadásul sokkal lealacsonyítóbb körülmények között.” Washingtonban a szesztilalom előtt 300 törvényes italmérés működött; most 700 zugivóhely van, amelyeket 4000 szeszcsempész lát el alkohollal. Rendőrségi adatok szerint a részegség miatti letartóztatások háromszorosára nőttek ez alatt az évtized alatt. Massachusetts államban a korábbi 1000 törvényes italmérés helyébe 4000 zugivóhely, Bostonban még további ugyanennyi lépett. „Ma Bostonban legalább tizenötezren mást sem tesznek, mint piát csempésznek”. Kansas volt az első állam, amely szárazzá vált; száraz maradt fél évszázadig. „Ma Kansasban egyetlenegy olyan város sincs, ahová vadidegenként betérve ne kaphatnék valamilyen innivalót, méghozzá nemes italt, tizenöt percen belül”. Mindezt a minden szinten elburjánzott általános korrupció tette lehetővé. Detroitban például 20.000 zugivóhely működött. Majd így folytatja: „Tavaly novemberben történt Detroit városában. Egy autóscsárdában vad, nagyon vad dáridózásra lettem figyelmes. Az alkoholt Detroit fő szeszcsempésze – ha a nevét is tudni akarják, Denny Murphy szállította; mindenki alkoholos mámorban duhajkodott… Michigan

Sidney Bulletin, 1922. július 20. A törvény be nem tartásáról lásd: Charles Merz, The Dry Decade (New York, 1931), 88, 107, 123-124, 144, 154. 25 T. K. Derry, A History of Modern Norway 1814-1972 (Oxford, 1973), 301-304. –(250)– 24

kormányzója, Detroit rendőrfőnöke, az állam rendőrfőnöke, politikusok, klubtagok, hazárdjátékosok, bűnözők, szeszcsempészek, mindannyian összeölelkezve a Bacchus isten nyújtotta legtökéletesebb egyenlőségben; és el kell mondjam, ott volt négy Michigan-kerületi bíró, hasonlóan részeg állapotban, amilyenben az önmagukat kellető meztelen táncosok megjelentek a későbbiekben… ezzel a képmutatással találkozunk ma mindenütt, széltében-hosszában ebben az országban.”26 Miként Ligget rámutatott, a szesztilalom kijátszása fantasztikus léptékű vagyonok létrejöttéhez vezetett, amelyeket a bűnözés más formáiba fektettek be; a prostitúcióba, a szerencsejátékok világába, amely első ízben szerveződött szisztematikus és féllegális alapokon. Újabb keletű tanulmányok alátámasztják azt a véleményét, hogy a Prohibíció minőségi – az eltelt idő bizonysága szerint – és állandó változást hozott az amerikai szervezett bűnözés léptékében és kifinomultságában. A grandiózus sörszállítmányok útjának megszervezése hatalmas szervezőmunkát igényelt, és ezeket a tapasztalatokat azonnal kamatoztatták másutt is. Az 1920-as évek elején a szerencsejátékok szindikátusai először használták a telefonos bankszolgálatot az ország bármely vidékéről jövő fogadások regisztrálására. Meyer Lansky és Benjamin Siegel a szeszcsempészet során kidolgozott mintákat alkalmazták a hatalmas, egész nemzetet behálózó szerencsejátékbirodalmak kiépítésére. A Prohibíció kiindulópontja volt a nagy amerikai bűnözési hullámnak, amely természetesen folytatódott a szesztilalmat felfüggesztő, 1933 decemberében ratifikált huszonegyedik módosítást követően is. Az 1930-as években mindvégig burjánzott a szervezett bűnözés, és 1944-től kezdődően a korábbi kicsiny sivatagi város, Las Vegas a szerencsejátékok világközpontjává alakult. A Prohibíció – eredeti céljától messze eltávolodva – a kisebbségek amerikanizációja helyett a bűnözés sajátságos mintázata révén őrizte meg a kisebbségek nemzeti jellegét. Főként az olaszok, zsidók és írek körében, és nem utolsósorban a feketék között, ahol a nyugati indiánok közvetítette „számháborúk” és más szerencsejátékok megjelenése a korai 1920-as években hozzájárult ahhoz, hogy nagyhatalmú, fekete, „bűnözőfellegvár” gettók jöhessenek létre New Yorkban, Chicagóban, Philadelphiában és Detroitban.27 Az Igazságügyminisztérium Törvényvégrehajtási Szervezete (Justice Department’s Law Enforcement Assistance Administration) 1970-ben jelezte, hogy a Prohibíció kezdete 1920-ban kiindulópontja volt azon, legjobban nyomon követhető

The Prohibition Amendment: Hearing before the Commitee of the Judiciary, 75th Congress, Second Session (Washington D. C./1930), Part I, 1231. 27 Mark H. Haller, The Changing Structure of American Gambling in the Twentieth Century, Journal of Social Issues, XXXV, (1979), 87-114. –(251)– 26

bűnöződinasztiák bevándorlásának, amelyek napjainkig is folyamatosan prosperálnak, és örökítik át magukat.28 Az igazság az, hogy a Prohibíció a társadalom megszervezésére irányuló esetlen és lélektelen próbálkozás volt, midőn a törvény eszközeivel akarták a színes etnikumokból álló társadalmat homogenizálni. Ez természetesen nem volt azonos Lenin Oroszországának kegyetlen társadalom-átépítésével, vagy annak halvány utánzatával, Mussolini Olaszországával, de a maga módján azonos veszélyeket zúdított a társadalmi erkölcsökre és a közösség civilizált összetartó erejére. Az előidézett tragédia teljesen szükségtelenül következett be. Amerika vállalkozó, piaci rendszere önmagában hatékony homogenizáló erő, amely összekovácsolja és törvényes közösséggé formálja a különböző etnikai és faji csoportokat bőrszínüktől és eredetüktől függetlenül. A német és lengyel bevándorlók sokasága például bámulatba ejtően beilleszkedett az angolszász környezetbe: mindezt önmagában a piac érte el. Mitchell Palmer tévesen ítélte meg, hogy a külföldiek tömeges megjelenése radikális politikát hoz magával. Ellenkezőleg, ők menekültek a zárt társadalmak elől, hogy fölolvadjanak egy szabadban. Lábukkal szavaztak a vállalkozó gazdasági rendszer mellett. A valóságban éppen akkor, amikor Palmer leginkább várta a forradalmat, az amerikai radikalizmus, főként annak kollektivista fajtája, folyamatos hanyatlásnak indult. Ez a radikalizmus sohasem volt túl erőteljes. Marx képtelen volt megmagyarázni, hogy Amerika, amely az ő élete végén a kapitalista gazdasági rendszer leghatékonyabb és legtalálékonyabb formációja volt, a proletárforradalom kitörésére utaló leghalványabb jelet sem mutatta, noha szerinte az érett kapitalizmusban ez elkerülhetetlen. Engels próbálta feloldani a dilemmát; a szocializmus amerikai gyengeségének okát abban látta, hogy „Amerikában a burzsoázia a feudális múlt teljes kihagyásával alakult ki, és ezért büszke a színtiszta burzsoá szerveződésére”. Lenin (1908) szerint az Egyesült Államokban, „burzsoá civilizációnk modelljében és eszményi világában” a szocializmus a „legszilárdabb demokratikus rendszerrel szembesül, ahol a proletáriátusnak tisztán szocialista feladatokat kell megoldania”. Antonio Gramsci mélyen megvetette az amerikanizmust, amelyet „minden, a feudalizmusból eredő osztályértéket mellőző kristálytiszta racionalizmusnak” tekintett. H. G. Wells Amerika jövője (1906) című művében az erős szocialista párt hiányát egy kon-

28

Például Annelise Graebner Anderson, The Business of Organized Crime: a Cosa Nostra Family (Stanford, 1979). –(252)–

zervatív párt ezzel párhuzamos hiányának tulajdonította: szemszögből nézve minden amerikai így vagy úgy liberális.”29

„Angol

Az 1920-as évekig azonban joggal lehetett azt gondolni, hogy az amerikai baloldal végül komolyabb politikai szerephez juthat. A Szocialista Pártnak 1914 előtt mintegy 125.000 tagja volt, köztük voltak a bányászok, a sörgyári munkások, az ácsok és a vasmunkások vezetői. A párt több, mint ezer köztisztviselőt választott, köztük jelentős városok polgármestereit és két kongresszusi képviselőt; 1912-ben jelöltjük, Eugene Debs az összes szavazatok 6%-át szerezte meg. Ezután azonban a hanyatlás folytonos volt. A Munkáspárt (Workingmen’s Party) néhány városban sikereket ért el 1920ban és az 1930-as évek elején. A szocialista pártok fő áramlata azonban változatlanul nem talált magára. Arculatuk egyértelmű meghatározásának hiánya abban rejlett, hogy nem tudták eldönteni, politikai tömegpárttá, nyomást gyakorló csoporttá, forradalmi szektává, vagy puszta nevelési tényezővé, esetleg egyszerre mind a néggyé váljanak-e.30 Norman Thomas az elnökválasztási szavazatoknak mindössze 2%-át tudta megszerezni még 1932-ben is, holott ez volt az az év, amikor az ország helyzete a legkétségbeejtőbbnek látszott. A Kommunista Pártnak sem sikerült az amerikai radikalizmus új megtestesítőjévé válnia, és mindvégig a szovjet politika néma függeléke maradt.31 A legtöbb szavazatot, 1.150.000-t Henry Wallace haladáspárti jelöltre gyűjtötték össze 1948-ban. A következő harminc évben tovább folytatódott a hanyatlás. Az 1976-os választáskor például a szocialisták öt másik radikális párttal összefogva állítottak jelölteket; egyikőjük sem gyűjtött össze még százezret sem a 80 millió szavazatból; mindent összevéve a leadott szavazatok egy százalékának negyedénél kevesebbet kaptak. 1980 elejére az Egyesült Államok lett az egyetlen demokratizálódott ipari nemzet, ahol egyetlen egy független szocialista vagy munkáspárti képviselőnek sem volt választott hivatala. Az 1920-as évek politikája előrevetítette ennek a helyzetnek az árnyékát. Amíg Angliában, Ausztriában, Franciaországban, Németországban, Spanyolországban és a skandináv államokban a szociáldemokrata pártok voltak a fő ellenzéki pártok, vagy éppenséggel kormányt alkottak, illetve kormánykoalícióban vettek részt, az Egyesült Államokban ez az évtized a republikánusok évtizede volt. A republikánus párt persze Lincoln pártja volt; ők szabadították fel a rabszolgákat, ők nyerték meg a polgárháborút. Híveik voltak azok a feketék, akik ellepték az északi városokat az első világháború alatt, és akik a későbbiekben is

Idézet Seymour Martin Lipset, Marx, Engels and America’s Political Parties, Wilson Review, Winter, 1979. 30 David Shannon, The Socialist Party of America: a History (New York, 1957). 31 Theodore Draper, The Roots of American Communism (New York, 1957). –(253)– 29

többségükben a republikánusokra szavaztak. Egyszersmind Theodore Roosevelt, valamint a haladó tőke pártja is voltak. De egyszerre voltak a szociális konzervativizmus és szabad piaci gazdálkodás párt ja. Az 1920-as években nyomasztó volt a fölényük, A republikánusok ellenőrizték a Fehér Házat és a szenátust mindvégig 1920 és 1930 között, valamint, az 1930-32 közötti időszakot leszámítva a képviselőházat.32 Warren Harding 1920-ban a szavazatok 60,2%-át nyerte el, a mindaddig jegyzett legmagasabb többséget (16.152.000 szavazat 9.147.000 ellenében), amit a déli államokat leszámítva valaki is elért. A republikánusok 303: 131 arányban többséget szereztek a Kongresszusban, és elnyertek tíz szenátusi helyet, ami a 22 tagú testületben többséghez juttatta őket.33 Calvin Coolidge 15.016.000 szavazatot szerzett, demokrata riválisa, John W. Davis mindössze 8.386.000 szavazatával szemben. 1928-ban Herbert Hoover* 21.391.000 szavazatott kapott Al Smith 15.016.000 szavazata ellenében, ami földcsuszamlásszerű győzelmet jelentett számára a választói szavazatok vonatkozásában, ahol 444-et szerzett Al Smith 87 szavazatával szemben; mindenütt nyert, kivéve két északi államban és öt mérsékeltként számon tartott déli államban. A szocialisták kevesebb, mint 300.000, a kommunisták pedig 50.000 alatti szavazatot gyűjtöttek össze.34 Mindezek az ismétlődő sikerek azt jelezték, amit Coolidge a „korábban ritkán látott önelégültség állapotának” nevezett; olyan házasságnak a demokraták és kormányuk, valamint az uralkodó párt által megerősített és jóváhagyott gazdasági rendszer között, amely elvétve fordul elő a történelemben, és megvizsgálásra méltó. Az érdemi elemzés érdekében elengedhetetlen, hogy túlmerészkedjünk a korszakkal foglalkozó hagyományos történeti munkákon, különösen, mivel azok két kulcsfigura, Harding és Coolidge körül forognak. Harding ötvenötödik születésnapján nyerte meg a választásokat, amit egyéniségéhez illően golfjátékkal ünnepelt meg. Nem hitte, hogy a politikai tevékenység annyira fontos lenne, vagy hogy az embereknek lázba kellene jönniük miatta, vagy hagyniuk kellene, hogy belegázoljon a mindennapi életükbe. Röviden, pontosan az ellentéte volt Leninnek, Mussolininek, Hitlernek és Európa hivatásos szociáldemokrata politikusainak. Ohióból jött, a republikánusok politikai hátországából, amely állam 1865 óta tízből hat elnököt adott az államoknak. A szegénységből emelkedett fel, hogy létrehozzon egy kisvárosi újságot, a Marion Start, majd igazgatója legyen egy

John Hicks, The Republican Ascendancy 1921-1933 (New York, 1960). Robert Murray, The Harding Era (University of Minnesota 1969), 67. * Bátorkodtam beszúrni a vezetéknevet az egyedül szereplő keresztnév után, bár a szerző akár tegeződhetett is Herberttel . (a dig.) 34 Dulles, uo. id. mű., 302. –(254)– 32 33

banknak, egy telefontársaságnak, egy ócskakereskedésnek és egy építési vállalkozásnak. Tisztességtudó kisvárosi amerikai volt; jóképű ember, mindig szívélyes és barátságos, és emellett mindig tiszteletet parancsoló. Nem volt vitán felül az az ember, akinek helye van a Fehér Házban – ráadásul minden vasárnap kilovagolt. Éljenző közönség előtt mondta 1920 májusában Bostonban: „A ma Amerikájának nem hősök kellenek, hanem gyógyászok, nem varázsszerek, hanem józanság; nem forradalom, hanem újjáépítés… nem sebészet, hanem higgadtság.”35 Amerika mint Árkádia számára létező valóság volt; valamiképpen meg akarta őrizni. Megválasztása érdekében háza elé kitűzte McKinley elnök zászlórúdját, és nyílt kampányt folytatott. Híres emberek sokasága zarándokolt Marionba, hogy hallhassa választási beszédét; többek között Al Jolson, Ethel Barrymore, Lillian Gish, Pearl White és még több, mint 600.000 ember, köztük több ezer fekete – innen eredt az a demokrata híresztelés, hogy Harding ereiben néger vér csörgedez. Hardingot mindenki kedvelte. Egyetlen gyenge pontja markáns arcélű felesége, a „hercegnőként” emlegetett Flossie volt, akiről (hallótávolságon kívül) Harding azt mondta: „minden elképzelhető együttesben tamburmajor akar lenni”.36 Harding meggyőződése volt, hogy Amerika makulátlan társadalma az akarat teremtménye, és kizárólag a kormány képes tönkretenni. Ha minden városban és falucskában létrejönne Rotary Club – ahogy ő fogalmazott –, „megnyugodva térhetnénk pihenőre, mert szabadságeszményünk révben van, és civilizációnk jó úton jár”. Ez általánosan elterjedt nézet volt. „Egyetlenegy elsőosztályú civilizáció létezik a világon – írta a Ladies Home Journal –, éppen itt, az Egyesült Államokban.” Így vélekedett az amerikai értelmiségiek többsége is a harmincas években, legalábbis az akkoriban írottak, és nem a későbbi, harmincas évekbeli racionalizációk alapján ítélve. Ugyanabban a hónapban, amikor Harding aláírta az 1921-es keltezésű bevándorlási törvényt, Scott Fitzgerald Londonból ezt írta Edmund Wilsonnak: „Az Isten verje az európai kontinenst! Csupán a régimódi emberek érdeklődésére méltó. Róma csak néhány évvel van elmaradva Tirusz és Babilon mögött. A negroid sáv észak felé kúszik, hogy bemocskolja az északi fajt. Az olaszok már szerecsenlelkűek. Emeljük fel a bevándorlás korlátját, és csak a skandinávokat, teutonokat, angolszászokat és keltákat engedjük be. Franciaországtól megbetegedtem. Ostoba póz, ahogy meg akarják menteni a világot… Végre elhiszem, hogy a fehér ember súlyos terhet visel. Mi jóval a franciák felett vagyunk, ahogy ők is a négerek felett vannak. Még a művészetben is! Olaszországnak egy művésze sincs… Eljárt felettük az idő, megtették, amit tettek. Tréfálkozni lehet azon, hogy New York a kultúra fellegvára, de 25 éven belül pontosan olyan lesz, mint a mai 35 36

Murray, uo. id. mű., 70. Uo. 420. –(255)–

London. A kultúra követi a pénzt… Mi leszünk a jövő generáció rómaijai, ahogy ma az angolok azok.”37 Harding meg volt győződve arról, hogy a kulturális felsőbbrendűség ezen időszaka elkerülhetetlenül beköszönt, ha a kormány szabadon engedi kibontakozni a vállalkozásokat. Korántsem a „vadgesztenye-állam” híveiből állította össze kormányát (mint később mondták róla), hanem erős férfiakból: Evans Hughes volt a külügyminiszter, Andrew Mellon a pénzügy-, Hoover pedig a kereskedelmi miniszter. A kormány listájával egyenesen a szenátushoz sietett, belügyminiszternek Új-Mexikó szenátorát, Albert Fallt javasolta, aki kihívóan viselte dús, pödrött bajuszát, lengő fekete köpenyét és széles karimájú puhakalapját – maga a normalitás! Annyira népszerű volt, hogy lelkes éljenzés közepette azonnal meg is választották. Ilyen szavazati fölénnyel még egyetlen minisztert sem választottak meg Amerikában.38 A kormány névsora a sikeres Amerika keresztmetszete volt: autógyáros, két bankár, szállodaigazgató, agrárfolyóirat szerkesztője, nemzetközi jogász, farmer, mérnök és mindössze két hivatásos politikus. Harding egy a dolgok irányításától távol maradó elnökséget és Amerika történetének egyik legkíméletlenebb recesszióját örökölte. 1921 júliusára mindez megszűnt, és a gazdaság újra lendületbe jött. Harding semmi egyebet nem tett, mint visszafogta a kormányzati kiadásokat. Utolsó alkalommal kezelte a recessziót egy ipari nagyhatalom a klasszikus „laissezfaire” módszerekkel, így lehetővé tette, hogy a bérek visszaessenek természetes szintjükre. Benjamin Anderson, a Chase Manhattan Bank képviselője később „a teljes foglalkoztatottság utolsó természetes visszaállításának” nevezte ezt az időszakot.39 De a megszorítások fontosak voltak. Valójában Hardingot az amerikai történelem egyetlen olyan elnökeként emlegethetjük, aki drasztikusan csökkentette a kormányzati kiadásokat, s ezzel a wilsoni békeidők kiadásainak közel 40%-át takarította meg.40 Mégcsak nem is vad erőszakkal. Körültekintő terv részeként hajtotta végre, ami magában foglalta az 1921-es költségvetési és számvevői törvényre alapuló Költségvetési Iroda létrehozását. Ennek a lépésnek a segítségével a kiadási felhatalmazásokat alapos, rendszeres központi vizsgálatoknak és ellenőrzésnek vetették alá. Az iroda első igazgatója, Charles Dawes mondta 1921-ben, hogy Harding előtt „mindenki úgy tett, ahogy éppen tetszett neki”; a kabinet tagjai „komancsok” voltak, a Kongresszus „gyáva emberek hálózata”. Harding válaszul „meglengette a szekercét, mondván, aki nem

Andrew Turnbull (szerk.) Letters of Scott Fitzgerald (New York, 1963), 326. Murray, id. mű, 112. 39 Idézet Murray N. Rothbard, America’s Great Derepression (Los Angeles, 1972), 167. 40 Id. mű, 168-169. –(256)– 37 38

működik együtt, adófizetőnek”.41

annak

levágja

a

fejét”,

ami „tiszta haszon

az

Harding uralkodása kellemesen liberális volt. Kabinetje és felesége tanácsa ellenére kitartott amellett, hogy 1921 karácsony estéjén kiszabaduljon a börtönből a Wilson idejében elítélt szocialista vezető, Eugene Debs: „azt akarom, hogy a karácsonyi vacsorát feleségével költse el”. Ugyanazon a napon további 23 politikai fogoly büntetését függesztette fel, megváltoztatta a „Wobblik” (A Világ Ipari Munkásai) halálbüntetését, és még elnöksége vége előtt gyakorlatilag eltörölte a politikai elítéltek fegyházbüntetését.42 A sajtó rokonszenvét azzal nyerte meg, hogy a riportereket keresztnevükön szólította. Utazásai során nagy utazó „családdal” szerette körülvenni magát, akiket a pillanat hatása alatt szemelt ki, és akik megtöltötték az elnöki vonat tíz teljes kocsiját. Dohányt rágott, egyik bagózó társa Thomas Edison volt, aki kijelentette: „Hardinggal minden rendben van”. „Mindenkivel, aki bagót rág, minden rendben van.” Tömény szeszt is ivott, embereket vitt fel a hálószobájába egy kis szundikálásra, és köztudott volt, hogy whiskyt kínált a Fehér Házban. Bizalmas. barátait kétszer egy héten „ételre és akcióra” (az „akció” pókert jelentett) hívta. A kereskedelmi miniszter, a beképzelt Hoover volt az egyetlen, aki elutasította a játszmát: „számomra bosszantó ilyesmit látni a Fehér Házban”.43 Hoover ösztöne helyes volt: egy elnök sohasem lehet elég elővigyázatos, ahogy ez szinte minden későbbi elnökség idején bebizonyosodott. Semmi sem mutatott arra, hogy Harding valaha is több volt nagyvonalú és gyanútlan embernél. Tisztessége ellen egyetlen vádat hoztak fel, hogy a Marion Star eladása előre lejátszott ügy volt: a bíróság azonban egyértelműen megcáfolta a vádat, és az újság két vevője 100.000 dollár kártérítést kapott. Hardingnak azonban volt két rossz döntése: kinevezte a később gazembernek bizonyult floridai Fall szenátort, és tévedett ohiói kampánymenedzserének, későbbi igazságügyminiszterének, Harry Daughertynek a megítélésében. Abban bízott, hogy Daugherty felhajtja, majd megvédi a szülőállamából kirajzott protektoroktól. „Tudom, kik a csalók, Harding és közéjük akartam állni” – mondta Daugherty. Mindez üres hencegésnek bizonyult.44

New York Times, 1922. október 14.; lásd: Fritz Marx, The Bureau of the Budget: its Evolution and Present Role, American Political Science Review, 1945. augusztus. 42 Murray, id. mű, 168-169. 43 Uo. 117-119. 44 Uo. 108. –(257)– 41

Ökölcsapások sorozata lett az eredmény, amelyek gyorsan követték egymást 1923 elejétől. Harding februárban vette észre, hogy Charles Forbes, a Veterán Iroda igazgatója potom pénzért kiárusította a kormány gyógyszerkészletét: berendelte a Fehér Házba, megrázta, „mint kutya a patkányt”, és azt üvöltözte: „Te dupla fattyú!” Forbes Európába menekült, és február 14-én lemondott.45 Később kiderült, hogy 400.000 dollárt kapott viszonzásul azért, hogy elősegítette állami olajföldek haszonbérletbe adását kedvező feltételekkel Elk Hillsben, Kaliforniában, és Salt Creekben (Teapot Dome), Wyomingban. Végül Fallt egy évre bebörtönözték 1929-ben, noha haszonbérleti szerződései később jól jöttek Amerikának, mivel fontos szerepük volt létfontosságú olajvezetékek építésében és berendezések telepítésében Pearl Harborban.46 De akkor ez még nem volt nyilvánvaló, ezért Fall elutazása istencsapása volt Harding számára, különösen azzal együtt, hogy Charles Cramer, a Veterán Iroda tanácsosa néhány nappal később öngyilkos lett. Végül május 29-én Harding elszánta magát, és meglátogatta Daugherty haverját, Jess Smith-t, aki más Ohio állambeliekkel együtt kijátszotta a kormány jóindulatát a később „K. Street-i kis zöld háznak” nevezett ügyben. A csoportot rögvest „ohiói banda” gúnynévvel látták el. Hardingnak semmi köze nem volt hozzájuk, és törvényesen sohasem állapították meg, hogy még Daugherty is osztozott a zsákmányban (1926-27ben bíróság elé állították, és felmentették, noha megtagadta a vallomást). De miután Harding szembesítette Smith-t a bűntetteivel május 29-én, a gazember másnap főbe lőtte magát. Ennek a második öngyilkosságnak siralmas hatása volt az elnök erkölcsi megítélésére nézve. William Allen White (nem éppen szavahihető szemtanú) szerint Harding azt mondta neki, hogy „egyáltalán nem törődöm az ellenségeimmel. De tisztelem a barátokat, istenáldotta barátaimat. Ők azok, akik miatt álmatlan éjszakáim vannak.” Idővel Hardingnak biztosan sikerült volna stabilizálnia a helyzetét, és elcsitítania a bűnösségéről szóló mendemondákat – ahogy azóta is több elnök megtette –, mert saját maga teljesen ártatlan, tisztakezű volt, miként a legújabb történeti kutatások is ezt bizonyítják. A következő hónapban azonban körútra indult Alaszkába és a Nyugati Partra, és augusztus elején agyvérzés következtében meghalt a San Francisco-i Palace Hotelben. Felesége november 24-én követte, előbb viszont (későbbi hiedelmek szerint)

Investigation of Veterans Bureau: Hearings before Select Committee, US Senate (Washington D. C. 1923). 46 Burl Noggle, The Origins of the Teapot Dome Investigation, Mississippi Valley Historical Review, 1957. szeptember; M. R. Werner and John Starr, Teapot Dome (New York 1959), 194-277; Murray, id. mű, 473. –(258)– 45

megsemmisítette Harding minden iratát, és ezzel tovább táplálta a bűnös titkokat feltételező gyanakvásokat.47 A hamis történetírás, amely Hardingot és államapparátusát Amerika történetének legkorruptabb rendszerének kiáltotta ki, szinte azonnal megkezdődött: 1924-ben Bruce Bliven, a New Republic dühödten üzletellenes szerkesztőjének cikksorozatával. Ez alapozta meg az „ohiói banda” mitológiáját, amelynek feje Daugherty volt, aki már 1912-ben frontemberként használta Hardingot, és hosszú távú konspiráció alapján át játszotta a nemzetet Andrew Mellon és a nagytőke kezére. Ettől kezdve Harding a szenzációhajhászok szabad prédájává vált. Nan Britton, Marion doktor lánya, Az elnök lánya című művében 1927-ben azt írta, hogy leánygyermeke született Hardingtól 1919-ben. 1928-ban William Allen White felelevenítette a konspirációs elméletet Álarcok egy komédiában című művében, majd tíz évvel később, 1930-ban Babiloni puritán című, Coolidge életéről szóló könyvében. Gaston Means, korábbi FBI-ügynök adta ki bestsellerré vált Harding elnök különös halála című könyvét, amelyben részletesen írta le a K. Street-i házban rendezett, teljesen képzeletbeli részeg orgiákat leánykoszorúval, Harding „akcióival” a középpontban. Hasonlóan romboló hatású volt Theodore Roosevelt lányának, Alice Roosevelt Longworthnek a Zsúfolt órák című műve, amelyben a Harding vezette Fehér Házat titkos italmérő helynek tüntette fel: „vágni lehetett a dohányfüstöt, mindenfelé a legkülönbözőbb márkájú whiskys üvegekkel teli tálcák hevertek, kártyák kézközelben – kigombolt mellények, lábak az asztalon, köpőcsészék szanaszét… Harding nem volt rossz ember. Egyszerűen trehány fickó volt.”48 Minderre a koronát a New York Sun szerzője, Samuel Hopkins Adams tudományosnak tűnő műve tette fel. A mű címe: Hihetetlen korszak: Warren Gamaliel Harding élete és kora (1939). Munkájában az álhíreket és legendákat egységes, szilárd ortodox rendszerbe foglalta. Erre az időre általánosan elfogadott nézetté vált, nemcsak olyan népszerű könyvekben, mint Frederick Lewis Allen Csak tegnap… (1939) című műve, hanem a tudományos történetírás szerint is, hogy Harding az „Aranyborjú”-korszak bűnöző királya volt. Amikor 1964-ben Harding iratai (amelyek egyáltalán nem égtek el) hozzáférhetővé váltak a kutatók számára, kiderült, a legendáknak szemernyi igazságtartalmuk sincsen; ezzel szemben Hardingot, aki rettenetesen félénk volt a hölgyekkel, a marioni raktártulajdonos feleségéhez mindössze szomorkás és gyengéd barátság fűzte még elnöksége előtt. A babiloni imázs a fantázia szüleménye volt; Harding lényegében becsületes és kivételesen éleseszű elnök volt. De ez a felismerés már túl későn jött. 1962-ben a New York Times hetvenöt történészt kérdezett meg,

47 48

Murray, id. mű, 486-487. Alice Roosevelt Longworth, Crowded Hours (New York, 1933), 324-325. –(259)–

akik „elenyésző ellenvéleménnyel” „vaskos tévedésnek” tartották Harding korábbi megítélését.49 Harding utóéletének felgöngyölítését érdemes volt ilyen hosszasan ecsetelni, különösen azért, mert alelnökét, majd utódját, Calvin Coolidge-ot hasonlóképpen bemocskolták, noha ő egészen más temperamentumú ember volt. Ez is aláhúzza, hogy az egész korszak politikai közéletét szisztematikusan félremagyarázták. A belpolitikát illetően ő volt a modern Amerika legkövetkezetesebb és legtisztább fejű elnöke. Ha Harding Árkádiaként szerette Amerikát, akkor Coolidge volt a legrátermettebb abban, hogy olyannak őrizze meg, mint amilyen. Vermont szigorú dombjairól jött, New England-i puritán ősök leszármazottjaként apja üzleti vállalkozása felett jött világra. Egyetlen politikus sem képviselte olyan következetesen az amerikanizmus alapelveit, mint ő; a kemény munkát, a mértékletességet, a lelkiismereti szabadságot, a kormányzati szabadságot, tisztelte a komoly kultúrát (elutazott Amherstbe, kivételesen járatos volt a klasszikus és világirodalomban és történelemben). Szigorú, markáns arcélű, „páclében tartósított” (Alice Longworth), „alacsony termetű, zárkózott kis ember volt, aki orrán keresztül szuszogott beszéd közben…, senkinek sem veregette a vállát, senkit sem paskolt háton, senki kezét nem rázogatta” (William Allen White).50 Felesége, Grace hollófekete hajú tanárnő volt, akiről soha senki sem szólt egy rossz szót sem. Jegyességük alatt Coolidge Dante Isteni színjátékát fordította angolra, esküvőjük után azonban rögtön elhalmozta feleségét egy zsák, ötvenkét pár, megstoppolandó zoknival. Mindig spórolt. Harding alelnökeként a Willard-szálló négy szobájában lakott, és boldogan elfogadta a kormányzat hivatalos, „házon kívül étkezőjének” szerepét. A legapróbb részletekig követte a Fehér Ház ügymenetét, (Curzonhoz hasonlóan, de sokkal hatékonyabban), átnézte és kézjegyével látta el az összes számlát, és körüljárta a konyha legrejtettebb zugait. Fizetését bankba tette, és 1928-ra 250.000 dollárt befektetett.51 Tíz órakor lefeküdt, Groucho Marx ki is figurázta a Dilisek című művében. „Calvin, nem mulasztottad el a lefekvési időt?” De Mencken megjegyzése – „többet aludt, mint bármely más elnök, akár nappal, akár éjszaka. Néró játszadozott, Coolidge csak horkolt” – félrevezető volt.52 Egyetlen elnököt sem tájékoztattak olyan alaposan valamennyi számottevő dologról, mint őt,

Arthur M. Schlesinger, Our Presidents: a Rating by Seventy-five Historian, New York Times Magazine, 1962. július 29.; Harding történelemírásának teljes elemzését lásd Murray, id. mű, 487-528. 50 William Allen White, A Puritan in Babylon (New York, 1938), 247. 51 Donald McCoy, Calvin Coolidge: the Quiet President (New York, 1967), 33, 158 ff., 139-141. 52 Ishbel Ross, Grace Coolidge and her Era (New York, 1962), 65. –(260)– 49

vagy kaptak rajta kevesebbszer azon, hogy felkészületlen volt az eseményeket vagy munkatársainak munkáját illetően. Valójában Coolidge nem bánta, hogy félreismerik, hogy kevésbé okosnak és aktívnak tartják, mint amilyen (ugyanezt a huncutságot követte el később Dwight Eisenhower). „Igazi egyházi kurátor egy kis plébánián – írta Harold Laski –, aki véletlenül keveredett bele nagy ügyekbe.”53 Coolidge éppen ezt a látszatot akarta kelteni. Kevesen készültek annyira az elnökségre, mint ő, végigjárva a szamárlétra minden fokát: községi tanácsos, az önkormányzat tagja, polgármester, szenátor, szenátusi elnök, alkormányzó, kormányzó, végül alelnök volt. Minden státusán következetesen kitartott amellett, hogy a kormányzatnak csak annyit szabad tennie, amennyi feltétlenül szükséges. („Ő semmit sem tett – jegyezte meg Will Rogers politikai humorista –, de az emberek éppen ezt akarták”.54 De amellett is kardoskodott, hogy ha valamit tesz, azt abszolút határozottan kell tennie. Az egész nemzet elismerését váltotta ki 1919-ben a bostoni rendőrsztrájk letörésével: „Senkinek, soha, sehol nincs joga sztrájkolni a közbiztonságot veszélyeztetve”. Alelnökké választásakor „Törvényesség és rend” volt a választási jelszava, elnöki kampányakor pedig „Legyél higgadt Coolidge-dzsal”, „Coolidge vagy a káosz”, és „Az amerikaiak legfőbb üzlete maga az üzlet”. Szándékosan építette fel azt az általánosan elfogadott képet, hogy a kormány feladata, hogy kedvező klímát teremtsen, amelyben mezőgazdaság, építészet, ipar és kereskedelem élni tud az Isten és a természet adta lehetőségekkel. Elnökségi kampánya tetőfokán, 1924-ben Amerika legsikeresebb üzletembereinek küldöttsége – vezetőik Henry Ford, Harvey Firestone és Thomas Edison voltak – kereste fel a házában. Szóvivőként Edison, a világ legismertebb feltalálója, így szólt a kint lévő tömeghez: „Amerika szerencsés, hogy van egy Calvin Coolidge-a.”55 Ezt és a többi versenyt is elegánsan, földcsuszamlásszerű győzelemmel nyerte meg. Amerika árkádiai elkülönültségét Coolidge az 1920-as években egész Európán végigsöprő harsogó aktivizmussal állította szembe – amit az a gondolat vezérelt, hogy a politikai indítékok felváltották a morális érték nyilvánvaló formáját megtestesítő vallásos áhítatot – kiemelve, még mindig sikeresen lehet érvényesíteni a megállapodottság (sztászisz) ősi erényét. Coolidge meggyőződése szerint minden tevékenység – kivált a kormányoké –, amelyet nem a feltétlen szükségszerűség vezérel, nemkívánatos és a józan ész alapján beláthatatlan következményekhez vezet. Minimalizmusa még – sőt: főleg – a beszédére is kiterjedt. Az a szóbeszéd járta, hogy apja, Coolidge

Mark de Wolf Howe (szerk.), The Holmes-Laski Letters 1916-1935, 2 kötet. (Harvard, 1953), 1673. 54 Quoted in Sklar, id. mű, 297. 55 McCoy, id. mű, 256-263. –(261)– 53

ezredes és az ő beszédei „alig haladták meg az indiánok uff-uff kiáltását”.56 Gúnynevében örömmel töltötte el „a szótlan Cal” kitétel. „A Coolidge-ok sohasem ömlengenek” – büszkélkedett. Massachusetts szenátusának elnökeként azt tanácsolta: „Légy rövid! Mindenek felett rövid légy!”. A Fehér Házba kerülve nagyon gyorsan lezárta az „ohiói banda” botrányt azzal, hogy speciális tanácsot nevezett ki, és saját maga olyan keveset beszélt róluk, amennyire csak tehette. Kampánya során 1924-ben hangoztatta: „Nem emlékszem olyan elnökjelöltre, aki valaha is sokat ártott volna magának azzal, hogy nem beszélt.”57 „Azok a dolgok, amelyekről soha sem szólok, soha nem tudnak bajba sodorni”, jegyezte meg. Önéletrajzában írja, élete legfontosabb szabálya volt: „sohase tegyél olyat, amit másvalaki is megtehet helyetted”. Az elnök látogatóinak kilenctizede a Fehér Házban – hangsúlyozta –, „valami olyat akar, amit nem kellett volna akarnia. Ha némán hallgatsz, három-négy percen belül elmenekülnek.”58 Coolidge ugyanolyan sikeresen bánt a sajtóval, mint Harding, de egészen más okoknál fogva. Nemcsak hogy nem volt sajtótitkára, s nem volt hajlandó hivatalos sajtóértekezleteket tartani; az újságírók minden feléje irányuló megjegyzését visszautasította, még a „Jó napot!” üdvözlést is. De ha írásban, előre elküldték a kérdéseiket vésztjósló mindenesének, C. Bascomp Slempnek, ő maga írta a válaszokat: tömör, száraz stílusú, de informatív és igaz válaszokat.59 A sajtó kedvelte excentrikus szokásaival fűszerezett megbízhatóságát: szokása volt inasával bekenettetni a haját vazelinnal, és az ovális szobában néha csengővel összeverbuválta a munkatársait, majd elrejtőzött az íróasztala alá, és furcsán fanyar mosollyal nyugtázta elképedésüket. Az újságírók azt is érzékelték, hogy teljesen érintetlen maradt a korrupcióval szemben. 1927. augusztus 2-án maga köré gyűjtött harminc újságírót, majd azt mondta: „a frontok a baloldalon húzódnak”, és valamennyiüknek átnyújtott egy kicsiny papírfecnit, amelyre a következőt gépelte. „Nem indulok az 1928-as elnökválasztáson.” Jellegzetes volt a Fehér Házból való távozása. „Hivatalom talán legnagyobb érdeme az volt – lepte meg a sajtót –, hogy csak a saját dolgommal törődtem.”60 Bár Coolidge nagyon szűken bánt a szavakkal, ha szólt, akkor beszéde mindig lényegre törő, tömör és egyértelmű volt. Szembetűnő volt, hogy igen járatos a történelemben. Gondosan felépített egy filozófiai rendszert, amely

Gamaliel Bradford, The Quick and the Dead (Boston, 1931), 241. McCoy, id. mű, 99, 58, 208 ff., 255. 58 Calvin Coolidge, Autobiography (New York, 1929). 59 Howard Quint and Robert Ferrell (szerkesztők), The Talkative President: Offthe-Record Press Conferences of Calvin Coolidge (Amhurst, 1964), előszó. 60 McCoy, id. mű, 384-395. –(262)– 56 57

ugyan komor, de közérthető volt. A huszadik században rajta kívül senki, még ékesszóló kortársa, F. E. Smith, Birkenhead grófja sem tudta elegánsabban kifejteni a kormányzás korlátjait, és azt, hogy az emberi boldogság eléréséhez nélkülözhetetlenek az egyéni erőfeszítések, amelyek szükségszerűen egyenlőtlenségekhez vezetnek. Massachusetts szenátusában mondta 1914-ben: „a kormány nem mentesíthet senkit az erőfeszítések alól. Mindenkinek saját magáról kell gondoskodnia. Az önkormányzás öntámogatást jelent… A történelemben soha nem volt olyan nemzet, amelynek ne lett volna magasan képzett, művelt rétege, és ahol ne jelent volna meg a bőség felhalmozódása. A nagy haszon azonos a nagy bérlistával. Az ihlet mindig felülről jön”.61 A politikai erkölcsösséget – mondta többször – soha sem a feltett szándéka szerint, hanem a hatása alapján kell megítélni. 1925-ös újévi beszédének kulcsmondata volt: „A gazdaságtan idealizmus a maga leggyakorlatibb formájában”. Ugyanebben az évben, november 19-én a New York-i kereskedelmi kamarához intézett üzenetében a laissez-faire filozófia talán utolsó klasszikus állítását fogalmazta meg kristálytisztán és örökérvényűen. A kormányzatnak és az üzleti világnak mindig függetlennek kell maradnia, és szigorúan el kell különülnie egymástól. Nagyon fontos, hogy az egyiket Washingtonból, a másikat viszont New Yorkból irányítsák. Bölcs és körültekintő embereknek mindig fel kell lépniük a kölcsönös bitorlás ellen, amivel bármelyik oldal ostoba és mohó résztvevői megpróbálkozhatnak. Az üzlet a nyereség hajszolása, de morális küldetése is van: „a társadalom kölcsönös, szervezett erőfeszítése annak érdekében, hogy elősegítse a civilizáció gazdasági feltételeinek létrehozását…. Működése színtisztán a jogrendszeren nyugszik. A bizalom eléréséhez feltétlenül az egyenességnek, becsületességnek és jogszerűségnek kell jellemeznie. Tágabban értelmezve, a nemzet erkölcsi és szellemi tökéletesedésének az egyik legnagyobb hatású húzóeleme.” Ez indokolja azt, hogy a kormány jogosult az üzleti világ sikereinek előmozdítására azzal, hogy a biztonság keretein belül megteremti a piaci verseny feltételeit. Feladata, hogy gátat vessen a kiváltságok érvényesülésének, bárhol bukkannak is fel, és ne segítsen elő mindenféle rossz szándékú, jogszerű birtoklást azzal, hogy biztosítja számukra a jogorvoslatot. „Bármilyen vagyon valódi értékének elsődleges eleme az a tudat, hogy annak felhőtlen élvezete a közvélemény támogatását élvezi.” E nélkül a törvényes és közvéleményi védelem nélkül „a hatalmas építmények darabokra hullanak, mint a régi Karthágó tengerparti birodalma, vagy a sarokkövek az ősi Babilonban.” Minél több üzleti vállalkozás szabályozza önmagát, annál kevésbé kell beavatkoznia a kormánynak a piaci verseny tisztessége érdekében. Annál inkább tud összpontosítani a saját gazdasági feladataira, a nemzet szerkezetének formálására, amelynek keretein belül az üzleti világ

61

Uo., 53-55. –(263)–

növelheti a profitját és befektetéseit, béreket emelhet, és jobb minőségű termékeket és szolgáltatásokat nyújthat a lehető legalacsonyabb árakon.62 Ez a közérthető filozófia az emberiség történetében ritkán tapasztalható összhangban állt az élet tényeivel, Harding, és még inkább Coolidge elnöksége alatt az Egyesült Államok olyan, minden területre kiterjedő prosperitást élvezett, amely a történelemben és a korszak társadalmait tekintve is egyedülálló volt. Amikor véget ért ez az évtized, és a felvirágzást hirtelen a hanyatlás követte, akkor visszatekintve – főként az írók és más entellektüelek – úgy vélekedtek e korszakról, mint amely mélységesen anyagias, lázas, nyárspolgári, de ugyanakkor lényeg nélküli, tiszavirág életű, és méltatlan bármilyen megbízható humán érték elismerésére. Az ítélkezések bibliai képeket idéztek: a katasztrófa előtti groteszk Belizár ünnepéről Scott Fitzgerald ezt írta 1931-ben: „felnőtté vált az Új Nemzedék, akik szerint az istenek meghaltak, a háborúkat megvívták, az emberbe vetett bizalom darabokra tört; mindannyian tudják, hogy Amerikában a történelem legnagyobb, legrikítóbb bohózata zajlik.”63 Edmund Wilson látta, hogy a húszas évek az amerikai lelkiismeret alapvető komolysága elferdülésének időszaka volt: „tűzijátékai természetüket illetően mámoros, italos fieszták.”64 Az 1931-ben megjelent Amerika eposza című művében James Truslow Adams így summázta a véleményét: „a jómód érdekében feláldozták az idealizmust, és a »gyakorlati emberek« valamennyiünket mindkét tekintetben csődbe juttattak”.65 Valóban voltak az entellektüelek között többen is, akik az általános prosperitás elterjedését zsákutcának érezték, és biztosak voltak abban, hogy az a bomlást gerjeszti. Michael Rostovtzeff, befejezvén az őstörténet gazdaságtanáról írt monumentális történelmi munkáját, felvetette a kérdést: „ki lehet-e terjeszteni a magasabb civilizációt az alacsonyabb osztályok felé anélkül, hogy leértékelnénk azok elfogadott mércéit, és minőségi értékeit egy ködbe vesző távoli értékrend jegyében hígítanánk fel? Nem szembesül-e minden civilizáció ezzel, abban a pillanatban, amikor elkezd érintkezni a tömegekkel?”66 De az a vélekedés, hogy az 1920-as évek a civilizációs értékek részegségtől átitatott bohózata volt, csak a történelmi dokumentumok

Calvin Coolidge: Goverment and Bussiness in Foundations of the Republic: Speeches and Addresses (New York, 1926), 317-332. 63 F. Scott Fitzgerald, The Crack-up, szerk. Edmund Wilson (New York, 1945). 64 Letter to Maxwell Geismar, 1942. június 10., in Elena Wilson (szerk.), Edmund Wilson: Letters on Literature and Politics 1912-1972 (New York, 1977), 385. 65 James Truslow Adams, The Epic of America (Boston, 1931), 400. 66 Michael Rostovtzeff, A Social and Economic History of the Roman Empire (Yale, 1926), 487. –(264)– 62

tagadása és rendszeres lerombolása árán bizonyítható. A prosperitás igen széleskörű volt, és nagyon szilárd alapokon állt. Nem volt egyetemes: különösen a farmközösségekben volt esetleges, és teljesen kizárt olyan hosszú múltra visszatekintő ipari közösségeket, mint az új-angliai textilkereskedelem.67 De sokkal szélesebb körre terjedt ki, mint ami korábban elképzelhető lett volna bármely hasonló méretű közösségben; tízmilliók gyarapodását eredményezte, és megteremtette a gazdasági élet elemei számára a biztonságot, amelynek mindezideig híjával voltak a történelem során. A fejlődés szédületes mértékű volt. Az 1933-38-as éveket 100%-nak tekintve, 1921-ben 50%, 1929-ben 110% volt. Számokban kifejezve ez azt jelenti, hogy a nemzeti jövedelem 59,4 milliárd dollárról 87,2 milliárd dollárra nőtt nyolc év alatt, ami egy főre vonatkoztatva 522 dollárról 716 dollárra való növekedést jelentett: nem babilóniai luxus, de mindeddig példátlan, biztos, kiegyensúlyozott megélhetés.68 Az expanzió nem csupán a költekezésben és a hitelezésben fejeződött ki. Első ízben fordult elő, hogy több millió dolgozónak lett biztosítása (az élet és az ipari biztosítások meghaladták a 100 milliós határt 1920-ban), megtakarításai, amelyek az évtized során megnégyszereződtek, és ipari érdekeltsége. Ha elemezzük az egyik legnagyobb közérdekű részvénykibocsátás vásárlóit – akik ötven vagy több részvényt vásároltak – 1920-ban, akkor a következő eredményhez jutunk (sorrendben): háziasszonyok, tisztviselők, gyári munkások, kereskedők, sofőrök és gépkocsivezetők, villanyszerelők, szerelők és művezetők.69 A húszas években szédületes méretekben építettek új lakásokat: már 1924-ben mintegy 11 millió családnak volt saját otthona. A fogyasztói robbanás mozgatórugója a személyes közlekedés volt, ami egyáltalán nem volt luxus egy olyan hatalmas országban, ahol az új városok már harminc mérföldnél nagyobb területűek voltak. 1914 elején 1.258.062 személyautót tartottak nyilván az USA-ban, ahol abban az évben 569.054 autót gyártottak. 1929-re az autógyártás 5.621.715 darabra nőtt, a nyilvántartott gépkocsik száma pedig 26.501.442-re emelkedett; a világon gyártott autók öthatoda készült itt, és minden ötödik emberre jutott egy autó. Ez keltette azt a benyomást, hogy Amerika a világ ipari nagyhatalmává vált. 1924-ben a négy vezető európai autógyár termelése az amerikai autógyártásnak mindössze 11%-a volt. Az autók száma Európában még az évtized végére is csak 20%-a volt az Amerikában jegyzettnek, a termelés is alig érte el az amerikai autógyártás 13%-át.70 Mindezen számoknak. az ad Stuart Chase, Prosperity: Fact or Myth? (New York, 1930). George Soule, Prosperity Decade from War to Depression 1917-1929 (New York, 1947). 69 Idézve Sklar, id. mű. 70 Rostow, World Economy, 209 és 111. táblázat, 111-138; Harold Underwood Faulkner, American Economic History (New York, szerk. 1954), 622. –(265)– 67 68

különös jelentőséget, hogy tükrözik azt a változást, amelynek révén a munkásosztály egésze olyan egyedi mozgásszabadságot szerzett, amely korábban csak a középosztály szűk rétegének a kiváltsága volt. Időközben, bár a vasút hanyatlott, s a szállított személyek száma az 1920-as 1.269 millióról 786 millióra csökkent 1929-ben, a középosztály egyre inkább repülővel utazott: a légiutasok száma az 1928-as 49.713-ról 1930-ban 417.505re emelkedett (l 940-re ez a szám 3.128.275, 1945-ben pedig közel 8 millió volt).71 A húszas évek történései jól mutatják, hogy az ipari termelékenység növekedésével viszonylag nagy arányban tolódik el a luxus a mindennapi szükséglet irányába, és a változás végiggyűrűzik az osztályok piramisán. Valójában egyre inkább elmosódtak a határok az osztály- és más határok között. Az autókon túlmenően az elektromosság térhódítása volt a húszas évekbeli fellendülés másik kulcseleme. A rádiózásra 1920-ban költött 10.648.000 dollár 1929-re 411.637.000 dollár lett, az összes elektromos készülék száma megháromszorozódott egy évtized alatt, és áruk elérte a 2,4 milliárd dollárt.” A tömeges rádióhallgatás 1923 őszén kezdődött a „rajongók levéláradatával”, majd ezt követte a mozibajárás (1927-től megjelent a hangosfilm), főként a fiatalok körében. Mindezek elősegítették a bevándorló közösségek amerikanizálódását, és egy új osztálynélküli öltözködési, beszéd- és viselkedési stílust, amelyet Wilson elnöksége alatt a kormányzat képtelen volt kezelni, és amitől Harding és Coolidge bölcsen távol tartotta magát. Sinclair Lewis a Nation kedvéért sétált a „Main Streeten” 1924-ben. Leírt két kisvárosi munkáslányt, akik, jó szabású szoknyát, szolid blúzt, selyem harisnyát és olyan cipőt viseltek, amilyet Európában sehol sem lehet vásárolni. Rövidre vágott hajuk, bájos szalmakalapjuk volt, és hetyke cinikus arckifejezésükkel elborzasztották a félszeg férfiakat. 72 Egyikőjük vagdalt húst szolgált fel. „Mindkettőjük apja cseh volt: ókonzervatív, kemény, pofaszakállas öreg rókák, akik alig beszéltek jobban angolul, mint egy pézsmapatkány. Mindössze egyetlen nemzedék, és a lányaik – valóságos királynők.”73 Ezek a fiatalok azonosultak a filmcsillagokkal; számukra a filmek a felszabadulást jelenítették meg; a gyerekeknek a szüleiktől, a feleségeknek a férjüktől. A mozgóképről szóló egyik kutatásban idézik egy tizenhét éves szavait: „A filmek isten adományai, hogy kifejezhessék az érzelmeimet, hosszú életűek legyenek, olyan hosszan létezzenek, hogy fenn maradhassanak a szabadság földjén és a derék emberek otthonában.” Egy másik ezt mondta: „Akkor kezdtem el dohányozni, amikor megláttam Dolores

Faulkner, id. mű, 624. Uo., 607-608. 73 Sinclair Lewis, Main Street’s Been Paved, Nation, 1924. szeptember 10. –(266)– 71 72

Costellát.”74 Később a dohányzást a bevándorló családok – főként a nők – liberalizációja jelképének tekintették; és egészségesnek. „Szívj el egy Lucky-t édesség helyett!” „Karcsúsodj okosan!” A hirdetések a liberalizmus felé nyíló ablakok voltak, mindenekelőtt a bevándorló családok nőtagjai számára. Az életben rejlő lehetőségekre tanították őket. A húszas évek Amerikája a nők számára minden korábbi és későbbi korszakot felülmúló előnyöket hozott. 1930-ra 10.546.000 nőt „alkalmaztak sikeresen” házon kívül – soha nem tapasztalt nagy szám. A legtöbben, 3.483.000-an, mint korábban, házi szolgálatban voltak, ám ekkorra közel két millióan szolgálták az egyházat, 1.860.000-an dolgoztak az iparban, és a legreménykeltőbb adat: 1.226.000 nőnek volt szakmája.75 Hasonlóan fontos, ám kulturálisan fontosabb réteget képeztek a felszabadult feleségek, a „szőkék”, akiknek az életét teljesen megváltoztatták a háztartási gépek, az autó és férjük magasabb fizetése, ami először hozta el életükbe a szabadidőt. A nők új helyzetéről című művében 1931-ben Mary Rose úgy summázta a „szőkék” helyzetét, mint akik „felülemelkedtek… a gazdasági kényszer igényelte tevékenységeken”: „Nevelik gyerekeiket – egyet, kettőt, olykor hármat vagy négyet –, olyan odaadással, gondoskodással, ami korábban soha sem adatott meg az anyáknak. Éppen ezért alapították a nagy kulturális-klub mozgalmat… ők, akik elköltik a növekvő jövedelmet, eltartják a filmipart, könyveket vesznek vagy kölcsönöznek, támogatják az ipart és a szépségépítő tevékenységeket, magas szintű aktivitásukkal hidat vernek az utazás és az egészségügyi kultúra között, és azon munkálkodnak, hogy általánossá váljon az egy család–két autó modell. A nők hirtelen felszabadulásából nagyon sok jó dolog fakadt, köztük a legjelentősebb például az amerikai emberbaráti alapítványok sokasága.”76 A családi bőség eljövetele csak egyik tényezője volt a radikális politikában és annak szakszervezeti hátterében bekövetkezett hanyatlásnak. Egy 1929-ben keltezett összefoglaló idézi az egyik szakszervezeti aktivistát: „A Ford autó elképesztő károkat okozott a helyi szakszervezeteknek, és általában a szakszervezeti mozgalomnak. Mindaddig, amíg az embereknek van pénzük arra, hogy vegyenek egy használt Fordot, autógumit és üzemanyagot, addig kimennek az utakra, és egyáltalán nem törődnek a szakszervezeti gyűlésekkel.”77 1915-ben, 1921-ben és 1922-ben a szakszervezet három kulcsfontosságú pert veszített a Legfelsőbb Ügyészségen, és az 1919-ben szervezett sztrájk is teljes kudarccal végződött. Herbert Blumer, Movies and Conduct (New York, 1933), 243-247, 220-223. Sophia Breckenridge, The Activities of Women Outside the Home in Recent Social Trends in the US (New York, 1930), 709-750. 76 Samuel Schmalhausen és V. F. Calverton (szerk.), Woman’s Coming of Age: a Symposium (New York, 1931), 536-549. 77 R. S. és H. R. Lynd, Middletown: A Study in Modern American Culture (New York, 1929), 251-263. –(267)– 74 75

Az Amerikai Munkaszövetség tagjainak létszáma az 1920-ban elért 4.078.740-es csúcshoz képest 1932-re 2.532.261-re zuhant.78 A „jóléti kapitalizmus” sportolási lehetőségeket, ingyenes üdüléseket, és olyan biztosítást és nyugdíjat tett lehetővé, hogy 1927-re 4.700.000 munkásnak volt biztosítása, és 1.400.000-en voltak szakszervezeti tagok.79 Az amerikai munkás ott állt a számára korábban elképzelhetetlen burzsoá lét küszöbén, amely lehetővé tette számára a személyes gondoskodást és felelősségvállalást, és egyúttal feleslegessé a kollektív fellépéseket. Mindez, miként előre látható volt, szorosan kötődött a kulturális felszabaduláshoz, ami meghazudtolta a nyárspolgáriságra vonatkozó vádakat, amelyeket (inkább később, mint akkor) a Coolidge-korszakkal kapcsolatban hangoztattak. A korszak vitán felüli legfontosabb érdeme az oktatás elterjesztése volt. 1910 és 1930 között az oktatási kiadások négyszeresükre nőttek, 426.25 millióról 2,3 milliárd dollárra; a felsőoktatásra fordított összegek szintúgy négyszeresükre nőttek, közel egymilliárd dollárra. Mindezen idő alatt az analfabétizmus 7,7-ről 4,3%-ra csökkent. A húszas években élte fénykorát a „Havi könyvek klubja” és az „Irodalmi iránytű”-sorozat. Több könyvet adtak el, mint valaha is, és egyfolytában tombolt a rajongás a klasszikusok iránt. Ebben az időszakban a Copperfield Dávid volt a legközkedveltebb regény Amerikában, és a „tíz legnagyobb történelmi egyéniségre” adott szavazatok között volt Shakespeare, Dickens, Tennyson és Longfellow.80 Felvirágzott a jazz világa, az évtized végére 35.000 fiatal együttes működött az Államokban. Az évtizedet két történelmi mozgalom fémjelezte; az egyik, amely felélesztette Williamsburg gyarmati stílusát, a másik pedig létrehozta a Modern Művészetek Múzeumát 1929ben.81 Az igazság az, hogy a húszas évek az amerikai történelem legszerencsésebb évtizede volt, még szerencsésebb, mint az 1950-es, hasonlóan virágzó évtized, mert a viszonylagos bőség nemzeti összekovácsolódást, és váratlanul létrejött kulturális koncentrációt váltott ki, valamint az amerikanizmus harsány eredetisége új és izgalmas volt. 1927ben a francia akadémikus, André Siegfried Amerika eljövendő időszakában című könyvében kifejtette, hogy „a modern termelési módszerek kiaknázásával forradalmi változások jöttek létre… az amerikaiak most egy

Lewis L. Lorwin, The American Federation of Labour: History, Policies and Prospects (New York, 1933), 279. 79 R. W. Dunn, The Americanization of Labour (New York, 1927), 153, 193-194. 80 Kenneth M. Goode és Harford Powell, What About Advertising? (New York, 1927). 81 Warren Suzman (szerk.), Culture and Commitment 1929-1945 (New York, 1973). –(268)– 78

minden területet átfogó, teljesen egyedülálló, rendkívüli társadalmat hoznak létre”. Mindezek lényegét felszínre hozhatta volna Henry James, aki tizenegy évvel előbb meghalt. 1878-ban megírta Hawthorne rövid életrajzát, s számba vette az ünnepelt és (az amerikaiak számára) igen visszataszító kitételeket, amelyek felsorolták a „más országokban létező magasabb civilizáció értékeit, amelyek hiányoznak az amerikai színtéren”, és amelyek – miként fejtegette – biztosították a képzetekben gazdag irodalom számára nélkülözhetetlen gazdag szociális hátteret. Amerikában, miként felsorolta: „Nincs szuverenitás, nincs bíróság, nincs személyes lojalitás, nincs arisztokrácia, nincs egyház, nincs klérus, nincs hadsereg, nincs diplomáciai szolgálat, nincs földesúr, nincsenek paloták, nincsenek kastélyok, nincsenek kúriák, nincsenek öreg falusi házak, nincsenek plébániák, nincsenek zsúpfedelű házikók, nincsenek repkénnyel borított romok; nincsenek katedrálisok, nincsenek kolostorok, nincsenek normann templomok; nincs hírneves egyetem, nincs regény, nincs múzeum, nincsenek festmények, nincs politikai társadalom, nincsenek élsportolók – nincs sem Epsom sem Ascot!”82 A húszas évek végére Amerika elérte azt a szociális mélységet és összetettséget, amelynek hiányát James elsiratta, és ráadásul annak révén, amit Hawthorne mint az amerikai élet „elcsépelt prosperitását” hessegetett el.83 De ez prosperitás volt, mégpedig előre nem láthatóan monumentális méretű, ami önmagában az egész társadalomra kiható jelenség volt, és első ízben egy egész nemzetre kiterjedő irodalmi univerzumot vont maga után. Az évtizedet F. Scott Fitzgerald A paradicsom innenső oldala című műve (1918) indította, majd Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől (1929) című könyvével zárult. Hemingway a két világháború között a legnagyobb hatású, angol nyelven megszólaló író volt. Ebben az időben jelent meg Sinclair Lewis műve, a Fő utca (1920), John Dos Passos könyve, a Három katona (1921), Theodore Dreiser Amerikai tragédiája (1926), William Faulkner A katona fizetsége (1926), Upton Sinclair Boston és Thomas Wolfe Nézz vissza haraggal (1929) című könyvei. A regények ilyen özönének megjelenése, nem beszélve az olyan drámaírók munkásságáról, mint Eugene O’Neill és Thomton Wilder, bizonyosság volt arra, hogy – miként Lionel Trilling felismerte – „Amerikában a tizenkilencedik század óta igen összesűrűsödött az élet”, ami nem is annyira a „társadalmi megfigyelést” hozta magával, amit James követelt meg a regénytől, hanem a „társadalmi tudatosságot”, hogy „így azt nevezzük komoly könyvnek, amely felvázolja előttünk annak

Lásd Leon Edel, The Life of Henry James (London, 1977 szerk.), 1. fejezet 84: A Storm in the Provinces. 83 Nathaniel Hawthome, Preface to A Marble Faun (Boston, 1860). –(269)– 82

a társadalomnak a képét, amelyet tisztelni és megvetni is képesek vagyunk.”84 Az európai köldökzsinórral összekötött amerikai kultúra terjeszkedése az 1930-as években kezdődött, amikor sui generis alkotások születtek, nem csupán mozikban és a rádióban, ahol a kezdetektől jelen volt az amerikai szellem, hanem a színpadon is. Az évtized leglátványosabb megnyilvánulása a New York-i musical volt. A gyökerek bizonyára visszanyúlnak a bécsi operetthez, a párizsi bulvárok muzsikájához, az angol Gilbert és Sullivan vígoperáihoz és az angol zenés kabaréhoz (eredendően talán az 1928-as Koldusoperáig* vezethetőek vissza), de Amerikában a vándorénekes-műfaj alkotórészei, a börleszk, a jazz és a varieté a népszerű művészet vadonatúj ötvözetét hozták létre. Igen termékeny zeneszerzők alkottak már 1914, a műfaj létrejötte előtt is, nevezetesen Irving Berlin és Jerome Kern. Alkotásaik akkoriban jelentéktelennek és múlékonynak bizonyultak, elannyira, hogy Kern korai és legjobb dalai nyomtalanul eltűntek.85 A húszas évek kezdetén virágzott az élet a Broadway színházaiban, ahol új tehetségek felbukkanásával – George Gershwin, Richard Rogers, Howard Dietz, Cole Porter, Vincent Youmans, Oscar Hammerstein, Lorenz Hart és E. Y. Harburg – érte el csúcspontját az amerikai musical. 1924. február 12-én adta elő Gershwin Kék rapszódiáját Paul Whiteman együttese az Aolian Hallban. Az évtized igazi teremtő eseménye volt. És még abban a szezonban, éppen azután, hogy Coolidge saját jogán megnyerte a választásokat, Fred Astaire és Adele nővére főszereplésével óriási sikert aratott Gershwin Asszonykám, légy jó című musicalje – az első igazi, érett amerikai musical – a december 1-jén megnyílt Liberty Színházban.86 A Broadway kiemelkedő szezonja volt, amikor a műsoron a következők szerepeltek: Youman Lollypopja, Kern Szépen ülni, Rudolph Friml és Sigmund Romberg A diákfejedelem. Irving Berlin Zenedoboz és Sissie és Blake Csokoládé dendik című műve – közel negyven musical között –, valamint Marc Connelly Zöld mezők című alkotásával, Aaron Copland első szimfóniájával és Serge Koussevitsky megérkezésével a Bostoni Szimfonikus Zenekar élére. A weimari Németországot leszámítva, Coolidge elnöksége idején az amerikai színházi élet a kor nyugati kultúrájában meghatározó volt; olyan szentélyeket jelentett, ahol a természetes, kreatív személyiségek tág

Lionel Trilling, Manners, Morals and the Novel, in The Liberal Imagination (1950). * A nyilvánvalóan elírt 1728-as évszámot helyesbítettem (a dig.) 85 Pl. Best Sort of Mother, írta J. M. Barrie, Rosy Rapture burleszkje számára; lásd Gerald Boardman, Jerome Kern: his Life and Music (Oxford 1980). 86 Lásd Edward Jablonski, Lady, Be Good! Bevezetés a Smithsonianarchívumban, Smithsonian Collection R008 (Washington D.C., 1977). –(270)– 84

lehetőséghez jutottak, és ahol a honukat vesztett művészek leginkább meglelhették a szabadságot, biztonságot és önmaguk kifejezési eszközeit. A húszas évek expanziójával nem az volt az igazi gond, hogy nyárspolgári vagy társadalmilag erkölcstelen volt. A baj az volt, hogy múlékonynak bizonyult. Ha tovább tartott volna, magával ragadva a kevésbé életerős, de (akkor) még törekvő európai gazdaságokat, világméretű politikai átalakulásnak kellett volna bekövetkeznie, amely visszaszorította volna az új totalitarizmusok erőit, a társadalomátalakításba vetett romboló hittel együtt, s fokozatosan olyan viszonyt teremtett volna kormányzat és gazdaság között, amely közelebb állt volna ahhoz, amit Coolidge körvonalazott New York üzleti moguljai előtt. 1929-ben az Egyesült Államok korábban soha el nem ért kimagasló szerephez jutott a teljes világtermelésben: a teljes termelési érték 34,4%-át állította elő, szemben NagyBritannia 10,4, Németország 10,3, Oroszország 9,9, Franciaország 5, Japán 4, Olaszország 2,5, Kanada 2,2 és Lengyelország 1,7%-ával. Annak valószínűsége, hogy az európai kontinens Amerika „eredeti társadalmi struktúrájának” átvételére hajlik, ahogy Siegfried nevezte a folyamatot, a világgazdasági virágzás minden újabb évével növekedett. Ha még egy évtizedig tart a prosperitás, a modern időkről szóló beszámolónk egészen más és összehasonlíthatatlanul derűsebb volna. 1928. december 4-én tartotta Coolidge utolsó nyilvános beszédét az új Kongresszus előtt: „Nem volt még olyan Kongresszusa az Egyesült Államoknak, amely az Unió helyzetét megvizsgálva kedvezőbb kilátásokra bukkant volna… A nagy gazdagság, amelyet vállalkozó szellemünk és iparkodásunk teremtett, és gazdaságunk felhalmozott, a legszélesebb körben oszlik meg népünk tagjai között, s folyamatosan szolgálja a világ jólétét és üzleti életét. A létezés követelményei a szükségesség szintjéről a luxus területére tevődtek át. A bővülő termelést fokozódó hazai kereslet és bővülő külkereskedelem fogyasztja el. Az ország elégedetten tekinthet jelenére, és optimizmussal nézhet a jövő elé.”87 Ez a vélemény nem egy sikeres politikus öntömjénezése volt. Nem is csak az üzleti világ nézetei tükröződtek benne. A legkülönfélébb értelmiségiek is osztoztak benne. Charles Beard 1927-ben megjelent, Az amerikai civilizáció felemelkedése című műve szerint „az ország az egyik technológiai diadaltól halad a következő felé, leküzdi a nyers természeti erőforrások és energiák kimerülését, egyre szélesebb körben osztja szét a civilizáció áldásait – az egészséget, létbiztonságot, anyagi javakat, tudást,

87

Idézi McCoy, id. mű, 392. –(271)–

szabadidőt és esztétikai élvezetet…”88 Ugyanebben az évben Walter Lippmann így írt: „Az üzletemberek nem kifejezetten tudatos és tervezett tevékenysége újítóbb, merészebb és bizonyos értelemben forradalmibb, mint a progresszívek elméletei.”89 John Dewey 1929-ben úgy gondolta, a probléma nem az, hogyan hosszabbítható meg a prosperitás – ezt magától értetődőnek tartotta –, hanem azt, hogyan lehet „a Nagy Társadalmat Nagy Közösséggé változtatni”. Még a baloldalon is terjedt az érzés, hogy az üzleti világnak talán mégis igaza van. Lincoln Steffens 1929 februárjában azt írja, hogy az USA-nak és a szovjet rendszernek egyaránt megvan a jogosultsága: „Fajtánk egyik vagy másik, s ahogy én gondolom, mindkét módon megmenthető.”90 1929-ben a Nation háromhónapos sorozatot kezdett a prosperitás állandósításáról, felhíva a figyelmet azokra az amerikaiakra, akik még nem osztoztak a gazdagságban; a nyitó cikk október 23-án jelent meg, s egybeesett az első nagyobb piaci megrendüléssel. Meglehet, hogy maga Coolidge, aki alkatilag gyanakvó ember volt, s nem egykönnyen hitte el, hogy az örökkévalóságnak ezen az oldalán állandó megelégedettség található, mindenkinél szkeptikusabb volt, s kétségtelenül kevésbé vérmes, mint amilyennek, úgy érezte, köteles mutatkozni a nyilvánosság előtt. Különös, hogy 1928-ban nem akart újból indulni az elnöki címért, jóllehet minden előjel neki kedvezett, s csupán ötvenhat éves volt. Harlan Stone főbírónak ezt mondta: „Jó gondolat akkor kiszállni, amikor még akarnak.” Igen szigorú határokat szabott politikai törekvéseinek, ahogy (szerinte) igen szigorú határokat kell szabni mindenféle politikai tevékenységnek is. Stone figyelmeztette az előttük álló gazdasági gondokra. Ő is úgy vélte, össze fog omlani a piac. Felesége, Grace így számol be erről: „Papus azt mondja, visszaesés jön.” Coolidge azonban feltételezte, hogy a visszaesés az 1920-as évek szintjén marad, s mint akkor, most is ügyes semmittevés lehet rá a gyógyír. Ennél többre ő nem volt képes. Grace Coolidge szerint ezt mondta kabinetje egyik tagjának: „Tudom, hogyan kell pénzt megtakarítani. Egész neveltetésem ebbe az irányba mutat. Az ország pénzügyi helyzete egészséges. Talán eljött az idő a pénzköltésre. Erre, azt hiszem, nem vagyok alkalmas.” Nézete szerint Hoover volt a nagy pénzköltő; nem az utolsó, hanem az első. Lelkesedés nélkül tekintett elnöki utódjára, Hooverra: „Ez az ember hat éven át kéretlen tanácsokat osztogatott nekem, valamennyi rossz volt.” Coolidge volt az utolsó, aki viszonzást várt azért, amit tett. Amikor az 1929-es interregnum idején megkérték, döntsön valamilyen hosszú távú kérdésben, fintorgott: „Hagyjuk ezt a csodafiúra.” Szó nélkül lépett le a színről, lehúzva a függönyt Árkádia előtt. Charles és Mary Beard, The Rise of American Civilization, 2 kötet (New York, 1927), II., 800. 89 Walter Lippmann, Men of Destiny (New York, 1927), 23 skk. 90 Lincoln Steffens, Individualism Old and New (New York, 1930), 35 skk. –(272)– 88

VII. Zuhanás Az új puskatöltő életének első fácánvadászatán vett részt 1929. október 3-án pénteken, Wellington herceg Chester melletti birtokán. A vadászat előtti napon megbeszélést tartottak a vezető tisztségviselők számára a nagy fegyverteremben. Pirkadatkor az ifjú puskatöltő felvette új egyenruháját; és jelentést tett a főfelügyelőnek, aki „igen hatásosan festett zöld bársonyzekéjében és mellényében, amelyhez fehér térdnadrágot, borjúbőr lábszárvédőt s keménykalapot viselt, körös-körül arany paszományokkal.” Nyolcvan libériás inas sorakozott fel: „vörös, széles karimájú kalapban, bőrzsinórral, igen durva anyagból farmer-stílusban készült fehér zubbonyban, amelyet deréktájon széles bőröv fogott össze nagy rézcsattal.” Szemlére gyülekeztek a hajtók. Majd megérkeztek a „puskák” bőrtokjai, a rájuk erősített réz névtáblával. Ezután jöttek a vendégek sofőr vezette Rolls-Royce-aikban és Daimlereikben, végül maga a herceg, akinek az új töltő adta át puskatisztogató pálcáját. Mihelyt „őkegyelmessége” elfoglalta helyét, a főfelügyelő belefújt sípjába, a hajtók elindultak, és megkezdődött a vadászat. „Mindez elegánsan volt megszervezve, s ez nagyon is számított abban, hogy olyan sportélményt nyújtson, melyet Őkegyelmessége kívánt és elvárt.” Délben a hajtók szarukancsókból sört ittak, délután pedig a herceg keskenynyomtávú magánvonata „a Grosvenor-színekre festett személykocsikban” hozta a hölgyeket, hogy csatlakozzanak az eseményhez. A társaság csaknem kétezer embert számlált.1 Két héttel ez előtt a szinte középkori jelenet előtt a herceg jó barátja, Winston Churchill, aki az év elejéig öt éven át Nagy-Britannia pénzügyminisztere volt, ezt írta feleségének Amerikából: „Nos, kedvesem, hadd meséljem el, hogy milyen rendkívüli szerencse ért nemrég a pénzügyek terén. Sir Harry McGowan elég őszintén megkérdezte tőlem ideutazásom előtt, hogy ha lehetőség adódik rá, előzetes konzultáció nélkül is vehet-e részvényeket a kontómra. Azt válaszoltam, hogy két-háromezer fontot mindig tudok találni. Úgy értettem, ez a befektetési határ, azaz nyugodtan vegye meg a részvényeket. Ő nyilvánvalóan olyan határnak tekintette ezt, amelyen belül kész vagyok árrésre irányuló spekulatív vásárlásra. Így hát a szokásos mértéknek közel tízszeresét vette igénybe…. Néhány hét alatt ennélfogva kisebb vagyonra tettünk szert… Megnyugtató számomra az érzés, hogy van mire építenünk nekem és nektek mindannyiótoknak is.”2

1 2

Norman Mursell, Come Dawn, Come Dusk (London, 1981). Gilbert, id. mű, V. (pótkötet), 2. rész, 86-87. –(273)–

Érdekes, hogy Churchill az összeomlás szélén képes volt az árrésen merengeni. Egyike volt a körülbelül hatszázezer letéti haszonkulcsra spekulálónak az 1.548.707 ügyfélből, akiknek 1929-ben folyószámlája volt Amerika huszonkilenc tőzsdéjén működő cégeknél. A téboly csúcspontján közel egymillió aktív spekuláns volt, és a 120 milliós amerikai lakosságból közel 29-30 milliónak volt aktív kapcsolata a piaccal.3 Tapasztaltsága és kiterjedt kapcsolatai ellenére Churchill semmivel sem volt jobban értesült, mint az átlagos spekuláns. Az amerikai gazdaság növekedése júniusban megállt. Bizonyos ideig eltartott, amíg ez a körülmény éreztette hatását, de a tőzsdei hossz voltaképpen már szeptember 3-án, tehát két héttel az előtt, hogy Churchill örömteli levelét írta, megállt. A későbbi emelkedések csupán felszökkenések voltak a folyamatosan süllyedő trendben. Alig ült el a nagyhercegnél leadott lövések visszhangja, amikor elkezdődött a meredek zuhanás. Október 21-én, hétfőn első ízben fordult elő, hogy az árfolyamjelző távírógép nem volt képes lépést tartani a zuhanásról érkező hírekkel, s ez aztán mindvégig így is maradt; a zavarban erősödött a pánik (az első letétet visszavonó táviratok előző szombaton mentek ki), és a spekulánsok kezdték felismerni, hogy elveszíthetik megtakarításaikat, sőt otthonukat is. Október 24-én csütörtökön a részvényárak meredeken zuhantak, senki sem vásárolt, a tőzsdei spekulánsokat pedig kiárusították, mert nem válaszoltak a letéti felhívásokra. Tömegek gyülekeztek a Broad Streeten, a New York-i tőzsde előtt, s a nap végére tizenegy jól ismert Wall Street-i figura követett el öngyilkosságot. A tőzsde galériájának egyik látogatója aznap maga Churchill volt, aki megszemlélte, hogyan tűnik el mesésnek hitt gazdagsága. A következő héten, 29-én következett be a Fekete Kedd, a szilárd részvények első kiárusítása a kétségbeesetten igényelt likviditás növelése céljából.4 A száraz gazdaságtörténetet a nagy tőzsdei válságok teszik elevenné: ilyenkor vagyonok cserélnek látványosan gazdát, nagy emberi drámák következnek be. Nem segítenek azonban az események okainak és következményeinek megvilágításában – éppen ellenkezőleg. Óriási mértékben fokozzák a mitológia jelentőségét, amely amúgy is oly fontos szerepet játszik a gazdasági magyarázatban. Az 1920-as évek prosperitásának természete; befejeződésének oka; a Nagy Összeomlás és az utána következő Nagy Válság oka; és nem utolsósorban, annak módja és eszközei, ahogy az ipari társadalom kiemelkedett belőle – mindez még ma is heves vita tárgya. A hagyományos beszámoló erősen moralizáló: nemezis követte a hübriszt, üdvös megtorlás a gonosz kapzsiságot. Mindez könnyen beilleszthető a marxista determinizmus keretei közé, amely természetesen az erkölcsi és nem a gazdasági elemzés egyik formája. Épületes mese kerekedhet ki ebből, csak éppen arra nem világít rá, hogy voltaképpen mi 3 4

J. K. Galbraith, The Great Crash 1929 (Boston, 3. kiadás, 1972), 83. Uo., 104-116. –(274)–

történt, még kevésbé, hogy miért. A Keynes követői által adott értelmezés, amely az 1950-es, ’60-as években az általánosan elfogadott álláspont volt, mára már elvesztette meggyőző erejét, mert mintha megcáfolták volna az 1970-es és a korai ’80-as évek katasztrofális gazdasági eseményei, amelyek teljesen más megvilágításba helyezték a Nagy Válságot. A két epizódot voltaképpen immár nem érdemes külön tanulmányozni, s a jövő történészei valószínűleg együtt elemzik majd őket. Rendkívül valószínűtlen azonban, hogy valaha is előállnak akármelyik – vagy mindkettő – egyeztetett magyarázatával. A gazdaságtörténet túl szorosan kötődik az aktuális gazdaságelmélethez és gazdasági gyakorlathoz, ezért képviselői aligha juthatnak könnyen egyetértésre. Itt tehát csupán egy lehetséges magyarázattal szolgálunk, amely megpróbál kiküszöbölni bizonyos félreértéseket. Az első leküzdendő félreértés az, hogy az 1920-as években Amerika az elszigetelődés külpolitikáját folytatta. Ez nem igaz.5 Bár a hatalmon lévő osztály Amerikában hivatalosan nem írta alá a versailles-i békeszerződést, még kevésbé támogatta Keynes javaslatát arra, hogy az amerikai kormányzat támogasson egy segélyprogramot Európa újjáépítésére, azonban tagjai magánemberként és feltűnés nélkül részt vállaltak annak felelősségéből, hogy a világgazdaság egyensúlyban maradjon. Beleegyeztek abba, hogy Britanniával együtt létrehozzák azt a globális valutát, amelyben a világkereskedelem bonyolódhat – ezt a terhet 1914-ig gyakorlatilag egyedül a londoni City viselte. Azt is elvállalták, hogy nemhivatalos kereskedelmi és pénzügyi diplomáciával előmozdítják a világkereskedelem bővítését.6 Az alkalmazott eszközök sajnos alkalmatlanok, és végső soron tisztességtelenek is voltak. Az 1857 és 1861 közötti időszakot kivéve Amerika mindig is magas vámokat kivető ország volt: az amerikai vámok, amelyeket a kontinentális Európa is utánzott, voltaképpen a fő cáfolatát alkották annak az amerikai állításnak, hogy ügyeit igazi kapitalista, szabadversenyes elvek alapján intézi. Ha Harding, Coolidge és Hoover elnökségük alatt azon vállalkozói alapelvek szerint cselekednek, melyeket oly büszkén hirdettek meg, az amerikaiak elfogadták volna Wilsonnak az amerikai vámok csökkentését célzó 1913-as álláspontját. Ennek azonban éppen az ellenkezőjét tették. Az 1922-es Fordney-MacCumber-féle vámtörvény, s még inkább az 1930-as Hawley-Smoottörvény, amelyet Hoover nem volt hajlandó megvétózni, végzetes csapást mértek a világkereskedelemre, s így végső soron az

William Williams, „The Legend of Isolationism in the 1920s”, Science and Society (1954 téli szám). 6 William Williams, The Tragedy of American Diplomacy (New York, 1962); Carl Parrini, The Heir to Empire: US Economic Diplomacy 1916-1923 (Pittsburg, 1969). –(275)– 5

amerikai kereskedelemre is.7 Az amerikai elnökökből és kongresszusi vezetőkből voltaképpen hiányzott a bátorság, hogy szembeszegüljenek a Gyáriparosok Országos Egyesületével, az Amerikai Munkaszövetséggel és a helyi nyomással, s így a számukra leghatékonyabb módon folytassanak internacionalista politikát, azaz olyat, amely a legszorosabb összhangban áll az általuk hangoztatott gazdasági nézetekkel. Ehelyett azzal próbálkoztak, hogy a pénzkibocsátás miatti szándékos infláció révén megőrizzék a jómódot. Ezt az tette lehetővé, hogy a háború előtt létrehozták a szövetségi tartalékbank-rendszert, amit titokban, törvényhozási felhatalmazás és ellenőrzés nélkül lehetett megtenni, a nyilvánosság sem értesült róla, s nem is törődött vele. Nem pénznyomtatásról volt szó: az Egyesült Államokban forgalomban levő pénz mennyisége 3,68 milliárd dollár volt az 1920-as évek elején és 3,64 milliárd, amikor 1929-ben véget ért a fellendülés. A teljes pénzkínálatnak pénzhelyettesítők vagy hitel formájában történő bővülése azonban óriási méreteket öltött: az 1921. június 30-i 45,3 milliárd dollárról 1929 júliusára több mint 73 milliárdra emelkedett, ami nyolc év alatt 61,8%-os emelkedést jelentett.8 A Fehér Ház, az Andrew Mellon vezetése alatt álló államkincstár, a Kongresszus, a szövetségi bankok és természetesen a magánbankok is összefogtak a hitelbővítés céljából. 1923-as éves beszámolójában a szövetségi tartalékbank nyers őszinteséggel ismertette ezt a politikát: „A szövetségi tartalékbankok… alkotják azt a forrást, amelyhez a tagbankok akkor fordulnak, ha az üzleti közösség igényei meghaladják saját forrásaikat. A Szövetségi Tartalékbank az üzleti élet fellendülése idején megadja a szükséges hitelforrást, recesszió idején pedig megszünteti a holtjátékot.”9 A hitel felhígításának ez a folyamatosan érvényesülő gyakorlata egyfajta vulgáris keynesianizmus volt még az előtt, hogy kifinomultabb változatát maga Keynes megfogalmazta volna, s még jogos is lehetett volna, amennyiben a kamatlábak reális szinten álltak volna; azaz ha a gyáriparosok és a farmerek, akik pénzt vettek kölcsön, olyan kamatot fizettek volna, amelyen a megtakarítók valóban készek voltak kölcsönözni. A Fehér Ház, az Államkincstár, a Kongresszus és a bankok azonban ismét csak közösen arra törekedtek, hogy a leszámítolási kamatlábat és a kamatokat mesterségesen alacsonyan tartsák. A Federal Reserve Bank elfogadott politikája tulajdonképpen az volt, hogy ne csak „növelje a hitelforrásokat”, hanem eközben „elég alacsonyan tartsa ahhoz a kamatlábakat, hogy ösztönözzön,

Lásd Jude Waninski levele a Wall Street Journalban, 1980. június 16. Rothbard, id. mű, 86. 9 Federal Reserve Bank, Annual Report 1923 (Washington D. C., 1924), 10. –(276)– 7 8

védelmezzen és tevékenységet.”10

engedjen prosperálni mindenfajta törvényes

üzleti

Ezt a tudatos beavatkozást a rendelkezésre álló pénz mennyiségébe és árába az 1920-as években nem csupán az eredeti cél, az Egyesült Államok gazdasági expanziójának előmozdítására határozták el, hanem egy állítólag jótékony hatású nemzetközi politika érdekében is. Miközben a kormánya hadikölcsönök visszafizetését követelte, a hitel árát olcsón tartva és a külföldi kötvénypiacon való állandó aktív beavatkozása révén aktívan segített a külföldi kormányoknak és üzleti vállalkozásoknak abban, hogy pénzt keressenek New Yorkban. A kormány teljesen világossá tette, hogy bizonyos kölcsönöket mások rovására előnyben részesít. A külföldi kölcsönnel kapcsolatos politika tehát a magánvállalkozások szintjén voltaképpen az 1947 utáni külföldi segélyprogramot vetítette elő. A célok ugyanazok voltak: a víz felett tartani a nemzetközi gazdaságot, támogatni bizonyos kedvezően megítélt rendszereket, s nem utolsósorban előmozdítani az amerikai exportot. A kormány által nyújtott különleges kölcsönöknek az egyik feltétele tulajdonképpen az volt, hogy egy részüket Amerikában költsék el. A külföldi kölcsönnyújtási hullám 1921-ben kezdődött a május 20-ai kormánydöntést, és Harding, Hoover és az amerikai befektetési bankárok öt nappal később tartott tanácskozását követően, s 1928 végén ért véget, így pontosan egybeesett a pénzkínálat bővülésével, amely a fellendülés alapja volt. Az amerikai vezetők tulajdonképpen elvetették a szabad kereskedelmen és a kemény pénzpolitikán alapuló ésszerű szabad versenyes felfogást, és a védővám ok meg az infláció lágy politikai megoldását választották. Mindebből a vámokkal védett hazai ipar, a gazdaságtalan kölcsönökkel támogatott exportágazatok és természetesen a befektetési bankárok, akik a kötvényeket kibocsátották, egyaránt hasznot húztak. A vesztes a teljes lakosság volt, mert nem jöttek létre az olcsó import miatti alacsonyabb árak, az egész lakosság szenvedett az ennek következtében fellépő inflációtól, s végül mindenki a végső zuhanás (dégringolade) áldozatává vált.11 Ráadásul a kormányzat azzal, hogy belekeveredett a külföldi kölcsönnyújtás körüli machinációkba, alapjában eljátszotta erkölcsi jogát arra, hogy elítélje a tőzsdei spekulációt. Hoover, aki elnökké választása előtt az 1920-as években végig kereskedelmi miniszter volt, szánalomra méltó kaszinónak nevezte a Wall Streetet – mégis ő lett a külföldi kötvénypiac legkitartóbb előmozdítója. Szerinte még a rossz kölcsönök is segítenek az

Seymour E. Harris, Twenty Years of Federal Reserve Policy (Harvard, 1933), 91. 11 Rothbard, id. mű, 128-130. –(277)– 10

amerikai exportnak, s így elősegítik a foglalkoztatottságot.12 Néhány külföldi kötvényügy azonban legalább annyira botrányos volt, mint a legrosszabb tőzsdei tranzakciók. 1927-ben például Victor Schoepperle, a National City Company (a National City Bank leányvállalata) latin-amerikai kölcsönökért felelős alelnöke ezt jelentette Peruról: „Rossz adósmúlt; jelentős erkölcsi és politikai kockázatok; rossz belső adóssághelyzet; a kereskedelem helyzete körülbelül annyira kielégítő, mint Chiléé az utóbbi három évben. A nemzeti erőforrások változóbbak. Gazdasági tekintetben Perunak az elkövetkező tíz évben gyorsan kell előrehaladnia.” A National City ennek ellenére 15 millió dolláros kölcsönt folyósított Perunak, amelyet nemsokára egy 50 millió dolláros kölcsön és egy kétmillió dolláros kötvénykibocsátás követett. Az 1933-34-es kongresszusi vizsgálat megállapította, hogy a perui elnök fiának, Juan Leguiának a National és szövetségesei a kölcsönnel kapcsolatban 450 ezer dollárt fizettek. Amikor az apát leváltották, Peru fizetésképtelenné vált.13 Ez csak egy a sok példa közül. A külföldi kölcsönök piacának alapvető ingatagsága egyik alapeleme volt a bizalom összeomlásának és a recesszió átterjedésének Európára. S ez az ingatagság tulajdonképpen nem a kormány szabad versenyre épülő politikájának, ellenkezőleg, az állandó kormányzati beavatkozásnak a következménye volt. A mesterségesen olcsó hitelek megteremtése érdekében történő beavatkozás nem amerikai, hanem brit találmány volt. A britek „stabilizációnak” nevezték. Bár 1914-ig Nagy-Britannia névleg a laissez-faire elvein működő ország volt, bizonyos szempontból még Amerikánál is erősebben, hiszen szabad kereskedelmet folytatott, a brit gazdaságfilozófusok nem voltak megelégedve a gazdasági ciklussal, amelyet az árak stabilitásának megteremtésére irányuló tudatos és egyeztetett erőfeszítésekkel véltek kisimíthatónak. Nem szabad azt gondolnunk, hogy Keynes egyértelműen beavatkozás-ellenes háttérből lépett elő: csupán csekély „előrelépést” jelentett az ortodox brit prófétákhoz képest. Sir Ralph Hawtrey, aki pénzügyi kutatásokat végzett a Kincstárnál, már a háború előtt azzal érvelt, hogy a központi bankok nemzetközi hitelt (azaz inflációt) teremtve szilárd árszínvonalat, s így óriási előrehaladást érhetnek el ahhoz képest, hogy a tizenkilencedik században passzívan fogadták el a gazdasági ciklusokat, amit ő maga erkölcstelennek tekintett. 1918 után Hawtrey nézetei bevett bölcsességnek számítottak Nagy-Britanniában, és Versailles révén Amerikában is elterjedtek. Az 1920-as recesszió idején megalapították a Szilárd Pénz Szövetséget (későbbi nevén Nemzetközi Pénzügyi Egyesületet), bevonták az amerikai pénzügyi vezetést, külföldön pedig olyan embereket, Harris Gaylord Warren, Herbert Hoover and the Great Depression (Oxford, 1959), 27. 13 Congressional Investigation of Stock Exchange Practises: Hearings 1933, 2091 skk.; Report 1934, 220-21. Galbraith, id. mű, 186-187. –(278)– 12

mint Emile Moreau, a Banque de France kormányzója, Eduard Benes, Lord Melchett, az ICI megalapítója, Louis Rotschild, az osztrák érdekeltség feje, A. J. Balfour, valamint olyan brit közgazdászokat, mint A. C. Pigou, Otto Kahn, Sir Arthur Salter és maga Keynes.14 Keynes Értekezés a pénzreformról című 1923-ban megjelent könyvében érvelt az „irányított pénz” és a stabilizált árszínvonal mellett. A stabilizációt akkorra már nemcsak elfogadták, hanem gyakorolták is. Hawtrey állt az 1922-es genovai értekezlet stabilizációs határozatai mögött; a Népszövetség pénzügyi bizottsága is stabilizációpárti volt; s ami a legfontosabb, ilyen elveket vallott a Bank of England is. Kormányzója, Montagu Norman és fő nemzetközi tanácsadója, Sir Charles Addis egyaránt e krédó buzgó apostolainak számítottak. Legfőbb tanítványuk Benjamin Strong, a New York-i Federal Reserve Bank kormányzója, aki 1928-ban bekövetkezett haláláig az amerikai pénzügyi politika alakításának mindenható ura volt. Hoover joggal nevezte Strongot „szellemi kapocsnak Európához”, ő volt az, aki hathatósan érvényesítette Amerika gazdaságirányítás formájában megnyilvánuló álcázott külpolitikáját. Tulajdonképpen nem túlzás azt mondani, hogy a nemzetközi gazdasági rendszert az 1920-as évek túlnyomó részében Norman és Strong együtt felügyelte.15 A New York-i Federal Reserve Bankon keresztüli hitelnyújtással, és ugyanerről J. P. Morgant is meggyőzve, Strong tette lehetővé Nagy-Britannia számára, hogy 1925-ben visszatérjen az aranyalapra: a londoni Banker ezt írta: „nincs jobb barátja Angliának.” Hasonló hitelkeretet nyitottak később Belgiumnak, Lengyelországnak, Olaszországnak és más országoknak, amelyek eleget tettek a pénzügyi szilárdság Strong és Norman által megállapított követelményének.16 Az „aranyalap” természetesen nem volt valódi. Annak 1914-gyel egyszer s mindenkorra vége szakadt. Az ügyfél nem mehetett be a Bank of Englandbe, hogy arany guinea-t kérjen egyfontos bankjegyéért. Ugyanez volt a helyzet az aranyalapon álló többi európai országban is. A helyes kifejezés a „színarany alap” lett volna: a központi bankok nagy rudak formájában tárolták az aranyat, de a közembert nem tekintették kellően felelősségteljesnek ahhoz, hogy maga kezelje az aranyat (bár 1933-ig az amerikaiak elvileg kérhettek aranydollárt). Tény, hogy amikor 1926-ban terv készült arra, hogy India valódi aranyalapra álljon át, Strong és Norman együttes erővel akadályozták meg megvalósítását, azon az alapon, hogy az arany világszerte katasztrofális méretekben vándorolna az indiai

Rothbard, id. mű, 158 skk. Strongról lásd Lester V. Chandler, Benjamin Strong, Central Banker (Washington D. C., 1958). 16 Rothbard, id. mű, 133. –(279)– 14 15

párnacihákba. Röviden, az 1920-as évek mozgalma az aranyalap visszaállítására egyáltalán nem volt igazi, csupán „a szolgák előtt egy szót se” laissez-faire.17 Jó akaratú önkényuralom volt, amelyet a Nagyok és Jók kicsiny elitje titokban irányított. A hitellehetőségek bővítésére és a pénz olcsóbbá tételére irányuló politikáját Strong a Népszövetségnek nyújtott támogatás alternatívájának tekintette, s elég biztos volt abban, hogy az amerikai közvélemény elvetné, ha ismerné a tényeket: ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a bankárok időszakos összejöveteli szigorúan titkosak maradjanak. Már önmagában is gyanús egy olyan pénzügyi politika, amely nem áll meg a közvélemény tekintete előtt. Kétszeresen gyanús, ha az aranyat teszi meg értékmércének, s eközben nem bízza az átlagemberekre – az értékek végső bíráira –, hogy maguk alkalmazzák ezt a mércét. Miért féltek a bankárok, hogy a hétköznapi emberek, nők és férfiak, ha lehetőségük van rá, rávetik magukat az aranyra – aminek egyáltalán nincs hozama –, ha egy egészséges gazdaságba is be tudnak fektetni tisztes haszon fejében? Valami baj volt ezzel az egésszel. Hjalmar Schacht német bankár ismételten felszólított az igazi aranyalapra való visszatérésre, mint ami az egyetlen eszköz annak biztosítására, hogy a bővülést valóban önkéntes megtakarításokból finanszírozzák, s ne bankhitelből, amelyet pénzügyi Jupiterek kicsiny oligarchiája osztogat kénye-kedve szerint.18 A stabilizálók azonban mindent elvittek előlük. Otthon és nemzetközi méretekben folyton folyvást egyre több hitelt nyomtak a rendszerbe, s valahányszor a gazdaság a pangás jeleit mutatta, növelték az adagot. A leghírhedtebb eset 1927 júliusában történt, amikor Strong és Norman titkos találkozót rendezett a bankárokkal Ogden Mills, az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának helyettes államtitkára és Ruth Pratt, Standard Oil-örökösnő Long Island-i birtokain. Strong nem tájékoztatta Washingtont, s még legmagasabb rangú munkatársainak sem engedélyezte a részvételt. Ő és Norman újabb inflációs hullám mellett döntöttek, félresöpörve Schacht és a Banque de France kormányzóhelyettese, Charles Rist tiltakozását. A New York-i Federal Reserve Bank újabb fél százalékkal, három és félre szállította le kamatlábát; mint Strong Ristnek mondta, „Egy kis kupica whiskyt öntünk a tőzsdébe” – aminek következtében elindult az utolsó nagy spekulációs hullám. Adolph Miller, a Federal Reserve Board tagja később szenátusi meghallgatása során ezt mondta erről a döntésről: „A legnagyobb és legmerészebb művelet, amelyre a Szövetségi Tartalékok Rendszere valaha vállalkozott, s amelynek eredménye az egyik legköltségesebb hiba volt,

Melchior Palyi, „The Meaning of the Gold Standard”, Journal of Business, 1941 július. 18 Rothbard, id. mű, 139. –(280)– 17

amelyet akár ez, akár bármely más bankrendszer az elmúlt hetvenöt évben elkövetett.”19 A német kifogás, amelyet a bécsi iskola monetaristái, L. von Mises és F. A. Hayek befolyásoltak, az volt, hogy az egész inflációs politika rossz. A francia ellenvetés szerint a brit külgazdasági célok tükröződnek benne, az amerikaiak készséges bűnsegédletével. Mint titkos naplójában Moreau megjegyezte: „Anglia, amely az első európai ország, amely ismét stabillá és biztonságossá tette a valutáját, ezt az előnyt arra használta fel, hogy Európát igazi pénzügyi uralom alá helyezze… A valutákat két osztályhoz sorolják. Az egyik osztály, ahova a dollár és a sterling tartozik, aranyalapon áll, a második alapja pedig a font és a dollár – s mivel aranytartalékuk egy részét az Angol Bank és a New York-i Szövetségi Tartalékbank őrzi, a helyi valuták elvesztik függetlenségüket.20 Moreau arra az általános kérdésre mutat rá, hogy a politikai célok alapján követett gazdaságpolitika, és az angol-amerikai pénzügyi stratégia kétségkívül ilyen volt, hosszú távon nagy valószínűséggel nem alkalmas gazdasági célkitűzések megvalósítására. Ez egyértelműen így van az otthoni és a nemzetközi színtéren egyaránt. Otthon, Amerikában és NagyBritanniában is az volt a stabilizáció célja, hogy állandó szinten tartsák az árakat, s így megakadályozzák a bérek csökkenését, ami társadalmi nyugtalansággal járt volna; külföldön az olcsó pénz és a könnyen szerezhető kölcsönök az amerikai protekcionizmus és a mesterségesen felértékelt font ellenére is biztosították a kereskedelem folytonosságát. A cél az volt, hogy elkerüljék a gondokat, és ne legyen szükség fájdalmas politikai dilemmák feloldására. Ez a politika sikeresnek látszott. Az évtized második felében a világgazdaságba pumpált Strong-Norman féle olcsó hitel felfuttatta a kereskedelmet, amely korábban a háború előtti szintet sem érte el. Míg 1921 és 1925 között a világkereskedelem növekedésének mértéke az 1911-14 közötti időszakkal összehasonlítva voltaképpen mínusz 1,42 volt, addig az 1926 és 1929 között eltelt négy évben 6,74-szeresére növekedett, amely mértéket az 1950-es évek végéig nem is sikerült túlszárnyalni.21 Az árak ennek ellenére stabilak maradtak, a nagykereskedelmi árak indexe, 1926-ot

Idézi Lionel Robbins, The Great Depression (New York, 1934),53. Lord Robbins Autobiography of an Economist című könyvében (London, 1971) röviddel az előtt utasította vissza ezt a könyvet, hogy a hetvenes évekbeli nagy visszaesés romba döntötte a keynesianizmust. 20 Idézi Chandler, id. mű, 379-380. 21 Rostow, World Economy, II-7 táblázat, 68. –(281)– 19

véve 100-nak, azt mutatja, hogy az Egyesült Államokban az ingadozás csekély volt: az 1921 júniusi 93,4-ről 1925 novemberére érte el a 104,5-ös csúcsot, majd 1929 júniusára 95,2-re esett. Ily módon valósággá vált a tudatosan ellenőrzött növekedés az árstabilitás keretei között, Ez végre igazi gazdaságirányítás volt! Keynes „diadalnak” nevezte, hogy „a Federal Reserve Board 1923-1928 között sikeresen szabályozta a dollár árfolyamát”. Hawtrey megítélése szerint a stabilizációra irányuló amerikai kísérlet 192228 között megmutatta, hogy a korai beavatkozás kordában képes tartani az inflációs és a pangási tendenciákat… Az amerikai kísérlet nagy előrehaladást jelentett a tizenkilencedik század gyakorlatához képest.”22 Az infláció azonban valójában jelen volt, s mindvégig növekedett. Amit mintha senki sem vett volna észre, az volt, hogy 1919 és 1929 között az Egyesült Államokban látványosan nőtt a termelékenység: az egy munkásra eső teljesítmény a feldolgozóiparban 43%-kal lett magasabb. Ezt a folyamatos tőkebefektetés tette lehetővé, amely évente átlag 6,4%-kal növekedett.23 A termelékenység növekedésének alacsonyabb árakban kellett volna tükröződnie. A stabilizációt célul kitűző gazdaságirányítás előidézte inflációval éppen azt jelezte, hogy ez milyen mértékben nem következett be. Igaz, ha az árakat nem tartották volna kézben, a bérek is csökkentek volna. Az áraknak azonban meredekebben kellett volna zuhanniuk; emiatt pedig a reálbérek – a vásárlóerő folyamatosan növekedett volna, a termelékenységgel párhuzamosan. A munkások nagyobb arányban részesülhettek volna azokból a javakból, amelyek nagyobb teljesítményük nyomán kerültek ki a gyárakból. Az adott helyzetben a munkáscsaládoknak gondot okozott, hogy lépést tartsanak az új keletű jómóddal. Megengedhették maguknak, hogy autót vegyenek – de csak éppen hogy. Felújításuk azonban már gondot okozott nekik. Az 1920-as évek fellendülése lényegében az autón alapult. Az 1920-as évek végén Amerikában majdnem annyi gépkocsit állítottak elő, mint az 1950-es években (1929-ben 5.358.000-et, 1953-ban 5.700.000-et). Az 1920-as évek valóban nagy és teljesen eredeti növekedésforrása a General Motors volt: aki 1921-ben 25 ezer dollárért vásárolt GM-részvényeket, 1929-re, amikor a GM évi 200 millió dollár profitot termelt, milliomossá vált.24 A gépkocsigyártáson alapuló növekedéssel az a gond, hogy pénzszűke esetén az autó élete önkényesen 5-10 évvel meghosszabbítható. 1927 decemberében Coolidge és Hoover büszkén jelentették ki, hogy az iparban fizetett átlagbérek elérték a napi 4, tehát az évi ezerkétszáz dollárt. Saját kormányhivatalaik becslése szerint viszont évi kétezer dollárba került „egészségesen és tisztességesen” eltartani egy öttagú Rothbard, id. mű, 157-158.; R. G. Hawtrey, The Art of Central Banking (London, 1932), 300. 23 Galbraith, id. mű, 180. 24 Dulles, id. mű, 290. –(282)– 22

családot. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy a munkába álló nők növekvő számában a reáljövedelmek csökkenése tükröződik, különösen a középosztálybeliek körében.25 Ahogy folytatódott a fellendülés, az árak pedig továbbra sem estek, a fogyasztónak egyre nehezebbé vált a fellendülés fenntartása. A bankároknak viszont keményebben kellett dolgozniuk a gazdaság inflálódása érdekében: Strong „kupica whiskyje” az utolsó nagy dobás volt; rá egy évre meghalt, és utódaiból hiányzott az ő pénzügyi kalandorsága, s nem volt akkora tekintélyük sem. Strong utolsó dobása tulajdonképpen kevéssé segítette a reálgazdaságot. Inkább a spekulációt táplálta. Az új hitelekből kevés került a tömegfogyasztóhoz. Az amerikai gazdaság pénzköltési oldala kiegyensúlyozatlan volt. A lakosság legmagasabb jövedelmű 5%-ához került az összes személyes jövedelem egyharmada: ők nem Fordokat és Chevroleteket vásároltak. A kamat-, osztalék- és járadék-jövedelmek aránya a bérjövedelmekkel szemben valójában közel kétszer akkora volt, mint az 1945 utáni szinten.26 Strong „kupicájából” szinte kizárólag a nem bérből élők profitáltak: a fellendülés utolsó szakasza nagyrészt a spekuláción alapult. 1928-ig a tőzsdei árak csupán lépést tartottak a tényleges ipari teljesítménnyel. 1928 kezdetétől viszont egyre jobban tért hódított az irrealitás, voltaképpen a fantázia eleme. Mint Bagehot megjegyezte, „Minden ember akkor a leghiszékenyebb, amikor a legboldogabb.”27 A gazdát cserélt részvények száma, amely 1927-ben 567.990.875 volt, 920.550.032-re emelkedett. Két új és baljós jelenség bukkant fel: az árrésre irányuló kereskedés óriási növekedése és a sietősen összetákolt befektetési érdekszövetségek meggondolatlan létrehozása. A részvényeket hagyományosan körülbelül tízszeres jövedelemnek értékelték. A magas árrésre irányuló kereskedés mellett a részvények után járó jövedelem, ami csak 1-2%, sokkal kevesebb volt, mint a kölcsönök után felszámított 8-12% kamat. Ez azt jelentette, hogy bármilyen haszonhoz csak a tőkenyereségből lehetett jutni. A Radio Corporation of America például, amely soha nem fizetett osztalékot, 1928ban 85-ről 420 pontra emelkedett. 1929-re egyes részvények ötvenszeres hasznot hoztak. Ahogy egy szakértő megjegyezte, a piac „nemcsak a jövőt, hanem a jövő utánt is leszámította.”28 A tőkenyereségen alapuló piaci

Schmalhausen és Calverton, id. mű, 536-549. Selma Goldsmith és mások: „Size Distribution of Income Since the MidThirties”, Review of Economics and Statistics, 1954 február; Galbraith, id. mű, 181. 27 Walter Bagehot, Lombard Street (London, 1922-es kiadás), 151. 28 A „szakértők” összegyűjtött mondásaira lásd Edward Angly, Oh Yeah? (New York, 1931). –(283)– 25 26

fellendülés csupán a piramisjáték egyik formája. Az új befektetési alapok, amely 1928 végére nagy ütemben szaporodtak (napi eggyel), archetipikus fordított piramisok voltak. Állítólagos okos befektetéseik révén „magas hozamot” hoztak, és látványos növekedést teremtettek a valóságos növekedés igen szűk alapzatán. A United Founders Corporation például pusztán 500 dolláros (csőd révén keletkezett) eredeti befektetésből 686.165.000 dolláros névleges forrású társasággá nőtte ki magát. Egy másik befektetési alap 1929-es piaci értéke egymilliárd dollár felett volt, fő vagyontárgya azonban 1921-ben még csupán egy hatmillió dolláros értékű villamossági cég volt.29 Ezek az alapok állítólag arra tették képessé a „kisembert”, hogy „része legyen a történéseknek”. Valójában csupán további, szinte tisztán spekulációból álló további felépítményt alkottak, s mihelyt a piac összeomlott, a „magas hozam” fordított értelemben működött. Meglepő, hogy mihelyt a magas árrésre irányuló kereskedés és a befektetési alapokba tömörülés érvényre jutott, a szövetségi tartalékbank nem emelte kamatait, és kitartott az olcsó pénz politikája mellett. 1929 elejére azonban sok bankár elveszítette realitásérzékét. Tulajdonképpen maguk is spekuláltak, gyakran a saját részvényeikkel. Az egyik legnagyobb vétek Charles Mitchellé (akit végül 1938-ban nagy értékre elkövetett lopás miatt ítéltek el), a National City Bank elnökéé volt, aki 1929. január 1-jén a New York-i Federal Reserve Bank igazgatója lett. Mitchell durvább formában Strong szerepét játszotta, s 1929 folyamán többnyire tovább ösztökélte a fellendülést. Természetesen sok olyan, az összeomláshoz vezető lépést, amelyet az 1930-as években a kongresszus és az új biztonsági és csere bizottság törvénytelennek nyilvánított, 1929-ben még elfogadhatónak tekintettek. Az 1932-ben bősz boszorkányüldözésbe kezdett, bankrendszerrel és a pénzügyekkel foglalkozó szenátusi bizottság, amely mintául szolgált az 1940-es és a korai 1950-es évekbeli boszorkányüldözésekhez, kevés törvényszegést tárt fel. Az egyetlen fő áldozat Mitchell volt, s még az ő esete is inkább a magas pénzügyek társadalmi erkölcseire, mint a vádlott tényleges gonoszságára világított rá.30 Henry Jamesnek nem lehetett volna oka panaszra, a vakbuzgó marxisták azonban csalódottak voltak. „Minden nagy válság – jegyezte meg Bagehot – sok olyan túlzott spekulációt tár fel, amelyet korábban senki sem gyanított.”31 Az 1929es összeomlás ráadásul rávilágított a bankárok, üzletemberek, Wall Street-i szakértők, kis és nagy tudós közgazdászok naivitására és tudatlanságára; kiderült, hogy nem értették a rendszert, amelyet oly nagy önbizalommal manipuláltak. Megpróbálták saját jó szándékú politikájukkal helyettesíteni Galbraith, id. mű, 57 skk. Securities and Exchange Commission in the Matter of Richard Whitney, Edwin D. Morgan etc. (Washington D. C., 1938). 31 Bagehot, id. mű, 150. –(284)– 29 30

azt, amit Adam Smith a piac „láthatatlan kezének” nevezett, s katasztrófát arattak. A zuhanás, Keynes és iskolájának későbbi érvelésének ellenére – a kérdéses időszakban Keynes nem jósolta meg sem az összeomlást, sem a válság kiterjedését és időtartamát –, távolról sem az önszabályozó gazdaság veszélyeit bizonyította, inkább az ellenkezőjére utalt: a rosszul tájékozott beavatkozás kockázataira. A hitelek inflálódása 1928 végére kimerült. A gazdaság ennek következtében hat hónap múlva hanyatlani kezdett. Három hónapra rá omlott össze a piac. Mindez várható volt; egészséges jelenség, amelyet üdvözölni kellett volna. Ilyen volt a tizenkilencedik század mintája és a huszadiké is 1920-21-ig: a kapitalista „normalitás”. Az üzleti élet visszaesése és a tőzsdei árfolyamok zuhanása a növekedési ciklusnak nemcsak megszokott, hanem szükséges része is volt: ilyenkor vált el az ocsú a tiszta búzától, váltak ki a gazdaságból az egészségtelen elemek és penderítették ki az élősködőket; mint később J. K. Galbraith mondta: „a válság egyik haszna, hogy napvilágra kerül, amit a revizorok nem találnak meg.”32 A gazdasági hanyatlás lényeges célokat szolgál. Erősnek, de nem feltétlenül hosszantartónak kell lennie, mert az élősködőkben megvan az alkalmazkodás képessége. A kormányok, az üzleti közösség és a közvélemény részéről csak türelemre van szükség. Az 1920-as recesszió egy éven belül megszűnt. Nem volt ok arra, hogy az 1929-es tovább tartson, mert – mint Coolidge mondta – az amerikai gazdaság alapvetően egészséges volt. Mint láttuk, a tőzsdei árzuhanás szeptemberben kezdődött, s pánikkeltővé októberben vált. November 13-án, a pánik végén a tőzsdeindex 224-en állt, ide zuhant 452-ről. Ebben önmagában semmi rossz nem volt. 1928 decemberében, egyéves meredek emelkedés után is csak 245-ön állt az index. A pánik nyomán csupán a spekulatív elemet sikerült kiszűrni, az egészséges részvények a jövedelmekhez képes nagyjából az igazi értékükön álltak. Ha engedik, hogy a recesszió során magától álljon helyre a ciklus, ami a korábbi korszak mintájára 1930 végére bekövetkezett volna, visszatért volna a bizalom, és soha nem következett volna be a világválság. Ehelyett a piac a továbbra is szűkült, lassan, de kikerülhetetlenül már nem a gazdasági valóságot tükrözte – ami az igazi funkciója –, hanem a végítélet mozdonyává vált, az egész nemzetet, és ennek nyomán az egész világot a romlásba taszítva. 1932. július 8-ra a New York Times részvényei a pánik végi 224-ről 58ra estek. A US Steeléi, amelyek a piac 1929-es összeomlása előtt 262-n álltak, most csak 22-t értek, a General Motorséi – mely a világnak immár az egyik legjobban vezetett és legsikeresebb gyárcsoportja – 73-ról 8-ra estek.33 Addigra teljesen megváltoztak a világ kilátásai – és végtelenül rosszabb irányba. Hogyan történt ez? Miért nem következett be a normális feléledés? 32 33

Galbraith, id. mű, 140. Uo., 147. –(285)–

Ha meg akarjuk találni a választ, a Herbert Hooverről és elnökutódjáról, Franklin Rooseveltről kialakított hagyományos kép mögé kell hatolnunk. Az általánosan elfogadott álláspont szerint Hoover a szabad versenyhez való ideológiai vonzódása miatt nem akart kormányzati pénzeket felhasználni a gazdaság felélénkítésére, így tovább hosszabbította és mélyítette a válságot egészen Roosevelt megválasztásáig, aki aztán rögtön megváltoztatta a hivatalos gazdaságpolitikát, bevezette a New Dealt, a keynesianizmus egy formáját, s kihúzta Amerikát a slamasztikából. Ennek alapján Hoover látszik a holt, lejáratott múlt szimbólumának, míg Roosevelt a jövő előhírnöke, 1932-33 pedig a vízválasztó a régi stílusú szabadpiaci gazdaság és Keynes jótékony új irányított gazdasága és társadalmi jóléti politikája között. Az eseményeknek ez az értelmezése kezdetben Roosevelt munkatársainak és csodálóinak szinte zsurnalisztikus propagandájaként indult, majd ezután liberális-demokrata történészek két teljes nemzedéke változtatta szilárd történelmi alapigazsággá.34 Ebben a legtartósabb történelmi mítoszban igen kevés az igazság. A valóság ennél sokkal bonyolultabb és érdekesebb. Hoover egyike modern korunk tragikus alakjainak. Nincs, aki jobban szemléltetné nála Tacitus ítéletét Galbáról: omnium consensus capax imperii nisi imperasset (közmegegyezés szerint alkalmas az uralkodásra, mégsem uralkodott). Mint láttuk, az első világháborúval kezdődött a társadalomirányítás kora. Egyes szakértők tovább akartak menni, s magát a mérnököt akarták királlyá tenni. Thorstein Veblen, a legbefolyásosabb progresszív szerző Amerikában a huszadik század első negyedében A dologtalan osztály elmélete (1899) és A mérnökök és az árrendszer (1921) című könyvében egyaránt azt hirdette, hogy a mérnöknek, akit érdek nélküli és jóakaratú alaknak tekintett, kell felváltania az üzletembert, ki kell küszöbölni a dologtalan osztály értékeit és a profitmotívumot, és a gazdaságot a fogyasztók érdekeinek megfelelően kell irányítani.35 A Szovjetunióban, amely minden más társadalomnál átfogóbban és hosszabb időszakon át gyakorolta a társadalom irányítását, többé-kevésbé ez következett be: a mérnökök váltak az uralkodó osztály

A legfontosabb munkák: E. K. Lindley, The Roosevelt Revolution. First phase (New York, 1933); Raymond Moley, After Seven Years (New York, 1939); Dixon Wecter, The Age of the Great Depression (New York, 1948); Richard Hofstadter, The American Political Tradition (New York, 1948); Robert Sherwood, Roosevelt and Hopkins (New York, 1950); Rexford Tugwell, The Democratic Roosevelt (New York, 1957); és nem utolsósorban J. K. Galbraith és Arthur M. Schlesinger sok írása, különösen az utóbbitól The Crisis of the Old Order 1919-1933 (Boston, 1957).) 35 Lásd John P. Diggins, The Bard of Savagery: Thorstein Veblen and Modern Social Theory (London, 1979). –(286)– 34

legjelentékenyebb elemévé (bár e tény a fogyasztó szempontjából mindezidáig nem járt különösebb előnyökkel). Az 1874-ben született Hoover nemcsak hitt a társadalom mérnöki irányításában; tényleg mérnök volt. Az iszonyatosan szegény iowai farmercsaládból származó árva gyermek élete klasszikus amerikai sikertörténet. A Stanford Egyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd 1900 és 1915 között 4 millió dollárt keresett azzal, hogy az egész világon bányászkodott.36 Bekerült Wilson háborús szakértői csapatába, majd annak kiemelkedő tagjává vált. Magáévá tette az erőszakos kormányzati irányítás és tervezés filozófiáját, majd mint a háború utáni Segélybizottság (a későbbi Marshall-segély és a Négy Pont programok előhírnöke) vezetőjeként jótékony beavatkozásaival világhírre tett szert. Makszim Gorkij ezt írta neki: „Ön három és félmillió gyermeket és ötmillió felnőttet mentett meg az éhhaláltól.”37 Élelmiszerdiplomáciáját valójában szelektív módon használta fel: ezzel érte el Kun Béla kommunista rendszerének bukását Magyarországon és akadályozta meg a Habsburgok visszatérését Ausztriában, ugyanakkor támaszt nyújtott az angolszászok által kedvelt rendszereknek.38 Keynes azt írta róla, hogy ő volt „az egyetlen, aki megnövekedett hírnévvel került ki a párizsi viszontagságokból… A párizsi tanácskozásokon, amikor részt vett rajtuk, a valóságismeretnek, a tudásnak, a nagyvonalúságnak és tárgyilagosságnak azt a légkörét teremtette meg, amely, ha más helyeken is megnyilvánul, megteremtette volna számunkra a Jó Békét.”39 Franklin Roosevelt, aki mint tengerészetügyi államtitkárhelyettes szintén része volt a háború alatti közigazgatásnak, és osztozott Hoover általános nézeteiben, egyik barátjának így írt: „Kétségtelenül kész csoda ez az ember, jó lenne, ha az Egyesült Államok elnökévé tehetnénk. Nála jobbat nem lehetne találni.”40 Mint kereskedelmi államtitkár, Hoover nyolc éven át korporatistának, aktivistának és beavatkozás-pártinak mutatkozott, s ezzel szemben állt a Harding-Coolidge kormányzat általános ténykedésével, vagy inkább nemténykedésével. Elődje, Oscar Strauss azt mondta, csak napi két óra munkára

Hoover életének korai szakaszáról lásd David Burner, Herbert Hoover: a Public Life (New York, 1979). 37 Idézi William Manchester, The Glory and the Dream, a Narrative History of America 1932-1972 (New York, 1974), 24. 38 Murray Rothbard: „Food Diplomacy”, in Lawrence Gelfand (szerk.), Herbert Hoover: the Great War and its Aftermath 1914-1923 (University of Iowa, 1980). 39 J. M. Keynes, Economic Consequences of the Peace (London, 1919), 257., lábjegyzet. 40 A levél Hugh Bibsonnak szólt, és Hoover megőrizte archivumában; jelenleg a Hoover Papers őrzi. –(287)– 36

van szüksége, hogy „ágyba vigye éjjel a halat, s felgyújtsa a fényeket a part mentén”. Valójában az övé volt az egyetlen minisztérium, amelyben növekedett a személyzet létszáma, 13.005-ről 15.850-re, s költségek is, 24,5 millió dollárról 37,6 millióra.41 A válság legvégén került hatalomra, s rögtön bizottságokat és szakmai tanácsokat hozott létre, kutatási programokat támogatott, növelte a kiadásokat, meggyőzte a munkáltatókat, hogy tartsák magasan a béreket és vezessék be az „osztott munkaidőt”, hogy növeljék az állások számát, s mindenekelőtt együttműködésre késztette a „szövetségi, az állami és a helyhatósági kormányzatokat, hogy növeljék a közmunkák arányát.”42 Mindenütt bizottságokat és tanulmányi csoportokat alakított, beszámolókat és munkabizottságokat pénzelt, mozgalmas és dolgos légkört teremtett. Nem volt a közéletnek olyan része, amelyben Hoover ne lett volna rendkívül tevékeny, rendszerint személyes formában: gyermekegészségügy, indiánpolitika, olajügyek, fenntartás, közoktatás, lakásügy, társadalmi pazarlás, mezőgazdaság – mint elnök a saját mezőgazdasági minisztere volt, és az 1929-es mezőgazdasági piactörvény teljesen az ő műve.43 Hardingnak nem tetszett ez a hiperaktivitás, de lenyűgözte Hoover esze és presztízse – „a legjobb fickó, akivel találkoztam”.44 Coolidge gyűlölte; addigra azonban Hoover túl szerves részévé vált annak a republikánus gépezetnek, mintsem hogy el lehetett volna távolítani. Emellett Hoover korporatív felfogása – az az elképzelés, hogy az államnak, az üzleti életnek, a szakszervezeteknek és más nagy testületeknek együtt kell működniük, hogy szelíd, ám kitartó és folyamatos manipulációval jobbá tegyék az életet – a kor elfogadott bölcsessége volt, amelyet felvilágosult tőkések, baloldali republikánusok és nem-szocialista értelmiségiek egyaránt a magukénak vallottak. A jenki korporatizmus volt az amerikai válasz az új európai formákra, különösen Mussolini fasizmusára; a húszas években ugyanolyan fontos volt a jobboldali gondolkodású embereknek, mint a harmincas években a sztálinizmus.45 Hoover kiemelkedő impresszárió és ideológus volt. (Egyik csodálója Jean Monnet volt, aki ezt a megközelítést később „jelző tervezésnek” keresztelte át, és rá alapozta Franciaország háború utáni tervezési rendszerét és az Európai Gazdasági Közösséget egyaránt.) Hoover azonban nem volt etatista. Azt mondta, ellene van mindennek, amivel a „hátsó ajtón akarják becsempészni Herbert Hoover, Memoirs, 3 kötet (Stanford, 1951-2), II, 42-44. Uo., II., 41-42. 43 Martin Fasault és George Mazuzan (szerk.), The Hoover Presidency: a Reappraisal (New York, 1974), 8.; Murray Benedict, Farm Policies of the United States (New York, 1953). 44 Murray, The Harding Era, 195. 45 Ellis Hawley, „Herbert Hoover and American Corporatism 1929-1933”, in Fasault és Mazuzan, id. mű. –(288)– 41 42

a fasizmust Amerikába.”46 Sok kérdésben liberális álláspontot vallott. Azt akarta, hogy segélyezzék a fejletlen országokat. Sajnálkozott, mert az 1924-es bevándorlási kvótákból kizárták a japánokat. Felesége a fekete kongresszusi képviselők asszonyaival csevegett. Nem mondott antiszemita vicceket, mint Woodrow Wilson, annak felesége, vagy Franklin Roosevelt.47 A művelt amerikaiak széles körében már jóval az előtt is ő számított a vezető amerikai közembernek, hogy a Fehér Házba került. Ebből adódott az általános vélemény, hogy Hoover elnökként csodát fog tenni. A Philadelphia Record szerint „könnyen lehet, hogy a »mérnöki államvezetés« modern tudományának legimpozánsabb alakja.” A Boston Globe megfogalmazása szerint a nemzet tudja, hogy olyan ember ül a Fehér Házban, aki hisz az „uralom dinamikájában”.48 Ő volt a „Nagy Mérnök”. Hoover azt mondta, aggódik amiatt, hogy „az emberek túloznak velem kapcsolatban. Meggyőződésük, hogy egyfajta szuperman vagyok, és nincs olyan probléma, amit ne tudnék megoldani.”49 Különösebben azonban nem zavarta a dolog. Pontosan tudta, mi a teendő. Diktátorként irányította az államigazgatást. Figyelmen kívül hagyta, vagy kegyetlenül megalázta a Kongresszust. Ő maga állapította meg a törvényt, mint valami dickensi figura. Szerette ezt mondani beosztottainak: „Ha jobban megismer, rájön majd, hogy ha valamiről azt mondom, hogy úgy van, akkor az úgy van.”50 Amikor 1929 márciusában Hoovert elnökké választották, már működött az a mechanizmus, amely előidézte a válságot. Egyetlen hasznos lépést tehetett volna: engedi a mesterségesen alacsony szinten tartott kamatlábakat természetes szintre emelkedni – ami az adott körülmények között magas szintet jelentett –, s ez sokkal korábban megszüntette volna a tőzsdei fellendülést, s elejét vette volna az 1929 őszi romboló drámának. De ezt a lépést nem tette meg: a kormány által ösztönzött olcsó hitel az ő politikájának lényege volt. Amikor nyilvánvalóvá vált, mekkora válságról van szó, Andrew Mellon pénzügyminiszter végre elvetette az elnök

Eugene Lyons, Herbert Hoover, a Biography (New York, 1964), 294. Joan Hoff Wilson, American Business and Foreign Policy 1920-1933 (Lexington, 1971), 220.; Donald R. McCoy, „To the White House” in Fasault és Mazuzan, id. mű, 55.; Wilson antiszemitizmusára lásd David Cronon (szerk.), The Cabinet Diaries of Josephus Daniels 1913-1921 (Lincoln, Nebraska, 1963), 131, 267, 497.; FDR-ről lásd Walter Trohan, Political Animals (New York, 1975), 99. 48 Idézi Galbraith, id. mű, 143. 49 Hoover J. C. Penneyhez, idézi Donald McCoy in Fasault és Mazuzan, id. mű, 52-53. 50 Hoover Peyton Marsh tábornoknak a War Food Administration-nél, idézi Arthur Schlesinger, The Crisis of the Old Order, 80. –(289)– 46 47

beavatkozás-párti politikáját, s visszatért a szigorú szabadversenyhez. Megmondta Hoovernek, hogy a kormányzatnak „fel kell számolnia a munkaerőt, a részvényeket, a farmerokat, az ingatlanokat”, s így „megtisztítani a gazdaságot a romlottságtól.”51 Ez volt az egyetlen értelmes tanács, amelyet Hoover elnöksége egész folyamán kapott. Lehetővé téve a visszaesés felgyorsulását, az egészségtelen üzleti vállalkozások gyorsan csődbe mennének, az egészségesek pedig fennmaradnának. A bérek visszaesnének természetes szintjükre – ám Hoover számára éppen ez volt a bökkenő. Úgy vélte, hogy a magas bérek a jólét lényeges elemét alkotják, s bérek megőrzése a visszaesések kordában tartására és leküzdésére irányuló politika legfontosabb eleme.52 Hoover ezért kezdettől fogva egyetértett azzal, hogy minden rendelkezésre álló kormányzati erőforrással bele kell avatkozni a gazdasági ciklusba. „Korábban egyetlen elnök sem gondolta, hogy ilyen esetekben a kormánynak van felelőssége – írta –, … úttörő vállalkozásba kellett fognunk.”53 Folytatta a hitelek bővítését, a Federal Reserve Bank egyedül 1929 októberében majdnem 300 millió dollárral növelte a hitelek összegét. Novemberben egy sor tanácskozást folytatott ipari vezetőkkel, és ünnepélyes ígéreteket csikart ki tőlük, hogy nem csökkentik a béreket; sőt ha lehetséges, még növelik is őket – az ígéretet 1932-ig be is tartották. Az Amerikai Munkaszövetség lapja magasztalta ezt a politikát: az amerikai munkaadókat soha korábban nem késztették közös cselekvésre, és a döntés „új korszakot nyit a civilizáció menetében – a magas bérekét”.54 Keynes Ramsay MacDonald munkáspárti miniszterelnöknek írt feljegyzésében dicsérte Hoover eredményeit a bérszint fenntartásában, s úgy vélekedett, hogy a Federal Reserve Bank hitelt bővítő lépése „teljesen kielégítő”.55 Hoover lépéseiben voltaképpen minden lényeges elemét tekintve a később „keynesiánusnak” nevezett politika testesült meg. Jelentősen csökkentette az adókat. Egy évi négyezer dolláros jövedelmű családos ember adója kétharmadával kevesebb lett.56 Fokozta a kormányzati költekezést, 1931-ben szándékosan 2,2 milliárdos nagy kormányzati deficitet idézett elő, így a kormány részesedése a GNP-ből az 1930-as 16,4%-ról 1931-re 21,5%-ra emelkedett. A kormányzati költekezésnek ez a növekedése, amely messze a legnagyobb volt az Egyesült Államok békeidőbeli történetében, nagyrészt

Rothbard, The Great Depression, 187. Hoover, id. mű, II., 108. 53 Uo., III., 295. 54 American Federation, 1930. január, március. 55 Harrod, id. mű, 437-448. 56 Galbraith, id. mű, 142. –(290)– 51 52

(egymilliárd dollár erejéig) az átutalások nagyobb számának köszönhető.57 Igaz, Hoover kizárta a közvetlen segélyt, s ahol lehetséges volt, a kormányzati pénzeket a bankokon folytatta át, ahelyett hogy közvetlenül a vállalkozásoknak vagy az egyéneknek juttatta volna őket. Kétségtelen azonban, hogy kormányzati pénzzel próbálta élénkíteni a gazdaságot. Coolidge zord tanácsot adott a dühös farmerek küldöttségének: „Bízzanak a vallásban.” Hoover új agrárpiaci törvénye 500 millió dollár szövetségi pénzt adott nekik, amelyet 1930 elején további 100 millióval toldott meg. 1931-ben a Reconstruction Finance Corporation (RFC) révén, amely a decemberben meghirdetett kilencpontos kormányzati beavatkozási program része volt, ezt az egész gazdaságra kiterjesztette. Hoover elnökségének négy éve alatt több nagyobb közmunka indult, mint a megelőző harminc évben, köztük a San Francisco-i öblön átvezető híd, a Los Angeles-i vízvezeték és a Hoover-gát; a St. Lawrence tengerparti út a Kongresszus és nem a Fehér Ház döntésének következménye volt. 1932 júliusában az RFC tőkéjét majdnem megkettőzték (3,8 milliárd dollárra), és az új „sürgős segítségi és építési törvény” bővítette pozitív szerepét: egyedül 1932-ben 2,3 milliárd dollár hitelt és 1,6 milliárd dollár készpénzt nyújtott. Sajna, mivel abban mindenki egyetértett, hogy két deficites év után a költségvetést ismét egyensúlyba kell hozni, az 1932-es jövedelmi törvény a legnagyobb békeidőbeli adóemelést tartalmazta az USA történetében: a magas jövedelmek adója 25%-ról 63%-ra ugrott. Ez értelmetlenné tette Hoover korábbi adócsökkentő lépéseit, de mostanra Hoover már elvesztette az ellenőrzést a Kongresszus felett, s képtelen volt következetes fiskális politikát folytatni. Hoover beavatkozási politikáját szüntelen aktivista retorika kísérte. Talán ő volt az első a számtalan demokratikus államférfi közül, akik konkrét gazdaságpolitikai ügyekben katonai szóképeket használtak: „A csata, hogy ebben a szükséghelyzetben mozgásba hozzuk gazdasági gépezetünket, időről időre új formát ölt, és új taktikai lépéseket kíván. Ilyen szükséghelyzeti felhatalmazásokkal éltünk a háború megnyerése érdekében, s ilyeneket használhatunk fel a gazdasági visszaesés elleni harcban is.” (1932 május). „Ha nem vonulunk vissza, ha folytatjuk és jól szervezetten folytatjuk a támadást, megnyerjük ezt a ütközetet…” (1932 augusztus). „Megtehettük volna, hogy semmit sem teszünk. Ez a teljes tönkremenetelt jelentette volna. Ehelyett a magánvállalkozásoknak és a Kongresszusnak a gazdasági védekezés és ellentámadás legnagyobb szabású programját kínáltuk, amely a Köztársaság történetében valaha is felmerült… A visszaesés történetében első ízben fordult elő, hogy az osztalékok, a profit és a létfenntartási költségek előbb csökkentek, mint a bérek… A béreket megőriztük, miközben… a haszon gyakorlatilag eltűnt. Ma ezek a világ legmagasabb reálbérei… Egyes reakciós közgazdászok sürgették, hogy hagyjuk 57

Rothbard, id. mű, 233-244. –(291)–

szabadjára a gazdaság felszámolódását, amíg el nem jutunk a mélypontig… Eltökéltük, hogy nem követjük a szélsőséges felszámolás-pártiak tanácsait, hogy az Államok valamennyi adósa csődbe menjen, és megsemmisüljenek az emberek megtakarításai… (1932 október).58 Hoover, a tevékeny mérnök eszközökben és fegyverekben gondolkodott. Az eszközöket és fegyvereket pedig használni kell. Ő pedig használta őket. Szüntelen támadásai a tőzsdék ellen, amelyeket élősködő mivoltuk miatt gyűlölt, követelései, hogy a tőzsdéket ellenőrzés alá kell helyezni, a részvényárakat még lejjebb nyomták, és elbátortalanították a magánbefektetőket. Közbefektetésekre épülő gazdaságpolitikája megakadályozta a szükséges felszámolásokat. Azok a vállalkozások, amelyeket ily módon remélt megmenteni, vagy szörnyű haláltusa után csődbe mentek, vagy a 30-as években mindvégig adósságok alatt roskadoztak. A csődtörvény gyengítésével aláásta a tulajdonjogok érvényesülését, s arra ösztönözte az államokat, hogy szüneteltessék az adósságok miatti árveréseket, tiltsák be az adósságok miatt jelzáloglefoglalást, s hirdessenek moratóriumot az adósságok visszafizetésére. Ez önmagában is csökkentette a bankok önvédelmi képességét, és azt, hogy megőrizzék a közbizalmat. Hoover tudatosan szövetségi hiteleket pumpált a bankokba, a pénz felhígítására kényszerítve őket, s ezzel fokozva helyzetük ingatagságát. A végső válság akkor következett be, amikor Amerika protekcionista politikája bumerángként ütött vissza. Az 1930-as gyalázatos Smoot-Hawley vámtörvény, amely jelentősen megnövelte az importvámokat, minden gyakorlati gazdaságpolitikai lépésnél hatásosabban terjesztette ki a gazdasági visszaesést Európára. 1931 nyarán Ausztria vezető bankjának, a Creditanstaltnak az összeomlása egész sor európai dominót döntött magával (Nagy-Britannia már 1930. szeptember 21-én letért az aranyalapról), és egy sor fizetésmegtagadás következett be. Az amerikai export megmaradt része is eltűnt Európából, s összeomlott az amerikai gazdaságpolitika, amely külföldi kölcsönökkel helyettesítette a szabad kereskedelmet. A külföldiek elveszítették bizalmukat a dollárban, s mivel az USA még mindig aranyalapon állt, elkezdték kivonni az aranyukat, s ez a szokás az amerikai vásárlókra is átterjedt. „Normális” évben körülbelül hétszáz amerikai bank szokott csődbe menni. 1931-32-ben 5.096 csőd következett be, a letétek meghaladták a hárommilliárd dollárt. A folyamat 1933 elején érte el tetőpontját, amikor Hoover elnökségének utolsó heteiben az USA

58

Hoover jelölést elfogadó beszéde a republikánus elnökjelölő gyűlésen, 1932 augusztus 11.; beszéd Des Moinesben, 1932. október 4. –(292)–

bankrendszere gyakorlatilag nem működött, Így koronázva meg az elnök kudarcának emlékművét.59 Ekkorra Hoover intervencionizmusa nyomán a visszaesés már negyedik évébe lépett. A bankok egymást erősítő válsága minden valószínűség szerint azt a deflációs hatást vonta maga után, amelyet Hoover oly keményen és ostobán próbált megakadályozni. Így 1932-re a visszaesés mélypontján már túl voltak. Ám olyan katasztrofálisan mélyre süllyedt időközben a gazdaság, hogy a felocsúdásnak lassan és ingatag módon kellett bekövetkeznie. A kár hatalmas, bár egyenlőtlenül eloszló és ellentmondásos volt. Az ipari termelés, amelynek értéke 1929 augusztusában 114 volt, 1933 márciusában 54-re zuhant. Az építőipar, amely 1929-ben 8,7 milliárd dollár értéket állított elő, 1933-ban pusztán 1,4 milliárd dollárnyit. Ugyanezen időszak alatt 77%-kal csökkent a tartós cikkek gyártása. Hoovernek hála az átlagos reálbérek a visszaesés alatt is növekedtek; az áldozatok természetesen azok közül kerültek ki, akik egyáltalán nem kaptak bért.60A munkanélküliség, amely 1929-ben csak a munkaerő 3,2%-át érintette, 1933-ra 24,9%-ra, 1934-re pedig 26,7%-ra emelkedett.61 Volt egy pillanat, amikor becslések szerint (a farmercsaládokon kívül) mintegy 34 millió férfi, nő és gyermek volt mindenfajta jövedelem nélkül – a lakosság 28%-a.62 A földbirtokosok nem tudták beszedni a bérleti díjat, ezért nem tudtak adót fizetni; a városi jövedelmek összeomlottak, magukkal rántva a segélyrendszert (amilyen volt) és a szolgáltatásokat. Chicago 20 millió dollárral tartozott a tanároknak. Egyes térségekben az iskolák az év nagy részében zárva maradtak. New Yorkban 1932-ben több mint 300 ezer gyermeket nem tudtak pénz híján taníttatni, s a még iskolába járók között az egészségügyi minisztérium jelentése szerint 20% szenvedett 63 alultápláltságban. 1933-ra az USA Oktatásügyi Minisztériumának becslése szerint ezerötszáz egyetem ment csődbe vagy zárt be, az egyetemekre beiratkozottak száma negyedmillióval csökkent.64 Kevesen vásároltak könyveket. A chicagói közkönyvtárak tizenkét hónapon át egyetlen könyvet sem voltak képesek vásárolni. A könyveladások értéke 50%-kal csökkent, a bostoni Little Brown értékelése szerint 1932-33 a legrosszabb év volt azóta, hogy 1837-ben belekezdett a könyvkiadásba.65 John Steinbeck így

Rothbard, id. mű, 268. Uo., 291. 61 Rostow, World Economy, III-42. táblázat, 220. 62 Fortune, 1932. szeptember. 63 Manchester, id. mű, 40-41. 64 C. J. Enzler, Some Social Aspects of the Depression (Washington D. C., 1939), 5. fejezet. 65 Ekirch, id. mű, 28-29. –(293)– 59 60

panaszkodott: „Amikor az emberek le vannak robbanva, az első dolog, amiről lemondanak, a könyv.”66 Az értelmiségiek keserűen panaszkodtak saját helyzetük s a benne tükröződő általános nyomorúság miatt. Reakcióik azonban különbözőek voltak. A válságos évek egyik legjobb cikkében („New York a harmadik télen”) James Thurber észrevette az ellentéteket és furcsaságokat. A város nyolcvanhat bejegyzett színháza közül csak nyolcvankettő játszott: O’Neill Amerikai Elektrájához azonban még a hatdolláros jegyek is az utolsó szálig elkeltek. A 20 ezer taxis közül mintegy ezerhatszáz „hullott ki”; a többiek azonban, az erősebb verseny következtében sokkal kedvesebbek és tisztábbak voltak. A Ritzben és Pierre-ben a legalacsonyabb szobaárak a szinte megalázó hat dollárra estek; az új Waldorf azonban, ahol nem változtak az árak, tömve volt. Az új Empire State Buildingben, amely a húszas évekbeli nagy építkezési fellendülés utolsó terméke volt, csak a szobák egyharmadát tudták bérbe adni; ám már 550 ezer ember megvette az egydolláros jegyet, hogy feljusson az épület tetejére. A nagy óceánjárókon egyharmaddal csökkentek a kabinárak; viszont a húszmérföldes tilalmi határt túllépő szerencsejáték-hajók zajos sikert arattak. Ugyanez mondható el a bridzsről: Ely Culbertson könyvéből egyetlen év alatt 400 ezer kelt el, a bridzs ipar évi 100 milliós forgalmat ért el, az új sztriptízbárokban a táncosok heti 475 dollárt kerestek, Thurber mindenekelőtt az alkudozásról számol be a nagy áruházakban, amelyek mélyen leszállították áraikat, s ennek megfelelően megőrizték a forgalmukat. Valóban fontos, hogy a kiskereskedelem, amely közvetlenül reagált a piaci körülményekre, a gazdaságnak a visszaeséstől legkevésbé érintett ágazata volt; az ipart agyoncsapta a magas bérek hooveri vastörvénye.67 Thurber beszámolója hangsúlyozza, hogy bárki számára, aki valóban képes pénzt csinálni, vagy keresni, a visszaesés volt minden korszakok legjobbika. A legtöbb értelmiségi első ízben fordult erősen a baloldal felé, illetve inkább lépett a politika területére: az újonnan felfedezett országot nyers, ideologikus színezetben mutatták be. Thomas Wolfe, a harmincas évek barokkos írófenoménje ír a New York-i városháza előtti nyilvános illemhelyekről, ahol Amerika kétmillió emberroncsának jelentős része gyülekezett: „…kis pihenés és melegség, ami némi enyhet ad a kétségbeesésnek…. A látvány felkavaró, undorító volt, elegendő ahhoz, hogy valakinek a sajnálattól egy életre elmenjen a kedve a beszédtől. A közelben Manhattan óriási csipketornyai, hidegen ragyogva a téli éjszaka kegyetlen fényében. A Don Congdon (szerk.), The Thirties: a Time to Remember (New York, 1962), 24. 67 James Thurber, Fortune, 1932 január; Rothbard, id. mű, 290. –(294)– 66

Woolworth-ház alig ötven yardnyira innen, kissé távolabb pedig a Wall Street ezüstös tűi és csúcsai, acélból és kőből készült hatalmas erődítményei, óriási bankokat rejtve magukban… a hideg holdfényben alig néhány tömbnyire az emberi nyomorúság eme szakadékától ragyogtak a hatalom tornyai, amelyek hatalmas páncéltermekben őrzik a világ egész gazdagságának nagy részét.”68 Edmund Wilson, akinek a válság idején írott cikkei Az amerikai majrézók címmel 1932-ben jelentek meg, tartózkodott a pátosztól, viszont erőteljesen ábrázolta az egész országon úrrá lett vállalkozás-ellenes szellemet. Lehet, hogy nem lehetett könyveket eladni; de minden korábbinál többen olvastak komoly műveket. Éles szemmel vette észre, hogy az értelmiségiek számára ez jó – vagy inkább befolyásukat növelő – időszak volt; különösen a fiatalabbaknak, „kik a nagy fellendülés korában nőttek fel, s nem kedvelték annak barbárságát, mindannak figyelmen kívül hagyását, ami nekik fontos volt”. Számukra „ezek az évek nem lehangolóak, hanem felcsigázóak voltak. Csak felüdülni lehetett az ostoba gigantikus csalás hirtelen és váratlan összeomlását látva. Ez a szabadság új érzését kölcsönözte nekünk; egyszersmind a hatalom új érzését is.”69 Mert különös, hogy az írók, akik saját életükben a legkevésbé sem szervezettek, a közszférában ösztönösen támogatják a tervezést. Márpedig a harmincas évek elején a tervezés új világnézetté vált. 1932-ben a bestsellerlisták élén állt: Stuart Chase-től, aki 1929 októberében zavarba ejtően tévedett a „folytatódó fellendülést” illetően, most a New Deal jelent meg, amelynek címe éppoly időszerű volt, mint Bruck Harmadik Birodalma. George Soule Hoover-féle munkaprogramokat követelt Tervezett társadalom című könyvében. A korporatív tervezés Adolf Berle és Gardiner Means Modern korporációk és a magántulajdon című művében érte el apoteózisát, amely a visszaesés csúcspontja felé haladva húsz kiadást ért meg, s azt jósolta, hogy az új gazdasági állapotban a „korporációk törvénye” lesz a „potenciális alkotmány”. Mindenki a tervezést akarta. Amerika legolvasottabb történésze, Charles Beard „ötéves tervet” javasolt Amerika számára.70 Az olyan üzletemberek, mint Gerard Swope, a General Electric főnöke, saját tervükkel álltak elő. Henry Harriman, a New England Power Company elnöke kijelentette: „Magunk mögött hagytuk a szélsőséges individualizmus korszakát… Az üzleti élet virágzása és a foglalkoztatottság az értelmesen megtervezett üzleti struktúra révén őrizhető meg legjobban.” Azokat a Thomas Wolfe, You Can’t Go Home Again (New York, 1934), 414. Edmund Wilson, „The Literary Consequences of the Crash”, The Shores of Light (New York, 1952), 498. 70 Harper’s, 1931 december. –(295)– 68 69

tőkéseket, akik ezzel nem értenek egyet, „úgy kezelik, mint valami elszabadult jószágot… befogják, megbélyegzik, és visszaterelik a nyájhoz.” Az American Institute of Steel Constructiontól Charles Abbott kijelentette, hogy az ország nem tűrheti tovább a „felelőtlen, tájékozatlan, konok és együttműködésre képtelen individualizmust”. A Business Week „Hiszel még a lusta tündérekben?” csúfondáros címmel tette fel a kérdést: „Tervezni vagy nem tervezni – többé nem ez a kérdés. Az igazi kérdés ez: ki tervezzen?”71 S kinek van erre több joga a logika és az igazságosság nevében, mint a Nagy Mérnöknek, a Csodatévő Fiúnak? Nem az ő ideje jött-e el végre? A történelemben azonban nincs se logika, se igazságosság. Minden az időrenden múlik. Hoover ideje eljött, majd lejárt. Négy évig volt hatalmon, bőszen cselekedve és tervezve, s mi volt az eredmény? 1932-ben tanácsadói azt mondták, vigyázzon, „ne kerüljön a címoldalra”, mert nyilvános cselekedetei rossz fényt vetnek arra az elképzelésre, hogy a kormány hatékonyan képes beavatkozni.72 1929-ben szinte önmagát figyelmeztette: „Ha valamilyen soha nem látott csapás érné a nemzetet, magam válnék egy olyan nép meggondolatlan csalódásának áldozatává, amely annak idején túl sokat várt tőlem.” A félelem – amelyet akkoriban határozottan elvetett – nagyon is jogosnak bizonyult. 1907-ben jegyezte meg Theodore Roosevelt, hogy „amikor az átlagember elveszíti a pénzét, egyszerűen megsebzett kígyóvá válik, jobbra-balra csapkod mindenkire, akár ártatlan, akár nem, ami feltűnik szeme előtt.”73 Most ez a maxima is látványosan igazolódott: Hoover volt a tehetetlen áldozat, kővé dermedt nyuszi keményített ingmellben. Mindig is morcos ember volt, és most szinte észrevétlenül ő lett a Nagy Lehangolt. Legtehetségesebb minisztertársa, Henry Stimson szerint kerülte a Fehér Házat, hogy „meneküljön a borongós légkörtől, amely mindent áthatott, ami ezzel a kormányzattal függ össze.”. És hozzátette: „Az utóbbi másfél évből nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor bármely tanácskozáson akár egyetlen tréfás megjegyzés is elhangzott volna.” Ahogy párt- és kormánytársai eltávolodtak ettől a vudu-alaktól, Hoover kezdett „ellenséglistát” gyártani a hűtlenekről.74 Az ellenségektől ostromolt férfiút felkeresve H. G. Wells „betegesnek, túlhajszoltnak és nyomott hangulatúnak” találta.75 S mint ilyen esetekben gyakran, a puszta szerencse is a vesztett ügy ellen fordul, és további mítoszok forrásává válik. 1924-ben törvény rendelte

Charles Abba, Business Week, 1931. június 24. Fausold és Mazuzan. Id. mű, 10. 73 Idézi Albert Romasco, „The End of the Old Order or the Beginning of the New”, in Fausold és Mazuzan, id. mű, 80. 74 Uo., 91, 92. 75 H. G. Wells, An Experiment in Autobiography (London, 1934). –(296)– 71 72

el, hogy a háborús veteránok igazolást kapjanak katonai szolgálatukról, és jogot nyerjenek arra, hogy a részükre kibocsátott váltók lejárati értékének 22,5%-át kölcsönként felvegyék. 1931-ben, Hoover vétója nyomán a Kongresszus ezt 50%-ra emelte. Egyes veteránok ezzel nem voltak megelégedve, és a baloldal, amely 1919 óta először tért életre, húszezer veteránból álló „Bonus expedíciós erőt” szervezett, amely 1932-ben Washington kellős közepén összeeszkábált vityillókból tábort állított fel. A Kongresszus azonban nem volt hajlandó további engedményekre, s július 28-án Hoover, akinek az üggyel kapcsolatos álláspontja ugyanaz volt, mint Roosevelté, amikor a probléma 1936-ban újból felvetődött, elrendelte a tábor lebontását. Mivel a rendőri erő ehhez nem volt elégséges, Patton lovassági őrnagy (később tábornok) vezetésével csapatokat vetettek be. A piszkos műveletben kisebb szerephez jutott MacArthur tábornok, akkori vezérkari főnök és szárnysegédje, Eisenhower őrnagy is. Nincs még egy epizódja az amerikai történelemnek, amely ennyi, nagyrészt szándékos hamisítás alapjául szolgált volna. A kommunisták nem játszottak vezető szerepet a tábor felállításában, de az utána indított propaganda-hadjáratot igen ügyesen szervezték meg. Lovassági rohamról, tankok és mérges gáz bevetéséről beszéltek; egy kisfiút állítólag szuronnyal döftek át, miközben a nyulát akarta menteni; sátrakat és kunyhókat gyújtottak fel a bennük rekedt emberekkel együtt. Ezek a mendemondák az olyan művekben jelentek meg, mint W. W. Walters: BEF: A Bonus-hadsereg teljes története (1933) és Jack Douglas Veteránok felvonulása (1934) – mindkettő szinte teljesen a képzelet szüleménye. Megjelent a BEF Balladák Könyve, benne olyan kiváló darabokkal, mint a „Hoover gázzal etet” és „Láttam ragyogni a szablyákat, amint veteránok fülét metszették le velük”. Egy Bruce Minton és John Stuart tollából származó jellegzetes kommunista értekezés 1940-ben így fejeződik be: „A veteránok kezdték elhagyni a fővárost. De Hoover elnök nem hagyta, hogy békésen oszoljanak fel… Előzetes figyelmeztetés nélkül megparancsolta a hadseregnek, hogy erőszakkal űzze ki őket Washingtonból. A katonák feltűzött szuronnyal rohamoztak, belelőttek a fegyvertelen férfiak, nők és gyermekek tömegébe.” Miközben a tábor égett, Hoover és felesége, akik a legválasztékosabban étkeztek a Fehér Ház egész története során, állítólag esti öltözékben egyedül fogyasztottak el egy hétfogásos vacsorát. Bizonyos kitalálások még az 1970-es években is felbukkannak tiszteletreméltó történelmi művekben.76 Fontosabb volt akkoriban, hogy a kormányzat ügyetlenül kezelte a beavatkozás nyomán elrendelt vizsgálatot, aminek nyomán éppen a választási kampány utolsó szakaszában jelentékeny és nyilvánosságra került

76

Roger Daniels, The Bonus March: an Episode in the Great Depression (Wesport, 1971), különösen a 10. fejezet: „A Bonus-menet mítosza”. –(297)–

ellentét alakult ki az államügyész és a washingtoni rendőrség főfelügyelője között. Hooverről, aki lojálisan támogatta minisztertársát, a hazug szörnyeteg képe alakult ki a közvélemény szemében: „Nem volt kétséges, hogy az elnök reménytelenül le van győzve” – írta személyzetének egyik tagja.77 Nemcsak szavahihetőségén esett csorba, de az esemény következtében sok olyan egyház támogatását is elvesztette, amelyek addig szemben álltak a „nedves” Roosevelttel, lévén hogy a kampány másik nagy kérdése – a legtöbb szavazó számára talán legnagyobb kérdése – az alkoholtilalom volt. A mítosz és az alkohol elegye, továbbá saját kudarcélménye taszította a feledés homályába a csodatevő fiút a vízválasztónak nevezett választáson. Az 1920-as évek hatalmas republikánus fölénye eltűnt, és Roosevelt 22 millió 803 ezer szavazatot gyűjtött össze a Hooverre adott 15 millió 762 ezer szavazattal szemben, ami 472 elektori helyet jelentett számára ötvenkilenccel szemben; hat kivételével valamennyi államban ő nyert. Az 1932-es új szavazási mintában jelentkezett a demokrata „kisebbségek koalíciója”; ez az iparosodott észak-keleti vidékre épült, amely azután csaknem fél évszázadig maradt fenn, s a Kongresszust szinte egypárti törvényhozássá változtatta. Erre a mintára utalt már Al Smith demokrata jelölt erőteljes fellépése az 1928-as elnökválasztási, majd még inkább az 1930-as közbülső kongresszusi választási kampány során. Ám a republikánusok csak 1932-ben vesztették el azt a róluk kialakult pozitív képet, amelyet Lincoln ideje óta élveztek, s azt diadalmasan ragadták magukhoz ellenfeleik, minden velejárójával együtt: médiatámogatás, a tudományos élet helyeslése, az értelmiség támogatása, s nem utolsósorban, a történetírói ortodoxia létrejötte. Paradox módon a pártok között – legalábbis addig – valójában nem volt igazi véleménykülönbség azt illetően, hogy miként kell Amerikát kihúzni a válságból. Hoover és Roosevelt egyaránt az állami beavatkozás hívei voltak. Mindketten a tervezés pártján álltak. Mindketten hittek a pénzhígításban. Igaz, Roosevelt hajlamos volt támogatni a közvetlen segélyezést, amiben Hoover továbbra sem bízott, viszont (ebben az időszakban) még Hoovernél is jobban ragaszkodott a szigorúan kiegyensúlyozott költségvetés ezzel ellentmondásban álló igényéhez. A tényleges demokrata választási platform szigorúan ortodox volt. Gazdasági ügyekben maga Roosevelt bizonytalan könnyűsúlyúnak számított. Tulajdonképpen ötödik unokaöccséhez, Theodore-hoz képest minden tekintetben súlytalannak látszott. Arisztokrata volt, egy Hudson-folyó menti úriember egyetlen gyermeke, tizenhetedik századbeli holland és a „legjobb”

77

Theodore Joslin, Hoover Off the Record (New York, 1934); Donald J. Lision, The President and Protest: Hoover, Conspiracy and the Bonus Riot (University of Missouri, 1974), 254 skk. –(298)–

angolszász vérrel az ereiben; a pompás Hyde Park birtok büszke tulajdonosa, amely New York és az állam fővárosa, Albany között terült el. Tizennégy éves koráig nevelőnők foglalkoztak vele; tanulmányait ezután Grotonban, az amerikai Etonban folytatta, ahol kis angol akcentust szerzett, latin és görög nyelvet, valamint európai történelmet tanult. Négy évig járt a Harvardra, az „aranypartra” (drága kollégiumok és klubok), itt alakult ki világszemlélete, amely, legjobb életrajzírója szerint „politikai konzervativizmus, gazdasági ortodoxia és az imperializmus-ellenesség elegye volt, átitatva egyfajta közelebbről nem körvonalazott altruizmussal és nagy tudatlansággal” – s ettől a főzettől teljesen soha sem volt képes elszakadni.78 1932-re Roosevelt már tapasztalt adminisztrátor volt, több mint hét évet töltött a Tengerészeti Minisztériumban, s mérsékelten sikeres kormányzó volt New York államban. De senki sem tekintette csodatevő fiúnak. 1932 elején Lippmann „rendkívül befolyásolható személynek” nevezte, aki „nem teljesen ismeri ki magát a közügyek terén és nincsenek erős meggyőződései… de nem is veszélyes ellensége bárminek. Túlzottan szeretne tetszeni másoknak… nem keresztes lovag… nem néptribun… nem ellensége a meggyökeresedett kiváltságoknak. Kellemes ember, aki, bár nincsenek meg benne a hivatalhoz szükséges fontos tulajdonságok, nagyon szeretne elnök lenni.”79 A Time magazin, jó családból származó, megfelelő neveltetésben részesült élénk eszű, jó szándékú úriember”-nek nevezte. Roosevelt semmilyen értelemben nem volt a baloldali értelmiség kegyeltje. A Common Sense, az értelmiség egyik kedvenc lapja szerint a választások nem jelentenek igazi választást, mert vagy a „Hyde Park-i nevető fiúra” vagy a „nagy, mogorva Palo Alto-i mérnökre” lehet szavazni. Theodore Dreiser, Sherwood Anderson, Erskine Caldwell, Edmund Wilson, John Dos Passos, Lincoln Steffens, Malcolm Cowley, Sidney Hook, Clifton Fadiman és Upton Sinclair, William Z. Foster kommunista jelöltet támogatták. Közös levelükben hangsúlyozták, hogy „a kapitalizmus lerombol minden kultúrát, a kommunizmus viszont meg kívánja védeni a civilizációt és annak kulturális örökségét a szakadéktól, amelybe a világválság löki.” Más értelmiségiek, például Reinhold Neibuhr, Stuart Chase, Van Wyck Brooks, Alexander Woolcott, Edna St. Vincent Millay és Paul Douglas a szocialista Norman Thomasra szavaztak.80 Még azután is, hogy Roosevelt berendezkedett a Fehér Házban, néhányan folyamatosan szóvá tettek egyfajta súlyponthiányt az elnök működésében, ami mindvégig

James MacGregor Burns, Roosevelt: the Lion and the Fox (New York, 1956), 20. 79 Idézi Ekirch, id. mű. 80 Ekirch, id. mű, 87-90. –(299)– 78

fenn is maradt. „Washingtonban értelmesebben és derűsebben viszik az ügyeket, mint a korábbi kormányzatok bármelyikében – írta Edmund Wilson –, de mint egy hölgy megjegyezte nekem, »tiszta Csehov az egész«. Ahol korábban az ohiói banda pókerezett, ott most az agytröszt ül össze, és beszélget. Valójában semminek sincs túl sok értelme, mert Rooseveltnek nincs igazi politikája.”81 Volt valami igazság ebben a megjegyzésben. Tulajdonképpen Hoover választási retorikája állított ideológiai szakadékot a két ember közé. Hoover sohasem viszonozta Roosevelt csodálatát, könnyelmű fickónak tartotta, aki könnyen veszélyessé válhat. A kampány során, amikor érezte, hogy vesztésre áll, dührohamokba lovallta magát a közvetlen segélyezéssel (amelyet Roosevelt New Yorkban gyakorolt) kapcsolatos kisebb nézeteltéréseik és a kommunális szolgáltatásokba való javasolt állami beavatkozás ürügyén. „Honfitársaim üvöltötte – ellenfeleink javaslatai mély változást jelentenek az amerikai életben… gyökeres eltérést a százötven éve lerakott alapoktól, amelyek országunkat a világ legnagyobb nemzetévé tették. Ez a választás nem csupán azt jelenti, hogy a hatalmon kívül levők a hatalmon belülre kerülhetnek. Döntenünk kell arról, milyen irányba haladjon nemzetünk a következő száz évben.” „Ez a kampány – figyelmeztetett – több két ember vetélkedésénél. Több, mint két párt versengése. A viadal két kormányzati filozófia között folyik. 82 Roosevelt, aki örült, hogy végre kissé fűszeresebbé válik az a program, amelyben a New York Times szerint „egyetlen vad csodaszer vagy zavarba ejtő javaslat sincs”, s amelyet a New Republic a „kor kihívására adott csenevész válasz”ként vetett el, ugyanilyen harcias hangnem re váltott: „A modern történelemben még sohasem ütköztek ki ennyire élesen a két nagy amerikai párt közötti lényegi különbségek, mint éppen most.”83 Mindez csak üres beszéd volt. Azt szemlélteti, mennyire alkalmas a szónoklás arra, hogy mítoszokat teremtsen, a mítoszok viszont mennyire tápanyagai a valóságnak. S nemcsak a szónoklás, a személyiségek is. Hoover, aki tisztességes munkával kereste a pénzét, s ennek során mogorvává vált, először megvetette, majd gyűlölni kezdte a vigyorgó és szemérmetlen whiget, aki a gazdagságát egyszerűen csak örökölte, majd ennek alapján támadta szorgalmas ellenfelét. Roosevelt egyik 1928 megjegyzése tüzelte fel, amelyet soha többé nem felejtett el: eszerint „önző és anyagias tanácsadók veszik

Levél Christian Gausnak, 1934. április 24., in: Elena Wilson (szerk.), id. mű, 245. 82 Hoover beszéde a Madison Square Gardenben 1932. október 31-én. 83 Roosevelt elnökjelöltséget elfogadó beszéde a demokrata párti konvención. –(300)– 81

körül”.84 Rooseveltnek viszont szintén megvolt a saját sérelme. Az 1920-as évek elejétől nyomorékká vált gyermekbénulás következtében, s egy 1932-es „fehér házi fogadáson, amelyet a kormányzóknak rendeztek, Hoover fél órán át várakoztatta. Nem volt hajlandó széket kémi, mert az esetet erőpróbának tekintette, és azt hitte – megdöbbentő, mennyire paranoiddá képesek válni a politikusok választások évében –, Hoover szándékosan tette ezt vele. Holott Roosevelt sikeres harca fogyatékossága ellen történetesen éppen jellemének az egyetlen oldala volt, amelyet Hoover csodált; elképzelhetetlen, hogy megpróbálta volna kihasználni.85 Roosevelt és felesége azonban gyűlölettel emlékezett vissza arra a fél órára. A kölcsönös ellenszenv történelmileg nagyon fontosnak bizonyult. Roosevelt valószínűleg egyáltalán nem volt tudatában, hogy Hoover valóban veszélyesnek tartotta őt a közéletre nézve; mivel maga sem vette túl komolyan a politikát, Hoover Kasszandra-kiáltásait pártos fecsegésként hagyta figyelmen kívül, mint olyasmit, amivel maga is élhetne. Emiatt azután széles szakadék támadt a november elején tartott választások és a márciusi hatalomátadás között. Abban mindketten egyetértettek, hogy sürgős cselekvésre van szükség; bizonyos részletektől eltekintve abban is, hogy mit kell tenni – nagyjából mindketten ugyanarra gondoltak. Rooseveltnek az a fantasztikus elképzelése támadt, hogy Hoover azonnal nevezze ki külügyminiszternek, így mind ő, mind alelnöke lemondhat, s Roosevelt rögtön alkotmányosan bevonulhat a Fehér Házba. Hoover, ugyanilyen optimista módon azt gondolta, Rooseveltet meg kell győzni, hogy vonja vissza a kampány során tett néhány megjegyzését és ígéretét, amelyekről azt gondolta, hogy tovább rontják az amúgy is rossz helyzetet, s a nyilvánosság előtt szerényen támogasson néhány, az elnök által javasolt intézkedést, ily módon helyreállítva a bizalmat, és biztosítva a (hooveri) politika folyamatosságát. E nevetséges félreértések fényében nem meglepő, hogy a hosszú interregnum alatt kapcsolataik jeges hangú levélváltásokra korlátozódtak, az egyetlen „kivétel” Roosevelt 1933. március 3-i, tehát a hatalomátadást közvetlenül megelőző pusztán udvariassági telefonhívása volt. A beszélgetés olyan kimért szóváltásba torkollott, amely Henry James szívét is melegséggel töltötte volna el. Amikor a Mayfloweren tartózkodó Roosevelt megjegyezte, hogy Hoover nyilvánvalóan túl elfoglalt volt, ezért nem tudta visszahívni, a megsebzett Jupiter még egyszer mennydörgött egyet: „Roosevelt úr, ha annyi időt töltött volna Washingtonban, mint én, tudhatná, hogy az Egyesült Államok elnöke senkit sem hív fel.”86 Roosevelt Frank Freidel, „The Interregnum Struggle Between Hoover and Roosevelt”, in Fausold és Mazuzan, id. mű, 137. 85 Uo., 137-138. Hoover iratai között létezik egy „Személyes viszonyom Roosevelt úrral” című dokumentum. 86 Burns, id. mű, 162. –(301)– 84

azzal állt bosszút, hogy a távozó elnök mellé, akit állandóan fenyegetések értek, nem adott titkosrendőrségi testőrt, hogy visszakísérje Palo Altóba.87 A két férfi közötti együttműködés nyilvános hiánya az interregnum időszakában politikailag határozottan Rooseveltnek kedvezett: olyan, habár teljesen hamis látszatot teremtett, hogy a két rendszer között mélységes különbség van. Roosevelt új arc volt, éppen a megfelelő időben érkezett – s ez az arc mosolygós volt. Emiatt teljes mértékben bizalmat szavaztak neki, amikor a gyógyulás, amely már Hoover elnökségének utolsó fél évében is elkezdődött, tavasszal az azonnal „roosevelti piac”-nak elnevezett formában láthatóvá vált. Bár a történész gyűlöli elismerni, de a szerencse igen fontos tényező. Hoover 1932-ben felkérte Rudy Valleet, írna válságellenes dalt: a nyomorult ezek után előállt a „Testvér, meg tudsz spórolni egy negyeddollárost?” című szerzeménnyel. Roosevelt kampánydala, amely a nagy tőzsdekrach előestéjén tulajdonképpen a Metro-Goldwin-Mayer A szivárvány nyomában című produkciójához készült, nagy találatnak bizonyult: „Újra itt vannak a boldog napok” (Happy Days Are Here Again). Sok volt benne annak a Lloyd George-nak az intuitív készségeiből, akire politikusként ugyancsak hasonlított. Képes volt remek fordulatokat kitalálni, vagy másokat rávenni ilyenek kitalálására. Példa erre beavatási beszéde („Hadd fejezzem ki szilárd meggyőződésemet, hogy az egyetlen dolog, amelytől félnünk kell, maga a félelem”).88 Hivatalban töltött első hetének végén már megmutatta, mennyire tud bánni az új médiummal, a rádióval: elindította „kandalló melletti csevegéseit”. Politikai showbiznisz szempontjából alig volt párja, s irigylésre méltó képessége volt arra, hogy problémákból megoldásokat gyártson. A bezárt bankokkal szembesülve például kijelentette, hogy a törvény nevében zárták be őket (erre egy régi, 1917-es törvényt használt fel), s „bankárok szünnapjának” nevezte el a dolgot. Nagy előnyt jelentett számára az is, hogy egy többségében demokrata és szokatlanul engedelmes Kongresszussal állt szemben. Első törvény javaslata, a banki szükségtörvény kevesebb, mint egy nap alatt ment át, azután, hogy a csupán negyvenperces vitát „Szavazzunk, szavazzunk!” kiáltások szakították félbe. Április 6-án éjféltől, alig egy hónapos elnökség után, Amerika ismét törvényesen ihatott alkoholt, ami hatalmas hangulatjavító intézkedés volt. Programját rekordidő alatt futtatta végig a Kongresszuson, de „száznapos programnak” a politikai showbiznisz keresztelte el. Azon túl, hogy heves akciók benyomását keltette, amit pénzügyminisztere, William Woodin „fürge és staccato cselekvésnek”

87 88

Trohan, id. mű, 83-84. E beszéd létrejöttéről lásd Samuel L. Rosenmann, Working with Roosevelt (New York, 1952), 81-99. Az ötlet Thoreau-tól származik. –(302)–

nevezett, a program mögött valódi gazdaságpolitika nem állt.89 Raymond Moley, az értelmiségi, aki kormánya összeállításában segített Rooseveltnek, azt mondta, a jövő történészei talán lelnek majd bizonyos magyarázatot a kiválasztási elvekre, mert ő erre nem volt képes.90 Az igazi tervnek ez a hiánya a hozott intézkedésekben tükröződött. Izgalmas sajtóértekezletein Roosevelt azzal büszkélkedett, hogy hallás után játszik, s ahhoz az irányítóhoz hasonlította magát, aki „akkor kezd új játékba, amikor megtudja, hogyan végződött a legutóbbi”.91 Miközben bizonyos területekre több szövetségi pénzt fordított, másutt visszafogta a kiadásokat; a teljesen munkaképtelen háborús veteránok nyugdíját például havi 40-ről 20 dollárra csökkentette, az államokra pedig nyomást gyakorolt, hogy kurtítsák meg a tanári fizetéseket, amelyeket „túl magasnak” érzett. Hű maradt a kiegyensúlyozott költségvetés gondolatához; a Kongresszushoz intézett első üzenetében nagyobb költségcsökkentésre szólított fel, s egyik első törvény javaslata a költségvetési egyensúlyt célzó intézkedés-tervezet volt, „Őrizzük meg az Egyesült Államok kormányának hitelét” címmel. Távolról sem volt a keynesi minta feltétlen követője – semmi sem dühítette fel jobban, mint a pénzügyi politikájának egészségtelen voltáról szóló zsurnalisztikus állítások.92 Téves elképzelés, hogy Roosevelt használta először a deficitfinanszírozást a gazdaság élénkítésére. Tulajdonképpen Keynes kérte számon rajta ezt a politikát híres levelében, amelyet 1933-ban küldött a New York Times-nak: „Igen fontosnak tartom a nemzeti vásárlóerő növelését, amely kölcsönökkel finanszírozott kormányzati kiadásokból származik.”93 Valójában azonban ez csak véletlenül vált Roosevelt politikai irányvonalává. Amikor a következő év nyarán a két férfi találkozott, nem igazán értették meg egymást, és arra sincs semmi bizonyíték, hogy Roosevelt valaha is olvasta Keynes írásait – „Végig, amíg vele voltam – írta Moley –, komoly könyvet egyetlenegyet sem olvasott.” Ahogy arra sincs bizonyíték, hogy Keynes gondolatai a legcsekélyebb hatással lettek volna rá.94 A Szövetségi Tartalékbank Roosevelt alatt kétségtelenül az infláció pártján állt, de ez már az előző évtizedben is így volt.

Moley, id. mű, 151. Burns, id. mű, 148-49. 91 1933. március 24-ei, április 19-i és 26-i sajtóértekezlet. 92 Burns, id. mű, 167, 172.; Elliot Roosevelt (szerk.), FDR: His Personal Letters, 4 kötet (New York, 1947-50), I., 339-40, levelek Josephus Danielsnek 1933. március 27-én; Trohan, id. mű, 64. 93 J. M. Keynes in: New York Times, 1933. december 31. 94 Joan Robinson, „ What Has Become of the Keynesian Revolution?”, in: Milo Keynes (szerk.), id. mű, 135.; Raymond Moley, The First New Deal (New York, 1966), 4. –(303)– 89 90

Roosevelt törvény javaslatai többnyire vagy Hoover politikáját egészítették ki, vagy abba kontárkodtak bele. A sürgősségi banktörvény és az 1934 júniusában hozott ipari kölcsön-törvény Hoover RFC-jét egészítette ki. A háztulajdonosoknak adandó kölcsönökről szóló törvény (1932) egy hasonló, egy évvel korábbi törvény kiegészítése volt, A biztosítási kötvények árusításáról szóló törvény (1933), a banktörvények (1933, 1935) és a biztosítási és részvénytörvény (1934) csupán Hoovernek az üzleti módszerek megújítására irányuló erőfeszítéseit folytatták. Az 1935-ös munkahelyiviszonyok-törvény (a „Wagner-törvény”), amely megkönnyítette a szakszervezetek szervezését, és a szervezett munkásokat egy emberöltőre a demokraták mellé állította, egyszerűen bővítette és megerősítette a Hoover alatt életbe lépett Norris-La Guardia-törvényt. Az első Mezőgazdasági Módosító Törvény (1933) voltaképpen aláásta a kormánypolitika fellendülést célzó erőfeszítéseit, csökkentette az élelmiszertermelést, s fizetett a farmereknek azért, hogy földeket vegyenek ki művelés alól. Ráadásul teljes ellentmondásban állt azokkal a kormányzati intézkedésekkel, amelyek célja az 1934-35-ös aszályok és porviharok hatásának mérséklése volt; például a Talajeróziós Szolgálat, a talajerózió-törvény (1935) és a talajmegőrzési és a házhely-kijelölési törvény (1936).95 Roosevelt agrárpolitikája, ha egyáltalán volt, etatista, a gazdálkodásból eredő bevételek növelésével próbált szavazatokhoz jutni. Ezzel azonban az élelmiszerek fogyasztói árát is növelte, ami késleltette a gazdaság általános gyógyulási folyamatát. A nemzeti ipari helyreállítási törvény (1933), amely Hugh Johnson tábornok vezetésével korporatív ügynökséget hozott létre, lényegében hooveri típusú kísérlet volt a „jelző tervezésre”. Rooseveltnek a Nagy Háborúban szerzett tapasztalataira – az ilyen új gondolatoknak ez volt nála a kizárólagos forrása – támaszkodva azonban némi kényszer-színezete volt a dolognak: Johnson figyelmeztetett, hogy amennyiben az üzletemberek nem írják alá az „önkéntes” szabályrendszert, „orron koppintjuk őket.” Ez vezette arra Hoovert, hogy az intézkedést „totalitáriusként” ítélje el.96 Johnson erőszakoskodása céljai ellen fordította a szervezetet, ezért senki sem sajnálkozott különösebben, amikor a Legfelső Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította azt.97 Roosevelt igaziból abban távolodott el a hooverizmustól, hogy felújította és bővítette Wilson első világháború alatti tervét, hogy az állam lássa el olcsó energiával a Tenessee-völgyében élőket. Ez azonban elszigetelt improvizáció, „olcsó semmiség” volt, azzal a céllal, hogy a Délt szilárdan Faulkner, id. mű, 658-662. Arthur M. Schlesinger, The Coming of the New Deal (Boston, 1958), 123.; Manchester, id. mű, 89. 97 Leverett S. Lyon és mások, The National Recovery Administration (Washington D. C., 1935). –(304)– 95 96

megtartsa a saját táborában. Amikor megkérdezték tőle, hogyan fogja megmagyarázni a Kongresszusnak a tervezet filozófiáját, Roosevelt válasza jellemző volt: „Megmondom nekik, hogy ez sem hal, sem madár, de bármi legyen is, nagyon fog ízleni a Tenessee-völgyben élő embereknek.”98 Roosevelt sokat költött közmunkákra is: 105 milliárdot, majd 2,7 milliárdot államilag támogatott tervekre, amelyeken különböző időpontokban nyolc és félmillió ember dolgozott, akik 122 ezer középületet, 77 ezer új hidat, 285 repülőteret, 664 ezer mérföld utat, 24 ezer mérföld vihar- és vízszűrő falat, parkokat, játszótereket és raktárakat építettek.99 Ez azonban ismét a régi hooveri politika volt, csak kissé nagyobb méretekben. A New Deal minden lényeges vonásában Hoover újító korporativizmusának folytatása volt. Ez volt az, amit 1935-ben Walter Lippmann „állandó New Dealnek” nevezett. „A Hoover elnök által 1929 őszén kezdeményezett politika tökéletesen előzmények nélküli volt az amerikai történelemben – írta. – A nemzeti kormány arra vállalkozott, hogy az egész gazdasági rend a jómódért működjön… Roosevelt intézkedései a hooveri intézkedések logikus folytatását jelentik.”100 Hoover és Roosevelt intervencionizmusa között tehát folyamatosság áll fenn. De működött-e ez a politika? A Roosevelt-párti történészek szerint a New Deal új elemei eredményezték a gazdaság lábra állását. A Hoover-párti történészek azt az ellenvetést teszik, hogy Roosevelt törvényei miatt halasztást szenvedett az, amit a hooveri törvények már megteremtettek.101 Az 1980-as évek távlatából valószínűnek látszik, hogy mindketten akadályozták a defláció előidézte természetes talpra állást. A gazdaság lassan és ingatagon állt helyre. 1937 volt az egyetlen aránylag jó év, amikor a munkanélküliek száma (a munkanélküliség amúgy 14,3%-os volt) valóban 8 millió alá esett; év végére azonban a gazdaság ismét szabadesésbe kezdett – méghozzá az addig feljegyzett leggyorsabb zuhanásba –, s a következő évben a munkanélküliség a 19%-os szinten állt. 1937-ben a termelés rövid ideig meghaladta az 1929-es szintet, de hamarosan ismét visszaesett. Az 1920-as évekbeli fellendülés légköréhez való igazi visszatalálás csak az 1939 szeptemberi hétvégi Munka Ünnep utáni hétfőn következett be, amikor az európai háborúról szóló hírek olyan örömteli zavart váltottak ki a New Yorki tőzsdéből, amely végérvényesen kitörölte 1929 októberének emlékét. Két évvel később a termelés dollárban mért értéke végre meghaladta az 1929-es

Idézi Eric Goldman, Rendezvous with Destiny (New York, 1952). Broadus Mitchel és mások, Depression Decade (New York, 1947). 100 Walter Lippmann, „The Permanent New Deal”, Yale Review, 24 (1935), 649667. 101 Például William Myers és Walter Newton, The Hoover Administration: a Documented Narrative (New York, 1936). –(305)– 98 99

szintet.102 Maga Keynes az amerikaiakhoz szólva 1940-ben elismerte, hogy a háború döntő jelentőségű volt a gazdasági talpraállás szempontjából: „Háborús előkészületeik távolról sem áldozatot kívánnak, inkább olyan ösztönzőként hatnak, amelyet sem a New Deal győzelme, sem veresége nem adhatott meg, ösztönzőként a nagyobb egyéni fogyasztásra és a magasabb életszínvonalra.”103 Lehet, hogy az intervencionizmus működött, de ennek bizonyításához kilenc év és egy világháború kellett. Roosevelt politikai sikere egészen más tényezőknek köszönhető, mint gazdasági intézkedései hatékonyságának; ezek az intézkedések inkább szemfényvesztésnek nevezhetők, melyek idővel bearanyozott mítosszá alakultak. A Hardinghoz, Coolidge-hoz és Hooverhez hasonló self-made plebejusok ellentétének, az arisztokratikus szabad járadékosnak azt a különleges képességét példázta, amelynek értelmében meg tudta szerezni az Írástudók lojalitását, sőt akár ragaszkodását is. A laptulajdonosok szemben álltak Roosevelttel, de az újságírók kedvelték őt, megbocsátották gyakori hazugságait, eltitkolva, hogy póker közben pénzt nyert tőlük (ami Hardingot tönkretette), engedelmeskedtek rosszmájú rendelkezéseinek, hogy tegyék „pokollá” kormánybeli kollégáinak életét.104 A Roosevelt-féle Fehér Házban voltak sötét sarkok: saját hűtlenkedései, felesége szenvedélyes vonzódása egy másik asszonyhoz, a végrehajtó hatalom felhasználásának gátlástalan, néha gonosz módja.105 Életében és még utána is sokáig ezek közül semmit sem hánytorgattak fel neki. Még fontosabb volt az értelmiségiekre gyakorolt vonzereje, mihelyt híre ment, hogy „agytrösztöt” alkalmaz.106 Roosevelt környezetéből valójában csak Harry Hopkins, aki szociális munkás és nem értelmiségi volt, továbbá Rexford Tugwell és Felix Frankfurter voltak egyszerre radikálisak és befolyásosak; az utóbbi kettő között viszont jelentősek voltak a nézeteltérések: Tugwell a sztálinista típushoz tartozó nagyszabású etatista, míg Frankfurter vállalkozásellenes trösztromboló; az előbbi az első New Dealt (1933-36), az utóbbi a másodikat (1937-38) jelképezte, e kettő között azonban alapvető ellentmondás állt

Francis Sill Wickware in: Fortune, 1940 január; Economic Indicators: Historical and Descriptive Supplement, Joint Committee on the Economic Report (Washington D. c., 1953); Galbraith, id. mű, 173.; Rostow, World Economy, III-42. táblázat. 103 Keynes in: New Republic, 1940. július 29. 104 Trohan, id. mű, 59 skk, 67-68, 115. 105 Joseph P. Lash, Eleanor and Franklyn (New York, 1971), 220 skk.; Doris Feber, The Life of Lorena Hickok, ER’s Friend (New York, 1980); Richard W. Steele, „Franklin D. Roosevelt and his Foreign Policy Critics”, Political Science Quarterley, 1979 tavasz. 106 „The Hullabaloo over the Brains Trust”, Literary Review, CXV, 1933. –(306)– 102

fenn.107 A Roosevelt-kormányzat mögött nem állt egységes értelmiségi réteg, de olyan helynek látszott, ahol az írástudók otthon érezték magukat. A Washingtonba áramló tehetséges fiatalok között volt Dean Acheson, Hubert Humphrey, Lyndon Johnson, Adlai Stevenson, William Fulbright, Abe Fortas, Henry Fowler, és nem utolsósorban Alger Hiss, aki egy kommunista sejt négy másik New Deal-es tagjával a Connecticut Avenue egyik zenei stúdiójában találkozgatott.108 A Roosevelt elleni támadások csak erősítették az értelmiségre gyakorolt vonzerejét. Furcsa eset volt Menckené. 1926-ban a New York Times „Amerika leghatalmasabb magánpolgárának” nevezte. Walter Lippmann szerint „a legnagyobb személyes befolyással bírt erre az egész művelt nemzedékre.”109 Vonzereje nagyrészt abból eredt, hogy kegyetlenül támadott minden elnököt. Theodore Roosevelt „közönséges, durva, felszínesen bizalmaskodó, körmönfont, zsarnoki, kérkedő és néha teljesen gyermeteg” volt. Taft jellemvonásai közé a „veleszületett lustaság és ügyefogyottság” tartozott. Wilson a „keresztény fajankó tökéletes modellje” volt, aki „kozákos zsarnokságot” kívánt másokra kényszeríteni. Harding „keményfejű” volt, Coolidge „kicsinyes, közönséges és unalmas… olcsó és értéktelen fickó… szinte teljesen hiányzott belőle a becsület fogalma… rémes kis fajankó”. Hoovernek „természetes ösztöne volt az alantas, ostoba, csaló manipulátorokhoz”.110 Ez az össztűz elbűvölte az értelmiséget, s állandóan segített megsebezni azoknak az embereknek a hírnevét, akikhez irányították őket. Mencken azzal is kitűnt, hogy támadta Rooseveltet, akinek csalárd kollektivizmusa igazi felháborodással töltötte el. Ő volt a „Führer”, a „sarlatán”, körülvéve „arcátlan senkiháziak elképesztő gyülevész hadával”, „félművelt pedagógusok, alkotmányellenes jogászok, csillogó szemű hívek és más ilyen sajnálatraméltó boszorkánymesterek bandájával”. New Dealje „politikai svindli”, „elképesztő színlelt csodák sora”, „folyton az osztályirigységre és -gyűlöletre apellál”, a kormányzatot úgy kezeli, mint „125 millió tőgyű fejőstehenet”, és a „kategorikus ígéretek gyakori felrúgása” jellemzi.* Ezek a szóvirágok azzal az egyetlen következménnyel Bernard Sternsher, Rexford Tugwell and the New Deal (Rutgers, 1964), 114115.; Otis Graham, „Historians and the New Deals”, Social Studies, 1963 április. 108 Manchester, id. mű, 84. 109 Lippmann, Saturday Review of Literature, 1926. december 11. 110 Fecher, id. mű. * Magát Menckent felváltva görénynek, porosznak, brit talpnyalónak, üvöltő hiénának, parazitának, szemét korcsnak, érzelgős seggfejnek, kellemetlen teremtménynek, züllött lelkűnek, közellenségnek, irodalmi bűzbombának, kóklernek, korhelynek, üres hisztériásnak, kitaszítottnak, irodalmi renegátnak, és egy gyengeelméjű zagyvalékát író képzett elefántnak –(307)– 107

jártak, hogy Mencken minden harminc év alatti embernél elvesztette a befolyását. Az értelmiségiek tulajdonképpen élvezték a gazdag és hagyományos rétegek paranoiáját, hogy milyen rendkívüli erővel és találékonysággal támadták Rooseveltet. Hyde Park-i szomszédja, Howland Spencer „csalódott kedvesnek”, „felfuvalkodott semmirekellőnek” nevezte, „Messiás-komplexussal és egy kiscserkész agyával megáldva”; Thomas Schall minnesotai szenátor szemében „gyengeelméjű XIV. Lajos” volt; a General Electric elnöke, Owen Young szerint „magában gügyögött”; William Borah idahói szenátor szerint a dolgozószobájában papírbabák kivágásával töltötte idejét. Azt híresztelték róla (ami gyakran röpiratokban is felbukkant), hogy elmebeteg, gyengeelméjű, reménytelen gyógyszermániás, aki hisztérikus nevetésben tör ki a sajtóértekezleteken, csaló (az igazi Roosevelt elmegyógyintézetben van), akit fehérházi inasnak álcázott pszichiáter kezel, és az idő nagy részében kényszerzubbonyban kell tartani. Azt mondták, be kellett rácsozni az ablakát, nehogy kiugorjon (ugyanez a rémhír röppent fel annak idején Wilson elnökségének utolsó szakaszában; a rácsok valójában Theodore Roosevelt gyermekeit védték). Azt mondták róla, hogy Ödipuszkomplexusban, szívbajban, leprában, vérbajban, inkontinenciában, impotenciában, rákban, kómában szenved, és himlője könyörtelenül az „agyára ment”. Svengalinak, kis Lord Fauntleroynak, együgyűnek, modern politikai Júliának nevezték, aki „a Fehér Ház erkélyéről szeretkezik a néppel”, továbbá szószegőnek, kommunistának, zsarnoknak, esküszegőnek, fasisztának, szocialistának, demoralizálónak, romlott cinkosnak, erőszaktevőnek, ámítónak, zsémbesnek, arcátlannak, könyörtelennek, kétbalkezesnek, boszorkánymesternek, gazfickónak, kérgesszívű újgazdagnak, sekélyes önkényúrnak, olyan embernek, aki káromkodásra és „alantas szlengre” biztat másokat, az „emberi szellem leigázójának”,111 Thomas Wolfe, aki az Európa fedélzetén közvetlenül az 1936-os választások előtt kelt át az Atlanti-óceánon, feljegyezte, hogy amikor azt mondta, a Szörnyetegre szavaz, „…a keményített ingmellek ablakszárnyakként lebbentek fel. A leánynyakak, amelyek egy pillanattal korábban még oly fehérek és kecsesek voltak, mint a hattyúé, a hazafias dühtől azonnal úgy felfúvódtak, hogy briliáns nyakékek és gyöngysorok pattogtak le, s mint megannyi húr indultak el a levegőben. Azt mondták, ha erre az aljas kommunistára, sötét fasisztára, erre az áskálódó és cselszövő szocialistára és

nevezték: Charles Fecher, Mencken: A Study of his Thought (New York, 1978), 179 lábjegyzet. 111 George Wolfskill és John Hudson, All But the People: Franklyn D. Roosevelt and his Critics (New York, 1969), 5-16. –(308)–

összeesküvő bandájára szavazok, állampolgárnak tekinteni magam.”112

többé

nincs

jogom

amerikai

Ez előtt a háttér előtt Roosevelt 1936-ban minden idők legnagyobb választási győzelmét aratta 27 millió 477 ezer szavazattal 16 millió 680 ezer ellenében. Két állam (Maine és Vermont) kivételével mindegyiket hozta, és a Kongresszus mindkét házában hatalmas demokrata többség alakult ki. A fiatalokra, a haladó szelleműekre és az értelmiségiekre gyakorolt vonzereje tovább élt az után is, hogy 1938-ban leállította a New Deal idején bevezetett új intézkedéseket, s kezük közé kaparintották a nagyvárosi demokratikus gépezet főnökei, akik 1940-ben és 1944-ben is biztosították újraválasztását. Az igazság az, hogy Roosevelt összhangban állt a harmincas évek szellemével, a tőkés vállalkozás erényeinek elutasításával és a kollektivista értékek vállalásával. Az 1920-as évek hősei üzletemberek, titánok voltak, Thomas Edison vezetésével, akik Hardingot és Coolidge-ot támogatták. Az 1929-es tőzsdekrach és annak utóélete gyengítette a hitet ebben a dicsőségcsarnokban. 1931-ben Felix Frankfurter már ezt írta Bruce Blivennek, a New Republic szerkesztőjének: „Azt hiszem, a jelenlegi rendszert semmi sem tartja fenn jobban, mint a siker mindent átható imádata s az, hogy milyen megindítóan hiszünk a pénzügyi és üzleti messiásokban…. Azt hiszem, rendkívül fontos, hogy megingassuk ezt a hitet… Ingassuk meg a nagyságukba vetett bizalmat, s máris nagy utat tettünk meg a gazdasági és társadalmi problémák feltárása előtt tornyosuló akadályok 113 eltávolításában.” 1932-re ez a folyamat nagyrészt már befejeződött, amihez hozzájárult az a leleplezés is, hogy J. P. Morgan például a megelőző három évben egyáltalán nem fizetett jövedelemadót, s hogy Andrew Mellont a saját pénzügyminisztériumának egyik szakértője oktatta ki az adóelkerülés művészetére. Az amerikai üzleti élet vezetőibe vetett hit elvesztése annak hirtelen és lenyűgöző felfedezésével párosult, hogy a Szovjetunió létezik, s meglepő és igencsak érvényes alternatívát kínál Amerika haláltusájával szemben. Stuart Chase New Deal című könyve ezzel a kérdéssel zárult: „Miért csak az oroszok élvezzék a világ újjáalakítását?”114 Az első szovjet ötéves tervet 1928ban jelentették be, de az amerikai írók csak négy évvel később értették meg fontosságát. Ezután rengeteg könyv jelent meg, amelyekben dicsérték a szovjet típusú tervezést, s mintának kínálták Amerika számára. Joseph Freeman: A szovjet munkás, Waldo Frank: Hajnalodik Oroszországban, William Z. Foster: Szovjet-Amerika felé, Kirby Page: Új gazdasági rend, Harry Laidler: Elizabeth Nowell (szerk.), The Letters of Thomas Wolfe (New York, 1956), 551 skk. 113 Idézi Ekirch, id. mű, 27-28. 114 Stuart Chase, The New Deal (New York, 1932), 252. –(309)– 112

Szocialista tervezés, Sherwood Eddy: Oroszország ma: mit tanulhatunk belőle? Valamennyi 1932-ben jelent meg, megerősítve Lincoln Steffens előző évben kiadott szovjetbarát önéletrajzának hatását, s bevezetve egy még nagyobb hatású tanulmányt, a brit kommunista John Strachey 1933-ban megjelent A jövő hatalmi harca című írását.115 Amerika csodaváró társadalom volt és maradt, ahol a túláradó várakozások könnyen csaphatnak át katasztrofális hitvesztésbe. Az 1930-as évek elején többen vándoroltak ki, mint be. Amikor az Amtorg szovjet kereskedelmi ügynökség hatezer szakmunkás-állást hirdetett meg, több, mint 100 ezer amerikai jelentkezett. Will Rogers mulattató szerint „azoknak a gazember oroszoknak a sok ottani mulya mellett is van néhány iszonyatosan jó ötletük… Gondoljunk csak arra, hogy az országban mindenki dolgozik.” „Manapság minden út Moszkvába vezet” – jelentette ki Steffens. S őt visszhangozta Strachey: „A tőkés világból szovjet területre utazni azt jelenti, hogy a halálból a születésbe lépünk át.” Nézzük most meg az e megjegyzésekben rejlő hátborzongató és tudattalan iróniát.

115

Frank Warren, Liberals and Communism (Bloomington, 1966),4. fejezet. –(310)–

VIII. Ördögök Abban a szempillantásban, amikor az amerikai értelmiség a totalitárius Európához fordult lelki támaszért és útmutatásért a rendezett tervezésben, valójában a példátlan kegyetlenség és pusztítás két évtizedének részesévé kívánt válni – az erkölcsi relativizmushoz fordult annak iszonyatosan kézzelfogható valóságában. 1929. december 29-én ünnepelte Sztálin ötvenedik születésnapját, egy olyan zsarnokság abszolút uraként, amelynek összpontosított kegyetlenségét tekintve nem volt párja a történelemben. Néhány héttel korábban, amikor éppen összeomlott a New York-i tőzsde, Sztálin elrendelte az orosz parasztság erőszakos kollektivizálását, amely művelet messze nagyobb anyagi veszteséggel járt, mint bármi a Wall Street környékén, s emberek olyan tömegű lemészárlásával, amelyet egyetlen korábbi zsarnokság nemhogy nem kívánt, de eszközei sem voltak hozzá. Mire John Strachey eljutott annak kijelentéséig, hogy a kapitalista haláltól menekülve akar rálelni a szovjet újjászületésre, a társadalomalakításnak ez a tomboló ünnepe már befejeződött. Ötmillió paraszt halt meg; kétszer ennyien voltak kényszermunkatáborokban. Ekkorra Sztálinnak már tanítványa, csodálója és vetélytársa is akadt Hitler személyében, aki hasonló önkényuralmat épített ki, s még nagyobb tömegeket áldozott fel az ideológia oltárán. Az amerikaiak tehát egy lesújtott Árkádiából valódi pandaemoniumba léptek. Az ördögök átvették az uralmat. Amikor 1924-ben Lenin meghalt, önkényuralma már teljesen kiépült, és Sztálin mint a párt főtitkára egyszerűen megörökölte azt. Csupán annyi tennivalója maradt, hogy eltávolítsa lehetséges vetélytársait a hatalomért folyó harcban. Erre pedig Sztálin jól fel volt készülve. Ez a volt papnövendék és forradalmár bandita félig gengszter, félig bürokrata volt. Eszményei nem voltak, önálló ideológiai elképzelései sem. Sosztakovics szerint Sztálin magas és erőskezű szeretett volna lenni. Ezt a kívánságot udvari festője, Nalbandian teljesítette, amikor alulról festette meg, s urát megkérte, hogy a gyomra előtt kulcsolja össze a kezeit; a többi portréfestő közül többet agyonlőttek.1 Sztálin mindössze kb. 160 cm magas volt, vékony, sötét bőrű, himlőhelyes arcú. A cári rendőrségi személyleírás, amely huszonkét éves korában készült, megjegyzi, hogy bal lábának második és harmadik ujja össze van nőve, ráadásul egy gyermekkori baleset nyomán a bal könyöke merevvé vált, karja megrövidült, és észrevehetően kövérkésebb a jobbnál. Sosztakovics elmondása szerint a jobb karját mindig elrejtette. Két évvel meggyilkolása előtt Buharin elmondta, hogy Sztálin sokat szenvedett ezektől a fogyatékosságoktól, valamint valóságos vagy képzelt szellemi hiányosságaitól. „Valószínűleg ez a szenvedés a legemberibb benne”, viszont 1

Dimitrij Sosztakovics, Memoirs. –(311)–

arra indította, hogy bosszút álljon mindenkin, aki képességek terén fölébe került. „Van valami ördögi és embertelen abban a kényszerképzetében, hogy mindenkin bosszút álljon ugyanazért a szenvedésért… Kicsiny, gonosz ember; nem, nem is ember, ördög.2 Sztálinból hiányzott Lenin ideológiai rajongása az erőszakért. Céljai elérése érdekében, vagy akár minden különösebb ok nélkül azonban határtalan erőszakra volt képes, s néha évekig bosszút táplált emberekkel szemben, mielőtt kivégeztette őket. A tömeges erőszakgyakorlásba 1918-ban, az Észak Kaukázusi Katonai Körzet elnökeként tanult bele, amikor úgy döntött, nem hallgat „burzsoá katonai szakértőire”, akiket azzal gyanúsított, hogy nem lelkesednek az öldöklésért. A körzet vezérkari főnöke, Noszovics ezredes így emlékszik: „Sztálin parancsa rövid volt: »Főbelőni őket!«… a Cseka sok tisztet fogott el, akiket tárgyalás nélkül azonnal főbelőttek.”3 Ekkoriban Sztálin arra a három vörösparancsnokra is panaszkodott, akiket Trockij küldött hozzá, s később ezt vetette vetélytársa szemére. 1937-38-ban valamennyi parancsnokot meggyilkoltatta.4 Közvetlenül Lenin megbénulása után, és korábbi bírálataira gondolva, Sztálin mérsékelt politikusként, a közép embereként próbált hatalomra kerülni. Problémája a következő volt. A gyorsan bővülő Titkárságot ellenőrizve Sztálin gyakorlatilag már ellenőrzése alatt tartotta a párt gépezetét, és a Központi Bizottságba kezdte beültetni a saját kreatúráit. A Politikai Bizottságban azonban négy fontos ember állt közte és az önkényuralom között: Trockij, a leghíresebb és legvérengzőbb bolsevik, aki a hadsereget tartotta ellenőrzése alatt; Zinovjev, a leningrádi pártszervezet vezetője, akit Sztálin akkor és később is különösen gyűlölt, Kamenyev, aki az ekkor legfontosabb moszkvai pártszervezetet tartotta kezében és Buharin, a vezető ideológus. Az első három a bal-, a negyedik a jobboldal felé hajlott; az a mód, ahogy Sztálin megosztotta s egymás megsemmisítésére használta fel őket, majd szükség esetén kisajátította a politikájukat – sajátja nemigen lévén –, a hatalmi politika klasszikus példája. Fontos emlékeztetnünk arra, hogy bár az új önkényuralmat és a tömeges terror eszközeit és gyakorlatát Lenin teremtette meg, örökösei között sem találunk ártatlan embert. Mindannyian alávaló gyilkosok voltak. Még Buharin is, aki Lenin szerint „lágy, mint a viasz”, s akit úgy ábrázolnak, mint az „emberarcú szocializmus”5 megteremtőjét, megrögzött rágalmazó

Boris L. Nicolaevsky, Power and the Soviet Elite: „The Letter of an Old Bolshevik” and Other Essays (New York, 1965), 3-65. 3 Idézi K. J. Vorosilov, Sztálin és a Szovjetunió fegyveres erői (Moszkva, 1951), 19., (oroszul). 4 Albert Seaton, Stalin as Warlord (London, 1976), 29 skk. 5 Stephen F. Cohen, Bukharin and the Bolshevik Revolution (London, 1974). –(312)– 2

volt, „a legjobb kommunisták börtönőre”, ahogy keserűen nevezték.6 Zinovjev és Kamenyev teljesen gátlástalan pártfőnökök voltak. Trockij, aki bukása után a párton belüli demokrácia hívének állította be magát, és akit követője és hivatalos életrajzírója, Isaac Deutscher mint olyan embert állított piedesztálra, akiben a bolsevik mozgalom legnemesebb vonásai testesültek meg, soha sem volt egyéb kifinomult politikai gengszternél.7 Ő irányította az 1917. októberi puccsot, s ezt követően a legnagyobb lelki nyugalommal mészárolta le a rendszer ellenfeleit. Ő volt az első, aki túszként tartotta fogva cári tisztek feleségét és gyermekeit, főbelövéssel fenyegetve őket, ha férjük nem engedelmeskedik a szovjet parancsoknak – ez a módszer rövidesen a rendszer szerves részévé vált. Ugyanilyen könyörtelenül bánt az övéivel is: válogatás nélkül lövette főbe azokat a vörösparancsnokokat és politikai biztosokat, akik „gyávának bizonyultak” (azaz visszavonultak), ami később szintén általános gyakorlattá vált Sztálin alatt, amikor rendszeresen megtizedelték a legénységet.8 Trockij mindig a legkönyörtelenebbül járt el. Bevezette a kényszermunkát, és szétverte a független szakszervezeteket. Kimondhatatlan kegyetlenséggel verte le a kronstadti tengerészlázadást, akár mérges gáz bevetésére is kész volt a matrózok ellen.9 Leninhez hasonlóan ő is a történelemmel azonosította magát, s azzal érveit, hogy a történelem nem ismer erkölcsi korlátokat. Trockij élete végéig a legveszélyesebb fajta erkölcsi relativista maradt. „A forradalmi erkölcs problémái – írta utolsó, halála után megjelent művében – a forradalmi stratégia és taktika problémáihoz kötődnek”.10 Olyasmi, hogy erkölcsi kritérium, nem létezik; csak a politikai hatékonyság számít. Szerinte helyes volt meggyilkolni a cár gyermekeit, mert politikailag hasznosnak bizonyult, s a végrehajtók a proletariátust képviselték; Sztálin azonban nem a proletariátust képviselte – „bürokratikus kinövéssé” vált –, ezért helytelenül cselekedett, amikor meggyilkoltatta Trockij gyermekeit.11 Trockij követői természetesen arról nevezetesek, hogy ragaszkodnak ehhez a E. H. Carr, From Napoleon to Stalin and Other Essays (London, 1980), 156. Isaac Deutscher háromkötetes Trockij életrajzának kötetei: The Prophet Armed (Oxford, 1954), The Prophet Unarmed (1959), The Prophet Outcast (1963). A Sztálin–Trockij ellentét legismertebb bemutatása Stalin: A Political Biography (1949, 1966, 1967, magyarul: 1990) című művében található. Deutscher munkásságát ismerteti Leopold Labedz, „Isaac Deutscher’s Stalin: an Unpublished Critique”, Encounter, 1979. január, 65-82. 8 W. H. Chamberlain, The Russian Revolution 1917-1921, 2 kötet (New York, 1935), II., 119. 9 Hingley, id. mű, 162-163; Paul Avrich, Kronstadt 1921 (Princeton, 1970), 176178, 211. 10 Leon Trotsky, Their Morals and Ours (New York, 1942), 35. 11 Kolakowski, id. mű, III., 186, 199. –(313)– 6 7

szubjektíven meghatározott etikai szabályrendszerhez, és megvetik az objektív erkölcsöt. A „trockizmus” kifejezést, amelyet szitokszóként először Zinovjev használt, érett formájában Sztálin határozta meg, aki különbséget tett „permanens forradalom” (Trockij) és „forradalom egy országban” (Sztálin) között. Eleinte valójában mindketten a világforradalom közvetlen kitörésében hittek, s amikor ez nem következetett be, mindketten a rendszer megszilárdítására törekedtek. Trockij gyorsabb ütemben akarta folytatni az iparosítást, mint Sztálin, de az elsőtől az utolsó pillanatig mindketten opportunisták voltak. Mindketten ugyanabban a mészárszékben végezték tanulmányaikat, s vitájuk lényegében arról szólt, ki lesz az új főpap. Ha Trockij kerekedett volna felül, valószínűleg még Sztálinnál is vérszomjasabbnak bizonyult volna. Ám uralma nem tartott volna sokáig; hiányzott belőle a túlélés képessége. Sztálinnak tulajdonképpen elég könnyű volt megsemmisítenie ellenfelét. A szovjet belharcok mindig inkább a becsvágyról és a félelemről, mint a politikáról szóltak. Bár Kamenyev és Zinovjev nagyjából egyetértettek Trockij baloldali irányvonalával, Sztálin velük együtt triumvirátust alkotott, hogy megakadályozza Trockijt abban, hogy a Vörös Hadsereg segítségével katonai puccsot hajtson végre. A két baloldali politikust használta fel Trockij kiebrudalására a hatalomból, majd később hajthatatlanul erőszakosnak tudta beállítani őket, szemben önmagával mint a mérséklet hívével. A döntő lépések 1923-ban történtek, amikor Lenin még eszméletlenül feküdt. Sztálin nyáron mutatta ki először a foga fehérjét: „fegyelmezetlenség” ürügyén egy sor párttagot tartóztattatott le az OGPU-val, s rávette két fő baloldali szövetségesét, hogy hagyják jóvá az első komolyabb bolsevik áldozat, Szultan-Galijev letartóztatását (akit Sztálin csak hat év múlva gyilkoltatott meg).12 Eközben mindvégig a hátterét építgette a helyi pártszervezetekben és a Központi Bizottságban. Trockij minden elképzelhető hibát elkövetett. 1920-as oroszországi látogatása során Bertrand Russel éles szeműen vette észre az ellentétet a ripacskodó és hiú Trockij és Lenin között, akiből ezek a gyengék hiányoztak. Az 1923-24-es politikai bizottsági ülések egyik szemtanújának beszámolója szerint Trockij sohasem rejtette véka alá a munkatársai iránti megvetését, néha kirobbant vagy látványosan hátat fordított, és egy regény buzgó olvasásába kezdett.13 Megvetette a politikai intrikákat, még inkább a megalázó kulimunkát. Sohasem próbálkozott a hadsereg felhasználásával, Leonard Schapiro, The Communist Party of the Soviet Union (2. kiadás, London, 1970), 353. 13 Boris Bajanov, Avec Staline dans le Kremlin (Paris, 1930), 74-77, 91, 145, 156 skk. –(314)– 12

mert számára a párt volt az első; ám a pártban is elmulasztotta, hogy követőket szerezzen magának. Meglepődhetett, hogy amikor 1923 őszén először támadta meg Sztálint, ő mennyire kiépítette már hadállásait. Trockij azt szerette volna, ha ölébe hullik a dicsőség, ami végzetes hiba egy olyan gengszter részéről, aki a maffiából nem fellebbezhet a nyilvánossághoz. Gyakran volt beteg vagy távol, a megfelelő időpontban sohasem ott volt, ahol kellett volna. Még Lenin állami temetésére sem ment el, ami komoly hiba volt, mert ez adott alkalmat Sztálin első lépésére, hogy bevezesse újra azt az áhítatot az orosz életbe, amely a trón és az egyház szétzúzása óta annyira hiányzott.14 Sztálin rövidesen felélesztette a régi Trockij-Lenin-viszályt. A XIII. pártkongresszuson, 1924 májusában Lenin a „frakciózó” kifejezéssel bélyegezte meg Trockijt. Trockij nem volt hajlandó visszavonni bírálatát, miszerint Sztálin túl nagy hatalmat összpontosít a kezében. Nem volt képes azonban vitatni a belső ellenzék Lenintől eredő elítélését, s mint az olyan ember, akit az inkvizíció eretnekséggel vádol, a saját vallásos hite fegyverezte le. „Elvtársak –, ismerte el – egyikünknek sincs, nem lehet igaza a Párttal szemben. Végső soron mindig a Pártnak van igaza… Tudom, az egyénnek nem lehet igaza a Párttal szemben. Igaza csak a Párttal és a Párt által lehet, mert a történelem nem ismer más utat annak felismeréséhez, hogy mi helyes.”15 Mivel pedig Sztálin már ellenőrzése alatt tartotta a pártot, Trockij szavainak egyenes következménye volt a jégcsákány, amely tizenhat évvel később szétzúzta a koponyáját. 1924 végére Sztálin a piszkos munkát elvégző Zinovjevvel és Kamenyevvel együtt megteremtette a „trockizmus” nevű eretnekséget, s ezt kapcsolatba hozta Trockij korábbi vitáival, amelyeket a bebalzsamozott és öt hónappal korábban a mauzóleumba helyezett Leninnel folytatott. 1925 januárjában Sztálin ezért a párt teljes helyeslésétől kísérve ragadhatta ki a hadsereget Trockij ellenőrzése alól. A párt oszlopos tagjaival tudatták, hogy Trockij sokkal kisebb szerepet játszott a forradalomban, mint maga állítja, s arcképét már ki is retusálták a megfelelő fényképekről – a történelem sztálinista újraírásának első példájaként.16 Trockij első utóda a hadsereg élén, Frunze, ügyetlennek bizonyult; ezért Sztálin valószínűleg meggyilkoltatta egy műtét során, amelyet orvosai nem javasoltak.17 Utódja, a később Vorosilov marsallként ismertté vált kreatúra tökéletesen engedelmesnek

Trotsky, My Life (London, 1930),433. Azt állítja, hogy szándékosan rosszul tájékoztatták a temetés időpontjáról. 15 Ian Grey, Stalin: Man of History (London, 1979), 199-200. 16 Stalin, Collected Works, VI., 328. 17 Frunze halálának körülményeit Borisz Pilnyak írja le A ki nem aludt Hold meséje című regényében; lásd továbbá Trotsky, Stalin: An Appraisal of the Man and his influence, 2 kötet (London, 1969), II., 250-251. –(315)– 14

bizonyult, s elfogadta az immár Sztálin ellenőrzése alatt álló OGPU gyors beszivárgását a hadseregbe. Trockij likvidálásával (a Politikai Bizottságból 1926 októberében, a pártból a következő hónapban zárták ki, 1928-ban belső száműzetésbe küldték, majd 1929-ben száműzték a Szovjetunióból; 1940-ben Sztálin parancsára Mexikóban meggyilkolták) Sztálin baloldali szövetségesei ellen fordult. 1925 elején helyettesét, Uglanovot megvesztegetve, Kamenyev orra előtt lopta el tőle a moszkvai pártszervezetet. Szeptemberben Buharint és a jobboldalt bevonva frontális támadást indított Zinovjev és Kamenyev ellen, akiket a decemberi pártkongresszuson végérvényesen legyőzött. Közvetlenül ez után Sztálin legbizalmasabb és legkönyörtelenebb hóhérját, Molotovot Leningrádba küldte „nehézsúlyú” párttagok erős osztaga kíséretében, hogy morzsolják fel Zinovjev pártapparátusát, és vegyék át benne a hatalmat – lényegében nagyobb méretekben ugyanezt a módszert alkalmazta ugyanebben az időszakban Al Capone, az ellenőrzése alatt álló chicagói terület kiterjesztése érdekében.18 A megrémült Zinovjev most ahhoz a Trockijhoz csatlakozott, akit segített megfosztani hatalmától. De már késő volt: mindkettőjüket rögtön kizárták a pártból, s 1926 decemberében, a XV. pártkongresszuson Kamenyev tiltakozását lehurrogta a gondosan kiképzett sztálinisták tömege, akik immár mindenütt jelen voltak a pártban. Tudatosan Leninre játszva, Sztálin nyíltan szembefordult korábbi szövetségeseivel: „Elég volt, elvtársak, legyen vége ennek a játéknak… Kamenyev beszéde a leghazugabb, legképmutatóbb, legalávalóbb és legcsalárdabb mindazon ellenzéki beszédek közül, amelyet erről a platformról hallottunk.”19 Mihelyt a baloldal meg volt verve és le volt fegyverezve, Sztálin kezdte átvenni az általuk hirdetett politikát: nyomást gyakorolni a parasztokra az iparosítás felgyorsítása érdekében, ily módon gyűjtve össze az eszközöket Buharin és a jobboldal megsemmisítéséhez. A nagy összecsapás a Központi Bizottság 1928. július 10-i ülésén következett be, amikor Buharin azzal érvelt, hogy miközben maguk a kulákok nem jelentenek veszélyt – „géppuskával halomra lőhetjük őket” –, az erőszakos kollektivizálás valamennyi parasztot összefogná a kormánnyal szemben. Sztálin baljós imádsággal szakította félbe: „félelmetes álom, de Isten kegyes!”20 Isten talán igen; de nem a főtitkár. Másnap a megrémült Buharin, szövetségesei, Rikov névleges kormányfő és Tomszkij, a mesterséges „szakszervezetek” vezére nevében is beszélve titkos találkozót tartott Kamenyevvel, és felajánlotta, lépjenek egységfrontra Sztálin megállítása

Hingley, id. mű, 168. Idézi Deutscher, 311. 20 E. H. Carr és W. Davies, Foundations of a Planned Economy (London, 1974), I., 84-85. –(316)– 18 19

érdekében. Most jött rá, mondta, hogy Sztálint elsősorban nem a politika, hanem a puszta hatalom érdekli: „Megfojt bennünket. Elvtelen intrikus, aki mindent alárendel hatalmi étvágyának. Bármikor kész megváltoztatni elméleteit, ha ezzel megszabadulhat valakitől… Valódi Dzsingisz kán!” Úgy látszik, azt hitte, hogy az OGPU vezére, Jagoda átáll hozzájuk; de tévesen volt tájékoztatva.21 Ezen ideges emberek egyikének sem volt meg a számszerű támogatottsága a kulcsfontosságú párttestületekben ahhoz, hogy leszavazzák Sztálint; vagy az eszközeik, képzett fegyveresek személyében, hogy erőszakkal távolítsák el; vagy a képességük és eltökéltségük arra – Sztálinban mindkettő bőségesen megvolt –, hogy intrikával tegyék tönkre. 1929-ben valamennyiüket elintézték: Rikovot leváltották a miniszterelnöki posztról, Tomszkijt a szakszervezetek éléről, s mindkettőjüket, továbbá Buharint arra kényszerítették, hogy nyilvánosan vallják be tévedéseiket (Zinovjev és Kamenyev ezt már megtették). Ezután már tetszés szerint bíróság elé állíthatók és meggyilkolhatók voltak. Sztálin már elkezdte tökéletesíteni a terror dramaturgiáját. Papnövendék korában szerzett élményeit felidézve pártgyűléseket szervezett, amelyeken alaposan elpróbált párbeszéd alakult ki közte és követőinek hada között: Sztálin mérsékletre intett a párt „ellenségeivel” szemben, míg követői ragaszkodtak a szigorú bánásmódhoz. Ily módon, miközben vonakodva kérte Trockij és Zinovjev kizárását, Sztálin azt mondta, korábban ellenezte ezt, de a „becsületes bolsevikok megátkozták”, mert túl engedékenynek tartották. A kórus: „Igen és továbbra is megátkozunk érte.”22 1929 május-júniusban Sztálin megrendezte az első bírósági színjátékot a donyecki szénbányákban dolgozó mérnökök ellen, akiket „szabotázzsal” vádoltak. A forgatókönyvet J. G. Jevdokimov OGPU-tisztviselő, Sztálin egyik kreatúrája írta, a főszereplő az egyik vádlott tizenkét éves fia volt, aki feljelentette apját, és a kivégzését kérte.23 Az OGPU tényleges feje, Menzsinszkij ellenezte a pert, ahogy a Politikai Bizottság egyes tagjai is.24 Ez volt azonban az utolsó alkalom, hogy Sztálin valódi ellenkezésbe ütközött a titkosrendőrségen vagy a biztonsági apparátuson belül. Az év vége felé parancsot adott Jakov Bljumkin OGPU-főtisztviselő kivégzésére, aki az első párttag volt, akit párton belüli bűncselekmény miatt végeztek ki.25

Carr, Foundations, II., 65-66.; Hingley, id. mű, 191.; Deutscher, Stalin, 314.; B. Souvarine, Stalin (London, é.n.), 485. 22 Stalin, Collected Works, X., 191. 23 Eugene Lyons, Assignment in Utopia (London, 1937), 117, 123, 127. 24 Abdurakhman Avtorkhanov, Stalin and the Soviet Communist Party (London, 1958), 28-29. 25 Hingley, id. mű, 197. –(317)– 21

Ezután a perek pontosan úgy folytak, ahogy Sztálin tervezte őket, egészen az utolsó felháborodott tömegjelenetig – mintha csak a szovjet filmrendező, Szergej Ejzenstejn valamelyik gigantikus alkotását másolták volna. Miközben folyt az „ipari párt” pere, a tárgyalóteremben ülő közönség gondosan megtervezett időközönként „Halál a szabotőrökre!” kiáltásokat hallatott, kint az utcán pedig sokezer munkás vonult fel „Halált, halált, halált!”26 kiáltással 1929-re Sztálin a sztakhityesz (kb.: romboló, pusztító, szabotőr – a ford.) sokcélú kifejezést alkalmazta mindenkire, akit likvidálni akart. Mint mondta, „Szabotőrök settenkednek iparunk minden ágazatában. Sokat, bár távolról sem valamennyit már elkaptunk. A burzsoá szabotázs annak a kétségbevonhatatlan jele, hogy a tőkések… erőt gyűjtenek, hogy új támadásokat indítsanak a Szovjetunió ellen.”27 Gyorsan elérkezett arra a pontra, amikor elegendő volt neveket felsorolnia a Központi Bizottság előtt, hogy azonnal megkapja az utasítást: „Letartóztatni, perbe fogni, főbe lőni!”28 Miközben boszorkányüldözésre sarkallt, s felépítette a paranoia és a hisztéria rendszerét, Sztálin az istenített Lenin örököseként saját apoteózisát is szervezte. Juzovkát, Juzovót és Cáricint már 1924-25-ben Sztálinóvá, Sztálinszkká és Sztálingráddá keresztelték át; ám csak az 1929 végén tartott ötvenedik születésnapi ünnepségek idején vette igazán kezdetét nemcsak Sztálin korlátlan személyes uralma, hanem a Sztálin-kultusz a maga lázálomszerű érettségében, olyan elnevezésekkel, mint Sztálinabád, Sztálinaul, Sztáliniri, Sztálino, Sztálinogorszk, Sztálinszk, Sztálin-hegycsúcs, ezek behálózták az egész szovjet birodalmat, és először tűntek fel a sztálinista litániák: Acélember, Bolsevik Kőszikla, Ércnél Keményebb Leninista, Vaskatona, Egyetemes Lángész29 – az uralkodó imádásának ez a formája az egyiptomi fáraókra vezethető vissza. Miközben a szovjet kormány külsőségeiben hieratikusabbá és liturgikusabbá, lényegét tekintve terrorisztikusabbá vált, a szovjet „tudomány” az irracionalitásba lépett át: a „vezető gondolkodókból” szinte vallási csoportok alakultak, akiket váltakozva genetikusoknak, teleologistáknak, mechanicistáknak és dialektikusoknak neveztek – sok más csoport is volt –, s azért harcoltak, hogy elnyerjék Sztálin jóváhagyását a fizikai haladás általuk kidolgozott átfogó elméleteihez.30 Sztálin udvartartásának egyes szakértői nem átallották kijelenteni, hogy az „Acélos Férfiú” vezetésével az emberi akarat mindent képes leküzdeni, s felfüggeszthető minden, amit eddig a természet vagy a gazdaság törvényének tekintettek. Mint egyik közgazdásza, Sz. G. Sumilin

Lyons, id. mű, 372. Stalin, Collected Works, XII., 14. 28 Cohen, id. mű, 372. 29 Hingley, id. mű, 201.; Souvarine, id. mű, 577. 30 Hingley, id. mű, 200. –(318)– 26 27

mondta: „A mi feladatunk nem az, hogy tanulmányozzuk, hanem hogy megváltoztassuk a gazdaságot. Törvények nem kötnek bennünket.”31 Az irracionalitás e háttere előtt, s így felszabadulva bármely gazdasági vagy erkölcsi rendszer uralma alól, vitte végbe Sztálin kolosszális társadalomátalakító kísérletét, az önálló orosz parasztság megsemmisítését. Láttuk, Lenin puccsát a parasztok tették lehetővé; s szembeszállva vele később ők kényszerítik a visszavonulásra, amelyet az Új Gazdasági Tervezés eufémizmussal leplez el. A leninizmus és a NEP folyamatosságának jegyében zúzta szét Sztálin 1924 és 1928 között a baloldalt. Most azonban elérkezett az idő, hogy rettenetes bosszút álljon azon a falusi sokaságon, amely olyannyira megalázta a szovjethatalmat. Annak, amit Sztálin most tett, semmiféle elméleti alapja nem volt a marxizmusban, vagy bármi másban. Volt viszont bizonyos rémületes logikája. A társadalmiasodó államban nincs megállás: vagy előre kell haladnia, vagy hátrafelé. Ha nem halad előre, az árucsere és felhalmozás alapvető emberi ösztöneit kifejező piaci rendszer ereje akkora, hogy mindig újból a felszínre bukkan, s ismét megjelenik a kapitalizmus. Az embrionális szocialista állam ekkor összeomlik. Amennyiben a szocializmusnak előre kell haladnia, szorgalmaznia kell a nagyszabású iparosítást. Emiatt több élelmiszerre van szükség a munkások számára, meg arra, hogy legyen mit exportálni a tőkebefektetésekhez szükséges pénz megszerzése érdekében. Röviden, a szocialista fejlődés árát a parasztoknak kell megfizetniük. Mivel pedig erre önként nemigen hajlandók, egyre nagyobb méretekben kell erőszakot alkalmazni velük szemben, míg sikerül megtörni az akaratukat, s megadják, amit kívánnak tőlük. Ez a szocialista hatalomnak az a keserű logikája, amelyet az 1920-as években Sztálin megértett: nincs szilárd nyugvópont a kapitalizmushoz való visszatérés és a korlátlan erőszak alkalmazása között.32 Ez a logika baljós ellenpontja annak, ahogy Sztálin sorban megsemmisítette bal- és jobboldali ellenfeleit. Trockij, Zinovjev és Kamenyev mindig is állították, hogy a parasztok önként sohasem fognak elegendő élelmiszert szolgáltatni, ezért kényszeríteni kell őket, sőt ha kell, szétzúzni. Sztálin azzal az ürüggyel távolította el őket, hogy a „parasztság kifosztását” tervezték, noha az „a munkásosztály szövetségese”, és nem helyezhető „fokozódó nyomás” alá.33 1927-ben azonban gyenge volt a termés, s ez volt a pillanat, amikor működni kezdett a szocializmus logikája. A parasztok minden élelmet felhalmoztak, amijük csak volt; nem akarták elfogadni a kormány által kínált papírpénzt, amiért az égvilágon semmit sem tudtak Schapiro, Communist Party, 368. Kolakowski, id. mű, III., 25 skk. 33 Stalin, Collected Works, VIII., 142.; Carr, Foundations, I., 28-29. –(319)– 31 32

vásárolni. Ezzel összeomlott a lenini kompromisszum, amelynek alapja az volt, hogy a 76,7 millió „középparasztot” és a 22,4 millió „szegényparasztot” kell támogatni az 5 millió kulákkal szemben (valójában persze az ilyen megkülönböztetések csak papíron léteztek: valamennyi paraszt gyűlölte a kormányt).34 1928 januárjában, amikor nem volt élelem a városokban, leállt a gabonaexport, és egyre nagyobb valutahiány lépett fel, Sztálin megindította az első támadást a parasztok ellen: 30 ezer felfegyverzett pártmunkást küldött vidékre, megismételve az 1918-ban alkalmazott kényszerítéses eljárást. Azonnal híre ment az atrocitásoknak, amelyeket olyan frázisokkal lepleztek el, mint „versengés a gabonabegyűjtő szervezetek között”, „sajnálatos eltérések a szovjet törvényességtől”, „visszaesés a hadikommunizmus módszereihez”, „adminisztratív hibák”, stb. Baljósabb volt Sztálin szószólóinak törekvése, hogy egy kalap alá vegyék az összes parasztot. Molotov „ingatag középparasztokról” beszélt, Mikojan azzal vádolta a „szegényparasztokat”, hogy „kulák befolyás alatt állnak”. 1928ban mintegy ezernégyszáz, parasztok által elkövetett „terrorcselekedetről” számoltak be (azaz arról, hogy ellenálltak, amikor fegyveres erővel akarták elvenni tőlük az élelmet). Az egyik, puskával elfogott kulák gúnyosan jegyezte meg: „ez az osztályharc.” A nácik által lefoglalt, majd később nyilvánosságra hozott szmolenszk-körzeti irattári feljegyzésekből, a meg nem szűrt hivatalos dokumentumok révén betekintést nyerhetünk a parasztság haláltusájának forrongó katlanába. Sztálin első ízben alkalmazta a „likvidálni” kifejezést, „a tőkés elemek első komoly hadjáratára vidéken… a szovjethatalom ellen”. Bárki, tette hozzá cinikusan, aki azt gondolja, hogy a politika ilyen kellemetlenségek nélkül is megvalósítható, az „nem marxista, hanem bolond”.35 A parasztok viszont, mivel ellopták tőlük az élelmet, kevesebbet vetettek, és az 1928-as termés még rosszabb lett. 1928 őszére Sztálinnak már égetően szüksége volt külföldi valutára – amit egy egészen más forrásból is tudunk: titokban nagy mennyiségű orosz műkincset adott el Nyugaton. A leningrádi Ermitázs egyik kurátora, Tatjana Csernavin szerint 1928 novemberében azt az utasítást kapták, hogy a „legrövidebb időn belül »szociológiai alakzatok szerint« szervezzük át az Ermitázs egész gyűjteményét…, s darabokra szedjük szét a több mint száz év alatt létrehozott gyűjteményt.”36 A festményeket világszerte milliomosoknak adták el. A legnagyobb vásárló Andrew Mellon volt, aki 1930-31-ben

Adatokra lásd Carr, Foundations, I., 120-121. M. Fainsod, Smolensk under Soviet Rule (London, 1958), 46.; Stalin, Collected Works, XI., 44-45, 48. 36 Tatiana Chernavin, Escape from the Soviets (London, 1933), 37. –(320)– 34 35

6.654.053 dollárért összesen huszonegy képet vásárolt, köztük öt Rembrandtot, egy Van Eycket, két Frans Halst, egy Rubenset, négy Van Dyckot, két Raffaellót, egy Velazquezt, egy Botticellit, egy Veronesét, egy Chardint, egy Tizianót és egy Peruginót – valószínűleg ez volt minden idők legnagyobb zsákmánya, méghozzá elég olcsó áron. Az összes kép a washingtoni National Gallerybe került, amelyet gyakorlatilag Mellon hozott létre. A korszak abszurditásai közé tartozik, hogy miközben az értelmiség adóelkerülésért kárhoztatta Mellont, és a szovjet tervgazdaság zökkenőmentes működését az amerikai összeomlással állította szembe, maga Mellon a szovjet vezetés nagy megszorultságát titokban arra használta fel, hogy megalapozza az egyik legnagyszerűbb amerikai közgyűjteményt.37 Mellon vásárlása inak dollárértéke önmagában az USA-ba irányuló hivatalos szovjet export egyharmadát tette ki. További, ám már félelmetesebb abszurditás, hogy Sztálint végül a sikeres amerikai vállalkozás győzte meg arról, hogy sutba dobja addigi bágyatag stratégiáját; immár nem az önálló parasztoktól próbálta meg kicsikarni a szükséges gabonát, hanem valamennyiüket erőszakkal terelte be a kollektív gazdaságokba. Addig Sztálin mindig tagadta, hogy különbség lenne közös gazdaságok és szövetkezetek között, a közös gazdaságokat csupán „a termelőszövetkezetek legfejlettebb típusának” nevezve38, amelyek ennélfogva önkéntes intézmények. 1928-ban azonban hírt kapott a Montana állambeli nagy Campbell-farmról, amely több mint 30 ezer hektáros területével a világ legnagyobb gabonatermelő nagyüzeme volt.39 Elhatározta, hogy ilyen hatalmas „gabonagyárakat” létesít Oroszországban is. Az egyik ilyen, 150 ezer hektáros üzemet ugyanebben az évben hozta létre a Kaukázusban. Az üzemet 300 traktorral látták el, és a traktor (a faekével ellentétben, amelyből 1927-ben még mindig öt és félmilliót használtak Oroszországban) Sztálin számára éppúgy a jövő szimbóluma lett, mint a villamosítás Lenin számára. Megparancsolta embereinek, hogy traktorellenes kampánnyal vádolják meg a kulákokat, akik állítólag rémhíreket terjesztenek arról, hogy „az Antikrisztus acéllovon érkezik a Földre”, hogy a benzingőz „megmérgezi” a termőföldet és a Volgát, mondván: „A traktor mélyre szánt, a föld kiszárad”. Valójában azonban éppen a gazdag parasztok voltak azok, akik, mihelyt megengedhették maguknak, traktort vásároltak. Sztálin viszont a „traktoroszlopokat” és „gépállomásokat” erőltette a kollektivizált mezőgazdaságban, s ez arra vezetett, amit egy független megfigyelő „a gépekkel való nemtörődöm bánásmódnak” nevezett az államosított mezőgazdaságban, aminek nyomán Robert C. Williams, „The Quiet Trade: Russian Art and American Money”, Wilson Quarterley, 1979 tél. 38 Stalin, Collected Works, XI., 90. 39 Carr, Foundations, I., 201. –(321)– 37

„működésképtelen traktorok flottája tarkítja az orosz tájat”.40 Mindez jellemző volt Sztálin tudatlanságára azt illetően, hogy valójában mi történik a vidéki Oroszországban ebben a tudatlanságban természetesen annak idején Lenin is osztozott. Hruscsov szerint „Sztálin elkülönült a néptől, és sohasem mozdult ki Moszkvából… 1928 januárjában látott utoljára falut.”41 A paraszti gazdaságok kollektivizálásának 105 millió emberre kiterjedő hatalmas műveletét Sztálin a Kremlben levő dolgozószobájából irányította. Nem mintha az egészet tudatosan és ésszerűen tervezték volna meg. Éppen ellenkezőleg. Mindig is vitathatatlannak tartották, hogy a parasztokat nem lehet erőszakkal állami gazdaságokba kényszeríteni. Ennek alapja Engels kijelentése volt, amelyet A parasztkérdés Franciaországban és Németországban című művében tett 1894-ben: „Az államhatalom megszerzése után nem tervezzük a kisparaszti gazdaságok erőszakos kisajátítását.” Lenin gyakran idézte ezt a részt. Még Trockij is „megegyezésről”, „kompromisszumról” és „fokozatos átalakulásról” beszélt. A Pravda még 1929. június 2-án is hangsúlyozta: „Sem terror, sem kuláktalanítás, hanem szocialista offenzíva a NEP nyomdokain.”42 Az erőszakos kollektivizálásra vonatkozó döntés hirtelen, bármifajta nyilvános vita nélkül 1929 utolsó heteiben született. Jellemzően arra a módra, hogy az utópia hajszolása a hatalmon lévők maroknyi csapatát arra vezeti, hogy durván nekirontsanak egy évszázadok során kialakult társadalmi berendezkedésnek, az emberekkel hangya módjára bánjanak, akiknek egyszerűen letapossák a fészkét. Sztálin előzetes figyelmeztetés nélkül „átfogó kulákellenes offenzívára” szólított fel: „El kell taposnunk a kulákokat, mint osztályt meg kell semmisítenünk őket… Olyan keményen kell lecsapnunk a kulákokra, hogy többet ne legyenek képesek felemelni a fejüket… Nyílt harcban kell megtörnünk ennek az osztálynak az ellenállását.” 1929. december 27-én, Keresztelő Szent János ünnepén háborút hirdetett. Likvidáljuk a kulákokat mint osztályt!” jelszóval.43 Ezzel több mint három évvel Hitler hatalomra kerülése és tizenkét évvel a „végső megoldás” meghirdetése előtt zöld utat kapott a népirtás politikája. A kollektivizálás olyan katasztrófa volt, amelyet a németországi harmincéves háború óta nem ismert a parasztság. A fő szervező az OGPU volt, de minden egyéb kéznél lévő eszközt is felhasználtak. A szegényebb parasztokat arra buzdították, hogy fosszák ki a mindenükből kiforgatott kulákok otthonait, s űzzék ki őket a mezőkre. A kulák kifejezéssel azonban

M. Hindus, Red Bread (London, 1931), 335.; Carr, id. mű, 223. T. H. Rigby (szerk.), The Stalin Dictatorship: Khruschev’s ‘Secret Session’ Speech and Other Documents (Sidney, 1968). 42 Carr, Foundations, I., 283. 43 Deutscher, Stalin, 320.; Stalin, Collected Works, XII., 170. –(322)– 40 41

rövidesen minden olyan parasztot jelöltek, aki tevékenyen szállt szembe a kollektivizálással, márpedig egész paraszti közösségek tanúsítottak kétségbeesett ellenállást. Katonai és rendőri egységek vették körül őket, olyan módszereket használva, amelyeket Hitler a zsidók összefogásához vett át, majd legéppuskáztak, illetve teherautókon deportáltak mindenkit. Az Oroszországban utazgató Deutscher egy OGPU-ezredessel találkozott, aki zokogva mondta neki: „Régi bolsevik vagyok. Dolgoztam a cárellenes földalatti mozgalomban, majd harcoltam a polgárháborúban. S mindezt azért tettem volna, hogy most géppuskákkal vegyek körül falvakat, s az embereimnek megparancsoljam, hogy válogatás nélkül tüzeljenek a parasztok tömegébe? Nem, nem, nem!”44 A nagy erőszakhullám 1929 végén indult meg, és február végéig tartott, amikorra a kollektivizált háztartások aránya mintegy 30%-ra ugrott. Az ellenállás méreteitől megzavarodva Sztálin a Pravda 1930. március 2-i számában megjelent cikkében hirtelen stratégiát váltott: „Erőszakkal nem lehet közös gazdaságokat létrehozni – ez ostoba és reakciós módszer volna.” Ám erre a közös gazdaságok fele néhány héten belül a feloszlásra szavazott; nyár elejére Sztálin ezért ismét újra kezdte az „ostoba és reakciós” erőszakpolitikát, ezúttal azonban következetesen végig is vitte.45 Az eredményről a nagy marxista tudós, Leszek Kolakowski azt mondta, hogy „valószínűleg a legnagyobb hadművelet, amelyet állam valaha folytatott saját polgárai ellen.”46 Még ma sem ismeretes a rendszer által kivégzett parasztok száma, talán még akkor sem derül fény rá, ha a tudósok valaha is hozzáférnek a szovjet levéltári anyagokhoz. Churchill elmondása szerint 1942 augusztusában Moszkvában Sztálin hűvösen annyit jegyzett meg neki, hogy „tízmillió parasztot »intéztek el«„.47 Szakértői becslés szerint, az OGPU által kivégzett vagy harcban megölt parasztokon kívül mintegy 10-11 millió embert vittek el az európai Oroszország északi részébe, Szibériába és Közép-Ázsiába; egyharmaduk lágerekbe, egyharmaduk belső száműzetésbe került, a fennmaradó egyharmadot út közben kivégezték vagy meghalt.48 A megmaradt parasztokat megfosztották kicsinyke tulajdonuktól, és a „búzagyárakba” toloncolták őket. Nehogy a városokba meneküljenek, bevezették a belső útlevelek rendszerét, és bármilyen, hivatalos engedély nélküli lakhelyváltoztatást börtönbüntetéssel sújtottak. Parasztok egyáltalán

Deutscher, Stalin, 325., 1. lábjegyzet. Lewin, id. mű, 514. 46 Kolakowski, id. mű, III., 38. 47 Winston Churchill, The Second World War, 12 kötet (London, 1964), VIII., 78. 48 S. Swianiewicz, Forced Labour and Economic Development: an Inquiry into the Experience of Soviet Industrialization (London; 1965), 123.; Lewin, id. mű, 508. –(323)– 44 45

nem kaphattak útlevelet. Ily módon ugyanolyan röghözkötöttekké (glebae adscripti) váltak, mint amilyenek a Római Birodalom utolsó szakaszában, vagy a feudális jobbágyság időszakában voltak. A rendszer kegyetlenebb volt, mint a cári önkényuralom legsötétebb időszakaiban, s csak az 1970-es években enyhítettek rajta.49 Az eredmény előrelátható volt: „a történelem talán egyetlen ember előidézte éhínsége”.50 A parasztok nem szolgáltatták be a gabonát, inkább elégették. Tönkretették a berendezéseket. Leöltek 18 millió lovat, 30 millió szarvasmarhát (a teljes állomány 45%-át), 100 millió birkát és kecskét (a teljes állomány kétharmadát). Az állattenyésztés még a hivatalos szovjet történetírás adatai szerint is 1933-ban csak az 1913-as szint 65%-át érte el, az igavonó állatok 50%-a hullott el, és a teljes vonóerő, a traktorokat is beleértve csak 1935-re haladta meg az 1928-as szintet.51 Az 1932-33-as éhínség ellenére Sztálinnak sikerült némi gabonát exportálnia, aminek árából ki tudta fizetni a behozott gépi berendezéseket, beleértve új hadiüzemeinek berendezéseit. Az orosz életekben mért ár megdöbbentő volt. Joszif Gyadkin „A nemtermészetes halálozások értékelése a szovjet népességben 1927 és 1958 között” című demográfiai tanulmánya szerint, amelyet az 1970-es évek végén szamizdat-formában terjesztettek, a kollektivizálás és az „osztályok megszüntetése” időszakában, 1929 és 1936 között 10 millió férfi, nő és gyermek pusztult el nemtermészetes halállal.52 Az akkoriban a lakosság háromnegyedét alkotó szovjet parasztság visszafeudalizálása végzetes hatással járt a végrehajtásban közreműködő kommunista tömegekre. Mint Kolakowski megjegyzi: „Az egész párt kínvallatók és elnyomók szervezetévé vált. Senki sem maradt ártatlan, a társadalom leigázásában minden kommunista cinkosságot vállalt. A párt így újfajta erkölcsi egységre tett szert, s elindult egy olyan úton, amelyről nem volt visszatérés.”53 Pontosan ugyanez történik majd néhány évvel később a német nemzetiszocialistákkal: Sztálin volt az, aki megmutatta a követendő utat Hitlernek. A pártban mindenki tudta, mi történik. Magánbeszélgetésekben Buharin ugyan dörmögött amiatt, hogy „teljesen

Kolakowski, id. mű, III., 39. Robert Conquest, The Great Terror: Stalin’s Purge of the Thirties (London, 1969), 22. 51 Deutscher, Stalin, 325.; Roy Medvedev, Let History Judge: the Origins and Consequences of Stalinism (New York, 1971), 90-91.; a számadatok forrása: Isztorija SzSzSzR (1964), 5. sz., 6. 52 Lásd a „Revising Stalin’s Legacy” című összefoglaló cikket, Wall Street Journal, 1980. július 23.; M. Msksudov, „Pertes subies par la population de l’URSS 1918-1958”, Cahier du monde russe et sovietique, 1977 március. 53 Kolakowski, id. mű, III., 43. –(324)– 49 50

védtelen férfiak, nők és gyermekek tömeges megsemmisítése” a párt tagjait hozzászoktatja az erőszakhoz és a vak engedelmességhez, egy „szörnyű gépezet fogaskerekeivé” alakítva át őket.54 Olyan személy azonban, aki nyíltan tiltakozott Sztálinnál, csak egyetlenegy volt. Második felesége, Nagyezsda két kisgyermekével, Vaszilijjal és Szvetlánával 1926-ban elhagyta Sztálint. Az rábeszélte, hogy térjen vissza, ám figyeltette az OGPU-val, s amikor a felesége emiatt panaszt tett, kinyomoztatta az informátorait, és börtönbe záratta őket. 1932. november 7-én Nagyezsda tanúk előtt hevesen tiltakozott Sztálinnál a parasztok elleni bánásmód miatt, majd hazament, és főbe lőtte magát. Ez már a második családi dráma volt – első fia, Jakov, kétségbeesésében 1928-ban öngyilkosságot követett el –, és Szvetlána később ezt írta: „Azt hiszem, anyám halála, amelyet személyes árulásnak tekintett, az emberi melegség utolsó maradványaitól is megfosztotta a lelkét.”55 Válaszul Sztálin megbízta az OGPU-t, hogy vegye át háztartása irányítását; a szervezet vette fel és képezte ki szolgáit, felügyelte a felszolgált étkeket, és ellenőrzött mindenkit, aki be akart jutni Sztálinhoz.56 Sztálin ezután nem a szokásos kormányzati vagy pártszerveken keresztül fejtette ki tevékenységét, hanem személyes titkársága révén, amely a régi Titkárság kinövése volt; ezáltal a hivataloson belül egy másik, Különleges Állambiztonsági Titkos Politikai Ügyosztály néven személyes titkosrendőrséget hozott létre.57 Ily módon begubózva sérthetetlennek érezte magát; kétségtelenül mások is annak érezték őt. Bár Oroszország 1932-ben annyira kétségbeesett állapotban volt, hogy Sztálin rendszere közel járt az összeomláshoz, miként Leniné is 1921 elején, senki még csak a közelébe sem jutott, hogy megölje. Ami a tervezést illeti, amelyet modellként kínáltak a világnak, az minden lényegi vonását tekintve papírgyakorlat volt. 1928-tól a mai napig egyik számadatát sem igazolták független források. A nem kormányzatfüggő számvevőszéki ellenőrzés, amely a törvény uralma alatt minden alkotmányos állam lényeges része, a Szovjetunióban nem létezik. Az első ötéves terv körül kezdettől fogva volt valami megfoghatatlanság. 1928 novemberében a Központi Bizottság hagyta jóvá, hivatalosan 1929 májusában fogadták el, majd 1928 októberéig visszamenőleg nyilvánították érvényben levőnek! Mivel 1929 végétől kezdve a mezőgazdaság

Cohen, id. mű, 364. Alexander Orlov, The Secret History of Stalin’s Crimes (London, 1954), 317318.; Lexander Barmine, One Who Survived (New York, 1945), 256, 264.; Svetlana Alliluyeva, Twenty Letters to a Friend (London, 1967), 351. 56 Svetlana Alliluyeva, Only One Year (New York, 1969), 143. 57 Wolfgang Leonhardt, Kreml ohne Stalin (Köln, 1959), 95.; Nicolaevsky, id. mű, 93-94. –(325)– 54 55

kollektivizálását elrendelő hirtelen döntés miatt az egész országban felfordulás uralkodott, az 1928-as terv (feltéve, hogy valaha létezett) tökéletesen lényegtelenné vált. 1933 januárjában, abban a hónapban, amikor Hitler hatalomra került, Sztálin mégis hirtelen bejelentette, hogy a tervet négy és fél év alatt teljesítették, és sok tekintetben „maximálisan túlteljesítették”.58 A terv, amelyet a művelt nyugati társadalomnak civilizációs mintaként mutattak be, valójában barbár képzeletszülemény volt. Oroszország gazdag ország, sehol a világon ilyen gazdaságban és változatosságban nem fordulnak elő a legkülönbözőbb nyersanyagok. A szovjet rendszer szaporodó lakosságot és gyorsan növekvő ipari alapokat örökölt. Mint a vilmosi Németország megsejtette, semmi sem képes megakadályozni Oroszországot abban, hogy a világ egyik legnagyobb, s rövidesen a legnagyobb ipari hatalma legyen. Lenin, s még inkább Sztálin politikája – vagy inkább a politikának kiadott sietős fortélyok – összességükben lelassították a kikerülhetetlen bővülést, ahogy óriási mértékben, s ebben az esetben állandó jelleggel tették tönkre a virágzó orosz mezőgazdaságot. Haladás mégis történt. Nagy beruházások fejeződtek be: a Dnyepergát 1932-ben, a sztálingrádi traktorgyár, a magnyitogorszki acélmű az Urálban, a kuznyecki medence bányái Szibériában, a Balti-Fehér-tengeri csatorna és sok más. Néhányat, például a csatornát, teljesen vagy részben rabmunkával építettek fel. Mint láttuk, a politikai rabok felhasználása már a lenini rendszerhez is hozzátartozott – bár kezdetben csak kis méretekben –, az első hónapoktól kezdve. Sztálin alatt a rendszer bővült, először lassabban, majd félelmetes sebességgel. Mihelyt 1930-33-ban elindult az erőltetett kollektivizálás, a koncentrációs táborok népe 10 milliósra duzzadt, s 1933 eleje után jóval a Sztálin halála utáni időszakig sohasem esett e szám alá. A rendszeresen, nagy tömegben rabmunkát alkalmazó iparágak közé tartozott az aranybányászat, az erdőgazdálkodás, a szénbányászat, az iparosított mezőgazdaság és a szállítás – különösen csatornák, vasutak, repülőterek és utak építése. Az OGPU pontosan úgy tárgyalt különböző kormányzati szervekkel a rabmunka alkalmazásáról, ahogy később a náci SS szállított ilyen munkaerőt a Kruppnak, az I. G. Farbennak és más német cégeknek. A nagy Balti-Fehér-tengeri csatorna építéséhez, amely Sztálin egyik kirakatdarabja volt, 300 ezer rabmunkást alkalmaztak.59 A rabmunka a lenini időszaktól eltérően már nem marginális szerepet játszott; a sztálinista

58 59

Stalin, Collected Works, XIII., 161-215. Borys Lewytzkyj, Die rote Inquisition: die Geschichte der sowjetischen Sicherheitsdienste (Frankfurt, 1967), 76. –(326)–

gazdaság fontos és szerves részévé vált: az OGPU Szibéria és Közép-Ázsia nagy területeit tartotta igazgatása alatt.60 A halálozási arány a totalitárius kényszermunka-táborokban német becslés szerint körülbelül 10% volt.61 Oroszországban ez a szám valószínűleg magasabb volt, mert igen sok tábort az északi-sarki és a szubarktikus területre telepítettek. Mindenesetre 1929 és 1933 között a párton kívüli munkások körében zajlott számtalan letartóztatás egyik fő oka a tábori munkaerő-ellátás fenntartása volt. Időnként előfordultak gondosan színre vitt kirakatperek is, például az 1931 márciusában rendezett mensevik-per, vagy a Metro-Vickers mérnökeinek pere 1933 áprilisában. Ezekre a nagy visszhangot kiváltó eseményekre, amelyek egy sor olyan ördögi összeesküvés meglétére világítottak rá, melyek csupán kicsiny részét alkották a rendszer és az orosz nép elleni óriási összeesküvésnek, azért volt szükség, mert általuk teremtődött meg az idegengyűlölet és a hisztéria, amelyek nélkül a sztálini állam egyáltalán nem lett volna képes fennmaradni. Ezek azonban természetesen csak kis részét alkották a folyamatnak, mintegy a nyilvánosság előtt igazolták az országszerte soha nem látott mértékben zajló letartóztatásokat és emberek eltűnését. A legtöbb „perről” be sem számoltak, bár gyakran népes csoportok voltak érintve, akiket foglalkozásuk szerint vontak össze. Sokakat egyáltalán nem állítottak bíróság elé. Az őrizetbevételek önkényes mivolta lényeges volt annak a félelemteli légkörnek a megteremtéséhez, amely a munkaerőszükséglet kielégítése után a második fő indítéka volt a párton kívüli terrornak. Az OGPU egyik tagja a Manchester Guardian moszkvai tudósítójának elismerte, hogy ártatlan embereket vesznek őrizetbe – különben senki sem félne. Szerinte, ha csak meghatározott vétségek miatt vennék őrizetbe az embereket, mindenki más biztonságban érezné magát, és árulásra vetemedhetne.62 Ettől eltekintve azonban sok esetben semmiféle logikát vagy értelmet nem lehetett találni a letartóztatások mögött. Egy régi bolsevik egy energiaügyi szakértő esetét beszéli el, akit tizennyolc hónapon át fogva tartottak, halálra ítélték, majd kegyelmet kapott, táborba küldték, szabadon engedték, rehabilitálták és végül kitüntették mindezt nyilvánvalóan teljesen ok nélkül.63 A letartóztatottak túlnyomó többsége azonban élete hátralévő részét táborban töltötte. A külvilágban alig vették észre a sztálini zsarnokság méreteit – tulajdonképpen még a létezését sem. A legtöbb oroszországi utazó vagy kereskedni vágyó üzletember volt, aki egyáltalán nem kívánta kifogásolni Hingley, id. mű, 214. Albert Speer, The Slave State (London, 1981), 303. 62 Muggeridge, id. mű, I., 234-235. 63 Victor Serge, Memoirs of a Revolutionary (New York, 1963), 250. –(327)– 60 61

vagy bírálni, ami nem tartozott rá, vagy értelmiségi, aki bámulni, vagy még inkább hinni jött. Ha a kereszténység hanyatlása a modern politikai fanatikust teremtette meg – bűneivel együtt –, akkor a vallásos hit elpárolgása a művelt emberek között olyan légüres teret hozott létre a nyugati értelmiségiek tudatában, amelyet evilági babonák könnyen ki tudtak tölteni. Más magyarázat nincs arra a hiszékenységre, amellyel a tények értékeléséhez szokott tudósok és a társadalom tanulmányozására és bírálatára felesküdött írók egy az egyben fogadták el a legdurvább sztálinista propagandát. Hinni akartak, azt akarták, hogy csapják be őket.64 Amabel Williams-Ellis például bevezetést írt a fehér-tengeri csatorna építéséről szóló könyvhöz, amely építkezést Alekszandr Szolzsenyicin később oly szívfacsaróan írt le. Itt a következő mondat szerepel: „Ennek a bonyolult mérnöki munkának a kivitelezése, őserdők közepén az állam tízezernyi ellensége által, akiknek csak harminchét OGPU-tiszt segített – vagy akikre, mondjuk felügyeltek? –, az egyik legizgalmasabb történet, amely nyomtatásban napvilágot látott.” Sidney és Beatrice Webb ugyanerről a vállalkozásról ezt mondták: „Kellemes arra gondolni, hogy hivatalos helyen a legmelegebben üdvözölték az OGPU sikerét, nemcsak a nagy mérnöki diadal létrejöttéért, hanem mert diadalmas példát nyújtottak az emberi újjászületésre is.” Harold Laski dicsérte a szovjet börtönöket, mert lehetővé teszik, hogy az elítéltek „teljes és önbecsülésben folyó életet” éljenek; Anna Louise-Strong feljegyezte: „A munkatáborok Szovjetunió-szerte nagy megbecsülésnek örvendenek, mint olyan helyek, ahol emberek tízezrei térnek jó útra.” „Annyira közismert és hatékony az emberi lények újjáformálására irányuló szovjet módszer – tette hozzá –, hogy a bűnözők néha azért folyamodnak, hogy őket is fogadják be a táborokba.” Míg Nagy-Britanniában, írta George Bernard Shaw, valaki emberi lényként lép be a börtön kapuján, és bűnözőként távozik, addig Oroszországban „bűnözőként lép be, és csak azért jön ki nehezen normális emberként, mert alig lehet távozásra bírni. Amennyire ki tudtam deríteni, addig maradhatnak, amíg jólesik.”65 Az 1932-es éhínségről, amely az orosz történelemben a legszörnyűbb volt, gyakorlatilag egyáltalán nem számolnak be. Az éhínség tetőpontján az Oroszországba látogató Julian Huxley biológus úgy találta, hogy „a testi és általános egészségi állapot meglehetősen meghaladja az angliai szintet”. Paul Hollander, Politikai zarándokok. Nyugati értelmiségiek utazásai a Szovjetunióba, Kínába és Kubába 1928-1978 között (Budapest, 1996), 4. fejezet. 65 Amabel William-Ellis, The White Sea Canal (London, 1935); Sidney és Beatrice Webb, Soviet Communism: a New Civilization? (London, 1935); Harald Laski, Law and Justice in Soviet Russia (London, 1935); Anna Louise Strong, This Soviet World (New York, 1936); G. B. Shaw, The Rationalization of Russia (London, 1931); Szolzsenyicin beszámolója a csatornáról A Gulágszigetcsoport II. kötetében található. –(328)– 64

Shaw közvetlenül az orosz határ átlépése előtt kidobta a vonatablakon élelmiszertartalékát, mert meg volt győződve arról, hogy „Oroszországban nincs élelmiszerhiány”. „Hol van itt élelmiszerhiány?”, kérdezte, körbetekintve a moszkvai Metropol Szálló csak külföldieknek fenntartott éttermében.66 Ezt írta: „Sztálin alatt oly mértékben javult az ellátás, ami tíz évvel ezelőtt még lehetetlennek látszott, ennek megfelelően leveszem előtte a kalapomat.” Shaw és útitársa, Lady Astor azonban tudtak a politikai foglyokról, hiszen az utóbbi kegyelmet kért Sztálintól egy asszony számára, aki Amerikában élő férjéhez akart utazni (Sztálin azonnal átadta az OGPUnak), s megkérdezte tőle: „Meddig folytatják még az emberek meggyilkolását?” Sztálin válaszára: „ameddig szükséges”, a lady témát váltott, s megkérte, segítsen neki orosz dajkát keresni gyermekei számára.67 Mai szemmel különös olvasni a Sztálinra vonatkozó, 1929 és 1934 között készült értékeléseket. H. G. Wells „sohasem találkozott nála nyíltabb, tisztességesebb és becsületesebb emberrel.… senki sem fél tőle, és mindenki megbízik benne”. A Webb-házaspár szerint kevesebb hatalma van, mint egy amerikai elnöknek, s csupán a Központi Bizottság és a pártelnökség utasításait hajtja végre. Hewlett Johnson, Canterbury érseke úgy írja le, mint aki „a demokrácia új és szokatlan útjaira vezeti népét”. Joseph E. Davies amerikai nagykövet arról számol be, hogy „ragaszkodik az alkotmány liberalizálásához”, és „valóban titkos és általános választásokat” tervez. „Barna szeme rendkívüli bölcsességet és gyengédséget sugall – írta. – A „gyerekek szeretnek az ölében ülni, a kutyák pedig felnéznek rá.” Emil Ludwig, a híres népszerű életrajzíró olyan embernek találta, akire „szívesen rábíznám a gyermekeim nevelését”. J. D. Bernal, az orvos egyaránt dicsérte benne „valamennyi probléma mélységesen tudományos megközelítését” és „a mély érzésekre való képességet”. Sztálin – mondta Pablo Neruda chilei költő – „az elvek jószándékú embere”; „jóindulatú és lángeszű férfiú” – visszhangozta az érsek.68 E dicshimnuszok némelyike magyarázható korrumpálással, hiúsággal vagy pusztán ostobasággal. Daviest, aki a sztálini Oroszország természetét illetően folyamatosan félretájékoztatta a kormányát, tulajdonképpen megvesztegette a szovjet rendszer, mert lehetővé tette, hogy a piaci árnál olcsóbban vásároljon ikonokat és kelyheket magángyűjteménye számára.69 Malcolm Muggeridge találóan jellemzi Anna Louise-Strongot: „hatalmas

Julian Huxley, A Scientist Among the Soviets (London, 1932), 67.; Lyons, id. mű, 430.; Shaw, id. mű, 28. 67 Hesketh Pearson, GBS: a Full-Length Portrait (New York, 1942),329-331. 68 Wells, Autobiography, 799-807.; egyéb hivatkozásokra lásd Hollander, id. mű. 69 Williams, id. mű. –(329)– 66

termetű nő, kivörösödött arccal, dús fehér hajjal és olyan túláradó ostobasággal az arckifejezésében, hogy az már egyfajta különös szépséggel ér fel.”70 Nyilvánvalóan az öncsalás volt a legjelentősebb tényező abban, hogy a sikertelen önkényuralmat megvalósulóban levő utópiának állították be. De tudatos csalásról is szó van olyan férfiak és nők részéről, akik idealistáknak gondolták magukat, s abban az időben őszintén hitték, hogy a módszeres félretájékoztatással és hazudozással valamilyen magasabb emberi célt szolgálnak. Ha a Nagy Háború a maga sohasem látott erőszakos cselekményeivel brutálissá tette a világot, akkor a Nagy Válság azzal rontotta meg, hogy korlátozni látszott az emberiség előtt álló választási lehetőségeket, s azokat szélsőségesen ellentétes formában tüntette fel. A harmincas évek a heroikus hazugság korszaka volt, legjobban díjazott értéke a szenteskedő képmutatás. A megkínzott sztálini Oroszország volt ennek a szentesített hamisításnak az elsődleges haszonélvezője. A csalás mezején folytatott versengés még kiélezettebbé vált, amikor a hitleri Németország képében Sztálinnak halálos vetélytársa támadt. A csalás eleme tulajdonképpen a totalitarizmus kommunista és fasiszta formái közötti vetélkedés lényegéhez tartozott. Ezek a formák a történelmi fejlődés folyamatában szervesen kapcsolódtak egymáshoz. Ahogy a háború tette lehetővé, hogy Lenin erőszakkal magához ragadja a hatalmat, és a német „hadiszocializmus” látta el gazdaságpolitikával, úgy a lenini állam puszta létezése a közélet minden oldalának egypárti ellenőrzésével és a rendszerré tett erkölcsi relativizmussal mintát kínált mindazoknak, akik gyűlölték a liberális társadalmat, a parlamenti demokráciát és a törvény uralmát. Utánzásra csábított, és félelmet gerjesztett; s akik legjobban féltek tőle, leginkább azok hajlottak rá, hogy utánozzák módszereit, miközben létrehozták saját védelmi ellenmintáikat. A baloldali totalitarizmus jobboldali totalitarizmust szült; a kommunizmus és a fasizmus volt az üllő és a kalapács, mely darabokra zúzta a liberalizmust. Sztálin önkényuralmának létrejötte a romlás dinamikájának nem a milyenségét, csupán mértékét változtatta meg. Mert Sztálin „csupán a kései Lenin volt nagy méretekben”. A mérték megváltozása mindazonáltal már a puszta nagyságrend miatt is fontos volt. A letartóztatások, a börtönök, a táborok, a társadalomátalakítás méretei, brutalitása és erőszakos mivolta – korábban ilyesmivel senki sem találkozott, még elképzelni sem volt képes. Az ellenmodell ezért még nagyravágyóbb volt; a félelem pedig, amely létrejöttéhez vezetett, erősebb. Ha a leninizmus szülte Mussolini fasizmusát, akkor a náci Leviatánt a sztálinizmus tette lehetővé. Hitler 1924 végén szinte pontosan akkor került ki a landsbergi börtönből, amikor Sztálin befejezte Trockij politikai megsemmisítését, és

70

Muggeridge, id. mű, 254. –(330)–

elfoglalta a parancsnoki posztot a leninista állam élén. A két esemény között kapcsolat volt, mert Hitler immár rájött arra, hogy erőszakkal nem képes megostromolni a weimari államot, hanem tömegpártot teremtve be kell abba szivárognia; Sztálin hosszúra nyúló árnyéka pedig fontos szövetségese volt e feladat végrehajtásában. Az 1919-es kommunista állam teremtett először bázist Hitlernek Bajorországban, mert a félelem egységébe kovácsolta a „fekete” katolikus szeparatistákat és Roehm kapitány magánhadseregének „barna” radikális nacionalistáit. A párt magvát bajorok, illetve a leninizmus elől menekülő, Bajorországban élő balti menekültek egy fontos csoportja alkotta.71 A hatalomra kerüléshez azonban Hitlernek ki kellett törnie a bajor enklávéból, s el kellett indulnia az iparosodott Észak felé. 1925-ben szövetkezett Gregor Strasserrel, a radikális demagóggal, aki tehetséges hadsegédjével, Joseph Goebbelsszel sajátos színezetű szocialista forradalomról szónokolt a munkásosztálynak. Hitler meggyőzte Strassert, hogy az antikapitalista, ám nemzeti célokat kitűző sajátosan „német forradalomra” vonatkozó elgondolásait alakítsa át „zsidóellenes forradalommá”, amely tágabb középosztálybeli támogatásra számíthatott.72 Strasser és Goebbels teremtették meg először északon a nácizmust széles tömegmozgalomként. Az 1926-os bambergi értekezleten azonban Hitlernek sikerült megszereznie a párt vezetését, s Goebbels is csatlakozott hozzá. 1925 és 1929 között, a weimari köztársaság legjobb éveiben, amikor Németországban olyan ipari fellendülés ment végbe, amelynek nyomán megközelítette a háború előtti szintet, s aminek következtében gazdasági tényezők nem kedveztek a nácizmusnak, Hitler remek és újító szellemű szónoknak, keményen dolgozó pártszervezőnek és hatalmas akaraterővel rendelkező tekintélyelvű vezetőnek bizonyult. Miként a leninizmusban, itt is a szervezet vált az ellenőrzés alapjává a hatalom megszerzése után. Hitler harmincnégy Gau-ra osztotta fel az országot. Ezek választókörzeteken alapultak, mindegyik élén az általa személyesen kiválasztott – Gauleiter állt; további hét Gau-t jelentett Danzig, a Saar-vidék, Ausztria és a Szudétaföld, a jövőbeli terjeszkedés első célpontjai. Hitler párt ja, miként Leniné, rendkívüli mértékben központosított volt – voltaképpen önmagába zárt –, egyszersmind „tagszervezetekre” épülő is: Hitlerjugend, a Náci Iskolaszövetség, Náci Jogászok Egylete, Diákszövetség, Náci Tanáregylet, Német Nők Rendje, Náci Orvosszövetség és tucatnyi más társaság. Hitler sohasem volt hajlandó osztozni a hatalomban követőivel, viszont végtelen teret nyitott számukra, hogy kitombolhassák magukat (beleértve az erőszakot is).

71 72

Edward N. Peterson, The Limits of Hitler’s Power (Princeton, 1969), 154. Mosse, id. mű, 294 skk. –(331)–

Erőszakos cselekedetek egyre nagyobb számban fordultak elő, ahogy a sztálinizmus megszilárdította helyzetét a nemzetközi kommunista mozgalomban, és Rosa Luxemburg egykor nagyrészt értelmiségi pártja kilépett a dolgozószobából, és az utcákra vonult. Ott Roehm barnaingeseivel vívtak véres csatákat, amelyekből mindkét fél hasznot húzott. A kommunisták erőszakkal próbálták kiszorítani a szociáldemokratákat (akiket „szociálfasisztáknak” neveztek, s úgy bántak velük, mint igazi ellenségekkel), túl gyengének és „reformistának” tekintették őket ahhoz, hogy szembeszálljanak a jobboldal pőre hatalmával. A végső győzelemre mégis a náciknak volt kilátása, mert bár erőszakot alkalmaztak, az „árja rend” védelmezőiként léptek fel, amelynek hatékony megőrzéséhez a weimari köztársaság túl gyengének bizonyult, egyszersmind az egyetlen erőként Németországban, amely képes kifüstölni a „vörös terrort”, s elhozza az ártatlan polgároknak az igazi tekintély békéjét. Az állandó utcai harcok akadályozták meg, hogy a weimari köztársaság hívei bármiféle állandó hasznot húzzanak a fellendülés éveiből. Akik a sztálini típusú önkényuralmat éppúgy elutasították, mint a nemzeti önbecsülést nyújtani képtelen liberálkapitalista államot, azok mindig is valamiféle „harmadik utat” kerestek. Nem véletlen, hogy eredetileg ez volt a címe Bruck könyvének, A Harmadik Birodalomnak is. Az 1920-as évek végén a „harmadikutasok” közé olyan befolyásos emberek tartoztak, mint Carl Schmitt vezető jogásza, aki semmiképpen sem volt náci, ám aki népszerű könyvek hosszú sorában azt fejtegette, hogy Németországnak tekintélyelvűbb alkotmányra és kormányzati rendszerre van szüksége.73 A másik Oswald Spengler volt, akinek „harmadik utas” elképzelései között a „vezérelvű” hatalom is szerepelt: a Führer a faj, a Volk kimagasló tagja, aki karizmatikus vezéri képességeivel tűnik ki.74 Mihelyt Hitlerből jelentős közéleti személyiség lett, ő és pártja minden más igénylőnél jobban megfelelt e meghatározásoknak – különösen Sztálin felemelkedése után. Spengler óvott az új korszaktól: „Kegyetlen háborúk időszaka lesz, amelyben új cézárok emelkednek ki, és a nem személyes haszonra és boldogságra, hanem a közösséggel szembeni kötelességeik teljesítésére törő, acélemberekből álló elit váltja fel a demokratákat és emberbarátokat.”75 Nos, az idő eljött: vajon a „Sztálin” név nem „acélt” jelent-e; hol volt Németország „acélembere”? A weimari Németország igen bizonytalan lábakon álló társadalom volt; olyan államférfira lett volna szüksége, aki önbizalmat csepegtet a nemzetbe, de ilyen sehol sem volt. Bismarck ravaszul arra tanította a pártokat, hogy ne a nemzethez forduljanak, hanem érdekeket képviseljenek. A pártok a köztársaságban is osztály- vagy részérdekeket képviselő Bendersky, id. mű. Mosse, id. mű, 280. 75 Holborn, id. mű, 658. 73 74

–(332)–

nyomásgyakorló csoportok maradtak. Ez végzetes következményekkel járt, mert így a pártrendszer, s vele a demokratikus parlamentarizmus inkább megosztó, mint egyesítő tényezőnek látszott. Sőt: azt is jelentette, hogy a pártokból sohasem termelődött ki olyan vezető, aki követői szűk körén túl is vonzerőt tudott volna gyakorolni. Ezért leginkább a szociáldemokraták, ez az érdemes, ám unalmas és csökönyös testület kárhoztatandó: ha elvetik államosítási és adózási terveiket, megtámadhatatlan baloldali-centrum blokkot hozhattak volna létre; erre azonban nem voltak hajlandók, mert féltek, hogy a baloldalon talajt vesztenek a kommunistákkal szemben. A Weimari Köztársaságban csak két olyan politikus volt, aki több pártra is vonzerőt tudott gyakorolni. Az egyik az 1923 és 1929 között a külügyminiszteri posztot betöltő Gustav Stresemann, akinek ötvenegy éves korában bekövetkezett halála mérföldkövet jelentett a Hitler győzelme felé vezető úton. A másik Konrad Adenauer, Köln polgármestere. A történelem tragikus fintora, hogy Adenauer esélyeit Stresemann tette tönkre. A városi önkormányzat, amely a középkori múlt szilárd polgári hagyományaira épült, az egyetlen sikeres politikai intézmény volt Németországban. Adenauer a szocialisták segítségével az országra legtöbbre becsült városi önkormányzatát irányította. 1926-ban, ötvenéves korában felkérték, ugyanilyen alapon hozzon létre kormányzó koalíciót. Később kiderült róla, hogy a huszadik század egyik legtehetségesebb és legnagyobb tekintélyű demokratikus államférfija, aki az alantas ravaszkodást ügyesen vegyítette a magasröptű elvekkel. Több mint valószínű, hogy a weimari rendszert is működtetni tudta volna, különösen azért, mert gazdasági szempontból a lehető legjobb pillanatban vette volna át az irányítást. Adenauer azonban erősen „nyugatos” volt, egyesek szerint rajnai szeparatista, aki szorosan a nyugat-európai civilizált demokráciákhoz akarta kötni Németország szekerét, különösképpen pedig arra törekedett, hogy – titkos megfogalmazásával – „közös gazdasági érdekek megteremtésével… tartós béke jöjjön létre Franciaország és Németország között”. Stresemann viszont „kelet-párti” volt, s ragaszkodott az akkoriban uralkodó német meggyőződéshez a külpolitika elsődlegességéről. Ernst Scholz néppárti vezér közvetítésével Stresemann sikeresen torpedózta meg Adenauer kísérletét egy a szocialisták bevonásával létrehozandó koalícióra – amiben az is kezére játszott, hogy Piłsudski marsall éppen a válság során hozta létre kegyetlen katonai diktatúráját Lengyelországban. Adenauer tehát elmulasztotta a lehetőséget, amely talán a történelem egész menetét gyökeresen megváltoztatta volna, és ebből a legnagyobb „kelet-párti”, Hitler húzott hasznot.76 76

Fritz Stern, „Adenauer in Weimar: the Man and the System”, in: The Failure of Illiberalism, 178-187.; Paul Weymar, Konrad Adenauer (München, 1955), 129-143.; az idézet abból a levélből való, amelyet Adenauer 1923-ban írt M. –(333)–

A weimari prosperitás 1924 és 29 között nem volt akkora, mint sokan vélték. A brit gyáriparosok szövetségét, jelentéseiből ítélve, rémülettel töltötte el Németország növekvő ipari ereje.77 Az infláció eltüntette a német ipar adósságterheit, az 1920-as évek második felében pedig Benjamin Strong pénzhígító műveletei óriási amerikai befektetéseket biztosítottak a Ruhr-vidéknek. Az 1924-et követő öt év során a német export a kétszeresére nőtt. A termelés 1927-re meghaladta a háború előtti szintet, s 1929-re az egy főre eső termelés 12%-kal haladta meg azt; Németország bevételeinek nettó 12%-át fordította beruházásokra.78 A reáljövedelmek azonban még a legjobb években is 6%-kal a háború előtti szint alatt maradtak. Magas volt a munkanélküliség is. Az 1926-os 18,1%-ról a következő két évben 8,8, illetve 8,4%-ra esett, majd 1928-29 telén ismét átlépte a 3 milliós küszöböt, és már sokkal az előtt túllépett a 13%-on, hogy a Wall Street összeomlása véget vetett az olcsó amerikai hiteleknek. A Smoot-Hawley-vámtörvény után gyorsan 20% fülé ugrott; 1931-ben 33,7, majd 1932-ben egy ideig az ijesztően magas 43,7%-ig emelkedett. Azon a télen több mint 6 millió tartós munkanélküli élt az országban.79 Hitlert a félelem segítette hatalomra. Az 1928-as választások után a náci képviselők száma tizennégyről tizenkettőre csökkent, a párt csak a szavazatok 2,8%-át szerezte meg. Mégis ez a választás jelentette számára a fordulópontot, mert nagy baloldali, különösen kommunista előretörést hozott, ezzel megteremtve a félelem légkörét, amely igazi lételeme volt. 1929-re a párt tagjainak száma 120 ezerre növekedett; 1930 nyarán már 300 ezerre. Nőtt az SA létszáma is, amely 1932 végére elérte a félmilliót.80 Hitler támogatottsága mindegyik időszakban először a diákok között és a tudományos világban nőtt meg, s ezt követte a növekedés a lakosság széles rétegeiben. 1930-ra hatalmába kerítette a diákmozgalmat; az egyetemisták toborzása a munkanélküliség függvénye is volt – az egyetemekről évente 25 ezer végzett diák került ki, hozzáadódva a 400 ezer diplomáshoz, akik közül 60 ezer volt regisztrált munkanélküli. 1933-ban minden harmadik akadémiai végzettségű ember állás nélkül volt.81

Tirardnak, a Rajna-vidéki Szövetséges Bizottság elnökének, s amely a Stresemann-iratok között található; lásd Henry Turner, Stresemann and the Politics of the Weimar Republic (Princeton, 1963). 77 Például titkos beszámolója a kormánynak 1931. március 31-én, idézi Barnett, id. mű, 340. 78 Michael Balfour, West Germany (London, 1968), 85-86. 79 Rostow, World Economy, III tábla-42; Holborn, id. mű, 639-640. 80 Holborn, id. mű, 732. 81 Laqueur, id. mű, 257. –(334)–

1929-re Hitler már elég tekintélyesnek számított ahhoz, hogy szövetségesének fogadja Alfred Hugenberg nagyiparos, a nemzeti jobboldal vezére, aki eszközként akarta felhasználni a nácikat a saját hatalmának kiépítéséhez. Ezzel Hitler bejutott a pénzügyi világba, és a továbbiakban sohasem szűkölködött pénzben. A pártrendszer láthatóan felmorzsolódóban volt. Az 1928-as választás után egy évbe telt, amíg megalakulhatott a kormány. 1930-ban a Centrumpárt vezére, Heinrich Brüning a 48. törvénycikkelyt életbe léptetve megpróbálkozott az elnöki rendeletekkel történő kormányzással, és amikor a Reichstag ezt nem volt hajlandó elfogadni, feloszlatta. Ennek következtében a nácik 107, a kommunisták pedig 77 parlamenti hellyel a Reichstag második, illetve harmadik legnagyobb pártjává váltak. Az inflációtól félő Brüning aktív pénzhígításba fogott, ami a náciknak és a kommunistáknak egyaránt használt, majd 1931 második felében egycsapásra vége lett a nemzeti pénzügyi rendszernek és a gazdasági együttműködés korszakának. Nagy-Britannia és nyomában tizenhét másik ország letért az aranyalapról. A vámsorompók mindenütt lezárultak. Minden ország egyedül próbált boldogulni. Amerika történelme során első ízben teljes mértékben az elszigetelődés politikáját folytatta. Nagy-Britannia visszalépett a protekcionizmushoz és a Birodalom előnyben részesítéséhez. Németország különös kombinációt választott: erőteljes kormányzati megszorításokkal tartotta fenn a márka értékét, rendeleti kormányzás útján rögzítette az árakat és béreket, a kormány számára pedig lehetővé tette a bankok, és rajtuk keresztül az ipar ellenőrzését. Brüning ennek következtében elvesztette a német nagyipar bizalmát. Komolyan szóba került Hitler bevonása valamilyen jobboldali koalícióba. Roehm titkos tárgyalásokat folytatott Kurt von Schleicher tábornokkal, a hadsereg politikai vezérével. Hitler első ízben találkozott Hindenburggal, s ezután az elnök úgy nyilatkozott, hogy bár kancellárt nem csinálna ebből a „bohém őrvezetőből”, de postaügyi miniszternek szívesen alkalmazná.82 A jobb- és a baloldal egyaránt teljesen alábecsülte Hitlert, egészen addig a pillanatig, amíg beült a kancellári székbe. Mint láttuk, a baloldal az elavult marxista-leninista elemzéshez ragaszkodott, amely még a fasizmus előtti korból eredt, s ezért arról nem volt képes számot adni. A kommunisták Hitlerben csupán a kapitalizmus kinövését látták, ezért Hugenberg és Schleicher bábjának tekintették, ez utóbbiak mögött pedig Krupp és Thyssen kezét vélték felfedezni.83 A Sztálin befolyása alatt álló Német Kommunista Párt ebben az időszakban valójában nem tett különbséget szociáldemokraták („szociálfasiszták”) és Hitler között. Vezérük, Ernst Thälmann 1930. február 13-án azt mondta, hogy a fasizmus már akkor hatalomra jutott 82 83

Holborn, id. mű, 687. Karl Dietrich Bracher, The German Dictatorship: the Origins, Structure and Effects of National Socialism (London, 1970), 6. –(335)–

Németországban, amikor szociáldemokrata lett a kormány. Legfőbb szellemi fórumuk, a Linkskurve (Balkanyar) gyakorlatilag tudomást sem vett a nácikról, ahogy az egyetlen valóban kommunista film, a Hűvös bendő (Kühle Wampe, 1932) sem. A kommunisták rendszerint csak akkor vették észre a nácikat, amikor az utcán harcoltak velük, és Hitler pontosan ezt akarta. Volt valami hamis és szertartás-jellegű ezekben az összecsapásokban, ahogy Cristopher Isherwood megjegyezte: „A zsúfolt utca kellős közepén megtámadnak egy fiatalembert, levetkőztetik, megverik, és vérbe fagyva ott hagyják a kövezeten; tizenöt másodperc alatt az egésznek vége, a támadók eltűnnek.”84 A Reichstagban Thälmann és Göring vállvetve változtatták lázadássá a vitákat. Az együttműködés néha még ennél is tovább ment: az 1932 novemberi berlini közlekedési sztrájk során a Vörös Front és a barnaingesek gengszterei együtt alkottak tömeges sztrájkőrséget, megverték azokat, akik munkára jelentkeztek, és feltépték a villamossíneket.85 Az egyik ok, amiért a hadsereg a kormányba ajánlotta a nácikat, az volt, hogy úgy gondolták, egyszerre nem képesek megbirkózni a kommunista és náci paramilitáris erőkkel, különösen, ha egyúttal a lengyelek is támadnak. Abszurd politikai elemzésüktől elvakulva a kommunisták voltaképpen Hitlert akarták a kormányrúdnál látni, mert azt hitték, ez csak átmeneti komédia, a saját hatalomátvételük előjátéka lesz. A jobboldal is osztozott abban az illúzióban. hogy Hitler könnyűsúlyú politikus, nevetséges osztrák demagóg, akinek szónoki képességeit ki tudják használni – 1932 volt Hitler csodaéve, akkor tartotta legjobb beszédeit –, miközben „irányítják” és „féken tartják”. „Ha a nácik nem léteznének – mondta Schleicher 1932-ben –, ki kellene találni őket.”86 Valójában azonban a ki-kithasznál-ki pont fordítva sült el. A Hitler hatalomra kerülését közvetlenül megelőző események annyiban furcsán emlékeztetnek Lenin felemelkedéséhez bár az előbbi felhasználta, míg az utóbbi lerombolta a törvényt –, hogy mindkettőből kiderül, mennyire ellenállhatatlan a világos célkitűzéssel párosuló óriási, könyörtelen hatalmi akarat. Schleicher megpróbálta leválasztani Hitlert fegyveres banditáiról, ezért betiltatta az SAt. 1932 májusában eltávolította Brüninget, és saját jelöltjével, az agyafúrt diplomatával, Franz von Papennal váltotta fel. Hitler együttműködésének megszerzésében reménykedve Papen feloldotta az SA betiltásának hatályát, és új választást írt ki. Hitler cserébe semmit sem adott, és kormányát a „bárók kabinetjeként” ócsárolta. Július 17-én lázadást szított Altonában, s Papen ezt használta fel ürügyül arra, hogy bevegye a porosz kormányt és annak rendőri erőit, az utolsó megmaradt szociáldemokrata erődítményt. Úgy vélte, ezzel a központi kormányzatot erősíti, valójában azonban az Christopher Isherwood, The Berlin Stories (New York, 1945), 86. Fest, id. mű, 517. 86 Francis Carsten, Reichswehr und Politik 1918-1933 (Köln, 1964), 377. –(336)– 84 85

aktus a Weimari Köztársaság végét jelentette, s közvetlenül készítette elő az utat a törvénytelenség kormányának. A választáson Hitler megduplázta szavazatait, 37,2%-ot ért el, s ezzel ő valamint a kommunisták a parlamenti helyek több mint felét birtokolták. Amikor Hindenburg nem volt hajlandó kancellárnak kinevezni, Hitler az utcára küldte az embereit, és augusztus 10-én öt rohamosztagos, családja szeme láttára, vert agyon egy kommunista munkást. Hitler a gyilkosságot igazoló cikket írt, s tökéletesen világossá tette, mit jelent a náci kormányzás. Novemberben, az újabb választáson a nácikra adott szavazatok aránya 33%ra esett vissza, a nagy nyertesek azonban a kommunisták voltak, akik most 100 helyet szereztek (a nácik 196-ot) a Reichstagban, így az eredmény paradox módon az lett, hogy a jobboldal még inkább Hitlert kívánta a hatalomban. Schleicher leváltotta Papent, azzal remélve megszelídíteni Hitlert, hogy a (mostanra már jelentéktelenné vált) Strasser-szárnyat leválasztja Hitlerről. Ez Papent arra sarkallta, hogy Hindenburggal intrikáljon egy Papen-Hitler koalíció érdekében, amelyben további „fékentartásul” Werner von Blomberg tábornok lett volna a hadügyminiszter. A manőver részletei rendkívül bonyolultak – valóságos haláltánc –, lényege azonban egyszerű: az egyik oldalon változó és megosztó célok, képtelenség arra, hogy a hatalom igazi lényegére összpontosítsanak; a másikon megingathatatlan céltudatosság és szilárd realitásérzék. Kétnapos bizánci stílusú tárgyalások után 1933. január 30-án Hitler lett a kancellár. A tizenkét tagú kabinetnek csak három náci tagja volt, s az volt az elképzelés, hogy Hitlert az egyik oldalról Blomberg, a másikról „a báb ura”, Hugenberg zárja kalickába. Ám Hitler, Göring és Frick, a három náci miniszter foglalta el a három posztot, amely számított: a kancellári széket a 48. törvénycikkely használatának engedélyezésével; a porosz belügyminiszteri széket és az országos belügyminisztériumot. A hadseregen kívül az egyetlen erő az országban, amely képes volt elbánni a félmillió barnaingessel, a porosz rendőrség volt. Ezt már kivették a szociáldemokraták kezéből, és most Göringnek adták! Blombergtől nem lehetett várni, hogy mindkettőjük ellen harcoljon. Ami Hugenberget illeti, őt titokban elárulta Papen, aki beleegyezett, hogy Hitler új választásokat írjon ki (amelyeket most ő irányíthatott), Hugenberg értékét csökkentendő.87 1933. január 30-a ezért olyan pont volt, ahonnan nem volt visszatérés Németország – és tulajdonképpen a világ – számára. Mint Goebbels megjegyezte: „Ha a miénk a hatalom, sohasem adjuk át többé, csak ha holtan dobnak ki bennünket hivatalainkból.”88 Mihelyt megvetette lábát a kancellárián, Hitler ugyanolyan gyorsan cselekedett, mint Lenin 1917 87 88

Fest, id. mű, 545. Uo., 507. –(337)–

októberében. Azonnal huszonötezer embert irányított Berlin minisztériumi negyedébe. Éjszaka az emberei tömeges fáklyás felvonulást tartottak, közel hat órán át vonultak a Brandenburgi-kapun át és a kancellária előtt, miközben Hitler „különleges” rendőri erői tartottak rendet a hatalmas és vidám tömegben. Az egyik kivilágított ablakban Hitler izgatott alakja volt látható. Egy másikban Hindenburg, a Fából Faragott Titán apatikus alakja, amint az ütemet veri sétapálcájával a katonazenekar indulójára.89 A tömeg vidám volt, mert a politika a legtöbb német szemében népszerűtlen volt, Hitler pedig azt ígérte, hogy ennek véget vet, és egypárti államot állít a helyébe. Az előző év során beszédeinek alaptémája az volt, hogy a „politikusok tönkretették a Birodalmat”. Most viszont majd arra használja fel a politikát, hogy hadat üzenjen a politikusoknak, megválasztása azt a célt szolgálta, hogy véget vessen mindenfajta választásnak, pártja azért harcol, hogy megszüntessen minden pártot: „Megmondom az összes szomorú politikusnak, hogy »Németország egyetlen párttá, egy nagy, hősi nemzet pártjává válik«„. A stabilitás forradalmát, a káosz elleni lázadást, az egység érdekében végrehajtott törvényes puccsot javasolta. Ezzel egy jelentős német hagyomány folytatójának mutatkozott. Wagner szerint a politika erkölcstelen, németekhez nem illő tevékenység. Thomas Mann a „politika terrorizmusát” ostorozta.90 Hitler olyasmit ajánlott, amit a marxista szerző, Walter Benjamin „a politika esztétizálásának”, anyagtalan művészetnek nevezett. 1919-ben a szürrealisták a „művészek kormányzására” szólítottak fel. Most megkapták. A náci vezérek közül nem Hitler volt az egyetlen „bohém”, ahogy Hindenburg nevezte. Funk zenét szerzett, Baldur von Schirach és Hans Frank verseket írt, Goebbels regényeket; Rosenberg építész, Dietrich Eckart festő volt. Hitler teremtette meg a németek számára a közélet egységét: látványosság, díszszemlék, beszédek és szertartások; a megosztó oldal, a viták, szavazások és döntéshozatalok vagy teljesen eltűntek, vagy csak egy kis létszámú elit gyakorolta őket, titokban. A január 30-i felvonulás az előbbit vetítette előre, amiben Hitler mindenkinél nagyobb mester volt, s ami rendszerének az első olyan vonása, melyet Sztálin utánozni kezdett. A második másnap reggel vette kezdetét, amikor Göring átvette a porosz államgépezet feletti uralmat; tömeges személyi változások történtek, különösen a felsőbb rendőri vezetésben, gyorsan bővült, náci tisztviselők irányításával a titkos államrendőrség (Gestapo). Négy nappal később, a 48. cikkely által adott felhatalmazással élve Hitler rendeletet bocsátott ki „A német nép védelméért”, amely teljes felhatalmazást adott a kormánynak nyilvános gyűlések és újságok betiltására. Február 22-én Göring 50 ezer fős

89 90

Uo., 546. Thomas Mann, Betrachtungen eines Unpolitischen (Berlin, 1918). –(338)–

„kiegészítő rendőrséget” hozott létre, amely teljes mértékben náci egységekből állt. A cél minden ellenállni képes nem-náci szervezet megtörése volt. Mint Göring mondta: „Intézkedéseim során nem vagyok tekintettel jogi aggályokra vagy bürokratikus megfontolásokra. Nem az én dolgom, hogy igazságot tegyek. Az én dolgom a megsemmisítés és kiirtás – ennyi az egész!” Rendőrségének ezt mondta: „Aki az állam szolgálatában a kötelességét teljesíti, aki engedelmeskedik a parancsaimnak, és szigorú intézkedéseket hoz az állam ellenségeivel szemben, aki könyörtelenül használja a revolverét, ha megtámadják, biztos lehet a védelemben… Ha ezt a gyilkosságnak nevezik, nos, akkor gyilkos vagyok.”91 Göring feladatát nagyban megkönnyítette a Reichstag felgyújtása, amely február 28-án következett be. Ma már általánosan elterjedt vélemény szerint ez a gyengeelméjű Martinus van der Lubbe műve volt, az új kormánynak mindenesetre nagyon kapóra jött. Hitler már aznap kihirdette az 1933. február 28-i szükségállapot-rendeletet, „A nép és az állam védelméért”, és ezt egy másik rendelettel egészítette ki: „A német nép elárulása és áruló mesterkedések ellen”. Ezek alkották a nácik uralmának igazi alapját, mert a rendőrséget felhatalmazták, hogy teljesen kerülje ki a bíróságokat.92 A rendelet kulcsbekezdése így hangzik: „A Német Birodalmi Alkotmány 114-18, 123-24 és 153. cikkelyei átmenetileg hatályukat vesztik. Következésképpen a személyes szabadság, a szabad véleménynyilvánítás korlátozása, beleértve a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot és az egyesülési szabadságot, a levelek, táviratok és telefonhívások ellenőrzése, a házkutatás, a tulajdon korlátozása és elkobzása ennélfogva az eddigi törvényes határokon túlmenően is megengedett.” A rendelet mindent megadott Hitlernek, amire a totalitárius állam létrehozásához szüksége volt, voltaképpen ez az 1945-ig hatályban maradt rendelet lett uralmának alapja. A március 5-i választás után azonban, amelyen a nácik a szavazatok 43,9%-át szerezték meg (288 hely), Hitler beterjesztette az úgynevezett végrehajtási törvényt, amelyet az (átmenetileg a Kroll-operában ülésező, SA- és SS-alakulatokkal körülvett) Reichstag március 23-án megvitatott és elfogadott. Az első cikkely a törvényhozás jogát a Reichstagról a kormányzatra ruházta át, a második ez utóbbit felhatalmazta arra, hogy megváltoztassa az alkotmányt, a harmadik a törvények megfogalmazásának jogát az államelnökről a kancellárra ruházta, a negyedik bővítette a törvény jogkörét egyezmények megkötésére, az ötödik pedig ezt a jogkört négy évre korlátozta (1937-ben, 1941-ben, majd 1943-ban meghosszabbították). A törvény voltaképpen az alkotmány és a 91 92

Idézi E. K. Bramstedt, Dictatorship and Political Police (Oxford, 1945), 98. Lásd Arnold Brect, Prelude to Silence: the End of the German Republic (New York, 1944). –(339)–

törvényes kormányzás megszüntetését irányozta elő – Hitler pedig sohasem érezte szükségét annak, s nem is vette magának a fáradságot arra, hogy a régi weimari alkotmányt a sajátjával váltsa fel. A törvény valójában semmit sem adott hozzá a február 28-i rendelethez, hacsak nem metafizikai értelemben. Valódi vita folyt róla, az egyetlen politikai vita, amelyet Hitler valaha is engedélyezett, ahogy Lenin is tette az alkotmányozó nemzetgyűlés egyetlen ülésével. A párhuzamok szinte hátborzongatóak, eltekintve attól, hogy Lenintől eltérően Hitler maga is részt vett a vitában, dühödten vágva vissza a törvény javaslatot ellenző szociáldemokraták részéről elhangzott egyik beszédre (huszonhat szociáldemokrata és nyolcvanegy kommunista képviselő már letartóztatásban vagy menekülőben volt). Jobboldali és a centrumpártok viszont a törvényjavaslatra szavaztak, amelyet 441-94 arányban elfogadtak, így a lemondásnak ez a törvénye jelentette egy olyan köztársaság erkölcsi halálát, amely törvény szerint már február 28-án kimúlt. Az ellenállás gyenge vagy nemlétező volt. Egyes kommunista vezetőket, akik alig néhány hete még azt hitték, Hitler hivatalba lépése csupán rövid előjáték lesz a saját diadaluk felé vezető úton, egyszerűen meggyilkoltak. Mások Oroszországba menekültek, ahol rövidesen hasonló sors várt rájuk. A kommunista közemberek nagy tömege alázatosan engedelmeskedett, s többet nem lehetett hallani róluk. A szakszervezetek a legkisebb harc nélkül adták be derekukat. Május 10-én a szociáldemokraták, hangoztatva, hogy a nácik csupán „a reakció utolsó ütőkártyáját” jelentik, engedték, hogy minden tulajdonukat és újságjaikat elvegyék tőlük. Egy héttel később képviselőik megszavazták Hitler külpolitikai célkitűzéseit. Így Göring kijelenthette: „A világ meglátta, hogy a német nép egységes, ha a sorsa forog kockán.” Júniusban valamennyi nem-náci jobb-, bal- és középpártot, paramilitáris egységeikkel együtt feloszlatottnak nyilvánítottak. A hónap végén Hitler nagy „kordában tartó”-ját, Hugenberget megalázó módon kidobták hivatalából. Végül júliusban a nemzetiszocialistákat nyilvánították az egyetlen törvényes párttá. Hitlernek kevesebb, mint öt hónapra volt szüksége a német demokrácia teljes szétzúzásához, körülbelül ugyanannyira, mint Leninnek. Egy lélek sem zúdult fel. Mint Robert Musil mondta: „Az egyedüliek, akikről az a benyomásunk, hogy a legcsekélyebb mértékben sem fogadják el ezt az egészet – bár mondani nem mondanak semmit –, a cselédlányok.”93 Hitlernek már rendelkezésére állt az érett szovjet modell, ezért a terror apparátusát és a rendőrállami gépezetet még gyorsabban állította fel, mint Lenin – és rövidesen majdnem olyan méretekben működtette, mint Sztálin a magáét. Vállalkozásának első végrehajtója Göring volt, aki a porosz rendőrséget s az SA- és SS-emberekből újonnan létrehozott Gestapót

93

Idézi Fest, id. mű, 618. –(340)–

használta fel, amelynek berlini központja a Prinz Albrechtstrassén volt. Göring gyilkosságok sorozatával és koncentrációs táborokba való internálással (az utóbbiakat márciusban kezdte felállítani) néhány héten belül felszámolta a kommunista pártot – „a rendőrpisztoly csövéből kilőtt golyó az én golyóm”, biztatta embereit. Göring hadjáratának, amely a legcsekélyebb tekintettel sem volt a törvényességre, lélegzetelállító brutalitása nagyrészt magyarázza, miért hallgattak vagy váltak cinkossá olyan csoportok, amelyektől elvárható lett volna, hogy szembehelyezkedjenek az új rendszerrel. Egyszerűen féltek. Köztudott volt, hogy emberek, akiket a nácik nem kedveltek, egyszerűen nyomtalanul eltűntek: megölték, halálra kínozták, táborokban temették el őket. Mindenfajta ellenzékiséget a félelem bénított meg, s Göring pontosan ilyen hatást akart kelteni. Hitler „brutálisnak és jéghidegnek” nevezte, s ekként dicsérte munkáját.94 Hitlernek azonban az volt a szokása, hogy megkettőzzön minden végrehajtó szervet, hogy szükség esetén kijátszhassa őket egymással szemben, s a megosztás révén uralkodhasson felettük. Sohasem bízott például teljesen az immár egymilliós létszámú SA-ban, amelyet Roehm hozott létre. Landsbergből történő szabadulása után az SA-n belül megteremtette személyes testőrségét, a Schutzstaffelt (SS) vagy biztonsági egységeket. 1929-ben, amikor a feketeinges SS létszáma 290 volt, Hitler azt a huszonkilenc éves Heinrich Himmlerre, a bajor királyi család volt oktatójának jó kapcsolatokkal rendelkező fiára bízta. Pedáns megjelenése és szokásai ellenére (naplójában feljegyezte, mikor borotválkozott, fürdött vagy vágatott hajat, megőrizte az összes receptjét és csekkszelvényét), Himmler Freikorps-bandita és hevesen antiszemita volt, aki még párbajozás közben is hordta a csíptetőjét. Felügyelte a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megtévesztésére vidéken elrejtett fegyverraktárakat, katonai és társadalmi kapcsolatai lehetővé tették számára, hogy az SS presztízse az SA-é fölé emelkedjen. Némely parancsnoka nemesi származású volt, sok orvos volt tagja, magas rangú köztisztviselők és nagyiparosok lettek tiszteletbeli tagok. Roehmtől eltérően Himmler nem toborzott a munkanélküliek között.95 Hitler bátorítására Himmler gyors ütemben bővítette az SS létszámát, úgyhogy az a hatalom átvételekor elérte az 52 ezret. Hitler személyes SSgárdája, a testőrség egész hadosztályt tett ki. Himmler sohasem volt Hitler bizalmasa. Hitler olyan hivatalnokként kezelte, aki a tisztelettel vegyes rémület miatt marad hűséges; különös, hogy Himmler, az egyetlen ember, aki meg tudta volna dönteni Hitler hatalmát, végig félt tőle. Hitler saját hatalmi eszközének tekintette az SS-t, és külön feladatokat bízott rá. 1931-től

94 95

Roger Manvell és Heinrich Fraenkel, Goering (New York, 1962), 296. Manvell és Fraenkel, Heinrich Himmler (London, 1965), 10-15, 31-32. –(341)–

Faji és Letelepedési Irodája volt, amelyet a náci fajelmélet gyakorlati alkalmazásával, a párttagok faji nyilvántartásával elemzésével és a faji törvények megfogalmazásával bíztak meg. Így aztán amikor eljött az idő, Hitler természetesen az SS felhasználásával hajtotta végre gigantikus keleti irtóhadjáratát és letelepítési terveit. Himmler ugyanakkor a volt tengerésztisztet, Reinhard Heydrichet (akiben az eszményi árja típust látta) bízta meg az új biztonsági és hírszerző szolgálat, a Sicherheitsdienst (SD) vezetésével; a szolgálatot Hitler utasítására eredetileg a Roehm-féle SA ellenőrzésére kellett létrehozni. Ily módon Hitler hatalomra kerülése után Himmler gyorsan teljes biztonsági rendszerré tudta fejleszteni a szervezetét: saját katonai egységekkel (Waffen SS) és a Halálfejes Egységeknek (Totenkopfverbande) nevezett szervezettel, amely, egyéb különleges feladatok mellett, a koncentrációs táborokat is irányította. Ez utóbbiba bűnözők is tartoztak, például Adolf Eichmann és Rudolf Hess, akiket korábban gyilkosságért már elítéltek.96 Himmler kezdetben csupán München rendőrfőnöki székét foglalta el, és az első – dachaui – koncentrációs tábor felállításához a katolikus bajor miniszterelnök, Heinrich Held engedélyére volt szüksége. A közlemény annak rendje és módja szerint meg is jelent a sajtóban: „1933. március 22-én, szerdán nyílik az első koncentrációs tábor Dachau mellett ötezer fogoly számára. Nagyszabású terveinket nem befolyásolhatják kicsinyes kifogások, mivel meggyőződésünk, hogy ezáltal megnyugtathatjuk mindazokat, akik tekintettel vannak a nemzetre, s az ő érdekeiket szolgáljuk. Heinrich Himmler München városának hivatalban levő rendőrfőnöke”97 Himmler legkorábbi „megelőző őrizetbe vételi” parancsai így szóltak: „Az 1933. február 28-i, a nép és az állam védelmét szolgáló birodalmi elnöki rendelet 1. cikkelye alapján a közbiztonság és a közrend érdekében megelőző őrizetbe veszem Önt. Indoklás: államellenes tevékenység gyanúja.” Göringtől eltérően Himmler ebben az időszakban aggályosan igyekezett formálisan betartani a náci állam rendeleteit. Az általa megfogalmazott tábori szabályzat azonban már a kezdetektől megmutatta, milyen elrémítő hatalmat élvezett Himmler és szervezete, és mennyire korlátlanul éltek a terror eszközeivel: „A koncentrációs táborba zárás nyíltan, további rendelkezésig érvényes… Egyes esetekben az SS Birodalmi Vezetője és a német rendőrfőnök megkorbácsolást is elrendelhet… Nincs kifogásunk az ellen, 96 97

Uo., 34. Neuste Nachrichten (München), 1933 március 21. –(342)–

hogy híre menjen ennek a halmozott büntetésnek… ez is fokozza az elrettentő hatást. Az alábbi, agitátornak tekintendő vétkeseket felakasztjuk: bárkit, aki… lázító beszédet tart, gyűléseket szervez, klikkeket hoz létre, másokkal ténfereg; aki azért, hogy az ellenséges propagandát az atrocitásokról szóló történetekkel lássa el, igaz vagy hamis információkat gyűjt a koncentrációs táborokról.98 Himmler makulátlan bürokratikus ügyintézése és a törvényesség aggályos betartása (amikor hivatali kocsijában utaztatta idős szüleit, mindig felírta a költségeket és azokat levonatta a fizetéséből99) csalóka benyomást keltettek, miként az áltörvényes keret is, amelyben az OGPU működött Szovjet-Oroszországban. Hans Gisevius SS-tisztviselő később erről így vallott: „Mindig is az SS kedvenc taktikája volt, hogy a tiszteletreméltó állampolgár álcájában mutatkozzék, s hangosan ítéljen el minden túlzást, hazugságot vagy törvényszegést. Himmler a tisztesség, a tisztakezűség és igazságosság legkonokabb kereszteslovagjának szerepében tetszelgett.”100 Aggályosan ügyelt arra, hogy embereit távol tartsa a garázda SA utcai harcosoktól és Göring Gestapójától. A táborokon belül azonban ugyanolyan volt, mint amazok: kimondhatatlan kegyetlenség, gyakran szadizmus és törvénytagadás volt a szabály. A sok ezer közül az egyik jellemző történet Erich Mühsam zsidó költőé. Részt vett Eisner szerencsétlen Bajor Szocialista Köztársaságában, amiért hatéves börtönbüntetést kapott, majd 1924-ben amnesztiában részesült. A Reichstag felgyújtása után a letartóztatástól tartva rögtön vett egy vonatjegyet Prágába, amelyet azonban átadott egy még nála is rémültebb értelmiséginek. Letartóztatták, és a sonnenburgi táborba vitték. Először is széttaposták a szemüvegét, kirúgták a fogait, és csomóstól tépték ki a haját. Eltörték mindkét csuklóját, hogy ne tudjon írni, a füle köré mért ütések pedig tönkretették a hallását. Aztán áthelyezték a cranienburgi táborba. Itt 1934 februárjában az őröknek volt egy csimpánzuk, amelyet egy letartóztatott zsidó tudós házában találtak. Feltételezve, hogy az állat vad, rászabadították Mühsamra, de dühtől tombolva azt látták, hogy a jámbor teremtés egyszerűen csak átölelte a nyakát. Ekkor Mühsam jelenlétében halálra kínozták az állatot. Az volt a céljuk, hogy a költőt öngyilkosságba kergessék. Ő azonban nem adta be a derekát; egyik éjszaka ezért agyonverték, és a latrinában egy gerendára akasztották. Mühsamot a totalitarizmus módszerei bölccsé tették, ezért letartóztatása előtt minden papírját átadta feleségének, azzal a kifejezett utasítással, hogy semmilyen körülmények között se menjen Moszkvába. Az asszony sajnos nem

Idézi Manvell és Fraenkel, Himmler, 35-36. Uo., 41. 100 Uo., 38-39. –(343)– 98 99

engedelmeskedett, s magával vitte az iratokat; s mihelyt a szovjet hatóságok megszerezték azokat, letartóztatták az asszonyt. A következő húsz évet „trockista ügynökként” szovjet táborokban töltötte, az iratok pedig a mai napig zárt anyagnak számítanak a moszkvai úgynevezett Gorkij Világirodalmi Intézetben.101 A jogi formák vékony burka alatt a hitleri Németország törvénynélkülisége abszolút volt. Mint Göring mondta, „a törvény és a Führer akarata egy és ugyanaz.” Hans Frank: „Alkotmányunk: a Führer akarata.” Hitler nem törvényeken, hanem rendeleteken és utasításokon keresztül juttatta érvényre akaratát. Ebben ismét csak Leninre hasonlított, aki soha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az alkotmányozás iránt.102 Az Igazságügy-minisztérium egyetlen olyan kérdésben sem nyilvánított véleményt, amely a nácik számára fontos volt. Vezetője, Franz Gürtner, aki mint bajor igazságügy-miniszter 1924-ben hozzájárult Hitler idő előtti szabadon bocsátásához, jelentéktelen figura volt, aki ugyan azt állította, hogy a hitlerizmus elleni harc miatt maradt meg posztján, valójában azonban Hitler csakis regényekről volt hajlandó beszélgetni vele. Röviddel halála előtt, 1941-ben ezt mondta Franknak: „Hitler imádja a kegyetlenséget. Kedvére való…, ha kínozhat valakit. Ördögi szadizmus lakozik benne. Különben el sem tudná viselni Himmlert és Heydrichet.”103 Maga Hitler ezt mondta: „Csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam meggyőzni dr. Gürtnert annak abszolút szükségességéről, hogy árulók esetében a lehető legszigorúbban járjunk el.”104 Ez azonban csak üres beszéd volt. Valójában Hitler gyakran megváltoztatta az általa „enyhének” talált ítéleteket, s helyettük a halálbüntetést alkalmazta. Változtatott az 1933-as közszolgálati törvényen: betoldotta a 71. paragrafust, amely felhatalmazta arra, hogy felmentse azt a bírót, akinek „hivatalos ténykedéséből, különösen pedig döntéseiből… kiderül, hogy idegen tőle a nemzetiszocialista világnézet” (az általa említett példa az volt, amikor valaki minimális büntetéssel sújtotta a „fajfertőzést”).105 De Hitler még az eltávolítható vagy engedelmes bírákat sem kedvelte. Miként Marx és Lenin, ő is gyűlölte a jogászokat – „a jogászt természettől fogyatékosnak vagy a tapasztalat által eltorzítottnak kell tekinteni”, mondta –, s gyakorlatilag a normális igazságszolgáltatási rendszer fölé helyezte a náci „népbíróságokat”, ezt a leninista találmányt, amely baljós tetőpontját a

Grunfeld, id. mű, 126-129. Peterson, id. mű, 14.; Hans Buchheim, SS und Polizei im NS Staat (Duisburg, 1964). 103 Hans Frank, lm Angesicht des Galgens (München, 1953). 104 Hitler’s Secret Conversations (New York, 1953), 420. 105 Peterson, id. mű, 70-71. –(344)– 101 102

kegyetlen Ronald Freisler alatt érte el 1944-45-ben.106 A jogrend vagy a polgári szabadságjogok elleni náci merényletekkel szemben semmiféle védelmet nem nyújtott Wilhelm Frick belügyminiszter, aki maga is náci volt. 1930-32-ben Frick a kívülállók szemében a második ember volt a mozgalomban Hitler mögött, valójában azonban gyengekezű volt, s mivel minisztériuma gyakorlatilag elveszítette az ellenőrzést a rendőrség felett, sem ő, sem a minisztérium nem számított többé. Egyetlen fontos hozzájárulása Hitler uralmához az 1935-ös nürnbergi zsidótörvény kidolgozása (dr. Hans Globke irányítása alatt, aki később Adenauer kormányában szolgált), Mai napig vitatott tény, hogy a törvény vajon visszafogta-e a helyi nácik zsidóellenes erőszakmegnyilvánulásait – mint Globke később állította –, vagy inkább erkölcsi és jogi felhatalmazást adott a módszeres üldözéshez.107 Jellemző az a mód, ahogy Hitler a belbiztonsági ügyeket irányította, három egymással vetélkedő rendszert (SS, SA és Göring rendőrsége, a Gestapo) és két, fontos ügyekben egyáltalán nem számító minisztériumot felhasználva. Mivel az államnak nem volt alkotmánya (a tetszhalott weimarin kívül), kormányzati rendszere sem volt. Illetve, inkább több ilyen is működött. Működött a vagy negyven főből álló Gauleiter-rendszer, amelynek tagjait Hitler egyenként kinevezhette vagy elbocsáthatta, de mint csoporttal nem kívánt vele szembeszállni. A düsseldorfi Gauleiter, Florian azt állította, sohasem hívta meg Himmlert a saját tartományába, s embereinek megtiltotta, hogy együttműködjenek a Gestapóval. A tényleges pártvezér, mint Hitler helyettese, Rudolph Hess volt. Hess azonban használhatatlan misztikus, akinél fontosabb szerepet játszott a gyilkosságért elítélt, keményen dolgozó, Sztálin-szerű pártbürokrata, Martin Bormann, aki állandó háborúban állt egyrészt a Gauleiterekkel, másrészt Göringgel és Goebbels-szel.108 Hitler nem ellenezte ezeket a belső harcokat; sőt, elő is mozdította őket. „Hagyni kell, hogy az emberek között súrlódások lépjenek fel – mondta. – A súrlódás hőt termel, és a hő: energia.” Ezt nevezte „intézményes darwinizmusnak”. Amikor Hitler ellenállásba ütközött bármely minisztérium részéről, létrehozta annak tükörképét. A még mindig arisztokratákkal teli Külügyminisztériumot „szellemi szemétdombnak” nevezte, s 1933-tól kezdve rivális szervezetet hozott létre Joachim von Ribbentrop vezetésével, amely szervezet gyakran ellopta a minisztériumba

Hitler’s Secret Conversations, 306.; Peterson, id. mű, 72. Peterson, id. mű, 133-142. 108 Frank, id. mű, 167.; Lutz Graf Schwerin von Krosigk, Es geschah in Deutschland (Tübingen, 1951). –(345)– 106 107

érkező leveleket, és válaszolt is rájuk.109 Különösen sok akadályt jelentett a Franz Seldte irányítása alatt álló Munkaügyi Minisztérium. Ezért Hitler az egyik Gauleiterét, Fritz Sauckelt a „Munkamozgósítás Teljhatalmú Megbízottjának” nevezte ki.110 Amikor gazdasági és pénzügyi téren érték csalódások, Göring vezetésével létrehozott egy másik, négyéves tervnek nevezett gazdasági minisztériumot. 1942-re a weimari köztársaságtól örökölt minisztériumokon kívül Hitler ötvennyolc Birodalmi, Főtanácsot, és számos további kormányon kívüli irodát hozott létre. Az átfedés általános és szándékos jelenség volt. Hitlernek például nagyon is megfelelt, hogy Ribbentrop és Goebbels között állandó harc dúl a kifelé irányuló propaganda feletti ellenőrzésért, ami egészen odáig terjedt, hogy az embereik rádióberendezések miatt ölték egymást; ilyenkor ugyanis mindketten Hitlerhez fordultak mint döntőbíróhoz. Anarchikus elemek minden olyan tekintélyelvű rendszerben felbukkannak, amely szakít az alkotmányos eljárásokkal és a törvény uralmával. Sztálin rendszere is ilyen volt, bár ő sokkal módszeresebb volt Hitlernél. A „bohém” kifejezés, amellyel Hindenburg illette Hitlert, találó volt. Hitler gyűlölte a pontos napirendet. Hindenburg halála után egyszerre töltötte be a kancellár és az államelnök hivatalát, s ezt használta fel ürügyül arra, hogy tönkretegye mindkettő szabályszerű működését. Egy régivágású köztisztviselő, Hans Lammers tartotta fenn a rend látszatát a kancellári hivatalban, ő és 10-12 hivatalnokból álló stábja válaszolt a Hitlerhez naponta érkező közel 600 levélre. Hitler valószínűleg sohasem írt egyetlen levelet, nem írt alá egyetlen hivatalos iratot sem. Mihelyt hatalomra került, mindent elkövetett annak érdekében, hogy megsemmisítse az összes dokumentumot, amely említi őt (beleértve az adóbevallásokat is), s ettől fogva rendkívül vigyázott arra, hogy ne adjon ki írásos utasításokat. Talán az egyetlen kézírásos dokumentum, amely Hitlertől a rendelkezésünkre áll, az első világháború előttről származik. Kancellári kinevezése után Hitler először rendszerint délelőtt tízkor ült le íróasztal a mögé, de hamar belefáradt a rutinmunkába, és fokozatosan az éjszakai órákban kezdett dolgozni. Állandóan utazgatott az országban, mint valami középkori uralkodó, s még amikor Berlinben volt, gyakran akkor sem volt hajlandó dönteni, mondván, hogy nem diktátor.111 A

Paul Seabury, The Wilhelmstrasse: a Study of German Diplomacy under the Nazi Regime (Berkeley, 1954). 110 Herbert Jacob, German Administration Since Bismarck (New Haven, 1963), 113.; Peterson, id. mű, 37. 111 Helmut Heiber, Adolf Hitler (Berlin, 1960), 92 skk.; Alan Bullock, Hitler: A Study in Tyranny (London, 1964), 386.; Joseph Nyomarkay, Charisma and Factionalism in the Nazi Party (Minneapolis, 1967). –(346)– 109

kormányüléseket éppen azért nem kedvelte, mert azokon normális döntéshozó eljárás folyt. Egyre ritkábban tartott kormányülést; s még ha ülésezett is a kormány, az igazán fontos döntések máshol születtek. Amikor például kirúgta Hjalmar Schachtot, egy operai szünetben nevezte ki Walter Funkot gazdaságügyi miniszternek, majd a következő kormányülésen (1938. február 4.) minden előzetes figyelmeztetés nélkül mutatta be (ez volt egyébként az utolsó kormányülés, amelyet tartott).112 Kétség sem fér hozzá, hogy minden fontos döntést személyesen Hitler hozott meg, rendszerint egyes miniszterekkel vagy vezetőkkel folytatott négyszemközti találkozók során, de ezekre a jegyzőkönyvekben legfeljebb közvetett utalás történik. Hitler mindig szóbeli utasításokat adott, amelyek gyakran véletlenszerűen hangzottak el hosszú beszédei közben, s néha annak adta ki őket, aki történetesen éppen a helyszínen tartózkodott.113 Hitler állama nem korporatív volt, mert a korporativizmus a hatalom felosztását jelenti különböző testületek között, márpedig Hitler senkivel sem akarta megosztani a hatalmat. Nem bánta, ha a bandavezéreknek kis magánvállalkozásaik is vannak, ha végső soron a hatalmában áll a megtörésük. Lammers nürnbergi tanúvallomásában azonban elmondta, hogy még nemhivatalos formában sem engedte meg, hogy összejöjjenek, így véleménykülönbségeiket nem oldhatták meg kollegiális módon. Hitler rendszerét ezért az alkotórészei közötti állandó két- és többoldalú harcok jellemezték, az, amit Hobbes „a hatalom utáni állandó és szakadatlan vágy”nak nevezett, amely „csak a halálban szűnik meg”.114 Göring „kutatási irodájából” hallgatta le munkatársai telefonbeszélgetéseit, s olyan hasznos kincsekhez jutott, mint Alfred Rosenberg szerelmes levelei, amelyeket egy csinos zsidó lánynak írt.115 Bormann mindenki után kémkedett. Természetesen ugyanezt tette Himmler és Heydrich is. Gyakorlatilag mindenki zsarolhatott mindenki mást, s mivel mindannyian azzal kívánták elnyerni Hitler jóindulatát, hogy elárulták, mit tudtak meg a többiekről, a Führer végig igen jól értesült maradt. Az ily módon irányított kormány nem reménykedhet abban, hogy következetes és gondosan végiggondolt politikát folytasson, s ez természetesen Hitlernek sem sikerült akár olyan ügyekben sem, amelyeknek szenvedélyes elkötelezettje volt. Segítséget ígért a kisvállalkozóknak, a parasztoknak, a mezőgazdaságnak, hogy csökkenti a nagyvárosok jelentőségét, hogy a nőket a gyárakból visszairányítja a fakanál mellé, hogy az ipart visszaveszi a tőkésektől, a földet a junkerektől, a hadsereget a

Fest, id. mű, 807. Otto Dietrich, Zwölf Jahre mit Hitler (München, 1955), 153. 114 Thomas Hobbes, Leviatán, I. rész, XI. fejezet. 115 Peterson, id. mű, 75-76. –(347)– 112 113

nemesi származású tábornokoktól, az államigazgatást a „doktoroktól”. Egyiket sem tette meg. Ellenkezőleg: a városok, a nagyvállalkozások és az ipar virágzottak, él parasztok és nők továbbra is özönlöttek a műhelyekbe.116 A hadsereg, az üzleti élet, a köztisztviselői kar nagyjából ugyanolyan maradt. Következetlenség és habozás még a zsidópolitika területén is észlelhető volt, jóllehet Hitler számára ez volt a legfontosabb. A nácik első diadalmenete során sok zsidót gyilkoltak meg vagy zártak táborokba, de az is előfordult, hogy az SA elvette a tulajdonukat, és cserébe megengedte, hogy elmeneküljenek. Egyes náci vezetők erőltetett kivándorlási politikát javasoltak, de ennek érdekében semmiféle módszeres és hatékony intézkedés nem történt. Hitler a nagy zsidó áruházakat sem zúzta szét, noha erre számtalanszor ígéretet tett: Schacht meggyőzte arról, hogy ezzel 90 ezer állás szűnne meg.117 A Gazdasági Minisztérium főleg azért ellenezte a zsidó nagyvállalkozók elleni támadásokat, mert azt hitte, ezzel a nagytőke elleni általános támadást vezetnék be; emiatt külön irodát is felállított a náci zaklatások leállítására.118 A nürnbergi törvényeket sietősen fogalmazták meg. Hitler úgy jelentette be őket, mint a „zsidók helyzetének végső rendezését”. Valójában azonban még benne is sok homályos pont maradt. Jóváhagyta a városokon kívül felállított „A zsidók nemkívánatosak” táblákat, amelyek elvileg törvénytelenek voltak, viszont engedélyezte, hogy a zsidóknak ne tiltsák meg a bemenetelt. 1936-ban a Belügyminisztérium még az antiszemita náci lap, a Stürmer betiltására is gondolt. Az antiszemitizmus 1938-ban vált hevesebbe, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy Hitler az elszigetelődés gazdaságpolitikája mellett voksolt. A Belügyminisztériumban megszületett a „névrendelet”, amely arra kötelezte a zsidókat, hogy középső névként valamennyien vegyék fel az Izrael vagy Sára nevet.119 Ezt követte 1938. november 9-én a Goebbels által szított borzalmas „Kristályéjszaka”. Nem világos azonban, vajon Goebbels saját kezdeményezésére cselekedett-e, vagy ami valószínűbb, Hitler szokás szerint véletlenül elejtett parancsára.120 Hitler csak a háború kezdete után összpontosított az igazi „végső megoldásra”: gondolni végig gondolt rá, de ahhoz, hogy lehetővé váljék, a

David Schoenbaum, Hitler’s Social Revolution (New York, 1966), 159-186, 200-201, 285. 117 Heinrich Uhlig, Die Warenhäuser im Dritten Reich (Köln, 1956). 118 Friedrich Facius, Wirtschaft und Staat (Schriften des Bundesarchiv) (Koblenz, 1959), 147. 119 Raul Hillberg, The Destruction of the European Jews (Chicago, 1961), 98. 120 Ezt a nézetet képviseli E. K. Bramsted, Goebbels and the National Socialist Propaganda (Lansing, 1965); Helmut Heiber, Josef Goebbels (Berlin, 1962) szerint Goebbels nem volt antiszemita. –(348)– 116

háborúra volt szüksége. Világpolitikai céljai, a belpolitikaiakkal ellentétben, mint látni fogjuk, mindig világosak, következetesek és eltökéltek voltak. Hitlernek nem volt gazdaságpolitikája. Igen sajátos nemzetpolitikája viszont annál inkább. A lehető leggyorsabban véghez akarta vinni Németország újrafelfegyverzését, hogy elkerüljön egy megelőző szövetséges csapást. Egyszerűen utasította a német ipart, a többit rábízta annak irányítóira. Hatalomra kerülése előtt Otto Strasser megkérdezte tőle, mit tenne Kruppal, mire Hitler így válaszolt: „Természetesen békén hagynám. Azt hiszi, olyan ostoba vagyok, hogy lerombolom Németország gazdaságát?”121 Hitler úgy vélte, Lenin legnagyobb gazdasági tévedése az volt, hogy párttagokra bízta az ipar irányítását, s megölette vagy elkergettette a tőkés vállalatvezetőket. Eltökélt szándéka volt, hogy a barnaingesek és más pártbeli elemek egy ujjal se nyúljanak az üzleti élethez, s 1933-ban Walter Buch őrnagyot, a pártbíróság tagját figyelmeztette: „Mint párton belüli legfőbb bírónak, Önnek a kötelessége, hogy féken tartsa a forradalmi elemeket.” Mint mondta, az e téren mutatkozó sikertelenség vezetett más forradalmak összeomlásához.122 Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy Hitlert akárcsak a legkisebb mértékben is befolyásolta volna a nagytőke filozófiája. Tanácsért csak akkor fordult az üzleti élethez, amikor meggyőződése szerint az elősegítette katonai és külpolitikai céljainak megvalósítását. Szocialistának tekintette magát, s szocializmusának az volt a lényege, hogy az államon belül minden egyénnek vagy csoportnak tántoríthatatlanul kell dolgoznia a nemzeti politika megvalósításáért. Ezért aztán mindaddig érdektelen volt, kinek a tulajdonában van az adott gyár, amíg a vezetői azt tették, amire utasították őket. A német szocializmus, mondta Hermann Rauschningnak, nem államosítani akar. „A mi szocializmusunk sokkal mélyebbre nyúlik. Nem változtatja meg a dolgok külső rendjét, csupán az ember és az állam viszonyát rendezi át… Mert mit számít a tulajdon és a jövedelem? Miért kellene államosítanunk a bankokat és a gyárakat? Mi a népet államosítjuk.”123 Négyéves tervét bemutatva (amely, ahogy Sztáliné is, pusztán propagandafogás volt) azt mondta, a Gazdasági Minisztérium dolga csupán annyi, hogy „megjelölje a nemzetgazdaság feladatait”, amelyeket azután a „magángazdaságnak kell teljesítenie”. Ha húzódozna ettől, a „nemzetiszocialista állam tudni fogja, hogyan oldja meg ezeket a feladatokat.”124

Bullock, id. mű, 121. Arthur Schweitzer, Big Business in the Third Reich (London, 1964), 643, 25. jegyzet. 123 Hermann Rauschning, Hitler’s Revolution of Destruction (London, 1939). 124 Idézi Holborn, id. mű, 753. –(349)– 121 122

Hitler tehát megtartotta a német vállalatvezetők osztályát, és a maga számára dolgoztatta őket. Az egyes cégek annak megfelelően virágoztak, hogy milyen mértékben teljesítették Hitler parancsait. Természetesen pénzt is kisajtolt belőlük; ez azonban zsaroló-áldozat, és nem úr-kliens viszony volt. Idevágó eset az I. G. Farben vegyipari vállalaté, amelyet zsidó igazgatói, vezetői és tudósai miatt a nácik eredetileg az „Isidore Farben” gúnynévvel illettek. A cég csak azzal nyerte el Hitler kegyeit, hogy megszabadult a zsidóktól (például a Nobel-díjas Fritz Habertől), s beleegyezett abba, hogy abszolút elsődlegességet élvezzen Hitler szintetikusüzemanyag-programja, a háborúra való felkészülés kulcsa, amelyről titkos egyezményt írtak alá 1933. december 14-én. Ezután az I. G. Farben már biztonságban volt, de csak azon az áron, hogy Hitler rabszolgájává vált. Távolról sem a nagytőke rontotta meg Hitler szocializmusát, inkább a fordítottja igaz. Az I. G. Farben nácik által történt megrontása a német nemzet általános tragédiáján belül az egyik legmegdöbbentőbb külön tragédia.125 A gazdaságpolitika hiánya előnyt jelentett: Hitlernek szerencséje volt. Egy hónappal Roosevelt előtt vette át a hatalmat, s hozzá hasonlóan ő is annak a fellendülésnek a haszonélvezője volt, amely már röviddel korábban elkezdődött. Roosevelttel ellentétben azonban ő nem módszeres közmunkaprogramokkal kontárkodott bele a gazdasági életbe, bár ilyenek Németországban is léteztek. Egy 1933. február 8-án tartott ülésen kijelentette, elvet minden olyan programot, amely nem hat az újrafelfegyverkezésre. 1933 szeptemberében főként azért vágott bele az autópályák építésébe, mert gyors autóutakat akart, s azt gondolta, Fritz Todt személyében felfedezett egy létrehozásukra alkalmat szervező zsenit (valóban felfedezett).126 Brüning túlzóan deflációs politikát folytatott, mert kényszeresen félt az inflációtól. Hitler a szemétdombra hajította ezt a politikát. Kirúgta Hans Luther Reichsbank-elnököt, s a helyébe Hjalmar Schachtot ültette, akiből gazdasági minisztert is csinált. Schacht a két világháború közötti időszak messze legokosabb pénzügyminisztere volt. Piaci közgazdász volt, de a tapasztalatban és nem akármilyen elméletben hitt, s minden helyzetet a maga javára tudott fordítani. Hitler nem azért gyűlölte a magas kamatlábakat és a szigorú hitelfeltételeket, mert Keynes híve volt, hanem mert a zsidókkal hozta őket összefüggésbe. Utasította Schachtot, hogy szerezzen pénzt az újrafegyverkezésre, és Schacht szerzett, a folyamat során megszegve a

Joseph Borking, The Crime and Punishment of I. G. Farben (London, 1979), 56-60. 126 Todt tehetségéről lásd Alan Milward, The German Economy at War (London, 1965). –(350)– 125

Birodalmi Bank belső szabályait. Az inflációt a Brüning által bevezetett szigorú kereskedelmi ellenőrzéssel (amelyet az önellátásra törekvő Hitler még tovább szigorított), az adózással (az adóbevételek 1933 és 1938 között megháromszorozódtak) és általános nadrágszíjmegszorító politikával kerülték el: a német életszínvonal 1938-ban alig volt valamivel magasabb az egy évtizeddel korábbinál. Ezt azonban a németek nem bánták, mert ismét volt munkájuk. Hitler hatalomra kerülése idején több mint 8 millió munkanélküli volt. 1933 második felében a számuk igen gyorsan csökkenni kezdett, s 1934-re bizonyos szakmunkás-ágazatokban már hiány mutatkozott, bár 3 millió ember még mindig munka nélkül maradt. 1936-ra azonban gyakorlatilag megvalósult a teljes foglalkoztatottság, s 1938-ban a cégek már szörnyű munkaerőhiányban szenvedtek, miközben NagyBritanniában és az USA-ban ismét visszaesés mutatkozott. Németország volt tehát az egyetlen nagyobb ipari ország, amely gyorsan és teljesen kigyógyult a Nagy Válságból. Ennek oka kétségtelenül a német ipar belső ereje, amely az 1860-as évektől a mai napig látványos teljesítményre képes, ha nem csonkítja meg háború, vagy nem gyötri politikai bizonytalanság. A Weimari Köztársaság katasztrofális politikai keretet biztosított az üzleti élethez, amelyben a hatékony befektetéseknek az állandó és következetes pénzügyi háttér az előfeltétele. A weimari időszakban a Reichstaggal mindig nehéz volt elfogadtatni a költségvetést, s gyakran szükségrendeletekkel kellett irányítani a pénzügyi politikát. Az eredendő politikai ingatagság inkább fokozódott, mint csökkent. Az 1928-as választások után egyre nehezebb volt szilárd kormányt alakítani, s 1930 márciusára már nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer nem képes fennmaradni, ami egy marxista hatalomátvétel kockázatát is jelentette. Hitler hatalomra kerülése ezért pontosan azt nyújtotta a német iparnak, amire a hatékony teljesítményhez szüksége volt: kormányzati stabilitást, a politika végét és nemzeti jellegű célt. A többit már maga is képes volt megtenni. Hitler elég eszes volt ahhoz, hogy felismerje ezt. Miközben engedte, hogy a párt a kormányzás és a közpolitika valamennyi szférájába benyomuljon, az ipartól és a hadseregtől távol tartotta, mert mindkettőtől a lehető leghamarabb maximális hatékonyságot várt.127 Az 1930-as évek közepére Hitler brutális, biztonságos, lelkiismeretlen, sikeres, és a legtöbb német szemében népszerű rendszert irányított. A német munkások egészében véve a biztos munkalehetőséget előnyben részesítették az állampolgári jogokkal szemben, amelyek nem sokat jelentettek számukra.128 Volt viszont értelme számukra azoknak a társadalmi szervezeteknek, amelyeket Hitler a „valahová tartozni” jelszavával

127 128

Speer, id. mű, 4 skk. David Schoenbaum, Die braune Revolution (Köln, 1968), 150. –(351)–

megdöbbentő számban hozott létre. Másik kedvenc jelszava az „összehangolás” volt, amin az állam egységét értette (természetesen a párt uralma alatt). A Harmadik Birodalom „összehangolt” állam volt, amelyhez a köznapi németek „tartoztak”. A közéletnek ez a felfogása a németek többségének jobban tetszett, mint a weimari pártpolitika. Ez a hangulat bizonyára nem tartott volna a végtelenségig, de még akkor is elég erősen tartotta magát, amikor Hitler tönkretette népszerűségét, mert ismét háborúba vitte Németországot. Leginkább valószínűleg a legszerényebben élők és a legszegényebbek osztoztak benne (kivételt képezett néhány katolikus paraszt, akit nem lehetett rávenni a náci üdvözlésre, s keserűen neheztelt a kereszténység elleni támadások miatt). Hitler a moralizáló német természetnek is megfelelt, azoknak az embereknek, akik borzasztóan szerettek volna „erkölcsösen” viselkedni, de hiányzott belőlük a keresztény hitben gyökerező abszolút erkölcsi szabályrendszer. A lelkiismeretes tömeggyilkos és aggályos kínvallató Himmler volt azoknak az embereknek az őstípusa, akik legjobban szolgálták Hitlert. Az SS erényeit, a náci „erkölcsiség” megtestesülését úgy határozta meg, mint hűséget, becsületességet, engedelmességet, keménységet, tisztességet, szegénységet és bátorságot. Az elképzelés, hogy az embernek a templomokban tanított hagyományos, abszolút erkölcsiség helyett „vastörvényeknek” vagy valamilyen „magasabb törvénynek” kell engedelmeskednie – Hegeltől eredt. Marx és Lenin osztályfogalmakra, Hitler faji fogalmakra fordította le. Ahogy a szovjet kádereket arra tanították, hogy a moralizálóan felfogott osztályharc nevében igazolják a legégbekiáltóbb bűntetteket is, ugyanúgy az SS a faj nevében cselekedett – ami Hitler meggyőződése szerint messze erősebb és központibb emberi indíték volt, mint az osztályhoz tartozás. A faj és nem a marxi értelemben vett proletariátus szolgálata – ez volt a náci puritanizmus alapja, s az jellemezte, amit Rudolf Hoess, az auschwitzi haláltábor parancsnoka az eszményi náci „hideg” és „kőkemény” attitűdjének nevezett: olyan ember ő, akiből a kötelességteljesítés során „kivesztek az emberi érzések”.129 1933 elejére tehát a két legnagyobb és legerősebb európai nemzetet szilárdan totalitárius rendszerek tartották kezükben, amelyek az erkölcsi relativizmust hirdették és gyakorolták, voltaképpen megtestesítették, a benne rejlő összes rémületes lehetőséggel együtt. Mindkét rendszer arra sarkallta a másikat, hogy legirtózatosabb jellegzetességeit bontakoztassa ki. A totalitárius szocializmus leninista vagy hitleri válfajának egyaránt az volt az egyik legzavarbaejtőbb vonása, hogy akár mint hatalomra törő mozgalmak, akár mint a hatalmat élvező rendszerek a politikai erkölcs Gresham-törvénye éltette őket: a megfélemlítés kiűzte az emberbaráti

129

Fest, id. mű, 559. –(352)–

ösztönöket, s a rendszerek egymást hajszolták a gonoszság egyre mélyebb bugyraiba. Hitler megtanulta Lenintől és Sztálintól, hogyan kell nagyszabású megfélemlítő rendszert teremteni. Ám tőle is sokat lehetett tanulni. Leninhez hasonlóan ő is minden hatalmat a saját akaratában akart összpontosítani. Leninhez hasonlóan ő is gnosztikus volt, s miként Lenin úgy gondolta, hogy ő a történelemben megtestesülő proletár determinizmus egyetlen hű értelmezője, úgy Hitler is csak magában bízott, mert úgy vélte, benne testesül meg a német nép faji akarata. Az általa 1933 januárjában létrehozott rendszerben volt egy jelentős rendellenesség: az SA. E szervezetet Hitler nem volt képes teljesen ellenőrzése alatt tartani, Roehmnek pedig olyan elképzelései voltak, amelyek nem illettek bele Hitler terveibe. Az SA már a hatalomátvétel előtt is igen nagy szervezet volt, utána pedig még gyorsabban bővült. 1933 őszére egymillió aktív, fizetett tagja volt, akik mögött további három és félmillió tartalékos állt. Roehm a jövő német hadseregét látta az SA-ban, amely majd felborítja a versailles-i egyezményt, s biztosítja a német terjeszkedés céljainak megvalósulását, A régi hadsereg hivatásos tisztjeivel pusztán kiképző szervezete lesz annak a radikális, forradalmi hadseregnek, amelyet maga vezet majd hódító hadjárataira. Hitler eltökélten utasította el ezt a napóleoni mintát. Sokra tartotta a reguláris hadsereget, s hitt abban, hogy gyorsan és kellő titoktartás mellett valósul meg az újrafelfegyverzés, így az ország mihamarabb túlesik azon a veszélyes időszakon, amikor a franciák és szövetségeseik még képesek lerohanni Németországot, és szétzúzni Hitler rendszerét. S ami még fontosabb: a legcsekélyebb mértékben sem akart osztozni a hatalmon Roehmmel, még kevésbé behódolni neki. 1933 márciusától, amikor segédkezni kezdett Himmler felemelkedéséhez, akivel titkos telefonkapcsolatot tartott fenn, nyilvánvaló volt, hogy Hitler rendkívüli bűntény formájában kívánja megoldani a dilemmát, amelyet a Roehm-féle SA jelentett számára. Igen alapos előkészületeket végzett. 1933 októberében felhatalmazta Himmlert, hogy valamennyi német államban, továbbá München városában elfoglalja a politikai rendőrség főnökének posztját. Ehhez a folyamathoz, amelyet Himmler ellenségei természetesen birodalomépítésnek tekintettek, minden szinten Hitler aktív támogatására volt szükség; részben azért, mert az akció törvénytelen volt (Frick előtt rejtve kellett maradnia), részben pedig, mert minden tartományban külön-külön kellett tárgyalni a tartományi főnökökkel, akiket egyedül Hitler ellenőrzött. A folyamat 1934. április 20-án fejeződött be, amikor Heydrich biztonsági szolgálata olyan „összeesküvést” fedezett fel Göring meggyilkolására, amelyet annak saját Gestapója sem tudott leleplezni. Hitler ekkor utasította Himmlert, hogy vegye át Göring rendőrségét (hivatalosan, mint Göring helyettese). A már önmagában is nagy –(353)–

SS szervezet most már egész Németországban ellenőrzése alatt tartotta a politikai rendőrséget, s képes volt lecsapni még a hatalmas, felfegyverzett SA-ra is. Eközben Hitler egyre nagyobb indíttatást érzett arra, hogy szétzúzza az SA vezetését és önállóságát. Annak brutális, a nyílt utcán megnyilvánuló erőszakos tettei elidegenítették Hitler belföldi támogatóit, s rendszerének külföldi bírálói is főleg erre alapozták véleményüket. Amikor 1934. február 21-én Sir John Simon és Anthony Eden látogatást tettek nála, Hitler ígéretet tett az SA kétharmadának leszerelésére, s engedélyezte a maradék ellenőrzését: „Azon kívül, hogy ténylegesen feloszlatja a szervezetet – írta Eden –, aligha mehetett volna messzebbre.”130 Ugyanilyen fontos volt a hadsereg ellenséges érzülete. 1934 tavaszára nyilvánvalóvá vált, hogy az agg Hindenburg napjai meg vannak számlálva. Hitler az örökébe szeretett volna lépni, egy személyben egyesítve az államelnöki és a kancellári hivatalt. A szárazföldi hadsereg és a haditengerészet parancsnokai egyetértettek ezzel a törekvéssel, feltéve, hogy lefegyverzi az SA-t és szétzúzza nagyravágyását. Jellemző a naivitásra, amely mindig kiütközött rajtuk, amikor Hitlerrel tárgyaltak, hogy valamilyen létfontosságú dolgot adtak cserébe egy olyan „engedményért”, amelyet amúgy is meg kellett tennie, s amelyben lényeges volt a hadsereg együttműködése. Mihelyt Himmler kizárólagos jogkörébe került a politikai rendőrség, Hitler beindította a tisztán gengsztermódszerekkel zajló tisztogatást. Elhatározta, hogy egycsapásra öleti meg valamennyi politikai ellenfelét (s egyúttal némely régi számlákat is kiegyenlít), ezért a Heydrich hírszerző irodája által fabrikált összeesküvésre utaló „bizonyítékok” segítségével sztálini kirakatperhez méltóan valószínűtlen összefüggésekre sikerült „fényt deríteni”. A végső névsort Himmler és Heydrich készítették, Hitler egyszerűen ceruzával aláhúzta azokat, akiket főbe kell lőni; a letartóztatási parancsokat Heydrich írta alá, a szöveg igen egyszerű volt: „A Vezér és Birodalmi Kancellár parancsára X. Y.-t hazaárulásért golyó általi halálra ítéljük.” Göringet aránylag későn vonták be az összeesküvésbe. Blomberg védelmi miniszter és politikai segédtisztje, von Reichenau tábornok is cinkosukká vált: a hadsereg egységei álltak készenlétben arra az esetre, ha az SA- csapatok ellenállást tanúsítanának. 1934. június 30-án reggel Hitler személyesen rázta fel Roehm-öt a Tegernsee melletti szanatóriumban, majd visszatért a müncheni Barna Házba. A bajor igazságügyminiszter puszta gépírásos névsor alapján nem volt hajlandó tömeges kivégzést elrendelni, ezért Roehm-öt és társait csak július 2-án gyilkolta meg a politikai rendőrség. Eközben Berlinben, von Papen alkancellár szemtanúi beszámolója szerint, a vád alá helyezett embereket Göring Leipziger platz-i magánházába vitték,

130

David Carlton, Anthony Eden (London, 1981), 46. –(354)–

ahol ő és Himmler azonosította, majd kihúzta őket a névsorból, majd elvitték, és rögtön főbelőtték őket: a kivégző osztagok Göring magánrendőrségének tagjaiból tevődtek össze. Két nappal később Hitler Münchenből megérkezett a tempelhofi repülőtérre. Himmler és Göring a kifutópályán üdvözölte őt a vérvörös ég alatt; ők hárman együtt tanulmányozták át a már kivégzettek és a még kivégzendők névsorát – a wagneri jelenetet Hans Gisevius Gestapo-tiszt írja le. Frick belügyminisztert hazaküldték, mondván, az ügy nem tartozik rá. Gisevius szerint Frick ezt mondta: „Vezérem, ha nem lép fel azonnal Himmler és az SS ellen ugyanúgy, ahogy Roehm és az SA ellen fellépett, akkor csak annyit ér el, hogy Belzebub segítségével űzi ki az ördögöt.”131 Ebből kiderül, mennyire kevéssé értette meg urát és parancsolóját. A meggyilkoltak közül soknak semmi köze nem volt az SA-hoz. Ide tartozott Gustav von Kahr volt bajor miniszterelnök, aki annak idején nem volt hajlandó részt venni az 1923-as puccsban; Hitler régi munkatársa és pártbeli vetélytársa, Gregor Strasser; az agyafúrt öreg katona, akinek „féken kellett volna tartania” őt, von Schleicher tábornok, a felesége és közeli munkatársa, von Bredow tábornok; Ernst Klausener berlini katolikus vezető, és sok más kényelmetlen vagy veszélyes, összesen valószínűleg közel százötven ember.132 Ez a kormányzat és a rendőrség közreműködésével végrehajtott tömeggyilkosság erkölcsi katasztrófát jelentett Németország számára. A német tábornokok becsületkódexe megingott, mert együttműködtek két barátjuk és kollégájuk meggyilkolásában. Megcsúfolták az igazságszolgáltatást: július 3-án olyan törvényt hoztak, amely utólag szentesítette a történteket. Hitlert teljes díszben fogadták Hindenburg halálos ágyánál, ahol a zavart öregember, aki egykor mint „bohém őrvezetőt” utasította el most a Fenség” szóval üdvözölte. A Fából Faragott Titán augusztus 2-án bekövetkezett halála után Hitler lett az utódja annak a törvénynek az alapján, amelyet egy nappal korábban hozott meg, s amely „Vezérré és birodalmi kancellárrá” tette. Még aznap a hadsereg minden tisztje és tagja szent esküt tett Hitlerre, amely így kezdődött: „Feltétlen engedelmességgel tartozom a Német Birodalom Vezérének és népének.” Ezt népszavazás követte, s augusztusban a német nép 84,6%-os szavazataránnyal jutalmazta a legfőbb gyilkost.133 Nem kevésbé jelentős része volt ennek a fordulópontnak, amikor a gyilkosságok végrehajtásában közreműködő SSembereknek becsület-tőröket adtak át. Íme, az erkölcsi relativizmus szégyentelen jelképe. Az SS ekkor indult el a törvényes gyilkosságok

Hans Gisevius, Adolf Hitler (München, 1963), 173. Holborn, id. mű, 745-747.; Manvell és Fraenkel, Himmler, 42-46. 133 Fest, id. mű, 705. –(355)– 131 132

irtóztató útján. A Roehm-ügy, az állam nyílt szerepvállalása a tömeggyilkosságban, régi katonai elitjének közreműködésével és a választók jóváhagyásával, közvetlenül vetítette előre az elkövetkező irtóhadjáratokat. A Roehm elleni tisztogató hadjárat arcátlansága, a mód, ahogy a dolgot Hitler intézte, fittyet hányva Németország és a világ véleményére, saját munkatársaira és követőire, arra ösztönözte Sztálint, hogy hasonló eszközökkel szilárdítsa meg személyes diktatúráját. A pártelit eddig csak azt engedte meg neki, hogy hétköznapi orosz embereket gyilkoljon meg. Még egy régi párttag kizárása is gondos előkészületeket igényelt. 1930-ban Szircov PB-póttag és Lominadze, a Központi Bizottság tagja nyíltan bírálták Sztálint. Sztálin mindkettőjüket főbe akarta lövetni, de a legtöbb, amit el tudott érni, az volt, hogy kizárták őket a KB-ból. Két év múlva Rjutyin főbelövését szorgalmazta, aki magánemberként egy kétszáz oldalas dokumentumot terjesztett, amelyben Sztálin diktatúráját bírálta. Szergej Kirov, Zinovjev utódja a leningrádi pártbizottság élén, ragaszkodott hozzá, hogy Rjutyin életét kíméljék meg, s küldjék „elszigetelő”-be, vagy a magasrangú párttagoknak fenntartott különleges börtönbe.134 1934 nyarán Kirov befolyása továbbra is növekedőben volt, s ő látszott Sztálin legvalószínűbb utódjának – vagy vetélytársának. A Roehm-mel szembeni tisztogató hadművelet sikere arra ösztönözte Sztálint, hogy egyszer s mindenkorra számoljon le azokkal, akik a párton belül korlátokat állítanak elé, méghozzá a legagyafúrtabb módon: meggyilkoltatva Kirovot, s a bűntényt használva fel ürügyül arra, hogy minden ellenfelére lecsapjon.135 Kirovot 1934. december 1-jén titokzatos körülmények között lőtték le a Szmolnij Intézet kellős közepén, abban a volt leányiskolában, amelyből Lenin a puccsot szervezte 1917-ben, s amely azóta is a leningrádi pártbizottság központja volt. Erősen őrzött hely volt, ezért sohasem kaptunk magyarázatot arra, miként hatolt át a biztonsági kordonon a gyilkos, Leonyid Nyikolajev. Még gyanúsabb, hogy néhány nappal korábban Jagoda NKVD-főnök utasítására eltávolították Kirov testőrét. 1956-ban, majd 1961ben Hruscsov hangsúlyosan utalt Sztálin felelősségére, s a közvetett bizonyítékok hada elég meggyőzőnek látszik.136 Sztálin hevesen reagált a gyilkosság hírére, mégis oly módon, ami előre megfontoltságot sejtet. Az éjszakai vonattal Leningrádba utazott, s pirkadatkor a Moszkvai pályaudvaron Medved leningrádi rendőrfőnök fogadta. Sztálin szó nélkül arcul ütötte. Ezután katonai célra igénybe vette a Szmolnij Intézet egyik emeletét, és személyesen vette át a vizsgálat Nicolaevsky, id. mű, 28-30. A Roehm-féle tisztogatás hatásáról Sztálinra lásd George Kennan, Russia and the West Under Lenin and Stalin (New York, 1960), 285. 136 Conquest, id. mű, 44. –(356)– 134 135

irányítását. Ült az asztal mögött, talpnyalóitól, Molotovtól, Vorosilovtól, Zsdanovtól és másoktól körülvéve, egyik oldalon a leningrádi pártbizottság tisztségviselőivel, a másikon a biztonsági emberekkel. Amikor behozták Nyikolajevet, és Sztálin megkérdezte, miért lőtte le Kirovot, a szerencsétlen teremtés térdre esett, és a biztonsági emberekre mutatva ezt kiáltotta: „De ők biztattak fel rá.” Ekkor rárohantak, és puskatussal eszméletlenre verték; utána kivonszolták, és hideg, majd meleg vízbe mártva újraélesztették. Boriszovot, Kirov testőrségének vezetőjét Sztálin feszítővassal agyonverette, Medvedet táborba küldték, ahol három év múlva meggyilkolták; Nyikolajevet titkos tárgyalás után december 29-én kivégezték. Több mint háromszáz úgynevezett „fehéret” lőttek agyon, 40 ezer leningrádit zártak táborba. Rövidesen mindenki, aki ismerte a Kirov-gyilkosság körülményeit, vagy halott volt, vagy örökre nyoma veszett a Gulág-szigetcsoporton.137 S ez csak a kezdet volt. Két héttel a Kirov elleni gyilkosság után letartóztatták Zinovjevet és Kamenyevet. Sztálin a legapróbb részletekig kidolgozta a velük szembeni vádakat, s az utolsó vesszőig ellenőrizte a vallomásukat. Hónapokig tartott a kihallgatásuk; Sztálin azzal fenyegetőzött, hogy semmire sem lesz tekintettel, amíg csak „hason csúszva be nem vallják bűneiket”.138 A perre 1936-ban került sor, azt követően, hogy alkut kötöttek, amelynek értelmében mindent bevallanak, ha békén hagyják a családjukat és megkímélik az életüket. Ennek ellenére a per befejeződése után egy napon belül mindkettőt agyonlőtték. A mód, ahogy Zinovjev kegyelemért könyörgött, hátborzongató, erősen antiszemita színezetű utánzás tárgya lett Sztálin szűkkörű összejövetelein; K. V. Pauker, volt színházi öltöztető adta elő, akit később Sztálin személyes NKVD-gárdájának vezetőjévé léptetett elő, egyszersmind az egyetlen ember volt, aki megborotválhatta. Pauker rendszeresen előadta mutatványát, mígnem őt is főbelőtték, mint „német kémet”.139 Mihelyt Zinovjevvel és Kamenyevvel végzett, Sztálin parancsot adott Jagodának több, mint ötezer, már letartóztatásban levő párttag kivégzésére. Ezzel kezdődött a Nagy Terror. Mihelyt ezzel végeztek, Sztálin Szocsiból, ahol szabadságát töltötte, a következő baljós hangú táviratot küldte 1936. szeptember 25-én: „Abszolút szükségesnek és sürgetőnek ítéljük, hogy Jezsov elvtárs kerüljön a Belügyi Népbiztosság élére. Jagoda végérvényesen képtelennek bizonyult a trockista-zinovjevista blokk leleplezésére. Az OGPU-nak négyéves elmaradása van ebben az ügyben.”140 Ezután

Medvedev, id. mű, 157 skk.; Hingley, id. mű, 236 skk.; Conquest, id. mű, 47 skk. 138 Orlov, id. mű, 17-18, 129. 139 Orlov, id. mű, 350. 140 Rigby, The Stalin Dictatorship, 39-40. –(357)– 137

módszeres tisztogatás következett a titkosrendőrségnél, amelyet Jezsov által titokban toborzott két-háromszáz pártvazallus végzett.141 Majd Sztálin megszabadult régi grúz barátjától, Ordzsonikidzétől, az utolsó politikai bizottsági tagtól, akinek megengedte, hogy becenevén, „Kobának” szólítsa, vagy hogy vitatkozzon vele: választhatott – vagy végez magával, vagy a rendőrségi cellában hal meg. 1937 februárja után Sztálin bárkit, bármilyen módon megölhetett. A Központi Bizottság hó végi teljes ülésén „utasította” Sztálint, hogy tartóztassa le Buharint és Rikovot. Buharin könnyes szemmel könyörgött az életéért. Sztálin: „Ha ártatlan vagy, a börtöncellában be tudod bizonyítani!” A KB ítélete: „Főbelőni az árulót!” A két embert egyenesen a börtönbe vitték meghalni; egyesek szerint később Jagoda ezt morogta maga elé: „Milyen kár, hogy nem korábban tartóztattalak le mindannyiotokat, amikor még én voltam hatalmon.”142 (Nem számított: a jelenlevő 140 ember kétharmadát nemsokára szintén megölik.) 1936 végétől 1938 második feléig Sztálin a rezsim minden csoportjára lecsapott. Egyedül 1937-ben háromezer magas rangú titkosrendőrségi tisztet ölt meg, a vidéki államügyészek 90%-ával együtt. 1935 óta titkos tárgyalásokat folytatott Hitlerrel. A rákövetkező évben rábeszélte a német kormányt, hogy állítson elő hamis bizonyítékokat arról, hogy Tuhacsevszkij marsall, hadseregparancsnok titkos kapcsolatban áll Hitler tábornokaival; az iratokat a Gestapo készítette el, majd átadta egyik ügynökének, Skoblin tábornoknak, aki az NKVD-nek is dolgozott.143 Sztálin első katonai áldozata Dimitrij Schmidt lovassági tábornok volt, aki 1927-ben állítólag megsértette; Schmidtet 1936. július 5-én tartóztatták le, megkínozták, majd meggyilkolták. Tuhacsevszkij és hét másik főtábornok 1937. június 11-én következett a sorban, majd harmincezer további tiszt, az összlétszám közel fele, közte az ezredesek és tábornokok 80%-a.144 A legtöbb tisztet huszonnégy órán belül agyon lőtték. A cél minden csoportban az volt, hogy a rangidőseket öljék meg, különösen azokat, akik annak idején harcoltak a forradalomban, s Sztálin hatalomra kerülése előtt is ismerték a pártot. Maga a párton belüli tisztogatás volt a leghosszabb és legszigorúbb. Leningrádban a tizenhetedik pártkongresszus százötven küldöttje közül csak kettő maradhatott életben. A veszteségek a moszkvai pártbizottságban ugyanilyen hatalmasak voltak. Összesen a pártnak közel egymillió tagját ölték meg.145 W. G. Krivitsky, I Was Stalin’s Agent (London, 1940), 166. Uo., 228. 143 Paul Blackstock, The Secret Road to World War Two: Soviet versus Western Intelligence 1921-1939 (Chicago, 1969); Hingley, id. mű, 292 skk. 144 John Erickson, The Soviet High Command, a Military and Political History, 1918-1941 (London, 1962), 374.; Conquest, id. mű, 224.; Hingley, id. mű, 258-259. 145 Schapiro, Communist Party, 440. –(358)– 141 142

Az ezekben az években elkövetett bűntényekért azért nem vezekelt senki, azért nem voltak megfelelően kivizsgálva vagy büntetve (kivéve véletlen eseteket), mert a Sztálin után uralomra került pártvezetők valamennyien részeseik voltak. Magát Jezsovot, a legnagyobb gyilkost, Sztálin ölette meg a tisztogatások lezárulása után. Utódját a titkosrendőrség élén, Lavrentyij Beriját saját politikai bizottságbeli társai lőtték le, közvetlenül Sztálin halála után. Georgij Malenkov, aki 1953 és 1956 között volt Oroszország ura, Fehéroroszországban és Örményországban volt fő tisztogató, Hruscsov, aki Malenkov utódjaként 1956 és 1964 között volt hatalmon, Moszkvában és (magával Jezsovval, valamint Molotovval) Ukrajnában vett részt tisztogatásokban. A leningrádi tisztogatást Zsdanov irányította, egyik segítője (és az igen kisszámú túlélők egyike) Alekszej Koszigin volt, aki az 1970-es években haláláig miniszterelnökként működött. Kaganovics, aki az 1960-as évekig töltött be magas posztokat, a szmolenszki területen zúzta szét a pártot. Leonyid Brezsnyev, az ukrajnai tisztogatás társtettese és túlélője 1964-től 1982-ben bekövetkezett haláláig volt Oroszország vezetője. Mindezek az emberek, akik Sztálin halála után harminc évig kormányozták Oroszországot, az önfelmagasztalással elegyes félelem légkörében Sztálin közvetlen és részletes utasításai alapján tevékenykedtek. Az NKVD egyik, Sztálin testőrségéhez tartozó tagja arról számolt be, hogy 1937-39-ben Jezsov szinte naponta jött Sztálinhoz vastag dossziékkal a kezében; Sztálin adott utasítást a letartóztatásokra, a kínzásokra, az ítéletekre (utóbbira a tárgyalás előtt). Egyes kihallgatásokat maga Sztálin vezetett. Az iratokra ilyen bejegyzéseket tett: „letartóztatni”; „mindenkit letartóztatni”; „nem szükséges ellenőrizni: letartóztatni őket”. Az 1961-ben tartott huszonkettedik pártkongresszuson Z. T. Szerdziuk felolvasta Jezsov egyik levelét: „Sztálin elvtárs: megerősítésre átküldök négy névsort azokról, akiknek esete a Katonai Törvényszék előtt van: Első névsor: általános; Második névsor: volt katonai személyek; Harmadik névsor: volt NKVDszemélyek; Negyedik névsor: a nép volt ellenségeinek feleségei. Jóváhagyást kérek az elsőfokú ítélethez (azaz a főbelövéshez).” A névsor alatt: „Jóváhagyva, J. Sztálin, V. Molotov.” 1937 és 1939 között Sztálin 400 listát írt alá, amelyeken 44 ezer ember, felső pártvezetők, kormányhivatalnokok, tisztek és kulturális személyiségek neve szerepelt.146 Nagy számban gyilkoltak meg Moszkvában menedékre lelt külföldi kommunistákat is. Közéjük tartozott Kun Béla és a legtöbb magyar kommunista vezető, szinte valamennyi vezető lengyel kommunista; az egész jugoszláv pártvezérkar, Titót kivéve, a híres bolgár Popov és Tanev, a lipcsei per hősei Dimitrovval együtt (aki csak szerencséjének köszönheti

146

Medvedev, id. mű, 294-296. –(359)–

megmenekülését, mert Sztálin róla is vezetett dossziét); valamennyi koreai, sok indiai és kínai; továbbá kommunista vezetők Litvániából, Lettországból, Észtországból, Besszarábiából, Iránból, Olaszországból, Finnországból, Ausztriából, Franciaországból, Romániából, Hollandiából, Csehszlovákiából, az Egyesült Államokból és Brazíliából. Különösen nagy vérveszteség érte a németeket, akik Hitler elől kerestek menedéket. 842 nevet ismerünk, akiket őrizetbe vettek, valójában azonban sokkal többen voltak, köztük a vezetők feleségei és gyermekei, például Karl Liebknecht családja. A túlélők némelyike később a Gestapo és az NKVD kínzásainak nyomait egyaránt be tudta mutatni, így élő jelképei voltak a náci Németország és SzovjetOroszország biztonsági szolgálatai között mindvégig fennálló titkos kapcsolatoknak. Az európai kommunisták általában nagyobb biztonságban voltak a saját fasiszta országukban, mint a „szovjet hazában”. A független szovjet marxista történész, Roj Medvegyev jegyezte meg: „Rettenetes paradoxon, hogy a Szovjetunióba menekült európai kommunista vezetők és aktivisták többsége elpusztult, míg azoknak a többsége, akik a szülőhazájukban 1937-38-ban börtönben voltak, életben maradt.”147 Biztosra vehető, hogy Sztálin a „keresett” aktivisták névsorát kicserélte a nácikkal, s valószínűleg így tett a többi totalitárius rendszerrel is, amelyeket a propagandában automatikus hevességgel támadott. Nagyon érdekelte azoknak a külföldi kommunistáknak a sorsa, akikkel dolga akadt. De közelről érdekelte terrorrendszerének minden részlete is. Régi elvtársa és mostani áldozata, Buharin pere alatt a fényárban egyszer csak Sztálin arca bukkant fel a látogatók előtt, aki a tárgyalóterem mennyezete alatt nyíló kis ablak fekete üvegén keresztül figyelte a fejleményeket.148 Arthur Koestler remek regénye, a Sötétség délben (1940) azt fejtegeti, hogy Sztálin fő áldozatai, saját marxista teológiájuk s a Sztálinnal közösen vallott erkölcsi viszonylagosság csapdájába esve, késznek mutatkoztak arra, hogy együttműködjenek hazug tanúvallomásuk elkészítésében – akár még el is hitték azt. Mi sem lehetne távolabb az igazságtól. Bár a vezető „összeesküvőket”, akiknek tanúvallomására a fantáziaszülemények alapstruktúrájának felépítéséhez volt szükség, s akiket feleségük és gyermekeik meggyilkolására és megkínzására vonatkozó fenyegetések és az enyhe elbánásra vonatkozó ígéretek valamint a fizikai erőszak vegyítésével bírtak vallomásra, az érintettek túlnyomó többsége számára Sztálin módszerei kevéssé különböztek Nagy Péteréitől, kivéve persze a méreteket, amelyek eleve kizártak mindenfajta finomkodást. Ezekben az években a hatalmas orosz lakosság mintegy 10%-a vált Sztálin bűnbánati gépezetének áldozatává. A híres cári börtönöket, például a

147 148

Uo., 219-223. Fitzroy Maclean, Eastern Approaches (London, 1966), 119-120. –(360)–

Lefortovszkaját, amelyet már múzeummá alakítottak, és viaszbábokkal népesítettek be, ismét működésbe állították, és a viaszt hús-vér emberek váltották fel. Templomok, szállodák, akár fürdőházak és istállók is börtönökké alakultak át; több tucat új börtönt is építettek. Ezekben a műintézetekben a kínzásokat olyan méretekben alkalmazták, amellyel később még a nácik is nehezen tudtak versenyre kelni. Férfiakat és nőket csonkítottak meg, szemeket nyomtak ki, fülkagylókat szakítottak le; az embereket „tűdobozokba” és más ördögi szerkezetekbe zárták. Az áldozatokat gyakran családjuk jelenlétében kínozták meg. Nestor Lakoba felesége, egy döbbenetesen szép asszony inkább hajlandó volt meghalni a kínzások alatt, akár síró tizennégy éves fia szeme láttára is, mintsem bevádolja a férjét. Sokan hasonló beletörődéssel néztek szembe a borzalmas halállal. Az NKVD tervét, hogy megrendezze az ifjúsági mozgalom kirakatperét, az hiúsította meg, hogy Sz. V. Kovarev és a Komszomol Központi Bizottságának más vezetői inkább meghaltak a kínzások következtében, mintsem bevalljanak egy hazugságot. Nagyszámú katonatisztet is megöltek ezen a módon: végső esetben arra még hajlandók voltak, hogy a saját „vallomásukat” aláírják, de másokat nem voltak hajlandók belekeverni. Medvegyev szerint a tizennyolc éves NKVD-újoncokat „úgy vitték a kínzókamrákba, ahogy az orvostanhallgatókat viszik a laboratóriumba, hogy megszemléljék a boncolásokat.”149 Elég nyilvánvaló, hogy Sztálint Hitler példája sarkallta a terror ilyen kiterjesztésére, s ügynökei mindig is gyorsan megtanultak bármit, amire a Gestapo és az SS meg tudta tanítani őket. Az oktatás azonban kölcsönös volt. A táborok rendszerét a nácik Oroszországból importálták. Himmler rendkívül gyorsan hozta létre táborait: 1933 végére csaknem száz náci tábor létezett. Szovjet táborból azonban mindegyik időszakban, még az SS megsemmisítő programjának csúcspontján, 1942 és 1945 között is sokkal több létezett, s ezek legtöbbje sokkal nagyobb is volt, mint a náci táborok, a fogvatartottak létszáma is messze túlszárnyalta amazokét. A szovjet táborok, mint Szolzsenyicin és mások rámutattak, tulajdonképpen rengeteg szárazföldi szigetet alkottak a Szovjetunión belül, együttes területük sok ezer négyzetkilométernyi volt. A náci táborokhoz hasonlóan, amelyek csúcsán Dachau, a rendszer „Etonja” vagy „Grotonja” állt, a szovjet táborok is sokfajták voltak. Külön tábort építettek például a lemészárolt katonatisztek özvegyeinek, árváinak és egyéb rokonainak; árvaház-börtönök léteztek a „nép ellenségei”-nek gyermekei számára, akiket hajlamosak voltak szintén perbe fogni és elítélni – mint Tuhacsevszkij marsall lányát, Szvetlánát –, mihelyt elérték a megfelelő kort.150 A kínzás felhasználásáról lásd Medvedev, id. mű, 259-270, 286. Simon Wolin és Robert M. Slusser, The Soviet Secret Police (New York, 1957), 194.; Antoni Ekart, Vanished Without Trace (London, 1954), 244. –(361)–

149 150

A legtöbb tábor azonban meghatározott gazdasági célt szolgált, s ezek példájából merített ihletet Himmler, amikor 1941-től megpróbálta megteremteni a német gazdaság lényegében „társadalmi szektorát”. A Szovjetunióban nem folyt szándékos és módszeres népirtás, bár Sztálin ehhez is közel került, amikor a második világháborúban a szovjet „nemzetiségek” kerültek figyelme középpontjába. Ettől függetlenül azonban a szovjet táborok ugyanúgy „haláltáborok” voltak (és maradtak). A vasbetűs felirat a Kolima-félsziget táborai felett – amelyek a legrosszabbak közé tartoztak –, „A munka becsület, dicsőség és hősiesség dolga” éppoly félrevezető volt, mint az auschwitzi tábor bejárata fölé írt náci utánzata: „A munka szabaddá tesz”. E táborokon belül az NKVD gyakran tömeges kivégzéseket hajtott végre gépfegyverrel: a kolimai táborokban egyedül 1938-ban 40 ezer embert öltek meg így. A „különleges büntetőtáborok” és az aranybányák szedték a legtöbb áldozatot. Lenin, majd később Sztálin a világ második legnagyobb aranykitermelő iparát teremtették meg (Dél-Afrika után), és hatalmas aranytartalékot halmoztak fel napi tizenhat órát dolgozó, pihenőnap nélkül robotoló, rongyokba öltözött, gyakran lyukas sátrakban alvó emberek hátán, mínusz hatvan fokig süllyedő hőmérsékleten, nevetségesen kis élelmiszeradagokkal. Szemtanúk későbbi vallomásai szerint egészséges emberek húsz-harminc nap alatt fizikai roncsokká váltak ezekben a táborokban, egyesek szerint a körülményeket szándékosan úgy tervezték meg, hogy magas legyen a halálozási arány. Az őrök kegyetlenül verték a rabokat, s hozzájuk csatlakoztak a hivatásos bűnözők is, akik a „politikaiak” tömegeit felügyelték – a táboroknak ezt a sajátosságát is utánozták később a nácik. Ilyen körülmények között a halálozási arány civilizált emberek számára szinte elképzelhetetlenül magas volt. Medvegyev szerint a nagy terror azonnal kivégzett áldozatainak száma négy-ötszázezer lehetett. Becslése szerint az áldozatok teljes száma 1936 és 1939 között közel négy és félmillió volt. Ezen időszak alatt és később évente egymillió férfi és nő halt meg a táborokban, a sztálini politika áldozatainak száma ebben a körzetben összesen 10 millióra rúgott.151 Ahogy a Roehm és csapata elleni tisztogatás utánzásra késztette Sztálint, ugyanúgy az általa elkövetett tömeges atrocitások mértéke bátorította fel Hitlert arra, hogy háborús terveiben Kelet-Európa teljes demográfiai térképének átszabását tűzze ki célul. A társadalomátalakítás során mindig az ipari méretekben történő tömeggyilkosság a végső fegyver: a zsidókérdés „végső megoldása” nemcsak Hitler lázas agyszüleménye volt, mintaképe is akadt a szovjet parasztság kollektivizálásában. Medvedev, id. mű, 239.; Conquest, id. mű, 525-35.; lásd még Iosif Dyadkin számadatait a Wall Street Journal 1980. július 23-i számában, amelyek hasonlóak. –(362)–

151

A náci és szovjet totalitárius rendszerek által az 1930-as években elkövetett atrocitások, előzmény nélküliségük ellenére is figyelemre méltóan csekély hatást váltottak ki a világból, jóllehet természetüket (bár nem méreteiket) akkoriban érthetően jól ismerték – különösen, ami a náci rendszert illeti. Hitler bűntetteit több figyelem kísérte, részben mert földrajzilag közelebb estek Nyugat-Európához, részben mert gyakran nyíltan kérkedett velük, főleg pedig azért, mert egyre több emigráns értelmiségi hozta nyilvánosságra őket. Mint a kultúrával ellentétes civilizáció önjelölt ellensége, Hitler már az előtt a szabad világ íróinak természetes célpontjává vált, hogy kancellár vált belőle; s mihelyt hatalomra került, tovább erősítette azt a benyomást, hogy az értelmiség halálos ellensége. A nyilvános könyvégetések 1933-ban kezdődtek, és májusban érték el csúcspontjukat Berlinben, ahol a látványosságon Goebbels elnökölt, Ulrich von Hutten szavait idézve: „Óh század, óh tudományok, mily öröm élni!” Az „elfajzott művészet” alkotásaiból Nürnbergben (1935) és Münchenben (1937) rendeztek kiállítást. Múzeumokat kényszerítettek arra, hogy bocsássák rendelkezésre néhány képüket: 1939 júniusában például Luzernben nevetséges áron keltek el Gauguin és Van Gogh művei, Picasso Abszintivója pedig nem talált vevőre. Rendszeresen nyilvánosságra hozták a német állampolgárságuktól megfosztott emigránsok névsorát. Közéjük tartozott Lion Feuchtwanger, Helmut von Gerlach, Alfred Kerr, Heinrich Mann, Kurt Tucholsky, Ernst Toller (1933 augusztusától), Robert Becher, Albert Einstein, Theodor Plievier (1934 márciusától), Bruno Frank, Klaus Mann, Piscator (1934 novemberétől), Friedrich Wolf, Bertolt Brecht, Paul Bekker, Arnold Zweig, Thomas Mann (1935-36-tól) és tucatnyi további híresség.152 Ők és ezernyi zsidó és náciellenes egyetemi tanár és újságíró, akiknek megélhetését Németországban lehetetlenné tették, és ezért gyakorlatilag emigrációba kényszerültek, szaporították azoknak a kórusát, akik megpróbálták leleplezni a hitleri Németországban uralkodó körülményeket. Hitlernek ugyanakkor csodálói is voltak. Közéjük tartozott Lloyd George, a windsori herceg és Rothermere lord, a Daily Mail tulajdonosa, Yeats-Brown őrnagy, a híres Egy bengáli dzsidás életei szerzője, akinek az volt az „őszinte véleménye, hogy ma több valóságos kereszténység létezik Németországban, mint a Weimari Köztársaságban bármikor.” Azok között, akik fenntartásokkal bár, de helyeselték a fasizmus különböző formáit, találjuk Benedetto Crocét, Jean Cocteau-t, Luigi Pirandellót, Giovanni Gentilét, James Burnhamet, W. B. Yeatset, T. S. Eliotot és Filippo Marinettit, valamint az olyan, valóban fasisztabarát értelmiségieket, mint Charles

152

Laqueur, id. mű, 266-267. –(363)–

Maurrast, Louis-Ferdinand Céline-t, Ezra Poundot, Oswald Spenglert és Martin Heideggert.153 Az értelmiségiek túlnyomó többsége azonban a baloldalon tömörült. A nácizmust tekintették a legnagyobb veszélynek a saját rendjükre és a szabadság valamennyi formájára nézve egyaránt. A harmincas évek közepén sok értelmes ember vélekedett úgy, hogy nagy valószínűséggel a fasizmus válik uralkodó kormányzati formává Európában és talán az egész világon. Félfasiszta illetve a fasizmussal kacérkodó rendszerek keletkeztek Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban, Magyarországon, Ausztriában, Törökországban, Görögországban, Romániában, Japánban és sok más államban; fasiszta pártok pedig gyakorlatilag mindenütt éltek és virágoztak. Számukra a Szovjetunió látszott az egyetlen nagyhatalomnak, amely teljesen elkötelezte magát, hogy fellép a fasizmussal szemben, s ha kell, harcol is ellene. Ezért sokan készek voltak nemcsak arra, hogy Sztálin rendszerének látszólagos erényeit védelmezzék, hanem arra is, hogy szemmellátható könyörtelenségét is igazolják. Ebben az időszakban mindenesetre igen kevesen voltak tudatában e rendszer igazi természetének. Különösen a zsidó íróknak nem volt fogalmuk Sztálin heves antiszemitizmusáról. Nem tudták, hogy Sztálin több mint 600 írót küldött táborba, sokakat pedig (köztük Iszaak Babelt és Oszip Mandelstamot) a halálba; hogy majdnem biztos, hogy ő ölette meg Makszim Gorkijt, s Hitlerhez hasonlóan ő is többmillió könyvet vont ki a forgalomból és égettetett el, igaz, nem nyilvánosan.154 A nyugati értelmiségiek ahhoz mégis eleget tudtak a szovjet rendszer szigoráról, hogy kénytelenek legyenek kettős mércét alkalmazni, amikor védelmükbe vették azt. Lincoln Steffens adta meg a hangot: „A cár elárulása nem volt bűn, a kommunizmusé az.”155 Shaw szerint: „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy erkölcsileg ítéljünk, amikor legvállalkozóbb szellemű szomszédunk… emberségesen és megfontoltan likvidál egy maroknyi kizsákmányolót és spekulánst, hogy biztonságossá tegye a világot a

A jobboldali értelmiségiekről lásd Richard Griffiths, Fellow-Travellers of the Right: British Enthusiasts for Nazi Germany 1933-1938 (London, 1980) és Alastair Hamilton, The Appeal of Fascism: a Study of Intellectuals and Fascism 1919-1945 (London, 1971); lásd még Malcolm Muggeridge, The Thirties (London, 1940), 281-282. 154 Sztálin antiszemitizmusáról lásd Medvedev, id. mű, 493 skk.; az 524. oldalon sorolja fel a Sztálin által betiltott könyveket; Gorkijról lásd Hingley, id. mű, 241-242. 155 The Letters of Lincoln Steffens, szerk. E. Winter és G. Hicks, 2 kötet (New York, 1938), II., 1001. –(364)– 153

becsületes emberek számára.”156 André Malraux szerint „ahogy az inkvizíció sem érintette a kereszténység alapvető méltóságát, úgy a moszkvai perek sem csökkentették a kommunizmusét.”157 Sok értelmiségi, köztük olyanok is, akik tudták, mit jelent a totalitárius igazságosság, védelmükbe vették a pereket. Brecht így írt: „A perek még a Szovjetunió és annak kormánya legvadabb ellenségei szerint is világosan bizonyították a rendszer elleni tevőleges összeesküvés létezését”, „alávaló bűntettek mocsarát”, amelyeket „mindez a bel- és külföldi söpredék, féreg, hivatásos bűnözők és informátorok… csőcseléke… követett el… Meggyőződésem, hogy ez az igazság.”158 Feuchtwanger jelen volt az 1937-es Pjatakov-peren (amely Buharin és mások peréhez vezetett), s Moszkva, 1937 címmel azonnal könyvet írt róla, amelyben kijelentette: „semmi sem igazol egy olyan elképzelést, hogy bármi manipuláció vagy mesterkéltség lett volna a bírósági eljárásban.” Sztálin azonnal lefordíttatta és 1937 novemberében Moszkvában megjelentette a könyvet, s egyik példányát a saját pere előestéjén nyomták Buharin orra alá, hogy teljessé tegyék a kétségbeesését.159 Az NKVD foglyai ellenállásának megtörése érdekében valóban gyakran használta fel nyugati értelmiségiek Sztálin-párti szövegeit. Ebben segítségére voltak a moszkvai nyugati követségek és sajtó Sztálin-barát elemei is. Davies nagykövet azt jelentette kormányának, hogy a perek teljesen hitelesek, s ezt a véleményét 1941-ben megjelent Moszkvai küldetés című hazug könyvében is megismételte. Harold Denny, a New York Times tudósítója ezt írta a perekről: „tág értelemben véve nem hamisak” (1938. március 14.). Kollégája, Walter Duranty, a lap rendes moszkvai tudósítója az egyik leglelkesebb Sztálin-apologéta volt. Mint Malcolm Muggeridge írta: „Volt valami életerő, elevenség, abszurditás a gátlástalanságában, ami valahogy magával ragadóvá tette állandó hazudozásait.” Kedvenc kifejezése ez volt: „A pénzem teszem Sztálinra”.160 A Pjatakov-perről ezt írta: „Elképzelhetetlen, hogy Sztálin, Vorosilov és Bugyonnij meg a haditörvényszék halálra ítélik a barátaikat, ha nincs meggyőző bizonyíték a bűnösségük mellett.”161 Azt állítani, hogy a bizonyítékok hamisak, visszhangozta Davies nagykövet, „Shakespeare teremtő lángeszét feltételezné.”162

Shaw, The Rationalization of Russia (Bloomington, Ind., 1964), 112. Idézi Jean Lacourure, André Malraux (New York, 1975), 230. 158 Idézi Sidney Hook in Encounter, 1978. március. 159 Cohen, id. mű, 376. 160 Muggeridge, Chronicles of Wasted Time, 254-255. 161 Walter Duranty, The Kremlin and the People (New York, 1941), 65. 162 Idézi Hollander, id. mű. –(365)– 156 157

Nyugati értelmiségiek próbálkozása a sztálinizmus megvédelmezésére a lealjasodás olyan folyamatát indította el bennük, amely rájuk és azokra az országokra, amelyeket írásaikkal formálni igyekeztek, a totalitarizmusban gyökerező erkölcsi romlást vitte át, különösen a jóért és rosszért való egyéni felelősség tagadása tekintetében. Lionel Trilling okosan jegyezte meg a nyugati sztálinistákról, hogy megvetik a politikát, legalábbis az „éberség és erőfeszítés” politikáját: „Egy az emberekre kényszerített monolitikus kormányzatban annak ígéretét látták, hogy meg lehet szabadulni azoktól az egyedi akarati aktusoktól, amelyekre ahhoz van szükség, hogy kielégíthetők legyenek a demokratikus társadalom sokféle, gyakran ütköző követelményei… kedves nekik a forradalom mint olyan végső, mindent magába foglaló tett eszméje, amely egyszer s mindenkorra véget vet az egyéni 163 akaratmegnyilvánulásoknak.” Amerika számára a fejlemények azért voltak különösen komolyak, mert akkoriban a sztálinisták alkották az új radikális mozgalom kiemelkedő részét; s mint Trilling szintén megjegyezte: „Bárhogy is tekintünk az amerikai kulturális helyzetre, a harmincas évek radikális mozgalmának fontosságát nem becsülhetjük túl. Azt mondhatjuk, ez teremtette meg a ma ismert nagy és befolyásos amerikai értelmiségi osztályt. Megszabta, hogy ez az osztály minden véleményváltozás dacára túlnyomórészt baloldali legyen.”164 Ez az osztály alakította annak a liberális-demokrata elitnek a gondolkodását, amely gyakorlatilag az 1970-es évek végéig tartotta kezében a hatalmat a világ leghatalmasabb nemzetében. A harmincas évekbeli totalitárius terror ennélfogva térben és időben óriási befolyást gyakorolt. Az adott korban azonban Hitler és Sztálin végső következményei nem látszottak fontosnak. A kérdés az volt, mit tesznek majd ezek a rendszerek a közvetlen jövőben, nemcsak tehetetlen alattvalóikkal, hanem közeli és távoli szomszédaikkal is. Sztálin és Hitler abszolút hatalmának kiépülése döntő csapást mért a már amúgy is ingatag és törékeny világstruktúrára. Mindkettőnek határtalan területi céljai voltak, mivel mindketten közvetlen eszkatológiát vallottak, az egyik az osztályét, a másik a fajét, amelynek során hatalmi rendszerük az egész világon uralkodóvá válik. E két ember megjelenése a színen ezért annak bevezetése volt, amit így nevezhetnénk: agresszió fényes délben.

163 164

Trilling a The Last Decade c. művében, „Art, Will and Necessity”. Uo., „A Novel of the Thirties”. –(366)–

IX. Agresszió fényes délben Az 1920-as évek során a civilizált nyugati demokráciák részben a Népszövetség, részben az angol-amerikai pénzügyi diplomácia révén fenntartottak egyfajta ingatag világrendet. Az 1930-as évek elején a rendszer – ha egyáltalán rendszernek lehetett nevezni – teljesen összeomlott, s megnyílt a nemzetközi banditizmus időszaka, amelyben a totalitárius államok viselkedését egyszerűen csak katonai eszközeik határa szabta meg. A törvénytisztelő államok gazdaságilag romokban hevertek, haderejüket egyoldalúan leszerelték. A francia gazdaság 1929-ben ért a csúcsra, ettől kezdve folyamatosan hanyatlott, s csak az 1950-es évek elején érte el ismét az 1929-es szintet. A munkanélküliségi ráta csak azért maradt aránylag alacsony, mert az elbocsátott munkások visszamentek azokba a paraszti gazdaságokba, ahol születtek, a bevándorlókat pedig kiutasították. Franciaország elszigetelődésbe vonult vissza, s megkezdte a Maginot-vonal építését, amely önmagában is a defetizmus jelképe volt. Az amerikaiak és a britek kizárólag a gazdasággal törődtek. Az 1930-as évek elején az amerikai hadsereg, amelyben összesen 132.069 tiszt és katona szolgált, erejét tekintve csak a tizenhatodik volt a világon, kisebb volt Csehszlovákia, Lengyelország, Törökország, Spanyolország és Románia hadseregénél.1 MacArthur vezérkari főnöké volt a sereg egyetlen limuzinja. Ramsay MacDonald, NagyBritannia munkáspárti miniszterelnöke, akinek nem volt saját kocsija, és az állam sem bocsátott autót a rendelkezésére, kénytelen volt elgyalogolni a Downing Street végéig, és buszra vagy taxiba szállni, amikor a nemzet ügyeit ment intézni.2 1930-ban az amerikaiak rábeszélték a pacifista hajlandóságú munkáspárti kormányt, hogy írja alá a londoni tengerészeti egyezményt, amely olyan tehetetlenségre kárhoztatta a királyi haditengerészetet, amelyre a tizenhetedik század óta nem volt példa. Arthur Henderson külügyminisztériumi államtitkár, ez az utópista metodista, aki a „diplomácia demokráciájának mozgósításáról” beszélt, azon az alapon védelmezte a tervezett szingapúri tengerészeti támaszpont munkálatainak leállítását és a brit cirkálók számának csökkentését ötvenre, hogy „Japán végérvényesen elkötelezte magát a viták békés eszközökkel történő rendezésére.”3 A történelem iróniája, hogy éppen a japánok által vonakodva aláírt 1930-as londoni tengerészeti egyezmény volt az, amely végérvényesen meggyőzte őket arról, hogy szakítsanak a Nyugattal, és a saját érdekeiket Manchester, id. mű, 7. James Margach, The Abuse of Power (London, 1978). 3 Barnett, id. mű, 291.; Mary Agnes Hamilton, Arthur Henderson (London, 1938). –(367)– 1 2

kövessék. Az 1930-as Smoot–Hawley vámtarifa törvény, amely tönkretette Amerikával folytatott kereskedelmüket (ez exportjuk 15%-át tette ki), s a többi vámtarifa, amelyet megtorlásul vezettek be, kellő erkölcsi alapnak látszott a szemükben ahhoz, hogy visszatérjenek a dzsungel törvényeihez. 1931. szeptember 10-én az invergordoni brit haditengerészeti támaszponton a fizetésük 10%-os megkurtítása miatt feldühödött matrózok fellázadtak, és mozgásképtelenné tették Nagy-Britannia több fontos flottaegységét. Nyolc nappal később a japán szárazföldi hadsereg főparancsnoksága válságot robbantott ki Mandzsúriában, amely a tokiói polgári kormány kifejezett utasítása ellenére a terület lerohanásához vezetett.4 A kormány beadta a derekát, és jóváhagyta a hadsereg államcsínyét, s Mandzsukuo néven új bábállamot hozott létre. Nagy-Britannia nem tehetett, és nem is tett semmit. Tokiói követe, Sir Francis Lindley, saját bevallása szerint „abban a kellemetlen helyzetben volt, hogy biztosítékokat próbált szerezni egy olyan kormánytól, amelynek nem volt hatalma azokat érvényesíteni.”5 Nagy-Britannia Lord Lytton vezetésével népszövetségi vizsgálóbizottságot állíttatott fel, amely a kellő időben nyilvánosságra hozta Japánt elítélő jelentését. Aminek egyetlen következménye az lett, hogy 1933. március 27-én Japán kilépett a Népszövetségből. A szövetség lelkes hívei, például Robert Cecil lord „lépéseket” sürgettek Japánnal szemben. Ám ugyanezek az emberek voltak, akik annak idején ragaszkodtak a leszerelési lépésekhez. 1932. február 29-én Sir Frederick Field, a haditengerészet első lordja azt mondta, Britanniának „nincs hatalma” a Távol-Keleten; Szingapúrt „nem védi semmi”. A tíz évig érvényben lévő szabályt most csendben elvetették, de már túl későn.6 Mint Stanley Baldwin mondta: „Ha gazdasági bojkottot erőltetünk, Japán hadat fog üzenni, elfoglalja Szingapúrt és Hongkongot, s a dolgok mai állása mellett nem leszünk képesek megállítani. Washingtontól semmit sem fogunk kapni szavakon, nagy szavakon, de csak szavakon kívül.”7 Valójában Nagy-Britannia és Amerika egyesült erővel – még meglévő erőikkel – elrettenthették és kordában tarthatták volna Japánt. Pearl Harbort csak tengeri erővel lehetett megvédeni. Brit egységekkel megerősítve az amerikai csendes-óceáni flotta biztonságossá tehette volna a támaszpontot. A szingapúri kikötőt csak megfelelő légierővel lehetett megvédeni. Amerikai

Beasley, id. mű, 245. Documents on British Foreign Policy, 2, IX., 43. sz.; lásd Ian Nish, Japanese Foreign Policy, 1869-1942 (London, 1977), 260 skk. 6 Barnett, id. mű, 300. 7 Middlemass és Barnes, id. mű, 729. –(368)– 4 5

légi erősítéssel ezt a területet is védhetővé lehetett volna tenni.8 Így megvalósíthatóvá vált volna az erőteljes fellépés Japánnal szemben. Az ilyen közös tervezést azonban meghiúsította Amerika fokozódó elszigetelődési politikája, ami inkább a harmincas, mint a húszas éveket jellemezte. Amikor Roosevelt átvette az elnöki posztot Hoovertől, a dolgok még rosszabbra fordultak. Hoover támogatta egy világgazdasági konferencia előkészületeit, amelyet 1933. június-júliusban Londonban rendeztek volna. Ezen a „nem birtokló” hatalmakat meg lehetett volna győzni arról, hogy van más megoldás is, mint a harc az életben maradásért. Július 3-án azonban Roosevelt megtorpedózta a konferencia gondolatát. Ezután igazából már senki sem próbálkozott olyan szilárd pénzügyi keretek megteremtésével, amelyeken belül a vitákat diplomáciai eszközökkel lehetett volna rendezni. Az 1920-as években a világot a pénz hatalma irányította, a harmincas években viszont a fegyverek döntőbíróságáé volt az utolsó szó. A korszak időrendjének gondos tanulmányozásából kitűnik, mennyire kihasználták a totalitárius hatalmak (bár egymástól függetlenül és bevallottan egymással szemben ellenségesen cselekedtek) számuk és erejük növekedését arra, hogy megingassák és meghátrálásra késztessék a szánalmasan gyér erőforrásokkal rendelkező demokratikus rendet. Olaszország, Japán, Oroszország és Németország együtt játszották azt a geopolitikai játékot, amelynek legfőbb célja az volt, hogy a nemzetközi jogot és az azon alapuló egyezmények uralmát olyan új reálpolitikával váltsák fel, amelynek rendeltetése: megvalósítani kinek-kinek az eszkatologikus vízióját. Egyik farkastörvényeket követő állam sem bízott a többiben; ahol csak lehetett, mindegyik csalt; de mindegyik arra használta fel a többiek fosztogatását, hogy a saját zsákmányát növelje, és pozícióját erősítse. Bűnös összeesküvésről volt szó tehát, amely ingatag és változó volt, néha nyílt, gyakrabban pedig burkolt. A bűnözők vetélkedtek is egymással: a folyamat, amelynek során az egyik totalitárius állam megrontott egy másikat, most átterjedt a külpolitikai ténykedésre is, így itt is a Gresham-törvény működött, eltüntetve a diplomáciát, és erőszakkal helyettesítve azt. Ezek a ragadozó államok különböző módokon és sebességgel folytatták a reálpolitikát. A sztálini Oroszország volt a leginkább bismarcki: megelégedett azzal, hogy csupán a kínálkozó alkalmakat ragadja meg, s elég türelmes volt ahhoz, hogy a geológiai idő síkján mozogjon, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy végül minden úgyis az övé lesz. A legdinamikusabb Németország volt, a küszöbön álló végítélet vezérelte, amelyről Hitler úgy gondolta, még az életében bekövetkezik. Mussolini Olaszországa sakál módjára viselkedett, a nagyobb vadak nyomában járt, s

8

James Neidpath, The Singapore Naval Base and the Defence of Britain’s Eastern Empire 1919-1941 (Oxford, 1981). –(369)–

minden őrizetlenül hagyott nyesedéket felszedegetett. Japán volt a legingatagabb, a valódi tömeges éhínség látomása hajtotta. A világméretű gazdasági visszaesés nyomán 50%-al csökkent legfőbb exportcikke, a nyersselyem ára, s most nem volt elég valutája ahhoz, hogy rizst vásároljon. 1934-ben mégis a teljes 2.112 millió jenes költségvetéséből 937 millió jent költött szárazföldi hadseregére és haditengerészetére.9 Mindezek a totalitárius rendszerek a belső ragadozóktól, a „mindenki mindenki ellen” hobbesi háborújától is szenvedtek. Németország, Oroszország és Olaszország azonban legalább gengszter-diktatúra volt, Japánt viszont senki sem irányította. Az 1931-es mandzsúriai összeesküvés megmutatta, hogy a katonák bitorolhatják a döntéshozást, s eközben büntetlenek maradhatnak. A miniszterelnök, a pénzügyminiszter és vezető nagyiparosok 1932-ben történt meggyilkolása a parlamentáris kormányzás tényleges végét jelentette. 1933 decemberben a Tennót is majdnem meggyilkolták, s ezután már folyamatos rémületben élt. 1931 és 1934 között Japánban Szadao Araki tábornok hadügyminiszter volt a legbefolyásosabb figura; kegyetlen busidóideológus, aki hitleri stílusú ifjúsági mozgalmat vezetett, és az új, totalitárius sintóizmus egyik fő képviselője volt. Európai országban szinte biztosan diktátor lett volna belőle, aki egy kézben összpontosítja a döntéshozatalt és a felelősséget. Ám egy olyan országban, ahol elvben egy élő emberisten uralkodik, az egyéni vezetést helytelenítették és gyilkossággal büntették. Még a leginkább tekintélyelvű japánok is, sőt különösképpen ők a klánvagy csoporturalom hívei voltak, titokban találkozó és vitázó kis oligarchiákat alkottak, amelyek az egyéni felelősséget elleplező közös döntéseket hoztak.10 Ez a rendszer egyszerre ösztönzött fizikai könyörtelenségre és erkölcsi gyávaságra, s elfojtotta az egyéni lelkiismeretet. Ezért vált a japán elit különösen fogékonnyá arra a kollektivizmusra, amelyet, bár különböző hangsúlyokkal, Sztálin, Mussolini és Hitler egyaránt prédikált, mindenekelőtt az általuk egyöntetűen osztott általános tételre, hogy az egyén jogait alá kell rendelni az állam totális és megszorítás nélkül érvényesítendő jogainak. Az 1860-as évek óta a britek és az amerikaiak nagy erőfeszítéseket tettek egy másfajta hagyomány elterjesztésére – némi sikerrel. Ez a hagyomány Tatsukichi Minobe professzor, alkotmányjogi szaktekintély munkásságában testesült meg, aki 1902-től a Császári Egyetem professzora, Japán kinevezett főrendje volt. A japán alkotmánnyal foglalkozó három nagy műve, amelyeket a totalitárius sintóizmus megszállott hívei különösen gyűlöltek, a japán parlamentáris liberalizmus mentorává tette. Ahogy büntetlenül terjedt Japánban a törvénynélküliség, s különösen 9

James, id. mű, 167. Harold S. Quigley és John E. Turner, The New Japan: Government and Politics (Minneapolis, 1956), 38-39. –(370)–

10

azután, hogy Hitler diadalmasan áttért Németországban az alkotmány nélküli uralomra és fittyet hányt a nemzetközi egyezményeknek, folyamatosan erősödtek a támadások az idős professzor ellen, akinek az volt a véleménye, hogy a törvény azért van, hogy megvédje az egyént a társadalomban, s hogy a törvény magasabb rendű az államnál. 1934. december 19-én Japán felmondta a londoni tengerészeti egyezményt, s követte Hitler példáját a korlátlan újrafelfegyverkezésben. 1935. március 16án Hitler elutasította a versailles-i békeszerződést. Április 25-én japán főtisztek felvitték Tatsukichi könyveit a tokiói tisztiklub tetőteraszára, s nyilvánosan elégették őket. A törvény uralmának ezt a jelképes elutasítását gyorsan követte annak elfogadása, amit a hegeliánizmus nyers japán formájának nevezhetnénk, s ami a közszolgálatban és az iskolákban oktatott kormányzati doktrínává vált. Hivatalosan így foglalta össze ezt a doktrínát az Igazságügyminisztérium: „A japán szellem nem tud elképzelni az állammal szembenálló egyént… A nyugati típusú eszmék az élet olyan individualisztikus szemléletén alapulnak, amely az egyéneket abszolút, önálló lényeknek tekinti… minden érték mércéinek, s a legmagasabb értéknek. Ám az emberi lények, bár létezésük és életük önálló, mélyebb értelemben az egésztől függenek, s egymással összehangolt viszonyban élnek. Az államban születnek, az állam tartja fenn őket, az állam történelmének és hagyományainak szellemében nevelkednek. Az egyének csak kapcsok az életnek abban a végtelen és óriási láncolatában, amelyet államnak neveznek; kapcsok, akik által az ősök öröksége áthagyományozódik az utókorra… Az egyének a legmagasabb és legnagyobb értékben részesülnek, amikor az államot szolgálják mint annak részei.”11 A nyilatkozat hazug volt, mert ez a filozófia európai importcikk; és félrevezető, mert azok a japánok, akik a leghangosabban hirdették, az elsők között szegültek szembe az állammal, amikor annak politikája nem állt teljesen az ő ellenőrzésük alatt. Az állam mindenesetre nem egységes lény volt, hanem hadakozó frakciók gyűjteménye, amelyek között a gyilkosság volt a döntőbíró. A katonákra bízott minisztériumok semmilyen problémát nem oldottak meg: a katonák éppúgy ki voltak téve annak, hogy meggyilkolják őket, mint a civilek. A közös döntéshozatal sem jelentett védelmet: a lövészek kidolgozták a kollektív gyilkosság technikáját. A katonaság ráadásul éppoly megosztott volt, mint a civil pártok. A haditengerészet „déli” politikát akart folytatni, a hollandok, franciák és britek nyersanyagokban, elsősorban olajban gazdag (amelyből Japán hiányt szenvedett) távol-keleti gyarmatai felé terjeszkedve. A szárazföldi hadsereg 11

Idézi Hugh Byas, id. mű, 265-266. –(371)–

ázsiai szárazföldi terjeszkedést tűzött ki célul. Ám ők is megosztottak voltak: az „északiak” Mandzsúriát akarták felépíteni, és onnan lecsapni Oroszországra; a „déliek” a kínai nagyvárosokat akarták bevenni, és előrenyomulni a nagy folyóvölgyek felé. Egyik fél sem gondolta végig terveit, ahogy a melléjük álló civil politikusok sem. Valamennyien remek taktikusok voltak, stratéga egy sem volt köztük. Mindegyiknek meglepő gondolatai voltak a háború elindításáról, ám az elsőtől az utolsó pillanatig, 1931-től a keserű vereség órájáig, 1945-ig, egyetlen – civil vagy egyenruhás – japán sem gondolkodott el racionálisan arról, mi a háború valószínű végkimenetele. Hogyan volt ez lehetséges? Akiről tudni lehetett, hogy bizonyos körülmények között lehetségesnek tartja a vereséget, az életét kockáztatta. Amikor a vitát a fizikai félelem gátolja, s a politikai irányvonal megváltoztatását mészárlás idézi elő, lehetetlenné válik a hidegfejű számítás, a reálpolitika lényege. Az igazság az, hogy az 1930-as évek folyamán Japánban egyre kevésbé uralkodott igazi kormányzati rendszer, a politikai irányvonalat sem ez, hanem a rémület anarchiája határozta meg. A vízválasztót 1935-36 jelentette. 1935. augusztus 12-én a frakcióharcok átterjedtek a fegyveres erőkre is, amikor Tetsuzan Nagata tábornokot, a Katonai Iroda főnökét halálra kaszabolta egy radikális ezredes, Szaburo Aizava. A per során Aizava kijelentette: „Egyetlen döféssel nem tudtam elintézni Nagatát, s mint vívóedző emiatt nagyon szégyellem magam.”12 Másért azonban nem szégyellte magát, és a hosszú tárgyalást arra használta fel, hogy heves elitellenes háborús propagandát folytasson. Ami még akkor is folytatódott, amikor az 1936. február 20-ai választások nyomán újjáéledt a parlamenti liberalizmus – már amennyit ért. Öt nap múlva esti fogadást tartottak Joseph Grew amerikai követ házában. Grew süket volt, s jellemző a Japánban végzett munka nehézségeire, hogy amikor kihallgatáson fogadta a Tenno, egy szót sem értett abból, amit a tolmács mondott, mert megbocsáthatatlan véteknek számított a császár jelenlétében suttogásnál hangosabban beszélni.13 Grew felesége, a híres Perry kapitány unokája azonban tökéletesen beszélt japánul, s a házuk a japán alkotmányosság karavánszerájának számított. Azon az estén a vendégek között volt Makoto Saito tengernagy, a császári pecsétőr és Kantaro Suzuki tengernagy, a császári ház kamarása. Vacsora után Grew levetítette vendégeinek Eddy Nelson és Jeanette MacDonald Rakoncátlan Marietta című filmjét, amelyen jókat mulattak, a japán feleségek pedig a meghatottságtól bőségesen könnyeztek.14

Uo., 97. Mosley, id. mű, 154-155. 14 Tolland, id. mű, 13. 12 13

–(372)–

Másnap kora reggel a tokiói helyőrség 1500 katonája, beleértve az őröket is, két elit lövészzászlóalj és tüzérségi egységek, puccsot hajtottak végre. Elfoglalták a törvényszékeket, a parlament épületét, a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet és a rendőrség központját, s körülzárták a császári palotát. Kardokkal (a becsület kedvéért) és Thomsongépfegyverekkel (a hatékonyság érdekében) felfegyverzett gyilkos különítményeket küldtek a vezető kormánytagok rezidenciáihoz. Meggyilkolták Satót, a katonai nevelés irányítóját és a pénzügyminisztert. Suzukit, bár megsebesült, felesége hősies magatartása mentette meg. Okada tengernagy miniszterelnököt – aki a puccs egyik fő célpontja volt, mivel nemrég jelentette ki, hogy a választás az alkotmányos uralomhoz való visszatérést jelenti – szintén a felesége mentette meg, aki bezárta egy szekrénybe, és a kivégzőosztag tévedésből a bátyját lőtte le. Az összeesküvés végső célja a császár eltávolítása és meggyilkolása volt; ám ő is életben maradt, s négy nappal később a haditengerészet és a császári gárda megadásra kényszerítette a lázadókat. A lázadás tizenhárom vezetőjét sietve bíróság elé állították, majd titokban kivégezték – csak ketten követtek el harakirit, noha az esélyt mindegyiknek megadták rá. Figyelemre méltó, hogy a szörnyű epizód folyamán valamennyi érintett – az áldozatok, munkatársaik, a császár, a hadsereg és a haditengerészet főtisztjei, a rendőrség, a testőrök, s nem utolsósorban maguk a gyilkosok – kizárólag gyávaságról és kishitűségről tettek tanúbizonyságot. Az egyedüli kivételt a megvetett nők alkották, a miniszterfeleségek és szolgálók, akik hihetetlenül bátran és találékonyan viselkedtek.15 A puccskísérletet széles körben nácibarátnak értelmezték, ám valószínűbb, hogy értelmi szerzői, egyes esetekben tudva, máskor nem tudva, a szovjet politikát szolgálták ki. Kiáltványuk leleplezte azt a „sok embert, akinek fő célja a személyes anyagi gazdagság, s nem törődnek a japán nép általános jólétével és gazdagodásával… A genro, a vezető államférfiak, a katonai klikkek, a plutokraták, bürokraták és politikai pártok mind árulók, akik a nemzet lényegét teszik tönkre.”16 A résztvevő ifjú tisztek készek voltak arra, hogy a marxizmus és a kodo (a „birodalmi út”) keverékére alapozva egy kommunista bábcsászárral egyfajta kommunizmust vezessenek be Japánban. Így látta ezt Richard Sorge szovjet ügynök is, aki a náci követségen dolgozott. Úgy vélte, s erről tájékoztatta moszkvai urait is, hogy a lázadás kedvez a szovjet politikának, mert elfordulást jelent az „északi” taktikától, azaz az Oroszországgal való szembenállástól a mandzsukuói határ mentén, s inkább a kínai szárazföldre való mélyebb behatolást helyezi előtérbe. Sztálin számára ez kétszeresen is Byas, id. mű, 119 skk.; Tolland, id. mű, 13-33.; Beasley, id. mű, 250.; James, id. mű, 170 skk. 16 Tolland, id. mű, 21. –(373)– 15

örvendetes volt, mert egy totális háború Kína és Japán között nem csak a sebezhető keleti támaszpontjai elleni támadást zárta ki, hanem minden valószínűség szerint arra kényszeríti Csang Kaj-seket és a Kuomintangot, hogy vágják sutba nézeteltéréseiket a kínai kommunistákkal, hozzanak létre Népfrontot, s így siettessék ama pillanat eljövetelét, amikor egész Kína a szovjet blokkhoz csatlakozik.17 S valóban, pontosan ez történt. A lázadók aktívabb japán katonapolitikát akartak, s inkább az „északi” irányt részesítették előnyben. A japán katonai elit, miután bitófára küldte a lázadókat, azonnal gyáván átvette az aktivizmusukat, csakhogy – mint Sorge megsejtette – „déli” irányba fordította azt. Semmi bizonyíték nincs azonban arra, hogy Japán valaha is totális háborúba kívánt volna keveredni Kínával. Éppen ellenkezőleg: Kína keleti „védelmezője” és „testvére” szeretett volna lenni, céljait kereskedelem, diplomácia, nyomásgyakorlás és propaganda révén akarta elérni. Az egyetlen nagyhatalom, amelynek érdekében állt a kínaijapán háború, Szovjet-Oroszország volt; Kínán belül pedig csakis a Kínai Kommunista Párt húzott hasznot egy ilyen háborúból. Erre utal az események időrendje is. 1934 nyarára a kínai kommunista hadsereg, amelynek politikai biztosa Csou En-laj volt, szinte az összeomlás szélén állt Csang Kaj-sek Kuomintang-erőivel s annak német tanácsadóival, von Seeckttel és von Falkenhausennal szemben. Ősszel a kommunista hadvezérek a később „hosszú menetelésnek” nevezett manőver mellett döntöttek, látszólag azért, hogy északon szálljanak szembe a japánokkal; valójában azonban azért, hogy kiszabaduljanak Csang bekerítéséből. Az 1934 októberében kezdődött és 1936 decemberében, Jenanban véget ért hosszú menetelés részletei a maoista legendák közé tartoznak, s ízlés kérdése, hiszünk-e bennük vagy sem.18 A lényeg az, hogy Maónak ennek folyamán sikerült először ellenőrzése alá vonni a fő kommunista erőket. A névleges parancsnok, Csang Kuo-tao leszakadt, és embereivel Szikiangba vonult, emiatt a „megfutamodás” eretnekségével bélyegezték meg. Ettől kezdve legfőbb kommunista hadvezérként (s oldalán Csouval mint egyfajta politikai Merlinnel) Mao minden kommunista vetélytársát „hadúri allűrökkel” vádolhatta, s minden katonai és politikai hatalmat saját kezében összpontosíthatott.19

Uo., 33. lábjegyzet; Sorgéról lásd William Deakin és G. R. Storry, The Case of Richard Sorge (London, 1964). 18 Anthony Garavente, „The Long March”, China Quarterley, 22 (1965), 84-124. 19 Edgar Snow, Red Star over China (London, 1938); Chen Chang-Feng, On the Long March with Chairman Mao (Peking, 1959); The Long March: Eyewitness Accounts (Peking, 1963). –(374)– 17

Amikorra a kommunista hatalomösszpontosításnak ez a folyamata befejeződött, és a nagy menetelés véget ért, tehát 1936 vége felé, Sztálin meghirdette „népfrontpolitikáját”, amelynek keretei között a Kínai Kommunista Pártot és a Kuomintangot rá akarta venni, hogy közösen lépjenek fel a Japán elleni háborúban. Mao eleinte vonakodott ettől a tervtől: szerinte Csangot agyon kell lőni. Ám egyszer, amikor Csang 1936 végén ellátogatott az északi frontra, a „siani incidensnek” nevezett titokzatos esemény során letartóztatták, s amikor átkutatták az iratait és Csou En-laj hozzájutott a naplójához, abból kitűntek hevesen japánellenes érzelmei.20 Ezután Mao már hagyta magát meggyőzni, s 1937. március 1-jén visszatért korábbi nacionalizmusához, amikor egyik látogatójának, Agnes Smedleynek ezt mondta: „A kommunisták korántsem egyetlen osztály vagy időszak érdekeit tartják szem előtt; rendkívül szenvedélyesen foglalkoztatja őket a kínai nemzet sorsa.”21 A nacionalista irányvonal sikeres érvényre juttatásához totális „honvédő háborúra” volt szükség. 1937. július 5-én a kínai kommunisták és a Kuomintang együttműködési megállapodást írt alá. Két nappal később, július 7-én éjszaka következett be az első „incidens” a Kuomintang és a japán erők között a Peking külterületén lévő Marco Polo-hídnál; az első lövések kínai oldalról dördültek el. Ez az eset vezetett azután a totális háborúhoz. Megemlítendő, hogy a szembenálló parancsnokok, Szung Csijüan, az észak-kínai Kuomintang-erők főparancsnoka és Gun Hashimoto japán vezénylő tábornok baráti kapcsolatban álltak egymással, s minden tőlük telhetőt megtettek, hogy elsimítsák az ügyet. Az újabb és újabb megmagyarázhatatlan erőszakcselekmények azonban világossá tették, hogy valaki szándékosan totális konfliktust akar kirobbantani. Ho Jing-csin tábornok, a Kuomintang hadügyminisztere 1937-ben halála napjáig meg volt győződve arról, hogy az egész a radikális japán katonák műve, ugyanazé a csoporté, amely egy évvel korábban a tokiói puccsot kirobbantotta. A hídafférnál jelen levő japán tisztek viszont akkoriban azt gondolták, hogy az erőszak a kínai erőkön belül működő felforgató elemek műve, s Mao háború utáni diadala után meg voltak győződve arról, hogy szovjet utasításra cselekvő ügynökei provokálták ki a háborút. Akio Doi japán Szovjetuniószakértő 1967-ben mondta: „Túl együgyűek voltunk akkoriban, hogy felismerjük, az egész kommunista összeesküvés volt.” Annyi mindenesetre egyértelmű, hogy a Marco Polo-ügy nem az 1931-es mandzsúriai incidens megismétlődése volt. A japán hadseregben semmiféle összeesküvést nem szőttek. Az incidens bekövetkezte után a kínaiak sokkal könyörtelenebbül és

Edgar Snow, Random Notes on Red China (Harvard, 1957), I-II.; J. M. Bertram, Crisis in China: the Only Story of the Sian Mutiny (London, 1937). 21 Agnes Smedley, Battle Hymn of China (London, 1944), 96-143. –(375)– 20

arrogánsabban viselkedtek, mint a japánok, s a háború kiterjesztésében is ők voltak a kezdeményezők.22 Ugyanennyire nyilvánvaló, hogy a kínai-japán háborúnak Oroszország volt a nagy haszonélvezője. A japánok hagytak fel utoljára azzal a próbálkozással, hogy erőszakkal zúzzák össze a bolsevik rendszert. A közös japán-szovjet határon végig feszült volt a helyzet, s az 1930-as évek végén több igen komoly katonai összecsapásra is sor került: 1937-ben az Amur-folyón, 1938-ban Csangkufengnél, Vlagyivosztoktól alig 100 kilométerre, majd 1939 május-júniusban a mongol-mandzsukuo határon – ez utóbbi nehézfegyverekkel vívott csata volt, előrevetítve a második világháború nagy tankcsatáit. A Kína elleni háború nélkül a japánok kétségtelenül általános háborúba tudták volna rántani az oroszokat, s kiszorították volna őket a Távol-Keletről. A konkrét helyzetben azonban nem voltak képesek elegendő erőt átcsoportosítani; az 1939-es csata, amelyben Zsukov tábornok megalapozta a hírnevét, szovjet győzelemmel végződött, s ez volt egyszersmind az első vereség is, amelyet japán erők a modern korban elszenvedtek.23 A másik nyertes Mao volt. 1937 őszén, amikor ellenőrizhetetlenül tombolt a háború, ezt mondta tábornokainak:

immár

„A kínai-japán konfliktus számunkra, kínai kommunisták számára remek alkalmat nyújt a terjeszkedésre. Erőfeszítéseink 70%-át kell erre a célra fordítanunk, 20%-ot arra, hogy megbirkózzunk a kormánnyal és 10%ot a japánok elleni harcra. Ezt a politikát három szakaszban kell végrehajtani. Az első szakaszban együtt kell működnünk a Kuomintanggal, hogy biztosítsuk létünket és növekedésünket. A második szakasz során ugyanolyan erőssé kell válnunk, mint a Kuomintang. S a harmadik szakaszban mélyen be kell hatolnunk Kínába, hogy megteremtsük bázisainkat a Kuomintanggal szembeni ellentámadáshoz.”24 Ezt a stratégiát az utolsó betűig végrehajtották. Csiang visszatért a mélyen az ország belsejében levő Csungkingba. Mao északnyugaton maradt, elkerülte a nagyszabású összeütközéseket a japánokkal, de kisebb gerillaháborút folytatott, amelynek során megteremtette katonai és politikai birodalmát a parasztok között.

Tolland, id. mű, 44-47.; lásd még James B. Crowley in: Journal of Asian Studies, 1963 május, és C. P. Fitzgerald, The Birth of Communist China (Baltimore, 1964). 23 Nish, id. mű, 232.; Katsu Young, „The Nomohan Incident: Imperial Japan and the Soviet Union”, Monumenta Nipponica, 22 (1967), 82-102. 24 Tolland, id. mű, 44., jegyzet. –(376)– 22

Japán számára a háború erkölcsi, politikai és végső soron katonai s gazdasági katasztrófát jelentett. Az amerikaiak alapvetően mindig is Kínapártiak voltak, „kínai lobbi” mindig létezett. Roosevelt hevesen japánellenes volt: 1937. október 5-én Chicagóban tartott beszédében egyenlőségjelet tett Japán és a nácik közé, és meghirdette erkölcsi elszigetelődésének politikáját: „Amikor valamilyen testi betegségjárványszerűen terjedni kezd, a közösség karanténba zárja a betegeket.”25 A japán politika irányításában most a katonák érezhették nyeregben magukat, a civil minisztereket nem kérdezték meg, sőt nem is értesítették a döntések felől. A katonai ellenőrzés maga is ingatag volt, miután a totalitárius sintóizmus és busidó lett úrrá a hadsereg felett. 1937 decemberében elesett a kínai főváros, Nanking. Iwane Marsui tábornok, japán főparancsnok Kínába lépve kijelentette: „Nem azért vonulok a frontra, hogy ellenséggel harcoljak, hanem egy olyan ember szándékával, aki testvérét szeretné megbékíteni”; embereinek megparancsolta, hogy „lehetőség szerint védelmezzék és vegyék pártfogásukba a kínai tisztviselőket és embereket”. Mihelyt azonban a hadsereg megszállta Nankingot, a radikális tisztek szava döntött. A város utcáin négy héten át a történelem egyik legnagyobb tömeggyilkossága zajlott. Egy szemtanú szerint férfiakra, nőkre és gyermekekre „úgy vadásztak, mint a nyulakra. Aki megmozdult, lelőtték.” Vagy 20 ezer katonakorú kínai civil férfit hajtottak a városon kívülre, ahol szuronnyal vagy gépfegyverrel lemészárolták őket – előrevetítve a lengyelek szovjet részről történő lemészárlását 1941-ben Katynban és másutt. Az öldöklés 1938. február 6-ig tartott, s addigra a halottak száma 200-300 ezerre rúgott. Még a hivatalos náci követségi jelentés is „vadállati gépezet műveként” említi a nankingi jeleneteket. Az atrocitásokról bőségesen cikkezett a világsajtó. A császár és a kabinet civil tagjai később azt állították, hogy a háború végéig mit sem tudtak ezekről az eseményekről.26 Japánban ekkorra már teljes cenzúrát vezettek be. 1938 márciusában lemondott a parlament, de először elfogadta a haditörvényt, amely minden hatalmat a tábornokok és tengernagyok kezébe tett le. Különösebb rendőrterror azonban nem volt, szükség sem lett volna rá. A japánok egységesen a háborús politika mögött sorakoztak fel, legalábbis nyílt szembenállás nem létezett. Sir George Sansom brit követ ezt jelentette: „A szélsőségesek és mérsékeltek közötti véleménykülönbség nem az ország rendeltetését érinti, csupán az utat, amelyen ez a rendeltetés megvalósítható, s azt, hogy milyen gyorsan kell haladni ezen az úton.”27 Japánban már 1938 elejére megvalósult a totális hadigazdaság: teljes ellenőrzés alá vették a munkaerőt, az árakat és a béreket, valamint az összes fontosabb ipari Uo., 47. Mosley, id. mű, 177-181.; Tolland, id. mű, 50. 27 Idézi Nish, id. mű, 260. –(377)– 25 26

döntést. Sok céget voltaképpen állami igazgatótanácsok vezette k, amelyek gyakran katonákból álltak. Amikor a hadsereg elfoglalta a nagy kínai városokat, és a folyók mentén vonult tovább, gyorsan bekebelezve Kína iparosodott részének egészét, a főleg a szárazföldi hadsereg tisztjeiből álló testületet hoztak létre a kínai gazdaság irányítására. Ezek az emberek azonban nem tudták, hogyan fejezzék be vagy nyerjék meg a háborút; tulajdonképpen még azt sem, egyáltalán mire való az egész. Jómódot teremteni Japán számára? Ennek éppen az ellenkezője történt. A New York Times tokiói tudósítója, Hugh Byas 1938. július 31-én jelentette: „Japán elérkezett arra a pontra, ahol egy gyufaszál hossza és egy patkány bőre fontos gazdasági tényezőt jelentenek a Kína elleni háború folytatásában.” A jegyrendszer és a hiány állítása szerint szigorúbb, illetve súlyosabb most Japánban, mint Németországban volt 1918-ban. A patkánybőrt cserzették, hogy bőrpótlékhoz jussanak. Olyan fontos árucikkek tűntek el a piacról, mint a nyersgyapot, a kelme, a vegyianyagok, bőr, fémek, olaj, gyapjú és acél. Nem lehetett fogkrémet, csokoládét, rágógumit, golflabdát, serpenyőt kapni. Bármi, ami vasból készült, írta, „ritkább az aranynál.”28 Japán már jóval az európai háború kitörése előtt rideg, alultáplált, egyre kétségbeesettebben totalitárius ország volt, amely magára haragította valamennyi szomszédját, eltörölte alkotmányos és demokratikus rendjét, lemondott a törvény uralmáról, nem volt értelmes hosszú távú stratégiája, s kizárólag arra hagyatkozott, hogy erőszakkal kecmeregjen ki azon nehézségek közül, amelyeket egyre inkább maga teremtett. Íme, egy példa az 1930-as évek végéről a viszonylagosság erkölcsének gyakorlati megvalósulásáról. A másik példa Olaszországé. Itt is a kölcsönös megrontás működését látjuk. Mussolini puccsát Leniné ihlette. Hitler politikai pályájának kezdetétől Mussolinit tekintette elődjének. A müncheni Barna Házban levő dolgozószobájában Mussolini nagy mellszobrát állíttatta fel, egy 1935-ben megjelent kiáltványban pedig Goebbels részletesen méltatta, mivel tartoznak a nácik az olasz fasisztáknak.29 Ezeket a bókokat eleinte nem viszonozták. Mussolini, aki némi joggal művelt és civilizált embernek tekintette magát, közönséges szédelgőnek és veszélyes gengszternek tekintette Hitlert. Olaszországban kicsiny, egységes és nagyra becsült zsidó közösség létezett. Mussolini rengeteget köszönhetett a zsidóknak, különösen egyik szocialista mentorának, Angelica Balabanovnak, valamint Enrico Roccának, a római fasizmus megalapítójának és Gino Ariasnak, az olasz korporativizmus teoretikusának.30 Hitler fajelmélete ezért kezdetben visszataszító volt Mussolini számára, s a náci rendszerben rejlő veszélyforrásokat korábban Hugh Byas in New York Times, 1938. július 31. Hans Frank, Im Angesicht des Galgens (München, 1953), 92.; Joseph Goebbels, Der Faschismus und seine praktische Ergebnisse (1935). 30 Nolte, id. mű, 230. –(378)– 28 29

vette észre, mint akár a franciák, nem is beszélve a britekről. 1934-ben úgy beszélt róla, mint „százszázalékos fajelméletről. Minden és mindenki ellen: tegnap a keresztény civilizáció, ma a latin civilizáció, holnap, ki tudja, az egész világ civilizációja ellen.” Úgy vélte, a rendszer megittasodott a „konok harciasságtól”.31 Olaszország mindig is tartott az északi teuton inváziótól. Esküdt ellensége Ausztria volt: az Anschluss hitleri politikája nyomán pedig Németország bizonyára támogatja Ausztria törekvéseit, hogy visszaszerezze Olaszország versailles-i szerzeményeit. Az egyezmény felbontásával Olaszország épp annyit veszthet, mint bárki más; és amikor Hitler 1935. március 16-án elvetette a versailles-i egyezményt, Mussolini hajlandó volt április 11-14-én Stresában találkozni Nagy-Britannia és Franciaország képviselőivel, hogy „frontot” alkossanak a náci agresszióval szemben. Ám ekkorra már Mussolini is elindult a romlás útján. A Roehmmel szembeni eljárás arcátlansága s ennek a bűntettnek a visszhang nélkül maradása mély benyomást keltett benne; amiként Hitler nyilvánvaló sikere is a német születésszám növelésében. Felfigyelt rá, hogy Japán mandzsúriai hódítása büntetlenül maradt, s az 1930-as londoni haditengerészeti egyezmény felmondása, ami azt jelentette, hogy amilyen gyorsan csak tudott, csatahajókat és repülőgéphordozókat építhetett, szintén azonnali válasz nélkül maradt Nagy-Britannia részéről. Amit viszont nem tudott, bár sejthetett volna, az volt, hogy 1934. március 19-én a brit kabinet úgy döntött, Németországot olyan „potenciális végső ellenségként kell kezelni, amely ellen »hosszú távú« védelmi politikánknak irányulnia kell”. Ennek nyomán kétségbeesetten latolgatták, vajon nem lehetne-e ismét baráti kapcsolatba kerülni Japánnal; ám a megingathatatlan amerikai ellenségesség miatt a gondolatot mint reménytelent elvetették.32 Mussolini erről nem tudott. De elég lett volna ránéznie a térképre, s számolnia. Tudta, elképzelhetetlen, hogy Nagy-Britannia elegendő tengerészeti és légierőt tartson fenn otthon ahhoz, hogy féken tartsa Németországot, a Távol-Keleten, hogy féken tartsa Japánt, s egyúttal a Földközi-tenger térségében is. Érezte, hogy NagyBritanniának és Franciaországnak meg kellene jutalmaznia valamivel az ő folyamatos barátságát. A totalitárius reálpolitika szellemében szabad kezet akart kapni Abesszíniával szemben, ahol 1934. december 5-én fegyveres összetűzések történtek az olasz Szomáliföld és Eritrea határán. Két hónappal a stresai front létrejötte előtt csapatokat küldött ki. „Bejött neki”. Abesszínia maga is császárság volt, változó vagy meghatározhatatlan határok között erőszakkal és terrorral uralkodott a neki alávetett és gyakran vándor életmódot folytató lakosság felett. A legtöbb 1935-ös helyi probléma tovább élt a gyarmatosítás utáni korszakban, az 1970-es évek végén is – bár ekkorra Abesszínia eltökéltebb, bár baljós szövetségesre lelt a Szovjetunió képében, s 31 32

Mussolini, Opera Omnia, XXVI., 233. Barnett, id. mű, 344-348. –(379)–

így képes volt megőrizni függetlenségét és birodalmát. 1935-ben a válság nem helyi ügyek, hanem a Népszövetség szavahihetősége körül forgott, amelynek Abesszínia tagja volt, s amelyhez kétségbeesetten fordult, amikor 1935. október 3-án Olaszország megtámadta. Öt nappal később a Népszövetség agresszornak nyilvánította Olaszországot, majd október 19-én „szankciókat” rendelt el. Az abesszin válság kezelése, amelyben Nagy-Britanniáé volt a főszerep, megdöbbentő példa arra, hogyan lehet az összes megoldási lehetőség közül a legrosszabbat választani. Abesszínia kezdetleges afrikai királyság volt, amelyben virágzott a rabszolgaság. Egyáltalán nem volt modern állam. Nem lett volna szabad a Népszövetségben lennie. Az elképzelés, hogy a Népszövetség szavatolja a határait, remekül példázza az alapokmánynak azt az abszurditását, amely miatt Lodge szenátor és barátai elutasították. Az 1931-es mandzsúriai kudarc után a Népszövetséget meg kellett volna szüntetni. Ám úgy vélték, érdemes megőrizni, s ha Abesszínia területi épsége kardinális kérdésnek számított, Nagy-Britanniának és Franciaországnak készen kellett volna állnia arra, hogy hadba vonuljon érte; s ebben az esetben Olaszország visszakozott volna. A két nyugati hatalom elvesztette volna Olaszország barátságát, ehelyett ellenséges érzelmeket keltettek volna benne; a Népszövetség azonban megmutatta volna, hogy tud mivel harapni, s harap is, ha kell; a hatások másutt is érezhetők lettek volna, különösen Közép-Európában. Szankciókat foganatosítani azonban ostobaság volt. A szankciók ritkán sikeresek: rombolnak, dühítenek és elkeserítenek, de nem rettentenek vissza senkit az agressziótól, nem ítélnek kudarcra egyetlen agresszív cselekedetet sem. Ebben az esetben azért nem volt értelmük, mert Franciaország nem akart belemenni az olajvásárlási szankciókba (ez lett volna a szankciók egyetlen típusa, amely valószínűleg hatott volna az események menetére), Amerika pedig, a világ legnagyobb olajtermelője egyáltalán nem akart szankciókat alkalmazni. Nagy-Britannia nem akart hozzájárulni a Szuezi-csatorna lezárásához vagy haditengerészeti vesztegzár létrehozásához: az admiralitás első lordja, Chatfield szerint csak hét csatahajó állt rendelkezésre.33 Miközben a kabinet arról vitatkozott, meg kelle próbálkozni olajvásárlási szankciók bevezetésével, Hitler március 7-én remilitarizálta a Rajna-vidéket, egy csapásra értelmetlenné téve a versailles-i és a locarnói egyezményt. Ebben az időben Nagy-Britanniának hazai vizeken csak három csatahajója volt, ami aligha lett volna elég Németország „zsebcirkálóinak” semlegesítésére. Mussolini május 5-én bevette AdiszAbebát, négy nap múlva pedig annektálta az országot. Június 10-én Neville Chamberlain pénzügyminiszter az „őrület netovábbjának” nevezte a

33

Uo., 379-80.; Carlton, id. mű, 68. –(380)–

szankciópolitikát, egy héttel később pedig a kabinet el is törölte a szankciókat.34 A szankciópolitika egyetlen eredménye az volt, hogy ellenséggé tették Mussolinit. 1936 közepétől kezdve aztán a németek kezdtek udvarolni neki. Frank, Göring, Himmler és Baldur von Schirach is ellátogatott Rómába. November 1-jén Mussolini „Róma-Berlin-tengelyről” beszélt. 1937. február 22én a brit vezérkari főnökök jelentése megállapítja: „Elmúltak az idők, amikor automatikusan számíthattunk egy baráti és engedelmes Olaszországra.”35 Ez azt jelentette, hogy a meglévő tervek, amelyek értelmében a távol-keleti flottát japán válság esetén úgy erősítenék meg, hogy a Földközi-tengeren és a Szuezi-csatornán keresztül küldenek hajókat – kivihetetlenek. NagyBritanniának most három lehetséges nagy tengeri ellensége volt: az otthoni vizeken, a Földközi-tengeren és a csendes-óceáni színtéren. Annak a lehetősége is fennállt, hogy ezek összehangoltan cselekedhetnek. Három héttel azután, hogy Mussolini a tengelyről beszélt, Japán és Németország aláírta az Anti-Komintern Paktumot, amely Oroszország ellen irányult, de annak lehetőségét is megcsillantotta, hogy a totalitárius hatalmak csoportjai zsákmányoló vadállatok módjára cselekednek. 1937. szeptember 27-én Mussolini Berlinbe érkezett. Hitler csodálatát ellenállhatatlannak találta. Hitler „a világ vezető államférfiának” nevezte, „akihez még távolról sem mérheti magát senki”.36 Már nem elégedett meg Abesszíniával, ezért utánozni kezdte Hitlert: expanziós célokat fogalmazott meg, igényt támasztott Nizzára, Korzikára, Tuniszra és Albániára. Visszavonta korábbi ellenkezését a faji politikával szemben, és 1938 novemberében előállt a náci nürnbergi törvények saját változatával.37 1937. november 6-án már csatlakozott az Anti-Komintern Paktum hoz, és december 11-én kilépett a Népszövetségből. 1939 áprilisában belevágott az európai agresszióba, lerohanta és annektálta Albániát, majd a romlás folyamata a következő hónapban (május 22-én) tetőzött, amikor azzal az emberrel írta alá az „acélpaktumot”, akit alig öt évvel korábban a „civilizáció potenciális ellenfelének” tekintett. Ekkor Mussolini és Hitler már együttműködött az első ideológiai távháborúban. „Ellenfelük” ebben a cinikus szertartásban Sztálin volt. A pusztító előadásra kiszemelt színtér Spanyolország volt, amely a tizenkilencedik század eleje óta tulajdonképpen kívül esett az európai

Carlton, id. mű, 84-86. Barnett, id. mű, 381. 36 Ciano’s Diplomatic Papers (London, 1948), 56. 37 Az olasz fasiszta fajelméletre lásd Antonio Spinosa, „Le persecuzioni razziali in Italia”, Il Ponte VIII (1952), 964-978, 1078-1096, 1604-1622, IX (1953), 950 skk. –(381)– 34 35

hatalmi rendszeren, most viszont egyszerre a középpontba került. Ez már önmagában is rendkívüli volt: Spanyolország tartózkodó, magába zárkózó, idegengyűlölő, a holista elveknek legjobban ellenálló európai ország volt, a legkevésbé sebezhető a bal- és jobboldali totalitárius vírusokkal, a társadalomátalakítással, a viszonylagosság erkölcsével szemben. Ettől vált annyira tragikussá a spanyol polgárháború. A fertőzés a Szocialista Pártból (PSOE) indult ki, és onnan terjedt tovább. Salvador Madariaga szerint „a spanyol polgárháború a szocialista párton belüli polgárháború nyomán vált kikerülhetetlenné.”38 Az 1920-as években a spanyol szocialisták józan, gyakorlatias reformisták voltak. Legfontosabb vezetőjük, Francino Largo Caballero a spanyol köztársasági hagyomány keretei között tevékenykedett. Egyetlen külföldi mintaként talán a brit fabiánusokat csodálta. Az első munkáspárti kormány 1924-es megalakulásában „a nemzetközi szocializmus egész történetének legfontosabb eseményét” látta.39 Adok-kapok alapon még Primo de Rivera álmos és eseménytelen diktatúrájával (1923-1930) is együttműködött. Úgy vélte, rendszerek és diktatúrák jönnek-mennek, a szocializmus célkitűzése azonban az, hogy a kapitalizmuson belül javítson a munkások anyagi és erkölcsi létfeltételein.40 A szocialisták mérséklete tette lehetővé, hogy a diktatúra vérontás nélkül érjen véget, s a következő évben bekövetkezzen a békés átmenet a királyságból a köztársaságra. Caballero kezdetben jól szolgálta a köztársaságot. Az erőszak és a törvénytelenség a baloldal részéről, hangsúlyozta, provokálná a hadsereget, s újabb katonai diktatúrához vezetne. Megakadályozta, hogy követői felgyújtsák Mola tábornok, a militáns jobboldal csodált alakja házát. Segített a reformalkotmány megszövegezésében, amely lehetővé tette az államosítást, de szigorú törvényes keretek között, és megfelelő kárpótlás ellenében. Nagyon büszke volt iskolaépítési akcióira. Míg 1908 és 1930 között évi átlagban csak 505 iskolát emeltek, addig a köztársaság első évében több, mint 7 ezret építettek.41 Ezt tekintette a szocialista miniszterek fő feladatának. Hangsúlyozta, hogy az anarchisták és a kicsiny kommunista párt által szított sztrájkokat és a heves vidéki lázongásokat, ha szükséges, tüzérség bevetésével is le kell verni.42 Ezért aztán a jobboldali katonai államcsíny (1932 augusztus) kudarcként értékelhető. Mérsékelt agrárreformot vezettek be. Egy rövid, reményteli pillanatig úgy látszott, hogy Spanyolország a fokozatos, emberséges modernizáció szilárd talaján szilárd köztársaságot teremthet. Salvador de Madariaga, Spain: a Modern History (London, 1961), 455. Idézi Paul Presson, The Coming of the Spanish Civil War (London, 1978), 15. 40 Largo Caballero, Mis recuerdos (Mexico City, 1954), 37. 41 Mariano Perez Galan, La Ensenanza en la II Republica Española (Madrid, 1975), 332-333. 42 Lásd Luis Araquistain cikkeit, El Sol (Madrid), 1931 július 18., 21., 24. –(382)– 38 39

Azután a látomás darabokra hullott. Caballero lett a „behatolás” – a párt és szakszervezeti sorokba történő titkos szélsőbaloldali beszivárgás – első áldozata. Elvesztette ellenőrzését a legfőbb szakszervezeti föderáció (UGT) felett, s annak visszanyerése érdekében elindult a baloldal felé. Baljós szerepet játszottak ebben bizonyos külföldi analógiák is. Hitler győzelme, valamint az, hogy mennyire könnyen sikerült szétzúzni a német szociáldemokratákat, arra utalt, hogy a mérséklet nem fizetődik ki: 1933 júliusában Caballero kijelentette, hogy a szocialisták inkább átveszik a hatalmat, mintsem behódoljanak a fasizmusnak. 1934 elején Ausztria katolikus kancellárja, Dollfuss szétzúzta a helyi szocialista pártot, tábori ágyúkkal lövette szét annak főhadiszállását, a Karl Marx Hofot. Sokan összehasonlításokat tettek Spanyolországgal. Közép-európai szocialistáktól, Otto Bauertől és Julius Deutschtól eredő figyelmeztetések töltötték meg a spanyol szocialista lapokat.43 A szélsőséges fertőzés a szocialista ifjúsági mozgalmon lett legjobban úrrá, amely utcai bandákat szervezett, és rendszeresen az erőszakhoz folyamodott. Hízelegtek Caballerónak, „spanyol Leninnek” nevezve őt. Az idős reformer hízelgéseiktől szinte megfiatalodva hagyta, hogy az aktivisták az orránál fogva egyre mélyebbre vezessék az erőszak útján; el volt bűvölve attól, hogy az új irányzatnak a caballerismo nevet adták.44 Ha Mussolinit a jobboldal, akkor Caballerót a baloldal rontotta meg. A folyamatot a vidék válságának fokozódása gyorsította fel; a spanyol vidéket a kivándorlás befejeződése (1933-ban 100 ezren voltak kénytelenek visszatérni), az árak zuhanása sújtotta, no meg a földreformról folyó vita, amely reformot a földbirtokosok forradalminak, az anarchisták csalárdnak tekintettek, s nem is lehetett bevezetni. Falun „a szegények az éhségtől, a gazdagok a félelemtől őrültek meg”.45 A földbirtokosok jelszava az éhezőkkel szemben ez volt: Comed Republica! – Etessen benneteket a köztársaság! A polgárőrség úgynevezett „megelőző erőszakot” használva verte le az anarchisták vezette parasztfelkeléseket. 1933 novemberében a szocialisták elvesztették a választást, kiléptek a kormányból, és rátértek a közvetlen akciók útjára. Ez a taktikai változtatás nem járhatott sikerrel, és a köztársasági rendszer összeomlásához kellett vezetnie. Mindannak a tagadását képviselte, amit Caballero egykor képviselt. 1934 májusában Caballero sztrájkra buzdította a mezőgazdasági munkásokat. A sztrájk kudarccal végződött: a belügyminisztérium sok ezer parasztot hajtott el fegyverrel,

Preston, id. mű, 107. Stanley Payne, The Spanish Revolution (New York, 1970), 108. 45 1933-as szemtanú, idézi Ramón Sender, Viaje a la aldea del crimen (Madrid, 1934), 33-42. –(383)– 43 44

majd otthonaiktól több száz kilométerre tette ki őket a teherautókról. Októberben Caballero teljesen kiengedte a gyeplőt. Madridban lagymatag általános sztrájk tört ki. Barcelonában a „Független Katalán Köztársaság” pontosan tíz órán keresztül állt fenn. Az asztúriai bányavidéken a szocialista támogatással létrejött munkás kommün két hétig tartotta magát, a bányászok dinamittal hevesen ellenálltak. Vereségük azonban kikerülhetetlen volt, mert a barcelonai és madridi munkások felkelése elmaradt. Az asztúriai bányászokat a legtehetségesebb spanyol tábornok, Francisco Franco verte le négy reguláris és gyarmati hadoszlop segítségével. Franco korábban ellenezte a katonai felkelést, s később is ez volt a véleménye. Úgy látta azonban, hogy Spanyolországot külföldi fertőzés fenyegeti: „A szembenálló fél a szocializmus, a kommunizmus és más képletek, amelyek a civilizációt támadják, hogy a barbársággal váltsák fel.”46 1935-ben rájött arra, hogy a hadsereg újoncainak 25%-a baloldali pártok tagja, s a baloldali káderek fő célja, hogy megszervezze, és röpcédulákkal lássa el őket. 1935-ben, a Komintern hetedik kongresszusán Dimitrov az alábbi szavakkal hirdette meg a „népfront”-koncepciót: „Elvtársak, bizonyára emlékeznek Trója bevételének régi történetére… A támadó sereg mindaddig képtelen volt győzni, amíg a híres trójai faló segítségével nem tudott behatolni az ellenséges tábor szívébe.”47 Franco attól tartott, hogy mihelyt a hadsereget megosztják vagy semlegesítik, semmi sem képes megakadályozni a szélsőbaloldal hatalomátvételét, ami azután a lenini Oroszország összes borzalmát, s nem utolsósorban a parasztság erőszakos sztálini kollektivizálását vonja maga után. 1936 február elején, a Népfrontkormány megalakulása után és a választások előestéjén azt mondta a párizsi spanyol katonai attasénak, hogy a hadseregnek készen kell állnia a harcra, ha „bekövetkezik, amitől legjobban tartunk”. Úgy gondolta azonban, a válság elül majd, s nem tervezett katonai beavatkozást.48 Még a Népfront február 16-i győzelme után is úgy vélekedett, hogy a hadseregből tiszteletreméltó polgári támogatás nélkül „hiányzik a szükséges erkölcsi egység a feladat végrehajtásához.”49 Az, hogy a hadsereg megkapta ezt a támogatást, kizárólag a szocialistáknak és más szélsőséges baloldaliaknak köszönhető. A baloldal volt az első, amely 1934-ben az erőszak kedvéért cserbenhagyta a

J. Arraás Irribaren (szerk.), Historia de la Cruzada Española, 8 kötet (Madrid, 1940-44), II., 263; J. A. Ansaldo, Para Qui? De Alfonso XIII s Juan III (Buenos Aires, 1951), 51. 47 George Dimitrov, The Working Classes Against Fascism (London, 1935), 47. 48 Hugh Thomas, The Spanish Civil War (London, 1961), 95.; George Hills, Franco: the Man and his Nation (London, 1967), 210. 49 J. W. D. Trythall, Franco: a Biography (London, 1970), 80. –(384)– 46

demokráciát.50 Ennek következtében rémület kerítette hatalmába a Gil Robles vezette CEDA-t (Confederacion Española de Derechas Autónomas), a legnagyobb jobboldali demokratikus csoportosulást. Robles igazi republikánus volt; a monarchisták és a fasiszták éppúgy gyűlölték, mint a szocialisták.51 Pártja a középosztály tömegmozgalma volt, amelynek nem volt szüksége erőszakra ahhoz, hogy megszerezze, amit szavakkal meg tud szerezni – a biztonságot. Ám a totalitárius rombolás jelen volt a CEDA-ban is. Ifjúsági mozgalma, a Juventudes de Acción Popular (JAP) buzgón reagált a baloldali ifjúsági mozgalmak erőszakcselekedeteire. Magát Roblest is „Jefe, jefe, jefe!” kiáltásokkal és „a Jefének mindig igaza van” jelszóval üdvözölték. A baloldalt „spanyolellenesnek” nevezték, s kijelentették: „Vagy az Acción Popular zúzza szét a marxizmust, vagy a marxizmus rombolja le Spanyolországot. A Jefevel vagy a Jefe ellen! Nincs párbeszéd Spanyolország ellenségeivel. Mi, és nem ők. Semmisítsük meg a marxizmust, a szabadkőművességet és a szeparatizmust, hogy Spanyolország tovább haladhasson halhatatlan útján!” Robles néhány követője pánikprogrammal vívta meg az 1936-os választási harcot: a baloldal győzelme „a csőcselék felfegyverzését jelentené; a magánházak és bankok felégetését; a magánjavak és földek felosztását; vad fosztogatást és a nők köztulajdonba vételét.”52 Amikor a választások után a baloldal hivatalba lépett, megerősíteni látszott mindezeket a félelmeket. Bár a választást a Népfront-pártok nyerték meg, valójában a leadott szavazatok 50%-nál is kevesebbet kaptak. A baloldal egymillióval növelte szavazóinak számát, de a jobboldal is 750 ezerrel több voksot kapott a korábbiaknál.53 A számok óvatosságra intettek. A baloldal azonban ehelyett félresöpörte az alkotmányos aggályokat, például hogy megvárja a második forduló eredményét, és az első szavazási forduló után azonnal kormányt alakított. Már aznap éjjel lángra lobbantak az első templomok és kolostorok; Orvietóban megnyitották a börtönt. A parlamentben a baloldal azonnal kampányt kezdett, hogy állítólagos „szabálytalanságok” ürügyén megfosszon parlamenti helyüktől egyes CEDA-képviselőket, s Alcalá Zamora elnököt – aki abszolút tisztességes republikánus volt – támadta. A legijesztőbb fejlemény a kommunisták gyorsan fokozódó befolyása volt. Ők csak tizenhét képviselőt tudtak bejuttatni a parlamentbe – köztük a „La Pasionaria” néven ismert Dolores Ibarrurit, aki állítólag papok torkát harapta el –, de április 5-én puccsot hajtottak végre. Egy ügyes Kominternügynök, Vittorio Codovilla erőfeszítéseinek és a szocialista ifjúsági vezető,

R. A. H. Robinson, The Origins of Francos Spain (Newton Abbot, 1970), 12. Thomas, id. mű, 5. 52 Preston, id. mű, 162-163, 172. 53 Trythall, id. mű, 81.; Preston, id. mű, 176. –(385)– 50 51

Santiago Carrillo árulásának köszönhetően (ez utóbbi már a kommunista párt Központi Bizottságának ülésein is részt vett) a szocialista és a kommunista ifjúsági mozgalom összeolvadt, ami azzal járt, hogy a kommunisták 40 ezer aktivistát tereltek soraikba.54 Tíz nappal később telivér Népfront-programot hirdettek meg, semmiféle engedményt nem téve a szűk választási győzelemnek vagy az ország nagyjából egyenlő pártokra szakadásának. A feltételekről hallva Robles figyelmeztette a Cortest: „A nemzet fele nem szeretne meghalni. Ha egy módon nem képes megvédeni magát, keres majd más módot… A polgárháborút azok hozzák ránk, akik a hatalom forradalmi meghódítására törnek… A fegyvereket egy olyan kormány töltötte meg,… amely képtelen volt teljesíteni kötelességét olyan csoportokkal szemben, amelyek a legszigorúbb törvényesség keretei között maradtak.”55 A forradalmi program áterőszakolása a Cortesen önmagában még nem provokálta volna ki a katonai lázadást. A döntő tényező az volt, hogy a Népfront képtelen volt ellenőrzés alatt tartani a saját aktivistáit, sőt voltaképpen semmiféle stabil kormányt sem tudott alakítani. A szocialisták reménytelenül megosztottak voltak abban a tekintetben, hogy milyen utat kövessenek. A mérsékeltek vezére, Indalecio Prieto gyűlölte Caballerót, s még egy szobában sem volt hajlandó tartózkodni vele: „A pokolba Caballeróval!” Amikor arra figyelmeztetett, hogy a szocialista erőszak provokálja a katonákat, „klimaxos kitörésekkel” vádolták.56 Az eredmény a lehető legrosszabb volt: gyenge kormány és erős retorika egyvelege, ez utóbbiban főleg Caballero jeleskedett. A népfrontos ifjúsági mozgalom ténykedése a városok utcáin, a vidéken paraszti földfoglalásokat, a gyárakban pedig kormányellenes sztrájkokat szervező anarchisták miatt a retorikát komolyan vették az amúgy is megrémült közép- és kézművesrétegek, valamint az egyszerű katona- és rendőrtisztek. A harcos baloldal, értve ezen az ifjúsági mozgalmak utcai bandáit, az anarchisták, az újonnan létrejött forradalmi marxista párt, a POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista) és a „szabad szakszervezetek” élen jártak az erőszakban, amire lelkesen válaszoltak az alakuló fasiszta bandák. Nem bizonyíthatók azok a későbbi próbálkozások, hogy a baloldali erőszakot fasiszta „provokátorok” ténykedésére vezessék vissza.57 A népfrontos Burnett Bolloten, The Grand Camouflage (London, 2. kiadás, 1968), 115-116.; Juan-Simeon Vidarte, Todos fuimos culpables (Mexico, 1973), 56-57. 55 Robinson, id. mű, 259-260.; Preston, id. mű, 185. 56 Vidarte, id. mű, 100, 115-127.; Idalecio Prieto, Convulciones de España, 3 kötet (Mexico, 1967-69), III., 143-144. 57 Constancia de la Mora, In Place of Splendour (London, 1940), 214-215.; Claud Bowers, My Mission to Spain (London, 1954), 200-208.; Henry Buckley, Life and Death of the Spanish Republic (London, 1940), 129.; Stanley –(386)– 54

ifjúsági bandákban kétségtelenül olyan szadista gyilkosok nevelkedtek, akik később a polgárháború idején a sztálinista terror legrosszabb végrehajtóivá váltak. Májusban az anarchisták és a POUM sztrájkoló tagjai kezdték elfoglalni a gyárakat, a parasztok pedig (különösen Estremadurában és Andalúziában) a nagybirtokokat, s felosztották a földet. A csendőrségnek a laktanyákban kellett maradnia. A legtöbb katonát szabadságra küldték. Az új köztársasági készenléti rendőrség, a rohamosztagok néha résztvettek az erőszakos cselekedetekben, vagy nézték, amint elégetik a termést. Júniusban fokozódott az erőszak. Június 16-án Robles, végső figyelmeztetésként, a Cortesban hosszan sorolta a kilengéseket és atrocitásokat: 160 felgyújtott templom, 269 (főleg politikai) gyilkosság, 1287 tettlegesség, 69 lerombolt politikai iroda, 113 „általános sztrájk”, 228 részleges sztrájk, 10 feldúlt lapiroda. Végül levonta a következtetést: „Egy ország élhet királyságban vagy köztársaságban, parlamenti vagy elnöki rendszerben, kommunizmusban vagy fasizmusban. De nem élhet anarchiában!”58 A kormány nem reagált erre a felszólításra, s a konzervatív katonai vezetőknek ez adta meg azt a „tiszteletreméltó civil támogatást”, amit a hatalomátvétel előfeltételének tekintettek. Az utolsó csepp a pohárban július 11-e, amikor felfedezték Calvo Sotelo jobboldali képviselő holttestét, akit a rohamosztagosok gyilkoltak meg, megtorlásul azért, hogy két társukat megölte egy jobboldali banda.59 Két nappal később Robles nyilvánosan a kormányt tette felelőssé az eseményért. A polgárháború július 17-én tört ki, Robles pedig, aki nem volt hajlandó részt venni egy puccsban, Franciaországba menekült.60 A polgárháború azért következett be, mert a döntetlenül végződött februári választásokban pontosan tükröződött a szinte két egyforma részre bomlott ország; a külföldi beavatkozás pedig két és fél évig nyújtotta el a háborút. Nincs az 1930-as éveknek még egy olyan történése, amelyről több hazugság hangzott volna el, mint erről, s a történészek csak az utóbbi években kezdték kiásni a valóságot az alól a hazugsághegy alól, amely alá egy egész emberöltő idejére temették. Amit kiástak, az nem harc jó és rossz között, hanem egy általános tragédia. A lázadó tábornokok hamar ellenőrzésük alá vonták az ország déli és nyugati részét. Madridot azonban nem tudták bevenni, s a kormány egészen 1938-ig ellenőrzése alatt tartotta az északi és keleti ország jó részét. Az így létrejött frontvonalak mögött

Payne, Falange: a History of Spanish Fascism (Stanford, 1961), 98-105.; Ian Gibson, La Represion nacionalista de Granada en 1936 (Párizs, 1971), 40-43. 58 Thomas, id. mű, 5.; Robles adatai nagyjából helyesek voltak. 59 Vidarte, id. mű, 213-217. 60 J. Gutiérrez-Ravé, Gil Robles: caudillo frustrado (Madrid, 1967), 198-199. –(387)–

mindegyik fél megdöbbentő atrocitásokat követett el valóságos és képzelt ellenfeleivel szemben. A köztársaságiak szemében a katolikus egyház volt a gyűlölet legfőbb tárgya. Ez különös. A papság liberalizmus- és szocializmusellenes volt, de nem volt fasiszta. Legtöbbjük, ha egyáltalán politikai hitvallásról beszélhetünk náluk, királypárti volt. A bíboros, Pedro Segura toledói érsek antifasiszta volt, egyszersmind Nagy-Britannia barátja. Igaz, a papok túl sokan voltak: 20 ezer szerzetes, 60 ezer apáca, 35 ezer pap a 24,5 milliós lakosságból. A papság azonban már 1837-ben elvesztette földbirtokait, készpénzbeli megváltás fejében; s bár az egyház állítólag gazdag volt, a közönséges falusi plébánosok biztosan nem voltak azok. Igen ritkán fordult elő, hogy a parasztok megölték saját papjukat; segédkezhettek viszont más falvak papjainak meggyilkolásában. A parasztok általában egyházellenesek voltak, külön-külön azonban nem. Ahogy a baloldali városi értelmiség is emberbaráti volt általában, de nem az egyes esetekben. Valladolid érseke mondta a parasztokról: „Ezek az emberek készek meghalni a helyi Szűz Máriáért, de a legcsekélyebb provokációra készek elégetni a szomszédaikét.”61 A legtöbb köztársasági atrocitást szakszervezeti aktivistákból, fiatalokból és politikai vezetőkből álló gyilkos bandák követték el, amelyek a „Köztársaság Támaszai”-nak „Vörös Oroszlánok”-nak, „Fúriák”-nak, „Spartacus”-nak, „Erő és Szabadság”-nak nevezték magukat. Azt állították, hogy a lázadók templomtornyokból tüzeltek rájuk, ez azonban a barcelonai Lauria utcában levő karmelita templom kivételével nem volt igaz.62 Az egyház valójában nem vett részt a felkelésben, és a segítség, amelyet egyes papok később a nacionalistáknak nyújtottak, az atrocitásoknak nem az oka, inkább a következménye volt. A püspököknek egy ötödét, tizenegyet öltek meg, a szerzeteseknek 12, a papoknak 13%-át.63 A lemészárolt papoknak Paul Claudel adta meg a végtisztességet híres versében, a Spanyolország mártírjaihoz címűben: „Spanyolország nővérem, szent Spanyolország – választottál! / Tizenegy püspököt, tizenhatezer lemészárolt papot – s egyetlen hitehagyottat sem!” 283 apácát öltek meg, néhányat kivégzése előtt megerőszakoltak, bár a köztársasági Spanyolországban ritkán fordultak elő a nők elleni támadások. Ciudad Real tartományban két jezsuita anyját úgy ölték meg, hogy keresztet

Thomas, id. mű, 52-54. Uo., 269, 1. lábjegyzet. 63 Antonio Montero, La Persecucion religiosa en Espagna 1936-1939 (Madrid, 1961), 762. –(388)– 61 62

nyomtak le a torkán. Torrijos plébánosát megkorbácsolták, tüskékkel koronázták meg, ecetet itattak vele, fagerendát erősítettek a hátára, de nem feszítették keresztre – lelőtték. Jaèn püspökét, nővérével együtt kétezer ember szeme láttára végezte ki a La Pecosa (Szeplős) néven ismert kegyetlen milicistanő. Egyes papokat megégettek, másokat elevenen temettek el, néhánynak levágták a fülét.64 A köztársaságiak világi nacionalistákat is megöltek, főleg falangistákat. Rondában 512 személyt hajítottak a városkát ijesztően kettészelő szakadékba – az esetet Akiért a harang szól című regényében Ernest Hemingway használta fel. A mentor Lenin volt; a baloldali gyilkos bandákat checas-nak nevezték. Hollywoodi nyelvezetet használtak: dar un paseo, „elvinni lovagolni”. Egyedül Madridban tucatnyi ilyen banda működött. A legkegyetlenebbik élén Garcia Attadell kommunista ifjúsági vezér állt, aki a rettegett „hajnali különítményt” vezette, és több tucat embert gyilkolt meg. Palotában élt, rengeteg zsákmányt halmozott fel, amellyel megpróbált LatinAmerikába szökni, de elfogták és a sevillai börtönben nyakszorító vassal kivégezték, ám előtte visszafogadták az anyaszentegyház kebelébe.65 A gyilkos bandák sok tagja a barcelonai titkosrendőrség szovjet ihletésű szervezetében folytatta pályáját. A baloldal összesen mintegy 55 ezer polgári személyt ölt meg (a valladolidi Nemzeti Szentély 54.594-et sorol fel), köztük négyezer nőt és több száz gyermeket.66 A nacionalista gyilkosságok a saját arcvonalaik mögött hasonló „méretűek voltak, de többnyire katonai egységek követték el őket. A módszer leninista volt: úgy akarták szétzúzni a baloldalt mint szervezett politikai erőt, hogy megölték valamennyi aktivistáját, s félelmet oltottak támogatóiba. Mint Mola tábornok mondta 1936. július 19-én Pamplonában: „A félelem légkörét kell elterjesztenünk. Az uralomnak ezt a benyomását kell keltenünk… Mindenkit, aki nyíltan vagy titokban a Köztársasági Párt támogatója, agyon kell lőni.”67 A letartóztatások éjszaka, a kivégzések sötétben történtek, néha kínzás után. Az egyház ragaszkodott ahhoz, hogy mindenkinek meg kell gyónnia (10% utasította vissza), ami megnehezítette a titokban történő gyilkolást. Sor került azonban néhány istenkáromló atrocitásra: egy férfit kereszt formára feszítettek szét, majd levágták a kezeit és lábait, a feleségét pedig arra kényszerítették, hogy nézze – az asszony

Thomas, id. mű, 270-272. Arthur Koestler, The Invisible Writing (London, 1954), 347.; Ignacio Escobar, Asi empezo (Madrid, 1974). 66 Thomas, id. mű, 270., 2. lábjegyzet. 67 Juan de Itturalde, El Catolicismo y la cruzada de Franco, 2 kötet (Bayonne, 1955), II., 88-89. –(389)– 64 65

megőrült. A beavatkozni próbáló papokat lelőtték.68 A mallorcai gyilkosságokat Georges Bernanos írja le Nagy temetők holdfényben című regényében. A láthatatlan írás című könyvében azonban Arthur Koestler azt is megírja, hogy fabrikáltak fasiszta atrocitásokat abban a hazugsággyárban, amelyet Otto Katz a párizsi Komintern-irodából irányított.69 A nacionalisták leghíresebb áldozata a költő, García Lorca, akinek sógora Granada szocialista polgármestere volt. 1936. augusztus 18-a táján lőtték le, de a sírját sohasem találták meg.* Ebben a hónapban mintegy 571 embert öltek meg a városban. Megbízható becslések szerint a nacionalista gyilkosságok száma Granada tartományban 8 ezer, Navarre tartományban 78 ezer, Sevillában 9 ezer, Valladolidban 9 ezer, Zaragozában 2 ezer, a Baleáriszigeteken 3 ezer volt. A háború első hat hónapjában a nacionalisták hat tábornokot és egy tengernagyot, gyakorlatilag az összes általuk elfogott Népfront-képviselőt, kormányzókat, orvosokat és iskolaigazgatókat öltek meg – összesen mintegy 50 ezer embert.70 A két oldal áldozatainak száma tehát nagyjából egyenlő, s a gyilkosságok mindkét esetben totalitárius jellegűek voltak – vagyis a büntetést osztályhoz, társadalmi helyzethez és foglalkozási csoporthoz való tartozás, s nem az egyéni vétek alapján szabták ki. A külföldi beavatkozás kezdettől fogva fontos volt. Nélküle valószínűleg kudarcot vallott volna a katonai puccs. A lázadás a hat legnagyobb város közül ötben elbukott. A kormány óriási számbeli fölényben volt vidéken, s ezt rövidesen a politikai milíciák is fokozták. A haditengerészetben a matrózok megölték tisztjeiket: a két cirkáló és a két romboló megakadályozta, hogy az afrikai hadsereg átkeljen a szárazföldi Spanyolországba. A nacionalisták kezdetben légi fölényben voltak, de túl kevés gépük volt ahhoz, hogy naponta több, mint 200 embert szállítsanak át. Mola tábornoknak, aki Burgosból irányította a felkelést, alig volt lőszere, s komolyan fontolgatta, hogy megadja magát, és elmenekül.71 Franco első cselekedete, amikor a Kanári-szigetekről 1936. július 19-én megérkezett Tetuánba, az volt, hogy tucatnyi bombázót kért Rómától: három nap múlva a

Ignacio de Azpiazu, Siete meses y siete dias en la España de Franco (Caracas, 1964), 115. 69 Georges Bernanos, Las Grands Cimitières sous la lune (Párizs, 1938), 72-73.; Koestler, Invisible Writing, 333-335. * A http://hvg.hu/kultura/20060804lorca.aspx közlése szerint A legújabb spanyol kutatások azt állítják, hogy Federico García Lorca andalúz költővel nem csendőrök, hanem saját rokonai végeztek. (a dig.) 70 Thomas, id. mű, 265., lábjegyzetben idéz különböző szaktekintélyeket; Ian Gibson, The Death of Lorca (London, 1973), 167-169. 71 Trythall, id. mű, 94. –(390)– 68

németeket kérte meg arra, hogy segédkezzenek a légiszállításban. A német gépek július 28-án érkeztek Tetuánba, az olaszok két nappal később. Augusztus elején Franco légi úton 600 ezer töltényt küldött Molának, s egyetlen nap alatt 3 ezer ember érkezett a gibraltári szoroson át. Ezzel megfordult a hadiszerencse. Az északi és déli hadsereg augusztus 11-én egyesült, s a következő hónapban Francót, aki zajos propagandasikert ért el azzal, hogy felszabadította a toledói Alcázarban levő tisztiiskolát, államfővé és Generalissimóvá nevezték ki, „az új állam teljhatalmú vezérévé”.72 Azt remélte, hogy a köztársaságiak harci morálja összeomlik, s be tudja venni Madridot. Ám a francia és orosz repülőgépek megérkezése nyomán a kormány a front legtöbb szakaszán átvette a légtér ellenőrzését – a háború nagy tanulsága a taktikai légitámogatás fontossága volt –, s az orosz tankok megjelenése Madrid előtt elejét vette a kapitulációnak. A külföldi segítség tehát mindkét oldalon megakadályozta a gyors döntést. A háború kimenetelét azonban nem a nagyhatalmi beavatkozás határozta meg, amely csendben megszűnt, s nem is Nagy-Britannia és Franciaország be nem avatkozási politikája, hiszen aranyért vagy kemény valutáért mindig lehetett fegyvert kapni. A németek egyszerre sohasem küldtek 10 ezer embernél többet, ebből 5 ezer tartozott a Condor-légió nevű kísérleti tank-repülőgép-egységhez, amely 300 halottat vesztett. Küldtek instruktorokat is, akik értékes szolgálatokat tettek katonatisztek és pilóták gyors kiképzésében; 200 tankot, 600 repülőgépet és remek 88 milliméteres légelhárító ágyúkat, amelyekkel 1937 elején semlegesíteni lehetett a köztársaságiak légifölényét, Az olasz támogatás sokkal jelentősebb volt: egyszerre 40-50 ezer ember (akik közül 4 ezren estek el), 150 tank, 660 repülőgép, 800 löveg, köztük néhány rendkívül jó minőségű, rengeteg gépfegyver, puskák és egyéb ellátmány. Saját állításuk szerint 903 repülőgépet lőttek le, 72.800 tonna űrtartalmú köztársasági hajót süllyesztettek el. A nacionalisták oldalán harcolt több ezer portugál, 600 ír O’Duffy tábornok vezetésével, néhány francia, fehérorosz, brit, amerikai és latinamerikai, továbbá természetesen az „önkéntesként” besorolt 75 ezer marokkói katona.73 Az oroszok ezer repülőgépet, 900 tankot, 300 páncélautót, 1.550 löveget és hatalmas mennyiségű egyéb katonai felszerelést küldtek a köztársaságiaknak.

S. G. Payne, Politics and the Military in Modern Spain (Stanford, 1967), 371372. 73 Thomas, id. mű, 1977-es kiadásban, a 7. Függelékben részletezi a külföldi beavatkozást, 974-985.; lásd továbbá Jesus Salas, Intervencion extrajeras en la guerra de España (Madrid, 1974). –(391)– 72

A franciák közel 300 repülőgépet adtak. Mennyiségileg a Köztársaság ugyanannyi hadfelszerelést kapott külföldről, mint a nemzeti oldal. A minőség azonban ingadozóbb volt, a felhasználás kevésbé hatékony, és sokkal többet hagytak a csatatéren a köztársasági egységek visszavonulása esetén. Az orosz tankok nehezebbek, jobban felfegyverzettek, gyorsabbak és minden tekintetben jobbak voltak, mint a német és olasz modellek – amire 1939-ben a japánok és 1941-42-ben a németek is rájöttek –, de ezeket sem használták ki eléggé, és könnyen sorsukra hagyták őket; a háború végére a nemzetiek egész hadsereget szereltek fel orosz fegyverzettel.74 Az oroszok 1.000 pilótát és közel 2.000 szakértőt is küldtek, de nagy egységeket nem. Spanyolországot főleg nemzetközi propagandagyakorlatnak tekintették, és erőfeszítéseik kimerültek a nemzetközi brigádok megszervezésében. Összesen 40 ezer külföldi harcolt a köztársaságért, közülük 35 ezren a brigádokban, bár egyszerre 18 ezernél sohasem voltak többen. Kívülük tízezer orvos, ápolónő és polgári szakértő működött közre. Legtöbben, közel tízezren Franciaországból érkeztek, harcolt továbbá ötezer német és osztrák, ötezer lengyel, 3.350 olasz, 2.5002.500 angol és amerikai, 1.500-1.500 jugoszláv és csehszlovák, 1.000-1.000 skandináv, kanadai és magyar, s kisebb kontingensek több mint negyven további országból. A veszteségek igen magasak voltak, bár valamennyi számadat vita tárgya. Egy számítás szerint például a brit kontingens 2.762 főt tett ki, közülük 1.762 sebesült meg és 543 esett el. Közel 900 amerikai is meghalt.75 A külföldi segítség és beavatkozás egyik irányba sem változtatta meg a katonai egyensúlyt. A nemzeti tábor elsősorban Franco tehetsége és ítélőképessége miatt győzött. Bár Franco nem volt szeretetreméltó ember, s valószínűleg sohasem vívja ki a történészek megbecsülését, mégis a század egyik legsikeresebb közszereplőjének kell tekintenünk. Érzelemmentessége hűvös feli el, jelentős intelligenciával és hatalmas bátorsággal s akaraterővel párosult. Apja részeges tengerésztiszt, öccse rekordokat döntögető pilóta és a száguldás megszállottja volt; Francóban testesült meg a család teljes önfegyelme. Nem érdekelték a nők, az ital vagy a kártya. Egyetlen szenvedélye a térképekhez vonzotta. Huszonkét éves fejjel ő volt a hadsereg legifjabb századosa; harminchárom éves korában Európa legfiatalabb tábornoka. Rengeteg kétségbeesett harcot látott Marokkóban, különösen az 1920-as évek Rif-háborújában, amikor 1925-ben ő vezette a kor egyik legnagyobb partraszálló hadműveletét. Hadtudományi nézetei az adott

D. C. Watt, „Soviet Aid to the Republic”, Slavonic and East European Review, 1960 június; Thomas, id. mű, 981-982. 75 Thomas, id. mű, 982, 2. lábjegyzet; Neal Wood, Communism and British Intellectuals (London, 1959), 56. –(392)– 74

korban igen haladóak voltak; De Gaulle-hoz hasonlóan ő is a „mozgó háború”-ban hitt; 1928-ban újjászervezte a spanyol katonai akadémiát, amely André Maginot francia hadügyminiszter szavaival „a világ legmodernebb ilyen központjává vált… a legtöbbet nyújtotta, ami katonai technikában és oktatásban elképzelhető.76 Már csak azért is érdemes röviden megvizsgálni Franco filozófiáját, mert az igen messze esett a kor összes (liberális és totalitárius) uralkodó eszmeáramlatától. A katona-államférfi, akire leginkább hasonlított, Wellington volt, akit Spanyolországban nagy csodálat övezett. Franco gyűlöletesnek tartotta a háborút, amelytől elválaszthatatlan a nyers kegyetlenség; úgy vélte azonban, a civilizáció előrehaladása érdekében néha szükség lehet rá. A rómaiak, a kereszteslovagok, a konkvisztádorok, a pármai tercios hagyományát követte. Idegenlégiósai Afrikában megcsonkították ellenfeleik testét: levágták a fejüket. Franco azonban szigorú fegyelmet tartott közöttük: durva, ám igazságos, s ezért népszerű parancsnok volt. Vitathatatlanul magasabbrendűnek tekintette a spanyol keresztény kultúrát; „megmagyarázhatatlannak” tartotta, hogy a marokkóiak miért „szállnak szembe a civilizációval”. Később, amikor az asztúriai bányászok felkelését leverte, megdöbbentette, hogy bár „nyilvánvalóan nem szörnyetegekről vagy vademberekről” van szó, mégis „hiányzik belőlük „a hazafiasságnak vagy a hierarchiának az a tisztelete, amelyre tisztességes embernek szüksége van”.77 Saját indítékait mindig az alábbiakban foglalta össze: „kötelesség, hazaszeretet”. Franco szemében a hadsereg volt az egyetlen valóban nemzeti intézmény: ősi, osztálynélküli, nem regionális, apolitikus, romlatlan, pártatlan. Ha elnyomták a hadsereget, az fellázadt, s ez így történt a tizenhatodik századtól kezdve egészen 1917-ig; amúgy szolgálta az országot. Minden más intézményt gyanúsnak tekintett Spanyolországban. Az egyház engedékeny; Franco hívő ember volt – a hitetlen Molát rávette, hogy több lőszerért imádkozzon –, s tudatosan kereste az egyházi hierarchia tetszését, amikor „egyházi háztartást” állított fel, de semmilyen értelemben nem volt klerikális, és lelki ügyeken kívül a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta az egyház tanácsait.78 Gyűlölte a politika minden formáját. A konzervatívokat reakciós és önző földbirtokosoknak tartotta, a liberálisokat korrupt és egoista

Idézi Trythall, id. mű, 65.; Luis de Galinsoga, Centinela del Occidente: Semblanza biográfica de Francisco Franco (Barcelona, 1956), 134-139. 77 Rudolf Timmermans, General Franco (ülten, 1937); Francisco Franco, Diario de una Bandera (Madrid, 1922), 46, 179.; Trythall, id. mű, 58. 78 Alexandro Vicuna, Franco (Santiago de Chile, 1956), 222-23.; Ignacio Gonazalez, La Guerra nacional espagnola ante la moral y el derecho (Salamanca, 1937); Jay Allen, Chicago Tribune, 1936. július 29.; Cruzada Española, II., 84. –(393)– 76

üzletembereknek, a szocialistákat megtévesztetteknek vagy még rosszabbnak. Kihasználta a lázadásban szerepet játszó két mozgalmat, a falange-ot és a karlistákat saját vezetése alatt olvasztotta össze, de csupán alárendelt, voltaképpen szolgai szerepre kárhoztatta őket. Franco sohasem volt fasiszta, a legcsekélyebb mértékben sem hitt semmilyen utópiában vagy rendszerben. Főhadiszállásán egyetlen politikusnak volt befolyása: sógorának, Ramón Serrano Suñernek, aki viszont hivatalnok volt. Franco szerint: „A spanyolok belefáradtak a politikába és a politikusokba.” Vagy: „Csak azoknak van félnivalójuk a mozgalmunktól, akik a politikából élnek.” Egész politikai pályáján a politika kiirtására törekedett.79 Franco azért volt képes jobban hasznosítani a rendelkezésére álló anyagi és emberi erőforrásokat, mert katonai háborút vívott, míg a köztársaságiak politikait. Tökéletesen ismerte a háború minden csínjátbínját: a topográfiát, a képzést, az infrastruktúrát, a logisztikát, a jelzéseket, a légtérellenőrzést. Nem volt lángész, de igen alapos és higgadt volt; nem erőltetett kudarcos vállalkozásokat, s tanult az elkövetett hibákból. A politikát kikapcsolva senki sem irányította, s gyakorlatilag kezdettől mindvégig kizárólagos parancsnoksága alatt állt a serege. Talán legnagyobb lélektani fogása az volt, hogy gyorsan és látványosan függetlenítette magát külföldi szövetségeseitől. Ezt a mozzanatot gyakran figyelmen kívül hagyják. Bár a háborúban részt vevő férfiak és nők szintjén az idealizmus kétségkívül szerepet játszott, nemzeti szinten szigorúan racionális vállalkozásról volt szó. Hitler, Mussolini, Sztálin s a többi, fegyverzetet és szolgáltatásokat nyújtó kormány egytől-egyig pénzbeli ellenszolgáltatást várt. A pénz bizonyos értelemben a háború kulcsa volt, s ebben a kérdésben Franco és tanácsadói okosan jártak el. Legnagyobb teljesítményük az volt, hogy az ország aranytartalékai és központi bankja nélkül is megőrizték a papírpénz értékét. A nemzeti pezeta szilárdan tartotta a fontsterlinghez képest 70-80-as átváltási arányát. Ezzel szemben a köztársasági pezeta 1936 júniusa és 1937 decembere között 36-ról 226-ra zuhant, majd összeomlott. Franco kezdettől fogva kézben tartotta a királyságot, a Spanyolországban működő brit és más külföldi vállalatokat, az olyan iparmágnásokat, mint Juan March és Juan Ventosa. Látványos és egyre sikeresebb erőfeszítéseket tett az export fenntartása érdekében. Ennek eredményeként meg tudta szilárdítani a valutát, kölcsönöket szerzett Spanyolországon belül, és ami a legfontosabb, gyakorlatilag az összes külföldi fegyvert hitelből tudta megvenni. Ezért Németországnak, amelynek 225 millió dollárral tartozott, és Olaszországnak, amellyel a végszámlát 1940-ben 273 millió dollárra alkudták ki, egyaránt jelentős gyakorlati érdeke fűződött ahhoz, hogy Franco megnyerje a háborút, és hatalomban maradjon, hogy ki tudja fizetni őket – amit meg is tett. 79

Thomas, id. mű, 5. függelék, 971. –(394)–

A köztársaságiak ezzel szemben igen ostobán kezelték pénzügyeiket. Kezdetben a világ egyik legnagyobb aranytartalékát birtokolták: 700 tonnát, amely 162 millió fontot (vagy 788 millió dollárt) ért. Ám ahelyett, hogy ennek felhasználásával kölcsönöket vettek volna fel, vagy közvetlenül fizettek volna a nyugati kapitalista országok „kemény” fegyverpiacán, az oroszoktól pedig hitelbe vásároltak volna fegyvereket, az arany több mint kétharmadát átadták Sztálinnak, bizonytalan minőségű fegyverekért, amelyeket különben szívesen adott volna hitelbe vagy papírpénzért. Sztálin ily módon 500 millió dollárt markolt fel aranyban, továbbá 100 milliót keresett az exporton; s mindezek után Spanyolország még mindig 50 millióval tartozott neki. 1938 végén nyersen közölte a köztársasági tárgyalóküldöttséggel, hogy a hitel „kimerült”. A köztársaságiak sohasem tartoztak nagyobb összeggel Sztálinnak, akinek így soha sem állt igazán érdekében, hogy a köztársaság fennmaradjon, és ki tudja fizetni adósságát.80 Köztársasági szempontból még végzetesebbnek bizonyult, hogy Sztálin az azonnali aranyban történő fizetés mellett ahhoz is ragaszkodott, hogy politikai árat is kapjon azért, mert egyáltalán fegyvereket szállított. Mihelyt elkezdődtek a harcok, s nagy szükség támadt fegyverekre, drámai mértékben növekedett meg a spanyol kommunista párt befolyása. Ez nem sokat számított volna, ha a párt önálló alakulat. Valójában azonban az orosz követség, a – szintén a jezsovi terror áldozatául esett – Alekszandr Orlov parancsnoksága alatt álló NKVD és OGPU-egységek, s olyan Kominternképviselők ellenőrzése alatt állt, mint a francia boszorkányüldöző, André Marty, akinek arckifejezéséről, írta róla Hemingway, „lerítt a romlottság, mintha csak az igen öreg oroszlán karmai alatt található anyagmaradványokról mintázták volna.”81 A mai napig sem világos, mennyire állt szándékában Sztálinnak megnyerni a háborút; mindenesetre eltökélte, hogy ellenőrzése alatt tartja a köztársasági oldalt. Caballero, aki 1936 szeptemberében lett miniszterelnök, bár ostoba és könnyen becsapható volt, némileg ellenállt a sztálinista hatalomátvételnek. Nem engedte, hogy a kommunisták bekebelezzék a Szocialista Pártot, ahogy az az ifjúsági mozgalmak esetében történt, majd 1937 januárjában, miután fenyegető levelet kapott Sztálintól azzal a kéréssel együtt, hogy menessze legjobb tábornokát, olyan hangos „Kifelé!” felkiáltással dobta ki irodájából Marcel Rosenberg szovjet követet, hogy kintről is meg lehetett hallani. Lehet, hogy Spanyolország szegény, mondta, mégsem tűri el, hogy „egy külföldi ország követe megpróbálja ráerőszakolni akaratát a spanyol kormány fejére”.82 Caballerónak ez a véget jelentette (ahogy Rosenbergnek is, akit

Uo., 974-977.; Salas, id. mű, 510. Carlos Baker, Ernest Hemingway (Penguin, 1972), 472. 82 Thomas, id. mű, 533. –(395)– 80 81

azonnal visszahívtak, majd Sztálin megölette), bár a szovjet hatóságoknak némi idejükbe tellett egy puccs megszervezése. Erről a Kommunista Párt vezetőségének ülésén döntöttek, amelyen részt vett a szovjet ügyvivő, Marty, Orlov és más titkosrendőrségi tisztviselők is. Figyelemre méltó, hogy a Kommunista Párt főtitkára, José Diaz ellenezte Caballero Sztálin utasítására történő kipenderítését, s az ülésen rákiáltott Martyra: „Ön vendég a Spanyol Kommunista Párt ülésein. Ha az eljárásunk nem kedvére való, kívül tágasabb.” Ám a kiáltozásban, majd az azt követő szavazáson csak Diaz és Jesús Hernandez oktatásügyi miniszter – ő a forrásunk is az ülés leírásában – szavazott a puccs ellen; a többi spanyol kommunistát terrorizálták Orlov emberei.83 Caballero utódját, Juan Negrint előző év novemberében választotta ki Sztálin ügynöke, Arthur Stashevsky, őt tartván az eszményi bábnak: nem politizáló, felső középosztálybeli professzor, szakszervezeti vagy munkástámogatás, kommunista kötődés nélkül, ezért „tiszteletreméltó” a külföldi sajtó szemében, ugyanakkor otromba szokásai következtében könnyen zsarolható. Fegyvervásárlási tárgyalások helyett Negrin egy gyors sportkocsival száguldozott Franciaországban, és fiatal lányokra vadászott. Látványosan mohó volt: néha egyetlen este leforgása alatt háromszor vacsorázott. Tiltakozására, hogy nem elég népszerű a miniszterelnöki poszthoz, Hernandez cinikusan válaszolt: „A népszerűség megteremthető” – a propaganda volt az a tevékenység, amelyben a kommunistáknak nem volt vetélytársuk.84 Negrin önelégült tudatlansága mögé bújva a kommunisták – azaz Sztálin titkosrendőrsége – vették át a köztársasági Spanyolország irányítását. Az eredmény a század egyik nagy politikai tragédiája lett. Nyilvánvaló, hogy ha a hadsereg 1936 júliusában nem hajtja végre a puccsot, Spanyolországnak előbb vagy utóbb a baloldali frontok között polgárháborút kellett volna elviselnie. Ez a háború 1937 tavaszán Barcelonában tört ki, ahol a kommunisták a POUM-mal és az anarchistákkal csaptak össze. A közvetlen ürügy, ahogy a tágabb értelemben vett polgárháborúban is, egy politikai gyilkosság volt: április 25-én vagy az egyik anarchista „ellenőrző szerv”, vagy Gerő Ernő kommunista ügynök lelőtte az egyik vezető kommunista aktivistát, Roldán Cortadát. Mindkét félnek voltak titkos seregei, titkos rendőri erői, gyilkos gengszterbandái. A POUM jelszava így hangzott: „Mielőtt feladjuk a forradalmat, meghalunk a barikádokon”. A kommunisták ezt dalolták: „Mielőtt elfoglaljuk Zaragozát, be kell vennünk

Jesús Hernandez Tomas, La Grande Trahison (Párizs, 1953), 66.; Thomas, id. mű, 650-651. 84 Thomas, id. mű, 664, 1. lábjegyzet; Manuel Azana, Obras Completas, 4 kötet (Mexico City, 1966-68), IV., 867.; Caballero, id. mű, 204.; Incalecio Prieto, Convulciones de Espagna, 3 kötet (Mexico City, 1967-69), III., 220. –(396)– 83

Barcelonát.” Májusban lázongások és tömegharcok törtek ki, ezt követte a haditengerészet és 4 ezer rohamosztagos beavatkozása.85 Caballero lemondatására a közvetlen ürügyet az szolgáltatta, hogy nem volt hajlandó feloszlatni a POUM-milíciáit. Mihelyt Negrin lett a névleges kormányfő, a kommunisták megszállták a belügyminisztériumot s az összes kulcsfontosságú rendőri és paramilitáris posztot, majd megkezdték a számlák rendezését. A tisztogatás időben egybe esett Sztálin mészárlásával saját orosz pártján belül, s módszereinek valamennyi jegyét magán viselte. A kommunista ellenőrzés alatt álló madridi rendőrség arra kényszerített két elfogott falangistát, hogy készítsenek hamis tervet egy madridi felkelésről, amelyet Franco hencegésének tárgya, az „ötödik hadoszlop” készítene elő, s e terv hátoldalára egy Francóhoz írt levelet hamisítottak Andrés Nin POUMvezér tollából. Rengeteg hamisított dokumentumot raktak egy Geronában hagyott bőröndbe, amelyek a POUM fasiszta árulására utaltak, majd a bőröndöt „felfedezte” a rendőrség. Június 14-én Orlov mint a spanyol NKVD feje, valószínűleg Sztálin közvetlen utasítására, elrendelte a POUM vezetőinek letartóztatását. Hiába tiltakoztak ellene a kormány kommunista tagjai (a nem kommunista kormánytagokat, Negrinről nem is beszélve, egyáltalán nem tájékoztatták).86 A 29. POUM-hadosztály parancsnokát „tanácskozásra” visszahívták a frontról, és szintén őrizetbe vették. Az őrizetbe vett embereket azonnal a gondosan előkészített kihallgatóközpontokba és kínzókamrákba szállították, ezek legtöbbje a föld alatt volt, de ide tartozott a volt barcelonai kolostor, a Szent Ursula is, amelyet a „köztársasági Spanyolország Dachaujaként” ismertek. A kormány hiába tett erőfeszítéseket Nin szabadon bocsátása érdekében. Sztálinnak azonban nem sikerült egy spanyol kirakatper középponti alakjává tennie, mert Nin, akiről Orwell 1984 című regényének hősét, Goldsteint mintázta, inkább meghalt a kínzások közben, de nem vallott. (Végül Orlov ölte meg az El Prado, a későbbiekben Franco palotája parkjában.) 1937 hátralevő hónapjaiban, s még azután, 1938-ban is a POUM sok ezer tagját, s voltaképpen a baloldal minden árnyalatához tartozó embereket végeztek ki vagy kínoztak halálra a kommunista börtönökben. Sok külföldi is volt köztük, például Trockij volt titkára, Erwin Wolff, Kurt Landau osztrák szocialista, „Bob” Smilie brit újságíró és José Robles, korábban a Johns Hopkins Egyetem oktatója. Néhány embernek éppen csak sikerült elmenekülnie, köztük Orwellnek és Willy Brandt majdani nyugatnémet kancellárnak.87 George Orwell, Homage to Catalonia (London, 1938), 169 skk.; Thomas, id. mű, 651 skk. 86 Hernandez, id. mű, 124-126. 87 Thomas, id. mű, 705-706.; Bernard Crick, George Orwell: a Life (London, 1980), 224-226. –(397)– 85

Spanyolország számos balszerencséje közül az egyik az volt, hogy a polgárháború éppen a sztálini terror tetőpontjával esett egybe. A barcelonai gyilkosok közül soknak kevés köze volt a spanyol belpolitikához, tevékenységükben a moszkvai és leningrádi események csapódtak le. Robles-t például azért végezték ki, mert mint Jan Antonovics Berzin tábornok spanyolországi orosz katonai misszióvezető tolmácsa, túl sokat tudott Berzin visszahívásáról és likvidálásáról, ami a hadseregben folytatott sztálini tisztogatás része volt. 1937-38-ban Sztálin világszerte megölette legfontosabb ügynöke it. S miként Oroszországban, itt is gyakorlatilag valamennyi kreatúráját meggyilkolták, aki segített a spanyol baloldal feletti irányítás megszerzésében, majd a baloldal terrorizálásában. Az NKVD külügyi osztályának vezetőjét a saját párizsi irodájában szorították sarokba 1938 februárban, s arra kényszerítették, hogy ciánt vegyen be. Azok közül, akik a Spanyolországba irányuló fegyverszállítást szervezték meg, Evhen Konovaleket 1938 májusában ölték meg Rotterdamban, Rudolf Clement fej nélküli holttestét a Szajnából fogták ki, Valter Krivickijt, a Nyugat-Európában működő szovjet hírszerzők főnökét Sztálin bérgyilkosai három éven keresztül üldözték, míg végül 1941. február 10-én Washingtonban elkapták.88 Berzin tábornokon kívül Sztálin meggyilkoltatta Mihail Kolcovot, a Pravda híres spanyolországi tudósítóját, Artur Sztasevszkijt, a spanyolországi orosz gazdasági misszió fejét és Antonov-Ovszejenko barcelonai főkonzult, akinek azt mondták, azért hívják vissza Moszkvába, mert igazságügy-miniszternek akarják kinevezni – ami Sztálin akasztófahumorára jellemző.89 Az egyetlen ember, aki el tudott menekülni Sztálin elől, maga a legfőbb gyilkos, Orlov volt, aki megszökött, beszámolót írt mindarról, amit tudott, s értesítette Sztálint, hogy megszervezte, írása azonnal kerüljön nyilvánosságra, ha hirtelen meghalna. Ezért békén hagyták, és a történet Sztálin halála után jelent meg.90 Feltehető a kérdés: miként lehetséges, hogy a baloldal ellen Barcelonában elkövetett atrocitások nem váltottak ki világszerte felháborodást a sztálinizmussal szemben? Az egyik ok a szerencse volt. 1937. április 26-án, egy nappal az után, hogy Cortada meggyilkolása Barcelonában kiváltotta a belső válságot, a Condor-légió negyvenhárom repülőgépe bombatámadást intézett Guernica baszk történelmi város ellen, amelynek híres tölgyfája adott árnyékot az első baszk parlamentnek. Mintegy ezer ember halt meg, az épületek 70%-a dőlt romba. Nem ez volt az első eset, hogy valamelyik fél a másik városát bombázta, és Guernica jogos célpont volt, bár a támadás célja a lakosság terrorizálása volt. Wolfgang von Krivickijnek először Sztálin ügynöke voltam (London, 1940) című könyvét sikerült megjelentetnie; Hingley, id. mű, 268 skk. 89 Thomas, id. mű, 702-703 és lábjegyzet. 90 Orlov, id. mű. –(398)– 88

Richthofen ezredes, a légió parancsnoka határozott erről, miután tanácskozott Juan Vigón ezredessel, Mola vezérkari főnökével. Nincs bizonyíték arra, hogy Mola előzőleg tudott róla; Franco biztosan nem, a németek pedig nem tudtak a város történelmi jelentőségéről.91 A világ legjobbjainak számító Komintern-propagandisták számára a bombázás mindenesetre isteni szerencse volt, amelyet az egész háború legünnepeltebb epizódjává alakítottak át. Picasso, akit már korábban felkértek, hogy készítsen nagyméretű festményt a párizsi világkiállítás spanyol pavilonja számára, rávetette magát a témára, s az eredményt később a New York-i Metropolitan Múzeumba vitték. A Guernicának jelentős szerepe volt abban, hogy a nyugati véleményformálók jelentős része, köztük a Time és a Newsweek magazin átállt a köztársaságiak oldalára.92 Az ezután következő ribillióban, amelynek visszhangja még az 1980-as években is hallható volt, amikor a festményt ünnepélyes keretek között akasztották ki a Prado falára, a barcelonai tömegmészárlás hangjait senki sem hallotta meg. A mód, ahogy a Guernicát a POUM szétzúzásának elfedésére használták fel, jellemző volt a remek Komintern-propagandára, amelyet két hivatásos hazudozó, Willi Münzenberg és Otto Katz irányított – később Sztálin utasítására őket is megölték.93 A sztálinizmusnak a spanyol polgárháború során mindvégig nemcsak a remek hírverés sietett segítségére, hanem a nyugati értelmiségiek naivitása, hiszékenysége, és meg kell mondanunk, képmutatása és romlottsága is, különösen arra való hajlandóságuk, hogy figyelmen kívül hagyják azt, amit W. H. Auden „szükséges gyilkosságnak” nevezett. Amikor Orwell elmenekült, s a New Statesmanben megpróbálta nyilvánosságra hozni beszámolóját a POUMbotrányról Kikotyogni az igazságot Spanyolországról címmel, a lap szerkesztője azzal az indoklással tagadta meg a közlést, hogy megingatná a köztársaságiak ügyének nyugati támogatását; később azzal érvelt, hogy a POUM-ügy miatt Negrin szakított volna a kommunistákkal, ha a Nyugat fegyverekkel látta volna el. Amikor azonban Orwell leleplezése a New English Weeklyben mégis napvilágot látott, kevesen figyeltek fel rá.94 A baloldali értelmiségiek nem akarták tudni az objektív igazságot: nem voltak hajlandók beletörődni, hogy illúzióik megrendüljenek. Az ügy ragyogása és Thomas, id. mű, 624-627, 8 függelék, 986-991.; Vincente Talon, Arde Guernica (Madrid, 1970); Herbert Southworth, La Destruction de Guernica (Párizs, 1975); Adolf Galland, The First and the Last (London, 1957). 92 Allen Guttmann, The Wound in the Heart: America and the Spanish Civil War (New York, 1962). 93 Koestler, Invisible Writing. 94 New English Weekly, 1937. július 29, szeptember 2.; erről a híres epizódról lásd Kingsley Martin, Editor 1931-1945 (London, 1968), 218.; George Orwell, Collected Essays, 4 kötet (Penguin, 1970), I., 33 skk.; Crick, id. mű, 227 skk. –(399)– 91

izgalma kerítette hatalmába őket, s kevesekben volt meg Orwell szilárd eltökéltsége az abszolút erkölcsi mércék betartására, s tapasztalataik sem voltak arról, milyen borzalmak történtek, amikor ezek helyébe a viszonylagosság lépett. Sokan szánalmas alázattal tekintettek a „pártra”, például a költő, Cecil Day-Lewis, aki 1936-ban lépett be, s bocsánatot kért azért, mert ezt nem korábban tette, fontoskodva bevallván: „a kifinomult burzsoá szubjektivizmusa miatt addig nem akartam belépni a pártba, amíg nem kerestem elegendő pénzt, hogy meggyőzhessem magam, önzetlen indítékból lépek be, s nem mint ama sovány és éhes emberek egyike, akiknek személyes hasznuk volna a forradalomból.” Úgy érezte, még ahhoz is ki kell kérnie a párt engedélyét, hogy elfogadhassa a meghívást a Könyves Társaság zsűrijébe.95 A kommunisták egyébként a köztársasági Spanyolországba való bejutást is ellenőrizték. Ha egy brit író például oda akart utazni, ajánlólevélre volt szüksége a Kommunista Párt vezérétől, Harry Pollitt-tól, aki szorosan együttműködött a vezető baloldali könyvkiadóval, Victor Gollancz-cal, akinek baloldali könyvklubja uralkodó szerepet játszott a könyvpiacon. A költő W. H. Audent „Pollitt-levele” mentette meg a börtönbüntetéstől, amikor egy barcelonai parkban tanúsított illetlen viselkedése miatt letartóztatták.96 A „mi” Spanyol országunkba látogatni lényeges mozzanat volt a haladó értelmiségiek önbecsülése szempontjából. Ahogy a németek, az oroszok és az olaszok új hadfelszerelési cikkeik próbaterepének használták Spanyolországot – kizsákmányolás hardverrel –, úgy az írók azért mentek oda, hogy anyagot gyűjtsenek új regényükhöz vagy versükhöz, amit szoftver-kizsákmányolásnak nevezhetünk. André Malraux, aki Az ember sorsa című, a kínai forradalomról szóló regénye (1932) nyomán világhírűvé vált, a folytatás reményében ment Spanyolországba, s utána meg is írta A reményt (1938). Lassú járatú Potex-bombázóosztagot vitt magával, a gépek nagy zajt csaptak a papírok körül, de a nemzeti erőknek kevés kárt okoztak, s amúgy is spanyol pilótákat kellett rájuk ültetni. A köztársasági vadászrepülők parancsnoka, García Lacalle szerint Malraux emberei „írók, művészek, fényképészek, nők, gyermekek s még mit tudom én, mik voltak de repülők nem.”97 Hemingway is Spanyolországban volt, s „anyaggyűjtést” végzett az Akiért a harang szólhoz. Keménykötésűnek és a háború cinizmusában tapasztaltnak képzelve magát, a „Papát” könnyű volt megtéveszteni. Amikor barátja, Dos Passos aggódni kezdett Robles eltűnése Sean Day-Lewis, C. Day-Lewis: an English Literary Life (London, 1980), 94, 102. 96 Cyril Connoly, „Some Memories” in Stephen Spender (szerk.), W H. Auden: a tribute (London, 1975), 70. 97 Hugh Thomas, „The Lyrical Illusion of Spain 1936”, in Mestine de Courcel (szerk.), Malraux: Life and Work (London, 1976), 42-43. –(400)– 95

miatt, akit jól ismert (s akit valójában már meggyilkoltak), Hemingway-jel kémelhárító „barátja”, a sötétlelkű Pepe Quintanilla bizalmasan tudatta, hogy Robles kém, s az író rögtön hitt a politikus bűnösségében. A „jellegzetesen liberális beállítottságú amerikai” jólelkű naivitásának tudta be, hogy Dos Passos továbbra is hisz Robles lojalitásában – noha ebben az esetben természetesen Hemingway bizonyult naivnak.98 Megőrizendő az értelmiségiek jóindulatát, a Komintern porondmesterei teljes költségtérítéses nemzetközi találkozókat szerveztek. 1937-ben Nemzetközi Békehadjáratot hirdettek meg Brüsszelben Marcel Cahin francia KP-vezér irányításával; Békenapot, Békevásárt, Békefilléreket és Béke-esküt találtak ki. Kingsley Martin – igaz, nem ekkor, hanem tizenhárom évvel később – azt írta minderről, hogy „megölt minden tisztességet, lelkesedést és hitet”, ami „kétségbeesést” keltett benne.99 Ami még rosszabb, ugyanebben az évben tartották a madridi írókongresszust. Stephen Spender feljegyezte, hogy vele és más vendégekkel „úgy bántak, mint hercegekkel vagy miniszterekkel… Rolls-Royce-okon utaztunk, bankettről bankettre jártunk, ünnepeltek, énekeltek és táncoltak nekünk”, bár az események tetőpontján aljas támadás érte André Gide-et, akinek Oroszországról szóló kritikus szellemű könyve, a Visszatérés a Szovjetunióból nemrég jelent meg, s akit most nyilvánosan „fasiszta szörnyeteg”-nek kiáltottak ki. A tüzérségi tűz viszont némileg helyrebillentette a résztvevők realitásérzékét: „Másnap reggel André Chamson (a francia küldöttség vezetője) bejelentette, hogy neki és Julien Bendának (Az írástudók árulása szerzőjének) azonnal el kell utazniuk Madridból. Mert ha véletlenségből bármelyiküket megölnék, Franciaország kénytelen volna hadat üzenni Francónak, ami világháborúhoz vezetne. S ő, Chamson nem hajlandó vállalni a felelősséget egy ilyen katasztrófáért.”100 Maga Spender már harctéri veterán volt; egy géppuskafészeknél „…a lövész ragaszkodott hozzá, hogy adjak le néhány lövést a mór vonalakra. Megtettem, közben erősen imádkoztam, nehogy véletlenül eltaláljak egy arabot. A front hirtelen szerelmi viszonynak tűnt nekem a két oldal között, amelyek szembenálló lövészárkaikba vannak zárva… borzasztó frivolnak tartottam, hogy a látogató beleavatkozzon halálos orgazmusukba.”101 Időközben folytatódott a borzalmas frivolitás a köztársasági vonalak mögött. Orwell mutatott rá, hogy mindegyik baloldali frakció megszállottan

Carlos Baker, id. mű, 465. Martin, id. mű, 219-220. 100 Stephen Spender, World within World (London, 1951), 242-243. 101 Uo., 223. –(401)– 98 99

próbált erős katonai pozíciókat szerezni magának a Franco legyőzése utáni időkre, s hagyták, hogy ez befolyásolja taktikájukat és hadvezetési stratégiájukat. Létszámuk megőrzése érdekében kerülték a veszteségeket, és a kommunisták gyakran szándékosan felfüggesztették a tüzérségi vagy légi támogatást, hogy az általuk meggyengíteni kívánt POUM vagy más egységek felmorzsolódjanak.102 A POUM szétverése után a köztársaságiak harci morálja folyamatosan csökkent. Ilyen körülmények között Franco 193738 iszonyatos telén a kifárasztás taktikájához folyamodott, s áprilisban két részre szakította a Spanyol Köztársaságot. Ezután valójában már csak idő kérdése volt a vereség; Franco semmit sem bízott a véletlenre, és ragaszkodott a hatalmas túlerőhöz. Őszre Sztálin belefáradt a háborúba, ami propagandaértéket húzni tudott belőle, már kihúzta, a tisztogatásokat befejezte, s már új megállapodásra kezdett gondolni, vagy a nyugati demokráciákkal, vagy – nagyobb valószínűséggel – Hitlerrel. Megszerezte a köztársaság összes aranyát is. Leállította tehát a segélyeket, s Franco éppen karácsony előtt azzal a meggyőződéssel indíthatta el utolsó katalóniai offenzíváját, hogy közel a végső győzelem. Barcelona 1939. január 28-án, Madrid március 28-án esett el. Franco szenvedélyek nélkül vívta a háborút, s amikor meghallotta, hogy vége, fel sem tekintett az íróasztaláról.103 Aznap, amikor Madrid kapitulált, Hitler felmondta 1934-ben kötött egyezményét Lengyelországgal, miután egy héttel korábban egész Csehszlovákiát elfoglalta. Nyilvánvaló volt, hogy elkerülhetetlen és küszöbön áll az európai háború. Franco erre úgy reagált, hogy erőszakkal megpróbálta elszigetelni Spanyolországot nemcsak az eljövendő katasztrófától, hanem amennyire lehetséges az egész huszadik századtól. Spanyolországban régi hagyományra nézett vissza a durva társadalomátalakítás, s ugyanez mondható el a belső keresztes hadjáratokról is. A tizenötödik és tizenhatodik században egymás után mórok, zsidók és protestánsok nagy tömegét üldözték el. Az ilyen tömeges üldözések révén kerülte el az ország a reformációt és a vallásháborúkat. Nem tudván hasonló módszerekkel elérni az ország drasztikus lezárását, a francia forradalom be tudott hatolni, s tizenötéves polgárháborút kényszerített Spanyolországra (erről tanúskodnak Goya nagyszerű rajzai). Most a kereszténység utáni totalitárius kultúra behatolása újabb háromévnyi mártíromsággal járt. A nemzeti oldalon 90 ezren haltak meg a harcokban; 110 ezer köztársasági katona esett el; egymilliónyian váltak nyomorékká; 10 ezren haltak meg légitámadások következtében, 25 ezren alultápláltságtól, 130 ezer ember öltek meg az arcvonalak mögött; s 500 ezren mentek száműzetésbe, akiknek fele soha sem tért vissza.104 Óriási kincsek pusztultak el, a Cuenca-katedrális Orwell, „Notes on the Spanish Militias”, Collected Essays, I., 350-364. Jose Diaz de Villegas, La Guerra de liberacion (Barcelona, 1957), 384. 104 Thomas, id. mű, 926-927. –(402)– 102 103

híres könyvtárától kezdve Goya legkorábbi festményeiig szülővárosában, Fuentodosban. Franco eltökélte, hogy a spanyol kollektivizmus agonizáló végtagjait amputálva véget vet a romlás romboló folyamatának. A baloldallal szembeni érzelmei a háború alatti szövetségeseknek a nácizmussal szembeni érzelmeit vetítették előre: először feltétel nélküli megadást akart, majd megtisztította az országot a kommunistáktól, de eközben inkább a felszabadított Franciaországban űzött rögtönítélő törvénykezés szellemében járt el, mint a módszeres német perek módjára. Nem lenini módon folytatott totalitárius osztálymészárlás folyt: az 1939. február 9-én hozott törvény a politikai felelősségről a bűntettekért való felelősséget egyéni alapon tárgyalta (az egyetlen kivételt a tizennyolcadik vagy annál magasabb fokozatú szabadkőművesség jelentette). Szigorúan véve politikai vétekért önmagában nem járt halálbüntetés.105 A hódítókban azonban nagyon dolgozott a düh – Suñer belügyminiszter fivéreiért akart bosszút állni, akiket köztársasági börtönökben lőttek agyon, s az ő esete ezrekére jellemző –, s nem volt nehéz köztörvényes bűnöket kenni minden rendű-rangú köztársasági tisztségviselőre. Mussolini sógora, Ciano júliusban ezt jelentette Spanyolországból: „A perek olyan sebességgel folynak minden nap, amit sommásnak neveznék… Még mindig sokakat lőnek főbe. Egyedül Madridban naponta 200-250-et, Barcelonában 150-et, Sevillában 80-at.”106 Több tízezren haltak meg így, ám az összesített adat (190 ezer), amelyet néha említenek, helytelen, mert sok bírósági halálos ítéletet függesztettek fel. Franco 1939. december 31-én világossá tette, hogy sok hosszú börtönbüntetésre (rendszerint tizenöt évre) kell számítani: „Meg kell szüntetni az elmúlt háborúból ránk maradt gyűlöletet és szenvedélyt. Ezt a megszüntetést azonban nem szabad liberális szellemben végeznünk, nagy és végzetes amnesztiákkal, amelyek inkább öncsalások, mint a megbocsátás gesztusai. A megbocsátásnak keresztényinek kell lennie, a munka általi megváltás eszközével történjen, amelyet megbánás és bűnbánat kísér.”107 1941-ben még mindig 233.375-en voltak börtönben; a köztársaság vezetői közül több tízezren börtönben vagy száműzetésben haltak meg. Másokat egy 1939. augusztus 25-i rendelet (amely a tisztogatás érdekét a kormányzati hatékonyság és a gazdasági érdekek elé helyezte) köz- és magántevékenységek egész hadától tiltotta el.108 Az ősi és hagyományos Spanyolország tehát, amelyet egy olyan ember A törvény szövege in Boletin Oficial del Estado, 1939 február 13.; Trythall, id. mű, 141. 106 Ciano’s Diplomatic Papers, 293-294. 107 Idézi Max Gallo, Spain under Franco: a History (London, 1973), 88.; a 193 ezres számot Charles Foltz, The Masquerade in Spain (Boston, 1948) című művében adja meg, 97.; lásd Thomas, id. mű, 924-925. 108 Trythall, id. mű, 142 skk. –(403)– 105

vezetett, aki sajnált minden másodpercet, amely a régi világ végét jelentette, 1914 óta – megpróbált immúnissá válni a jelentől. A kísérlet hosszú távon nem sikerült, ám némi védelmet nyújtott Spanyolországnak az általános járvánnyal szemben, amely most úrrá lett Európán.

–(404)–

X. A régi Európa vége Az agresszió korszaka szükségszerűen világháborúba torkollott. Mégis létfontosságú pontosan megértenünk, hogyan és miért fajultak idáig az események, mert ami az 1930-as években történt, az még az 1980-as években is meghatározta korunk jellegét. 1940. április 5-én, négy nappal az előtt, hogy Norvégia náci lerohanásával megkezdődött a háború valóban európai szakasza, Goebbels titkos eligazítást tartott kiválasztott német újságíróknak, akik közül az egyik jegyzeteket készített. Az elhangzottak kulcsfontosságú része a következő: „Mostanáig sikerült homályban tartanunk ellenségeink előtt Németország igazi céljait, ahogy 1932 előtt hazai ellenségeink sem tudták, merre haladunk, s hogy a törvényességre való felesküdésünk csupán trükk. Törvényesen akartunk hatalomra jutni, de nem kívántunk törvényesen élni a hatalommal… Elnyomhattak volna bennünket. 1925-ben néhányunkat letartóztathattak volna, s ez akkor a végünket jelentette volna. De nem, hagyták, hadd evickéljünk át a veszélyzónán. Pontosan így történt ez a külpolitikában is… 1933-ban a francia miniszterelnöknek ezt kellett volna mondania (s ha én vagyok a miniszterelnök, ezt mondtam volna): »Az új birodalmi kancellár olyan ember, aki megírta a Mein Kampfot, amiben ezt és ezt mondja. Ilyen ember nem tűrhető el a szomszédságunkban. Vagy eltűnik, vagy bevonulunk!« De nem ezt mondták. Békén hagytak bennünket, s hagytak átcsúszni a kockázatos zónán, mi pedig ki tudtuk kerülni az összes veszélyes szirtfokot. S amikor készen voltunk, jobban felfegyverezve, mint valaha, akkor indítottak háborút ellenünk!”1 Ez a figyelemreméltó kijelentés egészében véve pontosan összegzi, mi történt az 1930-as években. Az egészet Hitler 1933. február 3-án a szolgálatvezetőinek tartott titkos eligazítása vetítette elő; ez volt a főhatalom megszerzése óta az első találkozója velük. Elmondta, hogy fel szándékozik borítani a versailles-i megegyezést, s szándékai szerint Németország lesz Európa legnagyobb hatalma. Majd hangsúlyozta: „A legveszélyesebb időszak az újrafelfegyverzésé. Akkor majd meglátjuk, vannak-e Franciaországban államférfiak. Ha igen, nem hagynak időt nekünk, hanem ránk rontanak.”2 Hitler nagyra törő céljait mindenki ismerte. A német tömegek azonban azt hitték, ezek háború nélkül, fegyveres erővel alátámasztott kitartó H. A. Jacobsen, Der Zweite Weltkrieg: Grundzüge der Politik und Strategie in Dokumenten (Frankfurt, 1965), 180-181.; idézi Andreas Hillgruber, Germany and the Two World Wars (Harvard, 1981), 56-57. 2 Lejegyezte Liebmann vezérezredes, idézi Hillgruber, id. mű, 57. –(405)– 1

diplomáciai erőfeszítésekkel érhetők és érendők el. A tábornokokkal közölték, majdnem bizonyos, hogy háborúra lesz szükség, de az korlátozott hatókörű és rövid lesz. Hitler igaz programja valójában sokkal nagyratörőbb volt, mint amennyire a tábornokok gondolták – a tömegekről nem is beszélve –, s szükségképpen nemcsak háborút, hanem háborúk egész sorát igényelte. Hitler komolyan gondolta, amit a Mein Kampfban írt: „Németország vagy világhatalom lesz, vagy nem lesz Németország.” A „világhatalom” kifejezést használva többre gondolt a vilmosi Németországnál, amely csupán Közép-Európa uralkodó hatalma volt: a „világot” a szó szoros értelmében vette. A tanulság, amelyet az első világháborúból és annak ludendorffi elemzéséből levont, az volt, hogy Németországnak feltétlenül ki kell törnie közép-európai alapjairól, mert azt mindig be lehet keríteni.3 Hitler szerint Ludendorff a breszt-litovszki békével éppen nekilátott e cél elérésének, amikor az otthoni front aknamunkája mindent tönkretett. Hitler igazi tervei ezért ott kezdődtek, ahol BresztLitovszk véget ért: az órát 1915 tavaszára kellett visszaállítani, de ehhez Németországnak szilárdnak, egységesnek, frissnek, és mindenekelőtt „megtisztítottnak” kell lennie. Hitler céljai nemcsak magából a Mein Kampfból rekonstruálhatók, amelynek előterében a „keleti politika” áll, hanem korai beszédeiből és az 1928-as úgynevezett „második” vagy Titkos könyvből is.4 Ez az anyag nyilvánvalóvá teszi, hogy a „megtisztítás” folyamata – a zsidók eltávolítása – lényegi része volt az egész hosszú távú stratégiának. Hitler, aki az osztályszocialistákkal szemben faji alapú szocialista volt, hitt abban, hogy a történelem dinamikáját a faj határozza meg. Ez a dinamika akkor szakad meg, ha faj mérgezés történik. A méreg mindenekelőtt a zsidóktól származik; Hitler csodálta a zsidókat, akikben „negatív Übermenscheket” látott. Asztali beszélgetéseiben mondta, hogy ha ötezer zsidó vándorolna ki Svédországba, rögvest elfoglalnák valamennyi kulcspozíciót: ennek oka az, hogy a „vér tisztaságát – mint a Mein Kampfban írja – a zsidók jobban megőrzik, mint a föld bármely más népe.” A németek viszont „meg vannak mérgezve”. Ezért veszítették el az első világháborút. Még ő maga, Hitler is meg van mérgezve: ezért követ el néha hibákat – „valamennyien a kevert, romlott vér betegségétől szenvedünk.”5 A faj megmérgezése Hitler ifjúkorában viszonylag gyakori rögeszme volt, ahogy sokaknak az ökológiai mérgezés vált a rögeszméjévé az 1970-80-as években. A mindenütt jelen levő mérgezés elképzelése ugyanarra a személyiségtípusra hatott erősen: arra, amely a közélet eseményeit is hajlamos volt összeesküvés-elméletekkel Rudolph Binion, Hitler among the Germans (New York, 1976), 61-63, 78-82. Hitlers Zweites Buch: Ein Dokument aus dem Jahre 1928 (Stuttgart, 1961); angolul: Hitler’s Secret Book (New York, 1962). 5 Idézi Fest, id. mű, 793. –(406)– 3 4

magyarázni. Miként a későbbi ökológusok, ők is úgy gondolták, hogy a fajmérgezés gyorsan terjed, a teljes katasztrófa küszöbön áll, s visszafordítása még akkor is sok időt vesz igénybe, ha azonnal a helyes politikát alkalmazzák. Hitler számításai szerint rendszerének száz évre van szüksége ahhoz, hogy a fajmérgezést kiküszöbölje Németországból: ha viszont Németországból lenne az első olyan nemzetfaj, amely sikeresen megbirkózik e feladattal, kikerülhetetlenül a „Föld urává” válna (Mein Kampf). A hitleri fajelmélet megkülönböztető vonása először is ez a mélyen gyökerező hit volt abban, hogy az ország „megtisztítása” nyomán Németország válhat az első igazi szuperhatalommá; másodszor: abszolút meggyőződése, hogy a „zsidó faji méreg” és a bolsevizmus egy és ugyanaz a jelenség. 1928-ban, amikor a Második Könyvet írta, nem érzékelte, hogy a régi típusú „zsidó” bolsevizmus megszűnt létezni, a sztálini Oroszország minden lényeges vonását tekintve éppannyira antiszemita, mint hajdan a cárizmus volt. Ellenkezőleg, úgy vélte, a Szovjetunió zsidó kulturális jelenség. Politikájának ezért azt a célt szabta, hogy harcoljon „azoknak a megbetegítő baktériumoknak a beáramlása ellen, amelyek táptalaja pillanatnyilag Oroszország.”6 A „fajtisztítás” ezért tökéletesen illeszkedett a hagyományos német keleti politika felélesztéséhez, csak sokkal nagyratörőbb méretekben. Hitler teljes programja ezért a következő volt. Először, megszerezni az uralmat Németország felett, és otthon belevágni a fajtisztítás programjába. Másodszor, szétzúzni a versailles-i megállapodást, s Németországból megteremteni Közép-Európa uralkodó hatalmát. Mindez háború nélkül is elérhető. Harmadszor, ennek a hatalomnak a bázisáról (háborúval) szétzúzni a Szovjetuniót, hogy megszűnjék „a baktériumok táptalaja”, s gyarmatosítás révén szilárd gazdasági és stratégiai hatalmi bázist teremteni, amelyen létrehozható az a kontinentális nagyhatalom, melynek Franciaország és Olaszország csak a csatlósai lehetnek. A negyedik szakaszban Németország nagy gyarmatbirodalmat szerez Afrikában, további nagy óceáni haditengerészetet épít ki, hogy ezáltal Nagy-Britannia, Japán és az Egyesült Államok mellett a negyedik szuperhatalommá váljék. Végül, a halálát követő nemzedék életében Hitler döntő ütközetet jósolt Németország és az Egyesült Államok között a világ feletti uralomért.7 Napóleon óta senki sem gondolkodott ilyen merész tervekben. Gigantikus méreteit tekintve az elképzelés Nagy Sándor-i. Míg azonban amazt magával ragadta az általa ki robbantott háború, Hitler mindig gyakorlatias volt. Leninhez hasonlóan remek taktikus volt, mindig készen arra, hogy megragadja a kínálkozó lehetőségeket, s ezeknek megfelelően 6 7

Hitlers Zweites Buch, 130. Hillgruber, id. mű, 50. –(407)–

módosítson elméletén. Emiatt egyes történészek arra a következtetésre jutottak, hogy nem is volt igazi programja. Valójában azonban, bár taktikáját mindig az adott pillanat követelményeihez igazította, a hosszú távú stratégiát olyan brutális eltökéltséggel követte, amelyre ritkán látunk más példát az emberi nagyravágyás történetében. A legtöbb zsarnokkal ellentétben őt sohasem kísértette meg a gondolat, hogy az önkényuralmi hatalomtól csömört kapván lazítson a gyeplőn. Éppen ellenkezőleg. Folyton emelte a téteket, s gyorsítani próbálta a történelem menetét. Attól félt, hogy forradalma elveszti dinamizmusát. Nélkülözhetetlennek gondolta magát, s úgy érezte, hogy az általa felvázolt szakaszok közül legalább négyet még addig kell elérni, amíg nemcsak életben, hanem erői teljében is van. Türelmetlensége tette oly veszélyessé rövid távon, s oly hatástalanná hosszú távon (ez éppen ellentéte volt a szovjet stratégáknak). Titkos beszédében, amelyet 1938 novemberében, nagy müncheni diadala után német lapszerkesztőknek tartott, sajnálkozott amiatt, hogy mivel a békéről kell beszélnie, a német nemzet túl sokat lazít magatartásán. Azzal érvelt, hogy Németország számára a béke és a stabilitás elfogadása állandó nemzetközi tényezőként egyenesen a defetizmus szellemének elfogadásával egyenértékű. Az erőszak szükségszerű, s a köznek erre fel kell készülnie.8 Egy ilyen nagyszabású szörnyeteggel szemben, aki teljesen ellenőrzése alatt tartotta a világ második legerősebb gazdaságát – amely elsőként és tulajdonképpen egyedüli ként jött helyre teljesen a nagy válság után –, miféle lehetőség nyílt a régi európai rendszer fenntartására? A legnagyobb törvényes hatalom, az Egyesült Államok gyakorlatilag elkülönült Európától. 1930-ban a protekcionizmust választotta, s Roosevelt hatalomra kerülése után megerősítést nyert s még világosabbá vált azzal, hogy az 1933 júliusára javasolt világgazdasági konferenciát megtorpedózva az elnök tudatta: a New Deal összeegyeztethetetlen a szóban forgó világkereskedelmi rendszerrel, s ő a „kapitalizmus egy országban” híve, ahogy Sztálin a „szocializmus egy országban” mellett kardoskodott. Az elszigetelődés politikája 1935-ben öltött hivatalos formát, amikor a demokrata többségű kongresszus megszavazta a semlegességi törvényt. Ugyanebben az évben az ifjú író, Herbert Agar sok olyan amerikai értelmiségi hangulatát fejezi ki, akit iszonyodással töltöttek el az Európában történtek: felszólítja honfitársait, hogy felejtsék el európai gyökereiket, s legyenek hűségesek a saját, kialakulóban levő kultúrájukhoz. Hat, Európában töltött év után – írta – „rájöttem, hogy az amerikai élet legjobb vonásai nem azok, amelyeket hűségesen másoltunk le Európáról, hanem

8

Fest, id. mű, 796-797. –(408)–

azok, amelyeket szabadon vettünk át, vagy mi találtunk ki – a saját vonásaink.”9 Roosevelt, ha kedve úgy tartotta, világpolgárnak tekintette magát, de internacionalizmusa lényegében csak szavakban – vagy inkább szónoki fordulatokban – s nem tettekben fejeződött ki. Nem hibáztatható az egyoldalú leszerelésért, amelyet 1933-ban készen örökölt Amerikában; első elnöki időszakában azonban semmit sem, és a második periódus elején is csak nagyon keveset tett a dolog orvoslása érdekében. Mint az egyik legtehetségesebb fiatal diplomata, George Kennan megjegyezte, Roosevelt nyilatkozatai inkább a belpolitikai színtérnek szóltak, nem a világeseményeket kívánta befolyásolni velük.10 Az új kurzus ifjú titánjaitól körülvéve, akik jó szándékkal voltak Európa irányában, de tudatlanok és a külügyekben reménytelenül amatőrök voltak, vagy mindenesetre teljesen lefoglalták őket Amerika belső ügyei, Roosevelt kényesen ügyelt arra, hogy emelkedettnek és „haladónak” látsszék. Emelkedettsége azonban főleg abban merült ki, hogy kérte Nagy-Britanniát, szilárdan álljon ki a nemzetközi rend mellett, haladó mivoltában pedig az egyik totalitárius ragadozót, Szovjet-Oroszországot a világbéke fontosabb tényezőjének tekintette, mint Nagy-Britanniát. Roosevelt külpolitikájában egészen 1945-ben bekövetkezett haláláig maradt egyfajta javíthatatlan frivolitás. Jellemző, hogy Nagy-Britanniára és általában az európai eseményekre vonatkozóan az egyik legfontosabb hírforrása az 1930-as évek végén a The Week, ez a szélsőbaloldali, összeesküvés-elméletet hirdető hírlevél volt, amelyet a Daily Worker hírlapírója, Claud Cockburn szerkesztett.11 Roosevelt néhány nagyköveti kinevezése kivételesen szerencsétlen volt. A hevesen britellenes Joseph Kennedyt küldte Londonba, a romlott és hiszékeny Joseph Daviest pedig Moszkvába. Ez utóbbi lépés különösen végzetesnek bizonyult, mert a moszkvai amerikai követségnek jól képzett személyzete és remek információforrásai voltak, a háttérben a Külügyminisztérium igen szakavatott kelet-európai ügyosztályával. Litvinov szovjet külügyminiszter el is ismerte, hogy ennek az ügyosztálynak jobb dokumentumai vannak a szovjet külpolitikáról, mint magának a szovjet kormánynak.12 Öt hónappal az után, hogy 1936-ban Davies lett a moszkvai követ, s olyan instrukciókat kapott, hogy minden áron nyerje el Sztálin barátságát, az ügyosztályt

Herbert Agar, „Culture v. Colonialism in America”, Southern Review, I. (1935 július), 1-19. 10 George Kennan, Memoirs, 1925-1950 (Boston, 1967), 53. 11 C. A. MacDonald, The United States, Britain and Appeasement 1936-1939 (London, 1981). 12 Kennan, Memoirs 1925-1950, 84. –(409)– 9

megszüntették, könyvtárát szétszórták, dossziéit megsemmisítették. A moszkvai követségen dolgozó Kennan szerint „szovjet befolyás szaglik… valahol a legmagasabb kormányzati szinteken”. Ha ez nem is, de az kétségtelen, hogy mindebben elkeseredett hatalmi harc tükröződött Cordell Hull külügyminiszter és helyettese, a mogorva homoszexuális Sumner Welles között.13 Mindketten angolellenesek voltak, Hull ráadásul úgy vélekedett, hogy az új brit rendszer, a birodalom előtérbe állítása, ami válasz volt a Smoot-Hawley-tarifatörvényben előirányzott kereskedelmi korlátozások lavinájára, jobban veszélyezteti a világbékét, mint bármelyik diktátor. A diplomáciai iratok bőségesen tanúsítják, hogy a Rooseveltadminisztráció sohasem volt hajlandó komoly katonai és diplomáciai támogatást nyújtani Nagy-Britanniának és Franciaországnak Németországgal szemben. Roosevelt elítélő beszédei, például az 1937 októberi „karantén”-szónoklata, vagy 1939 áprilisában támasztott abszurd követelése, hogy Hitler tíz évig megnemtámadási garanciát adjon harmincegy megnevezett országnak, enyhén szólva hasznavehetetlen volt. Utóbbi arról győzte meg Hitlert, hogy Roosevelt semmilyen körülmények között nem tervez katonai beavatkozást; a felhívásra április 28-án, a Reichstagban elhangzott utolsó nyilvános beszédében nem is titkolt megvetéssel és gúnnyal válaszolt.14 Nagy-Britannia és Franciaország feltehetően még Amerika nélkül is féken tudták volna tartani Hitlert 1933-34-ben, feltéve, hogy eltökélten cselekszenek, és hajlandók összehangolni erőfeszítéseiket. Egy rövid időre Franciaországnak erre az eszközei is megvoltak. Ám Poincaré 1929-es távozása után Franciaország előtt többé nem nyílt lehetőség megelőző csapásra. Roosevelt erősen franciaellenes politikát folytatott: nemcsak az egyoldalú leszerelésre próbálta rákényszeríteni a franciákat, hanem, miután Roosevelt kezdeményezésére Amerika elhagyta az aranyalapot, gazdasági nyomást is gyakorolt, hogy megtörje Franciaország lelkes próbálkozását az „aranyblokk” létrehozására, amely 1933-ban az ország minden energiáját lekötötte. Eközben Hitler megszilárdította hatalmát, s felgyorsította a titokban folyó újrafelfegyverkezést, amely már a Weimari Köztársaság utolsó éveiben megkezdődött. A britek szintén buzgón törekedtek a francia hadsereg meggyengítésére. Semmi sem provokál ki nagyobb valószínűséggel egy új háborút – mondta Sir John Simon külügyminiszter 1932. május 13-án az Alsóházban –, mint egy, jól felfegyverzett Franciaország” szemben a lefegyverzett Németországgal. A brit politika még

Uo., 86.; Daniel Yergin, Shattered Peace: the Origins of the Cold War and the National Security State (Boston, 1977), 34-35. 14 Fest, id. mű, 869. –(410)– 13

Hitler hatalomátvétele után is nyomást gyakorolt Franciaországra a hadsereg csökkentése érdekében. Aznap délután, amikor Hitler felhatalmazási törvényét megszavazta a Birodalmi Gyűlés, Anthony Eden a brit kormány nevében kijelentette, Nagy-Britannia arra törekszik, hogy a francia hadsereg létszámát 640 ezerről 400 ezerre csökkentsék, s megfeddte Churchillt, mert az tiltakozott azon intézkedések ellen, amelyek „a szükséges megbékélés időszakát hozzák el Európa számára”. „A Ház dühösen reagált Churchillre” – jegyezte meg a Daily Dispatch.15 Miközben a rémült német szocialistákat Göring Gestapo-osztagai üldözték az utcán, brit elvtársaik megpróbálták lehurrogni Churchill figyelmeztetését, miszerint Hitler a Mein Kampfban külön kiemelte, hogy Franciaországot a brit semlegesség biztosításával kívánja szétzúzni – de arra még a Führer sem számított, hogy NagyBritannia még azt is megpróbálja megakadályozni, hogy a franciák meg tudják védeni magukat. Franciaországban Léon Blum szocialistái ugyanilyen szánalmasan viselkedtek, s kétségbeesett harcot folytattak az ellen, hogy a sorkatonai szolgálatot egyről két évre hosszabbítsák meg. A francia jobboldal köreiben náci ösztönzés re feléledt az antiszemitizmus, s ez lett az új jelszó: „Inkább Hitler, mint Blum.” Ami Franciaországot illeti, 1933 végére Hitler valószínűleg már kikerült a „veszélyzónából”; így gondolták a lengyelek is, akik a következő hónapban leírták Franciaországot mint hatékony szövetségest, s – lesz, ami lesz – kétoldalú megnemtámadási egyezményt írtak alá Hitlerrel. Nagy-Britannia az 1930-as években nem volt annyira demoralizált, mint Franciaország. A hanyatlásnak azonban baljós jelei mutatkoztak. NagyBritannia súlya a világban lényegében a Birodalom függvénye volt, a Birodalom középpontja pedig India. 1931-ben fel gyorsult az a folyamat, amelyet a Montagu-reformok és az amritszári összecsapás indított el. A brit radzs érezhetően bomlásnak indult. Lord Birkenhead államtitkár 1925-ben arra figyelmeztetett, hogy a hinduknak tett engedmények csupán a muszlimokat ösztönöznék arra, hogy a különválást követeljék (a muszlimokat az észak-írek, a hindukat az ír nacionalisták analógiájának tekintette), s így jósolt: „A világ összes konferenciája sem képes áthidalni az áthidalhatatlant, s e két ország között olyan szakadék tátong, amely a modern politikai manőverezés erőforrásaival nem tüntethető el.”16 1931. január 26-án Churchill azt mondta az Alsóházban, hogy „ma 60 ezer indiai ül börtönben politikai agitáció miatt.” Két hónappal később több mint ezer muszlimot mészároltak le Cawnpore-ban a hinduk, s ezt az egész szubkontinensen lázongások követték. Ez így ment végig az 1930-as években. A bizonytalan jövő miatt jó brit jelöltek már nem jelentkeztek az indiai közigazgatásba, a felvételi vizsgákon az első helyeket indiaiak 15 16

Gilbert, Churchill, V., 459-462. Idézi Montgomery Hyde, Carson (London, 1953), 387. –(411)–

foglalták el.17 A brit befektetések csökkentek, s Nagy-Britannia számára India gazdasági értéke folyamatosan hanyatlott.18 Churchill, aki szerette Indiát, s talán minden kortársánál szenvedélyesebben foglalkoztatta ez az ügy, attól tartott, hogy a gyenge kezű brit politika nyomán Indiában is megismétlődik a kínai tragédia: felbomlás és széthullás következik be, számlálatlanul, milliószámra pusztulnak el az emberek, s az első áldozatok a több tucat millió „érinthetetlen” közül kerülnek ki. „A mohó étvágyat – jegyezte meg 1931. március 18-án – mindig is könnyű volt izgalomba hozni, sok karom kapirgálja egy bomló birodalom hatalmas prédáját.” A vesztesek közé fog tartozni Nagy-Britannia is. Azt gondolta, a világ „olyan időszakba lép, amelyben a fennmaradásért folytatott harc kerül a figyelem előterébe a sűrűn lakott ipari országokban.” Nagy-Britannia nemsokára „a létéért fog küzdeni”, s ehhez lényeges lesz, hogy megtartsa Indiát (1933 május).19 Churchill élete legkoncentráltabb és legerőteljesebb hadjáratát folytatta az 1935-ös India-törvény, „a szégyen törpék által épített iszonyatos emlékműve” ellen, amely olyan szövetségi önkormányzatot adott Indiának, melynek haszonélvezői főleg a hivatásos brahmin politikusok voltak, s amely a gyakorlatban működésképtelennek bizonyult. Ám óriási erőfeszítései ellenére sem volt Nagy-Britanniában képes tömegeket állítani maga mögé. Hiábavaló volt minden szónoki tehetsége. Tulajdonképpen az indiai brit közösséget sem tudta felrázni; az már leírta a Birodalmat. A konzervatív derékhad apatikus volt, s beletörődött a fokozatos brit visszavonulásba. Churchill sohasem volt képes nyolcvankilenc képviselőnél többet meggyőzni arról, hogy szavazzanak a törvényjavaslat ellen, amely így hatalmas, 264 szavazatos többséggel ment keresztül a parlamenten. Az igazság az, hogy bár a Brit Birodalom még mindig a föld felszínének egynegyedét foglalta el, 1935-re a birodalmi gondolat meghalt NagyBritanniában, s csupán a gyászszertartásra várt. Churchill kétségbeesetten fordult el Indiától, s figyelmét arra összpontosította, hogy a fennmaradás érdekében újra felfegyverezze Nagy-Britanniát. Néha ez is vesztett ügynek látszott. A Bloomsbury-csoport befolyása az 1930-as években fokozatosan az egész politikai nemzetre kiterjedt. A baloldali értelmiség körében a hazafiságot, amelyet Strachey oly sikeresen próbált eltüntetni, a Sztálinhoz való hűség váltotta fel. Az 1930-as években az Apostolok immár nem a politikai szkepticizmus bázisát alkották, hanem a

Roland Hunt és John Harrison, The District Officer in India 1930-1947 (London, 1980). 18 B. R. Tomlinson, „Foreign private investment in India 1920-50”, Modern Asian Studies, XII 4 (1978). 19 Gilbert, id. mű, 399 skk.; 480-481. –(412)– 17

szovjet kém szervezetek toborzóterepévé váltak.20 Bár egyes Apostolokat, Anthony Bluntot, Guy Burgesst és Leo Longot arra ösztönöztek, hogy hatoljanak be különböző brit szolgálatokba, s így nyújtsanak információkat Moszkvának, a baloldali kommunista vezetők arra törekedtek, hogy NagyBritannia fegyvertelen maradjon – Sztálin mindaddig ezt a stratégiát követte, amíg 1941 júniusában Hitler meg nem támadta. Az 1920-as években a Brit Kommunista Párt munkásbázisú, újító szellemű és független gondolkodású volt. Az 1930-as évek elején beléptek a középosztálybeli értelmiségiek, és a KP gyorsan szolgai módon kezdte követni a szovjet külpolitikai érdekeket.21 A brit marxisták, akik között voltak politikai gondolkodók (G. D. H. Cole és Harold Laski) és tudósok (Joseph Needham, J. B. S. Haldane és J. D. Bemal) kritikátlanul fogadták el azt a durva és teljesen téves gondolatmenetet, hogy a „tőkés Nagy-Britanniában” és a „fasiszta Németországban” ugyanazok a nemzetközi érdekek diktálnak, s az újrafelfegyverkezésnek csupán az imperializmus fenntartása és a szocializmus szétzúzása a célja. A Munkáspárt ugyanezt az irányvonalat követte, némileg felvizezett formában. 1933 júniusában a kelet-fulhami időszaki választás során a munkáspárti jelölt üzenetet kapott a Munkáspárt vezetőjétől, George Lansburytől: „Bezárok minden sorozó irodát, feloszlatom a szárazföldi hadsereget és lefegyverzem a légierőt. Megszüntetem az egész rémületes hadigépezetet, s azt mondom a világnak: »felőlem tehetsz, amit akarsz!«„22 Clement Attlee, aki utána lett a párt vezére, 1933. december 21-én ezt mondta az alsóházban: „Változatlanul ellenzünk minden újrafelfegyverkezést.” A munkáspárt egészen a háború kitöréséig következetesen az újrafelfegyverkezés ellen szavazott, szólt és kampányolt. Ugyanígy ellenzett mindenfajta felkészültséget vagy szilárdságot a jó szándékú britek egész közössége, amelyet Shaw (aki hozzájuk tartozott) „a Jó színpadi seregének” nevezett. „A semmittevő emberszeretet – írta róluk csípősen Trockij – mindenütt ott hagyja nyúlós csíkját, elhomályosítva az értelem funkcióját és elcsökevényesítve az érzelmet.” „A jelentéktelenség külső rendszerét akarják – visszhangozta halála előtt D. H. Lawrence –, amelyet békének és jóakaratnak neveznek, így saját lelkük mélyén önálló kis istenek lehetnek… kis Erkölcsi Abszolútumok, kétségektől mentesek… Bűzlik az egész. Egy tetű akarata.”23 A majdnem pacifista tétlenség politikájának igazolására szolgáló tényleges érvek akkoriban intellektuálisan Andrew Boyle, The Climate of Treason (London, 1979), javításokkal Noel Annan recenziójában, The Times Literary Supplement, 1979 december 7., 8384. 21 Stuart Macintyre, A Proletarian Science: Marxism in Britain 1917-1933 (Cambridge, 1980). 22 Middlemas és Barnes, id. mű, 745. 23 Idézi John Gross, The Rise and Fall of the Man of Letters (London, 1969), 283. –(413)– 20

gyengének, visszatekintve pedig sajnálatraméltónak látszanak. Nagyrészt tudomást sem vettek Hitler vad zsidóüldözéseiről. Nem annyira azért, mintha Nagy-Britannia antiszemita lett volna. Franciaországtól eltérően az olyan zsidófalók, mint William Joyce, Henry Hamilton Beamish és Arnold Spencer Leese – a népirtás hívei voltak, és használták a „végső megoldás” kifejezést – apró kisebbséget alkottak.24 Inkább arról van szó, hogy Hitler antiszemitizmusát az általános „Versailles a hibás” magyarázattal indokolták. Ahogy Lord Lothian, a „lágy” baloldal újrafelfegyverkezést ellenzőinek kulcsfigurája mondta, a zsidók meggyilkolásában „nagyrészt az a külső üldöztetés tükröződik, amelynek a németek a háború óta szenvedő alanyai”25 Általános törekvés mutatkozott arra, hogy (mint Sztálin atrocitásaival szemben) ne vegyenek tudomást a Hitler gonoszságára vonatkozó, elég bőségesen rendelkezésre álló tényleges bizonyítékokról, s pusztán „hazai használatra szánt” „retorikaként” hagyják figyelmen kívül Hitler kegyetlen megnyilvánulásait. (The Times, 1934. július 10.) Minden bizonyíték ellenére a színpadi sereg kitartóan hitt abban, hogy Hitler nemcsak békét akar, hanem maga is a béke tényezője. Temple, York testes érseke azt gondolta”Jelentősen járult hozzá a béke megszilárdításához.”26 Clifford Allen ezt írta: „Meggyőződésem, hogy őszintén kívánja a békét.”27 Keynes „karthágói béke”érve annyira magával ragadta jobb- és baloldaliak képzeletvilágát egyaránt, hogy úgy érezték, Hitler esetében a versailles-i egyezmény lábbal tiprása maga is lépés a béke felé. Versailles „szörnyen igazságtalan” volt (Leonard Woolf), „gonosz egyezmény” (Clifford Allen). A Rajna-vidék újrafegyverzésével, mondta Lothian, a németek „nem tettek egyebet, mint bevonultak a saját hátsó udvarukba.” Shaw egyetértett vele: „Ugyanaz, mintha a britek visszafoglalták volna Portsmouthot.”28 Mindezen könnyed indoklások mögött azonban egyszerű, régimódi félelem húzódott meg; tulajdonképpen egy csipetnyi gyávaság is. Mint Harold Nicolson írta a rajna-vidéki válság idején, „a Házban szörnyen németpárti a hangulat, ami azt jelenti, félnek a háborútól.”29 Mielőtt az 1930as évek végén megjelent a radar, még szakértők is elfogadták Giulio Douhetnek az Uralom a levegőben (1921) címmel kifejtett nézetét, hogy a

Gisela Lebzelter, Political Anti-Semitism in England 1918-1939 (New York, 1978). 25 J. R. M. Butler, Lord Lothian (London, 1960), 206. 26 Viscount Templewood, Nine Troubled Years (London, 1954), 133. 27 Daily Telegraph, 1935. január 28. 28 Martin Gilbert, The Roots of Appeasement (London, 1966), 354-355.; Barnett, id. mű, 389 skk. 29 Nicolson, Diaries, 1936 március 23. –(414)– 24

vadászgépek keveset tehetnek a tömegbombázás megakadályozására. Churchill 1934. november 28-án figyelmeztette a parlamentet, hogy egy esetleges háború első hetében 40 ezer londoni lakost ölnek vagy sebesítenek meg. Baldwin szerint „az utca emberének” fel kellene ismernie, hogy „nincs hatalom, amely megvédhetné attól, hogy bombázzák. Bármit mondjanak az emberek, mindig a bombázógépé az utolsó szó.”30 Az emberek valójában semmi ilyesmit nem mondtak neki; éppen ellenkezőleg. Az H. G. Wells regényéből készült remek film, A jövő (1936), a teljes pusztítás borzalmas jeleneteit mutatta be. Ugyanebben az évben Bertrand Russel (ma pacifista) a Hogyan jutunk a békéhez? című írásában azt fejtegeti, hogy ötven, harci gázt használó gázbombázó egész Londont képes megmérgezni. Egy másik vezető szakértő, Fuller tábornok azt jósolta, hogy London „egyetlen hatalmas, tomboló tébolyda” lesz, a kormányt pedig „elsöpri a rémület árja”. Ebben a rendkívüli módon érzelmekkel teli légkörben, amelyben az emberiességgel való látványos törődés vékony burkot alkotott a félelem ingoványa köré – mennyire jellemző volt ez az 1950-es évek végének és a nyolcvanas évek elejének nukleáris ijedelmeire –, igaziból sohasem vitatták meg azt a valóságos problémát, hogy miként lehetne megszervezni a kollektív biztonságot Európában. A hangulatot az Oxfordi Egyesület nevetséges vitája szabta meg, amely közvetlenül Hitler hatalomra kerülése után 275:153 arányban szavazta meg, hogy „ez a Ház semmilyen körülmények között nem hajlandó harcolni a királyért és a hazáért” – „szánalmas, undorító, szégyentelen eskü… igen nyugtalanító és gyomorkavaró tünet”, ahogy Churchill nevezte. A döntés főként s meglehetősen logikátlanul Nagy-Britannia erőtlen mandzsúriai viselkedése ellen tiltakozott – magyarázta Michael Foot, akkoriban az Egyesület (liberális szellemű) tisztviselője.31 A Népszövetségi Egyesület, ez az állítólag józan, jól tájékozott, kollektív biztonságra törekvő lobbycsoport sohasem tárta világosan a problémákat a nyilvánosság elé, mert maga sem volt képes egyértelműen állást foglalni arról, hogy mikor és miként lehet törvényesen erőszakot alkalmazni nemzetközi ügyekben.32 Elnöke és éltetője, Lord Robert Cecil tudta, hogy elkerülhetetlen a brit kivonulás Kínából, de túl körmönfont volt ahhoz, hogy ezt el is mondja híveinek.33 A papság, amely a béke ügyében látott gyógyírt a hanyatló gyülekezeti életre és a saját ingatag hitére (ismét csak az 1980-as évekbeli helyzet előhírnöke), a vitát a könnyfakasztó spiritualitás nyúlós közegébe merítette. Három szentéletű ember, Herbert Grey, Maude Royden és „Dick” Sheppard tiszteletesek mandzsúriai utazást Gilbert, Churchill, V., 456. V. K. Krishna Menon (szerk.), Young Oxford and War (London, 1934). 32 Barnett, id. mű, 423-424. 33 Christopher Thome, „Viscount Cecil, the Govemment and the Far Eastern Crisis of 1931”, Cambridge Historical Journal, XIV (1971), 805-826. –(415)– 30 31

javasoltak, hogy „fegyvertelenül álljanak a harcoló felek közé”, amiben nevetségesen visszhangzott Strachey erőtlen szellemessége, csakhogy itt teljesen komolyan gondolták.34 A metodista Donald Soper tiszteletes így érvelt: „A pacifizmusban elegendő szellemi erő van arra, hogy visszariassza a betolakodót.”35 Cosmo Gordon Lang canterbury-i érsek nem igazán hitt ebben, de elég zavarosan gondolkodott ahhoz, hogy egyszerre ellenezze a fegyverkezést és a The Timesban figyelmeztető szavakat intézzen Mussolinihoz. A papság pacifista szárnya, amelynek élén Sheppard állt, Békeszövetséget alapított, s aláírásokat gyűjtött, hogy megijessze Hitlert: támogatói között volt Aldous Huxley, Rose Macaulay, Storm Jameson, Vera Brittain, Siegfried Sassoon, Middleton Murry és más irodalmi nagyságok. A baloldalról jövő verseny hűvös szelét érezve, Cecil 1934-35-ben országos „békeszavazást” szervezett, amelyen a részt vevők 87%-a (több mint 10 millió szavazat) jóváhagyta a Liga álláspontját, s egyszerre utasította vissza a pacifistákat és a fegyverkezés-párti torykat, mint Churchill. Azt a kérdést azonban valójában sohasem tették fel, hogy fegyverkezzen-e NagyBritannia, ha a diktatúrák elkezdenek újrafelfegyverkezni, s ezzel még zavarosabbá tették a vitát.36 A közvélemény tulajdonképpen rendkívül változékony volt. 1933-34-ben a kelet-fulhami egyike volt annak a hat időközi választásnak, amely részben a béke kérdése körül forgott, s amelyeken az eredmény erőteljes kormányellenességet mutatott (ami 1934 októberében az 50%-ot is elérte); az eredményeket úgy értelmezték, hogy a közvélemény elutasítja a fegyverkezést. Az 1935-ös általános választáskor azonban mindezek a képviselői helyek szilárdan a torykhoz kerültek, ahogy voltaképpen mindazok, akik a Király és az Ország ellen szavaztak Oxfordban, harcba indultak értük, amikor eljött az ideje. Hitler azonban, legalábbis 1938 végéig, joggal hihette, hogy Nagy-Britannia erővel nem száll szembe vele. Ennélfogva ennek a feltételezésnek az alapján cselekedett. Hitler kül- és katonapolitikai magatartása hatalomra kerülése és 1938 vége között ragyogóan erőteljes és – hozzátéve, hogy egyáltalán nem tisztelt semmilyen jog- vagy erkölcsi rendszert – hibátlan volt. Egyetlen megítélésében sem tévedett. Ebben az időszakban kényszeres eszkatológiája előnynek bizonyult: a gyorsaság igényétől vezérelve lépései olyan iramban követték egymást, hogy folyamatosan rászedte ellenfeleit, s összezavarta őket. 1933-34-et lényegében a belpolitikai konszolidációnak és a fegyverkezésnek szentelte. A cselekvés ideje 1935. január 13-án érkezett el,

Lásd Donald S. Birn, The League of Nations Union 1948-1945 (Oxford, 1981). Levél a Manchester Guardiannek, 1932. február 26. 36 Michael Pugh, „Pacifism and Politics in Britain 1931-1935”, Cambridge Historical Journal, XXIII (1980), 641-656. –(416)– 34 35

amikor Hitler megnyerte a saar-vidéki népszavazást; hét nappal azután, hogy március 7-én a Saar-vidék visszatért Németországhoz, Hitler felmondta a versailles-i szerződés lefegyverzési záradékait, és június 18-án – a stresai front ellenére – a britek az angol-német haditengerészeti egyezmény aláírásával gyáván elfogadták a kész tényeket: az újra felfegyverzett Németországot. Ez a megmagyarázhatatlan behódolás nem csak arra jogosította fel Németországot, hogy haditengerészetének nagysága elérje a brit tengeri flotta 35%-át, de paritást biztosított neki a tengeralattjárók terén. Ez volt a kezdete a pozitív megbékélésnek, szemben a pusztán titkos tevékenységhiánnyal.37 Ez az engedmény felbőszítette a franciákat, s hozzájárult az angol-francia közös politika összeomlásához, amelyet már az abesszin válság is jelzett. Abesszínia tulajdonképpen váratlan ajándék volt Hitler számára: egyszerűen szerencséje volt. A geopolitika lényege, hogy különbséget tudjunk tenni a rossz különböző fokozatai között. Ez az adottság hiányzott Anthony Edenből, az akkori külügyminiszterből. Nem volt képes különbséget tenni a korrumpálható, de civilizált befolyásolásra is nyitott Mussolini és Hitler között, aki már több száz embert meggyilkoltatott, emberek tízezreit zárta koncentrációs táborba, és nyíltan kijelentette, hogy Európa átalakítása áll szándékában. „Programom az első pillanattól fogva a versailles-i egyezmény eltörlése… Már ezerszer leírtam. Nincs emberi lény, aki nálam gyakrabban leírta vagy feljegyezte volna, hogy mit akar” – mondta Hitler, s ez így igaz.38 Eden azt sem vette észre, hogy semelyik, a gyenge és már ernyedő gazdaságú Olaszországból kiinduló fenyegetés nem hasonlítható ahhoz a potenciálisan romboló erőhöz, amellyel Németország rendelkezik, a világ második legnagyobb, s ismét fellendülőben levő ipari erejével és példátlanul kegyetlen katonai hagyományaival. Ebben a rendkívüli perspektívahiányban osztozott a brit közvélemény is, vagy legalábbis az a része, amely hallatta a hangját. Az olasz megszállás feletti felzúdulás sokkal hangosabb volt, mint bármely akkori vagy későbbi ellenséges reakció Hitler sokkal céltudatosabb lépéseire. A franciákat megrázta ez a könnyelműség, s világossá tették, hogy ebben nem lehetnek partnerek. Abesszínia ily módon nem csak a stresai frontot tette tönkre, hanem súlyos angol-francia ellentétet is teremtett, s minden lehetőséget kizárt arra nézvést, hogy egyetértés szülessen jussanak a Hitler elleni szilárd ellenlépéseket illetően. Franciaország nem kívánta támogatni NagyBritanniát Abesszínia ügyében, ezért a britek sem támogatták Franciaországot a Rajna-vidéken. Az abesszin válság tette lehetővé Hitler

Az engedmény magyarázatára (nem igazolására) lásd Paul Haggie, Britannia at Bay (Oxford, 1981). 38 Anthony Eden beszéde 1941. január 30. –(417)– 37

számára, hogy 1935 és 1937 között újra felfegyverezze a Rajna-vidéket, amit ügyesen március 7-ére időzített, amikor az angol-francia viszály a tetőpontján állt. Ezzel együtt is kockázatos lépés volt. „Ha a franciák bevonulnak a Rajna-vidékre, fülünket-farkunkat behúzva kellett volna visszavonulnunk” – ismerte el később Hitler.39 A franciáknak megvolt az anyagi erejük arra, hogy egyedül cselekedjenek, ahogy azt 1923-ban tették. Az erő felhasználásának akarata azonban hiányzott belőlük. Ezután Hitler már képes volt ellenállni egy: nyugati támadásnak. 1936-37-ben sokat profitált a világban uralkodó felfordulásból. Először a spanyol polgárháború, majd a kínai-japán konfliktus terhelte meg a törvényesség őreit gyorsan változó problémák olyan sokaságával, amelyet nem voltak képesek megoldani. Időközben Hitler lankadatlanul fegyverkezett, és erősítette szövetségesi kapcsolatait. Az 1936. november 1jén létrehozott Róma-Berlin-tengelyt a hónap második felében a Japánnal kötött Anti-Komintern Paktum követte, amely éppoly gyökeresen változtatta meg a tengeri és légi erőviszonyokat, mint a Hitler új gyáraiból kikerülő repülőgépek. 1937-re Németországnak 800 bombázója volt, míg NagyBritanniának csak 48. Ugyanezen év májusára – számítások szerint – a német és olasz légierő napi 600 tonna bombát volt képes ledobni. A légitámadásoktól való félelem, amelyet 1937 júliusa után a Guernicával kapcsolatos szovjet propaganda is erősített, megbénította a szövetségesek diplomáciai tevékenységét.40 1937. november 5-én Hitler közölte legfőbb katonai és külpolitikai tanácsadóival, hogy elkezdődhet az aktív terjeszkedés időszaka, s első célpontként Ausztriát és Csehszlovákiát jelölte meg. Von Blomberg hadügyminiszter és von Fritsch, a szárazföldi hadsereg főparancsnoka tiltakoztak: a franciák még mindig túl erősek, állították.41 Ez a tiltakozás pályafutásuk végét jelentette. Mindeddig Hitler békén hagyta a hadsereget, s csak arra utasította, hogy a lehető leggyorsabban fegyverkezzen fel. Most úgy döntött, itt az idő, hogy átvegye a vezetést, s megtisztítsa az utat programjának dinamikus szakasza előtt. 1938. január 26-án Blomberget leváltották: a rendőrségi aktákból kiderült, hogy új felesége korábban prostituált és pornómodell volt. Kilenc nappal később Fritschet is menesztették: Himmler dossziéi alapján homoszexualitással vádolták. Bizonyos értelemben ők még szerencsésnek mondhatók: Sztálin ennél kevesebbért, vagy akár a semmiért is megölette volna őket – 1937-38-ban 200 tábornokot gyilkoltatott meg. Vagy tizenhat további német tábornokot

Paul Schmidt, Hitler’s Interpreter (London, 1951), 320. Barnett, id. mű, 409-410. 41 Az értekezletet Friedrich Hossbach ismerteti in: Zwischen Wehrmacht und Hitler 1934-1938 (Hannover, 1949); Fest, id. mű, 800. –(418)– 39 40

nyugdíjaztak, negyvennégyet áthelyeztek. Hitler átvette a hadügyminiszteri és a hadsereg-főparancsnoki posztot is; egy hajlékony náci tábornokot, Wilhelm Keitelt bízta meg azzal, hogy új műveleti főparancsnokságot hozzon létre. Ezzel a régi rend utolsó bástyája is egyetlen hang nélkül esett el Hitlerrel szemben. Ezzel egyidőben kidobta Schachtot a gazdasági minisztériumból és von Neurathot a külügyminisztériumból. Mostantól kezdve a nácik mindent teljes ellenőrzésük alá vontak, s minden a háborút szolgálta. Egy héttel Fritsch elbocsátása után Hitler berchtesgadeni hegyi nyaralójába rendelte Kurt von Schussnig osztrák kancellárt. Gengszter búvóhelyére vonszolt kocsmárost sem részesíthettek volna brutálisabb bánásmódban. A szóbeli kirohanásokat követően a megrémült Schussnig egy sor engedménybe egyezett bele, köztük abba, hogy egy nácit nevez ki belügyminiszterének. Később, von Papennal visszafelé autózva Salzburgba, az utóbbi megjegyezte: „Igen, ilyen tud lenni a Führer. Most már látta a saját szemével. Legközelebb azonban már sokkal kellemesebbnek fogja érezni a vele való találkozást. A Führer elbűvölő is tud lenni.”42 A „legközelebb” Schussnig számára valójában az volt, hogy Dachauba rendelték. A találkozó után harminc nappal Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. Hitler brutálisan és szélsőségesen vadállati módon bánt ausztriai ellenfeleivel. Egyetemi tanároknak puszta kézzel kellett felsúrolniuk az utcát (egyfajta „átnevelés” gyanánt, amelyet az 1960-as években majd Mao Cetung utánoz).43 A megszálló nácik mindent elraboltak, amihez hozzáfértek. Amikor betörtek Freud bécsi lakásába, a tudós felesége kitette a háztartáspénzt az asztalra: „Szolgálják ki magukat, uraim!” Roosevelt és Mussolini közbeavatkozására no meg 250 ezer schillinges váltságdíjra – volt szükség ahhoz, hogy az öreg tudósnak engedélyezzék a távozást. Nyilatkozatot kellett aláírnia, amelyben tanúsítja, hogy jól bántak vele; a következő mondatot csatolta hozzá: „Mindenkinek a legmelegebben ajánlom a Gestapót.” A németek örültek, nem értették a keserű tréfát. Ahogy a sajnálatot sem ismerték. Freud négy idős nővére úgy döntött, nem mennek el; később valamennyien a gázkamrában haltak meg.44 Április 21-én, öt héttel Ausztria bekebelezése után Hitler utasította Keitelt, hogy készítse el a Csehszlovákia megszállására vonatkozó tervet, s közölte az ottani német kisebbség vezetőivel, hogy robbantsák ki a válságot. Előző hónapban, március 21-én a brit vezérkari főnökök „A Csehszlovákia elleni német agresszió katonai következményei” címmel dokumentumot készítettek a kormánynak. Nagy-Britannia most már fegyverkezett, ám a Fest, id. mű, 809-810. Lásd Stefan Zweig, The World of Yesterday (New York, 1943). 44 Jones, Life and Work of Freud, 636 skk. –(419)– 42 43

dokumentum félelmetes késedelmekről és gyengeségekről ad számot, különösen a légvédelem érzelmi területén.45 Két kritikus kérdés merült fel. Az első: megdöntötte volna a német hadsereg Hitler hatalmát, ha a szövetségesek egyértelművé teszik, hogy cseh politikájáért háborúval kell fizetnie? Ez a történelem nagy „mi lett volna, ha?” kérdéseinek egyike, mert ha a válasz „igen”, a második világháború – borzalmas következményeivel – elkerülhető lett volna. Egyes német tábornokok valóban úgy vélekedtek, hogy a Csehszlovákia ügyében folytatott háború végzetes lenne Németország számára. A Brauchitsch által 1938 júliusában összehívott találkozó résztvevői egyetértettek abban, hogy a németek háborúellenesek, s a hadsereg még túl gyenge a „nagyhatalmak” legyőzéséhez.46 Ludwig Beck vezérkari főnök ezt mondta a Nagy-Britanniába készülő politikusnak, Ewald von KleistSchwenzinnek: „Kétségbevonhatatlan bizonyítékot hozzon arról, hogy Anglia harcolni fog, ha támadás éri Csehszlovákiát, s én véget vetek ennek a rendszernek.”47 Hitler augusztus 15-én biztosította tábornokait, hogy ameddig Chamberlain és Daladier van hatalmon, addig a szövetségesek nem üzennek hadat – Rauschning szerint gúnyosan „az én Hugenbergjeim”-nak nevezte a békéltetőket. Ez nem győzte meg Becket, aki nem vállalta a felelősséget, és augusztus 27-én lemondott. Bizonyos tények arra utalnak, hogy más tábornokok is készek lettek volna megdönteni Hitler hatalmát, amennyiben az parancsot ad a támadásra.48 Legyünk azonban szkeptikusak. A német tábornokok behódoltak 1934-ben, amikor Hitler megölette két társukat. Semmit sem tettek januárban, amikor megtörte és nyugdíjba küldte a vezetőiket. Honnan szerezték volna az azóta eltelt hónapokban a bátorságot, amely korábban oly feltűnően hiányzott belőlük – s gyakorolták volna olyan körülmények között, amikor Hitler ezt az ellenséggel szembeni meghátrálásnak és árulásnak nyilvánította volna? Mindenesetre bármit szándékoztak is tenni a tábornokok, az üzenet nem jutott el a brit kormányhoz. Az augusztus 30-i sorsdöntő kormányülésen csak egyetlen miniszter, Oliver Stanley tett említést a német tábornokok véleményéről, hogy országuk még nem áll készen a háborúra. Beck és társai ultimátumot – háborúval való fenyegetést – akartak. A kabinet viszont ennek éppen az ellenkezője mellett döntött. Mint Chamberlain

Barnett, id. mű, 474-475. Robert J. O’Neill, The German Army and the Nazi Party 1933-1939 (London, 1966), 152-159. 47 Peter Hoffman, Widerstand, Staatsstreich, Attentat: Der Kampf der Opposition gegen Hitler (München, 1969), 83.; Fest, id. mű, 829 skk. És 1174-75., 20-3 jegyzet a forrásokról. 48 O’Neill, id. mű, 163-165. –(420)– 45 46

összefoglalta: „A kormánynak egyhangú véleménye, hogy nem fenyegetjük meg hadüzenettel Hitler urat, ha bevonul Csehszlovákiába. Rendkívül fontos, hogy ez a döntésünk titokban maradjon.” Mivel a nyilvánosság lényeges ahhoz, hogy a szilárd irányvonal hatásos legyen, érthetetlen a kormány döntése, kivéve, ha feltételezzük, hogy Chamberlain és mások nem akarták Hitler bukását. Ez fontos kérdést vet fel: a Hitler-jelenség csak Szovjet-Oroszországgal összefüggésben vizsgálható. Ahogy a kommunizmustól való félelem segítette hatalomra Hitlert, ugyanez tartotta is meg a hatalomban. Chamberlain ebben az időszakban nem volt tisztában azzal, vajon Hitler totális fenyegetést jelent-e vagy nem; azzal viszont teljesen tisztában volt, hogy Sztálin ilyesmit jelent. A britek általában alábecsülték a szovjet hadsereg erejét. Joggal féltek viszont a kommunista terjeszkedésben rejlő politikai veszélytől. Hitler burkoltan mindig hangsúlyozta a versengő totalitarizmusok egy tőről fakadtságát. Abban a pillanatban, ha eltűnne a náci párt, ismételgette, „újabb 10 millió kommunista szavazó teremne Németországban”. A másik lehetőség – hangsúlyozta – nem a liberális demokrácia, hanem a szovjet kollektivizmus. Chamberlain egyből elfogadta ezt a gondolatmenetet. Amikor szeptember 26-án, Münchent közvetlenül megelőzően Gamelin tábornok optimistább képet festett a szövetségesek erejéről, s Hitler megbuktatásának lehetőségéről tárgyaltak, Chamberlain tudni akarta: „Mi a biztosíték arra, hogy utána Németországból nem lesz bolsevik ország?” Ilyen kötelezvényt természetesen senki sem tudott adni. Daladier irányvonala hasonló volt: „A kozákok fognak uralkodni Európában.”49 Így hát ők ketten a (szerintük) kisebbik rosszat választották: az engedményeket Németországnak. A második kérdés: tanácsosabb lett volna, ha a szövetségesek 1938 őszén Csehszlovákia miatt harcolnak, mint 1939 őszén Lengyelország miatt? Ez is vitatott; a válasz azonban kétségkívül „igen”. Mert igaz ugyan, hogy a szövetséges fegyverkezés üteme, különösen, ami a brit légierőt illeti, meghaladta Németországét. De a stratégiai egyensúly egyedül ebben az értelemben volt kedvezőbb 1939-ben, mint 1938-ban. Fontos megértenünk, hogy a müncheni értekezlet, amely szeptember 29-30-án zajlott a Barna Házban, nemcsak diplomáciai behódolás volt Nagy-Britannia és Franciaország részéről, hanem katonai csapás is. Mussolini, aki látszólag az előadás csillaga volt – egyedül ő beszélte mind a négy nyelvet –, ezt nem vette észre: azt hitte, az egyetlen probléma a német irredentizmus, „Hitlernek nem áll szándékában” bekebelezni magát Csehszlovákiát.50 A cseh határok tényleges átszabását azonban Hitler követelésére Münchenben

49 50

Fest, id. mű, 832-833. „Levél Runcimanhez”, 1938. szeptember 15.; Opera Omnia, XIX., 143. –(421)–

legalább annyira katonai, mint faji alapon végezték el. Nem tartottak népszavazást. Közel 800 ezer csehet olvasztottak be Németországba, s 250 ezer német maradt a határok mögött, ötödik hadoszlopként.51 A csehek francia segítséggel kiépített határ menti védővonalait a németek vették át. Semmiféle lehetőség nem maradt arra, hogy a csehek fegyveres ellenállást tanúsítsanak egy nyílt invázióval szemben. Ezzel jelentősen eltolódott a stratégiai egyensúly. Ahogy Churchill, aki mindenkinél jobban felismerte a kapituláció katonai jelentőségét, a müncheni egyezményről folyó vitában 1938. október 5-én rámutatott, Ausztria bekebelezése további tizenkét hadosztályt adott Hitler kezébe. Most a cseh katonai erő megbénítása további harminc német hadosztályt szabadított fel, amelyeket máshol lehetett bevetni.52 Valójában a helyzet még rosszabbra fordult. A csehek negyven hadosztálya a legjobban felszereltek közé tartozott Európában: amikor Hitler végül bevonult, kezébe kerültek azok az eszközök, amelyek segítségével felszerelhette a saját egységeit, továbbá megszerezte a hatalmas cseh fegyvergyártó ipart is. Közel nyolcvan hadosztálynak ez a „megfordulása” egyenértékű volt a teljes francia hadsereggel.53 A megadás, mint Churchill megjegyezte, egyben Franciaország kelet-európai szövetségi rendszerének végét is jelentette, s erkölcsi összeomlást idézett elő a Duna-medencében. Látván, hogy a demokráciák cserben hagyják a cseheket, a kis államok vagy oltalom után néztek, vagy részt kértek veszteségeik fejében. Lengyelország leszakíthatta magának Teschent, amelyre 1919 óta áhítozott. Magyarország is kikanyaríthatott egy szeletet a cseh tetemből. Kelet-Közép-Európa és Balkánszerte a kormányok most buzgón udvaroltak a nácik barátságáért és szívességéért, a fasiszta pártok befolyása és büszkesége duzzadt. A német kereskedelem mindenütt diadalmaskodott, a német gazdaság virágzott. 1938 utolsó heteiben Hitler egyetlen puskalövés nélkül állította helyre a vilmosi Németország egész nagyságát. Hát nem a legsikeresebb német államférfi volt Bismarck óta? De bizony, annak látszott. 1938 vége mégis vízválasztót jelentett Hitler pályáján, nem utolsósorban a német nép miatt. Hitler túlbecsülte a nép hatalomakarását. Túlnyomórészt támogatták irredenta politikáját, tapsoltak az Anschlussnak: a népszavazás 99%-os helyeslést mutatott Németországban, 99,75%-ost Ausztriában.54 Vissza akarták kapni a Szudétákat. Arra azonban nincs adat,. hogy valaha is be akartak volna olvasztani nagy tömegű nem-németet.

Holborn, id. mű, 780 skk. Gilbert, Churchill, v., 999 skk. 53 André Beuffre, 1940: the Fali of France (London, 1967), 84.; Barnett, id. mű, 526-527. 54 Holborn, id. mű, 777. –(422)– 51 52

Bőséges bizonyítékok szólnak amellett, hogy a németek nem akartak háborút. Amikor 1938. szeptember 27-én Hitler tudatosan elrendelte, hogy a 2. motorizált hadosztály a cseh határ felé haladva haladjon keresztül Berlinen, kevesebb mint kétszáz ember jött ki, hogy megnézze, amint a Birodalmi Kancellária előtti téren szemlét tart a csapatok felett. Hitler erre utálkozva visszament az épületbe.55 Ezután az európai sakktáblán tett brutális lépései, bármennyire sikeresek, sőt diadalmasak voltak, nem váltottak ki spontán tetszést a német közvéleményből. Egyáltalán nem váltott ki lelkesedést, amikor a német csapatok bevonultak Prágába. Hitler érzékelte ezt a légüres teret a német szívekben. De már nem próbálta betölteni semmivel. Előre akart menni, lelkes támogatásukkal vagy anélkül. Csak ahhoz ragaszkodott, hogy engedelmesek legyenek. 1939-től már nem játszotta a politikust, a szónokot, a demagógot. Katona lett, hadsereg-főhadiszállásokon, titkos gengszterpaktumok segítségével működött. Kormányzási módszerei kezdtek Sztálinéihoz hasonlítani, elvesztették a helyeslés és a vezetés nyilvános dimenzióit. Már nem hízelgett, már csak kényszeríteni és terrorizálni akart. A Birodalmi Gyűlésben 1939. szeptember 1-jén elmondott beszéde, amelyben a Lengyelország elleni háborút igazolta, rövid és lapos volt; az utcák kiürültek, amikor bevonult, hogy elmondja a beszédet. Akkor sem áradtak az utcára a tömegek, amikor a csapatok győzelmesen tértek vissza. Mint George Kennan az amerikai követségről megjegyezte, a berliniek nem éljeneztek, még csak nem is üdvözölték a nácikat: „Még a szakértő náci agitátorok legvadabb erőfeszítései sem tudták kiváltani belőlük a lelkesedés vagy helyeslés megnyilvánulásait.” Ugyanez történt, amikor a német csapatok bevették Párizst.56 Párhuzamosan azzal, ahogy a német közvélemény megszűnt lépést tartani Hitler eszkalálódó eszkatológiájával, a brit közvélemény egyre jobban elfordult a békéltetéstől. A folyamat már München idején megkezdődött, ami az olyan lapokon mérhető le, mint a Manchester Guardian, a News Chronicle, a Daily Telegraph és a Daily Herald. A Times, amelynek szerkesztője, Geoffrey Dawson Chamberlain legközelebbi bizalmasa volt a sajtóban, támogatta a müncheni egyezményt; ugyanezt tette a baloldali New Statesman, amelynek elnöke maga Keynes volt.57 Lelkesedésük azonban hamar elmúlt. A vad antiszemita hullám, amelyet Goebbels novemberben indított el Németországban, beteljesítette a békéltetők végzetét. 1938-39 telén megváltozott a hangulat Nagy-

William Shirer, The Rise and Fall of the Third Reich (London, 1960), 399. Fest, id. mű, 892.; Kennan, Memoirs 1925-1950, 108. 57 Lásd Franklin Reid Gannon, The British Press and Germany 1936-1939 (Oxford, 1971); Martin, editor, 254-257. –(423)– 55 56

Britanniában: elfogadták a háború elkerülhetetlenségét. Prága 1939. március 15-én bekövetkezett megszállása, amelyet gyorsan, hat nappal később követett Memel elfoglalása Litvániától, a legtöbb brit embert meggyőzte arról, hogy küszöbön áll a háború. A lemondó kétségbeesés félelme, s az a fajta gyáva, bár téves számítás, amely Münchenhez vezetett, átadta helyét a tántoríthatatlan és irracionális eltökéltségnek, hogy a legközelebbi alkalommal, bármi legyen is az, ellenálljanak Hitlernek. Ez természetesen pontosan az a hisztérikus válasz volt, amelyet a történelem menetének hitleri felgyorsítása előbb vagy utóbb szükségképpen kiváltott. Ennek nyomán tervei semmivé foszlottak, jóvátehetetlen hibákba – a világ pedig háborúba – sodródott. Alig két héttel Prága megszállása után, március 28-án Hitler felmondta 1934-ben kötött egyezményét Lengyelországgal, s megkezdődtek az előkészületek az ország feldarabolására. Hitler szemében Lengyelország szerencsétlen földrajzi rendellenesség volt. Nagyszámú németajkú lakossága volt, s olyan területei, amelyekről úgy vélte, őt kellene megilletniük. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy eltorlaszolta az Oroszország felé vezető utat, s így akadályozta azt a tervét, hogy saját földjén küzdj e le a „bacilust”. Lengyelországnak vagy engedelmeskednie kellett, vagy a pusztulás várt rá. Hitler nem látta okát, miért elleneznék a britek és a franciák a terveit. Ha nem harcoltak Csehszlovákiáért, aminek katonai szempontból lett volna valami értelme, miért tennék ezt Lengyelország ügyében, aminek semmi értelme nem lenne? Mindenesetre, miért ne üdvözölnék ezek a kapitalista országok azt a döntését, hogy kelet felé, végső soron a bolsevizmus szülőhelye ellen fordul? Ehelyett alig három nappal később a britek garantálták Lengyelországnak, hogy „ha olyan esemény történik, amely egyértelműen veszélyezteti Lengyelország függetlenségét úgy, hogy Lengyelország kénytelen lenne nemzeti erőivel ellenállni, Őfelsége kormánya azonnal minden rendelkezésére álló eszközzel támogatná.”58 Chamberlain ennek a lépésnek a megtétele előtt nem konzultált a francia kormánnyal, bár többékevésbé biztos volt abban, hogy az támogatja elhatározását. A Times, amelyet Chamberlain tájékoztatott, sietett leszögezni, hogy a lazán megszövegezett kötelezettségvállalás, amely az egyik legvégiggondolatlanabb volt a brit történelemben, csak Lengyelország „függetlenségét”, nem „területi épségét” garantálja – ezzel teret hagyva a versailles-i határok Németország javára történő megváltoztatásának.59 Ez volt Hitler értelmezése is. Feltételezte, hogy a garancia arra ösztönzi Nagy-Britanniát, hogy miként egykor a csehekre, most Lengyelországra gyakoroljon nyomást annak érdekében,

58 59

Barnett, id. mű, 560. The Times vezércikk 1939. április 1.; Gilbert, Churchill, v., 1052-1053. –(424)–

hogy az eleget tegyen követeléseinek, beleértve a felvonulási útvonalakat is Oroszország felé. Nem állt szándékában háborút provokálni Nagy-Britanniával. 1939 januárjában elhatározta, hogy hatalmas mélytengeri flottát épít tíz csatahajóból, három csatacirkálóból, négy repülőgép-hordozóból és nem kevesebb, mint 249 tengeralattjáróból, s azt mondta Erich Raeder tengernagynak, hogy a háborút Nagy-Britanniával mindaddig kerülni kell, amíg – 1940 közepére – készen nem áll ez a flotta.60 Valóban azt gondolta, hogy Nagy-Britanniát, miután rájön, hogy nem működik a Birodalom érdekeinek előtérbe helyezése, gazdasági tényezők rákényszerítik majd, hogy békéltetően lépjen fel Európában, ahol most a német kereskedelem játszik uralkodó szerepet; ezt a benyomást erősítették meg júliusban Helmuth Wohltatnak, a göringi Négyéves Terv Bizottság igazgatójának londoni tárgyalásai – így vetítve előre London Európa felé fordulását, amely igazából csak az 1970-es években következett be.61 A Lengyelországnak nyújtott garancia mégis problémákat vetett fel Hitler számára, mert a segítségkérés hatalma a lengyel kormány kezében volt, amely nem éppen a józan ész letéteményesének bizonyult. Ebben rejlett a kötelezettségvállalás ostobasága: Nagy-Britanniának nem voltak eszközei arra, hogy hatékony segítséget nyújtson Lengyelországnak, mégis kötelezte magát, hogy hadat üzenjen Németországnak, ha ezt Lengyelország kéri. A kötelezettségvállalásnak azonban több értelme lett volna, ha Nagy-Britannia szövetkezik Oroszországgal. Az európai baloldalnak már régóta ez volt a célja, s ebben látta valamennyi dilemmájának megoldását – beleértve azt is, hogy ellenálljon Hitlernek, miközben ellenzi a fegyverkezést. 1939 közepére a brit és francia vezérkari főnökök abban az értelemben szívesebben vették volna az orosz szövetséget, hogy mindenbe belementek volna, ami csökkentheti azokat a katonai kockázatokat, amelyekkel most szembe kellett nézniük. Figyelemmel kísérve azonban Sztálin 1938-as katonai tisztogatását, a szovjet hadsereget most kevesebbre értékelték a lengyelnél, s ha választani kellett, az utóbbi mellett döntöttek volna. Mivel az oroszok csak akkor voltak hajlandók az együttműködésre, ha a lengyelek átengedik a csapataikat, s mivel a lengyelek már éppúgy nem voltak hajlandók átengedni a területükön szovjet csapatokat egy Németország elleni támadáshoz, ahogy német csapatokat sem Oroszország ellen, egy angolfrancia-orosz katonai egyezményre sehogy sem nyílott túl nagy lehetőség. Augusztus 1-jén mégis angol-francia küldöttség indult Oroszországba, tengeri úton (megfelelő légi szállítási lehetőség híján, ami érdekesen mutatja a brit légierő adott állapotát).62

Hillgruber, id. mű, 61-62. Uo., 66. 62 Barnett, id. mű, 569. 60 61

–(425)–

Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Hitler elhatározza: jelentős mértékben, bár csak átmenetileg, átalakítja szövetségi rendszerét. Hitlernek mindvégig meggyőződése volt, hogy programjának bizonyos szakaszában kikerülhetetlen lesz a háború. Ám mindenáron el akarta kerülni az olyan általános, időben nem korlátozott, kimerítő anyagháborút, amelyről Németországon 1914 és 1918 között keserű tapasztalatokat szerzett. Vissza akart térni a rövid, korlátozott, de politikailag döntő jelentőségű háborúkhoz, amelyeket Bismarck vívott az 1860-as és ’70-es években. A villámháború, amelyre hadseregét felszerelték és kiképezték, szerves része volt egész terjeszkedési filozófiájának. Nézete szerint sem a német gazdaság, sem a német nép nem képes kibírni többet, mint rövid, heves hadjáratokat, amelyeket hatalmas erővel és intenzitással, de igen rövid ideig folytatnak.63 Az utolsó e villámháborúk sorában a döntő csapás Oroszország ellen: ez után hatalmas és kiaknázandó eurázsiai birodalmával Németország erőt gyűjthet ahhoz, hogy hosszú és világméretű konfliktusokat is kibírjon. Amíg azonban ez nem következik be, gondosan vigyáznia kell arra, hogy ellenségeivel egyenként bánjon el, mindenekelőtt pedig el kell kerülnie a két vagy több fő hadszíntéren folyó hosszú hadjáratokat. Mindennek végeredménye az volt, amit magánbeszélgetésben „a Sátánnal kötött paktumnak nevezett az ördög kikergetése céljából”.64 Április 28-án utolsó nagy nyilvános szónoklatában vadul megtámadta Roosevelt semmitmondó javaslatát a megnemtámadási biztosítékokra, s voltaképpen kijelentette, hogy immár érvénytelen minden korábbi paktum, egyezmény vagy feltevés. Mostantól egyedül a német nép érdekeit tartja szem előtt, ahogy azokat ő értelmezi. Sztálin, aki egy német támadástól minden más belső vagy külső fejleménynél jobban tartott, gyorsan válaszolt erre a beszédre. 1918-20-ban egyedül a német ellenség hiánya tette lehetővé a bolsevik állam fennmaradását. A Központi Bizottság 1925. január 18-i plenáris ülésén Sztálin kifejtette, hogy a szovjet politika a kapitalista államok közötti háborúra játszik: „Ha elkezdődne egy ilyen háború, részt veszünk benne, de mi lépünk be utoljára, ezért a miénk lesz a legnagyobb súly a mérleg serpenyőjében, s ez bizonyul majd a mindent eldöntő tényezőnek.” 1935 májusától fogva nyilvánosan ugyan a népfrontpolitikát folytatta a „nemzetközi fasizmussal” szemben, titokban azonban időnként „kísérleti léggömböket” bocsátott fel, hogy meggyőzze a nácikat: enyhítsenek szovjetellenes keresztes hadjáratukon, s rendezkedjenek be a kölcsönös tiszteleten és a zsákmány felosztásán nyugvó totalitárius testvériségre. Németország márciusban hozott nyilvánvaló döntése, hogy szeleteket kanyarítson ki Lengyelországból, ígéretes alkalom volt egy ilyen új viszony megkezdéséhez, és a demokráciáknak az elhatározása, hogy harcolnak 63 64

Fest, id. mű, 917.; Hillgruber, id. mű, 63. Fest, id. mű, 869. –(426)–

Lengyelországért, további okot szolgáltatott a Hitlerrel való megegyezéshez és a háborúból való kimaradáshoz. Május 3-án Sztálin leváltotta a zsidó Litvinovot, s Molotovot tette meg külügyminiszternek: ezzel megtisztította a terepet a Hitlerrel folyó tárgyalások előtt. Nyolc nappal később a nagyszabású harcok kitörése Japánnal a Távol-Keleten újabb ösztönzést adott Sztálinnak a megegyezésre, mert ő éppoly kevéssé vágyott kétfrontos harcra, mint Hitler.65 A gengszterek között kötött első paktum május 22-én született: ez volt az „acélpaktum” Hitler és Mussolini között. Ez utóbbi már elfelejtette felháborodását Prága német megszállása miatt, sőt ürügyül használta fel arra, hogy április 7-én lerohanja Albániát, s most Hitlerrel együtt ismerte el, hogy végre felbomlott a nemzetközi rend, s megkezdődött az erőszak uralma. Ebben az időszakban Hitler még mindig aggályosan ragaszkodott eredeti programjához: először feldarabolni Lengyelországot, majd folyosóként használni az Oroszország elleni villámháborúhoz, amelyet a feltételezés szerint Nagy-Britannia jóindulatú semlegességgel figyel majd. Még július végén is a dolgok ilyen kimenetelében reménykedett. Ám az angol-francia katonai küldöttség Moszkvába érkezéséről szóló hírek megkötötték a kezét, mert még a szövetségesek és Moszkva közötti megegyezés lehetősége is felborította volna az általa kidolgozott lengyel menetrendet. Elhatározta, hogy megelőzi őket, s augusztus 20-án táviratot küldött, „I. V. Sztálin úrnak, Moszkvába”, kérve, hogy három nappal később fogadja Ribbentropot. A válasz huszonnégy órán belül megérkezett, felfedve Sztálin igazi vágyait. Másnap, augusztus 22-én Hitler Obersalzbergben a Wehrmacht főparancsnokságával találkozott. Néhány jelen lévő személy feljegyzései szerint azt mondta, hogy indulhat a lengyel hadművelet. Nem kell tartaniuk a Nyugattól: „Ellenfeleink apró férgek. Láttam őket Münchenben.” Beszédét ezzel zárta: „A háború elindításához én szolgáltatom a propaganda-ürügyet, mindegy, mennyire hihető lesz. A győztest utólag nem kérdik meg, igazat mondott-e, vagy sem. A háború megkezdésében és folytatásában nem az igazságosság, hanem a győzelem számít. Zárják el szívüket a sajnálat elől. Járjanak el brutálisan. Nyolcvanmillió embernek meg kell kapnia azt, amihez joguk van. Létezésükért szavatolni kell. Az erősebbnek van igaza. A legnagyobb keménységet akarom.”66 Sztálinnal a rákövetkező éjszaka ütötték nyélbe a megegyezést. Ebben tetőzött a szovjet és a német kormány közötti tárgyalások sorozata, amely egészen a Lenin puccsát követő hetekre nyúlik vissza. A tárgyalásokat szükség szerint katonai szakértők, titkosrendőrségi emberek, diplomaták

Hubertus Lupke, „Japans Russlandpolitik von 1939 bis 1941”, Schriften des Instituts für Asienkunde in Hamburg, X (Frankfurt, 1962), 7-24. 66 Fest, id. mű, 884-885.; forrásokhoz lásd 1177-1178., 27. jegyzet. –(427)– 65

vagy a bűnözők világának peremén mozgó közvetítők folytatták. A kapcsolatok egyes időszakokban szorosabbak, máskor lazábbak voltak, de teljesen sohasem szakadtak meg, s mindvégig az jellemezte őket, hogy a felek teljesen figyelmen kívül hagyták azokat az ideológiai elveket, amelyeket a nyilvánosság előtt vallottak – tulajdonképpen azért, mert a legbrutálisabb kölcsönös érdekeken kívül minden más megfontolást megvetettek; s ez az érdek az volt, hogy mindegyik rendszer fegyverkezni akart, be akarta börtönözni és meg akarta ölni ellenfeleit, s elnyomni szomszédait. Ez az érdek most végre a felszínre tört. Augusztus 23-24-nek éjjelén félelmetes lakoma volt a Kremlben. Ribbentrop így számol be róla: „Mintha régi párttársak között lettem volna.” Éppoly fesztelenül érezte magát a Kremlben, tette hozzá, „mint régi náci barátaim között.” Sztálin pohárköszöntőt mondott Hitler tiszteletére, s mint mondta, tudja „mennyire szeretik a német emberek a Führert.” Durva viccek hangzottak el az immár halott Anti-Komintern paktumról, amelyről mindkét fél egybehangzóan azt mondta, csak a londoni Cityre és az „angol boltosokra” akartak hatni vele.67 Hirtelen felfedezték, hogy közösek a céljaik, módszereik, modoruk és mindenekelőtt az erkölcsük. Mint a spicces gyilkosok, akik tántorognak a szobában, ügyetlenül ölelgetve egymást, semmire sem hasonlítottak inkább, mint vetélytárs gengszterek gyülekezetére, akik korábban harcoltak egymás ellen, s talán a jövőben is ezt fogják tenni, de lényegében ugyanabban a buliban vannak benne. Megegyezésüket megnemtámadási szerződésnek nevezték. Valójában egyszerűen a Lengyelország elleni támadásról szóló egyezmény volt. Az 1945-ben napvilágra került titkos jegyzőkönyv, amelyet az orosz bírák töröltettek a nürnbergi perek jegyzőkönyveiből, érdekszférákra osztotta Kelet-Európát, s nyitva hagyta a kérdést, „vajon a két fél érdekei kívánatosnak tartják-e egy független lengyel állam fennmaradását, s hogyan vonják meg ennek az államnak a határait.”68 Ily módon Lengyelország negyedik felosztását végezték el s fejezték be szeptember 17-én, amikor bevonultak a szovjet csapatok; az ország felosztását egy másik gengszteregyezmény, az 1939. szeptember 28-án megkötött Szovjet-Német Határ- és Barátsági Egyezmény pecsételte meg ünnepélyesen. A terület, amelyre az egyezmény vonatkozott, jóval túlterjedt Lengyelországon: Sztálin szabad kezet kapott Finnországban, a balti államok nagy részén és Románia egy részén. Ezért 1939 őszén Lettországra, Észtországra és Litvániára úgynevezett „biztonsági egyezményt” tudott kényszeríteni, ami szovjet Hans Gunther Seraphim (szerk.), Das politische Tagebuch Alfred Rosenbergs (Göttingen, 1956), 82.; Gustav Hilder és Alfred G. Meyer, The Incompatible Allies: a Memoir-History of German-Soviet Relationship, 1918-1941 (New York, 1953), 315. 68 Fest, id. mű, 879-880. –(428)– 67

csapatok bevonulását is jelentette. A lett külügyminiszternek mondta: „Ami Németországot illeti, tőle elfoglalhatjuk Önöket.”69 Amikor a finnek ellenállást tanúsítottak, Sztálin Németország beleegyezésével háborút indított ellenük (1939 november 30.). Sztálin örült az egyezménynek. Azt mondta, Oroszország erősebb helyzetbe került, mint a rendszer hatalomra kerülése óta bármikor. Minden tőle telhetőt megtett, hogy betartsa az egyezményt, teljesítse Ribbentropnak tett kötelezettségvállalását, akinek becsületszavát adta, hogy „a Szovjetunió nem fogja elárulni partnerét”.70 A kommunista pártok világszerte felhagytak náciellenes politikájukkal, azt hirdették, hogy Németországgal mindenáron békében kell élni, s aktívan szabotálták a háborús erőfeszítéseket, amikor sor került ezekre: Franciaország náci lerohanásának tetőpontján a Francia Kommunista Párt vezetője, Maurice Thorez rádióüzenetben kérte Moszkvából a francia csapatokat, hogy ne álljanak ellen. Sztálin a Szovjetunió hatalmas nyersanyag-erőforrásait Hitler rendelkezésére bocsátotta. Hitler számára ez létfontosságú volt. 1939 szeptemberében Németország nyersgumi szükségletének 80%-át, az ón 65%-át, a réz 70%-át, az ólom felét, a cink egynegyedét volt kénytelen importálni. Svédország azzal vásárolta meg szabadságát (és a Svájcnak felszámított ár egyharmadáért kapott német szenet), hogy vasérccel s mindenféle szállító és tranzitlehetőségekkel látta el Hitlert.71 Sztálin azonban ugyanilyen fontos űrt töltött be Hitler hadianyagellátásában: egymillió tonna búzát, 900 ezer tonna olajat (benne 100 ezer tonna repülőgép-üzemanyagot), szintén vasércet, mangánt és gyapotot szállított. Cserébe Oroszország repülőgépmotorokat, hadihajóterveket, torpedókat és aknákat kapott.72 Az egyezmény személyes közeledést is teremtett. Sztálin úgy mutatta be Hitlert, mint olyan lángészt, aki éppúgy a semmiből született, mint ő maga. Ribbentrop szerint Hitler csodálta Sztálint, különösen azt, ahogy a saját „szélsőségeseivel” szemben fellépett (ebben a véleményben Nyugaton is sokan osztoztak). Hitler szerint Sztálin „egyfajta moszkovita-szláv nacionalizmust” teremtett, s meg szabadította a bolsevizmust a zsidó nemzetköziségtől. Mussolini nézete szerint a bolsevizmus immár halott: Sztálin „egyfajta szláv fasizmussal” váltotta fel.73

Albert Tarulin, Soviet Policy towards the Baltic States 1919-1940 (Notre Dame, 1959), 154-155. 70 Michael Freund, Weltgeschichte der Gegenwart in Dokumenten (Freiburg, 1954-56), III., 166 skk. 71 F. La Ruche, La Neutralité de la Suéde (Párizs, 1953). 72 A részleteket lásd Henri Michel, The Second World War (London, 1975). 73 A. Rossi, Deux Ans d’alliance germano-sovietique (Párizs, 1949), 88-90.; Hitler’s Table Talk (London, 1953), 8. –(429)– 69

Az egyezmény azonban egyet sem oldott meg azokból a feladatokból, amelyeket Hitler maga elé tűzött. Tulajdonképpen az eredeti menetrendjében szereplő prioritások megváltoztatását jelentette. Carl Burckhardt danzigi népszövetségi főbiztosnak mondta: „Minden ténykedésem Oroszország ellen irányul. Ha a Nyugat túl ostoba és vak ahhoz, hogy észrevegye ezt, kénytelen leszek megegyezésre jutni az oroszokkal, eltiporni a Nyugatot, majd minden erőmmel a Szovjetunió ellen fordulni.”74 Hitler még a Szovjetunióval kötött egyezmény után is abban reménykedett, hogy elkerülheti a háborút a nyugati hatalmakkal, s abban bízott, hogy az egyezmény tehetetlen passzivitásba taszítja Nagy-Britanniát. Ennek ellenkezője következett be: az egyezménynek semmi egyéb hatása nem volt a brit politikára, mint hogy minden érintettben tudatosította a háború elkerülhetetlenségét. A brit jobboldal egyes képviselői üdvözölték az egyezményt, mint annak látható bizonyítékát, hogy az istentelen totalitárius rendszerek szégyentelen és leplezetlen egységben cselekszenek, „ki a nyitott, hatalmas és ocsmány űrbe”, ahogy Evelyn Waugh fogalmazott A becsület kardja című regénytrilógiájában. Amikor 1939. szeptember 1-jén Hitler lerohanta Lengyelországot, és a lengyelek felidézték a brit garanciát, senki sem kételkedett abban, hogy Nagy-Britannia Lengyelország mellé áll, vagy hogy Franciaország, bár vonakodva, szintén követi majd. Hitlernek ezért gyökeresen felül kellett vizsgálnia programját, s olyan általános háborúval kellett szembenéznie, amelyet Oroszország birtokba vétele előtt elkerülni remélt. Ettől a pillanattól fogva sem otthon, sem külföldön nem mutatkozott többé józan gondolkodású embernek, s mindenki számára világossá tette, hogy céljait az erőszak és terror könyörtelen alkalmazásával fogja elérni. Aznap, amikor lerohanta Lengyelországot, elrendelte a gyógyíthatatlan betegek meggyilkolását a német kórházakban.75 Meg sem kísérelt megegyezésre jutni a lengyelekkel. Egyszerűen kizsákmányolandó elfoglalt területnek tekintette az országot. A Lengyelország felett aratott győzelem nem az út vége, csupán a kezdete volt. Ez éppen ellentéte volt a német közhangulatnak. A lengyel összeomlás után Ritter von Leeb tábornok 1939. október 3-án ezt jegyezte fel naplójába: „Rossz a lakosság hangulata, semmi lelkesedés, nem lengenek lobogók a házakon. Mindenki a békére vár. Az emberek érzik a háború szükségtelenségét.” Hitler azonban eltökélte magát arra, hogy felégeti a hidakat Németország mögött, s a nemzetet visszavonhatatlanul erre az útra tereli. 1939. november 23-án kijelentette tábornokai előtt: „Gyerekes dolog a kompromisszumban reménykedni. Győzelem vagy vereség. Magasra emeltem a német népet, bár a világ most gyűlöl bennünket. Carl Burckhardt, Meine Danzinger Mission 1937-1979 (München, 1960), 348.; idézi Hillgruber, id. mű, 69. 75 Fest, id. mű, 908.; források, 1179., 7. jegyzet. –(430)– 74

Megkockáztatom ezt a háborút. A győzelem és a megsemmisülés között kell választanom. Nem egyetlen probléma forog kockán, hanem az, vajon megmarad-e vagy nem a nemzet.” Október 17-én megparancsolta Keitel tábornagynak, hogy az elfoglalt lengyel területet az Oroszország elleni jövőbeli támadás „előretolt támaszpontjának” tekintse.76 Ennyit a biztonságról, amelyet Sztálin megvásárolni gondolt! Időközben azonban ki kell küszöbölni a Nyugatot: Franciaországot villámháborúval, NagyBritanniát kifárasztással. Hitler most már legfőbb hadvezér volt. A lengyel hadjárat volt az utolsó, amelyet a régi vezérkar tervezett meg. Mostantól, ahogy a biztonsági szolgálatoknál és a polgári minisztériumoknál is történt, Hitler megkétszerezte a hadsereg irányítását: a Fegyveres Erők Főparancsnoksága (OKW) az ő személyes parancsainak engedelmeskedett, megkettőzve a Szárazföldi Hadsereg Parancsnokságának (OKH) munkáját. A franciák megkönnyítették a dolgát. Nem akartak háborút. München után belátták, hogy keleti politikájuknak vége. Lengyelország esetében egyszerűen megjátszották magukat; a brit kötelezettségvállalást őrültségnek gondolták, s csak azért támogatták, mert nem volt más lehetőségük.77 Tudták, hogy általános háborúba lépni a hitleri Németországgal 1870 megismétlődését jelentheti, s harminchat órányi kínos habozás után reagáltak csak az 1921 óta esküdt szövetségesüknek számító Lengyelország elleni német támadásra.78 A katonai jegyzőkönyv, amelyet Gamelin tábornok 1939 májusában írt alá Kasprzycki lengyel hadügyminiszterrel, kötelezettséget vállai arra, hogy a francia légierő azonnal támadást intéz Németország ellen, mihelyt a németek lerohanják Lengyelországot, majd tizenhat napon belül a francia szárazföldi erők is behatolnak Németországba. Egyik ígéret sem teljesült. Csupán tétova hadgyakorlatra került sor szeptember 8-án, s az is hamarosan véget ért. Szeptember 22-én, miután végérvényesen rossz híreket kaptak a lengyel frontról, a franciák ejtették az összes támadó tervet. Ez alatt az idő alatt a németek csak tizenegy hadra fogható hadosztályt állomásoztattak Nyugaton, de október 1-re már csapatokat dobtak át a keleti frontról. Ezután, mint az angol-francia stábmegbeszélésekből látszik, a britek szorgalmazták a cselekvést a fő német arcvonalon, a franciák viszont semmit sem akartak tenni, viszont diverziós akciókat terveztek Skandináviában, a Kaukázusban, Szalonikiben, Finnországban és másutt.79

Uo., 906., 921-922. J.-B. Duraselle, La Dékadence 1932-1939 (Párizs, 1979). 78 Dominique Leca, La rupture de 1940 (Párizs, 1979). 79 François Bedarida (szerk.), La Strategie sécrète de la Drôle de Guerre (Párizs, 1979); lásd még Français et Britanniques dans la Drôle de Guerre: Actes du Colloque Franco-Britannique de decembre 1975 (Párizs, 1978). –(431)– 76 77

Az, hogy a franciák a passzivitást választották a francia-német határ mentén, ugyanakkor nagyrészt értelmetlen akciókba bonyolódtak másutt, egyenesen Hitler kezére játszott. Hitler eredetileg november 12-re rendelte el a Franciaország elleni támadást, s a kínálkozó lehetőségek közül a merész páncélos áttörést választotta az Ardenneken keresztül. A francia politika ingatagsága miatt a tél és a kora tavasz folyamán huszonkilencszer kellett megparancsolnia és visszavonnia műveletet. Időközben azonban maga tervezte meg a remek norvégiai hadműveletet, amelyet katonai tanácsadói lehetetlennek nyilvánítottak. Az angol-francia tevékenység szolgáltatta az ürügyet, az inváziót véghez vitte, demoralizálva a szövetségeseket s elképesztve tábornokait, akik azután már nem emeltek kifogást, amikor erőltette az ardenneki áttörés tervét, s el is indította azt, miközben Franciaország még alig ocsúdott fel a norvégiai vereségből, és a szövetséges logisztika a tökéletes zavarodottság állapotában volt. A francia haderő gyors szétzúzása 1940 május-júniusában arról győzte meg Hitlert, hogy az előző ősszel elkövetett hibák nem helyrehozhatatlanok, s végső célkitűzéseit továbbra is egy sor gyors, bismarcki csapással érheti el. A hadjárat egyszerre igazolta túláradó önbizalmát a támadás terén és ötletességét a részletek kidolgozásában; Albert Speer szerint Hitler találta ki, hogy a zuhanóbombázókat szirénákkal lássák el, ami a villámháború egyik mesteri lélektani fogásának bizonyult. Sok más példája is volt katonai találékonyságának, például az, hogy meghosszabbította a tankok ágyúcsövét.80 Ahogy korábban azzal képesztette el a demokráciákat, hogy milyen gyorsan teremtett és aknázott ki diplomáciai lehetőségeket, most a francia parancsnokoknak nem adott esélyt, hogy felocsúdjanak kezdeti meglepetésükből. „A németek vezérlő eszméje ebben a háborúban a sebesség volt” – írta a történész, Marc Bloch, aki törzskari századosként szolgált az első hadseregcsoportban. A végzetes hetekről szóló A különös vereség című beszámolójában hangsúlyozza, hogy az összeomlás a francia rendszerről és annak hadseregéről egyaránt kimondta az ítéletet. Dicsérte a nácizmus populizmusát és szellemi rátermettségét: „A régi császári hadsereggel összehasonlítva a náci rendszer csapatai sokkal demokratikusabbnak látszanak. Kevésbé áthidalhatatlannak tűnik a szakadék tisztek és közkatonák között… A német diadal lényegében az intellektus diadala volt – s ettől válik annyira fontossá… Mintha a két szembenálló fél egészen más történelmi korszakhoz tartozott volna. Mi a háborút a lándzsa és a: puska harcaként értelmeztük, amit a gyarmati

80

Fest, id. mű, 940, 1181, 10. jegyzet; Helmut Heiber (szerk.), Hitlers Lagebesprechungen (Stuttgart, 1962), 30. –(432)–

terjeszkedés hosszú évei alatt szoktunk meg. Ezúttal azonban mi kényszerültünk a vadak szerepébe!”81 Bloch megjegyzi, bármik legyenek a mélyebb okok, a közvetlen ok a „főparancsnokság teljes hozzánemértése”. Ma már tudjuk, hogy Gamelin tábornok vérbajban szenvedett, ami magyarázhatja, hogy képtelen volt dönteni, összpontosítani, gyenge volt az emlékezőképessége és a nagyság ábrándját kergette mindvégig a hadjárat során.82 A főtisztek bénultsága azonban általános jelenség volt. Bloch ezt írja saját hadseregcsoportjának parancsnokáról, Blanchard tábornokról: „tragikus mozdulatlanságban ül, nem mond semmit, nem tesz semmit, csak bámul a közöttünk levő asztalra fektetett térképre, mintha csak abban reménykedne, hogy rajta találja meg a döntést, amelyet maga képtelen volt meghozni.”83 Katonai műveletként a Franciaország elleni támadás teljes siker volt. Május 10-én kezdődött, s hat héttel később, június 22-én Franciaország aláírta a fegyverszünetet, amely mindent megadott Hitlernek, amit csak akart. A veszteségek aránya – 27 ezer német halott a 135 ezer szövetségeshez képest – valamennyire jelzi a német győzelem nagyságát. Június 10-én Olaszország Németország oldalán belépett a háborúba, s a Mussolinivel június 24-én aláírt fegyverszüneti egyezmény feltételei között szerepelt a francia gyarmatok kivonása a háborúból. Három nappal később Sztálin behatolt Romániába, és megszerezte Besszarábia és Bukovina tartományokat; a Karéliai-félszigetet a március 12-én aláírt fegyverletételi egyezményben már elvette Finnországtól. Katonai értelemben minden szempontból Hitler szövetségese volt, noha nem szövetséges hadviselő fél. Franciaország gyorsan a náci járomba hajtotta fejét. A szocialisták által lefegyverezve, a fasiszták és még inkább a kommunisták által elárulva, most pedig a jobboldal és a centrum által is elhagyva, a Harmadik Köztársaság barátok nélkül omlott össze, senki sem ejtett könnyet érte. Riomban a háború után egy sor perben helyesléstől vagy közömbösségtől kísérve ítélték el azokat, akiket felelősnek tartottak a vereségért: Daladier-t, Reynaud-t, Blumöt, Gamelint, Mandelt, Guy la Chambre-t és másokat – s voltaképpen a Franciaországban űzött egész parlamenti politikáról mondták ki az ítéletet.84 A fegyverszüneti egyezményt Henri Philippe Pétain marsall írta alá, akit az új fővárosban, Vichyben ülésező csonka nemzetgyűlés teljhatalommal ruházott fel. Pétain diktatúrája sokáig váratott magára. 1914 és 1918 között háborús hős volt, majd 1920-36 között vezető szerepet játszott a francia katonapolitikában, így valójában éppannyira felelős volt, mint bárki más a Marc Bloch, Strange Defeat (Oxford, 1949), 36-37. Lásd dr. Pierre Renchnick in: Médecine et Hygéne (Genf, 1981 szeptember). 83 Bloch, id. mű, 28. 84 Henri Michel, Le Procés de Riom (Párizs, 1979). –(433)– 81 82

zuhanásért. Ám ő volt a legnépszerűbb francia tábornagy, mert az emberei úgy érezték, az ő parancsnoksága alatt nagyobb valószínűséggel maradnak életben, mint ha más vezényel nekik. Pétain ostoba volt. Könyveit okos ifjú tisztek írták meg helyette. De megvolt benne a francia parasztok (apja is az volt) egyszerű méltósága. Amikor a Le Petit Journal közvélemény-kutatást tartott 1935-ben, hogy a franciák kit szeretnének leginkább diktátornak, Pétain került az első helyre. A másodikra Pierre Laval, egy volt szocialista a Mussolinik típusából, akiből most Pétain miniszterelnököt csinált.85 Pétain hamar a legnépszerűbb uralkodó lett Napóleon után. Benne öltött testet a romantika-ellenesség, a történelmi és globális kötelességekről való lemondás vágya, a nyugodt és biztonságos életre való vágyakozás, amely most elöntötte Franciaországot. Kényszeres nőfaló volt: „A szex és az evés az egyedüli fontos dolgok” – mondta. Az egyház azonban imádta. Gerlier bíboros, francia érsek kijelentette: „La France c’est Pétain, et Pétain c’est la France” (Franciaország=Pétain és Pétain=Franciaország).86 Bizonyos értelemben ez igaz is volt. Úgy bántak vele, mint uralkodókkal szokás. Parasztok sorakoztak fel a sínek mentén, ahol a vonata elhaladt. Nők nyújtották fel csecsemőiket, hogy érintse meg őket. Egy hivatalos jelentés szerint 1940 novemberében Toulouse-ban egy nő az autója elé vetette magát, hogy megállítsa, mert így alkalma nyílna megfogni a kezét. A prefektus bocsánatkérően Pétainhez fordult, de a marsall szelíden aludt (nyolcvanöt éves volt), „anélkül – így a jelentés –, hogy vesztett volna méltóságából vagy előkelő tartásából.”87 1934-ben vitába bonyolódott egyik ezredesével, Charles de Gaulle-lal, aki nem volt hajlandó helyette megírni egy könyvet. Most, mint hadügyminisztériumi államtitkár, de Gaulle nem fogadta el a fegyverszünetet, s augusztus 5-én Nagy-Britannia egyezményt írt alá de Gaulle Szabad Franciaország-mozgalmával, amelyhez azonban csak 35 ezren csatlakoztak. Az első időben a vichy-i kormány, amely katonákból és köztisztviselőkből állt, kihagyva a politikusokat, ugyanolyan eufóriát keltett Franciaországban, mint a hitleri hatalomátvétel 1933-ban, Németországban. Hitler könnyen a szövetségesévé tudta tenni a vichy-i kormányt. 1940. július 3-án, megfelelő garanciák nem lévén, a brit királyi haditengerészet parancsot kapott, hogy Oranban és más észak-afrikai kikötőkben süllyessze el a francia flottát. Két nappal később Pétain megszakította a kapcsolatokat Nagy-Britanniával, s ez után a vichy-i kormány kikerülhetetlenül a náci táborba sodródott, ahol könyörtelenül fejőstehénként kezelték. A francia

Richard Griffith, Marshal Pétain (London, 1970); Judith Hughes, To the Maginot Line: the Politics of French Military Preparation in the 1920s (Harvard, 1971). 86 Idézi Raymond Toumoux, Pétain et la France (Párizs, 1980). 87 Idézi Robert Aron, The Vichy Regime 1940-1944 (London, 1958), 122. –(434)– 85

ipari termelés közel 40%-a, másfél millió munkás és a francia állami bevételek fele gazdagította a német hadigazdaságot.88 Kevesebb szerencsével járt Hitler Spanyolország esetében. Franco eltökélte, hogy kimarad a háborúból, amelyet abszolút rossznak tekintett, különösen egy olyan háborút, amelyet Hitler Sztálinnal együtt vívott, s amelyben érzése szerint a század minden gonoszsága megtestesült. 1939 szeptemberében ezért szigorú semlegességet fogadott, és Mussolininak is ezt tanácsolta. 1940. június 13-án úgy érezte, át kell térnie a „nem hadviselő fél” szerepre, amelyet a „tengely iránti nemzeti rokonszenv formájának” nevezett.89 A háborúba való belépés árát azonban lehetetlenül magasan szabta meg: Orant, egész Marokkót, Nyugat-Afrika nagy területeit, hatalmas mennyiségű hadfelszerelést és hadianyagot követelt, ez utóbbit azért, hogy megtámadhassa Gibraltárt és megvédhesse a Kanári-szigeteket. Amikor 1940. október 23-án Hendaye-ben találkozott Hitlerrel, nem csak további követelésekkel állt elő, hanem megvetésbe hajló fagyos hűvösséggel üdvözölte német jótevőjét. Mivel ő maga hivatásos katona volt, Hitler pedig műkedvelő – még csak nem is úriember, hanem egyszerű káplár! –, leplezetlen megvetéssel kezelte Hitler szokásos katonai helyzetértékelését. Hitler tolmácsa, Paul Schmidt szerint hajnali két óráig tárgyaltak „egymással, vagy inkább elbeszéltek egymás mellett”, de az égvilágon semmiben sem sikerült megegyezniük. Hitler később azt mondta Mussolininak, inkább húzzák ki két-három fogát, semmint még egyszer végigcsinálni az egészet.90 Franco egyik további oka, amiért nem csatlakozott Hitlerhez, az a meggyőződése volt, hogy Nagy-Britanniának nem áll szándékában a békekötés. Hitlernek talán a legnagyobb tévedése volt, hogy nem becsülte fel, milyen mélyen ellenséges érzületet keltett maga iránt NagyBritanniában. A franciaországi villámháború fő célja nem a francia hadsereg szétzúzása volt, amellyel tetszése szerint bármikor végezhetett volna, hanem hogy Nagy-Britanniát sokkolva megegyezésre kényszerítse Londont. Május 21-én, azon a napon, amikor csapatai bevették Arrast, azt mondta, „szót szeretne érteni Angliával a világ felosztása ügyében”.91 Döntése, hogy hadigépezetét a hónap végén megállítsa Dunkerque előtt, ami lehetővé tette, hogy a brit expedíciós erő zöme tengerre szálljon a tengerpartról, katonai

Alan Milward, The New Order and the French Economy (Oxford, 1970), 272288. 89 Trythall, id. mű, 161-163.; Documenti Diplomatici Italiani, 9. sorozat (Róma, 1954), IV., 260. sz. 90 Schmidt, id. mű, 191-194.; Ciano’s Diplomatic Papers, 412. 91 Franz Halder, Kriegstagebuch: Tagliche Aufzeichnungen des Chefs des Generalstabes des Heeres 1939-1942 (Stuttgart, 1962), 1., 308. –(435)– 88

okokra vezethető vissza, de az a vágya is felsejlett mögötte, hogy felvegye a tárgyalás fonalát Londonnal. Június 2-án, amikor az utolsó expedíciós erők a behajózásra készülődtek, az „A” hadseregcsoport törzsének Charleville-ben azt mondta, hogy azonnal „ésszerű megegyezést” akar Nagy-Britanniával, hogy „végre szabadon” nekiláthasson „nagy és valódi feladatának: a bolsevizmussal való leszámolásnak”.92 A francia hadjárat befejeztével, június 30-án arról beszélt, hogy Nagy-Britannia számára „még egyszer demonstrálnunk kell katonai erőnket, mielőtt beadná a derekát, s hagyja, hogy Kelet felé forduljunk.”93 Továbbra is ragaszkodott ahhoz az illúziójához, hogy késő ősszel esetleg meg lehet egyezni Nagy-Britanniával. „A Führer szemmel láthatólag le van hangolva – jegyezte meg egy megfigyelő november 4-én. – Az embernek az a benyomása, hogy pillanatnyilag nem tudja, hogyan kellene folytatni a háborút.”94 Jelre várt Londonból, de a jel sohasem érkezett meg. Nagy-Britannia 1940 folyamán tulajdonképpen határozottan harciasabbá vált. Franciaország Pétaint és a beletörődést, Nagy-Britannia viszont Churchillt és a hősiességet választotta. Az eltérésnek teljesen érthető gazdasági és katonai okai voltak. Franciaországtól eltérően NagyBritanniában az 1930-as évek végén nem népfront-kormányt választottak, és a Baldwin-Chamberlain kormány deflációs politikája fájdalmas volt ugyan, ám végső soron lehetővé tette a gazdasági talpraállást. Bár a munkanélküliség mértéke az 1930-as évek elején sokkal nagyobb volt NagyBritanniában, mint Franciaországban, a tények azt mutatják, hogy nagy részük önkéntes munkanélküli volt, mert a segély aránylag magas, az átlagos bér több mint 50%-a volt.95 A gazdaság sokkal egészségesebb volt, mint amilyennek a baloldali propaganda alapján tűnt. Az 1930-as években szinte mindvégig bővítette tevékenységét az építőipar: több mint 3 millió új ház épült, ami 29%-kal növelte meg a teljes épületállományt; 1936-37-ben egyetlen tizenkét hónapos időszakban 400 ezres rekordot ért el a házépítés.96 A szakszervezetek erejének az 1926-os általános sztrájk kudarca és az azt követő szakszervezet-ellenes törvények után bekövetkezett csökkenése lehetővé tette, hogy a visszaesés mélypontja után az 1920-as években még elképzelhetetlen sebességgel vegyen át új technológiai megoldásokat. A két világháború közötti időszak Nagy-Britanniában tulajdonképpen az egyre erőteljesebb megújulás szakaszába torkollott.97 Az új villamossági-elektroniKarl Klee, Das Unternehmen „Seelöwe” (Göttingen, 1958), 189-190. Halder, id. mű, 1.,375. 94 Idézi Hillgruber, id. mű, 354. 95 Daniel Benjamin és Levis Kochin, „Voluntary Unemployment in Interwar Britain”, The Banker, 1979 február. 96 A. Y. Younger, Britain’s Economic Growth 1920-1966 (London, 1967), 112. 97 R. S. Sayers in Economic Journal, 1950. június. –(436)– 92 93

kai iparágban foglalkoztatottak száma az 1930-as 192 ezerről 1936-ra 248 ezerre emelkedett, s Nagy-Britannia volt az első ország, amely országos villamosáram-hálózatot hozott létre. A vegyi és olajvegyészeti ipar gyorsan bővült, 1930 és 1938 között az export 18%-kal növekedett. A repülőgépiparban foglalkoztatottak száma 1930 és 1935 között 21 ezerről 35 ezerre nőtt, s mindez még a fegyverkezés megkezdése előtt. Az előállított gépkocsik száma több mint kétszeresére nőtt: 1930-ban 237 ezer, 1937-ben 508 ezer volt.98 Mindezek a fejlemények egytől egyig közvetlenül érintik a haditermelési kapacitást. Igaz, a fegyverkezés során Nagy-Britanniának számos akadályt kellett leküzdenie, s például szerszámgépeket kellett behoznia Amerikából, Magyarországról, még Németországból is.99 Ám bizonyos kulcsterületeken, különösen a repülőgép-hajtóművek és a radarok terén, amelyek egyaránt döntő jelentőségűnek bizonyultak a légi- és a haditengerészeti erő számára, Nagy-Britannia technológiailag jelentősen Németország előtt járt.100 A fegyverkezés üteme 1939-ben felgyorsult, s 1940 közepén Nagy-Britanniában több repülőgépet állítottak elő és több pilótát képeztek ki, mint Németországban. A brit közhangulat 1940-ben bekövetkezett megváltozásának tehát szilárd anyagi okai is voltak. Így természetesnek mondható, hogy május 7-én Churchill egyszerre miniszterelnök és védelmi miniszter lett (e két poszt összevonását az első világháború során Lloyd George sohasem tudta elérni). Az ő eltökéltsége, energiája és szónoki tehetsége – ez utóbbi adottságával éppen akkor ért el megdöbbentő hatást, amikor e tekintetben legnagyobb vetélytársa, Hitler önként lemondott róla – jótékony hatású volt. 1940 nyarára legalább olyan népszerű lett NagyBritanniában, mint Pétain Franciaországban, és népszerűbb, mint amilyen Hitler volt most Németországban.101 Churchill romantikus és harcias volt ugyan, de tisztelte a realitásokat. Tudta, hogy Nagy-Britannia még a Nemzetközösséggel együtt sem képes megverni Németországot. Feltételezte, s ebben reménykedett, hogy előbb vagy utóbb az Egyesült Államok kénytelen lesz közbeavatkozni. Bármit mondott a nyilvánosság előtt, teljesen nem zárta ki a Hitlerrel való taktikai megegyezés lehetőségét sem. 1940. május 26-án Chamberlain feljegyezte naplójába, hogy Churchill ezt mondta a háborús kabinetben:

Younger, id. mű, 107 skk.; H. W. Richardson, Economic Recovery in Britain 1932-1939 (London, 1967). 99 Barnett, id. mű, 482-483. 100 Lásd M. M. Postan, D. Hay és J. D. Scott, The Design and Development of Weapons (London, 1964). 101 Churchill népszerűségéről 1940 nyarán lásd Brian Gardner, Churchill in his Time: a Study in a Reputation 1939-1945 (London, 1969), 65-96. –(437)– 98

„elképzelhetetlen, hogy Hitler belemenne olyan feltételbe, amelyet mi is elfogadnánk, bár ha Málta és Gibraltár meg néhány afrikai gyarmat feladásával kerülhetnénk ki a slamasztikából, rögtön fejest ugrana a megállapodásba.” A kabinetülésen készült jegyzőkönyv megőrizte Churchill szavait: „Ha Hitler úr kész azon az alapon békét kötni, hogy visszakapja a német gyarmatokat és fennhatósága lesz Közép-Európában”, akkor ezt megfontoljuk, de „meglehetősen valószínűtlen, hogy ilyen ajánlattal áll elő.”102 Ez az egyetlen adat azonban arra, hogy Churchill hajlandó lett volna tárgyalni. Hitler békeajánlatai nem értek célba. „Chips” Channon képviselő naplója szerint akkortájt a kormányban a külügyminisztérium át sem tette gyorsírásból Hitler beszédeit.103 Paradox módon a tárgyalásos béke lehetőségei Franciaország eleste után szűntek meg teljesen, és Churchill politikai pozíciója folyamatosan javult. Július 4-én éljenezték meg először a konzervatív padsorokból, amikor bejelentette az orani francia flotta elleni akciót; mint megjegyezte, addig „a munkáspárti padsorokból kaptam a legforróbb üdvözléseket”. Amikor Chamberlain rákban meghalt, Churchill egyetlen valóban veszélyes ellenfele lépett le a színről, s október 9-én őt választották meg Chamberlain utódjául konzervatív vezérnek. Ám nem tudta és nem is nagyon akarta megtisztítani a kormányzatot azoktól az elemektől, akik tönkretették a radzsot Indiában, elhanyagolták a védelmi erőfeszítéseket és békítgetni igyekeztek Hitlert. Cecil Kingnek, a Daily Mirror igazgatójának mondta: „Helyes egy olyan kormányt követelni, amelyből hiányoznak az országot az utóbbi években tévútra vezető elemek, de hol álljunk meg? Ott voltak mindenütt – nemcsak a politikai világban, hanem a fegyveres szolgálatok és a közigazgatás vezetői között is. Mindezektől megszabadulni lehetetlen feladat volna a jelenlegi szörnyű helyzetünkben. Mindenesetre ha csak azokban az emberekben bízhatnánk, akiknek az utóbbi néhány évben igazuk volt, alig maroknyi emberre támaszkodhatnánk. Nem: nem a bosszúállás kormányát akarom irányítani.”104 Churchill döntése a konzervatív párt háború utáni összetételére és magatartására nézve fontos és vészes következményekkel járt. Akkoriban azonban okos döntés volt. Nagy-Britannia kül-, védelmi és nemzetközösségi politikáját a két világháború közötti időszakban a szakadatlan tévítéletek vezérelték, de az 1920-as években maga Churchill is egyik fő alakítója volt ennek a politikának, s bár 1930-tól kezdve gyakorlatilag makulátlan munkát Carlton, id. mű, 163. Robert Rhodes James (szerk.), Chips: the Diaries of Sir Henry Channon (Penguin, 1967), 1940. július 19., 320. 104 Cecil emlékeztetője Hugh Cudlipp Publish and Be Banned című művében jelent meg (London, 1953), 144. –(438)– 102 103

végzett, joggal gondolta, hogy egy tüzetes vizsgálat senkit sem mentene fel (legkevésbé új munkáspárti szövetségeseit), s lerombolná azt az új és törékeny egységet, amelynek most a vezéralakja volt. Nagylelkűségét a történelem igazolta. A sok eljövendő baj ellenére Churchill tekintélyét komolyan soha senki sem kérdőjelezte meg, s valamennyi háborús kormány közül, a tekintélyt a népszerűséggel elegyítve, messze az övé volt a legerősebb és legbiztosabb lábakon álló. Minden más előtt ez tette lehetővé Nagy-Britannia számára, hogy egészen az 1945-ös potsdami megegyezésig megőrizze a globális jelenlét és a szuperhatalmi státus illúzióját. Ami mégis csak illúzió volt. 1940 nyara a régi Európa végét jelentette, lesöpörve a történelem színpadáról egy olyan világ képét, amelyet a civilizált európai hatalmak együttese irányít, megegyezéseken alapuló nemzetközi konvenciók és valamifajta abszolút erkölcsi értékek keretei között. Nagy-Britannia is csak védekező alapállásban, viszonylagos tehetetlensége foglyaként maradt fenn. 1940 júliusában, augusztusában és szeptemberében a brit vadászkötelékek és radarláncok végérvényesen visszaverték Göring Luftwafféjának kísérletét, hogy lerombolja a Királyi Légierő délkelet-angliai repülőtereit, ami egy angliai partraszállás szükséges előfeltétele lett volna. Hitler ezért eljátszotta azt a választási lehetőséget, hogy mindent eldöntő, végső hadjáratot indítson a nyugati fronton. Churchill viszont csak Hitler gyenge és kényelmetlen szövetségese, Mussolini ellen volt képes hatékony támadó hadműveleteket indítani. November 11-én az olasz flottát Tarantónál haditengerészeti légicsapás rendítette meg, s ezután a britek már szilárdan őrizték fennhatóságukat a Földközi-tenger térsége felett. 1941 elején Nagy-Britannia támadó hadműveleteket indított az olaszok ellen Líbiában, s kezdte felbomlasztani Mussolini egész ingatag északkelet-afrikai birodalmát. Ám Nagy-Britannia a nácikkal szemben a tengeri útvonalak szabadon hagyása érdekében védekező tengeri és légi harcokat folytatott. A közvetlenül Németországra mért csapás egyetlen módja a légicsapás volt. Mivel a nappali bombázóknak nem tudtak vadászkíséretet nyújtani, az éjszakai bombázók pedig nem garantálhatták, hogy bombaterhüket a célpontoktól mért tízmérföldes sugarú körön belül dobják le, Churchill egyetlen támadási opciója a városok gyakorlatilag válogatás nélküli bombázása volt. Július 8-án komor levelet írt repülőgép-gyártási miniszterének, Lord Beaverbrook laptulajdonosnak: „Ha körülnézek, miként nyerhetnénk meg a háborút, csak egyetlen biztos ösvényt látok. Nincs szárazföldi hadseregünk, amely legyőzhetné a német katonai erőt. A blokád széttört, s Hitler számíthat Ázsiára és valószínűleg Afrikára. Ha itt visszaverjük vagy nem tesz kísérletet az invázióra, kelet felé fordul majd, és semmivel sem tudjuk majd megállítani. Van azonban valami, ami visszatartja és legyőzi, mégpedig az országunkból

–(439)–

a nácizmus szülőföldjét érő pusztító, megsemmisítő támadás igen nehéz bombázók részéről.”105 Ennek a levélnek nagy a történelmi jelentősége, mert azt a pontot jelzi, ahol a totalitárius társadalmak erkölcsi relativizmusa behatol egy nagy törvényes hatalom döntéshozó folyamatába is. Megítélés kérdése, vajon a németek vagy a britek kezdtek-e először módszeresen bombázni polgári célpontokat.106 Hitler (miként Lenin és Sztálin) kezdettől fogva védelmezte és gyakorolta a terror alkalmazását bármely célja elérése érdekében. Annyi nyilvánvaló, hogy jóval 1940 vége előtt, jóllehet „stratégiai célpontok” támadásának ürügyével, a brit bombázókat nagy és egyre növekvő mértékben alkalmazták arra, hogy otthonában öljék meg és ejtsék rémületbe a német polgári lakosságot. Mint az október 30-i kabinetülésről készült jegyzőkönyvben áll, „a célpontok körül lakó polgári lakossággal éreztetni kell a háború súlyát”. Ez a Churchill által kezdeményezett, a kabinet által jóváhagyott, a parlament által támogatott, s amennyire meg lehet ítélni – a brit emberek zöme által lelkesen fogadott – tehát a törvényes demokrácia megegyezéses folyamatának valamennyi feltételének eleget tevő – politika kritikus szakaszt jelöl az emberiség modern kori erkölcsi hanyatlásában. A terrorbombázás alkalmazása Nagy-Britannia kétségbeesésének mércéje is volt. A Kincstár 1939. július 5-én figyelmeztette a kabinetet, hogy jelentős amerikai támogatás nélkül „rendkívül borússá válnak egy hosszan tartó háború kilátásai”. Nagy-Britannia nem képes olyan önellátó gazdaságpolitikára, mint Németország. Azzal párhuzamosan, ahogy a haditermelésre való átállással csökkent az export (1938-at véve 100-nak, az export 1943-ra 29%-ra csökkent, az import csak 77%-ra), elfogytak az aranyés dollártartalékok. A Roosevelt-kormányzat szavakban rokonszenvezett a szövetségesekkel, gyakorlatban azonban nem segített. 1940 június elején a szánalmas francia segélykiáltásokat Cordell Hull hűvösen úgy utasította vissza, mint „egy sor rendkívüli, majdnem hisztérikus felhívást”. Egy ideig Nagy-Britannia sem járt jobban. Joseph Kennedy követ, Roosevelt választási kampányának másik támogatója még szóbeli támogatásra sem volt hajlandó: „Kezdettől fogva megmondtam nekik, hogy semmilyen segítséget ne várjanak. Ilyesmit nem tudunk ajánlani, nem tudunk adni, s anyagilag nem tudunk nélkülözni.”107 1940 végére Nagy-Britanniának elfogyott a konvertibilis valutája; tartalékai csak 12 millió dollárra rúgtak, ami minden

Winston Churchill, The Second World War: Their Finest Hour (London, 1949), 567. 106 Lásd például Taylor, id. mű, 629 skk és 648-649, C jegyzet. 107 Idézi Gardner, id. mű, 69. –(440)– 105

idők legalacsonyabb dollárvásárlást.108

szintje,

s

kénytelen

volt

felfüggeszteni

a

1941. március 11-én a Kongresszus meghozta a kölcsönbérleti törvényt, amely engedélyezte az elnöknek, hogy „eladjon, átruházzon, elcseréljen, bérbe vagy kölcsönbe adjon vagy másképp rendelkezzen” anyagi javakról bármely ország javára, amelynek védelmét létfontosságúnak ítéli Amerika védelme szempontjából. Elvben ez felhatalmazta Rooseveltet arra, hogy korlátlanul küldjön térítésmentes hadfelszerelést Nagy-Britanniának. Gyakorlatban azonban Nagy-Britannia továbbra is fizetett a legtöbb fegyverért, s a megegyezésért cserébe gyakorlatilag az Egyesült Államokra engedményezte megmaradt export ját, és (az 1942. február 23-i megegyezés alapján) vállalta, hogy a háború után törli a birodalmat előnyben részesítő kereskedelmi törvényt, ami Cordell Hull számára mindvégig fontosabb külpolitikai célkitűzés volt, mint a totalitárius hatalom megfékezése.109 Roosevelt fegyverszállítási megállapodásai a Szovjetunióval messze jóindulatúbbak voltak. A kölcsönbérlet egyszerűen azért volt fontos Churchill számára, mert úgy vélte, ez konfliktust gerjeszt Hitler és az Egyesült Államok között. 1941 elején tulajdonképpen már felismerte, hogy a régi európai törvényes rend megszűnt, s az egyedüli remény valamiféle törvényes rend helyreállítására Hitler számítási hibáiban rejlik. S ebben nem is csalódott.

108 109

H. Duncan Hall, North American Supply (London, 1955), 247 skk. Taylor, id. mű, 623-624, 647. –(441)–

XI. A vízválasztó éve Alig pirkadt még 1941. június 22-én, amikor a német katonai rádió a következő párbeszédet fogta egy előretolt szovjet egység és annak hadseregfőparancsnoksága között: „Lőnek ránk. Mit tegyünk?” „Meg vannak őrülve. Miért nem kódolják az üzenetet?”1 Fél órával később, hajnali 3:40-kor G. K. Zsukov szovjet vezérkari főnök, aki jelentéseket kapott a német légitámadásokról, telefonon felhívta Sztálint annak kuncevói nyaralójában, Moszkvától tíz kilométerre, ahol a diktátor egyetlen szobában dolgozott, evett és aludt. Amikor Zsukov bejelentette, hogy Oroszországot lerohanták, a vonal másik végén csak hallgatást és nehéz lélegzést lehetett hallani. Sztálin végül utasította a tábornokot, hogy menjen a Kremlbe, titkárjával pedig összehívatta a Politikai Bizottságot. Az ülés 4:30-kor kezdődött, Sztálin sápadtan és csendben ült, kezében pipájával, amelyet nem gyújtott meg. A külügyminisztériumban Molotov vette át a hadüzenetet a náci követtől, és szánalmasan megkérdezte: „Valóban ezt érdemeltük?” Délre 1.200 szovjet repülőgépet semmisítettek meg, földön. Nyikita Hruscsov szerint Sztálinon a hisztéria és a kétségbeesés jelei mutatkoztak. Csak tizenegy nappal később, július 3-án tért annyira magához, hogy a nemzethez tudjon szólni. S ezt tőle szokatlan hangnemben tette: „Fivéreim és nővéreim… barátaim.2 A küszöbön álló náci támadásra mindenki figyelmeztette Sztálint. Churchill erre vonatkozó értesüléseit küldte el neki, amelyeket később az amerikai követség is megerősített. Május 15-én a Tokióban levő szovjet kém, Richard Sorge részleteket adott át a német támadási tervből, a pontos időpont megjelölésével. Sztálint óvatosan a saját emberei is figyelmeztették, például a kijevi katonai körzet parancsnoka, Kirponosz tábornok. De Sztálin nem volt hajlandó meghallgatni őket. Feldühödött, ha ilyen tanácsokat hallott. Kuznyecov tengernagy később azt mondta, hogy még a beosztottakkal folytatott magánbeszélgetésekben is veszélyes volt szóba hozni a támadás valószínűségét. Aki ilyesmit mondott Sztálinnak, emlékszik vissza Hruscsov, „félve és remegve” tette.3 Sztálin, aki senkiben sem bízott, mintha az utolsó emberi lény lett volna a földön, aki még hitelt adott Hitler szavának. A jelenség a vágyelvű gondolkodás kategóriájába tartozott. A náci-szovjet paktumból Sztálin óriási hasznot húzott. Bár később kizárólag mint átmeneti, taktikai megállapodást

Erickson, id. mű, 587. G. Zhukov, The Memoirs of Marshal Zhukov (London, 1971); Kennan, Memoirs 1925-1950, 324.; Rigby, Stalin, 57.; Stalin, Collected Works, XV., 3.; Ivan Majszkij in: Novij Mir, Moszkva 1964, 12, 162-163. 3 Seaton, id. mű, 95.; Hingley, id. mű, 309.; Rigby, id. mű, 55. –(442)– 1 2

mentegette („másfél évre biztosítottuk országunknak a békét, s lehetőséget kaptunk arra, hogy felkészítsük erőinket a harcra”), akkoriban egyértelműen abban reménykedett, hogy ez az állapot vagy a végtelenségig tart, vagy legalábbis addig, amíg a németek és a Nyugat kölcsönösen kimeríti egymást a hosszú háborúban, s ekkor, 1925-ös nyilatkozatával összhangban, Oroszország megkaparinthatja a maradékokat. Időközben pedig a paktum rendkívül hasznosnak bizonyult: 1940 közepére visszaszerezte az Oroszország által 1918-19-ben elveszített területek zömét. Szétverte KeletLengyelország társadalmi szerkezetét. 1940 tavaszán 15 ezer lengyel tisztet gyilkoltatott le, harmadukat a Szmolenszk melletti Katynban, a többit Sztarobelszk és Ocsakov szovjet koncentrációs táboraiban, vagy azok mellett. Lehetséges, hogy ezek a tömeggyilkosságok a Gestapo javaslatára következtek be.4 1941. június 22-ig a náci és a szovjet biztonsági erők között igen szoros együttműködés alakult ki. Az NKVD ekkor többszáz német nemzetiségű embert, főleg kommunistákat és zsidókat adott át a Gestapónak.5 A nácik viszont segítséget nyújtottak Sztálinnak a saját ellenségei legyőzésében. 1940. augusztus 20-án, több sikertelen próbálkozás után végül sikerült Mexikóban jégcsákánnyal megöletnie Trockijt; mint az utóbbi korábban joggal megjegyezte, „Sztálin nem ellenfele eszméire, hanem koponyájára próbál lecsapni.”6 Ebben a megközelítésben osztozott Hitlerrel. Sztálin örvendezett a Wehrmacht Franciaország felett aratott diadala felett, és 13 ezer tankját rögtön német mintára csoportosította át.7 Úgy vélekedett, hogy a demokráciák hanyatlása megerősíti igényét további keletés észak-európai területszerzésre, mert cserében teljesen szabad kezet ad Hitlernek Nyugaton és Afrikában s feltehetően a Közel-Kelet egyes részein is. Így amikor Molotov 1940. november 12-13-án Berlinbe utazott, hogy az új követelményekhez igazítsa a náci-szovjet paktumot, Sztálin arra utasította, hogy elsősorban Finnországot, Romániát és Bulgáriát, továbbá a feketetengeri szorosokat igényelje a szovjet befolyási övezetbe, ezen túlmenően, végső soron Magyarországot, Jugoszláviát, Nyugat-Lengyelországot, Svédországot és a balti-tengeri kijáratok egy részét is.8 Összességében mindez nem nagyon különbözik attól, amit Sztálin a második világháború végén győzelmi részesedésként követeit – s nagyjából meg is kapott. A Molotov-csomag a szovjet célok folyamatosságát tanúsítja. J. K. Zawodny, Death in the Forest: the story of the Katyn Forest Massacre (London, 1971), 127.; Hilder és Meyer, id. mű, 330.; Hingley, id. mű, 301 skk. 5 Margarete Buber-Neumann, Als Gefangene bei Stalin und Hitler: eine Welt im Dünkel (Stuttgart, 1958), 179. 6 Conquest, id. mű, 449. 7 Seaton, id. mű, 91. 8 Akten zur deutscher auswärtigen Politik, 1918-1945 (Bonn, 1966-), D sorozat, XI., 329, 472. sz. –(443)– 4

A szovjet érdekeknek ezt a felsorolását annak a feltételezésnek az alapján terjesztették elő, hogy Hitler főleg Nyugat-Európában, Afrikában és Ázsiában csillapítja szerzési étvágyát, s következő stratégiai célkitűzése a Közel-Kelet lesz. Akkoriban ez ésszerű feltételezésnek látszott. Churchill leghőbb vágya az volt, hogy a németek vessék rá magukat a Szovjetunióra. Legjobban attól tartott, hogy Hitler a Közel-Keletet választja ki célpontul. 1941 első hónapjaiban ez látszott legvalószínűbbnek. Németországot Mussolini mohósága és hozzánemértése vonta be a földközi-tengeri háborúba. 1940. október 28-án Mussolini lerohanta Görögországot, a görögök azonban Nagy-Britannia segítségével megalázták és visszaverték a betolakodót. December 9-én a britek támadást indítottak Líbiában, s 1941. február 6-án elfoglalták Bengházit. Három nappal később Hitler, igencsak vonakodva, megvert szövetségese segítségére sietett, s Rommel tábornagy vezetésével Líbiába küldte az Afrika Korpsot. Mihelyt a színjáték részeseivé váltak, a németek iszonyú gyorsan léptek. Február 28-án, miután Magyarországot és Romániát már bábjukká tették, bevonultak Bulgáriába. Három héttel később Jugoszláviát kényszerítették behódolásra, s amikor egy belgrádi államcsíny nyomán eltávolították a nácibarát kormányt, a németek Jugoszláviához és Görögországhoz is ultimátumot intéztek. Rommel első észak-afrikai győzelmére tizenegy napot kellett várni; ennek következtében a brit csapatok kénytelenek voltak visszahúzódni Egyiptomba. A jugoszláv ellenállás egyhetes harc után április 17-én omlott össze, Görögország hat nappal később adta meg magát. Nyolcnapos kétségbeesett harc után a Görögországból kiszorított briteket májusban német ejtőernyősök szégyenítették meg Krétán. Május végére Kairó és a Szuezi-csatorna, az észak-iraki olajmezők, Perzsia és a Perzsa-öböl, a világ legnagyobb olajfinomítója Abadanban, s nem utolsósorban az Indiába vezető tengeri és szárazföldi utak egyaránt támadhatóvá váltak. Hitlernek csupán erőinek kis részére volt szüksége déli vállalkozásához. Megdöbbentő sikerét jelentéktelen veszteségek árán érte el. Raeder tengernagy és a haditengerészet főparancsnoksága könyörgött, hogy mérjen nagyobb csapást a Közel-Keletre, s erre akkoriban Németországnak minden lehetősége meg is volt. A brit haditengerészeti, légi- és szárazföldi erők hatalmas területen voltak szétszórva, s mindenütt sebezhetők voltak. Hitler szövetségese, Japán már támadást fontolgatott a Távol-Keleten. Mai tudásunkkal majdnem biztosnak látszik, hogy Hitler át tudta volna törni a szuezi védvonalat, kijuthatott volna az Indiai-óceánra, s létrejöhetett volna a kézfogó közte és a japánok között, amikor azok megindulnak Délkelet-Ázsia és a Bengáli-öböl felé. Raeder szerint egy ilyen csapás halálosabb erejű volna a Brit Birodalomra nézve, mint „London bevétele”. Hitler 150 hadosztályt s a

–(444)–

Luftwaffe legnagyobb részét Kelet-Európában állomásoztatta. Ezeknek az erőknek alig egynegyede elegendő lett volna az Indiába való áttöréshez.9 Ez az elképzelés nyugtalanító gondolatokat ébreszt. A német és japán hatalom összekapcsolódása Indiában olyan hosszútávú stratégiai logikát kölcsönzött volna a japán háborús terveknek, amilyen azokban sohasem volt. Ekkor évekre bizonyosan, de talán örökre ki lehetett volna küszöbölni az angolszász hatalmak jelenlétét az ázsiai térségből. Még Ausztrália is veszélybe került volna, s talán egyezkedésre kényszerül. A jelentős ásványkincsekkel rendelkező Dél-Afrika is bekerült volna Hitler hatókörébe. Nagy-Britannia és Amerika, ahelyett hogy a világ öthatod részének és óceánjainak erőforrásaiból meríthetett volna, nagyjából csak az atlanti-óceáni térséget tarthatta volna meg. A győzelem ilyen körülmények között irtózatosan távoli, ha nem is elérhetetlen célnak látszott volna, s így talán Churchill is szinte elkerülhetetlennek érezte volna a megegyezést Hitlerrel. Ez is a történelem nagy „mi lett volna, ha?” kérdéseinek egyike. Hitler azonban habozás nélkül elvetette a felcsillanó Nagy Sándor-i lehetőséget. Ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy az „igazi” háború, a háború, amelyre mindig is készült, Oroszország ellen van. A sors és a faji végzet kikerülhetetlen logikája mérte rá, hogy ezt teljesítse Németország nevében. Oroszország megsemmisítése voltaképpen még nem a történet vége. E nélkül azonban a történetnek nincs értelme, s amíg nem következik be, Németország nem játszhatja el eleve elrendelt szerepét a világban. Hitler türelmetlenül várta, hogy mikor kezdhet hozzá feladata teljesítéséhez. 1940. július 31-én Halder tábornagynak azt mondta, Amerika és Oroszország jelentik Nagy-Britannia reményét a fennmaradásra. Oroszország megsemmisítése mindkettőt eltünteti, mert ezzel Japánnak szabad keze lesz az Amerika elleni cselekvésben. Feltehetően azt gondolta, hogy Roosevelt 1942-ben szánja el magát a beavatkozásra, s még ez előtt el akarta tüntetni Oroszországot az egyenletből. Nézete szerint ez volt az események megfelelő sorrendje. 1941. január 9-én közölte tábornokaival, hogy mihelyt legyőzik Oroszországot, Németország szabadon rendelkezhet annak erőforrásaival, s így „sebezhetetlenné” válik. S addigra válik olyan erőssé, hogy egész kontinensek ellen is háborút tudjon viselni. Miközben Japán a csendes-óceáni térségben leköti Amerikát, Németország három irányban tör majd előre, a Kaukázuson, Észak-Afrikán és Levantén keresztül, majd eljut Afganisztánba, s utána a brit birodalom szívébe, Indiába. Ez a stratégiai elképzelés túl kockázatos, ha az előretörés oldalszárnyán továbbra is megmarad Oroszország.10

9

Fest, id. mű, 957-958.; Bullock, id. mű, 639. Fest, id. mű, 952-955.; Le Testament politique de Hitler, 93 skk. –(445)–

10

Ezért a Pétainnel kötött fegyverszünet után Hitler tíz napon belül utasította stábját, hogy tervezzék meg az Oroszország elleni hadjáratot.11 Eredetileg azt már ősszel el akarta kezdeni, s nagy nehézségek árán lehetett lebeszélni arról, hogy elvesse ezt a rendkívül kockázatos elképzelést – a tábornokok szerint a hadseregnek május elejétől a teljes száraz időszakra szüksége van ahhoz, hogy még a tél beállta előtt bekerítsék és megsemmisítsék az orosz katonai erőt. Hitler az Oroszország elleni csapásra 1940 decemberében hozta meg a végső döntést, Roosevelt újraválasztása után, ami számára különösen rossz előjel volt, s azután, hogy Molotov elé tárta Sztálin „érdekeltségeinek” listáját, ami szerinte még „érdekházasságként” is tarthatatlanná tette a szovjet-náci paktumot. Ez után már nem tántorodott el szilárd elhatározásától, hogy amint lehetőség adódik rá, kiirtja a bolsevizmust. A földközi-tengeri kitérő sajnálatos eltévelyedés volt, amelyet Mussolini ostobasága tett szükségessé. Később Hitler ezt kárhozatta azért, amit „katasztrofális késedelemnek” nevezett az „Oroszország elleni háború megkezdésében… 1941. május 15-én kellett volna megtámadnunk Oroszországot, és… még a tél beállta előtt befejezni a hadjáratot.”12 A támadást a déli hadjárat befejezése után a lehető legkorábbi időpontban indította el. 1941 vízválasztó évét vizsgálva, amelytől egyenes út vezet az emberiség mai sorsáig, a történészt ámulatba ejti az emberi akarat döntő szerepe az események alakulásában. Hitler és Sztálin az emberiség sorsával sakkoztak. Sztálint lényegében személyes bizonytalansága, Németországtól való kényszeres félelme vezette a végzetes paktum aláírására, az ő mohósága és illúziói – senki máséi – jelentették azt a hamis biztonsági ernyőt, amely mögött Hitler felkészülhetett gyilkos ugrására. És senki más, mint Hitler volt az, aki elhatározta az Oroszország elleni megsemmisítő erejű háborút, törölte, majd elhalasztotta azt, majd ismét stratégiája középpontjába állította, módját és idejét maga határozva meg. Egyikük sem képviselt ellenállhatatlan, vagy akár hatalmas történelmi erőket. Egyikük sem kérdezte meg soha a népét, még csak nem is általuk kinevezett munkatársi testületek nevében cselekedtek. Mindketten egyedül és tanácsadók közreműködése nélkül, a legdurvább személyes előítéletektől és saját önkényes víziójuktól vezérelve tették meg ezeket a végzetes lépéseket. Hadsegédeik vakon vagy apatikus rémületben engedelmeskedtek, a hatalmas népeknek pedig, amelyek felett uralkodtak, nem maradt más választásuk, mint hogy a nyomukban botladozzanak a kölcsönös megsemmisítés felé. Mindez éppen ellentéte a történelmi meghatározottságnak – a magányos önkényúr apoteózisa. Ez történik, amikor eltávolítják a vallás és a hagyomány, a hierarchia és a minták állította 11 12

Halder, id. mű, II., 6. Fest, id. mű, 1104. –(446)–

erkölcsi korlátokat, s a katasztrofális események megállítására vagy kibontakoztatására szolgáló hatalom nem a tömegek személytelen jóakaratából fakad, hanem olyan emberek kezébe kerül, akiket gonosz természetük egésze szigetel el a többiektől. Hitler elhatározása, hogy megtámadja Oroszországot, pályája legvégzetesebb döntésének bizonyult. Megsemmisítette rendszerét, s azzal együtt őt magát is. A modernkori történelem egyik legfontosabb döntése volt tehát, mert a szovjet totalitarizmust egészen Európa szívébe vezette. Ám olyan játszma volt, amely akár sikeres is lehetett volna. Létfontosságú megértenünk, miért nem lett az. 1945 elején Hitler azt mondta, hogy a támadás elindításában az öt- vagy hathetes késedelem okozta, hogy a tél beállta előtt nem tudta elfoglalni Moszkvát és szétzúzni Sztálin rendszerét. Annak idején azonban nem érzett ekkora időkényszert. Az igazság az, hogy vészesen alábecsülte az oroszok katonai erejét. Van egy régi és bölcs diplomáciai mondás: „Oroszország sohasem olyan erős, mint amilyennek látszik. Oroszország sohasem olyan gyenge, mint amilyennek látszik.” Hitler ezt figyelmen kívül hagyta. Nem ő volt az egyetlen, aki ennyire lenézte a Vörös Hadsereget. Mint említettük, a brit és francia vezérkar is kisebbre értékelte a teljesítményét a lengyel hadseregénél. Ezt a felfogást látszott megerősíteni a finn hadjárat is. Általánosan elterjedt vélekedés szerint az 1937-38-as tisztogatások aláásták a hadsereg erkölcsi tartását. A német hírszerzés, az Abwehr vezetője, Canaris tengernagy elhitte Heydrichnek azt a kijelentését, hogy annak szervezete szándékosan keverte gyanúba Tuhacsevszkijt és az összes többi tehetséges szovjet főtisztet.13 Részben Canaris félrevezető becslései alapján vélte Hitler, hogy az orosz hadjárat könnyebb vállalkozás lesz, mint Franciaország meghódítása. „A Vörös Hadsereg – mondta Dragonov bolgár követnek –, nem több rossz viccnél.” „Részekre szabdaljuk” és „darabonként fojtjuk meg”. 1940 decemberében elhangzott becslése szerint „három hét alatt Pétervárott leszünk”.14 Bár a japánok szövetségesei voltak, meg sem próbálta megszerezni az ő sokkal józanabb értékeléseiket az orosz harci képességről, különösen ami a tankhadműveleteket illeti, amelyeket az 1939. május-júniusi keserű tapasztalatok alapján szereztek. A német törzskar, amely a francia hadjárat előkészítésében igen alapos, helyenként remek munkát végzett, a szovjet hadjáratot könnyedén fogta fel- egyfajta eufóriás érzés vált uralkodóvá, hogy Németország végre kitört a Franciaország, Lengyelország és Csehszlovákia alkotta „stratégiai háromszögből”, s most már szabadon barangolhat tovább. Marcks tábornok, a hadjárat fő tervezője úgy gondolta, legjobb esetben kilenc, legrosszabb esetben tizenhét hétre lesz szükség a szovjet katonai ellenállás megtörésére. Az érvet, hogy Oroszország, miként 13 14

Heinz Hohne, Canaris (London, 1980). Hillgruber, id. mű, 80-81.; Fest, id. mű, 955. –(447)–

1812-ben, most is hatalmas hátországába vonul vissza, azon az alapon vetették el, hogy Sztálinnak meg kell védenie a Dnyepertől nyugatra fekvő ipari körzeteket. Szervezői képességeit pedig meghaladja 9-12 milliós tartalékállományának bevetése: Marcks szerint az oroszok még számbeli fölényben sem lesznek a hadjárat egyetlen pillanatában sem.15 Hitlernek pontosan erre a tanácsra volt szüksége, mert ez megerősítette abban a hitében, hogy olcsó háborút tud viselni. A villámháború egyszerre volt gazdasági és katonai koncepció, amely Hitlernek azon az elképzelésén alapult, hogy Oroszország gazdagságának birtoklása nélkül Németország nem bír ki egy hosszú háborút. A „Barbarossa-hadművelet” – így nevezték az Oroszország elleni támadást – a tervek szerint az utolsó villámháború lett volna. Csontig hatott: Hitler még 1941-ben sem állt készen arra, hogy a német gazdaságot teljesen átállítsa a hadigazdálkodásra. Prága megszállása óta gyanakodott a német népre, hogy az nem akar totális háborút folytatni, ezért vonakodott attól, hogy a nőket hadiüzemekbe küldje dolgozni, vagy a katonai célok eléréséhez abszolút szükségesnél jobban csökkentse a polgári termelést és fogyasztást. Ennek következtében a Barbarossa-hadművelet a nagyszabású célokhoz képest erőforrások tekintetében komolyan alultervezett volt: 153 hadosztály volt érintett benne, de csak 3.580 tank, 7.184 ágyú és 2.740 repülőgép. Összehasonlításképpen említsük meg, hogy az 1945. januári szovjet támadás során egyedül a berlini fronton 6.250 tankot, 7.560 repülőgépet és nem kevesebb, mint 41.600 ágyút vetettek be.16 A német szállítási eszközök jó részét ló vontatta, s a mozgékonyság hiánya a hadjárat során egyre nagyobb hátránynak bizonyult. A németek a negyvenes évek háborúját vívták a harmincas évek fegyverzetével, s még ez is kevesebb volt a szükségesnél. A hibák még jobban kiütköztek a levegőben, ahol Göring Luftwafféja, amelynek súlyos gyengéi már az Anglia elleni légiháborúban megmutatkoztak, nem tudott sem hatékony támogatást nyújtani a szárazföldi erőknek a teljes frontszakaszon, s bombázni sem volt képes Sztálin hadianyaggyárait. Göring egyre tehetetlenebb és alkalmatlanabb vezetőnek bizonyult; fő műszaki tisztje és vezérkari főnöke ügyetlenségeik lelepleződése után egyaránt öngyilkosságot követett el.17 A felelősség azonban Hitlert is terhelte, mert nem adott elegendő mennyiségű repülőgépet. Ugyanennyire hibáztatható a náci beszerzéspolitika,

A „Marcos-tervre” lásd Alfred Philippi, Das Pripjetproblem: Eine Studie über die operative Bedeutung des Pripjets-Gebietes für den Feldzug des Jahres 1941 (Frankfurt, 1956), 69 skk. 16 Fest, id. mű, 962, 1091. 17 Mathew Cooper, The German Air Force 1933-1945: an Anatomy of Failure (London, 1964). –(448)– 15

amelyetatista és bürokratikus volt, s teljesen képtelen megfelelő nehézbombázót előállítani. Jellemző, hogy a legjobb második világháborús repülőgépek, a brit Mosquito és az amerikai Mustang (P-51) egyaránt magánkezdeményezésre, és nem a kormány vagy a légügyi törzskar kezdeményezésére jöttek létre.18 Hitler hagyta, hogy a Luftwaffe a fegyveres testületek közül a leginkább párturalom alatt álló és totalitárius jellegű legyen, s ennek később drágán fizette meg az árát. Ehhez járultak a személyesen általa elkövetett hibák, amelyek a hadjárat során egyre gyarapodtak. A Barbarossát túl optimistán tervezték meg, s a gyors kezdeti sikerek nyomán Hitler azzal tetézte a hibát, hogy feltételezte, a hadjáratnak rövidesen vége. A háború kezdetén anyagi eszközök terén Oroszország nyomasztó fölényben volt: tankok terén hét az egyhez, repülőgépek terén öt vagy hat az egyhez volt az arány.19 Sztálin azonban nem hallgatott a figyelmeztetésekre, hogy az országot támadás fenyegeti, s ragaszkodott hozzá, hogy a szovjet egységeket közvetlenül a határ mellé telepítsék, és mindenáron őrizzék meg állásaikat – ez aztán megdöbbentő veszteségekhez vezetett. Az év végéig a németek három és félmillió foglyot ejtettek, további egymillió katonát pedig megöltek vagy megsebesítettek.20 A legtöbb nagy német siker a hadjárat első hónapjára esett. Július 14-re Hitler meggyőződésévé vált, hogy a háborút megnyerte, s elrendelte, hogy a haditermelésben a szárazföldi hadsereg igényeiről álljanak át a haditengerészetre és a légierőre vonatkozó megrendelések teljesítésére.21 A tankokból az eredetileg tervezett havi hatszáz helyett valójában csak ennek egyharmadát állították elő. Reményei szerint augusztus végére visszavonhat néhány lövészhadosztályt, amelyet szeptemberben követhet a fegyverzet, s így csak ötven-hatvan hadosztályt kell hátra hagyni az AsztrahánArhangelszk-vonal védelmére s büntető betörésekre az Uralba és azon túlra. S ekkor elindulhat a Közel-Kelet, majd India felé. Ez az értékelés abszurd módon vérmesnek bizonyult. Július második felében Hitler gazdasági okokból elhatározta, hogy behatol Ukrajnába. A Moszkva felé történő előrenyomulás két hónapos halasztást szenvedett, tulajdonképpen csak október 2-án kezdődött el. Guderian tábornagy, Hitler legjobb harckocsizó-parancsnoka aznap észlelte az első hópelyheket. A nagy esőzések négy nappal később kezdődtek. A fagy korán, november második hetében következett be. A támadás lelassult. A német tankok észak felől harmincöt, nyugat felől ötven kilométerre közelítették meg Moszkva központját. A hőmérséklet azonban folyamatosan csökkent, először mínusz Postan, id. mű. Erickson, id. mű, 584. 20 Alexander Werth, Russia at War 1941-1945 (London, 1964), 401.; Seaton, id. mű, 271. 21 Hillgruber, id. mű, 90. –(449)– 18 19

tíz, majd 35 fokra. Wagner vezérlő hadbiztos november 27-i jelentését Halder tábornagy egyetlen mondatban foglalta össze: „Elértünk emberi és anyagi erőink határáig.”22 Majd december 6-án előzetes figyelmeztetés nélkül, jelentős erőkkel megindult az orosz ellentámadás. Ezen a ponton világossá vált, hogy a Barbarossa-terv kudarcot vallott. Teljesen új stratégiára volt szükség. Hitler erre elcsapta Brauchitschot, s maga vette át a hadműveleti parancsnokságot. Azonnal megtiltotta a taktikai visszavonulást. Ebből hamar általános stratégia lett, ami megakadályozott minden rugalmas manővert. A legkeményebb télben a Wehrmacht most védelmi harcokra kényszerült, s ez több mint egymilliós yeszteséget okozott, ami a keleti hadsereg teljes létszámának 31,4%-a volt. A hadsereg soha többé nem nyerte vissza korábbi lendületét. A villámháborúk kora, két évvel kezdete után – véget ért. Az offenzíva tavasszal folytatódott; augusztus 21én a németek elérték a Kaukázus csúcsait, de a déli olajmezőkig soha sem jutottak el. Két nappal később behatoltak a Volga menti Sztálingrádba. Ám addigra a legtágabb értelemben vett német támadó kapacitás kimerült: a jövő kizárólag elkeseredett védekező hadviselést hozott. A támadásról a védekezésre való átmenettel párhuzamosan Hitler egyre jobban beavatkozott a hadjárat részleteibe. Rendszeresen adott közvetlen parancsot egyes hadseregcsoportoknak, bizonyos szektorok törzskarának, még hadosztály- vagy hadseregparancsnokoknak is. Botrányos jeleneteket rendezett főtisztjeinek, akik közül sokat leváltott, egyet pedig főbelövetett. 1941 telén, írta Goebbels, „Hitler nagyon megöregedett.” „Az ellenség képességeinek alábecsülése – jegyezte meg Halder tábornagy –, ami mindig a hibái közé tartozott, most fokozatosan groteszk formákat öltött.”23 Kirúgta az egyik hadseregcsoport parancsnokát, s maga vette át a részletes ellenőrzést. Nem állt szóba Jodllal. Végül az összes főparancsnokával, vezérkari főnökével, tizennyolc tábornagya közül tizeneggyel, negyven tábornoka közül huszoneggyel s az orosz front mindhárom szektorában működő szinte valamennyi parancsnokkal összeveszett.24 Az oroszországi kudarcnak azonban nem az egyetlen, még csak nem is a fő oka volt az, hogy Hitler maga hibákat követett el a hadjárat irányításában. Az ok mélyebben rejlett: a háború koncepciójában, tulajdonképpen Hitler politikai céljának gyökereiben. Oroszországot megtámadva egyszerre két teljesen eltérő célt követett: katonai győzelmet akart aratni s hatalmas társadalom-átalakító vállalkozást indítani. A két cél kölcsönösen kizárta egymást. Abban persze semmi szokatlan nincs, hogy Fest, id. mű, 972. Uo., 978. 24 Uo., 996. 22 23

–(450)–

valamely katonai hadjárattal politikai célt is el akarnak érni, „felszabadító háborúként” vívják. 1941-ben ennek tulajdonképpen lett is volna értelme. Sztálin egyedül a terrorra alapozta uralmát. Rendszere otthon teljesen népszerűtlen volt, Európa-szerte is gyűlölték és féltek tőle. Németországban sokan, Németországon kívül pedig még többen keresztes háborúnak szerették volna tekinteni a bolsevizmus elleni háborút, amelyet ama tucatnyi elnyomott európai nép nevében folytatnak, az Északi-sarkvidéktől a Feketetengerig, akiket kifosztottak és elnyomtak a félázsiai oroszok. A Barbarossahadműveletben több mint tizenkét román, két finn, három magyar és három szlovák hadosztály vett részt; később csatlakozott hozzájuk három olasz és egy spanyol hadosztály is.25 A katonák közül sokan önkéntesként harcoltak. Rajtuk kívül otthon és külföldön sok olyan orosz is volt, aki Hitler támadásában alkalmat látott arra, hogy visszaszerezze szabadságát, s szétzúzza a rendszert, amely több mint húsz éves nyomort hozott rá, és több mint 15 millió ember életébe került. Hitler egy ilyen keresztes hadjárat élére állhatott volna. Ezzel azonban önmagát hazudtolta volna meg. Őt nem a felszabadítás érdekelte – miként Sztálin, ő is a rabságban volt érdekelt. Az, hogy véletlenül más volt a faji hovatartozásuk, ellenfelekké tette őket, és rendszereiket is egymás ellen fordította. A lényeget tekintve azonban ideológustársak voltak, mindketten olyan utópiát kergettek, amelynek alapja az emberiség alapvető felosztása elitre és helótákra. Hitler céljai Oroszországban semmilyen értelemben nem voltak idealisztikusak: szorosan és könyörtelenül a szerzés lebegett a szeme előtt. 1941. március 30-án e célokat próbálta megmagyarázni a három fegyvernem 250 főtisztje előtt tartott előadásában.26 A Franciaország elleni háború – mondta – „hagyományos” háború volt. Ilyen volt a nyugati hadszíntéren folyt összes háború is. Ezek katonai jellegűek voltak, a háború szabályai alkalmazandók rájuk. Oroszország ellen viszont Németország totális háborút vív majd. „Megsemmisítő háború áll előttünk.” A hadjárat célja a megsemmisítés, a terjeszkedés és a gyarmati betelepítés. A tábornokok nemigen látszottak felfogni Hitler javaslatainak iszonyatát.27 Ez nem is lepte őt meg, fel volt rá készülve. Ezért bővítette oly hatalmas méretekben az SS-t, amelynek most kellett elvégeznie azt az igazi feladatot, amely miatt Hitler létrehozta. „Szakértőkből” álló testületeket hozott létre, az egyenként háromezer embert számláló úgynevezett Einsatzgruppékat, amelyek a reguláris hadsereg nyomában jártak, s nekifogtak a valaha volt legvakmerőbb társadalom-átalakítási kísérletnek. Uo., 962. Halder, id. mű, II., 335-338. 27 Hans-Adolf Jacobsen, „The Kommissarbefehl and Mass Executions of Soviet Russian Prisoners of War”, in Hans Buchheim és mások, Anatomy of the SS State (New York, 1968). –(451)– 25 26

Szegény, megkínzott, rosszul kormányzott Kelet-Európa, amely már egy teljes emberöltőn át viselte Lenin ideológiai kalandorságának, majd e kalandorság legrosszabb oldalainak Sztálin keze alatt brutálisan kiterjesztett változatának terhét, most tehát egy újabb totalitárius kísérlet színpadává vált. A Barbarossa-terv katonai célja mellékes volt; az igazi cél: megsemmisíteni a bolsevizmust és annak „zsidó vízgyűjtőterületét”, területet szerezni gyarmati települések számára, a szláv tömegeket négy „birodalmi biztosi területen” (baltikumi, ukrajnai, „moszkovita” és kaukázusi) rabszolgává tenni, s létrehozni egy olyan önellátó gazdasági rendszert, amely bombabiztos minden esetleges angolszász blokáddal szemben.28 Hitler végső célja egy 250 milliós német nép megteremtése volt. Javasolta, hogy 100 millió németet telepítsenek az Uraltól nyugatra fekvő nagy síkságokra. 1941-ben azt jósolta, hogy a következő évtized folyamán az első 20 millió elindul kelet felé. Bár a gyarmatosítási folyamatot világosan látta, bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy honnan érkeznek majd a telepesek. A szóba jöhető emberek, akik hajlandók voltak áttelepülni, a délkelet-európai népi németek csak 5, talán legfeljebb 8 milliónyian voltak. Munkatársa, Alfred Rosenberg azt fontolgatta, hogy a háború megnyerése után skandináv, holland és angol telepeseket „toboroznak”, akik fajilag közel állnak a németekhez. A nagy népesség-átcsoportosítást, amely a kiötlői szerint a történelem leghatalmasabb és legdöntőbb ilyen művelete lett volna, a legapróbb részletekig megtervezték. Többnejűségre gondoltak, a kitüntetett katonák szabadon válogathattak a nők között, A Krím-félszigetet, miután „megtisztították” a szlávoktól és zsidóktól, régi görög nevén (Tauria) óriási német fürdőhellyé alakították volna át, amelyet dél-tiroli parasztok tömeges áttelepítésével kívántak benépesíteni.29 Ukrajna és Oroszország déleurópai részének hatalmas területein új népi civilizációt terveztek. Mint Hitler ismertette: „A terület ázsiai sztyeppe-jellegét meg kell szüntetni. Európaizálni kell!… A »birodalmi paraszt« kiemelkedően szép településeken él majd. A német hivatalok és hatóságok csodálatos épületekben, kormányzósági palotákban székelnek. Minden város körül 30-40 kilométeres sávban kedves falvak gyűrűje helyezkedik el. Ezért építjük most a nagy közlekedési ütőereket a Krím-félsziget déli szegélyén egészen a Kaukázus hegyeiig. Ezek köré a közlekedési folyosók köré helyezzük a német városokat, mint gyöngyöket a zsinórra, s a városok körül lesznek a német települések. Mert nem úgy nyitunk életteret a magunk számára, hogy beülünk a régi, istentől

28 29

Hillgruber, id. mű, 86-87. Hitler’s Table-Talk, 426.; Fest, id. mű, 1017, 1021 skk. –(452)–

elhagyott orosz lyukakba! A német településeknek sokkal magasabb szinten kell állniuk!”30 1941 mámorító napjaiban Hitler látomása egyre tágasabbá vált, lassan egész Európára kiterjedt. Belgium, Hollandia, Luxemburg, egész Franciaország a Somme-tól északra – mindezek egy Nagy-Németország részei lesznek, megváltoztatva a városok neveit is: Nanzig lesz Nancyból, Bisanz Besançonból. Trondheim 250 ezer lakosú német nagyvárossá és haditengerészeti támaszponttá válik. Az Alpok lesz a határ az „Északgermán Birodalom” (amelynek fővárosa az új „Germánia”) és a „Dél-római Birodalom” között. A pápát főpapi öltözékben felkötik a Szent Péter-téren. A strasbourgi székesegyházat átalakítják az ismeretlen katona emlékét őrző hatalmas emlékművé. Új terményfajtákat találnak fel: például az évelő rizst. Betiltja a dohányzást, kötelezővé teszi a vegetáriánus étkezést, „újjáéleszti a kümbriai kötésmódot”, különmegbízottat nevez ki a kutyák ellátására, s „helyettes védelmi államtitkárt a szúnyogok és rovarok elleni védelemre”.31 A legtöbb ilyen „építő” javaslatnak a fiókban kellett maradnia. De 1941. június 22-től az előzetes rombolás munkája elkezdődhetett. A zsidókérdés „végső megoldása” szervesen kapcsolódott az oroszországi telepítési programhoz ezt a következő fejezetben vizsgáljuk. Katonai szempontból az 1941-ben hozott legfontosabb döntések Heydrich májusi parancsaiban öltöttek testet, amelyeket a Führernek az a rendelete is megerősített, melyben mentesíti a büntetés alól a fenti parancsokat végrehajtó erőket: e parancsok értelmében a kommunista tisztviselők, a zsidókkal, cigányokkal és „alsóbbrendű ázsiaiakkal” együtt az azonnal kiirtandókhoz sorolódnak. Az 1941. június 6-án kelt „Komisszár-parancs” hangsúlyozza, hogy a szovjet tisztségviselők „elvben azonnal főbelövendők”. A Barbarossa-terv kivitelezését közvetlenül megelőzően kibocsátott „irányelvek” „könyörtelen és erőteljes intézkedésekre” szólítanak fel „bolsevik agitátorokkal, partizánokkal, szabotőrökkel, zsidókkal” szemben, és mindenfajta aktív és passzív ellenállás teljes kiküszöbölését” rendelik el.32 A különleges egységek gyakorlatilag a németek által elfoglalt területeken őrizetbe vették az összes művelt embert és helyi vezetőt, majd tömegesen kezdték kivégezni őket. 1941-ben közel 500 ezer európai orosz zsidót, s valószínűleg ugyanennyi oroszt végeztek ki. Otto Ohlendorf, az egyik rohamosztag parancsnoka a nürnbergi per során elismerte, hogy egyedül az ő egysége 90 ezer férfit, nőt és gyermeket ölt meg

Adolf Hitler, Monologe im Führerhauptquartier 1941-1944 (Hamburg, 1980), 54, 90, 331. 31 Fest, id. mű, 1025. 32 Nuremberg Document NOKW, 1692.; más idevágó dokumentumokkal együtt lásd in Jacobsen, id. mű; Fest, id. mű, 968-969. –(453)– 30

1941-ben. Júliusra az egész orosz nemzet kezdte megérteni azt a borzalmas tényt, hogy megsemmisítő háborúval kell szembenézniük. Ez a megváltást jelentette Sztálin és rendszere számára. Mire Sztálin végre rá tudta venni magát, hogy július 3-án szóljon az orosz néphez, nyilvánvalóvá vált, hogy a harcot Nagy Honvédő Háborúvá képes átalakítani. Hitlert Napóleonhoz hasonlította. Partizánháborúra szólított fel, meghirdette a „felperzselt földek” stratégiáját. A felhívás nem maradt hatástalan. 1918 óta első ízben engedélyezték országszerte a vallásgyakorlatot. Talán ez volt a nemzeti önazonossághoz való visszatalálás legfontosabb tényezője. A koncentrációs táborok egyes foglyainak megengedték, hogy „büntetőszázadokat” alkotva a frontra menjenek. A Zsivago doktorban Borisz Paszternak később megindítóan írja le, hogyan üdvözölték a rabok a háborút.33 Sztálin még egy kis közvetlen „demokráciával” is kacérkodott, amikor elhagyta Kreml-beli boltíves dolgozószobáját, ahol Lenin halotti maszkjával a könyökénél ült íróasztalánál, s november 6-án a moszkvai metró biztonságos alagútjából intézett üzenetet a szovjet emberekhez. Jellemző, hogy most is hazudott nekik, mondván, hogy Oroszországnak „sokkal kevesebb tankja van, mint a németeknek”: a háború első napján a Vörös Hadseregnek valójában 13 ezer tankja volt.34 Másnap a Vörös-téren beszélt, felidézve a birodalmi Oroszország szentjeit és harcosait: „Nagy őseink – Alekszandr Nyevszkij, Dimitrij Donszkoj, Kuzma Minyin, Dimitrij Pozsarszkij, Alekszandr Szuvorov és Mihail Kutuzov – férfias képmása buzdítson benneteket ebben a háborúban!”35 Mindezzel együtt is a rendszer 1941 novemberében közel került az összeomláshoz. A legtöbb kormányhivatalt a Volga-menti Kujbisevbe költöztették. Általában elégették azokat a dokumentumokat, amelyeket nem lehetett elvinni. Mihelyt terjedni kezdtek a hírek, lázadások törtek ki. A csőcselék betört az élelmiszerboltokba. Párttisztviselők összetépték párttagsági könyvüket, s felkészültek a bujkálásra. A felbomlást csak az gátolta meg, hogy tudták: maga Sztálin Moszkvában maradt.36 Sztálin ugyanazért maradt, amiért Hitler minden hatalmat a saját kezében összpontosított: nem bízott a tábornokokban, s személyesen kívánta ellenőrizni a terror gépezetét. Csakis ezen a módon tudott uralkodni. Bár kijátszotta a patriotizmus kártyáját is, sohasem enyhített a mindenkire nehezedő félelem súlyán. A hadsereget a rémület kötelékei éppúgy összetartották, mint a hűségéi. Sztálin jobbkeze korábbi titkára, L. Z. Mehlisz Borisz Pasztemak, Zsivago doktor, id. kiad., 566. Seaton, id. mű, 91. 35 J. Stalin, War Speeches and Orders of the Day (London, 1945), 26. 36 Deutscher, Stalin, 468-469. –(454)– 33 34

vezérezredes, most a Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnökségének vezetője volt, aki a tisztogatások során több ezer kivégzést hajtott végre. 1939-40 telén Sztálin Finnországba küldte, ahol letartóztatta, leváltotta és főbe lövette a kudarcot vallott parancsnokokat. A lenini katonai törvények értelmében bűnténynek számított, ha valaki fogságba esett. Mehlisz ijesztő jelenetet szervezett 1940 márciusában: több ezer hazatérő hadifoglyot üdvözöltek Leningrádban „A haza üdvözli hőseit!” feliratú lobogókkal, majd vasúti iparvágányokon rögtön marhavagonokba terelték, és elindították őket a táborok felé.37 Mehlisz és Sadenko helyettes politikai biztos Sztálin személyes parancsára végig 1940-ben és ’41-ben számtalan tisztet vett őrizetbe, börtönzött be és lövetett agyon. A Nyugati Hadseregcsoport parancsnokát, D. G. Pavlovot „árulás” miatt kivégezték. A kivégzések újabb nagyobb hulláma 1941 októberében, majd 1942 júliusában következett be, az utóbbival egy államcsínyt véltek megelőzni.38 A kisemberekkel az új és rémítő harctéri biztonsági erő, a Szmers foglalkozott, amely a front mögött állomásozó rendőrzászlóaljakkal működött együtt, mindenfajta visszavonulást megakadályozandó. A hadifoglyok rokonaira is hosszú börtönbüntetés várt.39 A minden oldalról a-halál fenyegetésével körülvett orosz közkatonának nem maradt más lehetősége, mint hogy utolsó leheletéig harcoljon. Állatként kezeltek mindenkit, akinek lojalitása iránt akár csak elméletileg is a legcsekélyebb kétség merült fel. A német előrenyomulás útjába eső területeken levő politikai foglyokat lemészárolták.40 Sztálin defenzív társadalom-átalakító tevékenysége méreteiben alig maradt el Hitler vad terveitől. A Volgai Németek Autonóm Köztársaságában élő 1.650.000 németet Szibériába telepítették. Egész nemzetiségek követték őket: a csecsenek, az ingusok, a karacsájok, az észak-kaukázusi balkárok, a Kaszpitó északnyugati részén élő kalmükök, a krími tatárok, a szovjet-török határ menti területen élő mesketek. E népirtásra emlékeztető bűntettek némelyikét már sokkal a német veszély elmúlta után követték el. A csecseneket például 1944. február 23-án űzték el a kölcsönbérleti szerződés keretében kapott amerikai teherautókra zsúfolva.41 Sztálin könyörtelensége Hitler őrületével elegyítve gondoskodott a Szovjetunió fennmaradásáról. Mint legfőbb parancsnokok, a két ember furcsán hasonlított egymásra: teljesen közömbösek voltak a veszteségek

Gustav Herling, A World Apart (London, 1951), 59. Conquest, id. mű, 486-490. 39 Albert Seaton, The Russo-German War 1941-1945 (London, 1971), 90. 40 Hingley, id. mű, 318. 41 Robert Conquest, The Nation-Killers: the Soviet Deportation of Nationalities (London, 1970), 65, 102.; Hingley, id. mű, 348. –(455)– 37 38

iránt, bármily borzalmasak legyenek is azok, nem voltak hajlandók kimenni a frontvonalra (mindkét esetben biztonsági okokból), és személyesen irányították a hadjáratot. Hitlerhez hasonlóan Sztálin is néha maga állított csatarendbe ezredeket. 1941. november 30-án jelentést kapott arról, hogy a Moszkvától 35 kilométerre nyugatra levő Dedovo-Dedovszk városka elesett. Zsukovnak és két hadseregparancsnokának, Rokosszovszkijnak és Govorovnak megparancsolta, hogy gyűjtsenek össze egy lövész-századot két tankkal, és azonnal foglalják vissza a várost.42 Sztálint azonban a titkosságnak olyan dimenziója vette körül, amilyenre még a gyanakvó Hitler is képtelen volt. Attól a pillanattól fogva, hogy Sztálin 1941. július elején megnyugodott, nyugodtan elkezdte összegyűjteni saját titkos katonai tartalékseregét, a Sztavkát, amelyet személyesen irányított, s amelynek még a puszta létezését is eltitkolták a hadseregparancsnokok elől, lett légyenek bármily magas rangúak.43 Ezt a hadsereg feletti politikai ellenőrzés lenini rendszere, a kettős parancsnoklási lánc tette lehetővé. Ennélfogva Sztálinnak a háború bármely pontján megvolt a saját magánhadserege, amelyet személyesen irányított: vagy váratlan támadásokat indított, ily módon nyerve vissza az ellenőrzést a csata menete felett, vagy lenyűgözte tábornokait, ahogy Hitler tette az SS-szel. Sztálin emlékezett Lenin mondására: „Gyenyikin, Kolcsak, Vrangel és az imperialista ügynökök vereségét eleve eldöntötte az ingatag hátország.” Sztálin a Sztavkával, a párt- és NKVD-csapatokkal „stabilizálta” hátországát, továbbá a Centralnij Stabnak nevezett szervezettel, amely a partizántevékenységet ellenőrizte, s amelynek parancsnoka ő maga volt.44 A fennmaradásért folytatott személyes harcában Sztálint mindegyik szakaszban jelentősen segítették a nyugati demokráciák. Azt mondhatjuk, hogy ha a rendszert Hitler politikája, úgy magát Sztálint Churchill és Roosevelt mentette meg. Amikor Hitler megindította a támadást, néhányan józanul úgy érveltek, hogy az Oroszországnak nyújtandó nyugati segítség alapja az egyszerű anyagi érdek legyen, semmiféle erkölcsi vagy politikai elkötelezettséget ne jelentsen. Mint George Kennan a külügyminisztérium számára összefoglalta „eleve zárjon ki mindent, ami politikailag vagy ideológiailag azonosíthatna bennünket az oroszok háborús erőfeszítéseivel.” Oroszországot inkább „útitársként”, mint „politikai szövetségesként” kellene kezelni.45 Ez ésszerű gondolatmenet volt. Erkölcsi síkon Sztálin semmivel sem volt jobb Hitlernél, sőt, bizonyos szempontból még rosszabb volt. Tanácsnak is gyakorlatias volt, mert létrehozta azt a keretet, amelyen

Deaton, Stalin as Warlord, 131-133. Uo., 126. 44 Uo., 265-266. 45 Kennan, Memoirs 1925-1950, 133-134. –(456)– 42 43

belül üzletek köthetők, s nem tartalmazta annak feltételezését, hogy Oroszországnak is szava lehet a háború utáni világ kialakításában. Nagy-Britanniának semmiféle kötelezettsége nem volt Oroszország felé. Egészen a német támadás pillanatáig a szovjet rendszer mindent megtett, hogy segítse Hitler háborús erőfeszítéseit, s aggályosan teljesítette a nyersanyag-szállítási szerződésekbe foglalt kötelezettségeit. A Királyi Légierő még 1941 június elején is fontolgatta a Wehrmachtot ellátó bakui olajmezők bombázását.46 Ekkor azonban Churchill közel állt a kétségbeeséshez a háború hosszú távú kilátásait illetően, s annak valószínűségét mérlegelte, hogy a németek sikeresen előretörnek a KözelKelet felé. Amikor Hitler ehelyett Oroszország ellen fordult, Churchill annyira megkönnyebbült, hogy ésszerűtlenül kezdett cselekedni. Íme, eljött az alkalom arra, hogy az angolszász ipari erőt az orosz emberanyaggal egyesítve kivéreztessük a német hadsereget! Pontosan ugyanez a motívum sarkallta a Gallipoli-tervre a Nagy Háborúban, amelynek sikere – még mindig úgy vélte – megváltoztatta volna a világtörténelem egész menetét. Aznap este, amikor a német támadás bekövetkezett, Churchill a háborús kabinet megkérdezése nélkül teljes értékű szövetségesi kapcsolatra kötelezte el Nagy-Britanniát Oroszországgal. Eden még lelkesebb volt, amiben szerepe volt titkárának, Oliver Harvey-nek, egy szovjetbarát cambridge-i értelmiséginek is, aki a Gulágot az orosz modernizáció szükségszerű árának tekintette.47 Az új szövetség előmozdítása érdekében Churchill barátját, Lord Beaverbrookot jelölte ki összekötőnek. Félresöpörte a brit követség szakembereinek aggályait, akik Kennan véleményét osztották és kemény alkut kívántak, „szállításokat az orosz termelésre és erőforrásokra vonatkozó részletes információkért cserébe”. Beaverbrook viszont így határozta meg a stratégiát: „Minden kétséget kizárólag le kell szögezni a brit és amerikai szándékot arra, hogy amennyire erejükből telik, készek kielégíteni az orosz igényeket, akár adnak cserébe valamit az oroszok, akár nem.” Mintha karácsonyi ajándékról lenne szó.48 A segélyt feltétel nélkül adták, s közvetlenül Sztálin személyes önkényére bízták. Sohasem kérdezték, mire használta. A szovjet embereket hivatalosan sosem tájékoztatták a segély létezéséről. Ily módon NagyBritannia és Amerika szállította az eszközöket ahhoz, hogy Sztálin megerősíthesse személyes hatalmát, ő pedig katonák életével fizette vissza a kölcsönt. Churchill és Roosevelt elégedettek voltak ezzel a megállapodással. Sztálin képességei közé tartozott az is, hogy tartósan a mérsékelt politikus

R. J. M. Butler, Grand Strategy (London, 1957), II., 543-544. Carlton, id. mű, 184-85.; Harvey cenzúrázatlan naplója a londoni British Libraryben található, Add. MS 56398. 48 A. J. P. Taylor, Beaverbrook (London, 1972), 487. –(457)– 46 47

pózában tudott tetszelegni. Ez jó szolgálatot tett neki 1921 és 1929 között, amikor lépésről lépésre küzdötte ki a maga számára az egyeduralmat. Akkoriban mindig ő volt a mérsékelt, akit mindkét oldal „szélsőségesei” támadnak. Most is a mérsékelt szerepében tetszelgett. Churchill és Eden, Roosevelt és kiküldötte, Averell Harriman valamennyien elfogadták, hogy Sztálin középutas államférfi, aki számára jelentős nehézségekbe ütközik, hogy kordában tartsa erőszakos és fanatikus követőit. Sztálin néha sötét célzásokkal táplálta ezt a képzelgést. (Elég különös, hogy Mussolini mellett még Hitlert is rá tudta szedni, aki pedig korábban ugyanezt a taktikát alkalmazta.49 A demokratikus segély egyedüli haszonélvezője tehát Sztálin és önkényuralma volt. Amíg a kutatók nem férnek hozzá a szovjet levéltárakhoz – már pedig erre csak a rendszer eltűnése után van esély –, nem ítélhető meg, mennyire volt létfontosságú a nyugati segítség a Szovjetunió fennmaradásához. Sztálin az Enigma-Ultra-hírszerzőhálózat segítségével rendkívül részletes adatokat kapott a németek szándékairól és terveiről a keleti fronton.50 Ennek 1942-től kezdve igen nagy közvetlen jelentősége volt a hadjárat szempontjából, és jelentősen hozzájárult Sztálin látványos győzelmeihez 1943-44-ben, amelyeket alapvetően az ő érdemeinek tartanak. Eleinte azonban nagyobb jelentősége volt azoknak a katonai célú szállítmányoknak, amelyeket az invázió évének őszén nagy sietve Arhangelszkbe és Murmanszkba küldtek, s amelyek lehetővé tették Sztálin december 6-i offenzíváját, s elősegítették a katonai egyensúly helyreállását az első borzalmas tél idején. Ide tartozott az a 200 korszerű vadászrepülőgép is, amelyet eredetileg Nagy-Britannia rendkívül sebezhető szingapúri támaszpontjának szántak, ahol gyakorlatilag egyáltalán nem állomásoztak korszerű gépek. Szingapúr sorsát megpecsételte, hogy ezeket a gépeket (továbbá tankokat is) nem oda, hanem Oroszországba szállították.51 Így a történelem nagy fintorai közé tartozik, hogy Churchill, az utolsó nagy brit imperialista egy liberális birodalmat áldozott fel azért, hogy életben tartson egy totalitárius birodalmat. A szovjet ellentámadás megindítása 1941. december 6-án volt az a határkő, ahonnan kezdve Hitler kezéből kicsúszott a háború irányítása. Amióta csak 1936-ban bevonult a Rajna-vidékre, mindvégig ő szabta meg a világpolitika menetét, soha nem engedte ki kezéből a gyeplőt. S most hirtelen nem volt többé ura az eseményeknek, inkább mögöttük kullogott. Talán ennek a szomorú ténynek a nem tudatos elismeréseként – vagy inkább azért, hogy eltitkolja – öt nappal később érthetetlenül ostoba döntést hozott.

Churchill, War Memoirs, X., 210. Lásd F. H. Hinsley és mások, British Intelligence in the Second World War (London, 1981), II. 51 Haggie, id. mű; Neidpath, id. mű. –(458)– 49 50

Hitler egész pályafutásának egyik titokzatos vonása, hogy miért nem hangolta össze háborús terveit a japánokkal. A két ország az 1936. november 25-én kötött Anti-Komintern Paktum óta egymás szövetségese volt. Mint terjeszkedő „kisemmizett” hatalmaknak sok közös vonásuk volt: rövid távon rendkívüli hadászati lehetőségek, amelyek szinte áthidalhatatlan logisztikai gyengékkel párosultak (egyiknek sem volt olaja vagy olajforrása). Ahhoz, hogy bármelyikük sikeres legyen, együtt kellett cselekedniük. De nem ezt tették. Hitler csak két nappal korábban figyelmeztette Japánt az 1939 augusztusában Sztálinnal kötött paktumára, bár az teljesen értelmetlenné tette a Komintern-ellenes fogadkozásokat.52 Amikor 1941-ben elhatározta, hogy ismét változtat a politikáján, még jobban bolonddá tette a japánokat. Tudta, hogy a japán uralkodó elit megosztott: egyesek az „északi” stratégiát, az Oroszország elleni támadást pártolták, mások a „déli” stratégiát, és a régi birodalmak ellen akartak fordulni. Japán 1940. szeptember 27-én írta alá a tengely-paktumot. Ha Hitler először a Közel-Keleten át Nagy-Britannia ellen vonul 1941-ben, a japán „déli” stratégia előnyös lett volna számára. Ha viszont először Oroszország ellen fordul- s végül ezt tette –, érdekében állt volna, hogy Japánt az északi támadás mellé állítsa. 1941 április elején Matsuoka Yosuke japán külügyminiszter, aki a tengely nagy híve volt, Berlinben járt. Hitler egy szót sem szólt neki arról a tervéről, hogy támadást indít Oroszország ellen. Április 13-án Matsuoka Berlinből Moszkvába ment, ahol semlegességi egyezményt írt alá, s így megnyílt az út a „déli” stratégia előtt. Amikor nyolc héttel később Hitler támadást intézett Oroszország ellen, Matsuoka naivan bevallotta barátainak: „A semlegességi egyezményt azért írtam alá, mert azt hittem, Németország és Oroszország nem lép háborúba egymás ellen… Ha tudtam volna a háborúról,… nem kötöttem volna meg a semlegességi egyezményt.”53 Japán ezután a „déli” stratégiát követte, s októberben Sztálin kérne, Sorge közölte, hogy bátran át lehet dobni vagy húsz keleti hadosztályt a nyugati frontra, ahová éppen időben érkeztek a decemberi ellentámadáshoz. Hitler mindennek ellenére szabad utat engedett Japánnak az Amerika elleni támadáshoz: engedélyezte, hogy november 21-én Ribbentrop biztosítsa a japánokat arról, hogy csatlakozik az Amerika elleni háborúhoz, jóllehet a tengely-paktum ilyen kikötést nem tartalmazott.54 Hitler szempontjából a japánok meglepetésszerű támadása december 8-án hajnali 2 órakor Nagy-Britannia és Amerika ellen rosszabbkor nem is történhetett volna, mert éppen két nappal a Sztálin támadásáról szóló baljós hírek megérkezése után következett be. December 11-én Hitler mégis hadat üzent Nish, id. mű, 232. Uo., 242. 54 Uo., 246.; B. Martin, Deutschland und Japan in 2. Weltkrieg (Göttingen, 1969), 1. fejezet. –(459)– 52 53

Amerikának. Ribbentrop magához rendelte Leland Morris amerikai ügyvivőt, nem kínálta hellyel, dühös szóáradattal esett neki, majd végül üvöltve odavetette: „Az Ön elnöke akarta ezt a háborút. Nos, most megkapta!” Majd dohogva elhagyta a termet.55 Igencsak valószínűtlen, hogy Roosevelt rá tudta volna beszélni a kongresszust a Németország elleni háborúra, ha ez nem Hitler kezdeményezésére történik; még kevésbé arra, hogy a nácik legyőzését tekintsék elsődlegesnek. 1941. június 22-én Hitler hatalmas hazárdjátékba kezdett, amely nem jött be, s ettől kezdve a legjobb háborús kimenetel, amiben reménykedhetett, egy patthelyzet volt. 1941. december 11-én azonban olyan döntést hozott, amely bizonyossá tette a vereségét. Az egyetlen rövid távú előny, amelyet döntéséből meríthetett, az volt, hogy még mielőtt Amerika felkészülhetett volna rá, tengeralattjáró-támadást indíthatott az Atlanti-óceánon. Ribbentropnak mondta: „A fő ok [a háborúra] az, hogy az USA már lövi a hajóinkat.”56 Hitlernek azonban nem sikerült létrehoznia azt a 100 óceánjáró tengeralattjáróból álló flottát, amelyet a tengernagyok kértek 1939-ben, s ez lehetetlenné tette a megelőző csapást; 1941 decemberében csak hatvan ilyen tengeralattjáró állt rendelkezésre, s mire a többi 1942 végén elkészült, addigra a szövetségesek ellenintézkedései már lehetetlenné tették a német győzelmet az Atlanti-óceánon. Az Amerika elleni háború a rövid és még inkább a hosszú távú stratégia szempontjából csakis előnytelen lehetett Németország számára. Hitler gesztusa nem volt egyéb bravúrstiklinél. A Reichstagban ezt nyilatkozta: „Mindig mi ütünk oda először. Mindig a miénk az első csapás.” Mintha csak a németeket, a világot, s talán saját magát is arról akarta volna meggyőzni, hogy mint vezető európai államférfi még mindig megszabhatja a világeseményeket. De ennek éppen az ellenkezője történt, ami az európai hegemónia végét jelentette, s az Európán kívüli szuperhatalmak korszakát vezette be. Japán ugyanilyen rövidlátó módon lépett be a konfliktusba. A háttér azonban ebben az esetben bonyolultabb volt. Felbukkantak benne ésszerű hisztériának nevezhető elemek is. Joseph Grew amerikai követ szavaival: „a kétségbeesés nemzeti pszichológiája a mindent kockáztatni eltökéltségébe csap át.”57 A japánok kelletlenül vették tudomásul csekély háborús állóképességüket, amelyet az 1904-5-ös orosz-japán háború szemléltetett: az nagyszerű japán győzelmekkel kezdődött, de aztán olyan anyagháborúvá alakult át, amelyből Japánt tulajdonképpen a nagyhatalmi beavatkozás mentette ki. Hasonló illúziók forrása volt az 1937-ben kezdődött háború Kínával. 1940-re Japán minden kínai nagyvárost elfoglalt, megkaparintotta a

Kennan, Memoirs 1925-1950, 135. Tolland, id. mű, 244. 57 Uo., 95. 55 56

–(460)–

gazdaság modern szektorát, ellenőrzése alá vonta az ország összes vasúti, szárazföldi és folyami közlekedési útvonal át; a háború mégis patthelyzetet teremtett, Kínát nem lehetett meghódítani, s Japán összes gazdasági dilemmája fennmaradt – sőt voltaképpen, a kínai erőfeszítések nyomán még fokozódott is. Nem Japán kebelezte be Kínát, mint a forrófejű katonák jósolták, hanem a hatalmas, dagonyában hentergő Kína kebelezte be Japánt. A szinte védtelen francia, brit és holland kelet-ázsiai birodalmak, India és az amerikai Fülöp-szigetek hasonló kísértéseket és veszélyeket jelentettek. A problémát még a kissé korlátolt Hirohito császár is felfogta. Amikor 1941. szeptember 5-én a két vezérkari főnök, Sugiyama tábornagy és Nagano tengernagy azzal álltak elő, hogy a „déli stratégia” kilencven napos, fényes hódításokkal tarkított hadjárat során megvalósítható, a császár azt válaszolta, hogy Sugiyama annak idején az immár három éve tartó és befejezetlen kínai háborúról is ezt mondta. Mire Sugiyama: „Kína egész kontinens. A »Dél« viszont főleg szigetekből áll.” Erre a császár: „Ha Kína belsejét hatalmasnak mondjuk, nem még nagyobb-e a Csendes-óceán? Hogyan lehet biztos benne, hogy a háború három hónap alatt befejeződik?”58 A kérdésre nem érkezett válasz. Mint Nagano tengernagy mondta: „Ha azt mondják, harcoljak, s ne törődjek a következményekkel, hat hónapig vagy egy évig meglehetősen vadul fogok viselkedni. De semmi bizalmam nincs a második vagy a harmadik évben.”59 A legtehetségesebb tengerészparancsnok, Yamamoto tengernagy szerint Japán a kezdeti látványos győzelmek ellenére sem nyerhet háborút Nagy-Britannia és Amerika ellen. Iwakuro ezredes, logisztikai szakértő az egyik szokásos „összekötő értekezleten”, ahol a hadsereg és a kormány vezetői találkoztak, azt mondta, hogy az amerikai és a japán termelés között a következő különbségek állnak fenn: acélból húsz az egyhez, olajból száz az egyhez, szénből tíz az egyhez, repülőgépekből öt az egyhez, hajókból kettő az egyhez, munkaerőből öt az egyhez, összességében tíz az egyhez. Ilyen nézeteket képviselni azonban, akár még a kiváltságosok között titokban maradó összekötő értekezleten is azzal a kockázattal járt, hogy az illetőt meggyilkolják vagy leváltják. Ellentétes volt a japán közéletben uralkodó szerepet játszó relativisztikus „becsület”-kódex szel. Miután Yamamoto kifejtette a véleményét, tengeri parancsnokságot kellett rábízni, hogy kikerüljön a gyilkosok hatóköréből. Az ezredest kijelentése után rögtön Kambodzsába küldték. Grew követ 1940. október 22-én jelentette, hogy a császárnak nyíltan megmondták: meggyilkolják, ha szembeszegül a háborús politikával.60 Nobutaka Ike, Japans Decision for War: records of the 1941 policy conferences (Stanford, 1967), 133 skk.; Mosley, id. mű, 215. 59 Mosley, id. mű, 207. és lábjegyzet. 60 Tolland, id. mű, 94., 148.; Mosley, id. mű, 200., lábjegyzet. –(461)– 58

Az eredmény az lett, hogy a meggondolatlan, tulajdonképpen az érzelmileg ingatag emberek kerültek hatalomra – például Matsuoka. Korábban a mandzsúriai vasutak irányítója volt, annak a hadi-üzleti hálózatnak a fontos tagja, amely kirobbantotta a kínai háborút, és hasznot húzott abból. Benne testesült meg valójában az, amit később, nagyrészt mitikusan „katonai-ipari komplexumnak” neveztek. Ő kölcsönzött egyfajta politikai és gazdasági indoklást a „déli stratégiának”, amikor kitalálta a „nagy kelet-ázsiai közös jóléti szférát”.61 Benne sűrűsödött a japán szkizofrénia: új és régi, kelet és nyugat taszító összeférhetetlensége, a katolicizmus és a sintóizmus, a kifinomult üzleti technikák és a nyers barbárság elegye. Nagyon fájlalta, amikor az oroszokkal kötött egyezmény aláírása után Sztálin (jellemző módon) körbe keringőzte vele a szobát, mondván: „Itt mindannyian ázsiaiak vagyunk – mindannyian ázsiaiak!” Hitler gyanakodva jegyezte meg Mussolininak, hogy bár Matsuoka keresztény, mégis „pogány isteneknek áldoz”, és „egy amerikai biblikus hittérítő képmutatását egy ázsiai japán fortélyosságával” vegyíti. Roosevelt, aki a „Magic-művelet”-nek hála, amely feltörte a japán titkos kódokat, elolvasta Matsuoka néhány üzenetét, azt gondolta róluk, hogy „egy mélységesen zavarodott elme termékei”. Ebben a nézetében Matsuoka munkatársai is osztoztak. Az egyik összekötő értekezlet után a tengerészetügyi miniszter megkérdezte: „A külügyminiszter elmebeteg, ugye?”62 A hősi anarchia Japánban uralkodó légkörében azonban az őrültséget szinte észre sem vették. A kínai hadjárat megindítása után Japán erkölcsileg elszigetelődött a világ többi részétől. Franciaország Hitler által történő szétzúzása a kísértés irányába billentette el az egyensúlyt. Mint Sir Robert Craigie brit követ mondta: „Hogyan… várhatná el Japán Hitlertől, hogy megossza vele a zsákmányt, ha maga nem vesz részt aktívan a zsákmányolásban?”63 Ez volt a háttere a háromhatalmi egyezménynek, amelyet 1940 szeptemberében Németország és Olaszország írt alá Matsuokával. A mód, ahogy a japán politika formálódott, minden értelmes vitát meggátolt. A demokráciát már 1938-ban megszüntették. A pártokat 1940-ben feloszlatták, s a Császári Uralmi Segély Egyesület lépett a helyükbe.64 Fontos kérdésekben már nem a kormány döntött. A döntések az összekötő értekezleteken születtek, amelyeken a császár, a miniszterelnök, a külügyminiszter, a két haderőnem minisztere (néha a vezérkari főnökök is) Barbara Teters, „Matsuoka Yusuke: the diplomacy of bluff and gesture”, in R. B. Burns és E. M. Bennett (szerk.), Diplomats in Crisis: United States, Chinese, Japanese Relations 1919-1941 (Oxford, 1974). 62 Tolland, id. mű, 75., lábjegyzet, 77. 63 Robert Craigie, Behind the Japanese Mask (London, 1945). 64 Nish, id. mű, 235. –(462)– 61

és két udvari miniszter vett részt. A haderőnemek azonban nem bíztak a politikusokban – haderőnemi attasék révén mindegyik saját diplomáciai hálózatot működtetett –, s egymásban sem. Az 1940 óta hadügyminiszter Tojo eltitkolta terveit az általa megbízhatatlannak és gyávának tartott haditengerészet elől. A tisztségek halmozásával igyekezett érvényesíteni érdekeit és értesüléseket szerezni. 1941 júliusában (amikor az Oroszország elleni náci támadás miatt Matsuokát menesztették) belügyminiszter, külügyminiszter, majd végül október 18-án miniszterelnök lett. De még így sem tudott semmit a haditengerészet Pearl Habor-i tervéről, s csak a megvalósítás előtt nyolc nappal szerzett róla tudomást. Hatékony központi ellenőrzésre tulajdonképpen senki sem volt képes, hacsak nem tanúsított kihívó magatartást, amivel viszont azt kockáztatta, hogy rögtön meggyilkolják. Jellemző, hogy Tojo, a „déli stratégia” hencegő híve – „pengének” nevezték miniszterelnökké válása után sokkal kevésbé agresszívvá vált, s a Pearl Harbor-i tervet (mihelyt tudomást szerzett róla) „teljesen megengedhetetlennek, az elfogadott eljárásokkal szembenállónak… a nemzeti becsületet és presztízst sértőnek” minősítette.65 Ám a háború, s vele együtt a terv ettől még ugyanúgy haladt a megvalósulás útján. Az összekötő értekezletek gátolták az őszinte légkör kialakulását. A császár-isten két tömjénfüstölő között, arany vászon előtt baldachinos emelvényen ült, a puszta halandók meg tőle jobbra-balra két, brokáttal leterített asztalnál.66 A tárgyaláson külön udvari nyelvezetet kellett használni. A Tenno arany pecsétnyomójának leütésével jelezte helyeslését. Rendes körülmények között egy szót sem szólt; ha mégis, a protokollal ellentétes volt rögzíteni a szavait, ezért ezeknek nem maradt nyoma. Egyszer (1941. szeptember 6-án) egy a nagyapja által írt, célzásokat tartalmazó költeményt felolvasva figyelmeztette a jelenlevőket. Kérdéseket nem tehetett fel, véleményének nem adhatott hangot: ezt a Tanács elnöke tette meg helyette, annak alapján, amit szerinte a Tenno mondani akart.67 Az igazi döntéseket, ha egyáltalán voltak ilyenek, gyakran sustorogva folytatott kétszemélyes tárgyalásokon hozták, vagy egyszerűen mindenki úgy cselekedett, ahogy legjobbnak látta. Az 1940. szeptember 19-én tartott értekezleten, amelyen a nácikkal kötött szövetséget hagyták jóvá, a rendszer legrosszabb oldalai tűntek elő. Hirohito később az „igazság pillanatáról” beszélt, s „erkölcsi bűnténynek” nevezte, hogy nem tudta áttörni a protokoll falát és hangot adni ellenvetéseinek. Az ingatag Matsuoka még Pearl Harbor előtt is ezen a Tolland, id. mű, 179 és lábjegyzet. R. J. Butow, Tojo and the Coming of War (Princeton, 1961), 172. 67 Ike, id. mű, 151,36. lábjegyzet; Mosley, id. mű, 216-220. –(463)– 65 66

véleményen volt, s elment a Tennóhoz „bevallani legnagyobb hibáját”, figyelmeztetett a bekövetkező „szerencsétlenségre”, majd könnyekben tört ki.68 Mindenki elviselhetetlennek tartotta ezt a rendszert, s emiatt vad ténykedésbe menekült – mindig a türelmetlen japánokra hivatkozva. A csalódott Tojo lóháton járta végig a tokiói piacokat, s amikor a halászok arról panaszkodtak, hogy nincs üzemanyaguk a hajóikhoz, rájuk kiáltott: „Dolgozzatok keményebben, dolgozzatok keményebben!” Egyik munkatársának mondta: „Néha elég bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy kivételes dolgokat tegyünk meg, például csukott szemmel leugorjunk a Kiyomizu-szentély teraszáról!”69 Vakon kiugrani a szentélyből – tulajdonképpen pontos leírása annak, ahogy Japán elhatározta a belépést a háborúba. A politikai értekezletek jegyzőkönyvei négy dologra világítanak rá: valamennyi japán vezető egyetértett abban, hogy a fennmaradáshoz meg kell szerezni Délkelet-Ázsiát és annak nyersanyagait; Japánt Amerika és Nagy-Britannia a sarokba szorította; általános óhaj mutatkozott a kockázatvállalásra, így a puszta elrettentés már nem volt elég; és ennek megfelelően senki sem volt hajlandó foglalkozni a kudarc esetleges következményeivel. Amikor Németország kiütötte Franciaországot a sakktábláról, a japánok repülőtereket követeltek és kaptak Indokínában: ez váltotta ki az első amerikai gazdasági szankciókat. Ebben a szakaszban egyedül a hadsereg kívánta eltökélten a háborút. 1941-ben elfoglalták Indokínát, s július 28-án Amerika teljes gazdasági blokádot jelentett be, beleértve az olajszállításokat is. Valójában ez döntötte el a dolgot. Ettől fogva Japán olajtartalékai napi 28 ezer tonnával csökkentek, s feltöltésükre az egyetlen esélyt Holland Kelet-India megszerzése jelentette. A haditengerészet hangsúlyozta, hogy vagy tárgyalásos megegyezés lesz, vagy háború. Mint Nagano mondta: „A haditengerészet óránként négyszáz tonna olajat fogyaszt…. Ilyen vagy olyan módon, de gyors döntést akarunk.”70 Sikeres lehetett-e volna egy amerikai „megbékítés”? Vajon akarta-e Amerika? A haderőnemek vezetői, Marshall tábornok és Stark tengernagy kétségtelenül akarták, mert úgy gondolták, először a németek hatalmát kell megtörni, s időre volt szükségük a Fülöp-szigetek és Malájföld megerősítéséhez. A japán oldaltól eltérően, ahol a katonák szorították a politikai vezetést a háború felé, ők megpróbáltak mérséklően hatni a Roosevelt-kormányzatra.71 Maga Roosevelt szenvedélyes Kína-barát volt. A „Kína-lobbi” alapító tagjának is nevezhetnénk, amely 1940-ben már élénk

Mosley, id. mű, 200. Tolland, id. mű, 112. 70 Ike, id. mű, 188. 71 Tolland, id. mű, 133. 68 69

–(464)–

tevékenységet folytatott, s Roosevelt cimborái, Harry Hopkins és Henry Morgenthau is hozzá tartoztak. Roosevelt már régóta hitt annak a titkos (valójában mitikus) száz éves „hódító tervnek” a létezésében, amelyet a japánok 1889-ben dolgoztak ki.72 Szemben azzal a határozatlansággal, amely az európai színtéren jellemezte, Roosevelt mindig agresszíven lépett fel Ázsiában, s már 1937-ben Japán teljes blokádját javasolta Nagy-Britanniának. Tudta, hogy a Japánnal szembeni ellenséges beállítottság mindig népszerű Amerikában. Elkerülhetetlennek tartotta a háborút Japánnal, s a katonai nagyfejűektől eltérően előnyöket is látott a végkifejlet siettetésében. Mindig szovjetbarát lévén, Oroszország hadba lépése után harciassága tovább fokozódott. Közeli munkatársa, belső titkára, Harold Ickes írta neki az Oroszország elleni támadás másnapján: „A Japánnal szembeni olajembargó az egész országban népszerű lépés lenne. A Japánnak való olaj szállítás tilalmából olyan helyzet alakulna ki, amely nemcsak lehetségessé tenné, hanem meg is könnyítené a hatékony háborúba lépést. S ha ily módon közvetve kényszerülnénk a hadba lépni, kikerülnénk a bírálatot, hogy mindezt a kommunista Oroszország szövetségeseként tesszük.”73 A titkos lehallgatások megerősítették Roosevelt háborús politikáját, mert világosan mutatták, hogy az olajembargót követő és a japán támadásig tartó hosszú tárgyalások során Japán a másik tárgyalófél módszeres becsapására törekedett, miközben az agressziót tervezte. A megfejtett üzenetekből azonban nem derül ki a teljes történet. Ha Roosevelt és Cordel Hull rendelkezésére állnak az összekötő értekezletek jegyzőkönyvei, megértették volna a japán politika mögött rejlő zavart és kínzó kételyeket. A november 1-jén tartott összekötő értekezleten, amelyen a hadba lépésre vonatkozó végső döntés született (nyitva hagyva a tárgyalások útját is), a stratégiai vita színvonala nem volt túl magas: Kaya pénzügyminiszter: Ha háború nélkül folytatódik a dolog, s három év múlva az amerikai flotta megtámad bennünket, lesz-e esélye a haditengerészetnek a győzelemre, vagy sem? (A kérdés többször elhangzik.) Nagano, a haditengerészet vezérkari főnöke: Senki sem tudja. Kaya:

Meg fog-e támadni bennünket az amerikai flotta, vagy nem?

Nagano:

Nem tudom.

Kaya:

Nem hiszem, hogy megtámadnak.

72 73

Uo., 47, 68 lábjegyzet. Uo., 82. –(465)–

Nagano:

Most el kell kerülnünk a háborút, de három év múlva hadat kell üzennünk. Vagy háborút indíthatunk most, s felkészülhetünk a három év múlva bekövetkező helyzetre. Azt hiszem, könnyebb volna most háborúba lépni.”74

A haditengerészet és a szárazföldi hadsereg teljesen tisztában volt azzal, mit szándékozik tenni a háború háromtól hat hónaposig tervezett kezdeti szakaszában. Az ez után következő időszakra vonatkozó tervek és a megvalósításukhoz szükséges eszközök egyre homályosabbak. A haditengerészet és a szárazföldi hadsereg egymástól függetlenül számította ki például az acéligényeket, s mindegyiknek csak úgy volt értelme, ha a másikét oly alacsonyra szabják meg, ami lehetetlenné tette volna a hadviselést.75 A kezdeti műveletek befejezése után elméletileg India és Ausztrália felé akartak előretörni. Amerika megtámadására azonban egyáltalán nem gondoltak: nem akarták kiütni a háborúból vagy szétzúzni hadiképességét. Röviden, egyáltalán nem létezett stratégiai koncepció a háború megnyerésére. Ehelyett optimista feltételezések éltek arról, hogy valamely ponton Amerika (és Nagy-Britannia) kompromisszumos békekötésre lesz hajlandó. A japán háborús tervben még taktikai szinten is hatalmas lyuk éktelenkedett. A haditengerészet szinte teljesen elhanyagolta a – védekező és támadó tengeralattjáró-hadviselést. A szárazföldi hadsereg „déli stratégiájának” alapja az volt, hogy erőforrásait szétszórva sok ezer szigetet foglal el a többmillió négyzetkilométeres óceáni területen, s ezek mindegyikét a tenger felől kell utánpótlással ellátni. A tengeralattjárók megvetése azt jelentette, hogy a haditengerészetnek nem volt eszköze az ellátás biztosítására; illetve arra, hogy a szövetségeseket megakadályozzák a saját utánpótlásuk mozgatásában. Ez utóbbi azzal járt, hogy Japán hosszú távon nem tudta megakadályozni Amerikát abban, hogy a háború megnyerésére irányuló stratégiát dolgozzon ki. Amerikát, hatalmas ipari fölénye miatt ezért igazából semmi sem ösztönözte arra, hogy kompromisszumos békét keressen – bármilyen látványosak voltak is a kezdeti japán sikerek. Logikailag tehát semmi értelme nem volt Japán hadba lépésének. Egyszerűen harakirinek minősíthető. Ráadásul a japán támadás körülményei mintha egyenesen az amerikai hajthatatlanság malmára hajtották volna a vizet. 1937 óta Roosevelt és tanácsadói úgy számoltak, hogy a japán támadás súlypontja a brit és holland koronabirtokokra esik majd. Igaz, a Fülöp-szigetek helyzetét is kockázatosnak ítélték. Egy Pearl Harbor elleni támadással azonban sohasem számoltak. Grew követ 1941. január 27-én jelentette: „Sokat beszélnek a 74 75

Ike, id. mű, 201. Uo., 189-192. –(466)–

városban arról, hogy a japcsik, amennyiben szakítanak az Egyesült Államokkal, meglepetésszerű támadást intéznek Pearl Harbor ellen.” A jelentésre senki sem figyelt fel.76 A gondolat azonban 1921 óta kísértett, amikor a Daily Telegraph haditengerészeti tudósítója, Hector Bywater megírta Tengeri hatalom a Csendes-óceánon című cikkét, amelyet utóbb, A nagy csendesóceáni háború címmel 1925-ben regénnyé bővített. A japán haditengerészet lefordíttatta a regényt, s a hadi akadémia tanmenetébe is beillesztette.77 A gondolat mindaddig szunnyadt, amíg Yamamotót annyira le nem nyűgözte az anyahajók hordozta repülőgépek pilótáinak kiképzésében elért haladás, hogy úgy döntött: az ötlet megvalósítható. Időközben a trópusi szigeteken történő szárazföldi partraszállás koncepcióját is kidolgozta egy fanatikus törzskari tiszt, Masanobu Tsuji ezredes, akit annyira áthatott a sintóizmus, hogy dinamittal próbálta felrobbantani az egyik miniszterelnököt, s pusztán erkölcsi felháborodásból valóban felgyújtott egy tisztekkel zsúfolt bordélyházat. A Malájföld, a Fülöp-szigetek, Holland Kelet-India és más célpontok lerohanására irányuló elképzelései azt igényelték, hogy a partraszállás időszakában kiküszöböljék a csendes-óceáni amerikai flottát. Ez viszont egyfajta stratégiai erényt kölcsönzött a Pearl Harbor-i tervnek: az amerikai flottát a kikötőben kell elpusztítani, amíg újjáépítik, Japán egész Délkelet-Ázsiát elfoglalhatja. Maga a Pearl Harbor elleni támadás terve, amelynek része volt, hogy észrevétlenül több ezer kilométerről hatalmas repülőgép-hordozó flottát küldenek a helyszínre, a történelem legvakmerőbb és legbonyolultabb ilyenfajta manővere volt: külön hírszerző hálózatot kellett teremteni, a tengeren történő üzemanyag-feltöltés új eszközeit kifejleszteni, új torpedókat és páncéltörő gránátokat tervezni, és soha nem látott intenzitású és kidolgozottságú képzési programokat bevezetni. Az utolsó haditengerészeti tervező értekezlet, amelyet a Tokió melletti Haditengerészeti Egyetemen 1941. szeptember 2-án tartottak, valóságos csodaszámba megy a tengerészeti évkönyvekben, mert több millió négyzetkilométeres területen történő támadásokról és partraszállásokról volt szó rajta: a Japán által megindítani szándékozott háború teljes támadó szakaszáról. Mindez a találékonyság azonban mit sem ért. A távol-keleti háború december 7-én hajnali 1:15-kor kezdődött a maláj partraszállási terület bombázásával; a Pearl Harbor elleni támadás két órával később következett be. A kikötő elleni támadás teljes taktikai meglepetést okozott. Huszonkilenc kivételével valamennyi repülőgép visszatért hordozójára, s a flotta biztonságosan el tudott távozni. Az eredmények azonban, bár látványosnak tűntek akkoriban – soványak voltak. Vagy tizennyolc csatahajó süllyedt el vagy rongálódott meg súlyosan, többnyire azonban sekély vízben. 76 77

Mosley, id. mű, 205, lábjegyzet. Tolland, id. mű, 150, lábjegyzet. –(467)–

Kiemelték, majd kijavították őket, s csaknem mindegyik időben visszaállt a csatasorba ahhoz, hogy részt vegyen a fő hadműveletekben; a kiképzett emberekben elszenvedett veszteségek viszonylag alacsonyak voltak. Az amerikai repülőgép-hordozók a támadás időpontjában szerencsére a nyílt tengeren voltak, s a japán támadóerő parancsnokának, Nagano tengernagynak kevés üzemanyaga volt ahhoz, hogy felkutassa és elsüllyessze őket, így teljes létszámban megmenekültek. A japán bombázóknak nem sikerült lerombolniuk sem a haditengerészeti olajtartályokat, sem a tengeralattjáró-támaszpontokat, így mind a tengeralattjárók, mind a repülőgép-hordozók – a tengeri háború kulcsfontosságú eszközei – feltölthették üzemanyagtartályaikat, és azonnal működésbe léphettek. Mindez sovány katonai eredmény volt ahhoz a politikai kockázathoz képest, hogy még a hivatalos hadüzenet előtt álnok módon megtámadjanak egy olyan hatalmas és erősen moralizáló nemzetet, mint amilyen az Egyesült Államok. Lehet, a japánok szándéka nem ez volt (erről azóta is vitatkoznak), mert ténykedésükben jellegzetesen keveredett a lélegzetelállító hatékonyság a megmagyarázhatatlan zűrzavarral. Az eredmény azonban ez volt. Mire délután 2:20-kor a két japán kiküldött átadta üzenetét Hull külügyminiszternek, az már mindent tudott a Pearl Harbor elleni támadásról és az ultimátumról, s kihirdette kis történelmi ítéletét (Tennessee államban volt bíró korábban): „Ötvenéves közszolgálati ténykedésem során még nem láttam dokumentumot, amely több vérlázító hazugság és torzítás lett volna, oly mértékben, hogy mostanáig el sem tudtam képzelni, létezhet bolygónkon kormány, amely képes kiejteni a száján ilyeneket.” Majd a távozó diplomatákhoz fordult: „Csirkefogók és behugyozók!”78 Az eddig a nagy távolság, az etnikai sokszínűség és a békeszerető vezetés miatt hatástalanságra ítélt Amerika egyszerre egységessé, dühödtté és egész felháborodott erejével a totális háború iránt elkötelezetté vált. Hitler elhamarkodott nyilatkozata, rá egy hétre, a saját nemzetére irányította ezt a hatalmasra duzzadt dühöt. Az 1941. november 5-i összekötő értekezleten a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke, Sugiyama tábornok azokról a hatalmas támadó hadműveletekről beszélt, amelyeket Japán végrehajtani tervezett: „Ötven nap alatt befejezzük a hadműveleteket a Fülöp-szigeteken, száz nap alatt Malájföldön és ötven nap alatt Holland Kelet-Indiákon a teljes hadművelet a háború megindítása után öt hónapon belül befejeződik hosszú háborúra is képesek leszünk, ha ellenőrzésünk alá kerülnek olyan fontos katonai támaszpontok, mint Hongkong, Manila és Szingapúr s fontos területek a Holland Kelet-Indiákon.”79 Az egész japán háborús terv alapvető

78 79

Uo., 225, 235 skk. Ike, id. mű, 233. –(468)–

gyengesége mellett szól, hogy ezeket a figyelemre méltóan nagyravágyó célkitűzéseket mind elérték, ám ez sem sokat változtatott Japán képességén arra, hogy megnyerje a háborút, vagy akár csak patthelyzetet erőszakoljon ki. Jellemző, hogy az értekezleten India és Ausztrália – a végső célkitűzések – térképét elő sem vették; és semmit sem tettek azért, hogy műszaki szakembereket képezzenek ki a szumátrai olajmezők hatékony kiaknázására. Szingapúr 1942. február 15-én esett el; Holland Kelet-Indiák március 8-án, a Fülöp-szigetek április 9-én, Corregidor május 6-án, s egy héttel korábban a japánok bevették Mandalayt Felső-Burmában. A hatalmas győzelmek anyagvesztesége 100 repülőgép, néhány romboló és csupán 25 ezer tonna, Japán számára értékes hajóűrtartalom volt. A siker azonban sokszor a szerencse számlájára is írandó. A Prince of Wales és a Repulse 1941. december 10-i, légi csapásokkal történő elsüllyesztése, amely mély vizű területen történt, csaknem az egész tapasztalt legénységet a hullámsírba küldve, nagyobb tengeri győzelem volt, mint Pearl Harbor, nem utolsósorban azért, mert demoralizálta a szingapúri és malájföldi helyőrségeket. A nagy vízierőd, amelynek fogyatékosságai a két világháború közötti védelmi takarékoskodás, késlekedés és vágyelvű gondolkodás emlékművét alkották, megmaradhatott volna, ha Percival tábornok, a brit parancsnok és Gordon Bennett tábornok, az ausztrál erők parancsnoka nagyobb harci kedvet mutat. Tomoyuki Yamashita tábornok, aki a japán támadó erőt vezette, a háború után elismerte, hogy a stratégiája „blöffre épült, amely bevált”. Éppoly kevés vize, üzemanyaga és muníciója volt, mint Percivalnak, aki ezzel indokolta a kapitulációt. A japán ágyúknak darabonként alig száz lövedékük maradt. A japánok ezért úgy vélték, hogy amennyiben a helyőrség még egy hétig kitart, a hadjárat kudarcot vall. Churchill egyértelműen utasította Wavell tábornagyot, a területvédő erők parancsnokát, hogy „a szigetet mindaddig védeni kell, amíg az utolsó egységet és minden egyes erődítményt meg nem semmisítenek. Végül Szingapúr városát citadellává kell alakítani, és mindhalálig védeni.” Wavell azonban, aki maga is melankolikus defetista volt, nem kényszerítette ezeket a döntéseket az apatikus Percivalra.80 A fülöp-szigeteki főerők megadása is kishitű, a főparancsnok utasításai ellenében született cselekedet volt. A japán győzelmek szűkössége jelzi, hogy már ebben a korai szakaszban is fizikai erőforrásaik határait súrolták. A náci-japán közös stratégia elképzelése kora nyáron múlt ki. 1942. január 18-án a németek és a japánok katonai egyezményt írtak alá, amely a 70. hosszúsági foknál vonja meg a határvonalat hadműveleti területeik

80

Tolland, id. mű, 273-275. –(469)–

között. Homályos szavak hangzottak el egy indiai találkozásról.81 Hitler erői azonban csak július végén léptek ázsiai területre. Ám ekkorra a japánok, akik megrekedtek India kapuinál, az ellenkező irányba indultak, s június elején az Aleut-szigeteken, az Alaszkába vezető úton csatáztak – ez volt hódításaik legszélső határa. Időközben már két súlyos vereséget is elszenvedtek. Május 7-8-án az új-guineai Port Moresby felé tartó japán inváziós erőre amerikai hordozókról felszálló gépek csaptak le a Koralltengeren, s olyan súlyosan megrongálták, hogy vissza kellett fordulnia – öt hónap szakadatlan diadalai után ez volt az első komolyabb visszavonulás. Június 3-án egy másik, a Midway-szigetekre tartó inváziós erőt leptek meg és győztek le, s az elvesztette négy repülőgép-hordozóját, valamint a japán haditengerészeti légierő színe-virágát. A tény, hogy a flotta kénytelen volt japán vizekre visszatérni, jelezte, hogy Japán tulajdonképpen elvesztette a tengeri és légi ellenőrzést a Csendes-óceán felett.82 A háború első hat hónapja után Yamamoto kötelességének érezte, hogy megnyugtassa törzskarát: „Még mindig nyolc repülőgép-hordozó van az egyesített flottában. Ne veszítsük el a fejünket. A csatában és a sakkban is bolond az, aki kétségbeesésében meggondolatlan lépésre szánja el magát.”83 Ám az egész háború, s Hitler ragaszkodása a belépéshez ilyen kétségbeesett lépés volt. Egy évvel korábban még úgy látszott, Hitler ellenőrzi az európai, Japán a kelet-ázsiai sakktáblát. Mihelyt azonban közösen, mint világméretű ragadozók léptek fel, gyorsan középméretű hatalmakká zsugorodtak, amelyek kétségbeesetten kapálóznak a náluk nagyságrendekkel nagyobb gazdasági és demográfiai hatalmak növekvő erejével szemben. Az egyensúlyhiány valójában már 1941 végére nyilvánvalóvá vált. 1942. január 3-án Hitler Hiroshi Oshima japán követ előtt elismerte, még nem tudja, „hogyan lehetne legyőzni Amerikát.”84 Ebben egy véleményen voltak: a japánok sem tudták. 1945-ben Jodl tábornagy azt állította, hogy Hitler „1942 eleje óta” tudta, „a győzelem már nem érhető el”.85 Amit nem értett meg, és ami 1942-ben vált fájdalmasan nyilvánvalóvá számára, az volt, hogy a hatalmas koalíció, amely vele és két szövetségesével szemben felsorakozott, nem csupán létszámban és anyagi erőben, hanem technológiai téren is döntő fölényben van. A midwayi csata igazi jelentősége abban rejlett, és a győzelem elsődleges oka az volt: a szövetségeseknek sikerült megfejteniük a japánok titkos kódjait. A háború elindításával a németek és a japánok a vízválasztón átemelve olyan, cso-

Martin, Deutschland und Japan, 1. fejezet. Lásd Masatake Okumiya, Midway: the Battle that Doomed Japan (Annapolis, 1955). 83 Tolland, id. mű, 339. 84 Hans-Adolf Jacobsen, 1939-1945: Der Zweite Weltkrieg in Chronik und Dokumenten (Darmstadt, 1961), 290. 85 Hillgruber, id. mű, 96. –(470)– 81 82

dákkal és kimondhatatlan borzalmakkal teli új korszakba taszították a világot, amely felett senkinek sem volt ellenőrzése.

–(471)–

XII. Szuperhatalom és népirtás 1943 április elején az amerikaiak elhatározták, hogy megölik Yamamoto tengernagyot, a japán haditengerészetét szellemi atyját. Úgy érezték, ügyük erkölcsi felsőbbrendűsége felhatalmazza őket erre. Yamamoto történetesen sohasem hitt abban, hogy Isten csodás beavatkozása nélkül Japán győzni képes. Alig valamivel a Pearl Harbor-i támadás előtt ezt mondta vezérkari főnökének: „Az egyetlen fennmaradt kérdés az ég áldása. Ha velünk van az ég áldása, kétség sem férhet a sikerhez.” Azonban a háború valamennyi vezetője gyilkosság célpontjává vált. Ezért nem hagyta el soha sem Sztálin, sem Hitler a főhadiszállását. A legtöbb kockázatot Churchill vállalta. Az 1941 decemberi washingtoni Árkádia-értekezlet után kíséret nélkül egy Boeing hidroplánon tért haza, amelyet majdnem lelőtt először a bresti német légvédelem, majd egy brit Hurrican típusú elfogó vadászgép. „Meggondolatlanságot cselekedtem” – ismerte el. Ugyanebben a hónapban, amikor az amerikaiak Yamamoto megölését tervezték, a német lelőttek egy Lisszabonból érkező brit repülőgépet, azt hívén, hogy Churchill van a fedélzeten: valójában Leslie Howardot, a filmszínészt ölték meg.1 A különbség annyi volt, hogy szövetséges oldalon az erkölcsi fölényhez technikai fölény is járult. A németek semmit sem tudtak Churchill légi útjairól, míg Yamamoto mozgását az amerikai rejtjelkulcs-fejtők előre tanulmányozták. Az amerikaiak 1940-ben fejtették meg a japán diplomáciai rejtjelkulcsot. Kazuki Kamejama, a japán rádiótávírász-osztály vezetője azonban egy ilyen bravúrt „emberileg lehetetlennek” tartott, s a japánok továbbra is alábecsülték a szövetségesek technikai lehetőségeit a rejtjelfejtésben.2 Amikor Yamarnoto 1943. április 13-án megkezdte szemléjét a Salamon-szigeteken levő védelmi berendezések felett, repülési tervét rádión közölték, a távközlési iroda ugyanis azt állította, hogy „a rejtjel csak április 1-jén lépett hatályba, s nem fejthető meg.” Az amerikaiak valójában már másnap hajnalra megfejtették. Yamamoto gépének lelövését személyesen Roosevelt hagyta jóvá. A végrehajtás után a következő jelszó ment a helyszínen levő parancsnoknak, Halsey tengernagynak: „Pop goes the weasel” [lefordíthatatlan – régi angol népi táncot jelöl – a ford.]. Halsey bosszankodott: „Mi van ebben olyan jó? Azt reméltem, láncra verve vezetem végig a gazembert a Pennsylvania sugárúton.”3

George Bruce, Second Front Now: the Road to D-Day (London, 1979); Ian Colvin, Flight 777 (London, 1957) Leslie Howardról. 2 Tolland, id. mű, 75-76 és lábjegyzet. 3 Uo., 441-444.; Burke Davis, Get Yamamoto (New York, 1969). –(472)– 1

Az a tény, hogy Nagy-Britannia és Amerika ügyesen használta fel a fejlett technológiát a globális háború átvilágítására, az egyik fő oka volt annak, hogy a németek és a japánok, minden bátorságuk és erőfeszítésük ellenére 1942-től kezdve nem voltak képesek összehangolni törekvéseiket. Mint bronzkori harcosok egy vaskorszaki hatalommal szemben, egyre inkább egy alig valamivel korábbi korszak túlélőinek szerepébe kényszerültek. A britek már fél évszázada élen jártak a rejtjelfejtésben. A Whitehall régi admiralitás-épületében található „40-es szobában” már 1917ben megfejtették Arthur Zimmermann német külügyminiszternek a mexikói elnökhöz intézett táviratát, amelyben a németek segítségét ígérte, ha Mexikó vissza akarja foglalni Texast. Ez a remek érzékkel nyilvánosságra hozott mesterfogás segített bevonni Amerikát a háborúba.4 A brit hírszerzés, amely a tizenhatodik századra visszanyúló történetet mondhatott magáénak, a két világháború között a védelmi politika nem elhanyagolható oldalát jelentette. Ezen a téren a németek is igen aktívak voltak, jóllehet csak bizonyos határok között. Lehallgatták és megfejtették a Nagy-Britannia és Amerika között folyó óceánközi telefonforgalmat, s néha még Churchill és Roosevelt beszélgetéseit is kihallgatták, bár azok túl ellenőrzöttek voltak ahhoz, hogy sokat ki tudjanak hámozni belőlük. Megfejtettek bizonyos orosz rejtjeleket és az Egyesült Államok kairói katonai attaséjának rejtjelkulcsát is, amit Rommel remekül ki tudott használni. A rejtjelkulcsot azonban 1942-ben megváltoztatták, s utána már megfejthetetlennek bizonyult.5 A németek a brit haditengerészeti rejtjelezés megfejtése terén sem tudták megismételni korábbi sikereiket. 1942 közepétől kezdve a brit-amerikai kommunikáció meglehetősen biztonságos volt. Más volt a helyzet Németországgal. 1926-ban a szárazföldi hadsereg alkalmazni kezdte az elektromos árammal működő Enigma rejtjelező gépet, két évvel később pedig a haditengerészet is követte a példát. Mindkét haderőnem meg volt győződve a rejtjelező rendszer feltörhetetlenségéről. Valójában azonban a lengyel hírszerzés átalakította az Enigmát, s 1939 júliusában egy-egy példányt adott át belőle Nagy-Britanniának és Franciaországnak.6 Ennek alapján indult el a háború legsikeresebb hírszerző művelete, amelyet a buckinghamshire-i Bletchleyből irányítottak. Az „Ultrának” nevezett szerkezet 1974-ig titkosnak számított, egyes jellegzetességeit még az 1980-as években is titokban tartották, mert a szovjet

Barbara Tuchman, The Zimmerman Telegram (New York, 1958). David Kahn, „Codebreaking in World Wars I and II: the Major Successes and Failures, their Causes and their Effects”, Cambridge Historical Journal, 1980 szeptember. 6 Richard Woytak, On the Border of War and Peace: Polish Intelligence and Diplomacy in 1939 and the Origins of the Ultra Secret (Boulder, 1979). –(473)– 4 5

rejtjelek megfejtésében is szerepe volt.7 Az Ultra sok fogását azóta sem hozták nyilvánosságra, s talán soha sem leszünk képesek felmérni, mekkora hatása volt a háború menetére.8 Annyi biztos, hogy már 1940-ben szerepet játszott a Nagy-Britannia feletti légi csata megnyerésében. Ami még fontosabb: a német „Triton”-rejtjelkulcs megfejtése 1943 márciusában eldöntötte az atlanti-óceáni ütközetet, mert a német tengeralattjárók, a kommunikáció biztonságáról meggyőződve, továbbra is gyakran jelentkeztek, s a rejtjelezés megfejtése lehetővé tette, hogy a szövetségesek ellátó hajóikat is megsemmisítsék. Ennek következtében az atlanti-óceáni győzelem 1943-ban gyorsan bekövetkezett, ami fontos tényező volt, mert a tengeralattjárók voltak talán Hitler legveszélyesebb fegyverei.9 Az Ultra-rendszer arra is alkalmas volt, hogy hamis hírszerzési adatokat továbbítsanak a tengelyhatalmaknak; ez azután a szövetségesek háborús erőfeszítéseinek egyik legfontosabb tényezőjévé vált, s például rendkívül sikeresen sikerült meggyőzni ük a németeket, hogy a D-napra tervezett normandiai partraszállás csak elterelő hadművelet.10 A rejtjelfejtés csupán a magva volt az elektronikus technológia mezsgyéjén végzett hatalmas és egyre bonyolultabb műveletnek. A brit posta kutató részlegének sikerült megalkotnia a Kolosszust, az első elektronikus számítógépet, amelynek segítségével a hatékony rejtjelfejtéshez szükséges sebességre tudták felgyorsítani az elemző folyamatot. 1942 elejétől kezdve a brit és az amerikai technológia és hírszerzés házassága korai áttöréshez vezetett a csendes-óceáni háborúban. Az 1942 júniusi győzelem a Midway-szigetnél a hírszerzés győzelme volt. Ezután a szövetségesek szinte mindig ismerték valamennyi nagyobb japán hajó helyzetét. S ami talán még fontosabb volt, látványos sikereket tudtak elérni az ellátó hajók elleni tengeralattjáró-támadások terén. Ennek nyomán a szigetbirodalom, amelyet a japánok a háború első öt hónapjában szereztek meg (legnagyobb

Először F. W. Winterbotham tárta fel emlékezetből írt The Ultra Secret című művében (London, 1974). 8 Ralph Bennett, „Ultra and Some Command Decisions”, Journal of Contemporary History, 16 (1981), 131-151. 9 B. B. Schofield helyettes tengernagy, „The Defeat of the U-boats During World War Two, uo., 119-129.; P. Beesley, Very Special Intelligence (London, 1977), 152-185.; lásd még Jürgen Rohwer és Eberhard Jackel (szerk.), Die Funkaufklarung und ihre Rolle in 2. Weltkrieg (1979), a tengeralattjárók vereségének okairól szóló 1978. november 15-18. között tartott értekezleten elhangzott beszámoló. 10 John Masterman, The Double-Cross System in the War of 1939-1945 (Yale, 1972). –(474)– 7

kiterjedése idején a földfelszín 10%-ára terjedt ki), tarthatatlan hadállássá, a japán haditengerészet és kereskedelmi hajóhad továbbá a szárazföldi hadsereg legjobb egységeinek sírjává változott: egyedül a rejt jelfejtés egyharmadával növelte a hajózó egységeknek okozott veszteségeket.11 Hírszerzéssel azonban, bármennyire tökéletes, még nem lehet háborúkat nyerni. Az Enigma már az 1940-es norvégiai hadjárat idején felfedte a britek előtt a német hadparancsot; a csata mégis elveszett, mert az erőforrások nem a megfelelő mennyiségben és helyen álltak rendelkezésre. Ahol az egyik fél katonailag gyengébb, a hírszerzés ritkán képes helyrebillenteni a mérleget.12 Ahol azonban a nyomasztó hírszerzésbeli fölény mennyiségi többlettel is párosul, a kombináció pusztító hatású. A nácik és a japánok egyaránt hiánygazdaságra rendezkedtek be. A japánoknak nem is volt más választási lehetőségük. Bármily ötletesek voltak, 1943 elejére csak 2%-kal tudták növelni teljes termelésüket az 1940-es szinthez képest (az Egyesült Államok termelése ugyanebben az időszakban 36%-kal növekedett).13 A németeknek sokkal erősebb és kiterjedtebb gazdaságuk volt, ám Hitlert kényszeresen foglalkoztatták a túltermelés költségei és kockázatai s az importot kiváltó termékek előállításának szükségessége. A német kutatás ezért inkább a helyettesítő anyagokra, s nem a tömegtermelés gyorsítására állt rá, ami visszafogta a gazdasági fejlődést. 1941 végén Hitler fő termelésirányítója, Fritz Todt keserűen panaszkodott amiatt, hogy a termelést túl korán helyezték át az oroszról a nyugati színtérre, s hogy nem fogták vissza a polgári célú termelést. Elképzelhető, hogy egy titokzatos légi balesetben, 1942. február 2-án bekövetkezett halála nem volt véletlen.14 Jodl szerint Németországban „a voltaképpeni fegyverkezést a háború megkezdése után kellett beindítani”. 1939. szeptember 1-jén Németországnak, az összes típust egybevetve csak 3.906 katonai és haditengerészeti repülőgépe volt. 1940-ben csak 10.392-t, 1941-ben 12.392-t, 1942-ben pedig 15.497-t gyártottak. A hadigazdaság csak 1943-44-ben érte el maximális teljesítményét (a szövetséges bombázások ellenére): 1943-ban 24.795, 1944-ben 40.953 repülőt gyártottak – de ekkor már túl késő volt.15 Sztálin 1949-ben kijelentette, hogy Németország azért vesztette el a háborút, Edward Van Der Rhoer, Deadly Magic: a personal account of communications intelligence in World War Two in the Pacific (New York, 1978); W. J. Holmes, Double-Edged Secrets: US Naval Intelligence Operations in the Pacific during World War Two (Annapolis, 1979). 12 Harold Deutsch, „The Historical Impact of Revealing the Ultra Secret”, US Army War College: Parameters, VII, 3 (1978). 13 Tolland, id. mű, 444-446. 14 Milward, German Economy at War. 15 Andreas Hillgruber, Hitlers Strategie: Politik und Kriegführung 1940 bis 1941 (Frankfurt, 1965), 38. lábjegyzet; Fest, id. mű, 1179-1180, 11. jegyzet. –(475)– 11

mert „Hitler Clausewitz és Moltke dogmáin nevelkedett tábornokai képtelenek voltak megérteni, hogy a háború sorsa a gyárakban dől el.” A 80 milliós lakosságból – tette hozzá – 13 millió szolgált a fegyveres erőkben, s „a történelem arra tanít bennünket, hogy ekkora erőfeszítést egyetlen állam sem él túl”: a szovjet fegyveres erők létszáma a 194 milliós lakosságból csak 11,5 millió volt.16 Ez a megállapítás a háború marxista felfogását tükrözi, amely nagy mértékben eltúlozza a tábornokok hatalmát a nácik háborús termelése felett. Nem vesz tudomást az igazi okról, amiért a német gazdaság csak 1942 végére volt képes felvenni a legmagasabb fordulatszámot: Hitler makacs ragaszkodását a villámháború katonai-gazdasági doktrínájához. Sok ipari munkás, különösen a nők, voltaképpen csak akkor álltak be hadiüzemekbe, miután a szövetséges bombázások nyomán megszűnt számukra a polgári megélhetés lehetősége. Alaptalan elképzelés, hogy a háborút az „államosított” ipar nyerte meg. A német ipar állami szektora (például a Herman Göring Acélművek) tökéletes kudarcnak bizonyult. A szovjet gazdaság meglehetősen jó teljesítményt nyújtott bizonyos alapvető katonai eszközök tömeges előállításában: 1942 augusztusában, amikor a nácik a legmesszebbre nyomultak előre, a szovjet üzemekből már havi 1.200 tank került ki.17 Ám a csapatszállító járművek és dzsipek, amelyek segítségével a Vörös Hadsereg 1943-44-ben egyre mozgékonyabbá vált, az amerikai ipar termékei voltak, s a nyugati hatalmak együtt adták át azt a fejlett technológiát, amelynek segítségével az oroszok lassan megszerezték a légtér feletti uralmat a keleti fronton: Nagy-Britannia még 1946-ba is küldött repülőgép-hajtóműveket Oroszországnak, s ezekre alapozva építették meg a háború után a rendkívül sikeres MIG-15-öst. Nagy-Britanniában a ludendorffi ihletésű „hadiszocializmus” és a keynesi makrogazdaságtan alkalmazása tette lehetővé, hogy a brit kapitalizmus sokkal hatékonyabban működjön, mint a német gazdaság: 1942-ben a hadi célú termelés 50%-kal magasabb volt, mint Németországban. A szövetséges győzelem igazi motorja azonban az amerikai gazdaság volt. Az előállított tankok száma egyetlen év alatt 24 ezerre, a repülőgépeké 48 ezerre emelkedett. A háború első évének végére Amerika hadi célú termelése elérte a tengelyhatalmak összesített termelését, 1944-re pedig ismét megduplázódott – s ezzel egy időben létrehozott egy olyan szárazföldi hadsereget, amelynek létszáma 1943-ban meghaladta a 7 milliót.18 Ezt a megdöbbentő felgyorsulást az amerikai rendszer lényegi dinamizmusa és rugalmassága tette lehetővé, mindez beágyazódva egy

Idézi Seaton, Stalin as Warlord, 263. Fest, id. mű, 980. 18 Uo., 974. –(476)– 16 17

olyan nemzeti célba, amely ugyanazt a felvillanyozó szerepet játszotta, mint a húszas évek optimizmusa. A háború fellendítette a piacot, arra ösztönözve az amerikai vállalkozói tehetséget, hogy az anyagokban és munkaerőben rendelkezésre álló látszólag korlátlan erőforrásokat a fogyasztás feneketlen tavába vesse. A midway-i csatában aratott győzelem egyik oka az volt, hogy a Yorktown repülőgép-hordozón végzendő, szokásosan három hónapig tartó javítási munkálatokat negyvennyolc óra alatt végezték el, éjjel-nappal 1200 szakmunkást alkalmazva.19 A védelmet összehangoló központ, a Pentagon építése, a 25 kilométer hosszúságú folyosókkal és 50 ezer négyzetméter irodaterülettel hét év helyett tizennégy hónapig tartott.20 A háború ismét a piedesztálra emelte az amerikai kapitalistát mint népmesei hőst. Henry Kaiser, Henry Morrison és John McCone, a Boulder-gátat megteremtő San Francisco-i mérnökök (akiket a New Deal alatt Roosevelt belügyi államtitkára, Harold Ickes a szövetségi szabályzatok megsértése miatt folyamatosan zaklatott), élen jártak a háborús tolongásban. Felépítették a világ legnagyobb cementművét és az első integrált acélkohót. Azt az utasítást kapva, hogy bármi áron építsenek hajókat, a Liberty előállításának időtartamát 196-ról huszonhét napra csökkentették, s 1943-ra 10,3 óránként építettek egy-egy hajót.21 1942-ben egyedül a General Electric egy millióról 300 millió dollárra emelte a hajóturbinák gyártásának értékét.22 Amerika lényegében azzal nyerte meg a háborút, hogy a tőkés módszereket a tűzerő és a gépesített emberi erő korlátlan termelésében hasznosította. A döntő guadalcanali csata elvesztése után a Tenno megkérdezte a haditengerészet vezérkari főnökét: „Hogyan lehetséges, hogy az amerikaiaknak csak néhány napba került felépíteni egy légi bázist, míg a japánoknak több mint egy hónapig?” Nagano csak ezt tudta válaszolni: „Valóban nagyon sajnálom.” Az igazság az, hogy az amerikaiaknak rengeteg bulldózerük és egyéb földmozgató berendezésük volt, míg a japánok csak az izomerőre támaszkodhattak.23 A fejlett technológia és a példátlan termelő kapacitás pusztító elegye legkézzelfoghatóbb és legfontosabb módon a támadó légierők terén nyilvánult meg. Ennek két oka volt. Először a britek24 győzték meg az amerikaiakat, hogy ezzel tudják maximálisan kiaknázni hatalmas gazdasági erőforrásaikat, miközben emberi erőben a veszteségek így a legcsekélyebbek. Másodszor a bombatámadások erősen a két nemzetben meglevő moralista Tolland, id. mű, 327. Susman (szerk.), id. mű. 21 Charles Murphy, „The Earth Movers Organize for War”, Fortune, 1943 augusztus-október. 22 Gilbert Burck, „Ge Does It”, Fortune, 1942. március. 23 Tolland, id. mű, 426. 24 Ike, id. mű, XXVI.; Bruce, id. mű, a Churchill-epizódhoz. –(477)– 19 20

hajlandósághoz szóltak: ahhoz, amit P. S. M. Blackett brit atomtudós „Jupiter-komplexusnak” nevezett a szövetségesek igazságosztó isteneknek képzelték magukat, akik megtorló villámot szórnak gonosz ellenségeikre. Itt is az erkölcsi relativizmus romboló folyamata működik. Churchill nagyon is tudatában volt, milyen erkölcsi hanyatlást hoz magával a háború; a dolog taszította is. 1940. július 2-án azért rendelte el a tömeges bombázások stratégiájának alkalmazását, mert riasztotta a náci megszállás – a végső erkölcsi katasztrófa – kilátása, s úgy látta, a briteknek ebben az időszakban kizárólag a bombázás áll rendelkezésére támadó fegyverként. A természet jogi elmélettel szemben, amely szerint a hadviselés egyetlen törvényes módja a hadviselő kapacitás közvetlen lerombolása, az erkölcs régi haszonelvű elméletét alkalmazta.25 Az erkölcsi relativizmusnak azonban minden formájában benne rejlik a tendencia, hogy erkölcsi összeomlást idézzen elő; valamennyi megszünteti ugyanis a szilárd begyökerezettséget, s az állam hajóját olyan óceánra kormányozza, amelyen egyáltalán nincsenek tájékozódási pontok. 1941 végére, amikor már Amerika és Oroszország egyaránt hadban állt, hosszú távon – mint maga Churchill is felismerte – elkerülhetetlen volt Hitler veresége. A városok elleni támadásoknak immár nem volt hasznossági indoka; erkölcsileg pedig mindig is elfogadhatatlan volt. Addigra azonban már felállt a bombázó erő, s gazdaságot arra ösztönözték, hogy nagy számban állítson elő nagy hatótávolságú Lancastereket. 1942. február 14-én a Bombázó Főparancsnokságnak kiadott irányelvek szerint az elsődleges célkitűzés a német polgári lakosság moráljának megtörése.26 Az új irányelvekkel összhangban végrehajtott első nagyobb légitámadás 1942. március 28-án Lübecket érte; a „város égett, mint a gyújtós” – így a hivatalos jelentés. Az első, ezer bombázóból álló kötelék május 30-án következett, s nyáron az amerikai légierő is csatlakozott a hadjárathoz. A bombázásokhoz Nagy-Britannia teljes katonai élőerejének 7%-át és haditermelésének talán legalább 2,5%-át használta fel.27 Ez a stratégia még katonai szempontból is valószínűleg teljesen elhibázott volt. A bombázásokkal, amelyek összesen 600 ezer német életet követeltek, egészen 1944 második feléig a német haditermelés bővülését nem tudták megakadályozni, csupán az ütemét csökkenteni; ez a bővülés abból adódott, hogy csökkent a polgári fogyasztási javak termelése, amely az 1939-es évet száznak véve, 1943-ra kilencvenegyet, 1944-ben nyolcvanötöt tett ki –

Lásd Geoffrey Best, Humanity in Warfare (London, 1981); és Hans Blix cikkét in British Yearbook of International Law (London, 1978). 26 Charles Webster és Noble Frankland, The Strategic Air Offensive Against Germany, 4 kötet (London, 1961), I., 323. 27 Uo., III., 287.; Taylor, English History 1914-45, 693. –(478)– 25

miközben ugyanez a szám Nagy-Britanniában mindkét évben ötvenegy volt.28 Igaz, 1944 végétől a bombázások már hatékonyan rombolták a német hadiipart. De már ezt megelőzően is a Luftwaffénak éjjel-nappal védenie kellett a német városokat, s emiatt elveszítette a légtér feletti uralmat az orosz fronton. A bombázás mint háborús győzelmi eszköz hatékonysága azonban teljesen annak függvénye volt, hogy ugyanazon a célpontok ellen éjszakáról éjszakára képesek-e egyre hevesebb légitámadásokat indítani. A szövetségesek a messze legjobban védett német város, Hamburg elleni légitámadások során 1943. július 24. és augusztus 3. között közel jutottak a stratégiai „győzelemhez”, az „ablak” fóliát használva, amely a német radarokat zavarta. Július 27-éről 28-ára virradó éjjel a Királyi Légierő 8001000 fokos hőmérsékletet teremtett a város fölött, hatalmas tűzvihar-szeleket keltve. Megsemmisítették az összes közlekedési rendszert, a 414.500-ból 214.350 házat, a 9.592-ből 4.301 üzemet; tizennégy négyzetkilométeres terület égett le teljesen, s ezen az egyetlen éjszakán a négy tűzvihart szenvedett körzetben a halálos áldozatok száma 40 ezer, azaz a teljes lakosság 37,65%-a volt.29 Albert Speer, aki Todt örökébe lépett a hadi termelés legfőbb irányítójaként, azt mondta Hitlernek, hogy amennyiben további hat várost hasonló mértékben elpusztítanak, nem képes fenntartani a hadi célú termelést. A briteknek azonban egyszerűen hiányoztak ahhoz az erőforrásaik, hogy a Bombázó Főparancsnokság gyors egymásutánban ismételje meg az ilyen méretű légitámadásokat. A terrorbombázás legcsúfabb oldala az volt, hogy nagy vonzerőt gyakorolt a geopolitikai alkukat kötő háborús vezetők „Jupiterkomplexusára”. Ez a magyarázata a Németország elleni háború legnagyobb angol-amerikai erkölcsi vétkének, Drezda 1945. február 14-15-i éjszakáján történő elpusztításának. A légitámadás Rooseveltnek és Churchillnek a jaltai értekezleten kinyilvánított kívánságából fakadt, hogy bebizonyítsák Sztálinnak: a szövetségesek mindent megtesznek, hogy segítsék az orosz erőfeszítéseket a keleti fronton, Különösképpen a német harci morálra akartak megrendítő csapást mérni, hogy támogassák a január 12-én kezdődött orosz offenzívát. Drezda nem ipari, hanem közlekedési központ volt. 630 ezres lakossága a menekültekkel – akiknek 80%-a sziléziai paraszt volt – kétszeresére duzzadt. Sztálin el akarta pusztítani őket, hogy könnyebben hajthassa végre Lengyelország nyugatabbra „tolásának” tervét, továbbá úgy vélte, hogy a város csapatösszpontosítások színtere. Sir Robert Saundby, a Bombázó Főparancsnokság helyettes vezetője szerint az oroszok külön kérték, hogy Drezda legyen a „Villámcsapás-hadművelet” célpontja. Nem sokkal ez előtt a parancsnokság lelkésze, L. John Collins kanonok (aki 28 29

Taylor, id. mű, 692., 4. lábjegyzet. David Irving, The Destruction of Dresden (London, 1963), 44-45.; Martin Middlebrook, The Battle of Hamburg (London, 1980). –(479)–

később a nukleáris leszerelési kampányt elindította) meghívta az istenfélő keresztényszocialista Sir Stafford Cripps repülőgép-ipari minisztert, hogy szóljon a főtisztekhez. Beszéde szövegéül az „Isten a pilótatársam” címűt választotta, s elmondta nekik, mennyire lényeges, hogy bizonyosak legyenek abban, katonai célpontokat támadnak: „Még amikor gonosz tetteket hajtotok is végre, Isten akkor is kikandikál a vállatok mögül.” Ez dühös jelenethez vezetett, mert a Bombázó Főparancsnokság úgy vélte, Cripps minisztériuma álerkölcsi okokból szándékosan kevés repülőt ad nekik. Utána buzgón magyarázták, hogy politikusok utasítására cselekedtek. Ezért aztán kétségbe vonták, hogy a parancs valóban Drezdára vonatkozik. A megerősítés egyenesen a jaltai értekezletről érkezett (vagy Churchilltől, vagy Portai légügyi főmarsalltól).30 A támadást két hullámban hajtották végre (ezt követte egy harmadik hullám az Egyesült Államok légiereje részéről); a Bombázó Főparancsnokság a „kettős csapás” taktikáját követte: a másodikat akkor mérték, amikor a mentőerők koncentrálódtak a városban. Több mint 650 ezer gyújtóbombát dobtak le, a tűzvihar 15 négyzetkilométert borított be, teljesen el pusztítva 1,8 hektár területet és megölve 135 ezer férfit, nőt és gyermeket. Húshagyókedd éjszakája lévén sok gyermek még karneváli jelmezben volt. A háborúban első ízben fordult elő, hogy egy célpontot olyan súlyos csapás ért, hogy nem maradt épségben elegendő ember a halottak eltemetéséhez. Katonákkal kellett hatalmas halomba gyűjteni a holttesteket. Az Altmarkt körüli városközpontot lezárták. Hét méter átmérőjű acélmáglyákat állítottak fel, tüzelőanyagul fát és szalmát használtak, mindegyikre ötszáz tetemet raktak, majd az egészet meggyújtották. A halottégető máglyák még a légitámadás után két héttel is égtek. Goebbels szerint „eszelősök művéről” volt szó. Speer szerint a támadás a rémület hullámát indította el az egész országban. Ekkorra azonban a közvéleménynek már nem voltak eszközei arra, hogy nyomást gyakoroljon a hozzáférhetetlen, elszigetelt és üldözési mániában szenvedő Hitlerre, hogy kezdjen tárgyalásokat a megadásról. A másik oldalon pedig sem erőforrások, sem akarat nem volt a támadás megismétlésére, ami magukat a pilótákat is megrendítette. Egyikük mondta: „Sok hadművelet után első ízben éreztem sajnálatot a lenti lakosság iránt.” Egy másik szerint ez volt „az egyetlen eset, amikor sajnáltam a németeket”.31 Németország csak azért áldozott kevesebbet a Jupiter-szindrómának, mert Hitler nem bízott abban, hogy Göring hatékonyan lenne képes használni a stratégiai bombázó hadjárathoz szükséges hatalmas erőforrásokat. Maga az elgondolás azonban, hogy távolból, személytelen módon kell végezni tömegpusztítást, nagyon is tetszett neki. A versailles-i

30 31

Irving, id. mű, 51-52., 99-100. Uo., 154-158, 175, 142-143. –(480)–

szerződés megtiltotta Németországnak, hogy bombázógépeket gyártson, ballisztikus rakétákról azonban nem mondott semmit. Ezért aztán amikor Hitler hatalomra került, már létezett a katonai rakétákkal foglalkozó kutatócsoport; vezetőjét, Walter Dornbergert 1936-ban felhatalmazták, hogy egy olyan rakétát rendeljen meg, amelynek robbanóereje százszorosa az 1918-ban használt Big Bertha nevű ágyúénak, hatótávolsága pedig a kétszerese (1 tonnát szállít 240 kilométeres távolságra).32 Hitlernek bizonyos értelemben igaza volt abban, hogy a jövő stratégiai fegyvere a nagy hasznos terhet hordozó ballisztikus rakéta. Szövetséges oldalról csak kevesen értették meg ezt; közülük Duncan Sandys tory képviselő 1944. november 23-án így figyelmeztetett: „A jövőben a hosszú távú rakéták terén meglevő fölény valószínűleg legalább annyit számít majd, mint a haditengerészeti vagy a légierő területén levő fölény.” Az ortodox felfogású szövetséges vezetők a nagy bombázók rugalmasságát tartották legfontosabbnak, ami lényegében első világháborús felfogást tükröz. Churchill fő tudományos tanácsadója, Lord Cherwell 1944. december 5-én azt állította, hogy a hosszú távú rakéta találati pontossága rendkívül kicsi, s hasznos terhe ezt nem képes kiegyenlíteni. Erre a bírálatra érvényes válasz mindaddig nem érkezett, amíg csak hagyományos robbanószerekben lehetett gondolkodni. Hitlernek az okozott nehézséget, hogy két lehetőség között kellett választania. A pilóta nélküli irányított repülőgép (V-1) nagyon megfelelt rendkívül fejlett takarékosság-érzékének. Ez volt minden idők egyik legköltséghatékonyabb fegyvere. Egyetlen Lancaster típusú bombázó áráért, beleértve a legénység kiképzésének, a bombáknak és az üzemanyagnak a költségeit, Hitler több mint háromszáz V-1-et volt képes kilőni, mindegyikben egy tonna robbanóanyaggal, 320 kilométerre, és jobb esélyekkel arra, hogy célba is talál. Az 1944. június 12. és szeptember 1. közötti időszakban 12.600.190 font kiadás fejében a V-1-támadások a szövetségeseknek 47.645.190 fontjába kerültek, amiben benne foglaltatnak a külön légelhárító eszközök és vadászgépek, valamint a kilövőhelyek ellen induló bombatámadásokhoz felhasznált gépek és személyzet. A Légügyi Minisztérium 1944. november 4-i jelentésében ez áll: „Az eredmények jelentősen az ellenségnek kedveznek, a mi becsült költségeink csaknem négyszer akkorák, mint az övéi.” 7.810 szövetséges élettel (közte 1.950 kiképzett légi hajózó) szemben csak 185 német vesztette életét. Júliusban a V1-esek egyetlen nap alatt 20 ezer házat rongáltak meg, s komoly hatással voltak a londoniak harci szellemére. Hitler azonban túl későn kezdett befektetni ebbe a sokat ígérő fegyverbe, és akkor sem eleget. A náci beszerzési program káoszában a

32

Hugo Young, Brian Silcock és Peter Dunn, Journey to Tranquility: the History of Man’s Assault on the Moon (London, 1969), 29-32. –(481)–

Vezér romantikus beállítottságára kellett támaszkodni ahhoz, hogy valami elsőbbséget élvezzen. Éppen erre voltak jók Dornberger nagy rakétái. A V-2program látszott az egyetlen módnak, amellyel kielégíthető lett volna Hitler leghőbb vágya: New York lerombolásával bosszút állni Roosevelten. Az erőforrások átcsoportosításának a valószínű teljesítményt tekintve semmi értelme nem volt. Egyedül Németországban 200 ezer munkás dolgozott a terven, köztük a legképzettebb műszaki szakemberek jelentős része. A program megfosztotta a németeket a fejlett sugárhajtású gépektől és a földalatti olajfinomítóktól, a szűkösen rendelkezésre álló elektromos felszerelés felhasználása pedig gátolta a repülőgépek, tengeralattjárók és radarok előállítását. A V-2-es hadjáratban ténylegesen felhasznált rakéta, az A4, amelyből csak három ezret lőttek ki, darabonként 12 ezer fontba került (szemben a V-1 125 fontos árával), csak 6 tonna hasznos terhet hordozott, és reménytelenül pontatlan volt. A tervezett interkontinentális rakéta, amely 100 tormát nyomott volna, s második lépcsőfoka 400 kilométerre emelkedett volna a sztratoszférába, s amelyet New York és Washington ellen akartak bevetni, örökre tervezőasztali stádiumban maradt.33 S még ha megépítik és kilövik, hagyományos robbanófeje akkor is jelentéktelenné tette volna. Hitler egyetlen kilátása a technikai fejlesztés révén elérhető patthelyzetre az volt, ha az A10 rakétát nukleáris robbanófejjel tudja párosítani. A háború adta időkeretek között erre túl sok lehetősége nem volt. A szövetségesek azonban állandóan attól tartottak, hogy Hitlernek atombombát sikerül gyártania. Sok tudós vélte úgy, hogy a második világháború atomháborúvá válik. A két világháború közötti időszakban az atomenergiára vonatkozó tudásanyag fejlődésében bizonyos szimmetria figyelhető meg. Einstein speciális relativitáselmélete burkoltan már tartalmazta ennek az óriási energiának ember alkotta szerkezet által történő felrobbantását. Ha a részecskéket a szorosan zárt atommaghoz kapcsoló hatalmas energia felszabadítható – a legnagyobb energiát a legsúlyosabb elemek tartalmazzák –, akkor az atomsúly-táblázatban élen álló uránium 235 az a nyersanyag, amelyet meg kell keresni. Az 1920-as évek leggyorsabban fejlődő tudományága a nagy energiákkal foglalkozó fizika volt. 1932-ben, ahogy Németország Hitler felé fordult, az eredmények kezdtek átgyűrűzni egész Európába és Észak-Amerikába. Ebben az évben a cambridge-i Cavendish-laboratóriumban J. D. Cockroft és E. T. S. Walton egy 500 fontos felszerelés alkalmazásával – amit a Cavendish főnöke, Lord Rutherford égbekiáltóan magas összegnek vélt –, sikeresen hajtották végre az atommag hasítását. Munkatársuk, Sir James Chadwick felfedezte a neutront, amely protonból és elektronból áll, s kötésenergiája 1-2 millió elektronvolt. 1934ben a francia Joliot-Curie házaspár mesterségesen állított elő radioaktív izotópokat, Olaszországban pedig Fermi sikeresen lassította le (azaz 33

David Irving, The Mare’s Nest (London, 1964), 299, 306-314. –(482)–

ellenőrzés alá vonta) a neutronokat, s még az atomtáblázaton levőknél is súlyosabb tömegekkel kezdett uránon túli elemeket létrehozni. Az atomhasadás elméletének fejlődési folyamata Németországban és Amerikában egyaránt a végzetes 1939-es évben érte el tetőpontját, úgyhogy mire Hitler lerohanta Lengyelországot, már nyilvánvaló volt, hogy lehetséges az ember alkotta atomrobbantás. 1939 drámai fejleményei és a háború kitörése a történelem egyik legmegdöbbentőbb és legbaljósabb egybeesését jelentik: egy 1940 januárjában megjelent áttekintő cikk több mint száz jelentős publikációt tudott felsorolni az elmúlt évből. A legfontosabb, amelyben a dán Nils Bohr és amerikai tanítványa, J. A. Wheeler a maghasadás folyamatát magyarázzák meg, alig két nappal a háború kitörése előtt jelent meg.34 Az alkalmazott atomfizikának kezdettől fogva ideológiai és erkölcsi dimenziói is voltak. A bomba koncepciója abban a főleg zsidó menekültekből álló tudományos közösségben született meg, amelyet rémülettel töltött el, hogy esetleg Hitler előbb jut hozzá. Egyikük, Szilárd Leó javasolta az öncenzúrát a tudományos közleményekben. A bombát (többek mellett) olyan emberek teremtették meg, akik az ideológiai megfontolásokat a nemzeti érdek elébe helyezték, ahogyan elárulni is ugyanezek árulták el. Sokakat azok közül, akik a brit bombaterven a háború alatt a legnagyobb titokban dolgoztak, biztonsági okokból kizártak más hadiipari tevékenységekből.35 Az elsődleges indíték a félelem volt. A zsidó Robert Oppenheimer azért teremtette meg az első atombombát, mert félt, hogy különben Hitleré lenne az elsőbbség; a magyar Teller Ede azért konstruálta az első hidrogénbombát, mert megrémült egy esetleges szovjet monopóliumtól.36 Az atombomba igazi atyja ezért Hitler volt, s azok a rémképek, amelyeket ijesztő akarata idézett fel. 1940 márciusában Otto Frisch és Rudolf Peierls a birminghami egyetemen háromoldalas, megdöbbentő emlékiratban mutatták ki, hogyan lehet bombát készíteni a dúsított urániumból. A gondolat gyakorlati továbbfejlesztésére létrehozták a nagyhatalmú „Maud”bizottságot (tréfásan Maud Ray kenti kormányzónő után). Júniusban csatlakozott hozzájuk a francia nukleáris kutatócsoport, amely magával hozta a világ egész nehézvízkészletét, amelyet Norvégiából csentek el: huszonhat kannában 185 kilogrammot, amelyet átmenetileg először a Wormwood Scrubs-börtönben, majd a windsori kastély könyvtárában helyeztek el.37 Einstein kérésére (ő is az „antiszemita bombától” félt)

Nils Bohr és J. A. Wheeler, Physiscs Review, 56 (1939), 426. Margaret Gowing, Britain and Atomic Energy, 1939-1945 (London, 1964), 54. 36 Lásd Freeman Dyson, Disturbing the Universe (New York, 1979). 37 Gowing, id. mű, 45-51. –(483)– 34 35

Roosevelt 1939 októberében felállította az „Urán-bizottságot”. A bizottság 1940 őszén kezdett lázas tevékenységbe, amikor a háborúval össze függő brit tudományos erőfeszítések két vezéralakja, Sir Henry Tizard és Sir John Cockcrof Washingtonba utazott, s magával vitte azt a „fekete dobozt”, amely egyebek mellett a brit atom program valamennyi titkát is tartalmazta. Ebben az időszakban Nagy-Britannia több hónappal előzte meg az összes többi országot, s gyorsabban is haladt előre. 1940 decemberében véglegesítették egy atommaghasító üzem terveit, s a rákövetkező márciusban az atombomba többé már nem tudományos spekulációk tárgya volt, hanem az ipari technológia és a műszaki megvalósítás stádiumába lépett. 1941 júliusában a Maud-bizottság „Az uránium felhasználása bombakészítésre” című jelentése megállapítja, hogy egy ilyen bomba, amely az elképzelések szerint sokkal olcsóbb a hagyományos robbanószereknél, a légierők szempontjából rendkívül gazdaságos, hatásában koncentráltabb és mélyen hat az ellenség harci szellemére, 1943-ra elkészülhet. A ráfordított erőfeszítések még akkor is lényegesek, ha a háború történetesen még a bomba elkészülte előtt befejeződik, mert nincs olyan nemzet, „amely megkockáztatná, hogy ilyen döntő tulajdonságokkal bíró fegyver nélkül kapják el.”38 A bombát tehát már akkor is a Hitler utáni nemzetközi élet állandó tényezőjének tekintették. Feltételezett közeli előállítása azonban a bombázások stratégiájának is természetes alkotórészévé tette. Nem lehet kétséges, hogy amennyiben rendelkezésre állt volna egy tisztán brit bomba, azt a brit közvélemény jóváhagyásával (amely mindvégig támogatta a területbombázási stratégiát) bevetették volna a német városok ellen. A brit tervezők optimizmusa valójában nem volt jogos. A tiszta urán 235 vagy (mint a másik hasítható anyag) plutónium elegendő mennyiségben történő termelésével összefüggő ipari és műszaki problémák csüggesztőnek bizonyultak, miként magának a bombának a terve is. A tervezet sikerét csak az európai elméletnek az amerikai ipari technológiával, és mindenekelőtt az amerikai erőforrásokkal és vállalkozói kalandvággyal történő összeházasítása tette lehetővé. A Maud-jelentés vált az amerikai „Manhattan-terv” alapjává, amelynek költségvetése kétmilliárd dollárra rúgott, s ebből egyedül 1944-ben 1 milliárdot használtak fel. A bombáért Hitlerrel folytatott verseny megnyerése érdekében (gondolták akkor) egy időben három teljesen eltérő módszerrel próbálták előállítani a bomba anyagát: kétfajta urándúsító üzemet (gázdiffúzió és elektromágneses eljárás) és egy sor plutónium-reaktort helyeztek üzembe. Mindegyik a valaha épített legnagyobb gyárakat jelentette. A tervezet irányítója a hadsereg főmérnöke, Leslie Groves volt, aki teljes mértékben osztotta az amerikai kapitalizmus új, negyvenes évekbeli 38

Uo., 76-78. –(484)–

szakaszának gigantomán filozófiáját.39 Világos és elérhető célt látva maga előtt, türelmetlenül reagált minden minőségi vagy mennyiségi nehézségre. Nagy kedvét lelte a tékozlásban. „Annyi tudományos doktorunk van, hogy nem is tudjuk szem előtt tartani őket” – dicsekedett. Az amerikai kincstártól több ezer tonna ezüstöt kért kábelezésre, mire ezt mondták neki: „A Kincstárban nem beszélünk tonnányi ezüstökről. A mi mértékegységünk az uncia.”40 Az ezüstöt mégis megkapta. A nukleáris energia feltalálására irányuló erőfeszítés egy sor új technológiai eljárás megteremtését is magával hozta: az első teljesen automatizált gyárat, az első távirányítással működtetett műhelyt, az első teljesen steril ipari folyamatot – több mint 500 ezer négyzetméternyi szivárgásmentes gépezetet – és egy sor forradalmian új szerszámot.41 A pazarlás hatalmas volt, s utólag nagy része megbocsáthatatlannak látszott. De a háború a pazarlásról szól: a háború maga a pazarlás. Az amerikaiak legalább három évtizednyi tudományosműszaki haladást sűrítettek négy, évbe. Más módon nem lehettek biztosak abban, hogy meglesz a bomba. Más ország vagy más rendszer képtelen lett volna ekkora bizonyosság megteremtésére. Hitler bombája volt; egyszersmind és mindenekelőtt azonban kapitalista bomba. Furcsa, hogy a totalitarizmus, miután felkeltette a félelmet, amely lehetővé tette a bombát, csak erőtlen próbálkozásokat tett arra, hogy igazolja a törvényes hatalmak jogos rémületét. Igor Kurcsatov leningrádi fizikus az 1930-as évek végén, a Nyugaton megjelent adatáradatra reagálva pénzt kért arra, hogy reaktort építsen. Amikor egyik tanítványa felfigyelt arra, hogy az adatok áramlása megállt, Kurcsatov riasztotta politikai feletteseit (1942 májusában), s végül Moszkvában létrehozták az Urán Intézetet. A szovjet program alig néhány hónappal követte a Manhattan-tervet, de az erőforrások elosztásában nem volt elsőbbsége, amiben a bomba létrehozhatósága iránti kétely tükröződött.42 Nyikita Hruscsov szerint Sztálin csak egy nappal a hirosimai robbantás után bízta meg titkosrendőrsége főnökét, Beriját azzal, hogy a robbantási terv minden más államüggyel szemben abszolút elsődlegességet élvezzen.43 A japánoknak is Richard Hewlett és Oscar Anderson, The New World 1939-1946 (Washington, 1972). 40 Stephane Groueff, Manhattan Project (Boston, 1967), 62.; Leslie Groves, Now It Can Be Told: the Story of the Manhattan Project (New York, 1962), 107. 41 Peter Hingle és James Spigelman, The Nuclear Barons (London, 1982), 26 skk. 42 David Holloway, „Entering the Nuclear Arms Race: the Soviet Decision to Build the Atomic Bomb 1939-45”, Working Paper N. 9, Woodrow Wilson Center (Washington, 1979). 43 Strobe Talbot (szerk.), Khrushchev Remembers: the Last Testament (London, 1974), 60. –(485)– 39

volt atombomba-tervük, vezető fizikusuk, Yoshio Nishina irányításával, s öt ciklotront építettek. Az erőforrásaik azonban nekik is szűkösek voltak, s 1943-ban arra a következtetésre jutottak, hogy belátható időn belül az amerikaiak sem képesek a bomba előállítására.44 A tudósok menekülése ellenére Németországban elegendő atomtudós maradt ahhoz, hogy bombát tervezzenek. Hitler szemében azonban az atomfizika Einsteinnel és a „zsidó fizikával” volt azonos. Talán szándékosan nem szították fel Hitler lelkesedését, pedig pontosan a nukleáris robbanófejre lett volna szüksége ahhoz, hogy rakétaprogramja hatékonnyá váljon. Hatalmas rombolóerejével Hitler mintafegyvere lehetett volna: a megtestesült romboló állam. Még a háború előtt Hermann Rauschningnak borúsan körvonalazta a nácik kudarcának árát: „Még ha elpusztulunk is, a fél világot magunkkal rántjuk a pusztulásba.”45 Az atombomba ezt a meggondolatlan dicsekvést a valósághoz közelíthette volna. A bomba azonban sohasem kerítette annyira birtokába Hitler lelkét, mint a rakéta. Ennek a romantikus nihilistának a képzelethiánya alaptalanná tette a bombát megteremtő száműzött tudósok félelmét. További, bár előrelátható iróniája a történelemnek, hogy azzal párhuzamosan, ahogy csökkent a bomba erkölcsi és katonai szükségessége, erősödött a fegyver megszerzéséért folyó verseny. 1943-44-ben csökkent az ellenség ereje, s világossá vált, hogy a teljes győzelem csak idő kérdése; ezért már nem Hitlert kellett megelőzni, hanem azért kellett siettetni a bomba elkészülését, hogy még a háború folyamán legyen esély a felhasználására. 1941 december végére nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler és japán szövetségesei képtelenek megnyerni a háborút. 1942 nyarának végére, a midwayi japán katasztrófa és Hitler Volga-Kaukázus-offenzívájának kimerülése után az is nyilvánvaló lett, hogy a tengelyhatalmak patthelyzetet sem tudnak teremteni. A fordulat hónapja 1942 novembere volt. November 2-án a britek megindították a döntő el-alameini ütközetet, hogy megtisztítsák ÉszakAfrikát és a földközi-tenger vidékét, s ezt hat nappal később követte az angol-amerikai partraszállás Marokkóban és Algériában. Másnap kudarcot vallott a japánok utolsó nagyobb erőfeszítése is, hogy megnyerjék a Salomon-szigetekhez tartozó guadalcanal-szigeti csatát, amelyről a szárazföldi hadsereg parancsnoka azt mondta, hogy „ebben a csatában dől el a japán birodalom felemelkedése és bukása.” E katasztrófa után kilenc nappal indították el az oroszok ellentámadásukat Sztálingrádnál. Roosevelt ezt mondta a Herald Tribune-nek: „Úgy néz ki, végre fordulóponthoz értünk ebben a háborúban.”

Deborah Shapley, „Nuclear Weapons History: Japan’s Wartime Bombprojects Revealed”, Science, 1978. január 13. 45 Rauschning, id. mű. –(486)– 44

Olaszország fogadta el először a szövetséges hatalmi logikát. Mussolini már 1940 decemberében azt mondta vejének, Cianónak, hogy 1914 olaszai magasabbrendűek a fasiszta államban élőknél. Mint mondta, ez rossz fényt vet a rendszerére.46 Mire a szövetségesek 1943. július 13-án partra szálltak Szicíliában, leküzdhetetlen pesszimizmus lett úrrá rajta. Semmit sem tett bírálói ellen, akik tizenöt nappal később összehívták a Fasiszta Nagytanácsot, s végighallgatta a tízórás vitát; apatikusan várta letartóztatását, egy nőnek ilyen ajánlást írt a tőle kért fényképre: „Mussolini defunto”.47 Miközben Olaszország sietett megállapodni a szövetségesekkel, Hitler megszállt területté változtatta az országot, kimentette a bukott diktátort, s megengedte, hogy bábrendszert állítson fel. Élete alkonyán Mussolini megtért a lenini típusú totalitárius szocializmushoz, amely mindig is politikai filozófiájának legmélyebb alapját alkotta: a „plutokrácia” szétzúzását és a szindikalizmus felsőbbrendűségét prédikálta. 1945 március végére, jóllehet nagyrészt papíron, szocialista forradalmat hajtott végre: államosította például az összes, száznál több munkást alkalmazó gyárat. Közvetlenül az előtt, hogy elfogták és szeretőjével együtt fejjel lefelé felakasztották, visszatért 1914-15-ös németgyűlöletéhez: „Mindenért a németek felelősek” – ezek voltak talán utolsó szavai.48 Lényegében Hitler döntése volt, hogy a most már elkerülhetetlen befejezésig végig kell harcolni a háborút. Sztálin, legalábbis egy ideig, kész lett volna visszatérni a náci-szovjet paktumhoz. 1942 decemberében, majd 1943 nyarán tárgyalásokat ajánlott Hitlernek. Ősszel, attól tartva, hogy a hosszú távú angol-amerikai stratégia a nácik és a Szovjetunió közötti kölcsönös kifárasztásra épülő háborút irányzott elő, külügyminiszterhelyettesét és volt berlini követét, Vlagyimir Dekazonovot Stockholmba küldte azzal ajánlattal, hogy térjenek vissza az 1914-es határokhoz, és kössenek gazdasági alkut.49 Nem kétséges, Sztálin abban reménykedett, hogy felélesztheti 1925-ös stratégiáját, kiléphet a háborúból, hogy aztán később visszatérjen. 1942 novemberében, puccsának évfordulóján azonban Hitler kijelentette: „Tőlünk többé nem indul ki békeajánlat”; ehhez az elhatározáshoz tartotta magát a későbbiekben, beteljesítve azt a fenyegető jóslatot, amelyet az 1920-as és ’30-as években számtalanszor említett: Németország csak a világuralmi szerep és a nemzeti összeomlás között választhat. Ez óvta meg a törvényes hatalmakat egy romboló belső vitától. 1942 elején nyilvánvalóvá vált, hogy a hivatalos vélemény Nagy-Britanniában és

Nolte, id. mű, 234. Mussolini, Opera Omnia, XXXI, 223. 48 Uo., XXXII, 1-5, 190. 49 Fest, id. mű, 1031. –(487)– 46 47

az Egyesült Államokban egyaránt megosztott volt a „kemény” és a „lágy” fegyverszüneti formula hívei között. A dilemma feloldásaképpen 1942-ben az amerikai külügyminisztérium, 1942 decemberében pedig a hadügyminisztérium a „feltétel nélküli megadást” javasolta érvényes elvként. Wilson 1918-19-es nehézségeit elkerülendő Roosevelt az 1943. január 24-ei casablancai értekezleten rákényszerítette a gondolatot a vonakodó Churchillre, és egyoldalúan nyilvánosságra hozta azt. Semmi sem bizonyítja jobban* Churchill félelmét, miszerint Hitler a német ellenállás felkorbácsolására használja majd fel a szövetségesek hajthatatlanságát.50 Nem létezett olyan erő Németországban, amely kényszeríthette vagy meggyőzhette volna Hitlert, hogy bármilyen feltételekkel békét kössön. A hivatásos tisztek csoportja, illetve ami abból megmaradt, semmiféle lépést nem tett mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a szövetségesek 1944. június 6-án kezdődött partraszállása sikeresnek bizonyult. Július 15-én Rommel táviratot küldött Hitlernek: „Az egyenlőtlen küzdelem a végéhez közeledik. Haladéktalanul fel kell kérnem Önt, hogy vonja le a helyzetből a szükséges következtetéseket.”51 Amikor Hitler nem válaszolt, a junkerek július 20-án bombamerényletet kíséreltek meg ellene. Ha sikerül megölni Hitlert, katonai diktatúra jött volna létre, de egyáltalán nem világos, vajon Roosevelt az olasz példát követve kész lett volna-e tárgyalni velük (Olaszországra nem vonatkozott a casablancai „feltétel nélküli megadás”-képlet.). Hitler túlélte a merényletet, és levonta a következtetéseket. „Arra rendeltettem, hogy semmi bajom ne történjen, annál is inkább, mert nem ez az első eset, hogy csodával határos módon elkerültem a halált… Még inkább meggyőzödtem arról, hogy rendeltetésem: nagy közös ügyünket a boldog végkifejletig vinni.”52 Az összeesküvők főleg arisztokraták voltak, akiknek hagyományos monopóliumuk volt a törzskari beosztásokra; következésképpen nem voltak csapataik. Parancsokat tudtak ugyan adni, de senki sem engedelmeskedett nekik. A nép sem támogatta őket, kapcsolataik sem voltak ezirányban. Szűk társadalmi bázisukat felismerve Hitler érzelmileg reagált, illetve inkább visszatért baloldali kiindulópontjához. Életének ebben az utolsó szakaszában mindinkább csodálta Sztálint. Ha Sztálin még tíz-tizenöt évig él, Oroszországot „a világ legnagyobb hatalmává” teszi. „Vadállat”, de „nagyszabású” vadállat. Hitler hozzátette: „Gyakran nagyon sajnáltam, hogy tisztikaromban nem végeztem akkora tisztogatást, mint Sztálin.” Most végre eljött a nagy pillanat lenini típusú „népbíróságai” és radikális vérbírája, Ronald Freisler számára: „Freisler A szó az én beszúrásom, a – vélt – jobb érthetőség érdekében. (a dig.) Michael Balfour, „The Origins of the Formula »Unconditional Surrender« in World War Two”, Armed Forces and Society (Chicago University, 1979 tél). 51 Hans Speidel, Invasion 1944 (Tübingen, 1961), 155. 52 Idézi Schmidt id. mű. –(488)– *

50

majd elintéz mindent. Ő a mi Visinszkijünk.”53 Hitler átvette a „közvetlen leszármazottak felelősségének” leninista elvét, bár tagadta annak bolsevik eredetét („elődeink körében gyakorolt igen régi szokás”). A gyanúsítottak kivégzése („Azt akarom, hogy lógjanak, kampókra akasztva, mint leölt marhák”), bár Sztálin 1936-38 közötti öldökléséhez képest kisebb méretekben, egészen a rendszer legvégéig tartott.54 Időközben a vezető nácik közül a leginkább szocialista gondolkodású Goebbels vált Hitler legközelebbi tanácsadójává; Hitler engedélyezte, hogy radikálisan fokozza a háborús erőfeszítéseket: totális mozgósítást rendelt el, a nők besorozását, a színházak bezárását és más intézkedéseket, amelyek bevezetése hosszú ideig ellenállásba ütközött. A Wehrmachtnak még mindig 9 millió tagja volt. Bár egyes vezető nácik a bolsevikellenesség jegyében próbáltak alkut kötni az angolszászokkal, Hitler ragaszkodott Nagy Frigyes példájához, aki a reménytelen bekerítést is túlélte. Goebbels-szel együtt olvasták Carlyle bizarr, több kötetes életrajzát a Királyról, újabb megrendítő csapást mérve a régi skót monda amúgy is ingatag hírnevére.55 Hitler távolról sem közös frontot akart nyitni Oroszországgal szemben, inkább további hadosztályokat dobott át a nyugati hadszíntérre, hogy 1944 decemberében elindítsa utolsó offenzíváját az Ardennekben, ami lehetővé tette az 1945 januári nagy orosz előretörést, melynek nyomán a szovjet hatalom Európa szívéig nyomult előre. Hitler élete végéig szocialista maradt, bár annak elég különleges. Sztálinhoz hasonlóan ő is borzasztóan kényelmetlen körülmények között élt. Cianót elborzasztotta rastenburgi főhadiszállása, s trogloditáknak nevezte annak lakóit: „Konyhaszag, egyenruhák, nehéz csizmák”.56 Koncentrációs tábor és kolostor egyvelege volt – Escorial, annak fejedelmi pompája nélkül. Elszigeteltségében és távolságával, eltökéltségével, mindenekelőtt térképmániájával – órákat töltött olyan térképek tanulmányozásával, amelyeket a háború menete már idejétmúlttá tett, parancsot adott egy kis híd vagy bunker bevételére, gyakran képzeletbeli katonákkal – egyre jobban hasonlított II. Fülöpre. Legközvetlenebb társai farkaskutyája, Blondi és annak kölyke, Wolf voltak. Morelli* professzor, egy kedves berlini orvos szulfanilamid és mirigyinjekciókat adott neki; glukózt, hormonokat és depresszió elleni tablettákat szedett. Egyik orvosa, Karl Brandt szerint

Hitler’s Table-Talk, 657, 661, 666, 684.; Fest, id. mű, 1057, 1063. Fest, id. mű, 1057-1059. 55 Lásd Hugh Trevor-Roper, „Thomas Carlyle’s Historical Philosophy”, The Times Literary Supplement, 1981. június 26., 731-734. 56 Idézi Hugh Trevor-Roper, The Last Days of Hitler (London, 1947), 51. * Helyesen: Morell. (a dig.) –(489)– 53 54

„évente négy-öt évet öregedett”. Haja megőszült. Munkaképessége azonban mindvégig impozáns maradt. Hitler 1945 januárjában szállt le a berlini kancellária alatti bunkerba. Goebbelst vitte magával, mindkettőjüket szocialista hév fűtötte. „Elpusztított városaink romjai alatt – ujjongott Goebbels – végre eltemetjük a burzsoá tizenkilencedik század úgynevezett teljesítményeit.”57 Eközben szakadatlanul krémtortákat falt – Hitler „tortafaló emberi ronccsá” vált – mondta a szűkebb köréhez tartozók egyike –, s radikális panaszait hangoztatta: hogy nem irtotta ki a német nemességet, hogy „túl könnyen” került hatalomra, nem indított klasszikus forradalmat „szétzúzni az eliteket és osztályokat”, hogy Spanyolországban Francót támogatta a kommunisták helyett, hogy nem tudott a gyarmati népek, „különösen az arabok” felszabadító mozgalmának élére állni, hogy nem szabadította meg a munkásosztályt a „begyepesedett burzsoáziától”. Mindenekelőtt engedékenységét sajnálta, azt, hogy hiányzik belőle az a csodálatraméltó könyörtelenség, amelynek Sztálin oly következetesen adta tanúbizonyságát, s amely miatt Sztálint „feltétel nélkül tisztelik”. Egyik utolsóként feljegyzett, 1945. április 27-ről eredő megjegyzése (három nappal az előtt, hogy megölte magát – vitatott, vajon méreggel vagy golyóval) ez volt: „Utólag az ember már nagyon bánja, hogy annyira kedves volt.”58 Mielőtt Hitler, jóakaratán sajnálkozva meghalt, nagyrészt bevégezte a történelem legnagyobb bűntettét, az európai zsidóság kiirtását. A „zsidókérdés” egész történelemszemléletének, politikai filozófiájának és akcióprogramjának középpontjában állt. A háború elsődleges célja azon kívül, hogy teret és nyersanyagot biztosít a német uralkodó fajnak, a zsidó „bacilus”-nak és szülőhazájának, a bolsevik Oroszországnak az elpusztítása volt. Az 1933-39 közötti békeévek Hitler számára a zsidópolitikában is, mint bármi másban, a felkészülés évei voltak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Hitler céljai csakis háborúval és háború leple alatt voltak elérhetőek. Leninhez és Sztálinhoz hasonlóan Hitler is hitt a végső társadalomátalakításban. Valamennyien teljesen elfogadhatónak tartották a gondolatot, hogy mindazon nagy embercsoportokat el kell pusztítani, amelyek veszélyeztetik történelmi küldetésük végrehajtását. Egyedül a nyilvánosságtól és az ellenállástól tartott, amelyek megakadályozhatják abban, hogy a szükségesnek tartott feladatot elvégezze. A háború ezért kényelmes helyzetet teremtett: Németország hallgatásba és sötétségbe merült. 1939. szeptember 1-jén feljegyzést írt kancelláriája vezetőjének, Philip Bouhlernek, amelyben elrendelte a krónikus elmebetegek és a gyógyíthatatlan betegek kiirtását. A munkát SS-orvosok 57 58

Albert Zollar, Hitler privat (Düsseldorf, 1949), 150. Fest, id. mű, 1069 skk., 1077, 1104-1012. –(490)–

végezték el, akik így szereztek tapasztalatokat nagy létszámú csoportok kiválogatásában és elgázosításában. Ezt a programot, amelynek keretei között mintegy 70 ezer németet öltek meg, nem lehetett teljesen titokban tartani. Két magas tisztséget viselő egyházi férfiú, a württembergi Wurm püspök és a münsteri Galen püspök tiltakoztak – ez volt az egyetlen eset, amikor a német hierarchia sikeresen emelte fel szavát a náci bűntettek ellen – , és 1941 augusztus végén Hitler telefonon leállította a programot.59 Az „eutanázia-központokat” azonban nem zárták be. A továbbiakban a koncentrációs táborokban megőrült emberek megölésére használták őket. Visszatekintve ez a program a későbbi nagy népirtás előgyakorlatának látszik. Hitler szemében a háború igazából 1941. június 22-én kezdődött. Ekkor nemcsak a nagy keleti tisztogatást tudta elkezdeni a német terjeszkedés számára, hanem a nagyszabású népirtás programját is. Zavaros mind az események sorrendje, mind a követendő politika célja, mindegyikben Hitler folytonosan változó kaotikus tudatállapota és a náci közigazgatás anarchiája tükröződik. Hitler már 1939. október 7-i titkos rendeletében új pozícióba emelte Himmlert: a Német Nemzet Megszilárdításának birodalmi biztosa lett, s utasítást kapott arra, hogy „fajilag megtisztítsa” a keleti területeket, s készítse elő az áttelepítési programot. Időközben már rengeteg lengyel zsidót öltek meg. Pontosan nem tudható, mikorra időzítette Hitler a „végső megoldás” kezdetét, vagy hogy pontosan hogyan határozta meg annak méreteit: parancsai csakis szóbeliek voltak. Himmler 1941 márciusában hívta össze az első értekezletet a népirtás kivitelezéséről, s bejelentette, hogy az Oroszország elleni küszöbön álló hadjárat egyik célja „harmincmillió fővel megtizedelni a szláv lakosságot”.60 A hónap végén maga Hitler tájékoztatta főtisztjeit azokról a megsemmisítő egységekről, amelyek a német hadsereg nyomában fognak járni. Két nappal később, április 2-án Alfred Rosenberg a Hitlerrel folytatott kétórás beszélgetés után ezt jegyezte fel naplójába: „Amit most nem akarok leírni, de sohasem felejtek el.”61 Az SS megsemmisítő egységei a támadás megkezdése után azonnal munkához láttak, s 1941 végére mintegy 500 ezer orosz zsidót (valamint más oroszokat) öltek meg, főleg golyó által. A népirtás programjának kulcsdokumentuma azonban Göring 1941. július 31-én (Hitler felhatalmazásával) kibocsátott parancsa Himmler helyettesének és az SD főnökének, Reinhard Heydrichnek, akit Hitler „vasszívű férfinak” nevezett. Ez a „zsidókérdés megoldásáról” szólva teljes megoldásról (Gesamtlösung) és végleges megoldásról (Endlösung) beszél. Göring a „végleges” szót, A. Mitscherlich és F. Mielke, The Death Doctors (London, 1962), 236 skk.; Manwell és Fraenkel, Himmler, 87 skk.; Holborn, id. mű, 811. 60 Manwell és Fraenkel, Himmler, 117. 61 Fest, id. mű, 1011. –(491)– 59

Hitler szóbeli parancsát megismételve, szóban határozta meg Heydrichnek: Adolf Eichmann, akit Heydrich helyettesének nevezett ki, 1961-es perében azt mondta, hogy a végleges megoldás „a zsidó faj tervezett megsemmisítését jelenti a keleti területeken”. A programot 1942 áprilisában akarták indítani, hogy időt adjanak az előkészületekre.62 A vezetői értekezlet, amely a részleteket tisztázta, Eichmann szervezésében és Heydrich elnöklete mellett 1942. január 20-án zajlott a Wannsee mellett. Addigra már számos tapasztalat gyűlt össze a tömeggyilkossági módszerekről. 1941 júniusától kezdve Himmler parancsára az auschwitzi „A” tábor parancsnoka, Rudolf Hoess folytatott kísérleteket. Az agyonlövés túl lassú és piszkos munka volt. A szénmonoxidot is túl lassúnak találták. Aztán 1941 augusztusában, kísérleti nyúlként 500 szovjet hadifoglyot használva, Hoess a Ciklon-B-t használta. Ezt a Degesch rovarirtószer-gyártó cég állította elő, amely az I. G. Farben leányvállalataként tetűirtó anyagot gyártott. A Ciklon-B felfedezése – mondta Hoess – „megnyugtatott.”63 Az SS rögtön hatalmas mennyiséget rendelt a gázból, azzal az utasítással, hogy hagyják ki az „indikátor”összetevőt, amely a veszélyre figyelmeztetette az emberi lényeket. Az I. G. Farbennak a Degeschtől eredő osztaléka 1942-44 között megkétszereződött, és legalább egy igazgató tudta, mire használják a gázt: a Degesch egyedül amiatt tiltakozott, hogy az „indikátor” kihagyása veszélyeztetheti a szabadalmi jogukat.64 A végleges megoldás 1942 tavaszától vált ténnyé, Az első tömeges elgázosítás Belzecnél kezdődött 1942. március 17-én. Ebben a táborban napi 15 ezer embert lehetett megölni. Rá egy hónapra következett Sobibor (napi 20 ezer ember), Treblinka és Majdanek (25 ezer) és Auschwitz, amelyet Hoess „minden idők legnagyobb embermegsemmisítő intézményének” nevezett. A népirtásnak óriási irodalma van.65 A számok szinte hihetetlenek. 1941 decemberére Hitler közel 8.700.000 zsidót tartott uralma alatt. Közülük 1945 elejére legalább 5.800.000-et ölt meg: 2.600.000-et Lengyelországból, 750.000-et Romániából, 750.000-et Oroszországból, 402.000-et Magyarországról, 277.000-et Csehszlovákiából, 180.000-et Németországból, 104.000-et Litvániából, 106.000-et Hollandiából, 83.000-et Franciaországból, 70.000-et Lettországból, 65.000-et Görögországból, illetve Ausztriából, 60.000-et Jugoszláviából, 40.000-et Bulgáriából, 28.000-et Belgiumból és 9.000-et Olaszországból. Auschwitzban, ahol 2 millió zsidót öltek meg, a folyamat nagy ipari műveletként zajlott. A német cégek versenypályázaton Manwell és Fraenkel, id. mű, 118-119. Uo., 120-122. 64 Borkin, id. mű, 122-123. 65 Válogatott dokumentumokat lásd Raul Hilberg (szerk.), Documents of Destruction: Germany and Jewry 1933-1945 (New York, 1971), és uo., Destruction of the European Jews (New York, 1961). –(492)– 62 63

vettek részt a „feldolgozó egységre”, amelynek „tizenkét óránként kétezer tetemet kell ellátnia”. Az öt kemencét az erfurti Topt & Co. Szállította. A „tetempincének” nevezett gázkamrákat a Német Fegyvergyártó Rt. tervezte, a kiírás „gumival szigetelt gázbiztos ajtókat és kettős, 8 milliméteres üvegből készült, 100/192-típusú megfigyelő helyet” igényelt.66 Az elgázosító kamrák felett gondozott gyeptalaj volt, betongombákkal, amelyek fedelét felemelve az „egészségügyi szaksegédek” a Ciklon-B ametisztkék kristályait dobták be. Az áldozatok bevonultak a kamrákba, amelyeket fürdőnek állítottak be előttük, s először nem vették észre a fémoszlopok hézagjai között kiáramló gázt: „Aztán megérezték a gázt, s elmenekültek a fenyegető oszlopoktól, végül a hatalmas, kisablakos fémajtóhoz szorultak, ahol egyetlen nyirkos, véres piramissá halmozódtak, még halálukban is egymásba kapaszkodva. Huszonöt perccel később a »szívó« elektromos pumpák eltávolították a gázos levegőt, a nagy fémajtó feltárult, beléptek a zsidó Sonderkommando emberei, gázmaszkban és gumicsizmában, tömlővel a kezükben; első feladatuk ugyanis az volt, hogy eltávolítsák a vért és ürüléket, mielőtt horgokkal és kampókkal szétválasztották az egymásba kapaszkodó holttesteket; ez volt az előjátéka a kísérteties kutatásnak az arany után, a fogak és a haj eltávolításának, ez utóbbit a németek stratégiai nyersanyagnak tekintették. Azután következett a liften vagy vasúti kocsin történő szállítás a kemencékig, a malomig, amely a salakot finom hamuvá darálta, és a teherautók, amelyek a hamvakat a Sola folyóba szórták.”67 Előfordult, hogy takarékossági célokból kisebb mennyiséget használtak fel a drága gázból, s így az egészségesebb áldozatok csupán elkábultak, majd élve égették el őket.68 A „végleges megoldás”, mint a legtöbb náci terv, adminisztratív zűrzavarrá és céltalansággá fajult. Mint a szovjet táborokban, a belső fegyelmezés hivatásos bűnözők, a rettegett kápók kezébe került. Eichmann és Hoess fokozatosan elvesztették a tényleges ellenőrzést. A koncentrációs táborokkal kapcsolatos politikában alapvető ellentét volt a célok között. Hitler azt akarta, hogy bármi áron, de valamennyi zsidót (és sok más csoportot) öljék meg. Elutasította a katonák heves panaszait, hogy a keleti fronton folyó kétségbeesett harcokhoz szükséges utánpótlás eljutását gátolja több millió áldozat utaztatása szerte Európában (gyakran akár száz vagonból álló tehervonatokon, amelyekben több tízezren utaztak). Himmler viszont az „állam az államban” SS-t hatalmas ipari és építő birodalommá Martin Gilbert, Final Journey: the Fate of the Jews in Nazi Europe (London, 1979), 69-70. 67 Idézi Gerald Reitlinger, The Final Solution (London, 1953). 68 Gilbert, id. mű, 77-78. –(493)– 66

akarta fejleszteni, amely a háború alatt a német katonai utánpótlás egyre nagyobb részét szállítja, utána pedig felépíti Hitler tervezett 150 milliós keleti településeinek infrastruktúráját. Ez utóbbi feladat húsz év alatt valósulhat meg és 14.450.000 rabszolgamunkást igényel, 10%-os éves halálozási aránnyal számolva.69 A számadatok nem is olyan fantasztikusak, mint amilyennek látszanak. 1944 augusztusában egyedül a német iparban 7.652.000 külföldi dolgozott, köztük 1.930.000 hadifogoly, és több mint 5 millió deportált vagy rab.70 Himmler a háború segítségével akarta megteremteni rabszolgabirodalma magvát, ezért nem sietett megölni a zsidókat, ha munkára foghatta őket, különösen mivel a koncentrációs táborok lakóinak munkájáért a Krupptól, a Siemenstől, az I. G. Farbentől, a Rheinmetalltól, a Messerschmitt-től, a Heinkeltől és más nagy cégektől sok pénz futott be az SS pénztárába. 1944 végén több mint 500 ezer táborlakót „kölcsönzött ki” a magániparnak, ezen kívül Himmlernek saját gyárai is voltak, amelyekben gyakran olyan „begyűjtött” zsidókat alkalmazott, akiknek még a létezését is eltitkolta Hitler előtt.71 Himmler kompromisszummal oldotta fel a dilemmát: a német ipart a halálgyárak rendszerének részesévé tette, majd a rabokat addig dolgoztatta, amíg már csak arra voltak alkalmasak, hogy kiirtsák őket a gázkamrákban. Auschwitz nemcsak egyedülálló méretei miatt foglal el különlegesen becstelen helyet ebben a rémtörténetben, hanem mert tudatosan ennek a kompromisszumnak a jegyében tervezték meg. Az SS és az I. G. Farben közösen hozták létre mint szintetikusgumi- (Buna) és üzemanyaggyártóközpontot. A hatalmas komplexum a következő részekből állt: A1, az eredeti koncentrációs tábor; A2, a megsemmisítő telep Birkenauban; A3, a Buna- és szintetikusüzemanyag telep; és A4, az I. G. Farben saját koncentrációs tábora Monowitznál. A Farbennak külön „auschwitzi részlege” volt, saját tűzoltókkal és korbácsokkal felszerelt tábori rendőrséggel, bár a vállalatvezetés panaszkodott a zajra és a kápók korbácsütéseire, s azt követelte, hogy ezek a tulajdonképpeni koncentrációs táborban, és ne a munkahelyeken történjenek. Amikor megérkeztek az áldozatokkal zsúfolt szerelvények, különválasztották az egészségeseket – akik Moskowitzba mentek – a gyengéktől, betegektől, nőktől és gyermekektől, akik egyenesen a haláltáborba kerültek. A Buna-Monowitz munkásai mindennap hajnali 3-kor kezdték a munkát, még nehéz vasdarabokat cipelve is „SS-ügetésben” Speer, id. mű, 302-304. Uo., 368., 23. jegyzet. 71 Lásd Benjamin B. Ferencz, Less than Slaves: Jewish Forced Labor and the Quest for Compensation (Harvard, 1981). –(494)– 69 70

mozogtak, s munka közben 10×10 méteres zónákban kellett tartózkodniuk. Pihenő nem volt, s aki elhagyta a zónáját, azt lelőtték „szökési kísérletért”. Korbácsolás mindennap volt, „akasztás hetente többször”. Krumplis répalevest adtak ebédre, egy darab kenyeret este. Fritz Sauckel, a rabmunkarendszer főnöke leszögezte: „Valamennyi rabot oly módon kell táplálni, elhelyezni és kezelni, hogy az elképzelhető legalacsonyabb költségért a lehető legjobban ki lehessen használni őket.”72 Helyzetük voltaképpen rosszabb volt a rabokénál: egyedül Auschwitzban 25 ezret szó szerint halálra dolgoztattak. A munkát beosztó tiszt minden reggel kiválasztotta az elgázosítandó betegeket. A jegyzőkönyvet a Farben vette fel, beleértve a végső utasítást – Nach Birkenau – is. Az átlagos súlycsökkenés heti 3-4,5 kiló volt, így az addig normálisan tápláltak majdnem három hónapig testük tartalékaiból tudták pótolni a hiányt (tovább, mint a legtöbb ilyen típusú orosz táborban). A rabok a saját testsúlyukat égették el, s végül belehaltak a kimerültségbe. Ahogy egy történész mondta: „Az I. G. Farben a rabmunkát elfogyasztható nyersanyaggá alakította át, emberi nyersanyaggá, amelyből módszeresen kivonták az élet sóját. Ha elfogyott a felhasználható energia, az élő salakot a birkenaui megsemmisítő központ gázkamráiba és krematóriumaiba szállították, ahol az SS a német hadigazdaság számára újrafelhasználhatóvá tette – az aranyfogak a Birodalmi Bankba, a haj matracokba, a zsír szappanba került.”73 A halottak csekélyke tulajdonát hivatalosan „elkobozták”, és Németországba küldték. Egy hathetes időszakban, 1944. december 1.-1945. január 15. között ide tartozott 222.269 férfi öltöny és alsónemű, 192.652 női és 99.922 gyermekruha.74 A totalitárius államra jellemző szörnyű kicsinyesség ellenére azonban Auschwitz teljes kudarcnak bizonyult: igen kevés szintetikus üzemanyagot és egy gramm Bunát sem termelt. A népirtás során, amely többmillió lengyelre, oroszra és zsidóra terjedt ki, sok különösen kegyetlen epizód fordult elő. Himmler 1939. október 28-án keletkezett Lebensborn-rendelete nyomán „tenyészistállókat” hoztak létre „eszményi árják” nevelésére; női SS-tisztek árja-típusú gyermekeket raboltak el a koncentrációs táborokból továbbszaporításra, hogy „még a mi időnkben 120 millió német lélekből álló nép legyünk.” Himmler, aki csodálta Lord Halifax karcsú alakját, elrendelte, hogy a tenyésznőket zabkásával táplálják:

Trial of the Major War Criminals before the International Military Tribunal, szerk. L. D. Etgbert, 42 kötet (Nürnberg, 1947-49), I, 245. 73 Borkin, id. mű, 117-127. 74 Gilbert, id. mű, 78. –(495)– 72

„Az angolok, különösen az angol lordok és úriasszonyok voltaképpen ezen a táplálékon élnek… Ennek fogyasztását tartják a leghelyénvalóbbnak. És éppen ezek az emberek, férfiak és nők egyaránt nevezetesek karcsú alakjukról. Emiatt az anyák nálunk is szokjanak hozzá a zabkásához, s tanulják meg ezzel táplálni gyermekeiket. Heil Hitler!”75 A másik véglet: 350 SS-orvos (minden háromszázadik a Németországban gyakorló orvosok közül) vett részt a táborlakókon folytatott kísérletekben. Dr. Sigmund Rascher például alacsony hőmérsékleten kísérletezett dachaui foglyokkal, több tucatnyit ölt meg, majd kérte, helyezzék át Auschwitzba. „Maga a tábor annyira kiterjedt, hogy kevesebb figyelmet kelt ez a munka. Mert a kísérleti alanyok üvöltenek, amikor megfagynak!” „Nyulaknak” nevezett lengyel lányokat szulfonamidkísérletek céljából gázgangrénás sebekkel fertőztek meg. Orosz rabmunkásokat röntgensugárral tömegesen sterilizáltak. Sachsenhausenban hepatitisz-vírust adtak be injekcióban, gyulladáskeltő folyadékot fecskendezve a méhbe, hogy nőket sterilizáljanak Ravensbrückben, amely csak női tábor volt; kötőszövet-gyulladást idéztek elő Dachauban raboskodó katolikus papoknál, tífusz-oltóanyagot fecskendeztek be Buchanwaldban, cigányoknál csontátültetéssel és tengervíz-itatással kísérleteztek. Oranienburgban külön arra a célra gázosítottak el zsidókat, hogy Himmler csontváz-gyűjteményét szaporítsák, amelyben a „visszataszító, mégis jellegzetes emberi alfajt megtestesítő zsidó-bolsevik komisszárok” szerepeltek.76 A „megnevezhetetlen bűntett”, ahogy Churchill nevezte, bizonyos értelemben egy nemzet tette volt. Igaz, a népirtás programja, hatalmas méretei ellenére elejétől végéig titokban zajlott. Hitler egyszer sem hivatkozott rá, még azokban a bizalmasainak szóló végnélküli szóáradataiban sem, amelyek az Asztali beszélgetések és más dokumentumok anyagát alkotják. Bár élvezte az 1944 júliusi összeesküvők lemészárlását, filmre vetette borzalmas kivégzésüket, s a filmet ismételten levetíttette magának, soha egyetlen átlagtábort sem keresett fel, a haláltáborokról nem is beszélve. Hatalmas, gyűlölettel teli akarata hozta és tartotta mozgásban az egész folyamatot, amíg az gyakorlatilag elérte célját. A gyűlölet azonban elvont volt. Mintha csak azt érezte volna, hogy még az ő akarata is semmivé foszlik, ha egyéni arcok formájában látja a halálra ítélt milliókat; hogy ekkor nem lesz képes véghez vinni azt, amit a német „kultúra” iránti legfőbb szolgálatnak tekintett. Örvendezett az ismert és utált, jó családból származó tábornokok meggyilkolása felett; egész embercsoportok lemészárlását azonban csak utálatos kötelességnek érezte. Lenin ugyanígy viszonyult a

75 76

Manwell és Fraenkel, id. mű, 91. Uo., 104-111. Lásd még Mitscherlich és Mielke, id. mű. –(496)–

dolgokhoz. S még a régi elvtársai perét meglesve, élvezetét lelő Sztálin sem ment el soha a Ljubjanka-börtön celláiba vagy a haláltáborokba. Hitler hallgatásától kezdve a népirtás egész műveletét a ki nem mondott és kimondhatatlan bűn övezte. Még Himmler is, a papos forradalmár őstípusa, aki a bűntettek minden részlete felett felügyeletet gyakorolt, csak kétszer ment el Auschwitzba. Mint minden totalitárius rendszerben, hamis nyelvhasználattal kellett elrejteni az erkölcsi relativizmus konkrét borzalmait. Az SS-nyelven a gyilkosságot „különleges bánásmódnak”, „áttelepítésnek”, „általános irányvonalnak”, „az igazságszolgáltatás hatókörén kívül eső szuverén aktusnak”, s mindenekelőtt „keletre küldésnek” nevezték.77 Miként az 1934-es gyilkosságoknál, annál a nagy bűntettnél, amely a többi hatalmas bűntény nemzője volt, a hallgatás összeesküvésének az egész nemzetre ki kellett terjednie. Himmler 1943. október 4-én ezt mondta az SS vezérőrnagyainak: „Magunk között teljesen őszintén említsük meg – de a nyilvánosság előtt sohase beszéljünk róla.” Ahogy 1934-ben az volt a kötelességük, „hogy falhoz állítsák és agyonlőjék az eltévelyedett bajtársakat”, most az, hogy „irtsák ki a zsidó fajt”. A nyilvánosság előtt sohasem hivatkoztak az 1934-es gyilkosságokra, s most is hallgatniuk kell. 1944. május 29-én azt mondta a Gauleitereknek, hogy az év végére az összes zsidó halott lesz: „Most már tudnak róla, de jól teszik, ha megtartják maguknak. Talán később, egy sokkal későbbi időszakban megfontolás tárgyává tehetjük, elmondunk-e valamit erről a német népnek. De szerintem jobb, ha nem! Mi, akik itt vagyunk, viseljük a felelősséget a cselekedetekért éppúgy, mint az eszméért, s azt hiszem, jobb, ha ezt a titkot magunkkal visszük a sírba.”78 A haláltáborok körül ezért gondosan kidolgozott biztonsági rendszabályokat léptettek életbe. Egy német tiszt feleségét, aki egy vasúti csomóponton tévedésből a halálvonatra került, habozás nélkül a gázkamrába küldték, hogy ne tudja elmesélni, amit látott. Élve mindaddig senki sem szabadult Auschwitzból, amíg 1944 augusztusában két szlovák zsidónak nem sikerült megszöknie. Mindennek ellenére németek milliói tudták, hogy valami szörnyű dolog történik a zsidókkal. Egyedül az SS-nek 900 ezer tagja volt. Számtalan német hallotta és látta az éjnek idején zakatoló végtelen szerelvényeket, s tudták, mit jelentenek. Ez derül ki az alábbi megjegyzésből is: „Átkozott zsidók – még éjjel sem hagyják aludni az embert”.79 Nagy átfedés volt a rabmunka-rendszer és a német ipar között is. Talán arra is emlékeztek, hogy a németek 1916-18 között is a Manwell és Fraenkel, id. mű, B függelék, 252-253. Uo., 136-137, 196-197. 79 Gilbert, id. mű, 70.; Luba Krugman Gurdus, The Death Train (New York, 1979). –(497)– 77 78

végkimerültségig dolgoztatták a rabokat; így reagált a nemzet a háborúra, a rabmunka kiemelkedő vonása volt annak a „hadiszocializmusnak”, amelyet Lenin annyira csodált. A faji paranoia mélyen gyökerezett a német kultúrában, értelmiségiek nemzedékei táplálták. Már Hitler előtt is – sőt, ő maga el is törpült mellette. Negyven év távlatából nehéz felfogni a fehér fajtán belüli rasszizmus, különösen az antiszemitizmus hatalmát és mindenütt jelenvalóságát (s nemcsak Németországban). Bizonyos értelemben tehát a célt a német nép akarta; Hitler csak a hozzá vezető eszközöket.80 Más értelemben a bűntettnek az egész civilizált világban voltak bűnsegédei. Az SS-nek 150 ezer nem-német tagja volt. Lengyelországban például a 6.500 fehérorosz hadifogolyból álló SS-hadosztály nevéhez fűződnek a legszörnyűbb tömeggyilkosságok.81 Hitler gyakran talált készséges segítőtársakra, amikor a nem-német zsidók üldözéséről volt szó. A zsidók számára Európában a legbiztonságosabb helyet furcsamód a fasiszta Spanyolország és Portugália, illetve a hitleri bábrendszer létrehozatala előtt Olaszország jelentette. A legveszélyesebb viszont Franciaország volt, ahol a kezdettől fogva antiszemita vichyi rendszer idővel még inkább azzá vált. A francia zsidóknak két típusa volt: az asszimilált szefárdok és elzásziak, s az újonnan érkezettek és menekültek. 1941 novemberében a vichyi kormány, főleg az első csoportra támaszkodva létrehozta a Francia Izraeliták Általános Szövetségét, s ennek a bürokratikus gépezetnek az volt a célja, hogy a második csoportot a koncentrációs táborokba toloncolja – miniatűr zsidó Vichyként.82 A vichyi rendszer voltaképpen igen aktív szerepet játszott a külföldön született zsidók elüldözésében. Hamisan hivatkozott arra, hogy megvédte a saját zsidóit, mert a franciák 76 ezret – egyharmaduk francia születésű volt – adtak át a náciknak (akik közül alig kétezren maradtak életben). Azok közül, akiket megöltek, kétezren hat, hatezren pedig tizenhárom év alattiak voltak.83 A bűn még szélesebb körre vetítette árnyékát. 1933-39 között, amikor Hitler még habozott a kivándorlást illetően, és a zsidók még elmenekülhettek volna, senki sem akarta befogadni őket. Gyakorlatilag minden európai kormánynak problémát okozott az antiszemitizmus, s féltek

Lásd ennek a vonatkozásnak az elemzését in Rainer C. Baum, The Holocaust and the German Elite: Genocide and National Suicide in Germany 1871-1945 (London, 1982). 81 Gerald Reitlinger, The SS: Alibi of a Nation 1922-1945 (London, 1956), 377. 82 Maurice Raisfus, Le Juifs dans la Collaboration: L’UGIF 1941-1944 (Párizs, 1981). 83 Michael R. Marrus és Robert O. Paxton, Vichy France and the Jews (New York, 1981). –(498)– 80

annak fokozódásától. Nagy-Britannia az araboktól tartva lezárta a Palesztina felé nyíló ajtót: az 1939-es Fehér Könyv öt év alatt 75 ezerben szabta meg a befogadható zsidók számát. Roosevelt szokás szerint szavakban igen együttérzőnek mutatkozott, de semmiféle gyakorlati lépést nem tett, ami megkönnyíthette volna a zsidók Amerikába távozását. Az első jelentések a népirtásról 1942 augusztusában kerültek a lausanne-i Zsidó Világkongresszus elé. Először még a rémülettől megdermedt zsidó tisztségviselők is szkeptikusak voltak. 1943 áprilisában az angol-amerikai tisztviselők bermudai találkozóján az a döntés született, hogy egyik ország sem tesz semmit a zsidók megsegítése érdekében, s nem is bírálják a másikat, mert nem tesz semmit – azaz kölcsönös lelkiismeret-ellenes paktumot kötöttek. 1943 augusztusában köztudottá vált, és nyilvánosságra is került, hogy addig már 1.702.500 zsidót irtottak ki. November 1-jén Roosevelt, Sztálin és Churchill közösen figyelmeztették a német vezetőket, hogy az ilyen bűntettekért bíróság elé állítják őket. 1944. március 24-én Roosevelt újabb nyilvános figyelmeztetést intézett hozzájuk. De ez volt minden. Bár Amerikának volt tere és élelmiszere, mégsem akart menedéket nyújtani. Egyedül Churchill támogatta mindenáron a megteendő intézkedéseket. Őt azonban egyesült erővel leszavazták munkatársai, Anthony Eden vezetésével, akinek titkára feljegyezte: „A. E. sajnos mozdíthatatlan Palesztina kérdésében. Szereti az arabokat, és gyűlöli a zsidókat.” 1944. július 6-án Chaim Weizmann, a Zsidó Világszervezet elnöke könyörgött Edennek, hogy angol bombázók bevetésével állítsa meg a magyar zsidók deportálását, amely akkoriban napi 12 ezres ütemben folyt. Churchill feljegyzése: „A légierő mindent kövessen el, s ha szükséges, hivatkozzanak rám.” De nem történt semmi, s tisztázatlan, vajon hatásos ellenszer lett volna-e egyáltalán a bombázás.84 Ekkorra a legtöbb zsidó már halott volt. A túlélők már csak arra akartak bizonyítékot, hogy a civilizált világ nem felejtette el őket: „Nem az életünkért imádkoztunk – mondta egy túlélő –, abban egyáltalán nem reménykedtünk; bosszúért, emberi méltóságért, a gyilkosok 85 megbüntetéséért esedeztünk.” A zsidók azt kérték, ismertessék el a bűntett egyedülálló mivolta. Nem mondható, hogy kérésük teljesült, sem a németek részéről, akik felmentést kaphattak volna a közös bűn alól, ha elismerik, sem a szövetségesek részéről. A német háborús bűnök megbüntetésének története legalább annyira bonyolult és zavaros, mint maguk az elkövetett bűnök. Sztálin, mint egykor Lenin, abban hitt, hogy a háború után szovjet típusú Németország jön létre, ezért nyilvános kijelentéseiben nem hangsúlyozta nagyon a német háborús bűnöket, s nyugati támogatóit is erre ösztönözte. Magánérzelmei egészen mások voltak. A teheráni értekezleten 84 85

Martin Gilbert, Auschwitz and the Allies (London, 1981), 267-270. Idézve uo. –(499)–

megfeddte Churchillt, mert az különbséget tesz a német vezetők és a néptömegek között. Ehrenburgot és más írókat arra utasított, hogy belföldi fogyasztásra hevesen rasszista támadásokat intézzenek a németek ellen a Pravdában, a Vörös csillagban és más lapokban.86 A nyugati nyilvános kommunista irányvonal azonban az volt, hogy a háborús bűnöket politikai és nem erkölcsi kérdésként kell kezelni. 1942-ben Victor Gollancz, vezető brit baloldali publicista Életben maradnak vagy meghalnak-e gyermekeink? című tanulmányában fejtette ki azt a híres gondolatmenetet, miszerint a háborúért főleg az imperializmus felelős: ezért „valamennyien »bűnösök« vagyunk”, bár a tőkések bűnösebbek, mint a hétköznapi emberek tömegei.87 1945-ben a szövetségesek egyetértettek abban, hogy a náci vezetőket el kell ítélni, és ki kell végezni. A nehézségek lejjebb kezdődtek. A fő haláltáborokba először az oroszok jutottak el. Néhány ottani tisztségviselő eltűnt, feltehetően azért, hogy foglyul ejtőinek dolgozzon. A kapcsolatok a náci és a szovjet biztonsági erők között mindig is szorosak voltak, s a háború után ünnepélyesen felújították őket. Himmler mindig csodálta a szovjetek rendőri módszereit (úgy vélte, Sztálin ereiben Dzsingisz kán hordájából eredő nagyszerű mongol vér folyik), s Gestapo főnöke, Müller SS-tábornok valószínűleg átállt az NKVD-hez.88 Sok porosz rendőrtisztviselő, aki korábban Göring szolgálatában állt, magas tisztséget töltött be az NDK rendőrségében, amelyet Sztálin kellő időben létrehozott. A britek és az amerikaiak körében a büntetést illetően tovább tartott az eltökéltség, de a történelem menete során náluk is elhalványult ez a törekvés. Mire az I. G. Farben vezetőit elítélték Nürnbergben (1948. július 29.), már elkezdődött a berlini blokád; Németország immár lehetséges szövetséges volt, s az angolok és amerikaiak céljává vált a német ipar felélesztése. Így aztán Karl Krauch, aki náci céggé tette a vállalatot, és személyesen választotta ki Auschwitzot a Buna-üzem helyének, csak hat évet kapott. Tizenegy további vezető tizennyolc hónaptól nyolc évig terjedő börtönbüntetést kapott – „elég enyhe ítéletet ahhoz, hogy egy csirketolvajt is megörvendeztessen”, mondta dühösen Josiah DuBois ügyész.89 1951 januárjára a szövetséges kegyelem nyomán valamennyi német nagyiparos háborús bűnös szabadlábon volt. Alfred Krupp, akit teljes vagyonelkobzásra

John Wheeler-Bennett és Anthony Nicholls, The Semblance of Peace: the Political Settlement after the second World War (New York, 1972), 146-148, 166.; Alexander Werth, Russia at War 1941-1945 (New York, 1965), 267-268. 87 Aaron Goldman, „Germans and Nazis: the controversy over ‘Vansittartism’ in Britain during the Second World War”, Journal of Contemporary History, 14 (1979), 155-191. 88 Maxwell és Fraenkel, id. mű, 157, 169-170, 266, 20. lábjegyzet. 89 Borkin, id. mű, 135-136. –(500)– 86

ítéltek, visszakapta vagyonát, mert John J. McCoy amerikai főbiztos úgy érezte, „a vagyonelkobzás valamiképpen visszataszító az amerikai igazságérzet számára”. Amikor a megtorlást a szövetségesek a németeknek adták át, az eredmények nem kollektív bűnbánatról tanúskodtak. Az új szövetségi kormány kárpótlást fizetett Izrael államnak. Egyéni rabmunkásokkal szemben, akik kárpótlási igénnyel léptek fel, a német bíróságok azonban nem mutattak túl sok megértést. A félmillió életben maradt rab közül többéves pereskedés után végül 14.878 kapott fejenként 1.250 dollárt ritkán meghaladó összeget. Amerikai kormánynyomásra Krupp 1959-ben összesen 2.380.000 dollárt fizetett ki. Friedrich Flick egyetlen fillért sem, s amikor kilencven éves korában, 1972-ben meghalt, több mint egymilliárd dollárt hagyott maga után.90 De hát ki annyira bolond, hogy azt higgye, van igazság ezen a földön? Sok oka volt a zavaros és nem megfelelő megtorlásnak. Amikor Hitler rendszere összeomlott, Amerika és Nagy-Britannia még egyre egyoldalúbbá váló totális háborúját vívta Japánnal. A Csendes-óceánon a történelem legnagyobb tengerészeti ütközetei zajlottak, amelyek során egyre jobban kiütközött a szövetségesek fölénye az erőforrások és a technológia terén. Először a japánok léptek a remek Zero vadászgéppel. Ebből a típusból egy darab 1942. június 4-én sértetlenül az amerikaiak kezébe került az Aleutszigeteknél. Azonnal megtervezték a Hellcat nevű gépet, amely képes volt szembeszállni a Zeroval, s óriási mennyiségben gyártani kezdték.91 A japán repülőgép-gyártás 1944 júniusában érte el tetőpontját, amikor egy hónap alatt 2.857 gépet állítottak elő; később a szövetséges bombázások nyomán a termelés folyamatosan csökkent. A háború egész időtartama alatt Japán csupán 62.795 repülőgépet gyártott, s ebből 52.109-et veszített el.92 1943-ban az Egyesült Államok egyetlen év alatt 100 ezret állított elő. Ugyanez volt a helyzet a csatahajókkal. A háború során Japán csak húsz repülőgép-hordozót volt képes szolgálatba állítani, s ezek közül tizenhatot semmisítettek meg. 1944 nyarára viszont egyedül az Egyesült Államoknak csaknem 100 repülőgép-hordozója működött a Csendes-óceánon.93 Az egyensúly hiányát Japán ésszerűtlen stratégiája tovább fokozta. A japán tengeralattjárók legénységét csak csatahajók elleni harcra képezték ki. A vezérkarban csak két tiszt foglalkozott a tengeralattjáró-ellenes, az aknásító és a repülőgép-ellenes hadviseléssel, amelyeket megvetően „utóvédharcoknak” neveztek. 1943-ig még korlátozott konvojrendszert sem vezettek be, s a teljes konvojok alkalmazása csak 1944 márciusában kezdődött; ekkorra az amerikai haditengerészetnek már több száz tengeralattjárója s teljes „farkascsorda”Az adatokra lásd Ferencz, id. mű. Tolland, id. mű, 499, lábjegyzet. 92 James, id. mű, 322. 93 Tolland, id. mű, 477-478. –(501)– 90 91

rendszere volt.94 Ennek következtében a 6 millió tonna hajótérből, amellyel Japán elkezdte a háborút, több mint 5 millió veszett oda: a fele tengeralattjárók, 40%-a repülőgépek támadása, a többi aknák nyomán. A haditengerészet tévedései tovább tetézték a szárazföldi hadsereg hibáit: az ugyanis a háború első hónapjainak területszerző mohóságában több mint 5 millió négyzetkilométernyi területen szórta szét erőit, 350 millió „alattvaló” tartozott hozzá, akiket 3.175.000 ember őrzött, s az utánpótlás többnyire tengeri úton kellett, hogy érkezzék. Ennek következtében a japán haditengerészet önmagát és a kereskedelmi flottát is tönkretette, mert egyre hiábavalóbb erőfeszítéseket kellett tennie azért, hogy életben és fegyverben tartsa a szárazföldi hadsereget. Sokan a szó szoros értelmében éhen haltak, vagy lőszer hiányában bambuszlándzsákkal voltak kénytelenek harcolni.95 A japán szárazföldi hadsereg azt a stratégiát követte, hogy foggalkörömmel ragaszkodott a területi szerzeményekhez, abból a feltevésből kiindulva, hogy az amerikai sorkatonák a közelharcban nem veszik fel a versenyt a japánokkal, s a magas veszteségek arra indítják majd az amerikai közvéleményt, hogy kompromisszumra ösztökélje kormányát. Mihelyt azonban a szövetségesek megszerezték a tengeri és légi fölényt, áttértek a „központi csendes-óceáni stratégiára”: egymás után szerezték vissza a Csendes-óceán középponti területén levő szigeteket a Japánba vezető út mentén, partraszállási akciókat hajtottak végre, maximálisan kihasználva nagyobb tűzerejüket.96 A japánok mindenütt elkeseredetten harcoltak, a fejlettebb technológia és a nagyobb termelékenység azonban lehetővé tette az amerikaiak számára, hogy a gyarmatosítások korára jellemző arányra csökkentsék veszteségeiket, s ezt a szintet tartsák is. Mintául az 1942 novemberi, fordulópontot jelentő guadalcanali ütközet szolgált, amelyben a 25 ezer japán halálos áldozattal szemben az amerikaiak mindössze 1.592 embert veszítettek. A középső csendes-óceáni offenzíva kezdetén, 1943 novemberében a Tarawa atollnál, az amerikaiak tizenhét ember kivételével a teljes ötezer fős helyőrséget megölték, miközben maguk csak ezer embert veszítettek. Ennek nyomán növelték tűzerejüket, és meghosszabbították a „békaugrások” léptékét. A következő szigeten, Kwajaleinen a levegőből és a tengerről folytatott bombázás annyira elsöprő volt, hogy egy szemtanú szerint „úgy látszott, mintha az egész szigetet hatezer méter magasra emelték, majd elejtették volna”, Gyakorlatilag mindenki meghalt a 8.500 fős helyőrségből, miközben a tűzerő nyomán az amerikai halálos áldozatok száma csak 373 volt.97 Ezeket az arányokat a későbbiekben is sikerült megőrizni. Leytén a japánok 70 ezer emberéből 5 ezer maradt életben, az James, id. mű, 246-247, 321, 396. Uo., 299.; Tolland, id. mű, 468. 96 Tolland, id. mű, 469-471. 97 James, id. mű, 246-247. 94 95

–(502)–

amerikai veszteség csak 3.500 fő volt. Iwo-Jimán volt amerikai szempontból legrosszabb a veszteségarány: 4.917 halott a több mint 18 ezer japánhoz képest; Okinawa bevételekor voltak a legnagyobbak az amerikai veszteségek: 12.520 halott vagy eltűnt, szemben a 185 ezer japán halottal. Az amerikai veszteségek azonban általában kicsik voltak. A legtöbb japán tengeri vagy légi bombázás során vesztette életét, illetve elvágták őket csapataiktól, és éhen haltak. Amerikai gyalogost szinte sohasem láttak, szurony távolba sem kerültek velük. Még Burmában is, ahol a küzdelem mindvégig öldöklő volt, és a tengeri s légi fölényt nem lehetett kihasználni, az indiai-brit 14. hadsereg 128 ezer japánt ölt meg, miközben saját vesztesége 20 ezernél kisebb volt.98 A közép-csendes-óceáni stratégia célja az volt, hogy Japán a földről induló nehézbombázók hatókörébe kerüljön, amelyek egyre nagyobb mértékben, a nap minden órájában bombázták a szigetországot. Röviden ez volt az a háború, amelyet a légügyi szakértő Douet az 1920-as években megjósolt, amelytől a brit békéltetők az 1930-as években tartottak, s amelyet Churchill Németország ellen próbált vívni. 1944 novemberében kezdődött, amikor teljes kapacitással használhatóvá vált az elfoglalt guami légitámaszpont, s B-29-es repülő erődök, egyenként nyolctonnás bombaterhükkel ezres tömegben tudtak támadni, vadászok kíséretében. 1939-ben Roosevelt üzenetet küldött a hadviselő felekhez, amelyben kérte őket, tartózkodjanak civilek bombázásának „embertelen barbárságától”. Ez a beállítottság csak Pearl Harborig maradt fenn. 1945 márciusától júliusáig a B29-esek gyakorlatilag ellenállás nélkül 100 ezer tonna gyújtóbombát dobtak hatvanhat japán nagy- és kisvárosra, mintegy 100 ezer négyzetkilométernyi sűrűn lakott területet törölve el a föld színéről. A március 9-ről 10-re virradó éjszaka 300 B-29, az erős északi szél által támogatva valóságos pokollá változtatta a régi Musashi-mocsaras területet, amelyre Tokió épült: tíz négyzetkilométernyi területet pusztítottak el a városból, 83 ezer embert öltek meg, és 102 ezret sebesítettek meg. Egy brit szemtanú a közeli hadifogolytáborból az eseményt az 1923-as földrengés borzalmaihoz hasonlította, amelyet szintén átélt.99 A japán adatok már az atombomba ledobása előtt ijesztőek voltak: a bombatámadások hatvankilenc körzetben 2.250.000 épületet pusztítottak el, 9 millió embert tettek földönfutóvá, 260 ezret öltek meg és 412 ezret sebesítettek meg. A légitámadások száma és ereje folyamatosan növekedett: júliusban pedig a szövetséges hadiflotta is megközelítette a japán partokat, s kis távolságból nehéztüzérséggel bombázta a part menti nagyvárosokat.

98 99

Uo., 293. Lansing Lamont, Day of Trinity (New York, 1965), 235. –(503)–

Július 16-án robbantották fel az új mexikói alamagordói kísérleti helyszínen Oppenheimer plutóniumbombáját. A keletkező tűzgömb hőmérséklete négyszerese volt a Nap középpontjában mértnek. Oppenheimer a Bhagavad Gita egyik részletét idézte: „ezernyi nap ragyogása… Én lettem a halál, világok elpusztítója.” Fermi prózaibb módon kiszámolta, hogy a rengéshullám 10 ezer tonna TNT hatásával egyenértékű volt. A hír Potsdamból visszatérőben jutott el az új amerikai elnökhöz, Harry S. Trumanhez. A Churchill és Roosevelt által az utóbbi Hyde Park-i birtokán 1944. szeptember 9-én aláírt jegyzőkönyv szerint „ha a bomba végre elkészül, kellő mérlegelés után talán Japán ellen használható fel.” Truman azonnal elrendelte, hogy a lehető leghamarabb használják a bombát, s úgy látszik, legalábbis a’ felső politikai és katonai vezetés szintjén nem folyt hosszabb vita arról, bölcs vagy erkölcsileg megengedett-e a bomba felhasználása. Mint Groves tábornok mondta: „A felső tízezer mihamarabb akarja.”100 Amerika és Nagy-Britannia már minden gramm rendelkezésére álló robbanóanyagot rázúdított Japánra, naponta új technológiákat és erőforrásokat vetve be; nem felhasználni a szuperbombát illogikus, tulajdonképpen felelőtlen lépés lett volna, hiszen újdonsága befolyásolhatta az eddig eltökélten ellenálló Japánt. A császárral már 1942 februárjában közölték, hogy a háború nem nyerhető meg. 1943-ban a haditengerészet arra a következtetésre jutott, hogy elkerülhetetlen a vereség. 1944-ben Tojót a haditengerészet puccsa megfosztotta tisztségétől. Mindez azonban mit sem változtatott a japánok magatartásán. Mindenki túlzottan tartott attól, hogy meggyilkolják. 1945 májusában Oroszországot kérték fel közvetítésre. Sztálin azonban elutasította az ajánlatot, mert januárban Jaltában jelentős területeket ígértek neki, ha augusztusban belép a Japán elleni háborúba. Június 6-án a japán Legfelső Haditanács jóváhagyta a „Hadviselésben ezen túl követendő politika alapvonalai” című dokumentumot, amely hangsúlyozta, hogy „az utolsó csepp vérig folytatjuk a háborút”. A japán anyaország védelmének végső terve, a „Döntés Művelet” 10 ezer öngyilkos repülőről (többnyire a kiképzők köréből), ötvenhárom lövészhadosztályról és huszonöt brigádról rendelkezett: 2.350.000 kiképzett katona harcol majd a tengerpartokon, a haditengerészet és a szárazföldi hadsereg 4 millió polgári alkalmazottjának és a polgári milícia 28 millió tagjának támogatásával. Fegyvereik közé tartoztak volna az elöltöltő lőfegyverek, a bambuszlándzsák, az íjak és nyílvesszők. A nemzetgyűlés külön törvényeket hozott ennek a hadseregnek a létrehozására.101A szövetséges parancsnokok feltételezése szerint Japán inváziójának esetén egymilliós veszteségre kell számítani. S hány japán életbe A bombázási döntésről lásd Martin Sherwin, A World Destroyed: the Atomic Bomb and the Grand Alliance (New York, 1975), 8. fejezet. 101 Tolland, id. mű, 756. –(504)– 100

került volna a támadás? Az addigi arányokat szem előtt tartva 10-20 millióba. A szövetségesek célja az volt, hogy még az invázió elkerülhetetlenné válása előtt megtörjék a japán ellenállást. Augusztus 1-jén 820 B-29-es 6.600 tonna robbanóanyagot dobott le Észak-Kiushu öt városára. Öt nappal később Amerika egyetlen ki nem próbált uránbombáját dobták le Hirosimára, Japán nyolcadik legnagyobb városára, a 2. hadsereg főhadiszállására, fontos hadikikötőre. Két nappal korábban mintegy 720 ezer röpcédulát dobtak le, amelyben arra figyelmeztettek, hogy a várost „eltörlik a föld színéről”. Ezekre senki sem figyelt fel, részben azért, mert olyan híresztelések kaptak lábra, hogy Truman anyja egykor a közelben lakott, s azt gondolták, hogy a szép várost az amerikaiak megszálló központnak fogják használni. A város 245 ezer lakosa közül aznap mintegy 100 ezren, később további 100 ezren haltak meg.102 Egyesek látható sebesülés vagy ok nélkül vesztették életűket. Másokat fénylő, több színű sebhelyek borítottak. Sokan vért hánytak. Egy férfi vízbe dugta megégett kezét, „s valami furcsa kékes folyadék jött ki belőle, ami hamura emlékeztetett”. Egy másik szinte teljesen megvakult, majd visszanyerte látását, de minden haja kihullott. A japán kormány nyilvános reakciója az volt, hogy a svájci követségen keresztül tiltakozó jegyzéket küldött a világnak. Miután húsz évig figyelmen kívül hagyták a nemzetközi jogot, most leleplezték, hogy „az amerikai kormány nem veszi tekintetbe a nemzetközi jogot, különösen a Hirosima ellen bevetett új brutális földi akna tekintetében”. Eközben Nishinát, a japán atomprogram vezetőjét Tokióba rendelték, s feltették neki a kérdést, vajon a Hirosimára ledobott bomba valódi nukleáris fegyver volt-e, s ha igen, hat hónapon belül létre tudja-e hozni a másolatát.103 Mindez nem arra utal, hogy egyetlen atomfegyver döntő hatású lett volna. A második plutóniumbombát augusztus 9-én dobták le, nem az eredeti célpontra (amelyet a pilóta képtelen volt megtalálni), hanem a tartalék célpontra, amely a történelem kegyetlen tréfájaként Nagaszaki keresztény városa, a sintóizmussal szembeni ellenállás központja volt; egyetlen nap alatt 74.800 ember halt meg. Ez valószínűleg arról győzte meg a japánokat, hogy az amerikaiaknak nagy készletük van az ilyen bombákból (valójában csak kettő volt készen, amelyeket augusztus 13-án és 16-án készültek ledobni). Másnap Oroszország, amely immár 1.600.000 embert állomásoztatott a mandzsúriai határon, a Jaltában kötött alku alapján hadat üzent. Néhány órával ezt megelőzően a japánok távirati úton alapvetően beleegyeztek a feltétlen megadásba. A nukleáris hadviselést ekkor Shogo Nagaoka professzor, a hirosimai Béke Emlékmű kurátora számításai, Tolland, id. mű, 790. lábjegyzet. 103 James, id. mű, 328.; Shapley, id. mű. –(505)– 102

felfüggesztették, bár a hagyományos légitámadások folytatódtak: augusztus 13-án 1500 B-29-es bombázta hajnaltól szürkületig Tokiót. A megadásról szóló végső döntés augusztus 14-én született. A hadügyminiszter és a két vezérkari főnök ellenezte, s a miniszterelnöknek, Suzuki tengernagynak a Tennót kellett felkérnie, hogy döntse el a vitát. Mint Hirohito később mondta: „A megadás idején nem volt kilátás a megegyezésre, bármennyit vitatkozzanak is… Amikor a birodalmi értekezleten Suzuki megkérdezte tőlem, melyik véleményt vallom magaménak, először nyílott alkalmam, hogy bárki tekintélyének vagy felelősségének megsértése nélkül szabad akaratomból nyilvánuljak meg.”104 Hirohito ekkor rádióüzenetet rögzített a megadásról a japán néphez, amely üzenetben elismerte, hogy „a háborús helyzet nem szükségképpen Japán előnyére alakult”, az „emberi civilizáció teljes kipusztítását” elkerülendő Japánnak „el kell viselnie az elviselhetetlent, s elfogadnia az elfogadhatatlant.”105 A szárazföldi hadsereg tisztjei betörtek a császári palotába, hogy még az adás előtt megsemmisítsék a felvételt, megölték a császári gárda főnökét, s felgyújtották a miniszterelnök és a fő udvari miniszter otthonát. A rádióadást azonban már nem tudták leállítani; közvetlenül annak elhangzása után pedig a hadügyminiszter és mások öngyilkosságot követtek el a császári palota előtti téren.106 A rendelkezésre álló adatok nem arra utalnak, hogy a megadásra az atombombák felhasználása nélkül is sor kerülhetett volna. Nélkülük súlyos harcok folytak volna Mandzsúriában, tovább fokozódott volna a hagyományos bombázás (amely már közelített a nukleáris küszöbhöz, a napi 10 ezer tonna TNT-hez), bár lehet, hogy szárazföldi partraszállásra nem lett volna szükség. Az atomfegyverek felhasználása ily módon japán és szövetséges életeket mentett meg. Akik Hirosimában és Nagaszakiban meghaltak, nem annyira az angol-amerikai technológia áldozatai voltak, mint inkább azé a megbénult kormányzati rendszeré, amelyet egy olyan gonosz ideológia tett lehetővé, amely nem csak az abszolút erkölcsi értékeket, hanem magát az észt is száműzte. A totalitarizmus japán formájának igazi természete akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megnyíltak a hadifogolytáborok, s a Nemzetközi Katonai Törvényszék megkezdte munkáját. A törvényszék elnöke, Sir William Webb megjegyezte: Tolland, id. mű, 813., lábjegyzet. A szöveget lásd R. J. C. Butow, Japan s Decision to Surrender (Stanford, 1954), 248. 106 Beaseley, id. mű, 277-278. –(506)– 104 105

„…A bűncselekmények, amelyekkel a japánokat vádoljuk, kevésbé förtelmesek, változatosak és kiterjedtek voltak, mint amelyekkel a németeket vádolták Nürnbergben, [de] a kínzások, gyilkosságok, megerőszakolások és más, rendkívül barbár kegyetlenkedések akkora mértékben s annyira közös mintára fordultak elő, hogy csak azt a következtetést vonhattuk le belőlük, hogy ezeket az atrocitásokat a japán kormány és annak tagjai, illetve a fegyveres erők vezetői vagy titokban elrendelték, vagy hallgatólagosan engedélyezték.”107 David James brit tolmács szerint, aki a fegyverletétel után felkereste a fő táborokat, az 1920 után szolgálatba állt tisztek körében, akiket „a Kodo és az állami sintóizmus jegyében képeztek” és felelőssé tehetők a rutinszerű kegyetlenkedésekért, összeomlottak az abszolút erkölcsi értékek: „ugyanazok a gyilkos ösztönök nyilvánultak meg bennük, szolgálatban és azon kívül… Az atrocitásoknak ez a közös mintája ezért meglepetésszerűen érte a Tokióban ülésező törvényszék tagjait.” Igazi koncentrációs táborok Japánban nem léteztek: politikai fogoly összesen ha négyszáz volt. A hadifogoly-táborokat azonban ugyanazon gazdasági elvek mentén irányították, mint a náci és a szovjet rabok gyűjtőhelyeit. A táborok megtekintése után James 1945 szeptemberében ezt jelentette: „A japán hadifogolytáborokat a következő alapelvek szerint irányították: maximális munkateljesítmény minimális élelmezési és utánpótlási költségek ellenében. Ez a rendszer végül a bűnözés szakadékába taszította őket, amely az egész igazgatási apparátusra kiterjedt, s a japánokat egyszerű gyilkosokká tette… Valamennyi tábort azonos elvek szerint irányították: egyetlen rendszabályt sem szegtek meg…. ha perbe fogjuk őket, bizonyítékokat kell gyűjtenünk egyes egyének ellen, de a bűnözők a rendszer termékei.”108 A sziámi vasúton dolgozó 50 ezer fogolyból 16 ezer halt meg kínzás, betegség vagy éhezés következtében. A lehallgatott japán hadparancsok ismételten hangsúlyozták, hogy meg kell ölni azokat a foglyokat, akiket használhatatlannak tartanak. A törvényszék előtt felsorakoztatott bizonyítékokból kiderül, hogy a japán katonaorvosok eltávolították még élő egészséges foglyok szívét és máját. Más élelmiszer hiányában engedélyezték a szövetséges foglyok megevését. A japánok több brit katonát öltek meg a fogolytáborokban, mint a csatamezőn. A japán fogolytáborok egyenlege tulajdonképpen sokkal rosszabb volt, mint a német táboroké: a német és

Lásd Nemzetközi Távol-keleti Katonai Törvényszék, Proceedings, 1946. március 3–április 16., Ítélet, Tokió, 1948. november. 108 James, id. mű, 259-260. –(507)– 107

olasz fogságban tartott 235 ezer angol-amerikai katona közül csak 4% halt meg, míg a japánok fogságában lévő 132 ezer közül 27%.109 A tokiói szövetséges törvényszék huszonöt fő háborús bűnöst ítélt el, különösen azokat, akiket a háború megtervezésében és a négy legborzalmasabb bűncselekmény – a nankingi vérengzés, a bataani „halálmenet”, a thaiföld-burmai vasútépítés és Manila kirablása – kivitelezésében találtak vétkesnek. Hét embert, köztük Tojót felakasztottak. Helyi katonai bizottságok további 920 háborús bűnöst ítéltek halálra, s több mint háromezret börtönbüntetésre. A Törvényszék nem-fehér bírái közül az indiai Radhabino Pal ellenvéleményt nyújtott be, azt állítva, hogy a japánok mindvégig önvédelemből harcoltak, és a per a „győztesek igazságszolgáltatása”. A fülöp-szigeteki bíró, Delfin Jarahilla szerint az ítéletek túl enyhék voltak. Az indiai és fülöp-szigeteki katonákkal, illetve a kínai, maláj és más nem-fehér civilekkel szembeni japán atrocitások valóban sokkal kegyetlenebbek és kiterjedtebbek voltak, mint azok, amelyeket az angolokkal és amerikaiakkal szemben követtek el.110 A rendszer fő áldozatai a japán emberek voltak, akik közül több mint 4 millió halt meg: ugyanazon elvek, amelyek arra tanították az embereket, hogy súlyos köztörvényes bűnözőként kezeljék a hadifoglyokat, okozták az öngyilkos háború megindítását és a békekötés késleltetését. Konoye miniszterelnök, a bűnösök egyike Oscar Wilde De Profundisát hagyta halálos ágya mellett, gondosan aláhúzva az alábbi szavakat: „Bár iszonyatos volt, amit a világ velem tett, még iszonyatosabb, amit én tettem magammal” – mintegy a totalitárius Japán tömör összefoglalásaként.111 S mint e könyvben ismételten leszögezhettük, az erkölcsi romlás holisztikus elve sátáni Gresham-törvény szerint működik: a gonosz kiűzi a jót. Az amerikai harci repülőgép, amely megsemmisítette 1943. március 3-án az új-guineai Lae helyőrségnek erősítést szállító hajókonvojt, legéppuskázta a vízben úszó túlélőket, majd ezt jelentette: „Szörnyű feladat volt, ám katonailag szükséges, mivel a japán katonák nem adják meg magukat, és a parttól úszótávolságra nem volt szabad megengednünk, hogy partra szálljanak, és csatlakozzanak a laei helyőrséghez.”112 A szövetségesek szinte rutinszerűen lőtték le a magukat megadni próbáló japánokat. A Törvényszék egyik védőügyvédje, Adolf Feel Jr. százados, keserűen fakadt ki: „A csatamezőn legyőztük az ellenséget, de engedtük, hogy a szelleme diadalmaskodjék a szívünkben.”113 Ez túlzás volt, Philip R. Piccigallo, The Japanese on Trial: Allied War Crimes Operations in the East 1945-1951 (Austin, 1979), 27. 110 Uo., 23. Az eltérő véleményekről. 111 Idézi Mosley, id. mű. 112 Samuel Eliot Morrison, History of the US Naval Operations in World War Two: VII Aleutians, Gilberts and Marshalls (Washington D. c., 1951). 113 Tolland, id. mű, 677., lábjegyzet. –(508)– 109

de némi igazságot mégis tartalmazott. A kínai nagyvárosok 1937-38-as kisebb japán bombázását a teljes amerikai liberális elit elítélte. Amikor az atombomba első célpontját kellett meghatározni, a Nemzeti Védelmi Kutatások Bizottságában a civilizáció érdekeit képviselő James Conant, a Harvard Egyetem elnöke azt a sorsdöntő javaslatot tette, hogy „a legkívánatosabb célpont egy létfontosságú hadiüzem volna, amely sok munkást alkalmaz, s szorosan körül van véve munkásházakkal.”114 Akárhogy legyen is, az erkölcsi problémák terén megnyilvánuló zavart a háború vége felé alapvetően tetézte a szovjet totalitárius hatalom jelenléte az igazságosztók oldalán. Alig volt olyan, akár képzelt bűntette a náciknak vagy a busidó lovagjainak, amelyet korábban a szovjet rendszer ne követett volna el, rendszerint még nagyobb méretekben. Ez volt az a rendszer, amely megszülte a háborút és annak borzalmait. Közelebbről: a tengelyhatalmak agresszióját az 1939. szeptemberi náci-szovjet paktum, illetve az 1941. áprilisi japán-szovjet paktum tette lehetővé. Szovjet-Oroszország ennek ellenére nemcsak elítélte annak a háborúnak a vétkeseit, amelynek létrejöttében tevékeny szerepet játszott, hanem pontosan ama titkos háború alatti egyezményeknek – vagy megvesztegetéseknek – a révén, amelyet a versailles-i egyezmény egyértelműen elítélt, a háború egyetlen haszonélvezője lett. S nemcsak Versailles-ban ítélték el ezeket a paktumokat. Az 1941. augusztus 14-ei Atlanti Charta (amelyet az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata 1942. január 1jén megismételt) leszögezte, hogy az aláírók „nem törekszenek területi vagy egyéb gyarapodásra… nem kívánnak olyan területi változásokat látni, amelyek nem esnek egybe az érintett népek szabadon kifejezett kívánságával”. Az angol-orosz szövetségi egyezmény 1942. május 26-án leszögezte (5. cikkely): „az alábbi két elvvel összhangban cselekszenek: nem folytatnak területszerzést, és nem avatkoznak bele más országok belügyeibe”. Az 1945 januári jaltai értekezleten a Japán elleni háborúba „két vagy három hónappal Németország fegyverletétele után” történő belépés fejében Sztálin azt követelte, hogy ismerjék el Külső-Mongólia, Dél-Szahalin és a szomszédos szigetek feletti orosz tulajdonjogot, Darien nemzetközivé tételét a „Szovjetunió létfontosságú érdekeinek” figyelembe vételével, PortArthur tengerészeti támaszpontjának kölcsönbérletét, a jogot arra, hogy a kínaiakkal együtt működtesse a kelet-kínai vasútvonalat és a délmandzsúriai vonalat, „a Szovjetunió létfontosságú érdekeinek figyelembe vételével”, s mint nyílt annexiót, a Kurili-szigeteknek a Szovjetunióhoz csatolását. Roosevelt gyakorlatilag vita nélkül járult hozzá mindezekhez a feltételekhez; Churchill pedig, aki kétségbeesetten keresett támogatást az országához közelebb eső ügyekben, azért adta be a derekát, mert a Távol-

114

Sherwin, id. mű, 302. –(509)–

Kelet nagyrészt „amerikai ügy… Számunkra a probléma távolinak és másodlagosnak látszott.”115 Kína, ennek a rendszere tönkretételét lehetővé tevő durva területrablásnak a legfőbb áldozata nem volt jelen Jaltában, s bár szövetséges hatalom volt, voltaképpen csak hat hónappal később tájékoztatták ezekről a feltételekről, a részleteket pedig csak augusztus 14-én tudta meg, amikor Oroszország már hadat üzent, s a megegyezés visszavonhatatlanná vált. A hivatalos orosz hadüzenet csak négy órával azután érkezett, hogy a japánok elvben hozzájárultak a megadáshoz.116 Sztálin ellenszolgáltatás nélkül vált a vérfagyasztó alku haszonélvezőjévé, s a törvényes hatalmak még a katonai vas-szükségszerűség alapján sem igazolhatták legfőbb háborús elvük feladását. A német és a japán háborús bűnösök perét még inkább bohózattá tette, hogy ugyanakkor, amikor az ellenük szóló bizonyítékokat gyűjtötték, Nagy-Britannia és Amerika segédkezet nyújtott Sztálinnak egy hasonló nagyságrendű bűntett elkövetésében, méghozzá annyira, hogy erőszakkal juttatta a diktátor kezére az áldozatokat. Nyolc teljes nemzetiség 1941-ben, illetve 1943-44-ben történő szovjet deportálásáról a szövetségesek tudtak, de nem szóltak semmit, jóllehet az Egyesült Nemzetek által később (1948. december 9-én) megfogalmazott népirtás-definíció értelmében ez is háborús bűnnek számított. Azt az 1944. május 31-én megfogalmazott szovjet igényt azonban nem hagyhatták figyelmen kívül, hogy minden orosz nemzetiségű embert, aki Európa felszabadítása során a szövetség kezére kerül, adjanak vissza Oroszországnak, akár akarják az illetők, akár nem. Kiderült, hogy a „német” foglyok tíz százaléka voltaképpen orosz volt. Egyesek haza akartak térni, mások nem. Kis csavarok voltak egy hatalmas felbolydulásban, amelyet kevesen értettek meg közülük. Egy brit hírszerzői jelentés (1944. június 17.) szerint: „Sohasem kérdezték meg őket, be akarnak-e lépni a német hadseregbe, egyszerűen német egyenruhába bújtatták őket, és puskát nyomtak a kezükbe… Ezek az oroszok mindig is fogolynak tekintették magukat.”117 Az amerikaiak úgy oldották fel a dilemmát, hogy németnek tekintettek mindenkit, aki német egyenruhában volt, feltéve, hogy nem tiltakozott ez ellen. A brit külügyminisztérium azonban pedánsan ragaszkodott a szabályokhoz. Jogi tanácsadója, Sir Patrick Dean június 24-én így foglalta össze álláspontját: „Ez tisztán a szovjet hatóságokra tartozó kérdés, s nem tartozik Őfelsége kormányára. Megfelelő időben mindenkit át kell adni a szovjet Poole, id. mű, 130. James, id. mű, 335-340. 117 Nicholas Bethell, The Last Secret: Forcible Repatriation to Russia 1944-1947 (London, 1974), 5. –(510)– 115 116

hatóságoknak, akire igényt tartanak, s bennünket nem érdekel, hogy agyonlövik-e őket, vagy szigorúbban bánnak velük, mint mi bánnánk az angol törvények szerint.” Ezen az alapon, és Churchill rosszallása ellenére, Anthony Eden külügyminiszter 1944. szeptember 4-én keresztülerőszakolta a háborús kabineten azt a döntést, amely teljes mértékben enged Sztálinnak, s amelyet később a jaltai egyezménybe is beleszövegeztek.118 Ennek következtében többszázezer emberi lényt bocsátottak Sztálin kénye-kedvére. Az első tízezres csoportból tizenkettő kivételével mindenki önként ment. Egy amerikai diplomata tanúja volt megérkezésüknek: „Erős őrizettel ismeretlen rendeltetési helyre vitték őket.” Az idő előrehaladtával a vonakodás fokozódott. Az 1945. június 10-én Odesszában kikötött Birodalmi büszkeség fedélzetén érkezett embereket fegyveres őrizet alatt kellett tartani, köztük sokan betegek és a kétségbeesett öngyilkossági kísérletek következtében sebesültek voltak. Egy brit megfigyelő feljegyezte: „A szovjet hatóságok nem kértek a hordágyakból, s még a haldokló betegeknek is saját lábukon kellett poggyászostul lejönni a hajóról… Az egyik, korábban öngyilkosságot megkísérelt fogollyal igen durván bántak, a sebe kinyílt és vérezni kezdett. Levették a hajóról, s egy ládahalom mögé vezették a dokkon. Lövés hallatszott, de látni semmit sem lehetett.” Hozzátette, hogy harmincegy foglyot egy raktár mögé vittek, majd tizenöt perc múlva géppuskalövések hallatszottak. A hajón lévő rangidős hadifogoly, egy őrnagy, 300 emberről számol be a fedélzeten lévők közül, akiket valószínűleg egytől-egyig agyon lőttek. Aztán – jellegzetesen sztálini stílus –, agyonlőtték az őrnagyot is.119 A túlbuzgó brit külügyminisztérium azt az 50 ezer kozákot is átadta, akik Dél-Ausztriában adták meg magukat. Ezek az emberek egy emberöltő óta menekültek voltak, s még a jaltai alku rendelkezései szerint sem kellett volna repatriálni őket; egyfajta emberi prémiumként feleségükkel és gyermekeikkel együtt mégis átadták őket Sztálinnak. Vagy 25 ezer horvátot szintén „visszaadtak” a jugoszláv kommunista rendszernek, ahol a városok utcáin rendezett „halálmenetek” szereplőivé váltak: „…éhezve, szomjazva, megkínozva, eltorzítva, szenvedve és agonizálva kellett nagy távolságokat bejárniuk »felszabadítóik« oldalán, akik lovon vagy szekereken haladtak mellettük.”120 Ahhoz, hogy ezeket a férfiakat, nőket és gyermekeket át tudják hajtani a határon, a brit katonáknak szuronyt kellett használniuk, egyes Uo., 8-13.; Carlton, id. mű, 239-242. Uo.; Bethell, id. mű, 57-60. 120 Joseph Hecomovic, Tito’s Death-Marches and Extermination Camps (New York, 1962), 23. –(511)– 118 119

esetekben az ellenállás letörése érdekében gyilkos lövéseket is leadniuk, néha még lángszórót is használtak. Sok öngyilkos volt, néha egész családok öngyilkosságba menekültek.121 A Sztálinnak átadott emberek közül sokat azonnal agyonlőttek. A többiek a táborokban tengődtek, létezésükről senki sem tudott, sorsuk mindaddig feledésbe merült, amíg Szolzsenyicin fel nem hívta a figyelmet ennek a gonosztettnek a hatalmas méreteire. Az erőszakos visszahonosítás azonban természetesen csak egy volt azon problémák közül, amelyeket immár győzedelmes totalitárius szövetségesük vetett fel az angolszász hatalmak számára.

121

Bethell, id. mű, 82, 101, 131-133, 142-143. –(512)–

XIII. A rémület teremtette béke 1946. január 10-én „Chips” Channon tory képviselő és naplóíró társasági esküvőn vett részt Londonban, s egy másik vendéghez, Lady („Emerald”) Cunardhoz fordulva megjegyezte: „Milyen gyorsan visszaáll az élet a rendes kerékvágásba.” „Végül is – mondtam, a zsúfolt terem re mutatva – ez az, amiért harcoltunk.” „Miért – kérdezte Emerald –, ezek mind lengyelek?”1 Valóban túl könnyű volt elfeledni Lengyelországot. Mégis, abban az értelemben Lengyelország volt a háború oka, hogy ha nem létezett volna, a háború gyökeresen más irányt vesz. S abban az értelemben Lengyelország fejezte is be a háborút, hogy ő idézte elő a háború alatti szövetség összeomlását, s a demokrácia-kommunizmus szembenállás kezdetét. A történet ott folytatódott, ahol annak idején megszakadt: amikor Sztálin és Hitler aláírták az 1939 augusztusi paktumot, s Szovjet-Oroszország immár világméretekben képviselte a szerzésen alapuló totalitárius elvet. Lengyelország esetlen figura volt a világméretű sakkjátszmában, annak a mementója, hogy a háború nem annyira a jó és a rossz közötti konfliktus, mint inkább a fennmaradásért vívott harc volt. Kezdettől fogva illúzió volt persze azt hinni, hogy a „Nagy Szövetség” bármilyen értelemben is önzetlen vállalkozás volt. A szövetséget nagyrészt Roosevelt teremtette, részben saját politikai céljai érdekében, részben mert hitt benne. Azok a honfitársai, akik jelentős szakmai tapasztalatokat szereztek a Sztálinnal és kormányával való alkudozásokban, erőteljesen, kétségbeesetten ellenezték Roosevelt irányvonalát. Laurence Steinhardt követ, Davies utódja Moszkvában a „rigai iskolának” nevezett keményvonalas külügyminisztériumi álláspontot vallotta: „Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok közeledését itt feltétlenül a gyengeség jeleként értelmezik… abban a pillanatban, hogy az itteniek fejükbe veszik, hogy békítgetni akarjuk őket, mellettük döntünk, vagy szükségünk van rájuk, azonnal felhagynak az együttműködéssel… Az a tapasztalatom, hogy csak az erőre reagálnak, s ha erőt nem lehet alkalmazni, akkor a nyílt keleti alkudozásra.”2 Roosevelt egyikből sem kért. Mihelyt Hitler hadüzenete nyomán Oroszország Amerika szövetségese lett, olyan eljárásokat eszelt ki, amelyek segítségével megkerülhette a külügyminisztériumot és a moszkvai

1 2

Rhodes James (szerk.), id. mű, 505. Idézi Charles Bohlen, Witness to History 1929-1969 (New York, 1973), 26-29. –(513)–

követséget, s közvetlenül tárgyalhatott Sztálinnal.3 Közvetítője Harry Hopkins volt, ez a politikai kijáró, aki azt jelentette, hogy Sztálinnak természetesen nagyon tetszik az elgondolás: „nem bízik sem a követünkben, sem a tisztviselőinkben”.4 Roosevelt Churchillt is meg akarta kerülni, akit javíthatatlan vén imperialistának gondolt, aki képtelen megérteni az ideológiai idealizmust. 1942. március 18-án ezt írta neki: „Tudom, nem bánja nyers őszinteségemet, ha megmondom, hogy azt hiszem, hogy személyesen jobban tudom kezelni Sztálint, mint akár az Önök külügyminisztériuma, akár az enyém. Sztálin gyűlöli az Önök összes fejesét. Úgy véli, engem jobban kedvel, s remélem, ez így is marad”.5 Ezt a hiúságot, amely Chamberlainnek arra a hiedelmére emlékeztetett, hogy egyedül ő képes „kezelni” Hitlert, megdöbbentő naivitás tetézte. Roosevelt nem volt hajlandó elhinni, hogy Sztálin területhódításra törekszik. Meg is feddte Churchillt: „Négy évszázad szerzési ösztöne lakozik az Ön vérében, s egyszerűen képtelen megérteni, hogy van olyan ország, amelyiknek akkor sem kell a föld, ha meg tudja szerezni.”6 „Azt hiszem – mondta Sztálinról –, ha mindent megadok neki, amit tudok, és semmit sem kérek cserébe, akkor – noblesse oblige – semmit sem próbál elcsatolni, s együtt dolgozik velem egy demokratikus és békés világért.”7 Az 1943 novemberében Churchill, Roosevelt és Sztálin részvételével megtartott teheráni értekezleten vált először nyilvánvalóvá, mekkora fenyegetést jelent Európa háború utáni stabilitására nézve Roosevelt vaksága. A brit vezérkari főnökök elnöke, Sir Alan Brooke ezt így foglalta össze: „Sztálin zsebre tette az elnököt.”8 Churchill így panaszkodott egyik államminiszterének, Harold Macmillannek: „Németországnak vége, bár bizonyos időbe beletelik, amíg eltakarítjuk a szemetet. Az igazi probléma most Oroszország. Nem tudom rávenni az amerikaiakat arra, hogy ezt észrevegyék.”9 1944 folyamán, bár az európai partraszállás sikeres volt, Robert Sherwood, Roosevelt and Hopkins, 2 kötet (New York, 1950), I., 387423.; Adam B. Ulam, Stalin: the Man and his Era (New York, 1973), 539-542, 560-561. 4 Yergin, id. mű, 54. 5 Winston Churchill, Wartime Correspondence (London, 1960), 196. 6 Kairói értekezlet, 1943. Idézi Terry Anderson, The United States, Great Britain and the Cold War 1944-1947 (Columbia, 1981), 4. 7 Idézi Robert Garson, „The Atlantic Alliance, East Europe and the Origin of the Cold War” in: H. C. Allen és Roger Thompson (szerk.), Contrast and Connection (Athens, Ohio, 1976), 298-299. 8 Lord Moran, Churchill: the Struggle for Survival, 1940-1944 (London, 1968), 154. 9 John Wheeler-Bennett és Anthony Nicholls, The Semblance of Peace: the Political Settlement after the Second World War (New York, 1972), 290. –(514)– 3

Churchill aggodalmai csak növekedtek. Az 1944 július-augusztusi szövetséges áttörés után az előrehaladás lelassult. Eisenhower tábornok, a partraszálló erők főparancsnoka nem volt hajlandó elfogadni azt a sorsdöntő tényt, hogy Európa háború utáni térképét voltaképpen az szabja meg, milyen mélységig hatolnak be csapatai Közép-Európába: „Eszem ágában sincs tisztán politikai célokból amerikai életeket kockáztatni” – jelentette ki.10 Az előrenyomuló szovjetek viszont elég világossá tették ellenséges szándékaikat. Miután elfoglalták a németek kísérleti tengeralattjáróállomását Gdyniánál, nem engedték be a szövetséges szakértőket, bár az atlanti-óceáni ütközet még tombolt, s az Oroszországnak fegyvert szállító hajórajokat még hevesen támadták a német tengeralattjárók.11 Az amerikai tábornokok maximális együttműködésre törekedtek a szovjet fegyveres erőkkel, hogy a lehető leghamarabb átdobhassák csapataikat a távol-keleti hadszíntérre, s végezhessenek Japánnal (reményeik szerint jelentős szovjet támogatással), majd mindannyian hazamehessenek. Churchill szerint a tizenkét brit hadosztály (közel 820 ezer ember) ezzel 13 ezer szovjet tankkal, 16 ezer támadó repülőgéppel és 525 hadosztállyal, több mint 5 millió emberrel kerülne szembe.12 Egy külügyminisztériumi emlékirat szerint Churchill abban látta a feladatát, hogy rájöjjön, hogyan lehet „az amerikai erő felhasználásával” a „megfelelő kikötőbe” kormányozni ezt a „nagy, ormótlan bárkát”, mert különben ott „vesztegel majd az óceánban, magában is fenyegetve a hajózást”.13 Churchill úgy döntött, kettős politikát folytat: ha tud, reális alapon alkudozik Sztálinnal, ugyanakkor megpróbálja felkorbácsolni Roosevelt bátorságát. 1944 októberében Moszkvába repült, s egy általa „csúfnak” nevezett iratot vágott Sztálin képébe, amelyben „a realista Sztálin marsall”nak megjelölte, milyen arányban érdekeltek a nagyhatalmak öt balkáni országban: Jugoszlávia és Magyarország 50-50%-os arányban osztandó fel Oroszország és a többiek között, Oroszország 90%-ot kap Romániában és 75%-ot Bulgáriában, míg Nagy-Britannia az Egyesült Államokkal együtt 90%-ot Görögországban. A brit követ, Sir Archibald Clark-Kerr által vezetett jegyzőkönyv szerint Sztálin Bulgárián alkudozott, ahol szemmelláthatóan

Anderson, id. mű, 15. John R. Deane, The Strange Alliance: the Story of American Efforts at Wartime Cooperation with Russia (London, 1947), 298. 12 Lisle A. Rose, Dubious Victory: the United States and the End of World War Two (Kent, Ohio, 1973), 1., 6-7. 13 Külügyminisztériumi emlékirat 1944. március 21., „Essentials of an American Policy”. –(515)– 10 11

90%-ot akart; majd kék ceruzával aláírta az iratot. Abba is beleegyezett, hogy visszatartja az olasz kommunistákat.14 A „csúf dokumentum” voltaképpen kísérlet volt arra, hogy kizárja Oroszországot a Földközi-tenger vidékéről, cserébe csatlósként odaígérve neki Romániát és Bulgáriát. Churchill úgy számolt, hogy Görögország az egyetlen parázs, amelyet még ki lehet menteni a tűzből, már csak azért is, mert a brit csapatok már a helyszínen vannak: Moszkvában elérte, hogy Sztálin szabad kezet adott Nagy-Britanniának, s ezzel rögtön élt is. December 4-én, amikor polgárháború tört ki Athénban, Churchill úgy döntött, erőszakkal töri le a kommunistákat: késő éjszakáig küldte a táviratokat, „pöfékelve üldögélt karosszékében, s diktált Miss Laytonnak, akinek a szeme sem rebbent a sok istenkáromló kifejezés miatt, amellyel az öreg ember a hivatalos kifejezéseket fűszerezte.” A brit parancsnoknak, Scobie tábornoknak küldött kulcsfontosságú táviratában hangsúlyozta: „Meg kell tartanunk Athént. Remek volna, ha ez vérontás nélkül sikerülne, de ha szükséges, a vérontástól se riadjon vissza.”15 A vérontás szükséges volt; de a görög demokrácia megmenekült. Bár a földközi-tengeri színtér stabilitása csak akkor állt helyre, amikor a kommunisták 1948 áprilisában vesztettek az olasz választásokon, Churchill 1944 végén alkalmazott erőteljes politikájával hatékonyan és szinte egy szál magában tartotta távol egy nemzedéken át a totalitarizmust a Földközi-tenger vidékétől – ez volt utolsó nagy hozzájárulása az emberi szabadság ügyéhez. Kelet-Európa megmentéséhez azonban nem volt ereje. Mint az egyik kormányülésről készült jegyzőkönyvben áll: „Országunknak nincs hatalma megakadályozni minden ma fenyegető fejleményt. A felelősség az Egyesült Államoké, s ami erőnkből telik, mindent meg szeretnénk tenni, hogy támogassuk. Ha úgy érzik, semmit sem képesek tenni, legyen, aminek lennie kell.”16 A sorsdöntő 1945 januári jaltai értekezleten azonban Roosevelt szándékosan elejét vette Churchill minden próbálkozásának az angolamerikai politika összehangolására: Averell Harriman szerint nem kívánta „táplálni a szovjet gyanakvást, hogy a britek és az amerikaiak összehangoltan cselekszenek”.17 Amikor Lengyelország került szóba,

A jegyzőkönyv a PRO-ban, az Inverchapel Papersben található; lásd Carlton, id. mű, 244.; Churchill, Second World War, VI., 196-197. 15 Sir Pierson Dixon naplója, 1944. december 4., idézi Carlton, id. mű, 248249.; Churchill, Second World War, VI., 252. 16 Idézi Carlton, id. mű, 248. 17 Averell Harriman és Elie Abel, Special Envoy to Churchill and Stalin 19411946 (New York, 1975), 390. –(516)– 14

Roosevelt rá akarta venni az oroszokat, egyezzenek bele olyan választások megtartásába, „amelyeken minden demokratikus és náciellenes pártnak joga lesz részt venni”, de nem támogatta azt a brit követelést, hogy a szavazást nemzetközi ellenőrzés mellett tartsák meg. Ehelyett jellegzetesen roosevelti szónoki fordulattal nyilatkozatot fogalmazott meg a „felszabadult Európáról”, amelyben homályos formában hitet tett „minden nép joga mellett, hogy megválaszthassa a saját kormányformáját”. Az oroszok boldogan aláírták a nyilatkozatot, különösen miután meghallották Roosevelt elképesztő kijelentését, miszerint két éven belül az összes amerikai erőt kivonják Európából: Sztálin pontosan ezt akarta hallani.18 Azt lehet mondani, hogy a hidegháború rögtön a jaltai értekezlet után, pontosabban 1945 márciusában kezdődött. Bizonyos értelemben persze Szovjet-Oroszország 1917 októbere óta hidegháborút vívott, amely a leninista történelmi determinizmus lényegi alkotórésze volt. Az 1941 júniusában gyakorlati okokból kötött szövetség pusztán technikai szünet volt. Előbb vagy utóbb kikerülhetetlennek látszott, hogy Sztálinban ismét felülkerekedjenek a ragadozó hajlamok. Csak abban hibázott, hogy erre túl gyorsan került sor. Nem mintha olyan türelmetlen lett volna, mint Hitler. A küszöbön álló eszkatológiában nem hitt – viszont mohó volt. Annál óvatosabb volt, hogy Hitler példája nyomán módszeresen lehetőséget teremtsen magának a fosztogatásra, de nem volt képes ellenállni a kísértésnek, amikor ilyen alkalom kínálkozott. Ésszerű taktikája az volt, hogy nem lép, amíg az amerikaiak el nem takarodnak az Atlanti-óceán túlsó partjára. Amikor azonban úgy látta, megérett a lengyel gyümölcs, nem tudott ellenállni a vágynak, hogy leszakítsa. Leahy tengernagy, Roosevelt szárnysegédje, az amerikai küldöttség legmakacsabb tagja még Jaltában is arról panaszkodott, hogy a Lengyelországra vonatkozó megállapodás „olyan képlékeny, hogy az oroszok Jaltától Washingtonig kihúzhatják anélkül, hogy igazából elszakadna”.19 Mihelyt azonban a szabad választások biztosítására Jaltában felállított bizottság február 23-án összeült, nyilvánvalóvá vált, hogy Sztálin figyelmen kívül akarja hagyni kötelezettségvállalásait. A sorsdöntő pillanat március 23-án jött el, amikor Molotov bejelentette, hogy szovjet típusú választást tartanak. Amikor két nappal később Roosevelt kézhez kapta Harriman beszámolóját, ököllel rácsapott karosszékére: „Averellnek igaza van. Sztálinnal nem lehet tárgyalni. Minden Jaltában tett ígéretét megszegte.”20 Roosevelt politikai nevelődéséhez Churchill 1945. március 8. és április 12. között hozzá intézett tizenhárom erőteljes hangú üzenete is hozzájárult; a végsőkig csalódottan Warm Springsbe vonult vissza meghalni,

Churchill, Second World War, VI., 337. William D. Leahy, I Was There (New York, 1950), 315-316. 20 Anderson, id. mű, 47. –(517)– 18 19

s egy újságírónak úgy nyilatkozott, hogy Sztálin vagy nem ura önmagának, vagy „nem szavahihető”.21 Élete utolsó heteiben Roosevelt mégsem tett semmit, hogy a britek kívánságának megfelelően arra ösztönözze Eisenhowert, gyorsan nyomuljon előre Berlin, Bécs és Prága felé. „Az amerikaiak képtelenek megérteni – írta szomorúan Montgomery tábornok –, hogy nem sokat jelent, ha stratégiailag megnyerjük a háborút, miközben politikailag elveszítjük.”22 Az új elnök, Harry Truman nem a gazdag, bűntudatos keleti parti elit tagja volt, és teljesen hiányoztak belőle Roosevelt divatos progresszív képzelődései. Tudatlan volt, de gyorsan tanult; ösztönösen demokratikus és nyílt volt. Április 23-án 5:30-kor magához rendelte a Blair Hause-ba (még nem költözött át a Fehér Házba) Molotovot, s azt mondta neki, Oroszországnak végre kell hajtania, amibe Lengyelország kapcsán Jaltában beleegyezett: „Egyenesen megmondtam neki. Úgy kell neki, jobbegyenes az állára.” Molotov: „Életemben nem beszéltek még így velem.” Truman: „Hajtsák végre a megállapodást, s akkor senki sem fog így beszélni Önnel.”23 Truman azonban arra nem volt képes, hogy a háború utolsó napjaira megváltoztassa az amerikai katonapolitikát. Bradley tábornok számításai szerint 100 ezer halottba kerülne Berlin bevétele; Marshall tábornok szerint Prága elfoglalása nem lehetséges; Eisenhower tábornok mindent ellenzett, ami véget vetett volna a katonai együttműködésnek a Vörös Hadsereggel, mindenki szovjet segítségre számított Japán ellen.24 Így hát Kelet-Európa és a Balkán legnagyobb része a totalitarizmus martalékává vált. Kis ideig az sem volt biztos, hogy Nyugat-Európa megmenthető-e, Politikai és diplomáciai szinten is értékes hetekbe-hónapokba telt, amíg meg lehetett fordítani Roosevelt politikáját. 1945 első felében a külügyminisztérium továbbra is megpróbálta megakadályozni, hogy bármilyen, Szovjet-Oroszországot bíráló anyag nyilvánosságra kerüljön, beleértve az olyan tény közlő újságírói munkákat is, mint William White Jelentés az oroszokról című műve.25 Júliusban, Potsdamban Truman mellett ült Davies volt követ, immár a Lenin-rend büszke tulajdonosa, aki hangsúlyozta: „Azt hiszem, Sztálin meg van sértve. Kérem, legyen kedves hozzá.”26 A július 25-i választásokat elvesztett Churchill álmot látott: fehér

Uo., 50. Viscount Montgomery, Memoirs (New York, 1958), 296-297. 23 Harry S. Truman, Memoirs, 2 kötet (New York, 1955-56), I., 81-82. 24 Omar Bradley, A Soldier’s Story (New York, 1951), 535-36.; Forrest Pogue, George C. Marshall: Organizer of Victory (New York, 1973), 573-574. 25 Thomas Campbell és George Herring, The Diaries of Edward R. Stettinius Jr., 1943-1946 (New York, 1975), 177-178. 26 Anderson, id. mű, 69. –(518)– 21 22

lepedő alatt fekszik, kinyújtott lábbal: holtan.27 Munkáspárti utódaikat lefoglalták a belpolitikai problémák s a fenyegető brit pénzügyi csőd; homályosan beszéltek ugyan a Franciaországgal való európai szövetség újjáépítéséről, de jobban tartottak egy újjászülető Németországtól, mint a szovjet gőzhengertől.28 Sokan úgy gondolták, a játszmának vége. A Moszkvából visszatérő Harriman James Forrestal tengerészetügyi államtitkárnak azt mondta, hogy „jövő tél végére fél, vagy akár egész Európa kommunista lehet”.29 Ismét csak Sztálin mohósága volt az, amitől nem tudta visszafogni magát, s így visszájára fordította az amerikai visszavonulási szándékot. S ez a mohóság nem csak földre és hatalomra, hanem vérre is irányult. Tizenhat vezető lengyel nem-kommunista politikust tartóztatott le, „terrorizmussal” vádolta őket, s mozgásba hozta utolsó kirakatperének gépezetét.30 Amerikai kiküldöttek és a helyszínen tartózkodó parancsnokok üzenetei mindenütt ugyanarról a mintáról tanúskodnak: Robert Patterson Belgrádból jelentette, hogy azonnal letartóztatnak mindenkit, akit brit vagy amerikai emberrel látnak; Maynard Barnes 20 ezer embert érintő vérfürdőről küldött táviratot Bulgáriából; Arthur Schoenfeld kommunista diktatúra létrehozását ismertette Magyarországon; Ellery Stone Rómából arra figyelmeztetett, hogy kommunista államcsíny várható Olaszországban. William Donovan, az OSS (Office of Strategic Services), a hírszerző ügynökségre leginkább emlékeztető amerikai szervezet főnöke a nyugati védelem összehangolását célzó intézkedéseket követelt, mert az amerikai ügynökök Európa-szerte egyre elrémisztőbb jelentéseket küldenek irodájába.31 A jelentésekhez a nyersanyagot azonban Sztálin politikája szolgáltatta. S a sztálini radikális diplomácia volt az, Molotov irányításával, amely a válságot a moszkvai külügyminiszteri értekezleten 1945 decemberében kirobbantotta. Az új brit külügyminiszter, Ernest Bevin nyersen „hitleri filozófiának” nevezte Molotov gondolatmenetét; James Byrnes külügyminiszter szerint pedig „Oroszország dörzsölten ugyanazt próbálja tenni, amit Hitler próbált: erőszakkal uralkodni kisebb országok felett.”32 Byrnes 1946. január 5-én kézhez kapott jelentése után Truman döntött: „Hagyjunk fel a

Moran, id. mű, 305. Victor Rothwell, Britain and the Cold War 1941-1947 (London, 1982). 29 Forrestal Diaries (New York, 1951), 38-40, 57. 30 Z. Stypulkowski, Invitation to Moscow (London, 1951). 31 Anderson, id. mű, 75-76. 32 Patricia Dawson Ward, The Threat of Peace: James F Byrnes and the Council of Foreign Ministers 1945-46 (Kent, Ohio, 1979). –(519)– 27 28

kompromisszumos játékokkal… Belefáradtam a szovjetek babusgatásába.”33 A következő hónapban jól időzített 8 ezer szavas távirat érkezett a Moszkvában lévő George Kennantól, amely összefoglalta azt, amit a kormányzati emberek többsége érezni kezdett a szovjet fenyegetést illetően: ez volt a „hosszú távirat”, ahogy később nevezték. „Pontosan úgy hangzik – írta szerzője –, mint valami gyújtó erejű röpirat a riadóztatott kongresszusi bizottságoktól vagy az Amerikai Forradalom Leányaitól, azzal a céllal, hogy a polgárokat ráébressze a kommunista összeesküvés veszélyeire.”34 Két héttel később, március 5-én Churchill a nyilvánosság elé tárta a hidegháború tényét, amikor Truman támogatásával beszédet tartott a fultoni egyetemen: „A Balti-tenger menti Stettintől az adriai-tengeri Triesztig vasfüggöny ereszkedett az európai kontinensre. E vonal mögött található az ősi közép- és kelet-európai államok valamennyi fővárosa… A szovjet érdekszférának kell neveznem ezt a területet, s valamennyi állam ilyen vagy olyan formában nemcsak szovjet befolyásnak van kitéve, hanem igen nagy és sok esetben növekvő mértékben Moszkva ellenőrzésének is.” Hozzátette: mivel az oroszok tisztelik a katonai erőt, Amerikának és Nagy-Britanniának folytatnia kell a közös védelmi erőfeszítéseket, hogy „ne álljon elő ingatag hatalmi egyensúly, amely nagyravágyásra és kalandorságra kísért”, hanem „megszilárduljon a biztonság”. Később a Time magazin tulajdonosa, Henry Luce által adott vacsorán a diadalmas szónok kaviárt habzsolt: „Tudja, Joe bácsi annak idején rengeteget küldött nekem. Feltételezem, hogy többé nem kapok.” Pontosan a megfelelő időben szólva – májusban az amerikai közvélemény-kutatási adatok szerint az ország 83%ának tetszett az állandó katonai szövetség churchilli gondolata – Churchill minden lehetőséget meghiúsított arra, hogy megismétlődjön az 1919-es tragikus amerikai visszavonulás Európából. Mint mondta, 75 dollárt vesztett pókeren Trumannal szemben, „de megérte.”35 Sztálin még mélyebbre rángatta az amerikaiakat a hidegháborúba. 1946 márciusában elmulasztotta a határidőt, ameddig csapatait ki kellett vonnia Iránból, s végül csak az ENSZ új Biztonsági Tanácsában folytatott dühödt vita után engedelmeskedett. Augusztusban a jugoszlávok lelőttek

Yergin, id. mű, 160-161.; George Curry, „James F. Byrnes”, in: Robert H. Ferrell és Samuel Flagg Bemiss (szerk.), The American Secretaries of State and their Diplomacy (New York, 1965). 34 Kennan, Memoirs 1925-1950, 294. 35 A beszéd szövegét lásd Robert Rhodes James, Churchill Complete Speeches (London, 1974), VII., 7283-96.; Jerome K. Ward, „Winston Churchill and the Iron Curtain Speech”, The History Teacher, 1968 január. –(520)– 33

két amerikai szállítógépet, s ugyanebben a hónapban Sztálin nyomást kezdett gyakorolni Törökországra. Az amerikaiak a helyzetnek megfelelően reagáltak. Létrehozták a CIA elődjét, s egy ünnepi Fehér Ház-beli fogadás alkalmából Truman fekete kalapokat, köpenyeket és fa tőröket osztott szét, s fekete állbajuszt ragasztott Leahy tengernagy arcára.36 Amerika és Kanada közös repülőgép- és tengeralattjáró-elhárító rendszert hozott létre. A brit és amerikai légierő kezdte kicserélni a haditerveket; hírszerző ügynökségeik érintkezésbe léptek egymással. Nyárra nem hivatalosan ismét létezett az angol-amerikai szövetség. Truman tisztogatást végzett a kormányzati apparátusban, hogy eltávolítsa a szovjetbarát elemeket. A kormány utolsó New Deal-párti tagja Henry Wallace mezőgazdasági miniszter, Sztálin nagy csodálója, angolgyűlölő és Churchill-ellenes politikus volt: „macskafattyú”, mondta róla Truman. Júliusban 5 ezer szavas magánlevelet küldött az elnöknek, amelyben egyoldalú leszerelést javasolt, nagy közös légi és kereskedelmi programot Oroszországgal, majd az egészet kiszivárogtatta. Truman ezt írta naplójába: „Wallace 100%-ig pacifista. Azt akarja, oszlassuk fel fegyveres erőinket, adjuk át Oroszországnak atomtitkainkat, s bízzunk meg a Kreml Politikai Bizottságának kalandoraiban… Úgy látszik, a vörösök, a kétes alakok és a szalonkommunisták összefognak, s országos veszélyt kezdenek jelenteni. Attól tartok, Sztálin Joe bácsi szabotázscsapatát alkotják.”37 Másnap kirúgta Wallace-t; senki nem szólt egy szót sem. Októberben Churchill kijelenthette: „Az események túlhaladták, amit Fultonban mondtam.” 1947-49-ben Amerika hivatalos formába öltötte egy sor európai elkötelezettségét, s egy egész nemzedéknyi időre ez lett a nyugati globális politika alapja. A folyamat azzal kezdődött, hogy Nagy-Britannia kétségbeesetten jelezte: nem tud többé világhatalomként fellépni. A háború 30 milliárd dollárjába került, ami a nemzeti vagyon egynegyede volt. 5 milliárd dollárnyi kötvényt bocsátott ki külföldön, s 12 milliárdos adósságot halmozott fel. A háború után Amerika kölcsönt nyújtott, de ez nem fedezte sem a kereskedelmi hiányt – az export 1945-ben az 1938-as értéknek kevesebb mint egyharmada volt –, sem a stabilitás gyenge pilléreként eszközölt kiadásokat Európában, a Földközi-tenger körzetében és a KözelKeleten. 1946-ban Nagy-Britannia a bruttó nemzeti termék 19%-át költötte védelmi kiadásokra (az USA 10%-ával szemben). 1947 elejére 3 milliárdot költött nemzetközi segélyprogramokra, egyedül Németországra 300 milliót 1946-ban, 330 milliót a béke fenntartására Palesztinában, 540 milliót Görögországra és 375 milliót Törökországra. Január 6-án a hóvihar volt az évszázad legkeményebb telének előhírnöke, amely március végéig tartott. A 36 37

Leahy Diaries, 1946. január 24, február 7. John Morton Blun, The Price of Vision: the Diary of Henry A. Wallace (Boston, 1973), 589-601.; Yergin, id. mű, 253-254. –(521)–

szén megfagyott a tározókban, és nem lehetett elmozdítani. Az áramkimaradások miatt gyárak zártak be, 2 millió ember vált munkanélkülivé. Manny Shinwell üzemanyagipari miniszter „teljes katasztrófáról” beszélt. A kölcsön gyakorlatilag elfogyott; hetente 100 millióval csökkentek a tartalékok. Február 21-én a britek tájékoztatták Trumant, hogy többé nem tudják teljesíteni a görögökkel és törökökkel szembeni kötelezettségeiket. Három nappal később Truman úgy döntött, átveszi ezeket. Február 26-án feszült hangulatú értekezlet zajlott a Fehér Ház ovális irodájában, amelyen a vezető kongresszusi képviselők előtt körvonalazták az elgondolást. Marshall tábornok, az új külügyminiszter elpackázta a dolgot, s helyettese, Dean Acheson elhatározta, hogy közbelép. Kijelentette, hogy a „szovjet nyomás” a Közel-Keleten olyan szintre jutott, hogy egy áttörés „három földrészt nyitna meg a szovjet behatolás előtt”. Mint „almák a hordóban, amelyeket megfertőz az egyetlen rothadt példány”, Görögország „rothadása megfertőzné Iránt és az egész Keletet”. „Kis-Ázsián és Egyiptomon keresztül bevinné a fertőzést Afrikába, s Olaszországon és Franciaországon keresztül Európába.” Szovjet-Oroszország „a történelem egyik legnagyobb játszmájába fogott minimális kockázattal”. Nincs is szüksége arra, hogy mindent megnyerjen: „már egy vagy kettő is hatalmas nyereséget ígér”. Egyedül Amerika képes arra, hogy „felborítsa a játékot”. Ezt a tétet kínálta „egy buzgó és könyörtelen ellenségnek” a brit visszavonulás. A beszédet hosszú hallgatás követte. Majd Arthur Vandenberg, aki korábban az elszigetelődési politika híve volt, szólt a képviselők nevében: „Elnök úr, ha mindezt elmondja a Kongresszusnak és az országnak, támogatni fogom Önt, s azt hiszem, a legtöbb képviselő is így cselekszik.”38 Truman március 12-én hirdette meg a „Truman-doktrínát”. „Megítélésem szerint az Egyesült Államoknak támogatnia kell a szabad népeket, amelyek ellenállnak annak, hogy fegyveres kisebbségek vagy külső nyomás rabigába próbálja dönteni őket… Segítenünk kell a szabad népeknek, hogy önállóan, a maguk módján döntsenek sorsuk felől.” A segítség elsősorban „gazdasági” legyen. Első lépésként pénzt kért Görögországnak és Törökországnak, továbbá polgári és katonai szakértőket: mindezt mindkét házban kétharmados többséggel meg is kapta. Sztálin ténykedésével elérte tehát, hogy kimúljon az elszigetelődési politika. Két hónappal később, június 5-én a Harvardon tartott beszédében a külügyminiszter bejelentette a Marshall-tervet. A megfogalmazás homályos volt; mint Acheson összefoglalta: „Ha az európaiak, valamennyien vagy néhányan, meg tudnak egyezni abban, hogy mire van szükségük ahhoz,

38

Dean Acheson, Present at the Creation (New York, 1969), 219.; Yergin, id. mű, 281-282. –(522)–

hogy kikerüljenek szörnyű helyzetükből… megnézzük a tervüket, s megfontoljuk, milyen gyakorlati segítséget nyújthatnánk.”39 Végül huszonkét európai ország reagált. A csehek és a lengyelek is szerettek volna, de Sztálin megvétózta a tervet. A program 1948 júliusában indult be, három évig tartott, s végül 10,2 milliárd dollárjába került az amerikai kormánynak, A dolog nagyon megérte, mert 1947 második negyedére az amerikai exporttöbblet évente 12,5 milliárdra rúgott. Mint Hugh Dalton, Nagy-Britannia pénzügyminisztere mondta: „Mindenütt dollárhiány alakul ki. Az amerikaiaké a világ teljes jövedelmének fele, de nem akarják sem elkölteni, sem más népek javait megvásárolni érte, sem valamiképpen kölcsön adni… Mikorra teremt általános válságot a dollárhiány?” A 3.300 kalóriára rúgó amerikai átlagfogyasztás 125 millió európai ember 1.000-1.500 kalóriás fogyasztásával állt szemben. A Marshall-segély a többlet egy részét visszaforgatta, csökkentette a kalóriafogyasztásban mutatkozó különbséget, s lerakta egy önmagára támaszkodni képes Nyugat- és Dél-Európa alapjait. 1950-re mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a program nagy sikert ért el.40 Megindította a folyamatot, amelynek során megszűnt a szakadék az észak-amerikai és az európai életszínvonal között, ugyanakkor ijesztő szakadékot nyitott a nyugat- és kelet-európai életszínvonal között: a vasfüggöny a bőséget és az ínséget választotta el egymástól. Amerika azonban katonailag még nem kötelezte el magát arra, hogy megvédi Európát. Ez Sztálin folyamatos lépései nyomán vált elkerülhetetlenné. Katonát csak ötszázat állomásoztattak az oroszok Csehszlovákiában; a kormányban lévő embereik segítségével azonban ellenőrizni tudták a rendőrséget. Csehszlovákiának koalíciós kormánya volt. Marshall a szovjet blokk részének tartotta, de Sztálin számára ez nem volt elég; a mohóság többet követelt. 1948. február 19-én külügyminiszterhelyettesét, V. A. Zorint Prágába küldte. Másnap tizenkét nem-kommunista miniszter benyújtotta a lemondását. Ötnapos kormányválság után új kormány alakult, s az ország csatlósállammá vált. Az amerikai követ, Laurence Steinhardt szerint a csehek ugyanúgy ellenállhattak volna, mint a finnek és az olaszok. Ennek elmaradásáért Benes államelnök és Masaryk külügyminiszter gyávaságát okolta, az utóbbi a behódolás után öngyilkosságot követett el.41 Az erőteljesebb amerikai politika hiánya azonban szintén szerepet játszott, s további kísértéseket jelentett Sztálinnak, aki június 24-én lezárta Berlin nyugati zónáit, s elvágta az áramellátást.

Acheson, id. mű, 234. Lásd „Overseas Deficit”, 1947. május 2., Dalton Papers; Harry Bayard Price, The Marshall Plan and its Meaning (Cornell, 1955). 41 Yergin, id. mű, 348-350. –(523)– 39 40

Mivel a rivális blokkok képtelenek voltak megegyezni a békefeltételekben az egységes Németország számára, 1946-ban két Németország kezdett létrejönni. 1948. június 18-án a három nyugati szövetséges új német valuta létrehozását jelentette be a saját zónáikban. Ez szolgáltatott ürügyet a szovjet ellenlépésre. Érdekes, hogy az amerikai zóna parancsnoka, Lucius Clay tábornok, aki eddig a legvonakodóbb volt a hidegháború élharcosai közül, most alapvetően változtatott magatartásán. Elismerte, hogy a szövetségesek szabad bejutása Berlinbe csupán „szóbeli megállapodáson alapult… amelyet majdnem három éven keresztül hallgatólagosan alkalmaztak.” Most az erő jogszerű alkalmazását javasolta, hogy megvizsgálják azokat a „technikai nehézségeket”, amelyek az oroszok szerint eltorlaszolják az utat. Engedélyt kért „egy rendőri ezred bevetésére, amelyet automatafegyverekkel felszerelt lövészcsapattal és mérnöki zászlóaljjal erősítenek meg… A csapatoknak a parancs szerint Berlinbe kell kísérni ük a konvojt. Parancsuk lenne arra…, hogy távolítsanak el minden akadályt, még ha emiatt támadás éri is őket.”42 Ezt a választ hosszan megvitatták, majd elvetették Washingtonban. Az új hadügyminiszter, Forrestal ezt mondta Marshallnak:”Az Egyesült Vezérkari Főnökök nem ajánlják, hogy fegyveres konvojjal lássuk el Berlint, mert ez háború kockázatával jár, s az Egyesült Államok nincs kellően felkészülve egy világméretű konfliktusra.”43 Melyek voltak a kockázatok? Nyikita Hruscsov később elismerte, hogy Sztálin csupán „szuronyheggyel szurkálta meg a tőkés világot”. Az igazi játszmát Jugoszláviában játszotta, ahol szakított Tito marsallal, s kizárta a kommunista pártok 1947-ben létrehozott koordináló testületéből, a Kominformból; ez négy nappal az után történt, hogy Oroszország lezárta a Berlinbe vezető utakat. Hruscsov hozzátette: „Tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ha a Szovjetuniónak közös határa lett volna Jugoszláviával, katonailag is beavatkozott volna.”44 Nehéz elfogadni, hogy Sztálin, aki a saját birodalmán belüli leszámolással volt elfoglalva, hagyta volna, hogy a berlini próbaművelet – amelyet tetszése szerint bármikor felfüggeszthetett vagy újra kezdhetett – kicsússzon az irányítása alól. Bár a kockázatok ily módon vitathatók voltak, az amerikai katonai erő elégtelensége elég nyilvánvaló volt. A Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának számításai szerint a Vörös Hadsereg létszáma 2 és félmillió volt, s ehhez járultak még a 400 ezer fős biztonsági erők. Ennek kiegyensúlyozására az amerikaiaknak atommonopóliumuk volt, ez azonban

Jean Edward Smith (szerk.), The Papers of General Lucius D. Clay: Germany, 1945-1949 (Bloomington, 1974), 734-737. 43 Yergin, id. mű, 380. 44 Talbot (szerk.), 205. –(524)– 42

inkább elméleti, mint gyakorlati jelentőségű volt. 1947. április 3-án Truman, legnagyobb rémületére olyan jelentést kapott, hogy bár tizenkét atombombához elegendő hasadóanyag áll rendelkezésre, egyik bomba sincs összeszerelt állapotban. Ekkor 1953-as határidővel 400 bombából álló készletet rendeltek, de 1948 közepére a leszállított bombák még a légierő úgynevezett. Feszítővas-hadműveletéhez” sem voltak elegendők, amelynek célja a szovjet kőolajipar teljes megsemmisítése volt.45 Vagy hatvan, „atombombázó”-nak nevezett B-29-est telepítettek nagy nyilvános felhajtás mellett Nagy-Britanniába, de távolról sem volt mindegyiken atombomba. Ehelyett az amerikai légierő technikai erejének demonstrálására irányuló döntés született: Berlint légi úton kell ellátni. A dolog bevált: a légihíd decemberben napi 4.500, tavaszra napi 8 ezer tonnát szállított, ami megegyezett a blokád létrehozása előtt közúton és vasúton szállított mennyiséggel.46 1949. május 12-én az oroszok visszakoztak. Az esemény tehát egyfajta győzelemmel zárult, az amerikaiak azonban elszalasztották a lehetőséget, hogy az 1936-os rajnai válság 1940-es évekbeli megismétlődése nyomán valóban térdre kényszerítsék az oroszokat. A berlini blokád mégis sorsdöntő esemény volt, mert arra késztette a nyugati szövetségeseket, hogy megfogalmazzák elképzeléseiket, és meghozzák a szükséges hosszú távú döntéseket. Arra késztette őket, hogy kész tényként fogadják el a megosztott Németországot, s hozzálássanak egy nyugatnémet állam megteremtéséhez. Az új állam alkotmánya 1949 februárjára készült el, májusban fogadták el, s ősszel lépett hatályba. Ezt a Németországot fel kellett fegyverezni, ami azt jelentette, hogy be kellett ágyazni a hivatalos nyugati védelmi struktúrába. Ezért 1949. április 4-én tizenegy demokratikus hatalom Washingtonban aláírta az Észak-Atlanti Egyezményt. Az amerikai politika azon a feltételezésen alapult, hogy a világnak csak öt olyan régiója van, amelyen megtalálhatók a modern katonai erő forrásai: maga az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, a RajnaRuhr-iparvidék, Japán és a Szovjetunió. Az amerikai politikának azt a célt kell kitűznie, hogy a szovjet vezetők fennhatósága arra a régióra korlátozódjék, amelyet már birtokolnak. A „fékentartás” geopolitikai filozófiáját „A szovjet magatartás forrásai” című cikk fejtette ki a Foreign Affaires 1947. júliusi számában. Bár a szerző neve helyett „X” állt, az valójában George Kennan volt. Abból indult ki, hogy bár Oroszország gondosan igyekszik elkerülni a nyílt háborút, eltökélte, hogy ezen kívül minden eszközzel terjeszkedik; s erre Amerikának és szövetségeseinek „az orosz terjeszkedő szándékok hosszú távú, türelmes, ám szilárd és éber David Alan Rosenberg, „American Atomic Strategy and the Hydrogen Bomb Decision”, Journal of American History, 1979 június; David Lilienthal, Atomic Energy: a New Start (New York, 1980). 46 W. Phillips Davison, The Berlin Blockade (Princeton, 1958). –(525)– 45

fékentartásával” kell válaszolniuk, amelybe beleértendő „az ellenerő megfelelő és éber alkalmazása egy sor, állandóan változó földrajzi és politikai ponton”.47 A berlini válság nyomán öltött először gyakorlati formát ez a fékentartási filozófia. 1949. február-márciusban külügyi és védelmi minisztériumi tisztségviselők egy csoportja „Nemzetbiztonsági Tanács 68” címmel dokumentumot fogalmazott meg, amely az elkövetkező harminc évre rögzítette az amerikai kül- és védelmi politika fő irányvonalait.48 Azt a tételt tartalmazta, hogy Amerikának mint a legnagyobb szabad hatalomnak erkölcsi, politikai és ideológiai kötelezettsége az egész világon megőrizni a szabad intézményeket, s fel kell szerelkeznie katonai eszközökkel ahhoz, hogy ezt a kötelezettségét teljesíteni tudja. Kellő mennyiségű hagyományos és nukleáris erővel kell ellátnia magát – ezt az elhatározást erősítette meg 1949. szeptember 29-én, hogy az Északi-Jeges-tenger felett 6 ezer méter magasságban járőrszolgálatot ellátó B-29-es döntő bizonyítékot szolgáltatott arra nézve, hogy az oroszok augusztus végén felrobbantották első nukleáris szerkezetüket.49 Az atommonopóliumnak így vége szakadt, s Amerikának hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy a világ nagy területeit hosszú távon többcélú katonai védelme alá vonja. A „Nemzetbiztonsági Tanács 68” megjegyezte, hogy Szovjet-Oroszország bruttó nemzeti termékének 13,8%-át fordítja fegyverkezésre, szemben az amerikai 6-7%-kal. Ha szükséges, Amerika képes elérni a 20%-ot is. A dokumentumot végül 1950 áprilisában hagyták jóvá. Történelmi fordulópontot jelentett a világra vonatkozó hagyományos amerikai politikában. A katonai elkötelezettség fokozatosan negyvenhét országra terjedt ki, amerikai erők 675 tengeren túli katonai bázist építettek vagy foglaltak el, s egymillió katonát állomásoztattak külföldön.50 Tévedés volna azonban olyan logikai és globális koherenciát tulajdonítani az amerikai politikának, amilyennel valójában nem rendelkezett. Egységes terv sohasem létezett, inkább egy sor alkalmi félmegoldás, hatalmas hézagokkal és sok ellentmondással terhelve. Az egész valójában inkább a Brit Birodalomra hasonlított. Ráadásul, mint a Birodalom esetében, nem egy időben lépett életbe valamennyi. Miközben az amerikaiak, 1948-49-ben némileg sikeresen lerakták a nyugat-európai katonai és gazdasági stabilitás alapjait, feloszlott rózsaszínű víziójuk a Távol-Keletről, amely az 1945-ös lehengerlő győzelem fényénél született. Itt

Kennan, Memoirs 1925-1950, 354 skk. Warner Schilling et al., Strategy, Politics and Defence Budgets (Columbia, 1962), 298-330. 49 Hewlett és Duncan, Atomic Shield 1947-1952 (Pennsylvania, 1969), 362-369. 50 Anderson, id. mű, 184. –(526)– 47 48

ismét drágán fizettek Roosevelt illúzióiért és könnyelműségéért. Roosevelt jobban vonzódott Kínához, mint bármely más külföldi országhoz. Kína nem problémát, hanem megoldást jelentett számára. A négy nagyhatalom egyikének tekintette, amely a stabilitás fő forrása lehetne és kellene, hogy legyen Kelet-Ázsiában. Mihelyt Amerika belépett a háborúba, keményen dolgozott annak érdekében, hogy ez a vízió, vagy inkább illúzió, valósággá váljék. Sztálin csak nevetett az egészen. Churchill morgolódott: „Abszolút bohózatba illő – írta Edennek –, hogy Kína lenne a világ négy nagyhatalmának egyike.” Kész volt „kellő udvariassággal” kezelni „ezt az amerikai kényszerképzetet”, de ennél többre nem.51 Roosevelt bevonta Kínát a Négy Nagy rendszerébe; bár jellemző módon, amikor úgy találta kényelmesnek, kihagyta, mindenekelőtt a Japánról Jaltában kötött titkos egyezmény ügyében, amely beengedte az oroszokat Mandzsúriába. Később, talán bűntudatból, fogadta Csang Kaj-seket: „Az első kérdés, amelyet Csangnak feltettem, ez volt: »Akarja Indokínát?« Mire ezt mondta: »Az nem segít rajtunk. Nem akarjuk. Azok nem kínaiak.«„52 Abszurd volt az elképzelés, amely Csangban látta a háború utáni kelet-ázsiai stabilitás építőmesterét. Csang pályája egyetlen szakaszában sem tartotta ellenőrzése alatt Kínának még a felét sem. Rossz adminisztrátor, közömbös tábornok volt. Mint politikus nem értette meg, hogy Kínának olyan vezetőre van szüksége, akiben a radikalizmus a hazafias hévvel vegyül. Ráadásul keveset tudott a parasztokról, és még kevesebbet törődött velük. Eszményi partnere ezért maga Mao volt, az őt támogató paraszti tömegekkel és radikális nacionalizmusával. Mao korábban együtt működött Csanggal, s erre a jövőben is hajlandó volt; bár a Hosszú Menetelés után, amikor vezető szerepre tett szert a kommunista mozgalomban, a feltételeket már szigorúbban szabta meg. 1942 februárjában kezdte meg első nagy ideológiai hadjáratát, amelyet „kiigazításnak” nevezett, s célja az volt, hogy a Kínai Kommunista Pártot kigyógyítsa a terméketlen elvont marxizmusból, s tudatosítsa benne a kínai történelmet. 1944-ben dicsérte az amerikai demokráciát, s azt mondta, hogy „a munka, amelyet mi, kommunisták ma végzünk” lényegében ugyanaz, mint amit „Washington, Jefferson és Lincoln” végzett.53 Miközben azonban Mao a közép felé mozdult, Csang jobbra sodródott. 1941 januárjában a Sárga-folyótól délre a Kuomintang erői Mao kilencezer katonáját ölték meg. Ezután a két kínai csoport külön-külön harcolt a japánok ellen, s egyik sem bizonyult túl hatékonynak. Gyakran egymás ellen is küzdöttek. 1943 végén jelent meg Csang Kína végzete című Churchill, Second World War, VI: Triumph and Tragedy (London, 1954), 701. Samuel I. Rosenman (szerk.), Public Papers and Adresses of Franklin D. Roosevelt: Victory and the Threshold of Peace 1944-1945 (New York, 1950), 562. 53 Schram, id. mű, 220 skk.; Tang Tsou, Americas Failure in China 1941-1950 (Chicago, 1963), 176 skk. –(527)– 51 52

írása, amelyben a kommunizmust és a liberalizmust egyaránt rossznak nyilvánította Kína számára, s Konfucius konzervativizmusát mutatta fel eszményképnek. A szöveg annyira ellenséges volt a Nyugattal szemben, hogy az angol változatban kihagyásokat kellett eszközölni. 1944-ben az amerikaiak nagy erőfeszítéseket tettek, hogy egyesítsék Csang és Mao csapatait, koalíciós Kuomintang-kommunista kormányt, közös katonai vezetést akartak, mindezt amerikai pénzen és ellátmánnyal. Csang elvetette az ajánlatot. Mao lelkesen üdvözölte, s októberben abban a különös pozícióban találta magát, hogy nyíltan védte az angolszászokat Csang támadásaival szemben – összegyűjtött műveiből az ide vonatkozó passzusokat később törölte.54 A háború után az amerikaiak újabb erőfeszítést tettek egy koalíció létrehozására. Csang azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Mao oszlassa fel hadseregét. Sztálin ésszerűnek találta a követelést. Azt tanácsolta Maónak, hogy „lépjen be a kormányba, s oszlassa fel a hadsereget, mivel Kínában nincs kilátás a felkelés folytatására”.55 Mao visszautasította a tanácsot. Második ember szívesen lett volna, de meg nem alázkodik (ami a kivégzés kockázatával is járt volna). A saját „személyi kultuszát” már az 1945 áprilisi pártalkotmánnyal elindította, amely hangsúlyozta, hogy „a Mao Ce-tung-i gondolat lényeges a »párt egész munkájának irányítása szempontjából«„, s nem csak „a kínai történelem legnagyobb forradalmárának és államférfijának, hanem legnagyobb teoretikusának és tudósának” is nevezte Maót. A program nagy részét maga Mao írta.56 Mao nagyravágyó romantikus volt, aki jót háborúzott, majd a békében akart boldogulni. Csang birtokon belül volt, s nem tudta elviselni egy esetleges utódjelölt gondolatát, főleg ha az szellemi igényekkel is fellép. A kínai polgárháború ennélfogva nem történelmi szükségszerűség volt, hanem személyes konfliktusból fakadt. A háború kimenetele sem mély gazdasági és osztályerők következménye volt. A hatalmas kínai lakosság nagy többsége elejétől végig semmiféle szerepet nem játszott benne. Igaz, Mao némi sikerrel tudta céljai érdekében mozgósítani a paraszti energiákat és elégedetlenséget. Ez azonban részben a Kuomintang analfabetizmus elleni rendkívül sikeres hadjáratának volt köszönhető, amely 1940-re a legtöbb faluba elért. Az is igaz, hogy egyes parasztok azért tartottak Csang győzelmétől, mert a földesurakkal azonosították őt. Mao azonban nem folytatott keresztes hadjáratot azért, hogy „visszaadja” a földet az embereknek. Azokon a

Schram, id. mű, 228-29.; Tang Tsou, id. mű, 100-124. Milovan Djilas, Conversations with Stalin (London, 1962), 182.; Vladimir Dedijer, Tito Speaks (London, 1953), 331. 56 Schram, id. mű, 232-233. –(528)– 54 55

területeken, ahol erősebb volt, már amúgy is a birtokukban volt. A nagybirtokrendszer nem volt annyira elterjedt, mint a kívülállók vélték. Északon a föld négyötödét, Közép-Kínában háromötödét, délen a felét a tulajdonosok művelték.57 A legtöbb helyen a fő probléma nem az volt, kié a föld, hanem hogy ki nyújt biztonságot és békét. Röviden, az 1945-49 közötti polgárháborúban a monarchia megszüntetése nyomán létrejött hadvezér-időszak ingatagsága tetőzött. A siker mindvégig azé volt, aki ellenőrizte a nagyvárosokat, kommunikációs eszközöket, és összetartotta a hadseregeket, mert képes volt fizetni nekik, ellátni, és így boldoggá tenni őket. A háború utáni időszak körülményei között Mao sikeresebb hadvezérnek bizonyult Csangnál, főleg amiatt, hogy seregét kívül tartotta a városi gazdaságon. Ha volt olyan tényező, amely a Kuomintang pusztulását okozta, az az infláció volt. Az infláció ellenőrizhetetlenné vált a Japán birodalom utolsó időszakában, amely birodalomnak a városi Kína igen fontos része volt. A papírpénz 1945-re magában Japánban is értéktelenné vált, s gyakorlatilag bartergazdálkodás jött létre. A kór átterjedt a kínai nagyvárosokra, s a nagy folyamok mentén felfelé haladt. Csang rendszere, amikor 1945 utolsó hónapjaiban uralomra került, hiperinflációt örökölt, s megszüntetésére nem volt képes megfelelő lépéseket tenni. Az amerikaiak nagyvonalú támogatást nyújtottak pénzben és utánpótlásban egyaránt. Csang részese lehetett a kölcsönbérleti rendszernek, s jelentős mennyiségű árut kapott. 500 millió dolláros gazdasági stabilizációs kölcsönben is részesült; 1945-49 között összesen 2 milliárd dollárt adtak neki. Mihelyt azonban komoly formában elkezdődött a polgárháború, mely ismét felszínre hozta a hiperinflációt, az amerikai segítség elégtelennek bizonyult. Csang kormánya nemcsak tehetségtelen, hanem korrupt is volt. Az infláció katonai gyengeséget teremtett, a katonai kudarc pedig tovább táplálta a pénzromlást. Csang azzal tetézte a problémát, hogy még a létezését is letagadta. Rendszere 1947-ben lassan, 1948 első felében gyorsan gyengült. Pekingben szeptember közepe és október közepe között ötszörösükre emelkedtek az árak. A Peiping Chronicle Csang megjegyzését közölte: „Az újabb áremelkedésről és vásárlási lázról szóló sajtójelentések nagyon túlzóak… Személyesen megvizsgálva a pekingi, tiencsini és mukdeni helyzetet, semmit sem találtam, ami alátámasztaná ezeket a híreszteléseket.”58 Mandzsúriában és Észak-Kínában az infláció nyomán az ipar mégis gyakorlatilag leállt. Sok munkás a krónikus rizshiány miatt éhségsztrájkba kezdett. A mukdeni amerikai főkonzul ezt jelentette:

57 58

Wolfram Eberhard, History of China (4. kiadás, London, 1977), 344. Derk Bodde, Peking Diary: a Year of Revolution (London, 1951), 32. –(529)–

„Gyerekes erőfeszítések történtek az árak ellenőrzése és az élelmiszerkészletek felhalmozásának letörése érdekében… Az eredmény többnyire az volt, hogy ellenőrzött árak ellenében szuronnyal rekvirálták a gabonát, majd az így elvett árut feketepiaci áron adták el, s a haszon a mohó katonatisztek és civil tisztviselők zsebébe vándorolt.”59 Sanghajban 1948. augusztus 19. és november 8. között meghúszszorozódtak az árak; egyedül ezen a novemberi napon a reggeli, 300 kínai dollár/picul (kb. 60 kg.) rizsár estére 1.000-re, éjszakára 1.800-ra emelkedett.60 Naponta több százan haltak meg az utcán, tetemüket a városi szemeteskocsik gyűjtötték össze. Csang a fiát, Csang Csing-kuo tábornokot nevezte ki gazdasági diktátornak. Az ő „aranydollár” pénzügyi reformja – aminek semmi köze nem volt az aranyhoz – megfékezhetetlen pánikba fordította a hiperinflációt, s elidegenítette Csang egyik leghűségesebb támaszát, a sanghaji gengsztertársadalmat is, mert 5 millió amerikai dollárt csikart ki belőlük a saját „hadipénztára” számára.61 A hadúri rendszer elveinek érvényesülése közepette a gazdasági összeomlás a hadsereg erejében is tükröződött. 1948 nyarán, a Kuomintang parlamentjének titkos ülésén hangzott el, hogy 1945 augusztusában a hadsereg létszáma 3,7 millió volt, nagyobb ágyúinak száma pedig hatezer. A kommunista erők 320 ezerre rúgtak, s közülük csak 166 ezer volt felfegyverkezve. A vörös egységek azonban hozzászoktak ahhoz, hogy a földből éljenek, s a falvakat kutassák át. A Kuomintang-katonákat papírpénzben fizették, amelyért egyre kevesebb élelmiszert tudtak vásárolni. Ezért eladták a fegyvereiket, s minden más hadfelszerelést, amit meg tudtak kaparintani. A tisztek még rosszabbak voltak, mint a közkatonák, a tábornokok pedig mindenkinél rosszabbak. 1948 júniusára a Kuomintang hadseregének létszáma 2,1 millióra apadt, miközben a kommunista hadseregé 1,5 millióra növekedett, a felszereléséhez pedig 1 millió puska és 22.800 löveg tartozott, ez utóbbiból több volt, mint a Kuomintangnak (21 ezer); gyakorlatilag a teljes fegyverzetet a kormánykatonáktól vették meg. Az amerikaiak, akik a csendes-óceáni háború többletéből 1 milliárd dollárnyi értéket adtak Csangnak, ily módon mindkét szembenálló felet ellátták felszereléssel.62 1948 utolsó hónapjaiban a kommunisták egész sor egyértelmű győzelmet arattak, ezek tetőpontja a sorsdöntő hszuhoui ütközet volt az év végén. Decemberre gyakorlatilag egész Mandzsúria és Észak-Kína Mao Idézi Noel Barber, The Fall of Shanghai: the Communist Takeover in 1949 (London, 1979), 42. 60 Bodde, id. mű, 47. 61 Barber, id. mű, 49-50. 62 Uo., 51. –(530)– 59

kezébe került. 1949 januárjában elesett Tiencsin, s megadta magát Peking. Hszuhounál a Kuomintang 400 ezres veszteséget szenvedett. Közülük azonban a 200 ezer korábban fizetség nélkül harcoló és éhes foglyot azonnal beszervezték a kommunista hadseregbe, s velük együtt 140 ezer amerikai kézifegyvert is zsákmányoltak. 1949. február 1-jén az amerikai katonai hírszerzés jelentette, hogy míg 1948 elején a Kuomintangnak 2.723.000 katonája volt, addig az év végére kevesebb, mint 1.500.000, s ebből is félmillió nem harcoló alakulathoz tartozott. Ugyanebben az időszakban a kommunista erők létszáma 1.622.000-re duzzadt, s gyakorlatilag valamennyien harcrakészek voltak. Ekkor, bár Csang már felkészült arra, hogy csapataival Tajvanra meneküljön, Sztálin még mindig azt tanácsolta Maónak, hogy egyezzen bele Kína felosztásába: a Kommunista Párté legyen az ország északi, a Kuomintangé a déli része. Csang azonban nem adott esélyt Maónak, mert visszautasította a kompromisszumos javaslatot. 1949 áprilisában Mao délen átkelt a Jangcén, és ugyanebben a hónapban bevette Nankingot. Októberre ellenőrzése alá került az egész szárazföldi Kína, s úgy-ahogy helyreállította a császári időszak ingatag egységét.63 Ily módon, negyven év heves polgárháborúja után, amelyben milliók haltak meg, nem sikerült elérni Szun Jat-szen egyetlen eredeti célkitűzését (parlamenti demokrácia, sajtószabadság, habeas corpus) sem, s Kína ott tartott, ahonnan elindult: zsarnokságban élt, igaz, ez a korábbinál sokkal magabiztosabb és elnyomóbb volt. Mao első tette az volt, hogy az északon már megkezdett „földreformot” az egész országra kiterjesztette, A célpontot a helyi zsarnokok és a gonosz nemesség jelentették, s Mao arra szólította fel a parasztokat, hogy „ne egyet-kettőt, hanem jó párat” öljenek meg közülük.64 Legalább 2 millió ember pusztult el, felük kevesebb, mint 20 hold zsarnoki tulajdonosa volt. A forradalmi romantikus Mao a föld legnépesebb országát az erőszakos aktivizmus olyan őrjöngésébe taszította, amely méltó vetélytársa volt Hitler és Sztálin társadalom-átalakító tevékenységének. Az amerikai politikacsinálók zavartan szemlélték annak az országnak a felbomlását, amelyet Roosevelt a stabilitás szilárd pillérének tekintett, s amely után most hatalmas légüres tér keletkezett. Hogyan töltsék be? Bár eleve azzal számoltak, hogy Japán egyike annak a négy kulcsfontosságú területnek, amelyeket meg kell tartaniuk, eddig mégsem tekintették olyan középponti jelentőségűnek a Távol-Keleten, mint Nagy-Britanniát Európában. A gondviselés csodás elrendelése folytán az oroszok túl későn léptek be a Japán elleni háborúba ahhoz, hogy bármiféle részt követelhessenek maguknak a megszállásból. Az amerikaiak tehát a potsdami nyilatkozat értelmében szabad kezet kaptak Japánban. MacArthur

63 64

Tan Tsou, id. mű, 482-484, 497-498; Schram, id. mű, 245. Mao Ce-tung, Selected Works, IV, 201-202, 1948. február 13. parancs. –(531)–

tábornok úgy uralkodott az országban, mint valami alkotmányos pótcsászár. 1947 nyarán született a javaslat, hogy békeszerződés aláírásával és az ország katonai kiürítésével szabadon engedjék Japánt, jóllehet az ország fegyvertelen volt, a kommunista felforgatással szemben nem támaszkodhatott központi rendőrségre, s – mivel Szovjet-Oroszország kezébe kerültek a Kurili-szigetek, Dél-Szahalin és Észak-Korea – félkörben tevékeny ellenséges környezet övezte.65 Mielőtt e terv megvalósult volna, az 1948-49es kínai katasztrófa nyomán Amerika meggondolta magát. Szovjet-Oroszország hivatalosan nem lévén jelen az országban, Amerika egyoldalúan cselekedhetett és cselekedett is. 1949-től kezdve az Egyesült Államok politikájában fordulat ment végbe: a japán kormányról és gazdaságról levették a megszállás terhét; a hangsúly a büntetésről áttevődött a fellendítésre, a semlegességről és demilitarizálásról pedig Japánnak a nyugati rendszerbe történő integrálására, nagyvonalú békeszerződés révén. A „fékentartás” pontosan meghúzott határvonalakat jelentett, amelyeket az oroszok a saját kockázatukra hághattak át. Európában ezek a határvonalak immár elég világosak voltak. Ázsiában Japán 1949-re szilárdan az Egyesült Államok védőernyője alá került. De másutt hol húzódtak a határvonalak? 1950. január 12-én Dean Acheson igen ostoba beszédet tartott a washingtoni Országos Sajtóklubban. Ebben mintha nem csak Tajvant és Indokínát zárta volna ki az amerikai védelem hatósugarából, hanem Koreát is, amelyből a szovjet és az amerikai csapatok egyaránt kivonultak, s csak 500 fős amerikai katonai kiképző személyzet maradt délen. Acheson mondandójának lényege az volt, hogy Kína kommunistává válása nem pótolhatatlan veszteség, mivel Kína és Oroszország rövidesen úgyis egymás torkának esik. Nézete szerint a „négy északi kínai tartomány” (Külső- és Belső-Mongólia, Hszinkiang és Mandzsúria) teljes vagy részleges szovjet „bekebelezése” a „legfontosabb tény bármely külföldi hatalom és Ázsia viszonyában”. Amerikának nem szabad ellenségévé tennie Kínát, s ezzel „az oroszokról magunkra vonni a kínai nép szükségképpen kialakuló jogos dühét, haragját és gyűlöletét”. Acheson tulajdonképpen rosszul tájékozott volt. W. E. Todd tábornoknak, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa hírszerző részlege vezetőjének tájékoztatójára támaszkodott, amely szerint a szovjet agresszió céljai között „Korea a lista alján volna”. Azt sem tudta, hogy beszéde elhangzásával egy időben éppen folytak a tárgyalások, amelyek nyomán Oroszország átadta Kínának a mandzsúriai vasutat és Port Arthurt.66

65 66

Kennan, Memoirs 1925-1950, 376. Samuel Wells, „The Lessons of the Korean War”, in Francis Heller (szerk.), The Korean War: a 25-Year Perspective (Kansas, 1977). –(532)–

A Sztálinra nem jellemző nagylelkűség mögött aggodalom húzódott meg, nehogy Maóval is megismételje azt a hibát, amelyet Titóval követett elazaz bábként kezelje, s ne olyan diktátortársként, aki saját erejéből teremtette meg rendszerét. 1947 nyarán, a Marshall-terv bejelentését követően Sztálin úgy döntött, rendbe hozza kelet-európai birodalmát. A Kominform első ülését Belgrádban tartották, ezzel is kimutatva, hogy Jugoszlávia a rendszer szerves része. A célkitűzés azonban valójában az volt, hogy a némileg nemzeti színezetű helyi kommunista vezetőket olyanokkal váltsák fel, akik mindent Sztálinnak és az orosz támogatásnak köszönhetnek. E folyamat része volt az 1948 februári cseh államcsíny. Sztálin Tito eltávolítását is tervezte, akinek sohasem bocsátotta meg egy háború alatti durva üzenetét: „Ha már segíteni nem tud, legalább haszontalan tanácsokkal ne akadályozzon.”67 Ugyanabban a hónapban, amikor „lenyelte” a cseh vezetőket, Moszkvába rendelte a bolgár kommunista vezetőt, Dimitrovot, akit megalázott, továbbá Jugoszláviából Eduard Kardeljt és Milovan Gyilaszt, akik közül, ha elég hajlékonynak mutatkozik, az egyiket szerette volna Tito utódjának látni. Megparancsolta nekik, hogy Bulgária és Jugoszlávia olyan gazdasági föderációt hozzon létre, mint amilyenek a Benelux-államok, amelyekről azt hitte, csak Belgium és Luxemburg tartozik hozzájuk. Amikor megmondták neki, hogy Hollandia is része a föderációnak, nem fogadta el, és dühösen kiáltott fel: „Ha azt mondom, nem, ez azt jelenti, nem!” Majd, áttérve a megvesztegetésre, felajánlotta Jugoszláviának Mussolini kicsiny áldozatát: „Beleegyezünk, hogy Jugoszlávia bekebelezze Albániát” – mondta, majd megnyalta jobb keze mutatóujját.68 Amikor Titónak beszámoltak a találkozóról, államcsínyt sejtett maga ellen. Mint Sztálin, ő is tapasztalt politikai gengszter volt, ismerte a túlélés szabályait. Első cselekedete az volt, hogy megszüntette az információk áramlását a belső pártszervektől, a rendőrségtől és a hadseregtől a megfelelő moszkvai szervekhez. Március 1-jén a forrpontig hevítette a válságot, amikor Központi Bizottságával elutasíttatta a Sztálin által javasolt egyezményt. Az ezt követő, március 27-én kezdődött ideológiai vitában Titót szovjetellenességgel, antidemokratikus magatartással, az önkritika hiányával, az osztályöntudat hiányával vádolták, továbbá azzal, hogy titokban kapcsolatot tart a Nyugattal, és szovjetellenes kémtevékenységet folytat; végül az egész jugoszláv pártot menseviknek, buharinistának és trockistának bélyegezték, s a vádak tetőpontján nyíltan életveszélyes fenyegetés hangzott el Tito címére: „Azt hiszem, Trockij pályája elég tanulságos.”69 Június 28-án az új Kominform kötelességszerűen arra fiDuncan Wilson, Tito’s Yugoslavia (Cambridge, 1979), 50. lábjegyzet. Djilas, id. mű, 129, 141. 69 Hingley, id. mű, 385.; D. Wilson, id. mű, 55. –(533)– 67 68

gyelmeztetett, hogy Tito terve az, hogy „az imperialisták kegyeibe férkőzve” „szokványos burzsoá köztársaságot” hoz létre, amely idővel „az imperialisták gyarmatává válik”. Felszólította a jugoszláv párton belüli „egészséges elemeket”, hogy „váltsák le jelenlegi vezetőiket”. Sztálin közleményeinek dühödt nyelvezetében annak növekvő felismerése tükröződött, hogy Tito a vita mindegyik szakaszában egy lépéssel előtte járt, s az egész csupán arra szolgált számára, hogy megtudja, saját pártján belül kik azok, akik elsősorban Moszkvához hűek. Tito leváltotta két legfőbb munkatársát, agyonlövette a háborús idők vezérkari főnökét, bebörtönözte hadseregének politikai főcsoportfőnök-helyettesét, s összesen a párt, a rendőrség és a hadsereg 8.400 gyanúsított tagját küldte rács mögé; a letartóztatások még 1950-ben is folytak.70 Sztálin gazdasági szankciókat vezetett be, hadgyakorlatokat tartott Jugoszlávia határai mentén, majd 1949-től kezdve kirakatpereket rendezett a csatlósállamokban, Titóval mint ősgonosszal a főszerepben. Ám Tito képest volt a nacionalista irányvonal mentén összetartani pártját („mindegy, mennyire szereti valaki a szocializmus földjét, a Szovjetuniót, semmilyen esetben sem szeretheti kevésbé a saját országát”), s ez arról győzte meg Sztálint, hogy a Vörös Hadsereg nyílt beavatkozása és jelentős harcok nélkül nem képes megdönteni a rendszert, az pedig feltehetően a Nyugat beavatkozását is maga után vonná. Hivatalosan Tito sohasem helyezte magát a Nyugat védőernyője alá, de burkolt biztosítékokat azért kapott. Amikor 1953-ban Londonba látogatott, Churchill (aki ismét miniszterelnök volt) ezt mondta neki: „ha (háborús) szövetségesünket, Jugoszláviát támadás érné, Önökkel harcolunk és halunk meg.” Mire Tito: „Ez szent eskü, s nekünk elegendő is. Nincs szükségünk írásos egyezményekre.”71 Később Hruscsov azt mondta, az egész viszály Titóval vita útján rendezhető lett volna.72 Sztálin kész volt megegyezni, bár ezt sohasem ismerte el. Jugoszláv politikájának kudarca 1948 nyarára világossá vált számára, s Zsdanov, aki Tito kiközösítésének fő szervezője volt, 1948. augusztus 31-én váratlanul meghalt, feltehetően Sztálin parancsára ölték meg.73 Maóval Sztálin, felismervén, hogy a maga házában ő az úr, egészen más taktikát követett. Valószínűleg úgy határozott, hogy az új kínai rendszert nem fenyegetésekkel és korlátozó gazdasági mesterkedésekkel köti magához, hanem a katonai feszültség növelésével a Távol-Keleten. Az 1950 januári Acheson-beszéd, azzal a vágyelvű elgondolással, hogy a Nyugat által magára hagyott Kínának szakítania kell Oroszországgal, már

D. Wilson, id. mű, 61. Uo., 87. 72 Robert Conquest, The Soviet Police System (London, 1968), 41. 73 Hingley, id. mű, 388. –(534)– 70 71

utalt a veszélyre; Korea hangsúlyozott kihagyása pedig a gyógymódra. Egy helyettessel vívott korlátozott háború megtanítja majd Kínát arra, melyek az igazi katonai érdekei. Amennyiben Sztálin így okoskodott, gondolatmenete helyesnek bizonyult. A koreai háború egy évtizeddel tolta ki a szovjet-kínai szakítást. Nem mintha Sztálin pontosan megtervezte volna a háborút. 1950 tavaszán feltehetően arra a következtetésre jutott, hogy Kim Ir-szen északkoreai kommunista diktátor novemberben kissé előre tud nyomulni a 38. szélességi fokon túlra.74 Kim azonban nem volt könnyen kezelhető ember. Saját lapjában „tisztelt és szeretett vezetőnek”, „nagy gondolkodónak és teoretikusnak” nevezte magát, aki „korunk forradalmának vezérlő eszméjéért” felelős; „nagy forradalmár, aki számtalan legendás csodatettet vitt véghez”, „makulátlanul vas akaratú, örökké győzedelmeskedő parancsnok”, valamint „a nép lágyszívű atyja…, aki népét széles mellkasára öleli”. Sztálin ravaszul szondázó terve helyett június 25-én egész hadseregével indított támadást, amely kellő sikerrel indult ahhoz, hogy pánikba ejtse az amerikaiakat. A koreai háború jellegzetesen huszadik századi tragédia volt. Ideológiai okokból robbantották ki, a legcsekélyebb erkölcsi igazolás vagy a népi támogatás bármiféle jele nélkül. 34 ezer amerikai, egymillió koreai, negyedmillió kínai halt meg a harcok során. A háború teljesen céltalannak bizonyult, következményei egytől egyig nem-szándékoltak voltak. Baklövések hosszú sorából állt. Kim és Sztálin alábecsülték az amerikai válasz hevességét. Truman megítélése szerint az invázió egy Japán elleni támadás előjátéka, közvetlen kihívás Amerika hajlandóságával szemben, hogy az ENSZ-en keresztül fenntartsa a nemzetközi jogrendet. Ez a testület addig arra szolgált, hogy a nagyhatalmak megegyezése tükröződjék benne, s a Biztonsági Tanács vétórendszerével ezt az alapelvet erősítette meg. Trumannak egyáltalán nem volt szüksége az ENSZ összehívására. A potsdami egyezmény kellő hatalmat biztosított Amerikának ahhoz, hogy egyedül cselekedjen.75 Truman azonban az ENSZ „erkölcsi tekintélyét” akarta maga mögött tudni. Ezért megkerülte a Biztonsági Tanácsot, s az ENSZ Közgyűléstől kapott felhatalmazást, abban pedig Amerikának, szavazógépezetét működtetve, többsége volt. A koreai háború első hosszú távú következménye ezért az volt, hogy aláásta az elgondolást, miszerint az ENSZ hasznos, ám korlátozott hatáskörű testület, s elindította azt a folyamatot, amelynek során a szervezet az ideológiai propaganda eszközévé alakult át. Trumannak persze azért volt szüksége ENSZ-támogatásra, mert először kongresszusi jóváhagyás nélkül vitte bele Amerikát a háborúba. Ez volt a második nem-szándékolt következmény: az elnöki intézmény alkotmány felett álló, háborúcsináló hatalommá emelése, különösen távol74 75

S. Wells, id. mű. Kennan, Memoirs, 1925-1950, 490. –(535)–

keleti ügyekben. A harmadik következmény tulajdonképpen az volt, hogy, miként Sztálin kívánta, megakadt az amerikai-kínai közeledés folyamata, ám olyan módon, amit feltehetően ő sem láthatott előre. Sztálin feltételezte, hogy a helyettessel végeztetett háború növeli majd Kína katonai függőségét Szovjet-Oroszországtól. Ennek pont a fordítottja történt. MacArthur tábornok gyorsan elintézte az észak-koreaiakat; három hónap alatt visszafoglalta a déli fővárost, Szöult. De ő sem volt könnyebben kezelhető Kimnél. Ezt mondta Washingtonnak: „Amíg az ellenség nem kapitulál, egész Koreát nyitottnak tekintem katonai műveleteink előtt”, s egészen a Jalunál lévő kínai-koreai határig nyomult előre. A válság leple alatt – ismét egy nemszándékolt következmény – a kínaiak először a félfüggetlen Tibetet kebelezték be (1950. október 21.), majd hatalmas „önkéntes” hadsereggel megtámadták MacArthurt (december 28.). A tábornokot megverték, és 1951 áprilisában leváltották – ezt a lépést Trumannak előző ősszel kellett volna megtennie. Az ENSZ-csapatok nagy nehézségek árán a 38. szélességi fokhoz közelre hozták a frontvonalat (1951. október), majd megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. Amerika részéről azonban ezeket erős keserűség és csalódottság fémjelezte. Truman naplóbejegyzései szerint január 27-én, majd 1952. május 18-án még atomfegyverek bevetésére is gondolt. Amikor Eisenhower tábornok követte őt az elnöki székben, az atomháborús fenyegetés az indiai kormány közvetítésével Kínát érintette.76 A kínai-amerikai szembenállás következtében Mao először változtatta Kínát elsőrendű katonai hatalommá, s Sztálin ezt biztosan sohasem kívánta. Sztálin utódait Mao tulajdonképpen arra ösztönözte, hogy segítsenek atomhatalommá tenni Kínát. Szovjet erőket nem engedett kínai területre, hogy ott atomfegyver-támaszpontokat hozzanak létre. Ehelyett önálló atomprogramba kezdett, amelyhez az oroszok kénytelenek voltak segítséget nyújtani. Hruscsov később arról panaszkodott, hogy az oroszok szinte mindent átadtak a kínaiaknak, „amit azok kértek. Nem voltak előttük titkaink. Atom szakértőink együttműködtek mérnökeikkel és tervezőikkel, akik buzgón építették a bombát.” Beszámolója szerint az oroszok már majdnem átadtak egy mintabombát, amikor hirtelen meggondolták magukat. A kínaiak szerint a szovjet kormány 1959. június 20-án „egyoldalúan felmondta az egyezményt, s nem volt hajlandó az atombomba mintapéldányát átadni Kínának.”77 Ám a lendületet, amelyet a szovjet segítség kölcsönzött a kínai programnak, már nem lehetett feltartóztatni. A szovjet-kínai szakítás idejére, 1963-ra Kína első atombomba-kísérletének előestéjéhez érkezett; s alig öt kísérlet után, hatodikra már több megatonnás termonukleáris szerkezetet robbantott fel. Sztálin csínye egy évtizeddel

76 77

New York Times, 1980. augusztus 3.; S. Wells, id. mű. Talbot (szerk.), id. mű, 269.; China Quarterley, 1964 április-június. –(536)–

késleltette a viszályt, viszont mire az végre bekövetkezett, a tét sokkal nagyobb lett. Ettől a pillanattól fogva Oroszországnak délkeleti határai mentén egy másik katonai nagyhatalommal kellett szembenéznie. Az egyensúly ilyen megváltozása annál is komolyabb volt, mert a koreai kísérlet egy újabb nem-szándékolt következményeként alapvetően felgyorsult a fegyverkezési folyamat. Bár a kollektív biztonság rendszerét Amerika a cseh és a berlini válság nyomán alakította ki, az állandó fegyverkezési versenyt mégis elsősorban a koreai háború indította el. Truman 1950 januárjában döntött a hidrogénbomba kifejlesztése mellett, ám mindaddig, amíg az észak-koreaiak el nem indították a valódi háborút, csak igen nehezen tudta megszavaztatni a kongresszussal az NSC-68 program finanszírozását. Az 1950-es pénzügyi évben a védelmi kiadások csupán 17,7 milliárd dollárra rúgtak. A koreai háború forradalmasította a kongresszus és a nemzet magatartását a védelemmel kapcsolatban: az 1952-es pénzügyi évben a védelmi kiadások 44 milliárdra ugrottak, s a következő évben átlépték a vízválasztónak számító 50 milliárdos határt. A kiadások növelése nyomán lehetségessé vált taktikai atomfegyverek fejlesztése, négy további hadosztály állomásoztatása Németországban, külföldi légitámaszpontok gyors felépítése, a stratégiai légierő világméretű telepítése, nukleáris repülőgéphordozó-flotta megszervezése és mozgékony hagyományos erők létrehozása.78 1951 februárjára az amerikai repülőgépipar termelése ismét elérte az 1944-es csúcsszintet. Amerika szövetségesei szintén fegyverkeztek, Németország újrafelfegyverzése valósággá vált. Ha a hidegháború Lengyelország kapcsán kezdődött el, érett szakaszába Korea után jutott, s kiterjedt az egész világra. Sztálin valójában polarizálta a világot. Bár Sztálinnak nem állt szándékában országok légióit felsorakoztatni maga ellen, amiatt bizonyára nem sajnálkozott, hogy birodalmát és annak csatlós államait most a félelem és gyanakvás szakadéka választotta el a világ többi részétől. A vasfüggöny az ő műve volt; figyelemre méltó, hogy a birodalomban belső vasfüggöny is létezett, amely a szovjet határ mentén húzódott, s még a csatlós államoktól is védte azt a nyugati eszmék bacilusától. Sztálin ugyanúgy gyűlölte a „nyugatosokat”, ahogy Hitler a zsidókat, s mindketten ugyanazt a kifejezést – „kozmopolitizmus” – használták. Ez magyarázza azt a rendkívüli alaposságot és dühöt, amellyel 1945-46-ban elpusztított vagy táborokba zárt mindenkit, aki korábban nemszovjet eszmékkel került kapcsolatba: nemcsak hadifoglyokat, hanem katonatiszteket, mérnököket, újságírókat és párttagokat, akik a háború alatt külföldön teljesítettek szolgálatot. Azoknak a külföldieknek a számát, akik ellátogathattak Oroszországba, vagy akár ott élhettek, a lehető legkevesebbre csökkentették, s csak olyan emberekkel kerülhettek kapcsolat-

78

Yergin, id. mű, 407; S. Wells, id. mű. –(537)–

ba, akik a kormánynak vagy a titkosrendőrségnek dolgoztak. Az összes többi orosz tapasztalatból tudta, hogy még egy külföldivel való legártatlanabb és legesetlegesebb érintkezés is a Gulág kockázatával jár. A győzelem nyomán még abban lehetett reménykedni, hogy a háború alatt létrehozott ipari kapacitást most arra fogják felhasználni, hogy szerény mértékben javítsanak annak a nemzetnek az életkörülményein, amely 20 millió embert veszített el, s példátlan megpróbáltatásokon esett keresztül. Ezek a remények azonban semmivé foszlottak 1946. február 9-én, amikor Sztálin bejelentette, hogy három, esetleg négy további, nehézipar-központú ötéves tervre van szükség a Szovjetunió erejének fokozása érdekében, hogy – úgymond felkészülhessen „minden eshetőségre”. Nyilvánvaló volt, hogy ismét járomba szándékozott fogni az egész nemzetet, s a Politikai Bizottság szolgalelkű tagját, Andrej Zsdanovot szemelte ki arra, hogy az orosz élet minden mozzanatára kiterjedő hadjáratot folytasson az apolitikusság ellen, s a félelem felkeltésével váltson ki tevékeny elkötelezettséget.79 Minden értelmiségire nagy nyomást gyakoroltak. A boszorkányüldözés 1946. augusztus 14-én kezdődött, jellemzően Leningrádban, amelyet Sztálin egész életében éppoly szenvedélyesen gyűlölt, mint Hitler Bécset. Az első támadás célpontjai a Zvezda és a Leningrád című lapok, Anna Ahmatova költőnő és Mihail Zoscsenko humorista voltak, de a hadjárat rövidesen kiterjedt valamennyi művészeti ágra. Alekszandr Fagyejevet, aki Az ifjú gárda című regényéért 1946-ban Sztálin-díjat kapott, 1947-ben arra kényszerítették, hogy szigorúan a pártvonalnak megfelelően írja át művét. Muradellit A nagy barátság című operája miatt támadták. Az üldözések középpontjában Sosztakovics Kilencedik Szimfóniája állt; a megrémült zeneszerző rögtön ódában dicsőítette Sztálin erdőtelepítési tervét. A következő célpont Hacsaturján zongoraversenye lett; neki teljesen stílust kellett váltania. Majd Eizenstein következett, akinek Rettegett Iván című filmjét azért bírálták, mert túl kicsinek állítja be főhősét. 1947 júniusában a filozófusokra került sor, ahol a tisztogatásra G. F. Alekszandrov A nyugat-európai filozófia története című műve szolgált ürügyül. A közgazdaságtanban ugyanezt a célt szolgálta Varga Jenő könyve, amely a tőkés gazdaság háború alatti működésével foglalkozott. 1948-tól kezdve módszeresen átfésülték az elméleti fizikát, a csillagászatot, a kémiát, a genetikát, az orvostudományt, a pszichológiát és a kibernetikát. Elítélték a relativitáselméletet is, (a nácikkal ellentétben) nem azért, mert Einstein zsidó volt, hanem ugyanilyen lényegtelen okból: Marx azt mondta, hogy a világegyetem végtelen, míg Einstein bizonyos gondolatokat a Lenin által betiltott Machtól vett át. Mindezen lépések mögött Sztálin gyanakvása rejlett minden olyan gondolattal szemben, amely akár távolról nyugati vagy polgári értékekhez kapcsolható. Olyan hadjáratot 79

Robert C. Tucher, „Swollen State, Spent Society: Stalin’s Legacy to Brezhnev’s Russia”, Foreign Affairs, 60 (1981-82 tél), 414-15. –(538)–

folytatott, amelyet a kínai kommunisták később kulturális forradalomnak neveztek: a puszta politikai hatalom felhasználásával a tudás minden területén megpróbálni megváltoztatni az alapvető emberi 80 magatartásformákat. Sok ezer értelmiségi veszítette el állását. További ezrek kerültek táborba. Helyüket még engedelmesebb kreatúrák, rögeszmések és csalók foglalták el. A szovjet biológia a fanatikus különc, T. D. Liszenko kezébe került, aki a szerzett tulajdonságok öröklődéséről papolt, s az általa „vernalizációnak” nevezett eljárást hirdette: a búza átalakítását rozzsá, a fenyőfajtákét egymásba, stb. – lényegében csupa középkori maszlag. Sztálin el volt ragadtatva. Előre megírta Liszenko 1948. július 31-i elnöki beszédét az Agrártudományi Akadémián, amely elindította a boszorkányüldözést a biológiában (Liszenko látogatóinak annak idején egy olyan példányt mutogatott, amelyen Sztálin sajátkezű javításai voltak láthatók).81 A tudományos genetikát „burzsoá áltudománynak”, „antimarxistának” bélyegezték, amely a szovjet gazdaság elleni „szabotázshoz” vezet: művelőinek laboratóriumait bezárták. A terror birodalmában egy másik mezőgazdasági szélhámost, V. R. Viljamszt övezett dicsfény. Az orvostudományban O. B. Lepesinszkaja azt hirdette, hogy az öregkor bekövetkezése szódabikarbonát-beöntéssel elhalasztható – az elgondolás rövid ideig Sztálinnak is tetszett. A nyelvtudományban N. J. Marr azt állította, hogy mindenfajta emberi beszéd négy alapelemre vezethető vissza: sal, ber, jon és ros.82 Sztálin kéjesen hentergett az általa felkavart sikamlós kulturális vizekben, néha a hírnév egy-egy rövid pillanatára kiragadva azok fura lakóit, mielőtt nyakukat szegi. 1950. június 20-án 10 ezer szavas cikket jelentetett meg a Pravdában „Marxizmus és nyelvtudomány” címmel – igazi csemege a gyűjtőknek. Rendszerint azonban másokra hagyta, hogy a nevében tollat ragadjanak. A Pravda ezt írta: „Ha a munkádban nehézségekbe ütközöl, vagy hirtelen kételkedni kezdesz képességeidben, gondolj rá – Sztálinra –, s rálelsz arra az önbizalomra, amelyre szükséged van. Ha fáradtnak érzed magad olyankor, amikor nem szabad fáradtnak lenned, gondolj rá, Sztálinra, s a munkád jól halad. Ha a helyes döntést keresed, gondolj Sztálinra, s megtalálod ezt a döntést.”83 Saját apoteózisát, miszerint személyében megtestesül az emberi bölcsesség, az 1949-től kezdve megjelenő Nagy Szovjet Enciklopédiában Kolakowski, id. mű, III, 132-135.; Hingley, id. mű, 380-382. Zhores A. Medvedev, The Rise and Fall of T. D. Lysenko (New York, 1969), 116-117. 82 Robert Payne, The Rise and Fall of Stalin (London, 1968), 664. 83 Pravda, 1950. február 17., idézi Hingley, id. mű, 508. –(539)– 80 81

rendezte meg Sztálin. A mű igazi kincsekkel van tele. A „gépkocsi” címszó történeti része például így kezdődött: „1751-52-ben Leontyij Samsugenkov, NyizsnijNovgorod járási parasztember két ember által hajtott légcsavaros járművet szerkesztett.” Sztálinnak nagy élvezetet okozott, hogy maga írta az érdemeiről és teljesítményeiről szóló részeket. Hogy nevethetett a markába a volt papnövendék, amikor Leonyid Leonov vezető regényírót, aki állítólag keresztény volt, rávette, hogy a Pravdában új naptár létrehozását javasolja, amelynek alapja nem Krisztus, hanem Sztálin születési éve! Sztálin szellemében az akasztófahumor mindig hadilábon állt az űr betöltésére irányuló megszállott kísérletekkel. A hivatalos Sztálin rövid életrajzába például az alábbi mondatot szúrta be: „Sztálin soha sem engedte, hogy munkáját akár a legcsekélyebb mértékben is elcsúfítsa a hiúság, beképzeltség vagy öntömjénezés.”84 1948-49-ben Sztálin nyugatellenessége sajátos formát öltött az antiszemitizmusban. Mindig gyűlölte a zsidókat, és gyakran mondott antiszemita vicceket. Hruscsov szerint arra biztatta a gyári munkásokat, hogy verjék meg zsidó munkatársaikat.85 Sztálin utolsó antiszemita dühroham át az váltotta ki, amikor Golda Meirt, aki Izrael moszkvai követségét jött megnyitni, némi zsidó lelkesedéssel üdvözölték. Azonnal betiltatta a jiddis nyelvű kiadványokat. A szovjet karikatúrákon a Wall Street bankárai azonnal „zsidós” vonásokat vettek fel. Mikhoelsz zsidó színészt megrendezett gépkocsibalesetben ölték meg. Más vezető zsidó személyiségek a táborokban tűntek el. Az oroszosított nevűek „valódi” zsidó nevét, régi náci technikát alkalmazva, kinyomtatták a sajtóban. A kampányt, jellemző módon, Sztálinhoz hű zsidók folytatták. Sztálin tudatában az egész összekeveredett azzal, hogy szakadatlanul valódi vagy képzelt ellenségeket keresett a párton belül. Zsdanov, miután elvégezte a dolgát, a Tito-kudarc után eltűnt egy csapóajtó mögött. Követőit 1949-ben, az úgynevezett „leningrádi ügy” során (újabb boszorkányüldözés a megvetett város ellen) intézték el. A tisztogatáshoz, amelyet titokban végeztek, és amelynek során több mint ezer embert lőttek agyon, Berija és Malenkov szolgáltatták a bizonyítékokat.86 Megölték többek között a Politikai Bizottság fő tervezőjét, N. A. Voznyeszenszkijt és a Központi Bizottság titkárát, A. A. Kuznyecovot. A zsidók minden percben letartóztatásra és halálra számíthattak, de senki más élete sem volt biztonságban. Zsukov marsallt 1946-ban leváltották, és vidékre küldték, mert túl népszerű volt; mihelyt új állomáshelyére érkezett, behúzta fülét-farkát. 1949-ben Sztálin letartóztatta Molotov feleségét, Rigby, Stalin, 71.; Marc Slonim, Soviet Russian Literature (New York, 1964), 289. 85 Svetlana Alliluyeva, Twenty Letters, 171, 193, 197, 206; Talbot (szerk.), id. mű, 263. 86 Robert Conquest, Power and Policy in the USSR (London, 1961), 100. –(540)– 84

Polinát, s Kazahsztánba szállíttatta. Az asszony zsidó volt, és „cionista összeesküvéssel” vádolták; az igazi ok azonban valószínűleg az volt, hogy korábban baráti kapcsolatban volt Sztálin feleségével, Nadjával. Sztálin az államfő, Kalinyin feleségét is börtönbe záratta. Más munkatársainak feleségét is üldözte, ez volt az idős ember utolsó élvezeteinek egyike.87 Ki nem állhatta, hogy rokonai közül sokan zsidókkal szerettek volna házasságot kötni, s nyolc unokája közül öttel találkozni sem volt hajlandó. 1952 második felében, miközben hatalmas iramban állított elő atomfegyvereket, Sztálin mindenütt zsidó összeesküvést szimatolt. A legfőbb állami szervek gyakorlatilag megszűntek működni. Az igazi döntések Sztálin kuncevói dácsájának gyászos hangulatú vacsoraösszejövetelein születtek, ahol Sztálin, gyakran pillanatnyi hangulatának engedelmeskedve, szóbeli parancsokat adott mindenkinek, aki történetesen ott volt – pontosan úgy, mint annak idején Hitler. Idős férfi volt immár, himlőhelyes, sárguló szemekkel, színtelenné vált fogakkal, „öreg, sebhelyes tigris”, ahogy egyik amerikai látogatója nevezte, s mindenütt veszélyt szimatolt. Ő és Berija Moszkvában mindenki köré az elektronikus megfigyelés új hálóját szőtték. Nyáron poloskát találtak az Egyesült Államok nagy pecsétnyomójában a nagykövet házában; Kennan szerint a szerkezet „az abban a korban alkalmazott elektronikai termékek közt fantasztikusan fejlett” volt.88 A jelek azonban arra utalnak, hogy a háló Berija köré is fonódott, ami teljesen természetes, hiszen Sztálin végül mindig megsemmisítette titkosrendőrségi gyilkosait – s most ráadásul zsidónak is gondolta Beriját.89 Bizonyos egyértelmű jelek az 1952 októberi tizenkilencedik pártkongresszus körül azt sejtették, hogy újabb terrorhullám indul, ezúttal Sztálin magas rangú munkatársai ellen. Hruscsov később azt állította, hogy Molotov, Mikojan és Vorosilov is ott volt a kiszemelt áldozatok között.90 A vihar november 4-én tört ki, amikor letartóztatták a Kreml szolgálatában álló zsidó orvosokat. Egyéb bűncselekmények mellett azzal is vádolták őket, hogy meggyilkolták Zsdanovot. „Vallomásuk” lett volna az újabb letartóztatások és perek alapja, mint 1934 óta mindig. Kihallgatásukat elrendelve Sztálin ezt üvöltötte: „Verni, verni és még egyszer verni!” Biztonsági főnökének, Ignatovnak azt mondta: ha nem kap teljes beismerést, „megrövidítünk egy fejjel.” Az ellenségekre tett előzetes vallomások példányait körözve Sztálin ezt mondta: „Mi történne nélkülem? Az ország

Grey, id. mű, 453-454. Kennan, Memoirs 1950-1963, 154-156. 89 Hingley, id. mű, 404. 90 Rigby, Stalin, 81. –(541)– 87 88

elpusztulna, mert képtelenek vagytok felismerni az ellenségeket.”91 Immár teljes elszigeteltségben élt. Még utolsó cimboráját, Vlaszikot, az inasát, aki a biztonsági rendőrség tábornoka volt, még őt is letartóztatta mint kémet. Ételét laboratóriumban elemezték, mielőtt magához vette. Úgy vélte, a házában a levegőt azzal a halálos permettel mérgezik, amelyről az 1938-as Jagoda-perben esett említés. Mindez furcsán emlékeztet Hitler utolsó éveire. Sztálin teljesen elveszítette kapcsolatát a köznapi világgal. Leánya szerint 1917-es árakat említett, fizetési borítékjai pedig bontatlanul halmozódtak íróasztalán (ahonnan halálakor titokzatos módon eltűntek). Amikor a lánya 1952. december 21-én meglátogatta, betegnek találta; orvost azonban nem engedett magához, és jódot szedett. Úgy vélte, személyes orvosa, aki az elmúlt húsz évben kezelte, mindvégig brit kém volt, s most szó szerint láncra volt verve.92 Az ülések során Sztálin korábban mindig farkasrajzokat firkált. Most a vadállatok megszállottja lett. Utolsó nemkommunista látogatójának, K. P. S. Menonnak 1953. február 17-én elmesélte, hogyan bánt ellenségeivel: „Az orosz parasztnak, aki farkast lát, nem kell elmondani, mit szándékozik tenni a farkas – úgyis tudja! –, ezért nem megszelídíteni próbálja, vitatkozni vele vagy más módon fecsérelni az idejét – egyszerűen megöli!”93 Az agyvérzés két héttel később, március 2-án érte, s Sztálin elvesztette beszédképességét. Lánya elbeszélése szerint március 5-én bekövetkezett halála „nehéz és rémes” volt, utolsó mozdulatával bal kezét emelte fel, mintha megátkozna valakit, vagy elhessegetne valamit.94 Lenin a villamosságról vizionálva vonult az örökkévalóságba, Sztálin viszont képzelt farkasok csaholása közepette távozott az élők sorából. Az ezt követő zavaros tömegmegmozdulások során a költő Jevtusenko szerint Berija martalócai több száz embert öltek meg, zúzógépnek használva az NKVD teherautóit, amelyeknek oldala vérben fürdött.95 A sztálini Oroszország agóniája, ahol az 1953 márciusáig tartó háború utáni időszakban az állam bírói ítélettel (vagy anélkül) közel 500 ezer embert gyilkolt meg, hátborzongató kontrasztot mutat azzal az Amerikával, amellyel szembeállították. Míg Sztálin közvetlenül a háború után új terheket rakott megrémült alattvalóira, addig az amerikaiak, a kormányzati közgazdászok előrejelzései ellenére, akik az átmenet időszakára súlyos munkanélküliséget jósoltak, a nemzet történelmének leghosszabb és

Conquest, Power and Policy, 165-66.; Rigby, Stalin, 66-67.; Hingley, id. mű, 414. 92 Svetlana Alliluyeva, After One Year, 365.; Hingley, id. mű, 393-395, 416. 93 K. P. S. Mennon, The Flying Troika: extracts from a diary (London, 1963), 2729. 94 Svetlana Alliluyeva, Twenty Letters, 13-18. 95 Hingley, id. mű, 424, 427. –(542)– 91

legerőteljesebb költekezési hullámát élték át. A trend 1946 őszén kezdődött, s a következő évben gyorsult fel: „Zajlik a nagy amerikai fellendülés – írta a Fortune magazin. – Nem érthető, a régi mércék már nem felelnek meg… Hatalmas fogyasztói igény mutatkozik mindenre, ami megehető, hordható, olvasható, megjavítható, befesthető, megiható, megnézhető, meglovagolható, megízlelhető és elfoglalható.”96 A tőkés expanzió leghosszabb ciklusa volt ez a történelemben, amely az 1950-es években (amikor érezhetővé váltak a Marshall-terv hatásai) átterjedt Európára, majd az 1960-as években Japánra és a Csendes-óceán térségére; s átmeneti megszakításokkal az 1970-es évek közepéig tartott. Az amerikaiak különösen nagy kedvvel ízlelgették a semmi által nem korlátozott jómódot, hiszen még emlékeztek az 1920-as években elvesztett Árkádiára. Más tekintetben is visszaköszöntek a húszas évek. Nem ismétlődött meg Woodrow Wilson kormányzatának idegengyűlölő boszorkányüldözése. Egyfajta hazafias feszültség mégis érezhető volt, ahogy az amerikaiak nekifeszültek a nagyszabású világméretű felelősségvállalásnak, amelyet vállukra vettek. Az ellentét Oroszországgal e tekintetben is feltűnő és tanulságos. Amerika megdöbbentően nyitott társadalom volt, s bizonyos tekintetben sebezhető is. Alig volt képes védekezni az állam szerveibe való módszeres beépüléssel szemben, amelyet az 1930-as években a sztálinizmus nagy méretekben gyakorolt. Külföldi kormányok ügynökeinek az 1938-as McCormack-törvény alapján regisztráltatniuk kellett magukat. Az 1939-es Hatch-törvény és az 1940-es Smith-törvény egyaránt üldözendőnek minősítette azon szervezetek tagjait, amelyek az USA kormányának erőszakos megdöntését hirdették. Ezekkel a törvényekkel azonban nem lehetett megakadályozni, hogy aktív kommunisták vagy útitársak (köztük szovjet ügynökök) kormányszolgálatba lépjenek, amit a New Deal alatt, s még inkább a háború folyamán, nagy számban meg is tettek. Mint Kennan mondta: „Az amerikai kormányzati szervekbe történő behatolás az Amerikai Kommunista Párt tagjai vagy (tudatos vagy nem-tudatos) ügynökei részéről az 1930-as évek végén nem a képzelet műve volt… valóban létezett; s olyan méreteket öltött, amelyek, bár sohasem voltak elsöprőek, de elhanyagolhatók sem.” Szerinte azok, akik Moszkvában vagy a külügyminisztérium orosz szekciójában dolgoztak, „nagyon is tudatában voltak” a veszélynek. A Roosevelt-kormányzat lassan reagált: „figyelmeztetések, amelyeket meg kellett volna fogadni, túl gyakran találtak süket vagy hitetlen fülekre.”97

96 97

Sidney Olson, „The Boom”, Fortune, 1946 június. Kennan, Memoirs 1950-1963, 191-192. –(543)–

Truman aktívabb volt. 1946 novemberében ideiglenes bizottságot nevezett ki az állami alkalmazottak lojalitásának vizsgálatára, majd a következő év márciusában a bizottság ajánlásai alapján meghozta 9835. kormányrendeletét, amely felhatalmazást adott valamennyi szövetségi alkalmazott politikai véleményének és szervezeti tagságának vizsgálatára.98 Mihelyt 1947-ben beindult az eljárás, meglehetősen hatékonynak bizonyult. A kongresszusban és a közvéleményben azonban csak ekkor tudatosult ama háború alatt elkövetett hibák igazi nagyságrendje, amelyek (feltételezések szerint) Kelet-Európa, majd 1949-ben Kína „elvesztéséhez” vezettek. Roosevelt Sztálin iránti elfogultsága és alapvető könnyelműsége nagyobb súllyal esett latba a háború alatti amerikai politika gyengeségében, mint bármifajta sztálinista machináció. De Roosevelt halott volt. S ahogy a hidegháború intenzívebbé vált, felszínre kerültek ezek a machinációk, s alapos vizsgálat tárgyává váltak a múlt ostobaságai. Nem került elő eddig olyan adat, amely arra utalna, hogy szovjet ügynökök hoztak volna bármilyen fontosabb döntést az amerikai politikában, kivéve a pénzügyminisztériumban, vagy bármely, létfontosságúnak besorolt információt szereztek volna meg, kivéve az atomfegyverek területét. Ezek azonban fontos kivételek voltak. Harry Dexter White szovjet ügynök a legbefolyásosabb tisztviselő volt az amerikai pénzügyminisztériumban, ő volt az, aki Keynes segítségével megteremtette a háború utáni nemzetközi pénzügyi rendszert. 1944 áprilisában ő volt a felelős azért az amerikai kormánydöntésért, hogy a megszállási pénz kinyomtatása céljából az amerikai kincstár adja át a nyomólemezeket a szovjet kormánynak, ami végső soron az amerikai adófizetőknek 225 millió dollárjukba került.99 1945-ben a korábbi kommunista kém, Elizabeth Bentley két, Amerikában működő szovjet hálózatot árult el az FBI-nak, az egyik élén a pénzügyminisztériumi közgazdász, Nathan Gregory Silvermaster, a másik élén a Haditermelési Tanácsban működő Victor Perlo állt; titkos információk kerültek ki továbbá az igazságügy-minisztériumból, a külgazdasági hivatalból és a Gazdasági Hadviselés Tanácsából. Az FBI és az OSS vizsgálatai kiszivárogtatást tártak fel a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet központjaiból, a Háborús Hírszerzési Irodából s magából az OSS-ből is. A külügyminisztériumban működött Alger Hiss, aki Jaltában Roosevelt mellett ült, s ami még fontosabb, Edward Stettenius szárnysegédje volt, akit a britek Sztálin legnagyobb ütőkártyájának tekintettek a szövetségesek táborában (bár ennek ő maga nem volt tudatában). Az atomkutatás terén a szovjet ügynökök közé tartozott Julius és Ethel Rosenberg, Morton Sobell, David Greenglass, Harry Gold, J. Peters (más néven Alexander Stevens), akinek

98 99

Alan Harper, The Politics of Loyalty (New York, 1969). Roy Cohn, McCarthy (New York, 1968), 56 skk. –(544)–

futára Whittaker Chambers volt, s Jacob Glas, valamint Klaus Fuchs, akit a brit biztonsági szolgálat leplezett le. Hogy ezek a kémek mekkora kárt okoztak a nyugati érdekeknek, az csak akkor derül majd ki, ha végre megnyílnak a szovjet levéltárak. Ám az a tény, hogy Szovjet-Oroszországnak csak négy évre (1945-49) volt szüksége ahhoz, hogy elkészítse a maga atom bombáját, tehát nem többre, mint amilyen hosszúságú maga a Manhattan-terv volt, nagy megrázkódtatást jelentett a Truman-kormányzatnak s a védelmi minisztérium főnökeinek (bár a tudományos közösség egyes tagjainak nem). A hírt az amerikai közvélemény rosszul fogadta, már csak azért is, mert egybeesett a Kuomintang összeomlásával Kínában. Olyan időszakban érkezett, amikor a kormányzatba történő szovjet behatolás problémáját gyakorlatilag már leküzdötték, de a vétkesek pere még folyt. Alger Hisst csak 1950. január 25én találták bűnösnek hamis eskütételben, mert eltitkolta, hogy tagja a kommunista pártnak. A legnagyobb figyelmet az ő ügye váltotta ki. Két héttel később tartotta meg Joe McCarthy szenátor hírhedt beszédét a nyugat-virginiai Wheelingben, azt állítva, hogy a külügyminisztériumban 205 ismert kommunista dolgozik. Ezzel kezdődött a nagyszabású boszorkányüldözés: mindent egybevetve, a jelenség akkor bukkant fel, amikor a tényekkel, amelyek kiváltották, már megbirkóztak. McCarthy radikális republikánus volt, de nem jobboldali. Előző ősszel kezdett érdeklődni a kémkedés iránt, amikor betekintést nyert egy bizalmas (bár már két éve elavult) FBI-jelentésbe. Röviddel wheelingi beszéde előtt Edmund Walsh atyával, a Georgetown Egyetem Külszolgálati Iskolájának dékánjával vacsorázott. Az iskola konzervatív jezsuita kollégium volt (a jezsuiták az 1960-as évekig nem voltak radikálisok), amely sok végzős hallgatót irányított a külügyminisztériumba; aggasztotta ugyanis, milyen nagyszámú szélsőségesen liberális ember került be 1933-45 között, A szenátor botrányt szimatolt, és jól rá is játszott. Nem volt komoly politikus, kalandor volt, aki játékként kezelte a politikát. Mint legérzékenyebb életrajzírója írta róla: „egyáltalán nem volt fanatikus… éppoly képtelen volt igazi neheztelésre, kicsinyes gyűlöletre és ellenségeskedésre, mint egy eunuch a házasságra… Mindezeket színlelte, és senkit sem volt képes megérteni, aki nem ezt tette.”100 Robert Kennedy, az eljövendő igazságügyminiszter, aki akkoriban neki dolgozott, tagadta, hogy McCarthy gonosz volt: „Egész működésmódja bonyolult volt, mert bűntudata támadt, s megsértődött, ha megbántott valakit. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy szeressék. Nem látta előre tettei következményeit.”101

100 101

Richard Rovere, Senator Joe McCarthy (London, 1960), 51. Idézi Arthur Schlesinger, Robert Kennedy and his Times (Boston, 1978). –(545)–

McCarthy nem sokat számított volna, ha azon a nyáron nem tör ki a koreai háború. Felemelkedése pontosan egybevágott ezzel az elkeseredett és csalódást keltő konfliktussal – azt mondhatnánk, hogy a McCarthy-izmus Sztálin utolsó ajándéka volt az amerikai népnek. A konfliktus eloszlásával gyorsan vége is szakadt. McCarthy kihasználta a kongresszus bizottsági rendszerét, amely felhatalmazást ad vizsgálatok végzésére. A törvényhozásnak jogos igénye, hogy fél-bírósági vizsgálatokat végezzen. Régi angol parlamenti eljárásról van szó, amely a tizenhetedik és tizennyolcadik században felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult az alkotmányos szabadságjogok biztosítása szempontjából. Ugyanakkor bűnösen vissza is éltek vele, különösen, amikor politikai és vallási boszorkányüldözésre használták fel. Két vonása különösen kifogásolható volt: az inkvizíciós eljárások alkalmazása, ami teljesen idegen a polgári jogtól, s az a felhatalmazás, hogy bárki, aki akadályozza az eljárást, engedetlenség miatt büntethető volt. A kongresszus a rendszer egymástól elválaszthatatlan erényeit és bűneit egyaránt megörökölte. Az 1930-as években a kongresszus liberálisai a Wall Street közösségét üldözték; most a liberálisok kerültek ebbe a szerepbe. Az 1960-as években és később az üzleti élet volt a célpont, az 1970-es évek közepén a Nixon-kormányzat. Egészében véve az eljárás előnyei súlyosabban esnek latba a hátrányainál, maga a rendszer ezért fennmaradt. Ezen kívül önkorrekciós mechanizmusok is bele vannak építve, s ezek jelen esetben is érvényesültek, bár csak lassan: McCarthyt saját kollégái, a szenátorok tagadták meg, korlátozták, voltaképpen lehetetlenné tették. A kár, amelyet McCarthy egyének életében okozott, két sajátos tényezőnek köszönhető. Az egyik az elégtelen amerikai törvénykezés a rágalmazás kérdésében, aminek következtében a sajtó büntetlenül közölhette semmivel sem alátámasztott állításait, még ha azokat semmiféle előjog nem illethette is meg. A joggal való visszaélésből a sajtó, különösen a rádiótársaságok csináltak botrányt, ahogy az 1970-es években is a sajtó nagyította fel boszorkányüldözéssé a Watergate-ügyet.102 A második egyes, főleg hollywoodi és washingtoni intézmények erkölcsi gyávasága volt, hogy fejet hajtottak az uralkodó ésszerűtlenség előtt. Ez is visszatérő jelenség, amely az 1965-75 közötti évtizedben ismétlődött meg, amikor sok egyetem behódolt a diákok erőszakos fellépésnek. E két tényező nélkül a „McCarthy-izmus” csekélység lett volna. Tanulságos összevetni az orosz zsdanovizmussal. McCarthynak nem volt rendőrsége; végrehajtó hatalma egyáltalán nem volt. Éppen ellenkezőleg: a Truman- és az Eisenhower-kormányzat mindent megtett, ami erejéből tellett, hogy gátat vessen neki. S ami a legfontosabb, McCarthy nem volt a jogszolgáltatás része. Nem volt bírósága; a bíróságokat valójában teljesen Edwin R. Bayley, Joe McCarthy and the Press (University of Wisconsin, 1981), 66-87, 214-222. –(546)–

102

érintetlenül hagyta a McCarthy-izmus. Mint Kennan rámutatott: „Aki már egyszer bíróság elé került, általában biztos lehetett abban, hogy ugyanolyan igazságos elbánásban lesz része, mint bárkinek bármikor az újkori amerikai történelemben.”103 A bíróságok ellenálltak a McCarthy-izmusnak, nem úgy, mint húsz évvel később, amikor erősen hatott rájuk a Watergate-hisztéria. McCarthy egyetlen fegyvere végső soron a nyilvánosság volt. Márpedig egy szabad társadalomban a nyilvánosság kétélű fegyver. McCarthyt tönkretette a nyilvánosság; s a férfiú, aki a színfalak mögül tönkretételét vezérelte, az új elnök, Dwight Eisenhower volt. Eisenhower helyesen ismerte fel, hogy a csalódásnak és félelemnek, amelyre McCarthy épített, a koreai háború és a fegyverszüneti tárgyalásokat kísérő bizonytalanság volt a forrása. 1952 novemberében azért választották meg, hogy befejezze a háborút. A béke mindig is nyerő jelszó volt az amerikai választásokon. Mégis tanulságos összevetni ebből a szempontból a demokraták és a republikánusok teljesítményét. Wilson 1916-ban azért nyert, mert megígérte, hogy Amerika kimarad a háborúból; aztán a következő évben Amerika már hadviselő fél volt. Roosevelt 1940-ben ugyanezzel az ígérettel nyert, s az eredmény is ugyanaz lett. Lyndon B. Johnson 1964-ben békeprogrammal nyert (a republikánus „háborús uszítással” szemben), s rögtön nagy háborúvá változtatta a vietnami konfliktust. Eisenhower és Nixon voltak, 1952-ben és 1972-ben az egyedüli elnökök ebben a században, akik beváltották a békére tett ígéretüket. Eisenhower teljesítményét azonban hajlamosak voltak alábecsülni. A koreai háborút szükségtelen és ismételten félreértékelt konfliktusnak tekintette. Visszataszítónak tartotta, hogy az előző kormányzat atomfegyverek bevetését fontolgatta Mandzsúria, Kína, sőt Oroszország ellen; s ráadásul kész lett volna nagyszabású hagyományos bombatámadásokat indítani Kína ellen.104 Nekilátott, hogy kihúzza a kátyúból a fegyverszüneti tárgyalásokat, s ahelyett, hogy titokban atomfegyverek bevetését fontolgatta volna, a magándiplomáciában alkalmazta a nukleáris fenyegetést. Ez a taktika bevált, s kilenc hónap alatt egyfajta megállapodást ért el. Akkor és azóta is keserűen bírálják, mert semmit sem tett az antikommunista hisztéria megfékezése érdekében.105 Az igazság az, hogy megértette a lényeget: a McCarthy-izmust a háború tette lehetővé, s mihelyt a háborút eltakarítják az útból, a szenátor hamar móresre

Kennan, Memoirs 1950-1963, 220. Barton J. Bernstein, „New Light on the Korean War”, International History Review, 3 (1981), 256-277. 105 Robert Griffith, The Politics of Fear: Joseph McCarthy and the Senate (Lexington, 1970); Richard M. Fried, Men Against McCarthy (New York, 1976). –(547)– 103 104

tanítható. A béke-erőfeszítéseknek adott elsőbbséget, s csak az után szervezte meg McCarthy bukását. Elég agyafúrtan és nagy titokban arra buzdította szenátusbeli barátait, hogy nyirbálják meg McCarthy hatáskörét, sajtófőnöke, Jim Haggerty pedig eközben a nyilvánosság megdolgozásával foglalkozott. A folyamat 1954 decemberében tetőzött, s talán a legjobb példája annak a „rejtett kéz” vezetési stílusnak, amelyet Eisenhower nagy élvezettel alkalmazott, s amelyet a kutatások csak sok évvel halála után hoztak napvilágra.106 Eisenhower a huszadik század legsikeresebb amerikai elnöke volt, az évtized pedig, amikor hatalmon volt (1953-1961) az amerikai, sőt a világtörténelem legvirágzóbb időszaka. Elnökségét mítoszok övezték, ezek nagy részét szándékosan teremtette maga körül. Olyan benyomást akart kelteni, hogy csupán alkotmányos uralkodó, aki munkatársainak, voltaképpen a kongresszusnak adja át a döntések jogát, s aggályosan vigyáz arra, hogy minél több időt töltsön golfozással. Jobboldali vetélytársa a republikánus párt vezetéséért folyó harcban, Robert Taft szenátor gúnyosan jegyezte meg: „valóban azt hiszem, profi golfozónak kellett volna mennie.”107 Első életrajzírója szerint „újságírók és tudósok, írástudók és próféták, az értelmiségiek és kritikusok nemzeti közössége egyöntetű véleménye” szerint Eisenhower ügyetlenül viselkedett elnökként, s „az elnökségről vallott meghatározása pontatlan volt… megválasztása után robotpilótára bízta nemzetét.”108 Jószándékúnak, szellemileg korlátoltnak, tudatlannak, pontatlannak, gyakran gyengének és mindig lustának tekintették. A valóság egészen más volt. „Összetett és körmönfont” – ebben összegezte véleményét alelnöke, Richard Nixon (aki az ilyesmit nagyon is jól meg tudta ítélni): „mindig két, három, négy gondolatmenetet alkalmazott egyetlen problémára, s rendszerint a közvetett megközelítést részesítette előnyben.”109 Az 1970-es évek végén, amikor megnyíltak a személyes titkára, Ann Whitman birtokában lévő titkos dossziék, telefonos naplózások, naplók és más személyes dokumentumok, kiderült, hogy Eisenhower sokkal keményebben dolgozott, mint azt bárki, akár közeli munkatársai feltételezték volna. Egy szokványos napja 7:30-kor kezdődött, amikorra már

Fred I. Greenstein, „Eisenhower as an Activist President: a look at new evidence”, Political Science Quarterley, 1979-80 tél; Robert Wright, „Ike and Joe: Eisenhower’s White House and the Demise of Joe McCarthy”, kiadatlan disszertáció (Princeton, 1979). 107 Trohan, id. mű, 292. 108 Emmet John Hughes, Ordeal of Power: a Political Memoir of the Eisenhower Years (New York, 1963), 329-330. 109 Richard Nixon, Six Crisis (New York, 1962), 161. –(548)– 106

elolvasta a New York Times-t a Herald Tribune-t és a Christian Science Monitort; s majdnem éjfélig, gyakran még tovább dolgozott, sok találkozóját (különösen azokat, amelyek párt-, védelmi és külpolitikával voltak kapcsolatban) Haggerty szándékosan hagyta ki a sajtónak adott listákról. A Nemzetbiztonsági Tanács hivatalos ülései előtt hosszú és létfontosságú találkozókat bonyolított a kül- és hadügyminiszterrel, a CIA főnökével és másokkal, s ezek írásos feljegyzések nélkül, titokban kerültek megrendezésre. A kül- és védelmi politika, kritikusai feltételezéseivel ellentétben, távolról sem bürokratikusan és rugalmatlanul bonyolódott, valójában a rendkívül hatékony team-elvvel összhangban alakult, ami erős kontrasztot mutat a rá következő Kennedy-kormányzat romantikus anarchiájával. Eisenhower mindvégig ura volt a helyzetnek.110 Módszere a döntések kvázi-delegálásának híve volt. Mindenki úgy gondolta, stábjának vezetője, Sherman Adams hozza a belpolitikai döntéseket. Bizonyos fokig Adams is osztozott ebben az illúzióban. Azt mondta, Eisenhower volt az utolsó jelentős világpolitikus, aki rendkívül idegenkedett a telefonálástól, s nem is nagyon élt vele.111 A telefonnaplók valójában azt mutatják, hogy számtalan telefonhívást bonyolított le, amelyekről Adams semmit sem tudott. A külpolitikát távolról sem engedte át külügyminiszterének, John Foster Dullesnek; ehelyett egy sor olyan forrástól kért tanácsokat, amelyekről Dulles mit sem tudott, s titkos, szoros gyeplőn tartotta miniszterét: Dullesnek, még ha külföldön tartózkodott is, naponta kellett telefonon jelentenie. Eisenhower hatalmas mennyiségű hivatalos iratot olvasott el, élénk levelezést folytatott a diplomáciai, az üzleti és a katonai közösségben lévő magas beosztás ú, hazai és külföldi barátaival. Szolgának használta Dullest; az pedig arról panaszkodott, hogy bár gyakran késő éjszakáig dolgozott az elnökkel a Fehér Házban, „családi vacsorára sohasem hívták meg”.112 Eisenhower szándékosan terjesztette azt az elképzelést, hogy Dulles és Adams játsszák a primadonna-szerepet, mert tévedések esetén őket lehetett hibáztatni, megvédve ezáltal az elnöki hivatalt ilyen technikával a múltban is gyakran éltek olyan koronás önkényuralkodók, mint I. Erzsébet. A dolog fordítottja is előfordult azonban: Eisenhower néha állítólagos politikai naivitását használta fel arra, hogy „elvigye a balhét” beosztottjai hibáiért, mint például akkor, amikor Dulles egész sor baklövést követett el Winthrop Aldrichnek a londoni követség élére történő kinevezésekor.113 Kennan közel járt az igazsághoz, amikor arról írt, hogy külügyekben Eisenhower jelentős politikai intelligenciáról és Greenstein, id. mű.; lásd még Douglas Kinnaird, President Eisenhower and Strategic Management (Lexington, 1977). 111 Sherman Adams, First Hand Report (New York, 1961), 73. 112 Trohan, id. mű, 111. 113 Robert H. Ferrell, The Eisenhower Diaries (New York, 1981), 230-232. –(549)– 110

éleslátásról tett tanúbizonyságot. „…amikor komolyan és védett hivatalos körben beszélt ezekről a dolgokról, mély belátások villantak fel időről időre a különös katonai halandzsa mögül, amelybe szokás szerint gondolatait öltöztette.”114 Eisenhower valóban halandzsát használt, különösen sajtóértekezleteken, nehogy olyan válaszokat kelljen adnia, amelyek nyílt angol beszédben nem rejthetők el; ugyanezért gyakran tudatlanságot tettetett. Voltaképpen elég machiavelliánus volt ahhoz, hogy nehéz külföldi tárgyalófelekkel szemben úgy tegyen, mintha félreértette volna a saját tolmácsát.115 Titkos értekezleteinek jegyzőkönyve mutatja gondolatainak erejét és világosságát. Az a szokása, hogy iratait beszédírókkal, beszédeit pedig Dulles-szal írassa meg, elrejti, mennyire ura volt az angol nyelvnek, ha úgy döntött. Churchill egyike volt annak a kevés embernek, aki valódi értékén becsülte Eisenhowert. Azt lehet mondani, ők ketten voltak a század közepének legnagyobb államférfiai. Eisenhower azért titkolta el tehetségét és ténykedését, mert szükségesnek tartotta, hogy az autokratikus vezetést, amelyre felismerése szerint Amerikának és a világnak egyaránt szüksége van, lopva gyakorolják. Három teljesen világos elvet követett. Az első a háború elkerülése volt. Persze ha Szovjet-Oroszország hajlik a Nyugat elpusztítására, ellen kell állni, s ehhez Amerikának elég erősnek kell lennie. A szükségtelen háborúkat viszont (s ilyennek ítélte a koreait) világos gondolkodás, eltökéltség, óvatosság és bölcsesség segítségével el kell kerülni. Ezt a korlátozott célkitűzést sikeresen valósította meg.116 Lezárta a koreai konfliktust. Elkerülte a háborút Kínával. 1956-ban beszüntette a szuezi háborút, s ügyesen elkerült egy újabb közel-keleti háborút 1958-ban. Vietnamról ezt mondta: „Nem tudok elképzelni nagyobb tragédiát Amerika számára, mint most belekeveredni egy általános háborúba bármelyik említett körzetben.” Majd: „Nem keveredünk bele… hacsak a kongresszus alkotmányos folyamatban nem üzen hadat.”117 Kongresszusi felhatalmazás, szövetséges támogatás – ezt a két feltételt szabta bármilyen amerikai katonai beavatkozáshoz, s ezek tükröződtek a közel-keleti és délkelet-ázsiai szövetségi rendszerekben, amelyeket a NATO mellett létrehozott. Eisenhower második, az előzővel összefüggő alapelve az volt, hogy a katonai vállalkozásoknak alkotmányos ellenőrzés alatt kell állniuk. Erőteljesen használta fel a CIA-t, az egyetlen amerikai elnök volt, aki hatékony ellenőrzést tudott gyakorolni a szervezet felett. Ügyesen kézben tartotta az Iránban és Guatemalában folytatott CIA-műveleteket, az

Kennan, Memoirs 1950-1963, 196. Verno A. Walters, Silent Missions (New York, 1978), 226. 116 Lásd Robert A. Divine, Eisenhower and the Cold War (Oxford, 1981). 117 Public Papers of Dwight D. Eisenhower 1954 (Washington, 1960), 253, 206. –(550)– 114 115

ügynökség hírnevét mégsem rontotta.118 A CIA által szervezett 1958-as indonéziai államcsíny viszont azért vallott kudarcot, mert a munkát ezúttal Dullesre bízták. Nehéz elhinni, hogy Eisenhower abban a formában engedélyezte volna az 1961-es Disznó-öbölbeli akciót, amelyben lezajlott. 1954-ben az agyafúrt veterán diplomata, David Bruce vezetésével létrehozott egy civil tanácsadó testületet a külföldi hírszerző tevékenység ellenőrzésére, s ez egyike volt azoknak az eszközöknek, amelyek segítségével kordában tartotta a katonai elitet.119 Nem szerette, ha tábornokok politikai szerepet vállalnak. Az 1952-es chicagói republikánus jelölőgyűlés, ahol őt választották elnökjelöltnek, annyira hemzsegett a tábornokoktól, akik Taft szenátort és MacArthurt támogatták, hogy Eisenhower nem vitte magával a városba fő szárnysegédjét, Bob Schultz ezredest és orvosát, Howard Snyder tábornokot.120 Eisenhower mindig is tudatában volt, hogy a külügyekben keskeny ösvényen kell járnia az elszigetelődési politika és a túlzott aktivizmus között. Dullest használta fel arra, hogy kielégítse a szenátus aktivistáit. Dulles számára, aki Wilson külügyminiszterének, Robert Lansingnak az unokaöccse volt, s aki annak idején jelen volt Versailles-ban, az egyezmény 1919-es szenátusi elutasítása soha el nem feledhető tanulságnak számított. Mint Kennan írta, mindig „erőteljesen tudatában volt annak, hogy a külügyminiszter politikájának sikeressége a szenátusi támogatás függvénye.”121 Eisenhower irányítása alatt, aki gondosan előre kicentizte megnyilatkozásait, Dulles néha felfújtnak ható nyelvezetet használt („visszaszorítás”, „elmenni a peremig”, „kínos újraértékelés”), hogy a törvényhozási támogatást a katonai és politikai realizmussal házasítsa. Csak ők ketten tudták, Amerika külföldi kötelezettségvállalásai közül melyik valóságos és melyik csak szónoki fogás. Eisenhower legnagyobb félelme a hidegháború teremtette feszült légkörben az volt, hogy a kormány a harcias szenátorok, túlbuzgó katonai nagyfejűek és mohó hadifelszerelés-szállítók együttesének – ezt nevezte „katonai-ipari komplexumnak” – markába kerül. Mert a harmadik alapelve, mint naplójából és más személyes irataiból kitűnik, az volt, hogy a szabadság biztonsága világszerte végső soron azon nyugszik, hogy egészséges-e az amerikai gazdaság. Időt nyervén, ennek a gazdaságnak az ereje megkettőződhet Nyugat-Európában és Japánban. A mértéktelen költekezés azonban magát az amerikai gazdaságot is tönkreteheti. A katonai Lásd Richard H. Immerman, „The US and Guatemala 1954”, kiadatlan disszertáció (Boston College, 1978), idézi Greenstein, id. mű.; Richard Cotton, Nationalism in lran (Pittsburg, 1964). 119 Joseph B. Smith, Portrait of a Cold Warrior (New York, 1976), 229-240.; Schlesinger, Robert Kennedy, 455, 457. 120 C. L. Sulzburger, A Long Row of Candles (New York, 1969), 767-769. 121 Kennan, Memoirs 1950-1963, 183. –(551)– 118

nagyfejűekről ezt mondta: „Nem sokat tudnak arról, hogyan kell harcolni az infláció ellen. A katonai kiadások halmozódásába ez az ország éppúgy belefulladhat, mint ahogy az is a vereségét jelentheti, ha nem költ eleget védelemre.” Vagy: „Nem védhető az az ország, amely tönkreteszi saját gazdaságát.”122 De Eisenhower ugyanígy tartott a nyakló nélküli költekezéstől otthon. Nem ellenezte a fenyegető visszaesés elleni keynesi intézkedéseket. 1958-ban egy ilyen zuhanást leküzdendő 9,4 milliárdos költségvetési deficitet halmozott fel, amelynél magasabbat békeidőben nem ismert amerikai kormány.123 Ez azonban szükséghelyzet volt. Amit Eisenhower minden erejével el akart kerülni, az a szövetségi kötelezettségvállalások nagy és folyamatos növekedése volt. Az infláció fékentartását a szociális biztonság elé helyezte, mert úgy vélte, végső soron ez a szociális biztonság egyetlen megbízható formája. Ki nem állhatta a gondolatot, hogy Amerika jóléti állammá válhat. Voltaképpen mélységesen konzervatív volt. 1956-ban elismerte: „Hazai ügyekben Taft valójában liberálisabb volt nálam.”124 Valódi rémálmot jelentett számára a túlzott védelmi kiadások párosítása az elszabadult jóléti gépezettel – az a romboló együttállás, amely az 1960-as évek végén vált valósággá. Amíg hivatalban volt, a szövetségi kiadások a GNP százalékában s ezzel együtt az infláció minden nyomás ellenére kezelhetők maradtak. Ez jelentős teljesítmény volt, s magyarázza, miért volt Eisenhower évtizede a legvirágzóbb a modern korban. S ez a virágzás a világ egyre nagyobb részére sugárzott ki. A világ biztonságosabbá is vált. 1950-52-ben egy nagyobb háború kockázata igen nagy volt. Az évtized végére egyfajta stabilitás teremtődött, a választóvonalakat meghúzták, a szabályokat kidolgozták, a szövetségek és a kötelezettségek világszerte életbe léptek. A „fékentartás” politikája alkalmazásra került. Az 1940-es években Európában és Ázsiában egyaránt gyorsan terjeszkedő harcias leninizmus energikus menetelése vánszorgássá lassult, sőt teljesen megállt. Mihelyt azonban teljessé vált a fékentartás rendszere, már nem lehetett ez a teljes válasz. Európa régi liberális birodalmainak összeomlása ugyanis olyan új államok csoportját teremtette meg, amelyek friss és kezelhetetlen veszélyek forrásává váltak.

Sherman Adams, id. mű, 17. fejezet, 360 skk. Lásd Joan Robinson, „What has become of the Keynesian Revolution?” in Milo Keynes (szerk.), id. mű, 140. 124 Arthur Larsen, Eisenhower: the President that Nobody Knew (New York, 1968), 34. –(552)– 122 123

XIV. A bandungi nemzedék Ugyanaz a történelmi folyamat, amely megteremtette a szuperhatalmakat, dilemma elé állította a hagyományosakat. Mi a szerepük? A legyőzött nemzetek, Olaszország, Németország és Japán szükségképpen újraértékelésre kényszerültek. Nagy-Britannia azonban nem volt legyőzött nemzet. Egyedül állt, és győztesen került ki a háborúból. Folytathatja-e ugyanott, ahol abbahagyta? Churchill szenvedélyesen küzdött a brit érdekekért. Teljes mértékben elutasította Roosevelt elképzelését, miszerint Amerika és Oroszország a két „idealista” hatalom, míg Nagy-Britannia a régi mohó imperialista nemzet. Átlátta Majszkij szovjet nagykövet megjegyzésének mélységes cinizmusát, amikor az mindig ugyanabban az oszlopban adta össze a szövetséges és a náci veszteségeket.1 A moszkvai brit nagykövet előtt rámutatott, hogy Oroszországot „soha semmi egyéb nem mozgatta, mint a hideg önérdek és az életünk és javaink iránti teljes megvetés.”2 Komoran vette tudomásul, hogy Oroszország nagyon szeretné darabokra szaggatni a Brit Birodalmat, felfalni annak tagjait, s Amerika, a domíniumok és különösen Ausztrália valamint Új-Zéland támogatásával szintén a „dekolonizáció” híve. H. V. Evatt, Ausztrália izgága külügyminisztere ilyen elképzeléseket Íratott bele az Egyesült Nemzetek alapító okiratába.3 Churchill fújt a jaltai egyezményre: „amíg élet van bennem, egy jottányit sem engedek a brit szuverenitásból”.4 Hat hónappal később a választók kidobták Churchillt. Munkáspárti utódai lefegyverkezést, dekolonizálást terveztek, barátkozni akartak Oroszországgal, s jóléti államot akartak építeni. A gyakorlatban viszont ki voltak szolgáltatva az események kénye-kedvének. 1945 augusztusában Lord Keynes közzétette azt a tanulmányát, amelyből ki derült, hogy az ország csődben van. Amerikai segítség nélkül „az ország gazdaságilag nem képes megalapozni a reményt.”5 Ernest Bevin, aki szakszervezeti vezetőből lett külügyminiszter, ezzel a jelszóval indult: „A baloldal szót tud érteni a baloldallal”, s remélte, hogy megoszthatja az atomtitkokat Oroszországgal. 1

2

3

4

5

E. L. Woodward, British Foreign Policy in the Second World War (London, 1970), I., XLIV. 1943. június 16.; idézi David Dilks, Retreat from Power (London, 1981), II, After 1939. William Roger Louis, Imperialism at Bay: the United States and the Decolonilization of the British Empire 1941-1945 (Oxford, 1978). Bejegyzés Leahy tengernagy naplójában, 1945. február 9., idézi Anderson, id. mű. W. K. Hancock és Margaret Gowing, The British War Economy (London, 1949), 546-549. –(553)–

Nemsokára azonban ezt mondta munkatársának, Hugh Daltonnak: „Molotov olyan volt, mint egy kommunista a helyi munkáspárti szervezetben. Ha rosszul bánsz vele, egyfolytában panaszkodik, ha jól, csak az árát veri fel, s másnap átver.”6 Lassacskán Bevinben testesült meg NagyBritannia eltökéltsége a kollektív biztonság megszervezésére. 1949-ben ezt mondta Molotovnak: „Meg akarják kaparintani Ausztriát a vasfüggönyük mögött? Nem tehetik. Netán Törökországot és a Boszporuszt akarják? Nem lesz a maguké. Koreát akarják? Nem kaphatják meg. Kidugják a nyakukat, s egyszer csak rájönnek, hogy levágták.”7 Bevin külpolitikája azt jelentette, hogy Nagy-Britanniának benne kell maradnia a fegyverkezési versenyben. Pontosan egy évvel az után, hogy Keynes benyújtotta az államcsődről szóló jelentését, a légierő vezérkari főnöke megállapodott a kormánnyal az atombomba ügyében. Az első brit atombomba-hordozó gép részleteiben 1947. január 1-jén állapodtak meg.8 Nagy-Britannia vezető atomtudósa, P. S. M. Blackett ellenezte a brit bombát, később viszont úgy vélte, Nagy-Britanniának Amerikával és SzovjetOroszországgal szemben semleges álláspontra kellene helyezkednie.9 Sir Henry Tizard tudományos főtanácsadó szintén ellenezte az önálló atomerő gondolatát: „Nem vagyunk nagyhatalom, és soha többé nem is leszünk az. Nagy nemzet vagyunk, de ha továbbra is nagyhatalomként viselkedünk, rövidesen nagy nemzetnek is megszűnünk lenni.”10 Tizardot azonban megdöbbentette a szovjetek sikeres atombomba-robbantása 1949 augusztusában: meggyőződése volt, hogy ellopták a szükséges anyagokat. A bomba előállítására vonatkozó döntést mindenesetre 1947 januárjában, a rettenetes üzemanyag-válság tetőpontján hozták, röviddel az előtt, hogy Nagy-Britanniától Trumannak kellett átvennie Görögország és Törökország támogatásának terhét. A döntés meghozatalkor csak Attlee, Bevin és négy másik miniszter voltak jelen.11 A kiadások „elvesztek” a költségvetési számsorok között, s titokban maradtak a parlament előtt. Amikor 1951-ben Churchill ismét hivatalba lépett, meglepetéssel értesült arról, hogy ily mó-

Dalton Diary, 1946. szeptember 10. Harold Nicolson Diaries and Letters 1945-1961 (London, 1968), 115-116. 8 A. Goldberg, „The Military Origins of the British Nuclear Deterrent”, International Affairs, XI. (1964). 9 Edward Spiers, „The British Nuclear Deterrent: problem’s, possibilities”, in Dilks, id. mű, II, 183-184. 10 M. H. Gowing, Independence and Deterrence, Britain and Atomic Energy 194552, 2 kötet (London, 1974), I., 131. 11 Uo., 182-183. –(554)– 6 7

don titokban 100 millió fontot különítettek el, s a terv megvalósítása előrehaladott állapotban van.12 A bomba előállítására vonatkozó döntés, s a kifejlesztésében és hadrendbe állításában elért nagyszerű siker kétségkívül további harminc évre biztosította Nagy-Britannia helyét a nagyhatalmak klubjában. Az amerikaiakat a Monte Bello-szigeten 1952 októberében végzett első brit kísérleti robbantás indította az atom partnerség újrafelvételére. Az első brit hidrogénbomba kísérlet a Karácsony-szigeteken 1957 májusában hivatalossá tette ezt a partnerséget, mert meggyőzte a kongresszust, hogy módosítsa az 1946-os McMahon-törvényt: az 1955-ös és 1958-as kétoldalú egyezmények brit atomerő nélkül nem jöttek volna létre. Mihelyt a klub tagja lett, NagyBritannia vezető szerepet játszhatott a kísérleti robbantások betiltásáról 19581963 között folytatott tárgyalásokon, s abban a folyamatban, amely az 1970es, az atomfegyverek elterjedését tiltó egyezményhez vezetett. 1960-ból ered Aneurin Bevannek az a híres megfogalmazása, amelyben azon az alapon védte meg munkáspárti kollégái előtt a brit bombát, hogy nélküle a brit külügyminiszternek „mezítelenül kellett volna belépnie a világ tárgyalótermeibe.” Ez azonban helytelen megfogalmazás volt. A bomba nélkül ugyanis Nagy-Britannia részt sem vehetett volna ezeken és más tárgyalásokon, hiszen az atomklubban, miként más, úriembereknek való klubokban, mezítelen emberek nem léphetnek a tárgyalóterem be. Az 1962es nassaui angol-amerikai megegyezés nyomán Nagy-Britannia hatvannégy modern kilövőberendezésre nyert jogcímet, szemben az USA 1.038 és Szovjet-Oroszország kb. 265 hasonló berendezésével. 1977-ben a megfelelő számok a következők voltak: Amerika 11.330, Oroszország 3.826 és Nagy-Britannia 192; a brit aránynak ez a csökkenése zárta ki az országot a stratégiai fegyverkorlátozási tárgyalásokból (SALT), jóllehet ebben az időszakban a brit „elrettentő erő” Szovjet-Oroszország valamennyi fontosabb ipari és lakossági központját képes lett volna elpusztítani, 20 millió fős veszteséget okozva.13 1945-46-ban tehát a brit politika axiómájává vált, hogy az amerikaiakkal karöltve kollektív biztonsági intézkedésekkel tartják féken a szovjet terjeszkedést, s e célból rendelkezésre bocsátják a brit atomütőerőt. Minden hangulati és kormányzati változás ellenére ez maradt egészen az 1980-as évekig a brit politika egyik következetesen alkalmazott vezérfonala. Ez volt azonban egyszersmind az egyetlen állandó eleme is. Minden másban zavarodottság és határozatlanság tükröződött. Hiányzott az elképzelés, s összeomlott az akarat. 1945 nyár végén a Brit Birodalom és a Nemzetközösség mintha az 1919-es delelőjére érkezett volna vissza. A brit

12 13

Uo., 406. Dilks, id. mű, II, 161. –(555)–

hatalom csaknem a világ egyharmadára terjedt ki. A törvényes birtokokon kívül brit igazgatás alatt állt az észak- és kelet-afrikai olasz birodalom, sok korábbi francia gyarmat és számos európai s ázsiai felszabadított terület, köztük Indokína és a Holland Kelet-Antillák ragyogó birodalmai. Nem volt még nemzet, amely valaha is ilyen széles körű felelősséget vállalt volna. Huszonöt évvel később mindennek vége volt. Soha korábban nem ment végbe ekkora méretű és sebességű átalakulás a történelemben. A bomlás folyamata során gyakran lehetett hallani, hogy a birodalom összeomlását már Szingapúr 1941 elején bekövetkezett eleste is előrevetítette. Ez azonban nem igaz. Az 1941-es esemény nem számított szégyenfoltnak. Bár a város védelmében a vezetés kudarcot vallott, a hadjárat egésze mégsem szégyellni való. A Malájföldön állomásozó britek nem vétkesek a japánok lebecsülésében. Ellenkezőleg, pontosan megjósolták, mi történik, ha a helyőrséget nem erősítik meg, s mindenekelőtt, ha nem fegyverzik fel. A döntés ehelyett úgy szólt, hogy Oroszországot kell megmenteni. Ennek ellenére 200 ezer jól felszerelt és nagyon tapasztalt japán katonát sikerült a hatalmas tengeri és légi fölény ellenére is hetven napig sakkban tartania összesen három és fél hadosztálynyi nemzetközösségi csapatnak. Az ázsiai győzelem emlékét mindenesetre teljesen kitörölte a japán vereség nagysága. Nagy-Britannia 91 ezer emberrel tette le a fegyvert Szingapúrnál. Amikor 1945-ben Itagaki tábornok átadta a kardját Mountbatten tengernagynak, 656 ezer ember állt a parancsnoksága alatt Szingapúrban. Másutt a britek előtt több mint egymillió ember kapitulált. Több mint 3.175.000 felfegyverzett japán jött elő az őserdőből, a legnagyobb vereség, amelyet ázsiai vagy nem-fehér nemzet valaha is elszenvedett. A nyugati (azaz a fehér) technika és szervezettség minden területen, nemcsak csekély mértékben, hanem fölényesen magasabbrendűnek bizonyult. Nem egyszerűen jellegzetes, hanem egyenesen paradigmatikus esete volt ez a tűzerő az izomerő fölötti gyarmati stílusú győzelemnek.14 Arra sem akadt kézzelfogható bizonyíték, hogy a leigázott népek körében összeomlott volna a Brit Birodalom iránti hűség. Éppen ellenkezőleg. Hiába próbálkoztak erőteljesen a japánok azzal, hogy „indiai nemzeti hadsereget” és önálló rendszert hozzanak létre, kísérleteik teljes kudarccal zárultak. A „kormány” 1942 októberében jött létre Chandra Bose vezetésével, hadat üzent Nagy-Britanniának, s Rangoonban állította fel fővárosát. Az „Indiai Nemzeti Hadsereg” azonnal felbomlott, mihelyt akciókat kezdett a reguláris indiai hadsereg ellen. A japánok 30 ezer indiai katonánál és civilnél sohasem voltak képesek többet rábeszélni vagy rákényszeríteni, hogy forduljanak Nagy-Britannia ellen. Sok ezer indiai 14

A háborús statisztika összegzését lásd James, id. mű. –(556)–

hadifogoly inkább a kínzásokat és a halált választotta, semmint illojálissá váljon: a 2/15-ös pandzsábi hadosztály Kuchingnál elfogott 200 tisztje és közlegénye közül például 1945 áprilisára gyakorlatilag mindenkit megöltek: egyeseket halálra ütlegeltek, másokat lefejeztek vagy szuronyélre hánytak. Az indiai „politikai nemzet” egy részének háború-ellenessége egyáltalán nem volt hatással a „katonai nemzetre”. Míg 1914-18 között 1.457.000 indiai szolgált a hadseregben, a második világháború idején számuk átlépte a 2 és félmilliós határt: a Viktória-kereszttel jutalmazott indiaiak száma tizenegyről harmincegyre emelkedett.15 Ki képviselte Indiát? A „politikai nemzet”? A „katonai nemzet”? Egyáltalán képviselhette-e bárki is Indiát? 1945-ben Indiában több mint 400 millió ember élt: 250 millió hindu, 90 millió muszlim, 6 millió szikh, több milliónyi szektatag, buddhisták, keresztények; 500 független herceg és maharadzsa; 23 fő nyelvet, 200 dialektust beszéltek; 3.000 kaszt létezett, legalul 60 millió „érinthetetlennel”; az ország 80%-a 500 ezer faluban élt, a legtöbb még szárazföldi utakon is megközelíthetetlen volt. Gyakorlatilag azonban 1917-ben, a Montagu-reformok jegyében megszületett a döntés, hogy a hatalmat ebben a hatalmas és rendkívül sokféleképpen tagolódó országban ne a hagyományos, a vallási, a gazdasági vagy a katonai vezetőknek – vagy valamennyinek együtt – kezdjék átadni, hanem annak a kis létszámú elitnek, amely elsajátította a nyugati politikacsinálás ideológiáját, technikáit s mindenekelőtt szóhasználatát. A döntést az amritszári eseményekre adott reakciók is megerősítették. Ez azt jelezte, hogy a brit radzs immár nem volt eltökélve arra, hogy minden áron érvényt szerezzen a törvény uralmának. Az 1935-ös törvény elindította a lemondás folyamatát. A brit elit minden nyilvános panaszkodás ellenére pontosan tudta, mi történik. Mint Baldwin szürke eminenciása, J. C. C. Davidson jelentette főnökének: „A dolog úgy áll, hogy Gandhi azzal kérkedett a brit kormány, az alkirály s bizonyos fokig a szövetségi államok előtt, hogy néhány bárdolatlan, félművelt városi agitátor képviseli 365 millió keményen dolgozó és aránylag megelégedett földművelő nézeteit. Úgy vélem, a bolha eltaposta az elefántot.”16 India azt a folyamatot szemlélteti, amelynek során a huszadik században a hivatásos politikusok váltak a világ uraivá. A reformok az országtól idegen képviseleti rendszert teremtettek. Megszerveződött az a főleg jogi végzettségű emberekből álló osztály, amely kezelni tudta ezt a rendszert. Megfelelő időben átadták nekik a kormányzás hatalmát. A 15 16

Uo., 251-253. Robert Rhodes James, Memoirs of a Conservative: J. C. C. Davidon’s Letters and Papers 1910-1937 (London, 1969), 390. –(557)–

párbeszéd kizárólag a régi és az új elitek között folyt. Az átlagember szóba sem került, kivéve mint hatalmas felvonuló tömeg, mintegy a háttért szolgáltatandó. Ez a folyamat ismétlődött meg mindenütt Ázsiában és Afrikában. Megőrizték a westminsteri, a párizsi vagy a washingtoni modellt. A lényeg azonban csak elvétve volt jelen, vagy teljesen hiányzott. Lenin 1917-es bolsevikjei, Mao 1949-es kommunista káderei és az indiai Kongresszus Párt vezetői más-más módon jutottak hatalomra. De megvolt bennük az a közös vonás, hogy mindhárom új uralkodó csoportot olyan emberek alkották, akiknek a politikán kívül sohasem volt más foglalkozásuk, s egész életüket a „demokráciának” nevezett rugalmas fogalomrendszer kiaknázásának szentelték. Lenin egy caudillo módszereivel biztosította magának a felhatalmazást az uralomra; Mao hadúri módszerekkel. Gandhi és Nehru az uralomra való akarat összeomlása utáni légüres térbe léptek be. Az 1935-ös törvény működésképtelenné tette a radzsot, csak a folyamatos elnyomásra vált alkalmassá. 1942-ben részben Roosevelt nyomására Churchill kijelentette, hogy a háború után India önkormányzatot kap. Július 28-án Churchill VI. György királlyal ebédelt, aki ezt jegyezte fel naplójába: „Meglepett azzal a kijelentésével, hogy munkatársai és mindkét vagy mindhárom parlamenti párt teljes mértékben készek arra, hogy a háború után átadják Indiát az indiaiaknak.”17 Ez pontosan így is történt. Az 1945-47 körüli viták kizárólag a távozás módja és időzítése, s nem ténye körül forogtak. Az India függetlenségét kimondó törvény javaslatot, amelyet 1947. július 18-án szentesítettek, véleményeltérés nélkül s egy szinte teljesen közömbös közvélemény háttere előtt fogadta el a parlament mindkét háza. Tulajdonképpen, ha Nagy-Britannia nem mondott volna le gyorsan és keservesen birtokáról, nehéz felbecsülni, hogyan valósulhatott volna meg India függetlensége. Gandhi nem felszabadító, hanem politikai különc volt, akinek hatása csak a brit liberalizmus nyújtotta védett környezetben teljesedhetett ki. Egy évvel volt idősebb Leninnél, ő is szinte vallásosan közelített a politikához, bár hóbortossága inkább a nála húsz évvel fiatalabb Hitlerrel rokonította. A helyi gujarati nyelven Gandhi „fűszerest” jelent, s mind ő, mind az anyja, akitől krónikus székrekedését örökölte, megszállottan foglalkozott az élelem bevitelének és kibocsátásának testi funkcióival. Ez a gondja tovább fokozódott, amikor Londonba ment, és vegetariánus körökben kezdett forgolódni. Élete legbensőbb titkait illetően az emberi történelem minden más alakjánál többet tudunk róla. Nyilvánosan élt ashramjában vagy vallási táborában, nagyszámú odaadó nőtől kiszolgálva, akiknek többsége a legapróbb részletekig hajlandó volt leírni

17

John Wheeler-Bennett, King George VI: his Life and Times (London, 1958), 703. –(558)–

szokásait. Az 1970-es évek közepén több mint 400 életrajza forgott közkézen, megnyilatkozásainak angol kiadása, amelyet ötven kutató és az indiai Információs Minisztérium külön e célra létrehozott osztályának harminc hivatalnoka állított össze, nyolcvan, átlag 550 oldalas kötetre rúg.18 Gandhi első kérdése, reggel, felkelés után így hangzott az őt kiszolgáló nőkhöz: „Jó volt a bélműködésetek ma reggel, nővéreim?” Egyik kedvenc könyve a Székrekedés és civilizációnk volt, amelyet állandóan újra olvasott. Meggyőződése volt, hogy a gonosz forrása a szenny és a nem megfelelő táplálék. Ezért aztán, bár bőségesen étkezett – egyik tanítványa szerint „az egyik legéhesebb ember volt, akivel valaha találkoztam” –, táplálékát gondosan válogatták ki és készítették elő. Szódabikarbónából, mézből és citromléből készült keveréket ivott, minden vegetariánus étkét hatalmas mennyiségű őrölt fokhagymával ízesítette, ezt külön edényben tették a tálcájára (nem érzett szagot, ami Indiában hasznos tulajdonság).19 Élete delén a felesége és gyermekei, voltaképpen a szexualitás ellen fordult. Úgy vélte, a nők jobbak a férfiaknál, mert feltételezte, hogy nem élvezik a szexet. Úgynevezett brahmaharija-kísérleteinek lényege az volt, hogy kizárólag azért aludt meztelen lányokkal, hogy azok melegítsék. Közép- és idős korának egyetlen magömlése 1936-ban, hatvanhat éves korában álmában következett be, s eléggé felkavarta.20 Gandhi különcségei tetszettek a nemzetnek, amely tiszteli a szent hóbortokat. Tanításainak azonban semmi köze nem volt India problémáihoz és törekvéseihez. A kéziszövésnek semmi értelme egy olyan országban, amelynek fő iparága a textíliák tömegtermelése. Élelmezési politikája tömeges éhezéshez vezetett volna. Gandhi saját ashramját – igen költséges „egyszerű” ízlésével, és számtalan „titkárnőjével” és szolgálójával – voltaképpen három kereskedő hercegnek kellett jelentős anyagi támogatásban részesítenie. Mint körének egyik tagja megjegyezte: „Rengeteg pénzbe kerül az, hogy Gandhi szegénységben élhessen.”21 A Gandhi-jelenségben mindig is volt valami a huszadik századi szélhámosságból. Módszerei csak egy nagyon liberális birodalomban voltak működőképesek. „Nem is annyira az volt a lényeg, hogy a britek elnézően kezelték – írta George Orwell –, hanem hogy mindig képes volt magára vonni a figyelmet… Nehéz felfogni, hogyan érvényesülhettek volna Gandhi módszerei egy olyan országban, amelyben a rendszer ellenfelei az éjszaka közepén eltűnnek, és soha senki nem hall róluk többé. Szabad sajtó és gyülekezési jog nélkül nem csupán a közvéleményhez nem lehet

Ved Mehta, Mahatma Gandhi and his Apostles (New York, 1976), 33 skk. Uo., 13-16. 20 Uo., 44. 21 Uo., 56. –(559)– 18 19

folyamodni, hanem tömegmozgalmat sem lehet indítani… Van-e Gandhi a mai Oroszországban?”22 Gandhi egész pályája annak bizonyítéka, mennyire nem az elnyomáson alapult a brit uralom, s mennyire megvolt benne a hajlandóság a távozásra. S Gandhiért nemcsak pénzben, hanem emberi életekben is drágán kellett megfizetni. Az 1920-21-es események mutatták, hogy bár el tudott indítani egy tömegmozgalmat, kézben tartani azt már nem volt képes. Ám továbbra is a bűvészinas szerepét játszotta, jóllehet a veszteséglista százakra, majd ezrekre, még később tízezrekre rúgott, s növekedett a hatalmas szektás és faji robbanás kockázata. Ez a vakság a valószínűség törvényszerűségei iránt egy végletesen megosztott szubkontinensen értelmetlenné tette Gandhinak azt a hitvallását, hogy ember életét semmilyen körülmények között sem venné el. Hasonló égbekiáltó könnyelműség volt fellelhető Dzsavaharlal Nehruban is. Brahmin volt, olyan papi kaszt sarja, amely (jellemző módon) a modern korban a jog és a politika felé fordult. Egyetlen gyermek, anyja szemefénye volt, nevelőnő és teozófusok nevelték, majd száműzöttként Harrowba került (ahol Joe-ként ismerték), azután Cambridge-be. Ifjúkorában évi 800 fontból világfias életet élt Londonban és a divatos fürdőhelyeken. Könnyen unatkozott. Megengedte apjának, a keményen dolgozó allahabadi ügyvédnek, hogy feleséget szerezzen neki egy másik kasmíri brahmin nő személyében. Leninhez hasonlóan azonban soha a legkisebb vágyat sem mutatta arra, hogy családja támogatása érdekében munkát vállaljon. Apja így panaszkodott: „Soha sincs időd, hogy a szegény jószágokkal törődj… akiket kizárólag a mi kettőnk bűnös hanyagsága kényszerít a jószág-létre – úgy értem, az anyáddal, feleségeddel, gyermekeddel és nővéreddel?… Nem hiszem, hogy egy férfi, aki képes éheztetni a saját gyermekeit, túlzottan javára válna a nemzetnek.”23 Nehru Gandhi kampányának előestéjén robbant be a politikába, s 1929-ben a Mahatma a Kongresszus Párt elnökévé tette. Megmártózott a paraszti életben: „Abban a kiváltságban volt részem, hogy dolgozhattam értük, elvegyülhettem közöttük, élhettem sárkunyhóikban, és teljes tisztelettel részesülhettem szerény táplálékukból” – mondta. Ugyanakkor ült börtönben agitáció miatt, mint amikor Hitler a landsbergi fogházban: „Új tapasztalat lesz, s ebben a blazírt világban már az is valami, ha új tapasztalatokra teszünk szert.” Úgy vélte, Indiát „Bertrand Russel

22 23

Orwell, Collected Essays, stb., IV, 529. Idézi Sarvepalli Gopal, Jawaharlal Nehru: a biography (London, 1965), I, 3839. –(560)–

könyveinek tanulmányozása” menthetné meg. Sok tekintetben Bloomsburyalak volt, átpolitizált Lytton Strachey, akit egzotikus éghajlat alá helyeztek. „Az értelmiségiek értelmiségije” – Írta róla Leonard Woolf. „A legmagasabb fokú arisztokratikus kifinomultság és kultúra, amelyet az alul levők megmentésére szenteltek” – lelkesedett Mrs. Webb.24 Az európai baloldali gyógymódok mindegyikét magáévá tette: lelkesedett a Spanyol Köztársaságért, egy az egyben fogadta el a sztálini kirakatpereket, a megbékítéssel értett egyet Hitlerrel szemben, s az egyoldalú leszerelés híve volt. A háború nagy részét tömlöcben töltötte egy 1942-es, igazságosnak vélt lázadás nyomán, amely igen kevés támogatásban részesült; így széles körű ismereteket szerzett az indiai büntetésvégrehajtásról. A gazdagság létrehozásának és az állam igazgatásának folyamatáról azonban, amelynek segítségével 400 millió embert élelmeztek és kormányoztak – semmit sem tudott. Az 1940-es évek végéig mintha azt gondolta volna, hogy India alulnépesedett.25 Szinte az utolsó pillanatig nem volt hajlandó elhinni – éppen mert oly keveset tudott a valódi Indiáról –, hogy ha a brit radzs átadná a hatalmat a Kongresszus Pártnak, a muszlimok önálló államot követelnének. Még meglepőbb volt az a nézete, hogy a heves szektás szellemet, amely járványszerűen terjedt a tizenkilencedik század előtt, majd csak Gandhi mozgalma és Amritszár után éledt újjá, lényegében a brit uralom teremtette meg. 1946-ban mondta Jacques Marcuse-nak: „Ha a britek elmennek, nem lesz több kommunális gond Indiában.”26 A háború utáni indiai választások, amelyeken a Muszlim Liga az ország felosztásának programjával gyakorlatilag a muszlimoknak fenntartott összes parlamenti helyet megszerezte, már jelezték, hogy a felosztás elkerülhetetlen, a tömeges erőszakmegnyilvánulások pedig valószínűek. A hatalom átadását az angol-indiai államvezetési művészet ügyes példájának állították be. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a brit kormányegyszerűen elveszítette ellenőrzését India felett. Amikor Lord Mountbattent 1946. február 20-án kinevezték alkirálynak, a brit gazdaság az összeomlás szélén állt, s a lordnak azt mondták, tegyen, amit jónak lát („biankó csekket” kapott, ahogy a királynak mondta), feltéve, hogy ragaszkodik a függetlenség megadására szabott 1948 júniusi határidőhöz.27 A tömegmészárlások már az előtt megkezdődtek, hogy az alkirály Indiába érkezett. Churchill szerint „tizennégy hónap végzetesen sok a hatalom rendezett átadására”, mert időt ad mindkét oldali szélsőségeseknek arra, hogy megszerveződjenek. Az előző alkirály, Lord Wavell úgy érezte, Nagy-Britanniának egységes országot kellene átadnia, s magára az indiaiakra Uo., 79, 98, 236.; Leonard Woolf, Downhill Ali the Way (London, 1967), 230. Nehru beszéde Octacamundban 1948. június 1-jén; Gopal, id. mű, II, 308. 26 Richard Hughes, Foreign Devil (London, 1972), 289-292. 27 Richard Hough, Mountbatten (London, 1980), 216. –(561)– 24 25

bíznia, hogy ha kívánják, kettéosszák azt. Sir Francis Tuker tábornok, aki ideiglenes megosztási tervet készített, úgy ítélte meg, hogy a kettéosztás elkerülhetetlen, ha siettetik a hatalom átadását. Mountbatten pedig siettette. Megérkezése után két héten belül döntést hozott a kettéosztásról. Sir Cyrill Radcliffe-nek, a határbizottság vezetőjének egyedül kellett meghoznia a döntéseket, mivel a bizottság hindu és muszlim tagjai túlzottan meg voltak rémülve ahhoz, hogy önállóan tudjanak dönteni. Az eredmény ugyanaz lett, mint a Habsburg Birodalom feldarabolásakor 1918-19-ben: az egységesítő elvet eltávolították, s az eredmény több problémát teremtett, mint amennyit megoldott. A fejedelmeket magukra hagyták, a kisebbségi szektákat és kánokat egyszerűen elfelejtették. Az érinthetetleneket figyelmen kívül hagyták. Valamennyi igazi nehézségről – Pandzsáb, Bengália, Kasmír, az északnyugati határ, Szind, Brit-Beludzsisztán – úgy döntöttek, hogy majd megoldódik magától. Mountbattennek kiváló érzéke volt a reklámhoz, s bátran helytállt. A hatalom átadása és az ország felosztása azonban katasztrofális tákolmánynak bizonyult, a blöffön alapuló rendkívül sikeres két évszázados uralom nyomorúságos vége. Vagy 5-6 millió ember futott a szélrózsa minden irányába, hogy mentse az életét. A rémült hinduk és szikhek menete például ötvenhét mérföld hosszú volt, amint kivonultak Nyugat-Pandzsábból. A 23 ezer fős határőrség túl gyenge volt, s egyes tagjai talán maguk is részt vettek a mészárlásokban.28 A vérfürdő még Lutyen hasonlíthatatlan szépségű palotáját is elérte, mert Lady Mountbatten muszlim személyzetéből sokakat megöltek; maga segített bevinni a tetemeket a halottasházba. Gandhi, aki mindezt lehetővé tette, bevallotta a Ladynek: „Példátlan esemény a világtörténelemben, ég az arcom a szégyentől.”29 Nehru, aki korábban megannyi Bloomsbury-intellektuelnek tekintette a felszabadított indiaiakat, most elismerte Lady Ismaynek: „Az emberek teljesen elvesztették eszüket, rosszabbak a vadállatoknál.”30 Az áldozatok között volt Gandhi is, akit 1948 januárjában ölt meg egy fanatikus, akinek eljött az órája. Hogy hányan osztoztak Gandhi sorsában, sohasem fog kiderülni. A halottak számát akkortájt 1 és 2 millió közöttire becsülték. Újabb számítások 200-600 ezer emberről beszélnek.31 Általános

R. Jeffrey, „The Punjab Boundary Force and the problem of order, August 1947”, Modern Asian Studies (1974), 491-520. 29 M. Masson, Edwina Mountbatten (London, 1958), 206-207. 30 Gopal, id. mű, II, 13. 31 Penderal Mood, Divide and Quit (London, 1961) 200 ezret említ; G. D. Koshla, Stern Reckoning (Delhi, é.n.) 4-500 ezret; Ian Stephens, Pakistan (London, 1963), 500 ezret, M. Edwardes, Last Years of British India (London, 1963) 600 ezret. –(562)– 28

óhaj volt azonban, hogy csökkentsék az esemény jelentőségét, akár feledjék is el teljesen, mert féltek, hogy megismétlődik. Az anarchikus állapotok közepette más, nagyobb igazságtalanságok is megestek. Az államban, ahol született, Kasmírban Nehru katonasággal kényszerítette ki az indiai uralmat, jóllehet a legtöbb kasmíri muszlim volt; egyedüli jogalapjául azt tekintette, hogy az uralkodó hindu volt, az ottani muszlimok pedig „barbárok”. Hájderabádban, ahol a többséget hinduk alkották, s az uralkodó volt muszlim, Nehru visszájára fordította az elvet, s ismét csak felhasználta a katonaságot, mondván, hogy „Hájderabád sorsa őrültek kezében van.”32 Ily módon India legszebb részét, Kasmírt magát is felosztották, s még harminc év múlva is ebben az állapotban maradt, s ezzel meg is teremtődött az ok a rákövetkező két indiai-pakisztáni háborúra. Nehru tizenhét éven át uralkodott Indiában, s parlamenti dinasztiát teremtett. Népszerű, bár nem túl hatékony vezető volt. Mindent megtett, hogy működjön az indiai parlament, a Lok Szabha, és sok időt töltött ott. Túl önkényes volt azonban ahhoz, hogy virágozhassék a kabinetkormányzás: uralma egyszemélyes mutatvány volt – „Azt hiszem, távozásom katasztrófának bizonyulhat”, ismerte el önelégülten.33 Ezt a nézetet a külföld nagy része is osztotta: „Ázsia legnagyobb alakja” – írta róla Walter Lippmann. „Ha nem létezne – mondta Dean Acheson –, ki kellene találni.” „Igazi óriás – jelentette ki a Christian Science Monitor. „Nehru úr büszkén vallhatja, hogy Delhi Ázsia iskolája” – visszhangozta a Guardian. Adlai Stevenson szerint Nehru azon kevés ember egyike, aki „már életében dicsfényt visel”.34 Magánemberként Nehru mindezekben a dicshimnuszokban kételkedett. „Szörnyű arra gondolni, hogy valamennyi értékünk veszendőbe mehet, s belesüllyedünk az opportunista politika mocsarába” – írta 1948-ban. Földreformot valósított meg, de az csak néhány gazdagabb parasztnak kedvezett, és semmivel sem emelte a mezőgazdaság termelékenységét. Ami a tervezést illeti, úgy vélte, az „annyira megváltoztatja majd az ország képét, hogy a világ el lesz képedve”. Történni azonban nem sok történt. 1953-ban beismerte, hogy a gazdaságot illetően „egyáltalán nem vagyok képben”. Egy időben kedvére való volt, hogy itt-ott duzzasztógátakat avasson fel, érdeklődése azonban később lankadt. Általánosságban: „Egyre inkább úgy működünk, ahogy a régi brit kormányzat működött – írta Radzsagopalahari főkormányzónak –, csak

Gopal, id. mű, II, 21, 42. Nehru levele Krishna Menonhoz, 1949. augusztus 24. 34 Walter Lippmann in Herald Tribune, 1949. január 10.; Acheson, id. mű, 336.; Christian Science Monitor; 1949. október 26.; Manchester Guardian, 1954. május 26.; W. Johnson (szerk.), The Papers of Adlai E. Stevenson (Boston, 1973), III, 181. –(563)– 32 33

kevésbé hatékonyan.”35 Nehru mintha nem tudta volna, hogyan kell uralkodni. Naponta négy-öt órán keresztül mást sem csinált, mint egyszerre nyolc gépírónőnek válaszokat diktált arra a minden nap irodájába érkező 2.000 levélre, amelyben az indiaiak sérelmeiket panaszolták el.36 Amit valóban élvezett, az a nemzetközi morál hirdetése volt világméretekben. Az 1950-es években ő vált a magasröptű halandzsázás vezető képviselőjévé. Otthon viszont a szerzésre összpontosított. 1952-ben a hadsereget felhasználva igázta le a Naga törzshöz tartozó embereket (bár azt megvétózta, hogy a levegőből géppuskázzák le őket). Amikor a Portugáliához tartozó Goa lakosai makacsul megtagadták, hogy felkeljenek és egyesüljenek Indiával, „önkénteseket” küldött ki, s erőszakkal szabadította fel őket. Külföldön viszont ostorozta az „imperializmust”, legalábbis, amikor azt a Nyugat gyakorolta. Úgy vélte, az amerikaiak koreai viselkedéséből kiderült, hogy „bármely más népnél hisztérikusabbak, kivéve talán a bengáliakat” (akik az 1950-es években tovább öldösték egymást). Az Egyiptom elleni angol-francia lépések 1956-ban „vissza kívánják fordítani a történelem kerekét, s ezt senki sem tűrheti”. „Rosszabb fajta agressziót el sem tudok képzelni.”37 A kommunista világgal szemben azonban egész más mércével mért. Oroszországra vonatkozóan élete végéig a Webb-házaspár hazug kötete maradt a bibliája: „a nagy mű”-nek nevezte. Amikor 1955-ben ellátogatott az országba, az embereket „boldognak és vidámnak… jól tápláltnak” látta. Úgy vélte, megvalósulnak a polgári szabadságjogok. Általános benyomása az volt, hogy mindenki „elégedett”, „van munkája és elfoglalt”; a „panaszok pedig aránylag kisebb jelentőségű ügyekre vonatkoznak”.38 Soha a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította a szovjet gyarmatosítás iránt, létezését el sem ismerte. Amikor Ceylon miniszterelnöke, Sir John Kotelawala a kelet-európai szovjet bábállamok rendszerét bírálta, Nehru dühödten fordult ellene. 1956-ban nem volt hajlandó elítélni a magyarországi szovjet beavatkozást: „információhiányra” panaszkodott, s csekély jelentőségű magánpanasszal csillapította lelkiismeretfurdalását.39 Nehru persze semmit sem tehetett volna Magyarországért. Tibetet azonban megmenthette volna attól, hogy a tisztán imperialista igényekkel fellépő Kína lerohanja és bekebelezze. Sok indiai várta tőle, hogy cselekedjen, de Nehru nem tett semmit. Úgy vélte, az agresszió a „kínai lélek”, a „hosszú

Nehru levele 1951. június 9-én. Gopal, id. mű, 311. 37 Nehru levele Radzsagopalacsarinak, 1950. július 3.; távirat Nasszer elnöknek 1956. október 31.; távirat J. F. Dullesnek ugyanazon a napon. 38 Idézi Gopal, id. mű, II, 246. 39 S. Dutt, With Nehru at the Foreign Office (Kalkutta, 1977), 177. –(564)– 35 36

szenvedés” okán megérthető.40 Arra nem adott magyarázatot, hogy a szenvedő kínaiaknak miért kellett rárontaniuk a védtelen tibetiekre, akiknek ősi társadalmát játékdobozként taposták el, népét pedig Közép-Kínába üldözték s kínai „telepesekkel” váltották fel. Az érvek, amelyeket Nehru Kína védelmében hozott fel, azonosak voltak azokkal, amelyeket Hitler érdekében említettek az 1930-as évek közepén: Nehru nemcsak az utolsó alkirály, hanem az utolsó megbékítő is volt. Nehru akkoriban nagyon szeretett pártfogóként fellépni: az új Kínát próbálta bevezetni a nemzetközi közösségbe. Sütkérezett Csou En-laj hízelgésében („Nagyságod nálam jobban ismeri a világot és Ázsiát”). Hősként tisztelte a férfias és katonás Maót, s teljesen el volt ragadtatva kegyetlen és komor szomszédjától, Ho Si-minhtől („Finom, őszinte arcvonások, szelíd és jóindulatú”). Kínában „el volt ragadtatva” attól, milyen „óriási érzelmekkel” reagáltak a kínai emberek a látogatására.41 Eszébe sem jutott, hogy Kína és India között alapvető érdekellentétek állnak fenn, s hogy Kína nemzetközi presztízsét növelve saját magát fogja bekeríteni. Az első büntetés 1959-ben érte, amikor a kínaiak, miután minden megszereztek, amire a Panditon kívül szükségük volt, kezdték megerősíteni himalájai határukat, és katonai utakat építettek. Nehru a saját csapdájába esett, amikor tiszteletben tartotta Kína „jogait” Tibetben. A nagy válság 1962-ben következett be, amikor a zaklatott Nehru saját tábornokai túlzott önbizalmától félrevezetve háborút robbantott ki, és csúfos vereséget szenvedett. Ekkor kénytelen volt megalázkodni oly mértékben, hogy azonnali amerikai segítséget kért, mert pánikba esett attól, hogy a kínaiak ejtőernyősöket vetnek be Kalkutta felett. Washington tehát elküldte „neokolonialista” C130-asait, az „imperialista” Hetedik Flotta pedig felvonult a Bengáli-öbölben. Ekkor titokzatos módon megállt a kínai gőzhenger, s Nehru, szemöldökét aggódóan felvonva, örömmel fogadta el az USA tanácsát, s beleegyezett a tűzszünetbe.42 Ekkorra azonban már öregember volt, s már nem sokat számított. Az 1950-es évek közepéig azonban ő fémjelezte azt az új alakulatot, amelyet haladó francia újságírók már harmadik világnak neveztek. A fogalom verbális szemfényvesztésen alapult: azon a feltételezésen, hogy új szavakat és kifejezéseket kitalálva megváltoztathatók (és jobbá tehetők) nem szívesen látott és kezelhetetlen tények. Az első világ a Nyugat volt, ragadozó kapitalizmusával; a második a totalitárius szocializmus világa, rabszolgatáboraival; s mindkettő hatalmas tömegpusztító arzenáljával. Miért ne jöhetne létre egy harmadik világ, mintegy főnixmadárként életre kelve a

Nehru levele Ernest Bevinhez, 1950. november 20. Gopal, id. mű, 11,194-195, 227. 42 J. K. Galbraith, A Life in Our Times (London, 1981), 27. fejezet, 420 skk. –(565)– 40 41

birodalom hamvaiból: egy szabad, békés, el nem kötelezett, szorgalmas világ, amely mentes a kapitalizmus és a sztálinizmus bűneitől, amelyben virágzik az erény, s ma önmagát menti meg teljesítményei által, holnap viszont – példájával – az egész világot? Ahogy a 19. században az idealisták az elnyomott proletariátusban látták az erkölcsi kiválóság letéteményesét – a jövő proletárállamában pedig az Utópiát-, úgy most a gyarmati múlt és a fehértől eltérő bőrszín puszta tényét tekintették jogcímnek a nemzetközi megbecsülésre. Egy volt gyarmati állam eleve igazságos. Az ilyen államok gyülekezete: bölcsek gyülekezete. Az elképzelés az 1955. április 18.-24. között, Szukarno indonéz elnök ösztönzésére rendezett bandungi afroázsiai értekezleten öltött konkrét formát. Ázsiából huszonhárom, Afrikából négy független állam volt jelen, továbbá a rövidesen szabaddá váló Aranypart és Szudán. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy Nehru ekkor állt világhírneve tetőpontján, s remek lehetőséget látott arra, hogy Csou En-lajt bemutassa a világnak. De jelen voltak más politikai csillagok is: a burmai U Nu, a kambodzsai Norodom Szihanuk, a pakisztáni Muhammed Ali, Kwame Nkrumah, Afrika első leendő fekete bőrű elnöke, a ciprusi Makariosz érsek, Adam Clayton Powell fekete bőrű amerikai kongresszusi képviselő és a jeruzsálemi nagymufti.43 Becslések szerint 1.700 titkosrendőr volt szolgálatban. A jelenlevők közül egyesek később egymás meggyilkolására szövetkeztek; mások börtönben, kegyvesztettségben vagy száműzetésben végezték életüket. Ám ebben az időben a harmadik világ nyilvánosan még nem sározta be magát megszállásokkal, annexiókkal, tömeggyilkosságokkal és kegyetlen diktatúrákkal. Még az ártatlanság korát élte, amikor meggyőződéssel hitték, hogy a számok, s még inkább a szavak elvont hatalma meg fogja változtatni a világot. „Az emberiség történetében ez a színes bőrű népek első kontinensközi értekezlete” – szólt megnyitó beszédében Szukarno. „Fivéreim és nővéreim! Mennyire dinamikus a mi korunk!… Nemzetek és államok ébrednek fel évszázados álmukból!” A fehér ember régi korszaka, amely háborúival igázta le a Földet, múlóban van; egy jobb kor hajnalán vagyunk, amely megszünteti a hidegháborút, s új, többetnikumú, többvallású testvériséget teremt, mert minden nagy vallás azonos üzenete a türelem.” A színes bőrű etnikumok új erkölcsöt vezetnek be: „Mi, Ázsia és Afrika népei… az emberiség létszámának sokkal több mint a fele, mi tudjuk mozgósítani a béke érdekében azt, amit a nemzetek erkölcsi erőszakának neveztem.”44 E meglepő mondat után szónoki fordulatok lukulluszi

Keith Irvine, The Rise of the Coloured Races (London, 1972), 540 skk.; G. McT. Kahin, The Asian-African Conference, Bandung (Ithaca, 1956). 44 J. D. Legge, Sukarno: A Political Biography (London, 1972), 264-265. –(566)– 43

gazdagsága következett. A lenyűgözöttek között volt a fekete bőrű amerikai író, Richard Wright is: „Itt maga az emberi faj jut szóhoz” – írta.45 Szukarno rendkívül alkalmas volt arra, hogy elnököljön az összejövetelen. Nála jobban senki sem szemléltette a gyarmatosítást követő vezető réteg illúzióit, politikai vallásosságát és belső szívtelenségét. A Holland Kelet-Indiák sok ezer szigetből váltak adminisztratív egységgé. Külön birodalmat alkottak. 1870-ig a puszta kapzsiság elvei mentén irányították őket. Ezután a nagy iszlám kutató tudós, C. Snouck Hurgronje ösztönzésére „etikai politika” néven a nyugatosítás, a „társulás” és a helyi elitek létrehozásának egyfajta kombinációját vezették be.46 Az elképzelés jószándékú volt, de voltaképpen a holland nacionalizmus tükröződött benne, s nem tudott megfelelően reagálni arra, amikor az 1930-as években megjelent egy rivális, jávai nacionalizmus. Ez utóbbit 1927-től kezdve Szukarno és mások dolgozták ki a helyi agitátoroknak fenntartott felsődiguli (Új-Guinea) internálótáborban.47 Ez az iszlám, a marxista és az európai liberális klisék nem túl meggyőző keveréke volt, de jól hangzó frazeológiába bújtatták. Bármi volt is egyébként Szukarno, annyi bizonyos, hogy ő volt kora nagy frázisgyártója. Amikor 1941-ben a hollandokat kiűzték, összeomlott azok uralkodásra irányuló akarata. 1945-ben a jávai nacionalisták kezdték átvenni a hatalmat. A hollandok távoztak, s velük együtt a vegyes etnikumok 83%-a is. A kínaiak politikai képviselet nélkül maradt, és egyre üldözöttebb kisebbséggé váltak. A nem-jávai többség, amelynek jelentős része törzsi szövetségekhez tartozott, egyszeriben az „Indonézia” nevű jávai birodalom gyarmati alattvalóivá váltak. Szukarnónak semmivel sem volt nagyobb erkölcsi felhatalmazása arra, hogy 100 millió ember felett uralkodjon, mint Nehrunak Indiában; valójában inkább kevesebb. Az államigazgatási készségek belőle is hiányoztak. A szavak terén viszont igen tehetséges volt. Problémával szembesülve egy frázissal oldotta meg azt. Majd a frázist betűszóvá változtatta, amelyet a fegyelmezett és írástudatlan tömegek skandáltak. Fogalmak segítségével uralkodott. Pártkáderei az „Alkalmazzuk Szukarno elnök fogalmait!” jelszóval festették le az épületeket. Első, 1945-ös fogalma a „Pancsa Sila”, vagy az öt alapelv volt: nacionalizmus, nemzetköziség (emberiesség), demokrácia, társadalmi jólét, istenhit. Ezek alkották „az indonéz szellem lényegét”.48 A kormányt NASAKOM-nak nevezte, mert a „forradalom” három főáramát egyesítette magában: nacionalizmus, agama

Richard Wright, The Colour Curtain (London, 1965), 15. Harry J. Benda, „Christian Snouck Hurgronje and the Foundation of Dutch Islamic Policy in Indonesia”, Journal of Modern History, XXX, (1958), 338-347. 47 E. H. Kossman, The Low Countries, 1780-1940 (Oxford, 1978), 672 skk. 48 Lásd Szukarno A Pancsa Sila születése című könyvét (Dzsakarta, 1950). –(567)– 45 46

(vallás) és kommunizmus. Az alkotmány neve: USDEK. Politikai kiáltványát MANIPOL-nak nevezte. A kormánykoalíció gotong-rojong, „kölcsönös segítség”. Ott volt azután a musjawarah és mufakat, „egyetértésre vezető döntés” és „funkcionális képviselet” (így nevezte a korporatizmust). Elégedetlen lévén a pártkormányzással „Temessétek a pártokat” címmel tartott beszédet, majd ezt követte az úgynevezett „irányított demokrácia” vagy Demokrasi Terpimpin bevezetése. Ennek nyomán jött létre az „irányított gazdaság”, vagy Ekonomi Terpimpin, amelyben az „indonéz önazonosság”, Kepribadian Indonesia fejeződött ki. Úgy érezte, maga hivatott az irányításra, ahogy mondta, „Szukarno elnök felszólította Szukarno polgártársat, hogy alakítson kormányt.”49 Amikor az 1950-es években fokozódtak Szukarno belső nehézségei, több időt és szót szentelt a külügyeknek. „Szabad és aktív semlegességről” beszélt, majd a „régi bevett” és az „új, kialakulóban levő erők” kettősségéről; majd a „Dzsakarta-Pnom Penh-Peking-Phenjan-tengely”-ről. Gyötörte kínai alattvalóit. Támadta a nemzetközi cserkészmozgalmat. Egyik axiómája szerint „egy nemzetnek mindig szüksége van ellenségre”. Ezért bevezetett egy újabb fogalmat, a „Nagy-Indonéziát”, ami expanziót jelentett a visszakeresztelt Holland Új-Guinea, Nyugat-Irián, Malajzia, Portugál Timor és az ausztrál területek irányába. Ebből a célból találta ki a „szembenállás” kifejezést, fogalmazta meg a Ganjang Malaysia, „Zúzzuk szét Malajziát!” jelszót, s „ellenőrzött tüntetéseket” szervezett külföldi követsége k előtt, néha megengedve, hogy a tüntetők „túl lelkesek” legyenek (mint 1963-ban, amikor felgyújtották a brit nagykövetséget). A tömeg minden alkalommal kapott egy jelszót: külföldi visszaélésekre a NEKOLIM („neokolonializmus, kolonializmus és imperializmus”) volt használatban. Amikor megnyirbálták a külföldi segélyeket vagy Indonéziát bírálat érte az ENSZ-ben, a jelszó BERDIKARI („saját lábon állás”) volt. 1962, amikor megkaparintotta Nyugat-Iriánt, a „diadal éve” lett; 1963, amikor kudarcot vallott Malajziával, a „veszélyesen élni éve”. Ez utóbbiban, Tahun Vivere Pericoloso és a hozzá kapcsolódó jelszóban, RESOPTIM („forradalom, indonéz szocializmus, természetes vezetés”) holland, indonéz, francia, olasz és angol szavak (s gondolatok) fura egyvelege tükröződik, ezek segítségével működtette Szukarno tántorgó birodalmát.50 Ha volt valaki, aki hitt a veszélyes életben, az a beszédes, hiperaktív, az örömöket kedvelő Szukarno volt. A többetnikumúságot gyakorolva hírhedten sokszínű gyűjteménye volt feleségekből és szeretőkből, és számos külföldi kiruccanása során ez irányú kutatásait tovább bővítette. A kínai

D. S. Lev, The Transition to Guided Democracy: Indonesia Politics 1957-1959 (Ithaca, 1966). 50 A jelszavakról lásd Legge id. mű, 288-290, 324, 332-333, 359 és másutt. –(568)– 49

titkosrendőrség filmre vette akció közben, s így megőrizte az utókor számára szexuális „fogalmait”. Hruscsov, akit bizalmas TASZSZ-jelentések ebben a tekintetben már felkészítettek, 1960-as látogatása során mélységesen megbotránkozott, amikor azt látta, hogy az elnök vidáman cseveg egy meztelen nővel.51 Az 1960-as évek folyamán azonban az indonéz gazdaság közeledett az összeomlás felé. A kínai kisebbség gyakorlatilag teljes kikapcsolása tönkretette a belső elosztási rendszert. Az élelem vidéken rohadt meg, a városok éheztek. A külföldi befektetők eltűntek. Az olajtól eltekintve, amely továbbra is csordogált, az ipart államosították, s lassan tönkrement a pénzéhes bürokrácia alatt. 1965 őszére a külföldi adósság több mint 2,4 milliárd dollárra nőtt, a hitelek kimerültek. Szukarno kifogyott a jelszavakból is. Nem tudván, hogy mit tegyen, szemmel láthatólag szabad utat engedett az Indonéz Kommunista Párt által végrehajtott államcsínynek. Az államcsíny október 1-jén a hajnali órákban következett be. A tervek szerint először a fegyveres erők vezetését kellett volna megsemmisíteni. Abdul Yani tábornok vezérkari főnököt két másik tábornokkal együtt a helyszínen lőtték főbe. Nasution tábornok védelmi miniszter úgy menekült meg, hogy átmászott háza falán, leányát viszont megölték. Három másik tábornokot is elfogtak, majd a kommunista párthoz tartozó nők és gyermekek szertartásosan halálra kínozták őket: kinyomták a szemüket, levágták a nemi szervüket, majd testüket a Lubang Buajába, a krokodilüregbe vetették.52 Az eseményeket később katonai különbíróság vizsgálta meg, s a terjedelmes jegyzőkönyvek nem hagynak kétséget a kommunista bűntettek felöl.53 A Gestapunak nevezett mozgalom azonban kudarcot vallott. Szuharto tábornok, a stratégiai tartalékok parancsnoka vette át a hatalmat. Félelmetes megtorlás következett. A bosszúból történő gyilkosságok október 8-án kezdődtek, amikor porig égették a kommunista párt dzsakartai központját. A mészárlást a helyi kollektív divat szerint szervezték, azaz mindenkit egyformán tettek felelőssé, és egész családoknak kellett bűnhődniük a bűntettek miatt. Az egyik legmódszeresebb tömegmészárlás volt ez a huszadik században, amely amúgy is a tömegmészárlások évszázada volt. Az áldozatok száma elérhette az 1 milliót is, bár a hatóságok egybehangzó véleménye szerint számuk inkább a 200-250 ezres tartományba esett.54 Szukarno, akit palotájában házi őrizetben tartottak, ismételten, bár hatástalanul szólított fel az öldöklés befejezésére, hiszen a meggyilkoltak lényegében az ő támogatói voltak. Ám ügyet sem vetettek rá, s egyfajta lassú Talbot (szerk.), id. mű, 322. Legge, id. mű, 387.; John Hughes, The End of Sukarno (London, 1968), 44. 53 J. R. Bass, „The PKI and the attempted coup”, Journal of SE Asian Studies, 1970. március; az államcsíny kritikai bibliográfiáját lásd Legge, id. mű, 390, 45. lábjegyzet. 54 Hughes, id. mű, 16. fejezet. –(569)– 51 52

politikai kínzás gyanánt fokozatosan megfosztották hivatalaitól. Megalázásának újabb és újabb állomásain egy-egy felesége is elhagyta, s csak egyetlenegy maradt mellette, amikor 1970. június 21-én, elfeledve és némán, vesebajban meghalt. De ez még szintén a jövő zenéje. 1955-ben Bandungban még hittek a szavak mindenhatóságában. A jelenlévők között volt Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök is, nyalka újonc az új szélhámosságban, aki azonban már gyakorlott szónok volt maga is. Izraelt, amely kétségkívül afroázsiai ország volt, senki sem képviselte az értekezleten. A történet hosszú és bonyolult, a huszadik század két legerősebb és legtébolyultabb hajtóereje kereszteződik benne: a kielégíthetetlen olaj szükséglet és az antiszemitizmus rossz szelleme. Nagy-Britannia 1908-ban tette be lábát a közel-keleti olajmezőkre, majd 1924-ben Amerika is követte. 1936-ra Nagy-Britannia a bizonyított készletekből 524 millió, míg Amerika 93 millió tonna felett gyakorolta az ellenőrzést. 1944-re a szám 2.181, illetve 1.768 millióra ugrott; 1949-re pedig az amerikai kitermelés, amely főként a leggazdagabb szaúd-arábiai olajmezőkről származott, meghaladta Nagy-Britanniáét.55 Az 1940-es évek elejére már felismerték, hogy a világ olajtartalékának nagy része a KözelKeleten található: „A világ olajkitermelésének súlypontja – mondta 1944-ben az amerikai Petróleum Bizottság elnöke, Everett DeGolyer – mindaddig változik, amíg szilárdan meg nem állapodik ebben a térségben.” Ugyanebben az időszakban hangzottak el az első célzások arról, hogy Amerika esetleg kifogy a hazai olajból – 1944-es becslés szerint csak tizennégy évre való készlet áll rendelkezésre.56 Négy évvel később Forrestal védelmi miniszter így beszélt az olajipar képviselői előtt: „Ha nem jutunk hozzá a közel-keleti olajhoz, az amerikai gépkocsigyártó cégeknek létre kell hozniuk a négyhengeres autót.”57 Az európai olajfüggőség sokkal gyorsabban alakult ki. A bandungi értekezlet időpontjára az európai olajfogyasztás évi 13%-kal növekedett, s a közel-keleti részesedés aránya a teljes fogyasztásból az 1938-as 25%-ról 1949-re 50%-ra nőtt, s most az értekezlet idején 80% feletti volt.58 Már önmagában az is aggodalomra adott okot, hogy az amerikai és európai ipar egyre erősebben egyetlen olajforrástól függött. Kezelhetetlen problémává az változtatta a helyzetet, hogy az olajfüggőség összefonódott az arabok és zsidók egymással összeegyeztethetetlen, Palesztina birtoklására irányuló igényével. A Balfour-nyilatkozat és a Zsidó Nemzeti Otthon Howard M. Sachar, Britain Leaves the Middle East (London, 1974), 391. Petroleum Times, 1948. június; Oil Weekly, 1944. március 6. 57 Forrestal Diaries, 356-357. 58 Sachar, id. mű, 395. –(570)– 55 56

gondolata egyike volt azoknak a később beváltandó csekkeknek, amelyeket Nagy-Britannia a Nagy Háború megnyerése érdekében írt alá. A csekk beváltása elképzelhető lett volna úgy is, hogy nem károsítja az arabokat – hiszen cionista állam létrehozása nem következett belőle –, a britek azonban elkövettek egy végzetes hibát. 1921-ben a Legfelső Muszlim Tanácsot hatalmazták fel a vallási ügyek intézésével, s Mohammed Amin alHusszeinit, a legnagyobb palesztin földbirtokos klán fejét nevezték ki élethossziglan Jeruzsálem főbírájának vagy muftijának. Ez az újkori történelem egyik legvégzetesebb kinevezésének bizonyult. Egy évvel korábban a muftit tízéves kényszermunkára ítélték, mert véres zsidóellenes lázadásokat szított. A muftinak ártatlan kék szeme, s nyugodt, szinte alázatos modora volt, de eltökélt gyilkos volt, aki egész felnőtt életét az etnikai vérengzésnek szentelte. Létezik egy fénykép, amelyen Himmlerrel együtt látható: a két férfi nyájasan mosolyog egymásra, a kép alján pedig az SSvezető kedves ajánlása olvasható: „Őfenségének, a nagymuftinak”. A dátum 1943, amikor csúcsfokozatba kapcsolt a „végleges megoldás”. A mufti zsidógyűlöletben még Hitlert is lepipálta. Tett azonban ezen kívül valamit, ami még a zsidó telepesek meggyilkolásánál is többet ártott: megszervezte a mérsékelt beállítottságú arabok módszeres kiirtását. Márpedig Palesztinában az 1920-as években ilyenek sokan voltak. Néhányan még üdvözölték is a modern agrárgazdálkodás eszméivel érkező zsidó telepeseket, és földet adtak el nekik. Az arabok és a zsidók mint két virágzó közösség élhettek volna együtt. A mufti azonban Emile Ghori személyében kivételes képességű terrorista vezért talált, akinek kivégző osztagai módszeresen gyilkolták le a vezető mérsékelt arabokat – a mufti áldozatainak nagy többsége arab volt –, és elnémították a többieket. Az 1930as évek végére a mérsékelt arab vélemények megszűntek létezni, legalábbis nyilvános formában, és az arab államok a szélsőségek mögé sorakoztak fel; a brit külügyminisztériumot pedig meggyőzték, hogy az olajhoz való további hozzáférés összeegyeztethetetlen a zsidó bevándorlás folytatódásával. Az 1939-ben kiadott Fehér Könyv gyakorlatilag véget vetett a bevándorlásnak, s gyakorlatilag a Balfour-nyilatkozat visszavonásával volt egyenértékű: „durva hitszegés”, mondta Churchill.59 Majd 1942-ben megérkeztek az első hitelesnek tekintett beszámolók a „végleges megoldásról”. Ám ezek nem együttérzést keltettek, hanem félelmet gerjesztettek. Amerika megszigorította a vízum szabályokat. A példát hét dél-amerikai ország követte, ahogy Törökország is.60 Ebben az időszakban Chaim Weizmann még hitt abban, hogy Nagy-Britanniával meg lehet egyezni a bevándorlási hullám újraindításáról. 1943 októberében

59 60

Churchill, Second World War, IV, 952. Sachar, id. mű, 442. –(571)–

Churchill (a Munkáspártot képviselő Attlee jelenlétében) úgy nyilatkozott Weizmannnak, hogy a terület felosztása elképzelhető, majd 1944. november 4-én megígérte, hogy tíz év alatt 1-1,5 millió zsidó utazhat be Palesztinába.61 A brit politika csúcsain azonban gyakorlatilag Churchill volt az egyetlen „cionista”. Ennél figyelemreméltóbb mert konkrét és azonnali – volt az a döntése, hogy a brit hadseregen belül önálló zsidó brigádot hozzanak létre; végső soron ennek tagjai alkották a Hagana, a Zsidó Ügynökség véderejének hivatásos magvát, amikor az hadsereggé alakult. Ekkor Churchill még úgy gondolta, Nagy-Britannia ellenőrzése alatt képes tartani Palesztina sorsát. Valójában azonban az már kezdett kicsúszni a kezéből. Ennek két fő oka volt. Az egyik a zsidó terrorizmus. Ennek szülőatyja a lengyel zsidó, Abraham Stern volt, aki a firenzei egyetemen fasisztává és angolgyűlölővé vált, majd később a vichyi kormány fennhatósága alá tartozó Szírián keresztül próbált náci pénzeket szerezni szervezetének. Sternt 1942-ben megölte a rendőrség, bandája azonban fennmaradt, miként az Irgun nevű, sokkal nagyobb létszámú terrorista csoport is, amelynek parancsnoka 1944-től Menáhem Begin lett. Végzetes fejlemény volt ez, mert a történelemben először fordult elő, hogy a modern propagandát a leninista sejtalapú szerveződéssel és a modern technológiával elegyítve gyilkosságokkal kívántak politikai célokat előmozdítani. Az ezt követő négy évtized során a példa világszerte követőkre talált: kialakult a modern kor rákfenéje, s berágta magát az emberiség szívébe. Churchill, akinek tévedhetetlen adottsága volt arra, hogy az események gyökeréig hatoljon, óvott a tragédiától: „nehogy cionista álmaink gyilkos fegyverek füstjében végződjenek, s a jövőjük érdekében való munkálkodásunk olyan újfajta gengszterizmust teremtsen, amely méltó még a náci Németországhoz is”. Weizmann megígérte, hogy a zsidók „minden erejüket megfeszítve azon lesznek, hogy kimetsszék magukból ezt a gonosz kórt.”62 A Hagana valóban megpróbálta szétzúzni mind az Irgunt, mind Stern bandáját. Ám ahogy véget ért a háború, és a zsidók egyre kétségbeesettebb erőfeszítéseket tettek, hogy Palesztinába jussanak, a Hagana érthető módon minden erejét arra fordította, hogy segítse az illegális bevándorlást. A „végleges megoldás” nem vetett véget az antiszemitizmusnak. 1946. július 5-én Kielce lengyel kisvárosban például híresztelések terjedtek el keresztény gyermekek rituális meggyilkolásáról, s a feltüzelt csőcselék a kommunista rendőrség és hadsereg cinkos közreműködésével negyven zsidót vert agyon.63 Ez csak egy volt azon események közül, amelyek felgyorsították a fejvesztett menekülést.

Chaim Weizmann, Trial and Error (Philadelphia, 1949), 11, 437. Yehudah Bauer, From Diplomacy to Resistance: a History of Jewish Palestine 1939-1945 (Philadelphia, 1970), 230. 63 Sachar, id. mű, 447. –(572)– 61 62

A lekötött Hagana mellett az amerikai sajtó elvakult elemeinek tevékeny támogatása mellett virágzott a bandaterrorizmus. A hangulatra jellemző volt, amit Ruth Gruber írt a palesztinai rendőrségről a New York Postban: „Ezek az emberek, akik undorral utasították vissza, hogy harcoljanak náci barátaik ellen, most lelkesen fordultak a zsidók ellen. Felvonultak Jeruzsálem és a zsidók által épített Tel Aviv utcáin, s a Horst Wesselt énekelték. Zsúfolt piacokra vonultak be Heil Hitler!-üdvözléssel.”64 1946. július 22-én az Irgun felrobbantotta a legnagyobb jeruzsálemi szállodát, a Dávid Királyt, s negyvenegy arabot, huszonnyolc britet, tizenhét zsidót és öt más nemzetiségű embert ölt meg. A szálló egy részében brit kormányhivatal működött, s Begin állítása szerint a merénylet célja titkos dokumentumok megsemmisítése volt. De ebben az esetben, mint a Hagana rámutatott, a bombát a hivatali órákon kívül kellett volna felrobbantani. Begin szerint történt előzetes figyelmeztetés: de ez valójában két perccel korábban futott be a telefonközpontba, s mire a központos szólt a szálló igazgatójának, a bomba már robbant is.65 Az elkövetkező évtizedekre ez a bűntett vált a terrorista kilengések mintájává. Elsőként természetesen az arab terroristák vették át az új technikát: a jövő Palesztin Felszabadítási Szervezete az Irgun törvénytelen gyermeke volt. Más tekintetben a zsidó terrorizmus a szándékolttal ellenkező hatást váltott ki. 1947. július 30-án két elfogott brit őrvezetőt öltek meg hidegvérűen, holttestüket pedig álcázott szerkezettel felrobbantották. A Zsidó Ügynökség „két ártatlan ember bűnözők által történt galád meggyilkolásának” nevezte.66 Manchesterben, Liverpoolban, Glasgow-ban és Londonban antiszemita tüntetések voltak; Derbyben felgyújtottak egy zsinagógát. Az adott esemény azonban, másokkal tetézve azzal az eredménnyel járt, hogy a brit hadsereg zsidóellenessé vált. Nagy-Britannia azonban, ahogy Indiában is, jelen esetben sem bizonyult elég szigorúnak: a számokból kiderül, hogy 1945 augusztusától 1947. szeptember 18-ig (a Dávid Király Szálló elleni merénylet áldozatait leszámítva) 141 brit, 44 arab és 25 nem-terrorista zsidó halt meg; tűzharcban ezen kívül 37 zsidó terroristát öltek meg, de csak hetet végeztek ki (ketten a börtönben öngyilkosságot követtek el).67 A brit katonák tudták, hogy igazságtalanul ítélik meg őket. Emiatt, amikor bekövetkezett a terület kiürítése, tisztek és New York Post, 1946. május 21. Nicholas Bethell, The Palestine Triangle: the struggle between the British, the Jews and the Arabs, 1935-1948 (London, 1979), 254-255. 66 Bethell, The Palestine Triangle, 261 skk., 1978-ban nyilvánosságra került dokumentumok alapján. 67 Jerusalem Post, 1947. augusztus 1. –(573)– 64 65

közkatonák arra a titkos közös elhatározásra jutottak, hogy fegyvereiket, harcálláspontjaikat és lőszerüket az araboknak adják át. Ez igen komoly katonai következményekkel járt. A zsidó terrorizmus miatt veszítette el gyakorlatilag a zsidó állam a jeruzsálemi Óvárost és a Jordán nyugati partján fekvő területeket, amelyeket csak 1967-ben tudott – s akkor is jogcím nélkül – visszavenni. A terrorizmus arra ösztönözte Nagy-Britanniát, hogy – Pilátushoz hasonlóan – mossa kezeit Palesztina ügyében. Az 1945 júliusában hatalomra került Ernest Bevin régivágású munkáspárti antiszemita volt, bár nem a vérmesebb fajtából. Az 1946-os munkáspárti kongresszuson azt mondta, hogy az amerikai elgondolás újabb 100 ezer palesztin bevándorlóról a „legtisztább indítékokon nyugszik – nem akarnak túl sok zsidót látni New Yorkban.”68 A terrorizmus elkeserítette. Úgy vélte, ha Nagy-Britannia kivonulna, a zsidókat az utolsó szálig lemészárolnák, s a brit katonákat azok gyilkolják, akiknek az életét védelmezik. 1947 elejére azonban már elege lett az egészből. Az üzemanyagválság a mandátumról való lemondás irányába változtatta meg az egyensúlyt. Február 14-én – ugyanabban a hónapban, amikor Attlee úgy döntött, azonnal kivonulnak Indiából, és Görögország és Törökország iránti felelősségét átadja Amerikának – Bevin hivatalába rendelte a zsidó vezetőket, s közölte velük, hogy a problémát átadja az ENSZ-nek. Villanyáram nem volt, csak gyertyák. Bevin tréfálkozott: „Gyertyákra nincs szükség, hiszen itt vannak az izraeliták.”69 A második ok az amerikai hatás volt. David Ben-Gurion 1941-ben járt az Egyesült Államokban, s megérezte „ötmilliónyi nagy zsidó lakosságának érverését”.70 Első ízben érezte úgy, hogy az amerikai zsidóság segítségével a közvetlen jövőben megvalósítható a cionizmus terve, s ezután ennek a célkitűzésnek az elérésére sarkallta Weizmannt. Ma is vita tárgya, helyes volt-e állami formát adni a zsidó nemzeti otthon gondolatának. Weizmann nagyvonalúan elismerte, hogy ezért az araboknak nagy árat kellene fizetniük. A háború után létrehozott angol-amerikai vizsgálóbizottság előtt azt mondta, hogy nem a helyes és a helytelen, hanem a nagyobb és kisebb igazságtalanság között kell választani. Ben-Gurion determinista nézetet képviselt: „A történelem úgy határozott, hogy térjünk vissza az országunkba, és itt teremtsük újjá a zsidó államot.”71 Ez azonban úgy

Bethell, The Palestine Triangle, 243-244. Jon és David Kimche, Both Sides of the Hill: Britain and the Palestine War (London, 1960), 21-22. 70 Bauer, id. mű, 230. 71 The Jewish Case for the Anglo-American Committee of Inquiry on Palestine (Jeruzsálem, 1947), 6-7, 74-75. –(574)– 68 69

hangzik, mintha Lenin vagy Hitler mondta volna. Történelem nevű személy nem létezik; határozni emberi lények határoznak. Az igazság az, hogy az amerikai zsidó közösségben először a háború alatt alakult ki a kollektív önbizalom, s akkor kezdte azt a politikai erőt mutatni, amelyet létszáma, gazdagsága és tehetsége adott neki. A háborút közvetlenül követő időszakban ez lett a legszervezettebb és legbefolyásosabb lobbi Amerikában. Képes volt bebizonyítani, hogy szavazataival képes eldönteni olyan államok hovatartozását, mint New York, Illinois és Pennsylvania. Roosevelt politikai támogatottsága elég erős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassa ezt a nyomást. A rá jellemző könnyelműséggel akkor vált cionizmus-ellenessé, amikor Jaltából hazatérve rövid találkozót tartott Szaúd-Arábia királyával. „Az egész problémát világosabban láttam – mondta a kongresszus előtt… az után, hogy öt percig beszéltem Ibn Szaúddal, mint amennyit két vagy három tucat levélváltás alapján megtudhattam volna.”72 David Niles, az elnök szenvedélyesen cionistabarát szárnysegédje kijelentette: „Erősen kételkedem abban, hogy Izrael létrejött volna Roosevelt életében.”73 Truman politikailag sokkal gyengébb volt. Úgy érezte, az 1948-as választás megnyeréséhez szüksége van a zsidó szavazatokra. Ő is őszintén cionistabarát volt, s nem bízott a külügyminisztérium „csíkos nadrágos fiúinak” arabpártiságában.74 Végső soron ő erőszakolta keresztül az ENSZ-en a felosztás tervét (1947. november 29.), s elismerte az új Izrael államot, amelyet Ben-Gurion a következő év májusában kiáltott ki. Jelentős erők sorakoztak fel ellene. Max Thornburg CalTex-vezér az olajérdekeltségek nevében szólva azt írta, hogy Truman „rákényszerítette a Közgyűlést, hogy a politikai államiság alapjává faji és vallási ismérveket tegyen meg”, s ezáltal „tönkretette” „Amerika erkölcsi presztízsét” és az „arab hitet az amerikai eszményekben”.75 A Külügyminisztérium katasztrófát jósolt. Forrestal védelmi miniszter meg volt döbbenve: „országunkban egyetlen csoport sem – írta keserűen a zsidó lobbiról –, befolyásolhatja olyan mértékben politikánkat, hogy az már nemzetbiztonságunkat veszélyeztesse.”76 Voltaképpen valószínű, hogy amennyiben a válság egy évvel később tör ki, amikor a hidegháború már teljes erővel tombolt, a Trumanra nehezedő cionista-ellenes nyomás túl erős lett volna. Izrael 1947-48-as

Joseph Schechtman, The US and the Jewish State Movement (New York, 1966), 110. 73 Idézi Alfred Steinberg, The Man from Missouri: the life and times of Harry S. Truman (New York, 1952), 301. 74 Truman, Memoirs, II, 135. 75 Petroleum Times, 1949 június. 76 Forrestal Diaries, 324, 344, 348. –(575)– 72

amerikai támogatása az utolsó idealista luxus volt, amelyet az amerikaiak a világméretű szembenállás reálpolitikájának beköszöntése előtt megengedhettek maguknak. Ugyanez az időtényező befolyásolta Oroszországot is. Az oroszok azért támogatták a cionizmust, hogy gyengítsék Nagy-Britannia pozícióit a Közel-Keleten. Nem csak hogy elismerték Izraelt, hogy ezzel fokozzák a harcok hevességét és a rá következő káoszt, hanem utasították a cseheket, hogy fegyvereket adjanak el az országnak.77 Egy évvel később, amikor megindult a versenyfutás a hidegháborús szövetségesekért, ezek a megfontolások már nem érvényesültek volna. Izrael az időbeli folyamatban bekövetkezett hasadásnak köszönheti létezését. Emiatt az elképzelés, hogy Izraelt az imperializmus teremtette meg, nemcsak helytelen, hanem éppen az ellentéte az igazságnak. A kül- és védelmi minisztériumok, valamint a legfontosabb üzleti körök Nyugaton mindenütt a cionizmus ellen voltak. Még a franciák is csak azért küldtek fegyvereket, hogy bosszantsák a briteket, akik „elvesztették” nekik Szíriát. A Haganának 21 ezer embere volt, de először is gyakorlatilag nem voltak ágyúik, páncélozott járműveik és repülőgépeik. Szovjet utasításra a kommunista csehek tették lehetővé Izrael fennmaradását: komplett katonai repülőteret állítottak át arra, hogy légihídon fegyvereket szállítsanak Tel Avivba.78 Gyakorlatilag mindenki a zsidók vereségét várta. Az egyiptomiak 10 ezer katonát küldtek, a jordániai Arab Légióban 4.500-an harcoltak, 7 ezer szíriai, 3 ezer iraki, 3 ezer libanoni katona vett továbbá részt a háborúban, s hozzájuk adódott még a palesztinokból álló „Arab Felszabadító Hadsereg”. Ezért utasították el az arabok az ENSZ felosztási tervét, amely csak 5.500 négyzetmérföldnyi területet adott a zsidóknak, azt is főleg a Negevsivatagban. A tervet előnytelen vonásai ellenére is elfogadva (az így létrejövő államban 538 ezer zsidó és 397 ezer arab élt volna) a cionisták megmutatták, hogy hajlandók engedelmeskedni a nemzetközi döntőbíráskodásnak. Az arabok az erő alkalmazását választották. Kis kiterjedésű, hősies küzdelem kezdődött. A trójai háborúhoz hasonlóan bővelkedett a híres személyiségekben: Neguib tábornok, Nasszer ezredes, Hakim Amir, Jigal Allon, Mose Dajan. Az arab kudarc legfőbb oka a harctéri parancsnok, Fawzi al-Qawukji s a mufti, és annak borzalmas családja közötti gyűlölködés volt. A mufti azzal vádolta Qawukjit, hogy „Nagy-Britanniának kémkedik… bort iszik, és nők után koslat”.79 Az irakiaknak és a szíriaiaknak nem volt térképük Palesztináról. Egyes arab

Howard Sachar, „The Arab-Israeli issue in the light of the Cold War”, SinoSoviet Institute Studies (Washington D. C.), 1966, 2. 78 Sachar, Europe Leaves the Middle East, 546-547. 79 Uo., 518 skk. –(576)– 77

hadseregek jól fel voltak szerelve, de valamennyi rosszul képzett volt, kivéve a jordániaiakat, ám Jordánia királya, Abdullah csak Ó-Jeruzsálemet akarta, amit meg is kapott. Egyáltalán nem kívánta egy olyan palesztinai arab állam létrejöttét, amelynek élén a mufti áll. Mint titkos találkozásukon Golda Meirnek mondta: „Van egy közös ellenségünk – a mufti.”80 Visszatekintve világos, hogy az arabok egyetlen esélye az volt, hogy esetleg fölényes győzelmet aratnak a háború első napjaiban. Ben-Gurion azonban az 1948 áprilisi megelőző csapással megfosztotta őket ettől az esélytől; ez volt BenGurion életének legfontosabb döntése, amelyet cseh kommunista fegyverek segítségével volt képes végrehajtani.81 Ezután már, aggodalomra okot adó időszakok ellenére is, az izraeliek ereje folyamatosan növekedett: decemberre 100 ezer fős jól felszerelt hadseregük volt, s megteremtették azt a katonai fölényt, amelyet egészen az 1980-as évekig meg is őriztek. Izrael létrejötte végre megszüntette az európai antiszemitizmust, kivéve a vasfüggöny mögötti országokat. Megteremtette viszont az arab menekültek problémáját. Ennek a problémának a felmerülése a mindkét oldalon megtalálható szélsőségesek műve volt. 1918-ban, a Balfournyilatkozat meghirdetése idején Palesztinát 93%-ban arabok lakták, 1947ben, a válság kitörése idején ez az arány 65% volt. Az arabok ekkor létrehozhatták volna önálló államukat, továbbá jelentős részük lehetett volna Izrael irányításában. Ám addigra a mufti és kivégző osztagai már elintézték a dolgot; 1947. október 14-én Azzam pasa, az Arab Liga főtitkára Londonban találkozott zsidó tárgyalópartnerével, Abba Ebannal, s őszintén megmondta neki, hogy az ésszerű megfontolásoknak vége: ha elfogadnám a felosztási tervet, mondta, „Kairóba való visszatérésem után néhány órán belül halott ember volnék”.82 Íme, egy klasszikus példa arra, milyen bajok származnak a politikai gyilkosságból. Hiszen a tényleges harcok megkezdésekor már maga Azzam is a borzalom nyelvén szólt a rádióban: „Irtóhadjárat és hatalmas öldöklés kezdődik” – jelentette be.83 Még a harcok megkezdése előtt 30 ezer, többnyire jómódú arab hagyta el átmenetileg Palesztinát, abban a reményben, hogy diadalmasan térhetnek vissza. Közéjük tartoztak a mukhtárok, a bírák és a kádik. Nem lévén közigazgatás, amely megvédené őket, sok szegény arab szintén elmenekült. Amikor a zsidók elfoglalták Haifát, 20 ezer arab távozott, s a megmaradt 50 ezer nagy része is elment

Kinche, id. mű, 60. Netanel Lorch, The Edge of the Sword: Israel’s War of Independence 1947-1948 (New York, 1961), 90. 82 David Horowitz, State in the Making (New York, 1953), 232-235. 83 Rony E. Gabbay, A Political Study of the Arab-Jewish Conflict (Genf, 1959), 9293. –(577)– 80 81

később, bár a zsidók megpróbálták maradásra bírni őket. Másutt az Arab Liga elrendelte, hogy az arabok maradjanak otthonaikban; semmi sem igazolja a zsidó állításokat, hogy az arab kormányok lennének felelősek a menekültek távozásáért.84 Az arab exodushoz kétségtelenül hozzájárult az a borzalmas öldöklés, amelyet az Irgun 1948. április 9-én, a harcok elején Deir Jasszin arab faluban végzett; közel 250 férfit, nőt és gyermeket öltek meg. Az Irgun szóvivője az atrocitás estéjén ezt nyilatkozta: „Támadni, hódítani szándékozunk, és megtartani az elfoglalt területeket, mindaddig, amíg a nagy izraeli államé nem lesz egész Palesztina és Transzjordánia… Reméljük, módszereink a jövőben tökéletesedni fognak, s ezzel megkímélhetjük asszonyok és gyermekek életét.”85 A harcok közepette kötött júniusi fegyverszünet idején az Irgun egységeit kizárták az izraeli hadseregből; Izrael államot gyakorlatilag a Hagana tiszteletreméltó harcosai teremtették és mentették meg. A kártétel azonban addigra már megtörtént. Mire eloszlott a lőporfüst, több mint félmillió arab menekült el (az ENSZ megfelelő adata közel 650 ezer, az izraeli adat 538 ezer).86 Ennek ellentételezéséül tíz arab országban 1948-57 között 567 ezer zsidót kényszerítettek menekülésre.87 Csaknem valamennyien Izraelbe mentek, s 1960-ra mindegyikük letelepedett. Az arab menekülteket szintén le lehetett volna telepíteni, ahogy ez történt a hasonló számú menekülttel az 1918-23-as görög-török konfliktus során mindkét oldalon. Az arab államok azonban ehelyett táborokban tartották a menekülteket, s leszármazottaikkal együtt ott is maradtak, mintegy emberi jogcímként Palesztina visszahódítására és a további, 1956-os, 1967-es és 1973as háborúk igazolására. Amennyiben Abdullah hajlandó a kompromisszumra, az arab-izraeli konfliktust gyorsan meg lehetett volna oldani. Történelmileg neki volt a legerősebb jogcíme az arabok ügyének képviseletére. Országának azonban csak 300 ezer bennszülött lakosa volt, a nemzeti jövedelem pedig alig 1.200.000 fontra rúgott. Háborús erőfeszítéseik támogatására a britek beszélték rá az arabokat a Liga létrehozására; mivel pedig a háborút Kairóból irányították, s a térségben Egyiptom volt a legnagyobb ország, a

Sachar, Europe Leaves the Middle East, 550-551.; Walid Khalidi, „Why Did the Palestiniens Leave?”, Middle East Forum, 1955. július; Erkine B. Childers, „The Other Exodus”, Spectator, 1961. május 12. Az Arab Liga utasításait lásd Al-Kayat, (Libanon, 1948. április 30., május 5-7.). 85 Gyarmatügyi Hivatal átirata (co. 733 477), idézi Bethell, The Palestine Triangle, 355. 86 Walter Pinner, How Many Arab Refugees? (New York, 1959), 3-4. 87 Sachar, id. mű, 191.; a zsidó exodus megoszlásáról lásd Martin Gilbert, The Arab-Israeli Conflict: its History in Maps (London, 1974), 50. –(578)– 84

Liga lényegében egyiptomi és kairói intézménnyé vált. Az Izrael elleni hadjáratot ezért Egyiptom vezette. Ez egyszerre volt rendellenesség és tragédia. Egyiptom és Izrael földrajzi okokból kifolyólag egymás természetes szövetségesei voltak. Az ókorban ez így is volt; a Hejaz „tiszta” arabjai az egyiptomiakat egyáltalán nem is tekintették araboknak, például Abdullah szerint szegény, nyomorúságos és elmaradott afrikaiak. Különösképpen Egyiptom playboy-királyát, Farukot vetették meg: amikor látogatói előtt megemlítette a nevét, Abdullah kárpitozott sátrának sarkába köpött.88 Az egyiptomiak viszont a világ legrégebbi civilizációja örököseinek és az arab ügy természetes vezetőjének tekintették magukat: Faruk látomásában Egyiptom tekintélyelvű muszlim állam, amely fokozatosan magába fogad minden arabot, sőt, minden muzulmán vallású embert. Az Izrael ellen folytatott hadjáratot ezért Egyiptom önbecsülésével és a térségbeli vezető szerepre irányuló törekvéseivel azonosította. Ezek a lényegében komolytalan elgondolások a forrásai annak a tragédiának, amely negyed századra Izrael elkeseredett ellenségévé tette Egyiptomot. A helyzet ingatagságát fokozta, hogy Nagy-Britannia egyre kevésbé volt hajlandó nagyhatalmi szerepet játszani a térségben. Már 1946 októberében elhatározta, hogy legtöbb katonáját kivonja a Közel-Keletről, Kelet-Afrikába helyezi át, s a Fokváros melletti Simonstownnal váltja ki az Alexandria melletti nagy haditengerészeti támaszpontot. Attlee nem kedvelte az arab vezetőket: „Meg kell mondanom, igen rossz véleményem van a kormányzó osztályokról.”89 A brit közvélemény a palesztin zűrzavar miatt még jobban kiábrándult a birodalmi felelősség gondolatából, mint az indiai bukást követően. Még Churchill is megrendült: „Egyszerűen olyan pokoli katasztrófa – mondta 1948-ban Weizmann-nak –, hogy nem tudok újból foglalkozni vele… amennyire tudom, ki kell törölnöm a fejemből.”90 De ez csak a kezdet volt. Faruk groteszken fényűző életmódja és rendszerének korruptsága (az 1948-as vereséget egy fegyverbotrányra fogták) egyre hevesebb bírálatot váltott ki, amely akkor érte el tetőpontját, amikor Narriman hercegnő személyében új királynőt hozott a házhoz, és 1951-ben Ramadán idején sokat bírált nászútra ment vele. A figyelem elterelése érdekében október 8-án egyoldalúan felmondta az angol-egyiptomi egyezményt. A következő év elején partizánháborút kezdett a csatornaövezet ellen, ahol Nagy-Britanniának hatalmas támaszpontja volt: harmincnyolc tábor és tíz repülőtér, amelyeken negyvenegy hadosztályt és harmincnyolc légi rajt lehetett elhelyezni. Régi stílusú uralkodóknak nem tanácsos a csőcseléket is felléptetni a maguk érdekében. Január 26-án a tömeg uralmába kerítette Kairót, európaiakat, zsidókat és minden nemzetbeli gazdagokat Jon Kimche, Seven Fallen Pillars (London, 1954), 46. Francis Williams, A Prime Minister Remembers (London, 1961), 175-176. 90 Bethell, The Palestine Triangle, 358. –(579)– 88 89

gyilkolva meg. A fiatal tisztek, akik keserűen nehezteltek az Izrael elleni háborút irányító felső parancsnokokra, úgy érezték, új lehetőségek előtt állnak. Hat hónappal később a Szabad Tisztek Bizottsága összecsomagoltatta Farukkal a holmiját, és jachtjára küldték, egy életre ellátva innivalóval és pornográf irodalommal. A szellemi vezér Gamal Abdel Nasszer ezredes volt, aki rövidesen kiszorította az eredetileg vezető szerepet játszó népszerű tábornokot, Mohammed Neguibot. Apja postahivatalnok, anyja szénkereskedő leánya volt. Fiatal korában radikális eszmék híveként az 1948-as katasztrófa idején egy izraeli törzskari tisztnek azt mondta, irigyli a szocialista kibucrendszert a mezőgazdaságban, amelyet a birtokuktól rendszeresen távol élő földesurak egyiptomi rendszerével állított szembe. Ebben az időszakban a briteket, s nem a zsidókat kárhoztatta a kialakult helyzetért: „Ők kényszerítettek bele bennünket a háborúba. Mert mit is jelent számunkra Palesztina? Brit trükk volt az egész, hogy elvonják figyelmünket attól, hogy közben megszállták Egyiptomot.”91 A forradalom filozófiája című műve marxista szólamok, nyugati liberális eszmék és az iszlám semmitmondó kevercse volt: jó bombasztikus anyag. A „bandungi nemzedék” őstípusa volt: járatos a szavakban, de ez minden. Szukarnóhoz hasonlóan ő is remek jelszavakat és címeket talált ki: gyakran váltogatta az általa teremtett párt és a kialkudott szedett-vedett arab szövetségek nevét. Különösen értett a tömegek manipulálásához. Fellengzős retorikája különösen a diákok körében érvényesült, s a kairói csőcseléket rá tudta venni, hogy mindig az általa megkívánt jelszót kántálják, a jelszavak pedig gyakran napról-napra változtak.92 Mihelyt hatalomra került, a hatalom hamarosan meg is rontotta. Szukarno nyomán ő is feloszlatta a pártokat. Népbíróságokat állított fel, s 3 ezer politikai foglyot gyűjtött be. Mindvégig élt a mérsékelt terror eszközével, amelyet „szükségesnek” tartott. Egyiptom szegény ország volt, a népesség gyorsan növekedett (az 1970-es évekre elérte a 40 milliót), a megművelhető mezőgazdasági terület pedig kisebb volt Belgiumnál. Nasszer politikai filozófiája nem tartalmazott a gazdagság létrehozását célzó használható elgondolásokat. Az ő elgondolásai inkább a gazdagság elfogyasztását mozdították elő. Önmagában a terror tehát nem volt elegendő. Megint csak Szukarnóhoz hasonlóan neki is külső ellenségre volt szüksége; lehetőleg többre is. Uralma fülsértő külső válságok hosszú sorozata, ezekkel fedte el az otthoni nyomor szomorú csendjét. Először a

91 92

Sachar, Europe Leaves the Middle East, 51. Pontos portréra egy muszlim uralkodótárs tollából lásd Mohammed Ahmed Mahgoub, Democracy on Trial: Reflections on the Arab and African Politics (London, 1974). –(580)–

szuezi támaszpont elleni kampányt erőltette. A britek azonban beleegyeztek a támaszpont kiürítésébe, s csak karbantartó egységeket hagytak hátra. Az 1954. július 27-én aláírt egyezményben Nasszer szinte mindent megkapott, amit kívánt. Amikor Churchill munkatársai megvédték az egyezményt az Alsóházban, az öreg lehorgasztott fejjel ült a helyén. Nasszer ez után potenciális csatlósa, Szudán felé fordult, az azonban kicsúszott a halálos ölelésből, és a függetlenséget választotta. Ekkor Nasszer elment Bandungba. Ez rontotta meg végleg, ahogy más fiatal nacionalista politikusokat is. Miért kellene bajlódni a hálátlan feladattal, amelyet egy szegény ország etetése és öltöztetése jelent, amikor az embert a világszínpad szólítja? Bandung ráébresztette Nasszert azokra a lehetőségekre, amelyeket a kor egy szakértő publicistának és jelszógyártónak kínált, különösen, ha az illető kész kijátszani a kolonializmus-ellenesség kártyáját. S egy ilyen kártyát mindvégig kezében tartott: a zsidókét! Izrael könnyedén beilleszthető volt az általános imperialista összeesküvés elméletébe. A felmentő ideológiával Azzam pasa szolgált már 1948. július 16-án. Az arabok a Nyugat miatt veszítettek: „Anglia és Amerika nyomon követett minden fegyverszerzésre irányuló arab erőfeszítést, s minden erővel igyekeztek ezeket megakadályozni, ugyanakkor eltökélten és erősen munkálkodtak azon, hogy biztosítsák a hadianyagokat és katonák áramlását a zsidókhoz.”93 Bandung után tehát Nasszer visszájára fordította korábbi elemzését. Az „antiimperialista” arab államok koalícióján kezdett dolgozni, hogy semmissé tegye az 1948-as döntést, majd arab szuperállamot hozzon létre, élén saját magával. Kezére játszott a hidegháború is. A szovjetek feltartóztatásának részeként Nagy-Britannia és Amerika közel-keleti szövetségi rendszert hozott létre Törökország, Irán és Pakisztán részvételével, amelyet az „északi sornak” neveztek. Amerika ellenkezése dacára Nagy-Britannia ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a csoportot saját arab kliensrendszeréhez, főleg Irakhoz és Jordániához kapcsolják. Anthony Eden, aki végre követte Churchillt a miniszterelnöki székben, amerikai segítséggel akarta megerősíteni NagyBritannia ingadozó vezető szerepét a térségben. Nyikita Hruscsov új orosz rendszere, amely buzgón próbálta helyrehozni Sztálin 1948-ban elkövetett hibáit, Nasszer felbukkanásában esélyt látott arra, hogy az északi soron átnyúlva megteremtse saját kliens-államait. Az oroszok felajánlották, hogy hitelben nagy mennyiségű vasfüggöny mögötti hadfelszereléssel támogatják Nasszer Izrael-ellenes koalícióját. Nasszer boldog volt. Az oroszok pedig egy csapásra átnyúltak az északi sor felett, ő pedig a Harmadik Világ vezető katona-államférfijává vált.

93

Constantine Zurayak, The Meaning of the Disaster (Bejrút, 1956), 2. –(581)–

Nasszer Bandung másik tanulságát sem felejtette el: az el nem kötelezettséget. Az elgondolás az volt, hogy a Nyugatot és a Keletet egymás ellen játsszák ki. Ez annyit jelentett, hogy mindkettővel egyezkednek, de egyiknek sem válnak a tulajdonává. A Bandungban elfogadott filozófia szerint az új nemzeteknek a lehető leghamarabb meg kell teremteniük saját ipari alapjaikat, hogy ily módon függetlenné váljanak az „imperializmustól”. Ha van pénz, valóban könnyebb és gyorsabb – s természetesen sokkal látványosabb – acélművet építeni, mint a mezőgazdasági termelékenységet növelni. Nasszer azzal az elhatározással tért vissza Bandungból, hogy felgyorsítja a nílusi Asszuánnál építendő óriási gát tervezési munkáit. A gát energiát szolgáltatna az iparosításhoz s vizet az öntözéshez, ezzel 25%-kal növelve a megművelhető területek nagyságát.94 A gát felépítéséhez azonban 200 millió dolláros kölcsönre volt szükség a Világbanktól, gyakorlatilag az amerikaiaktól. A tervvel szemben számos gazdasági és környezetvédelmi kifogás merült fel, s ezek végül teljesen jogosnak bizonyultak – az oroszok által 1970-ben befejezett gát valójában a munkanélküliséget növelte, és csökkentette a mezőgazdaság termelékenységét. Hosszú habozás után az amerikaiak 1956. július 19-én végül elutasították a kölcsönigénylést. Egy ilyen csapást a Nasszeréhez hasonlóan magas kockázatot vállaló rezsimek képtelenek szó nélkül elviselni. Nasszer úgy vágott vissza, hogy államosította az angol-francia Szuezi-csatornát. Az 1956-57-es szuezi válság azon tragikomikus nemzetközi események egyike volt, amelyek, mint az 1935-ös abesszíniai fejlemények, inkább szemléltetik, semmint meghatározzák a történelmi folyamatokat. Nagy-Britannia világhatalmi állásának hanyatlása talán elkerülhetetlen volt. Ám hogy ez a hanyatlás milyen ütemben történik, azt az ország nemzeti akarata szabta meg. A háború utáni események viszont már arra utaltak, hogy ez az akarat gyakorlatilag nem létezett. Az 1955 őszi gazdasági válság mutatta, hogy a viszonylagos gazdasági hanyatlás is folytatódott. Sir Anthony Eden, aki oly sokáig várakozott Churchill árnyékában, nem az a személyiség volt, aki meg tudja fordítani egy vesztes játszma menetét. Ideges, ingerlékeny, néha betegeskedő ember volt, végzetes hajlammal arra, hogy összekeverje az események viszonylagos fontosságát. Az 1930-as években egy ideig nagyobb veszélynek tekintette Mussolinit Hitlernél. Most, attól az igénytől elvakítva, hogy Nagy-Britannia Amerikától független szerepet játsszon a Közel-Keleten, újabb Ducénak tekintette Nasszert. „Nasszert sohasem gondoltam újabb Hitlernek – írta Eisenhowernak –, de a párhuzam Mussolinival kézenfekvő.”95 Ezzel meg is alapozta a helyzet kezelésének helytelen módját. Nasszer drámákat igényelt és akart. A A gátépítésről lásd P. K. O’Brian, The Revolution in Egypt’s Economic System (London, 1966) és Tom Little, High Dam at Aswan (London, 1961). 95 Carlton, id. mű, 416. –(582)– 94

közömbösség volt a legegyszerűbb módja annak, hogy leszereljék. Ezt a taktikát követte Eisenhower, főleg mivel a választások évében jártunk, s az amerikai választók megnyerésének legbiztosabb eszköze mindig a „béke” jelszava volt. A nehézséget az okozta, hogy maga Eden is drámát akart. Miután kikerült Churchill árnyékából, a hatalomban töltött első éve kiábrándítónak bizonyult. Sokat bírálták, főleg a saját pártjában amiatt, hogy hiányzik belőle „az eltökéltség a szilárd kormányzáshoz”. Mint a Daily Telegraph írta: „A miniszterelnöknek van egy kedvenc mozdulata. Amikor hangsúlyozni akar valamit, egyik öklét összeszorítja, és rácsap a másik keze nyitott tenyerére. A csattanás azonban ritkán hallik.” Eden alkalmatlanságára utalt, hogy halálosan felbosszantotta ez a csúfolódó megjegyzés, amely „gyötrelmes és csípős káromkodást” váltott ki belőle.96 Na majd én megmutatom nekik, hogy odacsapok! Aznap este, amikor megkapta a hírt Nasszer államosítási rendeletéről, Eden a Downing Streetre rendelte a hadsereg vezérkari főnökeit. Felkérte őket, készítsék elő az Egyiptom elleni támadást. A vezérkari főnökök azt válaszolták, hogy hat héten belül ez lehetetlen. Ennek el is kellett volna döntenie a dolgot. Egy ország, amely hat héten belül nem képes megtámadni egy kis arab államot, nem nagyhatalom, s jobban teszi, ha más módon próbálja érvényesíteni érdekeit. Emellett az sem volt világos, valóban tett-e bármi törvénytelent Nasszer. Nem szegte meg az 1888-as egyezményt, amely a csatorna működését szabályozta. Külföldi tulajdont megfelelő kárpótlás mellett államosítani (amit Nasszer javasolt) minden szuverén állam joga. Amikor Mohammed Muszadeg iráni rendszere 1951-ben államosította az abadáni brit kőolaj-finomítót, Nagy-Britannia – igaz, a kezdeti nagy felfortyanás után – ésszerűen a CIA-ra bízta, hogy üsse ki a nyeregből Muszadeget. A Csatorna-egyezmény mindenesetre amúgy is már csak tizenkét évig volt érvényes. Az első dühroham elmúltával mindez elég világossá vált. Edennek tárgyalásokra kellett volna kényszerítenie Nasszert, megvárni, amíg Eisenhowert újraválasztják, majd együttes erővel megpróbálni eltávolítani az ezredest. A miniszterelnök azonban oda akart csapni. Hasonlóan vélekedtek a franciák is. A Negyedik Köztársaság már alig állt a lábán. Elvesztette Indokínát, Tunéziát, és éppen azon volt, hogy elveszítse Marokkót. Belekeveredett egy olyan algériai zendülésbe, amelyet Nasszer hangosan támogatott. A franciák meg akarták buktatni az egyiptomit, s ehhez jobb módszernek találták a nyílt támadást, mint az intrikát. Ők is drámát akartak.

96

Uo., 389. –(583)–

Alexandria angol-francia megszállásának terve, a „Muskétáshadművelet” szeptember 8-ra készült el.97 Ez a terv, bár elég vázlatos volt, valószínűleg beválik, ha kellő eltökéltséggel hajtják végre. Eden azonban folyton elhalasztotta, majd végleg ejtette a tervet, s helyette azzal kezdett foglalkozni, hogy magát a csatornát foglalják el, ami tovább tartott és nehezebb lett volna, de törvényesebb megoldásnak tűnt számára. Az igazság az, hogy Eden nem tudta eldönteni, hogy teljesen kilép-e a törvényesség keretei közül, vagy szilárdan azokon belül marad. Tökéletesen járható út lett volna engedni, hogy az izraeliek távolítsák el Nasszert. És az arab országok között jogilag még fennállt a hadiállapot. Az egyiptomiak lezárták Izrael elől a kiutat az Indiai-óceánhoz, ami önmagában is háborús cselekmény volt, s az 1888-as egyezmény előírásainak durva megszegésével nem engedélyezték izraeli hajók áthaladását a Szuezi-csatornán. Ennél is komolyabb tényező volt azonban, hogy Nasszer nyilvánvalóan azért építi ki szovjet segítséggel haderejét, s azért dolgozik módszeresen diplomáciai és katonai szövetségek összehozásán, hogy népirtással végződő összehangolt támadást indítson Izrael ellen. A folyamat gyakorlatilag 1956. október 25-én zárult, amikor megteremtették az egységes egyiptomi-szíriai-jordániai katonai parancsnokságot. Ez erkölcsi igazolást nyújtott az Egyiptom elleni megelőző csapáshoz. A franciák jóváhagyták ezt a tervet, s fegyverekkel, köztük modern vadászgépekkel is ellátták Izraelt. A zsidó államnak azonban nem voltak bombázói, amelyekkel megsemmisíthette volna az egyiptomi légierőt, s így megóvhatta volna városait a légitámadástól. Ilyenek csak NagyBritanniának voltak. Eden azonban ezt a lehetőséget is elvetette, mert legmélyebb ösztöneiben arabbarát volt. A terv, amely mellett végül sok habozás után döntött, mintha csak szándékosan a lehető legrosszabb lett volna. Október 22-24-én a Párizs melletti Sèvres-ben folytatott titkos tanácskozásokon a brit, francia és izraeli képviselők rendkívül bonyolult tervet főztek ki. E szerint október 29-én Izrael támadást indít Egyiptom ellen. Ez törvényes ürügyet szolgáltat NagyBritanniának, hogy az emberéletek és a hajózás megóvása érdekében visszafoglalja a Csatornát. Nagy-Britannia ultimátumot intéz Izraelhez, amelyet az elfogad. Az egyiptomi visszautasítás nyomán Nagy-Britannia megkezdheti a repülőterek bombázását. Ekkor az angol-francia erők partra szállnak Port Szaidnál. Azóta is sokat írtak össze erről az „összejátszásról”, amelyet Eden és külügyminisztere, Selwyn Lloyd halála napjáig tagadott.98 A francia és izraeli résztvevők azonban később megerősítették, hogy összehangolt terv szerint jártak el. Mose Dajan tábornok, az izraeli hadsereg André Beaufre, The Suez Expedition 1956 (fordítás, London, 1969), 28-34.; Hugh Stockwell, „Suez: Success or Disaster?”, Listener, 1976. november 4. 98 Lásd Eden beszámolóját in Memoirs: Full Circle (London, 1960); Selwyn Lloyd, Suez 1956: a Personal Account (London, 1978). –(584)– 97

parancsnoka arról számol be, hogy Lloyd hangsúlyozta: „katonai akciónk ne kisebb méretű összecsapás, hanem »igazi háborús cselekedet« legyen, különben nem lenne jogosultsága a brit ultimátumnak, és Nagy-Britannia agresszorrá válna a világ szemében.”99 Még ez az abszurd terv is bevált volna, ha Edenben megvan az akarat arra, hogy következetesen végigvigye. Eden azonban becsületes ember volt, csak fél szívvel volt képes Machiavellit játszani. Mint helyettesítő agresszor teljesen alkalmatlannak bizonyult. A szitán mindenki átlátott. A munkáspárti ellenzék elvetette a tervet, és felhorkant. A kabinet, amelyet mindvégig hiányosan informáltak, kezdettől fogva vonakodott, s amikor beindult a támadás, megrémült a heves amerikai reakciótól. Szeptember 2-i és 8-i levelében Eisenhower a legnyomatékosabban óvta Edent az erőszak alkalmazásától, mert biztos volt benne, hogy az a visszájára fordul: „Nasszer a drámákból él.”100 Feldühítette, hogy Eden pont a választási kampány utolsó időszakában rakja alá ezt az elfuserált aknát. Szó szerint a fogát csikorgatta – ez volt a szokása, ha dühös volt –, és utasította az amerikai kincstárat, hogy font sterlinget adjon el, amit sokan már korábban is tettek. Ez azonnali hatással járt Eden kabinetjére, ahol már amúgy is két leendő utódjának nyomása közé szorult: az egyik a régi békéltető, R. A. Butler volt, aki balra szerette volna húzni a pártot, a másik Harold Macmillan, aki viszont saját maga felé. Mindketten jellegzetesen viselkedtek. Butler nem mondott semmit, de a színfalak mögött ellenezte a tervet. Macmillan bátorságra buzdított; majd, amikor felrémlett a kudarc lehetősége, pártot váltott, s mint pénzügyminiszter hangsúlyozta, hogy nincs más lehetőség, mint elfogadni Eisenhower felszólítását a tűzszünetre, November 6-án, alig egy héttel a kaland beindulása és huszonnégy órával az első angol-francia partraszállási akció után Eden összeomlott: kapitulációja Eisenhower egy különösen fenyegető hangú üzenetét követte, amely talán olajszankciókat is kilátásba helyezett.101 Ez után Eden betegségbe menekült, és visszavonult. Az epizód a bandungi nemzedék fényes győzelme volt. Nehru, aki minden résztvevőnek erkölcsi szemrehányásokat osztogatott, elemében érezte magát. Nasszer megnövekedett presztízzsel került ki a konfliktusból, mert a nagy izgalomban alig-alig vették észre, hogy az izraeliek kevesebb mint egy hét alatt megrendítő vereséget mértek nagy, szovjet fegyverekkel ellátott hadseregére. Minden egyiptomi gondot az angol-francia erők nyakába varrtak. Ami tehát egyébként végzetes csapást mérhetett volna Nasszer hírnevére, az most gyakorlatilag növelte azt, mert az „összejátszás”

Mose Dajan, Story of My Life (London, 1976), 181. Dwight D. Eisenhower, The White House Years: Waging Peace 1956-1961 (New York, 1965), 666-667. 101 Carlton, id. mű, 451-453. –(585)– 99

100

szilárdan megalapozta az arab mitológiát, mely szerint Izrael csupán az imperialisták szálláscsinálója. Szuez megerősítette a világ bandungi szemléletét, a mitológia testet öltött. Gyakran mondják, hogy a szuezi kaland mérte a végső csapást NagyBritannia világhatalmi státusára. Ez azonban nem így van. Ezt a státust az ország 1947-ben veszítette el, Szuezban csupán az egész világ számára nyilvánvalóvá vált. Az alapvető ok nem az „erő, hanem az akarat hiánya volt, a szuezi kudarcban csupán ez a hiány tükröződött, amelynek Eden vált áldozati bárányává. Utódja, Macmillan megszívlelte a tanulságot, hogy a szuperhatalmak világában egy középhatalom inkább jó kapcsolatainak, mint csatahajóinak köszönheti fennmaradását. Az igazi vesztes hosszú távon az Egyesült Államok lett. Eisenhower határozottan cselekedett, s elég gyorsan érvényesítette akaratát. Nagy-Britannia asszisztált hozzá. Eisenhower megőrizte a béke embereként élvezett hírnevét. Eközben azonban hatalmas csapást mért Amerika hátországára: annak a részrehajló „világközvéleménynek” a képében, amely először Bandungban formálódott, s amelyet most, Eisenhower ténykedése nyomán az ENSZ is magáévá tette. Az 1950-es évek elejéig az ENSZ-et az amerikaiak ellenőrizték. Első hibájuk az volt, hogy bevetették Koreában, különösen pedig az, hogy mindez a Közgyűlésen keresztül történt. Ez a félig reprezentatív testület csak kormányokat képviselt, melyeknek egyre nagyobb része volt nemdemokratikus. A koreai konfliktusban megbukott a norvég főtitkár, Trygve Lie, aki hű maradt a régi nyugati szövetség alapelveihez. Az oroszok bojkottja után lemondott, s lehetővé tette, hogy a baloldal a saját titkárságát lázítsa fel ellene. Ezen a ponton a nyugati demokráciáknak ejteniük kellett volna az ENSZ-et, s helyette arra összpontosítaniuk, hogy a NATO-t a szabad nemzetek világméretű biztonsági rendszerévé fejlesszék. Ehelyett, sok csúnya veszekedés után a nagyhatalmak a vezető svéd diplomatát, Dag Hammarskjöldöt nevezték ki főtitkárnak. Rosszabb választást el sem lehetett volna képzelni. Hammarskjöld rendkívül sikeres köztisztviselői családból származott, egy olyan országban, amely kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy mindkét világháborúból kimaradva vált rendkívül gazdaggá. Maga volt a megtestesült bűntudat, s eltökélte magát, hogy a Nyugatnak vezekelnie kell bűnéért. Szigorú, olvasott, humortalan agglegény volt (bár nem homoszexuális: „Hammarskjöld életében – írta hivatalos életrajzírója – a szex kicsi, vagy semmilyen szerepet sem játszott.”102), áradt belőle egyfajta evilági vallásosság. Jellemző rá és az ötvenes évek második felének jóízlésére, amelynek hűséges tükre volt, hogy a régi ENSZ-beli meditációs termet, ezt az egyszerű és hivalkodástól mentes szobát sötét és drámai légkörű 102

Brian Urquhart, Hammarskjold (London, 1973), 26. –(586)–

barlanggá alakította át, meglepő perspektívával és megvilágítással, közepére pedig hatalmas függőleges vasérctömböt helyeztetett, amelyet egyetlen fénysugár világított meg. Mit jelképezhetett ez? Talán az erkölcsök viszonylagosságát. Hammarskjöld bevallott szándéka volt, hogy elvágja az ENSZ-et a régi háborús nyugati szövetséghez fűző köldökzsinórt, s a szervezet felsorakoztassa az általa az igazságosság új, keletkezőben lévő erői, az „el nem kötelezett” országok mögé. Röviden, bár sápadtarcú volt, vagy talán éppen ezért, ő is a bandungi nemzedékhez tartozott. Amikor Eisenhower Szuez kapcsán leintette Edent, megtörte, majd az egész problémát az ENSZ elé utalta, éppen azt a lehetőséget adta Hammarskjöld kezébe, amelyre az már régóta várt. A főtitkár munkához is látott: többnemzetiségű ENSZ „békefenntartó” erőivel váltotta fel az angol, francia és izraeli erőket. A világkormány államférfijának szerepét nézte ki magának, akit az el nem kötelezettség hajt előre. Ezért, bár pártatlanságot tettetett, egész súlyával az afroázsiai tábor mögé állt. Ez ennyit jelentett: Izraelt nem kicsiny és sebezhető nemzetnek tekintette, hanem az imperializmus előőrsének. Érvényben volt egy 1951ben, tehát a főtitkársága előtt hozott ENSZ-határozat, amely felszólította Egyiptomot, hogy engedje át a csatornán az izraeli hajókat. Hammarskjöld soha nem tett kísérletet arra, hogy érvényt szereztessen a határozatnak. Azt sem ismerte el, hogy amikor az arabok megtagadják Izraeltől a szabad hajózás jogát az akabai öbölben, ezzel a békét fenyegetik – bár éppen ennek a jognak a megtagadása, no meg az 1956. október 25-én kötött háromhatalmi arab katonai egyezmény volt az izraeli támadást közvetlenül kiváltó ok. Ismételten megtagadta, hogy elítélje Nasszert a csatorna elfoglalásáért és más önkényes tetteiért. Szerinte az izraeli támadás és az angol-francia beavatkozás teljes mértékben nem kikényszerített agresszív tettek voltak. Azt mondta, „megdöbbenti és felháborítja” az ilyen viselkedés. Október 31én arra a példátlan lépésre szánta el magát, hogy nyilvánosan megfeddje a brit és a francia kormányt. Magyarország szovjet lerohanását, amely a szuezi válság leple alatt következett be, fárasztó háborgatásként kezelte. Egyiptom irányában mindvégig tanúsított barátságos viselkedése és a NagyBritanniával, Franciaországgal és Izraellel szembeni hűvösen ellenséges beállítottsága nyilvánvalóvá tették, érzelmileg kikkel rokonszenvezik. Szívét-lelkét beleadta a három hatalom megalázásába, s amit akart, meg is kapta. Az ENSZ segélycsapatokat elindítva, hogy töltsék be a háromhatalmi visszavonulás után maradt vákuumot, hangsúlyozta, hogy a csapatok jelenléte Egyiptom kényének-kedvének függvénye: mint mondta, „teljes mértékben abból indulunk ki, hogy a Közgyűlés elismeri Egyiptom teljes és korlátlan szuverenitását.”103 A csapatokat ennélfogva egyszerű egyiptomi kérésre vissza kellett vonni, s ezzel a jogával Egyiptom élt is 1967-ben, 103

Uo., 170, 174, 185-189. –(587)–

mihelyt azt hitte, elég erős Izrael szétzúzásához. Hammarskjöld tehát egy újabb közel-keleti háborút hagyott örökül utódjaira. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy megmutatta, milyen módon használható fel az ENSZ a Nyugat iránti gyűlölet szítására és kifejezésére. 1956-ban Nagy-Britannia és Franciaország volt soron, nemsokára Amerika lesz. Amerika azzal a hatással is veszített, amelyet a szuezi válság váltott ki Franciaországban. Míg Nagy-Britanniát Szuez csak kissé gyorsabban taszította lefelé a maga választotta lejtőn, addig Franciaországban hozzájárult a francia Algéria haláltusája által kiváltott nemzeti válság fokozódásához. Az algériai az összes gyarmatosítás-ellenes háború közül a legnagyobb és sok szempontból a legjellegzetesebb volt. A tizenkilencedik században az európaiak azért nyerték meg gyarmati háborúikat, mert a bennszülött népekből kihalt az ellenállás akarata. A huszadik században megfordultak a szerepek, s Európából veszett ki az akarat, hogy ragaszkodjon szerzeményeihez. Az akaratok e viszonylagossága mögött azonban demográfiai tényezők húzódnak meg. Bármely gyarmat elveszett, mihelyt a betelepedés szintjét meghaladja a bennszülött népesség növekedésének aránya. A tizenkilencedik századi gyarmatosításban az európai népesség létszámának hatalmas növekedése tükröződött. A huszadik századi dekolonizációban viszont jellemző az európai demográfiai állandóság és a bennszülött lakosság számának erőteljes bővülése. Algéria klasszikus esete volt e trendváltásnak. Az ország nem annyira klasszikus gyarmat, mint földközi-tengeri település volt. Az 1830-as években csupán másfél millió arab lakosa volt, s számuk folyamatosan csökkent. A földközi-tengeri népek a nyugati partoktól a déli partok felé vándoroltak, betöltendő a látszólag légüres teret: a nagy beltenger számukra egyetlen egységet alkotott, s legalább annyi joguk volt a tengerpartokra, mint bárkinek, feltéve hogy létezését gazdagság teremtésével tudta igazolni. Ők pedig ezt tették: 1830-ban 2.000 négyzetmérföldnyi megművelt terület volt, s ezt 1954-re 22 ezer négyzetmérföldnyire növelték.104 Ezek a feketelábúak (pieds noirs) származásukat tekintve csak 20%-ban voltak franciák (beleértve a korzikaiakat és az elzásziakat is). Nyugaton főként spanyolok, keleten pedig olaszok (és máltaiak). A növekvő gazdagság azonban másokat is vonzott: kabilokat, hauszákat, mzabitákat, mauritániaiakat, törököket és igazi arabokat a hegyekből, nyugatról, délről és keletről. A francia egészségügyi szolgáltatások nyomán pedig gyakorlatilag eltűnt a malária, a tífusz, és látványos változás következett be a nem-európai csecsemőhalálozás arányában. 1906-ra a muszlim lakosság száma 4,5 millióra ugrott, 1954-re pedig 9 millióra. Az 1970-es évek közepére ismét megkettőződött. Ha a francia lakosság ugyanilyen ütemben növekszik, 1950-

104

Home, id. mű (London, 1977), 60. –(588)–

re meghaladta volna a 300 milliót. A francia „asszimilációs” politika ezért értelmetlen volt, hiszen 2000-re az algériai muszlimok száma a francia lakosságénak több mint felére rúgott volna, s inkább Algéria „olvasztotta volna be” Franciaországot, mint fordítva.105 Az 1950-es évekre már kevés feketelábú volt ahhoz, hogy hosszabb távon uralkodó osztályként vagy akár enklávéként fennmaradhassanak. Algír 900 ezer lakosának csak egyharmada volt európai. Az európaiak csak Oránban voltak többségben. Még a legsűrűbben lakott országrészben, a Mitidzsában is muszlimok dolgoztak a gazdaságokban. 1914-ben 200 ezer európai élt vidéken, 1954-re csak 93 ezren maradtak. Az 1950-es évekre a legtöbb feketelábúnak közönséges, rosszul fizetett városi állása volt, amelyet arabok éppúgy el tudtak látni. A társadalmi struktúra faji előítéletekre épülő ősi rétegezettséget mutatott: „a francia megveti a spanyolt, aki megveti az olaszt, aki megveti a máltait, az meg lenézi a zsidót; viszont mindannyian lenézik az arabokat.”106 Egyenlő lehetőségekről szó sem volt: 1945-ben 1.400 elemi iskola állt 200 ezer európai gyermek rendelkezésére, és 699 iskolája volt az 1.250.000 muszlim gyermeknek. A tankönyvek így kezdődtek: „Őseink, a gallok…” Még komolyabban esett latba a csalárd választási rendszer. Vagy egyáltalán nem alkalmazták a francia parlament által megszavazott reformokat, vagy a szavazatokat maguk a helyi hatóságok manipulálták. Éppen ez húzta ki a talajt a sok művelt és mérsékelt muszlim alól, akik őszintén kívánták a francia és a muszlim kultúra összeolvadását. Egyik legelőkelőbb képviselőjük, Ahmed Boumendjel így nyilatkozott: „A Francia Köztársaság becsapott, bolonddá tett bennünket.” A Nemzetgyűlés előtt így szólt: „Miért kötnének bennünket a francia erkölcsi alapelvek…, amikor maga Franciaország sem hajlandó alávetni magát nekik?”107 Az 1948-as választási eredményeket meghamisították, s ugyanez történt 1951-ben. Ilyen körülmények között a mérsékeltek nem játszhattak hatékony szerepet, s előtérbe kerültek az erőszakos megoldások képviselői. Ezt vetítették elő az 1945 májusi események, amikor az arabok 103 európait gyilkoltak le. A francia visszavágás rendkívül heves volt. Zuhanóbombázók negyven falut romboltak porig; egy cirkálóról további falvakat lőttek. Az Algériai Kommunista Párt lapja, a Liberté arra szólított fel, hogy a lázadókat „gyorsan és könyörtelenül büntessék meg, a felbujtók álljanak kivégzőosztag elé.” Francia hivatalos beszámoló szerint 1020-1300 arabot öltek meg, az arabok szerint 45 ezret. Sok leszerelt arab katona holtan találta családját és lerombolva a házát, amikor hazatért. Ezek a volt katonák Lásd Robert Aron és mások, Les Origins de la guerre d’Algérie (Párizs, 1962). Albert-Paul Lentin, L’Algérie des colonels (Párizs, 1958). 107 Home, id. mű, 72. –(589)– 105 106

alkották a jövőbeli Nemzeti Felszabadító Front (FLN) vezetőségét. Mint legkiemelkedőbb képviselőjük, Ahmed Ben Bella mondta: „A Constantin térségében 1945 májusában elkövetett borzalmak győztek meg arról, hogy az egyetlen út: Algéria az algériaiaké.” Duval tábornok, a francia hadsereg parancsnoka ezt mondta a „feketelábúaknak”: „Tíz évre békét adtam nektek.” Ez a megállapítás tökéletesen pontosnak bizonyult. 1954. november 1jére az elkeseredett volt frontszolgálatosoknak elegük lett: Ben Bella, aki ekkorra tapasztalt városi terroristává érett, egy nemzeti felkelés elindítása érdekében egyesítette erőit Krim Belkaszemmel. Fontos megértenünk, hogy acél kezdettől fogva nem az volt, hogy vereséget mérjenek a francia hadseregre. Ez lehetetlen is lett volna. A cél az volt, hogy mindkét oldalon eltávolítva a mérsékelteket, tönkretegyék az asszimiláción és a több etnikum egymás mellett élésén alapuló elképzeléseket. Az első francia, akit megöltek, Guy Monnerot liberális arab barát tanár volt. Az első arab áldozat egy franciabarát helyi kormányzó, Hadzs Sakok. A legtöbb FLN-akció a helyi muszlimok ellen irányult: állami alkalmazottakat öltek meg, kivágták a nyelvüket, kinyomták a szemüket, majd „FLN” feliratú cédulát ragasztottak a megcsonkított tetemekre.108 Ebben a stratégiában jeleskedett a jeruzsálemi főmufti is. Voltaképpen a lázadók sok vezére annak idején alatta szolgált. A legtehetségesebb, Mohamed Szaid, a „3. Vilaja” parancsnoka a kabil hegyek között, a mufti „muszlim SS-légiójába” lépett be, Abwehr-ügynökként ugrott le ejtőernyővel Tunéziában, és kijelentette: „Úgy véltem, Hitler szétzúzza a francia zsarnokságot, és felszabadítja a világot.” Néha még később is régi SSsisakját hordta. Tanítványai közé tartozott a huszadik század néhány legkegyetlenebb gyilkosa, például az Amirouche néven ismert Ait Hamouda és Ramdane Abane, aki az 1945-ös vérengzés során nők melleit és férfiak heréit vágta le, a börtönben Marxot és a Mein Kampfot olvasta, s akinek kedvenc mondása ez volt: „Egy öltönyös holttest mindig sokkal többet ér, mint húsz egyenruhás.” Ezek az emberek, akik mindent magukba szívtak, amit gonoszságban a huszadik század nyújtani tudott, nyers terrorral kényszerítették rá akaratukat a falvakra; más módszerrel soha sem éltek. Krim egy jugoszláv lapnak azt nyilatkozta, hogy egy újonc beavatása úgy történik, hogy kényszerítik: öljön meg egy kijelölt „árulót”, mouchard-t (rendőrkém vagy informátor), francia csendőrt vagy gyarmati telepest: „A gyilkosság jelzi minden jelöltnél a tanoncévek végét.” Egy FLN-párti amerikai riporternek elmondták: „Miután lelőttük (a muszlim áldozatot), levágjuk a fejét, és címkét erősítünk a fülére, amely azt jelzi, hogy áruló volt. Aztán a főúton hagyjuk a fejet.” Ben Bella ilyen írásos parancsokat adott ki: „Likvidáljatok mindenkit, aki az értékes közvetítő szerepét akarja játszani.” Uo., 91-92, 101.; Pierre Leulliette, St Michael and the Dragon (fordítás, London, 1964). –(590)–

108

„Öljetek meg mindenkit, aki megpróbálja eltéríteni eredeti szándékuktól a harcosokat, és az engedékenység szellemét oltja beléjük.” Egy másik utasítás: „Öljétek meg a kádikat… Vegyétek el a gyerekeiket, és öljétek meg őket. Öljetek meg mindenkit, aki adót fizet, s azokat is, akik beszedik az adókat. Égessétek fel a szolgálatukat töltő muszlim katonák házait.” Az FLN-en belül is megtörtént a belső leszámolás: a legutóbb említett parancs szerzőjét, Bahir Csikanit (Roehmhöz hasonlóan) pederasztiával és szadista szexuális gyilkosságokkal vádolták, és nyolc szeretőjével együtt darabokra hasították. Az FLN gyilkosai azonban a békeszerető muszlimokat gyűlölték igazán. A háború első két és fél évében csak 1.035 európait, ezzel szemben 6.352 arabot gyilkoltak meg (ezek a bizonyított esetek; az igazi szám közelebb volt a 20 ezerhez).109 Ekkorra a mérsékeltek már csak úgy maradhattak életben, hogy maguk is gyilkosokká váltak, vagy száműzetésbe vonultak. Az FLN stratégiája voltaképpen az volt, hogy a muszlim tömegeket kettős terror nyomása alá helyezze. Egyrészt az FLN gyilkosai eltávolították a mérsékelt elemeket. Másrészt az FLN kilengéseinek a tervek szerint kegyetlen megtorlásra kellett indítaniuk a franciákat, s így a szélsőségesek táborába hajtani a muszlim lakosságot. Carlos Marighela brazil terrorista hidegvérű pontossággal fejtette ki az FLN elméletét: „A politikai válságot úgy kell fegyveres összecsapássá átalakítani, hogy erőszakos cselekedeteinkkel arra kényszerítjük a hatalmon levőket, hogy az ország politikai helyzetét katonai helyzetté alakítsák át. Ezzel elidegenítik maguktól a tömegeket, amelyek ettől fogva fellázadnak a hadsereg és a rendőrség ellen… A kormány nem tehet egyebet, mint hogy fokozza az elnyomó intézkedéseket, ezzel egyre jobban megnehezíti polgárai életét…a rendőrterror mindennapos eseménnyé válik… A lakosság nem lesz hajlandó együttműködni a hatóságokkal, ezért az utóbbiak úgy találják majd, hogy problémáik egyetlen megoldása ellenfeleik fizikai megsemmisítése. Az ország politikai helyzete ekkor katonai helyzetté válik.”110 A leninizmus e csúf változatában, ha elég könyörtelen ül valósítják meg, van természetesen egyfajta ellenállhatatlan erő. A francia kormány 1954-ben egészében véve a radikál-szocialista Pierre Mendès-France irányítása alatt liberális és civilizált emberekből tevődött össze. Valamennyien osztoztak az illúzióban – vagy vízióban –, hogy Algéria a szabadság, egyenlőség és testvériség elvei alapján álló valódi többnemzetiségű állammá válhat. Mendès-France, aki boldogan szabadult meg Indokínától és Tunéziától, ezt mondta a Nemzetgyűlésben: „Az algériai 109 110

Home, id. mű, 132-135. C. Marighela, For the Liberation of Brazil (Penguin, 1971). –(591)–

département-ok a Francia Köztársaság részei… visszavonhatatlanul franciák… szó sem lehet semmiféle elszakadásról.” Algériáról, mondta belügyminisztere, François Mitterand „csakis a háború nyelvén lehet tárgyalni.”111 Mindketten hittek abban, hogy amennyiben Franciaország elvei teljes mértékben és nagyvonalúan mindennapi valósággá válnak Algériában, a probléma megoldódik. Ennek a valóságnak a megteremtésére küldték ki főkormányzónak Jacques Soustelle-t, a kiváló néprajzkutatót, az ellenállás volt harcosát. Nem ismerték fel azonban, hogy az FLN célja éppen az, hogy a francia nagylelkűséget kegyetlenséggé változtassa. Soustelle fasiszta alakzatnak tekintette az FLN-t. Úgy vélte, legyőzheti, ha az algériaiaknak biztosítja a valódi demokráciát és a társadalmi igazságosságot. 400 kéksapkás osztagot hozott létre (képis bleus, SAS), hogy a távoli területeken védjék a kormányhoz hű embereket. Elkötelezett liberálisokat, például Germaine Tilliont és Vincent Monteilt rávett arra, hogy társadalmi központok hálózatát hozzák létre, s tartsák a kapcsolatot a muszlim véleményvezérekkel.112 Kétségbeesetten törekedett arra, hogy a muszlimok minden kormányzati szinten jelen legyenek. A rendőrségnek és a hadseregnek adott utasításaiban tiltotta a terror és a brutalitás minden formáját, különösen a kollektív megtorlásokat.113 Valószínűtlen, hogy a valódi integrációra irányuló soustelle-i politika sikerrel járt volna, mihelyt maguk a franciák rájönnek, miről van szó: Franciaország nem akart félig arab, félig muszlim nemzetté válni, ahogy a legtöbb arab sem franciává. Az FLN mindenesetre módszeresen gyilkolta Soustelle liberális politikájának eszközeit, franciákat és arabokat egyaránt. Leginkább a francia közigazgatás azon tagjait igyekeztek eltenni láb alól, akik kedvelték az arabokat; s ez a törekvésük rendszerint sikerrel is járt. Az egyik áldozatuk Maurice Dupuy volt, akit Soustelle „evilági szentnek” nevezett. A temetésén Soustelle könnyekre fakadt, amikor Dupuy árván maradt nyolc gyermeke közül a legidősebb mellére akasztotta a becsületrendet, s ekkor használta először a „bosszú” szót.114 1955 nyarán az FLN feljebb srófolta a tétet, s a népirtás politikát kezdte alkalmazni: minden francia meggyilkolására szólított fel, nemre és életkorra való tekintet nélkül. Augusztus 20-án kezdődtek az első vérengzések. Szokás szerint sok arabot is érintettek, például Alluah Abbaszt, a mérsékelt nacionalista vezető, Ferhat Abbasz unokafivérét (az utóbbi bírálta az FLN kilengéseit). A fő cél azonban az volt, hogy francia megtorló

Home, id. mű, 98-99. Germaine Tillon, L’Algérie en 1957 (Párizs, 1958); Vincent Monteil, Soldat de fortune (Párizs, 1966). 113 Jacques Soustelle, Aimée et Souffrante Algérie (Párizs, 1956). 114 Home, id. mű, 117-118. –(592)– 111 112

akciókat provokáljanak ki. A Constantin melletti Ain-Abinban például harminchét európait – tízen közülük tizenöt év alattiak voltak – szó szerint darabokra marcangoltak. A férfiaknak levágták a kezét és lábát; a gyermekeknek kiloccsantották az agyát; a nőket kibelezték – egy „feketelábú” anyának felnyitották a méh ét, halálra taposták öthónapos csecsemőjét, majd visszagyömöszölték a méhbe. A „philippeville-i vérengzés” elérte célját: a térségben állomásozó francia ejtőernyősök parancsot kaptak, hogy lőjenek le minden arabot, és (Soustelle beszámolója szerint) 1.273 „lázadót” öltek meg, amit az FLN-propaganda 12.000-re nagyított fel. Megismétlődött az 1945-ös vérengzés. Mint Soustelle mondta, „olyan szakadék nyílt, amelyben vérfolyam áradt.” A francia és muszlim liberálisokat, mint Albert Camus és Ferhat Abbasz, akik együtt jelentek meg a szónoki emelvényen, hogy az ésszerűségre hivatkozzanak, minden oldalról lehurrogták.115 Ettől a pillanattól kezdve összeomlott a soustelle-i kísérlet. A háború a terrorban való vetélkedéssé vált. Az események középpontja az algíri Kasbába tevődött át, amelynek minden négyzetkilométerén 100 ezer arab élt. A kezdet a nyomorék gyilkos, Ferradj kivégzése volt, aki megölt egy hétéves kislányt és hét más polgári lakost. Az FLN parancsnoka, Ramdane Abane elrendelte, hogy minden FLN-tag kivégzéséért száz francia polgári személyt kell megölni. 1956. június 21.-24. között a fő gyilkos, Szaadi Jacef, aki a bombagyárak hálózatát ellenőrizte és 1.400 „végrehajtója” volt, negyvenkilenc gyilkosságot hajtott végre. 1956 második felében az erőszakcselekedetek folyamatosan fokozódtak – párhuzamosan a szuezi kaland kibontakozásával. Megölték Algír francia polgármesterét, s gondosan a temetési szertartás kellős közepén felrobbantottak egy bombát: Jacef titokban előre kivezényelte valamennyi végrehajtóját a térségből, hogy elérje, hogy a kegyetlen megtorlások során csak ártatlan muszlimokat öljenek meg.116 A szuezi kudarc azért volt fontos, mert végérvényesen arról győzte meg a hadsereget, hogy polgári kormányzattal nem lehet megnyerni a háborút. Soustelle szocialista utódja, Robert Lacoste ezzel egyet is értett. 1957. január 7-én Jacques Massu tábornoknak és 4.600 emberének teljesen szabad kezet adott arra, hogy megtisztítsa az FLN-től Algírt. Első ízben történt meg, hogy a hadsereggel szemben minden korlátozó intézkedést feloldottak, beleértve a kínvallatás tiltását is. A kínvallatást Franciaországban 1789. október 8-án szüntették meg. A büntető törvénykönyv 303. cikkelye halálbüntetéssel sújtott mindenkit, aki gyakorolta. 1955 márciusában egy magas rangú köztisztviselő az ellenőrzött kínvallatás alkalmazását ajánlotta,

115 116

Albert Camus, Chroniques Algériennes 1939-1958 (Párizs, 1958). Home, id. mű, 187. –(593)–

mint egyetlen lehetőséget arra, hogy elkerüljék a sokkal brutálisabb, engedély nélküli kínvallatást. Soustelle kereken elutasította a javaslatot. Massu most életbe léptette, ahogy később el is ismerte: „Arra a kérdésre válaszolva: »valóban sor került kínvallatásra?« csak igennel tudok válaszolni, bár sem intézményesítve, sem törvénybe foglalva nem volt sohasem.”117 Az érvelés úgy szólt, hogy a sikeres kihallgatások életeket, főként arab életeket mentettek meg; hogy az FLN válogatás nélkül halálra kínoz mindenkit, aki információt nyújt, s a franciák számára létfontosságú, hogy jobban tartsanak tőlük. Az arabok úgy vélték, hogy Massu végez kínvallatásokat válogatás nélkül, s így veszi rá a foglyokat arra, hogy beszéljenek. Nem-muszlimokat is megkínoztak. Egyikük, a zsidó kommunista Henri Alleg nagysikerű könyvet írt, amely 1958-ban Franciaország-szerte erkölcsi felháborodást váltott ki.118 Massu azt állította, hogy az emberei által végzett kihallgatások nem okoztak maradandó károsodást. Alleget meglátva, aki egészben és jó egészségben lépkedett az Igazságügyi Palota lépcsőin 1970-ben, Massu kifakadt: „Számítanak-e valamit az általa elszenvedett kínzások az orr vagy az ajkak, vagy akár a pénisz levágása mellett, amely a fellahok rituális ajándéka volt makacskodó »testvéreiknek«? Mindenki tudja, hogy ezek a testfüggelékek nem nőnek ki újra!”119 Abszurdnak bizonyult azonban az elképzelés, hogy egy a fennmaradásért folyó háborúban lehetséges hatékonyan ellenőrizni a korlátozott kínvallatást. Az algíri prefektúra liberális főtitkára, Paul Teitgen valóban azt tanúsítja, hogy az algíri csata során közel 3.000 fogoly „tűnt el”. A csatát Massu mindenesetre megnyerte. Ez volt az egyetlen eset, hogy a franciák a saját fegyverét fordították az FLN ellen. Algírt megtisztították a terrorizmustól. A mérsékelt arabok ismét meg mertek szólalni. Az új győzelmet azonban semmissé tette több mint egymillió szegény fellah áthelyezésének új politikája, egyfajta nyers társadalom-átalakító aktus, amelyről előre kiszámítható volt, hogy az FLN kezére játszik. A Massu-féle kísérlet emellett elviselhetetlen feszültséget teremtett a francia rendszeren belül. Megszabadítva a hadsereg egységeit a politikai ellenőrzéstől az ezredesek egyre inkább ezredük tulajdonosának tekintették magukat, miként a királyság alatt, s kezdték engedetlenségre buzdítani tábornokaikat. Az erkölcsi zavarodottság közepette a tisztek kezdték úgy érezni, hogy el-

Jacques Massu, La Vrai Bataille d’Alger (Párizs, 1971). Henri Alleg, La Question (Párizs, 1958). 119 Home, id. mű, 201. –(594)– 117 118

sősorban a saját embereik, s csak másodsorban az állam iránt vannak kötelességeik.120 Ezzel egy időben hírek szivárogtak ki arról, hogy mit művelt a hadsereg Algériában, s ez a francia liberális és centrumpárti közvéleményt kezdte a háború ellen hangolni. 1957-től kezdve sok francia, bár kellemetlennek tekintette Algéria függetlenségét, mégis még mindig jobbnak, mint a francia nyilvános lelkiismeret tökéletes megromlását. Emiatt erősödött a háború feletti politikai ellenőrzés visszaállításának igénye – beleértve a tárgyalásokat is az FLN-nel –, miközben a francia hadsereg úgy vélte, csak nyerhet függetlenségének kinyilvánításával. Ez a kibékíthetetlen ellentét idézte elő az 1958. májusi robbanást, amelynek nyomán de Gaulle tábornok visszatért a hatalomba, és megteremtette az Ötödik Köztársaságot. De Gaulle nem volt gyarmatosító; az volt a véleménye, hogy a gyarmati korszaknak vége. Testileg a múlt, szellemileg azonban a jövő felé fordult. Azt állította, hogy amikor 1944-ben Brazzaville-ben az ellenállás mögé sorakoztatta fel Fekete-Afrikát, arra tett kísérletet, hogy „a régi függőségi viszonyt a politikai, gazdasági és kulturális együttműködés preferenciális kapcsolataivá alakítsa át.”121 A félszívvel űzött gyarmati politika folytatódásában az általa megvetett Negyedik Köztársaság alkotmányának és „a dekolonizáció által megkövetelt egyértelmű döntésekre képtelen pártok uralmának” közvetlen következményét látta. „Hogyan is lehetett volna képes – tette fel a kérdést ezzel a berendezkedéssel kapcsolatban –, felülemelkedni minden olyan, érzelmek, megszokások vagy önérdekek teremtette ellentéten, s ha szükséges, mindezeket visszaszorítani, amelyeket egy ilyen vállalkozás szükségképpen előidéz?” A következmény a habozás és következetlenség, először Indokínában, majd Tunéziában és Marokkóban, végül s mindenekfelett Algériában. Mint mondta, ezek után természetes, hogy a hadsereg „egyre jobban neheztel egy olyan politikai rendszerre, amelyben a határozatlanság ölt testet.”122 A puccsot – valószínűleg szándékosan – az FLN-nek az az 1958. május 9-én hozott döntése robbantotta ki, hogy „kínzás, erőszak és gyilkosság” miatt „kivégez” három francia katonát. Négy nappal később Algírban fehér diákok ostromolták meg a kormányzati épületeket. Massu megkérdezte a Franciaországba menekült Lacoste-ot, hogy tüzet nyithat-e a fehérek tömegére, de nem kapott engedélyt. Aznap este a baloldali közönség önkívületben tapsolt egy Brecht-darabnak, amely a tábornokokat támadta.123 Példákra lásd J.-R. Toumoux, Secret d’État (Párizs, 1960); J. J. ServanSchreiber, Lieutenant en Algérie (Párizs, 1957). 121 Charles de Gaulle, Memoirs of Hope (fordítás, London, 1970-71), I, 12. 122 Uo., 15. 123 Simone de Beauvoir, La Force des choses (Párizs, 1963). –(595)– 120

Valójában azonban senki sem volt kész arra, hogy a Negyedik Köztársaságért harcoljon. Algériában a tábornokok vették át a hatalmat, s de Gaulle visszatérését követelték. Mintegy 30 ezer muszlim tüntetett egyetértőleg a kormány épülete előtt. A Marseillaise-t és Az afrikaiak dala című katonai dalt énekelték: spontán tüntetés volt ez a francia civilizáció mellett és az FLN barbársága ellen. Massu szerint: „Tudniuk kell, hogy Franciaország sohasem hagyja el őket.”124 Amikor a tábornokok de Gaulle-t követelték, hazudtak, mert csupán faltörő kosnak tekintették ahhoz, hogy szétzúzzák a köztársaságot, s maguk vegyék át a hatalmat. De Gaulle úgy vélte, Algériát nem lehet megtartani, s tönkretenné a francia hadsereget. Tulajdonképpen attól tartott, hogy ennél nagyobb baj is történhet. Május 24én egy Algériából érkezett osztag ért földet Korzikán. A helyi hatóságok fraternizáltak velük, a Marseille-ből kiküldött rendőri erők hagyták lefegyverezni magukat. De Gaulle átvette a hatalmat, hogy elhárítsa Franciaország megszállásának veszélyét, amely valószínűleg sikerrel járt volna, vagy polgárháborút robbantott volna ki. Baljós párhuzamokat vélt felfedezni az 1936-os spanyol katasztrófa kezdeteivel. Az esetleges összecsapás véleménye szerint megszüntette volna Franciaország nagy civilizált hatalomként betöltött státusát. Ha Párizs megért egy misét, maga Franciaország is megér néhány hazugságot. Ezért azután a hatalom átvétele után elment Algírba, hogy rászedje az ottaniakat. Június 4-én így beszélt az üvöltő telepes csőcselék előtt: „Megértem Önöket.” Mint írta: „Látszólag spontán módon, valójában azonban gondosan kiszámítottan csupa olyasmit mondtam nekik, ami reményeim szerint felszítja lelkesedésüket, engem azonban nem kötelez többre, mint ameddig hajlandó vagyok elmenni.”125 Előző évben négyszemközt ezt mondta: „Természetesen eljön a függetlenség pillanata, de az ottaniak túl ostobák ahhoz, hogy ezt belássák.” „Éljen francia Algéria!” – énekelte nyilvánosan 1958 júniusában; s magán beszélgetésben:”Afrika elveszett, s vele együtt Algéria is!” „Romboló utópiának” nevezte francia Algéria eszméjét, nyilvánosan viszont továbbra is nyugtatgatta a telepeseket és a hadsereget. „Függetlenség? Huszonöt év múlva.” (1958. október).”A francia hadsereg sohasem vonul ki ebből az országból, én pedig sohasem tárgyalok a kairóiakkal és tunisziakkal”. (1959. március)”Algériában nem lesz Dien Bien Phu. A lázadás nem kerget el bennünket ebből az országból.” „Hogyan hallgathattok azokra a hazugokra és összeesküvőkre, akik azt mondják nektek, hogy megadva a szabad választás jogát az algériaiaknak, Franciaország és de Gaulle a sorsotokra akar hagyni benneteket, ki akar

124 125

Home, id. mű, 291. De Gaulle, id. mű, 47. –(596)–

vonulni Algériából, s átadni azt a lázadóknak?” (1960. január). „A függetlenség… őrület, szörnyűség.” (1960. március).126 Eközben egyre szilárdabban vette kezébe az államgépezetet. 1958. szeptember 28-án a franciák elfogadták az Ötödik Köztársaság alkotmányát, amely a hatalmat az államelnök kezében összpontosította. December 21-én de Gaulle-t elnökké választották. Ugyanaz a népszavazás, amelynek során az új alkotmányt fogadták el, valamennyi francia birtokban lévő területnek jogot adott a csatlakozáshoz vagy a különváláshoz. A konszenzusos felfogás így általánossá vált. De Gaulle egymás után fokozta le vagy távolította el azokat az embereket, akik hivatalába segítették. 1960 februárjában „rendkívüli felhatalmazást” kért és kapott. Négy hónappal később titkos tárgyalásokat kezdett az FLN vezetőivel. 1961 januárjában népszavazást tartott, amely szabadságot ajánlott a Franciaországgal társult Algériának, s többségben „igen” szavazatokat kapott. Ezzel ért véget a francia Algéria, annak szélsőséges támogatói pedig, bombákkal a kezükben légüres térbe kerültek. Ha a hadsereg vezetői 1958 májusában ragaszkodtak volna ahhoz, hogy átvegyék a hatalmat, megtehették volna, akár de Gaulle-lal, akár nélküle. 1961 áprilisára, amikor végre felfogták, hogy de Gaulle becsapta őket, s megpróbálták megdönteni hatalmát, az esélyt már elszalasztották. Megváltozott a francia közvélemény. A besorozott újoncoknak tranzisztoros rádióik voltak, meg tudták hallgatni a Párizsból jövő híreket, s nem voltak hajlandók engedelmeskedni tisztjeiknek. A lázadás összeomlott, vezetői vagy megadták magukat, vagy elfogták és börtönbe zárták őket. Ezzel megnyílt az út a teljes visszavonulás előtt. Az elfogott FLN-vezetőket kiengedték a börtönből, hogy csatlakozhassanak a tárgyalásokhoz, a lázadó tábornokok pedig elkezdték büntetésük letöltését. Hosszabb ideig tartott, amíg sikerült elintézni a fehérterrort, az OAS-t (Organisation de l’Armée Secrète). Az OAS egy éven át teljes erővel működött, bombákkal, gépfegyverrel és lángszóróval több mint 12 ezer (főleg muszlim) polgári személyt és közel 500 rendőrt s biztonsági embert ölt meg. Jól szemléltette, milyen félelmetesen megrontó ereje van a politikai erőszaknak. Az OAS sok szempontból tulajdonképpen az FLN tükörképe volt. 1962. február 23-án vezetője, Salan tábornok, aki mint tiszteletreméltó katona szép pályát futott be, parancsot adott az „általános támadásra…. Módszeresen nyissunk tüzet a CRS és csendőri egységekre. »Molotovkoktélokat« dobunk páncélozott járműveikre… éjjel-nappal. [a cél az], hogy megsemmisítsük a legjobb muszlim elemeket a szabad foglalkozásokban, s ezzel arra kényszerítsük a muszlim lakosságot, hogy hozzánk forduljon… hogy megbénítsunk minden létező hatalmat, s lehetetlenné tegyük, hogy 126

Home, id. mű, 376-378. –(597)–

megőrizzék tekintélyüket. Brutális akcióinkat terjesszük ki az egész térségre… műalkotásokra s mindenre, ami tekintélyt képvisel, hogy ezzel maximálisra fokozzuk az általános bizonytalanságot, és teljesen megbénítsuk az országot.”127 A romlás azonban nem állt meg az OAS-nél. Mert ahhoz, hogy le lehessen győzni őket, és meg lehessen védeni de Gaulle-t (aki kétszer majdnem merénylet áldozatává vált), az állam is létrehozta saját terrorista osztagait, amelyek büntetlenül és tömegesen ölték és kínozták meg foglyait.128 Ebben az esetben a liberális Franciaország és a nemzetközi közösség még halk tiltakozást sem engedett meg magának. Az OAS terrorizmus végül kiölte a fehér telepesség eszméjét. 1961 végén de Gaulle legbizalmasabb tanácsadója, Bernard Tricot ezt jelentette Algírból: „Az európaiak… annyira ellene vannak mindennek, ami készülőben van, s viszonyuk a muszlimok többségével annyira rossz, hogy… most az a lényeg, hogy megszervezzük hazatérésüket.”129 A vég 1962 márciusában a vérontás és intolerancia valóságos orgiájaként következett be. A győzelmet szimatoló muszlim csőcselék korábban már megrohamozta a Kasba szívében lévő Nagy Zsinagógát, kifosztotta, széttépte a Tóra-tekercseket, megölte a zsidó tisztségviselőket és krétával „Halál a zsidókra!” és más náci jelszavakat firkált a falakra. Március 15-én az OAS lerohanta Germaine Tillion szociális központját, ahol fogyatékos gyermekeket neveltek, kirángattak hat embert, akiket, a lábakon kezdve a halálba lőttek. Egyikük Camus barátja, Mouloud Feraoun volt, akit az író korábban az „utolsó mérsékeltnek” nevezett. Feraoun írta: „Francia is vagyok, kabil is vagyok. De megrémítenek azok, akik ölnek… Vive la France, ahogy mindig szerettem! Vive l’Algérie, amilyennek mindig reméltem! Szégyen a bűnözőkre!”130 Az FLN-nel 1962. március 19-én kötött fegyverszünet újabb gyilkossági hullámot váltott ki az OAS-ból: tizennyolc csendőrt és hét katonát öltek meg. Ailleret tábornok, francia parancsnok megtorlásul lerombolta francia Algéria utolsó erődítményét, a fekete lábúak bab-el-ouedi munkásnegyedét, annak 60 ezer lakosával együtt. Rakétavető zuhanóbombázókkal, közelről tüzelő tankokkal és 20 ezer gyalogossal támadott. Megismétlődött az 1870-es párizsi kommün elfojtása, de ez az epizód nem kapott helyet a marxista tankönyvekben.131 Ez gyakorlatilag véget vetett Algériának mint többnemzetiségű közösségnek. Megkezdődött az exodus Franciaországba. Sok kórházat, iskolát, laboratóriumot,

Uo., 515-516. Uo., 495. 129 Uo., 506. 130 Mouloud Feraoun, Journal 1955-1962 (Párizs, 1962). 131 Home, id. mű, 524. –(598)– 127 128

olajfinomítót és a francia kultúra és vállalkozás más bizonyítékait – köztük az algíri egyetem könyvtárát – szándékosan romboltak le. Összesen mintegy 1.380.000 ember (köztük néhány muszlim) távozott. 1963-ra ebből a nagy és történelmi jelentőségű földközi-tengeri közösségből csak mintegy 30 ezren maradtak meg.132 Az eviani egyezmény, amelynek értelmében Franciaország beleegyezett a távozásba, számos cikkelyt tartalmazott, amelyek célja az volt, hogy Franciaország tekintélyvesztés nélkül kerülhessen ki a konfliktusból. Ezek azonban értelmetlenek voltak. A franciák egyszerűen megadták magukat. A 250 ezer, többnyire igen jámbor muszlim tisztségviselőnek még papíron sem biztosítottak védelmet, jóllehet végig hűségesen szolgálták Franciaországot. De Gaulle azzal volt elfoglalva, hogy a borzalmakból kiragadva megmentse Franciaországot, s lélegzetvételnyi időhöz juttassa. Amikor egy muszlim küldött, akinek családjából tíz embert már meggyilkolt az FLN, azt találta mondani de Gaulle-nak, hogy az önrendelkezés „szenvedést fog okozni nekünk”, a tábornok hűvösen válaszolt: „Jó – hát szenvedni fognak.” Szenvedtek is. Csak 15 ezrüknek volt pénze és eszköze arra, hogy elmeneküljön. A többit per nélkül agyonlőtték, emberi aknakeresőnek használták a tunéziai határ aknamentesítése során, megkínozták, megásatták vele a saját sírját, s mielőtt megölték, lenyelették vele katonai kitüntetéseit; egyeseket élve égettek el, kiheréltek, teherautókhoz kötve vonszoltak, kutyák táplálékául vetettek; néhány esetben egész családokat irtottak ki, kicsiny gyermekeikkel együtt. A helyszínen maradt francia katonai egységek, korábbi fegyverbarátaik, lábhoz tett fegyverrel álltak, rémülten és hatalomtól megfosztva, mert az egyezmény értelmében nem voltjoguk beavatkozni. Voltaképpen a francia katonák segítségével fegyverezték le a muszlim barkikat, azt mondva nekik, hogy modernebb fegyvereket kapnak, valójában azonban lemészárolták őket. Hasonló árulás volt ez, mint amikor a britek orosz hadifoglyokat adtak át Sztálinnak, sőt tulajdonképpen még rosszabb is. A biztos halálnak kiszolgáltatottak számára vonatkozó becslések 30 és 150 ezer között váltakoznak.133 Ki tudja? Az új Algériát sok tekintetben sűrű homály fedte, amely azóta sem szűnt meg. A hazugságok mindvégig folytatódtak. „Franciaország és Algéria – mondta de Gaulle 1962. március 18-án – testvérekként menetelnek együtt a civilizáció útján.”134 Az igazság az, hogy az új nemzet a korlátlan és lehető legkiterjedtebb kegyetlenkedésnek köszönhette létezését. A rendszer, amely főleg sikeres gengszterekből állt, gyorsan eltávolította mindazon tagjait, akik,a nyugati hagyományok jegyében nevelkedtek; az

Uo., 540-543. Uo., 537-538. 134 De Gaulle, id. mű, I, 126. 132 133

–(599)–

1960-as évek közepére valamennyien halottak voltak vagy száműzetésbe vonultak. Pontosan húsz évvel a függetlenségi egyezmény aláírása után az egyik fő aláíró és Algéria első elnöke, maga Ben Bella foglalta össze az ország független létezésének első két évtizedét. A végeredmény, mondta, „teljesen negatív”. Az ország „tönkrement”. Mezőgazdaságát „meggyilkolták”. „Semmink sincs. Nincs iparunk – csak ócskavasunk.” Algériában mindenki „tetőtől-talpig korrupt”.135 Nem kétséges, Ben Bella keserűségét az is növelte, hogy a közbeeső évek nagy részét forradalmár társainak börtönében töltötte. Ítéletének lényege azonban eléggé helytálló. Sajnos az új Algéria nem tartotta meg magának bűntetteit: mindenfajta nemzetközi terrorista fő menedékhelye lett, és sok évig az is maradt. A nagy erkölcsi romlás bevette magát Afrikába. Olyan mintát mutatott közbűntettekből és rendetlenségből, amelyet mindenütt utánozni kezdtek a hatalmas és tragikus kontinensen, amely immár saját urává vált.

Ben Bella interjúja a monte carlói rádiónak: Daily Telegraph, 1982. március 19. –(600)–

135

XV. Caliban királyságai 1959 márciusában Evelyn Waugh ezt írta feleségének Kelet-Afrikából: „Egy napot töltöttem a maszájoknál… Remekül érezték magukat a MauMau-felkelés idején. Besorozták őket, s azt mondták, hozzák be az összes kikuju kezét. Büszkén jöttek vissza többkosárnyi levágott végtaggal.”1 Waugh háború előtti Fekete bajkeverés és Merítőkanál című regényében baljósan fantáziadús módon előre megsejteti, miként fest majd a független Afrika. A benne élő anarchista most örvendezhetett azon, hogy a képzelet valósággá vált: célok és nyelvek összezavarodása, az ingatag rend felbomlása, a visszatérés a káoszhoz. A negyedik fejezetben láttuk, hogy lehetetlen valósághű általános képet adni a gyarmatosításról. Ugyanez érvényes a dekolonizáció folyamatára is. A legtöbb, ami pontosan elmondható, a következő: bekövetkezett. Minden egyéb: propaganda, utólagos racionalizáció. A gyarmatosítást úgy mutatták be, mint a tőkés országok összeesküvését, a dekolonizációt pedig újabb összeesküvésnek, amire akkor került sor, amikor gazdaságilag ésszerűbbnek látszott áttérni az „újgyarmatosításra”. De ha valóban volt összeesküvés, miért nem találkoztak soha az összeesküvők, vagy miért nem cserélték ki egymás között terveiket és elgondolásaikat? Az igazság az, hogy a gyarmatosítás erőteljes versengésben jött létre, s abban múlt is ki. A gyarmatosító hatalmak nem szőttek összesküvést a bennszülöttek ellen, az összeesküvést egymás ellen szőtték. Valamennyi gyarmatosító hatalom gyűlölte az összes többit, megvetette módszereiket, örvendezett balszerencséjükön s ha célszerűnek látta, boldogan súlyosbította azokat. Együttműködésre még akkor sem hajlottak, amikor sürgető önérdekük követelte volna. 1941 augusztusában, a japán támadás előestéjén kiderült, hogy bár Nagy-Britannia és Hollandia tizennégy hónapja katonai szövetségesei egymásnak, az égvilágon semmi sem történt délkelet-ázsiai birodalmaik védelmének összehangolása terén.2 A dekolonizáció 1945 és 1975 között tartó folyamata során a gyarmattartó hatalmak egyszer sem gyűltek össze, hogy eldöntsék, hogyan történjék meg a változás, s valószínűleg még nem hivatalos erőfeszítéseket sem tettek tevékenységük összehangolására. A történész, aki ilyen kapcsolatokra keres adatokat, az égvilágon semmit sem talál. Az egyik oka annak, hogy a dekolonizáció politikáját nem hangolták össze, az volt, hogy a két legnagyobb gyarmattartó hatalomnak, NagyBritanniának és Franciaországnak nem is volt ilyen politikája. Érthető

1 2

Mark Amory (szerk.), Letters of Evelyn Waugh (London, 1980), 517. James, id. mű, 193. –(601)–

módon mindkettő nagy zajt csapott a dolog körül, valójában azonban minden a véletlenen múlt. Amikor de Gaulle 1940-ben létrehozta a Szabad Franciaországot, a Franciaországhoz tartozó arab és indokínai területek Vichyhez húztak, s csak Fekete-Afrika sorakozott fel mögötte. Ennek következtében az 1944 januári brazzaville-i értekezleten de Gaulle ezek előtt az országok előtt megnyitotta a szabadsághoz vezető utat. Az értekezleten résztvevő gyarmati tisztviselők azonban másként értelmezték a történéseket: „Nem jöhet szóba független kormányok létrehozása a gyarmatokon a mégoly távoli jövőben sem” – jelentették. „A római és nem az angolszász értelemben vett birodalom lebeg a szemünk előtt.”3 De Gaulle háború utáni kormánya eltörölte a kényszermunkát és a bennszülöttekre vonatkozó gyűlöletes büntető törvénykönyvet; 1947-ben viszont megdöbbentő kegyetlenséggel verték le a madagaszkári felkelést, s ennek során 80 ezer bennszülött lakos halt meg.4 François Mitterand még 1957-ben is így nyilatkozott: „Afrika nélkül nincs francia történelem a huszonegyedik században.” Az algériai összeomlásig a francia politika hemzsegett az ellentmondásoktól: régi típusú paternalizmus az őserdőben és a bozótosban, telepesek gyújtogatásai és művelt fekete nacionalisták szorosan egymás mellett ülve a párizsi nemzetgyűlésben. Néha egy-egy „afrikai” képviselő „fehérből” „fekete” választókerületbe költözött: például dr. Aujoulat gyarmatügyi helyettes államtitkár 1951-ben a folyamat során politikáját is megváltoztatta, és ezzel a jelszóval kampányolt: „Lehet, hogy az arcbőre fehér, de a szíve éppoly fekete, mint a fekete emberé.”5 Amikor 1958 májusában de Gaulle visszatért a hatalomba, és áttekintette a recsegő-ropogó negyedik köztársaság helyzetét, hirtelen elhatározta, hogy felszabadítja Francia Fekete-Afrikát. A szeptember 28-i népszavazáson az „igen” (kölcsönfüggőség) és a „nem” (különválás) szavazat között lehetett választani. Guinea és Madagaszkár kivételével valamennyi területen az „igen” szavazatok voltak többségben; a kölcsönfüggőség azonban függetlenséget jelentett, csak más néven. De Gaulle valamiféle uniót szeretett volna megtartani. 1959. december 12-én, a francia-afrikai államfők St. Louis-i értekezletén így szólt hozzájuk: „Ahogy az emmausi zarándokok mondták az utazónak: »maradj velünk, hiszen esteledik, s messze még a nappal«„.6 Az államfők azonban a segélyt és katonai támogatást jelentő „társulást” választották a „közösség” helyett. Néhány ilyen afrikai vezető, például Houphouët-Boigny (Elefántcsontpart), Philibert Tsiranana (Malgasz), Léopold Senghor (Szenegál), Hamani Diori Idézi Dorothy Pickles, French Politics: the First Years of the Fourth Republic (London, 1953), 151. 4 Stewart Easton, The Twilight of European Colonialism (London, 1961). 5 Le Monde, 1951. június 21. 6 De Gaulle, id. mű, I, 66. –(602)– 3

(Niger), Ahmadou Ahidjo (Kamerun), Leon M’Ba (Gabon), Francois Tombalbaye (Csád) és Mokhtar Ould Daddah (Mauritánia) személyes jó viszonyban volt a varázslatos tábornokkal: ahogy az mondta, „bizalmas barátaim lettek”.7 Mindez azonban csak rövid ideig tartott, mindenki a maga külön útját járta. Elefántcsontpart kivételével e területek igen szegények voltak. Némelyik másoknál „alkalmasabb” volt a függetlenségre; némelyik egyáltalán nem volt alkalmas rá. Lehetetlen azonban bármiféle közös alapelvet felfedezni amögött, ahogy függetlenségüket elérték, kivéve, hogy Franciaország úgy döntött, megadja nekik. A Brit Birodalom, később Nemzetközösség elvileg mindig is teljesen más feltevés alapján működött: valamennyi területet fel kell készíteni a függetlenségre, s ha ez megtörtént, meg kell adni nekik. Az 1948-as brit Fehér Könyv leszögezte: „A brit gyarmati politika alapvető célja…, hogy a gyarmati területeket a Nemzetközösségen belül olyan körülmények között vezesse el a felelős önkormányzáshoz, amelyek az érintetteknek tisztes életszínvonalat és mindennemű elnyomástól mentes életet biztosítanak.”8 Ám amikor úgy adódott, mindkét feltételt egyaránt elfelejtették. Az 1950-es évek közepéig az ütem túl lassú volt, 1960-tól pedig túl gyorssá vált. Egyik esetben sem tükrözte az érintett területek valódi készségét és igényeit, inkább a brit kormányra nehezedő nyomásokat, s a kormány akaratát, vagy éppen az akarat hiányát, hogy ellenálljon azoknak. Döntő szerepet játszottak ebben a bandungi mozgalom erői. Franciaország 1958-ban határozta el, hogy megnyirbálja gyarmatbirodalmát, és kivonul belőle, Nagy-Britannia egy évvel később követte, amikor Harold Macmillan de Gaulle példája nyomán cselekedett. Sir Michael Blundell, a legokosabb kenyai telepesvezér mondta: „…az 1959 októberi parlamenti választások után drámai fordulat ment végbe a brit kormány politikájában… az a döntés született, hogy a tisztesség megkövetelte határokon belül a lehető leggyorsabban vonuljunk vissza Afrikából.”9 De még ez a fordulat is, jóllehet Macmillan 1960. február 3-án Fokvárosban tartott „A változás szele” című beszéde felsorolta az indokokat, inkább heves rángások sora, mint szelíd 180 fokos fordulat volt. A Macmillan nevében cselekvő Ian MacLeod gyarmatügyi államtitkár később elismerte, hogy nem volt „egységes döntés”, inkább „tucatnyi különböző elhatározás született.”10 Amikor MacLeod az „elhatározás” kifejezést használta, arra gondolt, hogy megőrizték a tárgyalások hivatalos jellegét, ami végül nagyszabású alkotmánygyártásba torkollott, amelynek színhelye rendszerint a londoni

Uo., 68. Idézi Easton, id. mű. 9 Michael Blundell, So Rough a Wind (London, 1964). 10 Weekend Telegraph, 1965. március 12. –(603)– 7 8

Lancaster House volt. Az egyetlen dolog, amiben a dekolonizációs folyamat során nem volt hiány, az a papírra vetett alkotmányok tömege volt. Mulatságos, hogy Nagy-Britannia, amelynek sohasem volt írott alkotmánya, 1920 és 1975 között (számításaim szerint) több mint ötszázat gyártott gyarmati területei számára; a legtöbb csak néhány évig, néhány pár hónapig maradt érvényben, némelyik érvénybe sem lépett; az 1980-as években már egyik sem volt érvényes. Az európai birodalmak a paternalizmussal és a politika szellemének tagadásával kezdték pályafutásukat, amely végül a másik szélsőségbe, a túlzott demokratizálódásba és a politikai elefántiázisba torkollott. A birodalmi ezüstkorra teljes mértékben a végtelen értekezletek és alkotmánygyártások nyomták rá bélyegüket. A két Rodézia és Nyasszaföld például harminc évig töprengett azon, föderációs formát alakítsanak-e ki. Ez ügyben működött a Hilton-Young-Bizottság 1927-29-ben, a BledisloeBizottság 1948-49-ben, ezzel foglalkozott az 1936-os (soha érvénybe nem lépett) Telepes Alkotmány, két külön értekezlet 1951-ben (az afrikaiak bojkottja mellett) és egy harmadik 1953-ban. Mindebből született meg az a „végleges” alkotmány, amely annyira bonyolult lett, hogy a legtöbb szavazó meg sem értette, s mire érvénybe léphetett volna, már el is avult. Ahol a szavazati jog a jövedelem, a lakóhely és az írástudás furcsa keverékétől függ, s a szavazókörzeteket és a jelöltek személyét az érthetetlenségig „kiegyensúlyozzák”, ott a nők és férfiak néha még azt sem tudták, szavazhatnak-e egyáltalán, s ha igen, hol és hogyan. Gyakran több kormánylista volt, mindegyikben több párttal. Adott ország sorsát így maroknyi ember, vagy egyszerűen a zűrzavar szabhatta meg. Az 1962-es választáson, amely a hosszú rodéziai válsághoz, és több tízezernyi halálos áldozathoz vezetett, a lehetséges 65 ezerből valójában csak 12 ezer afrikai szavazott; pusztán ötszázzal több afrikai szavazat már a mérsékelt erőket hozta volna be, s a következő húsz évben egészen másként festett volna az ország története.11 A legtöbb afrikai és sok fehér nem tudta, mit tesz. Alkotmányos bonyodalmak még ott is tenyésztek, ahol alapvető faji problémák nem merültek fel. Az 1955-ös tanzániai reform nyomán például az egyik legbonyolultabb alkotmány született, amelyet gyarmati terület számára valaha is alkottak, főként azért, hogy kizárják a harciasabb nacionalistákat. Az 1957-58-ban bevezetett további változtatások még több finom megkülönböztetést rögzítettek, köztük azt a háromosztatú szavazási előírást, mely szerint a listán szereplő minden szavazónak az érvénytelenítés terhe mellett mind a három etnikumból (afrikai, európai, ázsiai) le kellett adnia szavazatát valakire. Újfajta, a „kiegyensúlyozott” többnemzetiségű alkotmányokban jártas bürokrácia jött létre, szállta meg az ENSZ titkárságát,

11

Miles Hudson, Triumph or Tragedy: Rhodesia to Zimbabwe (London, 1981), 38-39. –(604)–

s vált ily módon nemzetközivé. 1956-tól kezdve, az ENSZ nyomására a belgák Ruanda-Urundiban minden idők egyik legcizelláltabb alkotmányát szerkesztették meg: többlistás választással lehetett bekerülni az Alfőnökök Tanácsába, a Főnökök Tanácsába, a Területi Tanácsokba, az Afrikai Tanácsba, s legfelső szinten, a helyettes főkormányzónak tanácsokat adó Főtanácsba: ötlépcsős rendszer jött így létre. A világ egyik legelmaradottabb országában így bonyolultabb politikai szerkezet teremtődött, mint az Egyesült Államokban.12 A gyarmatok egykor az alulkormányzottságtól szenvedtek, most immár túlkormányozottakká váltak. Az egyik ok az volt, hogy a „függetlenség” teljes szuverenitást jelent mindazzal együtt, ami ebből a státusból következik. Gambia a maga 300 ezer lakosával valójában egyetlen városból, Bathurstből és annak mögöttes területéből állt, három oldalról Szenegállal körülvéve; mégis teljes jogú állammá vált, megterhelve egy teljes kormányzati gépezettel, amely végül csődbe is taszította 1981-ben. A másik lehetőség az volt, hogy a gyarmatosítás e kicsiny, különálló képződményeit államszövetségekbe kényszerítik. Hosszú távon azonban ez ritkán, vagy egyáltalán nem vált be. S ehhez is külön kormányzati szintekre volt szükség, gyakran külön-külön törvényhozó testületekre és bonyolult garanciákra, amelyekkel elcsitítható a fejlődés különböző szintjein álló és eltérő etnikai összetétel ű területek közötti kölcsönös gyűlölködés és félelem. A Brit Nyugat-Indiák például történelmi okokból már akkor is túligazgatott volt, amikor még koronagyarmatnak számított. A függetlenség ehhez újabb szintet tett hozzá, az államszövetség megint egyet, így ameddig létezett – általában nem túl sokáig – ezeken a többnyire szegény és elmaradott szigeteken valószínűleg több törvényhozó jutott egy főre, mint a történelem bármely addig létezett közösségében. A volt gyarmatok ezért elsőrendű zsákmányává váltak a huszadik század nagy átkának, a hivatásos politikusoknak. Voltaképpen ha a gyarmatosításnak egyáltalán volt valamilyen erkölcsi elve, az az volt, hogy a politikai formák a végső értékmérők, az államiság egyetlen igazi ismérvei. Ez az elv Indiában körvonalazódott. Az 1918-as Montagu-jelentés, amely bevezette, leereszkedően jegyezte meg: „Ha »indiai véleményről« beszélünk, általában azoknak a többségére gondolunk, akiknek véleménye van az ügyről, amellyel foglalkozunk, vagy egyáltalán képesek ilyen véleményt kialakítani.”13 Ám nincs olyan felnőtt ember, még ha egy távoli faluban élő írástudatlan is, aki ne lenne képes véleményt alkotni annak a társadalomnak a jövőjéről, amelyhez tartozik. A jelentés valójában azt mondta – s ez a dekolonizációs folyamat tragikus és kegyetlen befejeződéséig hagyományos

12 13

Jean Labrique, Congo Politique (Leopoldville, 1957), 199-219. Comnd 9109 (1918), 3, idézi Barnett, id. mű, 147. –(605)–

bölcsesség maradt –, hogy a függetlenségről folytatott tárgyalások során az egyetlen érvényes beszédmód azoké, akik a politikából élnek, s hogy amennyiben valamely vélemény nem fejezhető ki ennek a beszédmódnak a szavaival, vonatkoztatási keretein és feltételezésein belül, akkor az valójában nem is vélemény, ezért figyelmen kívül hagyható, s ha szükséges, a földbe taposható. Ezért azok a feltételezések, amelyeken a dekolonizáció nyugodott, s még inkább az alkotmányos összevisszaság, amely kísérte, általában mélyítették a szakadékot „igazi” és „politikai” nemzet között, s az utóbbit a lehető legszűkebb, legszektásabb értelemben határozták meg. A dekolonizáció haszonélvezői ezért a szavazatok manipulátorai voltak. Ezzel egy nagy becsapásnak vetették el a magvait. A hivatásos politikus a közügyeket szavazatok szempontjából, a köznapi ember az igazságosság szempontjából szemléli. Az „igazi nemzet” szemében a demokrácia kevesebbet számít, mint a törvény uralma: az előbbi a forma, az utóbbi a tartalom. Amikor a volt gyarmati népek függetlenséget kaptak, azt hitték, igazságosságban lesz részük. Ehelyett csupán annyi jogot kaptak, hogy megválaszthatták politikusaikat. A gyarmatosítás persze politikai egyenlőséget nem teremthetett; amire képes volt, s amit legjobb formájában teljesített is, a törvény előtti egyenlőség volt. Ám az átadás folyamatában, amikor a szavazatok váltak a haladás mércéjévé, a törvény magára maradt, így hosszú távon az afrikaiak túlnyomó többsége végül semmit sem kapott. Ez segít megmagyarázni, hogy azok a területek, amelyeken az átadás folyamata a legtovább tartott és a legapróbb részletekig is kidolgozott volt, rendszerint miért nem jártak jobban azoknál, ahol ugyanezt igencsak elsiették. A legkiemelkedőbb és talán a legszívfacsaróbb példa erre az Aranyparté. Az 1945 utáni időszakban ez volt Afrika leggazdagabb fekete állama. Általában a legsokatígérőbbnek is tekintették. Nem voltak etnikai problémái, elsőként vált önállóvá, ugyanakkor elég hosszú utat tett meg a szabadságig. Törvényhozó tanács 1850 óta létezett, 1888 óta (kinevezett) fekete taggal; 1916-ra a tanácsnak már hat fekete tagja lett. A helyi kormányzatot 1925-ben már teljeskörű szavazással választották. 1946-ban a Törvényhozó Tanácsban többségbe kerültek az afrikaiak. 1948: alkotmányos vizsgálóbizottság. 1949: afrikai többségű bizottság az új alkotmány létrehozására. 1952: Kwame Nkrumahot miniszterelnökké nevezik ki. 1954: végső „függetlenségi alkotmány”. 1956: új választások. 1957: teljes önállóság. Íme, az önkormányzathoz vezető lassú, biztos, tankönyv be illő előrehaladás; Nkrumahot az afrikai államférfi mintájának, új országát, Ghanát az afrikai önkormányzat prototípusának tekintetté k. Az ifjú, csinos, rendkívül művelt Nkrumah fontos alakja volt a bandungi értekezletnek. Ám a rossz előjelek már az önállóság előtt gyülekeztek. Ghana előrehaladása az önállóság felé egy ügyvéd, J. B. Danquah műve volt, aki –(606)–

hivatásos pártszervezőnek alkalmazta Nkrumahot. Az utóbbi ezért kezdettől fogva hivatásos politikus volt, semmi egyéb. Saját prédájává tette a pártszervezetet, olyan tömegszervezetté alakította át, amelyben minden a saját személyére van szabva, s meggyőzte a briteket, hogy a legjobb – vagy a legegyszerűbb – az volna, ha az önállóságról folytatott tárgyalások során őt támogatnák. Azok meg is könnyítették számára a dolgot. Az 1951-ben és 1953-ban hozott helyi kormányzati rendeletek azzal, hogy politikai tanácsokat teremtettek, amelyeket Nkrumah Megegyezéses Néppártja azonnal megkaparintott, megtörték a hatalom hagyományos birtokosai, a törzsfőnökök hatalmát. Ghana tehát már a hatalom átadása előtt embrionális formában egypárti állam volt. Mihelyt Nkrumah hatalomra került, brit eszközök, például „bírósági vizsgálatok” segítségével és baloldali brit jogi és politikai tanácsadókat alkalmazva arra törekedett, hogy a sajátján kívül szétzúzzon minden más hatalmi központot, feloldja a személyes uralmát akadályozó alkotmányos korlátokat, s illegalitásba kényszerítse az ellenzéket. Miután pártja és a saját kezében összpontosította a hatalmat, a továbbiakban megszüntette a törvény uralmát. A döntő lépés 1963 decemberében következett be. December 9-én három ellenzéki vezetőt (Nkrumah volt munkatársait) mentett fel hazaárulás vádja alól egy különleges bíróság három bírája, Sir Arku Korsah főbíró gondosan megfogalmazott ötórás beszédben, az angol jogszolgáltatási érvelés mintapéldájában ismertette az ítéletet. A főbíró a londoni Temple-negyedben működő jogász volt negyvennégy éven át, 1945 óta bíró, 1956 óta főbíró. A legélőbb kormányzási alapelv jelképe: azé, hogy civilizált közösségben mindenki és minden intézmény, beleértve – sőt elsősorban – az államot is, egyenlő a törvény előtt, és alá van vetve annak. A főbíró a szó igazi értelmében az ezeréves brit alkotmányjogi fejlődés végeredménye volt. December 11-én Nkrumah mégis elbocsátotta. A három ember ügyét újra tárgyalták, és elítélték őket. Két évvel később az idős Danquah börtönben halt meg, ahol bírósági tárgyalás nélkül tartották fogva.14 A törvény uralmának ez a megszüntetése párhuzamosan zajlott Nkrumah erkölcsi és az ország gazdasági tönkremenetelével. A három folyamat szorosan összekapcsolódott. Bandung 1955-ös féktelen légkörében Nkrumah két végzetes tévhitet tett magáévá. Az első az volt, hogy a gazdasági problémák politikai eszközökkel oldhatók meg. A gyarmatok és a volt gyarmatok nem belső fizikai és emberi okok miatt szegények és elmaradottak, hanem a gyarmatosítás politikai ténye miatt. Létrejövőben volt az elmélet (amelynek kialakulásához óriási lökést adott Bandung), hogy a gyarmatosítás nem pusztán gátolta a gazdasági fejlődést, de a gyarmatot

14

Kirkman, id. mű, 15 skk. –(607)–

voltaképpen szándékosan az „alulfejlettség” állapotába kormányozta. 15 S amit a politika végzett el, azt politikai úton vissza is lehet csinálni. Az „alulfejlettség” nagyszabású, politikai indíttatású beruházási programok segítségével számolható fel. Politikai folyamatokkal egész kontinensek jóléte mozdítható elő. Ezt az elméletet hirdette meg Nkrumah az általa megnyitott Pán afrikai Kongresszuson 1958-ban, Accrában. 1963 májusában pedig Addisz-Abebában így foglalta össze: „Az afrikai egység mindenekelőtt politikai királyság, amely csak politikai eszközökkel szerezhető meg. Afrika társadalmi és gazdasági fejlődése csak a politikai királyságon belül következhet be, s nem fordítva.” Ezért az Afrikai Államok Egységkormányának, afrikai Közös Piacnak, pánafrikai pénznek, afrikai pénzügyi övezetnek, központi banknak, kontinentális kommunikációs rendszernek és közös külpolitikának a megteremtésére szólított fel: „Ezzel kezdődik az afrikai személyiség királyságának diadalmenete.”16 Nkrumah nemcsak hirdette ezeket a fantazmagóriákat: Ghanában a gyakorlatba is megpróbálta átültetni őket. Ez a terület a gyarmatosítás sikertörténeteinek egyike volt. Szorgos gazdálkodással a jólét itteni szerény szintje megszilárdítható vagy akár emelhető is lett volna. A gazdaságot átpolitizálva azonban Nkrumah gyorsan eltüntette Ghana pénzügyi többletét; az 1960-as évek közepére külföldi adóssághegyeket halmozott fel, s emiatt jelentősen csökkent az ország nemzetközi hitelminősítése. A második tévedés vagy balhit, amelyet Nkrumah (és mások), a bandungiak – amely egymást kölcsönösen csodáló politikusok társaságaként működött – elkövettek, az az elképzelés volt, hogy az új nemzetek felemelkedése az „alulfejlettség” baljós folyamatából karizmatikus vezéregyéniségeket igényel. Ez az elgondolás burkoltan a leninizmusban is benne volt, amely az élcsapatot (s vezérlő szellemét) a történelmi folyamat szinte vallásos megértésével ruházta fel. Benne volt a gandhizmusban is, amely meghatározó politikai szerepet szánt az önjelölt „szent embernek”, s erősen hatott a bandungi nemzedékre. Nehru, Szukarno, U Nu, majd Nasszer és Nkrumah – és sokan mások – nem egyszerűen politikai vezetők voltak: egyszersmind szellemi vezetők is, abban az értelemben, hogy a nemzetben az adott nép szellemi vágyai testesültek meg, míg a „felszabadítókban” maga a nemzet. Röviddel Bandungból történő visszatérése után Nkrumah kezdte megengedni, hogy követői Osagyefóként, „megváltóként” hivatkozzanak rá. A romlás gyorsan beindult, egyfajta fattyú-sztálinizmus jelent meg. 1960-ban

Az elmélet kifejtését lásd P. A. Baran, The Political Economy of Growth (New York, 1957); C. Leys, Underdevelopment in Kenya: the Political Economy of NeoColonialism 1964-1971. 16 Idézi Mahgoub, id. mű, 250 skk. –(608)– 15

Nkrumah hivatalos életrajzában ez volt olvasható: „Atyánk, tanítónk, testvérünk, barátunk ő, voltaképpen az életünk, hiszen nélküle kétségtelenül léteznénk ugyan, de nem éltünk volna… Többet köszönhetünk neki még a levegőnél is, amelyet beszívunk, mert miként Ghanát, minket is ő teremtett.”17 Ezt a badarságot maga a Megváltó is kezdte elhinni. „Minden afrikai tudja – mondta 1961-ben –, hogy én Afrikát képviselem, az ő nevében beszélek. Ezért egyetlen afrikainak sem lehet az enyémtől eltérő véleménye.”18 Ez előtt a háttér előtt zúzta szét Nkrumah az ellenzékét és csúfolta meg a törvény uralmát. Karizmája egy ideig ki is tartott, különösen nemzetközi értekezleteken. De az 1960-as évek folyamán még ott is új, korszerűbb és divatosabb alakok léptek fel, s váltak közcsodálat tárgyává. Nkrumah dicsfénye elenyészett. Otthon éppen amiatt vált sebezhetővé, hogy szinte isteni hatalmat tulajdonított magának, s az életszínvonal fokozatos, majd gyors csökkenése bebizonyította, hogy a varázslat nem működik. Az 1960-as évek közepén azonban alkotmányos eszközökkel nem lehetett eltávolítani a Megváltót. 1966 februárjában katonai államcsínnyel buktatták meg, s 1972-ben száműzetésben halt meg. Fekete-Afrika első és mintaállamában a katonai uralom létrejötte lehangoló csapást jelentett, különösen azért, mert hatalmas majdnemszomszédjában, Nigériában egy hónappal korábban az alkotmányos rendszert szintén katonai uralom váltotta fel. Lakosságszáma miatt Nigéria messze a legfontosabb volt a fekete-afrikai államok közül, és az 1960-as évek folyamán az olajipar kifejlődése gazdaságilag is a legbiztosabb lábon állóvá tette. Az önkormányzásra való felkészülés itt is hosszú ideig tartott; az első lépés az első afrikaiak megválasztása volt a törvényhozásba 1922-23-ban. Lord Lugard „kettős mandátum”-rendszerének, minden idők leglelkiismeretesebb és legmagasröptűbb gyarmati közigazgatási eljárásának mestermunkája volt ez. A belső feszültség az uralkodó törzsek, az északi hauszák és fulanik, a keleti ibók és a nyugati jorubák között, sokkal korábbra megy vissza, mint az ország feletti brit fennhatóság. S bár rendkívüli erőfeszítéseket tettek egyfajta üzembiztos föderatív rendszer kiépítésére, a feszültségek túlélték a brit uralom korszakát. Nigéria egész történelme tulajdonképpen azt szemlélteti, lényegében mennyire felszíni és gyorsan múló hatása volt a gyarmatosításnak. Voltaképpen sokkal jobban hatott a nacionalizmus megjelenése, annak afroázsiai formájában, amely minden etnikai közösség „jogait” hangsúlyozza. Ha minden ilyen jogot figyelembe vettek volna, Nigériának vagy 200 államból álló szövetséget kellett volna

Tawia Adamafio, A Portrait of the Osagyefo, Dr. Kwame Nkrumah (Accra, 1960), 95. 18 Mahgoub, id. mű, 284. –(609)– 17

alkotnia.19 A „jogoknak” egészen az elszakadásig történő biztosítása miatt Nigériában alkalmazhatatlanok voltak a demokratikus vita és kompromisszum szokásos folyamatai. 1964-ben, alig négy évvel a függetlenség kikiáltása előtt már majdnem bekövetkezett a csőd, amelyre végül 1966-ban került sor; a katonai uralom nyomán viszont 1967. május 30án kivált a magát „Biafrának” nevező keleti országrész, s ezt kétéves polgárháború s hatalmas emberveszteségek követték. Ez a tragikus konfliktus megosztotta Afrikát. Biafrát csak Tanzánia, Zambia, Gabon és Elefántcsontpart támogatta. A többi afrikai állam a nigériai katonai kormányzat mögött állt, többségük azért, mert maguk is tartottak a hasonló kiválásoktól, amelyek számításaik szerint az „imperialisták” kezére játszottak volna. De ha a balkanizáció birodalmi célkitűzés lett volna, miért harcoltak oly keményen a gyarmattartó hatalmak, hogy egységes államokat, vagy ha ez bizonyult járható útnak, szilárd államszövetségeket hozzanak létre; s miért támogatta valamennyi nagyhatalom (ahogy támogatta is) Nigériát a különválás híveivel szemben, ami Biafra vereségének fő oka volt? Nincs válasz ezekre a kérdésekre. Az afrikai nacionalizmus politikai filozófiája a gyarmatosítás olyan elméletére épült, amely nem csak hamis, hanem alapvetően és módszeresen félrevezető is volt. Nem volt kétséges, hogy kiábránduláshoz, csalódáshoz és háborúhoz vezet. Sajnos, pont a vízválasztónak számító 1959-60-as évben, amikor a gyarmattartó hatalmak egyre gyorsabban kezdtek kivonulni Afrikából, a bandungi nemzedék s mindenekelőtt Dag Hammarskjöld befolyására ez a hamis elmélet lett az ENSZ legfőbb bölcsessége. A kritikus pillanat akkor következett be, amikor Belgiumot jobb belátása ellenére is rávették, hogy 1960. június 30-án vonuljon ki Kongóból. Belgium túlzottan paternalista módon irányította ezt a hatalmas és értékes, bár elmaradott térséget, 1920-tól kezdve azonban egyre nagyobb gazdasági sikerrel. A nehézipari beruházások költségei az 1950-es évek során kezdtek megtérülni. Az ipari termelés szintje 1948 és 1958 között 118-ról 350-re emelkedett, s ugyanezen évek alatt a termelékenység két és félszeresére nőtt. Minden leninista típusú elmélet egyenes cáfolataként az ipari termelés évente 14,3%-kal bővült, s csak a függetlenség kilátásba helyezése nyomán lassult le.20 Mindennek nyomán a függetlenség kikiáltásának idején Kongóban például az összes többi afrikai országnál (valójában magánál Belgiumnál is) magasabb volt a kórházi ágyak száma (100 ezer lakosra 560), s a legmagasabb volt az írástudók aránya: 42% (a brit gyarmatokon ugyanaz az arány Ugandában 30,

John Rogge, „The Balkanization of Nigeria’s Federal System”, Journal of Geography, 1977. április-május. 20 J. L. Lacroix, Industrialisation au Congo (Párizs, 1966), 21 skk. –(610)– 19

Tanganyikában és Nigériában 15% volt; a francia gyarmatokon átlag 10%).21 A belga oktatási erőfeszítések azonban túlnyomórészben az elemi iskola területére összpontosultak: nem volt kongói orvos, mérnök vagy vezető közigazgatási szakember, s mindenekelőtt egyetlen afrikai tiszt sem a 25 ezer fős Force Publique-ben. A küszöbön álló kivonulás utolsó, lázas éveiben viszont bő termés volt hivatásos politikusokból, s valamennyien az európai stílusú ideológia leple mögé rejtették mély törzsi kötődéseiket. A három legfontosabb közülük, Joseph Kaszavubu államelnök, Patrice Lumumba miniszterelnök és Moise Csombe, a leggazdagabb tartomány, Katanga miniszterelnöke elkeseredett törzsi és populista vetélytársak voltak.22 Mindhárom labilis személyiség volt, de Lumumba volt köztük messze a legingatagabb. Eredetileg postatisztviselő és sörgyári munkás volt, majd főfoglalkozású politikai agitátor lett. Történetünk idején védelmi miniszter, egyszersmind kormányfő. A belgák elég törékeny örökséget hagytak rá, de az örökség feltehetően néhány évig kitartott volna. Lumumba azonban a függetlenségi ünnepséget arra használta fel, hogy demagóg támadást indítson a fehér uralom ellen; öt nappal később, július 5-én a fővárosban, Leopoldville-ben lévő helyőrség fellázadt, majd miután európaiakat és afrikaiakat egyaránt kirabolt, megerőszakolt és megölt, kidobta a fehér tiszteket. A belgák öt napig vártak, eközben a terror terjedt és fokozódott. Az ENSZ-központban tartózkodó Hammarskjöld semmit sem tett, noha saját kongói ENSZ stábját is fegyverrel kényszerítették az őrjöngő lázadók szállodai szobáik elhagyására. A belgák csak július 10-én vetették be csapataikat a rend helyreállítására. Hammarskjöld rögtön úgy érezte, eljött az ő ideje, dühödten és határozottan a belgák ellen fordult, kijelentette, hogy csapataik a békét és a rendet veszélyeztetik.23 A főtitkár alkalmat keresett arra, hogy bővítse az ENSZ szerepét, és a harmadik világbeli érzelmek árján világkormányzásra törjön. Mint a nagy belga államférfi, Paul-Henri Spaak mondta róla: „Megélte az éleződő és diadalmas antikolonializmust. Kötelességből vett részt a mozgalomban, de biztos vagyok benne, hogy meggyőződésből is.”24 Úgy gondolta, az ENSZ katalizálhatja az új Afrika megszületését. Franciaország viszonya Afrikához, mondta André Malraux-nak, olyan, mint a jó Martini: „Lehet, hogy Franciaország a gin, de az biztos, hogy az ENSZ az angosztura” (ebből kiderül, hogy a Martiniről éppolyan zavaros nézetei voltak, mint Afrikáról). Az afrikai-ázsiai ügyekben, jelentette ki, „csak az Easton, id. mű, 445.; lásd még R. Anstey, King Leopold’s Legacy: the Congo Under Belgian Rule 1908-1960 (Oxford, 1966). 22 Lásd G. Heinz és H. Donnay, Lumumba: the Last Fifty Days (New York, 1969). 23 Urquhart, id. mű, 392-393, 397. 24 Paul-Henri Spaak, Combats Inachevés (Párizs, 1969), 244-245. –(611)– 21

ENSZ, amelynek ők is tagjai, töri meg a gyarmati béklyót, s helyezi a hidegháború összefüggésein kívülre a dolgot.”25 Ha Hammarskjöld semmit sem tesz, s megengedi, hogy Belgium állítsa helyre a rendet, a válság minimális vérontással gyorsan rendezhető lett volna. Csombe ki akarta vonni a katangai bányaipart a káoszból, ezért július 11-én függetlennek nyilvánította a tartományt. Ez a probléma is megoldható lett volna tárgyalásos úton. A főtitkár ehelyett azonnal nekilátott, hogy ENSZ-hadsereget hozzon létre és vessen be, amelyet nem a Biztonsági Tanácsban képviselt hatalmaktól kért (noha az ENSZ alapító okmánya egyértelműen ezt írta elő), hanem az „el nem kötelezett” államoktól, amelyek közül Hammarskjöld követőit toborozta. Ráadásul ezt az expedíciós hadsereget nemcsak arra próbálta felhasználni, hogy helyreállítsa a rendet, amire a belgák sokkal alkalmasabbak voltak, hanem arra is, hogy erőszakkal egyesítsék Katangát Kongóval. Királycsinálónak tekintette magát, s Lumumbát a királynak. Nem nehéz felismerni, miért Lumumbát támogatta, akinek kevés követője volt a kongóiak között, s azok is tisztán törzsi alapon álltak mellette, akinek szónoklatai azonban erősen hatottak a pánafrikai értelmiségiekre és az afrikai-ázsiai vezetőkre; márpedig a főtitkár éppen tőlük remélt támogatást. Ebben a kétségbeesett vállalkozásban Hammarskjöld csekély figyelmet szentelt az általa kockáztatott fekete vagy fehér életeknek. Hűvösen, távolságtartóan, idealizmusnak álcázott mindent elsöprő nagyravágyástól hajtva politikai absztrakciókban, s nem emberi lényekben gondolkodott. Megfogalmazta azt, ami az ENSZ jellegzetes kettős mércéjévé vált: nemzetközi aggodalomra ad okot és a békét fenyegeti, ha fehérek ölnek afrikaiakat (mint például 1960. március 21-én a dél-afrikai Sharpeville-ben), ezzel szemben az ENSZ hatáskörén kívül eső tisztán belső ügy, ha afrikaiak gyilkolnak le afrikaiakat (vagy afrikaiak fehéreket, vagy afrikaiak ázsiaiakat, vagy afrikaiak mindhárom etnikumot). Az ENSZ így egyfajta megfordított rasszizmussal azonosult, ami a következő két évtizedben számtalan afrikai életbe került. Az áldozatok száma már Hammarskjöld idejében is magas volt. Az ENSZ-hadsereg inkább tovább fokozta, mint enyhítette az instabilitást. Védence, Lumumba megpróbálta létrehozni saját külön államát, majd a volt NCO, Mobutu „tábornok” vezette kongói hadsereg kezébe került, átadták a katangaiaknak, és 1961. január 17-én vagy 18-án megölték. E több ezer ember haláláért felelős méltatlan gazfickónak a bukása Hammarskjöld szerint „vérlázító bűntett mindazon elvekkel szemben, amelyeket a világszervezet képvisel”.26 Valójában nem volt egyéb, mint értelmetlen esemény egy hosszú hatalmi harcban. A főtitkár elveszítette érzelmi távolságtartását, s megszállottan próbált bosszút állni annak a királynak a haláláért, akiből nem sikerült királyt csinálnia: az ENSZ25 26

Urquhart, id. mű, 385. Uo., 507. –(612)–

csapatokat használta fel arra, hogy kiűzze a fehéreket Katangából, s megváltoztassa az ottani rendszert – a nemzetközi bürokrácia imperializmusának nevezhető jelenség első eseteként. A folyamat során azonban elkövette azt a hibát, hogy elhagyta ENSZ-irodájának elvont álomvilágát, s leszállt a Kongói-medence valóságos világába. S ez az életébe került: repülőgépe 1961 szeptemberében Ndola mellett fának ütközött, és lezuhant. Hammarskjöld sok más kívülállóhoz hasonlóan feltételezte, hogy a nyugati típusú politikai elvekre és helyzetekre csak azzal lehet reagálni, ami valójában nem egyéb a törzsi és személyi politika fortyogó katlanánál. Valamennyi kongói politikus a helyzet és az önfenntartás követelményeinek megfelelően folyton változtatta álláspontját. Abszurd elhatározás volt, hogy az ENSZ politikáját bármelyikükhöz kössék. Ugyanezt a hibát követték el az algériaiak és más afrikai-ázsiai buzgólkodók. Ben Bella (aki rövidesen maga is eltűnik egy várbörtön mélyén) megvetően „az imperializmus utazó múzeumának” nevezte Csombét”.27 Aki azonban valójában népszerű miniszterelnöknek bizonyult, miután Kaszavubu valamennyi korábbi álláspontját megváltoztatva kinevezte. De nem sokáig. A kongói tömeg éppoly ingatag volt, mint a római nép Shakespeare-nél (vagy a Nasszer által vezényelt kairói tömeg). Egyik pillanatban ezt kiáltozták: „Éljen Csombe, az arabok menjenek haza!”.28 Ám a következőben: „Le Csombéval, arabok, küldjétek haza!” (Időközben Csombét hazaárulásért halálra ítélték.29 A vízválasztó 1965 decembere volt, amikor – valószínűleg elkerülhetetlenül – Mobutu katonai puccsal vetett véget a politikai korszaknak. Majd a következő évi függetlenségi napon tartott ünnepségek során tisztelgett az előtt az ember előtt, akinek a meggyilkolásáért felelős volt: „Tisztelet és dicsőség Kongó kiváló polgárának, a nagy afrikainak, s függetlenségünk első mártírjának – Patrice Emery Lumumbának, aki a gyarmatosítók összeesküvésének áldozatává vált!” Ezután az immár elnökké választott Mobutu a nyugati érdekeltségek támogatásával uralkodott, s tette gazdaggá sok száz barátját, segítőjét és rokonát s nem utolsósorban saját magát: az 1980-as évek elejére milliárdosnak, talán a világ leggazdagabb emberének számított, gazdagabb volt a belga Lipót királynál, akinek valaha tulajdonában volt az országa.30

Urquhart, id. mű, 587.; Conor Cruise O’Brien, To Katanga and Back (London, 1962), 286. 28 Sunday Times, 1964. október 11. 29 Ali Mazni, „Moise Tschombe and the Arabs, 1960-8”, in Violence and Thought: Essays on Social Tension in Africa (London, 1969). 30 Wall Street Journal, 1980. június 25-26.; Patrick Marnham, Fantastic Invasion (London, 1980), 203, 10. lábjegyzet. –(613)– 27

A vízválasztót jelentő 1959-60-as év, csúcspontján a hosszan elnyúló kongói válsággal, az ENSZ katasztrofális közreműködésével, valószínűleg minden, mégoly távoli esélyt is eljátszott arra, hogy az alkotmányosság válik az új afrikai államok normájává. Túl sok reményt fűztek a hivatásos politikusok új osztályához, amelyet azok nem tudtak beváltani: megtörtek, vagy megtörték őket a feszültségek. A hatalmat a katonák vették át. Ugyanez történt az első „felszabadított” kontinensen, Latin-Amerikában a tizenkilencedik század első évtizedeiben: Bolívar, a „felszabadító” nemzedékét a caudillók első nemzedéke követte. Ugyanez a jelenség ismétlődött meg az arab világban, ahol a Nasszer ezredes és kollégái által vezetett katonák 1952-től kezdték átvenni a hatalmat. Fekete-Afrikában az első sikeres katonai államcsíny 1963 januárjában következett be Togóban, amikor meggyilkolták Sylvanus Olympiót. Hat hónappal később Fulbert Youlout penderítették ki a hatalomból Brazzaville-ben. Két hónappal elteltével ugyanez történt Hubert Magával Cotonouban. Lázadások voltak Kenyában, Ugandában és Tanzániában 1964 januárjában, rá egy hónapra eltávolították Leon Mbát Gabonban (de Gaulle ejtőernyősei segítették vissza a hatalomba). Mobutu zairei államcsínye 1965 novemberében következett be, ezt kísérte gyors egymásutánban két puccs Dahomeyben, a következő év januárjában vették át a hatalmat a katonák a Középafrikai Köztársaságban és Felső-Voltában, majd februárban Ghanában. Az első togói puccs hatalmas és világméretű figyelmet váltott ki; mire pontosan öt év múlva bekövetkezett a második, az országon kívül senki sem vette észre. Ekkorra (1968. január) Fekete-Afrikában hatvannégy katonai államcsíny vagy államcsíny-kísérlet és lázadás következett be.31 Az 1960-as évek, a függetlenség évtizede végére Dahomey már hat, Nigéria és Sierra Leone három-három, Ghana, Brazzaville-Kongó, Togo, Felső-Volta és Zaire két-két, sokan mások pedig egy puccsot tudhattak maguk mögött. Az 1970-es években tulajdonképpen Fekete-Afrika szerte a katonai államcsíny vált a politikai irányvonal megváltoztatásának vagy az elitek cseréjének fő eszközévé; 1975-ben a negyvenegy állam közül már húszban uralkodtak katonai vagy katonaipolgári junták.32 De még ott is, ahol nem a katonai hatalom vált döntőbíróvá politikai ügyekben, a nyugati értelemben vett parlamenti demokrácia, beleértve azt az elemi jogot, hogy a kormány választási folyamatban távolítható el, a függetlenség elnyerése után néhány évvel eltűnt, hogy átadja helyét a lenini értelemben vett egypártrendszernek. Alig néhány esetben fordult elő – kimagasló példája ennek Kenya –, hogy a tényleges egypárti uralom mellett legalábbis bizonyos fokig fennmaradt a szabadpiaci gazdaság és a törvény 31 32

K. W. Grundy, Conflicting Images of the Military in Africa (Nairobi, 1980). Samuel Decalo, Coups and Army Rule in Africa (Yale, 1976), 5-6 és 1.1. és 1.2. táblázat. –(614)–

uralma. Az uralkodó párt ebben az esetben egyszerűen gyakorlati szervezet, amely az uralkodó törzsből származó elitek pályafutását egyengeti.33 A korrupció még ezekben a félig alkotmányos államokban is intézményessé vált: a gazdagság külső jeleit úgy értelmezték, mint a vezetői képesség bizonyítékát. Jomo Kenyatta kenyai elnök, ama néhány terrorista vezető egyike, aki sikeresen tért át a felelős kormányzásra, egy nyilvános gyűlésen tulajdonképpen leszidta ellenfelét, a baloldali Bildad Kaggiát, mert nem volt képes meggazdagodni: „Együtt ültem a börtönben Paul Ngeivel. Ha ellátogatsz Ngei otthonába, azt látod, hogy sok kávét és egyéb növényt ültetett. De mit tettél te magadért? Menj el Kubai otthonába: nagy háza és szép shambája van. Kaggia, te mit tettél magadért? Együtt ültem Kungu Karumbával a börtönben. Most a saját buszait üzemelteti. Te mit tettél magadért?”34 A kis mértékű korrupció, feltéve, hogy a jól felfogott afrikai szokások keretei között jelentkezett, amelyeknek megszegését a bíróságok büntethették, voltaképpen a legkisebb volt a függetlenség utáni bajok közül. Ahol működhetett a piac, s ennek megfelelően korlátozták az állam szerepét, a korrupció hagyományossá és így fékentarthatóvá vált (mint például a tizennyolcadik századi Angliában). Valódi rákos fekéllyé csak ott vált, ahol az állam utópikus szerepet vállalt magára; az 1960-as és még inkább az 1970es években ez lett a módi Afrikában. Ezért részben a leninizmus feltételezései a felelősek; de még inkább a leninizmus bandungi értelmezése, amely a politikai folyamat mindenhatóságát magasztalta a jótékony eredmények elérésében – ezt papolták a buzgó tanítványok, például Nkrumah. De nem kizárólag a kollektivista filozófiák buzdították arra a törékeny afrikai államot, hogy terjessze ki hatalmát, s ezzel korrumpálja magát. A gyarmatosítás bizonyos mozzanatai szintén hibáztathatók ebben. Igaz, a legtöbb gyarmatot majdnem minden tekintetben az ártatlan szabadversenyes elvek szerint irányították. A brit gyarmatbirodalomban például elvileg mindenütt kétségtelenül ez volt a helyzet. A kormány megvédte a gyarmatot a külső támadástól, rendet tartott és intézte a pénzügyeket. A többi a piac dolga volt. Sajnos, számtalan kivételt ismerünk ez alól, s egyes esetekben ezekben egy másfajta rendszer körvonalazódott. A gyarmatosítás nagy kísértése, a kukac a szabadpiaci almában az volt, hogy társadalom-alakító ténykedésre ösztönzött. A gyarmati adminisztrátor könnyedén meggyőzhette magát, hogy a kereslet-kínálat

Ezt hangsúlyozza Shiva Naipaul in North of South: an African Journey (London, 1978). 34 African Standard, Nairobi, 1965. április 12.; idézi Maztui, id. mű, 210-211. –(615)– 33

törvényét azzal képes tökéletesíteni, hogy területét hangyabolyként, lakóit pedig olyan hangyamunkásokként kezeli, amelyeknek javára válik a jószándékú szervezés. Belga-Kongó, ahol a fehér telepeseknek egyáltalán nem adtak politikai hatalmat, mert féltek, hogy elnyomják a bennszülötteket, a jószándékú parancsuralom emlékműve. A törvény utasította a cégeket, hogy „jó családfő” módjára viselkedjenek. Mint Szovjet-Oroszországban, itt is korlátozták a bennszülöttek mozgását, különösen a nagyvárosokban, Elizabethville-ben pedig a bennszülötteknek be kellett tartaniuk a kijárási tilalom előírásait. Az elképzelés az volt, hogy az afrikaiakra a saját érdekükben kell vigyázni. A gyakorlat persze sokkal kevésbé volt jóindulatú, mint az elmélet. 1945-ig a franciák nagyszabású társadalom-átalakító tevékenységet végeztek kényszermunka és a bennszülöttekre érvényes külön büntetőtörvénykönyv formájában. Mindez sokkal de sokkal kevésbé kegyetlen és kiterjedt volt, mint a Gulág-szigetcsoporton alkalmazott módszerek, de bizonyos fokig ugyanazon feltevéseken nyugodott. A társadalom-átalakítás legelkötelezettebb hívei a portugálok voltak, akik az első és utolsó birodalmat igazgatták. Angolában és Mozambikban átvették a rabszolgaságot az afrikaiaktól, intézményesítették, és beillesztették közigazgatási rendszerükbe. A – különösen Brazíliába irányuló – rabszolga kereskedelem háromszáz éven át e két terület fő gazdasági ténykedése volt. A portugálok és az afrikai törzsfők által aláírt egyezmények munkaerőről, s nem termékekről szóltak (bár Mozambikban közvetítőként léptek fel az arabok). Az európai hatalmak közül egyedül a portugálok voltak elsődleges rabszolgatermelők. Kétségbeesetten védelmezték a kereskedelemnek ezt a fajtáját, s harcoltak eltörlése ellen; erre csak akkor voltak hajlandók, amikor a britek kényszerítették őket, s rögvest a kényszermunka kereskedelmibb formájával váltották fel. Ez egészen az 1970-es évek végéig fennmaradt, továbbra is az afrikai törzsfők együttműködésével, akik a rabszolgaidőkben a munkacsapatokat (shabalo) vezették. Cecil Rhodes a szabad brit rendszerbe akarta bekebelezni Angolát és Mozambikot, mert anakronizmusnak tekintette a portugál gyarmatosítást: ártatlanságában nem vette észre, hogy az a huszadik századi totalitarizmus előhírnöke. Az 1945 utáni időszakban a portugálok minden évben 300 ezer szerződéses munkást szállítottak Mozambikból és 100 ezret Angolából, főleg Dél-Afrikának. Minden afrikainak, aki nem asszimilálódott és szerzett állampolgárságot (a portugáloknál nem volt bőrszín szerinti megkülönböztetés), cadernatával vagy útlevéllel kellett rendelkeznie, amelybe bejegyezték, addig hol dolgozott. A rosszul dolgozókat a helyi jefe del posto-hoz küldték, akit palmatoriával vagy perforált pingpongütővel a kezükön megfenyítette őket. A végső elrettentő rendszabály a kényszermunka volt a „szigeteken” (Sao Tome vagy Principe). Csakúgy mint –(616)–

a belgáknál, a portugáloknál is volt kijárási tilalom, s este kilenc után afrikaiak általában nem mehettek el hazulról.35 A portugál hatóságok erkölcsi alapon keményen védelmezték módszereiket. Azzal érveltek, hogy a munkaerőexport fejében a két gyarmat kikötőkhöz és vasutakhoz, valamint egyéb, másként megszerezhetetlen beruházásokhoz jutott. Azt állították, komolyan veszik civilizatorikus küldetésüket: az afrikaiak nem gyermekek, hanem felnőttek, akiket rá kell venni arra, hogy elfogadják a társadalmi felelősség gondolatát. Ez annyit jelentett, hogy a tétlenségből a munka felé irányították a férfiakat, a nőket pedig mezei kötöttségeik felől a megfelelő otthoni szerep felé.36 De mint a moralizáló beavatkozás legtöbb formájának, ennek is előre nem látható mellékhatásai voltak. 1954-ben Beira püspöke arról panaszkodott, hogy a munkaerőexport teljesen tönkreteszi a családi életet, mert az egyházközségében élő férfiak 80%-a rendszeresen otthonától távol él, vagy Rodéziában és Dél-Afrikában, vagy az országon belüli építkezéseken dolgozik.37 Még a brit befolyás alatt álló területeken is dívott a nagyszabású társadalomátalakítás: például a földkijelölés formájában, amellyel az etnikai megosztottságot akarták csökkenteni. Kenyában a kikujuk kiűzése a „Fehér Fennsíkról” a két világháború között (amiről a negyedik fejezetben tettünk említést) bizonyos szempontból ugyanolyan erkölcsi kifogásokat vetett fel, mint a családi gazdaságok sztálini kollektivizálása. Ez volt a közvetlen kiváltó oka az 1950-es években kirobbant kegyetlen Mau-Mau felkelésnek. Hasonló intézkedések, a dél-rodéziai földkijelölések alkották az egyik alapvető okát az ottani partizánháborúnak, amely az 1970-es években a rodéziai történelem legfontosabb eseménye volt, s csak a fekete uralom 1979es bevezetésével ért véget. A legfontosabb példa azonban Dél-Afrika, ahol a társadalom-átalakítás az apartheid formájában a kormányzat vezérlő elvévé (voltaképpen filozófiájává) vált. Dél-Afrikában az utazási törvények (és könyvek) mint a társadalmi ellenőrzés formái a tizennyolcadik századig nyúlnak vissza, s bár 1828-ban állítólag eltörölték őket, ismét visszaszivárogtak, s az 1970-es évekig a mozgási korlátozást kimondó törvények megszegése miatt évente átlag több mint 600 ezer embert tartóztattak le.38 A törvények eredete arra az Erzsébetkori szabályozásra nyúlik vissza, amelyekkel azokat a „pimasz koldusokat” Marvin Harris, Portugal’s African „Wards” (New York, 1958); James Duffy, Portuguese Africa (Harvard, 1959). 36 Marcello Caetano, Colonizing Traditions: Principles and Methods of the Portuguese (Lisszabon, 1951). 37 Easton, id. mű, 506. 38 T. R. H. Davenport, South Africa: a Modern History (London, 1977), 346. –(617)– 35

akarták megrendszabályozni, akik maguk is a gyors népességnövekedés termékei voltak. A történelem fintora azonban, hogy az első dél-afrikai társadalom-alakító intézkedések annak a Jan Christian Smutsnak a nevéhez fűződnek, aki a Népszövetségnek és az ENSZ-nek egyaránt egyik fő építőmestere volt, s 1945-ben San Franciscóban személyesen fogalmazta meg az ENSZ emberjogi nyilatkozatát.39 Smuts egyike volt azoknak a mérsékelt búr politikusoknak, akik a búr háború utáni liberális letelepedési politikát követően az ország újjátererntése érdekében szövetkeztek a britekkel. Ezek az emberek az etnikai elvű rendezésre alapozott féltotalitárius állam törvényi alapjait rakták le. 1911ben törvénytelennek nyilvánították a szerződéses munkások (azaz a feketék) sztrájkját, a Bánya és Ipari Törvény pedig bizonyos álláskategóriákat a fehéreknek tartott fenn. 1913-ban a Bennszülött Földtörvény bevezette a bőrszín szerinti területi elkülönítés elvét. Ez a törvény lett a kulcs minden további törvényhez, nem utolsósorban azért, mert megszabta az afrikai válasz jellegét: ez az volt, hogy az afrikaiak körében burjánozni kezdtek a cionista vallási szekták sajátos változatai.40 Az 1920-as Bennszülöttügyi Törvény külön politikai intézményeket hozott létre az afrikaiak számára, megteremtette a Bennszülött Konferenciát az afrikai vezetők számára, akiket a kormány nevezett ki, s a tisztán fehér „szakértőkből” álló Bennszülöttügyi Bizottság irányított. 1922-ben törvény a minimális műveltséggel rendelkezőkre (azaz a nem-afrikaiakra) korlátozta a szakmatanulás lehetőségét. 1923-ban a Bennszülött Városi Területek Törvény a városokban és mellettük külön afrikai lakóövezeteket hozott létre. Az 1925-ös Bértörvény és az 1926-os Bőrszín Törvény külön azért születtek, hogy szakadékot teremtsenek szegény fehérek és az afrikai tömegek között.41 Ismét csak Smuts volt az, aki éppen ellentétes irányba irányította DélAfrikát, mint amelyet az indiai kormány követett Amritszár után. 1921-ben lemészárolt egy afrikai „izraelita” szektát, amely tömegesen lapult meg egy tiltott földdarabon Bulhoeknál, majd a következő évben hétszázfős veszteséget okozva verte le a fekete munkások lázadását a Randban. Ezt a könyörtelen politikát újabb törvényekkel erősítette meg. Az 1927-as Bennszülött Igazgatási Törvény a főkormányzót (azaz a kormányt) tette meg a Legfőbb Törzsfővé valamennyi afrikai felett; intézkedési hatalma volt főnökök kinevezésére, törzsi határok megvonására, törzsek és egyének átköltöztetésére, az afrikai bíróságok és földtulajdonlás ellenőrzésére. A

W. K. Hancock, Smuts (London, 1968), II. Ezekről a szektákról lásd Bengt G. M. Sundkler, Bantu Prophets in South Africa (második kiadás, Oxford, 1961) és Zulu Zion and some Swazi Zionists (Oxford, 1976). 41 Davenport, id. mű, 176 skk. –(618)– 39 40

törvény 29. cikkelye büntetést helyezett kilátásba annak, „aki bármit mond vagy tesz azzal a szándékkal, hogy előmozdítsa az ellenséges érzületeket bennszülöttek és európaiak között.” A kormány rendőri hatalmát tovább növelte az 1930-as Bányászati és Ipari Törvény, illetve a Lázító Összejövetel Törvénye.42 A totalitárius hatalomnak ez a kőkemény felhalmozása éppen ugyanabban az időben született, amikor Sztálin a lenini alapzatra felépítette zsarnokságát; hasonló hatalommal ruházta fel a kormányt, s azt a célt szolgálta, hogy az eredmények is ugyanazok legyenek. A második világháború idején Smuts, aki korábban szétzúzta a színes bőrű és vegyes etnikumok reményeit, hogy politikailag egyenlővé válhatnak a fehér szavazókkal, rájuk is kiterjesztette a társadalom-átalakító tevékenységet. 1943-ban létrehozta a Színesbőrügyi Minisztériumot a fokvárosi színes bőrűek „igazgatására”, majd ugyanebben az évben a Pegging Törvény megtiltotta, hogy indiaiak fehérek lakta térségekbe költözzenek. Smuts Egyesült Pártja ahelyett, hogy összefogást teremtett volna a fehérek, ázsiaiak és színesbőrűek között a túlnyomó többségben lévő feketékkel szemben, mindkettőt egyenesen a fekete nacionalisták karjaiba kergette (akik pedig még a fehéreknél is jobban gyűlölték őket), az indiai elem pedig létfontosságú szerepet játszott abban, hogy Ázsia és az ENSZ véleménye Dél-Afrika ellen fordult.43 Ily módon a fehér szupremácia és a fizikai elkülönülés valamennyi lényeges struktúrája létezett már akkorra, amikor az Egyesült Párt 1948 májusában a Búr Nacionalista Párttal szemben elveszítette a hatalmat. A nacionalisták csupán annyit tettek, hogy kvázi-vallásos filozófiai elméletté, az apartheiddé gyúrták az etnikai szegregáció tanát. Sok szempontból hasonló fejlemények történtek, mint az afrikai nacionalizmuson belül. A legkorábbi jelszavuk, „Afrikát az afrikánereknek”, azonos volt az 1960-as és 1970-es évek fekete „Afrika az afrikaiaké” jelszavával. Vallásos szektásságuk ugyanakkor virágzott, amikor az afrikai cionizmus, s ugyanazon okból: kollektív védelem céljából egybegyűjteni az elnyomottakat, nemkívántakat és megkülönböztetetteket. Figyelemre méltó a hasonlóság a zsidó cionizmushoz is, mind eredetét, mind következményeit tekintve. A búrok megteremtették saját Cionjukat, amely aztán éppúgy a gyűlölet célpontja és egységesítő erő volt az afrikaiak számára, mint Izrael az araboknak. Az első búr nacionalista intézményeket 1915-18-ban azért hozták létre, hogy munkaközvetítéssel, bankhitellel és szakszervezetekkel segítsenek a szegény fehéreken. Ezek az intézmények éppúgy hevesen

Uo., 207.; a bennszülött névjegyzékekről lásd M. Ballinger, From Union to Apartheid (London, 1969). 43 B. Patchai, The International Aspects of the South African Indian Question 18601971 (London, 1971). –(619)– 42

antiszemiták, mint fekete- és britellenesek voltak. A mozgalom először az alul lévők védelmére alakult, majd, tevékenységét kiszélesítve valamennyi afrikáner politikai, gazdasági és kulturális érdekeit próbálta előremozdítani, majd 1948-ban hirtelen nagyon is felüllévővé vált.44 Az apartheid mint politikai program először 1948-ban bukkant fel: a Tartalékterületek (Reserves) itt úgy jelennek meg, mint az afrikánerek igazi otthona, amelyben jogaik és állampolgárságuk gyökerezik. Az elképzelés eredete azonban messzebbre nyúlik vissza: a Dél-afrikai Faji Tanulmányi Egyesület 1935-ös megalapítására. Emiatt közvetlenül befolyásolták Hitler fajelméleti elgondolásai és a kelet-európai elkülönült településekre vonatkozó tervek, jóllehet itt az egésznek bibliai alátámasztása is van, ami Hitler ateista látásmódjából teljesen hiányzik. A felszín alatt azonban az apartheid teljes zagyvalék, mert összeegyeztethetetlen elemeket vegyít össze. Mint áltudományos rasszizmus, a hitlerizmushoz és a leninizmushoz hasonlóan a szociáldarwinizmusból ered; mint vallásos rasszizmus viszont azokból a fundamentalista hiedelmekből, amelyek a darwinizmus minden formáját tagad ták. A felszínen azonban volt benne bizonyos világosság és egyszerűség; s a Smuts által teremtett politikai rendszer, külön megerősítést nyerve a Szavazók Külön Képviseletének Törvényétől (1951), amely a színesbőrűeket kihúzta a Közös Listáról, a nacionalistákat immár négy évtizede a hatalom biztos birtokába juttatja. Ezzel ugyanis kezükbe került az eszköz, amelynek segítségével olyan társadalomalakító ténykedésbe foghattak, amellyel következetességben és időtartamban csak a szovjet-orosz modell vetélkedhet. Az apartheid célja ez volt: visszájára fordítani az integrációs hullámot, s teljesen különálló közösségeket teremteni. A Vegyes Házasságok Tilalmáról szóló törvény (1949) a tilalmat kiterjesztette minden kapcsolatra, amely a fehér afrikaasokat eltérő bőrszínűekhez kapcsolta. Az Erkölcstelenségi Törvény minden körülmények között törvénytelennek nyilvánította a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot, de szigorúbban büntette, ha fajgyalázásról volt szó. A Lakosság Számbavételéről szóló törvény (1950) a nürnbergi törvényekhez hasonlóan mindenkit valamilyen faji csoportba sorolt. A Csoportterületi Törvény, amely ugyanebben az évben született, felhatalmazta a kormányt, hogy az egyes faji csoportoknak külön lakó- és üzleti területet jelöljön ki. Ezzel kezdődött a folyamat, amelynek során emberi lényeket mint föld- és betonkupacokat rakosgattak ide-oda, bulldózerekkel takarítva el otthonaikat és boltjaikat. Az apartheid első szakaszát a Kommunizmus Elnyomásáról szóló törvény (1950) biztonsági rendelkezései szilárdították meg; a törvény a kommunizmust nemcsak úgy határozta meg, mint „marxizmus-leninizmust”, hanem mint „bármely,

44

N. M. Stultz, Afrikaaner Politics in South Africa 1934-48 (London, 1974). –(620)–

ehhez az elmélethez kapcsolódó formát” s bármely olyan tevékenységet, amely „zavar vagy rendetlenség szításával megpróbált politikai, ipari, társadalmi vagy gazdasági változást előidézni az Unión belül”. Ez a rendelkezés az államban rejlő tekintélyelvű elemet először fordította a fehér lakosság jelentős része ellen. A második szakasz az ideológus H. F. Verwoerd bennszülöttügyi miniszterré történő 1950-es kinevezését követte. Verwoerd értelmiségi volt, a szociálpszichológia professzora Stellenboschban, s jellemző módon nem befelé néző régivágású búr; Hollandiában született, tanulmányait Németországban végezte. Új egységet kölcsönzött a rendszernek, különösen miniszterelnökké történő kinevezése (1958) után.45 Az 1954-es Bantu Oktatási Törvény kormányzati ellenőrzés alá helyezett minden afrikai iskolát, térdre kényszerítette a missziókat, eltérő tanterveket és oktatási rendszert vezetett be, amelyek célja az volt, hogy a bantu nyelvű népességet felkészítse arra a helyre, amelyet a társadalomban el kell foglalnia. Ugyanekkor kezdődött a külön körzetek, a „bantusztánok” módszeres kijelölése. A faji elkülönítés kezdte átjárni a társadalom minden pólusát, a sportot, a kultúrát, és nem utolsósorban a templomi istentiszteleteket; 1959-re a kormány hatékonyan választotta szét a felsőoktatást. 1959-60-ban, amikor voltaképpen létrejött a fekete-afrikai kontinens, sok megfigyelő azt hitte, az apartheid a közeljövőben összeomlásra van ítélve. Így vélekedett Harold Macmillan „A változás szele” beszédében, amelyet 1960. február 3-án tartott Pretoriában; nem sokkal a beszéd után következett be a sharpeville-i sortűz, amelyben hatvankilenc afrikait öltek meg.46 Azt gondolták, végre beindul az Amritszár-szindróma, s hogy az afrikaiak előretörése feltartóztathatatlan, s a búrok elveszítik akaratukat és az uralmat idegeik felett. Menekülni kezdett a tőke. Dél-Afrika kilépett a Brit Nemzetközösségből. Az a vélekedés is terjedőben volt, hogy az apartheid önmagában sem működőképes; ellentétes a piacgazdaság számos követelményével, márpedig Dél-Afrika fennmaradása ennek függvénye. Konfliktusba került a kikerülhetetlen demográfiai logikával is. A kifejlett apartheid legfontosabb mintája az úgynevezett Tomlinson-jelentés volt 1956ból; valószínűleg minden idők legrészletezőbb leírása és igazolása a nagyszabású társadalom-alakítással kapcsolatban. A jelentés megállapította, hogy „a dél-afrikai helyzet uralkodó vonása” az, hogy „a legcsekélyebb alapunk sincs azt hinni, hogy az európai lakosság, akár most, akár a jövőben hajlandó feláldozni nemzeti egység és európai faji csoport jellegét.” Ebből az következett, hogy megfelelő alakra kell hozni az országot.47 A jelentést

G. D. Scholtz, Dr. H. F Verwoerd (London, 1974). Ambrose Reeves, Shooting at Sharpeville (London, 1961). 47 Davenport, id. mű, 270-271. –(621)– 45 46

akkoriban sokat bírálták túlzott optimizmusa miatt: könnyű szívvel a bantu területek mellé helyezte az ipart, és optimistán ítélte meg a fekete lakosság számának növekedését. Az 1960-as években felhalmozódott tapasztalatok megerősítették ezeket az aggályokat. 1911-ben, a faji elkülönülés politikájának indulásakor az európaiak csaknem egyharmadát tették ki a fekete népességnek (1.276.242 fehér 4 millió feketével, 500 ezer színesbőrűvel és 150 ezer ázsiaival szemben). 1951-ben, amikor beindult az apartheid, a fehérek száma 2.641.689, a feketéké 8.560.083, a színesbőrűeké 1.103.016, az ázsiaiaké 366.664 volt. 1970-re a fehérek száma csak 3.752.528-ra növekedett, míg a feketéké 15.057.952-re, a színesbőrűeké 2.018.453-ra, az ázsiaiaké 620.436-ra ugrott. Egyes számítások szerint 2000-re az afrikaiak és a színesbőrűek tízszer annyian lesznek, mint a fehérek.48 Ez irreálissá teszi a fehérek, illetve a feketék számára kijelölt területeket, különösen azért, mert a Tomlinson-jelentés 50 ezres előrejelzésével szemben a bantu területek melletti ipari munkahelyek évente csak 8 ezerrel szaporodnak. Ijesztően nyilvánvalóak voltak a rendszerből fakadó erkölcsi méltánytalanságok. 1973-ra mindössze 1.513 fehér családot kényszerítettek, hogy költözzön el a „rossz” faji területről, miközben 44.885 színesbőrű és 27.694 indiai családot távolítottak el otthonából, jóllehet közülük némelyiket már a Holland Keletindiai Társaság is alkalmazott.49 Az afrikaiak folyton belopóztak a tiltott területekre, de állig felfegyverzett rendőri és katonai segítséggel folyamatosan ki is toloncolták őket – az egész ijesztően hasonlított az 1929-32 közötti Oroszországra. E torz utópikus gyakorlatot a társadalomtudományosan képzett búr értelmiségiek ellenőrizték. Figyelembe véve belső ellentmondásait és valószínűtlenségeit, s azt a tényt, hogy az afrikai s egyre növekvő mértékben a világ közvéleménye is felsorakozott ellene, a kísérlet látszólag kudarcra volt ítélve. A szovjet kollektivizálásnak azonban az a tanulsága, hogy az ilyen minták, bár erkölcsileg és gazdaságilag védhetetlenek, fennmaradhatnak, ha kellően könyörtelenül és nyers fizikai erővel támasztják alá őket. Bizonyos tényezők ráadásul a rendszer kezére játszottak. Oroszországhoz hasonlóan Dél-Afrika is mérhetetlenül gazdag ásványkincsekben: arany, szén, gyémánt, mangán és réz (ez a fontossági sorrend), továbbá antimon, azbeszt, króm, fluorit, vasérc, csillám, platina, foszfátok, ón, titán, uránérc, vanádium, cink és sok más.50 A dél-afrikai gazdaság az 1960-as jóslatokkal ellentétben távolról sem indult hanyatlásnak, ellenkezőleg 1962-től kezdve egyre virágzóbbá vált, s ez mindvégig így maradt az 1960-as években kezdődött és az 1970-es évek elejéig tartott fellendülés idején. Amikor a fellendülés 197374-ben véget ért, a világméretű infláció nyomán az arany ára forradalmi Uo., 296-297, ugyanitt ábra a népesség növekedéséről. Uo., 304-305. 50 Uo., 376., térkép az ásványi nyersanyagról. –(622)– 48 49

emelkedésen ment keresztül, aminek fő haszonélvezője Dél-Afrika, a világ legnagyobb aranytermelője lett (az arany több mint a felét alkotja ásványkincs-készleteinek). Miközben a jövedelmek gyakorlatilag egész Afrikában, beleértve néhány legelszántabb és legaktívabb ellenfelét is, estek, Dél-Afrikáé növekedett. Például 1972 és 1980 között a szabványos hatvanfontos öntvényrúd kiskereskedelmi értéke tízszeresére, 250 ezerről két és félmillió fontra emelkedett.51 Az árforradalom nyomán a kormányzati bevételek évi több mint egymilliárd fonttal nőttek, s megteremtették a hatalmas tőkebefektetések anyagi alapjait is. A dél-afrikai jövedelmeknek ez az állandó növekedése a „változás szele” utáni két évtizedben lehetővé tette, hogy a rendszer az önálló fegyvergyártás (amely Dél-Afrikát gyakorlatilag függetlenné tette a vonakodó külföldi szállítóktól) és a katonai nukleáris program formájában bebetonozza magát. Az 1980-as évek elején Dél-Afrika védelmi kiadásai évi 2,5 milliárd fontot tettek ki, ez azonban nem volt több a bruttó nemzeti termék 6%-ánál, ami elviselhető terhet jelentett (ekkorra sok fekete- és arabafrikai ország nemzeti termékének 25-50%-át költötte a fegyveres erőkre).52 A dél-afrikai fegyveres erőknek időnként rendfenntartó feladatokat kellett ellátniuk Délnyugat-Afrikában, ezen a volt német gyarmaton, amelyet Smutsnak 1919-ben Versailles-ban nem sikerült egyértelműen megszereznie – Dél-Afrika gyámságba kapta a területet, a megfogalmazást (a történelem újabb iróniája) maga Smuts találta fel. Általában azonban elmondható, hogy Dél-Afrika katonai erejét és a fehér uralkodó osztály morálját tekintve figyelemreméltóan csekély károkat szenvedett, főleg ha Angola, Mozambik és Dél-Rodézia (Zimbabwe) erőszakos dekolonizációjával vetjük össze az 1970-es években. A búr nacionalisták Smuts-szal ellentétben mindig is bírálták annak meg nem valósított tervét egy olyan „nagy fehér domíniumról”, amely magába foglalná Rodéziát és Mozambikot, s a Jóreménység-fokától egészen Kenyáig terjedne. Az 1920-as években azzal érveltek, hogy ez csupán „beékelné” a fehéreket egy eljövendő Fekete-Afrikába. Az 1970-es években figyelmeztetésük jogosnak bizonyult, mert a fehérek és a feketék aránya még Dél-Afrikában is 1:5-re zuhant. A dél-afrikai rendszer nem volt hajlandó hozzákötni a szekerét a gyarmatosítás ingadozó északi védőbástyáinak sorsához. Amikor azután ezek elestek, a fehér tábor összébb szorult. Ezzel a diadalmas, harcias és fel fegyverkezett fekete nacionalizmus az ENSZtagállamok és az Afrikai Egységszervezet túlnyomó többségének s a szovjet tábor egyre fokozódó, főként kubai katonák és tanácsadók formájában jelentkező támogatásával Dél-Afrika határaihoz érkezett.

51 52

Wall Street Journal, 1980. július 10. Uo., 1980. augusztus 4. –(623)–

A dél-afrikai apartheid és a fekete-afrikai nacionalizmus közötti „összecsapás” mégis inkább verbális és politikai, mint katonai, még kevésbé gazdasági jellegű volt. Minél közelebb volt valamelyik afrikai ország DélAfrikához, annál jobban érezte a hatalmas és virágzó gazdaság vonzását, s annál kisebb hajlandóságot érzett arra, hogy ne csak szavakban hangoztassa az apartheid szétzúzását. Az átlagos afrikaiak a lábukkal szavaztak, igaz, nem az apartheid, inkább a dél-afrikai gazdaság által felkínált munkalehetőségek mellett. Az Afrikai Egységszervezet által 1972-ben szervezett bojkott idején a dél-afrikai Bányászati Kamara 381 ezer feketét foglalkoztatott, egyharmaduk a 22. déli szélességi fok felettről, egyharmaduk Mozambikból jött. Az 1970-es évek folyamán folyamatosan nőtt a Dél-Afrikába érkezett feketék száma, nem utolsósorban azért, mert a feketék reálbére a Randban gyorsan növekedett, miközben Fekete-Afrika legnagyobb részében a bérek csökkentek. A szomszédos országok „frontállamnak” nevezték magukat, s fenntartották az apartheid-ellenes retorikát, a gyakorlatban azonban Zambia, Malawi, Zimbabwe és mindenekelőtt Mozambik kormánya, tudatosan növelve a Randba irányuló munkaerő-kivitelt, rendszeresen együttműködött az apartheid-rendszerrel. Malawi, Botswana és Zambia az Afrikai Egységszervezet bojkottjában sem vett részt; más országok egyszerűen megszegték a bojkott előírásait, ahogy korábban a Dél-Rodézia ellen meghirdetett bojkottéit is. Dél-Afrika építette fel Malawi új fővárosát Lilongwénél és a Cabora Bassa-gátat Mozambikban; s amikor az egyik frontállam, Botswana elnöke, Seretse Khama megbetegedett, repülőgéppel rögtön egy „csak fehéreknek” fenntartott johannesburgi kórházba szállították.53 Jellemző, hogy az 1980-as évek elején Dél-Afrika legaktívabb ellensége a távoli Nigéria volt, az egyetlen nagyobb fekete-afrikai olajtermelő ország. A kitermelésből eredő jövedelmei révén, amelyek 1980-ban meghaladták a 23 milliárd dollárt megúszta az 1970-es évek gazdasági visszaesését (ahogy aranya révén Dél-Afrika is), s az önálló külgazdasági politika luxusát is megengedhette magának. A Kongótól és a Nagy-Tavaktól délre fekvő országok azonban nem voltak képesek ellenállni a Rand mágneses vonzásának, s ehhez a tényhez igazították ideológiai politikájukat is. Mindenesetre Pretoria és a legtöbb fekete-afrikai ország politikája között inkább elméleti, mint gyakorlati eltérések voltak. Valamennyi afrikai ország rasszista politikát folytatott. Az 1950-es és 1960-as években Egyiptom, Líbia, Algéria, Marokkó és Tunézia több mint negyedmillió zsidót űzött el, a megmaradó néhány ezret pedig gettó létre kárhoztatta. Az 1960-as években az Egyesült Tanzániai Köztársaság elűzte az arabokat, s megfosztotta őket állampolgári jogaiktól. Az 1970-es években az ázsiaiakat űzték ki a Horn-foki

53

Naipaul, id. mű, 231. –(624)–

és a keletközép-afrikai államok többségéből, s mindenütt megkülönböztető intézkedéseket vezettek be velük szemben; 1982-ben még Kenyában is kiutasítással fenyegették őket. A faji megkülönböztetés a legtöbb esetben tudatos kormányzati aktus volt, nem a tömegek követelésére született. Amikor az ugandai kormány 1972-ben elűzte az ázsiaiakat, az indíték az volt, hogy tagjainak és támogatóinak üres házakat és boltokat juttasson, nem pedig az, hogy az átlag feketebőrű ugandaiak kedvében járjon, akik baráti kapcsolatokat tartottak fenn az ázsiaiakkal.54 Az ázsiaiak ellen irányuló rasszizmust rendszerint a kormány által ellenőrzött hivatalos vagy félhivatalos lapok terjesztették. Az 1970-es években rendszeresen jelentettek meg rasszista szemléletű anyagokat: például, hogy az ázsiai nőket felsőbbrendűségi érzés tölti el, ezért nem hajlandók lefeküdni fekete férfiakkal; hogy az ázsiaiak bőröndszámra csempészik ki a valutát az országból; hogy az ázsiai üzletemberek monopolisták és kizsákmányolók; egy jellegzetes vezércikk címe így hangzott: „Az ázsiai orvosok megölik betegeiket.”55 A legtöbb afrikai ország a függetlenség elnyerésétől kezdve a kormánypolitika rangjára emelte a fehérekkel szembeni megkülönböztetést. Az 1970-es évek második felében az egyedüli kivételt tulajdonképpen csak Kenya és Elefántcsontpart jelentette. Houphouët-Boigny elefántcsontparti elnök hívta fel a figyelmet az Afrikai Egységszervezet fehérellenes rasszizmusára, amikor így szólt a többi államfőhöz: „Igaz, kedves kollégák, hogy az országomban most 40 ezer francia él, s ez több, mint amennyien a függetlenség előtt voltak. De remélem, tíz év múlva más lesz a helyzet. Remélem, addigra 100 ezer francia él majd itt. S szeretném, ha akkor majd ismét összegyűlnénk, s összehasonlítanánk az Önök országának gazdasági erejét az enyémmel. De, kedves kollégák, attól tartok, hogy kevesen lesznek majd Önök közül, akik el tudnak majd jönni.”56 Ám a rasszizmus legközönségesebb, voltaképpen általános formája Fekete-Afrikában a törzsek közötti faji megkülönböztetés volt. A rasszizmusnak ez az eufemisztikusan társadalmi ellenőrzésnek nevezett formája ösztönzött az 1960-as és még inkább az 1970-es években egyre több afrikai államot arra, hogy a társadalom-alakításnak az apartheidtől nem túlzottan elütő formáit gyakorolja. Az afrikai gyarmati uralom egyik érdeme volt (kivéve, ahol a fehér felsőbbrendűség politikája másként rendelkezett), hogy egyaránt alkalmazkodott a ciklikus és állandó törzsi mozgásokhoz, és nagyfokú mozgásszabadságot engedett meg. Ahogy növekedett a lakosságszám, és egyre nehezebb volt hozzájutni az élelmiszerekhez,

Richard West, The White Tribes Revisited (London, 1978), 16 skk. Naipaul, id. mű, 232-233. 56 Idézi Marnham, id. mű, 196. –(625)– 54 55

nehezebben volt fenntartható ez a szabadversenyen alapuló stratégia is. Igazi tragédia volt azonban, hogy amikor az 1960-as évek elején ütött a függetlenség órája, az utódállamok úgy döntöttek, nem a gyarmati stílusú liberalizmust, hanem a fehér szupremácián nyugvó ellenőrzést választják. A nagy, mindenhez jobban értő állam bandungi-leninista elmélete boldogtalan házasságban egyesült a fajok közötti elkülönülés politikájával. A szovjet gyakorlatban azonban természetesen szigorúan ellenőriztek minden belső mozgást és letelepedést, nem utolsósorban az ott élő ázsiai törzsekét. A leninista és a dél-afrikai gyakorlat kényelmesen megfért egymással. A társadalmi ellenőrzésre utaló írásos dokumentumok – munkaengedélyek, belső és külső útlevelek, vízumkövetelmények, lakhatási engedélyek, kitelepítési parancsok – gyorsan burjánoztak el a függetlenség elnyerése után. S mint a dél-afrikai tapasztalat a tanú rá, mihelyt megjelennek az iratok, nem sokkal maradnak el mögöttük a bulldózerek sem. Az 1970-es évek elején sok helyen fel is bukkantak Nyugat-Afrikában, hogy a tengerparti városokba belopakodókat visszatoloncolják az ország belsejébe.57 A nagy aszály, amely az 1970-es években a sivatagos és bozótos terület közötti határvonal mentén tucatnyi közép-afrikai országot sújtott, fokozta a nomád törzsek mozgását, s ami ezzel járt, az erőszakos társadalmi ellenőrzést is. A sivatagos területek határvonala mentén már régóta élt a faji gyűlölködés, mert a nomád törzsek (különösen a tuaregek) rabszolgának fogdosták össze déli törzsek tagjait. A határvonal mindkét oldalát elfoglaló, függetlenné vált Mali egyik első cselekedete az volt, hogy lemészárolta az északi tuaregeket. Amikor megérkezett az aszálykárokat enyhítő pénzbeli támogatás, Mali (és más államok) a felügyeleti rendszerek kiépítését végezték el belőle. Mint a Szárazság Elleni Nemzetközi Segélybizottság titkára Maliban megjegyezte: „Meg kell fegyelmeznünk ezeket az embereket, ellenőriznünk kell legeltetéseiket és vándorlásaikat. A szabadságuk túl sokba kerül nekünk. A katasztrófa ad alkalmat számunkra korlátozásukra.”58 A mozgás szabadság korlátozását Maliban – és másutt – a társadalom-alakítás más formái kísérték. Ezekben az államokban az 1960-as évek végén és az 1970-es években a fejlesztési terveknek tudatosan az volt a céljuk, hogy mindenkit, a nomádokat is, az adózás révén a pénzgazdaság keretei közé kényszerítsenek. Lényegében nem különböztek attól a régi munkaszolgálatrendszertől, amelyet a francia, spanyol, portugál és belga gyarmatosítók dolgoztak ki.59 A leglátványosabb esete annak, ahogy egy új afrikai állam a totalitarizmus felé halad: Tanzánia. Az állam vezetője, Julius Nyerere

West, id. mű, 147. Marnham, id. mű, 112. 59 Uo., 125 skk. 57 58

–(626)–

Nkrumah nemzedékéhez tartozó hivatásos politikus volt. Az 1960-as években, amikor a katonák félreállították a politikusokat, Nyerere rájött arra, hogy úgy maradhat fenn, ha militarizálja retorikáját és rendszerét is. 1960ban, a kongói válságra reagálva mondta: „A legcsekélyebb esély sincs arra, hogy a tanganyikai rendfenntartó erők fellázadnak.”60 1964 januárjában mégis ezt tették, s Nyerere a fehér brit katonák segítségével, akik lefegyverezték fekete hadseregét, éppen hogy életben maradt. Ezután feloszlatta a hadsereget, és a maradványokból párthadseregként teremtette újjá: „Felszólítom a Tanú Ifjúsági Liga minden tagját, bárhol legyenek is, hogy menjenek el a helyi Tanú-irodába, s iratkozzanak fel; ebből a csoportból próbáljuk meg felépíteni egy új hadsereg magvát.”61 Négy nappal később bejelentette, hogy politikai biztost nevez ki a Tanzániai Népi Véderőhöz. A leninizmusnak ezt a tudatos utánzását egypárti állam létrehozása kísérte. 1961-ben Nyerere azt mondta, üdvözölne egy ellenzéki pártot a Tanú mellett: „Én lennék az első, aki megvédeném a jogait.”62 1964 januárjában azonban, miután a párt ifjúsági tagjait hadseregként sikerült újjászervezni, bizottságot nevezett ki annak megtervezésére, amit „demokratikus egypárti államnak” nevezett, s megjegyezte, hogy a bizottságnak nem az a dolga, hogy „megfontolja, egypárti állam legyen-e Tanzánia. Ez a döntés már megszületett. Az ő feladatuk az, hogy megmondják, miféle egypárti államunk legyen.”63 A következő választáson választani lehetett ugyan a jelöltek között, de valamennyien egyazon párt nevében léptek fel (azaz a választáson való elinduláshoz Nyerere jóváhagyására volt szükségük), s problémákat nem vethettek fel.64 A volt pacifista Nyerere igen elmésen használta fel a militarista terminológiát tekintélyelvű államának kiépítésére, s ezzel is magyarázható, miért gyakorolt oly figyelemreméltó vonzerőt a nyugati értelmiségre; egy fekete szociológus erre a „tanzafilia” kifejezést találta ki.65 Az emberi jogok, például a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadság lábbal tiprását védelmezve Nyerere kifejtette: „Amíg nem nyerjük meg a szegénység, a tudatlanság és a betegségek ellen vívott háborúnkat, addig nem engedhetjük meg, hogy mások szabálykönyvei szétzúzzák egységünket.” Egy ilyen „háborút” azonban természetesen elvileg sohasem lehet „megnyerni”. Mi

Inside East-Africa, 1960. augusztus-szeptember. Sunday News (Dar es-Salaam), 1964. január 26. 62 „One Party Government”, Transition, 1961. december. 63 Az elnöki bizottság beszámolója egy demokratikus egypárti állam létrehozásáról (Dar es-Salaam, 1965), 2. 64 Lionel Cliffe (szerk.), One-Party Democracy in Tanzania (Nairobi, 1967). 65 Mazrui, id. mű, 255 skk. –(627)– 60 61

több, a belső ellenfelekről könnyedén kiterjeszthető a külsőkre: Nyerere, Szukarno tanácsait követve ellenség után nézett. A lázadás utáni időszaktól kezdve azoknak az afrikai vezetőknek az élcsapatába tartozott, akik összehangolt politikai-katonai hadjáratot követeltek Rodézia, a portugál gyarmati területek és Dél-Afrika ellen. Új tekintélyelvű államának filozófiáját az 1967 februári arushai nyilatkozat foglalta össze, amely nyíltan leszögezi: „Háborúban állunk”, s tele volt katonai szóképekkel és jelszavakkal.66 Tanzánia természetesen senkivel sem állt háborúban. Ám ezt a fikciót használták fel arra, hogy igazolják a háborúk idején szokásos korlátozásokat és az emberi jogok felfüggesztését, Az arushai nyilatkozat Bandung modernizált és afrikanizált változata volt, s hasonlóan tele volt szemfényvesztő frázisokkal. Be kell tiltani mindent, ami „nem egyeztethető össze az osztálynélküli társadalom létezésével”. „Senki se éljen mások munkájából”: ez tette lehetővé a „kapitalisták”, főként az ázsiaiak tömeges letartóztatását. A kormányt „parasztoknak és munkásoknak kell megválasztaniuk és vezetniük”: ez tette lehetővé Nyerere számára, hogy tetszése szerint bárkit kizárjon a politikai tevékenységből. Elítélendő „a lustaság, az iszákosság és a dologtalanság”: ürügy a kényszermunkára. „Legyünk éberek a beépített ügynökökkel szemben, akiket a tönkretételünkön munkálkodó külső ellenségeink használhatnak fel”: ürügy az állandó politikai boszorkányüldözésre. Különösképpen elítélendő a „lézengés”: ürügy a valamennyi fekete-afrikai kormánynak kedves razziákra, amelyeket szolgai módon másoltak le a dél-afrikai rendőrségi kézikönyvekből. Az ellenőrzés gépezetét beépítették a párt struktúrájába: az alapegység a „tíz házból álló sejt” volt, s a lakónegyeden, a körzeten, a tartományon át az egész nemzetre kiterjedt. Az arushai nyilatkozat mögöttes filozófiáját Nyerere ujamának, „családiságnak” nevezte, s a mitikus múltra alapozta: „A hagyományos afrikai társadalomban egyének voltunk valamilyen közösségben. Óvtuk a közösséget, s az is óvott bennünket. Nem volt szükségünk rá, s nem is kívántuk kizsákmányol ni embertársainkat.”67 Az ujamának a szellemre kellett hatnia, a gyakorlatban mégis éppoly családellenes volt, mint bármely más totalitárius elképzelés. A szabályszegőket a „tíz házból álló sejtek” bíróságai elé állították. „Politikai oktatótisztek” kézikönyveket osztogattak, amelyekben például ez állt: „A sejt vezetőjének szigorúan ellenőriznie kell minden új arcot a hozzá tartozó tíz házban. Ha idegent lát, érdeklődnie kell, hogy megtudja, ki az, honnan jött, hová megy, mennyi ideig marad az adott körzetben, stb. A

The Arusha Declaration and Tanú s Policy on Socialism and Self-Reliance (Dar es-Salaam, 1967); Maztui, id. mű, 48. 67 Naipaul, id. mű, 144 skk. –(628)– 66

házigazda rendszerint beszámol a sejt vezetőjének a vendégeiről, és minden szükséges információt megad róluk. Amennyiben a vezető kételkedik az ilyen idegenek elbeszéléseiben, a körzeti hivatalnokoknak vagy a rendőrségnek kell jelentenie az ügyet.”68 A sejtek vezetőinek joguk volt fogva tartani bárkit, akit „szökevénynek” (rendszerint kényszermunkából szököttnek) minősítettek, s elrendelhették a „semmirekellők” „összeszedését”. Az egyik kedvenc kifejezés ez volt: e serikali yeze kuyesula, „a kormány fel tudja deríteni”. Az 1964-es lázongások után Nyerere tulajdonképpen mintha nemcsak levetette a brit demokrácia kellékeit, hanem alámerült a gyarmat porosz múltjába. A pártmilícia megtanulta a díszlépést. Fényűzést korlátozó törvényeket hozott, és egyenruhát vezetett be. 1968-ban úgy döntött, hogy a maszájok nem engedhetők be Arushába, mert „kevés ruhát, vagy csak egy lazán átvetett takarót” viselnek, vagy tulajdonképpen akármilyen „illetlennek” nevezhető ruházatot, illetve „piszkos copfot”.69 Miután azonban betiltotta a hagyományos afrikai viseletet, nyolc hónappal később a „külföldi kultúra maradványai” ellen intézett támadást, s a Tanú Ifjúsági Ligát felhatalmazta, hogy tettleg bántalmazzák és levetkőztessék a miniszoknyát, parókát és szűk nadrágot viselő afrikai lányokat.70 A lányoknak megtiltották, hogy nadrágot hordjanak, a férfiaknak viszont nadrágba kellett bújniuk: többé-kevésbé visszaállt a régi fehér misszionáriusi mérce. Amikor emiatt a maszájok panaszkodtak, azt mondták nekik, Isten kényszerítette Ádámot és Évát, hogy felöltözzenek, mielőtt kiűzte őket az Édenkertből.71 A misszionáriusok azonban nem helyeztek politikai kémeket mindenki otthonába. A Nyerere-féle ujamá csupán a legrészletesebben kidolgozott és leginkább szemforgató volt ama új tekintélyelvű filozófiák közül, amelyeket Fekete-Afrika karizmatikus kis zsarnokai fogalmaztak meg. A falvak szintjén csupán más kifejezés volt az erőszakos kollektivizálásra. Zambiában ugyanezt a folyamatot „falu-átcsoportosításnak” nevezték. Az ország egypárti diktátora, Kenneth Kaunda „humanizmusnak” nevezte a nemzeti filozófiát. Mint mondta, forrása az az igazság, hogy minden ember „a bőre alatt emberi”. Egyesekről azonban kiderült, hogy emberibbek másoknál. „A zambiai humanizmus célja – jelentette ki –, hogy minden gonosz törekvést kiirtson az emberből… s elérje az emberi tökélyt”, s megfossza a társadalmat „az olyan negatív emberi hajlamoktól, mint az önzés, a kapzsiság, a képmutatás, az individualizmus, a lustaság, a faji megkülönböztetés, a törzsi

Idézve uo., 200-201. Daily Nation, Nairobi, 1968. február 6. 70 Ali Mazrui, „Mini-skirts and Political Puritanism”, Africa Report, 1969 október. 71 Reporter, Nairobi, 1968. február 23. –(629)– 68 69

összetartás, a provincializmus, a nacionalizmus, a gyarmatosítás, az újgyarmatosítás, a fasizmus, a szegénység, a betegségek, a tudatlanság és az embernek ember által történő kizsákmányolása.”72 A felsorolás végtelen teret biztosít az államnak tekintélyelvű cselekedetekre. Másutt más „izmusok” tűntek fel. Ghanában a „lelkiismeretizmus”, Szenegálban a „négritude”. Kongóban Mobutu elnök mindaddig gondban volt, amíg rá nem bukkant az eszményi ideológiára: a „mobutuizmusra”. Mihelyt az 1960-as évek elejétől kezdtek megjelenni a zsarnoki rendszerek, Nyerere Tanzániájának aránylag kifinomult (és vértelen) zsarnokságáról fokozatosan tértek át a legsötétebb afrikai múlt felmelegített borzalmaira. Evelyn Waugh Fekete csínytevés című művének keserű komédiája valósággá vált. 1965 októberében, a „Kenyatta napon” Kenya elnöke, akit a brit kormányzó egykor „a sötétség és a halál vezérének” nevezett, de akit a megkönnyebbült fehér telepesek most „öregnek” hívtak, „utolsó vacsorával” emlékezett meg arról az étkezésről, amelyben Mau-Mau terroristaként való letartóztatása előtt volt része.73 Malawiban a „Hódítóként” és „Megváltóként” ismert dr. Hastings Banda varázslókkal avattatta szentté uralmát. Zairéban Joseph Mobutu betiltotta a keresztény nevek használatát, s önmagát Monutu Sese Seko Kuku Ngbendu Wa Za Bangának nevezte, szabad fordításban: „a kakas, amely egyetlen tyúkot sem hagy békén”.74 A gaboni Bongo elnök betiltotta a törpe szó használatát (150 cm-nél alacsonyabb volt), viszont a testőrségét óriástermetű volt német idegenlégiósokból toborozta, akiknek az okozta a legnagyobb gyönyörűséget, ha a főváros legnagyobb szállodájában a Horst Wessel Liedet énekelték.75 Az 1960-as évek folyamán az erőszak egyre gyakrabban sújtotta az afrikai elitet. Gyors egymásutánban két burundi miniszterelnököt gyilkoltak meg. Az 1966-os nigériai államcsíny a szövetségi miniszterelnök és két vagy három tartományi kormányfő életébe került. Leendő caudillók is meghaltak: a Kongói Népi Köztársaságban egy kivégzett főkatona holttestét a televízióban tették közszemlére, száját dollárokkal tömve tele. Az uralmon lévők nagy vonzódást éreztek ahhoz, hogy a megtorlás munkáját személyesen végezzék. Benin (korábban Dahomey) elnöke megölte külügyminiszterét, amikor ágyban találta az elnök feleségével. Egy másik külügyminisztert, ezúttal Egyenlítői Guineában, saját államfője vert agyon. Ez utóbbi csak egyike volt annak a számtalan bűntettnek, amelyet Francisco Macias Nguema elnök követett el. A szegényebb afrikai országokban, amelyekből csaknem harminc van, a hatalom birtokosai

Naipaul, id. mű, 237-238. The Times, 1965. október 7. 74 Marnham, id. mű, 199. 75 West, id. mű, 146. 72 73

–(630)–

egypárti államot teremtettek, s elméletben abszolút hatalmuk volt. Gyakorlatilag azonban rendszerint csekély befolyással bírtak a kezelhetetlen eseményekre, sőt még törzsi viszályokat sem voltak képesek eldönteni. Egyedül hatalmaskodni tudtak, rendszerint személyes erőszakkal. Jellemző eset volt Maciasé. 1924-ben született a spanyol gyarmaton, a közigazgatásban dolgozott, 1968-ban, a függetlenség kikiáltása után lett belőle elnök, majd 1972-ben élethossziglani elnökké nyilvánította magát. A rákövetkező hét év során valóságos fogolytáborrá változtatta országát; sok lakos egyszerűen elmenekült, hogy az életét mentse. Spanyol segítséggel végrehajtott államcsíny fosztotta meg hatalmától 1979. augusztus 3-án, s „népirtás, hazaárulás, hűtlen kezelés és az emberi jogok módszeres megsértése” miatt fogták perbe. Kivégzését marokkói osztagra bízták, amely azért repült az országba, mert a helyi katonák arról panaszkodtak, hogy a szelleme erősebb a puszta puskagolyóknál, és „tigris alakjában” tér majd vissza.76 Hasonló eset volt a Közép-Afrikai Köztársaság elnökéé (később császárrá nyilvánította magát), Bokasszáé. Amikor a franciák megadták a függetlenséget volt gyarmatuknak, elnöknek egy gondosan kiválasztott hivatásos politikust, David Dakót tettek meg. Ő eredménytelenül próbált egyensúlyozni Izamo rendőrfőnök és a hadsereg vezetője, Bokassza között. Végül hármójuk közül Bokassza bizonyult a legigyekvőbbnek.77 1965-től élethossziglani elnök, majd 1977-től császár lett: Decemberi nagyszabású koronázási szertartásán 3.500 külföldi vendég vett részt; trónja sasmadár alakú volt, koronáját kétezer gyémánt ékesítette, a szertartás mintájául Napóleon koronázási szertartása szolgált. A szertartás költségei 30 millió dollárra rúgtak, ami az ország sovány éves bevételének egy ötödét tette ki. Rendszerét nem utolsósorban az tartotta a víz felett, hogy jó barátságban volt Franciaország dinamikus elnökével, Giscard d’Estaing-nel, akinek gyémántokat ajándékozott. Uralkodásának első évfordulóját azzal ünnepelte meg, hogy apját sértő megjegyzéseiért kirúgta és száműzetésbe küldte legnagyobb fiát, Georges herceget. Két hónappal később, 1979 januárjában negyven iskolásgyermeket mészárolt le, akik fellázadtak, amikor arra akarták kényszeríteni őket, hogy a Bokassza gyárában készült egyenruhát vásárolják meg. Áprilisban harminc-negyven további gyermeket gyilkoltak meg, állítólag Bokassza jelenlétében és részben aktív közreműködésével a Ngaragba-börtönben – a tényt a szenegáli Youssoupha Ndiaya által vezetett, s a volt francia gyarmatok ügyvédeiből álló bizottság állapította meg. Amikor a hír nyilvánosságra kerülésétől megrémült Giscard René Journiacot, aki afrikai ügyekben volt a tanácsadója, elküldte, hogy kérje fel 76 77

Annual register (London), 1980. Pierre Kalck, Central African Republic: a Failure of Decolonization (New York, 1971). –(631)–

lemondásra a császárt, az a császári jogarral csapott a fejére. Megtorlásul Giscard 1979. szeptember 21-én csapatokat küldött Banguiba, s az útipoggyász új elnökként Dakót is tartalmazta. Bokasszának Giscard kérésére Elefántcsontpart biztosított menedékjogot; később távollétében gyilkosságért, emberevésért, „Líbia javára történő kémkedésért”, arany- és gyémántsikkasztásért halálra ítélték. Nem volt sokkal jobb ennél Sékou Touré rendszere sem Guineában; Kadhafi ezredes Líbiája viszont sokkal rosszabb volt – s mindkettő azt a további bűntettet is elkövette, hogy az otthoni borzalmakat a szomszéd országokba is exportálták. A legtanulságosabb eset mégis az ugandai Amin „tábornoké” volt, mert az egész világrendszer megannyi gyenge pontját szemléltette az 1970-es években. Egyszersmind a legtragikusabb eset is volt, mert gyakorlatilag tönkretette azt az Ugandát, amely egykor Afrika legszebb országa volt. Churchill, aki 1908-ban gyarmatügyi helyettes államtitkárként látogatott ide, „földi paradicsomnak”, „trópusi kertnek” nevezte az országot. „Uganda tündérmese – írta –, paszulyszár helyett vonatra szállsz, s a tetején csodás új világra lelsz.”78 Uganda 1963 októberében, Macmillan „változás szelei”-politikájával összhangban gyorsított ütemben nyerte el függetlenségét. A bagandák uralkodó törzse művelt volt, s kedvességével mindig is elbűvölte az európaiakat. Az ország azonban sok tekintetben elmaradott volt, bonyolult törzsi villongások gyötörték, faji gyűlölködés a muszlim Észak és a keresztény Dél között, s hosszú múltra visszatekintő szektásság a keresztény közösségen belül. Az erőszakos mágia mindenütt jelen volt. A muszlim északon élő kakwák és nubik megitták áldozataik vérét és megették a máját, s hittek a mahdista „Yakan Allah vizében”, amelyet ha megisznak, sebezhetetlenné teszi a katonákat. A kifinomult baganda királyok azonban politikai-vallási terror céljából is megcsonkították ellenségeik testét.79 Tovább rontott a helyzeten, hogy Milton Obote, a függetlenség elnyerése után a miniszterelnöki székbe ültetett hivatásos politikus a közigazgatásban kivételesen járatlan, szűklátókörűen bagandaellenes ember volt. 1966-ban alkotmánysértő módon Amint használta fel a Kabaka palotájának megostromlására, és erőszakkal való eltávolítására. Amikor viszont 1971 januárjában Amin fosztotta meg hatalmától Obotét, sokan úgy üdvözölték a katonai uralmat, mint két rossz közül a kisebbiket. Fontos megértenünk, hogy Idi Amint már ebben az időszakban is kivételesen ravasz és gonosz embernek ismerték. Egy lugbara boszorkány óriástermetű fiaként tizenhat éves korában vette fel a muszlim hitet, s erejét az északi kakwákból és nubikból merítette. Belépett a Királyi Afrikai Lövészek közé, s tisztté történő előléptetésében, jóllehet gyakorlatilag

78 79

Winston Churchill, My African Journey (London, 1908). George Ivan Smith, Ghosts of Kampala (London, 1980), 34. –(632)–

teljesen iskolázatlan volt, az a kétségbeesett törekvés tükröződött, hogy a függetlenség közeledtével elkerüljék a kongói típusú lázadásokat. Gyorsan rossz híre támadt Kenyában, ahol marhatolvaj ok ellen harcolt. Kiderült, hogy a pokot törzshöz tartozó embereket ölt meg, s testüket a hiénák martalékául hagyta, továbbá akaramajog törzsbeliekből úgy csikart ki értesüléseket, hogy azzal fenyegette meg őket, késsel levágja a hímvesszőjüket, s a beismerő vallomás érdekében nyolcuknak valóban le is vágta. Azt is mondták róla, hogy megölte Turkana falu tizenkét lakóját. A brit hatóságok a függetlenség előestéjén már nem nagyon akarták vád alá helyezni a kevés fekete tiszt egyikét, s az esetet átadták a kijelölt miniszterelnöknek, Oboténak. Obote „szigorú megrovásra” szánta el magát, ami tömeggyilkosságért bizony furcsa büntetés.80 Még elő is léptette Amint ezredessé, felhasználta a bagandák leveréséhez, s engedte, hogy északon törzsi katonai bázist építsen ki, nagy arany- és elefántcsont-csempészetet folytasson, a kormány tudta nélkül muszlimokat sorozzon be, 1970 januárjában (feleségével együtt) megölje az egyetlen másik magasrangú fekete tisztet, Okoya dandártábornokot, és ez után a sajátjaként kezelje a hadsereget. Amikor a főszámvevő tájékoztatta Obotét, hogy 2,5 millió font hiányzik a hadsereg pénztárából, a miniszterelnök elutazott egy szingapúri értekezletre, s azt mondta Aminnak, hazatérése után „teljes magyarázatot” követel. Ezzel szinte államcsínyre szólított fel, amire Amint Kadhafi ezredes és Jasszer Arafat palesztin vezér amúgy is ösztökélték, mert el akarták űzni Obote izraeli tanácsadóit. Amin rendszere a faji megkülönböztetésen alapult, kezdettől muszlim-arab érdekeket szolgált, hiszen a hatalomátvétel után heteken belül elkezdte mészárolni a langi és az acholi törzs tagjait. 1971 júliusában kérte az izraelieket, hogy Tangakikötő elfoglalásával segítsenek neki Tanzánia lerohanásában; az izraeliek válaszul kivonultak az országból. Ugyanebben az időben már a britek is megbánták korábbi támogatásukat, s ettől kezdve Amin Kadhafi kliensévé vált. A muszlimok csak a lakosság 5%-át alkotják, s a hosszan tartó zsarnokság fennmaradását csak a líbiai támogatás tette lehetővé, bár Amin személyes testőrsége és leghírhedtebb kínvallatóikivégzői a palesztin terroristák közül kerültek ki. Kadhafi rábeszélte Amint, hogy űzze ki az ázsiaiakat, s ekkor, 1972 augusztusában kezdődött el igazán az ország kifosztása. De ne feledjük azt sem, hogy Nagy-Britannia még 1972 decemberében is szállított páncélozott személykocsikat Aminnak.81 A ritka luxusjavak Ugandába szállítása a stanstedi repülőtérről – ezek a fontos szállítmányok tették lehetővé, hogy megőrizze katonái harci morálját –, voltaképpen brit kormányzati jóváhagyással, szinte a rémuralom végéig tartott. 80 81

Uo., 51 skk. West, id. mű, 24-25. –(633)–

Az életben maradt kormánytagok egyedülálló bepillantást engednek abba, ahogy a brit bürokratikus alkotmányosság külső formájában primitív törzsi zsarnokság jön létre. Az 1972. március 14-ei kormányülés jegyzőkönyvében például ez olvasható: „Ha bármelyik miniszter úgy érzi, hogy élete a zabolátlan tömeg vagy elégedetlen személyek részéről veszélyben forog, szabadon használhatja lőfegyverét.”82 A miniszterek azonban valójában nem elégedetlen személyektől, hanem az elnöktől féltek. Amin oktatási minisztere, Edward Rugumayo, aki 1973-ban menekült el az országból, az összes afrikai államfőhöz küldött emlékiratában azt mondja Aminról, hogy „nincsenek elvei, erkölcsi mércéi és aggályai”, és „habozás nélkül bárkit megöl vagy megölet.”83 A fő államügyész, Godfrey Lule így írt: „Racionálisan és hűvösen gyilkol.” Henry Kyemba egészségügyi miniszter szerint Michael Kagwamak, a Gazdasági Bíróság elnökének 1971 szeptemberében történt meggyilkolása „tárta fel az egész ország előtt, hogy a mészárlások nem korlátozódnak a hadseregre vagy az acholi és langi törzs tagjaira.”84 Rövidesen halál fia lett minden közszereplő, aki bármilyen módon bírálta vagy akadályozta Amint: az ugandai nemzeti bank kormányzója, a Makerere Egyetem alkancellárja, a külügyminiszter, a főbíró, akit fényes nappal hurcoltak el a bíróságról, Janan Luwum érsek – ez utóbbit a kormány két miniszterével együtt Amin személyesen verte agyon. Amin gyakran volt részese magánatrocitásoknak is. Kyemba felesége, Teresa, a Mulago kórház főnővére jelen volt, amikor Amin felesége, Kay holttestének darabjait beszállították: Amin nemcsak megölte, hanem fel is darabolta, ugyanis nagy gyűjteménye volt anatómiai kézikönyvek színes ábráiból. Állítólag azért ölte meg a fiát, hogy megegye a szívét, amit egy Stanleyvilleből odahozatott varázsdoktor tanácsolt neki.85 Aligha kétséges, Amin rituális emberevő volt, aki kiválogatott emberi szerveket tartott hűtőszekrényében. A behűtött kannibalizmus képe tokba zárta a rendszert, amely groteszk karikatúrája volt a szovjet típusú terrornak. A hagyományos rendőrség egyszerűen eltűnt, mivel a főtiszteket meggyilkolták, amiért Amin bűntetteit próbálták kivizsgálni. Sztálinhoz hasonlóan Aminnak is egymással vetélkedő biztonsági szolgálatai voltak. Ide tartozott személyes alkotása, a Közbiztonsági Egység, valamint a katonai rendőrség és a KGB ugandai megfelelője, az Állami Kutatási Központnak nevezett szervezet, amely a régi Kormányzati Kutatási Osztályból fejlődött ki, s továbbra is megőrizte az Economist bekötött évfolyamait. Az ÁKK-t a palesztinok és líbiaiak tanácsai alapján irányították, s egyes esetekben orosz kiképzők is közreműködtek. Rendszerint kőtörő kalapáccsal gyilkolt, de egyáltalán nem Idézi Smith, id. mű, 96. Uo., 101., az emlékirat szövegére. 84 Henry Kyemba, State of Blood (London, 1977). 85 Smith, id. mű, 111-112. –(634)– 82 83

volt minden tekintetben ilyen kezdetleges. Alagút kötötte össze Amin villájával, így a kiszemelt áldozatokat, akik ellátogattak hozzá (szerette koktélra hívni őket), úgy lehetett elvinni, hogy soha senki nem látta őket többé. Az ÁKK-ben rendszeresek voltak az ütlegelések, amelyeket minden nap meghatározott időben végeztek. Ellentétben Amin indulatos természetével, a terrorban volt valami rutinszerű és bürokratikus rend. A szovjet blokk külképviseleteihez hasonlóan az ugandai képviseletek mellett is legalább két ÁKK-ügynök dolgozott. Miként a KGB, az ÁKK is kereskedelmi tevékenységből (közte kábítószer terjesztésből) pénzelte működését, és gyakran keményvalutáért vállalt el gyilkosságokat.86 Amin rendszere nem egyszerűen visszatérés volt az afrikai primitivizmushoz – bizonyos szempontból jellegzetes tükre az 1970-es éveknek. Terrorizmusa muszlim-arab jelenség volt; rendszerét sok szempontból külföldről, núbiaiak, palesztinok és líbiaiak irányították. Megemlíthető, hogy az ENSZ-nek az 1970-es években űzött hatalmi politikája, a szervezetre Hammarskjöld és iskolája által kényszerített relativista erkölcs csúf következményei tehetnek arról, hogy Amin rendszere hat borzalmas éven át maradt fenn. Egy szaktekintély szerint az a tény, hogy 1972-ben, amikor a rendszer természete már napnál is világosabb volt, elmaradtak a nemzetközi ellenakciók, 200 ezer ugandai lakos életébe került. Az ÁKK irataiból kiderül, mennyire fontos volt a rendszer számára a „stanstedi whisky-járat”. A brit békéltetés 1975 júniusában érte el mélypontját, amikor Amin azzal fenyegetőzött, hogy kivégzi Denis Hills brit egyetemi oktatót, mert az „falusi zsarnoknak” nevezte. James Callaghan, aki még az 1970-es évek mércéjével mérve is gyenge miniszterelnök volt, Sir Chandon Blairt küldte el Ugandába a királynő kegyelmet kérő levelével, majd később maga is Kampalába repült. A stanstedi szállításokat mégis egészen 1979. március 4-ig, Amin megbuktatásának előestéjéig engedélyezte. Az egyetlen kormány, amely nem veszítette el hitelét, az izraeli volt, amely erélyes cselekedetével emberi életeket mentett meg, amikor Amin és a palesztinok 1976 júniusában Entebbébe térítettek el egy menetrendszerű légijáratot. A legtöbb afrikai állam a „caudillók összetartanak” régi latin-amerikai elvével összhangban voltaképpen támogatta Amint. Bár volt miniszterei feltárták Amin népirtó ténykedését, az Afrikai Egységszervezet mégis elnökévé választotta, s három kivétellel a szervezet valamennyi tagja részt vett a Kampalában tartott csúcsértekezleten. Nyerere sem annyira erkölcsi okokból emelt kifogást, hanem azért, mert Obote szövetségese volt, és joggal tartott egy ugandai támadástól. „Azzal, hogy Kampalában ülnek össze – tiltakozott –, az Afrikai Egységszervezet államfői Afrika egyik

86

Uo., 124-131. –(635)–

legvérszomjasabb rendszerét tisztelik meg.” Maga az elmebaj, hogy az Afrikai Egységszervezet még egy olyan indítványt is fontolgatott, amely elítéli Tanzániát. Az államfők a csúcstalálkozó során szerencsekívánataikkal árasztották el Amint, aki, miután részben elfogyasztotta korábbi feleségét, most az Öngyilkos Gépesített Egység táncosnője személyében új asszonyt választott magának. Tapsoltak, amikor Amint négy fehér ember hordozta gyaloghintón, miközben egy svéd napernyőt tartott a feje fölé. S tapsoltak, amikor az ugandai légierő bemutató bombázást tartott a Viktória-tavon egy „Fokváros” felirattal ellátott cél pontra (valamennyi bomba célt tévesztett, és a légierő parancsnokát a küldöttek távozása után rögtön megölték.). Az Afrikai Egységszervezet államfői 1977-ben is meleg fogadtatásban részesítették Amint, s a szervezet egészen 1978-ig semmiféle bírálatban nem részesítette az ugandai rendszert; s a kritikus hangokat még akkor is elhallgattatták.87 Az ENSZ-ben, ahol az afrikai-ázsiai-arab és a szovjet blokk többségben volt, a legtöbb tagállam ugyanilyen cinikusan viselkedett. Mint az Afrikai Egységszervezet elnöke, Amin 1975. október 1-jén vérmes beszédet mondott a közgyűlésen, amelyben leleplezte a „cionista-amerikai összeesküvést”, és nem csak Izraelnek az ENSZ-ből való kizárására, hanem „megszüntetésre” (tehát népirtásra) szólított fel. Másnap az ENSZ főtitkára és a közgyűlés elnöke nyilvános vacsorát adott Amin tiszteletére.88 Az arra irányuló kísérleteket, hogy 1976-ban és 1977-ben az ENSZ-ben felvessék az emberi jogok ugandai megsértésének ügyét, az afrikai országok szavazataival fojtották el; ugyanezek az országok ugyanilyen szolgálatot tettek Aminnak az 1977-es Nemzetközösségi Értekezleten. Az Egységszervezet még azután sem volt hajlandó elítélni Amint, hogy 1978. október 30-án megtámadta Tanzániát (ami egyébként öt hónappal később a bukásához vezetett), ehelyett Nyererét kérte fel közvetítésre. Erre az egy alkalomra a tanzániai szocialista diktátor sutba dobta szokásos szólamait: „Amióta Amin kisajátította magának a hatalmat, több embert gyilkolt meg, mint Smith Rhodéziában, vagy mint Vorster Dél-Afrikában. Afrikában azonban már az a szokás, hogy nem számít, ha egy afrikai más afrikaiakat öl meg… Feketének lenni mostanság jogalappá kezd válni arra, hogy az illető megölhet más afrikaiakat.”89 Tulajdonképpen ezzel a következménnyel járt Hammarskjöld erkölcsi relativizmust tükröző alapelve, hogy az afrikaiak közötti öldöklés nem az ENSZ ügye; Aminnak megbocsátható, hogy azt gondolta: az ENSZ engedélyezte számára a tömeggyilkosságokat, voltaképpen a népirtást is.

Uo., 166-167. Daniel Patrick Moynihan, A Dangerous Place (London, 1978), 154-155. 89 Idézi Smith, id. mű, 181. –(636)– 87 88

Amin rendszerét a bandungi nemzedék filozófiája és az újraéledő afrikai barbárság egyaránt lehetővé tette. Bukása után egy éven belül azonban újraírták a történelmet. Azt mondták, a taps, amellyel az ENSZ-ben üdvözölték, „ironikus” volt. A terrort az „imperializmushoz” kapcsolták.90 Uganda szenvedései akkor sem értek véget, amikor megérkezett a tanzániai „felszabadító hadsereg”, a poggyászában Obotéval. Kampalába érve a tanzániaiak első dolga az volt, hogy kifosszák a várost. Bár Aminnak a muszlim világ (Líbia, majd Szaúd-Arábia) menedéket nyújtott, törzsi erői továbbra is megszállva és rémületben tartották az ország egy részét. Nyerere fegyveres támogatásával Obote „megnyerte” az 1980-as választásokat. Obote UPC-pártja és a Nyerere ellenőrzése alatt álló „katonai bizottság” önkényesen megváltoztatta a választókörzetek határait; 17 parlamenti helyet törvénytelenül, versengés nélkül adtak át az UPC-nek; megöltek egy ellenzéki (demokrata párti) jelöltet, másokat pedig összevertek; törvénytelenül eltávolítottak tizennégy hazatérő katonatisztet, aki nem volt az UPC besúgója; elbocsátották állásából a főbírót és más tisztségviselőket, hogy ezzel megfélemlítsék az igazságszolgáltatást; s végül, miután a választás éjszakáján nyilvánvalóvá vált, hogy a Demokrata Párt mindennek ellenére is nyerésre áll, a hivatalos rádióban bejelentették, hogy a katonaság „felülvizsgálja” az eredményeket – mire a választási bizottság titkára elmenekült, hogy életben maradjon. A hadsereg ezt követően megsemmisítette a Demokrata Párt győzelmének bizonyítékait, s Obotét nyilvánították győztesnek.91 A következmény tartományi és törzsi háború lett, s három fegyelmezetlen és többnyire alul fizetett „hadsereg” tömeges terrorja a végtelenségig nyújtotta Churchill „tündérmese-országának” haláltusáját.92 Uganda esete szemlélteti a gyarmatosítás utáni Afrikában az 1960-as évek közepe óta érvényesülő tendenciát, hogy belső és külső háborúk robbannak ki, és az Afrikai Egységszervezet s az ENSZ távolról sem döntőbíróként lépnek fel az ilyen vitákban, hanem még egyengetik is az erőszakhoz vezető utat. Ez nem volt váratlan. Az Afrikai Egységszervezet militarizálódása Addisz Abebában kezdődött 1963-ban, amikor elvetették a passzív ellenállást, s elfogadták az erőszak alkalmazását a megmaradt gyarmati rendszerekkel való leszámolásban, majd Tanzánia elnökletével „felszabadító bizottságot” hoztak létre. A következő évben Kairóban a volt pacifista Nyerere szólított fel Portugália erőszakkal történő kiűzésére, majd 1965-ben helyettese, Rashidi Kawawa Dar-es Salaam-ban azt mondta az J. J. Jordensen, Uganda: a Modern History (London, 1981); Wadada Nabundere, Imperialism and Revolution in Uganda (Tanzánia, 1981). 91 Victoria Brittain, „After Amin”, London Review of Books, 1981. szeptember 17. 92 Például a Daily Telegraph, 1981. szeptember 5. –(637)– 90

ENSZ Gyarmatügyi Bizottságának, hogy annak funkciója azonos az Egységszervezet bizottságáéval: „két történelmi jelentőségű felszabadítási bizottság a gyarmatosítás elleni küzdelemben”. M. Coulibaly ENSZbizottsági elnök, Mali képviselője először tiltakozott: az ENSZ nem azonosítható egy regionális katonai testülettel, mondta. Később mégis letette a fegyvert, bizottsága kijelentette, hogy bármely államnak joga van erőszakot alkalmazni Portugália kiűzése érdekében. Ez volt az első eset, hogy az ENSZ a politikai problémák békés megoldásával szemben a katonai megoldás mellett kötelezte el magát. Négy hónappal később, 1965 novemberében Nyerere rábeszélte az Egységszervezetet, hogy az elv érvényességét terjessze ki Rodéziára is.93 Azzal, hogy az ENSZ és az Afrikai Egységszervezet nem csupán helyeselték az erőszakot, hanem szították is, voltaképpen elrendelték, az egyes afrikai államok is egyre szívesebben nyúltak ehhez az eszközhöz, hogy megoldják törzsek közötti és határvitáikat, amelyeket a gyarmatosítás befagyasztott. Valamennyi világrész közül nyelvileg és etnikailag Afrika a legváltozatosabb. A negyvenegy független állam közül csak Egyiptom, Tunézia, Marokkó, Lesotho és Szomália volt alapvetően homogén, s még ezeknek határai is vitathatók voltak.94 A legtöbb afrikai polgárháború, mivel határokon is átnyúló törzsi konfliktusok is egyben, egyszersmind rendszerint külháború is. Az egyik legkorábbi, az 1958-as ruandai hutulázadás a tuszi uralom ellen, kiterjedt Burundira is, s a rá következő tizenöt év folyamán ez a minta háromszor ismétlődött meg. A Polisario lázadása Marokkó és Mauritánia ellen, az északi muszlimok és déli keresztények küzdelme Csádban, a polgárháborúk Angolában, Szudánban és Nigériában, hogy csak ötöt említsünk a hosszabb és komolyabb konfliktusok közül – egyaránt külföldi beavatkozással jártak. Nem meglepő, hogy az ENSZ és az Afrikai Egységszervezet tökéletesen képtelennek bizonyult arra, hogy döntőbíróként lépjen fel ezekben a konfliktusokban. Jellegzetes példa erre a volt Spanyol Szahara felosztása Marokkó és Mauritánia között 1975 decemberében, ami Lengyelország tizennyolcadik századbeli (vagy 1939-ben történt) felosztására emlékeztetett. Algériát kihagyták, erre az a Polisario lázadóit kezdte támogatni. Az ENSZ két, egymást kölcsönösen kizáró határozatot hozott, az egyik Marokkót, a másik Algériát támogatta. Az Afrikai Egységszervezet sohasem próbált komolyan érvényt szerezni annak az elsődleges alapelvének, hogy az államok ne avatkozzanak egymás belügyeibe, kivéve (ez elég érdekes) Amin Ugandájának esetét. Nem ítélte el Kadhafi Líbiáját, mert megpróbálta megdönteni Egyiptomban Szadat, Szudánban Nimeri, Tunéziában Bourgib, Csádban Francis Tombalbaye és Felix Malloum uralmát, s felháborító beavatkozásait féltucat másik 93 94

Mazrui, Violence and Thought, 37-39. Colin Legum és mások, Africa in the 1980s (New York, 1979). –(638)–

államban. Az Egységszervezet képtelen volt megakadályozni nem-afrikai hatalmak beavatkozását, mert senki sem akarta, hogy megismétlődjék Kongó baljós kalandja az ENSZ-szel; ezért az egyes államok maguk hívtak be külföldi csapatokat, például Kenya, Uganda és Tanzánia briteket, Elefántcsontpart, Gabon és Szenegál franciákat.95 A határokon átnyúló bonyodalmak jelentősen fokozódtak 1973-74 után, amikor Szovjet-Oroszország, csatlósa, Kuba közreműködésével először jelent meg nagy létszámú katonai erővel az afrikai színtéren. Ide tartozik Etiópia esete, ahol az idős császár, Hailé Szelasszié félig feudális, félig liberális rendszert irányított, gondosan kiegyensúlyozva a különböző külföldi segélyforrásokat. A hadsereget az indiaiak képezték ki, a haditengerészetet a britek és a norvégok, a légierőt a svédek, a vasutat a franciák vezették, a szállodákat az ausztrálok, a kikötőket a jugoszlávok, az olajfinomítókat az oroszok, a halászflottát a bolgárok, a sörfőzdéket az olaszok, a cipőgyárakat a csehek, a textilgyárakat a japánok.96 Az oroszok megragadták az esélyt, hogy el lehet távolítani az öreg császárt – egy párnával fojtották meg, s befolyásuk alá vették az országot, ejtve eközben védencüket, Szomáliát is. A legrosszabb, ami a császári cenzúráról elmondható, hogy kihúzatta a Macbeth-ből a király halálát; bukása után viszont egyáltalán nem játszottak többé Shakespeare-t. A rendszer totalitáriussá vált, tízezrével mészárolta le ellenfeleit, s nagy határháborúkat indított, amelyek egészen az 1980-as évekig tartottak. Miután Oroszország Afrikára is kiterjesztette a hidegháborút, az vált a reálpolitika klasszikus színterévé, szövetségek alakultak és bomlottak fel hirtelen egymásutánban, s ez vált az alapelvvé: „az ellenségem ellensége a barátom.” Jellemző eset volt a Zaire ellen az angolai határ mentén 1977-78-ban végrehajtott katangai támadás, amelynek során az 1960-as „imperialista elszakadáspártiakat” felváltó kommunisták segítették a katangaiakat kubai és orosz csapatokkal, míg Marokkó és Franciaország Zairénak segített. Az új afrikai államok által a függetlenség első két évtizedében vívott harmincvalahány polgár- és külháború egyre duzzadó menekültáradathoz vezetett. 1970-re egymillió menekült létezéséről tudott a hivatalos ENSZstatisztika. Ez a szám 1978-ra 4,5 millióra ugrott, további 2 milliót minősítettek „le nem telepedettnek” az után, hogy visszatért az anyaországba. 1980-ban az ENSZ 2.740.000 menekültről tudott tizenhét afrikai országban, továbbá 2 millió „otthonából elűzött személyről”, akiknek túlnyomó többsége a szovjet-orosz, kubai és líbiai katonai tevékenység miatt kényszerült lakóhelye elhagyására.97 Távolinak látszott a lehetőség, hogy

West, id. mű, 6-7. Részletes adatokat lásd New York Times, 1980. május 11. 97 Marnham, id. mű, 165, 205. –(639)– 95 96

ezeknek az embereknek a nagy részét letelepítsék. Az 1980-as évek elejére valamennyi új független állam, Elefántcsontpart, Kenya és a három olajban gazdag terület, Algéria, Líbia és Nigéria kivételével szegényebb é vált, mint amilyen a gyarmati rendszerben volt. Egyes országok teljesen kivonultak a piacgazdaságból. Ilyen körülmények között megrekedt a meglehetősen gyors anyagi haladás, amely a gyarmatosítás utolsó, 1945-60 közötti szakaszát jellemezte. Bár a függetlenség évtizedeiben bőségesen születtek regionális egyezmények, például a hathatalmi casablancai csoporté, a tizenöthatalmi monroviai csoporté és a brazzaville-i tizenketteké, ezek nagyrészt politikai célokból létrehozott szóbeli megegyezések voltak, s rövid életűnek bizonyultak. Eközben a pénzforgalomra, a szállításra és kommunikációra vonatkozó részleges és gyakorlati államközi egyezmények végrehajtása megakadt vagy hatályon kívül került. A háborúk, „szükségállapotok” és a határok lezárása szétzilálta a közúti és vasúti kapcsolatokat. A gördülőállományt nem újították fel, az utak állapota romlott. Az utazási mintákban visszatértek az 1890-es évek, a forgalom zöme a tengerparti városok között zajlik (csak inkább légi, mint tengeri úton), de kevés a hosszabb utazás a szárazföld belsejébe. A mobilitás esetlegessé és megbízhatatlanná vált. Az 1970-es évek végén az eddigi legnagyobb forgalmi dugók nem a fejlett nyugaton, hanem Lagosban keletkeztek: Mohammed tábornok, államfő állítólag azért halt meg, mert még saját maga számára sem tudta feloldani a dugót, s a kocsija minden nap reggel 8-kor ugyanott rekedt meg, ezért könnyű volt megtervezni a meggyilkolását. 1976-ban, amikor a nigériai kormány 18 millió tonna cementet rendelt, a lagosi kikötőhöz vezető tengeri utakat csaknem ötszáz hajó torlaszolta el, s mire sikerült megszabadulniuk rakományuktól, annak nagy része már felhasználhatatlanná vált.98 Sok belső területen azonban a szárazföldi közlekedés még Nigériában is hanyatlásnak indult. Az egyik beszámoló szerint: „Afrika megfigyelhető forgalmának egyre nagyobb része a három tucat nemzetközi repülőtér húszmérföldes környezetében zajlik.”99 A repülőgépirányítás színvonalának hanyatlása és a belső légifolyosók gyakori lezárása miatt gyakran könnyebb és olcsóbb volt Európán keresztül, mint közvetlenül utazni az afrikai fővárosok között. Ugyanez állt a telefonvonalakra is: Monroviából például a mindössze négyszáz mérföldnyire lévő Abidzsánba csak Európán vagy Észak-Amerikán keresztül lehetett telefonálni. Sokan úgy vélik, a hanyatlás valójában a bírálók mozdulatlanságra kárhoztatásával voltaképpen a tekintélyelvű kormányoknak játszott a kezére, mert a legtöbb afrikai

98 99

Uo., 168. David Lomax, „The civil war in Chad”, Listener, 1982. február 4. –(640)–

kormánya vasfüggöny mögötti mintát követve kizárólagos használatba vette a katonai szállítási és kommunikációs hálózatokat. De szenvedett tőle maga az állam is. 1982-ben Csád brüsszeli követe arról panaszkodott, hogy több mint egy éve semmit sem hallott a kormánya felől.100 Ugyanennyire észlelhető volt az orvosi színvonal romlása. A malária megszüntetésében az 1940-es évek végén és az 1950-es években elért látványos haladás megrekedt. A WHO 1958-ban indított húszéves programja kudarcot vallott. Az 1970-es évek végére 200 millió eset volt a világon, és malária által veszélyeztetett területeken 1 milliárd ember élt. A tendencia megfordulása korántsem csak Afrikára korlátozódott; az eredmények Közép-Amerikában és Ázsiában bizonyos fokig még kiábrándítóbbak voltak.101 Az 1970-es évek végén azonban nyugtalanítóan növekedett az olyan afrikai fővárosokból visszatérők között a maláriás esetek aránya, amelyekben az 1950-es években már kiirtották a betegséget.102 A hagyományos sorscsapásokban az alultápláltság és az éhínség, a közegészségügy és a kórházi szolgáltatások, a szakképzett orvosok hiánya tükröződött. 1976-ban a WHO változtatott politikáján, s kijelentette, hogy mostantól „falusi gyógyítókat” alkalmaznak a vidéki egészségügyi szolgálatoknál, bár továbbra is különbséget tettek afrikai típusú bábák, csontkovácsok és gyógynövény-szakértők meg „varázslatokat és babonákat” használó „bűbáj-doktorok” között. 1977-ben azonban elvetették ezt a megkülönböztetést, és a vidéki lakosság 90%-a által támogatott „bűbájdoktorok” státusa azonos lett a képzett orvosokéval.103 Lagosban, a világ legnagyobb közlekedési dugójának félárnyékában közös oktatókórházat nyitottak az orvostudományban és a „gyógyászatban” járatos doktoroknak. Az afrikai kontinens változatos, ám végeredményben komor képe egy emberöltővel a függetlenség elnyerése után az alábbi eseményekben összegezhető, amelyek az 1970-es évtized utolsó és az 1980-as évtized első évében mentek végbe. 1979: Szudán: államcsíny-kísérlet. Marokkó: a Polisario gerillái ellen folytatott nyugat-szaharai háború napi 750 ezer fontba kerül. Etiópia: 20 ezer kubai, továbbá etiópiai katonák három fronton harcolnak Eritrea és Szomália ellen, ahol a menekültek száma meghaladta az 1 milliót. Dzsibuti: felkelés az adari körzetben. Kenya: sikeres többpárti választás. Tanzánia: 40 ezer katona Genganne Chapin és Robert Wasserstrom, „Agricultural Production and malarial resurgence in Central America and India”, Nature, 1981. szeptember 17. 101 New York Times, 1980. május 11. 102 Marsham, id. mű, 240. 103 Összeállítva az Annual Registerből (London, 1980, 1981) és a New York Timesból. –(641)– 100

megtámadja Ugandát, ahonnan elűzik Amint, akit 2.500 líbiai katona is támogat. Ghana: Jerry Rawlings repülőszázados államcsínye. Kivégzőosztag végez három volt államfővel és sok más politikussal; korrupt polgárok nyilvános megkorbácsolása és megvesszőzése; rendőrsztrájk; az ország hivatalosan csődöt jelent. Nigéria: visszatérés a polgári kormányzáshoz. Libéria: éhséglázadások: hetven halálos áldozat. Szenegál: negyedik törvényes párt létrejötte. Mauritánia: államcsíny. Ould Salackot, aki 1978-ban elűzte Ould Daddahot, most Ould Hardallah űzi el. Békekötés a Polisariogerillákkal. Mali: egypárti választás. Guinea: politikai foglyok szabadon bocsátása, köztük Conakry érsekéé. Benin: egypárti választások. Togo: egypárti választások; az úgynevezett „brazil elitisták” kirakatperei. Kamerun: államcsínykísérlet, amelyet kisebb mészárlás követ. Csád: polgárháború. Kongói Népi Köztársaság: államcsíny. Egyenlítői Guinea: Macias diktátor megbuktatása. Közép-afrikai Köztársaság: Bokassza megbuktatása. Zaire: a legtöbb főútvonal használhatatlan; alkatrészhiány miatt az országúti járművek kétharmada használhatatlan; lezárják a Benguela-vasutat; a devizatartalékok 38%-a megy el adósságszolgálatra; az öt év alatti gyermekek 42%-a szenved alultápláltságtól. Burundi: ötvenkét misszionáriust kiutasítanak „felforgató tevékenység” miatt. Bissau-Guinea: az állam jövedelmei a kiadásoknak csak 65%-át fedezik. Zöldfoki-szigetek: a fogyasztott élelmiszerek több mint 90%-a származik importból. Mozambik: a halálbüntetést kiterjesztik a szabotázsra, a terrorizmusra és a haszonlesésre; sok politikai kivégzés; Machel elnök támadja a hosszú hajú férfiakat és a szűk ruhát viselő nőket. Katolikus és anglikán templomokat zárnak be. Angola: polgárháború. Zambia: sok letartóztatás politikai okból. Malawi: importkorlátozás. Zimbabwe: egy évtizedes polgárháború után a fehér uralom vége; 20 ezer halott. Namíbia: gerilla-háború. Lesotho: gerillaháború. Szváziföld: a gazdaság a menekültek nyomása alatt. Botswana: ugyanaz. DélAfrika: gerilla-hadviselés. 1980: Szudán: egypárti választások. Tunézia: államcsínykísérlet. Marokkó: háború a Polisario ellen. Algéria: kudarc miatt felhagynak a nehéziparra épülő fejlesztéssel. Etiópia: szovjet típusú helikopterekről gépágyúval lövik a szomálikat, oromókat, gallaszokat és más, nem-amhara törzseket. Szomália: a menekültek száma meghaladja a másfélmilliót. Tanzánia: Nyererét egyedüli jelöltként elnökké választják; éhínség. Zanzibár: államcsínykísérlet. Uganda: a húszezres tanzániai megszálló erő, továbbá a hatezres ugandai hadsereg ellátása a nemzeti jövedelem 37%-át emészti fel; heti ötven politikai gyilkosság Kampalában; éhínség. Ghana: 114%-os infláció; az egyetemeket bezárják. Nigéria: államcsínykísérlet; ezer halott. Gambia: betiltják az ellenzéki pártokat; sok letartóztatás. Libéria: államcsíny; sok kivégzés. Szenegál: Senghor húszéves uralom után önként visszavonul. Mauritánia: államcsíny; Ould Louly elűzi Ould Hardallahot. Mali: sztrájkolnak az iskolák; a gazdaság állapotát „katasztrofálisnak” nevezik. –(642)–

Guinea által pénzelt államcsíny Bissauban, az olajkitermelési jogokra vonatkozó vita után. Elefántcsontpart: egypárti választások. Felső-Volta: államcsíny. Niger: Líbia által pénzelt nomádok támadása. Benin: Kadhafinál tett látogatása során Kerekou elnök „megtér” az iszlámhoz. Kamerun: a csádi menekültek veszélyeztetik az ország gazdaságát. Csád: polgárháború és líbiai támadás. Zaire: február 4-én Mobutu kijelentette: „Amíg élek, nem tűröm el újabb párt létrehozását.” Bissau-Guinea: államcsíny. Sao Tomé: menekültek támadással fenyegetőznek; ezer angolai és száz kubai vonul be. Angola: polgárháború. Zambia: államcsínykísérlet. Zimbabwe: szabad választások brit ellenőrzés mellett. Namíbia: gerillaháború. Lesotho: a „lesothoi Felszabadító Hadsereg” támadása. Dél-Afrika: gerilla-hadviselés. Az összegzés számos árnyalatot fed el. Megerősíti azonban az Afrika iránti érdeklődés visszatérő ciklusai során a hanyatlás trendjét Afrikában. Az első, Rhodes-időszaknak nevezhető ciklus az 1880-as évektől az első világháborúig tartott, amikor sokan úgy gondolták, Afrika erőforrásai fogják megalapozni a jövőbeli európai prosperitást. Az 1920-as évek elején ez még röviden fennmaradt, majd elillant. A következő ciklus az 1940-es évek végén kezdődött, s tetőpontját az 1960-as évek végén érte el, amikor a gyarmati uralmat a függetlenség váltotta fel. Az 1960-as évek végén, a térség militarizálódásával kezdett összeomlani. Az 1980-as évek elejére a ciklus véget ért: a külvilág Afrika iránti érdeklődése nagyrészt néhány fő nyersanyagtermelőre, különösen Nigériára és Dél-Afrikára korlátozódott. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a földrész legnagyobb része ingataggá vált, és az is marad, képtelen az önfenntartó gazdasági fejlődésre, vagy akár arra, hogy helye legyen a nemzetközi gazdaságban. Afrika egyszerűen helyettesítő háborúk színterévé vált, mint Spanyolország az 1930-as években. Afrikában a hivatásos politikusok kasztja és a mindenben illetékes állam költségesnek és kegyetlenül kudarcosnak bizonyult. Most azt kell megvizsgálnunk, mennyire ismétlődött meg ugyanez a minta Ázsiában, különösképpen annál a két sorsüldözte óriásnál, amelyekben a világ lakosságának csaknem fele él: Kínában és Indiában.

–(643)–

XVI. Kísérletezés a fél emberiséggel 1966 nyarán a hivatalos pekingi sajtó jelentette, hogy július 16-án a Kínai Kommunista Párt elnöke, az akkor hetvenedik évében járó Mao Cetung tömeges úszást szervezett és vezetett a Jangcén. Némileg elmosódott fényképeket hoztak nyilvánosságra, amint nagy kerek fejét a víz fűlött tartva halad a hullámokban. A beszámolók szerint csaknem tíz mérföldet úszott alig valamivel több mint hatvan perc alatt, s azt írták róla, hogy „kicsattant az életerőtől, és remek hangulatban volt”.1 Mindez csupán egyike volt azoknak a csodás tetteknek, amelyek Kínában Mao hatalomra jutása és 1976ban bekövetkezett halála között eltelt negyed század során megestek. Széles körben elterjedt hiedelem szerint Kína folyamatosan úrrá lesz azokon a gazdasági problémákon, amelyekkel a nagy, elmaradott és sűrű népességű országoknak szembe kell nézniük, s mindez a lelkes nemzeti közmegegyezés keretei között történik. A látogatók a Mao-féle kommunizmus lelkes csodálóiként tértek haza. Egyikük szerint Kína „egyfajta jóindulatú királyság, amelynek pap-császárja alattvalóinak teljes odaadását vívta ki.” A kínai nép, jósolta egy másik, „az új világcivilizáció megtestesülése” lesz. Simone de Beauvoir így vallott: „a mai kínai élet kivételesen kellemes.” Az ország, mondta egy másik szemtanú, „majdnem annyira szőrszálhasogatóan vigyáz az emberéletekre, mint ÚjZéland.” David Rockefeller dicsérte a „nemzeti összhang érzését”, s azt állította, hogy Mao forradalmának nemcsak „hatékonyabb és elkötelezettebb államigazgatást” sikerült teremtenie, hanem „magasfokú erkölcsiséget és a célok közösséget is”. Egy másik amerikai látogató szerint a változások „csodálatra méltóak… A maoista forradalom egészében véve a legjobb dolog, ami évszázadok óta a kínai néppel történt.” A legnagyobb csodálatot mindenkiben a moralitás javulása váltotta ki. „Sok közösséget ismerek – számolt be tapasztalatairól Felix Green –, de egy kivételével egyik sem hajlandó tudomásul venni a házasságon kívül született gyermekeket.” „A törvényes rendet – így egy másik amerikai látogató – inkább a magas fokú erkölcsi szabályrendszer, mint a rendőrségi beavatkozás fenyegetése tartja fenn.” Megint más azt hangsúlyozta, hogy a kormányzati adószedők „megvesztegethetetlenné” váltak, az értelmiségiek pedig „szabad idejükben vödörszámra hurcolják a trágyát a földekre”, ezzel is bizonyítva, hogy „nem vetik meg a parasztokat”.2 Ezek a beszámolók azokra a kritikátlan dicshimnuszokra emlékeztetnek, amelyeket a sztálini rendszer vendégei hangoztattak a

1 2

Jack Chen, Inside the Cultural Revolution (London, 1976), 219-220. Hollander, id. mű, 7. fejezet: „A zarándokút Kínába”, 287 skk. –(644)–

kollektivizálás és a nagy perek borzalmai idején. Amikor ezzel kapcsolatban kérdőre vonták őket, a látogatók azt válaszolták, hogy – nagyrészt Mao rendkívüli lángeszének köszönhetően – megemésztették a szovjet hibák tanulságait. Jan Myrdal szerint Mao „Marx és Lenin után harmadik a sorban”, s megoldotta azt a problémát, hogy „miként akadályozható meg a forradalom elfajulása”. A politikatudomány egyik amerikai művelője szerint „olyan tulajdonságok egyesülnek benne, amelyek ilyen erőteljesen ritkán léteznek egyetlen emberi lényben”. Han Suyin szerint Mao Sztálintól eltérően „rendkívül türelmes, hisz a vitában és az átnevelésben”, s „állandóan ügyel a demokrácia gyakorlati alkalmazására.” Ha felmerült valamilyen probléma- számol be egy amerikai Kína-szakértő – Mao „mindig egyedülállóan alkotó és mélyen etikus módon reagált rá”. Felix Green meggyőződése szerint eltűnt a hataloméhség, és semmi sem mutat „arra a hatalmi harcra vagy személyes rivalizálásra, amelyet oly gyakran lehetett látni a Kremlben.” Mao nem csupán katona, vezető, költő, filozófus, tanító, gondolkodó és karizmatikus személy – egyenesen egyfajta szent. Hewlett Johnsont olyasmi lepte meg legjobban, „amit kép soha sem képes megmutatni: a kifejezhetetlen kedvesség és rokonszenv, a mások szükségleteivel való nyilvánvaló törődés… ezek alkották gondolatainak mélyrétegét.”3 Nem szükséges hozzátennünk, hogy az utazók e meséinek, miként a sztálini Oroszországban, itt is csekély, vagy semmi közük nem volt a valósághoz, amely érdekesebb és sokkalta lehangolóbb volt. S a nyilvános Mao-kép éppoly távol állt a valóságtól, mint Sztáliné. Mao nem volt szent. Egyáltalán nem emlékeztetett sem tudósra, sem mandarinra. Nagytestű, nyers, durva, földönjáró és könyörtelen paraszt volt, tulajdonképpen kulák; ugyanolyan, mint az apja, csak tanultabb kiadásban. Hruscsov nem egészen jogtalanul hasonlította „medvéhez, amely ide-oda imbolyog, miközben lassan és nyugodtan járkál.”4 1956-ban a Politikai Bizottság előtt szólva Mao figyelmeztetett: „Nem szabad vakon követnünk a Szovjetuniót… Minden szellentés szaglik, s nem mondhatjuk, hogy a szovjet szellentésnek finom szaga van.”5 Három évvel később, amikor beismerte a „nagy ugrás” kudarcát, ugyanebben a körben ezt mondta: „Elvtársak, mindenki elemezze a saját felelősségét. Ha szarniuk kell, hát szarjanak! Ha szellenteniük kell, szellentsenek! Utána sokkal jobban érzik majd magukat.”6 Majd 1974-ben, a kulturális forradalom hibáit áttekintve, így merengett: „Attól, hogy étkezés

Uo., 326-330. Talbot (szerk.), 249. 5 John Gittings, The World and China, 1922-1975 (London, 1974), 236. 6 Bill Brugger, China: Liberation and Transformation 1942-1962 (New Jersey, 1981), 383. –(645)– 3 4

után szarnunk kell, az étkezés még nem időpocsékolás.”7 Egy belga kommunista számol be arról, hogy az 1966. augusztus 18-i nagy vörösgárdista felvonulás alatt a Mennyei Béke terén időnként visszavonult, hogy levegye zubbonyát és szárazra törölje mellkasát és hónalját, megjegyezve: „Egészségtelen dolog, ha a testünkön szárad meg az izzadság.”8 Ám a durva külső mögött erő, sőt vadul romantikus szív dobogott. Valószínűleg igaz, amit 1949-ben Sztálin mondott, hogy Mao valójában nem is volt marxista: „A legalapvetőbb marxista igazságokat sem értette meg.”9 Bár marxi megfogalmazásokat használt, és tulajdonképpen nagy marxista gondolkodónak, Sztálin megvetendő utódainál sokkal magasabbrendűnek tekintette magát, a gyakorlatban sohasem próbálta meg alkalmazni az objektív marxista elemzést. Egyáltalán nem hitt az „objektív helyzetekben”. Számára minden a tudaton múlt: voltaképpen geopolitikai Emile Couénak lehetne nevezni, aki hitt abban, hogy „a tudat magasabbrendű az anyagnál.” „A tömegek óriási energiáinak” alapján – mondta – „bármely feladat megoldható”.10 „Csak terméketlen gondolkodás van – mondta –, nincsenek terméketlen tartományok. Csak rossz földművelési módok vannak, rossz föld nincs.”11 Az objektív valóság iránti megvetése magyarázza, miért volt hajlandó elfogadni az atomháború lehetőségét, s meggyőződését, hogy egy ilyen háborúból Kína győztesen kerülhet ki. „A keleti szél győzedelmeskedik a nyugati szél felett – mondta 1957-ben. – Ha az imperializmus ragaszkodik a háborúhoz, nincs más lehetőségünk, mint elhatároznunk, hogy a végkifejletig harcolunk, mielőtt az építésbe fognánk.”12 Ugyanebben az évben Moszkvában kommunista kollégáit botránkoztatta meg ezzel a gondolatmenettel: „Esetleg több mint 300 millió embert veszítünk? Na és? A háború az háború. Múlnak az évek, s minden korábbinál több csecsemőt hozunk a világra.” (Hruscsov szerint „illetlen kifejezést” használt).13 Később hasonló nézeteknek adott hangot egy Oroszországgal folytatandó háború kérdésében: „Még ha örökké tartana is, nem szakad le az ég, a fák növekednek, az asszonyok szülnek, a halak úsznak.”14 Mintha egész életében abban hitt volna, hogy a történelem igazi dinamikája nem annyira az osztályok éretté válásának (ez talán csak külső kifejeződés), hanem a hősies Ross Terrill, Mao: a Biography (New York, 1980), 383. Idézi Han Suyin, Wind in the Tower: Mao Tse-tung and the Chinese Revolution 1949-1975 (London, 1976), 291. 9 Talbot (szerk.), id. mű, 249. 10 Schram, id. mű, 253-254. 11 Uo., 295. 12 Uo., 291. 13 Talbot (szerk.), id. mű, 255. 14 Terrill, id. mű, 53. –(646)– 7 8

elszántságnak a függvénye. A hús-vérré vált nietzschei emberfeletti embernek tekintette magát. Művészi vágyaiban, romantikus beállítottságában s abban a hitében, hogy az akarat a kulcs nemcsak a hatalomhoz, hanem a teljesítményhez is, Mao „keleti Hitler” volt. Bár kultusza felszíni hasonlatosságot mutat a sztálinizmussal, a maoista államban sokkal alkotóbb és központibb szerepet játszott. Hitlerhez hasonlóan Mao is szerette színháznak tekinteni a politikát. Rendszerének díszletei sokkal megdöbbentőbbek és eredetibbek voltak, mint a náci pompa fakó sztálini utánzása. A császári korszakból merített, annak fenségét alakította át. A tömegeket arra nevelték, hogy ezzel a rituális dallal köszöntsék Maót: „Határtalan életet Mao elnöknek!” Miként a császárok, ő is felszántott évente egy jelképes barázdát, lakóhelyéül a Császárvárost használta, s képírásos utasításokat adott emlékművek készítésére.15 Ehhez azonban saját napkultuszát tette hozzá, ez tükröződött „A Kelet vörös” című himnuszában, amelyet második nemzeti himnuszként kényszerített Kínára: „A vörös Keleten kél a nap: Ott tűnik fel Kínában Mao Ce-tung.” Kerekded, napra emlékeztető arca hatalmas plakátokon tűnt fel; s miként a nap, ő is hajnalban szemlélte meg többmillió vörösgárdistáját 1966 nyarán. Ezek az alkalmak, amelyek rövid néhány hét alatt nyolcszor ismétlődtek meg, lehetővé téve, hogy a nap több mint 11 millió emberre ragyogjon le, erősen emlékeztettek a nürnbergi felvonulásokra. A vörösgárdisták ritmikusan skandálták a maoista jelszavakat, s eközben Lin Piao (Goebbelshez hasonlóan) a litániákat mondta: „Le a hatalmon lévő imperalista utcaseprőkkel! Le a reakciós burzsoá hatalmakkal! Söpörjünk el minden gonosz ördögöt és rossz szellemet! Félre a Négy Régi Dologgal: a régi gondolkodással, a régi kultúrával, a régi szokásokkal, a régi beidegződésekkel. Mao Ce-tung Gondolata uralkodjon és alakítsa át a szellemet, amíg csak a szellem ereje át nem alakítja az anyagot!” (1966. augusztus 18.)16 Mao gondolata „szívünk napja, életünk gyökere, erőnk forrása”, „gondolata iránytű és szellemi táplálék”, „hatalmas bunkósbot, amelyet egy arany majom lenget”, „ragyogó fénysugár”, amely leleplezi az „óriásokat és a koboldokat”, „mágikus tükrök sora, amely felfedi a démonokat”, ő maga pedig „minden bölcsesség forrása”. A Forradalom és annak teljesítményei (úgyszólván) Mao gigantikus gondolatformái, mivel „minden győzelmünk a Mao Ce-tung-i gondolat győzelme”.17

Roger Garside, Coming A live: China After Mao (London, 1981), 45. Uo., 46-47. 17 Robert Jay Lifton, Revolutionary Immortality (London, 1969), 72-73. –(647)– 15 16

A Kis Vörös Könyvecske hasonló szerepet játszott, mint Hitler Mein Kampfja, s Hitlerhez hasonlóan Mao is katonai fegyelmezést, nagy létszámú zenekarokat és fény és hangjátékot használt a szemfényvesztés és a hisztéria előidézésére. Az 1966-os felvonulásokon ezerfős zenekarok játszották „A Kelet vörös” című dalt, a Kínai Kommunista Párt 1969-es országos kongresszusán forgatott filmen a küldöttek a Nagy Népi Csarnokban az ég felé emelve a Kis Vörös Könyvecskét, őrjöngve, könnyes arccal vonulásztak fel s alá, úgy üvöltözve és csaholva, mint az állatok.18 Az élesen becsmérlő nyelvezet, amelyet Mao és csatlósai használtak a heves és intoleráns aktivizmus kiváltására, nagyon emlékeztetett Hitler antiszemitizmusára. A legfontosabb hasonlatosság Mao és Hitler között a küszöbön álló megváltásba vetett hit volt. Mao mindenekelőtt rendkívül türelmetlen ember volt. Hiányzott belőle a minden sietség nélküli sztoicizmus, amellyel Sztálin követte könyörtelenül céljait és gyűlölködéseit. Ahogy Hitler, Mao is fel akarta gyorsítani a történelmet. Úgy vélte, utódai pipogyának és gyávának bizonyulnak majd, s ha a dolgok még az ő életében nem intéződnek el, akkor egyáltalán nem fognak elintéződni. Mindig úgy érezte, hajtja az idő, s féktelenségét csillapíthatatlan szeretete egészítette ki a dráma iránt. Mao bizonyos értelemben sohasem hagyta cserben a forradalmat az adminisztráció kedvéért, hiányzott belőle Sztálin bürokratikus étvágya. Számára a történelem kozmikus színjáték, látványos epizódok sora volt, amelyekben egyszerre volt színész, impresszárió és néző. Alighogy lehullott a függöny az egyik jelenet után – mondjuk a „Hosszú Menetelés”-t vagy a „Kuomintang bukásá”-t követően –, azonnal lármásan követelte, hogy vonják fel, s kezdődjön újra a cselekmény, gyorsabb ütemben és félelmetesebben, mint azelőtt. Mao uralma emiatt végletes melodráma volt, mely néha bohózattá fajult, de a szó legmélyebb értelmében mindig tragédia volt: amit színre vitt ugyanis, az nem színjáték, hanem óriási kísérletsorozat volt több százmillió valóságos, eleven és szenvedő emberrel. A Kuomintang felett aratott győzelmet követő első dráma 1950 vége felé zajlott. Az ország déli részén, az 1949-es törvény nyomán bevezetett földreform kezdetben nem volt radikális. 1950. június 14-én tartott beszédében még Lin Piao is fékezte magát. A „jómódú középparaszt” jószándékú kategóriája váltotta fel a „gazdag parasztét”, s olyan új kifejezéseket alkottak, mint „felvilágosult kisnemesség” és „kis földbirtokosok”, hogy magukhoz édesgessék a hatékonyan gazdálkodó földműveseket.19 Aztán a koreai háború szolgáltatott ürügyet Maónak a háború utáni első felforduláshoz. 1951-ben, s még inkább 1952-53-ban, a földreformot egyre gyorsították, és igen ke-

18 19

Garside, id. mű, 50. Brugger, id. mű, 44-55. –(648)–

gyetlenül hajtották végre. A „hármas ellenség elleni hadjáratot” rövidesen követte az „öt ellenség elleni kampány”. 1951. február 21-én új rendelkezések léptek életbe az „ellenforradalmárok megbüntetésére”, s ezek sokfajta „bűntettre” vonatkozóan írtak elő halál- vagy életfogytiglani börtönbüntetést. Valamennyi nagyobb városban tömegdemonstrációkat tartottak, amelyeken nyilvánosan leplezték le és ítélték el a társadalom „ellenségeit”. Alig néhány hónap alatt egyedül Pekingben csaknem 30 ezer ilyen gyűlést tartottak, s ezeken 3 millió ember vett részt. A lapokban minden nap hosszú névsor jelent meg a kivégzett „ellenforradalmárokról”. 1951 októberében nyilvánosságra került, hogy az év első hat hónapjában 800 ezer esettel foglalkoztak (Csou En-laj később azt mondta, hogy 16,8%-ot ítélték halálra, ami összesen 135 ezer, illetve havonta 22.500 kivégzést jelent, ami még a legrosszabb sztálini mércével mérve is magas arány). A meggyilkoltak összlétszáma Mao e háború utáni első drámája során lehet, hogy 15 millió is volt, bár valószínűbb az 1-3 milliós adat.20 Ezt a gigantikus méretű társadalom-alakítást az első, Mao kezdeményezte tudatalakítás, vagy agymosás is kísérte, amelyet „gondolatreformnak” nevezett. A hagyományos családhűséget az államhoz való hűségnek kellett felváltania, ez vált a nemzet középponti erkölcsi értékévé, Mao pedig apapótlékká.21 Mao meghatározása szerint (1951. október 23.) a „gondolatreform” létfontosságú előfeltétele „országunk átfogó demokratikus átalakításának és folyamatos iparosításának.” Országos mozgalmat indított „Mao Ce-tung gondolatainak tanulmányozására”; akik elutasították ezeket a gondolatokat, azokat „nyugatosokként” bélyegezték meg, és börtönben kellett „megjavulniuk”, különböző időszakokra gyakran súlyos vasba verve.22 A dráma azonban nem csak a „földreform” áldozataira s a reform megvalósításának módját bírálókra terjedt ki. A nyolc „ellenség” közé tartoztak a kereskedők, az iparvállalatok vezetői és a bürokraták is: a kampány voltaképpen gyakorlatilag az egész nemzet ellen irányult. Mao összes további drámájához hasonlóan ez is kudarcba fulladt, mihelyt szülőatyját már nem érdekelte tovább, vagy már nem bízott az eredményeiben, illetve amikor a mezőgazdasági termelékenység csökkenése és az éhínség nyomán nyilvánvalóvá váltak végzetes következményei. 1955ben azonban Mao ismét türelmetlenebbé vált. 1955. július 31-én tartott beszédében bejelentette, hogy fel kell gyorsítani a mezőgazdaság kollektivizálását, s hirtelen államosította valamennyi, még magánkézben

Schram, id. mű, 267, lábjegyzet; lásd Jacques Guillermaz, La Chine Populaire (harmadik kiadás, Párizs, 1964). 21 Robert Jay Lifton, Thought Reform and the Psychology of Totalism: a Study of Brainwashing in China (New York, 1961), 19. fejezet. 22 Schram, id. mű, 271, lábjegyzet. –(649)– 20

lévő kereskedelmi és ipari vállalkozást. 1955-öt „a döntés évének” nevezte a „szocializmus és a kapitalizmus közötti harcban”.23 Ennek a kampánynak is a gondolkodásmódot kellett megváltoztatnia: a „szegényparasztok” „ellenőrző szerephez” jutnak, majd „erősítik egységüket” a „középparasztokkal”, akár a „felső középparasztokkal” is az „ellenforradalmárok”, „gonosztevők” és „ördögök” „beszivárgásával” szemben. Csalódva a reakciókban Mao nagy hirtelen 1956-ban meghirdette a „virágozzék száz virág” politikáját, ösztönözve, hogy a legkülönfélébb hangok nyilvánuljanak meg. Mint mondta, „a helyes gondolatok, ha melegházban dédelgetik őket, s nem válnak immúnissá a betegségekkel szemben, nem győzhetnek a helytelen gondolatok ellen.” Hruscsov szerint az egész „száz virág” epizód merő „provokáció” volt. Mao csupán azért tett úgy, mintha „tágra nyitná a kapukat a demokrácia áramlatai előtt”, hogy „rávegye az embereket, mondják el legbensőbb gondolataikat is”, hogy ily módon „szétzúzhassa azokat, akiknek gondolkodását károsnak tekintette.”24 Mindenesetre a kampányt minden előzetes figyelmeztetés nélkül brutálisan ellenkező előjelűvé fordították. A „jobboldali elemeket” munkatáborba küldték; egyetemi tanárok, akik rövid időre „felvirágoztak”, egyszer csak a vécépucolók szerepében találták magukat; 1957-ben pedig a „szocialista törvényesség” védelmezésére irányuló mégoly lagymatag próbálkozásokat is visszavonták.25 Ezeknek a zavaros eseményeknek vagy elvetélt minidrámáknak a hátterében Mao növekvő elégedetlensége állt Sztálin moszkvai utódaival. Sztálint nem kedvelte, és nem értett egyet vele: a halálára úgy reagált, hogy Kao Kang sztálinista ügynököt, az Állami Tervbizottság fejét 1954 februárjában megölette vagy öngyilkosságba kergette. Erősen kifogásolta azonban a „sztálintalanítást” mint olyan kísérletet, amellyel közösen elkövetett hibákat akarnak egyetlen ember nyakába varrni. Képmutatásnak tekintette Hruscsov 1956-os, a sztálinizmussal leszámoló „titkos beszédét”. Mindenki, köztük Hruscsov is, nyakig benne volt Sztálin bűntetteiben. Milyennek látta a szerepét Hruscsov – tette fel a kérdést Mao –, „amikor veri a mellét, az asztalt csapkodja, és teljes torokból túlkapásokról beszél? Vajon maga is »gyilkos« és »bandita« volt. Vagy csupán »bolond« és »gyengeelméjű«?26 Mao nyilvánvalóan attól tartott, hogy a „személyi kultusz” elleni moszkvai kampányt ellene is fel lehet használni. Alapjában véve azonban mégis úgy érezte, az új moszkvai vezetés szánalmas szellemi szegényessége az ő igényét erősíti arra, hogy most, Sztálin halála után az Uo., 277. Talbot (szerk.), id. mű, 272. 25 Jerome A. Cohen, „The criminal process in the People’s Republic of China: an introduction”, Harvard Law Review, 1966. január. 26 Vezércikkek a Peking Reviewból, 1963. szeptember 6, 13, 20. –(650)– 23 24

„egyházi” hierarchia csúcsára kerüljön a kommunista blokkban. Eltökélte magát, hogy keleti és nyugati elvtársait egyaránt elképeszti merész új lépésével, ezért 1957 szeptember-októberében bejelentette az új drámát, a „nagy ugrás”-t előre, amelyet a következő tavasszal óriási felhajtás közepette indított el. Talán a „nagy ugrás”-ban fejeződött ki legtisztább formában Mao krónikus türelmetlensége, hite abban, hogy a tudat az anyag fölött áll, s az a meggyőződése, hogy ha megvan rá az akarat, a csodák kora még nem járt le. Egycsapásra el akart jutni a kommunizmusba, akár abba a szakaszba is, amelyben „elhal” az állam. Történelemszemléletét rávetítette a parasztokra: azok „szegények és nincstelenek”, ami,jó dolog – a szegények változást akarnak, ezért tenni is akarnak valamit, tehát a forradalmat akarják. A tiszta papírlapon még nincsenek pacák, ezért a legújabb és legszebb dolgok írhatók rá.”27 Mint társadalomalakítási módszer, a „nagy ugrás” még maói mércével mérve is könyörtelen és viharos volt. Mao ezt azzal igazolta, hogy Sztálin „csak egy lábon” állt – azaz különálló ipari és mezőgazdasági térségeket hozott létre. Kína viszont elkezd „két lábon állni”, közvetlenül áttér az önellátó kommunákra (ezek történelmi mintája az 1870-es Párizsi Kommün), amelyeknek külön-külön megvan a saját ipari, mezőgazdasági és szolgáltató szektora és védelmi milíciája: „a munka és a fegyverek egysége”.28 E kísérleti színjáték mérete és irama szinte hihetetlen volt. 1958 januárfebruárban, majd a zavarodottságból való kilábalást szolgáló rövid szünet után augusztusban és decemberben közel 700 millió embernek (a lakosság 90%-ának) alakult át teljesen a gazdasági, politikai és igazgatási léte. Henan tartományban például 5.376 mezőgazdasági szövetkezetet tagoltak be 208 nagy, átlag 8.000 háztartást magában foglaló „népi kommunába”. Ezektől az egységektől azt várták, hogy gyakorlatilag önellátók legyenek, különösen pedig azt, hogy önálló acéltermelésük legyen. Mint Hruscsov mondta, Mao „trónon ülő holdkóros módjára cselekedetett, s gyökerestül felforgatta országát.”. Mint elmondta, Csou En-laj moszkvai látogatása során elismerte, hogy a következmény a kínai acél ipar teljes összeomlása volt. Az Állami Tervbizottság elnökhelyettesét, A. F. Zaszjadkijt küldték ki, hogy vizsgálja meg a helyzetet. Ő azt jelentette Hruscsovnak, hogy a Szovjetunióban kiképzett acélgyártó mérnököket most arra kényszerítik, hogy a mezőgazdaságban dolgozzanak, s az acélipar „romokban hever”. A kohómű, ahová ellátogatott, „egy aggastyán irányítása alatt áll”. Pazarolják az orosz berendezéseket, pénzt és erőfeszítéseket.29 Hruscsov mindebből

Idézi Schram, id. mű, 253. Brugger, id. mű, 174 skk. 29 Talbot (szerk.), id. mű, 272-278. 27 28

–(651)–

valószínűleg azt a következtetést vonta le, hogy Mao egy újabb Sztálin, sőt még rosszabb: őrült, aki ha meglennének hozzá az eszközei, tönkretenné a saját országát, és levegőbe röpítené az egész világot. A „nagy ugrás” közvetlen következménye ezért az orosz műszaki segélyprogram leállítása volt (beleértve az atomfegyvereket is) 1959-ben, majd a következő évben, a Román Kommunista Párt kongresszusán ezt követte a szovjet-kínai szakítás nyílt beismerése: Hruscsov „őrülteknek”, „színtiszta nacionalistáknak” nevezte a kínai vezetőket, akik atomháború kirobbantásán munkálkodnak. Magában Kínában a „nagy ugrás” mozgalma 1959. július 23-án hirtelen leállt, amikor Mao váratlan „Az okozott káosz nagy volt, s ezért vállalom a felelősséget” kijelentésével lehúzta a függönyt.30 A dráma következményei azonban önsúlyuknál fogva továbbra is éreztették hatásukat. Az 1959-es év a nagy természeti katasztrófák éve volt, s ezek a „nagy ugrás” természetellenes katasztrófájával együtt az 1930-as évek elejének sztálini méreteihez hasonló éhínséget okoztak, amely 1962-ig tartott.31 Kívülállók mind a mai napig nem tudják, mi történt a kínai mezőgazdaságban ezekben a szörnyű években. Az acél ipar tönkrement, s gyakorlatilag az alapoktól kellett újjáépíteni. A mezőgazdaságot ismét újjászervezték: visszatértek a szövetkezeti rendszerhez, s a kommunák méreteit csökkentették, ezentúl 2000 háztartásra terjedtek ki. Ám az elveszett terményeket és az állatállományt semmi sem pótolta. Az emberek egyszerűen éhen haltak. Csak találgatni lehet, hány milliónyian haltak meg a „nagy ugrás” következtében, pontos számok nem állnak rendelkezésre. A „nagy ugrás” katasztrofális következményei felemésztették annak a politikai tőkének a nagy részét is, amelyet Mao és munkatársai a sikeres forradalmi háborúban halmoztak fel. Mao kezében sohasem összpontosult annyi hatalom, mint Hitlerében vagy Sztálinéban. Ennek több oka volt: Kína kezelhetetlen problémái, a központosítás és a modern kommunikációs rendszerek hiánya, s az a tény, hogy Maónak sohasem volt a KGB-hez vagy a Gestapóhoz mérhető terrorgépezete. A párt is széttagoltabb volt, mint Oroszországban; különösen mély ellentétek feszültek a konzervatív Peking és a radikális Sanghaj között, Miután lehullott a függöny az 1959-es dráma előtt, Mao egy ideig tartózkodott a színpadi komédiázástól; úgymond „pihent”. Ebben az időben kezdődött a „két vonal harca”, s átmenetileg a „revizionizmus” kerekedett felül. A revizionisták sem az iparban, sem a mezőgazdaságban többé nem engedték Maót a termelési folyamat közelébe. Ehelyett a kultúrán és az oktatáson elmélkedhetett. A mandarinizmust és a kulturális elitet sohasem kedvelte. Bizonyos értelemben épp annyira

30 31

Brugger, id. mű, 212. K. Walker, Planning in Chinese Agriculture: Socialization and the Private Sector 1956-62 (London, 1965), 444-445. –(652)–

gyűlölte a „civilizációt”, mint Hitler. Kínában ezt nem a nemzetközi zsidó összeesküvés képviselte, hanem a holt kéz, a négyezer éves múlt elviselhetetlen és kezelhetetlen terhe. Ebből a szempontból a forradalom szinte semmilyen változást nem hozott – s Mao úgy gondolta, a kulturális kudarc volt az oka annak, hogy a „nagy ugrás” megvalósíthatatlannak bizonyult. 1964. február 13-án Mao baljós szavakat hangoztatott: „A mostani oktatási módszerek rombolják a tehetséget és az ifjúságot. Nem helyeslem a sok könyvolvasást. A vizsgáztatás olyan, mintha ellenséggel lenne dolgunk. Rendkívül káros, és véget kell vetni neki.”32 Kilenc hónappal később félreérthetetlen jelei mutatkoztak nála a türelmetlenségnek s az új dráma iránti éhségnek: „Nem követhetjük a technikai fejlődésnek azokat a régi útjait, amelyeket a világ többi országa, mert így folyton csak utánuk kulloghatnánk… Szét kell zúznunk a bevett hagyományokat… amikor »nagy ugrás«-ról beszélünk, éppen erre gondolunk.”33 Az ugrás ezzel fizikaiból szellemivé vált: 1965 elején ismét feléledt Mao érdeklődése az agymosás iránt, s ez lett legújabb és legnagyobb drámájának uralkodó vonása. Ekkorra Kínát gyakorlatilag egy triumvirátus irányította: Mao, Liu Sao-csi államfő és a hadsereg parancsnoka, Lin Piao. Mao úgy döntött, hogy az új színjátékot közvetett úton nyitja meg, s filmszínésznő feleségét, Csiang Csinget tolta az előtérbe. Ő nagyon is megfelelt a sztárszerepre abban a darabban, amelyet rövidesen Nagy Kulturális Forradalomnak kereszteltek el. Jellemző Mao romantikus beállítottságára, hogy a színésznők mindig is a gyenge pontját alkották. Viszonya volt például a híres Lily Wuval. Akkori felesége, Ho Cu-csen rájött a dologra, ellenlépéseket tett, s egy központi bizottsági különbíróságnál kierőszakolta a válást; a bíróság azután mindkét nőtől eltiltotta Maót.34 1939-ben Mao feleségül vette Csiang Csinget, aki az 1930-as években Lan Ping néven Sanghajban játszott. Beszámolója szerint tizenhárom éves korától gyakorolta a színész mesterséget, tizenkilenc éves volt, amikor belépett a pártba, s huszonhárom, amikor Mao Jenanban felfigyelt rá, szabadjegyet ajánlva fel neki a marxista-leninista intézetben tartandó előadására.35 Más változatok szerint idősebb volt, s az 1930-as években Sanghajban háromszor, talán négyszer is férjhez ment, számtalan szerelmi viszonya volt a filmes világban, sok ellenséget szerzett.

Bill Brugger, China: Radicalism and Revisionism 1962-1972 (New Jersey, 1981), 36. 33 Uo., 47. 34 Roxane Witke, Comrade Chiang Ching (London, 1977), 162. 35 Uo., 154.; Csiang Csing hosszan társalgott Witkével. –(653)– 32

Házasságuk első húsz évében Csiang Csing meglehetősen háttérben maradt, vagy erre késztették. Kínában mindig is mély gyanakvással szemlélték a cselszövő politikusfeleséget. Ezt lehetne „özvegy császárné”szindrómának nevezni. Az 1960-as évek elején nagy feltűnést keltett, hogy Liu államfő felesége, Van Kvang-mei divatosan öltözködött, gyöngysort viselt, sőt még táncolt is (az USA-ban született), amikor külföldi útjaira elkísérte a férjét, s ez féltékenységet ébreszthetett Csiangban. Maga Csiang elégedetlen álértelmiségiekből, félresikerült írókból és jelentéktelenebb színészekből és filmrendezőkből álló társaságot gyűjtött maga köré, főleg Sanghajból, akik hatalmukba akarták keríteni és radikálisan átalakítani a művészi életet „irányvonaluk” bizonyos pártbeli támogatást is élvezett. 1950-ben a Szovjetunióban folyó zsdanovi kulturális tisztogatás nyomán Kínában „operareform-irodát” állítottak fel, amely a Vörös Hadsereg Akadémiáján 1931-ben alapított színházi csoportból és a mozgó színpadról alkalmi darabokkal ideológiát terjesztő úgynevezett „kínai kékinges hadsereg” tevékenységéből merített ihletet. 1952-ben megalapították a pekingi Népművészeti Színházat, hogy „modern” tandrámákat adjanak elő.36 Az egészből azonban nem sok lett. Egészen az 1960-as évek közepéig a színházakban túlnyomórészt a kínai klasszikusokat játszották, s virágzott számos független színház, amely Ibsent, O’Neillt, Shaw-t, Csehovot játszott, és a Sztanyiszlavszkij-módszert alkalmazta.37 Csiang csoportja, a Baloldali Drámaírók Szövetsége nehezen tudta előadatni darabjait, s még trockizmussal is gyanúsították őket.38 Úgy tűnik, a marxista-leninista politikában rejlő elkeseredett szektaharctól már megmérgezett kínai életben Csiang a színházi vérbosszú szellemét is meghonosította. Az áttörés 1964 június-júliusban következett be, amikor a csalódott Mao megengedte, hogy felesége a Nagy Népi Csarnokban megrendezze a pekingi Mai Témák Operafesztivált. Harminchét új operát mutattak be (harminchármat a forradalomról, négyet korábbi lázadásokról), amelyeket tizenkilenc tartományból huszonnyolc proletár társulat mutatott be. Még meglepőbb, hogy Mao azt is engedélyezte, hogy Csiang beszédet mondjon. Hatalomra kerülése óta először fordult elő, hogy nő beszélhetett nyilvánosan. Csiang azt mondta, Kínában háromezer hivatásos színi társulat létezik, közülük állítólag kilencven foglalkozik „modern” drámával. A kínai színpadot mégis a régi témák, hősök és hősnők uralják, „császárok, hercegek, tábornokok, miniszterek, tudósok és szépasszonyok, s mindenekfelett szellemek és szörnyek”. Az országban „jóval több mint 600 millió munkás, paraszt és katona él”, szemben a „csupán maroknyi Colin Mackerras, The Chinese Theatre in Modern Times (Amherst, Mass., 1975). 37 Witke, id. mű, 383. 38 Uo., 158-159. –(654)– 36

földesúrral, gazdag paraszttal, ellenforradalmárral, rossz elemmel, jobboldaliakkal és burzsoákkal.” Miért e keveseket, miért nem a 600 milliót szolgálja a színház? Javasolta, mindenütt adjanak elő olyan „mintaoperákat”, mint a Támadás a Fehér Tigris Hadsereg ellen vagy Jó stratégiával foglaljuk el a Tigris-hegyet címűt.39 Pekingben, a kínai kultúra tárházában és oltalmazójában egyiknek sem volt sikere. A pekingi polgármester és pártvezető, az ultramandarin Peng Csen Csiang operáiról azt mondta, „még a felhasadt nadrágok és az ujjszopás stádiumában vannak”. Senki sem kedvelte azt a kezdődő szokását, hogy telefonon felhívta ellenfeleit és bírálóit, hogy „megküzdjön velük”. Amikor Penget megkérte, adna neki egy operatársulatot, hogy „önállóan megvalósíthassam reformjaimat”, s bemutatta neki azt a forradalmi operát, amellyel megreformálni javasolta a műfajt, a polgármester kereken visszautasította a kérést, kitépte a kezéből a partitúrát, s felszólította, ha tetszik, „foglaljon állást, ahogy akar”.40 Csiang úgy foglalt állást, hogy rábeszélte Maót, hagyja el Pekinget, s 1965-ben az év nagy részét töltse Sanghajban. Ott aztán egész sor téma állt össze a fejében: a Szovjetunió és vezetőinek gyűlölete, amelyet kiegészített a „nagy ugrás”-t meghiúsító új bürokrata osztály elleni gyűlölet, az idősödő hős vágya arra, hogy ismét magához vonzza a fiatalokat, a hivatalos oktatás megvetése, a rosszallás azokkal szemben, akik a mandarinizmus révén élik világukat, féltékenység Liuval szemben. Liu Hogyan legyünk jó kommunisták című könyve 1962 és 1966 között tizenötmillió példányban fogyott el, ugyanannyiban, mint akkoriban Mao könyvei. A hivatalos vezércikkek arra sarkallták az elvtársakat, hogy Maóval együtt Liut is tanulmányozzák. A két férfiú között heves vita folyt arról, hogy mi okozta a „nagy ugrás” kudarcát.41 A sikertelen színésznő elfojtott ambícióihoz így a sértett szerző sérelmei csatlakoztak. Mao már nem a pekingi People’s Daily-t, ehelyett a Liberation Army Daily-t, a hadsereg lapját olvasta. Felkészült az újabb drámai összeütközésre. Keserűen jegyezte meg André Malraux-nak: „Egyedül vagyok a tömegekkel – várok.” A talpnyaló francia nagykövetet, aki azt mondta neki, az ifjúság vele van, Mao ezzel torkollta le: „Az Ön által látott dolgok csak a helyzet egyik oldalát jelentik – a másik oldalt nem látta.” Albánok egy csoportjának azt fejtegette, hogy az új kiváltságos orosz elit először irodalmi és művészi körökből került ki, s ugyanez történik Kínában is: „Miért van Pekingben olyan sok irodalmi és művészeti egyesület? Semmi dolguk… a hadsereg előadásai a legjobbak, második helyen állnak a helyi társulatok, a pekingiek a legrosszabbak.” A hivatalos kulturális csoportok, mondta tervezők egy csoportjának, „csupán szovjet utánzatok… Uo., 309-310. Uo., 312-314. 41 Terrill, id. mű, 305, lábjegyzet. 39 40

–(655)–

valamennyiben külföldiek és halott emberek uralkodnak.” A pekingi Tudományos Akadémia „olvashatatlan folyóiratokat olvasó” „régiségkereskedők” „tündérországa”.42 A földhözragadt, paraszti hadseregre akar támaszkodni. Állítólagos szovjetbarát tevékenysége miatt leváltotta Luo Rui-kving vezérkari főnököt. A hadsereg parancsnokát, Lin Piaót Liu és pekingi „klikkje” ellen játszotta ki. Az eljövendő eseményeket vetítette előre, hogy megengedte Csiang Csingnek, hogy Sanghajba tanácskozást hívjon össze Fórum az irodalmi és művészeti munkáról a hadseregben címmel. Az értekezlet előtt az ideges Lin eligazítást tartott a főtiszteknek: „Politikailag nagyon éleseszű az irodalom és művészet kérdéseiben…… Sok értékes meglátása van. Jól figyeljenek ezekre, s gondoskodjanak róla, hogy ideológiailag és szervezetileg alkalmazásra kerüljenek. Mostantól kezdve a hadsereg minden, az irodalomra és művészetre vonatkozó iratát el kell küldeni neki.”43 Miután felsorakoztatta maga mögött a hadsereget, Mao támadásba ment át. A rövidesen Nagy Kulturális Forradalomnak nevezett jelenséget gyakorlatilag egy személyes sértődés robbantotta ki – Mao reakciója a Hai Juit elbocsátják című színdarabra, amelyet tulajdonképpen 1961-ben írt Wu Han, Peking helyettes főpolgármestere, egy újabb hivatalos mandarin.44 A darab egy becsületes Ming-dinasztia kori hivatalnokról szól, aki nem ért egyet a császár földpolitikájával, s őszinteségéért igazságtalanul megbüntetik. Amikor Mao végre megnézte a darabot, csakis az ellene irányuló világos támadásnak tekinthette, amelyet nyilvánvalóan Liu ösztönzött, s azért is különösen bántó volt, mert a gazdasági bajok, amelyek miatt ily módon a nyilvánosság előtt hibáztatták őt, kétségtelenül megtörténtek. Mao támadása a Irodalmi irányzatok című shanghaji napilap 1965. november 10-i számában a darabról írt kritikával indult. Az év vége felé Pekingbe érkező Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnököt fogadta, s tréfálkozva megkérdezte, vajon a Szovjetunió Kína segítségére sietne-e, ha a vietnami háború miatt Amerika megtámadná: Koszigin nem válaszolt a kérdésre. Mao azonban őszintén bevallotta neki, hogy fő a feje a munkatársai miatt. Az új év elején Sanghajba ment vissza, ahol egy japán kommunista küldöttség megdöbbent tagjai előtt ráripakodott Teng Hsziao-pingre és más vezető munkatársaira (akik Pekingből utaztak oda), s „beijedt pekingieknek” nevezte őket, mert „gyengék Oroszországgal szemben”. A japánok „összerezzentek a meglepetéstől”.45 Uo., 304-309. Witke, id. mű, 318. 44 A kulturális forradalom mélyebb gyökereiről lásd Roderick MacFarquhar, The Origins of the Cultural Revolution, Contradictions Among the People 195657 (London, 1974). 45 China Quarterley, 45. –(656)– 42 43

Ettől kezdve beindult a kulturális forradalom. Mao (mint később mondta) „biccentett”, 1966 februárjában Lin, aki immár Csiang Csing szilárd, bár aggódó szövetségese volt, az egész hadsereg „kulturális tanácsadójává” nevezte ki Mao feleségét. Peking főpolgármesterét, a kártevő mandarint leváltották, s Liuval együtt a süllyesztőbe küldték, bár kettejüket, Tenggel és másokkal együtt csak a következő évben tartóztatták le. Március 20-án Mao, az öreg varázsló elhatározta, hogy felszabadítja a tanulatlan ifjúság nyers energiáit. „Eltökélt emberekre van szükségünk, akik fiatalok, kevésbé iskolázottak, szilárdak s politikailag elég tapasztaltak ahhoz, hogy átvegyék a munkát” – mondta. „Amikor belekezdtünk a forradalomba, alig huszonhárom éves fiúk voltunk, míg az akkori idők urai… öregek és tapasztaltak. Bennük több volt a műveltség – de bennünk több az igazság.”46 Május 16-án Csiang Csing egy csoport, főleg sanghaji aktivista vezető szellemeként, akit Mao hivatalosan bízott meg a kulturális forradalom irányításával, kiadta első körlevelét. Ebben a „tudós-zsarnokokat” támadta, akik „visszataszító” nyelvezettel hallgattatják el az osztályharcot, és tartják távol a politikát a tudománytól, azt a téves tételt alkalmazva, hogy „az igazság előtt mindenki egyenlő”. A körlevél hatodik pontja nyíltan vandalizmusra szólított fel: „Mao elnök gyakran mondja, hogy nincs építés rombolás nélkül. A rombolás bírálatot és elutasítást – forradalmat – jelent.” A Néplap és más pekingi újságok nem voltak hajlandók közölni a cikket. Két nappal később Lin Piao a Politikai Bizottságban figyelemre méltó beszédet tartott a hatalomról, az államcsínyek történetét elemezve. Goebbelst visszhangozva azt állította, hogy az erőszak és a propaganda együtt ellenállhatatlan erőt jelentenek: „A politikai hatalom megszerzése puskacsövektől és tintatartóktól függ.” S mire jó a hatalom? „A politikai hatalom eszköz, amellyel egy osztály elnyom egy másikat. Egyre megy, hogy forradalomról vagy ellenforradalomról van-e szó. Nézetem szerint a politikai hatalom mások elnyomására való hatalom.”47 Ez őszinte beszéd volt; s mivel attól az embertől eredt, aki állítólag a nemzet stabilitásáért volt felelős, bizonyára remegésre késztette az asztalt körül ülő férfiakat. Ennél is rosszabb hír volt, hogy a titkosrendőrség vezetője, Kang Seng a kulturális forradalmárok mellé állt. Ez azt jelentette, hogy semmi sem korlátozza többé az új „puskacsöveket és tintatartókat”, amelyek május második felében, vörösgárdisták és plakátok formájában hamar fel is tűntek. A diákerőszak és a politikai változás régóta összekapcsolódott Kínában. A pekingi diákok lázadása robbantotta ki 1919-ben a május 4-i mozgalmat és 1935-ben a december 9-i mozgalmat. Hasonló lázongás tört ki a „száz virág” időszakában, amely végül 1957-58-ban 100 ezer tanár elbocsátásával (egyebek között Teng és Liu utasítására, akik buzgón 46 47

Terrill, Mao, 315. Witke, id. mű, 320, 356 skk. –(657)–

reagáltak Mao „biccentésére”) végződött.48 De ami most történt, az egészen más nagyságrend volt. A 800 milliós Kínában 90 millió gyermek járt elemi iskolába, 10 millió középiskolába és 600 ezer egyetemre.49 Az első vörösgárdisták május 29-én jelentek meg. Középiskolások voltak, tizenkét és tizennégy év közöttiek, vörös posztóból készült karszalagot viseltek, rajta sárgával a „Hung Wei Ping” (Vörös Gárdisták) betűk. Első dolguk az volt, hogy megtámadták a Csinghua-egyetemet.50 Rövidesen fiatalabb és idősebb, diákok, s ami a legfontosabb, a Kommunista Párt Ifjúsági Szövetségének tagjai csatlakoztak hozzájuk; ez utóbbiak Mao bátorításával fellázadtak hivatalos vezetőik ellen, és bandákban uralmukba kerítették az utcákat. Kora nyáron az egész kínai oktatási rendszer megbénult, mert tanárok és tanítók rémülten menekültek (feltéve, hogy szerencsésen el tudtak menekülni, s nem fogták el őket „átnevelés” céljából), s a fiatalkorúak lincstörvénye vette át az uralmat. Nyugaton később némileg félreértették a kulturális forradalmat. Úgy állították be, mintha az értelmiségiek lázadásáról lett volna szó. Valójában éppen az ellenkezője történt. Az iskolázatlanok és félig iskolázottak forradalma volt az értelmiségiek, vagy ahogy nevezték őket, a „szemüvegesek” ellen. Az idegengyűlölet hatotta át, azok ellen irányult, akik azt „gondolják, külföldön kerekebb a hold.” A vörösgárdisták igencsak hasonlítottak Roehm barnaingeseire, az egész mozgalom pedig Hitlernek a „kozmopolita civilizáció” elleni kampányára emlékeztetett. A történelem legnagyobb boszorkányüldözése volt, amely mellett szinte eltörpültek a zsdanovi tisztogatások a háború utáni Oroszországban. Mindazonáltal jellemző, hogy a vandalizmusnak ez a hatalmas kitörése vonzerőt gyakorolhatott a radikális tudósok bizonyos típusára, amely az elkövetkező néhány évben lehangolóan közismertté vált Európában és ÉszakAmerikában egyaránt. Pekingben az első „nagybetűs plakátot”, amely az egyetemi vezetőséget támadta, Nieh Jüan-cu filozófia-tanárnő rakta fel, aki az egyetemen végbement szörnyű események során valóságos Madame Defarges-zsá vált. A plakáton ez volt olvasható: „Miért félsz annyira a nagybetűs plakátoktól? Élethalálharc folyik a Fekete Bandával!” Egy héten belül 10 ezer diák 100 ezer „ajtónagyságú” plakátot rakott ki, amelyeken a betűk gyakran több mint egyméteresek voltak.51 A kifejezések ismétlődtek: „Egyáltalán nem úszod meg szárazon… a türelmünk véges.” Ugyanekkor kezdődtek meg az erőszakos cselekmények is. Az őrjöngő utcai bandák hosszú copfot viselő lányokat kaptak el, s rövidre vágták a hajukat; a Naranarayan Das, China’s Hundred Weeds: a Study of the Anti-Rightist Campaign in China 1957-1958 (Kalkutta, 1979); Garside, id. mű, 69. 49 Chen, id. mű, 388. 50 Uo., 226. 51 Uo., 211. –(658)– 48

külföldi stílusú csőnadrágot viselő fiúkról leráncigálták a nadrágot. A fodrászoknak megtiltották, hogy „kacsafarok-frizurát” készítsenek, az éttermeket felszólították, hogy egyszerűsítsék a választékot, a boltokat, hogy ne áruljanak kozmetikumokat, felhasított szoknyájú ruhákat, napszemüvegeket, bundákat és más luxuscikkeket. Leverték a neonreklámokat. Nagy utcai máglyákon égették el a betiltott árucikkeket, köztük (mint az „elkobzott” javakból készült kiállítás mutatta) selyem- és brokátkötegeket, arany- és ezüstrudakat, sakk-készleteket, antik utazóládákat és dobozokat, kártyákat, madzsong-készleteket, köntösöket, frakkokat, cilindereket, jazz-lemezeket és rengeteg művészi alkotást. A vörösgárdisták bezárták a teázókat, kávéházakat, a független magánszínházakat és az összes magánkézben lévő éttermet, kivonták a forgalomból az utcai zenészeket, akrobatákat és vándorszínészeket, betiltották az esküvőket és a temetéseket, eljegyzéseket és a sárkányeregetést. Pekingben lerombolták a régi városfalakat, bezárták a Bei Hai parkot és a Nemzeti Képtárat. Kifosztották és bezárták a könyvtárakat, elégették a könyveket. De még ha nyitva maradtak is, kevesen merészkedtek oda. Tíz évvel később Teng azt mondta, hogy a Nem-vastartalmú Fémek Kutatóintézetében például a nyolcszáz műszaki szakemberből csak négy merte használni a könyvtárat a kulturális forradalom alatt; azt mondta, hogy a Tudományos Akadémia 150 ezres műszaki személyzetének bármely tagját, aki e sötét időszakban bement a laboratóriumba „fehér specialistaként” bélyegezték meg.52 Nem volt hatóság, amely megakadályozta volna ezeket a megmozdulásokat. Amikor a boltosok és más sértettek rendőri védelmet kerestek, „A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának a Nagy Proletár Kulturális Forradalomról szóló Döntésére” (1966. augusztus 1.) emlékeztették őket, amelyben ez állt: „A tömegek egyetlen módszere, hogy magukat szabadítsák fel… bízzatok a tömegekben, támaszkodjatok rájuk, és tiszteljétek kezdeményezéseiket… Ne féljetek a felfordulástól… Engedjetek teret a tömegek önnevelésének… semmiféle intézkedés nem tehető az egyetemek, kollégiumok, közép- és elemi iskolák diákjaival szemben…”53 Így is történt: pártvezetőknek, akik próbálták megfékezni a vörösgárdistákat, papírsüveget nyomtak a fejébe és feliratokat akasztottak a nyakukba, s így vezették körbe őket az utcákon. Valószínűleg minden tanfelügyelőt elbocsátottak. Ahogy a mozgalom terebélyesedett, az erőszak mindennapivá, majd általánossá vált. A vörös gárdák vezetői a legalsó társadalmi rétegekből

Garside, id. mű, 70, 91; Witke, id. mű, 379.; Terrill, id. mű, 315.; Chen, id. mű, 226 skk. 53 Chen, id. mű, 221-224. –(659)– 52

származtak.54 Néhányan egyszerű zsebtolvajok és huligánok voltak, vastag bőrövet viseltek rézcsatokkal. Plakátjaikon ilyen felszólítások voltak olvashatók: „Főzzétek meg olajban!”, „Tiporjátok szét a kutyafejét!” A „rossz szellemeknek és szörnyetegeknek”, „rossz elemeknek” és „ellenforradalmároknak” bélyegzett férfiak és nők fejér simára borotválták. Később a „politikai viták” ilyen részleteiről számoltak be: „Természetesen kapitalista. Heverője van két hozzá illő karosszékkel.”55 Ilyen indokkal százával törtek be magánházakba és fosztották ki őket. A vörösgárdisták azonban kormányzati hivatalokat is megrohantak, a tisztviselőket arra kényszerítették, adják át nekik az irattárat, különben a „revizionisták eszközeként” leplezik le őket. A külügyminisztériumot a Jao Tengshan, volt kishivatalnok által vezetett banda foglalta el. Egy kivételével minden nagykövetet visszahívott, megfosztotta őket rangjuktól, s kisebb feladatokat bízott rájuk. Külföldi hatalmakhoz intézett és a vörösgárdista plakátok stílusában írott jegyzékeit udvariasan azzal a kéréssel küldték vissza, hogy a jövőbeli közléseket Csou miniszterelnök írja alá. Ám egy ideig maga Csou, aki Mao minden drámája alatt a kínai élet nyugodt középpontja maradt, szintén veszélyben volt. Bár legfelső szinten a vörösgárdisták senkit sem gyilkolhattak meg, börtönben mégis sokan meghaltak. Liut 1973-ban hagyták meghalni a saját ürülékében, mezítelenül feküdve betoncellája fagyos padlóján.56 Alsóbb szinten viszont a veszteségek katasztrofális méreteket öltöttek. Az AFP becslése szerint (1979. február 3.), amely a legelfogadottabb adatnak látszik, a vörösgárdisták közel 400 ezer embert öltek meg. Időközben Csiang Csing uralma alá vonta a kultúra világát, tömeggyűléseken szónokolt, elítélte a kapitalizmust (amely szerinte tönkretette a művészetet), a jazzt, a rock’n’rollt, a sztriptízt, az impresszionizmust, a szimbolizmust, az absztrakt művészetet, a fauvizmust, a modernizmust – „egyszóval a dekadenciát és obszcenitást, amely megmérgezi és megrontja az emberek tudatát”. Nyilvános szónoklataihoz a titkos pártvezér, Kang Seng beszédeit vette mintául, s gyakran együtt is mutatkozott vele. „Akarjátok-e tanulmányozni a Közleményt és a Tizenhat Pontos Irányelveket?” „Igen.” „Akarjátok-e újból és újból tanulmányozni őket?” „Igen.”„Akarjátok-e alaposan megismerni őket?” „Igen.” „Meg akarjátok-e érteni őket?” „Igen” „Akarjátok-e alkalmazni őket?” „Igen.” „Fel akarjátok-e használni őket arra, hogy megvalósítsátok a kulturális Anita Chan és mások, „Students and class warfare: the social roots of the Red Guard conflict in Guanghzon (Canton)”, China Quarterley, 83, 1980. szeptember. 55 Chen, id. mű, 228-231. 56 Lásd Simon Leys in The Times Literary Supplement, 1981. március 6., 259260. –(660)– 54

forradalmat az iskolátokban?” „Igen, igen, igen!”57 1966 második felében Kínában gyakorlatilag minden fontos kulturális szervezet az ő katonai szervezetének fennhatósága alatt állt. Kiegyenlített minden régi számlát a színházi és filmvilággal szemben – néhány egészen az 1930-as évekig nyúlt vissza. Vezető filmrendezőket, színműírókat, költőket, színészeket és zeneszerzőket vádoltak meg azzal, hogy „hajbókolnak a külföldiek előtt”, „másodlagos külföldi ördögöket” dicsérnek, „nevetségessé teszik a boxereket” (akiket most kulturális hősöknek tekintettek), az átlag kínaiakat pedig „prostituáltaknak, ópiumszívóknak, szemfényvesztőknek és szökdécselő nőknek” állítják be, ezzel „kisebbrendűségi érzést táplálva a nemzetbe”. Utasította a vörösgárdistákat, hogy „ássanak le a Fekete Vonal gyökereiig”, „tépjék le az álarcokat”, semmisítsék meg a „nemzeti védvonal” filmjeit, dalait és színdarabjait, „emeljék ki” a „Fekete Banda” tagjait. 1966. december 12-én sok „közellenséget”, Peking volt polgármesterét és vezető kulturális mandarinokat – köztük valamennyi olyan film- és színházi rendezőt, akinek valaha is konfliktusa volt Csiang Csinggel – vonultattak fel 10 ezer ember előtt a Munkás stadionban, nyakukon súlyos fatáblákkal.58 A kulturális forradalom egyik legszörnyűbb oldala volt, ahogy a feleségekkel bántak, akiket gyakran még brutálisabban aláztak meg, mint férjüket. 1967. április 10-én például Liu feleségét 300 ezer ember előtt vonszolták végig a Csinghua-egyetem parkjában, szűk hálóköntösbe öltöztetve, tűsarkú cipőben, szalmakalapban és koponyákkal ékesített pingpong labdákból álló nyakláncban. A tömeg üvöltött: „Le az ökör-ördögökkel és a kígyó-istenekkel!”59 Csiang Csing osztagai elfoglalták a rádió- és tévéállomásokat, az újságok és hetilapok szerkesztőségeit; elvették a felvevőgépeket és a filmeket, bizonyítékok után kutatva feldúlták a stúdiókat, minden létező filmet elkoboztak és átszerkesztettek, lefoglalták a forgatókönyveket, a súgópéldányokat és a partitúrákat. A festőművészek már nem merték saját nevüket írni a képekre, ehelyett a „Tízezer évig éljen Mao elnök!” jelmondatot használták.60 „Kalapáccsal a kezemben – mondta Csiang Csing – indulok támadásba minden régi hagyomány ellen.” Részt vett a Központi Filharmonikus Zenekar próbáin, és félbeszakította azokat, Li Te-lun karmestert rémült kiáltásra sarkallva: „Nagykalapáccsal támad rám!” A zeneszerzőket művek írására vette rá, amelyeket azután a „tömegeken” próbált ki, s reakcióikat figyelembe véve változtatott meg. Azt mondta,

Witke, id. mű, 324-325. Witke, id. mű, 328. 59 William Hinton, Hundred Days War: the Cultural Revolution at Tsinghua University (New York, 1972), 101-104. 60 Terrill, id. mű, 319. –(661)– 57 58

„kalapáccsal kell vernie őket”, hogy engedelmeskedjenek, és kiküszöböljék a „külföldi befolyást”.61 Néhány követője szó szerint vette a szóképeit, s az egyik nyugaton tanult zongoraművésznek szétverette a kezét. Kalapács, öklök, csapkodás és szétzúzás – ezek voltak a forradalmi művészet jelképei. Miután hatalmába kerítette a balettművészetet is, Csiang Csing betiltotta az „orchideaujjakat” és a felfelé fordított tenyereket, ehelyett az összeszorított öklöket és a heves mozdulatokat részesítette előnyben, amelyek a „földesúri osztály elleni gyűlöletet” és az „eltökélt bosszúvágyat” mutatják.62 Miután 1966-ban a művészi kifejezés gyakorlatilag valamennyi formáját betiltotta, Csiang Csing kétségbeesetten törekedett arra, hogy betöltse az így támadt űrt. Ám nem túl sok sikerrel: két zenekari mű, a Sárgafolyó című zongoraverseny és a Sacsiaping-szimfonia; négy opera és két balett volt az eredmény; mind a nyolcat jang-pan si-nek „mintarepertoárnak” nevezték a mintagazdaságok analógiájára. Elkészült A díjbeszedő udvara című szoborsorozat és néhány festmény, a legismertebb közülük Mao egészalakos képe, amelyen az 1920-as évek elején kék zubbonyban a bányászok életkörülményeit vizsgálja meg – a képet a pekingi diákok kollektívája „komponálta”, megfestése egy „szegényparaszt” fiának műve. Alig néhány film készült el, (mint később Csiang Csing állította) „szabotázs” miatt: a színészek, színésznők és rendezők „rossz éjszakai szállást” kaptak, nem jutottak meleg ételhez, és a színpadon és forgatás közben időnként áramszünet volt.63 1966 zűrzavaros napjai után, amikor bekövetkezett Mao jangcei úszása és személyi kultusza tetőpontjára érkezett, Kína egyre közelebb sodródott a polgárháborúhoz. 1967. február 5-én Mao sanghaji védencei „kommunát” hoztak létre, ami annak jele volt, hogy még mindig nosztalgiát érzett a „nagy ugrás” politikája iránt. A kommunát a dokkmunkások alapították, különösen az Ötödik Ki- és Berakodási Körzet 2.500 harcias tagja, akik (1966 júniusában) egyetlen nap leforgása alatt 10 ezer nagybetűs plakátot írtak meg és ragasztottak fel. A körzetben 532 munkás ellenkezett, őket arra kényszerítették, hogy önmagukat ócsárló plakátokat írjanak, magas papírcsákót kellett viselniük, gyalázkodó plakátokat tartaniuk a kezükben ilyen titokzatos jelszavakkal: „Négycsaládos falu” és „Pártellenes klikk”; feldúlták az otthonukat, és,jelképesen” halálra ítélték őket, ami könnyen valódi halálos ítéletté is alakulhatott.64 A várakozások szerint a sanghaji kommunának országszerte kommunák létrehozására kellett ösztönöznie. A

Witke, id. mű, 388-390. Uo., 435. 63 Uo., 391-392, 402. 64 Parris Chang, „Shanghai and Chinese Politics before and after the Cultural Revolution”, in Christopher Howe (szerk.), Shanghai (Cambridge, 1981). –(662)– 61 62

munkások azonban nem lázadtak fel. Sőt, gyakran ellenálltak, amikor a vörösgárdisták behatoltak a gyárakba. A városi hatóság még Sanghajban is bevetette ellenük a saját Bíbor Gárdáját. Mindkét fél hatalmas hangszórókkal szerelkezett fel, s hajnaltól napestig fülsiketítő hangerővel terjesztették jelszavaikat: „A februári hatalomátvétel törvénytelen.” „A februári hatalomátvétel csodálatos.” Emberrablások, kínzások és bandaháborúk zajlottak, kerékpárláncokkal és boxerekkel, a „csapatok” városrészről-városrészre vonultak. Az egyetemeken magánhadseregek jöttek létre. A Csinghua-egyetem „Csingkansang zászlóalja”, ez a szélsőbaloldali „elitcsoport” elkeseredett harcot vívott a „szellemek és szörnyek” ellen, bambuszlándzsákat és házilag gyártott páncélkocsikat és ágyúkat használva. Más egységek is léteztek: az Öt-Egy-Hat, az Új Peita Kommuna, a Geológiai Intézet „Vörös Kelet” kommunája és a Repülésügyi Intézet „Ég” frakciója. Ezeket utánozták a gyárakban és a nem egyetemi városokban is, ezzel egyfajta feudális anarchia vette kezdetét, ahogy Kína visszaesett a szervezett bandaháborúk és a hadurak korszakába. 1967-ben úgynevezett „lázadás” tört ki Vuhanban, ami valójában nagyszabású ütközet volt a vörösgárdista munkáserők és a Millió Hős nevű konzervatív csoport között. A hadsereg helyi parancsnoka a Hősök csoportját támogatta. Csou En-lajt küldték Vuhanba, hogy állítsa helyre a békét. Ám ő még szerencsésen el tudott menekülni, mert két társát is elfogták és megkínozták. Csiang Csing kiadta a jelszót: „Támadj ésszel, védekezz erővel!”, és nagy mennyiségű fegyvert osztott szét a vörösgárdista csoportok között.65 Az erőszakhullám 1967 késő nyarán érte el tetőpontját. Ekkorra Mao, mint rendesen, megrémült attól, amit tett, egyszersmind bele is unt a szakadatlan árnyékbokszolásba. Valószínűleg megmondta Csiang Csingnek, hogy mindent fújjon le. Szeptemberben Csiang kihirdette, hogy az erőszak csak szóbeli lehet; géppisztolyt csak akkor szabad használni, ha „feltétlenül szükséges”. Akik nem engedelmeskedtek, azokat „rablólovagmagatartással” vádolták. A brit nagykövetség és személyzete elleni támadásokról azt mondták, „a május 16-klikk felszította szélsőbaloldali kilengés” következménye.66 Mao is lépett. „A helyzet olyan gyorsan változott, hogy engem is meglepett” – mondta a Központi Bizottságnak. „Nem róhatom fel Önöknek, ha panaszuk van ellenem.” Feldühítette, hogy Csen Ji külügyminiszter a vörösgárdisták kínvallatása nyomán 13 kilót

Philip Bridgham, „Mao’s Cultural Revolution in 1967”, in Richard Baum és Louis Bennett (szerk.), China in Ferment (Yale, 1981), 134-135.; Thomas Robinson, „Chou En-lai and the Cultural Revolution in China”, in Baum és Bennett (szerk.), The Cultural Revolution in China (Berkeley, 1971), 239-250. 66 Witke, id. mű, 349.; Edward Rice, Mao’s Way (Berkeley, 1972), 376-378. –(663)– 65

fogyott, s hozzátette: „Ilyen állapotban nem engedhetem külföldi látogatók szeme elé.” Az „ifjú lázítóknak” és „kis ördögöknek” azt mondta, menjenek vissza az iskolába. Leverte a sanghaji kommunát. „Kína ma olyan, mint egy nyolcszáz kis fejedelemségből álló ország” – panaszkodott.67 1967 őszén Mao megvonta hivatalos támogatását a kulturális forradalomtól, legalábbis annak vörösgárdista formájától, s a Népi Felszabadító Hadsereg felhasználásával próbálta meg helyreállítani a rendet, s úrrá lenni az immár „alkalmatlanoknak” és „politikailag éretlennek” bélyegzett csoportokon. Az erő használatát ezzel igazolta: „A katonák egyszerűen egyenruhás munkások és parasztok.” 1968-ban egyes helyeken még folytak harcok, de egyre csökkenő mértékben. Nyáron, a Déli és Központi Tavaknál lévő otthonában különös. „hajnali párbeszédet” folytatott vörösgárdista vezetőkkel.: „Korábban semmit sem vettem szalagra, de ma ezt teszem. Különben később, miután hazamentek, úgy értelmezik a szavaimat, ahogy akarják…. Túl sok embert tartóztattak le csak azért, mert bólintottam.” A rendőrminiszter: „Én vagyok a hibás a túl sok letartóztatásban.” Mao: „Ne próbáljon felmenteni engem a hibáim alól, vagy átvállalni őket tőlem.” Csen Boda (baloldali teoretikus): „Pontosan kövessék az elnök tanítását.” Mao (ingerülten): „Ne beszéljen nekem tanításról.” Később azzal fenyegetőzött, hogy ha a vörösgárdisták harcolnak a hadsereg ellen, embereket ölnek meg, „szállítási eszközöket tesznek tönkre”, vagy „gyújtogatnak”, akkor „megsemmisítik” őket. Arra azonban nem volt hajlandó, hogy teljesen lemondjon anarchizmusáról: „Hadd harcoljanak még tíz évig a diákok. A Föld a szokásos módon fog forogni. Az ég sem szakad le.” Akárhogy legyen is, a vörösgárdisták öt legfőbb vezetője rövidesen vidéki sertéstenyésztő telepeken találta magát.68 A dráma véget ért. A kulturális forradalom összeomlását követő évek, amikor a számlát a gazdaságnak és az átlagembereknek kellett kiegyenlíteniük – ijesztőek voltak. Valakinek vállalnia kellett a hibákat. 1971. szeptember 12-én egy Trident típusú repülőgép zuhant le 400 kilométerrel a kínai határon túl, a Mongol Népköztársaságban. A roncsok között a Népi Felszabadító Hadsereg parancsnokának, Lin Piaónak és második feleségének, Jeh Csunnak a tetemét fedezték fel. A fedélzeten mindenki meghalt, néhány holttest golyókkal volt telelyuggatva. Peking szerint Lin azután menekült el, hogy rájöttek, összeesküvést szőtt Mao meggyilkolására. „Megszerzett iratokat” mutattak be, amelyeken Maóra B-52-es rejtjelezett néven hivatkoztak, ezek állítólag azt bizonyították, hogy Lin közlekedési balesetben, étele megmérgezésével, háza bombázásával, vonata felrobbantásával próbálta megölni Maót. Ezt írta: „B-52 paranoid és szadista…

67 68

Far Eastern Economic Review, 1969. október 2.; Terrill, id. mű, 321-328. Terrill, id. mű, 328-330. –(664)–

Kína történelmének legnagyobb diktátora és zsarnoka… Akik ma a legjobb barátai, holnap a foglyaivá válnak… Még a saját fiát is őrületbe kergette.” Az összeesküvést állítólag Lin előző házasságából származó leánya, a mostohaanyját gyűlölő „Kis Sugár” árulta el Csou En-lajnak.69 Valószínűbb változat, hogy Lint már korábban, a Nagy Népi Csarnokban tartott ülésen megölték munkatársai, ami akkoriban valóságos forradalmi drámának számított. A következő évben nagy összeesküvést „tártak fel” a hadseregben, s tucatnyi főtiszt próbált Hongkongba menekülni. Számtalan könyvet és dokumentumot vontak ki a forgalomból, amelyekhez Linnek köze volt, s ugyanez történt „sírfelirataival” és arcképeivel. Még azok a híres Maóról készült felvételek is eltűntek, amelyeken Lin is látható volt. Az epizód, amelyben az igazság mindörökre homályban marad, a kínai sajtóban 1974. február 20-án megjelent közleménnyel zárult, amely arról szólt, hogy „Kis Sugarat” Kanton mellett agyon lőtték, s testére vörös szövetcsíkot erősítettek ezzel a felirattal: „Árulás és undorító bűntett”.70 Ekkorra a Mao-korszak már a vége felé járt. Csou már rákbeteg volt, maga Mao Parkinson-kórtól szenvedett. Utolsó időszakára a keserűség, a kudarc tudata és a zavartság nyomta rá bélyegét. Összeveszett Csiang Csinggel, s 1973-tól nem éltek együtt. Feleségének írásban kellett kérelmeznie, hogy meglátogathassa, s kérését meg is kellett indokolnia. Mao egyik hozzá intézett feljegyzésében 1974. március 21-ről ez áll: „Jobb, ha nem találkozunk. Nem teljesítetted, amit éveken át mondtam neked. Mi értelme lenne újból találkoznunk? Megvannak neked Marx és Lenin könyvei, meg az én könyveim is. Makacsul nem vagy hajlandó tanulmányozni őket.” Azt mondta, Csiang „kérései” ártanak az egészségének. „Már nyolcvan éves vagyok. S még mindig mindenfélével zavarsz. Miért nincs benned együttérzés? Irigylem Csou En-lajt és a feleségét.” Ami Csiangot legalább ennyire megrémítette, az ellenségének, Tengnek újbóli felbukkanása volt, aki visszatért a halálból, s ettől kezdve „Lázárként” vált ismertté; újságíróknak azt mondta, „átnevelő iskolában” volt Jiangszi tartományban. 1975-ben Mao kiadta utolsó jelszavát: „Hárman többet, egy kevesebbet”; „Csou többet pihenjen, Teng többet dolgozzon, Wang többet tanuljon, Csiang Csing kevesebbet beszéljen.” Hozzátett egy maximát is: „A fülek már olyanok, hogy nyitva maradnak, de a száj legyen csukva.”71 Néha, élete utolsó időszakában, Mao szemtelenkedett: „Az emberek azt mondják, Kína a békét szereti. Ez dicsekvés. Valójában a kínaiak a harcot szeretik. Én például igen.” Megőrizte gyűlöletét a formális nevelés iránt: „Minél több könyvet olvasunk, annál ostobábbak leszünk.” Röviddel halála

Chen, id. mű, 344 skk.; Terrill, id. mű, 345 skk. Terrill, id. mű, 369.; Witke, id. mű, 365. 71 Terrill, id. mű, 387-390.; Witke, id. mű, 475-476. –(665)– 69 70

előtt viszont a Kvinghua-egyetem fejétől, akit Csiang Csing eltávolított, majd rehabilitáltak, jelentést kapott az oktatási rendszerről. Mao azt mondta neki, csak három percig beszéljen. A keserű válasz ez volt: „Elég lesz harminc másodperc is. Az egyetemi diákok középiskolás tankönyvekből tanulnak, tudományos szintjük az elemi iskolásokénak felel meg.” Mao (szomorúan): „Ha ez így megy tovább, nem csak a párt vall kudarcot, hanem a nemzet is elpusztul.”72 Gondolkodásában a vallási és az evilági hit között ingadozott. „A testemet betegségek gyötrik. Találkozóm van Istennel.” Máskor megkérdezte munkatársait: „Nincs-e köztetek olyan, aki úgy vélné, mihamarabb látnom kellene Marxot?” „Senki.” „Nem hiszem.”73 Utolsó szavai rejtélyesek voltak: „Az emberek nem támogatják az ítéletek visszafordítását.” 1976 vízválasztó éve az áttekinthetetlen zavar korszakát nyitotta meg. Csou április elején halt meg. Ez a külföldön sokra becsült, visszahúzódó mandarin, aki furcsamód távol tartotta magát a rendszer kudarcaitól és gyilkos szennyétől, valószínűleg az elit egyetlen tagja volt, aki őszintén pozitív érzelmeket váltott ki Kínában. Amikor április 5-én a hatóságok eltávolították a Csou emlékére Peking főterén elhelyezett koszorúkat, 100 ezer ember méltatlankodott. A rendzavarásért azonnal Tenget tették felelőssé, s másodszor is kegyvesztetté vált. Mao szeptember 9-én halt meg. Élete utolsó hónapjaiban heves frakcióharc folyt a betegágyánál. Mihelyt meghalt, Csiang Csing azt állította, még halála előtt kibékült vele. Felmutatott egy darabka papírt, amelyről azt állította, Mao hozzá írt kétségbeesett verse olvasható rajta: „Ártottak neked – így a vers. – Megpróbáltam eljutni a forradalom csúcsára, de nem jártam sikerrel. De te elérhetsz a csúcsra.”74 Hua Kuo-feng, Csou En-laj utódja a miniszterelnöki székben azonban egy másik papírdarabot lengetett. Hua akkor ötvenöt éves volt, aránylag újonc, csak 1969-től volt tagja a Központi Bizottságnak, az előtt egy évvel lett közbiztonsági miniszter. Majdnem hogy „helikopter” volt – a kifejezést rendszerint Csiang Csing védencére, Vang Hung-venre alkalmazták, akinek csillagzata gyorsan emelkedett, s most sanghaji pártvezér volt. Mao részben azért kedvelte Huát, mert kedvenc tartományából, Hunanból származó parasztember, főként azonban azért, mert ravasz talpnyaló volt. Április 30án az öreg zsarnok hat betűt körmölt le Huának: „Ha te leszel a főnök, nem aggódok.” Hua papírfecnije kétségtelenül hiteles volt. Mindenesetre ennél hatásosabb ajánlólevele is volt – az ő ellenőrzése alatt álltak a pekingi biztonsági erők, a 8341-es egység, amely Maót magát védte, s amelyet Hua

Terrill, id. mű, 402, lábjegyzet. Uo., 381, 420. 74 Idézi Ross Terrill, The future of China After Mao (London, 1978), 121. –(666)– 72 73

az 1975 decemberében meghalt öreg biztonsági főnöktől, Kang Sengtől örökölt. Az erőpróba október 6-án, Mao halála után egy hónappal következett be azon a politikai bizottsági ülésen, amelyet Hua régi elvtársa és a rendszer hatékony második embere, Je Csieng-jin hadügyminiszter lakásán tartottak. Csiang Csing is ott volt Vanggal és két másik vezető sanghaji cimborával együtt. Csiang meglobogtatta a papírját, és magának követelte az elnökséget, „agyát”, Csang Csun-csiao sanghaji újságírót akarta miniszterelnöknek és Vangot a Nagy Népi Gyűlés elnökének. Ám a „négyek bandája”, ahogy ettől kezdve nevezték őket, vesztett a „vitában”, s az ülésről azonnal börtönbe vitték őket. Megerősített várukban, Sanghajban követőik azt tervezték, hogy 30 ezer szélsőbaloldali milicistát fegyvereznek fel, de a helyi pártvezetést és a helyőrség parancsnokát még azelőtt eltávolították, hogy bármiféle lépést tehettek volna. A biztonsági erők Hua kezében voltak, s Csiang Csinget nagyon gyűlölték a hadseregben.75 Sanghajban talán akadtak volna követői, Pekingben azonban utálta a tömeg, és „császárnőnek” nevezte, ami a boxerlázadás óta megvető kifejezés volt; az április 5-i lázadás ellene és barátai ellen irányult. Balszerencsés volt számára az is, hogy 1976 a megdöbbentő természeti katasztrófák éve volt, amit a kínaiak a dinasztiaváltozáshoz társítanak. Áprilisban az eddig észlelt legnagyobb meteorit hullott le Kirin tartományban. Júliusban és augusztusban három földrengés rázta meg Észak-Kínát, amely részben lerombolta Pekinget, s teljesen a föld színével tette egyenlővé a közeli ipari központot, Tangsant, 665 ezer embert ölve meg (a sebesültek száma 775 ezer volt) – ez volt Kína történetében a második legnagyobb földrengés. Egyszerű dolog volt ezeket a valóban ember elő idézte katasztrófákkal gazdasági kudarc, az oktatási rendszer összeomlása, műkincsek és a kínai kulturális élet tönkretétele – együtt a „császárnő” és bandája nyakába varrni. Rövidesen falragaszok jelentek meg: „Vágjátok tízezer darabra Csiang Csinget” „Főzzük meg olajban a négyek bandáját”. Az 1980-81-es perben a végső ítélet 48 oldalt tett ki. Mind a négyüket a legváltozatosabb bűncselekményekkel vádolták, ezen kívül külön-külön mindegyiküket gonoszsággal, hiúsággal és mértéktelenséggel is – ez utóbbival azt hangsúlyozták, hogy puritán terroruralmuk képmutató volt. Csangot ráadásul azzal is megvádolták, hogy „Csang Kaj-sek fizetett kéme”. Vangot azzal vádolták, hogy nőcsábász, drága sztereoberendezéseket hoz be külföldről, s alig négy nappal letartóztatása előtt nem kevesebb, mint 114 fényképet készíttetett magáról. Jao Ven-juan, a banda negyedik tagja 500 dollárt költött egy fényűző bankettre, amellyel Csou halálát ünnepelték meg. Maga Csiang Csing sáfrányvizet ivott, aranyhalakat evett, egész

75

Uo., 115-117. –(667)–

kocsirakomány pornográf filmje volt, köztük a hírhedt A muzsika hangja című, amelyet minden este megnézett, először lovagolt, majd limuzinnal járt, császárnőkről szóló könyveket vett ki a könyvtárból, azt mondta, hogy „még a kommunizmusban is létezhet császárnő”, bezáratott egy kantoni hajógyárat, mert zavarta a zaj, megtiltotta, hogy repülőgépek szálljanak le, mert nem tudott aludni tőlük, „legalistának” nevezte az özvegy császárnét, eltereltette a közlekedést, elrendelte, hogy megérkezése előtt porolják le a kantoni faleveleket, s azt mondta „inkább legyenek késve érkező, ám szocialista vonataink, mint pontosan közlekedő revizionista szerelvényeink”, azzal siettette Mao halálát, hogy az egyik ágyból egy másikba rakatta át, pókerezett, miközben a férje haldoklott, s ezt mondta: „A férjnek le kell mondania a felesége javára.” Ő és többiek „rossz tojások” voltak, akik „imádták a külföldi holmikat, hajbókoltak a külföldiek előtt, és tiltott külföldi kapcsolatokat tartottak fenn”. „Kirívóan kapitulánsak és nemzetárulók” voltak, „az irodalom és a színház gonosz urai”.76 Csiang Csing az 1981 elején befejeződött héthetes tárgyalás során mindent tagadott, még újabb drámai fordulatot is előidézett azzal, hogy a per során egyszer csak hirtelen meztelenre vetkőzött.”77 Minden vádpontban bűnösnek találták, és halálra ítélték, ám az ítélet végrehajtását két évre ideiglenesen felfüggesztették, Ekkorra már Hua is háttérbe szorult, mert Teng, a régi Lázár, aki 1977ben bukkant fel ismét a közéletben, s 1978 végétől egyértelműen ő volt a főnök, kiszorította a hatalomból. A Szecsuánban született nyers és kemény Tengben volt valami Mao durva brutalitásából, de teljesen hiányzott belőle a romantika, s egyáltalán nem tekintette művészetnek a politikát. A legkövetkezetesebb ellenzője volt Mao politikai drámáinak, bár néha kénytelen volt kisebb szerepeket eljátszani bennük. Gyakran és határozottan kelt ki a kulturális forradalom túlzásai ellen. Most, hogy azt elítélték, vezetőit pedig megbüntették, logikus és talán elkerülhetetlen is volt, hogy ő kerüljön a csúcsra. Megvetette azokat az embereket, akik számára kizárólag a politika volt fontos, különösen a keményvonalas baloldalt: „Ülnek a vécén, és még szarni sem tudnak.” „Nem kell minden nap az osztályharcról beszélni. A való életben nem minden osztályharc.” Csak megvetéssel tudta illetni a proletár művészetet. „Egy csomó ember fel s alá rohangál a színpadon. Művészetnek nyoma sincs… A külföldiek csak udvariasságból tapsolják meg őket.” Miután meghallgatta a Bécsi Filharmonikus Zenekar hangversenyét, ezt mondta:” Ez az, amit szellemi tápláléknak nevezek.” A „mai” kínai operák, tette hozzá, nem egyebek, mint „gong- és dobbemutatók”. „Elmégy a színházba, és csatatéren találod magad.” Teng különösebben senkit sem gyűlölt. „Aki menni akar, menjen. Akiket 76 77

Witke, id. mű, 472 skk.; Terrill, China After Mao, 121-123. Daily Telegraph, 1981. január 9. – idézi a Zsen Ming hetilapot. –(668)–

elbocsátottak a hivatalukból, azokat vissza kell venni.” Azt mondta, véget akar vetni a „kiáltozásnak és üvöltözésnek”. Az ország ismét lásson munkához. „A legtöbb egyetemistánál manapság semmi más nincs, mint ecset a falragaszokhoz. Mást nem is tudnak csinálni.” „A tudósoknak manapság nincs idejük kutatni. Hogyan is alkothatnának vagy találhatnának fel bármit?” A hadsereg is demoralizálódott, mint Csang Kaj-sek idejében, s hajlamos visszaesni a hadúri rendszerbe. „Vastagbőrű, felbomlott, pökhendi, lusta és lágyszívű” lett.78 Röviden, a hetvenes éveinek vége felé járó Teng régimódi, reakciós fegyelmező volt, aki a törvényes rendben és a kemény munkában hitt. Rögtön Vietnamba küldte a hadsereget, részben hogy megbüntesse az ottani szovjetbarát vezetést, amiért üldözi a kínai kisebbséget, ám főként azért, hogy megtanítsa a Felszabadító Hadsereget, az élet komoly dolog: a fegyelmezetlen egységeket teherautóra rakta, s azok megdöbbentő veszteségeket szenvedtek. Miután ezt elintézte, nekilátott, hogy némileg eltakarítsa azt a szemetet, amely Mao hosszú uralma után a gazdaságban maradt. Immár nyilvánosan elismerték, hogy a Mao-korszakra nem az a puritán igénytelenség volt jellemző, amellyel az büszkélkedett, hanem a megdöbbentő korrupció, amely a legmagasabb helyeket is elérte.79 A pekingi Néplap bocsánatot kért az olvasóktól minden „hazugságáért és torzításáért”, s ami még figyelemreméltóbb, óvta őket a „hamis, kérkedő és téves beszámolóktól”, amelyeket még mindig „gyakran megjelentet”. 80 1978-79-ben döntés született arról, hogy letérnek a nehézipart előtérbe állító sztálinista-maoista gazdaságpolitikai vonalról, s egy olyan gazdasági szerkezet kiépítésén fáradoznak, amely jobban megfelel egy félig fejlett országnak. A nemzeti össztermék beruházásokra fordított része az 1978-as tarthatatlan 38%-ról az 1980-as évek közepére közel 25%-ra csökkent. Előtérbe került a profit motívuma és a haszon; a törvényalkotásban nagyobb hangsúlyt kaptak az állampolgári jogok; demokratikus eszközökkel próbáltak gátat vetni a bürokratikus visszaéléseknek; s mindenekelőtt lehetővé tették, hogy a piaci erők kifejtsék jótékony hatásukat.81 A párt megszűnt a leghatalmasabb erőnek lenni a nemzet életében. Taglétszáma, amely 1982-ben 39 millióra rúgott, a kulturális forradalom idején szemmel láthatóan megkettőződött, s Teng figyelmeztetett, hogy az új tagok közül sokan nem eléggé „műveltek”, és „nem ütik meg a mércét”. Egyik 1981-ben kelt beszámolója szerint sok párttag „szeret hízelegni”, „önelégült és

Garside, id. mű, 67 skk. Uo., 73 skk. 80 Leys, id. mű. 81 Michael Oksenberg, „China Policy for the 1980s”, Foreign Affairs, 59 (198081 tél), 302-322. –(669)– 78 79

zavaros”, már „nem törődik a tömegek nehézségeivel”, „bürokratikus ködbe burkolózik”, „fennhéjázó, konzervatív, lusta, csak a gyönyöröket hajhássza, s el van telve a kiváltságosság tudatával”.82 Az „új realizmus” újabb természeti katasztrófákkal esett egybe, köztük a mezőgazdaságban 1980-ban és 1981ben uralkodó aszállyal, ami a büszke rendszert arra kényszerítette, hogy a Nyugathoz folyamodjon segítségért. Az 1980-as évek kezdetén ezért Kína immár nem volt csodálatos új szuperhatalom, s végérvényesen lehullt a függöny a maoista romantika képzeletbeli világa mögött, amely borzalmas melodrámába torkollott. Ehelyett Kína a lassú, fájdalmas és gyakorlatias haladás valóságos világába lépett. Mao rendszere tragédiát jelentett Kína számára. Akkoriban azonban nem mindig látszott annak, legalábbis a külvilág számára. Az 1950-es és 1960-as évek folyamán divatos volt összehasonlítani az itteni tekintélyelvű központosítást, amely egységet, stabilitást és (mint mondták) folyamatosan emelkedő életszínvonalat biztosított Kínának, az indiai parlamenti demokrácia hatástalanságával. Mint láttuk, a Nehru-korszak, amikor Nehru vezető nemzetközi államférfinak látszott, aki a legjobban alkalmazkodott a kor igényeihez, egy sor illúzión alapult. Ezek közül a legfontosabb az a meggyőződése volt, hogy India és Kína, a két legnépesebb állam képes együtt cselekedni. Ezt nevezte Hindi-Chini-Bhai-Bhai-nak (India és Kína testvérek). Ezt a stratégiát az első indiai-kínai konfliktus ásta alá 1959-ben, s az 1962-es, sokkal komolyabb kínai támadás döntötte romokba. Az immár hetvenhárom éves Nehru számára ez olyan személyes katasztrófát jelentett, amelyet soha sem hevert ki teljesen. Amikor 1964 májusában álmában utolérte a halál, szomorú és kétségbeesett emberként halt meg. A nagy, túlnépesedett és iparilag elmaradott országok, amilyen India és Kína, az állam fő gondja egészen elemi jellegű: hogyan lehet megőrizni az állam egységét? Hogyan lehet olyan kormányzati rendszert teremteni, amelyet a nép zöme tisztel és elfogad? Ugyanígy, a kormányzat fő kísértése az, hogy nép szerűségét azzal növelje, hogy kihasználja szomszédja balsorsát. Mao 1959-ben és 1962-ben engedett ennek a kísértésnek, s hasznot húzott India gyengeségéből és megosztottságából. Ezzel növelte India nehézségeit, de hosszú távon a legcsekélyebb mértékben sem csökkentette a sajátjait. Az 1947-48-as felosztás pillanatától kezdve India és Pakisztán kölcsönösen ellenségnek tekintette a másikat. A közgazdászok negyed százada vitatkoznak azon, vajon a brit uralom gyorsította vagy akadályoztae India gazdasági fejlődését.83 Nehru megfellebbezhetetlen meggyőződése 82 83

Guardian, 1982. február 5. M. D. Morris és mások (szerk.), Indian Economy in the Nineteenth Century (Delhi, 1969); W. J. Macpherson, „Economic Development in India under –(670)–

volt, hogy „legtöbb mai problémánk… a gátolt fejlődésnek s annak köszönhető, hogy a brit fennhatóság akadályozta az igényekhez való normális igazodást.”84 Ez a megállapítás azonban nem veszi figyelembe, hogy milyen szerepe volt a briteknek abban, hogy egységet kényszerítettek a szubkontinensre, s megakadályozták a felbomlás „normális menetét”. A brit uralom folyamatosan az integráció irányába hatott. A fordítottja először a felosztás nyomán indult meg. A Pakisztánon belüli konfliktusok, különösen azok, amelyek az ország keleti és nyugati szárnyát állították szembe egymással, s a hasonló feszültségek az indiai központi kormányzat és a tartományok között, arra utaltak, hogy az 1920-as évekbeli Kína sorsa kísért itt is. Pakisztán az átmeneti katonai diktatúrák formájában, úgy látszott, hajlik a had úri berendezkedésre. India ezzel szemben a gyenge parlamenti uralmat részesítette előnyben. Amikor Nehru meghalt, a Kongresszus Párt és a tartományi főnökök egy „szindikátusnak” nevezett csoportja összeszövetkezett, hogy megakadályozza legerősebb követőjét, Morardzsi Deszajt abban, hogy Nehru utódja legyen. Akit helyette előtérbe toltak, Lal Bahadur Sasztri, a megtestesült tehetetlenség volt. „Kis veréb” néven ismerték, s annyira kistermetű volt, hogy de Gaulle tábornok pocakjának aljáig ért. 1965 őszén háború tört ki India és Pakisztán között Kasmír miatt. Katonailag a háború döntetlenül végződött; gazdaságilag viszont mindkét félnél rendkívül romboló hatása volt. A harcoknak Ajub Khan marsall pakisztáni diktátor és Sasztri 1966-ban Taskentban kötött egyezménye vetett véget, s a megbeszélések annyira kimerítették a „kis verebet”, hogy másnap éjjel meghalt. A kétségbeesett Kongresszus Párt Nehru leányához, Gandhi asszonyhoz fordult, aki Sasztri alatt tájékoztatásügyi miniszterként szolgált. Sok hindu apja reinkarnációjának vélte, s Dzsavaharlal kijai-t („Éljen Nehru!) kiáltottak.85 Gandhi asszony öt ír farkaskutyát tartott, mindegyik nagyobb volt, mint elődje, és semmi kicsinység vagy gyengeség nem volt benne. Az ellenséges Kínával szemben India jövőjét a Szovjetunióval való szövetségben látta, s az országban balratolódást idézett elő. 1969-ben összeveszett pénzügyminiszterével, Deszajjal. kirúgta, államosította a bankokat, szétzúzta a régi Kongresszus Pártot, és saját személyes frakciója köré újat teremtett. Megtörte a hercegi osztály gazdasági erejét, s amikor cselekedeteit

the British Crown 1858-1947”, in A. J. Youngson (szerk.), Economic Development in the Long Run (London, 1972), 126-191.; Peter Robb, „British Rule and Indian »improvement«„, Economic History Review, XXXIV (1981), 507-523. 84 J. Nehru, The Discovery of India (London, 1946). 85 Dom Moraes, Mrs. Gandhi (London, 1980), 127. –(671)–

a Legfelső Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, 1971 márciusában feloszlatta a parlamentet, s hatalmas választási győzelmet aratott, 350 helyet nyerve el a lehetséges 525-ből. A táskás vércse-szemei mögött számító és gátlástalan Gandhi asszony azonban éppúgy nem értette a gazdasági realitásokat, mint apja, s hozzá hasonlóan ő is a külügyekben vigasztalódott. A választ Pakisztán növekvő nyomorúságában találta meg. A két pakisztáni országrészben a muszlim valláson és az Indiától való félelmen kívül soha semmi közös nem volt. Az országot a nyugati részből kormányozták, s ez az egy főre eső nemzeti jövedelmek közötti fokozódó egyenlőtlenségben is tükröződött: Nyugaton ez 1959 és 1967 között 366-ról 463 rúpiára emelkedett, míg keleten 278-ról csak 313-ra. Bár a lakosság zöme a keleti országrészben élt (az 1960-as évek végén a 125 millióból 70 millió), s az export nagy része is onnan származott, a behozatal inkább Nyugatra érkezett. Nyugaton az energiatermelés hatszorosa volt a keletinek, a kórházi ágyak száma 26 ezer volt a 6.900 keletivel szemben.86 A keleti országrész számos sérelme közül az egyik az volt, hogy a pakisztáni kormányzat nem tett hatékony intézkedéseket a Bengáli-öblöt sújtó áradásokkal szemben. 1970. november 12-ének élje lén ciklon söpört végig a térségen, és a század egyik legnagyobb természeti katasztrófáját idézte elő. Nyolcvan kilométer széles árhullám söpört végig a szárazföld belsejében, százával árasztva el a falvakat, majd sáróceánná vált, aztán ismét kiáradt, további több száz falut rántva magával: több mint 300 ezer ember vesztette életét. A kelet-pakisztáni vezető, Mudzsibul Rahman sejk ennek nyomán föderatív rendszert követelt, s ezzel a programmal meg is nyerte a választásokat. A pakisztáni kormány Tikka Khan tábornokot, a „beludzsisztáni mészárost” (a nyugati országrészben folytatott ténykedéséért kapta ezt a nevet) küldte ki, hogy rendeljen el szükségállapotot, s az éppen uralmon lévő diktátortól, Jahja Khantól azt az utasítást kapta, hogy „söpörje ki ezeket a fickókat”. 1971. március 25-én rászabadította a csapatait a dakkai egyetemre, másnap viszont Mudzsibul kikiáltotta a független Banglades Köztársaságot. India valószínűleg semmiképpen sem maradhatott volna ki a polgárháborúból, mert 1971 közepére már 10 millió menekült élt a területén. Pakisztán azonban megoldotta Gandhi asszony dilemmáját, mert megelőző csapást mért indiai légitámaszpontokra. Gandhi asszony december 4-én hadat üzent, India elismerte Bangladest, s megtámadta Kelet-Pakisztánt. Az indiai hadsereg számára ez könnyű hadjárat volt, amely Pakisztán fegyverletételével ért véget. Az indiai hadsereg főparancsnoka és a kelet-pakisztáni főparancsnok együtt végezték a sandhursti katonai akadémiát. Az előbbi a következő

86

Dom Moraes, The Tempest Within (Delhi, 1971). –(672)–

üzenettel küldte el adjutánsát: „Kedves Abdullah, itt vagyok. A játszmának vége. Javaslom, nekem add meg magad, én pedig gondoskodom rólad.” A Pakisztán felett aratott győzelem Gandhi asszony pályafutásának csúcsa volt. Az események ezután ellene fordultak. A barátság Bangladessel nem sokáig tartott. Mint független állam, Banglades rövidesen Pakisztán természetes szövetségesévé vált. Sokasodtak Indiában a regionális problémák is, tetézve a Pakisztánt is kettéhasító természeti katasztrófákkal. 1972-ben elmaradt a monszun, a következmény aszály és éhínség volt. 1973ban Uttar Pradesh államban fellázadtak a biztonsági erők. Gandhinak a hadsereghez kellett fordulnia segítségért, és szövetségi irányítás alá kellett vonnia Pradesh államot. A következő évben Gudzsarati államban kellett lázadást levernie, s ezt az államot is központi irányítás alá vonni. Ugyanebben az évben Bihar államban a határbiztonsági erőket és a Központi Rendőrségi Tartalékot vetette be az apja régi munkatársa, Dzsajaprakash Narajan által vezetett ellenállás leverésére. Narajan a gherao (az állami parlament békés blokádja) és a bundh (a boltok és hivatalok kikényszerített bezárása) Gandhi-féle taktikáját alkalmazta. Az ország összes bomlasztó és regionális ellenzéki ereje egy új Dzsanata Frontban kezdett egyesülni, és 1975-ben Narajan India-szerte tüntetéseket szervezett, azzal fenyegetőzve, hogy Dzsanata Sarkarsot (népi kormányzatot) állít fel egész Észak-Indiában. Gandhi asszonyt ugyanekkor választási csalással vádolta meg az indiai Legfelső Bíróság, amely semmisnek nyilvánította 1971-es megválasztását. Ugyanez a kombináció tette tönkre Brit-Indiát is: egyesített agitáció, amely lehetetlenné tette a normális államigazgatást, s amelyet a törvényes rend keretei között nehéz volt ellenőrizni. Mint a könyörtelenség képviselője, Gandhi asszony több volt bármiféle alkirálynál. Egyedül Bihar államban 60 ezer rendőrt és félkatonai megbízottat küldött ki, hogy vessenek véget Narajan gheraójának. Egy vasutas-sztrájkra felhatalmazás nélkül végrehajtott tömeges letartóztatással reagált. A pakisztáni háború óta nagy hasznát vette a meghirdetett külső szükségállapotnak, de ettől még nem hagyhatta figyelmen kívül vagy fordíthatta visszájára a bírósági ítéleteket. 1975. június 25-én betiltotta az újságokat, s letartóztatta Narajant, Deszajt és több további ellenfelét. Másnap belső szükségállapotot hirdetett, valójában kormányzati puccsot hajtott végre az ellenzékkel szemben. Pártja megrémült vezetőit a házába hívta, hogy némi bátorságot öntsön beléjük: „Ismerik a híres közmondást, »Amikor a nagy sas a csillagok alatt röpköd, a kis madarak elbújnak«?” Majd az egyik parlamenti képviselőhöz fordulva, durván megkérdezte: „Mi volt a közmondás? Ismételje meg!” A képviselő kővé dermedve így

–(673)–

válaszolt: „Asszonyom, amikor a nagy gonosz lángol a szenvedélytől a csillagok alatt, a kis madarak elbújnak.”87 A függetlenség elnyerése óta India makacsul ragaszkodott a demokráciához, s lekicsinylő összehasonlításokat tett a katonai uralom alatt álló Pakisztánnal. Gandhi asszony többek között azért is kacérkodott a tekintélyelvű kormányzással, mert úgy érezte, versengenie kell Zulfikar Ali Bhutto populista demagógiájával. Bhutto hivatásos politikus volt, aki a bangladesi kudarc után a katonák alkalmatlansága miatt került hatalomra. Meglehetős felháborodástól kísérve irányította Pakisztánt, főleg úgy, hogy minden intézkedést a saját javára fordított, bírákat váltott le, újságokat tiltott be, és főtiszti kinevezésekkel játszadozott.88 Ám éppen azért, mert Bhutto polgári politikus volt, Gandhi asszony úgy érezte, nem szakíthat teljesen a parlamenti demokráciával. Emiatt a szükségállapot időszaka ad hoc intézkedések sorozatát jelentette, valódi parancsláncolat vagy bíróság előtt számon kérhető világos jogi felelősség nélkül: tökéletesen alkalmas mindenfajta kegyetlenségre és korrupcióra. Sok ezer politikai aktivistát tartottak börtönben, gyakran szörnyű körülmények között. Kiemelkedő személyiségek is tartoztak közéjük, például Gvalior és Dzsaipur özvegy királynéi és Snehalata Reddy, az egyik híres film producer leánya, aki belehalt börtönélményeibe. George Fernandez, aki a vasutas-sztrájkot szervezte, illegalitásba vonult, a fivérét azonban elfogták és megkínozták. Gandhi asszonynak már a szükségállapot kihirdetése előtt is sok korrupciós váddal kellett szembenéznie, különösen fiát, Szandzsájt illetően, s a törvény nélküli zavarodottságban gyorsan hanyatlott az indiai közélet színvonala. Gandhi az Ifjú Kongresszus élére állította Szandzsájt, s megbízta azoknak a radikális születésszabályozási intézkedéseknek a kidolgozásával, amelyeket már 1970 óta a legfontosabb indiai belpolitikai programoknak tekintett. Szandzsáj és barátai megragadták az alkalmat, hogy maoista minta szerinti társadalomalakításba fogjanak. A Delhi belsőbb részein lévő nyomornegyedek lakóit brutálisan a külvárosokba költöztette át, s ami még fontosabb, nagy sterilizáló táborokat állított fel, amelyekben megvesztegetés és fenyegetések kombinációjával indiai férfiak százezreit vette rá, hogy a legkezdetlegesebb körülmények között műtétileg elköttessék az ondózsinórjukat. A sajtó- és rádiócenzúra miatt az indiaiak csak a BBC-ből értesülhettek arról, mi megy végbe országukban. Mivel pedig Gandhi asszony saját bevallása szerint nem hallgatta a BBC-t („a BBC mindig ellenséges volt velem szemben”), gyakran őt is félretájékoztatták.89 Amikor Bhutto 1977 márciusára választásokat hirdetett, Gandhi úgy érezte, neki is

Moraes, Mrs. Gandhi, 224. Shadid Javed Burki, Pakistan under Bhutto 1971-1977 (London, 1979). 89 Moraes, Mrs. Gandhi, 250. –(674)– 87 88

választásokat kell tartania, s (a talpnyaló tartományi tisztségviselők jelentései alapján) azt hitte, győzhet, és törvényesítheti a szükségállapotot. Az eredmények valójában mindkettőjük számára katasztrofálisak voltak. Bhutto szép különbséggel nyert, de a felzúdulás a győzelem módja miatt szükségállapothoz és újabb katonai államcsínyhez vezetett. Gyilkos összeesküvéssel vádolták, s két hosszú és ellentmondásos per után 1979 áprilisában felakasztották.90 Gandhi asszony Szandzsáj társadalom-alakító ténykedése és sok egyéb, szemére vethető hibája miatt elvesztette a választásokat s parlamenti helyét is. A győztes Dzsanata Párt azonban nem annyira a gandhizmus alternatívája volt, mint az elégedetlenek koalíciója. Legjelentősebb képviselőjében, Deszajból nem hiányzott Gandhi asszony sok bűne, de nem volt meg benne egyetlen erénye sem. Nem ivott, nem dohányzott, s folyton azt hangoztatta, hogy a britek azért honosították meg a szeszes italokat és a dohányárukat, hogy megrontsák a bennszülött lakosságot. Nagyon büszke volt szövőszékére. Modern gyógyszereket nem volt hajlandó bevenni. Erőnléte megőrzése érdekében minden reggel megivott egy pohárral a saját vizeletéből. Egészségügy-minisztere, Radzs Narain szintén a vizelettel való kezelés híve volt, s azt hivatalosan is ajánlotta mindenkinek. Amikor a születésszabályozásról kérdezték, azt mondta, a nők egyenek gyógyfüveket, hogy elkerüljék a terhességet. Az ilyen különcségek azonban nem párosultak államigazgatási tehetséggel vagy feddhetetlenséggel. A Dzsanata-uralom tulajdonképpen még korruptabb volt, mint Gandhi Kongresszus Párt ja. A próbálkozások, hogy létrehozzanak egy vizsgálóbizottságot, amely megállapítaná Gandhi visszaéléseit és bíróság elé állítaná (egy hetet töltött börtönben), csupán hatalmas sártengert kavart fel, amely aztán mindenkit befröcskölt. Gandhi időközi választáson visszakerült a parlamentbe, ahonnan ismét kizárták, de ezáltal képes volt a szerepek felcserélésére, s az üldözött áldozat szerepében tetszelgett, tehetségesen használva fel a laneashire-i énekes, Gracie Fields 1939-es slágerét: „Kívánj sok szerencsét nekem, amikor istenhozzádot intesz” – mintegy a gyarmati „értékek” fura továbbéléseként.91 Az 1980. január 3-án tartott választásokon az indiaiak két ismerős rossz között dönthettek, s ösztönösen arra az oldalra szavaztak, amely szerintük legközelebb állt egy királyi dinasztiához. Gandhi földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, pártja az 524 parlamenti helyből 351et szerzett meg. 1977-ben a nép a zsarnokság ellen szavazott, akár a káoszt is kockáztatva; 1980-ban viszont a káosz ellen, akár még az ismételt zsarnokság kockázatával is.

90 91

Victoria Schofield, Bhutto: Trial and Execution (London, 1980). Moraes, Mrs. Gandhi, 319. –(675)–

A független India története azt szemlélteti, mennyire kezelhetetlen volt a probléma, amellyel a britek néztek szembe: hogyan lehet békét teremteni hatalmas számú és rendkívül eltérő népcsoportok között, megőrizve az alkotmányos és jogi garanciákat. Teljesen alaptalannak bizonyult Nehru feltételezése, hogy a függetlenség kivívása után a problémák enyhülnek. Valójában egyre nehezebbé váltak, nem utolsósorban azért, mert egy emberöltőn belül a lakosság száma megkettőződött. Kormányzati számítások szerint 1981 januárjában India lakossága 683.810.051 volt.92 A forrongó tömegek nyomása alatt a polgári szabadságjogoknak a brit uralom alatt létrehozott struktúrája mállani kezdett, bár teljesen sohasem bomlott fel. Gandhi asszony szükségállapota azonban a hanyatlás fontos szakaszát jelölte. A rendőrség és a biztonsági erők feletti hatékony civil ellenőrzés már nem állt helyre. Valamiféle rend fennmaradt, de forrása inkább a terror, mint az igazságosság volt. 1980 novemberében a sajtó arról számolt be, hogy Bihar államban a rendőrség módszeresen sósavat és kerékpárküllőket használt a gyanúsítottak megvakítására. Mintegy harminc igazolt eset került napvilágra. A következő év januárjában Benares szent városából érkeztek beszámolók arról, hogy a rendőrség kitöri a vizsgálati fogságban lévő emberek lábát.93 A rendőrséget azzal is megvádolták, hogy gyilkosságokat követ el az útonállás visszaszorítása érdekében, a kínvallatásokat pedig folyamatosan el kellett ítélnie az igazságszolgáltatásnak. Mint az allahabádi Legfelső Bíróság egyik bírája mondta: „Nincs Indiában jobban szervezett bűnözői csoport az indiai rendőrségnél.”94 Különösen megvetendővé tette ezt a kíméletlenséget, hogy kasztelfogultságok tükröződtek benne. A brit uralom büszkesége volt, hogy bár a kasztokat nem volt képes megszüntetni, a rendszer legrosszabb következményeit a törvény előtti egyenlőség brit elve mégis enyhítette. Churchill elsősorban attól tartott, s főként emiatt ellenezte a függetlenség gyors megadását, hogy annak fő áldozatai az alsóbb kasztok, ahogy fő haszonélvezői a magasabb kasztok (különösen a brahminok, például a Nehru-család) lesznek. A rendőrségi atrocitások legkárhoztatandóbb oldala az volt, hogy maga a rendőrség, s még inkább az őket védelmező politikusok a magasabb kasztokból származtak, míg áldozataik szinte minden esetben az alsóbb kasztokba tartoztak. A függetlenség mit sem javított az „érinthetetlenek” helyzetén, akik az 1980-as évek elején már több mint 100 milliónyian voltak. Jelképes képviseletük a parlamentben és a kormányban szintén a kizsákmányolásuk része volt. Életmódjuk, az, hogy egyáltalán életben tudtak maradni, titok, az indiai társadalom legkevésbé feltárt A belügyi államminiszter parlamenti nyilatkozata 1981. március 15-én. The Times, 1981. február 3. 94 Daily Telegraph, 1981. február 2. –(676)– 92 93

szeglete maradt.95 Sok jel mutatott arra, hogy a rendőrterror, amelyre a hatalom egyre közömbösebben tekintett, a kiváltságok végtelen fokozataiban gyökerező egyfajta társadalmi ellenőrzés szerepét játszotta. Az emberiségnek több mint a fele él az ázsiai szárazföld nagy országaiban. Az 1980-as években a kínai lakosság létszáma önmagában is meghaladta az 1 milliárdot. A függetlenség elnyerése vagy a külföldi gyámkodás alól történt felszabadulás óta valamennyi ország „társadalmi” kísérletek terepévé vált. Kína a kommunizmusra, a kollektív mezőgazdaságra és az ipar teljes államosítására szavazott. Burma egypárti szocializmust választott, amelyet 1962 után a katonai uralom is megszilárdított Ne Win tábornok (később elnök) alatt. Pakisztánban Bhutto alatt szárnyaló államosítási programot valósítottak meg. Pakisztán és India egyaránt magas vámhatárokkal tartotta távol magától a piaci erőket. India túlnyomórészt szocialista gazdaságát hagyományosan sztálini módon tervezték: a nehézipar állt a középpontban, s még jelentékeny és életerős magánszektorát is erős szabályozásnak vetették alá, amelyet csak a mindenütt jelen lévő korrupció tett elviselhetővé. Egy emberöltő múltán az eredmények mindegyik esetben lehangolóan hasonlóak és soványak voltak. A szóban forgó hatalmak kisebb-nagyobb ellenszenvvel tekintettek egymásra, bár Kínát és Pakisztánt kelletlen szövetségbe kényszerítette India elleni közös gyűlöletük. Az összes szóban forgó nemzet (beleértve a legszegényebbet, Bangladest is) nemzeti össztermékének sokkal nagyobb részét fordította fegyverkezésre, mint a gyarmati időszak alatt. Burmában például, főleg mert a lázadó kommunista csoportok mögött kínai támogatás állt, a katonai kiadások 1980-ra elérték a teljes költségvetés egyharmadát, s szinte a teljes valutabevételt erre fordították.96 Mindenesetre az 1970-es évek végére elenyésztek a bandungi nemzedék nagy reményei arra, hogy a béke és az el nem kötelezettség háttere előtt gyorsan és látványosan elérik a nyugati életszínvonalat. Az 1940-es évek végén az emberiség ázsiai felével közölték, hogy balsorsának közvetlen, azonnali és lényegében politikai megoldása van. A tapasztalatok nyomán ez a hiedelem tévesnek bizonyult. Erős érvek szóltak amellett, hogy az emberek nyomorúságának elsődleges oka a politika, kiváltképp az ideológiai politika. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint az a komor valóság, amelyet a Kalkuttai Nagyvárosi Övezet szavak takarnak, ahol a föld legszegényebb 150 millió embere csoportosult. Az államigazgatást már a gyarmati időkben is borzadállyal töltötte el a látvány. Szokásos megérzésével Kipling a „Rémületes Éjszaka Városának” nevezte a

Lásd például James Freeman, Untouchable: an Indian Life History (London, 1980). 96 New York Times, 1980. július 20. –(677)– 95

térséget. Sajátos jelzőt használva NKB-ről, „Nagy Kalkuttai Bűzről” beszélt.97 Az 1940-es évek végén a városi hatóságoknak a politikán kívül már az is nehézséget okozott, hogy a város nagy részét megfelelően csatornázzák. Az ország kettéosztása olyan csapást jelentett a város számára, amelyet sohasem volt képes kiheverni. Bengália nagy részén tönkretette a gazdaságot, 4 millió potenciális munkanélkülit üldözött az állam nyugati felébe, 1 milliót magába Kalkuttába. Az 1921-es és 1961-es népszámlálás között a lakosság megháromszorozódott, s már nem is próbálkoztak azzal, hogy megteremtsék a megszokott nyugati szolgáltatásokat. Az 1960-as évek végén egy megfigyelő azt írta, hogy a Körzet legnagyobb részében „hiányzik a városiasan szervezett csatornarendszer, nincs vezetékes víz, nincsenek szikkasztók vagy csatornák, sőt még magánhasználatban lévő csatornázási kellékek, például fertőtlenítő tartályok sem.” Közel 200 ezer kezdetleges közös illemhely működött, „alacsony, szűkös, nyitott tégla-tákolmányok, ülőkével az agyagedények vagy piszkos padlózat fölött.”98 Mint említettük, a bangladesi válság további 10 millió otthontalan ember hajtott az indiai Bengáliába, s ezek nagy része a kalkuttai utcákra került, úgy hogy az 1970-es évek végén egyedül a város központjában egymillió ember aludt a szabad ég alatt. Az 1960-as és 1970-es években hol marxista irányítás alatt álló, hol felfüggesztett alkotmányú és közvetlen „elnöki irányítás” alá vont Nyugat-Bengáliában űzött fanatikus és doktriner politika határtalanul meggondolatlan és korrupt volt. Kalkutta nyomora számos önkéntest vonzott, akik Teréz anyához és 1948-ban alapított jótékony missziójához csatlakoztak. A marxista kormányzat azonban gyakran mintha elsősorban azon igyekezett volna, hogy kiszorítsa az önkéntes egészségügyi testületeket, amelyek felhívták a figyelmet kudarcaira, s nem arra törekedett, hogy gyökerénél ragadja meg a problémát.99 Kalkutta a modern idők megvalósult antiutópiájává vált, az elveszett illúziók városává Ázsia sötétségévé és nem fényévé. Élő figyelmeztetés volt arra, hogy aki kísérletezni próbál az emberiség felével, az nagyobb valószínűséggel teremt frankensteini szörnyeket, mint társadalmi csodákat.

R. Kipling, From Sea to Sea (London, 1899). Ved Mehta, Portrait of India (London, 1970), VII. rész, 362. 99 Lásd például Daily Telegraph, 1982. február 8. –(678)– 97 98

XVII. Az európai Lázár Míg a háború utáni történelem Afrika és Ázsia új nemzetei számára egy sor gyakran borzalomba és kegyetlenségbe torkolló – zsákutcába vezetett, Európának több vigaszt nyújtott. Erre senki se számított. 1945-ben a kétségbeesés és tehetetlenség érzése volt az uralkodó hangulat. Vége szakadt a történelemben az európai korszaknak. Bizonyos értelemben Hitler volt az utolsó igazán európai vezető, akinek sikerült egy eurocentrikus látomásból alakítani a világ eseményeit. Ezt a hatalmát 1941 végén elveszítette. A vákuumot, amely kolosszális bukásával nyílt meg, az európai riválisok képtelenek voltak betölteni. A háború végén a két nemeurópai nagyhatalom egy kiégett vulkán szélén állt, és megvetően kémlelt a még füstölgő mélységbe; nem keveredtek bele az összeomlásba, de boldogok voltak, hogy nincs többé az a démonikus energia, amely rettegésben tartotta az emberiséget. 1945. október 26-án a Theâtre des Champs-Elysées új balettjének bemutatójára összesereglett előkelő közönség kifütyülte Picasso előfüggönyét.1 Ez volt a régi Párizs. Három nappal később a Club Maintenant-ban Jean-Paul Sartre tartott előadást „Az egzisztencializmus: humanizmus” címmel. Ez viszont már az új Párizs. Erre az eseményre is sokan zsúfolódtak össze. Az asszonyok és férfiak ájuldoztak, közelharcot vívtak a székekért (harmincat össze is törtek belőlük), ordítoztak és pfujoltak. Mindez egybeesett a Les Temps modernes (Modern idők), Sartre új szemléjének indulásával, benne fejtegetésével, miszerint azért dolgozta ki az egzisztencializmust, hogy a lealjasodás és abszurditás közepette egy kis méltóságot adjon az embereknek, amivel meg tudják őrizni egyéniségüket, mert mint mondta, Franciaországban – ami voltaképp Európa megtestesítője – már csak az irodalom kultúrája, valamint a divatszalonok ízlésdiktatúrája maradt meg. A válasz lehengerlő volt. Mint élettársa, Simone de Beauvoir írja: „Megdöbbentünk, micsoda felháborodást vált ki a bejelentésünk.”2 Az egzisztencializmus szembetűnően el ütött a gall hagyományoktól; talán ebből eredeztethető népszerűsége is. Sartre félig elzászi (Albert Schweitzer unokatestvére), s a nagyapja, Karl Schweitzer házában nevelkedett. A műveltsége legalább annyira német, mint francia. Alapjában véve a berlini filozófiai iskola, és különösen Heidegger terméke; elképzeléseinek többsége is Heideggerből vezethető le. Sartre sajátos módon vette ki részét a háborúból. A felszíni ellenségeskedés dacára volt bizonyos közeledés a franJacques Dumaine, Quai d’Orsay 1945-1951 (angol fordítás, London, 1958), 13. 2 Simone de Beauvoir, Force of Circumstances (angol fordítás, London, 1965), 38 skk. –(679)– 1

cia és a német szellemben. Párizs nem volt kellemetlen hely egy leendő értelmiségi számára, ha az illető szemet hunyt olyan kínos dolgok fölött, mint a zsidók összeszedése, de ilyesmire a legtöbben minden nehézség nélkül kaphatók voltak.3 Mint ahogy később a zsidó értelmiségi Bernard-Henri Lévy rámutatott, a fajgyűlölet radikális, protofasiszta formái nem álltak távol a franciáktól, még kevésbé a francia értelmiségtől; mi több, Lévy ezt „a francia ideológiá”-nak nevezte.4 Párizs színházi élete virágzott a náci időkben. „Miközben én a Gestapóval néztem farkasszemet – acsarkodott később André Malraux –, addig Sartre Párizsban hagyta, hogy a német cenzorok engedélyével bemutassák a darabjait.”5 Albert Büssche színikritikus a Pariser Zeitungban, a náci erők újságjában „rangos színházi esemény”-nek nevezte a Zárt tárgyalás című Sartre darab bemutatását. De nemcsak Sartre volt haszonélvezője a német elismerésnek. Amikor 1944. június 24-én a Theâtre des Mathurins színre vitte a pied-noir író, Albert Camus új darabját, A félreértést, a francia (akkortájt jobbára fasiszta) értelmiségi elit kifütyülte, mivel Camus-ről úgy tudták, hogy az ellenállás tagja. Büssche azonban „mélyenszántó gondolatokkal teli… úttörő munká”-nak tartotta.6 Camus nem osztotta Sartre tartózkodását a háborúval szemben; egyike volt annak a 4.345 franciának, akik megkapták a különleges Ellenállók Szalagja érdemrendet. Ám gondolkodásmódja jól tükrözi a francia és a német filozófia mind szorosabb összetartozását, amelyet a megszállás csak elősegített, s amely oly fontos szál lett a háború utáni rendben. Életében a legfontosabb Nietzsche hatása volt, akit a regényein – a Közönyön és A pestisen – keresztül ténylegesen az ifjúság egy egész generációja számára franciává tett. Sartre és Camus 1943-44-ben jöttek össze a St. Germain des Prés-n szerveződő kultusz előharcosaiként, majd végül ellenségekként. A mozgalom arra törekedett, hogy összeegyeztesse a filozófiát és az irodalmat a közcselekvéssel. Karavánszerájuk a Café Flore volt, amely maga is szimbóluma a francia értelmiségi lét kétértelműségének. St. Germain kedvelt tartózkodási helye volt Diderot-nak, Voltaire-nek és Rousseau-nak, akik az ósdi Café Procope-ban gyűltek össze. A Flore születése a Második Birodalom idejére tehető, amikor Gautier, Musset, Sand, Balzac, Zola és Huysmans látogatták; később Apollinaire járt ide, még később pedig az Action Française köre, amelynek maga Maurras volt a vezetője; Sartre a nagy előd még ki sem

David Pryce-Jones, Paris in the Third Reich: A History of the German Occupation 1940-1944 (London, 1981). 4 Bernard-Henri Levi, L’Idéologie française (Paris, 1981). 5 Idézi Herbert R. Lottman, Camus (London, 1981), 705. 6 Uo., 322. –(680)– 3

hűlt székét foglalta el.7 Az egzisztencializmus háború utáni megjelenése Kantból vezethető le: „Cselekedj úgy, mintha tetted maximája az akaratod segítségével általános természeti törvénnyé válnék.” Pozitív tetteink, tanította Sartre, „nem csupán azt az embert teremtették meg, amilyenek magunk is szeretnénk lenni”, hanem „annak a vízióját is, amilyennek lennünk kéne.” Az ember pozitív politikai tetteivel képes megformálni saját lényegét. Ezáltal fölkínált egy észérvekkel alátámasztott emberi gesztust: a kétségbeeséssel szembeszegülő dacot – amit Karl Popper „Isten nélküli új teológiá”-nak nevezett. Volt benne egy adag német pesszimizmus – ez Heideggerre is, Nietzschére is jellemző –, amennyiben felfokozott hangsúlyt helyezett az ember alapvető magányosságára egy istentelen világban, és az ebből következő feszültségre önmaga és a világ között.8 Ám mindez a fiatalok számára valóságos csodaként hangzott. Az utópikus romanticizmus egy formája volt, amelyet szinte ugyanolyan vonzónak találtak, mint a romantikus mozgalmat százötven évvel korábban. Sőt, még vonzóbb volt, mivel politikai aktivizmust is kínált. Ahogy Popper panaszolta, ez a fasizmus egy tiszteletre méltó formája volt, amelyet – talán mondani se kell – könnyedén társítani lehetett a marxizmus formáival. Camus leszögezte, hogy ő soha nem volt egzisztencialista, és 1951-ben halálosan összeveszett Sartre-ral, amikor az védelmébe vette a totalitárius kegyetlenkedés számos formáját. Ám az mégiscsak Camus érdeme volt, hogy újrateremtette a modern értelemben vett magányos byroni hőst, aki dacos tetteivel szembeszáll a sorssal és az idegen világgal; ez hívta létre a mozgalmat olyan erővel, és adott aktuális jelentést a fiatalok számára a Rajna mindkét oldalán. Ilyenformán az egzisztencializmus francia kulturális import volt, amit Párizs – jóval kifinomultabb és sokkal vonzóbb köntösben – visszaexportált származási helyére, Németországba. Ezt a tényt nem árt hangsúlyozni, mert Goethe, Byron és de Staël kora óta ekkor fordult elő először, hogy Francia- és Németország fiataljai spontán kulturális rokonságot, közös Weltanschauungot, világnézetet fedeztek fel egymásban. Mindez előkészületként szolgált a későbbi sokkal alaposabb gazdasági és politikai harmonizációhoz, amelyhez ugyancsak kedvezőek voltak a körülmények. Ám mindez nem történhetett volna meg, ha nincs két további körülmény. Az első a keresztény politikai aktivizmus végső (és talán utolsó) megérlelődése, amely egy életerős nemzedék számára uralkodó létformává vált Európában. A másik egy európai titáncsoport fölemelkedése – akik nem voltak se byroniak, se fiatalok, se romantikusak, se hősök a maga szó szerinti, és még kevésbé egzisztencialista értelmében –, de akikre az a feladat hárult, hogy új életre Guillaume Hanoteau, L’Age d’or de St-Germain-des-Près (Paris, 1965); Herbert Lottman, „Splendours and miseries of the literary café”, Saturday Review, 1963. március 11. És New York Times Book Review, 1967. június 4. 8 Popper, Conjectures and Refutations, 363.0 –(681)– 7

keltsék az önmagával végzett Európa holttestét. Mind az eszme, a kereszténység, mind az eszme képviselői, Adenauer, de Gasperi és de Gaulle, természetüktől fogva irtóztak az egzisztencialista aktivizmus alapítóitól. De hát szokása szerint a történelem ilyen ironikus vargabetűk mentén halad. Adenauer, de Gasperi, de Gaulle a nagy túlélők; azok a férfiak, akiknek sorsa csak nem fordult jobbra, úgy tűnt, talán soha nem léphetnek színre, ám a világégés mégis nagy és gazdag szereppel ajándékozta meg őket. 1945-ben, a háború végén Alcide de Gasperi hatvanöt éves volt, Adenauer hatvankilenc. Mindketten a határ mentéről származtak, ájtatos katolikusok, nacionalizmusellenesek, mindketten a családot tekintették a társadalom alapegységének, gyűlölték az államot (legfeljebb minimális és sajnálatos szükségszerűségként könyvelték el), és hitték, hogy a szervezett társadalom legfontosabb jellemzője a törvény hatalma, amelynek a természeti törvények – vagyis az abszolút értékek – befolyását kell tükröznie. Röviden: szembeszegültek a huszadik század jónéhány feltűnő jellegzetességével. S tették ezt makacs és különös arccal. 1917-ben egy iszonyatos balesettől Adenauer képe olyan lett, mint egy fásult, mahagóni arcú indián szivarboltosé.9 Akárcsak Adenauer, fiatalkorában de Gasperi is nyúlánk és rendkívül vékony alkatú volt, aki egy őrző-védő kutya mogorvaságával tekintett az életre. Mindketten konföderáció-pártiak voltak. Adenauer a Szent Római Birodalom sok központú Németországát képviselte, de Gasperi a Habsburgok Észak-Itáliáját. De Gasperi valóban osztrák uralom alatt született. Mivel apja a helyi csendőrséget vezette, de Gasperi sokkal tartósabb lojalitással viseltetett a királyi ház, mint egy nemzetállam iránt. Ám elsődleges alattvalói hűsége szellemi természetű volt. Ha tehette, egész életében minden nap elment misére. Ragyogó levelében, amelyben 1921-ben házasságot ajánl jövendő feleségének, Francesca Romaninak, azt írja: „A bennünk élő Krisztus személyisége magához vont, rabszolgájává tesz és megvigasztal, mintha gyerek lennék. Jöjj velem, azt akarom, hogy téged is magához vonzzon ez a varázs, mint a fény feneketlen mélye.”10 Bécsben iratkozott be egyetemre, ahol – ugyan egészen más okból, mint Hitler – ő is csodálni kezdte a város híres polgármesterét, Karl Luegert. Úgy vélte, Lueger olyan utat mutat, amelyen a haladóbb gondolkodású pápák „társadalmi enciklikái” megvalósíthatók. Eszmélkedése ilyenformán a német katolikus populizmushoz köthető; első írása is az osztrák katolikus lapban, a Reichpostban jelent meg. De Gasperi azonban szinte teljességgel immúnis maradt a modern idők két nagy betegségével szemben: hidegen hagyta az

9

Terence Prittie, Konrad Adenauer 1876-1967 (London, 1972), 35-36. Maria Romana Catti, De Gasperi uomo solo (Milánó, 1964), 81-82. –(682)–

10

etnikai nacionalizmus és az a hit, hogy az ezen alapuló államokat Utópiává lehet átformálni. Első beszédét 1902-ben Trentóban tartotta, és ebben arra buzdította hallgatóságát, hogy „Először is legyetek katolikusok, azután olaszok!” Mint mondta, helyteleníti a nemzet „bálványozását” és a haza vallását (religione della patria) A mottója ez volt: „Katolikus, olasz, aztán demokrata!” – ebben a sorrendben.11 De Gasperi ebből eredően Mussolini természetes ellenpólusa volt. 1909-ben a két férfiú egy meranói sörcsarnokban vitatkozott „A szocializmus a történelemben” címmel, ahol Mussolini azt hangsúlyozta, hogy a kegyetlenségre szükség van, míg de Gasperi azt, hogy a politikai akcióknak abszolút elveken kell alapulnia. Utóbbinak korán el kellett hagynia a csarnokot, hogy elérje a vonatát, de Mussolini gúnyolódása az ajtóig kísérte. Azt kiabálta de Gasperiről: „A prózája slampos, nélkülöz minden grammatikát; sekélyes alak, aki az osztrák menetrendet hívja segítségül, hogy elkerüljön egy kínos vitát.”12 De Gasperi a maga részéről soha nem látott mást Mussoliniban, mint destruktív radikálist, mint mondta: „bolsevizmus feketében.” Don Luigi Sturzo, a Katolikus Néppárt vezére örömmel üdvözölte, hogy de Gasperi bevitte saját pártját, a Trentinói Néppártot (Parti to Popolare Trentino), pedig ha nincs Mussolini puccsa, Sturzo Néppártja végig hatalmon marad a két háború közti Olaszországban. De Gasperi nem állhatta az olasz parlamenti politikát („lovagi cirkusz”), a teátrális jeleneteket és a szónoki trükköket, s ha tehette, mindig nyersen elutasította. De még ennél is jobban gyűlölte a nagy, totalitárius államot. Mint 1925. június 28-án, a Néppárt utolsó Országos Kongresszusán mondta: „A fasizmus elméleti és gyakorlati elvei az Állam keresztényi koncepciójának antitézisét képviselik, mivel ez utóbbi szerint az egyén, a család és a társadalom jogai előbbrevalóak az Államnál.” A fasizmus nem más, mint „a régi rendőrállam felbukkanása új köntösben, amint Damoklész kardjaként lebeg a keresztény intézmények felett.” Amikor 1926 novemberében meghurcolták egy fasiszta bíróság előtt, de Gasperi azt hangsúlyozta: „Én a fasiszta állam lényegét nem tudom elfogadni. Ugyanis vannak olyan természetes jogok, amelyeket az állam nem tiporhat sárba.”13 De Gasperinek szerencséje volt. Mussolini 1927-ben a Regina Coeli börtönbe vetette. Ekkortájt éppoly kevés esélye volt arra, hogy túlélje a rendszert, mint Gramscinak. Ám az 1929-es Lateráni szerződés aláírása lehetővé tette XI. Pius számára, hogy kihozassa de Gasperit a börtönből, és betegye a vatikáni

Elisa Carrillo, Alcide de Gasperi: the Long Apprenticeship (Notre Dame, 1965), 9. 12 Uo., 23. 13 Catti, id. mű, 104-111.; Carrillo, id. mű, 83-84. –(683)– 11

könyvtárba, amely az elkövetkező tizennégy évben kitűnő búvóhelynek bizonyult. Ezek után, amikor a fasizmus összeomlott, de Gasperi volt az egyetlen fontos és makulátlan figura, aki alternatívát tudott kínálni az olasz népnek, ráadásul olyat, amely nem az állami beavatkozások újabb formája. 1945 decemberében megalakította a háború utáni első koalíciós kormányt, s az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon pártja, az új Kereszténydemokrata Párt 35,2%-kal első helyre került (a szocialisták 20,7, a kommunisták 18,9%-ot szereztek). Az igazi áttörés 1947 januárjában következett be, amikor kettévált a Giuseppe Saragat vezette szocialisták és a Pietro Nenni vezette marxista szocialisták útja. Ez tette lehetővé de Gasperi számára, hogy egy homogén kereszténydemokrata kormányt alakítson, amely 1948 áprilisában az új alkotmány jegyében tartott első, létfontosságú választásokon 48,5 százalékkal győzött, ezzel megszerezve a parlamenti helyek abszolút többségét (547-ből 304-et). Ez volt az egyik legfontosabb választás a háború utáni Európában, mivel egy generáció számára mintául szolgált a viszonylagos stabilitásra. A „de Gasperi-éra” alatt, 1945-53 között mint az európai társadalom centrista tagja, Olaszország politikai tiszteletet vívott ki magának, elfogadta a Marshall-segélyt, belépett a NATO-ba, tagja lett az Európa Tanácsnak és az Európai Szén- és Acélközösségnek, és végrehajtotta saját gazdasági csodáját, amelyet olyan látványosságok szimbolizáltak, mint a Vespa, Emilio Pucci színei, a Pininfarina-karosszériák, Necchi varrógépei és az Olivetti írógépek vagy az ipari megújulás motorjának számító Milánó munkásainak reggeli köszöntése, a „Buon’ lavoro!” De Gasperi sikere kétségkívül segített egyengetni Konrad Adenauer útját Németországban. Mindkét férfiú egy-egy lehetséges alternatívát kínált országának a két háború közti totalitárius rezsimek után. Mint láttuk, 1926ban Adenauerből kancellár is lehetett volna. De úgy vélte, nem tudna sikert kovácsolni belőle. Weimar és a kancellária nem sokat értek, és Adenauer úgy vélte, megoldhatatlan problémákkal küzdenek. Adenauer nem nagyon rokonszenvezett a Németországban uralkodó bölcsességgel. Nem volt Rajna-vidéki szeparatista – inkább föderalistának számított –, mindenesetre egy szikrányit se bízott bármiféle „német géniusz”-ban. „A német olyan, mint egy megalomániával megvert belga” – bizonygatta. A poroszok még rosszabbak: „A porosz olyan, mint egy szláv, aki elfelejtette, hogy ki volt a nagyapja.” „Valahányszor a Kölnből Berlinbe tartó éjszakai vonat áthalad az Elbán” – mondta gyakran –, „fölébredek, és többé nem tudok elaludni.”14 A weimari időkben Köln polgármestere egyben a német katolikus közösség nemhivatalos fejének is számított, és ennyi elég volt Adenauernek.

14

Prittie, id. mű, 224, 312. –(684)–

Gondolkodásában nyoma sincs a német faji érzéseknek, és szikrányi tiszteletet se érzett a bismarcki állam iránt. Mert ugyan mit adtak ezek a német katolikusoknak? A Kulturkampf sorscsapásait. Hitler 1933. március 13án eltávolította a polgármesteri székből, és Adenauernek még szerencséje volt, hogy Scleicherrel együtt nem gyilkolták meg őt is a Roehm-féle tisztogatás idején. Adenauer úgy gondolta, hogy Hitler elmebeteg, ha háborút akar, mert bizonyosan el fogja veszíteni. Legkisebb lánya, Libeth Werhahn szerint a család a vereségért imádkozott.15 Adenauer nem hitt a német ellenállásban, és azért se panaszkodott, hogy a szövetségesek feltétel nélküli megadást követeltek, mert ezt szükségszerűnek tartotta. Adenauer háború utáni karrierje azt illusztrálja, milyen fontos a politikában a szerencse. Amikor az amerikaiak elfoglalták Kölnt, a város gyakorlatilag már nem létezett. A lakossága 750.000-ről lecsökkent 32.000-re; André Gide, amikor felkereste a romokat, annyira elborzadt, hogy azonnal könyörögni kezdett: vigyék onnan. A szövetségesek arra törekedtek, hogy mindenkit (aki elérhető) visszahelyezzenek abba a hivatali beosztásba, amit addig viselt, míg a nácik ki nem rúgták. Így tehát az amerikaiak visszatették Adenauert a város élére. Néhány hónappal azután, hogy Köln brit zónába került, olyan okokra hivatkozva, amelyeket soha nem sikerült kielégítően megmagyarázni, kirúgták és száműzték (1945 októberében).16 Kétségtelen, hogy az ekkor munkáspárti kormánnyal rendelkező Nagy-Britannia, ahol csak tehette, szociáldemokratákat ültetett minden fontos pozícióba. Az angol hivatalnokok egyesített, leszerelt, enyhén szocialista Németországban gondolkodtak, ahol az ipart kiveszik az olyan emberek kezéből, mint Krupp, és államosítják. Az angol katonai kormányzat oktatási és politikai részlegeit megtömték szocialista hajlandóságú hivatalnokokkal, akik gondoskodtak róla, hogy szociáldemokraták kezébe kerüljön a rádió, a sajtóügynökség és az olyan félhivatalos lapok, mint a Die Welt. A szociáldemokraták támogatása volt az első súlyos hiba, amelyet a brit külpolitika elkövetett Európával szemben. Ez azt jelentette, hogy az SPD-vezető, Kurt Schumacherbe fektették a pénzüket. Schumacher a múlt tragikus áldozata volt: egyik karját elveszítette, aztán hamarosan az egyik lábát is amputálni kellett; a szűnni nem akaró fájdalom keserűvé, felbőszíthetővé, türelmetlenné és gyakran kiszámíthatatlanná tette. Sok tekintetben Adenauer ellentéte volt: porosz, protestáns, hitt a nagy államban, egy „nagy” Németországban.17 Nem volt hajlandó megérteni, hogy a Németországról szőtt ábrándja alapvetően attól függ, hogy a szovjetek belegyeznek-e az újraegyesítésbe: a vízió nem működik a megcsonkított

Uo., 97. Uo., 106-110. 17 Lewis J. Edinger, Kurt Schumacher (Stanford, 1965), 135-136. –(685)– 15 16

nyugati zónákban. De legalább ilyen fontos, hogy Schumacher (és vele együtt az angol diplomácia) azt is képtelen volt belátni, hogy a hitleri Németország valódi alternatívája, ami kivonja a mérget a rendszerből, nem a bismarcki Németország rekonstruálása szociáldemokrata elvek mentén, nem egy mindenható, paternalista állam, egy leninista, központi irányítású, államosított ipar, egy hatalmas, poroszos stílusú bürokrácia, ahol a hangsúly az egyenlőségen, az uniformitáson és a kollektivizmuson van. Ezt a formulát az oroszok Kelet-Németországnak szánták, és az lett belőle, hogy KeletNémetországból a náci állam egy radikálisabb változata lett, az a fajta államforma, amelyet Goebbels (és az utolsó időkben Hitler) szeretett volna. A nemzetiszocializmus valódi antitézise az individualizmus volt; egy olyan állam, amelyben a magánszféra elsőbbséget élvez a közszférával szemben, amelyben a család a legfontosabb társadalmi egység, és amelyben az önkéntesség elve áll mindenekfelett. Pontosan ezek azok az ideálok, amelyekben Adenauer élethosszig tartó meggyőződéssel hitt. Mint egy hatalmas, zárt és szerteágazó család tagja, majd pátriárkája, úgy tekintett erre az egységre (és vele együtt oly sok millióan ugyanezt fedezték föl a Vasfüggöny mögött), hogy a család az egyetlen megbízható menedék a totalitárius invázióval szemben. Igaz, hogy teljesen le lehet rombolni – Hitler egész zsidó családokat irtott ki –, de nem lehet demoralizálni és kiforgatni eredeti mivoltából. Mint a zsidóság példája bizonyítja, akkor is, ha a család számos tagját elvesztette, újrarendezi sorait, és bámulatos erővel újjáformálja önmagát. Egy társadalom, amelyben a politikai pártok és az ideológiai programok helyett a család az újjászerveződés kiindulópontja, képes szembeszállni a totalitárius gonosszal. Schumacher kijelentése, miszerint Adenauer ábrándjai Németország legrosszabb időszakának „restaurációjához” vezetnek, a történelem egyik nagy tévedésének bizonyult. Az 1860-as évektől kezdve nemigen találunk még egy férfiút, akitől ennyire távol állt a hagyományos német bölcsesség. Ha az angolok hagyták volna, hogy Adenauer maradjon Köln felelőse, talán soha nem lép be az új nemzeti politika alakításába. Így azonban ők űzték oda. A szovjet hatóságok azzal segítették, hogy kizárták legveszélyesebb riválisát, Andreas Hermest. 1945 nyarán és őszén Németország legkülönbözőbb részein alakultak kereszténydemokrata csoportosulások. Mintha szándékosan időzítették volna mostanra Adenauer menesztését, hogy a kölni régió erőfölényét kihasználva, egy nyugatnémet szövetségi párt kialakításával megszerezhesse az irányítást az Új Kereszténydemokrata unió fölött. Ezzel olyan pártszervezetet teremtett meg, amely pontosan illett a kialakulóban lévő új német állam lényeges vonásaihoz.18 Az 1946 márciusában tartott első nyilvános beszédében

18

Arnold J. Heidenheimer, Adenauer and the CDU (Hága, 1960). –(686)–

körvonalazta céljait. Az új állam többé nem uralkodhat az egyénen. Mindenkit hagyni kell, hogy a lét minden egyes megnyilvánulásában maga kezdeményezzen. A német közösségnek a keresztény etikán kell alapulnia. Az állam legyen szövetség, amelyet annak szem előtt tartásával kell létrehozni, hogy egyszer megszületik az Európai Egyesült Államok.19 A kölni egyetemen elmondott beszéd egyike a legfontosabbaknak a háború utáni világban, s ez jelezte a háború utáni német és voltaképpen nyugat-európai politika valódi kezdetét. Itt már tartott egy másik ragyogó beszédet is, de az huszonhét évvel korábban, 1918 júniusában volt: „Legyen bármilyen is a békeegyezmény végső formája – figyelmeztetett annak idején –, itt, a Rajnánál, ennél az ősi, nemzetközi keresztútnál fog találkozni az eljövendő évtizedekben a német és a nyugati demokráciák civilizációja. Ha nem képesek valóban megbékélni egymással…Európa vezető szerepe örökre elvész.”20 Azt az alkalmat elvétették; Európa vezető szerepe – valószínűleg örökre – elveszett. De az európai stabilitás és föllendülés ahhoz még mindig valóra váltható célok voltak. Adenauer 1919-ben megálmodott egy RajnaRuhr-államot a német föderáció keretein belül. 1946 júliusában az angolok megalkották Észak-RajnaVesztfália országát, egyesítve az ipari Rajna-vidéket és mezőgazdasági Vesztfáliát, amelynek határai szinte egybeestek Adenauer 1919-es elképzelésével, ezáltal tökéletes eszközt nyújtottak át Adenauernek tervei valóra váltásához: mi ez, ha nem megint szerencse? Az elkövetkező három évben Adenauer tökéletes ravaszsággal játszott azokkal a lapokkal, amelyeket az angolok osztottak neki. Tapasztalt, öreg róka volt; megtanult türelmesnek lenni. Megtartotta méltóságát és kedélyét. Rugalmas volt, csöndes, soha nem csapkodta az asztalt és nem volt talpnyaló, de elbűvölő is tudott lenni, néha diszkréten hízelgett. Megszívlelte Churchill szavait: „A németek folyton vagy egymás torkát, vagy a lábát harapdálják”; ő egyiket se tette. Ahogy egy angol miniszter megjegyezte: „Adenauerben megvan az erő, hogy kívülállóként szemlélje a németeket;” tisztában van vele, hogy „mik azok a gyöngeségek, amelyek elárulták őket.”21 Az események a kezére játszottak. Minél szorosabbra húzták az oroszok a vasfüggönyt, annál eltökéltebbek lettek a szövetségesek, hogy létrehozzák azt a nyugatnémet államot, amelyet Adenauer is akart. Elutasította, hogy Berlin legyen a főváros: „Aki Berlinből csinál új fővárost, az egy új, szellemi Poroszországot teremt meg.” A fővárosnak ott kell lennie ahol Németország szélesre tárja ablakait a Nyugat felé.”22 Az első berlini

A beszédről lásd Leo Schwering, Frühgeschichte der Christlich-Demokratische Union (Recklinghausen, 1963), 190-193. 20 Idézi Prittie id. mű, 171. 21 Frank Pakenham, Born to Believe (London, 1953), 198-199. 22 Die Welt, 1946. november 30. –(687)– 19

válság csak megerősítette ezt a nézetet. Adenauer megakadályozta a szociáldemokraták tervét, hogy teljesen államosítsák a német ipart, pedig ezt a tervet eleinte az angolok is támogatták. Azzal, hogy Kelet-Németország visszautasította a Marshall-tervet, az oroszok dupla szívességet tettek Adenauernek: aláásták Jakob Kaiser, a kereszténydemokrata szakszervezeti vezető – és Adenauer fő pártbeli riválisa – tekintélyét, másfelől lehetővé tették, hogy Nyugat-Németország önálló gazdasági fejlődésnek induljon, amit Adenauer hosszútávú célként jelölt meg. Adenauer ugyanis már e korai szakaszban felismerte, hogy Franciaország soha nem egyezik bele egy Európai Egyesült Államok tervébe, amely magában foglal egy mindenekfelett való Németországot, annak osztatlan gazdasági alapjával és mind a 80 milliós népességével. Adenauer Németországának valódi megalkotói az oroszok voltak azzal, hogy megosztva hagyták az országot; további tevékenységükkel pedig, amellyel fokozták a hidegháborút 1947-48ban, csak gyorsították a nyugatnémet állam megalakítását. Adenauer akkor is, később is színleg az újraegyesítés pártján volt, ahogy azt hagyományosan minden némettől elvárták. De a valóságban azt akarta, hogy maradjon megosztva, és ezt a szívességet az oroszok megtették neki. Adenauer szerencséje azzal koronázódott meg, hogy mint a parlamenti tanács elnöke, megírhatta saját alkotmányát. Sok időt és energiát ölt bele, és végül is létrehozta az egyik legjobb alkotmányt, amelyet modern állam számára valaha készítettek, s amelyben ügyese n egyensúlyoz, hogy elegendő hatalom jusson a kancellárnak a hatalommal felruházott szövetségi választópolgárokkal szemben. A weimari alkotmánnyal összevetve, Adenaueré remekmű lett. Az első választások idején, amelyet 1949. augusztus 14-én tartottak, szövetséget kötött Ludwig Erhard professzorral, az egyesített brit-amerikai zóna gazdasági tanácsának elnökével, akinek az alacsony vámokon, szabadkereskedelmen, olcsó importon és drága exporton alapuló szabadpiaci gazdasági filozófiája pontosan illeszkedett saját politikai filozófiájához, és amely elmélet 1949 nyarára már valódi eredményeket is hozott. Az angolok – végzetesen félreértve a helyzetet – úgy vélték, hogy a szociáldemokraták könnyedén győznek. Valójában a CDU 7.360.000 szavazatot szerzett, a szocialisták pedig kevesebb mint 7 milliót, és Adenauer, miután elvetette, hogy pártok feletti koalíciós kormány alakuljon, úgy érvelt, hogy összesen 13 millió német polgár szavazott a szabad vállalkozásra – vagyis Erhard elképzeléseire –, és csak 8 millió az államosításra. A választás után kiderült, hogy Adenauer teljesen az irányítása alá vonta a pártját (és Erhardot). Miután sikerült kancellárrá választatni magát, és megalakíthatta kormányát, Adenauer ellentmondást nem tűrő, ha tetszik, önkényeskedő stílust vett fel. Kijelentette, hogy orvosai

–(688)–

tanácsára csak két évig maradhat hivatalban.23 Maradt tizennégyig. Ilyenformán az augusztusi választás a háború utáni világ egyik legkritikusabb eseménye volt. Egy SPD-kormány, azzal a gazdasági filozófiával és programmal, amivel akkoriban rendelkezett, feltehetőleg soha nem tudta volna elérni a német gazdasági csodát (Wirtschaftswundert). Ehhez elengedhetetlen volt az Adenauer-Erhard-páros. Amikor az SPD végül 1969ben hatalomra került, addigra már feladták a marxista kollektív tulajdonosi szemléletet, és ténylegesen magukévá tették Erhard piaci filozófiáját. Adenauer, megint csak az angoloknak köszönhetően, további lényeges előnyt is élvezett. Hitler teljesen szétrombolta a német szakszervezeti mozgalmat. Márpedig az angolok úgy vélték, hogy ez elengedhetetlen a demokrácia visszaállításához, és jóval azelőtt, hogy engedélyezték volna a pártok újjászerveződését, már 1945-ben arra buzdították a szakszervezeteket, hogy alakuljanak meg. Különösen a Rajnavidéki fémmunkások vezetőjét, Hans Boecklert támogatták. Boeckler egyetlen nagy szakszervezetben gondolkodott, ami különös, szindikalista felfogás, és a gyökerei az 1914 előtti időkbe nyúlnak vissza. Az angolok átküldték Will Lawthert, a bányászok szakszervezeti elnökét és Jack Tannert, a mérnökökét, hogy beszéljék rá Boecklert, induljon harcba az ipari szakszervezetekért. Ezzel Németország valójában egy diktátumot kapott, amely a történelmi fejlődés bármely normális folyamatában képtelenség lett volna, s ez a diktátum az angol szakszervezeti modell egy tökéletesített változata volt, amelyből kiszórtak minden gyönge pontot, anomáliát, ellentmondást és ügyetlenséget. A történelemben példátlan öngyilkos nagyvonalúsággal Anglia gratis átadta legfőbb kereskedelmi vetélytársának azt a szakszervezeti struktúrát, amelyet pontosan a modern ipari társadalom szükségleteihez igazítva alakítottak ki, s amelyet ugyan kipróbáltak, de fél évszázados demokratikus egyeztetés után se tudtak bevezetni. Egyetlen szövetségen, a DGB-n (Deutscher Gewerkschaftsbund) belül mintegy tizenhat ipari szakszervezet alakult meg. Az angolok sürgetésére a DGB nem csupán alkotmányos hatalmat kapott a boszorkányüldözésre, hanem minden szakszervezeti tag után járó fix százalékú pénzügyi hatalmat is: ezzel hatalmas pénzügyi tartalékokra tett szert, amellyel szabadon rendelkezett, s amiből sztrájk idején kötelezően gazdálkodhatott. Sztrájk meghirdetéséhez a titkos szavazatok 75 százalékára volt szükség, és a DGBnek valójában ezen felül is volt vétójoga.24 Sztrájkolni politikai célokért nem lehetett, aminthogy a szakszervezetek és a politikai, mozgalmak között sem

Konrad Adenauer, Memoirs, 4 kötet (angol fordítás, London, 1966), I., 180182. 24 Aidan Crawley, The Rise of West Germany 1945-1972 (London, 1973), 12. fejezet. –(689)– 23

lehetett szerves kapcsolat. Ilyenformán Nyugat-Németország a vezető ipari országok leghatékonyabb szakszervezeti mozgalmára tett szert, amelyben nem voltak rivális szövetségek (ellentétben az USA-val), nem voltak vallásos-marxista részlegek (mint például Olaszországban és Franciaországban), nem voltak politikai szakszervezetek (mint például Angliában), és mindenekelőtt nem voltak ágazati szakszervezetek, a korábbi ipari korszak csapásszerű relikviái, amelyek a legfőbb intézményes akadályokat gördítették a termelékenység növelése elé. Adenauer ügyesen épített erre az Angliából kapott ajándékra. Boeckler, akit először 1949 októberében választottak a DGB elnökévé, s attól kezdve annak valóságos diktátora lett, annak idején Adenauerrel együtt a kölni városi tanácsban szolgált. Az új kancellár Erharddal együtt őt is saját társadalmi és gazdasági politikájának társszerzőjévé avatta. Ő beszélte rá Boecklert, hogy álljon el a köztulajdon hirdetésétől, és vállalja inkább a Mitbestimmungot (a munka és tőke társtulajdonlását), valamint a termelékenységi megegyezéseken alapuló magas fizetések politikáját.25 SPDszavazatok segítségével, és a koalíció felbomlásának kockázatával Adenauer 1951-ben keresztülvitte a Bundestagon a társtulajdonlás törvényét, de a siker bőséges gazdasági és politikai osztalékot hozott. A következő évre Németország eléggé meggazdagodott ahhoz, hogy Adenauer úgy szervezze át a német társadalombiztosítást, hogy kizárja belőle az SPD politikájának legtöbb akadályozó elemét.26 Az 1950-es évek közepére a német munkaerő megelégedett egy lényegében politikamentes politikával, amely magas profiton, magas fizetéseken és jutalmakon, magas termelékenységen és kitűnő társadalombiztosításon alapult, valamint helyeket biztosított neki a politikaformáló testületekben. Az átalakulás során meghalt az osztályharc Nyugat-Németországban, és e haláleset egyik következményeként 1959-ben a szociáldemokraták elvetették eredetileg marxista filozófiájukat. Adenauer a modern idők egyik legtehetségesebb államférfiúja volt, de mindenképpen a legteljesebb sikernek örvendő politikus a közelmúlt nemet történelmében. Kancellársága idején Németországban megháromszorozódtak a reáljövedelmek. 1953-ban megszerezte a képviselői helyek többségét a Bundestagban, 1957-ben pedig, amikorra Európában a német valuta lett a legerősebb, a szavazatok abszolút többségét. Szinte megtámadhatatlan alapokra helyezte a német demokráciát, és nemcsak visszahozta országát a civilizált hatalmak kórusába, hanem a jogszerűen működő establishment tartóoszlopává tette. Mindezt nem tudta volna elérni, ha nincs meg benne az eredendő idealizmus erős vonása, s ha híján van kellő

25 26

Walter Henkels, Gar nicht so Pingelig (Düsseldorf, 1965), 161. Hans-Joachim Netzer (szerk.), Adenauer und die Folgen (München, 1965), 159. –(690)–

tartalékoknak a cinikus ravaszkodáshoz. Erhard úgy vélte, hogy Adeanuernak Menschenverachtungja volt: megvetette az emberiséget. Valószínűbbnek látszik, hogy élénken foglalkoztatták az emberi gyengeségek, és különösen a német bűnök. Az új Bundestagban, amelynek décor-ját, „díszletezését” személyesen felügyelte és tette látványossá („mint egy Max Reinhardt-díszlet a Julius Caesarhoz”), lecsavaroztatta a tintatartókat és az íróasztalok tetejét, hogy elejét vegye a huliganizmusnak. Ennek ellenére iszonyatos jelenetek zajlottak, ami csak még kontrasztosabbá tette Adenauer rendíthetetlenségét, méltóságát és érettségét. Igaz, Calvin Coolidge-hez hasonlóan ő is különös kedvvel űzött másokkal vaskos tréfákat, köztük olyanokat, hogy eldugta azt a farönköt, amelyre a köpcös dr. Eugen Gerstenmaier, a Bundestag elnöke szokott felkapaszkodni, hogy elmondja beszédét. Adenauer soha nem hitte, hogy a németekben akár mint közösségben, akár az egyénekben meg lehet bízni. Árnyékként követte minisztereit, egyiküket egy párizsi bordélyházig, akit következésképpen el is csapatott a külügyminisztérium éléről.27 A saját családi körén kívül nem sok embert szeretett; legközelebbi szövetségese Hans Globke volt, a nürnbergi törvények társszerzője, aki részben a kancelláriát vezette, részben Adenauer saját titkosszolgálatát. „De ki tudja – somolygott időnként Adenauer –, mit tartogat Herr Globke a széfjében?”28 Úgy vélte, a demokratikus államférfiaknak agyafúrtabbnak és tájékozottabbnak kell lenniük, mint totalitárius ellenfeleiknek. Szerinte a német közösségben csak úgy lehet megbízni, ha az a törvény abszolút hatalmának pántjaival van megvasalva, s ez a pánt még az államot is körbeéri; hosszú távon talán épp e vaspánt megalkotása Adenauer legfőbb hozzájárulása a német politikai kultúrához. Mivel a szovjet vezetők – akárcsak Hitler – gyűlölték és nevetségessé tették a törvényt, Adenauer kérlelhetetlenül szembeszállt velük minden olyan kérdésben, amelyet nem lehetett a legapróbb részletekig garantálni és ellenőrizni. Gyakran mondogatta, hogy a szovjet rezsim a háború alatt és után 500.000 négyzetmérföldnyi területet tulajdonított el, és mindezt Európában; ők maradtak az egyetlen expanzióra törekvő nagyhatalom. Negyven év alatt az ötvennyolc aláírt egyezményből negyvenötöt szegtek meg vagy hatálytalanítottak.29 Miután ragaszkodott hozzá, hogy tesztelje a szovjet szándékokat, leleplezte, hogy csalárd az oroszok 1952-es, 1955-ös és 1959-es „újraegyesítési” javaslata. Nem tudta elfelejteni, hogy 1.150.000 német hadifogoly tűnt el Szovjet-Oroszországban, akik közül mindössze 9.628 „háborús bűnös”-ként kezelt fogolyról tudtak valaha is számot adni.30 Ezek után felhasznált minden alkalmat, hogy rábeszélje a németeket, Prittie, id. mű, 173, 7. lábjegyzet. Henkels, id. mű. 29 Prittie, id. mű, 236. 30 Adenauer, Memoirs, II., 509 skk. 27 28

–(691)–

meneküljenek nyugatra, ahol törvényt, szabadságot és munkát tud biztosítani nekik. 1953 júniusában a keletnémet munkásfelkelés után, amelyet a Vörös Hadsereg rendkívüli kegyetlenséggel levert, a szovjet vezetők Walter Ulbricht kommunista rezsimjét tökéletes csatlóssá tették. A rendszer azonban nem sikerült, és Adenauer politikája, amellyel bátorította a menekülőket, olyannyira kivéreztette Kelet-Németországot, hogy 1961 júliusáig naponta 1.000 ember hagyta el az országot. Augusztus 13-án Ulbricht – szovjet engedéllyel – elkezdte építeni a berlini falat. Ez jogszerűtlen volt, és Truman vagy Eisenhower bizonyára leromboltatta volna. Ám egy gyönge elnök, John Kennedy alatt a fait accompli-t elfogadták. Adenauer semmit se tehetett, mivel Berlin nem tartozott a fennhatósága alá; a város négyhatalmi felügyelet alatt maradt. Élete hátralévő éveiben Adenauer szomorúan figyelte, hogy miközben megfékezték a menekültáradatot, a fal megmentette a keletnémet gazdaságot, és egy lesújtó adósságból egyre gyarapodó szovjet vagyontárggyá vált, olyannyira, hogy a keleti blokk egyetlen megbízható ipari nagyüzeme lett. Ekkorra azonban Adenauer munkája befejeződött, mivel gazdasági, katonai és politikai értelemben olyan szorosra és állandóra fűzte országa kapcsolatát a nyugati kultúrához és törvényességhez, amennyire emberi leleménnyel csak lehetséges volt. Ebben rejlik valódi idealizmusa, amely ellensúlyozta a reálpolitikust. Ő volt az első német államférfi, aki az európai érdekeket a német érdekek elé helyezte. Lehet, hogy igaz, amit egyik kritikusa mondott róla, miszerint Adenauer, jó európai volt, de rossz német.”31 Ebben az értelemben valóban „rossz” német akart lenni; gyűlölte Kallmann professzor róla készített portréját, mint mondta: „pont úgy nézek ki rajta, mint egy hun.” Úgy vélte, azon az áron, amennyit Németország vagy a Nyugat tudna fizetni, nem érhető el a német újraegyesítés. Az elkövetkező húsz évben utódai sikertelensége, hogy bármilyen más eredményhez jussanak, kellő bizonyíték rá, hogy Adenauernek igaza volt. Ezzel szemben a nyugati integráció megvalósítható célnak tűnt, és Adenauer meg is valósította. De itt megint csak mellészegődött a szerencse. Inkább ésszel, mint érzelmekkel, rájött, hogy Németország jövője elválaszthatatlan Franciaországétól. Nem voltak érzelmei Franciaország iránt; nem kedvelte, de nem is utálta a franciákat; valójában nagyon kevéssé ismerte az országot; hetvenéves koráig mindössze egyszer látogatta meg, egy kétnapos konferenciára ruccant át. De mint mindig, a politikai tényeket realisztikusan látta: „Európai politika nem létezik Franciaország nélkül vagy ellenében, aminthogy nem létezik Németország nélkül vagy ellenében sem.”32

31 32

Rudolf Augstein, Konrad Adenauer (angol fordítás, London, 1964), 94. Rádióadás 1954. július 2.; Prittie, id. mű, 173. –(692)–

Adenauer azt remélte, hogy Robert Schumanban találja meg azt a társat Franciaországban, akivel együtt tud dolgozni, mivel éppoly sok közös vonást látott benne, mint de Gasperiben. Schuman Luxemburgból került Franciaországba, német állampolgár volt, de az első világháború idején nem volt hajlandó harcolni a német hadseregben. 1919-ig, már középkorú férfiként, még francia állampolgár se lett. Adenauer úgy tekintett rá, mint a Nagy Károly unokája, Lothar király alapította úgynevezett „középső királyság” állampolgárára: e királyságba Lotaringia éppúgy beletartozott, mint Köln. Adenauer 1950. május 9-én eladta az európai szén-acél-közösség ötletét Schumannak; ebből csírázott ki az Európai Gazdasági Közösség, ugyanakkor nagyrészt Schumannak köszönhető, hogy a Saar-vidék marginális, ám érzelmileg igen fontos problémája végül 1955 októberében megoldódott. De Schuman túlságosan jelentéktelen francia volt ahhoz, hogy „felkínálja” Franciaországot az Adenauer fejében születő, sokkal grandiózusabb tervnek. Akárhogy is, maga a Negyedik Birodalom se volt képes „megszülni” Franciaországot; túl gyönge volt ahhoz, hogy az állandóság terhét kihordja. Ahhoz, hogy Franciaország méltó párja legyen Németországnak, a megújult erőből születő önbizalomra volt szükség, egy férfira és egy rezsimre, amely megtestesíti ezt az önbizalmat. Adenauer azért volt nagyon szerencsés, mert elég sokáig élt ahhoz, hogy tőkét kovácsolhasson de Gaulle dicsőséges visszatéréséből és az Ötödik Köztársaság megszületéséből. Franciaország felépülése a hatvanas és hetvenes években a modern idők egyik legmeghökkentőbb jelensége. Mint láttuk, a harmincas években Franciaország észrevehetetlennek látszott. Az ehhez vezető út összetett és paradox. A Harmadik Köztársaság utolsó fázisa a „kicsi: szép” fogalmának megtestesítője: fogyatkozó népesség, alacsony termelés és termelékenység, csökkenő befektetés, fizetés és fogyasztás; a „kisember”-kultusz, a kis gyár, a kis farm, a kisváros felmagasztalása. Franciaország már halott volt, mire a németek legyőzték: 1940 nyarán egy porhalommá omlott össze. Fontos megjegyezni, hogy Vichy már a felépülés kezdetét jelentette, mert azt nemcsak francia fasiszták és kollaboránsok teremtették meg, hanem mindazok, akik megelégelték az előző korszak rothadtságát és alkalmatlanságát. Maga Pétain is bizonyára hajlott az archaizálásra, amikor intő kézmozdulattal ezt mondta: „Franciaország addig nem lesz újra nagy, míg a farkasok ott üvöltenek falvaink kapujában.”33 De sokan, akik kulcsfontosságú helyeket töltöttek be Vichyben, radikális modernizálók voltak. Jean Coutrot vezetésével, aki 1930-ban megalapította a Közgazdasági Politechnikumi Központot, egy egész új technokrata nemzedék került előtérbe Vichyben. Köztük volt az ipari termelés minisztere, Bichelonne, Henri Culman, Vichy fő gazdasági teoretikusa, Jacques Rueff, 1934-ben 33

Idézi J. Galtier-Boissière, Mon Journal pendant l’occupation (Párizs, 1945). –(693)–

Lavalle, később de Gaulle tanácsadója, Roland Boris, akinek később ugyancsak nagy befolyása volt de Gaulle-ra (és Pierre Mendès-France-ra), valamint Pierre Massé, a későbbi tervezési kormánybiztos az Ötödik Köztársaságban.34 És valóban, a rendkívüli zűrzavar, ellentmondások és árulások közepette Vichy pusztán attól a ténytől, hogy képes volt megdönteni a létező rendet, a kísérletezés és a kockáztatás időszaka lett. Egyik haszonélvezője az a vállalkozó kedvű fiatalabb paraszt, az új farmerek prototípusa, aki később olyan jól élt az Európai Gazdasági Közösségből. Hosszú idők óta először a parasztok érdeklődni kezdtek a modernizálás, a gépesítés és a termelékenység iránt.35 Ekkor lépett életbe egy kvázi-önkéntes, „indikatív” tervezésen alapuló rendszer, a Commissariat général du Plan (Általános tervezési kormánybiztosság) embrionális változata. De az is Vichy idején történt, hogy először itt ültették gyakorlatba az adókból támogatott családi pótlék ötletét, amelyet 1932-ben talált ki a demográfus Adolphe Landry a születésszám emelésére; és Vichyben, több mint egy évszázad után először, a születések száma újra ténylegesen emelkedni kezdett. Döbbenetes lélektani hatása volt. Vichy az ifjúságnak szentelte magát; ez a rögeszme is a németektől származott. A rezsim jóval többet költött oktatásra, mint a Harmadik Köztársaság. És az is Vichy volt, amely ténylegesen megteremtette a tömegsportot Franciaországban, különösen a futballt: 1939ben mindössze harminc hivatásos labdarúgó volt Franciaországban, 1943-ra tízszer ennyi lett.36 Vichy egyik legmeghökkentőbb újítása az „Ifjúsági Tanműhelyek” avagy Chantiers de la Jeunesse (szó szerint „sólyák”) létrehozása volt, amelyekben a technikai oktatásra helyezték a hangsúlyt, mert ez idáig nem valósult meg. A cél Franciaország megfiatalítása volt. Mint ahogy Pétain tájékoztatási minisztere, Paul Marion megfogalmazta: „Nekünk köszönhetően a táborozók, a sportolók, a táncolók, az utazgatók és a túrázók Franciaországa el fogja söpörni az aperitifek, a pipatóriumok, a pártkongresszusok és a hosszú szieszták Franciaországát.”37 A jóslat igen nagy mértékben beteljesedett. Vichy legtöbb vívmánya a rendszer bukásával és az azt követő nemzeti újrafelosztással együtt eltűnt. Mintegy 170.000 francia dolgozott az ellenállásban; ennél jóval több – 190.000 – embert vádoltak kollaborációval, és körülbelül 100.000-et csuktak börtönbe. A mai napig senki se tudja, hogy 1944-ben hány embert mészároltak le: hivatalosan mintegy 4.500 esetet

Philippe Bauchard, Les Technocrats et le pouvoir (Párizs, 1966); Zeldin, id. mű, 1068-1069. 35 G. Wright, Rural Revolution in France (Stanford, 1964), 5. fejezet. 36 Zeldin, id. mű, 687. 37 W. D. Halls, The Youth of Vichy France (Oxford, 1981); Zeldin, id. mű, 1141. –(694)– 34

ismertek be.38 A kommunisták 1939-40-ben ténylegesen ellenezték a háborút, s így ők lettek 1944 nagy nyertesei, amikor meggyilkolhatták legtöbb ellenségüket. A parti des fusillés (a kivégzettek pártja) címet követelték maguknak, azt állítva, hogy a nácik és Vichy 75.000 „kommunista hazafi”-t lőttek agyon. Ám a nürnbergi perben a hivatalos francia adatok szerint a megszállás idején mindössze 29.660 embert öltek meg, és a kommunisták 176 kommunista párti „hős” nevénél többet soha nem tudtak produkálni.39 Valójában a riomi tárgyaláson vezető kommunisták ajánlkoztak, hogy szocialista vezetők ellen valljanak, és a párt újságja, a l’Humanité tiltakozott, amikor Vichy kiengedte a börtönből a nácizmus ellenzőit.40 Más pártokkal ellentétben a francia Kommunista Párt soha nem üldözte a kollaboránsokat, mert ebbe beletartozott volna vezetője, Maurice Thorez is; 1944-45-ben mindössze azoktól szabadultak meg, akik 1939-40-ben nem engedelmeskedtek a sztálini vonalnak, és harcolni kezdtek a nácik ellen. Mégis a Kommunista Párt volt az, amely az ellenállás iránt mutatott – kissé elkésett – fellángolásának köszönhetően messze a leggazdagabb és a legjobban szervezett és sok szempontból a legnagyobb francia pártként került ki a háborúból. 1936-os 1,5 milliós szavazótáborát 1945-re föltornázta 5 millióra, 1946-ban pedig 5,5 millióra; a növekedés egészen 1949-ig tartott, és a negyvenes évek végén a Kommunista Pártnak mintegy 900.000 fizető tagja volt. A francia Kommunista Párt teljességgel sztálinista volt, és az is maradt Sztálin halála utánig; Thorez, a huszadik századi profi politikus archetípusa, aki huszonhárom évesen már főállású pártfunkcionárius volt, és soha többet nem is csinált mást, aki valójában egész életén át moszkvai hivatalnokként tevékenykedett, nos ő korrumpálta szisztematikusan a pártot, intellektuálisan éppúgy, mint erkölcsileg.41 Thorez gettóba zárta szavazóit, kis vasfüggönyökkel vett körül minden egyes enklávét, így azután a Kommunista Pártból egy önálló társadalom lett Franciaországon belül, amelynek saját újságjai, drámái, regényei, versei, női magazinjai, gyerekeknek szóló képregény-újságjai, szakácskönyvei, a parasztságnak szóló almanachjai voltak.42 Ennek a hatalmas, rendíthetetlen pártnak a léte, amely elsősorban egy idegen hatalomnak tartozott engedelmességgel, szinte leküzdhetetlen problémákat jelentett a francia kormányzatoknak. De Gaulle, aki (mint Robert Aron, Histoire de l’Épuration, 3 kötet (Párizs, 1967); Peter Novick, The Resistance vs. Vichy (New York, 1968). 39 Herbert Lüthy, The State of France (fordítás, London, 1955), 107. 40 André Rossi, Physiologie du parti communista française (Párizs, 1948), 83, 431432. 41 Annie Kriegel, The French Communists: Profile of a People (Chicago, 1972). 42 Lásd Herbert Lüthy, „Why Five Million Frenchmen Vote Communist”, Socialist Commentary, 1951 december, 289. –(695)– 38

mondta) „a csatornából húzta ki a Köztársaságot,” úgy találta, hogy gyakorlatilag nem bízhatja „a három nagy” minisztériumot a koalíció kommunista tagjaira. „A három közül – mondta rádióbeszédében – egyik posztot sem engedhetem át, mert mindhárom meghatározza külpolitikánkat: se a diplomáciát, amely kifejezi, se a katonaságot, amely támogatja, se a rendőrséget, amely fedezi.”43 Az, hogy képtelen volt egy pártideológiától mentes nemzeti honvédelmet kialakítani, oda vezetett, hogy 1946 januárjában lemondott. Így azután nem is játszott közvetlen szerepet az új alkotmány megformálásában, amely végül elsősorban a kommunisták és a szocialisták műve lett. Tragikus következményekkel. Az istentől eredő monarchia bukása óta Franciaország képtelen volt olyan alkotmányt létrehozni, amely összebékíti a központi hatalom követeléseit a képviseleti jogokkal; attól függően, hogy az éppen érvényes alkotmány melyik irányba billentette a mérleg nyelvét, Franciaország a diktatúra és a káosz között tántorgott. Az első tizenkét alkotmány kudarcba fulladt. A Harmadik Köztársaságé 1875-ben egyetlen szavazattöbbségből született egy olyan Nemzetgyűlésben, amely lényegében monarchista többségű volt, de nem tudtak megegyezni a király személyét illetően. Ez a rozoga alkotmány végül teljes kudarcba fulladt, bár hatvanöt évig megmaradt, pedig a nemzet fele soha nem tette magáévá a szellemiségét – ez is egy ok, amiért Vichyt olyan elragadtatással fogadták. Pétaint azzal bízták meg, hogy készítsen új alkotmányt, de ő (akárcsak Hitler) soha nem készült el vele. De Gaulle-nak megvoltak a saját elképzelései, amelyeket 1946 júniusában a Bayeux-ben tartott beszédében körvonalazott („a bayeux-i alkotmány”). De ez soha nem került szavazásra. A kommunisták és a szocialisták által a Negyedik Köztársaság számára javasolt első alkotmánytervezet egy népszavazáson megbukott. Ennek módosított változatát, amelyhez megszerezték a Katolikus Centrista Párt (MRP) kelletlen támogatását, végül sikerült elismertetni a franciákkal, de ekkor is csak 9 millióan szavaztak rá, kevesebben, mint a korábbi változatra. Több mint 8 millióan ellene szavaztak, 8,5 millióan pedig undorodva tartózkodtak.44 Az időhiány miatt sietve összetákolt és kicsinyes torzsalkodások közepette született alkotmány az egyik legsilányabb mű, amit egy nagy és intelligens nemzetre rásóztak. Még a nyelvezete is csapnivaló. Sok cikkelye ellentmond egymásnak; mások olyan bonyolultak, hogy szinte felfoghatatlanok. Néhány részlet egyszerűen kimaradt. Egész fejezeteket (a Francia Közösségről és a „helyi kollektívákról”) soha nem alkalmaztak. Számos eljárás, például a kormányalakítási, a bizalmatlansági indítvány és a parlament feloszlatásának eljárása kimunkálatlannak bizonyult. Annyi kusza kompromisszum került bele, hogy végül még 43 44

Idézi Lüthy, State of France, 117. Philip Williams, Politics in Post-War France (London, 1954), 17-19. –(696)–

azoknak se tetszett, akik mellette kardoskodtak.45 Megtartotta a Harmadik Köztársaság legtöbb kaotikus fogyatékosságát, és újabbakkal tetézte. Az alkotmánykészítés hálátlan feladat. Az alkotmányelemzés a történelem unalmas része. Pedig maga az alkotmány fontos. Weimar azért bukott el, mert tökéletlen volt az alkotmánya. A Szövetségi Köztársaság azért győzedelmeskedett, mert Adenauer egy fortélyosan kiegyensúlyozott alapra helyezte. A francia alkotmány valóságos arénává változtatta a Negyedik Köztársaságot; de Gaulle megvetően csak „a pártok balettjé”-nek nevezte. Hála a részarányos képviseleti rendszernek, egyik párt se tudott homogén kormányt alakítani. Az elnök jelentéktelen volt, a miniszterelnök a szabályok szerint nagyjából tehetetlen és gyakran jelentéktelen alak volt. A folyton változó koalíciós rendszer lehetetlenné tette a kormányzás folytonosságát és stabilitását, és ami ennél is fontosabb, rendkívül megnehezítette, hogy bármilyen komoly döntést, különösen a népszerűtlen intézkedéseket, mindenekelőtt a gyarmatügyi rendeleteket keresztülvigyék, mert ezeket rendre megvétózták a pártközi lobbik. Nem véletlen, hogy a rezsim belesodródott egy megnyerhetetlen háborúba Indokínában, amely a Dien Bien Phu-i fegyverletétellel végződött (1954) vagy hogy négy évvel később végül is olyan balul ütött ki Algérie française (francia Algéria) története. Mindazonáltal a Negyedik Köztársaság tizenkét éves története nem volt teljesen fölösleges. Folytatódott a Vichy idején elkezdett technokrata forradalom. Mi több, fel is gyorsult, ami nagyjából egy szorgalmas rajongó, Jean Monnet erőfeszítéseinek köszönhető. Monnet családja egy parányi, a lehető legódivatúbb, és testestül-lelkestül francia stílusú konyakkészítő üzemet működtetett, ahonnan exportált is, és így bizonyos nemzetközi horizontra tett szert. Monnet tizenhat éves korától külkereskedelemmel foglalkozott, rendszerint kereskedelmi bankügyleteket és államkölcsönök kijárását bonyolította, de a Nagy Háború alatt javarészt Etienne Clementel irodájában dolgozott; aki akkoriban kereskedelmi miniszter volt, s az első francia, aki hitt abban, hogy a kormánynak segítenie kell a kapitalista vállalkozók tervezésében, valamint abban, hogy a „demokratikus népek” (ezen Nyugat-Európát és Amerikát értette) alakíthatnának egy „gazdasági uniót.”46 A második világháború idején Monnet azzal tett rendkívül nagy szolgálatot, hogy ő koordinálta a szövetségesek fegyvergyártását, így azután teljesen természetes választás volt de Gaulle részéről, hogy őt tette meg Franciaország összeomlott gazdaságának újjáépítési felelősévé. Monnet fölállította a Commissariat général du Plant, és ebből kiindulva hozzálátott a majdani Európai Gazdasági Közösség első szerveinek kialakításához. Monnet valódi ritkaságnak számított: az a fajta ember volt, aki tele van

45 46

Lüthy, State of France, 123. Zeldin, id. mű, 1045 skk. –(697)–

ötletekkel és szenvedélyes meggyőződéssel, de aki nem hitt az ideológiában. Úgy vélte, hogy az ipari tervezés csakis meggyőzéssel és egyetértéssel működtethető. Számára a tervező apparátus puszta keret volt. A rendeleteket úgy kell megalkotni, hogy azokból ne utópia, hanem tökéletes verseny szülessen. A tervezőgárdának nem az a feladata, hogy rendeleteket alkosson, hanem hogy összehangolja a különböző álláspontokat. A tervezés alapvetően gazdasági diplomácia. Monnet megközelítésének erénye abban áll, hogy lehetővé tette a tervezés és a piacrendszer összebékítését. Minimumra csökkentette a tervezési bürokráciát, és az ebből fakadó zsarnokságot: ezen a kormánybiztosságon mindössze harminc vezető tisztségviselő dolgozott.47 Monnet alacsony, tartózkodó, csöndes, színtelen ember volt, aki gyűlölte a retorikát: megjelenésében és viselkedésében pontos ellentéte de Gaulle-nak. Annyi közös vonás mégis volt bennük, hogy mindketten rendkívül állhatatosak, erős akaratúak voltak; és ami legalább ilyen fontos, megvolt bennük a képesség, hogy föllelkesítsék és vezessék a fiatalságot. De Gaulle nevelte föl a gaullistákat; Monnet az eurokratákat. A Negyedik Köztársaság egyik legnagyobb vívmánya Monnet „indikatív tervezési rendszere.” De ahhoz, hogy a rendszer eredményei beérjenek, a politikai stabilitás kereteire volt szükség, amely képes erős valutát termelni, és meg kellett hozni olyan nyers és alapvető döntéseket, amelyek egész népcsoportok életét befolyásolták. Erre a Negyedik Köztársaság nem volt képes. És bár Monnet indította be az Európai Gazdasági Közösséget, nem ő találta ki. A vámuniónak (amely a közösség alapvető jellemzője) hosszú története van. Az 1818-as közös porosz külső vámtarifa, amelyet 1834-ben Zoliverein-né (vámunióvá) terjesztettek ki, lett az 1871-ben elért német egység alapja. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a közös vámtarifa a legbiztosabb út a politikai egység felé. Luxemburg, amely eredetileg a Zollverein tagja volt, 1921-ben egyezményt írt alá Belgiummal, amelynek része volt a közös vám és fizetési mérleg. Az egyezmény a második világháború után kiegészült Hollandiával; a három ország 1948. január 1-jén közös külső vámtarifát vezetett be, 1949. október 15-én pedig megkezdte a belső vámok összehangolását. Monnet ötlete volt, hogy a Benelux-koncepcióba be kell vonni Nyugat-Európa három nagyhatalmát (beleértve Nagy-Britanniát is), és elsőként a szénnel és az acéllal akarta kezdeni. Német barátai beadták Adenauernek az ötletet, aki egy percig sem állította, hogy megértette a gazdasági részleteket, viszont felismerte az elv politikai jelentőségét. 1951 áprilisában a Benelux államok, Franciaország, Németország és Olaszország aláírta a párizsi egyezményt, amely létrehozta a szénbányászati és acélipari termékek általános és közös piacát. Hat évvel később, 1957. március 25-én a Hatok megegyeztek, hogy aláírják a római egyezményt, amellyel megteremtik az általános közös piacot, javaslatokat 47

Jean Monnet, Memoirs (London, 1978). –(698)–

fogalmaznak meg a külső és belső vámtarifákról, véget vetnek minden korlátozásnak, amellyel akadályoznák a személyek, a szolgáltatások és a tőke mozgását, „harmonizációs” folyamatokkal tökéletes versenyhelyzetet teremtenek, és ami a legnehezebbnek tűnt, közös mezőgazdasági ártámogatási rendszert vezetnek be. A Negyedik Köztársaság képes volt bevinni Franciaországot a Közös Piacba, de hiányzott belőle az elszántság, hogy működőképessé tegye a rendszert. A rendszer működése ugyanis alapvetően attól függött, hogy képesek-e a résztvevők – mindenekelőtt Franciaország és Németország – a közös áldozatvállalásra. Ahhoz, hogy Franciaország képes legyen életben maradni egy közös piacon, nem csupán gyors iparosításra volt szükség, hanem egynegyedére kellett csökkenteni hagyományos, nem hatékony, egyéni gazdálkodásra épülő mezőgazdaságát. Az ötvenes évek elején Franciaországban egy mezőgazdasági dolgozóra még mindig csak egy ipari munkás jutott (Nagy-Britanniában kilenc). A 20,5 milliónyi munkavállaló közül 9,1 millióan apró falusi közösségekben laktak, és ezek közül is csak 6,5 millióan dolgoztak ténylegesen a mezőgazdaságban; további 1,5 millióan félfalusi közösségekben éltek.48 Többségüket rá kellett beszélni, hogy menjenek dolgozni a gyárakba, de ez akkora társadalmi felbolydulást idézett elő, ami messze meghaladta a Negyedik Köztársaság erejét, hogy a tervet keresztülvigye. Ahhoz, hogy ezt az önként vállalt mezőgazdasági forradalmat lehetővé, elfogadhatóvá és a végén nyereségessé tegyék, iszonyatos pénzösszegeket kellett előteremteni a mezőgazdasági beruházásokhoz. A franciák arra számítottak, hogy ezt az összeget NyugatNémetország fogja előadni átutalásokkal vagy belső piaci adókkal a Közös Mezőgazdasági Politika néven ismert rendszer segítségével. Viszonzásképpen Németország rendkívül hatékony gyáripara bejuthat a francia fogyasztók piacára. Ilyenformán a római egyezmény kölcsönös – bár rendkívül finoman kiegyensúlyozott – áldozatok vására lett. A francia mezőgazdasági forradalmat elég gyorsan végre kellett hajtani ahhoz, hogy részesei lehessenek a fent említett Közös Mezőgazdasági Politikának. Ugyanakkor a francia ipart is kellő meggyőző erővel modernizálni és bővíteni kellett, nehogy a németek behozhatatlan előnyökhöz jussanak, és gazdasági gyarmattá tegyék Franciaországot. Mindkét folyamathoz olyan erős és magában bízó kormányra volt szükség, amely a Negyedik Köztársaság idején nem állt rendelkezésre. Sőt, még ennél is többre volt szükség: a francia nemzettudat újraértékelésére. Az 1950-es évek Franciaországában az „européer”-ek alapvetően egy elitista kisebbséget alkottak. A francia politika alaptónusa idegengyűlölő, mi több, rasszista volt, amelyben a kommunisták jártak elöl.

48

Bulletin mensuel de statistique (Párizs), 1952 október, 44. –(699)–

Schumanról csak úgy beszéltek, hogy: „Schuman, le boche” (boche: a németek gúnyneve – a ford. megjegyzése). Egy kommunista párti szakszervezeti vezető így kiáltott Léon Blumre: „Blum – jiddisül azt jelenti: virág!” Ugyancsak a Kommunista Párt egyik helyi újságja azt írta: „Blumből, Schumanból, Mochból, Mayerből nem árad a jó francia föld illata.” A l’Humanité közölt egy rajzot, amelyen „az amerikai párt emberei” – Schuman, Moch és Mayer – horgas orral jelentek meg, és miközben a kommunisták a „Marseillaise”-t éneklik, ők hárman feszengve azt kérdezik: „Ismerjük ezt az indulót?” „Nem – teszik hozzá –, ez csak valami francia dalocska lehet.”49 Míg középen és a jobboldalon a szén-acél-tervet azzal támadták, hogy az „egy új Európa német hegemóniával,” a baloldalon azt mondták rá, hogy az „a Vatikán Európája.” Egy centrista radikális, mint az öreg Daladier azt hangoztatta: „Ha azt mondják: Európa, úgy értik, hogy Németország, s ha azt mondják: Németország, úgy értik: Nagy-Németország.” Az idős, jobboldali Pierre-Etienne Flandin, aki egyébként a müncheni egyezmény egyik aláírója volt, azt állította, hogy „az európai föderáció” nem más, mint „Franciaország öngyilkossága.” A ragyogó nevű Léon Gingembre, a Kis- és Középvállakozók Szövetségének (Petites et moyennes enterprises) egyik első embere – amely szövetség a régi Franciaország talán legjellemzőbb intézménye – úgy írta le a javasolt Közös Piacot, mint, a trösztök, a nemzetközi kereskedelem és a pénzarisztokrácia Európája.” Ez nem más, vélte egy történész, mint reakciós kísérlet „a szent német-római birodalom eszméjé”-nek feltámasztására. „A múlt nem halt meg – mutatott rá –, hanem tovább él Adenauer, Schuman és de Gasperi világában.” 50 Az ellenségek ilyen kombinációja könnyen működésképtelenné tehette volna a Közös Piacot, különösen hogy Nyugat-Németországon belül is legalább ekkora erejű idegengyűlölő ellenzői voltak: Schumacher azt mondta a párizsi egyezményről, hogy az „nyárspolgári, úgy értem, pánfrancia szülemény… aki aláírja ezt az egyezményt, az többé nem lehet német,” mivelhogy az egész Adenauernek, „a szövetségesek kancellárjá”nak munkája.51 Ha a Negyedik Köztársaság továbbra is fennmarad, soha nem derül ki, amit a döntésnek bizonyítania kellett, hogy egy francia-német alku mindkét fél számára is lehet igazságos. Ezek után de Gaulle visszatérése a politikába 1958 májusában nemcsak Franciaországban vízválasztó, hanem a háború utáni európai történelemben is. Első pillantásra nem látszott olyan embernek, aki feltétlenül előre akarja mozdítani az európai gazdasági egységet, aminthogy

Lüthy, State of France, 432. Joseph Hours in: Année politique et économique, 1953 tavasz. 51 Idézi Lüthy, id. mű, 385. –(700)– 49 50

az sem, hogy éppen ő akarná felbomlasztani az Algérie française-t. De hát de Gaulle soha nem volt pontosan az, amilyennek látszott. Ő a modern idők egyik legnagyszerűbb koponyája, végtelenül finom egyéniség, gazdag a paradoxonokban és felülmúlhatatlan a kaján iróniában. Háború előtti figura volt, háború utáni aggyal: voltaképpen egy futurista szellem. Monarchista, aki úgy vélte, hogy Dreyfus ártatlan. Úgy született, hogy imádta a francia birodalmat és a vidéki Franciaországot, a la France des villages-t, pedig valójában mindkettőt tönkretette. A legfontosabb, amit vele kapcsolatban le kell szögeznünk, hogy de Gaulle alapvetően nem katona, még kevésbé államférfi, hanem elsősorban értelmiségi. Az a különös fajta értelmiségi, aki egész életén át a gondolat, a hatalom és a tett témáján meditál. Emellett megvolt benne a történész képessége is arra, hogy a folyó eseményeket sub specie aeternitatis (az örökkévalóság jegyében) lássa. Apjától azt tanulta: „Ne feledd, amit Napóleon mondott: »Ha Pierre Corneille ma élne, herceget csinálnék belőle.«„52 De Gaulle mindig igyekezett megnyerni magának az értelmiséget, és nemcsak azért, mert Franciaországban a hivatalos besorolás szerint is olyan sok volt belőlük: az 1954-es népszámlálás szerint 1.100.000.53 1943-ban Algírban azzal győzött meg egy értelmiségi küldöttséget, amelyet egyébként Gide vezetett, hogy azt mondta nekik: „A művészetnek éppúgy megvan a maga becsülete, mint Franciaországnak”: kénytelenek voltak rájönni, hogy de Gaulle éppolyan értelmiségi, mint ők.54 Amikor 1958-ban visszatért a hatalomba, megkülönböztetett helyet biztosított André Malraux-nak, aki a kormányülésen a jobbján foglalt helyet, s aki több terhet cipelt de Gaulle belső érzéseiből, mint bármelyik miniszterelnök. Gaston Palewski mondta róla: Malraux is „úgy lépett be de Gaulle eposzába, mint mi mindannyian: ahogy az ember egy vallási rendbe lép.”55 Jellemző de Gaulle intellektualizmusára, hogy a katonai kérdésekhez teoretikusként: filozófiai és politikai eszméken át közelített. „Az engedelmesség igazi iskolája – írta A zsoldos hadsereg felé című művében – az általános kultúrában gyökerezik”, és még hozzátette: „Nagy Sándor győzelmeiben mindig ott találjuk Arisztotelészt.” Ugyanez a megközelítés jellemzi államférfiúi gondolkodását. Kedvenc idézete (amellyel Háborús emlékiratait is kezdi) a híres „himnusz a hatalomhoz” Goethe Faustjából, amelyben Faust visszautasítja, hogy „Kezdetben volt az Ige,” mondván hogy

Jean-Raymond Toumoux, Pétain and de Gaulle (London, 1966), 7. Zeldin, id. mű, 1121. 54 Gaston Palewski”,A Surprising Friendship: Malraux and de Gaulle”, in: Martine de Curcel (szerk.), Malraux: Life and Work (London, 1976), 70. 55 Uo., 69. –(701)– 52 53

„Kezdetben volt a Tett.”56 Ezzel arra akart rámutatni, hogy a franciák képesek világosan gondolkozni, de hiányzik belőlük a tettre való hajlandóság. Vagyis Franciaországnak mindenekelőtt erős államra van szüksége: „Az állam megújítása nélkül semmi hatékony és megbízható eredmény nem születik… vagyis az újjáépítést ezzel kell kezdeni.”57 Az állam „szerepe és létérdeke, hogy a közjót szolgálja.” Csakis ez képes megszemélyesíteni az egész közösséget, egy tengeri szörny, amely több, mint alkotó atomok ereje. A centrifugális erőket ellensúlyozó centripetális erő volt az, amely – különösen Franciaországban – a teljes összeomlással fenyegetett. De Gaulle számára az állam nem a diktatúrát jelentette. Épp ellenkezőleg, erkölcsi és kulturális értékeket szimbolizált: kiváltképp Franciaországban idealizmust, „karakterének legfontosabb vonását, és befolyásának leglényegesebb elemét.” De Gaulle a szabadsággal és a klasszikus civilizációval azonosította az államot: úgy látta, hogy a francia civilizáció par excellence demokratikus, és a szabadságot sikerült összekapcsolni a kulturális haladás hosszú történetével. A demokrácia legfejlettebb változatai egy erkölcsi közösség tudatosságával fogják össze az embereket, amit de Gaulle rassemblement-nak (gyülekezetnek) nevezett. A demokratikus rítusok az egység konkrét szimbólumai. A közmegegyezés megelőzi a demokratikus formákat. „Van egy kétezer éves megállapodás a francia nagyság és a világ szabadsága között.” Ilyenformán „a demokrácia kibogozhatatlanul összefonódott Franciaország legmélyebben felfogott érdekeivel.”58 De Gaulle államszemlélete végül is alapvetően pre-totalitárius volt. Az államot a legitimitással azonosította, amelyet legjobban egy szakrális uralkodó személye testesít meg. Az uralkodó az egyetlen, akinek személyes érdekei elválaszthatatlanul (voltaképp szervesen) összefonódnak az egész közösség érdekeivel és nem csak bizonyos pontokon (mint egy pártvezérnek). Ezért adta a következő tanácsot II. Erzsébetnek, amikor az megkérdezte tőle, hogy mi a szerepe Anglia királynőjének a modern társadalomban:”Azon a helyen, amelyre Isten állította Önt, Asszonyom, legyen az, ami! Vagyis az a személy, akinek a törvényesség elvének erejénél fogva minden alá van rendelve az Ön királyságában, akiben az Ön népe saját nemzettudatát látja megtestesülve, s akinek jelenléte és méltósága a nemzeti egység garanciája.”59 Végső soron, jobb híján 1940-ben maga is belekényszerült ebbe a szerepbe; mint mondta: „de Gaulle-nak egyedül és Goethe, Faust, I. rész. De Gaulle, beszéd 1948. április 17-én. 58 De Gaulle beszédei: 1963. április 17., 1944. november 22., 1941. március 1., 1943. november 25.; lásd Philip Cerny, The Politics of Grandeur: Ideological Aspects of de Gaulle’s Foreign Policy (Cambridge, 1980). 59 De Gaulle, id. mű, 235. –(702)– 56 57

szinte ismeretlenül vállára kellett vennie Franciaország terhét.” Azután 1958ban, amikor az irtózatos algériai válság egy spanyol típusú polgárháborúval fenyegette Franciaországot, újra elvállalta ezt a szerepet: „De Gaullenak, aki mostanra már ismert, de akinek a legitimitáson kívül nincs más fegyvere, kezébe kell vennie az ország sorsát.”60 Ugyanezért „tűnt el” 1946-ban, vagyis hogy fenntartsa „a tisztaság képét,” mert mint mondta: „Ha Jeanne d’ Arc férjhez megy, nem lett volna többé Jeanne d’ Arc.”61 Voltaképpen kifejlesztette magában azt a képességet, hogy különválassza magát mint magánszemélyt a közéleti szereplőtől („de Gaulle engem csak mint történelmi személyiség érdekel”), hogy aztán elmondhassa: „Sok minden volt, amit meg szerettem volna tenni, de nem tehettem, mert nem illett volna de Gaulle tábornokhoz.”62 De Gaulle számára logikusan következett ebből az államfelfogásból, hogy megalakítsa saját királyságát, aminthogy egy évszázaddal korábban kétségtelenül meg is tette volna. 1958-ban azonban elvetette a monarchia intézményét egy népszavazáson alapuló demokrácia kedvéért; először valóban népszavazásokkal, majd 1962-től közvetlen és általános választással megteremtette az erős és tényleges hatalommal rendelkező, ugyanakkor elvont és szimbolikus szereppel is bíró elnök státuszát. A bayeux-i ajánlásokon alapuló 1958-as alkotmánya, amelyet 17,5 millióan szavaztak meg, és 15%-os tartózkodás mellett 4,5 millióan vetettek el, messze a legtisztább, a legkövetkezetesebb és a legkiegyensúlyozottabb alkotmány, amit Franciaország valaha kapott.63 Ez ahogy de Gaulle tervezte – megindította a pártok polarizálódását két nagy tömörülésbe a jobb- és a baloldalon (jóllehet négypárti struktúrajött létre), és arra kényszerítette a választókat, hogy a második szavazócédulán egyértelmű választ adjanak. Új életre keltette az elnöki jogkört, felhatalmazta viselőjét, hogy önkényesen hozzon döntéseket, és következetes politikát folytasson. Az 1962-es elnökválasztási rendszert 13,15 millióan szavazták meg, 7,97 millióan voksoltak ellene, s ebben az államfő a pártokat megkerülve a teljes szavazótábortól közvetlen felhatalmazást kapott. Ennek eredményeképpen Franciaország a modern idők történetének leghosszabb politikai stabilitását nyerte el. Huszonhárom évnek kellett eltelnie 1958 után, míg a kormányzati filozófiában tényleges változás következett be. De még 1981 májusában is, amikor a szocialisták győztek az elnökválasztáson, az alkotmány simán működött tovább, jelezve, hogy az egy örökkévalóságra készült.

Uo., 18. Idézi Jacques Fauvet, La Quatrième République (Párizs, 1959), 64., jegyzet. 62 David Schoenbrun, Three Lives of Charles de Gaulle (London, 1965), 94-95. 63 J. R. Frears, Political Parties and Elections in the French Fifth Republic (London, 1977), 18 skk. –(703)– 60 61

Franciaország, akárcsak Németország, végre elsőosztályú közjogi keretet kapott. Ez az új stabilitás tette lehetővé, amire Vichy és a Negyedik Köztársaság idején csak célozgattak: Franciaország „újjáépítését.” A több mint egy évszázados hosszú hanyatlást nemcsak hogy visszafordították, hanem látványos gesztusokkal ellentétes irányba mozdították. Gazdasági ügyekben de Gaulle folytatta a hagyományos és a modern technikák paradox vegyítését. A technokrata Jacques Rueff, akit de Gaulle megtett a Gazdasági Bizottság elnökének, valóságos építészmérnökként tervezte meg a gazdasági sikert. Rueff az aranyba vetette bizalmát, mint ami a legjobban elérhető értékmérő. Ugyancsak ő ültette át elsőként a gyakorlatba azt a neokonzervatív szemléletet, amely a félrevezető „monetáris politika” néven a hetvenes években nemzetközi divat lett. Rueff 1958. december 8-i terve magában foglalta a deflációt, vagyis a forgalomban lévő pénzmennyiség csökkentését, a kormányzati kiadások szigorú visszafogását, a valuta leértékelését és konvertibilissá tételét, valamint az „új frank” bevezetését, amely százszor többet ért, mint elődje; ugyanakkor a tervet összekapcsolta a külső vámtarifák és kvóták 1959. január 1-jétől bevezetett teljeskörű csökkentésével vagy visszavonásával. Ezekkel a lépésekkel röviden szólva átadta Franciaországot a szabad vállalkozásoknak és a piacnak. „Engem a terv koherenciája és szenvedélyessége, ugyanakkor merészsége és nagyratörése győzött meg” – jegyezte meg később de Gaulle. „Célja az – közölte a néphez intézett televíziós beszédében –, hogy a nemzetet az igazság és a szigorú mértéktartás talajára állítsa.”64 Franciaország alapvetően gazdag ország; népe rendkívül értelmes és dolgos. Ahhoz, hogy hatékonyan dolgozzon, mindössze arra van szükség, hogy stabil keretet és energikus vezetést kapjon. Az eredmények gyorsan meg is jöttek. A GNP, a teljes hazai össztermék 1959 második felére 3%-kal nőtt, 1960-ban 7,9%-kal, 1961-ben 4,6, 1962-ben 6,8%-kal; a lakosság életszínvonal a évi 4%-os rátával kezdett emelkedni. Az ipari forradalom óta most történt meg először, hogy gazdasági téren Franciaország diktálta az iramot. A gaulle-izmus voltaképpen nem tett mást, mint felgyorsította a Negyedik Köztársaság szerény gazdasági fejlődését, aztán ezt szilárd valutáris keretek között és (francia szemszögből nézve) rendkívül alacsony infláció mellett magas szinten stabilizálta. Az export 1952 és 62 között megduplázódott, ugyanakkor az 1952-vel kezdődő húszéves időszak alatt az ipari termelés megháromszorozódott. A frank keményvaluta lett, és 1968 elején a francia tartalékok elérték a hihetetlennek tűnő 35.000 millió (új)

64

De Gaulle, id. mű, 144-146. –(704)–

frankos összeget.65 Ezek az eredmények további hosszú távú trendeket indítottak, illetve erősítettek fel. A népesség száma, amely 1946-ban 41 millió volt, 1974-re 52 millióra emelkedett. Ezek az új milliók jobb oktatási és lakáskörülmények közé születtek, mint eddig valaha. A lakóépületek 1914-18 között stagnáló száma a hatvanas években a két háború közti időszak rátájánál tízszer gyorsabban nőtt, így 1968-ra 18,25 millió lett, ami duplája az 1939-esnek. Ugyancsak a hatvanas évekre datálható Franciaországban a modern gyógyszerek általános elterjedése és a hatékony egészségügyi rendszer megszületése.66 Az állami középiskolában tanító tanárok száma az 1945-ös 17.400-ról 1965-ben 67.000-re nőtt, és a magán szféra oktatói kara (hála a híres Debré-törvénynek, amely de Gaulle első miniszterelnökéről kapta a nevét) ugyancsak gyorsan bővült. Franciaországban a magas színvonalú közoktatás megszervezése az ötvenes évek végére tehető. A főiskolai és egyetemi hallgatók száma, amely 1939-ben csak 78.691 volt, 1968-ra 563.000-re nőtt.67 Összegezve: de Gaulle idején Franciaország először vált modern ipari országgá, ekkor lett a technikai haladás és az új eszmék asszimilálóinak előőrse. Mindez tökéletes ellentéte volt a harmincas évek Franciaországának. A történelemben nagyon ritkán fordul elő ekkora irányváltás a mély történelmi trendekben, különösen nagymúltú népeknél. Ennek alapján de Gaulle joggal nevezhető a modern idők kiemelkedő államférfijának. Az átalakulás természetesen nem mehetett végbe fájdalom, csúfság és megrázkódtatás – és persze tiltakozás – nélkül. De a tudat, hogy országuk ismét olyan dinamikus hatalom, mint volt az ifjú XIV. Lajos vagy I. Napóleon idején, vigaszt nyújtott az embereknek, amikor lerombolódott a hagyományos, paraszti Franciaország, és ami legalább ilyen fontos, megacélozta őket, hogy együttműködő társként fogadják el Adenauer Németországát egy európai közösségben. De Gaulle nem osztotta Monnet lelkesedését az integráció és a nemzetek fölöttiség eszméjéért. Nyilvánosan mindig úgy beszélt Európáról mint „az országok Európája.” De mint mindig, színlelt viselkedése gyakran palástolt egészen különböző és titokzatos célokat. De Gaulle mindig pragmatikus maradt. Nem volt ellenére, hogy Franciaország sajátos célok érdekében ne legyen nagyobb közösségek tagja, különösen ha ott még jobban lehetett érvényesíteni az ország érdekeit. 1950 tavaszán a catalaunumi mezőkön lezajlott csatán töprengett, „amelyben a frankok, a gallo-románok és a teutonok együttes erővel verték ki Attila hordáit… Itt az

John Ardagh, The New France: a Society in Transition 1945-1977 (London, 3. kiadás, 1977), 31-32. 66 Zeldin, id. mű, 625, 635-636. 67 Uo., 300-330. –(705)– 65

ideje, hogy a Rajna találkozóhely és ne határ legyen…. Ha az ember nem kényszeríti magát, hogy hűvösen és szenvtelenül figyelje a dolgokat, szinte beleszédül a perspektívába, hogy mi mindenre képesek együtt a német kvalitások és a francia értékek, beleértve Afrikát is. Ez a közös fejlődés területe, amely átformálhatja Európát még a Vasfüggönyön túl is.68 Bizonyos értelemben de Gaulle több, mint francia nacionalista; ő karoling volt. Osztotta az új Annales iskolába tartozó francia történészek, köztük például Fernand Braudel nézeteit, miszerint a történelmet alapvetően a földrajz határozza meg. Mindez valóban nem új: legalább Albert Sorelig megy vissza, aki az Európa és a francia forradalom (1885) című nagyszerű könyvében azt hangsúlyozza, hogy „a francia állam politikáját a földrajz határozza meg. Egy tényen alapul: Nagy Károly birodalmán. A Franciaország történelmét kitöltő nagy pereskedés kezdőpontja a császár öröksége fölötti megoldhatatlan vita.”69 Szép Fülöp ideje óta a Valoisdinasztia tagjai, IV. Henrik és Sully herceg, Richelieu és Mazarin, XIV. Lajos, és egészen Danton és Napóleon koráig mindenki, arra törekedett, hogy erővel és kizárólag a franciák égisze alatt visszaállítsa ezt a birodalmat. Nem lehetséges, hogy egy megcsonkított és jogtalan szerzeményeitől megfosztott Németországgal most békésen, testvériesen és nem kisajátító módon vissza lehetne állítani? Pontosan ez a fajta pragmatikus ötlet volt az, amely megfogta de Gaulle-t. A legtöbb modern francia értelmiségivel ellentétben ő gyűlölte Nietzschét; de Gaulle Madame de Staël Németországról (1810) című művén keresztül közelített Németországhoz: ez az írás indította el Franciaországban a „jó” németek, a nyugatosok kultuszát. De Gaulle osztozott de Staël Goethe iránti szenvedélyes csodálatában. Adenauerban olyan embert ismert meg, aki illett ebbe a Németországról kialakított képbe, egy másik „gondviselésszerű ember”-t látott benne, olyat, mint ő, akinek szerencsés hatalomra kerülése olyan alkalmat kínált Franciaországnak, amilyen talán soha nem tér vissza. Adenauer, írta de Gaulle, Rajna-vidéki, aki… „a gallok és a teutonok komplementer természetével van átitatva, s ez a természet egykor termékenyítően hatott a római birodalom Rajna-menti jelenlétére, sikerhez segítette a frankokat, dicsőséget szerzett Nagy Károlynak, értelmet adott Ausztriának, elegyengette a viszonyt Franciaország királya és az elektorok között, lángra lobbantotta Németországot a forradalom tüzével, inspirálta Goethét, Heinét, Madame de Staëlt és Victor Hugót, és annak ellenére, hogy a két nép heves harc foglya volt, folyamatosan ösvény után tapogatózott a sötétségben.” Ez volt az a szellem, amelyben 1958. szeptember 14-én de Gaulle meghívta Adenauert Colombey les deux églises-menti kastélyába,

68 69

Idézi Lüthy, State of France, 382. Albert Sorel, Europe and the French Revolution (London, 1968), I., 277 skk. –(706)–

megfogalmazása szerint „egy öreg francia és egy nagyon öreg német történelmi találkozására.”70 A találkozó leírhatatlan sikerrel járt. De Gaulle összemelegedett az „Öregúrral,” az közölte vele, hogy az elnöki poszton visszanyerheti fiatalságát, mert mint mondta: „velem is pontosan ez történt.”71 Adenauer is egyetértett a franciával: „Olyan tisztán becsületes, korrekt, erkölcsös.” Az első találkozót még negyven követte, amelyek egyre nagyobb barátságban teltek a két férfi között, míg Adenauer 1962-ben vissza nem vonult. Ők ketten fektették le a francia-német tengely fundamentumát, amely a nyolcvanas évek elejéig kitartott. A tengely azon alapult, hogy lefokozták az Európai Gazdasági Közösség nemzetek fölötti szemléletét, miközben a francia és a német gazdaság kölcsönös összefonásával nagyszerűen kihasználták a közösség gazdasági előnyeit. Ilyenformán a kiegyensúlyozott alkudozás, amelytől az EGK sikere függött, működő valósággá változott e két ódivatú, konzervatív katolikustól, akiknek politikája megelőzte a kereszténydemokráciát, akiknek világlátása 1914 előtt alakult ki, de akik meghökkentően frissek maradtak a változások és lehetőségek iránt, amelyek tragikus eseményekben bővelkedő életük során eléjük kerültek. Valódi barátság volt, és egyben jó példája annak, hogy személyiségek, és még inkább a személyes kapcsolatok milyen radikálisan befolyásolhatják a nemzetközi ügyek alakulását. Mint oly sok barátságot, ezt is a közös ellenszenv kovácsolta össze: Nagy-Britannia. De Gaulle soha nem tekintette Nagy-Britanniát valóságos európai (vagyis kontinentális) hatalomnak. Atlanti országnak tartotta, „angol-szásznak,” az angolul beszélők társasága kisebbik tagjának, amely kizárta őt és Franciaországot az őket megillető helyről, a háborús szövetség döntéshozó testületeiből. De Gaulle célja volt, hogy az EGK karoling koncepcióját felhasználva, megteremtsen Európában egy alternatív hatalmi központot az USA és Szovjet-Oroszország ellensúlyozására. Nem örült volna az angolok betörésének, akik nyilvánvalóan megkérdőjelezik Franciaország igényét, hogy elfoglalhassa helyét Nagy Károly trónján. A háború utáni első évtizedben az angol külpolitika zavaros volt, és elszakadt a valóságtól; csakis abból a feltételezésből tudott kiindulni, hogy Franciaország gyönge marad, és Nyugat-Németország teljes mértékben az USA-ra lesz utalva. Egy európai föderáció vezetésére tehát nem is lehet más alkalmas, mint Anglia. Ám a brit nemzetközösségi importon alapuló hagyományos olcsóélelmiszerpolitikával és az Amerikával fenntartott „különleges kapcsolat”-ban bízva Anglia nem akart elvállalni egy ilyen szerepet. 1946-ban Zürichben maga Churchill jelentett be „valamit, ami meg fogja lepni önöket… egyfajta

70 71

De Gaulle, id. mű, 173-174. Adenauer, id. mű, III, 434. –(707)–

Egyesült Európai Államokra van szükség,” amely „Francia- és Németország társulásán” alapul. Francia- és Németországnak, mondta Churchill, „együtt kell vállalnia a vezető szerepet. Nagy-Britannia… Amerika és bízom benne, hogy Szovjet-Oroszország… legyenek barátai és szponzorai az új Európának.”72 Ez a leereszkedő nézet azon a feltételezésen alapult, hogy NagyBritannia még mindig maradhat független nagyhatalom, amit az egykori világbirodalmi örökségből következő egyedülálló geopolitikai helyzetének köszönhet ahogy Churchill fogalmazott (1950-ben): Nagy-Britannia három, egymást fedő kör találkozásánál terül el: az angolul beszélők, a nemzetközösség és Európa körén. Az értékelés 1950-ben éppen csak hogy elfogadható volt. Szuez után elvesztette értelmét, mivel a válság megmutatta, hogy se a nemzetközösségnek, se a „különleges kapcsolat”-nak nincs akkora értéke, amely segítene Angliának megvédeni a számára létfontosságú érdekeket. Ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy nincs más út, mint az európai politizálás. Harold Macmillannek, aki 1957 januárjában követte Edent a miniszterelnöki székben, alkalma lett volna, hogy teljesen új irányba induljon el, és próbáljon bekapcsolódni a még befejezetlen római egyezmény tárgyalásaiba. Elmulasztotta. Neki magának még mindig voltak illúziói a nagyságról. Mint a szövetség önhatalmúlag kinevezett szóvivője, 1959 februárjában Moszkvába ment; a The Times (nyilván kellő eligazítás után) így kommentálta az utat: Macmillan mellett ott volt Eisenhower elnök, „a hanyatló erő, a német kancellár, egy öreg, boldogtalan ember és a francia elnök, akit teljesen lefoglaltak egészen más jellegű problémái: egyértelmű volt, hogy nem is hárulhat másra a szövetség vezetésének felelőssége, mint az angol miniszterelnökre.”73 Maga a moszkvai látogatás nem ért semmit (ahogy az 1960-as párizsi nagyhatalmi csúcs sem), de egy sokba kerülő tévedést bebizonyított, ugyanis Adenauer most jött rá, hogy általánosságban Anglia és különösen Macmillan megbízhatatlan partner, aki képes megegyezni Oroszországgal Németország háta mögött, és annak kárára.74 Ez hozta ki a kancellár anglofóbiáját. Mostantól úgy tekintett Angliára, mint egy nemzetközi szélhámosra, aki olyan státuszra tart igényt, amelyet se a tartalékai, se a törekvései nem indokolnak. „Anglia” írta „olyan, mint egy gazdag ember, aki elvesztette minden vagyonát, de nem hajlandó tudomásul venni.”75 Azt mondta, hogy életében három népet nem tudott megkedvelni: „az oroszokat, a poroszokat

A szöveget lásd in: Uwe Kitzinger, The European Common Market and Community (London, 1967), 33-37. 73 Idézi Anthony Sampson, Macmillan (London, 1967), 146. 74 Prittie, id. mű, 268-269. 75 Adenauer, id. mű, III, 434. –(708)– 72

és az angolokat.” Macmillan megpróbált kizsákmányolni bennünket, „szegény, ostoba kontinentálisokat.” Az angol politika nem más, mint ein einziges Feilschen, egy hosszúra nyúlt bűvészmutatvány. 76 De Gaulle hosszú és gyakori beszélgetéseik során ügyesen kihasználta Adenauer ellenszenvét és gyanakvását. Macmillan végül 1961 júliusában érte el, hogy Anglia belépjen az EGK-ba, amely ekkorra már egy működő közösség lett, és a maga módján bejáratódott. Anglia ragaszkodása szerkezeti változásokat jelentett, amely azzal fenyegetett, hogy felborítja a kínosan billegő francianémet egyensúlyt. Mihelyt ez nyilvánvalóvá vált, de Gaulle egy látványos sajtókonferencián 1963. január 14-én megvétózta az angolok belépését. Azt mondta, ha az angolok belépnek, az egy trójai faló, ami „végül egy Amerikától függő kolosszális atlanti közösség lenne, és a vezetőség hamarosan teljesen felfalná az EGK-t.” Ez csak kockáztatná „Németország és Franciaország barátságát, Európa egységét, amit mindketten hőn óhajtanak, és gátolná közös fellépésüket a világban”, amely „páratlanul nagy népi támogatáson” alapul.77 Az angolok bosszúságára Adenauer csak néma helybenhagyással húzta alá a francia non-t. Mindazonáltal nem a két öregember világszemlélete volt az egyetlen ok, amiért visszautasították az angol tagságot. Az évek múlásával NagyBritannia az EGK-tagokhoz viszonyítva egyre szegényebb lett. Ez egy egészen más problémasort vetett fel. Ugyanis ha a közösség szerkezete (különösen a Közös Mezőgazdasági Politika) egy Francia- és Németország közötti alkura épül, az alku még nagyobb kényszerítőerővel érvényes Angliára, amelynek fizetnie kell a drága EGK-élelmiszerért, hogy cserébe az ipari termékeivel bejuthasson a közösségi piacokra. Vajon elég versenyképes ez ahhoz, hogy működtesse az alkut? 1967 novemberében de Gaulle megint megvétózta az angolok belépését, sőt ezúttal rámutatott az angol gazdaság krónikus gyöngeségeire, és arra, hogy milyen nehéz ezeket orvosolni.78 A faipari versenytársakkal összevetve, az angol gazdaság szerkezeti gyöngeségei először az 1870-1914-es időszakban, majd újra a század húszas éveiben váltak nyilvánvalóvá. Ám a harmincas évek második felében – különösen a magas technológiai szintű ágazatokban – az angol ipar talpra állt; a második világháború idején a gazdaság jól teljesített, és ez a föllendülés egészen 1950-ig tartott, amikor az 1938-as 100-as exportindex 1950-ben elérte a 144-et.79 Ebben az évben az angol bruttó nemzeti

Prittie, id. mű, 268. Sajtóértekezleten elhangzottak szövege in: Harold Wilson, The Labour Government 1964-1970 (London, 1971), 392-394. 78 De Gaulle vétóiról lásd Uwe Kitzinger, Diplomacy and Persuasion: how Britain joined the Common Market 79 Rostow, World Economy, 234-235. és III-47. táblázat. –(709)– 76 77

össztermék (GNP) 47 milliárd dollár, amikor a hat leendő EGK-országé együttesen is csak 57 milliárd. A 6,3 milliárd értékű angol export több mint kétharmada volt a Hatokénak (9,4 milliárd), az egy főre jutó GNP pedig közel kétszer akkora (a 477 dollárhoz képest a szigetországban 940 dollár). Húsz évvel később, 1970-ben az egy főre jutó GNP majdnem megkétszereződött: 2.170 dollár lett. Ugyanakkor a Hatoké majdnem ötször nagyobb: 2.557 dollár lett. Míg az angol export megháromszorozódott, a Hatoké majdnem tízszeresére nőtt. Az utóbbiak tartaléka, amely 1950-ben kisebb volt, mint az angoloké (3,4 milliárd dollárhoz képest a Hatoknak csak 2,9 milliárdja volt), ugyancsak megtízszereződött, miközben az angoloké összezsugorodott.80 Bármilyen szóbajöhető kontinentális mérce szerint is az angol gazdaság rosszul teljesített. A szakadék pedig csak nőtt a hetvenes években, annak ellenére, hogy 1973. január 1-jén Anglia ténylegesen belépett az EGK-ba. Vajon mi lehet e krónikus gyöngeség oka? Anglia volt az első, amely iparosított; a folyamat igazán nagy léptekkel az 1760-as években indult. Az azóta eltelt kétszáz évben ők voltak az egyetlen ipari nagyhatalom, amely nem szenvedett a forradalom megrázkódtatásaitól, idegen hódítástól vagy polgárháborútól: igaz, Francia- és Németország háború utáni történelme azt bizonyítja, hogy ezek az alapvető törések elősegítik a társadalmi és gazdasági dinamizmust. Angliának nem volt alkotmányos alaptörvénye az állampolgári jogokról, nem volt semmilyen írott garancia arra, hogy meg tudja védeni a liberális társadalom vívmányait. Ehelyett a bírák által kimunkált szokásjog (a Common Law) hagyománya volt érvényben, amely hatékonyan tudta érvényesíteni a szabadság és a tulajdon jogait, és valóban az a jogi keret lett, amelyen belül az angolok képesek voltak megteremteni az első modern ipari társadalmat. Ez a keret működött a tizenkilencedik században, és hatékony jogi hátteret biztosított az ipari vállalkozásoknak. A, szakszervezeteken már ekkor is kiütköztek a korai iparosítás anakronizmusai és anomáliái, különösen ami az ősi iparos szövetségek sokféleségéből következett, ezért 1900-ban megalakították a Munkáspártot, hogy segítse „a törvényalkotást a munkát közvetlenül érintő kérdésekben”, és tiltakozzon „az ellenkező tendenciájú intézkedések ellen.”81 Más nyugati szocialista mozgalmakkal ellentétben az angol Munkáspárt szembeszökő jellemzője, hogy alapvetően nem marxista vagy akárcsak szocialista alapon jött létre, inkább a parlamenti szindikalizmus egy formája volt. A szakszervezetek birtokolták. Közvetlenül támogatták a munkáspárti képviselők kemény magját (1975-ben például 128-at), és ami még fontosabb, ők fizették a párt országos alaptőkéjének mintegy háromnegyedét és a

80 81

Kitzinger, Diplomacy and Persuasion, 29, táblázat. Idézi B. Simpron, Labour: the Unions and the Party (London, 1973), 39. –(710)–

választási kiadások körülbelül 95%-át.82 A párt alapszabálya, amely leginkább a szakszervezeti tagsághoz kötődő vétójog-rendszerben fejeződött ki, mindent elsöprő domináns elemmé tette a szakszervezeteket a pártpolitika formálásában. Parlamenti erejük gyorsan megmutatkozott azokban a törvényerejű rendeletekben, amelyekkel szétrombolták a szokásjog biztosította egyensúlyt Anglia íratlan alkotmányában, és határozottan a szervezett munkások javára billentették. 1906 az első év, amikor a Munkáspárt komoly pozíciókat szerzett a parlamentben, s már ekkor keresztülvitték a munkaügyi viták törvényét, amely teljes védettséget biztosított a szakszervezeteknek a magánjogi vétkes cselekményekkel szemben, amelyeket „a szakszervezetek vagy az ezek nevében fellépők bárki ellen elkövettek.” Ilyesfajta védettség nyugaton sehol másutt nem létezett, mert ez a valóságban megakadályozta, hogy bárki bármit tegyen a szakszervezeti szerződésszegések ellen, ugyanakkor a szakszervezeteket feljogosította arra, hogy a szerződés másik résztvevőjét, a munkaadókat beperelhessék. Még Webbék is úgy tekintettek rá, mint ami „rendkívüli és korlátlan védettséget nyújt.” Az alkotmány jogász, A. V. Dicey is tiltakozott: „Ez a törvény privilegizált testületet csinál a szakszervezetekből, és mentesíti őket az ország közjogi rendje alól. Az angol parlament ezidáig szándékosan még soha nem teremtett ilyen kiváltságos testületet.”83 Ez a kritikus lépés, amellyel különleges státust adtak a szakszervezeteknek a törvény előtt, olyasfajta talapzat lett, amelyre a továbbiakban a szakszervezetek súlyos és összetett, törvények által szentesített privilégiumának egész felépítménye rakódott. Az 1913-as szakszervezeti törvény legalizálta, hogy a szakszervezetek politikai célokra vagyis a Munkáspártra – költhessék vagyonukat, és kimondta, hogy a szakszervezeti tagoknak, amennyiben más párt elkötelezettjei, és nem akarnak hozzájárulni a Munkáspárt költségeihez, „közös megállapodással fel kell bontani a Munkáspárttal kötött politikai szerződést” – ami meglehetősen nehéz és népszerűtlen eljárás volt. Ezt az eljárást forgatták visszájára az 1927-es konzervatív munkaügyi viták törvényével, amely ugyancsak törvénytelennek nyilvánította a politikai indítékú sztrájkokat. De mihelyt a Munkáspárt 1945-ben abszolút többséget kapott a parlamentben, hatályon kívül helyezte az 1927-es törvényt, és folytatta azt a gyakorlatot, hogy az időközben államosított iparban különleges státus illeti meg a szakszervezeteket minden társadalom- és gazdaságpolitikai kérdésben. A bírók időről-időre megpróbálták érvényesíteni az egyének szokásjog biztosította védelmét a szakszervezetekkel szemben. De bárhol találtak egy A. Flanders, Trade Unions (London, 1968); John Burton, The Trojan Horse: Union Power in British Politics (Leesburg, 1979), 48, 50. 83 Sidney és Beatrice Webb, The History of Trade Unionism (London, 1920); Dicey’s Law and Public Opinion (London, 1963). –(711)– 82

lyukat a szakszervezeti privilégiumok törvényén, a szakszervezetek közvetlenül a munkáspárti többségű parlamenthez fordulhattak, hogy az foltozza be. Így például a lordok háza úgy találta a Rookes kontra Barnard perben (1964), hogy egy hivatalosan jóvá nem hagyott sztrájk szerződésszegésnek minősül, és ezért jogilag támadható. A következő évben az új munkáspárti kormány az 1965-ös munkaügyi viták törvényében legalizálta a nemhivatalos sztrájk jogát. Az 1960-as és 70-es években az egyre nagyobb szakszervezeti hatalom számos formában jutott kifejezésre. 1969-ben a szakszervezetek megvétózták az úgynevezett „helyettesítő küzdelem” törvényét, amelyet a munkáspárti miniszterelnök, Harold Wilson javasolt a sztrájkok számának csökkentésére. 1972-ben a szakszervezetek a küzdelem új formáit vezették be, egyebek közt a „tömeges sztrájkőrség állítását”, a „repülő sztrájkőrséget” és a „másodlagos sztrájkőrséget”, amelyet a rendőrség nem tudott vagy nem akart megzabolázni. 1974-ben ezekkel az eszközökkel buktatták meg a konzervatív kormányt, amely az 1971-es ipari viszonyok törvényéért volt felelős: ez az intézkedés kísérelte meg igaz, hatástalanul – bevezetni a szakszervezeti magatartás törvényerejű rendeletét. Az őket követő munkáspárti kormány nem csupán hatálytalanította az 1971-es törvényt, hanem keresztülhajszolt a parlamenten egy sor, a szakszervezeti privilégiumokat kiterjesztő jogszabályt, amelyek közül az 1974-es és 1976-os, a szakszervezetek és a munka viszonyát szabályozó törvény, valamint az 1975-ös és az 1979-es munkavállalók védelméről szóló törvény valóban csak a legfontosabbak közül való. Ez a kibővített védettség, amellyel olyan esetekben is lehetetlenné tettek mindennemű ellenlépést az okozott károkért, amikor a szakszervezetek más pártokat is rávettek a szerződésszegésre, arra kényszerítette a munkaadókat, hogy számoljanak a szakszervezetekkel, és megtartsák az úgynevezett „zárt üzemeket” (az a fajta munkahely, ahol kötelező valamely szakszervezet tagjának lenni. – a ford. megjegyzése), egészen odáig, hogy egy munkavállalót mindenfajta jogorvoslat nélkül el lehetett bocsátani, ha nem volt hajlandó belépni valamelyik szakszervezetbe, és beletörődtek abba is, hogy megfelelő elhelyezést biztosítsanak a szakszervezeti apparátusnak. Ilyen mérvű törvénydömping azt eredményezte, hogy az iparban megnőtt a „zárt üzemek” száma, és először a történelemben 50% fölé emelkedett a szervezett dolgozók számaránya, miközben az Egyesült Államokban, Franciaországban vagy NyugatNémetországban 25%-os volt. Igaz, ennél is fontosabb, hogy gyakorlatilag megszüntetett mindenfajta tilalmat a szakszervezetek alkupozíciója elől. Mint a Rolls Művek igazgatója, Lord Denning megjegyezte: „Mindenfajta jogi korlátozás megszűnt, s így azt tehetnek, amit akarnak.”84 1979 első 84

BBC Hearn and Others (1977); lásd J. H. Bescoby és C. G. Hanson, „Continuity and Change in Recent Labour Law”, National Westminster Bank –(712)–

hónapjaiban a zavaros vezetőség miatt szétesett szakszervezetek tönkretették legfőbb jótevőjüket, a munkáspárti kormányt. Az őket követő konzervatívoknak tehát első dolguk volt, hogy az 1980-as és 1982-es munkavállalói törvényben kissé megnyirbálják a szakszervezeti privilégiumokat. A szakszervezetek határtalan jogi kiváltsága és politikai ereje három szempontból is hozzájárult ahhoz, hogy Anglia ilyen lassan gyarapodott. Először azzal, hogy támogatta a megszorító intézkedéseket, gátolta a termelékenység növekedését, és ezzel elbátortalanította a befektetőket. Az 1950 és 75 közötti negyedszázad alatt a főbb ipari nagyhatalmak közül Anglia befektetési és termelékenységi mutatója volt messze a legrosszabb. Másodszor azzal, hogy – különösen az 1960-as évek végétől – nagyban növelte a keresetek inflálódásából eredő nyomást.85 Harmadszor pedig azzal, hogy a szakszervezetek részéről a kormányra nehezedő szociális és törvényalkotói nyomás halmozottan erősítette azt a tendenciát, hogy a bruttó nemzeti össztermékben növeljék az állami és kormányzati szektor részesedését. Anglia hagyományosan minimális államapparátussal működött: mindez része volt annak a jótékony keretnek, amely lehetővé tette az ipari forradalmat. Az 1851-es népszámlálás adatai szerint kevesebb mint 75.000 polgári közalkalmazott volt, ezek többsége is vámos, finánc és postai dolgozó, a polgári kormány minisztériumaiban pedig mindössze 1.628-an dolgoztak. Ugyanebben az időben (1846) Franciaországban ez a szám 932.000. A rákövetkező évszázadban az állami szektorban dolgozó alkalmazottak aránya 2,4%-ról 1950-re 24,3 %-ra nőtt. Vagy másképpen fogalmazva: az 1790 és 1910 között eltelt 120 év alatt a bruttó nemzeti össztermék (GNP) közkiadásokra eső része soha nem emelkedett 23% fölé; az átlag 13% volt. 1946 után viszont soha nem esett 36% alá.86 Az igazán káros növekedés 1964 után következett be, abban az időszakban, amikor tizenöt évből tizenegyben a Munkáspárt volt hatalmon. Az 1950-es években és a hatvanas évek elején még épp hogy 40% fölött volt. 1965-ben átlépte a 45%-ot, 1967-ben pedig az 50%-ot. Az 55%-os határt mindjárt azután túlhaladta, hogy 1974-ben a Munkáspárt került hatalomra, és a következő évben 59,06%-ra emelkedett. 1975-76-ban egyedül az

Quarterley Review, 1976 február; Trade Union Immunities (London, H. M. S. O., 1981), 34-101. 85 F. W. Paish, „Inflation, Personal Incomes and Taxation”, Lloyd’s Bank Review, 1975. április. 86 Geoffrey Fry, The Growth of Government (London, 1979), 2-3; A. T. Peacock és J. Wiseman, The Growth of Public Expenditure in the UK (London, 2. kiadás, 1967); M. Abramowitz és V. F. Eliasberg, The Growth of Public Employment in Great Britain (London, 1957). –(713)–

államháztartás hiánya elérte a teljes termelés 11,5%-át, és az újabb köztartozások összege csak az azt megelőző öt évben meghaladta a 31 milliárd fontot.87 Ebben a szakaszban az állami túlköltekezés és a keresetek inflációjának összekapcsolódása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy 40 százalék fölé kergeti az angol inflációs rátát. 1976 őszén Anglia kénytelen volt meghívni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakértőit, és alávetni magát az általuk javasolt diktátumoknak. Ezek után bizonyos takarékoskodás következett, majd 1979-ben a konzervatívok választási győzelme után szisztematikus kísérletek kezdődtek az államháztartási hiány csökkentésére, az állami szektor visszafogására, valamint arra, hogy a gazdaságot kitegyék a piaci erők defláló hatásának. Ehhez még hozzájárult az Északi-tenger mellékén feltárt olajmezők hatása, amely 1980-ra olajból önellátóvá, 1981-re pedig lényeges exportőrré tette Angliát; a kettő stabilizálta a gazdaságot és a versenytársak szintjére emelte a termelékenységet, bár a gazdasági teljesítmény szintje még mindig alacsonyabb volt, mint az 1960-as évek vége óta bármikor. 1983-ra Anglia kezdte összeszedni magát, igaz, nagyon lassan gyógyult, és valószínűnek látszott, hogy az elkövetkező időkben képtelen lesz felvállalni bármiféle vezető szerepet, akár az EGK-n belül, akár azon kívül. Anglia viszonylagos kudarca kivétel. A vasfüggönytől nyugatra egész Európában látványos társadalmi és gazdasági fellendülés zajlott le a háborút követő négy évtizedben. Mindehhez a többé-kevésbé alkotmányos jogbiztonság és politikai béke szolgáltatta a hátteret. Ám ez még a legkedvezőbb adottságú területeken is rendkívül ellentmondásosan zajlott a két háború közti időszakhoz képest. Az 1920-as és 30-as években a skandináv országoknak voltak a legrosszabb munkanélküliségi adatai. 193233 telén a munkanélküliségi ráta Svédországban 31,5%-ra emelkedett, Norvégiában 42,4-re, Dániában 42,8-ra.88 Heves osztályharc jellemzi a korszakot. Félkatonai erőket kellett létrehozni a rend fenntartására; Vidkun Quisling is a társadalmi harcból fakadó elkeseredettséget használta ki, amikor az SA-t utánzó egyenruhás birdmenn-jeivel fölépítette náci típusú mozgalmát.89 A változás a harmincas évek második felében indult meg. Norvégiában 1935-ben, Svédországban és Dániában 1936-ban, Finnországban pedig 1937-ben került kormányra a Szociáldemokrata Párt, amely mindenütt átfogó szociális biztonsági programokat léptetett életbe.

J. M. Buchanan, John Burton és R. E. Wagner, The Consequences of Mr Keynes (London, Institute of Economic Affairs, 1978), 67 és II. táblázat, 34. 88 Rostow, World Economy, III-42 táblázat, 220.; League of Nations Statistical Yearbook 1933-4 (Genf, 1934), 10. táblázat. 89 Derry, Norway, 325.; P. M. Hayes, Quisling (Newton Abbot, 1971). –(714)– 87

Mindezt a gyors gazdasági föllendülésből finanszírozták. Norvégiában 1938ban a bruttó hazai össztermék 75%-kal haladta meg az 1914-es szintet, Svédországban az 1932-től 39-ig tartó időszakban 50%-kal nőtt, bár a szociáldemokrácia éppúgy nem volt képes megoldani a tömeges munkanélküliség problémáját, mint (a hitlerizmust kivéve) bármely más, háború előtti rendszer.90 Angol és amerikai megfigyelők, mint például Marquis Childs és Lord Simon of Wythenshawe már a harmincas évek végén felhívták a figyelmet arra, amit Simon „a modern világ legbiztatóbb tényé”-nek nevezett.91 A szociáldemokraták egészen a hetvenes évek végéig uralták a skandináv politikát, s ezzel kiemelkedő demokratikus folyamatosságot sikerült elérniük. Svédországban Tage Erlander vitte el a pálmát, ő ugyanis huszonhárom évig volt miniszterelnök. Norvégiában Einar Gerhardsen 1965-ös nyugdíjba vonulásáig közel hasonló rekordot állított fel. A Szociáldemokrata Párt Svédországban 1936-tól 76-ig volt hatalmon, Norvégiában pedig (az 1965-71-es éveket kivéve) 1935-től 1981-ig; de ugyanilyen meghatározó szerepe volt ebben az időszakban Dániában és Finnországban. Ez a társadalmi és politikai stabilitás arra sarkallt,a Skandináviát, hogy a lélekszámával arányosan jelentős mértékben hozzájáruljon a világgazdasághoz. Az 1970-es évek közepén 22 millió skandináv közel húszmillió tonna gabonát termelt, 5,6 millió tonna halat (ez kétszer annyi, mint Amerika, és ötször annyi, mint Nagy-Britannia halhozama), 25,2 millió tonna vasércet (többet, mint Anglia, Franciaország és Németország együttvéve) és 49 millió tonna fát és papírt (ami egynegyede az USA termelésének). Skandinávia több elektromos energiát állított elő, mint Franciaország, a hajógyártása pedig megelőzte Amerikáét, 684 Nagy-Britanniáét, Francia- és Németországét együttesen.92 De az 1970es években a jóléti szolgáltatások növekvő költsége, az erős szakszervezeti mozgalmak követelései (akárcsak Angliában) és a nagyon magas adók hatása, valamint az energiaválság oda vezetett, hogy – különösen Svédországban – összeomlott a skandináv gazdaságok dinamizmusa, és vége szakadt a szociáldemokrata hatalmi monopóliumnak. Ezek után a nem szocialista ellenzék került hatalomra Svédországban és Dániában 1976-tól 82-ig, sőt, 1981-ben még Norvégiában is, amely az Északi-tengeri olajból profitált. A skandináv tapasztalat azt mutatta, hogy még a legkedvezőbb

T. K. Derry, A History of Scandinavia (London, 1979), 322-324.; Rostow, World Economy, 220. 91 E. D. Simon, The Smaller Democracies (London, 1939); Marquis Childs, Sweden: the Middle Way (New York, 1936). 92 Derry, Scandinavia, 336-337. –(715)– 90

körülmények esetén is szigorú gyakorlati határai vannak a szociális jóléti demokrácia által kínált lehetőségeknek. Figyelemre méltó egyébiránt, hogy az 1970-es években Svédország lemaradt Svájc mögött, amely a legnagyobb társadalmi kiegyensúlyozottságú életszínvonalat tudta biztosítani, s amely eredményt a népszavazáson alapuló konzervativizmussal tudta elérni. Svájcban az 1800as években indult meg az iparosítás, és 1920-ra a munkaképes lakosság 40%a az iparban dolgozott (nem beszélve a szállodákban és a bankokban dolgozó, tekintélyes mennyiségű szolgáltató rétegről), miközben a mezőgazdaságban mindössze 25% kereste a kenyerét. A férfiak általános választójogát az alkotmányos népszavazási rendszerrel együtt már 1848-ban bevezették, s a rendszer az 1874-es és 1891-es kiegészítésekkel még tovább bővült, ezáltal a közvetlen népszavazáson alapuló választás a törvényhozói változás normális eszköze lett. Mindez kiegészült a „megegyezése s demokrácia” néven ismert elgondolással, amely lehetővé teszi az érdekszövetségek nyilvános elismerését, valamint a képviseletet minden nagyobb párt számára a kormányzati végrehajtó testületekben, a Szövetségi Tanácsban.93 Ennek a rendszernek volt két nagyon fontos politikai következménye. Először: a népszavazások arra kényszerítették a konzervatívokat, hogy tömegpártokat építsenek fel, amelyek mindig inkább populista, mint elitista szelleműek voltak. A radikálisokból, a katolikus konzervatívokból és a parasztokból álló antiszocialista Polgárblokk (Bürgerblock), amely 1919-től folyamatosan uralta a svájci politikát, teljes egészében osztályok feletti párt volt, magába foglalva a nemzet legszegényebb elemeit is: az olasz anyanyelvű katolikusokat, akik kirekesztve érezték magukat a haladó, francia vagy német anyanyelvű protestáns liberálisok világából. A konzervativizmus hatalmas negatív erővé vált, amely képes volt megakadályozni a népszavazáson alapuló változásokat.94 Másodszor: a konzervatív populizmus azzal hogy megakadályozta a munkások radikalizálódását, a centrum felé terelte a szocialistákat. 1935-ben a Svájci Szociáldemokrata Párt volt az első, amely elvetette az osztályharc elvét, és két évvel később „Békemegegyezés”-t írt alá a gépiparban. Ez utat nyitott a szocialistáknak, hogy 1943-ban belépjenek a szövetségi kormányba, és a továbbiakban megteremtsék a konzervatív negativizmuson alapuló integrált burzsoá-szociáldemokrata államot. A negatív megközelítés paradox módon segítette a svájci gazdaság dinamizmusát, különösen a legnagyobb növekedést produkáló iparban és a bankszférában. Az 1960-as és 70-es években a konzervatív elemek

93 94

Christopher Hughes, Switzerland (London, 1975), 167-172. Urs Altermatt, „Conservatism in Switzerland: a study in anti-Modernism”, Journal of Contemporary History, 14 (1979), 581-610. –(716)–

visszautasítása tette lehetővé a szociáldemokraták követelését, hogy „demokratizálódjanak” és „nyissanak” a svájci bankok: ennek köszönhető, hogy a gazdaság tovább növekedhetett, a bankok pedig túlélték az 1977-es „Chiasso-affér”-t (amelybe a Credit Suisse egyik fiókja keveredett olasz valutacsempészek miatt). Egy 1934-ben hozott törvény értelmében a svájci bankoknak tilos információkat nyilvánosságra hozni a betétekről: ezzel akarták megakadályozni, hogy a náci kormány kinyomozhassa a németországi zsidók betétjeit. Adatokhoz csak az Interpol juthat emberrablás, rablás esetén, de 1980 óta az amerikai kormány is hozzájuthat információkhoz, ha a szervezett bűnözés bizonyos eseteivel foglalkozik. Ám Svájc eltökélten visszautasította, hogy politikai célokra bármilyen pénzügyi információkat kiszolgáltasson, pedig 1979-ben, amikor az iráni sahot elmozdították, valóban nagy nyomásnak volt kitéve. Sokezer számozott „politikai” bankszámla létesült Svájcban, köztük számosat a vasfüggöny mögül nyitottak. De ezek csak egy szűk szeletét jelentik a svájci banküzletnek, amelyben a külföldi betétek értéke 1978 végén elérte a 115,06 milliárd USA dollárt, ehhez járult további 123,7 milliárd USA dollárnyi értékpapír.95 Az 1980-as évek elejére az összes svájci bankvagyon már a trilliódolláros sávban mozgott, és a konzervatívok érvelése szerint a rendszer „demokratizálása” lerombolná a szektor hatékonyságát, amelynek titkossága összekapcsolódott a közvetlenséggel, a gyorsasággal és a bürokrácia gyűlöletével. Mivel a banki szféra jelentette a gazdasági növekedés gyökerét (1980-ban a három legnagyobb svájci banknak 2.200 mandátuma volt 1.700 svájci nagyvállalatnál), a tőke kimenekülése a teljes gazdaság recesszióját jelentette volna. A banktitok megvédése talán a legnépszerűtlenebb ügy, amelyet most, a huszadik század végén nem sokan támogatnának. Ám hála a svájci népszavazáson alapuló demokráciának, amely megkönnyítette a negatív koalíciók megalakítását, ez a vonal töretlenül tovább élt az 1970-es években, a gazdaság lendületben maradt, a svájci frank a világ egyik legerősebb valutája lett, az egy főre jutó jövedelem pedig meghaladta a skandináv és az észak-amerikai szintet. A svájci és a skandináv országok – általánosságban a „protestánsok” – magas teljesítménye és demokratikus stabilitása pontosan illeszkedett azokhoz a teóriákhoz, amelyeket először az 1830-as években Franciaországban dolgoztak ki, s amelyek Max Weber „protestáns etika”tézisében csúcsosodtak ki, hogy t.i. a vallásos hit rendszerint meghatározza a gazdasági mintákat. Ezt az 1940-es és 50-es években lerombolta a történelem, ám még ennél is érdekesebb volt az elmélet gyakorlati cáfolata a háború utáni időszakban: a dél-európai, „nem protestáns” gazdaságok fejlődése. Az olasz Svájc utolérte a francia és német kantonokat. Olaszországban az ötvenes években, Franciaországban a hatvanas években köszöntött be a 95

Wall Street Journal, 1980. június 23. –(717)–

gazdasági „csoda.” Múltbeli teljesítményével összevetve még ennél is tetszetősebb volt az Ibériai-félsziget és Görögország politikai és társadalmi fejlődése. Portugáliában Antonio Salazar, Spanyolországban Franco bizonyult a háború előtti idők legkitartóbb, ugyanakkor legsikeresebb diktátorának, s a történelem feltehetően sokkal kedvezőbb képet fest majd mindkettőjükről, mint amilyen még az 1980-as évek elején is élt róluk. Salazar 1928-ban vette át a pénzügyeket, 1932-ben a miniszterelnökséget, és az maradt 1970-ig. Ő volt az egyetlen zsarnok, akit egy veszélyes instrumentum, az összecsukló nyugágy döntött meg. De abban is ő volt az egyetlen, hogy értelmiségiek bevonásával működtette diktatúráját (bár Lenin is nagyon közel járt a módszer alkalmazásához). 1932 és 1961 között Salazar kabinetjében soha nem volt kevesebb az egyetemi professzorok aránya 21 százaléknál. 1936-44 között ők alkották a kabinet felét; a diktátor kollégái közül minden negyedik a Coimbra Egyetem jogi fakultásának egyetlen tanszékéről került ki. Ez a catedratiocracia avagy a donok uralma rendkívül sikeresnek bizonyult a lassú, ám biztos gazdasági növekedés támogatásában, az erős valuta megtartásában, az infláció visszaszorításában, és mindenekfölött abban, hogy olyasmit tudott nyújtani, ami soha máskor nem sikerült a modern idők Portugáliájában: politikai stabilitást. Utóbbi részben a kicsiny, de rendkívül hatékony titkosrendőrségnek, a PIDE-nek (Nemzetközi Államvédelmi Rendőrség) köszönhető, amely 1926-ban jött létre. Salazar megvédte az uralkodó osztályok érdekeit, de gyakran szembe is szállt a követeléseikkel, különösen, amikor ragaszkodott Portugália afrikai birtokaihoz, pedig nagy árat kellett fizetnie érte, és a kereskedelem már régóta megegyezésre törekedett. Naponta találkozott a PIDE vezetőjével, és felügyelte annak minden lépését. Hosszú évekre bebörtönözte ellenségeit: az 1970-es években a Kommunista Párt Központi Bizottsága azt állította, hogy összesen 308, átlagosan tizennégy évet töltöttek fogságban.96 De nem alkalmazta a halálbüntetést, bár szemet hunyt a PIDE időnkénti félhivatalos gyilkosságai fölött, mint amilyen Delgado tábornok, az ellenzék vezetőjének meggyilkolása volt 1965 februárjában.97 Mivel a PIDE híres volt diszkrét brutalitásáról, rendkívül nehéz volt leleplezni, s emiatt még bizonyos tiszteletet is kivívott magának. Parancsnoka, Agosthino Lourenco a negyvenes évek végén az Interpol vezetője volt Párizsban, és amikor 1967-ben VI. Pál pápa meglátogatta Fatimát, számos magas rangú PIDE-tisztet is kitüntetett.

Kenneth Maxwell, „Portugal under Pressure”, New York Review of Books, 1975 május 29, 20-30. 97 Tom Gallagher, „Controlled Repression in Salazar’s Portugal”, Journal of Contemporary History, 14 (1979), 385-402.; a PIDE-ről lásd „Para a Historia do Fascismo Portogues: a Pide”, Portugal Informacia, 1977. június-július. –(718)– 96

Amikor Salazar a nyugágyas baleset eredményeképpen 1969-ben elvesztette öntudatát, a professzorokat visszaküldték az egyetemekre, a PIDE-t pedig „megszüntették”, vagy inkább átnevezték. Mint a legtöbb bürokratikus reform, ez is nagy növekedést jelentett a számokban, és katasztrofális csökkenést a hatékonyságban (bár ez nem vonatkozik a kegyetlenségekre és törvénytelenségekre ). A titkos rendőrséget meglepetésszerűen leszerelte az a felkelés, amely 1974. április 25-én megbuktatta a rezsimet.98 Portugália demokratizálódott, a birodalom eltűnt, a gazdaság megingott, az infláció meglódult. De Portugália a három évig tartó zűrzavar után eltűnt a vezércikkek szalagcímeiből, és visszatért az alapvetően salazari gazdasági mintákhoz. Elképesztő és biztató, hogy Portugália vérfürdő nélkül volt képes végigvinni a tartós rendőrállamból a működő demokráciába való átmenetet, ugyanakkor megtartotta a régi rendszer legtöbb vívmányát. Spanyolország hasonló – a körülmények ismeretében még jelentősebb változáson ment át az 1970-es években. Amikor Franco 1974 nyarán átadta a hatalmat Juan Carlosnak (akit közvetlenül Franco halála után 1975 novemberében meg is koronáztak), már harmincnyolc évi tényleges hatalom gyakorlás állt mögötte, s ez olyan teljesítmény, amit még II. Fülöp is megirigyelt volna. Feltehetőleg joggal gondolta, hogy egy republikánus győzelem csak újabb polgárháborúhoz vezetne, s hogy az ő rezsimje osztja meg legkevésbé az országot, amelyet valójában két elkeseredett monarchikus frakció, egy fasiszta és egy hagyományosan konzervatív klikk osztott meg, valamint a halálos ellenségeskedés a KP és a többi republikánus között. 1944 októberében, Franciaország felszabadulása után kétezer köztársaságpárti „hatolt be” a Pireneusokon keresztül, de nem történt semmi. Republikánus kormány alakult 1945. augusztus 26-án, de ez se minősült fontos eseménynek. A szövetségesek nem léptek fel Franco ellen, mert nem akartak újabb polgárháborút Spanyolországban. Franco, hogy a nagyhatalmak kedvében járjon, elhagyta a fasiszta karlendítést (amit egyébként nem szeretett), viszont nem tiltotta be a Falangista Pártot, bármennyire is helytelenítette a magatartásukat, mivel ők jelentették a biztonsági szelepet a szélsőjobboldalnak, és irányíthatóak voltak. Franco lényegében nem volt politikus; olyan embereken – a földbirtokosok és az üzletemberek osztályán – keresztül uralkodott, akik az egyház számára elfogadhatóak voltak. Ezt akarta a hadsereg, és a hadseregnek már jóval Franco hatalomra kerülése előtt vétójoga volt a politikában. Franco, akárcsak a hadsereg, negatív erőt jelentett. Mozdulatlanságban és eseménytelenségben tartotta az államot; megakadályozta, hogy a profi politikusok bármit is tehessenek. A hadsereg

98

Neil Bruce, Portugal: the Last Empire (Newton Abbot, 1975), 108. –(719)–

magasrangú tisztjei előtt úgy jellemezte magát, hogy ő „az őrszem, akit soha nem váltanak le, az a tisztviselő, aki a kellemetlen táviratokat kapja, és neki kell megírni a válaszokat, az az ember, aki folyton figyel, míg a többiek alszanak.”99 Ha fiatalabb, talán megtervezett volna egy népszavazáson alapuló keretet. Így viszont 1947. július 6-án beterjesztette az „Utódlás törvényé”-t, amely egyesíti a monarchikus elvet a szavazással. A szavazásra jogosult 17.200.000 választó közül 15.200.000-an adták le a voksukat, és a megfigyelők tanúsága szerint tisztességes körülmények között 14.145.163-an szavaztak „igen”-nel.100 Ezek után Franco hozzákezdhetett, hogy kitanítsa és felkészítse utódját, Juan Carlost. Közben a negatív kormányzás keretei között – Salazar rezsimjéhez vagy ebből a szempontból a svájci konföderációhoz hasonlóan – a gazdaság a piaci erők segítségével modernizálta magát. Az 1950 és 70 közötti húsz évben Spanyolország átalakult. A 20.000-nél nagyobb lélekszámú városok lakossága az összlakosság arányában 30%-ról 50%-ra nőtt. Harminc év alatt az írástudatlanok száma 19%-ról 9-re esett vissza, és alig tizenöt év alatt a diáknépesség száma megkétszereződött. Spanyolország bizonyos értelemben sikeresebben modernizálta az elmaradott déli részeket, mint Olaszország. Andalúzia képe fizikai és vizuális értelemben is átalakult az 1950-75 közötti negyedszázad alatt, s a gyorsan fogyatkozó mezőgazdasági népesség a reálbér szempontjából valószínűleg még jobban gyarapodott, mint a terjeszkedő városok ipari munkássága. De a fontos változás a várakozásokban volt: a felmérések azt mutatták, hogy a munkások fizetésben és presztízsben sokkal jobb állásokra számíthattak, mint apáik, s hogy az embereknek sokkal jobb kilátásai voltak negyvenévesen, mint húszéves korukban. Eltűnt az ősi spanyol reménytelenség, amelyből a búskomor szenvedés és az időnkénti eszeveszett kegyetlenség eredt.101 Az ötvenes és hatvanas években Spanyolország ténylegesen is az általános és modern európai gazdaság része lett, osztozott a kontinens sikereiben és kudarcaiban, átfogó föllendülésében: a Pireneusok megszűnt kulturális-gazdasági fal lenni. A francóista stabilitás és a politikai negativizmus által lehetővé tett viszonylagos jólét segít megmagyarázni az átalakulás sikerét. Jellemző Franco viselkedésére, hogy utolsó miniszterelnöke (aki egyben János Károly király első miniszterelnöke), Carlos Arias nem volt se politikus, se technokrata, se a

Franco beszéde a madridi Hadtörténeti Múzeumban 1946. március 9-én, idézi Trythall, id. mű. 100 Uo., 206. 101 Estudios sociológicos sobre la situación social de España 1975 (Madrid, 1976). –(720)– 99

Falangista Párt tagja, hanem egy fontos katonai tábornok pártfogolta.102 Ugyanígy jellemző, hogy Spanyolország ugyan neheztelve ismerte el Franco erényeit, de a demokratikus rezsim első valódi miniszterelnöke, Adolfo Suarez, bár csak 1932-ben született, a „folyamatosság” (continuismo) elvén szervezte meg jobbközép pártját, a Spanyol Népi Uniót (UDPE). Suarezt nagyban segítette a gaulle-izmus tapasztalata: egyfelől annak valódi sikere, másfelől az a képessége, hogy túl tudja élni alkotója halálát. Suarez Franco utolsó „cortes”-én, törvényhozó nemzetgyűlésén indította el politikai reformját, anélkül hogy feloszlatta volna azt, s így 94,2%-os „igen” szavazattal (1976. december 15-én) el is ismertette: tizenegy hónappal a választások előtt eltörölte a Franco egyeduralmát jelképező pártstruktúrát, többpártrendszert vezetett be (beleértve a Kommunista Pártot), törvényesítette a szakszervezetek működését, visszaállította a szólás- és sajtószabadságot, és emellett kialakította magát az új választási rendszert, amely lehetővé tette az első szabad választás lebonyolítását 1936 februárja óta. A rendszer részrehajló volt a vidék irányában: a 3,4 millió lakosú tizenöt parányi tartomány ötvenhárom helyet kapott a nemzetgyűlésben, miközben a 4,5 millió lakosú Barcelona mindössze harminchármat. De ez tette lehetővé, hogy az 1977. júniusi választáson egy négypárti rendszer alakuljon ki (akárcsak Franciaországban), amelyben a legerősebb (34%-kal) Suarez átkeresztelt Demokratikus Centrum Uniója lett, őket a szocialisták követték 29 százalékkal, a széleken pedig egyenlő arányban osztoztak a kommunisták és a konzervatívok.103 A hatalom koncentrálása a centrumban fontos volt, mivel az új nemzetgyűlés kapott felhatalmazást az alkotmány megírására. A dokumentum, amely végül elkészült, s amelyet az 1978. decemberi népszavazás ismert el, „törvények által irányított szociális és demokratikus állam”-ként határozta meg Spanyolországot, amelynek állam formája a „parlamentáris monarchia”; de ugyancsak ez az alkotmány garantálja a „nemzetiségek” autonómiáját, amely lényeges elmozdulás nem is csak Francóhoz, hanem a hagyományos spanyol központosító törekvésekhez képest is, mert Spanyolországban a tizenötödik század vége óta Kasztília dominanciája érvényesült. A király a fegyveres erők és az állam feje. Ez a pont létfontosságúnak bizonyult az 1981-es puccskísérlet idején. Spanyolország tehát egy olyan ország maradt, ahol a hadseregnek különleges szerep jut, noha – és ez elég furcsa – a hadsereg nem nagy testület (220.000 fő, plusz 46.600 fő a haditengerészetben és 35.700 fő a légierőnél). Az alkotmány eltörölte a halálbüntetést, elismerte – bár nem emelte hivatalos státusra – a katolikus egyházat, megnyitotta az utat a válás Raymond Carr és Juan Pablo Fusi, Spain: Dictatorship to Democracy (London, 1979), 195 skk. 103 Stanley Meisler, „Spain’s New Democracy”, Foreign Affairs, 1977. október. –(721)– 102

előtt, és jogi személlyé tette a szakszervezeteket és a pártokat. Egy sor probléma adódott abból, hogy rendkívül bonyolult eljárásokkal fektették le a jogkörök átruházását a régiókra, bár ez az intézkedés nagyban befolyásolta az 1980-as évek spanyol politikáját. Az alkotmány, mivel parlamenti szöveg és nem „diktátum” volt, hosszú lett (169 cikkelyt tartalmazott), komplex, abszurd módon részletező és hátborzongatóan körülményes. Mindazonáltal nagy erénye, hogy konszenzuson alapult: ez volt Spanyolország első alkotmánya, amely nem egy ideológiát testesített meg, nem egy párt hatalmi monopóliumát fejezte ki.104 Az 1980-as évek elejére az új spanyol uralkodó osztály, amelyet egy hidegvérű és ravasz uralkodó vezetett (János Károly egyébként azzal fitogtatta magabiztosságát, hogy 1981-ben herceget csinált Suarezből, aki így a háború utáni Európa első nem királyi vérből származó nemesura lett), nos, ez az uralkodó osztály elszigetelte mind a radikális terrorizmust az egyik, mind a hadsereg összeesküvését a másik oldalon, és mindkettőt sikeresen félretaszította a közfigyelem fősodrából, olyannyira, hogy 1982-ben az első szocialista kormány – 1936 óta először – békésen foglalhatta el a helyét. Ilyenformán Spanyolország mostantól politikai értelemben is belépett az európai kultúrába. De ami még ennél is meghökkentőbb volt, s ami megmelengette volna Lloyd George szívét, az a szegény, elgyötört Görögország belépése volt ebbe a kultúrába. Eleftheriosz Venizelosz demokratikus Görögországa, amely az alapítók szándéka szerint Versailles egyik jótéteménye lehetett volna, a valóságban nem sokat nyert, bár a Nagy Háború számukra egy egész évtizeden át, 1912-től 22-ig tartott. A háborús vezérkari főnök, John Metaxas tábornok már egészen korán, 1923-ban próbálkozott egy puccskísérlettel, de végül csak 1936-ban sikerült bevezetni a diktatúrát. Ígéretet tett rá, hogy „megregulázza” a görög népet, a görög individualizmust fel fogja váltani az ernst-tel, „a komoly német szellemmel;” ő volt „az Első Paraszt,” „az Első Munkás,” „a Nemzet Atyja.” Ám Metaxas volt az is, aki legyőzte az olaszokat 1940-ben (1941 elején halt meg), és bármely más intézménnyel összevetve, a hadsereg volt az, amely a legtisztességesebben került ki Görögország hosszú háborújából és a háború utáni agóniájából. Churchill híres távirata Scobie tábornoknak talán megmentette Görögországot a nyugatnak, de a kommunista ellenállás továbbélt északon. 1949 nyara előtt nem is sikerült Metaxas öreg vezérkari főnökének, Papagosz tábornagynak kiterjeszteni a kormány hatalmát az egész országra. Görögország számára a második világháború is egy teljes évtizedig tartott. A polgárháborúban 80.000-en haltak meg, 20.000 embert küldtek börtönökbe (közülük 5.000-et

104

Carr és Fusi, id. mű, 246. –(722)–

kivégeztek vagy életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítéltek), 700.000-en elmenekültek, és a népesség 10%-a kényszerült megváltoztatni lakhelyét.105 1946 és 1952 között tizenhat átmeneti kormány alakult, de az 1952-es választáson Papagosz, aki de Gaulle Francia Népi Tömörülésének alapvonalait követve megalkotta saját „nemzeti” pártját, elsöprő győzelmet aratott, és megkezdte a tizenegy évig tartó jobboldali kormányzást. Amikor 1955-ben meghalt, Konsztantinosz Karamanlisz vette át a pártot, és meg is nyerte az 1958-as és 1961-es választásokat. Ez volt a demokrácia egyetlen „normális” formája, amit a hadsereg elfogadott. Időközben Georgiosz Papandreu rekonstruálta az öreg Venizelosz balközép koalícióját, és 1963ban elmozdította, majd száműzte Karamanliszt; az ezt követő zűrzavaros időszaknak csak egy katonai puccs tudott véget vetni, amelyet egy csoport közepes rangú tiszt élén Georgiosz Papadopoulosz vezetett. Akárcsak Spanyolországban, a hadsereg itt is sokkal inkább tartotta magát nemzeti intézménynek, mint a pártok közül bármelyik. Utóbbiakat a közép- és felsőbb osztályok örökös kasztjai vezették, akik győzelmük esetén szétosztották maguk között a jövedelmező közhivatali állásokat. Ezzel szemben a hadsereg azt állította magáról, hogy az érdemek alapján működik, és legtöbb tisztje a parasztságból került ki. Ugyanakkor az egyházhoz is közelebb állt; széles körben osztoztak a profi politikusok gyűlöletében. Papadopoulosz Metaxas elveit követte, amikor a „megregulázásra” és a „hellén-keresztény civilizációra” tette a hangsúlyt. 1968-ban kiadott egy új, tekintélyelvű alkotmányt, 1973-ban pedig véget vetett Görögország mindig is sikertelen monarchiájának. Mindez csekély ellenállást váltott ki a munkások és a parasztok körében; igaz, lelkesedést se sokat. Bebörtönözte és időnként megkínozta középosztálybeli ellenségeit. A rezsim korlátlan ideig fennmaradhatott volna, de Papadopoulosz elvesztette kollégái bizalmát, megfosztották hatalmától, ezek után a junta ostobán beleártotta magát a ciprusi politikába, kiprovokálva az 1974-es török inváziót. Vereséget szenvedett, s a rendszer káoszba hullott. Karamanliszt visszahívták párizsi száműzetéséből. Miután elsöprő választási győzelmet aratott (300 mandátumból 219-et szerzett meg), 1975-ben át tudott hajtani a parlamenten egy alkotmányt, amely erős gaulle-ista alapokra épült – ismét példát adva arra, milyen rendkívüli hatással volt de Gaulle Európára az 1960-as és 70-es években. Ez a rugalmas keret bizonyos önbizalmat adott, hogy a Papandreu-klán következő választási győzelme, amely egy szocialista platform talaján törvényszerűen be is következett 1981-ben, nem vezet az alkotmányos instabilitás egy újabb ciklusához.

Richard Clogg, A Short History of Modern Greece (Cambridge, 1979), 164165. –(723)–

105

A legtöbb görög számára nem a politikai balett volt a fontos, vagy a profi politikusok valóságos mutatványai, hanem az, hogy 1952-ben Papagosz a szociális és gazdasági haladás egy hosszú korszakát indította el. Ez folytatódott nagyjából ugyanazzal a tempóval Karamanlisz idején, a hadsereg uralma alatt, aztán megint Karamanlisz évei alatt. Mindez azt a leckét illusztrálta, amit a modern idők tanulmányozásából lehet leszűrni. Politikai tevékenységgel ritkán lehet elősegíteni a gazdasági jólétet, ugyanakkor – ha elég intenzív és elég sokáig tart – alá lehet ásni. A kormány leghasznosabb funkciója, hogy védje a partvonalat, amelyen belül az egyén érvényre tudja juttatni saját érdekeit, miközben hasznot húz a közérdekből is. A közönséges görög halandók gazdagodása az 1950 és 80 közötti három évtizedben az ország történetének messze a leglátványosabb gyarapodása volt.106 Mindez jól tükröződött az általános elismerés egyetlen megbízható indexében: a népmozgásban. A nők és férfiak akkor a legőszintébbek, ha nem szavazócédulákkal kell voksolniuk, hanem a lábukkal. A görögök a Krisztus előtti nyolcadik század óta emigrálnak. Az 1970-es években 13 millió görögből 4 milliónyian éltek külföldön, közülük 3 millióan állandóan. Az emigrációs hullám 1965-ben tetőzött 117.167 kivándorlóval, de ez a csúcs egyben fordulópont is volt. A katonai rezsim következő éveiben az USA-ba irányuló emigráció kivételével a kivándorlási ráta gyorsan csökkent, és mind több külföldön élő görög kezdett hazatérni. 1850 óta, amióta statisztikai adatokat gyűjtenek, 1974-ben fordult elő első ízben, hogy a hazai gazdaságba belépő görögök száma nagyobb volt, mint a külföldön munkát vállalók száma. 1979-re, amikorra a kivándorlók száma 20.000 alá esett, Görögország elsődleges bevételi forrása, a külföldön dolgozó vendégmunkások átutalásainak összege (1,2 milliárd dollár) harmadik helyre szorult az idegenforgalom (1,7 milliárd dollár) és a fuvarozás (1,5 milliárd dollár) mögött. Az 1970-es években a görög gazdaság növekedési rátája, amely mindössze 2 százalékos munkanélküliség mellett átlagosan 5-6 százalék volt, jóval fölötte járt Nyugat-Európa növekedési ütemének.107 Az 1980-as évek elejére Görögország életszínvonala gyorsan közeledett a nyugat-európai nívóhoz, és ez egy okkal több, hogy feltételezhetően tartós lesz az ország új politikai és társadalmi stabilitása. A fentebb vázolt harmincöt év alatt a Vasfüggönytől nyugatra és délre mintegy 300 millió ember ért el viszonylagos gazdagságot a demokrácia keretei között és a törvények uralma alatt: ez a történelem egyik legelképesztőbb folyamata volt. Váratlannak is nevezhetnénk, hiszen két, kis híján sikeres kontinensnyi öngyilkossági kísérlet után következett be. Ugyanakkor volt valami paradoxon ebben az új stabilitásban és jólétben. Az William McNeil, Metamorphosis of Greece since World War II (Chicago, 1978). 107 New York Times, 1980. július 6. –(724)– 106

1980-as évek elején, három és fél évtizeddel a háború befejezése után a demokratikus Európa biztonsága – az egyes országok mind nagyobb gazdagsága ellenére – még mindig Amerikától függött, és ez a függés nem csupán a transzatlanti garanciákban, hanem az amerikai haderő folyamatos és fizikai jelenlétében öltött testet. Márpedig ez abnormális. Sőt, Amerika hatvanas és hetvenes évekbeli története azt sugallta, hogy veszélyes is.

–(725)–

XVIII. Amerika öngyilkossági kísérlete Az eisenhoweri évek jelentették Amerika hűbérúri hatalmának csúcsát. Ekkorra teljesedett ki a kollektív biztonság fala a kommunista tömb határvonala mentén. A sáncok mögött először Amerika, majd NyugatEurópa soha nem tapasztalt virágzásnak örvendett. Így hát ki-ki tanult a két háború közti időszak diplomáciai és gazdasági leckéjéből. Vagy legalábbis azt gondolták. Újra a húszas évek prosperitása köszöntött be, bár nem volt olyan eszeveszett, biztonságosabbnak látszott, jóval szélesebb társadalmi rétegeket érintett, és az Atlanti-óceán mindkét partján éreztette hatását. Az ötvenes évek a bőség évtizede volt; magát a szót a divatos közgazdász, J. K. Galbraith tette népszerűvé 1958-as sikerkönyvében, A bőség társadalmában. A könyv a régi, „hagyományos bölcsességet” támadta. És közben újat teremtett. Galbraith és iskolája azt állította, hogy vége az ínséges napoknak. A világ bővelkedik erőforrásokban. A fejlett gazdaságok úrrá lettek a javak termelésének nehézségein. A gazdasági problémák megoldódtak. Ami maradt, az már csak politikai természetű: az igazságos elosztás kérdése. Az államnak kreatív szerepet kell játszania, hogy „a privát bőség” hasznosításával megszüntesse „a köz hitványságát, mocskát”, és meggyógyítsa a gazdagság országon belüli és nemzetek közötti egyenlőtlen eloszlásából fakadó veszélyes bajokat. Eisenhower nem osztotta ezt az optimizmust. Úgy vélte, az amerikai gazdaság könnyen zátonyra futhat, ha túl sokat költ fegyverekre vagy jóléti kiadásokra, pláne ha mindkettőre. És valóban figyelemre méltó, hogy a húszas évekkel ellentétben most nem a jobb-, hanem a baloldal hitte, hogy ez a bőség örökké tart, és ők voltak, akik az illúziók évtizedévé változtatták a hatvanas éveket. 1960-ra Eisenhower volt a legöregebb ember, aki valaha elfoglalta a Fehér Házat. Olyan volt, mint egy alvajáró. Az emberek azonban cselekedni akartak, mint mondták: „újra mozgásba kell hozni Amerikát.” Amerika nem csupán a jóléti szférában, hanem katonai erejében is lemaradt. Mind több szó esett arról, hogy egyre mélyül a „ballisztikus szakadék.”1 Az 1960-as elnökválasztáson a republikánusok jelöltje, Richard Nixon fiatal volt (negyvenhét éves), de a neve összekapcsolódott a kormány mozdulatlanságával, és mivel keményvonalas kaliforniainak számított, irtóztak tőle a hangadó keleti parti médialiberálisok. A demokrata John Kennedy még nála is fiatalabb volt (negyvenhárom), gazdag és jóképű. Ereje a nyilvánossággal tartott jóviszonyban gyökerezett, valamint abban a hatékony és könyörtelen politikai gépezetben, amelyet fivére, Robert működtetett. Ezekkel nyerte meg a választást, mármint ha törvényesnek fogadjuk el a győzelmét. Közel 69 millió leadott szavazatból Kennedy 1

Edgar M. Bottome, The Missile Gap (Rutherford, N. J. 1971). –(726)–

mindössze 120.000-rel kapott többet riválisánál, és ezt is befelhőzte az alabamai szavazás vitatott értelmezése a másik oldalon. Kennedy 84-gyel több szavazatot szerzett az elektori kollégiumban, és épp ez volt a baj. A hírhedett Daley-gépezet miatt megintcsak a texasi, és még inkább az illinoisi következetlenségek miatt gyanús árnyak vetültek Kennedy győzelmének érvényességére. Nixon nem támadta meg az eredményt, mivel azt gondolta, hogy az kárt okozna az elnöki intézménynek és ezáltal Amerikának.2 Ilyesfajta önmegtartóztatással azonban nem növelte a bizalmat maga iránt. A közmegvetést Kennedynek az 1960-as választásokat követő megjegyzésével vívta ki: „Úgy távozott, ahogyan érkezett – neveletlenül.”3 Kennedynek volt „neveltetése.” Roosevelt óta ő az első elnök, akinek soha nem voltak megélhetési gondjai. Akárcsak Franklin Delano Roosevelt, Kennedy is a remény városává avatta Washingtont, ahova munkaalkalom reményében özönleni kezdett a középosztály. Feleségét, Jackie-t az előkelő körök szépeként tartották számon, akinek jó érzéke volt a magas kultúra iránt. Miután ilyen ragyogó pár került a Fehér Házba, egyesek úgy emlegették Kennedy Washingtonját, mint „az új Camelot”-ot, Arthur király legendás udvarát. Mások nem voltak ennyire lelkesek. Mint egy odalátogató államférfi megjegyezte, a Kennedy-invázió olyan volt, „mintha a Borgiatestvéreket látnánk, amint épp egy tiszteletreméltó észak-olasz várost foglalnak el.” A gyanakvó Eisenhower szerint az új rezsim első haszonélvezője „a hadi ipari komplexum” lett. Mind a hagyományos, mind a nukleáris haderő költségvetése meredeken ívelni kezdett fölfelé. Bizonyos szempontból Kennedy és külügyminisztere, Dean Rusk bizonyult a hidegháború leglelkesebb – bár nem a legügyesebb harcosának. Kennedy egy univerzális fordulatot hajtott végre Amerika európai kötelezettségeiben, ami teljességgel újnak számított. Amerika hagyományos viselkedését John Quincy Adams külügyminiszter határozta meg 1821-ben: „Ahol most vagy a jövőben zászlót bont a szabadság és függetlenség – ígérte –, ott lesz Amerika szíve, jókívánsága és imája.” De még hozzátette: „Amerika nem megy külföldre, hogy felkutassa és legyőzze a démonokat. Pártfogoljuk minden nép szabadságát és függetlenségét. De győzni csak a saját démonainkon tudunk.”4 Truman és Eisenhower alatt módosult a doktrína, mivel a „saját démonokat” kiterjesztették a szövetségesekre is, amelyek életbenmaradása létfontosságú volt Amerika önérdekei számára.

Schlesinger, Robert Kennedy, 220 lábjegyzet; William Safire, Before the Fall: an inside view of the pre-Watergate White House (New York, 1975), 152-153. 3 Pierre Salinger, With Kennedy (New York, 1966), 51. 4 Idézi William F. Buckley jr: „Human Rights and Foreign Policy,” Foreign Affairs, 1980. tavasz. –(727)– 2

Kennedy még tovább ment. Tudatában volt annak, hogy a régi típusú hidegháború, amelyet Sztálin viselt, amikor a hátországból kiindulva előbbre tolta határait, immár nem az egyetlen front. Sztálin utódai egy háborús mozgalmat indítottak be, amely könnyen áttörhette Amerika védelmi vonalait. Nyikita Hruscsov egy 1961. január 6-án elmondott beszédében, nem sokkal Kennedy hatalomátvétele előtt, ténylegesen meg is határozta az új politikát, amely politika a valóságban olyan öreg volt, mint Lenin, de amelyhez most Oroszországnak kellő tartalékai voltak, hogy nyomatékosan életre keltse. A kommunizmus, mondta Hruscsov, nem nukleáris háborúval fog győzni, mert azzal csak elpusztítanák az emberiséget, nem is hagyományos háborúval, mert az előbb-utóbb nukleáris háborúvá változna, hanem „nemzeti függetlenségi háborúkkal” Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában, „az imperializmus ellen vívott forradalmi harc központjaiban.” Mivel „a kommunisták forradalmárok,” „ki fogják használni” „ezeket az új lehetőségeket.” Kennedy ezt egyfajta hadüzenetként értelmezte, és a beiktatási beszédet arra használta, hogy elfogadja a kihívást. Kijelentette, hogy ütött „a maximális veszélyek órája” a szabadságra. Nemzedékére hárul a szerep, hogy azt megvédje. „Nem riadok vissza ettől a felelősségtől – mondta –, csak üdvözölni tudom.” Amerika képes „megfizetni bármi árat, elviselni bármi terhet, szembenézni bármi viszontagsággal, támogatni bármely barátot, szembeszegülni bármely ellenséggel, hogy biztosítsa a szabadság fennmaradását és sikerét.”5 Ez valami rendkívüli kezesség volt; a világ lábához hajított kitöltetlen csekk. Kennedy azért tette ezt az átfogó gesztust, mert ő is, a tanácsadói is úgy gondolták, Amerika sikeresen vetélkedhet a Szovjetunióval a szegényebb népek hűségéért, ha támogatja az őket kiszolgáló liberális, demokratikus rezsimek létrejöttét. Számos eszköz készítette elő ezt az új „akciódiplomáciát:” a külföldön szolgáló fiatal amerikai önkéntesek Békehadtestjei, a Zöldsapkások az „ellenforradalom”-nak nevezett keményebb fellépésekhez, a „szívek és fejek” megnyeréséért indított kampányok, a „Szövetség a haladásért”-program Latin-Amerikában; a fokozott gazdasági és katonai segítség szinte mindenütt.6 De mindez csak azt bizonyította, hogy semmibe vették a brit birodalom legfontosabb tanítását: a legtöbb, amiben egy terjeszkedő nagyhatalom reménykedhet, hogy ha mégoly tökéletlenül is, de sikerül stabilitást teremtenie. A dinamizmus támogatásával csak a káosznak engedünk teret. Végső soron bármely terjeszkedő hatalomnak erővel kellett megvédenie a rendszerét, vagy tehetetlenül szemlélni a széthullását, ahogy az Nagy-Britanniával történt. Most Amerika hozott létre egy új, posztkoloniális rendszert; ezt Kennedy is 5 6

J. F. Kennedy, Public Papers etc. 3 kötet (Washington D. C. 1963-4), I, skk. R. J. Walton, Cold War and Counter-Revolution: the Foreign Policy of John F. Kennedy (New York, 1972). –(728)–

elismerte a beiktatási beszédében. De még ez is a terjeszkedési politika része volt, amelyben az újonnan szerzett területek jóléte nagyban függött a stabilitástól. Amerika jóval nagyobb erőforrásokkal rendelkezett, mint annak idején Anglia. De még ezek is korlátozottak voltak. A művészet tehát annak kiválasztásában állt, hogy mely pozíciókat kell megvédeni, melyeket lehet csakis erővel megtartani, és milyen működő alternatívákat lehet kitalálni a többiek számára. Ebben gyökerezett Kennedy univerzális fordulatának gyöngesége. A probléma rögtön akut formában jelentkezett Latin-Amerikában. Az 1823-as Monroe-elv idején az Egyesült Államok a félteke rendőre volt: elvileg azért, hogy megőrizze a nemzetek függetlenségét az európai kapzsiságtól, a gyakorlatban azért, hogy megvédje Amerika saját érdekeit. Ez gyakran járt katonai beavatkozással, különösen Közép-Amerikában és a Karib-szigeteken. A Monroe-elv azon a vélekedésen alapult, hogy a karibi térség Amerika „beltengere” és része az Egyesült Államok gazdasági szerkezetének. Kubában, amelyet Amerika a spanyol uralom alól szabadított föl, az alkotmány úgynevezett „Platt-cikkelyé”-ben ténylegesen szerepelt az Egyesült Államok joga a beavatkozásra. A két háború közti időszakban a wilsoni önrendelkezési doktrína hatására a rendszer megfeneklett. Az 1928as Clark-féle előterjesztésben maga a külügyminisztérium bizonygatta, hogy Monroe nem az Egyesült Államok intervencióját akarta igazolni, mivel a doktrína „az Egyesült Államok kontra Európa, és nem az Egyesült Államok kontra Latin-Amerika ügyét rendezi.”7 Roosevelt méltányolta ezt a logikát, 1928-ban eltörölte a Platt-féle cikkelyt, és helyette bevezette a „Jószomszédi” politikát, amely elvben egyenlő félként kezelte a latin-amerikai államokat. Ez a maga idejében jól is működhetett volna, ha a nagyobb nemzetek ugyanolyan viszonyt alakítanak ki óriás patrónusukkal, mint Kanada. Erre a szerepre Argentína volt a legesélyesebb jelölt, amelynek gazdasága a két világháború közti időszakban Kanada és Ausztrália nyomvonalán haladt. Akárcsak Kanada, 1900-tól 1914-ig Argentína is virágzásnak indult, a húszas években lassult a növekedése, 1929 és 33 között éles hanyatlást élt át, de ezek után hosszú gyarapodási periódus következett: átlag évi 2-3%-os növekedéssel: biztos fejlődés indult be az iparban, a bányászatban, az olajkitermelésben, a közművesítésben és a villamosításban: egyszóval Argentína a latin-amerikai országok közül elsőként tényleges gazdasági fölemelkedést könyvelhetett el.8 Piacgazdaságot hozott létre, minimális kormányt, gyarapodó középosztályt, szabad sajtót, és megteremtette a törvények uralmát. A második világháború idején olyan

7 8

Poole, id. mű, 28. Rostow, World Economy, 222, skk.; Carlos Diaz Alejandro, Essays on the Economic History of the Argentine Republic (Yale, 1970). –(729)–

virágzást ért el, amely Ausztrália kivételével ismeretlen volt a déli félgömbön: a fizetések nyugat-európai szintre emelkedtek. 1.500 millió dolláros és font sterlingnyi, akkoriban fejedelminek tűnő tartalékokat halmozott fel – többet, mint amennyit Nagy-Britannia, Argentína fő gazdasági partnere, hetven év alatt képes volt befektetni az országban.9 Ha ezt az összeget arra használták volna, hogy acél-, olaj- és más, importhelyettesítő iparágakat teremtsenek, nagyon valószínű, hogy Argentína az ötvenes években dinamikus, önellátó gazdasági fejlődést tudott volna elérni, és egész Latin-Amerika története másképp alakul. Ehelyett azonban Argentína is annak a két ördögi erőnek esett áldozatául, amely megmérgezi egész Latin-Amerikát: a militarizmusnak és a politikának. A tizenkilencedik században a katonai puccs a kormányváltás általános eszköze lett. Ez a katasztrofális gyakorlat azután is folytatódott, hogy bevezették az általános választójogot. Az 1920 és 66 közötti években például nyolcvan latin-amerikai országban nyolcvan sikeres katonai puccs zajlott le, ezek közül Ecuador és Bolívia vezet kilenc-kilenccel, őket követi Paraguay és Argentína hét-héttel.10 A kulcsfontosságú államcsíny Argentínában zajlott le 1943-ban. A junta egy bizonyos Juan Perón ezredest nevezett ki a Munkaügyi Minisztérium élére, aki egy szegény farmerből lett magasrangú katonatiszt fia volt; azt a jóképű sí- és vívóbajnokot, akinek kiváló szellemi és testi adottságai voltak, szociológiát tanult, vagyis az az álértelmiségi típus volt, amely nagyon elterjedt a háború utáni időkben. Perón rájött, ha támogatja a munkát, ezzel követők tömegeit tudja megnyerni magának. Ipari miniszterként saját kezelésébe vonta a szakszervezeteket. Innentől kezdve személyesen vesztegette meg a szakszervezeti vezetőket. Perón megkente az egész munkásmozgalmat.11 Perón karrierje jól illusztrálta a marxista és a fasiszta hatalomvágy azonosságát, mivel éppúgy kölcsönzött Lenintől mint Mussolinitól, Hitlertől, Francótól vagy Sztálintól. Nagy személyes vonzerereje volt, kiváló szónoki képességekkel rendelkezett, és veleszületett ideológiai szószátyárkodással győzte meg hallgatóságát. Munkás követőiről úgy beszélt, mint „a nyomorultak”-ról (akik egyébként igen jól kerestek). A filozófiáját Justicialismának (Igazságizmus) nevezte: ez volt az első azok közül a hamis „izmusok” közül, amivé a harmadik világ változott. Perón nem csupán az első újsütetű latin-amerikai diktátor prototípusának mondhatta magát, hanem ő volt az előképe a gyarmatosítás utáni Afrika és Ázsia valamennyi karizmatikus vezetőjének is. Ő volt az összekötő kapocs a régi típusú

H. S. Ferns, Argentina (London, 1969), 184 skk. Claudio Veliz (szerk.), The Politics of Conformity in Latin America (Oxford, 1967), Appendix: „Successful Military Coups 1920-1966,” 278. 11 Ferns Argentina, 173. –(730)– 9

10

szélhámos diktátor és az új, bandungi modell között. Megmutatta, hogyan lehet ügyesen irányítani egy kézivezérlésű demokráciát. Perón tökéletesen képlékeny volt. Amikor 1945-ben összeveszett katonakollégáival, jobb nem jutott eszébe, mint hogy térdre vesse magát, és kegyelemért esedezzen. Csak kedvesének, a harcias feminista Eva Duarténak sikerült őt kiszabadítania a föllármázott munkássággal. Azzal, hogy feleségül vette Evát, kielégítette az egyházat. Ezek után feltartóztathatatlanul haladt egy tekintélyes győzelemhez (1945. február 24-én), azon a választáson, amely egyike volt ama a néhány szabad választásnak, amelyet Argentína történelmében számon tartanak.12 Perón elnökként a szocializmus és a nacionalizmus nevében annak klasszikus példáját mutatta be, hogyan lehet tönkretenni egy gazdaságot. Államosította a Központi Bankot, a vasutat, a távközlést, a gáz-, az áramszolgáltatást, a halászatot, a légi közlekedést, az acélipart és a biztosítást. Létrehozott egy állami piaci ügynökséget az export felügyeletére. Egy lépésben hatalmas kormányapparátust és jóléti államot teremtett: a bruttó nemzeti össztermékből a jóléti kiadások aránya öt év alatt 19,5 százalékról 29,5 százalékra nőtt.13 Képtelen volt rendszerezni a prioritásokat. Azt mondta az embereknek, hogy mindent azonnal megkapnak. Ez elméletileg meg is valósult. A munkások egyévi munka után tizenháromhavi fizetést, fizetett szabadságot, skandináv szintű szociális juttatásokat kaptak. Talált egy nagyon sikeres céget, amely bőkezűen költött a munkásaira, majd arra kényszerített minden vállalkozást, hogy – tekintet nélkül a forrásaira – kövesse ezt a gyakorlatot. Ugyanakkor frontális támadást intézett a mezőgazdaság ellen, amely Argentína nemzeti tőkéjének legfőbb forrása volt. Perón 1951-re kimerítette a pénzügyi tartalékokat és fizetésképtelenné tette az országot, tönkretette a jövedelmek egyensúlyát, és fizetési inflációt épített a rendszerbe. Következő évben aszály sújtotta a földeket, és ez hozta felszínre a válságot. Látva, hogy elveszítette a támogatást, Perón elfordult a gazdasági demagógiától, és politikai zsarnokságra váltott. Szétrombolta a Legfelsőbb Bíróságot. Átvette a rádió és a La Prensa, Latin-Amerika legnagyobb újságjának kezelését. Lezüllesztette az egyetemeket, és kijátszotta az alkotmányt. Ráadásul „közellenségeket” kreált: Angliát, Amerikát, minden külföldit, a Jockey Klubot, amelyet a szabadcsapataival felgyújtatott, könyvtárát és a művészeti gyűjteményét leromboltatta. A következő évben a katolicizmus ellen fordult, 1955-ben a munkásokból verbuvált csőcselék feldúlta Argentína két legszebb templomát, a Szent Ferencet és a Szent Domokost és még sok mást.

Walter Little, „The Popular Origins of Peronism” in David Rock (szerk.) Argentina in the Twentieth Century (London, 1975). 13 Ferns, Argentina, 190. –(731)– 12

Ez volt az utolsó csepp. A hadsereg elkergette. Perón egy paraguayi ágyúnaszádra menekült. Ám az őt követő elnökök soha nem tudtak visszatérni a minimális államapparátushoz, ami korábban gazdaggá tette Argentínát. Túl sok szerzett jog teremtődött: egy hatalmas, parazita állam, túlsúlyos szakszervezetek, közalkalmazottak mérhetetlenül nagy hadserege. Ez a huszadik század egyik keserű leckéje: ha egyszer hagyják terjeszkedni az államot, szinte lehetetlen újra korlátok közé szorítani. Perón hagyatéka tartósabbnak tűnt, mint a szószátyárkodása. De ő maga is elég tartósnak bizonyult. 1968-ban a hadsereg feje, Alejandro Lanusse tábornok megesküdött: „Ha ez az ember… még egyszer beteszi a lábát erre a földre, egyikünket, vagy őt, vagy engem, lábbal előre fogják kivinni, mert nem hagyom, hogy a fiaim is annyit szenvedjenek, mint én.” Öt évvel később, elnökként épp ő szervezte meg azt a választást, amely visszasöpörte a hatalomba Perónt, aki ekkor hetvenkilenc éves volt, és az esetére pontosan illik doktor Johnson megjegyzése a második házasságról: „a remény győzelme a tapasztalat fölött.”14 Ezen a ponton Argentína egész történelme éles fordulatot vett. Elveszítette az esélyt, hogy fejlett gazdaság legyen, tartósan lefokozódott egy másodosztályú latin-amerikai köztársaság státuszára, ipari elmaradottságra, politikai instabilitásra és katonai zsarnokságra ítéltetett. Az 1970-es évek végén, a nyolcvanas évek elején komolyan elvadult a közélet Argentínában, 1982-ben még egy vakmerő katonai kalandba is belekeveredtek Nagy-Britannia ellen a Falklandszigetekért, amely megalázó vereséggel ért véget. A perónista forradalom csapást jelentett Latin-Amerika egészére, sőt az USA-ra is. A kanadai analógia elveszítette érvényességét. A csalódottság és a kétségbeesés melegágya a demagógiának, és a demagógok, köztük maga Perón, a könnyebbik megoldást választották, amikor mindenért Amerikát hibáztatták. Mi több, Perón tekintélyes példakép maradt. A közvélekedés szerint „bátran szembeszállt a jenkikkel”; neki sikerült először valóban függetlenné tenni az országát. A gazdasági kudarcot elfelejtették; politikai sikereit megjegyezték és leutánozták. Perón árnyéka Kubára is rávetült. A szigetország, akárcsak Argentína Perón előtt, az egyik leggazdagabb latin-amerikai ország volt. Ténylegesen része lett az USA gazdaságának. Amikor 1898-ban függetlenné vált, elvileg tagállam is lehetett volna belőle, mint amilyen Texas vagy Új-Mexikó, vagy gyarmat, mint Puerto Rico, amely később emelkedett föl a ranglétrán. 1924ben az Egyesült Államok már 1,2 milliárd dollárt fektetett be Kubában. A szigetország importjának 66 százaléka az USA-ból származott, és oda irányult exportjának 83 százaléka, főleg cukor. Az 1934-ben megkötött

14

David Rock, „The Survival and Restoration of Peronism” in Argentina in the Twentieth Century. –(732)–

legnagyobb kedvezmény elve értelmében Kubának tilos volt egy sor USAimportcikkre vámot vagy behozatali kvótát kiróni; ezért cserébe a JonesCostigan-törvény garantálta, hogy az Egyesült Államok méltányos áron fogja átvenni a kubai cukrot. A megegyezés Earl Babst, az Amerikai Cukorfinomító Társaság feje szerint „egy lépés a tartós gyarmatosító politika irányába.”15 1945 után az USA dominanciája Kuba gazdaságában lassú hanyatlásnak indult. De még az 1950-es években is a havannai amerikai nagykövet, egyikük meghatározása szerint „a második legfontosabb ember volt Kubában; néha még fontosabb, mint az elnök.”16 Kuba ténylegesen az USA valamiféle mellékbolygója volt. Ám a Platt-cikkely nyomán az ország – elméletben legalábbis – teljesen függetlenné vált. Ez lett a forrása mérhetetlenül sok indulatnak. Akárcsak a latin-amerikai diktátorok többsége, a kubaiak is mindig liberálisként indultak és zsarnokként végezték, rendszerint megbékélve a gondolattal, hogy Amerika a legfőbb hűbérúr. Az utolsó régi típusú diktátort, aki korábban természetesen liberális volt, Gerardo Machadót a Fulgencio Batista vezette altisztek puccsa hajította ki 1933-ban. Ez a gyorsíróőrmester a nép egyszerű gyermeke, félig indián, akinek apja cukornádültetvényeken kereste a kenyerét. Batista maga is dolgozott az ültetvényeken. Szélsőségesen radikális volt. Az amerikai nagykövet, Sumner Welles úgy vélte, hogy Batista rezsimje „őszintén kommunista,” és azt akarta, hogy Amerika hadihajókat küldjön ellene.17 A kommunista vezető, Blas Roca a Nemzeti Front atyjának nevezte Batistát, mint mondta, ő „a kubai demokrácia nagyszerű letéteményese,” „a nép bálványa, nemzeti politikánk nagy embere.”18 Batista 1940 és 44 között mint elnök uralkodott, de rendszerint másokon keresztül érvényesítette hatalmát. Mély egyetértésben volt a radikális diákokkal, és kedvenc követője az elnöki székben a radikálisok vezetője, Ramón Grau San Martin, aki megteremtette a Valódi Forradalmi Mozgalmat (az Auténticos-t, amely szembenállt az Ortodoxosszal, az ellenzéki forradalmárokkal). De Grauról kiderült, hogy szélhámos és gyönge ember, akit kapzsi kedvese irányít. „Megbeszélem Paulinával”-típusú kormányzást vezetett be. Mire 1952-ben újra maga Batista vette kezébe a hatalmat, a baj már megtörtént, és Batistát is elnyelte a panamák mocsara. De nemcsak őt, hanem a közélet szinte minden szereplőjét.

Martin Shermin and Peter Winn, „The US and Cuba” Wilson Review, 1979 tél. 16 Earl Smith a kongresszusi meghallgatáson a szenátus jogi bizottsága előtt 1960. augusztus 30-án. 17 Hugh Thomas Cuba, or the Pursuit of Freedom (London, 1971), 639. 18 Blas Roca: En Defensa del Pueblo (1945), 41-43; idézi Thomas, Cuba, 736. –(733)– 15

Az 1940-es, ötvenes években Kuba radikális gengsztertársadalommá vált. A régi szép időkben Amerika közbelép, és keres egy tisztességes embert. Most ez ki volt zárva. De Amerika szükségképpen belekeveredett minden nagyobb kubai tranzakcióba. A perónizmus korában mindenért az Egyesült Államokat okolták. Kuba illusztrálta a szavak és a valóság közti űrt, amely a harmadik világ legmeghökkentőbb jellegzetessége lett. Minden politikai szereplő forradalomról beszélt, és a gyakorlatban panamázott. A korrupció természetesen összekapcsolódott a kegyetlenséggel. A havannai egyetemen a diákszervezet elnökségét, amely majdnem olyan fontos intézmény volt, mint a hadsereg, fegyverrel intézték el. A rendőrséget nem engedték be az egyetem területére. A campus rendőrségét legyilkolták vagy megfélemlítették. Számos diák fegyvert hordott, és az előadásokat lövésekkel tették nyomatékosabbá. A kommunisták éppolyan korruptak voltak, mint bárki más. Grau, amikor ökölbe szorított kézzel tisztelegve köszöntötték, gyakran megjegyezte: „Ne aggódjatok: holnap ők is ki fogják nyitni az öklüket!”19 A korrupciónak mindössze néhány gazdag állt ellen, mint például a hóbortos Eduardo Chibás, az Ortodoxos vezetője, de még ő is részt vett a kegyetlenségekben, amikor párbajra hívta ki az ellenségeit. A különböző rendőri erők bandaháborúkat vívtak egymással; a legtöbb gengszternek egyszerre volt rendőri és politikai rangja. Az „akciócsoportokba” szerveződő és marxista, fasiszta vagy perónista jelszavakat fröcsögő politikai pistolerók az 1920-as évek elejének Németországára emlékeztettek. A diákok közül kerültek ki a leggonoszabb gyilkosok és a legszánalmasabb áldozatok. Az egyik fegyveres diák Fidel Castro volt. Apja a spanyolországi Galíciából jött, egy jobboldali, karlista családból, és mint a legtöbb spanyol bevándorló, gyűlölte az amerikaiakat. A United Fruitnál dolgozott, maga is kapott egy farmot, amelyen sikeresen gazdálkodott, végül egy 5.000 hektáros és ötszáz munkást foglalkoztató vállalkozással fejezte be életét. A fia, Fidel profi diákpolitikus lett – úgy tűnik, soha nem is akart mást foglalkozást, mint a politikusit –, és mivel gazdag volt, Chiba Ortodoxos mozgalmát támogatta. Belépése idején diákként egy puskát hordott magával.20 1947-ben húszévesen egy géppisztolyokkal felfegyverzett akciócsoporttal részt vett a Dominikai Köztársaság megszállásában. A következő évben a Pán-Amerikai Konferencia idején belekeveredett valami megdöbbentő kegyetlenkedésbe Bogotában; állítólag segített a felkelés megszervezésében, amelynek során 3.000 embert gyilkoltak meg.21 Még ugyanabban az évben tűzharcba került a kubai rendőrséggel, és tíz nappal E. Suarez Rivas, Un Pueblo Crucificado (Miami, 1964), 18, idézi Thomas, Cuba. 20 America Libre, Bogota, 1961. május 22.; Thomas, Cuba, 811. 21 Thomas, Cuba, 814-816. –(734)– 19

később azzal vádolták, hogy meggyilkolta a sportminisztert. Batista, amikor hírét vette, hogy Fidel egy kivételes adottságokkal rendelkező politikai gengszter, megpróbálta megnyerni magának. Castro, saját megfogalmazása szerint „generációs okok” miatt, udvariasan visszautasította. Egyik joghallgató társa szerint Castro „hataloméhes és teljességgel becstelen személyiség volt, aki bármely csoporttal hajlandó volt sorsközösséget vállalni, amelyről úgy vélte, hogy segítheti politikai karrierjét.”22 Később azt állította, hogy a „foglalkozása” „forradalmár.” Röviden: egy Lenin és egy Hitler vágyai munkáltak benne: a két ág kegyetlen személyiségében olvadt össze. De akárcsak Perón, ő is a spanyol protofasiszta Primo De Riverán kísérletezte ki politikai próza-stílusát, míg föl nem vette a marxista kliséket.23 Castro esélye 1951-52-ben jött el, amikor Chibás megőrült, és főbe lőtte magát, amivel megüresedett az „idealista” szerepköre, és Batista úgy próbált véget vetni a gengszerizmusnak, hogy betiltotta a pártokat, és önmagát diktátornak nevezte ki. „Szabadság-puccsa” nagyon népszerű volt a munkások körében, és végül is bizonyára visszaállította volna az alkotmányos rendet, amint azt korábban már megtette. Ám erre Castro nem hagyott időt. Úgy tűnik, Castro üdvözölte a puccsot, mert ezzel alkalma nyílt a komolyabb harcra; ahogy első politikai nyilatkozatában fogalmazott: Le hora es de lucha. 150 fegyveressel felhúzódott a Sierrába. Gerillakampánya soha nem volt túl komoly, bár a városi terrorizmus sok életet követelt. A kubai gazdaság egészen 1957-ig tovább virágzott. Lényegét tekintve a Kubáért vívott harc egy New Yorkban és Washingtonban folytatott propagandakampány volt. Castro legfőbb támogatója, a New York Times-beli Herbert Matthews úgy tálalta őt, mint a karibi T. E. Lawrence-t.24 Ahogy 1898-ban a Hearst-sajtó segítette a kubai forradalmat, úgy szponzorálta Castrót a Times. Ez hirtelen megfordította az Egyesült Államok külügyminisztériumát. William Wieland, a karibi osztály vezetője idáig azt az álláspontot képviselte: „Tudom, hogy Batistát sokan ördögfajzatnak tartják… de első Amerika érdeke…legalább a mi ördögfajzatunk.”25 Most azonban Wieland átpártolt. Earl Smith-szel, az 1957-ben Havannába kinevezett nagykövettel közölték: „Az lesz a feladata Kubában, hogy kísérje figyelemmel Batista bukását. A döntés megszületett, hogy Batistának mennie kell.” Wieland Matthewshoz küldte eligazításra, aki azt mondta: „Nemcsak Kubának, hanem… a világnak is az az érdeke,… hogy Batistát elmozdítsák.”

Idézet uo., 819. Castróról ld. Luis Conte Aguero, Fidel Castro, Psiquiatria y Politica (Mexico City, 1968 ed.), amely kritikus hangvételű; és Herbert Matthews, Castro: a Political Biography (London, 1969), amely kedvezőbb képet fest. 24 Thomas, Cuba, 946. 25 Idézet uo., 977. –(735)– 22 23

Roy Rubottom külügyminiszter-helyettes ugyancsak Castro mellett volt, akárcsak a CIA Havannában.26 Kubába megérkezve Smith megértette, hogy Castro győzelme csapás lenne Amerikára nézve, és mindent meg is tett, hogy ezt megakadályozza. Ragaszkodott hozzá, hogy a saját költségén (mivel Rubottom nem volt hajlandó állami pénzből fedezni) Washingtonba repülhessen, hogy figyelmeztető sajtókonferenciát tartson, amelyen azt mondta, hogy „az Egyesült Államok kormánya” soha nem lesz képes Castróval üzletet kötni,” mivel a kubai vezető „soha nem fogja tiszteletben tartani nemzetközi kötelezettségeit.”27 Ezek után a külügyminisztérium Smith háta mögött kezdett dolgozni. Az ebből következő kuszaság, kétszínűség és félreértések a roosevelti diplomácia legrosszabb formáját idézték, illetve azokat a kísérleteket, amikor egyes külügyminisztériumi tisztviselők 1979-ben megpróbálták aláásni az iráni sah uralmát. 1958. március 13-án Smith fogadta Batistát a Lincoln mellszobraival ékesített dolgozószobájában, ahol is megegyezés született arról, hogy szabad választásokat tartanak, és hogy Batista 1959. február 24-én visszavonul. Másnap, anélkül hogy Smith tudott volna róla, Washington úgy döntött, hogy felfüggeszt mindenfajta hivatalos fegyvereladást Kubának. New York kikötőjében feltartóztattak egy Garandtípusú karabélyokat tartalmazó szállítmányt. Mivel Castro amerikai jóakarói folytatták az aláírásgyűjtést a forradalmár felfegyverzéséért, Amerika mostantól, vagyis az 1958-as évek elejétől csak az egyik oldalnak juttatott fegyvereket: a lázadóknak. Az amerikai fegyverembargó fordulópontot jelentett Castro számára a hatalomhoz vezető úton. Azelőtt soha nem volt háromszáznál több embere. Ezek után a kubaiak úgy vélték, hogy az amerikaiak megváltoztatták politikájukat, és ennek megfelelően átálltak a másik oldalra. Mihelyt Castro támogatása az egekbe szökött, a gazdaság széthullott. Ám Castrónak még így sem lett háromezernél több követője. A „csatái” leginkább propaganda-hadjáratok voltak. Az úgynevezett „Santa Clara-i csatában” hat embert veszített, és a legnagyobb haditett idején, az 1958-as nyári offenzívában, Batista leverésekor is csak negyven fő vesztesége volt. Batista összesen mindössze 300 katonát veszített. Az igazi harcosok a városokban tevékenykedő Batista-ellenes erők voltak, amelyekből 1.5002.000 embert öltek meg. A „gerillaháború” túlnyomórészt propaganda volt.28 Miután véget ért, maga Che Guevara is beismerte: „Számunkra fontosabb volt egy külföldi – lehetőleg amerikai – újságíró jelenléte, mint a katonai Az USA politikáját Batista és Castro irányában ld. Earl Smith, The Fourth Floor (New York, 1962) és Communist Threat to the USA through the Caribbean: Hearings of the Internal Security Sub-committee, US Senate (Washington D. C., 1959-62). 27 Smith, Fourth Floor, 60. 28 Thomas, Cuba, 1038-1044. –(736)– 26

győzelem.”29 Amerika pálfordulásától függetlenül Batista uralmának harci szellemét a városi – de nem Castrót támogató – bandák tették tönkre. Az utolsó pillanatban, 1958 novemberében az amerikai kormány hozzálátott egy Castróval szemben álló utódkormány megszervezésének, de erről jellemzően megintcsak elfelejtette értesíteni a nagykövetét.30 De ezzel már elkésett. Batista 1959 januárjában megbukott, és Kuba Castro hatalmába került. Nem világos, hogy Castro mikor vált leninistává. Nyilvánvalóan alaposan tanulmányozhatta mind Lenin, mind Hitler módszereit, amelyekkel azok abszolút uralkodóvá tették magukat. Amikor 1959 januárjában hatalomra került, mindjárt főparancsnokká nevezte ki magát, mentségéül hozva fel, hogy meg kell akadályozni a gengszterizmus újraéledését, és ezért van szükség a hatalmi monopóliumra. A rendőri erőket is magához vonta, és nem a belügyminisztériumra bízta, a rendőrség és a hadsereg kulcspozícióira pedig azon nyomban gerillatársait állította. Kritikus pillanat volt, amikor a rivális Batista-ellenes erőket különösen a demokratikus Directorio Revolucionario: kényszerítette fegyverletételre.31 Ezek után azt tehetett, amit akart; és úgy is tett. Az ideiglenes elnököt, Manuel Urrutia bírót rávették, hogy egyezzen bele Castro követelésébe, és tizennyolc hónappal halasszák el a választást, a közbülső időben pedig Castro rendeleti úton uralkodhasson. Ez volt Lenin technikája. Az egyik első rendelet betiltott minden politikai pártot, amit az újságja, a Revolución így magyarázott: „Azok a kitűnő emberek, akik bizonyos pártokhoz tartoznak, már helyet kaptak az átmeneti kormányban… A többiek… jobban teszik, ha hallgatnak” (1959. január 7.) Itt viszont Hitler hatása érezhető. Akárcsak a február 7-i, „a köztársaság alaptörvényé”-nek nevezett rendeleten, amely a kabinetre ruházza a törvényhozói hatalmat; ez ugyanis Hitler felhatalmazási törvényének a megfelelője. Közvetlenül ezután Castro miniszterelnöknek nevezte ki magát, és kitiltotta az elnököt a kormányülésekről.32 Ilyenformán néhány héttel a hatalomátvételt követően a liberálisokat és a demokratákat ténylegesen kizárták a hatalomból. A kabinet volt a Politbüro; és ezen belül kapcsolatainak és cimboráinak köszönhetően Castro pontosan olyan diktátor volt, mint Batista. De Batista mentségére legyen mondva, a hatalom mellett a pénzt is szerette. Castro kizárólag a hatalmat akarta. Castro a tisztogatáshoz hadbíróságot vezetett be, hogy megölesse ellenségeit. A zsarnokság első félreérthetetlen tette 1959. március 3-án volt, azután, hogy Batista negyvennégy, „háborús bűnökkel” vádolt pilótáját egy

E. Guevara, Ouevres Révolutionaires 1959-1967 (Paris, 1968), 25. Smith, Fourth Floor, 170. 31 Thomas, Cuba, 1071 és skk. 32 Uo., 1197. –(737)– 29 30

santiagói bíróság bizonyíték hiányában felmentette. Castro rögtön bejelentette a tévében, hogy a tárgyaláson hiba történt. Új tárgyalás lesz. A bíróság elnökét holtan találták. Castróék egyik szüleményét tették a helyébe. A bűnösök ügyét újra tárgyalták, és húsztól harminc évig terjedő börtönbüntetésre ítélték őket. Castro bejelentette: „A Forradalmi Igazságszolgáltatás nem a törvényi előírásokon, hanem az erkölcsi meggyőződésen alapul.” Ez jelentette a törvények uralmának végét Kubában.33 Amikor Grau megkérdezte, hogy mikor tartják a választásokat, Castro azt felelte, hogy amikor befejeződik az agrárreform, amikor minden gyerek ingyen mehet iskolába, megtanul írni, olvasni, és amikor mindenki ingyen juthat hozzá a gyógyszerekhez és az orvosi ellátáshoz. Vagyis soha. Urrutiától 1959 nyarán, az agrárreform törvényének tárgyalása idején szabadult meg. Az elnök a venezuelai követségre menekült, azután elhagyta az országot. Ezzel egy időben megkezdődött a közeledés Szovjet-Oroszoroszág felé. Az az igazság, hogy Kuba gazdasága a múltban is, manapság is másokra van utalva. Ha Amerika támogatása elfogadhatatlannak bizonyult, egy másik nagyhatalomnak kellett betölteni a patrónus szerepét. És Amerika elfogadhatatlan lett abban az értelemben, hogy Castrónak, akárcsak a többi, harmadik világbeli diktátornak, szüksége volt egy ellenségre. Miután Batista eltűnt, Amerikára került a sor. Es ha Amerika ellenség, akkor szükség volt egy szövetségesre; ez viszont nem lehetett más, mint Szovjet-Oroszország. Oroszország szövetségével és – 1959 közepétől – pénzügyi támogatásával, Castro ideológiája se lehetett más, mint marxista, amely jól illeszkedett balos-fasiszta típusú, házilagos egyeduralmához. Castro annyiban soha nem volt ortodox marxista-leninista zsarnok, hogy nemcsak egy titkos tanácson keresztül uralkodott, hanem Mussolini, Hitler és Perón hagyományait követve nyilvános szónoklataival is irányított. Ám 1959 második felében egyezséget kötött Mefisztóval, amikor szovjet fegyvereket, tanácsadókat és KGB-segítséget kért a titkosszolgálatok megszervezéséhez. Ezzel megfogták. Mostantól elég volt a letartóztatáshoz, hogy valaki antikommunista nézeteket valljon. Ezzel együtt megkezdődött Castro opponenseinek alvilági módszerekkel történő meggyilkolása: elsőként Camilo Cienfuegos, a hadsereg főparancsnoka halt meg rejtélyes körülmények között. 1959 decemberében kezdődött Castro régi társainak – mint amilyen Hubert Matos volt – a koncepciós pere, akik nem voltak hajlandók elfogadni Fidel totalitárius rendszerét. Év végére Kuba kommunista diktatúra lett.34 Ha egy Amerikától mindössze hatvan kilométerre lévő sziget egy sok szállal kötődő szövetségesből hirtelen szovjet csatlóssá válik, az önmagában

33 34

Uo., 1202-1203. Uo., 1233-1257. –(738)–

is megbolygatja a világhatalmi egyensúlyt, különösen azok után, hogy egy 1957-ben publikált négyezerszavas kiáltványban maga Castro nyíltan kijelentette, hogy aktív külpolitikát akar folytatni „a többi Karib-tengeri diktátor ellen.”35 Amerikának jogában állt volna, hogy bármi áron – beleértve az erőszakos beavatkozást is – visszafordítsa a fejleményeket. Talán a legjobb analógia Finnország példája, amelynek kül- és védelmi politikáját Oroszország közelsége miatt a szovjet vétó határozta meg. De 1959 végére Dulles meghalt, és Eisenhower is az utolsó elnöki ciklusát töltő fogatlan oroszlán volt, aki nem akart újraindulni. Bár számos terv született, semmilyen határozott lépés nem történt. Amikor 1961 elején Kennedy átvette a hatalmat, talált egy ajánlást, amelyet támogatott a CIA és az Egyesített Haderőnemek Vezérkari Főnöksége, és amely szerint a Disznóöbölben partra kell tenni 12.000 felfegyverzett kubai menekültet, ismertebb nevükön: a Kubai Felszabadítási Hadtestet, akik népfelkelést robbantanak ki Castro ellen. Nehéz elhinni, hogy az agyafúrt és tapasztalt Eisenhower végső beleegyezését adta volna a tervhez. Amerikának csak kára származott belőle, amikor az akcióba morálisan és politikailag belerángatták (az első két ember, aki partra lépett, CIA-ügynök volt36), ugyanakkor nem használta ki az amerikai légi és haditengerészeti részvételből származó valódi előnyöket. Kennedy gyönge volt és naiv, amikor hagyta, hogy április 17-én meginduljon az akció, mely kudarcnak bizonyult. Vagy teljes amerikai támogatást kellett volna biztosítani az invázióhoz, vagy el kellett volna vetni. Ezt Kennedy ösztönösen érezte. Azt mondta a testvérének, Robertnek: „inkább neveznének agresszornak, mint hitvány csirkefogónak.”37 De az események idején hiányzott belőle az elszántság: politikai és katonai tévedéseit tekintve a Disznó-öböl kínosan emlékeztetett Eden balul sikerült szuezi kalandjára.38 Kuba számára csapás volt, mivel Castrónak alkalmat adott arra, hogy terrorkampányt indítson az ellenzék felszámolására. Ezek többsége mostanra már börtönben volt, őket agyon lőtték. Legalább százezer embert elfogtak. Köztük voltak a valódi földalatti mozgalom emberei, börtönbe került a 2.500 CIA-ügynök többsége és 20.000 ellenforradalmi szimpatizáns.39 Május 1-jén Castro bejelentette, hogy Kuba mostantól szocialista állam. Nem lesz több választás: mint mondta, Kubában naponta van választás, mióta a forradalmi kormány kifejezi a nép akaratát.40

Uo., 969-970. Schlesinger, Robert Kennedy, 452. 37 Uo., 445. 38 J. F. Kennedyről a Disznó-öböllel kapcsolatban ld. Haynes Johnson, The Bay of Pigs (New York, 1964), valamint Arthur Schlesinger, A Thousand Days (Boston, 1965), 10-11. fejezet. 39 Thomas, Cuba, 1365. 40 Uo., 1371. –(739)– 35 36

Az amerikai közvéleményt felháborította a Disznó-öbölbeli kudarc, és mindenki támogatta volna a közvetlen beavatkozást. Egy magasrangú politikus, Chester Bowles szerint, ha Kennedy úgy dönt, hogy „csapatokat küld, bombákat dob le, vagy bármi hasonlót csinál a népnek legalább 90 százaléka támogatná.” Richard Nixon többször tanácskozott az elnökkel, és azt mondta: „Én keresnék egy megfelelő jogi indokot, és bevonulnék.”41 Ám a kormány habozott. A hadügyminiszter, Robert McNamara elismerte: „A Disznó-öböl idején és később is hisztérikusak voltunk Castróval kapcsolatban.”42 Különböző időpontokban tervek születtek, hogy gengsztereket kell felfogadni kubai hivatalnokok megölésére, el kell terjeszteni a pletykát, hogy Castro az Antikrisztus, és hamarosan bekövetkezik a Messiás második eljövetele, egy világító lövedékekkel felszerelt tengeralattjárót kell küldeni, nem halálos vegyi anyagokkal meg kell támadni a cukornádültetvényeken dolgozókat, talliumsót kell bevetni, amitől kihullik Castro szakálla, a tájékozódást gátló vegyi anyagokat kell keverni a szivarjaiba vagy halálos botulinba kell áztatni a dohányát, mérgező kapszulákat kell adni a kedvesének, Marie Lorenznek, kubai-amerikai gengsztereket kell felfogadni, akik szerződésben vállalják, hogy meggyilkolják Castrót, tuberkulózis-bacilussal és bőrgombákkal átitatott búvárfelszerelést kell neki adni, kedvenc öblében, ahol merülni szokott, egy robbanószerkezettel ellátott ritka kagylót kell telepíteni. Richard Helms, akit Kennedy a CIA főnökévé tett, később bevallotta: „Akkoriban az volt a hivatalos álláspont, hogy Castrótól meg kell szabadulni, és ha ez csak úgy érhető el, hogy megöljük… úgy véltük, nem térünk el a sugalmazott irányelvektől…Senki se akarna zavarba hozni egy elnököt…azzal, hogy idegen vezetők meggyilkolását vitatja meg a jelenlétében.”43 Egyik ilyen vad tervből se lett semmi. Végül Hruscsov kínált föl Kennedynek egy lehetőséget a kubai probléma rendezésére. Hruscsovnak is megvolt a maga valódi vagy képzeletbeli problémája: hogy a rakétái elérjék Amerikát. Azzal, hogy közép-hatótávolságú rakétákat telepít Kubába, lényegében külön költségek nélkül megváltoztatja a stratégiai nukleáris egyensúlyt Oroszország javára. Mihelyt elhelyezik és kellő védelemmel látják el őket, csakis nukleáris háborúval lehet megtámadni az országot, de ezzel egyben biztosította a Castro-rezsim sérthetetlenségét. Úgy tűnik, Hruscsov attól félt, hogy ha „elveszíti” Kubát, és az az amerikaiak kezére kerül, akkor a kollégái elátkozzák.44 Castro beszámolója szerint, amelyet két Schlesinger, Robert Kennedy, 472; Readers’ Digest, 1964 november. Alleged Assassination Plots involving Foreign Leaders (Washington D. C., 1975), 14. 43 Uo., időközi és záró jelentések; Schlesinger, Robert Kennedy, 21. fejezet. 44 H. S. Dinerstein, The Making of a Missile Crisis (Baltimore, 1976), 156; ld. még Talbot (szerk.) id. mű. –(740)– 41 42

francia újságírónak adott, „az alapötlet az oroszoktól, és egyedül csak tőlük származott…. Nem arra szánták, hogy biztosítsák a védelmünket, hanem elsősorban arra, hogy nemzetközi szinten megerősítsék a szocializmust.” Castro azt mondta, hogy végül beleegyezett, mivel „számunkra lehetetlen volt nem osztozni azokban a kockázatokban, amelyeket a Szovjetunió vállalt, hogy megmentsen bennünket…. Végső soron tisztesség kérdése volt.”45 Az az igazság, hogy a történteknek a tisztességhez semmi köze. Oroszország költségei, amelyekkel fönt kellett tartani a kubai gazdaságot és pénzelni kellett Castro ambiciózus terveit, rohamtempóban nőttek, Castrónak viszont nem volt más választása, mint hogy viszonzásképpen fölkínálja a szigetét rakétatámaszpontnak. Arra is gondolt, hogyha nem is a népe, de az uralma nagyobb biztonságban lesz a rakétákkal, mint nélkülük. A terv éppoly ostoba és nevetséges volt, mint a Disznó-öbölbeli kaland, ámbár sokkal veszélyesebb. Castro kijelentette: Hruscsov azzal büszkélkedett, hogy egy ilyen lépést Sztálin soha nem mert volna megtenni. Hruscsov munkatársa, Anasztaz Mikojan egy titkos eligazításon azt mondta a Washingtonban dolgozó diplomatáknak, hogy ezt arra szánták, hogy „döntő változást érjenek el a szocialista és a kapitalista világ hatalmi megoszlásában.”46 Ami még vakmerőbbé tette a vállalkozást, az az, hogy Hruscsov szándékosan hazudott Kennedynek. Elismerte, hogy Oroszország fölfegyverzi Kubát, de titokban biztosította róla, hogy csak rövid hatótávolságú föld-levegő rakétákat telepítenek. Hosszú hatótávolságú rakétákat semmilyen körülmények között nem küldenek. Ehhez képest küldött negyvenkét közép-, 1.800 kilométeres nukleáris és huszonkét 3.500 kilométeres hatótávolságú rakétát (bár ez utóbbiak soha nem érkeztek meg), velük együtt huszonnégy föld-levegő típusú légelhárítórakéta-csoportot és 22.000 szovjet katonát és technikust. Az amerikai légi megfigyelés elől soha egy pillanatra se sikerült elrejteni ezt a tevékenységet és annak igazi célját. Október 15-én egy U-2-ről lefényképezték a telephelyeket. Világos volt, hogy decembertől – alig néhány kilométerre az amerikai területektől – legalább ötven, nukleáris robbanófejjel és erős védelemmel ellátott támadórakétát tudnak bevetni. Október 16-tól a kormány elkezdett vitázni, hogy mit tegyenek. Két táborra oszlott, ahogy ma nevezik őket: a „héjákra” és a „galambokra.” A „héják,” akiket a titkos tárgyalásokba bevont Dean Acheson vezetett, azt javasolták, hogy külön figyelmeztetés nélkül „egy határozott légitámadással meg kell semmisíteni a rakétatámaszpontokat.” A Robert Kennedy és Robert McNamara vezette „galambok” helytelenítették az ötletet, hogy egy „ellen-Pearl Harbor”-t

Jean Daniel, L’Express, 1963. december 14. és New Republic, 1963. december 21; Claude Julien: Le Monde, 1963. március 22. 46 Schlesinger, Robert Kennedy, 504-505. –(741)– 45

rendezzenek, amely bizonyosan megölne „többezer” oroszt és kubai civilt – a vezérkari főnökség úgy számolt, hogy nyolcszáz bevetésre lenne szükség. Moszkva, érvelt McNamara, kötelességének fogja érezni, hogy egy „nagyon komoly válaszlépést tegyen. Ez esetben viszont az Egyesült Államok elveszítheti ellenőrzését, s a helyzet általános háborúvá szélesedhet ki.” Tehát azt sürgették, hogy Amerika vegye blokád alá (vagy használjuk a sokkal ravaszabb kifejezést, amelyet Roosevelt alkalmazott a japánokra) „tegye karanténba” az ellenséget, mert így Oroszország lehetőséget kap, hogy túl nagy presztízsveszteség nélkül visszatáncoljon a szakadék széléről.47 Kennedy elnök tétovázott: hol az egyik oldalnak adott igazat, hol a másiknak. Kiadta a parancsot, hogy folytassák az előkészületeket a légitámadásra, de végül mégis a karantén mellett döntött, amit október 22én nyilvánosan be is jelentett, s ebben kétnapos határidőt szabott az oroszoknak. A határidőre azért volt szükség, mert október 23-ra hat közepes hatótávolságú rakéta telephelyből négy működőképes lett volna, és létfontosságú volt annak megakadályozása, hogy az oroszok a diplomáciai késedelmet kihasználva tovább dolgozhassanak a telephelyeken. Október 24-én a szovjet rakétákat szállító teherhajók megközelítették a karantén vonalát, és megálltak. De maradt a probléma, hogy a már bent lévő rakétákat hogyan lehet kihozni. Így hát másnap Kennedy elnök táviratban azt kérte Hruscsovtól, hogy „állítsák vissza a korábbi állapotot” (vagyis vonják ki a rakétákat). Hruscsov két választ küldött. Az elsőben, október 26án engedékenynek mutatkozott annak fejében, ha az amerikaiak megígérik, hogy nem foglalják el Kubát. A másodikban, következő nap, további engedményeket követelt: Amerika vonja vissza Törökországból a közepes hatótávolságú Jupiter-rakétáit. Kennedy nem vett tudomást a második levélről, de elfogadta az elsőben felajánlott megnemtámadási egyezményt. Hruscsov ennek alapján egyezett bele, hogy október 28-án visszavonja a rakétákat.48 Ebben az időben, és még néhány évig sokan dicsérték Kennedy elnököt a rakétaválság kezeléséért. Hruscsovot a saját kollégái kárhoztatták. Menesztésekor, 1964 októberében a szovjet felső vezetés úgy jellemezte, hogy Hruscsov „esztelen cselszövő, kapkodó következtetéseket von le, elhamarkodott döntései és tettei vágyálmokon alapulnak.”49 Kétségkívül a világ közel került egy nagyméretű nukleáris háborúhoz. Október 22-én

Uo., 507-511. A rakétaválság bizalmas összefoglalását ld. Robert Kennedy, Thirteen Days: a memoir of the Cuban Missile Crisis (New York, 1971 szerk.). 49 Idézi Michel Tatu, Power in the Kremlin: from Khrushchev to Kosygin (New York, 1969), 422. –(742)– 47 48

minden amerikai rakétaegységnél elrendelték a „legmagasabb készültségi fokozatot.” Mintegy nyolcszáz B-47-est, ötszáz B-52-est és hetven B-58-ast készítettek fel, szereltek fel bombakamrákkal, hogy a szétszórtan elhelyezett támaszpontokról azonnal a levegőbe tudjanak emelkedni. Az Atlanti-óceán fölött kilencven darab, sok-sok megatonnás bombát szállító B-52-es cirkált. Bevetésre készen álltak a nukleáris töltetek 100 Atlas- ötven Titan- és tizenkét Minuteman-rakétán, az amerikai anyahajókon, a tengeralattjárókon és a tengeren túli támaszpontokon. Minden parancs Defcon-2 fokozatú volt, ami a hadparancsot követő legmagasabb készültségi fok.50 Robert Kennedy „60 millió amerikai, és legalább ennyi vagy még több orosz halálá”-ról beszélt, maga Hruscsov azt állította, hogy a saját hadvezetésével vitázva figyelmeztette őket, hogy „500 millió emberi lény élete” forog kockán.51 Gigantikus kockázatot vállalt, de visszatáncolt a meredély széléről, amikor arra kényszerítették, hogy kiterítse a kártyáit. Castro, akinek nem kérték ki a véleményét a visszakozással kapcsolatban, őrjöngött, amikor értesült róla. Che Guevara szerint, aki jelen volt a hír kézhezvételekor, Castro káromkodott, a falat rugdosta, és összetört egy tükröt.52 Igaz, egy évtizeddel később azt mondta George McGovernnek: „Én keményebb vonalat követtem volna, mint Hruscsov. Iszonyatosan dühös voltam, amikor kompromisszumot kötött. De Hruscsov öregebb és bölcsebb volt. Visszatekintve rájöttem, hogy jó megállapodást kötött Kennedyvel. Ha az én álláspontom kerekedik felül, borzalmas háború következett volna.53 Castro és Oroszország valójában nagyon is jól járt Hruscsov katasztrófapolitikájával. Mielőtt Oroszország 1962 szeptemberétől megkezdte Kuba nagymérvű felfegyverzését, Castro könnyű célpontja volt egy amerikai intervenciónak. Egyik amerikai elnököt se kötötték szerződésbeli korlátozások a veszély kezelésében. Ha jól meggondoljuk, Hruscsov elgondolása stratégiai rakéták elhelyezéséről egy nagyméretű agresszióval volt egyenértékű. Amikor Kennedy arra kényszerítette Hruscsovot, hogy terítse ki a kártyáit, csak kihasználta Oroszország kedvezőtlen helyzetét. Amint de Gaulle helyesen érzékelte, Oroszországnak valóban nem volt más választása, mint hogy teljesen visszatáncoljon. Ezt maga Hruscsov is beismerte: „Kuba 11.000 kilométerre van a Szovjetuniótól. A tengeri és légi összeköttetésünk olyan bizonytalan volt, hogy gondolni se lehetett egy Egyesült Államok elleni támadásra.”54 A rakétaválság olyan időben zajlott le, amikor a stratégiai nukleáris erőegyensúly még mindig Newsweek, 1963. október 28. Edwin Guthman, We, Band of Brothers (New York, 1971), 26.; Saturday Review, 1977. október 15. 52 Thomas, Cuba, 1414. 53 Idézi Schlesinger, Robert Kennedy, 531. 54 Talbot (szerk.), id. mű, 511. –(743)– 50 51

erősen Amerika javára billent, és olyan közegben, ahol Amerika döntő előnyt élvezett a hagyományos fegyverek tekintetében. Kennedy ilyenformán abban a helyzetben volt, hogy a válságot megelőző status quo teljes visszaállítását követelhette. Még messzebb is mehetett volna: ragaszkodhatott volna a büntetéshez: a finn analógia mintájára kiköthette volna, hogy a Szovjetunió fogadja el, hogy Kubát lefegyverzik és semleges lesz. Ahogy Dean Acheson joggal megjegyezte: „Mindaddig, míg a mi kezünkben volt Hruscsov hüvelykszorítója, naponta csavarhattunk volna rajta egyet.”55 Ehelyett azonban Kennedy, miközben a közvélemény előtt nagy győzelmet aratott, az agresszív szovjet vezetést két lényeges engedménnyel jutalmazta meg. A kisebbik a Jupiter-rakéták visszavonása, bár ebben feltehetőleg az is közrejátszott, hogy mostanra elavultak.56 Ennél azonban sokkal fontosabb volt Kennedy hallgatólagos beleegyezése, hogy továbbra is fennmaradjon egy kommunista rezsim Kubában, amely nyílt katonai szövetségben áll Szovjet-Oroszországgal.57 Kuba és a Karib-tenger biztonsága szempontjából Kennedy gyakorlatilag elveszítette a rakétaválságot. Amerika vereséget szenvedett; ráadásul a hidegháború meghirdetése óta a lehető legnagyobbat. Így tehát egy olyan térségben, amely bármilyen megközelítésből nézzük is, létfontosságú volt Amerika számára, Castro életben maradt, hogy az elkövetkező negyedszázadban az Egyesült Államok legádázabb és legsikeresebb ellensége legyen; hogy exportálja a forradalmat a hatvanas években Dél-Amerikába, és ennél jóval sikeresebben a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Közép-Amerikába; hogy a harmadik világbeli találkozókon, miközben önmagát „el nem kötelezett” hatalomként állítja be, szisztematikusan pocskondiázza az amerikai „imperializmust”, és a hetvenes években mint a szovjet politika végrehajtója nem kevesebb, mint három expedíciós hadsereget küldjön Afrikába. Castro rendkívüli pimaszsággal az Egyesült Államokon belüli elnyomottak védelmezőjének szerepében is tetszelgett, amiért az amerikai haladó erők egy része agyondicséréssel jutalmazta. Saul Landau szerint Castro „át van itatva a demokráciával,” Leo Huberman és Paul Sweezy szerint Fidel „egy szenvedélyes emberbarát,” más odalátogatók a vezér „enciklopédikus tudását” bizonygatták. Rajongóinak „a kereszténység és a szocializmus közötti kapcsolat” jutott róla eszébe. Castro „halk szavú, félénk, érzékeny” volt, ugyanakkor életerős, jóképű, közvetlen, dogmáktól mentes, nyitott, humánus, fölöttébb könnyen megközelíthető és melegszívű. Norman Mailer

Idézi Schlesinger, Robert Kennedy, 530-531. Uo., 523 és lábjegyzet. 57 Thomas Cuba, 1418. –(744)– 55 56

azt írta róla, hogy „ő az első és a legnagyobb hős azok közül, akik a második világháború óta színre léptek.” Amikor Castro mereven föláll, írta Abbie Hoffman, „olyan, mint egy életre kelt, hatalmas pénisz, és amikor felmagaslik és kiegyenesedik, a tömeg azon nyomban átalakul.”58 Az egykor Sztálin köré fonódó nyugati liberális álmok közül jónéhány áttevődött Castróra. Miután Mao végül kegyvesztetté vált, Castro maradt a totalitárius világ utolsó karizmatikus vezetője. A közönséges kubaiak ezzel szemben a lábukkal és farmotoros csónakjaikkal szavaztak: csak a hatvanas években több mint egymillióan menekültek el Castrótól. 1980-ra (egyedül ebben az évben további 150.000 politikai menekült adódott a teljes számhoz) a lakosság egyötöde élt száműzetésben, legtöbbjük az USA-ban. 1981-ben úgy számoltak, hogy mióta Castro hatalmon van, Kuba egy főre jutó éves növekedési üteme mínusz 1,2 százalék alá esett; hogy Latin-Amerika egyik leggazdagabb országa az egyik legszegényebb lett; hogy a 810 dolláros egy főre jutó nemzeti jövedelmével rosszabbul áll, mint a szomszédos Jamaika, a Dominikai Köztársaság és Mexikó; és végül hogy a 200.000 fős hadseregével (amelynek egynegyede tényleges szolgálatban külföldön volt) Kuba – Brazília kivételével – a legnagyobb katonai hatalom Latin-Amerikában: voltaképpen az egy főre jutó katonák száma nagyobb, mint a világ bármely más országában.59 Ez volt Castro munkájának gyümölcse és Kennedy hagyatéka. Kennedy Kuba-politikája azt sugallta, hogy az elnök nem igazán értette meg Amerika létfontosságú érdekeit, és képtelen volt különbséget tenni a képzelet és a valóság között. Ezek a gyöngeségek, amelyek jellemzőek voltak Kennedy PR-megközelítésű politizálására, más területeken is megmutatkoztak, nevezetesen az űrprogram és Vietnam kérdésében. Szovjet-Oroszország az elfogott német tudósok segítségével (mindjárt a nukleáris fegyverek programja után) kiemelt jelentőséget tulajdonított a nehéz és nagy hatótávolságú rakétáknak. Ennek gyümölcsei az ötvenes évek végén kezdtek beérni. 1957. október 4-én az amerikaiak megdöbbentek, amikor Oroszország Föld körüli pályára állította a Szputnyik-1 nevű, 92 kilogrammos műholdat. Következő hónapban egy sokkal nagyobb és 560 kilogramm súlyú rakéta következett, amelyben már egy kutya, Lajka is helyet kapott. Az első amerikai műholdat csak 1958. január 31-én lőtték fel, de ez is csak 15 kilós volt. Egy amerikai tábornok állítólag azt mondta: „Mi a rossz tudósokat fogtuk el.” Voltaképpen Amerika is épített nagy rakétákat, köztük a hadsereg hatalmas Saturn-rakétáját,

Idézi Hollander id. mű, 6. fejezet, Revolutionary Cuba and the discovery of the New World, különösen 234 skk. 59 Hugh Thomas in The Times Literary Supplement, 1981. április 10., 403. –(745)– 58

amelyet Wernher von Braun fejlesztett ki az alabamai Hintsville-ben. Legalább ilyen fontos volt az amerikai fejlődés a miniatürizálásban, ami megmagyarázza Amerika nagyobb hajlandóságát a kisebb hasznos teher elfogadására.60 Minden a célok, a prioritások és a finanszírozás kérdése volt. Eisenhower, akit mivel kellően rögeszmés volt, teljesen lekötött az Egyesült Államok gazdasági ereje, a védelmi program pragmatikus igényeinél többet nem volt hajlandó költeni az űrkutatásra. Határozottan szembehelyezkedett a fényűző űrkutatási programokkal, amelyeket pusztán a „presztízs” miatt futtattak: magát a szót is megvetette. Egyszerűen nem vett tudomást a Szputnyik fellövését követő pánikról. Kennedy hivatalba kerülésével tökéletesen megváltoztak a prioritások. Alelnöke, a texasi Lyndon B. Johnson, akit az űrkutatással bízott meg, egy sokat költő texasi volt, aki számos kapcsolattal rendelkezett az űrhajózás üzleti világában. Ő emelte ki James Webbet, a sajtóügyekre fogékony üzletembert, és tette meg a NASA igazgatójának. 1961. április 12én, három hónappal azután, hogy Kennedy átvette az elnöki hivatalt, az oroszok fellőtték az első embert, Jurij Gagarint az űrbe, majdnem négy héttel verve meg az amerikaiakat. Fentmaradt egy ragyogó leírás arról az őrült találkozóról, amelyet a dühöngő Kennedy tartott két nappal később a Fehér Házban: „Van olyan hely, ahol meg tudjuk fogni őket? Mit tegyünk? Körbe tudjuk kerülni a Holdat előttük? Képesek vagyunk előbb letenni egy embert a Holdra?… Bakugrással próbálkozzunk?… Nem tudná megmondani valaki, hogy érhetnénk utol őket? Keressünk valakit, bárkit. Azt se bánom, ha a szemközti házmester, ha ő tudja a megoldást.”61 Három nappal később jött a Disznó-öbölbeli katasztrófa, és április 19én egy elkeseredett Kennedy fogadta Johnsont azon a negyvenöt perces találkozón, amelyet egy izgatott direktíva követett (1961. április 20.); ebben az elnök utasította Johnsont, hogy derítse ki: „Mikor van több esélyünk a szovjetek megverésére, ha egy laboratóriumot lövünk ki az űrbe, ha megkerüljük a Holdat, ha az űrhajó leszáll, vagy ha emberrel a fedélzetén leszáll, és vissza is tér? Van-e olyan űrprogram, amely drámai eredményekkel kecsegtet, s amelyekkel győzhetünk?”62 A megfogalmazás jellemző: „megverni”, „drámai eredmények”, „győzni.”

Ld. Wernher von Braun és F. I. Ordway, History of Rocketry and Space-Travel (New York, átdolg. kiadás, 1969). 61 Idézi a jelenlévő Hugh Sidey in: John F. Kennedy, Portrait of a President (London, 1964). 62 H. Young, Journey to Tranquility: the History of Man’s Assault on the Moon (London, 1969), 109-110. –(746)– 60

Bizonyos értelemben Kennedy inkább volt profi sportember, propagandista és politikai kampányfőnök, mint államférfi. Májusban nyilvánosan is bejelentette, hogy Amerika elkötelezte magát az Apolloprogram mellett, amelynek célja embert küldeni a Holdra „még mielőtt az évtized véget ér.” Ez a program jellemzően a hatvanas évek illúziójából táplálkozott, kellően fittyet hányt a pénzügyeknek, és azon a feltételezésen alapult, hogy az erőforrások végtelenek. 1963-ban indult, és az elkövetkező tíz évben Amerika évi ötmilliárd dollárt költött az űrprogramra. A célt természetesen sikerült elérni. 1969. július 20-án Neil Armstronggal és Edwin Aldrinnal a fedélzetén az Apollo-11 leszállt a Holdra. Ezt 1972-ig még négy holdraszállás követte, s ezek után a program kifújt. Ekkorra Amerika és Oroszország több mint 1.200 rakétát és űrszondát lőtt fel, amelyek együttes költsége nagyjából elérte a 100 milliárd dollárt. A hetvenes évek közepének zordabb viszonyai között az űrtörekvések átalakultak propagandából gyakorlati feladatokká, űrlaboratóriumok és űrsiklók létrehozása formájában. 1981-ben a NASA megalkotta az első eredeti űrhajót, vagyis az űrsiklót, miközben az oroszok kifejlesztettek egy százméteres teherhordozó rakétát, amely képes volt Föld körüli pályára állítani 99.000 kilót. Véget ért az űrutazás szórakoztatóipari korszaka. Miközben Kennedy elnök benevezte Amerikát a Holdért folyó versenybe, hogy visszaszerezze országa presztízsét és vezető szerepét a technológiában, olyan területet is keresett, ahol a külpolitikája is hangos sikert tud elérni, különösen a Disznó-öbölbeli megaláztatás után. A Nemzetbiztonsági Tanács egyik tagja azt ajánlotta neki: „Nagyon fontos lenne, hogy a kormány egy átütő győzelmet arasson a kommunistákkal szemben… Itt (Vietnamban) egyelőre nyerésre állunk.” 1961. május 1-jén, két héttel a Disznó-öböl után a hadügyminisztérium kiadott egy jelentést arról, hogyan lehetne „megmenteni” Vietnamot; tizenegy nappal később Kennedy a Nemzetbiztonsági Tanács 52. emlékeztetőjében elfogadta a tervet, amely számos akció kivitelezésére ad felhatalmazást azzal a nyíltan megfogalmazott céllal, hogy „megvédjék Dél-Vietnamot a kommunista dominanciától.” Következő hónapban, a Hruscsovval való bécsi találkozó után Kennedy azt mondta egy újságírónak: „Mostanában az a problémánk, hogy hihetővé tegyük a hatalmunkat, és erre Bécs látszik a legalkalmasabbnak.”63 Mindazonáltal a szemrehányás, amit Kennedy azzal gyűjtött a fejére, hogy belerángatta Amerikát Vietnamba, csak részben jogos. Örökölte a válságot. Közvetlenül a beiktatása után megkapta Edward Landsdale (az a CIA-ügynök, akit Graham Greene rajzolt meg 1956-os regényében, A csendes

63

Idézi Leslie H. Gelb és Richard K. Berts, The Irony of Vietnam: the System Worked (Washington D. C., 1979), 70-71. –(747)–

amerikaiban) jelentését arról, hogy Saigonban a helyzet gyorsan romlik. „Ugye ez nagyon-nagyon rossz hír?”64 – kérdezte Kennedy. Az indokínai háborút, amely nem sokkal a japán hódítás összeomlása után kezdődött és eltartott a nyolcvanas évekig, több mítosz övezte, mint bármely más, háború utáni eseményt. Elég bonyolult volt ahhoz, hogy megzavarjon bármely nyugati államférfit, ahogy utóbb megzavarta a kínaiakat is. Minden amerikai elnök hozzájárult a maga hibaszázalékával. Roosevelt, aki semmiről se tudott, felajánlotta az országot Kínának. Közvetlenül a halála után az OSS, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának (a CIA elődje) buzgó antikolonialistái keményen munkához láttak, hogy felállítsanak egy baloldali, nacionalista rezsimet. Három héttel a japán kapituláció után az előbb említett Hivatal anyagi támogatásával a kommunista vezető, Ho Si Minh megrendezte az „augusztusi forradalom” néven ismert puccsot, amellyel elűzte a trónjáról lemondó vietnami császárt. Az a férfi, aki ténylegesen megkoronázta Hót mint az új uralkodót, egy OSS-ügynök volt: Archimedes Patti.65 Fontos megérteni, hogy Amerikának soha nem voltak területi igényei Indokínában, se támaszpontot nem akart létesíteni, se más minőségben nem akart jelen lenni. Ám a politikája rendszerint zavaros volt, és kivétel nélkül ingadozó. Az első szakaszt teljes mértékben európai orientáció jellemezte. Trumannak a beiktatását követően azt tanácsolták, hogy Indokína másodlagos jelentőségű ahhoz az abszolút szükségszerű lépéshez képest, hogy támogatni kell Franciaországot, mert az Európa stabilizáló hatalma, és segíteni kell „erkölcsileg és fizikailag, hogy visszaszerezze erejét és befolyását.”66 Ahhoz, hogy Franciaország újra magabiztosnak érezze magát, vissza kell szereznie indokínai birodalmát (legalábbis ezt bizonygatták); ezért 1946 decemberében a franciák bezavarták Hót a dzsungelbe, és visszahozták Hongkongból Bao Dai császárt. Az amerikaiak vonakodva ugyan, de beletörődtek, hogy Franciaország három bábkormányt teremtsen, a laoszit, a kambodzsait és a vietnamit, és ezeket 1950. február 7-én a Francia-Unión belül önálló államként ismerjék el. Ugyanekkor Oroszország és Kína Ho rezsimjét ismerte el. Ez volt az a pont, ahol a harc nemzetközi méreteket öltött. Oroszország és Kína fegyverekkel árasztotta el az országot. Májusban Amerika is követte a példát, és a koreai háború kitörésével a következő, hónaptól az amerikai segélyprogram szédületes tempóban felgyorsult. 1951-ben 21,8 millió dollár gazdasági és 425,7 millió dollár katonai segítséget nyújtott. A következő évre a katonai segítség több mint W. W. Rostow, The Diffusion of Power: an essay in recent history (New York, 1972), 265. 65 Ld. Archimedes L. A. Patti, Why Viet Nam? Prelude to America’s Albatros (University of California, 1981), de vö.: Dennis Duncanson, The Times Literary Supplement, 1981. augusztus 21., 965. 66 Truman: id. mű, I. 14-15. –(748)– 64

félmilliárd dollár fölé kúszott; 40%-kal több volt, mint Franciaország költségei. A külügyminisztérium illetékesei arra figyelmeztették Dean Achesont, hogy Amerika „olyan pozícióba jut Indokínában,” ahol „a felelősségünk kezdi kiszorítani, ahelyett hogy kiegészítené Franciaország szerepvállalását.” Acheson azonban úgy döntött, hogy „miután magunk láttunk munkához, többé nem nézhetünk hátra.” Szerinte az európai helyzet veszélyesebb annál, minthogy Amerika magára merje hagyni Franciaországot keleten.67 1953-54-re a franciák háborús erőfeszítéseinek 80 százalékát Amerika fizette. 1954. május 8-án azonban a Dien Bien Phu-i francia erőd elesett. A vereség annak volt köszönhető, hogy Oroszország és Kína váratlanul nagymérvű fegyveres segítséget nyújtott Ho erőinek. A franciák közvetlen részvételt kértek az amerikai légierőtől, s miután ezt nem kapták meg, Pierre Mendès-France vezetésével új kormányt alakítottak, amelynek feladatául tűzték ki, hogy tárgyaljon a franciák visszavonulásáról és a politikai megegyezésről. A júliusban Genfben aláírt fegyverszüneti megállapodás alapján a 17. szélességi kör mentén kettéosztották az országot: a kommunisták megtarthatták északot, a Nyugat a többit, és arról is rendelkeztek, hogy két éven belül nemzetközi megfigyelők jelenlétében népszavazáson döntenek az egyesítésről. Ez volt az a pont, ahol Eisenhowert cserbenhagyta a szokásos józan esze; lehet ugyan vitatni, de tény, hogy minden más amerikainál több felelősség terheli az utóbb kibontakozott vietnami öldöklésért. Aláírhatta volna a megállapodást, és rávehette volna a déliek miniszterelnökét, Ngo Dinh Diemet, hogy tartsa magát az egyezményhez. Lehetséges, hogy Ho egy szabad választáson győz, és egy egyesült kommunista ország uralkodója lett volna. De ez vajon csapás lett volna Amerikára nézve? Az előretolt hadállásokról szóló híres, 1950. januári beszédében még Acheson is azt mondta, hogy Amerika biztonsága szempontjából nem létfontosságú, hogy Indokínában ne kommunista kormány jöjjön létre.68 George Kennan egy 1950. augusztus 21-i keltezésű emlékeztetőjében úgy érvel, hogy,Jobb lenne teret hagyni az ország viharos politikai áramlatainak, hogy végül saját medrükbe találjanak… még akár azon az áron is, hogy utóbb megegyezés jöjjön létre Észak- és Dél-Vietnam között, és Észak-Vietnam kiterjessze hatalmát az egész országra.”69 Maga Eisenhower is így vélekedett. Mint mondta: „Amerika számára el se lehet képzelni nagyobb tragédiát, mint hogy súlyosan belebonyolódjon a konfliktusba.” „Nem fogunk

Acheson: id. mű, 675-676. Acheson beszéde az Országos Sajtóklubban, ld. Department of State Bulletin, 1950. január 23., 115 skk. 69 Kennan, Memoirs 1950-1963., 59. –(749)– 67 68

belekeveredni” – ismételte. S ha mégis, akkor az csak Amerika legfőbb szövetségeseivel egyeztetve, és a kongresszus egyértelmű, alkotmányos jóváhagyásával történhet. Hosszasan egyeztetett a vezérkari főnökökkel, mire garanciát kapott tőlük (1954 májusában), hogy „Indokínában nincsenek létfontosságú katonai célterületek, és a jelképesnél nagyobb haderő telepítése komolyan veszélyeztetné a korlátozott amerikai szerepvállalás lehetőségét.”70 Ám Eisenhower megint nem tudott dönteni. Népszerűsítette azt az elméletet, hogy ha Vietnamot „elveszítjük,” akkor egész Indokína kommunista kézre kerül; és ha a kommunisták elnyelik Indokínát, akkor más délkelet-ázsiai országok következnek. „Palackban lévő dugóról” beszélt, „láncreakcióról” és „dominóelvről.”71 Nemcsak a genfi megállapodást nem volt hajlandó személyesen aláírni, de belement Diem döntésébe is, hogy az ország sorsáról ne szabad választásokon döntsenek. Ezzel Amerika alapvetően eltávolodott a hidegháború idején követett globális politikájától, amely mindvégig azon alapult, hogy a Kelet és Nyugat közötti konfliktust ne a fegyverek döntsék el, hanem tisztességes választások. Diem lehetőséget kapott arra, hogy eltérjen ettől az alapelvtől, és cserébe amerikai katonai és gazdasági segítséggel jutalmazták, s a jutalom most először érkezett közvetlenül, és nem francia közvetítéssel. Ilyenformán Eisenhower volt az, aki elkövette Amerika eredeti bűnét Vietnammal szemben. Az egységes választások elmaradása miatt 1957-ben megszületett a Vietkong, és délen új háború kezdődött. Eisenhower e háború egyik résztvevőjévé tette Amerikát, azt állítva egyik utolsó beszédében, amit a témával kapcsolatban tartott (1959. április 4.): „Dél-Vietnam elvesztése mozgásba hozna egy bomlási folyamatot, amelynek a továbbiakban súlyos következményei lennének ránk és a szabadságra nézve.”72 Amikor Kennedy bekerült a Fehér Házba, Vietnam már Amerika egyik legnagyobb és legköltségesebb elkötelezettsége volt a világon. Nehéz megérteni, hogy Kennedy miért nem kísérelt meg visszatérni a genfi egyezményhez, és megtartani az egyesítésről szóló szabad választást. 1961. május 31-én Párizsban de Gaulle próbálta rávenni, hogy sürgősen lépjen vissza: „Megjósolom, hogy lépésről-lépésre egy feneketlen katonai és politikai ingoványba fognak süllyedni.”73 Mindazonáltal még ugyanez év novemberében Kennedy elrendelte, hogy „a támaszpontok biztosítására” dobják át Vietnamba az első 7.000 amerikai katonát. Maxwell Taylor

D. Eisenhower, Public Papers (1954.), 253, 306; Gelb és Betts: id. mű, 60. Eisenhower sajtókonferenciája: 1954. április 7. és 26.; Gelb és Betts: id. mű, 59. 72 Eisenhower, Public Papers (1959), 71. 73 De Gaulle: id. mű, 256. –(750)– 70 71

tábornok, aki ezt a lépést javasolta, figyelmeztette az elnököt, hogy ha rosszabbra fordulnak a dolgok, „nehéz lesz ellenállni a nyomásnak, hogy ne küldjünk további erősítést,” – és hogy „nincs határa a lehetséges kötelezettségvállalásunknak.”74 Kennedy osztozott a tábornok aggodalmában. Azt mondta a munkatársának, Arthur Schlesingernek: „A csapatok bevonulnak; a zenekar rázendít; a tömeg éljenezni fog; és négy nap múlva mindenki elfelejti az egészet. Ezek után majd üzennek, hogy küldjünk újabb csapatokat. Olyan ez, mint egy pohár ital. A hatása gyorsan elmúlik, és kénytelen vagy újabb pohár után nyúlni.”75 Ez pontos jóslat volt. Kennedy ösztöne azt súgta, hogy vagy kívül kell maradni, vagy dűlőre kell vinni a dolgot azzal, hogy Amerika közvetlen támadást intéz Hanoi ellen. Egy amerikai támadásnak észak ellen, amely ezen a ponton sikeres lehetett volna, legalább annyi érdeme lett volna, hogy visszaforgatja az idő kerekét 1954-ig és a genfi egyezményig. Alapvető erkölcsi ellenállás se nagyon lett volna egy ilyen lépés ellen, mivel 1961-re az északiak lényegében elfoglalták a déli országrészt. Amikor Indokína hosszú tragédiáját elemezzük, egy pillanatig se szabad elfelejteni, hogy alapvetően Ho Si Minh, a munkatársai és az utódai döntése volt, hogy el kell foglalni az egész országot, beleértve Laoszt és Kambodzsát, s hogy 1945-től kezdődően ez volt a harc legfontosabb mozgatórugója és a vérfürdő legfőbb oka. Ehhez képest Amerika tévedései csak másodlagos jelentőségűek. Amerika komoly hibákat követett el. Képtelen volt sorsára hagyni az országot, de az északi területekért folytatott háborút se tudta végigvinni, s ezáltal Kennedy egy reménytelen kompromisszumra kényszerült, amikor egyre nagyobb mérvű, de soha nem meghatározó mennyiségű katonai segítséget nyújtott egy olyan kliens-kormánynak, amelyet képtelen volt irányítani. Diem messze a legalkalmasabb volt a vietnami vezetők között, és rendelkezett azzal a komoly erénnyel, hogy civil volt. Lyndon Johnson, az akkori alelnök némi túlzással „Délkelet-Ázsia Churchilljé”-nek nevezte, és azt mondta egy újságírónak: „Lószart, ember, odaát ő a mi egyetlen emberünk.”76 De Kennedy, akit bosszantott a kudarc, hogy nem tud kihúzni Vietnamból valami zajos sikert, inkább az ügynököt okolta, mint a politikát. 1963 őszén titokban jóváhagyta az amerikai támogatást egy Diem-ellenes államcsínyhez. Ez annak rendje és módja szerint meg is történt november 1jén, amikor is Diemet meggyilkolták, és a CIA elköltött 42.000 dollárt azoknak a katonáknak a megvesztegetésére, akik vállalták a katonai junta megszervezését. Ez volt Amerika második nagy bűne: Johnson

J. F. Kennedy, Public Papers, II. 90. Schlesinger, A Thousand Days, 547. 76 David Halberstam, The Best and the Brightest (New York, 1972), 135. –(751)– 74 75

meghatározása szerint,a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettünk.”77 Három héttel később magát Kennedyt is meggyilkolták, és Johnson lett az elnök. Johnson jottányival se volt határozottabb, mint Kennedy; a meggyilkolt elnök kompromisszumra törekvő politikáját Johnson egészen 1964 augusztusáig követte, amikor Észak-Vietnam amerikai rombolókat támadott meg a Tonkini-öbölben. Nincs rá bizonyíték – bár később ezt állították –, hogy megrendezett incidens volt, amellyel Amerikát még jobban be akarták húzni a háborúba.78 Tény, hogy Johnson nagyon nehezen szánta rá magát az eszkalációra: épp akkoriban indult az elnökválasztási kampány, amelyben a békét hangsúlyozta a republikánus Barry Goldwaterrel szemben, aki ha szükséges, nukleáris fegyvereket is bevetett volna, hogy megnyerje a háborút. Ám a kongresszus elsöprő többséggel megszavazta (mindkét ház 535 tagja közül egyedül Wayne Morse és Ernest Gruening szenátorok szavaztak ellene) a „Tonkini megoldás” néven ismertté vált ajánlást, amely felhatalmazza az elnököt, hogy tegyen nyomatékos lépéseket az amerikai haderők megvédésére. William Fulbright szenátor, aki annak idején támogatta a háborút, s aki tevékenyen részt vett az ajánlás szenátusbeli megszavazásában, azt mondta, hogy ezzel a szavazással Johnson felhatalmazást kapott, hogy minden további jóváhagyás nélkül háborúba lépjen Vietnammal. Johnson azonban még közel hat hónapig nem élt a jogosítvánnyal. Aztán, miután elsöprő elektori győzelmet aratott a békepárti szónoklataival, úgy tett, ahogy korábban Wilson és Roosevelt, és pontosan az ellenkezőjét tette minden addigi ígéretének. 1965 februárjában, azt követően, hogy a Vietkong számos amerikai áldozattal járó csapást mért egy kaszárnyára, Johnson elrendelte Észak-Vietnam bombázását.79 Ez volt a harmadik súlyos amerikai hiba. Miután Amerika belebonyolódott a háborúba, a helyzetéből fakadó logikát kellett volna követnie, es azzal kellett volna felelnie az agresszióra, hogy elfoglalja ÉszakVietnamot. A bombázás gyönge kompromisszum volt, abszolút jellemző arra a tétovázásra, amely beárnyékolta az amerikai politikát az egész tragédia alatt. Mihelyt a Da Nang-i légierő bombázni kezdte északot, gondoskodni kellett a légibázis biztonságáról: tehát március 8-án 3.500 tengerészgyalogost tettek partra Da Nangnál. Áprilisban a csapat létszáma 82.000-re nőtt. Júniusban újabb követelés hangzott el negyvennégy új zászlóalj bevetéséről. Július 28-án Johnson bejelentette: „A mai napon

Idézi Henry Graff The Tuesday Cabinet: Deliberation and Decision in Peace under Lyndon B. Johnson (New York, 1970), 53. 78 Gelb és Betts: id. mű, 104,31. lábjegyzet; ld. még Joseph C. Goulden, Truth is the First Casualty: the Gulf of Tonkin Affair (New York, 1969), 160. 79 Gelb és Betts: id. mű, 117-18. –(752)– 77

Vietnamba rendeltem a gyors reagálású légi hadosztályt és bizonyos más erőket, hogy velük együtt szinte azonnal… 125.000 főre emelkedjék harcoló katonáink száma. Később még további harcoló egységekre lesz szükség, amelyeket igény szerint küldünk a hadszíntérre.”80 A katonák meg se próbálták becsapni a politikusokat (ahogy korábban Kennedy gyanította). A vezérkari főnökök egyesített parancsnoksága július 14-én bejelentette: „Semmi okunk azt hinni, hogy nem tudunk győzni, ha akarunk – és ha ez az akarat a stratégiánkban és a taktikai műveleteinkben meg is nyilvánul.” (A kiemelés az eredetiből származik.81) Amikor Johnson megkérdezte Wheeler tábornokot a várható fejleményekről: „Bus, szerinted mire van szükség az akció befejezéséhez?,” a válasz az volt, hogy hétszázezer-egymillió emberre és hét évre.82 Johnson tehát pontosan tudta, mit vállal a háborúval. Magában fütyörészett, hogy el ne hagyja a bátorsága: „Az alamói csata után – mondta – senki se gondolta volna, hogy Sam Houston ilyen gyorsan pontot tesz a háború végére.”83 De hát Johnson nem volt Sam Houston. Még bombázó félként is határozatlan volt. A légierő közölte vele, hogy csak akkor ígérhetnek eredményeket, ha a támadás súlyos és gyors lesz, vég nélkül és korlátlanul ismételhetik a bombázást. Ez volt a második világháború legfontosabb leckéje. Azt mondták, ha lassítják vagy korlátozzák a hadműveleteket, akkor nem ígérhetnek semmit.84 Ennek ellenére Johnos pontosan ezt tette. Elejétől végig kizárólag politikai okokból korlátozták a bombázást. Johnson minden kedden ebédet adott, amelyen meghatározta a célpontokat és a bombák súlyát: ez megint Eden volt és Szuez. Johnson nem volt olyan könyörtelen, mint amilyennek látszani szeretett volna: erkölcsi korlátok bénították a tetteit. Ahogy életrajzírója, Doris Kearns csípősen megjegyezte, Johnson számára „a korlátozott bombázás nyugtatószer volt, nem csábítás: a nyugtató kézbentartható, sőt el is hagyható.”85 Így hát a bombázás nagyon lassan fokozódott, és a vietnamiaknak maradt ideje alkalmazkodni és búvóhelyeket építeni. Amikor Szovjet-Oroszország elhárító rakétákat telepített, az amerikai bombázóknak nem volt szabad támadni, míg a bázisok el nem készülnek. Mi több, az amerikaiak tizenhat „bombázási szünetet” tartottak, bár egyikre se jött a legcsekélyebb válaszlépés se, és volt hetvenkét amerikai „békekezdeményezés,” de valamennyi süket fülekre talált.86 Az Uo., 120-123. Lyndon Johnson, Public Papers, IV., 291. 82 Idézi Halberstam: id. mű, 596. 83 Graff: id. mű, 81. 84 Gelb és Betts: id. mű, 135 és kk. 85 Doris Kearns: Lyndon Johnson and the American Dream (New York, 1976), 264. 86 Gelb és Butts: id. mű, 139-143. –(753)– 80 81

amerikaiakkal ellentétben az észak-vietnami vezetők soha egy pillanatra nem inogtak meg eltökéltségükben, hogy bármi áron valóra váltsák politikai céljaikat: totális uralmat az egész ország fölött. Úgy tűnik, a legcsekélyebb mértékben se befolyásolták döntésüket a veszteségek, amelyeket népük elszenvedett. Ilyenformán volt bizonyos keserű irónia abban, hogy ők vádolták genocídiummal az amerikaiakat. A Pentagon archívumában őrzött bizalmas anyag vizsgálata kiderítette, mindazon vádak alaptalanok, amelyeket a „Háborús Bűnöket Vizsgáló Nemzetközi Bíróság” előtt 1967ben Stockholmban felsorakoztattak az amerikai katonák ellen. A civil lakosság kitelepítése háborús zónából nemcsak azért történt, hogy „szabad harcmezőket” alakítsanak ki, hanem azért is, hogy megmentsék a civilek életét, és azért is, mert ezt az 1949-es genfi konvenció kifejezetten megköveteli. A polgári területeken folytatott súlyos harcok egyenes következményei voltak a vietnami taktikának: megerősített védelmi ponttá alakították a falvakat, ami önmagában is a genfi egyezmény megsértése. Épp a civil életek és ingóságok védelme érdekében hozott korlátozások tették olyan hatástalanná az amerikai bombázásokat. A civil áldozatok aránya, amely az összes háborús áldozatok 45 százaléka volt, nagyjából megfelel a huszadik századi háborús arányoknak. Voltaképpen a háború idején gyorsan nőtt a lakosság lélekszáma, nem kis részben az amerikai egészségügyi programoknak köszönhetően. Délen az életszínvonal is meglehetősen gyorsan emelkedett.87 Ám a huszadik század tapasztalata azt jelzi, hogy egy civilizált hatalom önmagára rótt korlátozása több mint haszontalan. Barátok és ellenségek egyaránt úgy értelmezik, hogy az nem az emberiesség, hanem a bűntudat és a jogos meggyőződés hiányának bizonyítéka. Ezért veszítette el Johnson a propagandaharcot, és nem csupán a nyugati világban, hanem elsősorban az USA-ban, ahol pedig ez a leginkább számított. Kezdetben a vietnami háború a mérsékelt liberális közmegegyezés támogatásával indult. „Amerikának alapvető érdeke fűződik Vietnam megvédéséhez” – írta 1961. április 7-én a Washington Post. „Amerika presztízse forog kockán abban az erőfeszítésünkben, hogy megvédjük a vietnami embereket a kommunizmus mindent elnyelő hatásától.” 1963. március 12-én a The New York Times elismerte, hogy Vietnam megmentésének „költsége tetemes, ám ennél sokkalta költségesebb lenne, ha Délkelet-Ázsia Oroszország vagy a kommunista Kína uralma alá kerülne.” 1964. május 21-én a Times azt sürgette: „Ha bebizonyítjuk, hogy bármilyen katonai vagy politikai áldozatra képesek vagyunk (hogy ezzel megakadályozzuk a kommunizmus győzelmét), előbb-utóbb a kommunisták is felismerik a realitásokat.” 1964. június 1-jén a Post azt bizonygatta, hogy Amerikának továbbra is meg kell 87

Guenther Lewy, „Vietnam: New Light on the Question of American Guilt,” Commentary, 1978 február. –(754)–

mutatnia Vietnamban, hogy „az agresszióhoz való ragaszkodás értelmetlen és halálos vállalkozás.” Ám a Times már 1966 elején magára hagyta Johnsont, a Post pedig 1967 nyarán.88 Nagyjából ekkortól a tévécsatornák előbb semleges, majd fokozatosan ellenséges hangot ütöttek meg. A kormányzat nem is annyira a szerkesztőségek elítélő véleményétől kezdett félni, hanem a hírek tendenciózus beállításától. Bizonyos kérdésekben az amerikai média nagyon erősen részrehajlóvá vált. Leggyakrabban ügyesen és szándékosan félrevezették; vagy félrevezette önmagát. Nagy publicitást kapott például egy fénykép, amelyen „hadifoglyot” dobnak ki egy amerikai helikopterből, pedig a jelenetet megrendezték. Pontatlanok és szenzációhajhászók voltak a Con Son-szigeti „tigrisketrecekről” szóló amerikai beszámolók is. Egy másik, széles körben használt fénykép egy napalmtól megégett kislányról azt a benyomást keltette – ez egyébként teljességgel hamis volt –, hogy az amerikaiak sokezer gyereket égettek el.89 Még ennél is komolyabb volt az az elképzelés, amelyet egyre határozottabban sugallt a média, hogy a kommunisták győzelme kikerülhetetlen. Ez végül is döntően a vietkongi „Tet-offenzíva” kezelésében mutatkozott meg 1968. január 30-án. Ez volt az első nagyobb támadás, ahol a kommunisták nyílt színen próbálkoztak. Az volt az elképzelésük, hogy teljes taktikai sikert érnek el, és általános népfelkelést robbantanak ki. Valójában egyik célt se tudták elérni. A Vietkong most először szenvedett súlyos vereséget egy hagyományos ütközetben, és katonai szempontból egy rendkívül meggyöngült hadsereg került ki a csatából.90 Ám a média, különösen a tévé döntő Vietkong-győzelemként tálalta az offenzívát, mintha egy amerikai Dien Bien Phu lett volna. Egy 1977-ben megjelent tanulmány a történtekről pontosan bemutatta, hogy történhetett meg az igazság tökéletes kifordítása, ami ráadásul nem is volt teljességgel szándékos.91 Valószínűleg nem a Tet valósága, hanem a képzete volt döntő, különösen a keleti parti liberálisok körében. Általánosságban az amerikai közvélemény erősen támogatta a háborút, s az egész idő alatt népszerűbb volt, mint a koreai összeütközés. A közvélemény kutatók szerint egyedül az általuk „zsidó alcsoport”-ként leírt kategória ellenezte a hadműveleteket.92 Johnson népszerűségi indexe mindannyiszor nőtt, valahányszor fokozta a feszültséget:

Gelb és Betts: id. mű, 214-215. Lewy: id. mű. 90 Gelb és Betts: id. mű, 171. 91 Peter Braestrup, Big Story: How the American Press and TV Reported and Interpreted the Crisis of Tet 1968 in Vietnam and Washington, 2 kötet (Boulder, 1977). 92 John Mueller, War, Presidents and Public Opinion (New York, 1973). –(755)– 88 89

14%-ot ugrott, amikor elkezdte a bombázást.93 A harcok alatt sokkal több amerikai bírálta Johnsont azért, hogy túl keveset tesz, mint azért, hogy túl sokat. Az a vélekedés, hogy a közvélemény komolyan szembefordult a háborúval, és különösen az az axióma, hogy a fiatalok ellenezték, egyszerű kitaláció. Valójában a visszavonulás támogatottsága egészen az 1968-as választásokig soha nem emelkedett 20 százalék fölé, akkorra viszont már megszületett a kivonulásról szóló döntés. A háború fokozásának támogatottsága mindig is nagyobb volt a harminc év alattiak, mint az idősebb emberek körében; az eszkaláció támogatásának legállhatatosabb csoportja a fiatal, fehér férfilakosság volt.94 Nem az amerikai nép elégelte meg az áldozatokat, amelyeket Kennedy kért beiktatási beszédében. Az amerikai vezetőknek lett elege. 1967 utolsó hónapjaiban és különösen a Tet-offenzíva után az amerikai felső vezetés összeroppant. A hadügyminiszter, Clark Clifford a háború ellen fordult; de így tett az öreg Dean Acheson is. A szenátusi keményvonalasok elkezdték ellenezni a további csapaterősítéseket.95 Végül maga Johnson is, aki bátortalanul kampányolt az újraválasztásáért, 1968. március 12-én beleszeretett az ötletbe, miután komolyan megroggyantak az esélyei a New Hampshire-i elnökjelölő küldöttgyűlésen. Bedobta a törülközőt, és kijelentette, hogy hátralévő hivatali idejét a béketeremtésre fogja szánni. Ezzel még nem volt vége a háborúnak. Annak viszont igen, hogy Amerika többé nem erőltette a győzelmet; nem akarta megnyerni a háborút. Az amerikai uralkodó osztállyal az volt a legfőbb baj, hogy elhitte, amit az újságban olvasott, és New Hampshire-ben a béke győzelmét látták. Valójában a Johnson-ellenes szavazók körében a héják majdnem kétharmados arányú fölényben voltak a galambokkal szemben.96 Johnson azért veszítette el az elnökjelölő kongresszust és vele együtt a háborút, mert nem volt elég kemény. Igaz, volt egy további, ha lehet, még fenyegetőbb tényező, amely ugyancsak betett az elnöknek, akinek az volt a jelszava, hogy „Végig az úton LBJ-vel.” 1968 márciusában, amikor a vietnami parancsnokság újabb 206.000 katonát kért, a Kincstár elnöke, Henry Fowler tiltakozott. Figyelmeztetett, hogy a kérés teljesítése azt jelentené, hogy nemcsak más védelmi programokat kell megnyirbálni, hanem fontos hazai programokat is; mi

Gelb és Betts: id. mű, 130. William Lunch és Peter Sperlich: „American Public Opinion and the War in Vietnam,” Western Political Quarterly, Utah, 1979. március. 95 Don Oberdorfer, Tet! (New York, 1971), 289-290. 96 Sidney Verba et al., Vietnam and the Silent Majority (New York, 1970); Stephen Hess:.Foreign Policy and Presidential Campaigns,” Foreign Policy, 1972. ősz. –(756)– 93 94

több, ezt a dollár is megsínylené.97 A lépés Macmillan kijózanító beavatkozására emlékeztetett az angol kabinet vitájában a szuezi válság idején. Fontos fordulópont volt Amerika történetében: a Nagy Köztársaság, a Föld leggazdagabb országa először ütközött pénzügyi források korlátaiba. Magának Johnsonnak különösen keserű csapás volt ez a figyelmeztetés. Ő még Kennedynél, de talán mindenki másnál is jobban ringatta magát a hatvanas évek illúzióiban. Senki nem hitt szenvedélyesebben a Nyugat erejében és különösen az amerikai gazdaság határtalan kapacitásában, mint ő. Johnson nemcsak az utolsó, de a legnagyobb pénzköltő is volt. Hazai költekezési programjára rendszerint úgy utalt, hogy „a szépasszony.” Azt mondta életrajzírójának: „Eltökéltem magamban hogy egyszerre leszek a háború és a béke vezetője. Mindkettőt akartam, mindkettőben hittem, és azt gondoltam, Amerikának van annyi erőforrása, amiből mindkettőre telik.”98 Truman és Eisenhower idején a védelmi kiadás volt a legnagyobb fejezet a szövetségi költségvetésben. A lakásépítésre, oktatásra, jóléti kiadásokra és más (ahogy akkoriban nevezték) „humán erőforrás”-ra fordított pénzek a költségvetésnek mindössze a negyedét tették ki, ami kevesebb, mint 5%-a volt a GDP-nek. A nehezebb, válság sújtotta éveket kivéve többször történtek kísérletek a mérleg kiegyensúlyozására. De amíg Eisenhower vissza nem vonult, az amerikai közpénzek elköltése minden lényeges szempontból a hagyományos minták szerint történt. A nagy változás az elvekben Kennedy alatt következett be. 1962 őszén a kormány egy új és radikális elv elfogadását tette magáévá, amikor is költségvetési deficitet teremtett, pedig nem volt gazdasági szükségállapot: a költségvetés már úgyis deficites volt, a gazdaság viszont felfelé mozgott. Miután ilyenformán szabad kezet adott magának a pénzügyekben, Kennedy egy új koncepciót vezetett be: a „nagy kormány”: a „probléma megoldója.” Az emberi szenvedés minden területét be kell sorolni valamelyik „problémakörbe”; ezek után a szövetségi kormányt föl kell fegyverezni, hogy megoldja, „eliminálja” az adott problémát. A „szegénységproblémát” Michael Harrington bestsellerje, a The Other America (1962) tette divatos témává a hatvanas évek elején; a könyvet Kennedy megrázónak és tettre sarkallónak találta. 1963-ban egy sor más, magas költségvonzatú törvénnyel együtt – beindította saját „szegénységprogramját.” Kennedy meglehetősen nehéznek találta a kongresszus átnevelését az új, expanziós elképzelésekhez, ezért lelassult a törvényhozói hatalom. De az ellenállás már Kennedy

Herbert Y. Shandler, The Unmaking of a President: Lyndon Johnson and Vietnam (Princeton, 1977), 226-229. 98 Kearns: id. mű, 286, 282-283. –(757)– 97

meggyilkolása előtt kezdett megroppanni;99 Lyndon Johnson tehát ki tudta használni a merényletet követő érzelmi felzúdulást, ugyanakkor latba vetve csodálatos képességeit, amellyel a kongresszust irányítani tudta, képes volt átverekedni az amerikai történelem legnagyobb és legdrágább törvényhozási programját… Johnson 1964. január 8-án, első, az unió helyzetéről tartott hagyományos évnyitó beszédében bejelentette: „A kormány a mai napon, itt és most kijelenti, hogy feltétel nélküli háborút indít a szegénység ellen.” Amikor 1964. augusztus 20-án aláírta az első szegénységellenes törvényt, az „egyenlő esélyek törvényé”-t, már azzal büszkélkedhetett: „Mától fogva, először az emberi faj történetében, egy nagy nemzet képes és hajlandó lesz elkötelezni magát az emberek közötti szegénység eltörlése érdekében.”100 Azon a nyáron, az elnökválasztási kampányra készülve hús-vér valósággá változtatta a „szépasszonyt”: megteremtette a „Nagy Társadalmat.” Mint mondta, Amerikának el kell sajátítania „azt a bölcsességet, amellyel gazdagságunkat nemzetünk gazdagítására és fölemelésére tudja használni,” hogy „ne csupán gazdag és erős társadalom legyünk, hanem még följebb lépve, Nagy Társadalommá is váljunk,” amely mindenki gazdagságán és szabadságán alapul, ahol minden gyermek „megtalálja azt a tudást, amellyel gazdagíthatja elméjét és gyarapíthatja tehetségét”, és mindenki képes lesz kielégíteni „vágyát a szépség és éhségét a közösség iránt.”101 A Nagy Társadalom elméletét valószínűleg az 1964 novemberi választás szentesítette, amelyet Johnson fölényesen nyert egy rendkívül gyönge ellenféllel szemben. Ezek után egymást követték a törvények: az általános és középiskolai oktatás törvénye, az egészségügyi ellátás törvénye, a járadéktámogatás törvénye, számos szegénységellenes törvény. Johnson az 1965. július 20-27-e közti időszakot „a század legfontosabb, történelmi jelentőségű törvénykezési heté”-nek nevezte. „Azt mondják, Jack Kennedynek volt stílusa”, horkant fel Johnson, „de én voltam az, akinek sikerült keresztülhajtani a törvényeket.” Az egyik liberális újságíró, Tom Wicker így ujjongott a New York Timesban: „Manapság úgy gördülnek ki a törvények a kongresszusból, ahogy Detroitban a szuperfényes, felturbózott kocsik a szerelőszalagról.” Woodrow Wilson elnökségének első időszaka óta nem volt ilyen produktív a törvényhozás az alapvető törvények meghozatalában, mint a 89. kongresszus első ülésszaka. Johnson a

Schlesinger, Robert Kennedy, 1002. Lyndon Baynes Johnson, The Vantage Point: perspectives of the Presidency 1963-1969 (New York, 1971), 81. 101 Johnson beszéde a Michigan Egyetemen, 1964 májusában, idézi Lawrence J. Wittner, Cold War America: from Hiroshima to Watergate (New York, 1974), 239-240. –(758)– 99

100

történelem legmagasabb, 68%-os népszerűségi indexét tudhatta maga mögött a törvényjavaslatok beterjesztésekor, amelyek közül 207-ből törvény lett, mint mondta, ezek lesznek „egy jobb Amerika építőkövei.”102 Amikor közönséges katonai metaforákat használt, tudatosan vont párhuzamot a vietnami háborúval, amely szerinte hadgyakorlat az idealizmus terepén. Teremtett tíz szegénységellenes „harci különítményt.” Azt mondta a lakásügyi bürokratáknak: „Magukat karosszék-generálisból tűzvonalbeli parancsnokká fogom átváltoztatni.” Volt egy ifjúsági hadtest a „környezetátalakításra,” munkaügyi hadtest az „iskolaelhagyók” számára, felzárkóztató iskolaelőkészítő program a kicsiknek, nyitottsági program a felsőoktatásban résztvevőknek és számtalan más elgondolás. A költségek az égbe szöktek: az első szegénység-ellenes program évi 30 milliárd dollárba került; amelyhez a program vége felé még újabb 30 milliárdot tettek hozzá.103 Ezek az összegek hamarosan beépültek a szövetségi költségszerkezetbe, és a csökkentésük lehetetlennek bizonyult. Valójában inkább növekedtek. Johnson erőfeszítéseinek köszönhetően 1971-re a kormány először költött többet jóléti kiadásokra, mint honvédelemre. 1949 és 1979 között a védelmi kiadások a tízszeresükre nőttek (11,2 milliárdról 114,5 milliárdra), de ez továbbra is a nemzeti össztermék durván 4-5 százalékát jelentette. Ám a jóléti kiadások húszszorosukra nőttek, 10,6 milliárdról 259 milliárdra, ami azt jelenti, hogy a költségvetésnek több mint a felét ezek a kiadások tették ki, s a nemzeti össztermékből való részesedésük megháromszorozódott, közel 12 százalékra kúszott fel.104 Johnson még javában elnök volt, amikor kezdett kiderülni, hogy ez a fontos változás az amerikai központi kormányzat alapvető célkitűzéseiben és költségelosztásában mind nagyobb terheket ró az országra. Ekkoriban a kormány részesedése a nemzeti össztermékből 33,4%-ra kúszott, amely Eisenhower idején 28,7% volt. A kincstári felügyelet szétesett. Eisenhower alatt a nagyon hatékony Költségvetési Hivatal (a neve megmaradt egészen 1970-ig) úgy működött, ahogyan Harding leírta: objektív ügynökségként vagy még inkább, mint egy törvényszék, amely minden kiadást szemmel tart. Kennedy idején jellemző módon – a Hivatal politikai szerepet játszott, Johnson alatt viszont tevékenyen részt vett az ügyek irányításában: a költségvetési igazgatónak kellett meghatározni a sarokszámokat.105 Mi több, Johnson, Vantage Point, 322-324; New York Times, 1965. augusztus 10.; Wittner: id. mű, 247-248. 103 Johnson, Vantage Point, 330, 172-173. 104 Office of Management and Budget: Federal Government Finances (Washington D. C., 1979); ettől kismértékben eltérő számítást ld. Rostow: World Economy, 272, III-65. tábla. 105 Larry Berman, The Office of the Management and Budget and the Presidency 1921-1979 (Princeton, 1979). –(759)– 102

bár a programokat megszavazta a kongresszus, annál kevésbé volt hajlandó előteremteni az adókat, amelyekből fizetni lehetett volna a programokat. Johnson elkeseredetten vitatkozott a kongresszus pénzügyi főnökével, Wilbur Milsszel és a republikánusok vezetőjével, Gerald Forddal. Mivel képtelen volt megszerezni az adókat, pénzt kezdett nyomatni. Abban a döntésében, hogy 1968-ban elhagyta a közéletet, burkoltan szerepet játszott az inflációtól való félelme, valamint az, hogy képtelen lesz kezelni a problémát. „Megmondtam neki (ti. Millsnek), hogy akár tudomásul veszi, akár nem, hamarosan összeomlik az ország gazdasága.”106 Johnson nézeteinek egy részét a túlzott költekezés erényeiről ekkorra már aláaknázták. Immár nem volt teljesen egyértelmű számára, hogy az eredmények szentesítik a gazdaságra mért káros hatásokat. A legfontosabb és bizonyosan a legtartósabb kárt önhibáján kívül okozta: megkétszereződött a kormány részesedése az összes foglalkoztatottak számában, és 1976-ra minden hatodik alkalmazott (több mint 13 millióan) közvetlenül Washingtonból kapta a fizetést. De ennek az elmozdulásnak túlnyomórészt a középosztály volt a haszonélvezője. Johnson azt állította, hogy hivatali ideje alatt az 1964-ben a „szegénység csapdájában vergődő” 35 millió nincstelen közül „kiemelt” 12,4 milliót vagyis majdnem 36%-ot.107 Ám ez csak az egyik módja a statisztikai adatok szemlélésének. Ahogy emelkedett az életszínvonal, változott a szegénység definíciója, és a szegények éppoly szegénynek „érezték” magukat, mint azelőtt, bár nőtt a jövedelmük. A Johnson által teremtett jóléti típusú államnak az volt a veszélye, hogy tartósan kilökte az embereket a termelői szférából, és az államtól tette őket függővé. A szegénység azzal is fokozódott, ha a családok kettészakadtak, s azzal is, ha az idősebbek külön költöztek, vagy válással, mert ezáltal a jövedelem is megoszlott.108 A törvények gyakran támogatták a folyamatokat. Kiderült, hogy az USA-ban a szegénység talán legnagyobb és egyetlen oka a feketék házasságának instabilitása. Daniel P. Moynihan, Johnson munkaügyi államtitkára azt fejtegette a Moynihan-jelentésben (1965 márciusában), hogy a fekete lakosság fele „társadalmi betegségben” szenved, amelynek fő forrása a fekete család, ahol a férjek aggasztóan nagy számban hagyják el feleségüket és a gyerekeiket. A politika fő feladata tehát „egy stabil család szerkezet megalkotása” kell legyen.109 Ám a szegénységellenes háború nem ezt tette. Épp az ellenkezője következett be, mivel a jóléti ellátás szerkezete arra ösztökélte a szegény családokat, hogy váljanak el. Mire Johnson

Johnson, Vantage Point, 435, 442 skk., 450-451. Uo., 87. 108 Stanley Lebergott Wealth and Want (Princeton, 1975), 11-12. 109 Daniel P. Moynihan, The Negro Family (New York, 1965). –(760)– 106 107

elhatározta, hogy visszavonul, Moynihan már azt állította, hogy az egész szegénységprogramot rosszul dolgozták ki, és rosszul irányítják.110 Még ennél is tragikusabb és fájdalmasabb volt az oktatással kapcsolatban szőtt illúziók elvesztése. Voltaképpen ez volt az illúziók évtizedének központi ábrándja. Annak a régi, liberális hitnek az újraélesztése volt, amelyet Macaulay hirdetett, s amely szerint egyedül az általános oktatás képes elviselhetővé tenni a demokráciát. H. G. Wells, a progresszív klisék kifinomult gyártója szerint a modern történelem nem más, mint „verseny az oktatás és a katasztrófák között.” Ez a hit elfödte azt a szomorú tényt is, hogy az a nemzet, amely a szívébe zárta Hitlert, s amely olyan ijesztő háborút viselt szenvedélyes iparkodással, talán a föld legjobban képzett népe volt. A mítosz, hogy az oktatás a társadalom csodaszere, az ötvenes években erősebb volt, mint valaha. Es Johnsonnál elhivatottabban senki se hitt benne. „A megoldás egyetlen szóban foglalható össze nemzetünk minden problémájára – mondta az elnök. – Ez a szó az oktatás.”111 Johnson csak korának szokványos bölcsességét visszhangozta. Az ötvenes évek végén C. P. Snow azt bizonygatta, hogy közvetlen oksági kapcsolat van a felsőoktatásra fordított pénz összege és az ország nemzeti összterméke között.112 E. F. Denison kimutatta, hogy az 1930 és 60 közötti három évtizedben Amerika gyarapodásának fele az oktatás kiterjesztésének, különösen az egyetemek fejlesztésének tudható be. Ugyanabban az évben, 1962-ben Fritz Machlup kiszámította, hogy „a tudásipar” Amerikában a nemzeti össztermék 29 százalékát jelenti, és hogy kétszer olyan gyorsan nő, mint az ipar egésze.113 1963-ban a harvardi Godkin-előadásokon a Berkeley elnöke, Clark Kerr, Amerika vezető elméleti államférfija azt mondta, hogy mostanra a tudás „vezető szektor” lett a gazdaság növekedésében. „Amit a vasút tett a múlt század második feléért, és amit az autó e század első feléért” – mondta Kerr –, „azt talán elvégzi a tudásipar e század második felében: vagyis hogy gyújtópontja lesz a nemzet gyarapodásának.”114 Ilyen háttérrel lett a hatvanas évek az oktatási expanzió egész történetének legrobbanóbb évtizede. A folyamat Amerikában az 1944-es Daniel P. Moynihan, Maximum Feasible Misunderstanding (New York, 1968). 111 Idézi Diane Divoky, „A Loss of Nerve,” Wilson Review, 1979 ősz. 112 C. P. Snow, The Two Cultures and the Scientific Revolution (Cambridge, 1959). 113 Edward F. Denison, Sources of Economic Growth (New York, 1962); Fritz Machlup, The Production and Distribution of Knowledge in the United States (Princeton, 1962). 114 Clark Kerr, The Uses of the University (New York, 1966). –(761)– 110

„közlegény-törvénnyel” kezdődött, amely közpénzeket juttatott a felsőoktatásnak a hazatérő veteránok oktatására, majd az 1952-es koreai háborús közlegény-törvénnyel folytatódott. Az 1958-as honvédelmi oktatási törvény megduplázta a szövetségi oktatási pénzkeretet, és most először a központi kormányt tette meg az oktatás pénzügyi motorjává. Az állami szolgálatban lévő tanárok száma az 1950-es 1 millióról 1970-re 2,3 millióra nőtt, mivel a fejkvóta is több mint 100%-kal emelkedett. A legfeltűnőbb a felsőoktatás gyarapodása volt, ugyanis mostanra fogadták el, hogy ezt mindenki számára elérhetővé kell tenni. Egy hivatalos jelentés szerint: „A fő kérdés nem az, hogy ki érdemli meg, hogy fölvegyék, hanem az, hogy a társadalom a saját érdekében és a lelkiismerete szerint kit zárhat ki,” mivel jogszerűen senkitől se tagadható meg az egyetemi oktatás, kivéve ha „olyan súlyos fogyatékosságai vannak,” amelyeken „a legrugalmasabb és a legelhivatottabb intézmény” se tud segíteni.115 A jelenség Nyugaton nemzetközi méreteket öltött. Angliában az 1963-as Robbins-jelentés oda vezetett, hogy egy évtizeden belül megkétszerezték az egyetemi helyeket, és 1981-re kétmilliónyi diáksággal számoltak. Ugyanilyen expanziós terveket fogadtak el Franciaországban, Kanadában, Ausztráliában, Nyugat-Németországban és másutt. Ha a statisztikai adatokat nézzük, a legmeghökkentőbb az amerikai példa. 1960 és 75 között az amerikai főiskolák és egyetemek száma 2.040-ről 3.055-re emelkedett. A terjeszkedés „diadalmas éveiben” hetente egy új felsőoktatási intézmény nyílt meg. A hallgatók létszáma az 1960-as 3,6 millióról 1975-re 9,4 millióra emelkedett, s a növekedés zöme (4 millió) az állami intézményekben következett be. A diplomát nem adó intézmények hallgatóit is ideszámítva 1975-re a felsőoktatásban tanulók száma meghaladta a 11 milliót, s ennek éves költsége 45 milliárd dollár volt.116 Ezek után joggal volt várható, hogy ez a hatalmas befektetés az emberi erőforrásokba nemcsak a növekedést fogja tovább serkenteni, hanem olyan erkölcsi és társadalmi célokat is elősegít, mint a munkásosztály polgárosodása. „A jövő zenéje”, mondta Clark Kerr, „a középosztály demokráciája… annak minden szabadságával,” amely közmegelégedést és politikai stabilitást hoz, és ami még ennél is fontosabb, aládúcolja a felvilágosult kapitalizmust, amely mindezt a fejlődést lehetővé tette. Valójában épp az ellenkezője történt. Miközben a középfokú oktatásban a kiadás megduplázódott, majd megháromszorozódott, az oktatás színvonala csökkenni kezdett. Miután hatalmas kisebbségi csoportok kerültek a rendszerbe, bizonyos hanyatlásra számítottak, de nem ilyen nagymérvű és meredek zuhanásra. A legjobb mutató, az iskolai képességvizsgáló teszt azt Idézi Lewis B. Mayhew, Higher Education in the Revolutionary Decades (Berkeley, 1967), 101 skk. 116 Charles E. Finn, Scholars, Dollars and Bureaucrats (Washington D. C., 1978), 22. –(762)– 115

mutatja, hogy a 800 pontos skálán 1963-77 között 49 ponttal csökkentek a verbális, és 32 ponttal a matematikai készségek eredményei.117 Az 1970-es évek közepén egy sor meggondolatlanul közreadott jelentés azt sugallta, hogy az egyre nagyobb mérvű – és egyre drágább – oktatás semmilyen szociális problémát nem oldott meg.118 A bűnözési ráta a teljes foglalkoztatásban tanuló gyerekek körében könyörtelenül megemelkedett. Az 1970-es évek második felében a közvélemény szembefordult az oktatás fejlesztésével, és a városok és az államok csökkenteni kezdték a tanárok létszámát. Ennek csak egyik tényezője volt, hogy véget ért a világháborút követő nagy gyerekszaporulat, a „baby-boom bulge.” A fő ok az volt, hogy a közvélemény elvesztette a bizalmat az oktatásfejlesztés gazdasági hasznában. 1970 és 78 között 2.800 állami fenntartású iskolát és felsőoktatási intézményt zártak be; ami először történt meg Amerika történetében. Az 1980-as évek közepére 4 millióval csökkent az állami oktatási intézményekbe jelentkezők száma.119 1978-ra az amerikai munkások átlagosan 12,5 évet töltöttek iskolában, és 17%-nak volt felsőfokú végzettsége. Ám az egyetemi diplomával rendelkezők (különösen a nők) mind nehezebben találtak maguknak a végzettségüknek megfelelő vagy vezetői állást. Egyre jobban romlott a tanulással töltött idő és a bérek közötti arány. Kiderült, hogy a tanulási esélyek kiegyenlítése nem segítette az emberek közötti egyenlőség növelését.120 Ezáltal csökkent az egyetem vonzereje. A felsőoktatásba jelentkező fiatalemberek aránya, amely a hatvanas években gyorsan emelkedett 44%-ra, 1974-re visszaesett 34%-ra. Ugyanilyen csökkenést mutat a ráta a nők körében is. De a több tanulás nem segítette a stabilitást sem. Épp ellenkezőleg. Ezt egyébként már Joseph Schumpeter is megjósolta, aki ugyanabban az évben született, mint Keynes, s aki némi joggal szállt ringbe riválisával a modern idők legnagyobb közgazdásza címéért. Az is Schumpeter nézete volt, amelyet először egy 1920-ban írott cikkében fejtett ki, s a Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia (1942) című művében fejlesztett tovább, hogy a kapitalizmus többféleképpen is elősegíti önmaga pusztulását. Egyebek közt azzal, hogy nagy előszeretettel teremti meg, majd – a szabadság iránti elkötelezettségénél fogva – enged szabad utat az értelmiség egyre terebélyesebb osztályának, amely társadalmi szempontból nyilvánvalóan On Further Examination, Report of the Advisory Panel on the Scholastic Aptitude Test score decline (College Entrance Examination Board, New York, 1977). 118 Például, National Institute of Education Compensatory Education Study (New York, 1978). 119 Divoky, id. mű. 120 Christopher Jenks, Who Gets Ahead? The Determinants of Economic Success in America (New York, 1979). –(763)– 117

destruktív szerepet játszik.121 Ezt a szempontot figyelmen kívül hagyták az 1950-es és hatvanas évek egyetemi expanziós tervei idején, pedig bizonyos mértékig már a harmincas években is érvényesült. Mindenesetre Schumpeter nézetei tökéletesen helytállónak bizonyultak a Lyndon Johnsonkorszakban. Az első jelek 1958-ban mutatkoztak, a diákok radikálisan érdeklődtek társadalmi és politikai kérdések iránt. 1960 tavaszán zajlottak az első ülősztrájkok, a San Francisco-i tüntetések az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság épülete előtt, a nyugati parti „virrasztások” a népszerű gyilkos, Caryl Chessman kivégzése ellen. Az egyetemi kiképző alakulatok, hűségnyilatkozatok, diákszövetségek diszkriminációja elleni tiltakozások, és más, az egyetemi rendtartás elleni – vagy csak egyszerűen emberjogi kérdések miatti – megmozdulások közvetlen politikai kampányokká szélesedtek. Eleinte mindenki a „felnőttség” és „tudatosság” jeleként üdvözölte a diákok aktivizálódását. A széleskörű kegyetlenkedés legkorábbi figyelmeztetése Clark Kerr saját egyetem én, a Berkeley-n volt 1964-ben, a „szabadság nyarán.” Ami állítólag a nemzeti össztermék növekedésének „húzóágazata” volt, az most valami egészen másnak – a „diáklázadásnak” – lett vezető szektora. Decemberre Kalifornia kormányzója bevetette a rohamrendőrséget, és Berkeley a világ vezető „politikai” campusa lett.122 Johnsonnak a Nagy Társadalomról szóló programja csak olaj volt a mind jobban elharapódzó tűzre. A rákövetkező évben 25.000 diák özönlötte el Washingtont, hogy tiltakozzon a vietnami háború ellen. 1966-67-ben mind több egyetem radikalizálódott. A „campusfelkelés” az egyetemi kultúra része lett, és egyre több egyetemi elnök alkudott meg, adta meg magát vagy köszönt le. 1968. április 23-án Amerika egyik vezető egyetemén, a Columbián tört ki pusztító összeütközés. A Harvard jogi fakultásáról Archibald Cox professzortól kértek jelentést, aki a korra jellemző hamis derűlátással azt írta: „Egyetemeinken az ifjúság jelenlegi nemzedéke az ország történetének legjobban tájékozott, legintelligensebb és a legidealistább generációja.” Lionel Trilling erre kesernyésen csak annyit jegyzett meg: Cox „tudásként és intelligenciaként ünnepelte azt,” ami valójában „pusztán az úgynevezett »haladó« viselkedésformák kusza halmaza.” Cox, bizonygatta Trilling, nem a tudásból és a tapasztalatból vezette le értékeit, hanem a fiatalságból: szerinte az „anyakönyvi kivonat” már elég ahhoz, hogy hallassák hangjukat.123 Ne firtassuk, hogy ezek a diákok a történelem legintelligensebb tagjai voltak-e vagy sem, az viszont biztos, hogy ők voltak a legrombolóbb fiatalok. A Cox-típusú önelégült Ld. Arnold Heertje (szerk.), Schumpeter’s Vision: Capitalism, Socialism and Democracy after Forty Years (Eastbourne, 1981). 122 Wittner, id. mű, 246-247. 123 Trilling, Last Decade, 174. –(764)– 121

vélekedés nem élte túl 1968 nyarát, de már a májusi kegyetlen párizsi diákmegmozdulások után se volt érvényes, mert a zavargások az egész világon, de leginkább Amerikában a diáklázadás egy egészen új, vad korszakát nyitották meg. Az Országos Diákszövetség azt állította, hogy 1968-ban 221 fontosabb tüntetés volt az amerikai egyetemeken.124 Radikális diákok vezették Eugene McCarthy kampányát is, amellyel New Hampshireben sikerült kiütni Johnsont az elnökválasztási küzdelemből. Ám a diákhatalom a lényegét tekintve negatív hatású volt. 1968 augusztusában a chicagói demokrata kongresszus idején a diákok Daley polgármester 11.900 rendőrével, az illinoisi nemzeti gárda 7.500 tagjával, valamint az FBI és a titkosszolgálat 1.000 ügynökével vívtak szabályos ütközetet. A médiában folytatódó csatát annyiban megnyerték, hogy sikerült megbélyegezni Daley „rendőrattakjá”-t, azt viszont nem tudták elérni, hogy McCarthyt jelöljék, és azt se tudták megakadályozni, hogy az általuk leggyűlöltebb ember, Richard Nixon ne legyen elnök. Amikor 1972-ben végre sikerült saját választottjukat, George McGovernt demokratajelöltként bejuttatni, ezzel csak annyit értek el, hogy Nixont egy mindent elsöprő győzelemhez segítették. A diákmegmozdulásoknak azon túl, hogy komoly károkat okoztak az amerikai felsőoktatásban és demoralizálták a tanáraikat, más értelme nem volt. 1971-ben Louis Kampf professzor, a Modern Nyelvek Egyesületének elnöke beiktatásakor úgy emlékezett meg ezekről az évekről, hogy 1968 óta „a fiatalság rettegve áll munkába, az idősebbek alig várják a nyugdíjba vonulásukat, a középkorúak pedig azért epekednek, hogy kutatói szabadságra mehessenek.”125 Fritz Stern, a nagy német tudós a diákaktivisták „excrementális nyelve” kapcsán azt jegyezte meg, hogy ez az egyetlen újdonság: a többi csak azon diákok szélsőséges viselkedésének reprodukálása, akik hatalomra segítették Hitlert Németországban.126 A felsőoktatás kiterjesztésének szándékával támogatott diákzavargások kitűnő példát mutattak a „be nem tervezett hatások törvényé”-re. Az egymást váltó elnökök kísérlete, hogy igazságot szolgáltassanak az amerikai feketéknek, ugyancsak ezt a törvényt hitelesítette. Itt megint a puszta jószándék okozott halált és pusztulást. Háromrétegű problémával kellett szembenézni. Először is: meg kellett szüntetni a faji megkülönböztetést, különösen az oktatásban. Másodszor: lehetővé kellett tenni a feketék számára, hogy gyakorolhassák szavazói jogaikat. Harmadszor: azonos szintre kellett hozni a feketék jövedelmét a fehérekével. Úgy hitték, hogy ha az első kettőt sikerül megoldani, a

Wittner, id. mű, 292. Idézi Trilling, Last Decade, 111. 126 Fritz Stern, „Reflections on the International Student Movement,” The American Scholar, 40 (1970-71 tél), 123-137. –(765)– 124 125

harmadik végül magától megoldódik. 1954-ben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az állami oktatást mindenkire ki kell terjeszteni. A probléma abból adódott, hogy hogyan lehet a törvénynek a gyakorlatban is érvényt szerezni. 1957-ben, amikor Orval Faubus, Arkansas kormányzója szembeszállt a Legfelsőbb Bírósággal, Eisenhower csapatokat küldött Little Rockba, hogy kikényszerítse a törvény betartását. 1962-ben Kennedy is a hadsereggel tette lehetővé egy fekete tanulónak, James Meredith-nek, hogy belépjen az odáig színtiszta fehér állami Mississippi Egyetemre. Az is Kennedy politikája volt, hogy végrehajtási utasításokkal lépjen tovább, vagyis szövetségi erő alkalmazásával szerezzen érvényt a már létező törvénynek. Az eljárásnak csak az volt a szépséghibája, hogy a társadalom egyik konfrontációját átvitte egy másikba, s eközben hatalmas és egyre harciasabb polgárjogi mozgalom született, amelyből a fehér liberálisok fokozatosan kiszorultak. A feketék úgy vélték, hogy problémáikra csak a valódi tettek adhatnak választ, és ahogy Gandhi tevékenysége nyomán Indiában is történt, a tiltakozás egyre inkább kegyetlenkedéssé fajult. A valódi megoldás az lett volna, hogy a feketék minél gyorsabban járuljanak az urnákhoz, mert mihelyt a politikusoknak szükségük lesz a szavazataikra, még a déli országrész mélyén is engedmények lettek volna belőle. Eisenhower két polgárjogi törvényt is áthajtott a kongresszuson, egyet 1957-ben, a másikat 1960-ban. Kennedy végül egy jóval erősebbet terjesztett elő, de a kongresszus útját állta. Johnson sokkal sikeresebbnek bizonyult. 1964-ben egy nagyszabású polgárjogi törvényt hajtott keresztül a kongresszuson, és közvetlenül a novemberi választási győzelme után nekilátott egy újabb törvény kidolgozásának, amely az 1965-ös, döntő jelentőségű választójogi törvény lett. Mississippi államban, ahol a feketék aránya nagyobb volt (36%), mint bárhol másutt, mindenféle bonyolult tesztek és más akadályok miatt mindössze 6% választásra jogosult volt bejegyezve. Az új törvény kiterjesztette a szavazati jogot, s ennek biztosítására szövetségi ellenőröket vezényeltek ki. Hatvan nappal a törvény hatályba lépését követően Mississippiben a fekete regisztráltak száma 120%-kal nőtt meg. 1970 végére a lajstromba vett feketék száma megközelítette a fehérekét (71 százalék az utóbbiak 82%-hoz képest), és ugyanitt 1971-ben ötven feketét választottak állami közhivatalokba.127 Az 1970-es évek elejére a hagyományos Dél számos államában jelentős tényező lett a fekete szavazók tábora, s ez komoly változásokat eredményezett a déli politikában.128

Paul Joubert és Ben Crouch, „Mississippi blacks and the Voting Rights Act of 1965”, Journal of Negro Education, 1977 tavasz. 128 Jack Bass and Walter de Vries, The Transformation of Southern Politics (New York, 1976). –(766)– 127

Ám a szavazati jog nem tudta kiegyenlíteni a fekete és fehér jövedelmeket. De még azok a hatalmas és egyre emelkedő szövetségi pénzek se, amelyeket Johnson csurgatott a fekete „problémába.” Minél nagyobb haladás történt, minél több pénz került, annál nagyobb lett a fekete népharag. Az 1950-es években és a hatvanas évek elején a szövetségi erő arra kellett, hogy megvédje a feketéket a fehérek kegyetlenkedésétől. A Kennedy idején végrehajtott és szövetségi csapaterősítésekkel kikényszerített törvények nyomán a kegyetlenség kezdeményezése egyre jobban átcsúszott a feketék oldalára. A fordulópont 1962. május 10-ének éjszakája volt az Alabama állambeli Birminghamben. Fekete zavargás tört ki, a rendőrök védekezésre kényszerültek, és eközben a lázadók szétverték a fehérek boltjait: „Boruljon lángba az egész rohadt város” üvöltötte a csőcselék egyik vezére. – „Ebből tanulnak a fehér anyabaszók!” Ez új hang és új magatartásforma volt az amerikai faji politikában, amit nem lehetett csak a déli államokra korlátozni.129 Johnson legnagyobb megrökönyödésére a fekete kegyetlenkedés skálája és intenzitása – különösen a déli államokon kívüli nagyvárosokban – lépésről-lépésre haladt saját erőteljes és hatékony erőfeszítéseivel, amelyekkel biztosítani akarta a feketék jogait. Az első igazán nagyméretű és visszataszító fekete zavargások Harlemben és Brooklynban törtek ki 1964. július 18-án, mindössze két héttel azután, hogy elfogadták a korszakalkotó polgárjogi törvényt. A kegyetlenkedés továbbterjedt a New York állambeli Rochesterbe, Jersey Citybe, a New Jersey-beli Pattersonba és Elizabeth-be, a chicagói Dixmoorba és Philadelphiába. 1965 augusztusában a Los Angeles-i Watts-megmozdulások hat napig tartottak, 15.000 nemzeti gárdistát kellett kivezényelni, 34-en haltak meg, 556-an megsebesültek, az anyagi kár 200 millió dollár volt. Ezek után baljós ellenpontként, és néha szándékos harmóniában a campusokon folyó diákmegmozdulásokkal, a hatvanas évek visszatérő jellegzetessége lett a nagyvárosokban fellobbanó és kiterjedt fekete zavargások sorozata. Az 1967. július 24-től 28-ig tartó detroiti megmozdulás a legsúlyosabbak közül való Amerika történetében: a zavargások során negyvenhárman haltak meg, és arra kényszerítették a magából kivetkőzött Johnson elnököt, hogy kivezényelje a 18. légi hadosztály ejtőernyőseit, akiknek a parancsnoka azt mondta, hogy egy „félelemmel átitatott városba” kellett bevonulnia.130 1968-ra, amikorra a vietnami háború émelyítő csúcspontjához közeledett, több mint 200 campuson tört ki diáklázadás, s a feketék lángba borították a legnagyobb városokat, Johnson, úgy tűnt, kudarcot vallott. Döntése, hogy nem választatja újra Idézi Schlesinger, Robert Kennedy, 330; v. ö. D. W. Matthews és J. R Prothero, Negroes and the New Southern Politics (New York, 1966), 240 skk. 130 Report of the National Advisory Commission on Civil Disorders (Washington D. C., 1968), 56. –(767)– 129

magát, a vereség beismerése volt. Ő volt a hatvanas évek illúzióinak egyik első komoly áldozata. De nem az utolsó. Amerika bajai még csak most kezdődtek. Johnson nemcsak az elveszett illúziók kárvallottja. A szó valódi értelmében a média áldozata is, különösen a keleti parti liberálisoké, akik a kezükben tartották a legbefolyásosabb újságokat és a három nagy tévéhálózatot. A két fiaskó összekapcsolódott, mert a hatvanas évek egyik legnagyobb illúziója az volt, hogy a hagyományos tekintélyelvűség számos formája megszelídíthető: Amerika tekintélye a világban s az elnök tekintélye Amerikán belül. Lyndon Johnson mint erős és sok szempontból hatékony elnök, védte és támogatta a tekintélyelvűséget. Ez sokak számára kellő ok volt, hogy gyengének és férfiatlannak tekintsék. Egy másik ok az volt, hogy Roosevelt is, Kennedy is osztotta a keleti parti liberálisok önteltségét, Johnson viszont soha nem állt kötélnek. Pontosan ezért habozott már 1964ben is, hogy induljon-e az elnökválasztáson: „Nem hittem… hogy a nemzet határozottan és egyöntetűen egy déli származású elnökjelölt mögé állna… Ennek egyik oka… hogy a fővárosi sajtó ezt nem tűrné.”131 A jóslat pontosnak bizonyult, bár késleltették a beteljesedését. 1967 augusztusára a St. Louis Post-Dispatch washingtoni tudósítója, James Deakin azt jelentette: „Az elnök és a washingtoni sajtóhadak közti viszony valami krónikus hitetlenségben állapodott meg.”132 A média félretájékoztatása a Tetoffenzíváról közvetlenül felelős Johnson indulásáért. De ennél is alapvetőbb, hogy a Fehér Ház bármilyen határozott és energikus lépését a média rendszeresen úgy mutatta be, mint ami valamely kikerülhetetlen módon kedvezőtlen. Ez egészen új fejlemény volt. Egy erős elnöknek, ahogy az természetes, mindig is volt ellenzéke a törvényhozásban, különösen a szenátusban. Mint Roosevelt mondta: „az amerikai kormányban csakis úgy lehetett bármit is csinálni, ha az ember megkerülte a szenátust.”133 Republikánus opponense, Wendell Wilkie szerint is Roosevelt annak szentelte életét, hogy „megmentse Amerikát a szenátustól.”134 Roosevelt és Truman idején a sajtó és a tudós alkotmányjogászok keményen támogatták az erős elnöki vezetést, különösen a külpolitikában, és a kongresszus maradiságát állították vele szembe.135 A McCarthy-vizsgálatok idején a sajtó élesen bírálta Eisenhowert, hogy képtelen megvédeni a végrehajtó hatalom

Johnson, Vantage Point, 95. Idézi Wittner, id. mű, 283. 133 Bohlen: id. mű, 210. 134 Idézi Arthur Schlesinger The Imperial Presidency (Boston, 1973), 123. 135 Thomas Cronic, „The Textbook Presidency and Political Science,” 1970. október 5-i kongresszusi jegyzőkönyve. –(768)– 131 132

jogait a kongresszusi vizsgálattól. A New Republic meg is jegyezte (1953): „A hatalmi súlypont jelenlegi eltolódása a Fehér Háztól a kongresszus irányába olyan ostoba jelenség, hogy szinte hihetetlen, ha a tények nem lennének olyan nyilvánvalóak.”136 Amikor Eisenhower „elnöki privilégiumokra” hivatkozva megtagadta az információadást a kormány ténykedéséről az Amerika-ellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottságnak, a liberális sajtó melegen üdvözölte a lépést. A Bizottságnak, írta a New York Times, nincs joga „tudni a részleteket, hogy mi folyt ezekben a belső kormányzati bizottságokban.” A Washington Post szerint Eisenhowernek „tökéletesen igaza volt,” hogy védelmébe vette „a kormányzati megbeszélések bizalmas jellegét.”137 A hatvanas évek közepéig a média továbbra is támogatta a polgárjogi, szociális és gazdasági, és mindenekfölött a külpolitikai kérdésekben hozott határozott elnöki intézkedéseket, mintegy hitelesítve Kennedy kijelentését (1960): „Külpolitikánkban egyedül az elnöknek van joga, hogy lényeges döntéseket hozzon.”138 A változás a Tonkini-öbölbeli megoldás után következett be. Mire Johnson 1969-ben átadta a Fehér Házat Richard Nixonnak, a keleti parti média az ország sok más lármás elemével együtt tartós oppozícióba ment át. Mint az egyik kommentátor megjegyezte: „Azok az emberek és mozgalmak, amelyek 1968-ban megtörték Johnson hatalmát, most készen állnak, hogy 1969-ben megbuktassák Richard Nixont…. egy elnök megbuktatását, mint a legtöbb hőstettet, másodszor könnyebb véghezvinni.”139 Nixon különösen sebezhető volt. Kaliforniából származott, és a keleti sajtó az 1940-es évek vége óta gyűlölte. Nixon úgy érezte, a média segített abban is, hogy 1960ban elüssék az elnöki hatalomtól, és összehangolt támadást intéztek ellene 1963-ban, hogy lerombolják politikai karrierjét; vagyis nem tűnt indokolatlannak, hogy viszonozta ellenszenvüket. „Ne feledjék” közölte a csapatával, „a sajtó ellenség. Ami az újságírókat illeti, a szerkesztőségekben senki nem a barátunk. Mindannyian ellenségek.” 140 1968-ban Nixon a média ellenében győzött, de épp csak egy hajszállal. A szavazatok 43,4%-át kapta, míg Hubert Humphrey 42,7-et. 1912 óta ez volt a legkisebb különbség az elnökségért indulók között, és mivel a szavazáson résztvevők aránya alacsony volt (61 %), az eredmény azt jelentette, hogy az összes szavazóknak csak 27%-a adta rá a voksát. Egyetlen nagyvárost se sikerült meghódítania.141 A média egyes részein hajlamosak voltak megkérdőjelezni elnöksége

Wilfred Binkley, New Republic, 1953. május 18. New York Times, 1954. május 18.; Washington Post, 1954. május 20. 138 Schlesinger, Imperial Presidency, 169. 139 David Brodert idézi Safire: id. mű, 171. 140 Uo., 70, 75. 141 Wittner, id. mű, 300-301. –(769)– 136 137

legitimitását, és alkotmányellenes eszközökkel megpróbálták visszafordítani az eredményt. Ilyesfajta kezdeti hátrányok ellenére Nixon jelentős sikereket ért el a Johnson-Kennedy-évek anarchikus örökségének leküzdésében, különösen pedig abban, hogy ügyesen ki tudott szabadulni Vietnam fogságából. Ugyanazokat a célokat jelölte meg, mint elődei: „Arra törekszünk, hogy a dél-vietnami népnek alkalma legyen önként, minden külső beavatkozás nélkül dönteni saját politikai jövőjéről.”142 Mindaddig, míg ő volt az amerikai politika teljes jogú irányítója, ezt a célt tartotta szem előtt, de jóval kisebb költséggel. Négy év alatt a Vietnamban állomásozó amerikai hadsereget 550.000 főről 24.000-re csökkentette. A Johnson ideje alatti évi 25 milliárd dolláros kiadások kevesebb mint 3 milliárdra zsugorodtak.143 Ez csak úgy volt lehetséges, hogy mostantól jóval okosabban és rugalmasabban használták az amerikai hadsereget: 1970-ben Kambodzsában, 1971-ben Laoszban, Észak-Vietnam 1972-es bombázásakor, amitől a mindenre elszánt hanoi vezetők megzavarodtak, és aggódni kezdtek Amerika szándékai miatt. Ugyanakkor Nixon aktívan előmozdította a béketárgyalásokat az északvietnamiakkal. De még ennél is fontosabb volt, hogy olyasmit tett, amit se Kennedy, se Johnson nem mert megtenni: a kínai-szovjet viták logikáját kihasználva megegyezett a kínaiakkal. Nixont kaliforniai származása tette érzékennyé Peking iránt: úgy vélte, hogy a jövő világpolitikai eseményeinek színtere a Csendes-óceán lesz. Ezt az új Kína-politikát 1969. január 31-én kezdte el, mindössze tizenegy nappal azután, hogy elfoglalta helyét a Fehér Házban. Az új politika a Nemzetbiztonsági Tanulmányok 14. jelentésében öltött testet (1969. február 4.), és az André Malraux-val folytatott beszélgetésben erősíttetett meg, amelyben Malraux azt mondta, „tragédia,” hogy „a világ leggazdagabb és legproduktívabb népei” haragban állnak, a világ legszegényebb és legnépesebb országaival.”144 Kínai aggályok miatt a megegyezés irányába mutató tárgyalások titokban zajlottak, és Nixon meglehetősen messzire ment, hogy a megbeszélésekbe bevont kongresszusi vezetők titoktartási fogadalmat tegyenek. Közölte a munkatársaival: „A világ népeinek egynegyede a kommunista Kínában él. Ma az országuk nem jelentős hatalom, de huszonöt éven belül meghatározó erő lehet. Ha most Amerika nem teszi meg, amit megtehet, a jövőben nagy veszélybe sodorhatja magát és másokat. Lehet, hogy totális enyhülést érünk el a Szovjetunióval, de mindez mit sem ér, ha Kína kívül marad a nemzetközi közösségen.”145

Richard Nixon, Public Papers, 1969 (Washington D. C., 1971), 371. Gelb és Betts, id. mű, 350. 144 Safire, id. mű, 369. 145 Uo., 375-379. –(770)– 142 143

Az új kínai politika és az USA katonai stratégiájában történő változás lehetővé tette a békekötést a hanoi vezetéssel. 1973. január 27-én Párizsban Nixon külügyminisztere, William Rogers és Észak-Vietnam részéről Nguyen Duy Trinh aláírta „A háború befejezéséről és a béke helyreállításáról szóló egyezmény”-t. A megegyezés lehetővé tette, hogy Amerika elhagyja Vietnamot, de fenntartotta Nixonnak a jogot, hogy továbbra is repülőgépanyahajókat állomásoztasson az indokínai vizeken, és bevethesse a Tajvanon és Thaiföldön telepített légierejét, ha Hanoi megszegné a békeszerződést.146 Mindaddig, míg Nixon maradt hatalmon, ez a szankció valóságos fenyegetés maradt. Ahhoz képest, hogy az elnök milyen helyzetet örökölt, és elődei micsoda hibákat követtek el, Nixonnak sokféle nyűgtől sikerült megszabadulnia az egyezménnyel. Ám Amerikának, és még náluk is tragikusabban Indokína népeinek, nem adatott meg, hogy élvezzék a siker gyümölcsét, mivel 1973-ra Nixont és az országot már a „Watergate-ügy”-ként ismeretes hisztéria forgataga sodorta magával. Amerika, úgy látszik, különösen fogékony az efféle álszent politikai érzelmi rohamokra, amelyekben mit sem számít a józan helyzetértékelés és a nemzeti önérdek. Az 1918-20-as évek idegengyűlölete a jobboldali demokraták műve volt. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején feltörő antikommunista félelmet jórészt a konzervatív republikánusok irányították. Ezzel ellentétben a Watergate-boszorkányüldözést a liberálisok űzték a médiában. Nixon népszerűségét valódi sértésnek érezték. Bár Nixon 1968-ban épp hogy győzött, elnökként sikeresen fordult a véleményformálók és a demokrata kongresszus feje fölött a népszerűtlen, tagolatlan „amerikai középosztály”-hoz, a családszerető, templombajáró, hazafias érzelmű, dolgos és antiliberális tömegekhez. 1969. november 3-án egy rendkívül népszerű beszédben fordult külpolitikája támogatásáért azokhoz, akiket így nevezett: „Amerikai honfitársaim hatalmas, csöndes többsége.” Ez ideigóráig véget vetett a média „buktassuk meg Nixont”-kampányának.147 Az 1972-es elnökválasztási küzdelemben Nixon el volt ragadtatva, amikor a demokraták az ultraliberális George McGovernt jelölték. „Az a helyzet” – közölte munkatársaival –, „hogy a keleti uralkodó körök médiája végre olyan jelöltet talált magának, aki majdnem teljesen osztja nézeteiket.” „A New York Times, a Washington Post, a Time, a Newsweek és a három tévéhálózat valódi ideológiai hamissága abban áll, hogy az amnesztiát, a kábítószert, az abortuszt, a vagyonelkobzást (hacsak nem a sajátjáról van szó), a jóléti kiadások tetemes növelését, az egyoldalú lefegyverzést, a védelmi kiadások csökkentését és a vietnami háború befejezését támogatja.” Most végre az ország rá fog jönni, mondta végül, hogy „valóban a többség A megegyezés elemzését ld.: State Department Bulletin, 1973. február 12.; Gelb és Betts, id. mű, 350. 147 Safire, id. mű, 117-118. –(771)– 146

gondolkodásmódját reprezentálja-e mindaz, amiért a média kiállt az elmúlt öt évben.”148 Akár ez volt a kérdés, akár nem, Nixon földindulásszerű győzelmet aratott, az elektori kollégiumban 521 szavazatot szerzett 17 ellenében, és elnyerte az összes szavazatok 60,7%-át, ami csak kevéssel marad alatta Johnson 1964-es eredményének.149 A média munkatársai közül sokan voltak, akiket nem csupán megalázott Nixon győzelme, hanem meg is félemlített. Mint azt egy hatalmas szerkesztő megjegyezte: „Itt az ideje az érvágásnak. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy senkinek se jusson eszébe még egyszer ilyet tenni.”150 A cél az volt, hogy a sajtó felhasználásával visszafordítsák az 1972es választási eredményt, amelyet bizonyos metafizikai értelemben illegitimnek tartottak – nagyjából úgy, ahogy a konzervatív németek tekintettek Weimarra mint illegitim képződményre. A nixoni Fehér Ház nagyban a kezükre játszott, amikor jogtalan eszközök használatával próbálta megvédeni az elnököt és annak politikáját. Az elnöki suskus hagyománya Franklin Roosevelttel kezdődik. Roosevelt egy saját „hírszerző egység”-et állított fel, amely csak neki tartozott felelősséggel, tizenegy emberből állt, és a külügyminisztérium „különleges vésztartaléká”-ból finanszírozták.151 Felhasználta a Hoover vezette FBI-t és az igazságügyi minisztériumot, hogy zaklassa ellenségeit, különösen a sajtó munkatársait, és lehallgassa telefonjukat – ennek lett egyik áldozata a bányászok vezetője, John L. Lewis.152 Tett egy kétségbeesett kísérletet, hogy „bíróság elé idéztesse” a Chicago Tribune-t, amelyet gyűlölt. Még arra is felhasználta a titkosszolgálatot, hogy poloskákat szereljenek fel a felesége hotelszobájában.153 Bár Truman és Eisenhower távol tartotta magát saját munkatársaitól és a CIA-től, de egy pillanatra se feledkezett meg róla, mivel kikerülhetetlen volt a Szovjet-Oroszországgal és más totalitárius rezsimekkel fenntartott viszonyban. Kennedy és a testvére, Robert határozottan kedvét lelte a játékban, és Kennedy kifejezetten bánta, hogy nem tette meg Robertet a CIA főnökének, mert így szoros családi irányítás alá vonhatta volna a szervezetet. Robert Kennedy az igazságügy-minisztériumban 1962-ben FBIügynököket vetett be, hogy tartsanak hajnali razziákat az US Steel

Uo., 360. Wittner, id. mű, 370-371. 150 Idézi Safire, id. mű, 264. 151 Richard W. Steele, „Franklin D. Roosevelt and his Foreign Policy Critics”, Political Science Quarterly, 1979. tavasz, 22., 27. lábjegyzet. 152 Uo., 18; Saul Alindky, John L. Lewis (New York, 1970), 238; Safire, id. mű, 166. 153 Trohan, id. mű, 179; Daily Telegraph, 1982. március 4. –(772)– 148 149

vezetőinek lakásán, akik szembeszálltak testvére politikájával.154 Emberjogi kampányukban a Kennedy-fivérek kihasználták a szövetségi szerződések rendszerét, és (törvények helyett) végrehajtási utasításokkal teremtették elő maguknak a pénzt.155 Összeesküvést szőttek a jobboldali rádió- és tévéállomások ellen.156 Kennedy és Johnson idején jelentősen megemelkedett a telefonlehallgatások száma.157 Ugyanígy nőtt a poloskák elhelyezésének száma is: az emberjogi harcos, Martin Luther King határt nem ismerő szoknyakalandjait sorra lehallgatták, aztán átjátszották a sajtónak.158 Johnson titkos kormányzati ügyiratokat, az adórendőrséget és más eszközöket is bevetett, hogy megvédje magát az 1963-as Bobby Baker-botrányban való lelepleződéstől, amely potenciálisan a legnagyobb skandalum volt a Teapot Dome-i botrány óta. Nixon hatalomra kerüléséig a sajtó rendkívül szelektíven tett közhírré bármilyen elnöki vétséget. Szorgalmas újságírók akadályozták meg, hogy napvilágra kerüljenek Roosevelt nőügyei.159 Ugyanezt megtették Kennedynek is, palástolva a tényt, hogy Kennedy az elnöksége idején külön apartmant tartott fenn Washingtonban a kedveseinek, akik közül az egyiken egy gengszterrel osztozott.160 Johnson küzdelmét, hogy kivonja magát a Bobby Baker-féle botrányból, a Washington Post azzal segítette, hogy befeketítette az elnök legfőbb vádlóját, John Williams szenátort.161 Johnson, még alelnökként, éppúgy elfogadott kenőpénzt, mint Nixon alelnöke, Spiro Agnew: Agnewt leleplezték és elítélték; Johnson a Fehér Házba került.162 Nixonnal szemben nem volt ilyen elnéző a média. Épp ellenkezőleg. De ezek után érthető, hogy bizonyos szempontból messzebb is ment, mint bármelyik elődje. Itt részben a méretekre gondolunk: a Fehér Ház mértéktelen felduzzasztására. Lincoln egy titkárnőt tartott, akit saját zsebből fizetett. Hoovernek keményen kellett harcolnia, hogy háromra emelhesse a

Schlesinger, Robert Kennedy, 403 skk.; Roger Blough, The Washington Embrace of Business (New York, 1975). 155 Schlesinger, Robert Kennedy, 311-312. 156 Fred Friendly, The Good Guys, the Bad Guys and the First Amendment (New York, 1976), 3. fejezet. 157 Safire, id. mű, 166. 158 Schlesinger, Robert Kennedy, 362 skk.; Titkosszolgálati tevékenységeket vizsgáló szenátusi különbizottság (Church-bizottság), Utolsó jelentés (Washington, 1976), II. 154, III. 158-160. 159 Trohan, id. mű, 136-137. 160 Uo., 326; Judith Exner, My Story (New York, 1977). 161 Alfred Steinberg, Sam Johnson’s Boy (New York, 1968), 671. 162 Johnson vétkeivel kapcsolatban ld. Robert A. Caro, The Years of Lyndon Johnson (New York, 1982 és a következő évek). –(773)– 154

titkárnők számát. Roosevelt 1939-ben nevezte ki az első hat „adminisztratív ügyintézőt.” Kennedy idején már huszonhárman voltak. Kennedy elnökségének utolsó évében a teljes Fehér Ház-i személyzet 1.664 főre emelkedett. Johnson idejében negyvenszer nagyobb volt, mint Hoover elnöksége idején. Nixon alatt, 1971-ben, 5.395 főre nőtt, a költségek pedig 31 millió dollárról 71 millióra ugrottak.163 A bővítés oroszlánrésze Henry Kissinger műve volt, azé az emberé, aki Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója, később külügyminisztere volt, s aki a vietnami tárgyalásokat irányította. Kissinger volt az is, aki alapvetően kibővítette a telefonlehallgatási hadműveletet, elméletileg azért, hogy segítse saját békeoffenzíváját.164 Vietnam, ahol a világbéke és amerikai életek forogtak kockán volt az állítólagos, és Nixon számára valóságos mentség számos megkérdőjelezhető tevékenységre. Úgy vélte, hogy a titoktartás létfontosságú a sikerhez. 1971-ben hatalmas mennyiségű titkos kormányzati iratot (a „Pentagon-iratokat”) loptak el, és adták át a New York Timesnak, amely közzé is tette őket. Nagy-Britanniában és a legtöbb nyugat-európai demokráciában mindazokat, akik ilyesmibe keverednek, államtitoksértés vádjával börtönbe csuktak volna. Ilyesmi az USA-ban lehetetlen, mivel ott a sajtó az alkotmánynak a szólásszabadságra vonatkozó része miatt privilégiumokat élvez. Nixon számára, ahogy azt egyik munkatársa jellemezte, ez a sajtóközlés „kihívás volt az elit, a nem-választott sajtó részéről, hogy elorozza a hatalmat a demokratikusan megválasztott kormánytól. Itt egy erkölcsi kérdés forgott kockán.”165 Az elnök „különleges vizsgálóbizottság”-ot hozott létre, amelyet felhatalmazott, hogy törvénytelen eszközöket is használhatnak (beleértve az erőszakos behatolást is), hogy lefüleljék a kiszivárogtatót. Ez a „szerelő” csapat prototípusa lett más különítményeknek is, amelyek közül az egyik 1972 májusának végén, majd június 17-én újra behatolt a Demokrata Párt főhadiszállására, a Watergateépületbe. Második alkalommal, amelyről a demokraták feltehetőleg előre értesültek, elfogták a „szerelőket.”166 Amerikában ezidáig soha nem vették komolyan a kémkedést, még a betörést sem. Johnson 1964-ben „poloskákkal” lehallgatta Goldwatert. Az NBC tévéhálózat 1968-ban bepoloskázta a Demokrata Párt székházát. Mind a Washington Post, mind a New York Times közölt ebben az időszakban rendkívül kényes természetű, lopott anyagokat (Haldeman és Kissinger visszaemlékezéseit). Ám a Washington Post az 1972. október 10-én elkezdett Charles Roberts, LBJ’s Inner Circle (New York, 1965), 34; Schlesinger, Imperial Presidency, 221; v. ö.: „The Development of the White House Staff,” kongresszusi jegyzőkönyv, 1972. június 20. 164 Safire, id. mű, 166 skk. 165 Uo., 357. 166 Fred Thompson, At That Point in Time (New York, 1980). –(774)– 163

cikksorozatával úgy gondolta, hogy a Watergate-betörésből komoly erkölcsi kérdést csinál, és ebben követte a keleti parti média többsége. Ez még önmagában nem lett volna komoly dolog. Nem tudta útját állni a nixoni földcsuszamlásnak. De fölkeltette a figyelmét egy közismertségre vágyó bírónak, John Siricának, akit szigorú ítéletei miatt „Maximum John”-nak gúnyoltak, s aki valószínűleg semmilyen más körülmények között nem élvezhette volna a liberális sajtó elismerését. Amikor a betörők megjelentek előtte, feltételesen életfogytiglanra ítélte őket, hogy ezzel csikarja ki belőlük a kormánytagok elleni bizonyítékok előadását. Hogy komolyan gondolta, az abból a tényből is látszott, hogy az egyetlen embert, Gordon Liddyt, aki nem volt hajlandó eleget tenni Sirica utasításának, húszévi börtönre, plusz 40.000 dollár pénzbüntetésre ítélte, miután betörés és behatolás vétkében bűnösnek találta, noha az illető semmit se lopott el, és semmilyen ellenállást nem tanúsított a rendőrökkel szemben.167 Ez a fajta bírósági terrorizmus, amely lehetetlen lett volna bármely más, törvényes keretek között működő országban, szomorúan tipikus példája a jogászi boszorkányüldözésnek, amellyel a nixoni adminisztráció tagjait nyomon követték, bűnösnek mondták (egyes esetekben csak azért, hogy megmenthessék egy költséges védelmi terv pénzügyi romjait), és elítélték őket.168 De megtette a kívánt hatást, és „kirobbantotta” a Watergate-botrányt, vagyis lehetővé tette, hogy beinduljon a kongresszusi vizsgálat gépezete, egy olyan kongresszusban, ahol természetesen a demokraták alkottak többséget, s ahol a gépezet frontális támadást intézhetett a „birodalmi elnökség” ellen. A folyamat során az elnöki privilégium fogalma, amelyet egykor oly forrón védett a liberális média, darabokra hullt. Igazából a mindent elborító vágy, hogy tönkretegyék Nixont, félre söpörte a nemzetbiztonság minden szempontját. A boszorkányüldözők dolgát „nagyban könnyítette, hogy 1973. július 13-án pénteken a Fehér Ház egyik alkalmazottja beismerte, hogy Nixon valamennyi munkamegbeszélését automatikusan magnóra veszik. Ebben megint nem volt semmi új. Roosevelt gyorsírókat helyezett el az irodája alatt egy különlegesen kiképzett fülkében, hogy lehallgassák a hívásokat. 1982ben lepleződött le, hogy ugyancsak ő 1940-ben az egyik nagy hálózatot birtokló Radio Corporation of America segítségével készített titkos magnófelvételeket. Ugyanekkor derült ki, hogy Truman is használt magnetofont, Eisenhower együtt használta a magnót és a diktafont, hogy Kennedy, elnöksége utolsó tizenhat hónapjában titokban hangfelvételt készített a látogatóiról (és a feleségéről), és hogy Johnson szenvedélyes Will, The Autobiography of G. Gordon Liddy (London, 1981), 300. Ld. például Maurice Stans, The Terrors of Justice: the untold side of Watergate (New York, 1979), és James Nuechterlein, „Watergate: towards a Revisionist View,” Commentary, 1979 augusztus. Sirica saját beszámolót is készített: John J. Sirica, To Set the Record Straight (New York, 1979). –(775)–

167 168

hangfelvételkészítő volt.169 Igazából Nixon egyik első ténykedése az volt 1969 februárjában, hogy leszereltette Johnson lehallgató rendszerét: úgy vélte, ez nem helyes. Aztán 1971 februárjában aggódni kezdett amiatt, hogy a jövő történészei félre fogják értelmezni Vietnam-politikáját, ezért utasítást adott, hogy egy újabb rendszert szereljenek föl. A kabinetfőnöke, Bob Haldeman megtalált egy berendezést, amely válogatás nélkül minden hangra működésbe lépett: „ez volt a lehető legnagyobb balfogás, amelyet elnöki szárnysegéd valaha is tett a főnökének.”170 A bíróság és a kongresszusi vizsgálóbizottság – feltehetően egy kísértet-szenátor, Joe McCarthy ironikus pillantásaitól kísérve – ragaszkodott hozzá, hogy ezeket az átírt szalagokat Nixon adja át, majd arra használták őket, hogy hűtlen kezelés vélelmével vád alá helyezzék az elnököt. Hogy Nixon ténylegesen bűnös volt-e abban – amint azt állították –, hogy megkísérelte akadályozni a bírósági eljárást, és hogy egy ilyen kísérlet, ha valóban megtörtént, összhangban állt-e az államérdekjogi értelmezésével, soha nem bizonyosodott be. Nixon soha nem fedte fel a lapjait, mivel nem akarta megkockáztatni a hűtlenségi perből eredő, hosszan elhúzódó országos felfordulást, amely esetleg évekig is eltart, ezért 1974 augusztusában lemondott. Így az 1972-es elektori döntés egy médiapuccsként leírható eseménysorozattal megdőlt. A „birodalmi elnökség” átadta helyét a „birodalmi sajtónak.”171 Nixon bukása jó alkalmat teremtett a hatalmi egyensúly radikális visszalendítésének a törvényhozás irányába. Bizonyos lépések ebbe az irányba talán már rég esedékesek voltak. Végül azonban jóval messzebb mentek, mint akarták – az ellenkező irányba. 1973-ban „A parancsnoki jogkörök megosztása háború esetén” nevű határozattal, amelynek érvénybe lépését Nixon vétója se tudta megakadályozni, példátlan mértékben megnyirbálták az elnök hatalmát, hogy amerikai katonákat küldhessen külföldre, a határozat ugyanis arra kötelezte, hogy hatvan napon belül kérje ki a kongresszus véleményét. Az elnök külpolitikájának további korlátozása 1973-74-ben következett be a Jackson-Vanik- és a Stevenson-féle törvénymódosításokkal. 1974 július-augusztusában a kongresszus megakadályozta, hogy az elnök kézbe vegye a ciprusi válságot; ősszel korlátozta jogát, hogy igénybe vegye a CIA-t. 1975-ben hatásosan megbénította az elnök Angola-politikáját. Még ebben az évben, nem sokkal később keresztülvitték a fegyverexport irányításának törvényét, amellyel kivették az elnök kezéből a fegyverszállítás engedélyezését. A most bevezetett pénzügyi kontrollal szigorúan korlátozták a külföldi hatalmakkal Daily Telegraph, 1982. január 15, február 5-6. Anthony Lukas, Nightmare: the Underside of the Nixon Years (New York, 1976), 375 skk; Safire, id. mű, 292. 171 Tom Bethell és Charles Peters, „The Imperial Press,” Washington Monthly, 1976 november. –(776)– 169 170

kötött „elnöki megegyezések” rendszerét, amelynek alapján 1946-74 között 6.300 ilyen egyezmény született (szemben azzal a mindössze 411 államközi szerződéssel, amely kongresszusi jóváhagyást igényelt). Tovább erősítették az elnöki hatalom agresszív korlátozását azzal, hogy nem kevesebb mint tizenhét szenátusi és tizenhat kongresszusi bizottságot állítottak fel a külpolitika szempontjainak felülvizsgálatára, ezzel együtt 3.000 fölé emelték a szakértők állományát (1971-77 között a kongresszus külügyi bizottságában megháromszorozódott a létszám), hogy figyelemmel kísérjék a Fehér Ház tevékenységét.172 A hetvenes évek végére számítások szerint nem kevesebb mint hetven törvénymódosítás született, amellyel az elnök külpolitikáját korlátozták. Egyesek amellett érveltek, hogy a parancsnoki jogkörök törvényének tüzetesebb vizsgálata azt is kimutatná, hogy az elnök többé nem a legfőbb főparancsnok, és ezek szerint annak eldöntését is a Legfelsőbb Bíróságra kell bízni, hogy amerikai csapatok tarthatók-e külföldön vagy vissza kell hívni őket.173 A Watergate-hisztéria közvetlen és az emberi életekkel kapcsolatos legsúlyosabb hatása abban áll t, hogy Indokína egész térségében lerombolta a szabad intézményeket. Nixon visszavonulási politikájának csak akkor lett volna értelme, ha az észak-vietnamiak attól tartanak, hogy Amerika továbbra is kész hathatós támogatást nyújtani déli szövetségeseinek. A parancsnoki jogkörök törvénye, a katonai beavatkozás kongresszusi tiltása 1974-ben, a kongresszus további támogatás csökkentése Dél-Vietnamnak, a Watergate-bukás közvetlen eredményei véget vetettek az amerikai politika szükségszerű kétértelműségeinek. Nixon és utódja, Gerald Ford képtelen volt megakadályozni, hogy az észak-vietnamiak ne szegjék meg a megállapodásokat, és ne szerezzenek meg mindent. Egyes francia szakértők mindvégig azt állították, hogy az indokínai küzdelem valódi oka az északvietnamiak agresszív terjeszkedési törekvéseiben keresendő, valamint abban a több évszázados vágyukban, s ehhez a kommunista szervezet és kegyetlenség jó eszközöket szolgáltatott, hogy ők uralkodjanak Indokína valamennyi népe fölött, Ezt a feltételezést most csak megerősítették az események. Mihelyt az amerikai támogatás megcsappant, a katonai egyensúly 1973-ban döntően áttolódott az északiak oldalára. Év végére az északiak emberfölénybe kerültek, és általános támadást indítottak. 1975 januárjában Vietnam középső részét teljesen ki kellett üríteni, ezek után egymillió menekült indult el Saigon felé. Ford elnök egy utolsó, kétségbeesett könyörgést intézett a kongresszushoz: „Amerika vonakodása, hogy megfelelő segítséget nyújtson a létükért küzdő szövetségeseinek, Lee H. Hamilton és Michael H. Van Dusen, „Making the Separation of Powers Work,” Foreign Affairs, 1978 ősz. 173 Konferencia a vezető szerepről a Georgetown Egyetemen, Williamsburg, Virginia: a Wall Street Journal tudósítása, 1980. május 15. –(777)– 172

súlyosan befolyásolhatja szövetségesi hitelünket a világban.”174 Ám a kongresszus nem tett semmit. Március 26-i sajtókonferenciáján Ford újra figyelmeztetett a veszélyre, hogy „sok ország külpolitikájában lényeges változások figyelhetők meg, ami alapvető fenyegetést jelent az Egyesült Államok biztonságára nézve.”175 A kongresszus tagjainak arca meg se rebbent. Kevesebb mint négy héttel később, április 21-én a vietnami kormány lemondott. A haditengerészet helikopterei a saigoni nagykövetség tetejéről menekítették ki az amerikai követségi dolgozókat és néhány barátjukat. Kilenc nap múlva a kommunista tankok elérték a fővárost. Ez volt Amerika történetének legsúlyosabb és legmegalázóbb veresége. A térség népei számára pedig katasztrófa lett. A kommunista elitek, amelyek 1975 áprilisában erőszakkal megszerezték a hatalmat egész Indokínában, azonnal hozzáláttak az ország átfogó társadalmi átalakításához, amely azokra az időkre emlékeztetett, amikor Sztálin kollektivizálta a parasztságot, bár bizonyos vonatkozásaiban még annál is embertelenebb volt. A legjobban dokumentált átalakítás az „elvidékiesítés,” amelyet a kommunista vörös khmerek vezényeltek le Kambodzsában. Április közepén érték el a fővárost, Phnom Penh-t. Az amerikai követséget szerencsére már előbb, 12-én evakuálták. Az atrocitások április 17-én kezdődtek. Főként írástudatlan parasztkatonák követték el, de a terveket már jó két évvel korábban elkészítette egy középosztálybeli ideológusokból álló csoport, amely Angka Loeu-nak („Magasabbrendű Szervezet”-nek) nevezte magát. A terv egyes részleteit megszerezte a külügyminisztérium egyik szakértője, Kenneth Quinn, aki egy 1974. február 20-ai keltezésű jelentésben közre is adta.176 A terv kísérlet volt arra, hogy egyetlen borzalmas államcsínnyel összecsúsztassák azokat a társadalmi változásokat, amelyek huszonöt év alatt Mao Kínájában lezajlottak. Ennek „totális társadalmi forradalom”-nak kellett lennie. Minden, ami a múlttal kapcsolatos, „anatéma, és le kell rombolni.” Elengedhetetlen volt, hogy „lélektanilag újrateremtsék a társadalom minden egyes tagját.” Ez magában foglalta, hogy „terrorral és más eszközökkel föl kell morzsolni a hagyományos alapokat, szerkezeteket és erőket, amelyek az egyén életét formálták és irányították,” ezek után „a párt elvei szerinti új értékek alapján újjá kell építeni az egyéneket.”177 Az Angka Loeu mintegy húsz hivatásos politikai értelmiségiből, főleg tanárokból és bürokratákból állt. A nyolc vezető között volt egy nő is (mindannyian a negyvenes éveikben jártak), a szakmájuk Gerald Ford, Public Papers, 1975 (Washington D. C., 1977), 119. State Department Bulletin, 1975. április 14. 176 Political Change in Wartime: the Khmer Krahom Revolution in Southern Cambodia, 1970-4: előadás az Amerikai Politikatudományi Társaság közgyűlésén, San Francisco, 1975. szeptember 4. 177 Uo. –(778)– 174 175

szerint öten tanárok, egy egyetemi professzor, egy közgazdász és egy hivatalnok. Mindannyian Franciaországban tanultak az ötvenes években, ahol magukba szívták a radikális baloldal által hangoztatott „szükségszerű kegyetlenség” doktrínáját. Sartre gyermekei voltak. Figyelemreméltó, hogy miközben ezek az ideológusok a vidéki élet erényeiről papoltak, ténylegesen soha életükben egyikük se próbálta a kétkezi munkát, és abban se szereztek tapasztalatot, hogy gazdagságot teremtsenek. Akárcsak Lenin, ők is tisztán értelmiségiek. Ők voltak a huszadik század hatalmas destruktív erejének kicsinyített másai: a vallási fanatikusok reinkarnációi profi politikusként. Amit tettek, az pontosan illusztrálta az elvek végtelen kegyetlenségét. Bármely más korban vagy helyen a tervek e tudálékos doktrinerek lázas képzelgései maradtak volna. 1975-ben, Kambodzsában azonban lehetőséget kaptak arra, hogy a gyakorlatba ültessék át. Április 17-én több mint 3 millió ember élt Phnom Penh-ben. Őket szó szerint kilökték a környező vidékre. A kegyetlenkedés reggel 7 órakor kezdődött, a kínai boltok megtámadásával; majd általános fosztogatás következett. Az első gyilkosságok 8:45-kor voltak. Tizenöt perccel később szabadcsapatok kezdték kitakarítani a katonai kórházat; az orvosokat, nővéreket, betegeket és haldoklókat kizavarták az utcára. Egy óra múlva mindenkire tüzet nyitottak, akit az utcán láttak, ettől kitört a pánik a városban. Délben a Preah Ket Melea kórházat takarították ki: férfiak, nők és gyerekek százait űzték ki csőre töltött fegyverrel a 38 fokos déli verőfényre. A város 20.000 sebesültje közül estére mindenki a dzsungelben volt. Egy férfi a hátán cipelte a fiát, akinek nem sokkal előbb amputálták mindkét lábát; mások a súlyos betegeket ágyastul hozták, a vérplazmával és a szérummal együtt. A város valamennyi kórházát kiürítették. A város összes papírját és dokumentumát megsemmisítették. Minden könyvet vagy a Mekongba hajítottak, vagy a folyó partján elégettek. A Khmer Kereskedelmi Bank összes papírpénzét máglyára rakták. Az autókat, motorkerékpárokat és bicikliket lefoglalták. Rakétával és páncélököllel lőttek minden házra, ahol bármilyen mozgást szimatoltak. Sok embert a helyszínen kivégeztek. A többieknek pedig azt mondták: „Azonnal takarodjatok, vagy mindenkit lelövünk.” Estére megszűnt a vízszolgáltatás. Az egész történetnek az adott különös, kafkai színezetet, hogy a korábban mindenütt jelenlévő hatóságnak nyoma veszett. A parasztkatonák egyszerűen öldököltek, mindenkit megfélemlítettek, utasítások szerint cselekedtek, és az Angka Loeu parancsait hajtották végre. Semmire sem volt magyarázat. Azok az értelmiségiek, akik az egészet kitervelték, soha egy pillanatra se bukkantak elő.178 Thaiföld, Malajzia, Franciaország és az USA táboraiban élő, több mint 300 menekülttől 1975 októbere és 1976 októbere között összegyűjtött bizonyítékok, John Barron és Anthony Paul kiadásában: Peace with Horror (London, 1977), 10-31. –(779)–

178

Április 23-án a csapatok más városokat is kezdtek kiüríteni, amelyek lakossága 15.000 és 200.000 között mozgott. Számos atrocitás történt. Siem Reapban a Monte Peth kórházban több mint száz beteget öltek meg a saját ágyában botokkal és késekkel; a katonai kórházban további negyven embert gyilkoltak meg. Sztálin Lengyelországban alkalmazott módszerét követve legyilkolták a tiszteket: Mongkol Boreiben például egy kétszáz tisztből álló csoportot egy erre a célra előkészített aknamezőre hajtottak ki. Sisophon közelében, a Svay Pagodánál nyolcvannyolc pilótát vertek agyon botokkal. De voltak más csoportok is, amelyeket tömegesen gyilkoltak meg: az utcai koldusok, a prostituáltak, a kórházakban talált súlyos sebesültek és gyógyíthatatlan betegek, a köztisztviselők, a tanárok és a diákok. Akárcsak a nagy indonéziai vérengzésben, lemészárolták a „bűnös” családokat, hogy elejét vegyék a „bosszúnak”: a nőket és a kisgyerekeket vörös khmer katonalányok vonszolták a kivégzőgödrökig. De nem nagyon törődtek azzal, hogy elrejtsék a kivégzéseket: szanaszét hagyták az oszlásnak induló hullákat, számos tetem pedig a folyókon úszott lefelé.179 Júniusra 3.500.000 városlakót és a „rossz” falvakból 500.000 embert szórtak szét vidéken, és állítottak munkába, hogy kezdjenek új falvakat építeni, gyakran puszta kézzel. A lazsálóknak azt mondták, hogy őket „fel fogja morzsolni a Történelem kereke,” ami a leninizmus gyakorlatba átültetett megkapó képe. A szexuális érintkezés tilos volt; a házasságtörésért és fajtalankodásért halálbüntetés járt, és az ítéletet könyörtelen ül végre is hajtották. A házaspároknak tilos volt hosszabb beszélgetést folytatni: ezt „vitatkozásnak” tekintették, amiért a visszaesőket halállal büntették. Mivel éhezés és járvány tört ki, az öregeket, betegeket és a nagyon fiatalokat (különösen, ha árvák voltak) magukra hagyták. A kivégzések nyilvánosak voltak, a rokonságot arra kényszerítették, hogy végignézzék, amint a testvérüket, anyjukat, vagy gyereküket csavarófával megfojtják, lefejezik, leszúrják, botokkal vagy fejszével agyonverik. Néha egész családokat együtt végeztek ki. Korábbi tisztviselőket halálra kínoztak, vagy a kivégzés előtt megcsonkítottak. Do Nauyban Saray Savath ezredesnek előbb levágták az orrát és a fülét, aztán keresztre feszítették egy fán; a férfi három napig haldoklott. Ugyanitt egy Tan Samay nevű tanárt, aki nem teljesítette a parancsot, hogy ne tanítson mást a diákjainak, mint talajművelést, felakasztottak, a nyolc-tízéves diákjait arra kényszerítették, hogy ők végezzenek a tanárukkal, és akasztás közben azt kiabálják: „Tanárnak alkalmatlan!”180 A kegyetlenségek émelyítő listája végtelen.

Uo., 66-85; New York Times, 1974. május 9., 1977. október 31., 1978. május 13.; Washington Post, 1977. július 21., 1978. május 2., 3., 4. és június 1. 180 Barron és Paul, id. mű, 136-149. –(780)– 179

1976 áprilisában az Angka Loeu vezetője, Khieu Samphan lett az államfő; kormányfőként egy másik középosztálybeli fanatikus értelmiségi, Pol Pot követte. Khieu államfőként 1976 augusztusában részt vett az úgynevezett el nem kötelezett országok colombói konferenciáján, ahol egy olasz magazinnak adott zavaros interjúban elismerte, hogy egymillió úgynevezett „háborús bűnös” halt meg, mióta a vörös khmerek átvették a hatalmat. Ekkoriban folytatódtak a tömeges méretű gyilkosságok. Egyes számítások szerint, amelyek több mint 300 szemtanúval készített interjúkon és egy francia tudós, François Ponchaud munkáján alapultak (utóbbi számos más szemtanút kérdezett ki), körülbelül 100.000 kambodzsait végeztek ki, 20.000 haltak meg menekülés közben, 400.000-en haltak meg a városokból való erőszakos kitelepítés során, 1975 végéig további 430.000-en haltak meg a táborokban és a „falvakban,” 1976-ban pedig 250.000-en. Ezek szerint a marxista-leninista ideológusok 1975 áprilisa és 1977 eleje között 1.200.000 ember – a lakosság egyötödének életét oltották ki.181 Bár a Nyugat figyelmét leginkább a kambodzsai atrocitások kötötték le, Laoszban és Dél-Vietnamban is egy ugyanilyen típusú társadalmi átalakítás ment végbe. Laoszban 1975 végére szétrombolták vagy Thaiföldre űzték a középosztályt, ugyanis ekkor kiáltották ki a Népi Demokratikus Köztársaságot, ami a valóságban Észak-Vietnam gyarmatosító politikájának volt a fedőszerve. Ugyanígy elpusztították vagy elűzték a kisebbségeket, és északon 1977-78-ban tömegesen telepítettek le észak-vietnami parasztokat. 1976 júliusában Észak-Vietnam ellenőrzése mellett „egyesítették” Észak- és Dél-Vietnamot. Akárcsak Kambodzsában, hatalmas, bár ismeretlen szám ú városlakót telepítettek ki erőszakosan vidékre. A Vietnami Kommunista Párt főtitkára, Le Duan bejelentette, hogy átmenetileg csökkenni fog az életszínvonal. „A déliek” – mondta – „az ország gazdaságához képest túl magas életszínvonalon éltek.” Az ilyesfajta „fogyasztói társadalom… szöges ellentéte egy valóban boldog és civilizált életnek.” Ehhez nincs mit hozzátenni. A párt lapja azt írta: „egész népünk aláveti magát a társadalmat képviselő fejlettebb osztály akaratának.” 1977 januárjára a sokezer kivégzésen túl 200.000 politikai fogoly volt az országban. 1978 decemberében az észak-vietnami elit végre megtörte Pol Pot rezsimjét Kambodzsában, lerohanta az országot, és 1979. január 7-én elfoglalta Phnom Penh-t. Ekkorra gyakorlatilag egész Indokínát „egyesítették” Észak-Vietnam katonai diktatúrájának szárnyai alatt, ami azt jelentette, hogy Kampucheában (ahogy mostantól Kambodzsát hívták) 200.000, Laoszban 20.000 vietnami katona állomásozott. 1980-ra a vietnami hadsereg létszáma jóval egymillió fölé nőtt, s ezzel az egy főre jutó katonák számát tekintve Kuba után a második lett a világon.182 A „felszabadítási harc” hátborzongató 181 182

Uo., 202 skk. Annual Register, 1981 (London, 1982). –(781)–

csúcspontja volt ez, amely most új szakaszba lépett: Kína szembehelyezkedett Hanoival, és a gerillamozgalmakat kezdte támogatni, Szovjet-Oroszország viszont helikopter-anyahajókkal segítette az északvietnami imperialistákat, hogy fenn tudják tartani mindenhatóságukat. De hát a huszadik század bővelkedik ehhez hasonló ironikus fordulatokban. Ezt az eseménysort Amerikában, és tulajdonképpen az egész nyugaton bizonyos apátiával szemlélték. Úgy vélték, hogy ez is csak egy marginális része a illúzióvesztési folyamatnak, amely oly igen jellemző a hetvenes évekre, s amely egyre inkább a világgazdaság lankadó teljesítményére kezdett koncentrálni. A vietnami háború és annak keserű következményei, a Nagy Társadalom és annak összeomlása, a Birodalmi Elnökség és annak lerombolása: mindez együtt alkotta a nyugati szuperhatalom öngyilkossági kísérletét. Mindezek erőteljesen hozzájárultak a háború utáni nagy gazdasági expanzió befejeződéséhez és ahhoz, hogy a nemzetközi figyelmet visszafordítsák a harmincas évek félelmeire és zűrzavarára. Ezzel együtt aláásták az amerikai vezetés képességét, hogy válaszoljon az új instabilitás kihívásaira.

–(782)–

XIX. A kollektivista hetvenes évek A háború katonai zűrzavarát megelőzi a gazdasági rendetlenség. A második világháborút kétségtelenül az 1930-as évek elejének gazdasági összeomlása készítette elő. Azt követően a nyugati államférfiak kétségbeesetten kerestek valami fogódzót, amellyel elejét lehet venni, hogy ez a rendszer megismétlődjék. Az eredmény a keynesiánus kor lett. Keynes a New York Timesnak 1931-ben írt levelében határozta meg filozófiája lényegét: „Én a legfőbb hangsúlyt a belső vásárlóerő növelésére teszem, amely kölcsönökből finanszírozott állami kiadásokból fedezhető.1 Az 1950-es és 60as években ez a keynesiánus hangsúly lett a vezérelv minden nagyobb nyugati demokrácia gazdaságpolitikájában. Mi több, a keynesiánizmust nemzetközi szinten is bevezették. 1944 júliusában a New Hampshire-beli Bretton Woodsban ő és az amerikai pénzügyminiszter, Harry Dexter White megalkották a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot (IMF). A fennhéjázó angol királyi alattvaló elviselhetetlenül nyersnek találta White-ot: mint mondta, White-nak „halvány fogalma sincs a civilizált viselkedésről.” White „királyi fenség”-nek hívta Keynest. De a gyakorlatban ez a két férfiú, bár mindkettőjüknek voltak bűnös titkai, nagyon jól együttműködtek. Keynes azt állította, hogy a két világháború között az angolok könnyelműsége miatt London elveszítette 1914 előtti szerepét, hogy irányítsa a nemzetközi pénzügyi rendszert, s mivel a helyébe nem lépett senki, az így támadt űr okozta a katasztrófát. Az új rendszernek tehát be kell fednie ezt az űrt. Kiterjesztette „a hazai pénzügyi műveleteket nemzetközi szintre… vagyis ha valaki nem akar hozzányúlni a tartalékaihoz, azzal kivonja pénzét a körforgásból, de ettől még elérhetővé válhat mások számára, akik készek használni ezeket a tartalékokat – és mindezt úgy teszik lehetővé, hogy az előző ne veszítse el fizetőképességét.2 Az új rendszer 1946 májusában lépett életbe. Nagyon jól működött, főleg azért, mert az USA gazdasága fellendülőben volt, és mert az amerikai politikacsinálók fölkészültek rá, hogy a világot a keynesi vonalak mentén vezessék. Világméretű, csillapíthatatlan éhség támadt a dollár iránt, és Washington arra készült, hogy a Marshall-segélyen, külpolitikai támogatási programokon vagy olcsó kölcsönökön keresztül enyhítse ezt az étvágyat. Az eredmény a világtörténelem leggyorsabb és hosszantartó gazdasági expanziója lett. A világkereskedelem, amely a harmincas évek elején mindössze 3% körülire zsugorodott, s amely csak az évtized végére tudta visszaszerezni az elvesztett talajt, a most következő, 1948-tól 71-ig tartó

1 2

New York Times. 1933. december 31. Levél Montagu Normannek, Collected Writings of J. M. Keynes, XXV. 98-99. –(783)–

negyedszázadot egy rendkívüli, évi átlag 7,27%-os növekedéssel élte meg.3 Ilyesmire soha azelőtt nem volt példa. Még az 1926-29-es őrület idején is csak 6,74%-ra mérséklődött a növekedés. Az ipari termelés bővülése hasonlóképpen elütött a megszokottól. Abban a kétszázhatvan-valahány évben, amelyről megbízható adatok állnak rendelkezésre, 1705 és 1971 között, a világ ipari termelése 1.730-szorosára nőtt. Ennek a növekedésnek jóval több mint a fele az 1948-at követő negyedszázadra esik. Az ipari termelés növekedése az egész világon átlagosan 5,6% volt, amelyet évrőlévre sikerült fönntartani.4 A stabilitás keretét, amely lehetővé tette ezt a fenomenális anyagi gyarapodást az emberi viszonyokban, egy nagyvonalúan kezelt nemzetközi fizetőeszköz, a dollár szolgáltatta. Ám a dollár megbízhatósága az amerikai gazdaság erejétől függött. S az 1960-as években az egymást követő amerikai elnökök egyre növekvő gyötrelmeknek tették ki ezt a gazdaságot. Mi több, az amerikai gazdaság a lényegét tekintve vállalkozói gazdaság volt. Sikere nagyrészt a kedvező klíma meglétéhez kötődött, amelyben a vállalkozók biztonságban érezték magukat, s amely tiszteletben tartotta őket. Ez a klíma megvolt a húszas években. Eltűnt a harmincas években. Visszatért a háború alatt, amikor Hitler legyőzéséhez szükség volt a vállalkozókra, és meg is maradt egészen az eisenhoweri időszak végéig. A hatvanas években nagy változás következett be. A belföldi klíma ellenségesre fordult a vállalkozókkal szemben. A baj első jele akkor mutatkozott, amikor visszatértek a trösztellenes törvénykezés nyomatékos megerősítéséhez. Az igazságügyminisztérium frontális támadást intézett az elektromos ipar ellen. 1961 elején a General Electric és a Westinghouse legfelső vezetőit és magukat a társaságokat ármanipuláció vádjával fogták perbe. Csak az ítélet kihirdetése két napig tartott. Hét vezető üzletembert börtönbe csuktak; az összes bírság közel kétmillió dollárra rúgott.5 Ez csak a változások előszele volt. A Kennedy-fivéreket arra nevelte spekuláns, tőzsdéző apjuk, hogy gyűlöljék a vállalkozókat.6 Ennek köszönhető az acél ipar ellen 1962-ben indított támadás, amelyet az akkori igazságügy-miniszter, Robert Kennedy vezetett, aki a zaklatás és jogi manipuláció technikáját még Joe McCarthy csapatában tanulta. A Christian Science Monitor azt kérdezte: „A hatalom ilyen pőre erőfitogtatása után… mennyire marad szabad az amerikai gazdaság?” A Wall Street Journal azért panaszkodott, hogy a kormány „a félelemkeltés eszközeivel: nyers

Rostow, World Economy, 68, II. táblázat-7. Uo., 49. 5 Richard Austin Smith, „The Incredible Electrical Conspiracy”, Fortune, 1961. április-május. 6 Schlesinger, Robert Kennedy, 405. –(784)– 3 4

erőszakkal, fenyegetésekkel, ügynökökkel és az állambiztonsági hivatallal” kényszeríti térdre az acélipart.7 Az eredmény a háború utáni első nagy zuhanás volt a New York-i tőzsdepiacon. A tőzsde fölépült, de egyes iparágak tőzsdei árfolyama soha többé nem tudta megelőzni az inflációt. 1966-ban, amikor az infláció először lépte át a 3%-os határt, és a kamatráta felszökött az akkoriban riasztónak számító 5,5%-os szintre, egy pillanat alatt vége szakadt a nagy tőzsdei árfolyam emelkedésnek. 1968-ban, abban az évben, amikor a tetőfokára hágtak Lyndon Johnson bajai, teljesen befagyott a részvényárfolyamok növekedése, pedig a Dow-Jones ipari indexe a mágikus 1.000 pont körül járt. Tizenkét évvel később, már az inflációhoz igazítva, kb. 300 pontra zuhant le.8 Egyedül az 1970-es évtizedben a közönséges részvények értéke kb. 42%-ot zuhant a New York-i részvénytőzsdén.9 Ezzel együtt éppolyan nagy lett a bizalomvesztés a részvények – vagyis az amerikai üzleti élet – iránt, mint a hooveri összeomlás idején, de ezúttal a krízis jóval hosszabb ideig tartott. A lankadó tőzsde csak kezdete volt az amerikai üzleti élet bajainak. 1961-ben Rachel Carson kiadta A körülöttünk lévő tengert (The Sea Around Us), következő évben pedig A csöndes tavaszt (The Silent Spring), amelyekben felhívta a figyelmet a természeti erőforrások riasztó környezetszennyezésére és a szerves világ pusztulására, amelyet a modern gazdasági föllendülés során alkalmazott eljárások – különösen a mérgező vegyi anyagok kiszórása, valamint a mezőgazdasági termelés növelésére használt rovarirtók – okoznak. 1965-ben jelentette meg Ralph Nader a Bizonytalanságban bármi áront (Unsafe at Any Speed)*, amelyben halálos csapdaként mutatja be az amerikai autóipar jellemző termékét, az ipari gazdaság valódi motorját. Ezekre a könyvekre azért volt szükség, hogy korrigálhassák a gyors növekedés veszélyes mellékhatásait. De ezzel együtt egy olyan korszak nyitányát is jelentették, amelyben a környezet és a fogyasztó védelme egy mind fanatikusabb célokért harcoló kvázi-vallási keresztes hadjárat lett. A felsőoktatás kiterjesztése következtében épp ekkoriban végzett az a sokszázezer hallgató, akik számára különös vonzereje lett a környezetvédelemnek, mivel alig várták, hogy kifejezési formát találjanak az egyetemen magukba szívott radikalizmusnak. Kiszámítani se lehetett volna ellenségesebb klímát a vállalkozásoknak, mint ami az egészségügyi és biztonsági lobbik megerősödésével köszöntött be. Szembeötlő vonása lett ez Christian Science Monitor; 1962. április 16.; Wall Street Journal, 1962. április 19. 8 Robert Sobell, The Last Bull Market, Wall Street in the 1960s (New York, 1980.) 9 James Lorie, „The Second Great Crash”, Wall Street Journal, 1980. június 2. * Ez itt egy finom leiterjakab. Helyesnek vélt fordításomban: „Semmilyen sebességnél sem biztonságos”. A szerző véleményének értékelésétől inkább tekintsünk el. (a dig.) –(785)– 7

az amerikai életnek a hatvanas évektől kezdődően, amely hamarosan meg is mutatkozott egy sor korlátozó intézkedésben. A folyamatot Lyndon Johnson indította el, akinek rendkívüli képessége volt a törvények áthajtása a kongresszuson: 1964-ben az „újrahasznosítási törvénnyel” kezdte, és a „föld és víz törvényével” folytatta; 1965-ben a „vízszennyezési és a levegőtisztítási törvénynek”, 1966-ban a „tiszta víz helyreállítása törvénynek” szerzett érvényt. Amikor Johnson széke megingott, az 1968-as „konzerváló kongresszus” vette át a kezdeményezést, és megtartotta a hetvenes években is, amikor egy sor gigantikus – „Ökotópia”-ként emlegetett – törvényt fogadott el az amerikai vállalkozások ellenében: a „környezetvédelmi törvényt”, a „mérgező anyagok felügyeletének törvényét”, a „foglalkoztatottak egészségét és biztonságát védelmező törvényt”, a „tiszta levegő törvénymódosítását” és számtalan más, élelmiszerekkel és gyógyszerekkel kapcsolatos törvényt. 1976-ban a számítások szerint az új szabályozókhoz való alkalmazkodás az iparnak évi 63 milliárd dollárjába került, az adófizetőknek pedig további 3 milliárdba a kormány által létrehozott szabályozó ügynökségek fenntartása. 1979-re a teljes költség 100 milliárd dollár fölé emelkedett.10 Ugyanilyen komoly hatása volt a termelékenységre. Ennek egyik példája a szénbányászat, ahol 1969-ben egy munkás napi 19,9 tonnát termelt. 1976-ra, amikorra a bizonyos szempontból nagyon várt 1969-es „szénbányászati egészség- és biztonságvédelmi törvény” minden szempontból éreztetni kezdte a hatását, a termelékenység visszacsúszott 13,6 tonnára, ami 32%-os zuhanás.11 1975-ben a kormány levegőszennyezési és munkavédelmi előírásainak betartása miatt a teljes amerikai ipari termelékenység 1,4%-kal volt alacsonyabb, mint korábban.12 A hatvanas évek végén és végig a hetvenes években a mélyreható kormányzati szabályozás ugyanolyan destruktív hatással járt az amerikai gazdaságra, mint NagyBritanniában a szakszervezetek törvényes privilégiumai. Ennek eredményeképpen az 1967-től 77-ig tartó évtizedben az amerikai gyáripar termelékenysége mindössze 27%-kal nőtt, nagyjából ugyanannyival, mint Nagy-Britanniában (miközben Nyugat-Németországban 70%-kal, Franciaországban 72%-kal és Japánban 107%-kal). A hetvenes évek közepétől az amerikai termelékenység valójában csökkent. Az amerikai gazdasági dinamizmus stagnálásának és csökkenésének minden részletre kiterjedő elemzése azt mutatta, hogy a hanyatlás okai főleg politikaiak: a kudarc a Robert DeFina, Public and Private Expenditures for the Federal Regulation of Business (Washington University, St. Louis, 1977.); Murray L. Weidenbaum, Government Power and Business Performance (Stanford, 1980.). 11 Weidenbaum, id. mű. 12 Edward F. Denison in Survey of Current Business (Amerikai Kereskedelmi Minisztérium, Washington D. C.), 1978. január. –(786)– 10

pénz utánpótlásának ellenőrzés alá vonása, a rendkívül magas adóterhek, de mindenekfölött a kormányzati beavatkozás és szabályozás miatt következett be.13 Ám a vállalkozás-ellenes klíma kialakulásáért nem egyedül a politika felelős. Ugyanennyire hibáztatható a joggyakorlat, amely a hatvanas években a Legfelsőbb Bíróság vezetésével agresszív terjeszkedésbe kezdett. Waite, a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1877-ben korrekt elveket fektetett le: „A törvényhozók túlkapásaival szemben a népnek a választói urnához kell járulnia, nem a bíróság elé.” De az ötvenes években és a hatvanas évek elején a liberális Amerika a bíróságokhoz fordult jogorvoslatért, miután a kongresszus nem volt hajlandó meghozni a hatékony emberjogi törvényeket. A bíróságok eljártak, és miután megkedvelték a hatalom ízét, jóval azután is gyakorolták, hogy a létfontosságú emberjogi csatát megnyerték. Nemcsak a kongresszus törvényhozói hatalmát kezdték ki, hanem az elnöki jogkört is, és nem csupán emberjogi kérdésekben, hanem a gazdaságirányítás jogkörében is. Így azután a hetvenes évek eleje nemcsak a „birodalmi sajtó” megszületését jelentette, hanem a „birodalmi joggyakorlat”-ét is. A bíróságok ellenszenve elsősorban a vállalkozók ellen irányult, különöse n azután, hogy az emberjogi koncepció kibővítésével az igazságszolgáltatás alkalmazni kezdte a „pozitív diszkrimináció” elvét (vagyis a megkülönböztetett bánásmódot a hátrányos helyzetű csoportok érdekében), és bevezette a „rasszkvóták” rendszerét. Ez csak egy aspektusa volt a „jogoknak”: a nők, a homoszexuálisok, a fogyatékosok és más közösségek jogait a bíróságok úgy értelmezték, hogy azoknak is érvényt kell szerezni olyan hatalmas intézményekkel szemben, mint a vállalkozások és a kormány gépezete. A Legfelsőbb Bíróság ténylegesen újraértelmezte az alkotmányt, hogy megerősítse vele az addig is liberális igazságszolgáltatás politikai és törvényhozói kedvezményeit. Amiből az következett, hogy ijesztő sebességgel kezdtek megváltozni az alkotmányos elvek és az ezekből eredő joggyakorlat.14 Mostantól a vállalkozóknak egyre több forrást és időt kellett fordítaniuk az ellenük indított perekre: a hetvenes években Amerikában az egy főre jutó jogászok száma négyszer nagyobb volt, mint Nyugat-Németországban, és hússzor nagyobb, mint Japánban.15

Denison, Survey of Current Business, 1979. augusztus (II. rész), valamint ugyanő, Accounting for Slower Economic Growth, the United States in the 1970s (Washington D. C., 1980.) 14 R. A. Maidment: „The US Supreme Court and Affirmative Action, the Cases of Bakka, Weber and Fullilove”, Journal of American Studies, 1981. december. 15 Laurence H. Silberman: „Will Lawyers Strangle Democratic Capitalism?” Regulation (Washington D. C.), 1978. március-április. –(787)– 13

A bíróságok arról is gondoskodtak, hogy megnehezítsék a helyi, az állami és a szövetségi közigazgatás törekvését a közszféra méreteinek és költségvetésének csökkentésére. Amikor Nixon 1974-ben nem adott pénzt a Gazdasági Esélyegyenlőség Hivatalára, ami azt jelentette, hogy be kell csukni a hivatal kilencszáz közösségi akcióirodáját (mellesleg az egész rendszer fikarcnyi gyakorlati haszonnal se kecsegtető, bürokratikus túlkapás volt), a szövetségi bíróság jogellenesnek minősítette a lépést.16 A bíróságok azt is előírták, hogy az a közigazgatási testület, amely a polgárok jogait sértő módon tagad meg bizonyos szociális vagy jóléti juttatást, károkozásért felelősségre vonható; az a testület, amely gazdasági okokra hivatkozva csökkentette a börtönszemélyzet létszámát, csorbította a foglyok jogait; hogy a kongresszus alkotmányellenesen járt el, amikor megtagadta egy speciális polgárjogi terület (pl.: az abortusz) finanszírozását; és mindazok a kormányhivatalok és magánvállalatok, amelyek kormányzati pénzeket vagy szerződéseket kapnak, kötelesek bevezetni a faji kvótákat.17 Ilyen és számos más, hasonló döntés összeadódó hatása az lett, hogy rendkívül megnehezült a növekvő kormányzati kiadások lefaragása, a bizalom és hatékonyság visszaállítása az üzleti világban. Az amerikai gazdaság háború utáni csúcséve – a világ többi országához viszonyítva – 1968 volt, amikor a világ össztermelésének több mint egyharmadát (34%-át) az amerikai ipari termelés adta. De ez volt a tetőpontja Amerika globális mindenhatóságának is, ugyanakkor 1968 volt Lyndon Johnson agóniájának éve, az a pont, amikor a külső és a hazai kiadások együttes terhe nagyobb lett, mint amennyit el lehetett viselni. Ezek után hanyatlás következett minden területen. És Amerika viszonylagos gazdasági visszaesésével együtt járt a dollár mint általános fizetőeszköz meggyöngülése. Mindez nyilvánvalóan aláásta a Bretton Woods-i megállapodásokat. A hatvanas évek végétől Washington nem volt többé a világ monetáris rendszerének irányítója. Bizonyos fokig arra is képtelen volt, hogy ura maradjon saját fizetőeszközének, mivel mostanra katasztrofális méreteket öltött a vissza nem térő dollárok mennyisége, s ezáltal – de Gaulle megbélyegző meghatározása szerint – „Amerika exportálta saját inflációját.” A dollárkorszaknak ezzel vége szakadt. Következett az eurodollár kora. A kínai kommunisták még 1949-ben, attól való féltükben, hogy Amerika esetleg megakadályozza a dollárjaik átutalását, úgy döntöttek, hogy az USA-n kívül, egy párizsi szovjet bankban fogják tartani a pénzüket. A bank sürgönycíme „Eurobank” volt – innen származik az eurodollár

16 17

John Osborne, White House Watch, the Ford Years (Washington D. C.), 68. Washington Star, 1980. április 16.; Washington Post, 1980. április 18.; Wall Street Journal, 1980. április 24.; Carl Cohen: „Justice Debased, the Weber Decision”, Commentary, 1979 szeptember. –(788)–

kifejezés. Amerika először 1958-ban lett deficites, és ettől kezdve folyamatosan nőtt az Európába beáramló dollár mennyisége. Egy angol pénzügyi szakértő, a Bank of London and South America bankára, Sir George Bolton ekkor értette meg, hogy itt most először fordult elő, hogy egy nemzeti felügyeleten kívül eső fizetőeszköz, egy hontalan valuta erősödött meg, amely kolosszális mennyiségű hitel előteremtésére képes. Ő tette meg Londont az új eurodollár-rendszer központjává.18 Az eurodollár-piac egyedül 1959-ben megháromszorozódott; 1960-ban megint csak megduplázódott. Kennedy hiába próbálta megtörni a hatalmát bizonyos szankciókkal, mert ezzel csak növelte vonzerejét. Hasonló intézkedések az európai kormányok részéről ugyanígy ellenkező hatást váltottak ki. Jó példa volt arra, hogy a piac dacol a kormányok és világügynökségek elnyomó puritanizmusával. Ahogy Walter Wriston, a Citibank New York-i bankára megjegyezte: az eurodollár-piac „épp az óvintézkedéseknek köszönheti fogantatását.” Ez voltaképpen a feketepiac egyfajta világméretű pénzügyi rendszere volt. Megszabadulva a kormányok beavatkozásától képes volt maximális hasznot húzni a hatvanas és hetvenes években elterjedő elektronikus kommunikációs eszközök használatából. Megint csak Wristont idézve: „Az emberiség mostantól egy tökéletesen integrált, nemzetközi pénzügyi és informatikai piac birtokába jutott, amellyel a Föld bármely pontjára pillanatokon belül képes eljuttatni pénzét és ötleteit.”19 De persze az eurodollár-piac, az amerikai infláció terméke, maga is hajlamos volt az inflációra. Elsősorban a nemzetközi kölcsönök tekintetében újratermelte az 1920-as New York-i pénzpiac legrosszabb tulajdonságait. Erősítette a pénz illékony természetét, sokszoros kölcsönláncok formájában hiteleket halmozott fel, ezáltal olyan „dollárok” képződtek, amelyek valójában nem is léteztek.20 Feltalálták az eurokötvényeket és az eurohiteleket. A világ összes nagybankja megjelent a piacon, és szindikátusokat alakítottak, hogy korábban elképzelhetetlen méretű kölcsönöket adjanak a kormányoknak. Az eurodollár első szindikátusi kölcsönét a sah Iránja kapta 1969-ben. 80 millió dollár volt. Olaszország ugyanez év második felében 200 millió dolláros kölcsönt kapott. Hamarosan közel kétszáz bank csatlakozott a szindikátushoz, és drámaian megnőtt a kölcsönök száma, mérete és az a sebesség, amellyel összehozták a tranzakciókat. A milliárd dolláros kölcsön megszokottá vált. A kereskedelmi Richard Fry (szerk.), A Banker’s World (London, 1970.), 7. Beszéd a Nemzetközi Pénzügyi Konferencián, Londonban, 1979. június 11én; idézi Anthony Sampson, The Money Lenders: Bankers in a Dangerous World (London, 1981.), 7. fejezet, 106 és kk., ahol leírja az eurodollárrendszer születését. 20 Geoffrey Bell, The euro-dollar Market and the International Financial System (New York, 1973.). –(789)– 18 19

bankok a gazdag nyugati kormányok és a fejlesztési segélyek helyébe léptek, és a harmadik világ számára a legfőbb pénzügyi forrássá váltak. 1967-ben a világ összes külső adósságterhének mindössze 12%-a származott a kereskedelmi bankoktól. 1975 végére az adósság gyors tempóban átlépte az 50%-os határt.21 Mihelyt a bankok átvették a nemzetközi pénzügyi rendszert, Washington irányító szerepe összeomlott. 1971-ben a Nixon-kormány elveszítette vagy abbahagyta a történések ellenőrzését.22 Két évvel később, 1973 márciusában Nixon elvágta az arany és a dollár közti kapcsolatot, és ezek után a legtöbb nagy valuta – vagy önmagában, vagy csoportosan – lebegni kezdett. A lebegés fölfedte a dollár gyöngeségét, és 1973 február és március között el is veszítette értékének 40%-át a német márkával szemben. Ezzel együtt – az elektronikus szerkentyűknek köszönhetően – fel is gyorsult a pénzmozgások sebessége és hisztériája: óriási pénzösszegek vándoroltak ki és be a határokon (az 1970-es évek végén egyedül New Yorkban átlagosan napi 23 milliárd dollárnyi pénzügyi tranzakciót bonyolítottak le23). Röviden: 1973 őszére a világgazdaság pénzügyi aládúcolása szétesett. A csapás előidézéséhez más se hiányzott, mint egy váratlan sokk. Ezzel szemben ami történt, az nem puszta sokk volt, hanem valóságos földrengés. Az se volt véletlen, hogy a földrengés a Közel-Keletről indult. A háború utáni föllendülést nagyban elősegítette az olcsó energia. 1951 és 1972 között a tüzelőanyag ára az ipari termékekéhez viszonyítva tartósan csökkent. 1953 és 69 között a termékek árához képest zuhant meredeken lefelé, 1963 és 69 között pedig abszolút értelemben is csökkent az ára.24 Az árzuhanást az olcsó közel-keleti olaj exportjának gyors növekedése tette lehetővé. Jellemző, hogy a nyugati gazdasági föllendülés mindhárom szektora – a gép-, a vegyianyag-gyártás és az elektromosáram-termelés – rendkívül energia-, és különösen olajigényes.25 Valamennyi ipari ország meglehetősen szűklátókörű volt, amikor azt feltételezte, hogy az energia olcsó marad. Ám az amerikai energiapolitika különösen ráfizetett az előrelátás hiányára, mivel a kormány beavatkozásával jóval a világpiaci árak alatt tartották a hazai árakat. Amerika korábban energiaexportáló ország volt, ám utóbb egyre inkább behozatalra szorult – 1960-ra az összes energia 7%-át importálta –, mivel minden évben egyre gyorsabban nőtt az

Irving Friedman, The Emerging Role of Private Banks in the Developing World (New York, 1977.). 22 Charles Coombs, The Arena of International Finance (New York, 1976.), 219. 23 Geoffrey Bell: „Developments in the International Monetary System Since Floating”, Schroders International, 1980 november. 24 Rostow, World Economy, 248-249. 25 Uo., 260-1, III. táblázat, 59. –(790)– 21

energiafogyasztása (az 1960-as évek második felében évi 5%-kal). Különösen zavaró volt az olaj származékok behozatala: 1960-ban a származékok 10%-át importálta; 1968-ra 28%-ot; 1973-ra ez az arány 36% lett.26 Amerika saját olajtermelése 1970-ben érte el a csúcsot, ettől kezdve csökkent. A közel-keleti olajállamok uralkodói érzékelték, hogy a nyugat és Japán egyre jobban rá van utalva az olajexportra, ahogy azt is, hogy a fejlett országok képtelenek alternatív energiaforrásokat találni. Egyeseket, különösen az iráni sahot elkápráztatták az ökológusok érvei, hogy a fejlett ipari országok, köztük is elsősorban Amerika azért használják el ilyen gyorsan a természeti erőforrásokat, mivel túl olcsón jutnak hozzá. 1972-73ban már mutatkoztak jelek, hogy a nyersanyag és más árucikkek, mint például a mezőgazdasági áruk ára emelkedni kezd, és az olajé is kezdte követni. A sah arra próbálta rábeszélni uralkodótársait, hogy a Közel-Kelet olajexportáló országai jobban teszik, ha lassabban bővítik a termelést, és inkább az áraikat emelik: így a földben lévő olaj értéke növekedne. Ám ahhoz, hogy megfogadják a tanácsát, nem csupán észérvekre volt szükségük, hanem érzelmekre is: Izrael és Izrael szövetségese, Amerika gyűlöletére. Az igazat megvallva, az 1956-57-es szuezi fiaskó óta nem volt egyeduralkodó hatalom a Közel-Keleten. De noha Anglia jóval visszafogottabb volt a válság óta, az elkövetkező néhány évben ugyancsak aktív és meglepően hatékony lett a térségben. Az 1958-as jordániai, az 1959es ománi és az 1961-es kuvaiti angol katonai beavatkozás annyiban sikeresnek bizonyult, hogy a térség meglehetősen stabil maradt. Igazi változás a hatvanas évek végén következett be, amikor Anglia fokozatosan visszavonta csapatait Adenből és a Perzsa-öböl vidékéről.27 Ezek után hiányzott a térségből egy nemzetközi rendőri erő. A néhai Dag Hammarskjöld ENSZ-csapatai valójában az instabilitást erősítették, mivel Nasszer elnök az ENSZ szuverenitást garantáló alapelvére hivatkozva kérhette a csapatok visszahívását, mihelyt elég erősnek érezte magát Izrael legyőzéséhez. Pontosan így is tett 1967. május 16-án. Három nappal később az ENSZ eleget tett a kérésnek, és ugyanaznap este a kairói rádió bejelentette: „Arabok! Itt az idő, hogy megsemmisítő, halálos csapást mérjünk Izraelre.” Nasszer május 27-én azt mondta: „Alapvető célunk Izrael megsemmisítése.” Aref, Irak elnöke május 31-én pedig ezt: „Célunk világos: Izraelt el kell törölni a térképről.” „Palesztina zsidóságának el kell mennie…” – közölte június 1-jén Ahmed Sukairy, a Palesztin Felszabadítási Szervezet elnöke, majd így folytatta: „Aki a régi zsidó palesztin lakosságból

26 27

Uo., 254-255. J. B. Kelly, Arabia, the Gulf and the West (London, 1980.). –(791)–

élve marad, az maradhat, de az az érzésem, hogy senki se fogja túlélni az eseményeket.” Izrael, számba véve az ENSZ-csapatok visszavonását, ezeket a fenyegetéseket és azt, hogy a saját hadseregénél háromszor nagyobb, modern szovjet fegyverekkel bőven ellátott erőket vontak össze a határain, úgy döntött, hogy június 4-én megelőző háborút indít, amelyet azzal kezdett, hogy támadást intézett Egyiptom légiereje ellen. A támadás hat napig tartott, és teljes egészében sikeresnek bizonyult. Az egyiptomi, a jordániai és a szír csapatokat felmorzsolták, ráadásul az egyiptomi erőket megalázó módon. Az izraeli csapatok elfoglalták a Sínai-félszigetet és a nyugati partot. Megrohamozták a szíriai Golan-fennsíkot, mert innen bombázták a szírek a felső-galileai izraeli településeket. Mi több, mostantól az új államhoz került Jeruzsálem óvárosa, beleértve a Siratófalat és a szent helyeket, a legnagyobb falatokat, amelyeket 1948-ban nem sikerült megszereznie Izraelnek. Ilyenformán a háború egy fájdalmas visszásságot korrigált. Jeruzsálemet négyezer éves történelme során folyamatosan ostromolták, elfoglalták, lerombolták és újjáépítették a kánaániták, a jebuziták, a zsidók, a babilóniaiak, az asszírok, a perzsák, a rómaiak, a bizánciak, az arabok, a keresztes lovagok, a mamelukok, az ottománok és az angolok. De az 1948-67-es időszakot kivéve soha nem osztották meg. A város izraeli újraegyesítése lehetővé tette, hogy az ország fővárosának keretei között muzulmánok, zsidók és keresztények közös irányítása alá kerüljenek a Szent Helyek.28 Más szempontból az izraeli győzelem nem hozott tartós eredményeket. Bizonyos ügyes tömegmanipulációnak köszönhetően Nasszer túlélte.29 Csapatait újra felfegyverezte Szovjet-Oroszország, s ezek után több mint kétszer erősebbek lettek az 1967-es szintnél. Nasszer propagandája egyre inkább Amerika ellen irányult, s a lényegét a véget nem érően ismételt jelszóban lehet összegezni: „Izrael: Amerika és Amerika: Izrael.” Nasszer egyik tétele az volt, hogy Amerikára azzal lehet csapást mérni, ha megsértik Izraelt, és mivel Amerika egyre inkább rá van utalva a közel-keleti olajra, könnyű megsérteni. Egyiptom viszont nem volt olajhatalom. Nasszer 1970. szeptember 28-án meghalt szívrohamban, és amilyen zseniális propagandista volt, olyan csapnivaló katonai és politikai vezető. Utána nem jött senki, aki átvehette volna a helyét, az arab remények – még ha azok csalóka remények voltak is – megtestesítőjének figuráját. Ám a destruktív Nasszer, a kegyetlenséget támogató és gyakorló zsarnok szerepét hamarosan átvette a líbiai Mohammed Kadhafi ezredes. Egy évvel korábban Kadhafi és még néhány fiatal tiszt nagyjából ugyanúgy buktatta

28 29

Teddy Kollek, „Jerusalem”, Foreign Affairs, 1977. július. P. J. Vatikiotis, Nasser and his Generation (London, 1978.). –(792)–

meg az ország nyugati elkötelezettségű királyát, ahogy Nasszer szabadult meg Faruk királytól. Kadhafi számos vonásában utánozta Nasszert, és szó szerint átvette elődje pánarab és Izrael-ellenes retorikáját. Líbia az egyik legkisebb arab ország; mindössze 2 millió lakosa van. Ám a Szueztől nyugatra fekvő arab országok közül messze itt termelik a legtöbb olajat, és földrajzi elhelyezkedésének fontossága rendkívül megnőtt az 1967-es háború nyomán, amikor a csatornát lezárták, és ezzel komoly fennakadás támadt a nyugat közel-keleti olajjal való ellátásában. Kadhafi diktátorsága első napjaitól kezdve hangsúlyozta az olajfegyver fontosságát, mint amellyel vissza lehet ütni a „nyugati imperializmusra,” amiért azok támogatják Izraelt. Kadhafi rendkívül leleményesnek bizonyult az olajtársaságokkal és a fogyasztó országokkal való alkudozásban, megmutatva, hogy a két felet sikeresen szét lehet választani, és külön-külön meg lehet zsarolni. Amikor hatalomra került, a líbiai olaj gyakorlatilag a legolcsóbb volt a világon. Egy tárgyalássorozat végén, 1970-ben, 1971-ben, aztán újra 1973-ban elérte, hogy a líbiai olajár olyan mértékben nőjön, ahogy arab országban még soha, ráadásul azt is kierőszakolta, hogy az árat fölfelé igazítsák a dollár zuhanása miatt. A siker jelentősége abban is megmutatkozott, hogy gyorsan leutánozták az arab dominanciájú olajexportáló országok szervezetében. Az OPEC-et egy defenzív testületként hozták létre, hogy megvédje az olajárat, amikor az zuhanni kezd. Idáig semmilyen közös akcióba nem sikerült bevonni, kivéve, amikor 1965-ben megegyeztek egy osztalékformulában. 1971-ben, Kadhafi lépését követően a Perzsa-öböl OPEC-országai először ültek le csoportban tárgyalni az olajvállalatokkal.30 1971. február 14-én Teheránban egy hordónkénti 40 centes áremelkedést értek el. Ez volt az energiaár-forradalom kezdete. Az új egyezmény öt évre szólt; Henry Kissinger szerint „ünnepélyes ígéret volt, amely világcsúcstartó abban az értelemben, hogy milyen mértékben és sebességgel szegték meg.”31 A valószínűsége, hogy az olajfegyvert mostantól ügyesebben lehet alkalmazni, ugrásszerűen megnőtt 1972 júliusában, amikor Nasszer utódja, Anvar Szadat tábornok szakított a szovjet szövetséggel, kiűzte a szovjet tanácsadókat és műszaki szakembereket, és Egyiptomot Szaúd-Arábiához és az öböl más olajtermelő országaihoz csatlakoztatta. Szadat nem volt olyan szószátyár, mint Nasszer. Lélekben nem a bandungi generációhoz tartozott. Realista volt. Felismerte, hogy az egyiptomi-izraeli ellentét nem illeszkedik Egyiptom történelmi hagyományaihoz, és árthat az ország jelenlegi érdekeinek, különösen a gazdaságiaknak. Véget akart vetni neki. De ahhoz, hogy elég erős legyen a békekötéshez, előbb a katonai győzelem presztízsére volt szüksége. 1973. október 6-án szombaton, Jom Kippur ünnepén, avagy az

30 31

Ruth First, Lybia, the Elusive Revolution (Harmondsworth, 1974.), 201-204. Henry Kissinger, Years of Upheaval (London, 1982.). –(793)–

engesztelés napján, összehangolt egyiptomi-szíriai támadást indított Izrael ellen. Kezdetben jelentős sikereket ért el. Elfoglalta az izraeli „Bar-Lev”vonalat. Az izraeli légierő nagy részét elpusztították a szovjet föld-levegő rakéták. Golda Meir, Izrael miniszterelnöke pánikszerű ultimátumot intézett Washingtonhoz. Válaszul légi úton megérkeztek a legújabb amerikai fegyverek, mintegy 2,2 milliárd dollár értékben. Október 8-ától megindult az izraeli ellentámadás. Mire október 24-én aláírták a fegyverszünetet, Izrael visszaszerezte elveszített területeit, előrenyomult, hogy szinte karnyújtásnyira volt Damaszkusztól, hídfőállást épített ki a Szuezi-csatorna nyugati oldalán, és bekerítette az egyiptomi hadsereg egy jelentős részét.32 Egyiptomnak váratlan katonai potenciált sikerült felvonultatni, és ez elegendő volt Szadatnak; Izrael viszont bebizonyította, hogy képes túlélni a kezdeti csapásokat. A háború megmutatta, hogy Izrael katonailag végletesen ki van szolgáltatva az amerikai akaratnak. De arra is felhívta a figyelmet, milyen veszélyeket rejt, ha a nyugati államok élén álló amerikai vezetést a média és a kongresszus demokrata többsége a Watergate-afférral gyötri. Amikor Izrael sikeres ellentámadásba kezdett, Szadat szovjet segítséget kért, mire október 24-én Brezsnyev megüzente Nixonnak, hogy minden további figyelmeztetés nélkül szovjet csapatokat küldhet Izrael ellen. Bár Nixon már korábban elrendelte Izrael teljes logisztikai támogatását, most pedig hozzájárult, hogy az egész világon riadókészültségbe helyezzék az amerikai csapatokat, ami az 1962-es kubai rakétaválság óta nem fordult elő, Nixon annyira belegabalyodott a Watergate-ügybe, hogy úgy érezte, kötelessége átadni a krízis irányítását akkori külügyminiszterének, Henry Kissingernek. Így hát Kissinger volt az, és nem az elnök, aki vezette azt a Fehér Ház-i ülést, amelyen válaszoltak Brezsnyev üzenetére, és ugyancsak ő rendelte el a riadókészültséget. A Watergate-boszorkányüldözők vádjára, hogy a válságot csak azért módolták ki, hogy eltereljék a figyelmet Nixon bajairól, Kissinger megrovóan a következőket válaszolta (október 25-i sajtóértekezlet): „Megpróbáljuk úgy irányítani az Egyesült Államok külpolitikáját, hogy ne csupán a szavazókra legyünk tekintettel, hanem a jövendő nemzedékeire is. És ami az országunkkal jelenleg történik, annak a jele, hogy nem zárható ki: az Egyesült Államok belső bajaira is képes mozgósítani a hadseregét.”33 Miután az amerikai elnököt hazai ellenségei bénították meg, nem volt senki, aki a világ olajfogyasztói érdekében vezesse a Nyugatot, amikor az arab OPEC-államok azzal válaszoltak Izrael túlélésére, hogy brutális kegyetlenséggel vetették be az olajfegyvert. Már október 16-án politikai

32 33

Martin Gilbert, The Arab-Israel Conflict (London, 1974.), 97. Idézi Poole, id. mű: 247; Scott Sagan: „The Yom Kippur Alert”: Foreign Policy, 1979 ősz. –(794)–

kérdést csináltak az olajexportból, visszafogták a termelést, és (a nem arab termelőkkel együtt) 70%-kal fölemelték az árat. December 23-án újabb áremelést hajtottak végre, ezúttal 128%-osat. Ennek következtében a nyersolaj ára kevesebb mint egy év alatt megnégyszereződött. A döntés Kissinger szerint „a század történelmének egyik döntő fontosságú eseménye volt.”34 Az eddig általános, ám fokozatos áremelkedést átalakította egyfajta olyan árforradalommá, amilyet a világ ilyen rövid idő alatt még soha nem tapasztalt. A folyamat igazi kárvallottjai a legszegényebb országok voltak, amelyek akut adósságterhek alatt nyögtek, és összes energiájukat importálták. Olyan országokban, ahol az egy főre jutó jövedelem az évi 100 dolláros szinten vagy ez alatt volt, ahol egymilliárd ember élt, akiknek a jövedelme lassan nőtt (körülbelül évi 2%-kal) a hatvanas években, a növekedés lelassulása már az olajárrobbanást megelőző időkben is érzékelhető volt. Számukra az árrobbanás katasztrófát jelentett.35 A modern időkben először fordult elő velük, hogy a hetvenes évek végén rosszabb helyzetben voltak, mint az évtized elején. Ilyen alacsony életszínvonal és a jövedelmek ilyen drasztikus zuhanása mellett ez egyet jelentett az éhezéssel és a járványokkal. Sok tízmillióra tehető azoknak az ázsiaiaknak és afrikaiaknak a száma, akik az 1973-at követő évtizedben az arab olajpolitika következtében haltak meg. A korábbi gazdagság hanyatlása az egész világon érezhető volt, mivel a teljesítményveszteség kétszer akkora lett, mint az olajtermelő országoknak juttatott többletkiadások. Az iparilag fejlett országok számára ez olyan gazdasági betegség volt, amilyenről a keynesiánusok korábban nem is álmodtak: együtt jelentkezett a stagnálás és az infláció, röviden: a stagfláció. 4,1%-os átlagos áremelkedés mellett az 5,2%-os növekedési rátától a világ 1974-75-re elérte az évi 10-12%-os áremelkedés mellett a nulla vagy negatív növekedést. Ez magas infláció volt, és számos országban hiperinflációvá gyorsult. Az árrobbanás, középpontjában az olajéval, az 1972-76-os években zajlott. 1945 óta ez volt a lehető legpusztítóbb gazdasági esemény. Úgy viselkedett, mint egy brutális fék, amelyet az amerikai, a nyugat-európai és a japán gazdaságok meghosszabbított expanziójáért felelős energiafaló vezető szektorokban húztak be, s ettől olyan mérvű és hirtelen hanyatlás állt be a teljesítményben és a foglalkoztatottak számában, amilyenre a harmincas évek óta nem volt példa.36 A nyolcvanas évek elejére a munkanélküliek száma egyedül Amerikában és Nyugat-Európában elérte a 25 milliót. Ha nincs meg a bankrendszer rugalmassága, a csapás még sokkal súlyosabb is lehetett volna. 1973 novemberében a közel-keleti válság

Kissinger: id. mű. Rostow, World Economy, 295. 36 Id. mű: 290-295. 34 35

–(795)–

közvetlen utóhatásaként egy nagy londoni bank, a London and County inogni kezdett. A Bank of England sietve „mentőövet” dobott, rávéve a nagyobb bankokat, hogy 3 milliárd dolláros támogatással segítsenek huszonhat további kisebb bankon. Következő júniusban nehéz pillanat volt, amikor a német Herstatt Bank összeomlott, miközben iszonyatos összegekkel tartozott angol és amerikai pénzintézeteknek, s az egész kísértetiesen emlékeztetett a Creditanstalt 1931-es bukására. Ám a támogatási rendszer megintcsak működött. 1974 végén a washingtoni valuta-számvevőszék a felügyelete alá vont legalább 150 bankot, köztük a két legnagyobbat, amelyekről tudni lehetett, hogy nehézségekkel küzdenek. Londonban az ingatlan szerzési láz alábbhagyott, magával húzva néhány ragyogó vállalatot. A Financial Times-index, amely 1972 márciusában 543 ponton állt, 1975 elejére lezuhant 146-ra, s a részvények valódi értéke alacsonyabb volt, mint 1940-ben, a háború mélypontján. Amerikában New York város költségvetése hosszas vajúdás után összeomlott, miután a bankok nem nyújtottak több kölcsönt. A világ leggazdagabb városa a Fehér Házhoz folyamodott, de Gerald Ford nem volt hajlandó közbelépni, amit a New York Daily News a híres szalagcímmel üdvözölt: „Ford a Városnak: pusztulj el.”37 Ám ekkorra a pénzügyi válság nehezén már túljutottak, és az igazán számító nagybankok és pénzintézetek állva maradtak. Valójában a kereskedelmi bankok, amelyeknek az eurodollár iránti étvágya sokban hozzájárult az instabilitáshoz, most ugyanazt a módszert követték, hogy valamiféle rendet teremtsenek a káoszban. A probléma a következő volt. Az olajárrobbanás azt jelentette, hogy az OPEC-országok évi 80 milliárd dollár pluszjövedelmet vontak ki a világgazdaságból. Ez a világ összes exportjának 10%-ával volt egyenlő. Egyedül a gyéren lakott SzaúdArábia és Kuvait évi 37 milliárd dolláros extrajövedelemhez jutott, amiből huszonöt éven keresztül a világ összes tőzsdéjén minden nagyobb vállalatot megvehettek. Valódi félelmet keltett, hogy az arabok most ugyanúgy bevetik az új „pénzfegyvert,” mint korábban az olajfegyvert. De bármit hozzon is a jövő, létfontosságú volt, hogy gyorsan visszapumpálják a készpénzt a világ termelő gazdaságába. Washington még mindig a Watergate béklyójában vonaglott, ezért képtelen volt átvállalni a vezető szerepet. Szerencsére a kormányok felett álló eurodollár-rendszer, amelyet idáig is arra használtak, hogy a bürokratikus támogatásokat és gátakat megkerülve valódi piaci szükségleteket elégítsen ki, most alig várta, hogy felhasználják. Az eurodollárt átkeresztelték olajdollárnak. Divatba jött egy új terminus, az „újrahasznosítás” is. Az olajdollárokat gyorsan hatalmas kölcsönökbe csomagolták az ínséget szenvedő fejlett ipari országoknak, a még náluk is jobban megzavart fejlődő országoknak, mint amilyen Zaire, Brazília, 37

Charles R. Morris, The Cost of Good Intentions, New York City and the Liberal Experiment (New York, 1980.), 234. –(796)–

Törökország, sőt az arab olajtermelők olyan új versenytársának is, mint amilyen Mexikó. Az araboknak eszük ágában se volt segíteni a harmadik világ országain, kivéve, ha ezer szállal megkötött kormánykölcsönt nyújthattak. Ám mihelyt betették pénzüket a világ bankrendszerébe, szem elől tévesztették. Máshová viszont nem tudták tenni. Mint egykor Krőzust, az orruknál fogva vezették őket. Nem volt ínyükre, ami történt velük. De mivel a Koránra való tekintettel nem lehetett saját bankrendszerük, nem volt mi tenni. Mint egy kongresszusi tanú fogalmazott: „Nincs más a kezükben, mint egy elismervény a bankszámláról, amit bármelyik pillanatban be lehet fagyasztani az Egyesült Államokban, Németországban, vagy ahol van.”38 Ha egy országnak több pénze van, mint amennyit el tud költeni, ha tetszik, ha nem, szét kell osztania a felhasználók között. Amerika az 1945-öt követő években szándékosan osztotta szét a Marshall-, a Point Four-segély vagy a szovjet expanzió katonai elszigetelésének formájában. Az arabok nem voltak ilyen altruisták, de azt nem tudták megakadályozni, hogy a bankok ne adják kölcsön a pénzüket. A Citibankos Walter Wriston pontosan megvilágította a helyzetet: „Ha az Exxon fizet Szaúd-Arábiának 50 millió dollárt, mindössze annyi történik, hogy megterheljük az Exxon számláját, és jóváírjuk SzaúdArábiának. A Citibank mérlege ugyanaz marad. És ha azt mondják, hogy nem kedvelik az amerikai bankokat, inkább beteszik a pénzüket a Credit Suisse-be, akkor csak annyit teszünk, hogy megterheljük Szaúd-Arábia számláját, és jóváírjuk a Credit Suisse-nek: a mérlegünk megint csak nem változik. Úgyhogy amikor az emberek pánikba esnek, és várják, hogy leszakadjon az ég, nincs az a mód, amivel a pénz ki tudna lépni a rendszerből. Ez egy zárt rendszer.”39 Persze más lett volna a helyzet, ha az araboknak lett volna saját, kifinomult bankrendszere, ahogy erre utóbb maguk is rájöttek. Mire a nyolcvanas évek elején nekikezdtek a saját nemzetközi bankrendszerük kiépítésének, az ipari országok már rátaláltak az alternatív energiaforrásokra, köztük a nem arab olajra, a világon olajfölösleg támadt, és valószínűtlennek látszott, hogy hasonlóan intenzív formában visszatérjen az olajdollár problémája. Az arabok hatalmának maximuma elmúlt. Ez a pont az 1974-77-es években volt, amikor az arabok kezébe került a fél világ likviditása. A kereskedelmi bankrendszernek és a világ pénzügyi feketepiacának köszönhetően a pénz eltűnt a fejlődő országok szükségleteinek feneketlen gödrében. 1977-re 75 milliárd dollárral tartoztak a kereskedelmi bankoknak, s ebből több mint a felével amerikai

A Kongresszus Pénzügyi Bizottsága: Nemzetközi banki műveletek, meghallgatás (Washington D. C., 1977.), 719. 39 Idézi Sampson, The Money Lenders, 126-167. –(797)– 38

pénzintézeteknek. Az összeg szinte teljes egészében arab pénz volt. Globális értelemben kevésbé hatékony, mint az 1973 előtti időszakban, mert az lehetővé tette, hogy az iparosodott nyugat tartósan növekedjen. Indonézia több mint 6 milliárd dollárnyi kölcsönt vett fel, amelynek nagy részét elherdálta, mielőtt fizetésképtelen lett. Egy tisztviselő 80 millió dollárt utalt át a saját számláira.40 Zaire, amely 1979-ig 3 milliárd dollár kölcsönt vett fel, legalább ennyire kapható volt a túlköltekezésre és a korrupcióra.41 A legnagyobb adósok, Brazília és Mexikó összességében termőre fordították a kapott kölcsönöket. A pénz java azonban oda került, ahonnan indult: az iparilag fejlett gazdaságokba. Ám az eladósodás hatalmas mértéke újra meg újra felvillantotta egy világméretű bankválság rémképét. Ezáltal a hetvenes évek az egyre mélyülő kétségbeesés időszakát jelentette a nyugat számára. Az újrahasznosítás vigasztaló tényei miatt időbe telt, míg a kétségbeesés éreztetni kezdte a hatását. De közben mind erőteljesebben mutatkoztak a recesszió politikai és gazdasági következményei. Mint korábban jeleztük, a harmincas évek nagy gazdasági válsága erkölcsileg szétzüllesztette a demokráciákat, kitermelt valami bénultságot, amitől azok képtelenek voltak szembefordulni az agresszióval, és nem volt erejük megszervezni a kollektív védelmet az illegitim hatalom és a kegyetlenség gyakorlatának növekedése ellen. Ezúttal szerencsére már létezett a NATO és más regionális szövetségek. Ezek egymás mintáit követve működtek. De hiányzott az a fajta vezetőség, amely választ talált volna az új fenyegetésekre vagy a régiek új változataira. Az amerikai hatalom és erő relatív hanyatlását nagyban felgyorsította az árrobbanás és a recesszió. A dollár a hetvenes évek végére elveszítette korábbi értéke felét. Úgy tűnt, alig huszonöt évvel azután, hogy elkezdődött „Amerika százada,” már véget is ért. Amerika a virtuális önállóságból világméretű függőségbe került. Olajszükséglete felét Kanadából, Venezuelából, Mexikóból, Nigériából, Indonéziából, sőt, az arab országokból importálta, króm-, bauxit-, mangán-, nikkel-, ólom- és cinkszükségletének java részét a nyugati féltekéről szerezte be, ezenkívül vásárolt Malajziából, Zambiából, Ausztráliából, Zairéből és Dél-Afrikából is.42 Miközben mind jobban rá volt utalva a tengeri útvonalakra, egyre kevésbé volt képes megvédeni ezek nyitottságát. Donald Rumsfeld védelmi miniszter az 1977-es költségvetési jelentésében megjegyezte, hogy „a jelenlegi (amerikai) flotta csak azok után képes biztosítani az Európába vezető észak-atlanti tengeri útvonalakat,” hogy „komoly veszteségeket” szenvedett el a kereskedelmi szállítmányozásban. Az, hogy „a Földközi-tenger keleti részén is képesek lennénk-e működni, legalábbis bizonytalan.” A csendes-óceáni flotta képes

Seth Lipsky, The Billion Dollar Bubble (Hong Kong, 1978.). Wall Street Journal, 1980. június 25-26. 42 Bruce Palmer (szerk.), Grand Strategy for the 1980s (Washington D. C., 1979.), 5. –(798)– 40 41

„nyitva tartani a Hawaiiba és Alaszkába tartó tengeri útvonalakat,” de „nehézségekbe ütközne, ha a Csendes-óceán nyugati vidékének közlekedési útvonalait is meg kéne védenie.” Egy globális háborúban, figyelmeztetett Rumsfeld, Amerikának ugyancsak nehéz dolga lenne, ha olyan szövetségesekről is gondoskodnia kellene, mint Japán vagy Izrael, vagy meg kéne erősítenie a NATO-t.43 Mindez radikális változást jelentett az ötvenes évekhez vagy akár a hatvanas évek elejéhez képest. És az egyre fogyó fizikai erőt csak tovább gyöngítette a vezető szerep elvesztése. A hetvenes évtized volt az amerikai elnökség mélypontja. 1973 tavasza után Nixon elnökségét teljesen kerékbe törte és hatástalanná tette a Watergate-boszorkányüldözés. Utódja, Gerald Ford mindössze két évig volt hivatalban, mivel nem a szavazók akaratából került hatalomra. Az első évet azzal töltötte, hogy kiszabadítsa a kormányt a Watergate fogságából, a másodikat azzal, hogy megkíséreljen összetákolni egy koalíciót, amely megválasztja elnöknek. A Ford vezette Fehér Ház rendezett külseje mögött a hatalomért folyó zavaros csaták zajlottak a rivális alárendeltek között, amelyek lezárásához Fordnak se tekintélye, se kellő brutalitása nem volt. Mint egyik kollégája megjegyezte: „Az öreg Gerry túl jó volt ahhoz, hogy magának is jót tegyen.”44 Ford nézeteiről, azon ritka alkalmakkor, amikor kifejtette őket, rendszerint kiderült, hogy értelmes állítások. De magából az elnökből hiányzott a kellő nehézkedési erő, a „gravitáció.” Nyilvános szereplései alkalmával szerencsétlen módon egyre többször elvágódott.45 Az utódja még ennél is rosszabb volt. A Watergate és személyes alkalmatlansága ellenére Fordnak majdnem sikerült megválasztatni magát 1976-ban, és nyilván így is történt volna, ha megengedik, hogy Nelson Rockefellert válassza alelnökjelöltnek. Mostanáig a média zaklatásának köszönhetően az elnöki tisztségre úgy tekintettek, mint egy szinte lehetetlen megbízatásra. A verseny szegényes volt, a demokraták jelölése egy fakó georgiaira esett, Jimmy Carterre, akit egy dörzsölt atlantai reklámfőnök, Gerald Rafshoon úgy adott el, mint egy tévésorozatot.46 Carter a történelem leggyöngébb közhivatalnokával szemben egészen kicsi szavazatkülönbséggel szerezte meg az elnökséget, de ha lehet, ő még elődjénél is gyöngébb elnök lett. Carter folytatta a Nixon-Kissinger által megkezdett enyhülési politikát Szovjet-Oroszországgal, amely egykor talán

A Védelmi Minisztérium éves jelentése az 1977-es pénzügyi évről (Washington D. C., 1977.), V. rész. 44 Osborne, id. mű, XXXIII. 45 Uo., 32. 46 Paula Smith: „The Man Who Sold Jimmy Carter,” Dun’s Review (New York), 1976. augusztus. –(799)– 43

érvényes volt, ám időközben az események elavulttá tették, és maguk a kiötlői se hittek már benne.47 A hetvenes évek közepén az első stratégiai fegyverkorlátozási egyezmény (ismertebb nevén a SALT-1) 1972 májusában történő aláírásának előre nem látható hatása lett az amerikai védelmi politikára. Az egyezmény nyomán egy fegyverzetellenőrzési lobbi jött létre a washingtoni bürokrácián, de különösen a külügyminisztériumon belül, amely fenntartotta magának a jogot, hogy minden új fegyverkezési programot még a kutatási és a fejlesztési szakaszban megvizsgálhasson, sőt meg is vétózhasson, ha az speciális ellenőrzési problémákat vetne fel, és kockáztatná a SALT-1 megállapodásokat.48 Carter politikája nagyban elősegítette ezeket a zavaró fejleményeket. Még ennél is nagyobb kárt okozott Carter félreértelmezett „emberi jogi” politikája, amely a Helsinkiben aláírt egyezményen alapult, s amelyben az aláírók vállalták, hogy mindent elkövetnek azért, hogy szerte a világon véget érjen az emberi jogok megsértése. Az elképzelés az volt, hogy a Szovjetuniót kényszeríteni kell belső politikájának liberalizálására. Ám a hatása egészen más lett. A vasfüggöny mögött semmibe vették a Helsinkiegyezményt, és azokat az önkéntes csoportokat, amelyek az egyezmény betartásának ellenőrzésére szerveződtek, letartóztatták. Nyugaton viszont Amerika épp legrégibb szövetségesei ellen volt kénytelen kampányt folytatni. Megint egyszer egy egész emberjogi lobbi nőtt ki a kormányon belül, beleértve egy teljes apparátust a külügyminisztériumban, amely tevékenyen dolgozott az amerikai érdekek ellen. 1977 szeptemberében Brazília azzal válaszolt a külügyminisztérium bírálatára, hogy felmondta mind a négy, még meglévő védelmi egyezményt az USA-val, amelyek közül kettőt még 1942-ben kötöttek. Argentína ugyanígy elidegenedett. A Külügyminisztérium jelentős szerepet játszott a nicaraguai Somoza-rezsim megdöntésében. Az USA kormánya részéről egy helyettes államtitkár, Viron Vaky bejelentette: „Somoza kormányával nem lehet többé tárgyalni, közvetíteni vagy kompromisszumot kötni. A megoldás csakis azzal kezdődhet, hogy gyökeresen szakítunk a múlttal.”49 A „gyökeres szakítás”ra 1979-ben került sor, amikor is Somoza, a nyugat hűséges, bár undorító szövetségese helyére egy marxista rezsimet ültettek, amely éppolyan ellenségesen kezelte az emberi jogokat, mint elődje, s amely azon nyomban kampányt kezdett Amerika szövetségesei ellen Guatemalában, El Robert W. Tucker: „America in Decline, the Foreign Policy of »Maturity«” Foreign Affairs, 58. (1979 ősz), 450-484. 48 Judith Reppy és Robert Lyle Butterworth tanulmányai az amerikai védelmi politikáról és politikacsinálásról rendezett szimpóziumon, Policy Studies Journal, 1979 ősz. 49 Idézi Jeane Kirkpatrick, „Dictatorships and Double Standards, a Critique of US Policy” Commentary, 1980 nyár, 15 skk. –(800)– 47

Salvadorban és másutt Közép-Amerikában. 1978-ban a külügyminisztérium Emberi Jogi Hivatala megint csak aktívan kivette részét az iráni sah rezsimjének aláaknázásából, jelentős szerepet vállalt 1979-es megdöntésében, és abban, hogy egy kegyetlenül nyugat-ellenes, terrorista rezsimet ültetett a helyébe.50 Bármennyire is értékes volt elméletileg az amerikai emberjogi politika, a gyakorlatban naivnak bizonyult. Carter idejében annyira zavarossá vált a politika, hogy hiányzott belőle mindenfajta markáns jellegzetesség, hacsak azt nem említjük, hogy hajlamos volt kárt tenni a barátaiban és a szövetségeseiben. A Ford alatt dúló belső harc eltörpült ahhoz a hárompólusú háborúhoz képest, amelyet Carter idején vívott a külügyminiszter, Cyrus Vance, a nemzetbiztonsági tanácsadó, Zbigniew Brzezinski, és az elnök georgiai tanácsadója, Hamilton Jordan, s amely csata jórészt a nyilvánosság előtt zajlott, félresöpörve Carter iszákos fivére, Billy ténykedését is, aki az Amerika-ellenes líbiai kormány fizetett ügynökeként tevékenykedett. Úgy tűnik, Carter emberei egyedül abban tudtak egyetérteni, hogy Amerika képtelen irányítani az eseményeket. Cyrus Vance úgy vélte, hogy „hiábavaló lenne szembehelyezkedni a szovjet és kubai szerepvállalással Afrikában.” „Tény”, tette hozzá, „hogy éppúgy nem tudjuk megállítani a változást, ahogy Kanut királynak se sikerült lecsendesíteni a vizeket.” Brzezinski azt bizonygatta: „a világ olyan erők hatásaként változik, amelyeket egyetlen kormány se tud befolyásolni.” Maga Carter azt mondta, hogy Amerikának „nagyon korlátozott” hatalma van az események befolyásolására. A magát tehetetlennek érző kormány ködös metaforákban próbált vigasztalódni, amelyek kitalálásához Brzezinskinek különös tehetsége volt. Vietnam „a WASP (fehér, angolszász, protestáns) elit Waterlooja” volt: ilyen beavatkozást soha többé nem szabad vállalnia Amerikának. „A világban számos különböző konfliktusgóc van” jegyezte meg; „minél jobban össze vannak gabalyodva, annál veszélyesebbé válhatnak.” Nyugat-Ázsia volt „a krízis íve.” Ám „nem akrobatákra, hanem építészekre van szükség.”51 Végül is semmilyen külpolitikai építész nem bukkant fel. Amikor az iráni terrorista kormány túszul ejtette az amerikai nagykövetség alkalmazottait, akrobatákat is bevetettek, akik 1980 májusában egy csomó szénné égett helikopterben végezték a sivatagban: valószínűleg ez volt Amerika e századi történetének legmélyebb pontja.

Michael A. Ledeen és William H. Lewis, „Carter and the Fall of Shah, the Inside Story”, Washington Quarterly, 1980 nyár, 15 skk. 51 Idézi Thomas L. Hughes: „Carter and the Management of Contradictions”, Foreign Policy, 31 (1978 nyár), 34-35; Simon Serfaty: „Brzezinsky, Play it Again, Zbig”, Foreign Policy, 32 (1978 ősz), 3-21; Elizabeth Drew, „Brzezinski”, New Yorker, 1978. május 1.; Kirkpatrick: id. mű. –(801)– 50

Amerika hanyatlása a hetvenes években, ha lehet, még szembeötlőbb volt a szovjet rezsim nyilvánvaló szilárdságával és magabiztosságával szemben. 1971-ben Szovjet-Oroszország maga mögött hagyta Amerikát a földről és a tengeralattjáróról indítható stratégiai nukleáris rakéták számában. Ugyanabban az évben Andrej Gromiko azzal hencegett, hogy a világon „nincs olyan fontos kérdés… amelyet mostantól a Szovjetunió nélkül vagy annak ellenében meg lehet oldani.”52 Ő maga egyébként tökéletesen szimbolizálta a szovjet politika belső stabilitását és külső konzisztenciáját, mivel egészen 1946 óta külügyminiszter-helyettes volt, 1957-től külügyminiszter, és ezen a poszton meg is maradt a nyolcvanas évek derekáig. Nem mintha a posztsztálinista Oroszország belső történelme szűkölködött volna eseményekben. Berija, Sztálin titkos rendőrségének utolsó főnöke nem sokkal élte túl gazdáját: túl sokat tudott a legfelső vezetésről. A kollégái összehoztak egy vádiratot, Sztálin lánya, Szvetlána szerint három óráig tartott a felolvasása, és több mint a fele Berija szexuális különcködéseiről szólt; ezt egyébként a költő, Jevtusenko is megörökítette memoárjában: „Láttam a járda mentén araszoló limuzint, Berija félig sálba rejtett keselyűarca az ablakra tapadt, hogy éjszakára nőt vadásszon magának.”53 Beriját 1953. június 26-án tartóztatták le, és hivatalosan decemberben, a tárgyalás után lőtték főbe. De Hruscsov, a párt főtitkára 1956-ban azt mondta egy olasz újságírónak, hogy Beriját valójában már a letartóztatásakor meggyilkolták: miközben a fegyvere után kapott, Malenkov, Mikojan, Konyev marsall és Moskalenko marsall elkapták, és megfojtották (Hruscsov egy másik verziója szerint lepuffantották).54 1955ben Hruscsov kitúrta Malenkovot, a posztsztálini oligarchia vezetőjét. Két évvel később azzal igazolta hatalmát, hogy megfosztotta tisztségeitől azt a Molotov és Kaganovics-féle öreg sztálinistákból álló „szakadár csoportot,” amely szövetkezett Malenkovval és az őt követő miniszterelnökkel, Bulganyinnal. Hruscsov saját beszámolója szerint a régi káderek többségben voltak az elnökségben, ezért Zsukov marsall segítségével légi úton Moszkvába röpítette a Központi Bizottság-beli szövetségeseit, és velük fordíttatta meg a döntést. Négy hónappal később Zsukov ellen fordult: „bonapartista aspirációkkal” és „a lenini normák megsértésével” vádolta. Végül 1958-ban lemondatta Bulganyint, és átvette tisztségét. Ezek után hat évig ő lett a birodalom mindenható ura.

Ld. Robert Legvold: „The Nature of Soviet Power”, Foreign Affairs, 56 (1977 ősz), 49-71. 53 Idézi Ronald Hingley, The Russian Secret Police (London, 1970.), 222. 54 Robert Payne, The Rise and Fall of Stalin (London, 1968.), 718-719. –(802)– 52

Voltaképpen nem történt meg a sztálinizmus trónfosztása. Magát a terminust soha nem használták Szovjet-Oroszországban. A változás és Hruscsovnak az 1956-os pártkongresszus „titkos tanácskozásán” elmondott beszéde mindössze annyiból állt, hogy véget vetettek a párttagok – vagyis az uralkodó rendszer tagjai – elleni tömeges terrorizmusnak.55 A lenini állam totalitárius szerkezete a maga teljességében megmaradt, vagyis a hatalom abszolút monopóliuma továbbra is a párté volt: ez a gyakorlatban egy szűk irányító elitet jelentett, amelyet – akárcsak korábban – a titkos rendőrség és a hadsereg támogatott, s amelyet a pártkatonák belső hálója tartott az ellenőrzése alatt. Az autokrata talapzat megmaradt, és egy könyörtelen ember bármelyik pillanatban tömegterrorra alapozott felépítményt emelhetett volna rá. Hruscsov sok szempontból úgy viselkedett, mint egy autokrata, és úgy is kellett elmozdítani a helyéről. A munkatársai nem szívelték kalandorságát. Egyre inkább úgy tekintettek rá, mint akinek zavaró befolyása van a dolgok menetére. Hruscsov nagyobb demokráciát próbált bevezetni a párton belül, ami nem igazán lenini elképzelés. Felfogása az „össznépi államról,” amely magában foglalta a párt hatalmi monopóliumának végét, mélységesen antileninista vélekedés volt. Hruscsov bizonyos értelemben – Leninnel szemben – marxista volt: vagyis hitt abban, hogy a kommunizmus megvalósítható. 1961-ben, a huszonkettedik pártkongresszuson bejelentette programját, hogy a Szovjetunió a hatvanas években túlszárnyalja az amerikai életszínvonalat, a hetvenes években elkezdi lerakni a kommunizmus alapjait (eltörlik a lakbéreket, ingyenes lesz a tömegközlekedés, stb.), s a nyolcvanas években be is fejeződik a kommunizmus építése. Úgy is jellemezhetnénk az alakját, mint egy újabb optimista, aki nem tudott ellenállni a hatvanas évek illúzióinak. Elnökségének kritizálói úgy vélték, hogy az ilyen ígéretek, amelyeket nyilvánvalóan nem lehetett teljesíteni, kiábrándultságot és dühöt fognak okozni, ahogy az be is következett 1962-ben, a kubai rakétaválság, vagy a „szűz földek”-ről szőtt 1954-es tervek kudarca idején: ekkor határozta el, hogy 100 millió hektár parlagon heverő földet kell megművelni Szovjet Közép-Ázsiában és Szibériában, s a terv 1960 júniusában a történelem legnagyobb homokviharát produkálta. 1964 októberében épp szabadságát töltötte a Krímben, amikor az elnökség megfosztotta hivatalától, s a döntést másnap a Központi Bizottsággal is megszavaztatták. Az összeesküvést a párt legfőbb ultraleninista teoretikusa, Mihail Szuszlov tervelte ki, s a KGB főnöke, Alekszandr Seljepin hajtotta végre, aki a repülőtéren várta az erős rendőri kísérettel hazaérkező Hruscsovot.56 Az államcsíny célja és módszere igazolta a szerves kapcsolatot a „leninista normák” és a titkosrendőrség között.

55 56

Kollakowski, id. mű, III., Destalinization. Az államcsínyhez ld. Michel Tatu, Power in the Kremlin (ford. London, 1969.); Hingley, Russian Secret Police, 43-5. –(803)–

Szuszlov, aki jobb szeretett a háttérben maradni, segítette az új első titkár, Leonyid Brezsnyev emelkedését a legfőbb hatalomig. Brezsnyevet 1966-ban nevezték ki főtitkárnak, 1977-ben államelnöknek és a Legfelső Tanács elnökének, 1976-tól a Védelmi Tanács elnöke és a Szovjetunió marsallja, 1972-ben Lenin Béke-díjat, 1979-ben irodalmi Lenin-díjat kapott. A tisztségek és magas rangok ilyen ragyogó koncentrációját Brezsnyev a pártvezetésben ülő idős főemberektől kapta jutalmul, mert sikerült a szovjet ügyeknek új stabilitást, megbízhatóságot és kiszámíthatóságot adni, és szilárdan eltökélte, hogy a kommunista elitben összpontosítja a hatalmat.57 Brezsnyev ezt a kormányzási filozófiát „a káderekbe vetett bizalom” jelszavával összegezte, vagyis megszilárdított és állandósított egy privilegizált uralkodó osztályt, és kettéosztotta az országot irányítókra és irányítottakra. Nem lehetett vita kérdése, hogy hol húzza meg a határt, ahogy az sem, hogy nem kéne-e a hatalom morzsáiból a pártvezetésnél szélesebb rétegeknek is juttatni. Az egyszer elnyert hatalmi pozíciókat soha többé nem szabad elereszteni, s ezt az elvet kifelé éppúgy alkalmazta, mint befelé. Mint azt 1968-ban a liberális cseh kommunista Dubčeknek megfogalmazta: „Ne beszéljen nekem »szocializmusról.« Amink van, azt megtartjuk.”58 Brezsnyev Oroszországa inkább beteljesedett, mint várandós társadalom volt. Nagyjából hasonló, és nem minőségi változást kínált. Maga Brezsnyev is beismerte az 1981 februárjában tartott huszonhatodik pártkongresszuson, hogy az 1961-es célok elavultak: többé nem lesznek „kommunista” célok. Visszaállította a fegyverkezés sztálini prioritását, amely a gazdaság legtámogatottabb és messze a legvirágzóbb szektora maradt: a hatvanas-hetvenes években a katonai kiadások reálértékben körülbelül évi 3%-kal nőttek, ami azt jelenti, hogy a Hruscsov bukása és a hetvenes évek közepe közti időszakban Oroszország az erőforrásaihoz viszonyítva nagyjából kétszer annyit költött fegyverekre, mint Amerika.59 A szovjet gazdaság egésze sokkal lassabban nőtt. Egy számítás szerint 1978-ra a bruttó hazai össztermék 1.253,6 milliárd dollár volt, szemben az USA 2.107,6 milliárd dollárjával, az egy főre jutó jövedelem Oroszországban 4.800 dollár, az USA-ban 9.650 dollár.60 A nehézség az ilyen számokkal abból Hélène Carrère d’Encausse, Le Pouvoir Confiscé, Gouvernants et Gouvernés en URSS (Paris, 1981.). 58 Idézi Robert C. Tucker, „Swollen State, Spent Society, Stalin’s Legacy to Brezhnev’s Russia”, Foreign Affairs, 60 (1981-2 tél), 414-425. 59 Ld. CIA, A Dollar Comparison of Soviet and US Defence Activities 1967-1977 (Washington D. C., 1978. január); Les Aspin, „Putting Soviet Power in Perspective,” AEI Defense Review (Washington D. C., 1978. június) 60 National Foreign Assessment Center, Handbook of Economic Statistics 1979 (Washington D. C.). –(804)– 57

fakad, hogy az egy főre jutó jövedelem nem sokat jelent olyan országokban, amelyekben az állami szektor túlnyomó többséget élvez; másrészt olyan statisztikákon alapul, amelyeket a szovjet kormány gyűjtet össze, s amelyek független szempontú ellenőrzésére nincs mód. Mint azt Hruscsov a maga jellegzetes stílusában megjegyezte a Szovjet Statisztikai Hivatal tisztviselőiről: „Ők abból a fajtából valók, akik a szarból is képesek puskagolyót önteni.”61 A hatvanas-hetvenes években Brezsnyev lehetővé tette, hogy alacsony színvonalú árukból jelentős mennyiség álljon az egyszerű fogyasztók rendelkezésére. Egyes becslések szerint a hetvenes évek végére a szovjet munkás életszínvonala nagyjából elérte az 1920-as évek amerikai munkásáét.62 Ám ezt az összehasonlítást három fontos szemponttal kell kiegészíteni. Szovjet-Oroszországban a városi lakásépítés nem tudott lépést tartani az urbanizációs folyamatokkal, mivel 1926-ban az összlakosságnak mindössze 19%-a lakott városban, míg ötven évvel később már 62%. Ennek eredményeképpen valamennyi iparosított ország közül az oroszok éltek a legszegényebb lakáskörülmények között: míg Amerikában az egy főre jutó lakótér 111,5 négyzetméter, addig Oroszországban mindössze 6,7 négyzetméter volt. Másodszor: csak minden negyvenhatodik orosz embernek volt autója (bár a halálos közúti balesetek száma magasabb volt, mint az USA-ban). Harmadszor: Brezsnyev alatt az élelmiszerhelyzet sokat romlott, különösen a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején.63 Ám Oroszország fejlettsége megfelelt Brezsnyev céljainak. Nem akart forradalmat az egyre növekvő várakozások miatt. A rezsimnek nem volt más célja, mint önmaga fenntartása. Mint azt Alekszandr Herzen mondta a cári rezsimről: „Azért uralkodnak, hogy uralkodhassanak.” Ám az összehasonlítás félrevezető lenne, mert a cárokat gyakran kerítette hatalmába valami hamisítatlan vágy, hogy fölemeljék népüket. Alekszandr Szolzsenyicin amerikai száműzetésében dühödten és ismételten visszautasította a feltételezést, hogy a szovjet rendszer bármilyen formában is folytatása lenne a cári önkényuralomnak.64 Politikai és morális értelemben a szovjet rezsim egy alapjaiban másfajta totalitárius társadalom volt: inkább nevezhető önfenntartó összeesküvésnek, mint bármilyen értelemben vett legitim kormányzásnak. Bár Sztálin chicagói típusú gengsztertempóját felváltotta Brezsnyev és szövetségeseinek csöndes maffiamódszere, a lényeg a kriminalitás maradt. A rezsim nem a törvény, hanem az erőszak alapján Talbot (szerk.), id. mű, 131. Arcadius Kahan és Blair Rible (szerk.), Industrial Labour in the USSR (Washington D. C., 1979). 63 Ld. az Egyesült Államok Kongresszusa, Egyesített Gazdasági Bizottság, Soviet Economy in a Time of Change (Washington D. C., 1979.). 64 Ld. Szolzsenyicin, „Misconceptions about Russia are a Threat to America,” Foreign Affairs, 58 (1980 tavasz), 797-834. –(805)– 61 62

nyugodott. Gazdasági értelemben talán legjobban a Fedor Znyjakov fedőnevű író határozta meg „Memorandum” című szamizdatjában, amelyet 1966 májusában kezdtek körözni: eszerint a rendszer „a kapitalizmus szupermonopóliuma,” amelynek minden lényeges tulajdona egyetlen központban koncentrálódik.65 Brezsnyev politikai problémája az volt, hogyan biztosítsa, hogy a szupermonopólium profitját szét lehessen osztani az uralkodó osztály tagjai között. Ez egy háromlépcsős feladat volt. Oroszország 260 milliós lakosa közül 1976-ban körülbelül 15 millió volt párttag. Ez a tömeg azonban nem maga az uralkodó osztály, hanem annak csak potenciális tagjai. Hosszas iparkodással és engedelmességgel egy részük fokozatosan fölemelkedett az osztály tényleges tagjává. A többiek – évente mintegy 300.000-en – kirostálódtak, miután a hatóság nem újította meg a tagkönyvüket. A valódi uralkodó osztály 500.000 főállású pártfunkcionáriusból és a kormány vezető tisztségviselőiből (valamint ezek családtagjaiból) állt. Őket egyfelől adminisztratív hatalommal jutalmazták, amelyet az államgépezet iszonyatos mérete tett lehetővé, valamint a hatalmas szovjet birodalom léte, amely jól hangzó állásokat kínált szerte a világon – „elég legelő jut minden báránynak” szokta volt mondani Sir Robert Walpole –, másfelől gazdasági privilégiumokkal, ennek alapján bejuthattak egy zárt elosztó rendszerbe, élelmiszer és más fogyasztási javak boltjaiba, lakást, külföldi utazást, orvosi ellátást és továbbtanulási lehetőséget kaphattak. A szovjet apparátus ezáltal valódi uralkodó osztállyá vált a fogalom ódivatú, feudális (és marxista) értelmében, vagyis nem csupán viszonylagos gazdagsága, hanem szélesebb körű, tisztán meghatározható törvényes és adminisztratív jogai is megkülönböztették a társadalom többi részétől. Lenin és Sztálin idejében, aztán Brezsnyev alatt még inkább a szovjet társadalom keresztül-kasul átrétegződött. Az 1970-es években például a novoszibirszki tudományos településen a következőképpen lehetett lakáshoz jutni: rendes akadémiai tagságért egy villa járt, a levelező tag egy fél villára tarthatott igényt; a tudományos főmunkatárs egy három méter belmagasságú lakást, a tudományos munkatárs egy 2,25 méter magas lakást igényelhetett, ahol közös volt a mellékhelyiség.66 A tényleges megosztás valójában a felső félmillió és a többiek között volt: az előbbi volt az igazi elit, az „ők”, velük szemben a „mi”: az orosz tömegek. Az uralkodó osztályból 426-an gyakorolták a tényleges politikai hatalmat mint a Központi Bizottság tagjai. Körülbelül kétszázan miniszteri rangban dolgoztak. Ők voltak azok, akik széles körű privilégiumokat, lét, vagyon- és munkahelyi biztonságot követeltek és kaptak Brezsnyevtől. 1976-ban például újraválasztották a KB 83,4%-át, ami

65 66

Archív szamizdat, iratszám: 374, idézi Tucker: id. mű. Mark Popovsky, Manipulated Science, the Crisis of Science and Scientists in the Soviet Union Today (ford. New York, 1979.), 179. –(806)–

tipikus aránynak mondható. A hetvenes évek végére a kétszáz legfelső vezető többsége túl volt a 65 éves koron, sokuk a hetvenes évei közepén járt. Mivel elszigetelődtek a társadalom többségétől, különleges előnyöket élveztek a legjobb minőségű felsőoktatási képzés megszerzésében, egyre gyakrabban egymás között házasodtak, s ezáltal az új uralkodó osztály kezdett öröklődővé válni, aminek jeles példája volt Brezsnyev saját családja. Sztálin idejében, akárcsak Hitler alatt, az ellenzék csak konspiratív módon működhetett, vagy nem is létezett. Egy totalitárius rezsim rendesen nem lesz belülről sebezhető, míg csak meg nem próbálja liberalizálni önmagát. Hruscsov idejében történtek tétova lépések ebbe az irányba. A Gulág-rendszer egy részét felszámolták, bár a magja megmaradt. 1958. december 25-én léptek hatályba az új „Büntető- és Eljárásjogi Törvény Alapelvei”, amelyek legalább elméletileg jogokat biztosítottak a vádlottnak, és ezzel elindult a szovjet sajtó történetének első jogi vitája. Ám ez a felülről kezdeményezett reform instabilitást okozhatott, tehát visszarendeződést eredményezett, mivel Szovjet-Oroszország társadalma nem a törvények uralma alatt állt. A marxizmus soha nem termelte ki a jog filozófiáját. Az egyetlen igazi szovjet jogfilozófus, Jevgenyij Pasukanisz is azért harcolt, hogy a szocialista társadalomban a Törvényt be lehessen helyettesíteni a Tervvel.67 Ez logikusnak látszott, mivel egy független jogi folyamat fogalma összeegyeztethetetlen egy uralkodó marxista elit által értelmezett, nyilvánvalóan történelmi folyamat fogalmával. Pasukanisz saját ügye is ezt bizonyította: a törvényt behelyettesítették a tervvel – Sztálinéval –, s a jogfilozófust meggyilkolták a harmincas években. Az 1958-as törvényt nem lehetett a gyakorlatban alkalmazni, az a független státusz kezdeményeit adta volna a bíróságoknak, s ezáltal lehetővé tette volna számukra, hogy erodálják a párt által élvezett hatalmi monopóliumot. Még Hruscsov alatt se fordult elő, hogy politikai ügyben akárcsak egy bíróság is kimondta volna az „ártatlanság” ítéletét; ahogy az sem, hogy egy szovjet fellebbviteli bíróság megfordított volna egy bűnösséget megállapító ítéletet – ezzel megőrizve egy töretlen hagyományt, amelyben a bíróság behódolt az uralkodó pártnak Lenin hatalomra kerülésének első éveitől egészen a jelenig.68 Ennél sokkal fontosabb volt Hruscsov engedékenysége a cenzúra irányában. Az elnökség visszautasította a kérését, hogy változtassanak a

Ld. Evgeny Pashukanis, Selected Writings on Marxism and Law (ford. London, 1980.); Eugene Kamenka, „Demythologizing the Law”, The Times Literary Supplement, 1981. május 1., 475-476. 68 Tufton Beamish és Guy Hadley, The Kremlin Dilemma, the struggle for Human Rights in Eastern Europe (London, 1979.), 24. –(807)– 67

rendszeren, ezért saját felelősségére engedélyezett néhány kiadványt.69 Elhajló művek jelentek meg a sajtóban és könyv alakban. 1962-ben Szolzsenyicin ki tudta adni az Ivan Gyenyiszovics egy napját, amely a forradalom óta talán a legnagyobb hatású mű, amelyet szabadon lehetett terjeszteni Oroszországban. De ugyanabban az évben tömegdemonstrációk voltak Novocserkaszkban az élelmiszerárak emelése miatt. Június 2-án a hadsereg belelőtt a tömegbe, és sokan meghaltak. A felkelés visszatérő vonása volt és maradt is a szovjet társadalomnak, mert – akárcsak a feudális időkben – a sztrájk és a politikai harc szerepét töltötte be, és felhívta a figyelmet a sérelmekre. A júniusi megmozdulás szokatlanul széles méreteket öltött, és feltehetőleg szerepet játszott Hruscsov két évvel későbbi bukásában. Igaz, még mielőtt eltűnt volna, betiltotta minden további könyv publikálását a táborokról. Legértékesebb informátorunk, Roj Medvegyev szerint az ellenzéki mozgalom 1965-ben indult, egy évvel Hruscsov bukása után, és 1966-67-ben, amikor a szamizdat-típusú földalatti könyvkiadás a csúcspontjára ért, tömeges méretű tiltakozás bontakozott ki.70 Az elnyomás szinte ezzel egy időben kezdődött: 1966 februárjában két vezető ellenzéki, Szinyavszkij és Danyiel tárgyalásával. Ez egyben a végét jelentette a színlelt jogi reformoknak vagy az általános liberalizálásnak. Nem sokkal később két magas rangú titkosrendőrségi tisztet neveztek ki a Szovjet Legfelsőbb Bíróság élére. Az elnyomás legrosszabb szakasza 1968-70 volt, amely 1968. januárjában a „négyek tárgyalásával” (Galanszkov, Ginzburg, Dobrovolszkij és Laskova) kezdődött. Ez, amely egyike a legjobban dokumentált szovjet tárgyalásoknak, előre eldöntött politikai bohózat volt, amely megmutatta, hogy a szovjet rendszer a lényegét tekintve totalitárius zsarnokság maradt, s hogy éppoly képtelen önmaga megreformálására, mint a kör négyszögesítésére.71 1970 után valamelyest lankadt ez az új terror. Azok a nyugatiak, akik az enyhülési politika jegyében sürgették a szovjet kérés elfogadását az „Európai Biztonság és Együttműködés” nevű helsinki konferencián (1973. július - 1975. július), azzal érveltek, hogy így kényszeríteni lehet a szovjet vezetőket az emberi jogok méltánylására, mondván, hogy az az egyezmény része. Ez lett a Ford- és Carter-kormányzás hivatalos politikája. A Helsinkiegyezmények 7. alapelvének megfelelően a szovjet kormány vállalta, hogy „tiszteletben tartja az emberi és az alapvető szabadságjogokat.” Ám ez is csak egy újabb szerződés volt, amit meg lehetett szegni. Valójában a Helsinki-folyamat egyenesen vezetett a széleskörű elnyomás újrakezdéséhez, ezúttal nemcsak Szovjet-Oroszországban, hanem a Roy Medvedev, On Soviet Dissent, interview with Piero Ostellino (ford. London, 1980.), 61. 70 Uo., 53-54. 71 Pavel Litvinov (szerk.), The Trial of the Four (London, 1972.). –(808)– 69

vasfüggöny mögötti többi országban is. Ugyanis bátorította az ellenzékieket, hogy lépjenek a nyilvánosság elé. Megfigyelő csoportokat alakítottak Moszkvában, Ukrajnában, Grúziában, Örményországban és Litvániában „a Helsinki-egyezmények megfigyelésének elősegítésére.” Hasonló mozgalmak lobbantak fel Csehszlovákiában, Kelet-Németországban, Lengyelországban és más csatlós államokban. Az egyezmény megsértéséről szóló információkat átadták nyugati újságíróknak. Mindezt egy kegyetlen üldözési hullám követte, amely 1975-ben kezdődött, és az 1977-et követő években érte el a csúcsát. A fő áldozatok a megfigyelő csoportok vezetői voltak. Egyes esetekben a KGB új taktikát kezdett: kilépő vízummal látta el az ellenzékieket, és elűzte saját országukból. De sokan mások hosszú börtönbüntetést kaptak, ahol kényszermunkára fogták őket. Ilyenformán a Helsinki Egyezmény radikálisan megnövelte az emberi jogok megsértésének erejét és kegyetlenségét Szovjet-Oroszországban. A bohózat 1977-78-ban, a belgrádi utókonferencián érte el csúcspontját, amikor a szovjet delegáció gondosan kimunkált dokumentumokat mutatott be az ulsteri katolikusok és az amerikai feketék üldözéséről, de keményen visszautasította, hogy a szovjet gyakorlatot is vitassák meg. Mindjárt a találkozó befejezése után az ukrán megfigyelőcsoport két tagját hétévi kényszermunkára ítélték, a moszkvai csoport alapítóját, akit tárgyalás nélkül már tizenöt hónapja tartottak őrizetben, hét év „szigorított” táborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték, a leghíresebb szovjet ellenzékit, Andrej Szaharovot pedig „huliganizmussal” vádolták, majd házi őrizetbe vették, és internálták.72 A grúziai megfigyelőcsoport tárgyalásai kísértetiesen emlékeztettek a sztálini időkre, ugyanis olyan koholt vádakat találtak ki, hogy nyugati titkosszolgálatoknak kémkedtek; gyaníthatóan kínozták őket, és kényszer hatására írták alá vallomásukat.73 Egy szempontból a szovjet politika az ellenzéki elemek irányában konzisztens volt Lenin uralkodásának első időszakától kezdve egészen a nyolcvanas évek elejéig: a másképp gondolkodást mindig elmebajnak tekintette, s a másképpen gondolkodókat mindig „kényszergyógykezelésre” utalták be a különleges szovjet pszichiátriai kórházakba. Az első ismert eset 1919-ben volt, amikor Lenin Maria Szpiridonovát, a Szocialisták Forradalmi Pártjának vezetőjét szanatóriumba internáltatta a Moszkvai Forradalmi Törvényszékkel.74 A pszichiátriai büntetések széleskörű, szisztematikus

Beamish és Hadley: id. mű, 216 skk. Uo., 221 skk. 74 I. Z. Steinberg, Spiridonova, Revolutionary Terrorist (London, 1935.), 241-242; valójában Spiridonovát – 1919 áprilisi szökéséig – a Kreml fogdájában tartották. –(809)– 72 73

használata a harmincas évek végén kezdődött, amikor az NKVD épített egy különleges, 400 ágyas büntetés-végrehajtó épületet a kazanyi rendes elmekórház területén. Az 1940-es évek végére a Szerbszkij Intézetnek, a legfőbb szovjet kriminál-pszichiátriai oktató- és kutatóközpontnak létesült egy speciális osztálya a „politikai” munkára.75 Az ötvenes évek elejére legalább három intézményben „kezeltek” politikai foglyokat, mivel ismerünk egy embert, Ilja Jarkovot, aki mindháromban megfordult. Pszichiátriai büntetést főleg azok kaptak, akik a büntető törvénykönyv lomtárszerű „szovjetellenes tevékenységgel” foglalkozó 58. cikkelyét megsértették: Jarkov fogolytársai között voltak keresztények, túlélő trockisták, Liszenko ellenfelei, elhajló írók, festők és zenészek, lettországiak, lengyelek és más nemzetiségűek.76 A rendszer nemhogy megszűnt volna Hruscsov alatt, hanem nagymértékben kibővült, Hruscsov ugyanis súlyt helyezett arra, hogy meggyőzze a világot: Szovjet-Oroszország többé nem börtönzi be politikai ellenfeleit, csupán a kiegyensúlyozatlan személyiségeket. 1959-ben a Pravda idézi is megállapítását: „A bűnözés elhajlás az általánosan elfogadott magatartási normáktól, és gyakran mentális rendellenesség okozza… Akik a kommunizmus ellenzőiként kezdenek fellépni… világos, hogy az ilyen emberek mentális állapota nem normális.”77 A Nyugat először 1965-ben figyelt fel a szovjet büntető elmegyógyászatra, amikor megjelent Valerij Tarzisz: A 7-es számú osztály (Ward 7) című műve, és ezek után erőfeszítések történtek a pszichiátriai szakmán belül, hogy megszerezzék a speciális esetek dokumentációját, s hogy a Világ Pszichiátriai Egyesületének találkozóin felvessék a kérdést.78 Ezek az erőfeszítések azonban rendre meghiúsultak részben egyes (főleg amerikai) pszichiáterek buzgalma miatt, hogy bármi áron is, de megőrizzék a vasfüggöny mögötti pszichológusok részvételét a testületben, részben a szovjet pszichiátriai intézmények ügyessége miatt, amellyel minden gyanús nyomot eltűntettek, és 1973-ban megszerveztek egy Potemkin-típusú látogatást a Szerbszkij Intézetben.79 Mindazonáltal az 1965-75 közötti időszakból 210 teljes hitelességű eset részleteit sikerült megszerezni.80 Az első kazanyi pszichiátriai büntetés-végrehajtó börtönt követően legalább Sidney Bloch és Peter Reddaway, Russia’s Political Hospitals, the Abuse of Psychiatry in the Soviet Union (London, 1977.), 51-53. 76 Jarkov szamizdat önéletrajzát 1970-ben csempészték ki Nyugatra. 77 Pravda, 1959. május 24. 78 Negyvennégy angol pszichiáter bizonyítékait idézi C. Mee (szerk.), The Internment of Soviet Dissenters in Mental Hospitals (London, 1971.). 79 Bloch és Reddaway, id. mű, 311 skk., ld. még I. F. Stone, New York Review of Books, 1972. február 10., 7-14. 80 Ezek összefoglalását ld. Bloch és Reddaway, id. mű, Függelék, I., 347-398. –(810)– 75

tizenhárom további különleges pszichiátriai kórházat nyitottak meg a hatvanas és a hetvenes években. Ezekbe az intézményekbe egyetlen nyugati látogatót se engedtek be, akár pszichiáter volt az illető, akár nem. Az azonban kitudódott, hogy ezek a kórházak nem az egészségügyi minisztérium, hanem a belügyminisztérium (MVD) irányítása alá tartoznak, katonai tisztek vezették, és adminisztratív szempontból börtönként kezelték őket. Az egykori elítéltekkel készített riportokból kiderült, hogy ezek a különleges pszichiátriai kórházak mind az itt gyakorolt kegyetlenkedések, mind a felelős orvosok típusa szempontjából nagymérvű hasonlóságot mutattak az SS orvosok által vezetett kísérleti börtönklinikákkal, amely része volt Himmler faji programjának. A leggyakoribb kínzást, a vizes vászonba való „begöngyölés” módszerét feltehetőleg dr. Jelizaveta Lavritszkaja, a Jarkov által leírt alakok közül a legkeményebb figura találta ki.81 1972-ben, az amerikai szenátus előtti meghallgatáson további részletek derültek ki kínzásokról, verésekről és büntető jellegű gyógyszerezésről.82 A legelvetemültebb bűnözők Andrej Sznyezsnyevszkij professzor, az Orvostudományi Akadémia Pszichiátriai Intézetének igazgatója, aki azért folytatott kampányt, hogy a másképp gondolkodást a szkizofrénia egy formájaként kell diagnosztizálni; Ruben Nadzsharov professzor, Sznyezsnyevszkij helyettese; dr. Georgij Morozov, a Szerbszkij Intézet vezetője és Daniel Lunts professzor: az ellenzék őket tartotta a pszichoterror leggonoszabb gyakorlóinak. Akárcsak az SS idején, jónéhány orvosnak itt is volt katonai fokozata: Luntsot hol a KGB ezredeseként, hol az MVD vezérőrnagyaként emlegették. Ezeknek az embereknek szabad volt külföldre utazniuk, hogy képviseljék a szovjet pszichiátriát, háromszor akkora fizetésük volt, mint más pszichiátereknek, és élvezték mindazt a luxust és privilégiumot, amelyhez a szovjet uralkodó osztály legfelső rétegei hozzájutottak.83 A pszichiátriai büntetés jóval elterjedtebb lett Brezsnyev alatt, bár a nyugati leleplezések hatására inkább csak az egyszerűbb munkástiltakozókra korlátozódott, akikre nem irányult akkora külső figyelem. A prominens ellenzékiek számára az elnyomás számos más, egyre szigorúbb fokozatait találták ki, amelyekhez még tárgyalásra se volt szükség. Szaharov Gorkijba való száműzetését kommentálva Medvegyev megjegyzi: „Gorkijból Szaharovot a szibériai Irkutszkba lehetett küldeni, Tomszkba vagy Csitába. Minden alkalommal rosszabb helyre… A fontos az volt, hogy

Uo., 57. Abuse of Psychiatry for Political Repression in the Soviet Union: az Egyesült Államok Szenátusának Igazságügyi Bizottsága (Washington D. C., 1972.). 83 Bloch és Reddaway, id. mű, 220-230. –(811)– 81 82

az áldozat mindig elveszítsen valamit, tehát mindig féljen valamitől.”84 1977 márciusának végén Brezsnyev brutálisan világossá tette, hogy a liberalizáláshoz való visszatérés szóba se jöhet: „Országunkban nem tilos a nagy többséghez képest »másképp gondolkozni«… Egészen más, ha néhány egyén… tevőlegesen szembeszáll a szocialista rendszerrel, rálép a szovjetellenes tevékenység útjára, törvényt szeg, és nem talál támogatóra a saját országában, tehát a külföldhöz, imperialista, felforgató körökhöz fordul segítségért… Népünk megköveteli, hogy az ilyen… aktivistát a szocializmus ellenzőjeként kezeljük, olyan személyként, aki saját hazája ellen tevékenykedik, az imperializmus cinkosának, ha tetszik, tényleges ügynökének tekintsük…. Eddig is, ezután is fel fogunk lépni ellenük a törvény adta keretek között.”85 A politikai kritika árulással – voltaképpen hazaárulással – való azonosítása természetesen a lenini-sztálini terror alapja volt. Brezsnyev világossá tette, hogy ehhez bármelyik pillanatban vissza lehet térni. A feltételeket az alkotmány új változatában teremtették meg, amelyet a Legfelsőbb Tanács 1977. október 7-én ratifikált. A 6. cikkely megerősítette a Kommunista Párt totális monopóliumát a politikai hatalomban és az állami tevékenységekben. A 62. cikkely kimondja: „Az SZSZKSZ polgárainak kötelessége megvédeni a szovjet államok érdekeit, növelni hatalmát és presztízsét.” Az elsőként idézett törvényhely ellentmondott a 2. cikkelynek, amely kimondja, hogy minden hatalom a népé. A második idézet ellentmondott a 49. cikkelynek, amely megadja a polgároknak a jogot, hogy kritizálják az állami testületeket. Ilyenformán a 6. és a 62. cikkely képezte az alkotmány totalitárius magját, felruházva az uralkodó osztályt a hatalommal, hogy a terror olyan fokát alkalmazza a belső ellenzékkel szemben, amilyet szükségesnek tart. A másként gondolkodás a brezsnyevi elnyomás alatt is folytatódott. 1977-80-ban például huszonnégy szamizdat kiadvány jelent meg rendszeresen. 1980-ban az illegálisan terjesztett egyedi szamizdat kiadványok példányszáma meghaladta a 100.000-et.86 Ugyanakkor teljességgel lehetetlenné vált bármiféle szervezett politikai tevékenység vagy elhajló nézetek széleskörű terjesztése. Röviden: miközben az amerikai kormány legitim hatalma nemtörődömségből egyfolytában rombolódott a hetvenes években, a szovjet kormány autokratikus hatalma szisztematikusan megerősödött. A folyamat 1982-ben, Brezsnyev halála után

Medvedev, On Soviet Dissent, 142-143. Reprints from the Soviet Press, 1977. április 30., 22-23. 86 Index on Censorship (London), 4. szám, 1980.; Vladimir Bukovsky: „Critical Masses, the Soviet Union’s Dissident Many”, American Spectator, 1980. augusztus; ld. még, Joshua Rubinstein, Soviet Dissidents, their Struggle for Human Rights (Boston, 1981.). –(812)– 84 85

érte el logikus végpontját, amikor Jurij Andropov lett a szovjet uralkodó, aki azelőtt tizenöt évig volt a KGB vezetője, s ezalatt intézményesítette a másként gondolkodók pszichiátriai büntetését. A politikai stabilitás alapján álló szovjet hatalom globális terjeszkedése folyamatosan zajlott a hetvenes években. Ennek az expanziónak a legmeghökkentőbb és leginkább látható jele a szovjet tengeri flotta látványos növekedése volt. A folyamat sok szempontból hasonló az 1890-1900-as évek német flottaprogramjához: egyiket sem a hagyományos utánpótlási és közlekedési útvonalak védelmének szükségleteire alapozták, hanem kifejezetten a meglévő tengeri erőegyensúly megváltoztatására.87 Akárcsak az angol flotta a tizenkilencedik században, a háború utáni világban az amerikai tengeri és légi erő volt a nagy stabilizáló tényező. 1945ben Amerikának 5.718 hajója volt tényleges szolgálatban, köztük kilencvennyolc repülőgép-anyahajó, huszonhárom hadihajó, hetvenkét cirkáló és több mint 700 romboló és kísérőhajó. 1968 júniusára az Egyesült Államoknak 976 hajó állt rendelkezésére.88 De a hetvenes években gyorsan zsugorodott az amerikai flotta: végül csak tizenhárom repülőgéphordozója és ezek kísérőhajói voltak. Eközben a szovjet flotta egyre gyarapodott. 1951 végén Carney admirális, a NATO-erők dél-európai főparancsnoka még megtehette, hogy semmibe vegye a földközi-tengeri szovjet flottát: „Szerinte lehetséges, hogy van egy pár »kóbor« szovjet tengeralattjáró a Földközitengeren, és a háborús előkészületek során talán képesek bedobni még egyet-kettőt. De hosszú távon nem tudják támogatni őket.”89 A nagy változás 1962 után következett, amikor a kubai rakétaválság ráébresztette a szovjet vezetőket, hogy ha a kommunizmust ki akarják terjeszteni az eurázsiai földrészen túlra, akkor egy nagy felszíni hadihajóflottát kell építeniük. Az új stratégia Gorskov admirális műve, akinek az írásai olyan doktrína-csomagot tartalmaznak, amelyhez csak Mahan admirálisé fogható, s akinek tanácsai nyomán a hatvanas évek elejére elfogadott politika lett, hogy egy hatalmas tengeralattjáró-flotta mellett egy globális felszíni haderőt is ki kell építeni.90 A rakétaválságot követő tizennégy éves periódusban Szovjet-Oroszország valamennyi hajóosztályban összesen 1.323 hajót épített

Alva M. Bowen, „The Anglo-Gerrnan and Soviet-American Naval Rivalries” in Paul Murphy (szerk.), Naval Power and Soviet Policy (New York, 1976.). 88 James L. George (szerk.), Problems of Sea-Power as we approach the 21st Century (Washington D. C., 1978.), 18. 89 Sulzberger, id. mű, 698. 90 Gorskov összegyűjtött cikkeit fordításban az Egyesült Államok Tengerészeti Intézete (Annapolis) adta ki, Red Star Rising at Sea, valamint Sea-Power and the State címmel. –(813)– 87

(szemben az amerikai 302-vel), köztük 120 nagyobb felszíni hadihajót, nyolcvanhárom kétéltűt és ötvenhárom segédcirkálót. Ugyanerre az időpontra (1976) Gorskovnak sikerült felhalmoznia 188 atommeghajtású tengeralattjárót, közülük negyvenhatot szereltek fel stratégiai rakétával.91 Az első eredeti szovjet anyahajók a hetvenes évek végén tűntek fel. Az új szovjet flotta geopolitikai hatása az 1967-es arab-izraeli háború idején vált tagadhatatlanná, amikor tartós jelleggel egy hatalmas szovjet flottakontingenst telepítettek a Földközi-tenger keleti partvidékére. 1973-ra, a Jom Kippur-i háború idején az egyik parancsnok úgy írta le az amerikai flotta helyzetét ezen a hadszíntéren, mint amely a japán haditengerészeti erő lerombolása óta először „nagyon kínos.”92 Ekkorra a szovjet haditengerészet, amely már uralkodó fölényre tett szert az Atlanti-óceán észak-keleti és a Csendes-óceán észak-nyugati vidékén, készen állt arra, hogy bevonuljon az Atlanti-óceán déli részére és az Indiai-óceánra. A haditengerészeti erő alkalmazása csak egyik eleme volt a szovjet rajtaütésnek Fekete-Afrikán, amely a hetvenes évek végének fontos vonása lett. A másik elem Kuba csatlós-zsoldosként való felhasználása volt. A hatvanas években Szovjet-Oroszország viszonylag olcsón vette meg a kubai szövetséget: kevesebb mint évi félmilliárd dollárért. Viszonzásul verbális támogatást kapott: Castro hangosan védte Csehszlovákia 1968-as szovjet invázióját. A hetvenes évek elejére a kubai gazdaság gyors elkorcsosulásnak indult, és 1972-ben elérkezett az idő az agonizáló kubai-szovjet kapcsolatok újraértékelésére. A kubai adósság Oroszország felé ekkorra közel 4 milliárd dollár volt, és Brezsnyev nem látott más alternatívát, mint hogy 1986-ig felfüggesszen minden tőke- és kamatvisszafizetést, és a köztes időben – óvadék ellenében anyagilag kihúzza a csávából Kubát.93 Oroszországnak ez a gesztus először napi 8, majd 10 és végül (a nyolcvanas évek elejére) napi 12 millió dollárba: évente közel 4,5 milliárdba került. Igaz, Brezsnyev viszonzásképpen egy értékes eszközhöz jutott, amellyel behatolhatott Afrikába, a Szahara alatti területekre. Szovjet-Oroszország persze már a Nasszerrel kötött 1955-ös alku óta tevékeny szerepet játszott ArabAfrikában. Ám a szovjet katonai és gazdasági missziók gyakran váltak népszerűtlenné; és mivel a résztvevők fehérek voltak, könnyen rájuk foghatták, hogy „imperialisták.” Mint az egyik arab miniszterelnök, a szudáni Mahgoub megfogalmazta: „egyfajta barterként” az arab országok a nyersanyagért cserébe „elavult gépeket” kaptak Szovjet-Oroszországtól; a szovjet blokk – gyakran jóval a piaci ár alatt – továbbadta a kapitalista nyugatnak a tőlünk beszerzett nyersanyagokat,” „aminek katasztrofális

George, id. mű, 17. Admiral Elmo Zumwalt, On Watch (New York, 1976.), 444-445. 93 Richard Fagen, „Cuba and the Soviet Union”, Wilson Review, 1979 tél. –(814)– 91 92

hatása lett nyersanyagtermelő országainkra.”94 A számos előny közül, amivel a kubai kártya használata járt, az egyik az volt, hogy Kuba valami megmagyarázhatatlan paradoxon folytán az el nem kötelezett-blokk tagjának számított, bár ténylegesen a szovjet kliens-államok egyik leglármásabban hűséges tagja volt. A kubai katonákat, mivel színes bőrűek (sok esetben feketék), nem lehetett imperialistaként beállítani. Castro már akkor megszolgálta a jóltartást, hogy 1973-ban az el nem kötelezettek algíri konferenciáján megvédte Szovjet-Oroszországot az imperializmus vádjától. Hol vannak, kérdezte, Oroszország „vállalat-monopóliumai?” Mennyiben „vesz részt a multinacionális vállalatokban?” „Milyen gyárai, bányái, olajmezői vannak az alulfejlett világban? Melyik munkást zsákmányolja ki bármelyik ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai országban a szovjet tőke?”95 Most arra kérték, hogy menjen tovább, és teremtsen elő nem imperialista inváziós hadsereget. 1975 decemberében szovjet haditengerészeti kíséret mellett Angolában partra szálltak az első kubai csapatok. 1976-ban bevonultak a most már a szovjet táborhoz tartozó Abesszíniába, valamint Közép- és Kelet-Afrikába. Jó egy évtizeddel korábban, még 1963-ban, az egykori Francia-Kongó bejelentette, hogy mostantól Kongói Népi Köztársaság lesz, egyben az első marxista-leninista állam Afrikában. Igaz, a valóságban nem mindig így viselkedett. Az európai politikai kategóriákat gyakran nem lehet átültetni az afrikai valóságba96 Ám a hetvenes évek végére tíz ilyen afrikai ország lett, amelyek változó mértékben ugyan, de diplomáciai és propaganda-támogatást nyújtottak Szovjet-Oroszországnak, gazdasági előnyökhöz juttatták, valamint katonai támaszpontokat engedtek az országuk területére. 1979-ben Kuba is megszerezte saját első csatlósát Közép-Amerikában: Nicaraguát. A hetvenes években lényegében a Föld minden részére kiterjedt a hidegháború, egy évtizeden át a krónikus bizonytalanság érzetét keltve mindenkiben, ami a harmincas évekre volt jellemző: ugyanaz a munkanélküliség-szindróma, gazdasági hanyatlás, fegyverkezés, agresszió. Nem csupán a szovjet politika volt az egyetlen tényező. Részben Amerika is felelős a kegyetlenkedés elharapódzásáért. Hogy ellensúlyozzák a fegyvereladásoknak a vietnami háború befejeződésével előálló csökkenését, az amerikai ipar példátlan méretű nemzetközi fegyverkereskedelembe kezdett. 1970-ben Amerika 952 millió dollár értékű fegyvert adott el külföldre. 1977-78-ra ez a szám felugrott 10 milliárd dollár fölé. De mások is beszálltak a versenybe. A hatvanas és hetvenes években a francia fegyverkereskedelem harmincszorosára nőtt. A szovjet fegyverexport még Mahgoub, id. mű, 277. Idézi Fagen, id. mű. 96 Jonathan Kwitny, „»Communist« Congo, »Capitalist« Zaire”, Wall Street Journal, 1980. július 2. –(815)– 94 95

gyorsabban bővült, mint az amerikai. 1979-81-ben Amerika elveszítette vezető szerepét a fegyvereladásokban, és a harmadik helyre szorult vissza Szovjet-Oroszország és Franciaország mögött (Anglia csak gyönge negyedik volt). A nyolcvanas évek elejére a nemzetközi fegyverkereskedelem értéke megközelítette az évi 70 milliárd dollárt, és majdnem minden üzletet állami szinten kötöttek. Egyetlen szovjet tankgyár egy ötven négyzetkilométernyi helyen terült el, és mintegy harminc – többnyire szegény – országnak szállított. Az egykor szabad vállalkozásként működő halálgyárak ártatlan játékszernek tűntek a modern államokhoz képest, amelyek egymást túllicitálva próbálták eladni megatonnányi pusztító fegyvereiket. Az igaz, hogy egyik nagyhatalom se adott el nukleáris fegyvereket. Ám a továbbadásukat már nem tudták megakadályozni. Az ötvenes években jó szándékú tudósok kezdték terjeszteni a gondolatot, hogy a „békés célú” reaktorokban lévő plutónium normális esetben nem alkalmas bomba készítésére. Amerika ezen a meglehetősen csalóka hipotézisen felbuzdulva indította el 1953 decemberében az „Atom a békéért”-programmal a „Nyíltság-hadműveletet”. Ennek során napvilágra került több mint 11.000 titkos irat, köztük a Purex-módszer leírása, amely a nagy robbantásokhoz nélkülözhetetlen tiszta plutónium előállításának részleteit tartalmazza.97 A segítségnyújtási programok egyes részletei felületesen körvonalazódtak, így aztán amikor egyértelmű törvénysértés történt – például 1974-ben, amikor India felrobbantott egy bombát – az amerikai tisztségviselők azt színlelhették, hogy nem is történt semmi. Az 1968-ban Amerika, Oroszország és Nagy-Britannia által tető alá hozott atomsorompó-szerződés, amelyet további negyven ország is sietve ratifikált, valójában nem sok változást hozott, mivel a szabályok értelmében még az aláíró országok is nagyon közel kerülhettek az atomfegyver birtoklásához, és a tizenegyedik cikkely alapján, a visszalépés bejelentését követő három hónap múlva gyorsan elő is állíthatták a nukleáris fegyvereket. Valójában a nukleáris hatalmak nem szaporodtak olyan gyorsan, mint ahogy a pesszimisták jósolták. 1960-ban úgy kalkuláltak, hogy 1966-ra tizenkét új ország fog rendelkezni atomfegyverrel.98 Ám a nukleáris védőernyőszövetségek, mint amilyen a NATO, a SEATO és a CENTO, próbálták lebeszélni az országokat, hogy önálló vállalkozásokba fogjanak. Az atomfegyverek elburjánzása az antagonisztikus „párok” eredménye lett. Kína bombája 1964-ben az Oroszországgal folytatott vitából született; India 1974-es bombája egyenes következménye volt a kínainak, Pakisztán vélelmezett bombája az indiai atomfegyverből sarjadt. Mind Izrael, mind Dél-Afrika a hetvenes

Albert Wohlstetter (szerk.), Swords from Ploughshares, the Military Potential of Civilian Nuclear Energy (Chicago, 1979.), XIII. 98 Uo., 17. –(816)– 97

években burkoltan nukleáris hatalom lett, nagyrészt annak köszönhetően, hogy nem voltak tagjai olyan megbízható katonai szövetségeknek, amelyek védelmet nyújtottak nukleáris támadás ellen. Az izraeliek atombombája hívta életre az irakiak nukleáris fegyverprogramját, amely 1981-ben meghiúsult, amikor az izraeli légierő lerombolta az irakiak franciák által épített „békés” reaktorát. A fejlett országok részéről is volt olyan tendencia, hogy belesodródjanak a nukleáris fegyvergyártási programokba. Ez történt Franciaországgal a Negyedik Köztársaság idején, jóval azelőtt, hogy de Gaulle elhatározta: bombát fognak csinálni. Mint egy tisztviselő megjegyezte: „az atombomba elkészítése… úgy olvadt bele a közéletünkbe, mintha az egyfajta mellékterméke lenne a hivatalosan hangoztatott békés törekvéseinknek.”99 Úgy tűnt, ez az út a bombák kifejlesztéséhez mostantól Nyugat-Németország és Japán számára is járhatóvá válik, amelyeket idáig amerikai garanciák óvtak, hogy ne legyenek atomhatalmak. A hetvenes évek végére Japán hatalmas és új szellemű űrkutatási ipart fejlesztett ki, és abba a helyzetbe került, hogy rövid időn belül nem csupán nukleáris robbanófejek előállítására volt képes, hanem az amerikai Trident-rakéták nyomán ki tudott fejleszteni egy modern célbajuttató rendszert. De ahhoz, hogy első osztályú atomhatalom legyen, ezen a szinten arra is szükség volt, hogy egy védelmi, egy ellenségfelderítő- és egy ellencsapásmérő-rendszert is kifejlesszen, amelyek mindegyike ijesztően költséges.100 Miután Amerika megakadályozta, hogy Németország vagy Japán elszigeteltségbe vonuljon vissza, úgy tűnt, ez a két ország mégsem lesz az atomhatalmi klub tagja. Ennél sokkal veszélyesebbnek látszott a marginális nukleáris kapacitással rendelkező arab hatalmak vagy olyan országok egyenetlen fejlődése, amelyek ezért vagy azért, de fenyegetve érezték magukat, és úgy ítélték meg, hogy a szövetségesek nem képesek megvédeni őket; ilyen volt Brazília, Argentína, Dél-Korea, Tajvan és Indonézia. A nyolcvanas évek elejére (Izrael és Dél-Afrika mellett) huszonkét ország volt abban a helyzetben, hogy viszonylag alacsony áron és egy-négy év alatt képesek voltak kifejleszteni nukleáris fegyvereket.101 Gyakorlatilag azonban a hetvenes években a világot sokkal kevésbé zavarta egy nukleáris háború veszélye, mint a kegyetlenség más formáinak egyre növekvő valósága. Több mint harminc hagyományos háborút vívtak az évtizedben, legtöbbjüket Afrikában. A nemzetközi terrorizmus kevesebb

Lawrence Scheinman, Atomic Policy in France under the Fourth Republic (Princeton, 1965.), 94-95. 100 Japánnal kapcsolatban ld. Wohlstetter, id. mű, 5. fejezet, 111-125; Geoffrey Kemp, Nuclear Forces for Medium Powers (London, 1974.). 101 Wohlstetter, id. mű, 44-45. –(817)– 99

kárt tett ugyan az emberi életekben, ám terjedése politikai és pszichológiai szempontból sokkal zavaróbb volt a világ számára. Számos történelmi szál olvadt ebbe az új jelenségbe. Itt volt a politikai-vallási terrorizmus muzulmán hagyománya, amely a középkori perzsa-szunnita orgyilkos szektákra vezethető vissza. Most újjászületett az arab-izraeli küzdelemben, a háborúk közti időszakokban, és végső formáját a Palesztin Felszabadítási Szervezetben nyerte el, amely a hatvanas-hetvenes években valamennyi terrorcsoport közül a leggazdagabb, a legjobban felfegyverzett és a legaktívabb volt, saját kiképzőtáborokkal rendelkezett, amelyekből más, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló terrorista mozgalmak is hasznot húztak. Másodszor itt volt az orosz hagyomány. Lenin az egyéni terrorakciót azzal utasította el, hogy az a „baloldaliság gyermekbetegségének” egy formája, ám ezt a hagyományt állami terrorizmussá alakította mind belföldi használatra, mind exportcélokra. Szovjet-Oroszország mindvégig fenntartott egy terroristakiképző-rendszert, amelyet a krími Szimferopol katonai akadémiájáról irányítottak, s ahol külföldi „gerillák” és „szabotőrök” végeztek, hogy utána a Közel-Keleten, Latin-Amerikában és Afrikában vessék be őket. A legtöbb PFSZ-szakértő és -tanácsadó jól hasznosította az itt szerzett ismereteket.102 Harmadszor itt volt az európai, főleg német hagyomány, amely morális szükségletként intellektualizálta a kegyetlenséget. Mint láttuk, a politikai terrorizmus első nagyméretű modern korszaka Németországban volt 1919-22 között, amikor jobboldali gyilkosok 354 embert öltek meg. Az már a társadalom kudarca, hogy ezeket a gyilkosokat nem sikerült felelősségre vonni, mert ezzel előkészítették az utat Hitler állami terrorizmusához. A hitleri terrorizmusnak számos formája volt, köztük az SS Barna Nővérei által gyakorolt gyerekrablások: a Nővérek a koncentrációs táborokat kutatták át hat éven aluli, szőke, kékszemű gyerekekért. A német terrorista hagyomány az egzisztencializmusban találta meg filozófiai kifejeződését, abban az áramlatban, amelyet a háború utáni korszakban Sartre népszerűsített. Sartre-t egész életében lenyűgözte a kegyetlenség, így nem csoda, hogy Franz Fanon a tanítványa lett, akinek 1961-ben megjelent műve, a „Rabjai a földnek” minden terrorista kézikönyv közül a legnagyobb hatást érte el. Negyedszer itt volt a nem politikai indíttatású mediterrán kalózhagyomány, amelynek kezdete a Krisztus előtti második évezredre tehető. Pompejus a Krisztus előtti első században véget vetett a kalózkodásnak, és Róma hanyatló erejének baljós előjele volt, amikor a harmadik század közepén a kalózok teljes fegyverzetben visszatértek. A 102

Ld. Claire Sterling, The Terror Network (New York, 1981.). –(818)–

tizennyolcadik században az angol flotta kiirtotta a kalózokat az óceánokon, ám a barbár fenyegetés megmaradt 1830-ig, amíg a franciák el nem foglalták Algírt. Az elkövetkező 130 évben, a gyarmatosítás korában a nagyarányú kalózkodás és emberrablás gyakorlatilag megszűnt. De gyorsan visszatért, mihelyt az imperialista hullám alábbhagyott. Különösen a hagyományos központokban, Algírban és Tripoliban erősödött meg, miután véget ért az algériai háború, és 1969-ben Kadhafi államcsínnyel hatalomra került. Ám mostanra már jellegzetes politikai színezete lett, amelyet a hatvanas években az algériai vezetők, a hetvenes években Kadhafi láttak el pénzzel, fegyverrel, kiképzőközpontokkal, menedékekkel és kellő hangszereléssel. Ez a négy szál, amely a hetvenes években összefonódott, rendkívül összetetté és nehezen meghatározhatóvá tette a terrorizmus problémáját. Nem lehetett úgy tekinteni rá, mint egyszerű szovjet konspirációra, amely a legitim államok destabilizására törekszik. Voltaképpen a terrorizmustól a hetvenes években a legsúlyosabban szenvedő demokratikus állam, Olaszország sokkal inkább a kereskedelmi kegyetlenség, különösen az emberrablások áldozata lett, amely 1975 és 80 között tisztán 100 millió dollárt emésztett föl, mintsem az egyértelmű politikai terroré.103 Mindazonáltal kétségtelen, hogy az egyedi terrorista mozgalmak, mint amilyen a Baader-Meinhof-banda Nyugat-Németországban, az IRA Ulsterben, a Vörös Brigádok Olaszországban, a baszk szeparatisták Spanyolországban, a PFSZ és talán vagy húsz más arab, latin-amerikai és fekete-afrikai terrorcsoport mind-mind egy nemzetközi radikális hálózatból húztak hasznot, amelynek vezérlő szellemei, mint például a „Carlos” néven ismert venezuelai gyilkos, valamennyien kommunisták voltak.104 A terrorsorozatból kiválasztott két epizód jól illusztrálja a mozgalom nemzetközi és marxistajellegét. A huszonhat – főleg puerto-ricói zarándok lemészárlását 1972-ben az izraeli Lod repülőtéren japán marxisták követték el, akiket a PFSZ képezett ki Libanonban, s akiket maga Carlos látott el japán fegyverekkel Rómában. Vagy a baszk terroristákat, akik 1974-ben meggyilkoltak egy spanyol admirálist, Kubában és Dél-Jemenben képezték ki keletnémet, palesztin és kubai tisztek; robbanóanyagokat az IRA gengsztereitől kaptak, akikkel először a KGB védnöksége alatt Algírban találkoztak.105 Jellemző, hogy a hetvenes években, ahogy a viszonylagos amerikai hatalom meggyöngült s a szovjet hatalom megerősödött, erőteljesen emelkedett a terrorista cselekmények (robbantás ok, pokolgépes

Caroline Moorhead, Fortune’s Hostages, Kidnapping in the World Today (London, 1980.). 104 Christopher Dobson és Ronald Payne, The Carlos Complex, a pattern of violence (London, 1977.), 30-44. 105 E két esetről ld. Sterling, id. mű. –(819)– 103

merényletek, gyilkosságok, túszszedő akciók, emberrablások stb.) száma: míg 1971-ben 279 volt, 1980-ra 1.709-re emelkedett. Látványosan nőtt azon gyilkosságok száma, amelyekben a KGB és elődei mindig is jeleskedtek: 1971-ben tizenhét ilyen esemény volt, 1980-ban 1.169.106 A totalitárius társadalmaknak nem sok félnivalója volt a terrorizmustól, hiszen a mindent átható titkosrendőrséggel karöltve engedték, hogy embereket bírósági tárgyalás nélkül letartóztassanak és bebörtönözzenek, kínozzanak, maguk gyakorolták a justizmordot és a gyilkosságokat. A liberális-demokratikus társadalmak annál inkább tarthattak tőle. A hetvenes éveknek az volt a tanulsága, hogy a terrorizmus aktívan, szisztematikusan és szükségszerűen segítette a totalitárius államok terjeszkedését; hogy éles különbséget tett a jog alapján álló és a totalitárius államok között, az utóbbi javára; hogy kihasználta a liberális társadalmakban lévő szabadság apparátusát, s ezáltal veszélyeztette azt; s hogy elszívta a civilizált társadalom erejét, amellyel képes lett volna megvédeni magát.107 A hetvenes évek politikai terrorizmusa a lényegét tekintve az erkölcsi relativizmus gyümölcse. Különösen azzal, hogy a terrorizmus által elkövetett elmondhatatlan kegyetlenségeket csakis az tette lehetővé, hogy a marxisták osztályok, és nem egyedek összefüggésében gondolkoztak a világról. Azok az ifjú, radikális ideológusok, akik heteken vagy hónapokon át tartották bilincsbe vert, bekötött szemű és viasszal betömött fülű áldozataikat (rendszerint kizárólag a foglalkozásuk alapján kiválasztott diplomatákat vagy üzletembereket) szűk, föld alatti betonbunkerekben, hogy aztán szánalom vagy habozás nélkül megszabaduljanak tőlük, nem emberi lényként tekintettek megkínzott vagy meggyilkolt foglyaikra, hanem mint egy politikai berendezkedés darabjaira. A folyamat során dehumanizálták önmagukat és áldozataikat, és éppolyan lelketlen páriákká váltak, mint a Dosztojevszkij nagyszerű antiterrorista regényében, az Ördögökben leírt talajt vesztett figurák. A nemzetközi terrorizmus, amely valamennyi jogállam stabilitását fenyegeti, elsődleges gondja kellett volna legyen az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Ám a hetvenes évekre az ENSZ korrupt és demoralizált szervezet lett, és rosszul átgondolt beavatkozásaival inkább előmozdította, mint gátolta a kegyetlenséget. Truman fatális tévedése, amikor hagyta, hogy 1950-ben a végrehajtó hatalom átcsússzon a Közgyűlés kezébe, megtetézve Eisenhower vétkével 1956-ban, amikor hagyta, hogy Hammarskjöld agresszornak nevezze Nagy-Britanniát és Franciaországot, most keserű és

„The Most Sinister Growth Industry”, The Times, 1981. október 27. A gondolatmenet bővebb kifejtését ld. Paul Johnson, „The Seven Deadly Sins of Terrorism” Jeruzsálemi Konferencia a Nemzetközi Terrorizmusról, kiadta a Jonathan Institute, Jerusalem, 1979. –(820)–

106 107

bőséges termést hozott. Az ENSZ-et ötvenegy – döntő többségében demokratikus – ország hozta létre. 1975-re 144 tagja lett, sőt 165-re akarták kibővíteni, ebből majdnem huszonötben működött totalitárius vagy egy – főleg baloldali – párt vezette rendszer. A szovjet, az arab-muzulmán és az afrikai államok egy jól működő többséget alkottak a szervezeten belül. Így azután szóba se került, hogy lépéseket kellene tenni a terrorizmussal szemben. Épp ellenkezőleg. Mint már megjegyeztük, Idi Amint, aki maga is terrorista volt, és a terrorizmus patrónusa, jótevője, 1975-ben felállva ünnepelték, amikor szót emelt a népirtásért. Jasszer Arafat, a világ legnagyobb terrorista szervezete, a PFSZ vezetője külön helyet kapott a Közgyűlésben. Az ENSZ titkársága már rég leszokott arról, hogy alkalmazza az alapokmány elveit. A főtitkár egyszerű postahivatalként működött. A titkárság kommunista tagjai a nemzeti kolóniájukban laktak, és a keményvalutában kapott fizetési csekküket egyenesen a követség pénzügyi tisztjének adták át. A főbb tisztségviselőknek, mint például Arkagyij Sevcsenkónak, a Biztonsági Tanács főtitkár-helyettesének külön bejáratú KGB-s felvigyázó járt.108 A hetvenes években az ENSZ nagyjából három kérdésre összpontosított: Dél-Afrika és Izrael megsemmisítésének megszervezésére, valamint az Amerika által megtestesített „imperializmus” elítélésére. 1974ben az egyik alapító tag, Dél-Afrika megbízólevelét visszautasították, ami a kizárással volt egyenértékű. 1975 márciusában a szovjet-csatlós Havannában az ENSZ el nem kötelezett államainak találkozóján tervet dolgoztak ki Izrael kizárásáról, amelyet azonban elvetettek, mivel az Egyesült Államok azzal fenyegetőzött, hogy kilép a Közgyűlésből, és leállítja a pénzügyi hozzájárulás fizetését. Ehelyett az ENSZ Harmadik Bizottsága egy antiszemita határozatot hozott, amelyben 70 igen, 29 nem és 27 tartózkodás mellett Izraelt „rasszistának” bélyegezte. A javaslatot Kuba, Líbia és Szomália – akkoriban mindhárman szovjet csatlósállamok – terjesztette be. Mint az amerikai küldött, Leonard Garment rámutatott, a határozat „vészjósló” volt, mivel a „rasszizmus” szót „nem egy nagyon is valóságos és konkrét igazságtalanságra használták, hanem pusztán díszítő jelzőként, amelyet ahhoz vágnak hozzá, akit történetesen ellenségüknek kiáltanak ki.” Ezzel egy „elevenen élő és gyűlöletes fogalmat egyszerűen ideológiai eszközzé” változtattak.109 Egyes beszédek, amelyek a határozat elfogadásáért hangzottak el, nyíltan antiszemiták voltak, és egykor Nürnbergben hatalmas tapsvihart arattak volna. A hetven igennel szavazó állam közül mindössze nyolcról lehetett elmondani, hogy valami távoli köze volt a demokráciához, több mint kétharmaduk hivatalosan a rasszizmus valamely változatát gyakorolta. Moszkvában Andrej Szaharov, akit akkor még nem tartóztattak le, 108 109

Moynihan, A Dangerous Place, 86. Ld. uo, 157-158. –(821)–

megjegyezte, hogy a határozat „számos országban erősítheti az antiszemita tendenciákat, mivel a nemzetközi jogszerűség látszatát kelti.” Még ennél is komolyabb volt a félelem, hogy a döntést ezekután erkölcsi és nemzetközi jogi szempontból indokként lehet használni az arab országok összehangolt kísérletéhez, hogy kiirtsák az izraeli népet, amely pedig épp azért hozta létre saját államát, hogy menedékre leljen a rasszizmus és a fajgyilkosság elől. Az amerikai ENSZ-nagykövet dühösen bejelentette, amikor a Közgyűlés 67-55 arányban ratifikálta a szavazást: „Az Egyesült Államok kijelenti az Egyesült Nemzetek Közgyűlése és a világ előtt, hogy ezt a gyalázatos törvényt nem fogadja el, nem veti alá magát, és soha nem is fogja tudomásul venni.”110 Igaz, hogy a döntés csupán papíron létezett. De félő volt, hogy a papíron lévő többség átalakul valódi politikává: a közgyűlés korrupt aritmetikája, ahol a hetvenes években fegyverrel vagy akár a küldöttek személyes megvesztegetésével is lehetett szavazatot venni, észrevétlenül egyre inkább a nemzetközi társadalom hagyományos bölcsességévé vált. Ez különösen igaz volt az Amerikára mért támadásokra. Ahogy a hetvenes évek gazdasági válsága elmélyült, a világ bajainak fő forrását a mostanra mindinkább elszigetelődő Egyesült Államokban látták. Megint csak az ENSZ-aritmetika döbbenetes következményének tudható be, hogy az arab országokat soha egyetlen közgyűlési határozat vagy bizottsági döntés nem marasztalta el, pedig ezek az olajtermelő országok az 1974-75-ös áremeléseknek köszönhetően évi 70 milliárd dollár pluszjövedelemre tettek szert, s az áremelések igazi vesztesei az ipari és az alulfejlett országok voltak. Az ENSZ-többség arra se tett kísérletet, hogy ezt az extraprofitot címzett támogatás formájában visszacsorgassák a kárvallottaknak. Az ENSZ színlelt haragja teljes egészében Amerikára összpontosult, az egyik legnagyobb áldozatra, valamint ennek meghosszabbítására, a Nyugat egészére. Nagyon tanulságos nyomon követni ennek a támadásnak a genezisét. Az eredeti marxista tézis szerint a kapitalizmus össze fog omlani. Ez nem történt meg. Az első tartalékötlet (Hruscsové) az volt, hogy „a szocialista tömb” életszínvonalban fogja megelőzni a Nyugatot. De ez se valósult meg. A második tartalékötlet, amelyet a hetvenes évek elejétől folyamatosan hangoztattak, s amelyet nemcsak a harmadik világnak sikerült eladni, hanem az ENSZ alapelve is lett, az volt, hogy a magas nyugati életszínvonal nem egy hatékonyabb gazdasági rendszer következménye, hanem a világ többi részének szándékos és szisztematikus lezüllesztéséből származó erkölcstelen haszon. Ennek nyomán fogadták el 1974-ben „Az államok gazdasági jogainak és kötelességeinek chartájá”-t, amely elítélte a nyugati gazdaságok működését. Az 1974-es, ENSZ által szervezett Népesedési Világkonferencia csak egy meghosszabbított támadás volt az Egyesült Államok önzése ellen. Az 1974-es ENSZ Élelmezési 110

Uo., 197. –(822)–

Világkonferencia megintcsak Amerikát és más országokat ítélt el, de csakis azokat, amelyek ténylegesen élelmiszertöbbletet állítanak elő. Az indiai élelmiszeripari miniszter „nyilvánvalónak” tartotta, hogy ezek az országok „felelősek a szegény országok jelenlegi sanyarú helyzetéért,” és „kötelességük” segíteni rajtuk. Az effajta segítség „nem karitatív tevékenység”-nek számított, hanem „utólagos kompenzációnak mindazokért, amiket a fejlett országok a múltban elkövettek a szegények ellen.” Következő év februárjában az „el nem kötelezettek” szigorúan bírálták „az imperialista hatalmak megátalkodottságát, hogy megőrzik a gyarmatosító és neokolonialista kizsákmányolás szerkezetét, mert miközben a kizsákmányolt országok elégítik ki a fogyasztói társadalmak fölösleges luxusigényeit, a kizsákmányolók az emberiség jelentős részét nyomorban és éhezésben tartják.” A támadás különösen azért volt érthetetlen, mivel egyedül az utóbbi tizennégy évben (1960-73) a fejlett országok hivatalos segélyprogramjai, amelyeket közvetlenül vagy ügynökségeken keresztül a szegény országoknak juttattak, elérte a 91,8 milliárd dollárt: ez volt a történelem legnagyobb önkéntes felajánlása.111 Az persze más kérdés, hogy ezt a pénzt hatékonyan használták-e fel. A nagyobb része pusztán arra szolgált, hogy továbbra is a hatalomban tartsa a „szocializmus” számos formáját gyakorló hatástalan és zsarnoki rezsimeket, mint amilyen Julius Nyereréé volt Tanzániában, és ezáltal konzerválja az elmaradottságot. Egyébként az is nyugati találmány volt, hogy a világ nyomorúságáért valahogyan a Nyugat felelős. Akárcsak a dekolonializáció, ez is bűntudatból fakadt, amely a jog és a rend elsődleges bomlasztó anyaga. Ugyanazt az alapjaiban hamis marxista okfejtést tükrözte, amely szerint az embereket erkölcsi szempontból nem egyénenként, hanem osztályok tagjaiként kell kategorizálni. A nemzetstruktúra megegyezik az osztály struktúrával. Korábban már megemlítettük a „harmadik világ”-koncepció hatását a bandungi nemzedékre. Akárcsak sok okos, ám félrevezető elképzelés, ez is Franciaországból jött. Alfred Sauvy, a demográfus 1952-ben írt egy híres cikket „Három világ, egy földgolyó” címmel, amelyben idézi Sièyes remek mondását 1789-ből: „Mi a harmadik rend? Minden. Mi volt idáig a politikai berendezkedésben? Semmi. Mit kér? Hogy legyen valami.” A demográfus szerint a hidegháború lényegében a kapitalista és a kommunista világ küzdelme volt a harmadik világért. Ez az eddig semmibe vett, kizsákmányolt, megvetett harmadik világ, akárcsak a harmadik rend, lenni akar valami.112 A „harmadik világ”-meghatározás fokozatosan a világháború

111 112

Rostow, World Economy, II. táblázat, 71, 285. Alfred Sauvy, L’Observateur, 1952. augusztus 14. –(823)–

utáni időszak egyik legnagyobb kliséjévé vált.113 Soha nem definiálták azon jó és egyszerű oknál fogva, hogy mihelyt bárki megpróbálta, kiderült, hogy értelmetlen elképzelés, és magától összedőlt. De rendkívül hatásos volt. Kielégítette az emberi vágyat az egyszerű, morális distinkciók iránt. Voltak „jó országok” (a szegények), és voltak „rossz országok” (a gazdagok). Az országok pontosan azért lettek gazdagok, mert rosszak voltak, 785

és szegények azért, mert tudatlanságban éltek. Ez lett az ENSZ mozgatórugója. Ez vezetett az UNCTAD (ENSZ-konferencia a Kereskedelemről és a Fejlődésről) életre hívásához 1962-ben, amely tovább népszerűsítette a téveszmét. Ez inspirálta a bűntudattól csöpögő Pearsonjelentést 1969-ben, amely áttekintette az egész segélyprogramot 1950 és 1967 között, és a kudarcokért azokat a népeket okolta, amelyek a pénzt adták. A „harmadik világ”-meghatározás annak rendje és módja szerint lassan elkopott a túlzott használat miatt. Ám a párizsi értelmiségi divatgyár rögtön szolgált egy másikkal: az „Észak-Dél-ellentét”-tel. 1974-ben alkották meg, amikor a francia elnök, Giscard d’Estaing konferenciát hívott össze „az olajimportáló, az olajexportáló és a nem olajban utazó” országok számára. Az elképzelés az volt, hogy „az Észak”-ot összekapcsolják a bűnösség, „Dél”-t az ártatlanság fogalmával. Ez persze durván megsértette a legegyszerűbb földrajzi és gazdasági tényeket. Az úgynevezett „Dél”-t Algéria, Argentína, Brazília, Kamerun, Egyiptom, India, Indonézia, Irak, Irán, Jamaika, Mexikó, Nigéria, Pakisztán, Peru, Szaúd-Arábia, Venezuela, Jugoszlávia, Zaire és Zambia képviselte. Az „Észak” Kanadából, a Közös Piac országaiból, Japánból, Spanyolországból, Ausztráliából, Svédországból, Svájcból és az Egyesült Államokból állt. A „déli” országok közül tizenegy ténylegesen az Egyenlítőtől északra helyezkedik el, egyikük, Szaúd-Arábia rendelkezik a világ legmagasabb egy főre jutó jövedelmével. Ausztráliát, az egyetlen kontinenset, amely teljes egészében az Egyenlítőtől délre fekszik, „északinak” kellett besorolni, feltehetően azért, mert döntően fehér és kapitalista. A szovjet blokkot úgy ahogy van, kihagyták, bár mindenestül északon terül el. Röviden: a koncepció értelmetlen volt, kizárólag politikai visszaélésekre volt alkalmas. Ám arra nagyon jól szolgáit. 1977 májusjúniusában egy alaposan előkészített párizsi találkozóhoz vezetett.114 A kellő időben jó alapot szolgáltatott az úgynevezett Brandt-jelentéshez (1980),

Carl E. Pletsch, „The Three Worlds, or the Division of Social Scientific Labour, 1950-75”, Comparative Studies in Society and History, 1981. október. 114 Jahangir Amuzegar, „A Requiem for the North-South Conference.” Foreign Affairs, 56. (1977 október), 136-59. –(824)– 113

amely – akárcsak a Pearson-jelentés – megint csak a Nyugatot, vagy ahogy mostantól nevezték: „az Észak”-ot okolta, és egy nemzetközi adórendszer bevezetését javasolta, amellyel a jóléti államok belső elosztási rendszerének mintájára Észak segélyezhetné Délt.115 Az Észak-Dél melodrámában Amerika nyilvánvalóan a legfőbb gonoszként jelent meg. Ugyanakkor célpontja lett a hetvenes évek egy másik vesszőparipájának: a „multinacionális” vállalkozások ostorozásának is. Persze ez is Franciaországból jött. 1967-ben a francia publicista, Jean-Jacques Servan-Schreiber írt egy feltűnést keltő könyvet, Az amerikai kihívást (Le Défi Americain), amelyben felhívja a figyelmet az amerikai cégek külföldi terjeszkedésére. Azt jósolta, hogy az 1980-as évekre „a világ harmadik ipari hatalma” nem Európa lesz, hanem „az amerikai beruházások Európában.” A „multinacionális vállalkozás” nem más, mint „az amerikai kihívás” a világgal szemben. A baloldali európai értelmiség kéjesen csapott le a fogalomra, és gyorsan lefordították „harmadik világbeli” terminusokra, vagyis hogy „a multi” „az amerikai imperializmus” támadó éke, amellyel letiporja az államok szuverenitását. Az ENSZ 1974 április-májusi közgyűlésén „a multi”-kat a világ szégyenpadjára ültették, szinte egy sorba kerültek Dél-Afrikával és Izraellel. Akárcsak minden más értelmiségi divat, ez is hemzsegetett a félreértelmezésektől, és már születésekor is divatjamúltnak bizonyult. A multik egyszerűen sok országban működő üzleti vállalkozások voltak. Születésük az 1900-as évekre tehető, amikor a Gillette, a Kodak és más cégek megtelepedtek Európában: volt köztük bank, olajvállalat és más olyan vállalkozás, amely alapvetően nemzetközi jellegű. Messze a legköltségkímélőbb megoldásnak látszott, amellyel a gazdagabb országok exportálhatták tőkéjüket, technológiájukat, szakértelmüket a szegényebb országokba. De legalább ilyen fontos volt, hogy a háború utáni időszakban a multik jóval gyorsabban megtanulták, mint a kormányok, hogy hogyan lehet beleolvadni a helyi tájba, hogyan lehet alkalmazkodni a nemzeti előítéletekhez. Az amerikai multik Chilében és Peruban készített tanulmányai például megmutatták, hogy politikai befolyásuk, amely 1939-ig igen jelentős volt, akkorra, amikorra a szó divatba jött, gyors hanyatlásnak indult.116 Amerikán belül a nemzetközi vállalatok hatalmát jól ellensúlyozták a munkaügyi és az etnikai lobbik. A „multinacionális robbanás” voltaképpen az ötvenes évek és a hatvanas évek elejének jelensége volt, és nagyjából akkor érte el csúcspontját, amikor Servan-Schreiber írta a könyvét. 1959-ben Amerika kezében volt a világ 111 legnagyobb cége, más szóval az összes North-South, a Programme for Survival (Masschusetts Institute of Technology, 1980. március). 116 Theodor Moran, Multinational Corporations and the Politics of Dependence, Copper in Chile (Princeton, 1974.), Charles Goodsell, American Corporations and Peruvian Politics (Harvard, 1974.). –(825)– 115

multi 71%-a. 1976-ra ez a szám 68-ra csökkent, ami 44%-ot jelent. Az amerikai multik számára a csúcsév 1968 volt: ekkor ért tetőpontjára az amerikai mindenhatóság, ugyanis 540 nemzetközi leányvállalatot sikerült alapítani vagy megszerezni. 1974-75-re azonban a 187 legnagyobb amerikai multi mindössze évi 200 új leányvállalatot alapított.117 Az is igaz, hogy az 1967-77 közötti évtizedben az amerikai befektetés Európában 16 milliárdról 55 milliárd dollárra emelkedett.118 Ám a hetvenes évek közepére ServanSchreiber víziója abszurdnak tűnt, amikor a nyugatnémet és japán cégek tengerentúli terjeszkedése sokkal gyorsabb volt, mint amerikai versenytársaiké. 1970-ben a tíz legnagyobb bank mindegyike amerikai volt. 1980-ra már csak kettő maradt amerikai kézben, a többi francia (kettő), német (négy), japán és angol (egy-egy). A húsz legnagyobb listáján Japán hat helyet foglalt el, de egyet Brazília is.119 Minden bizonyíték azt mutatja, hogy a hetvenes években a nemzetközi gazdasági hatalom sokkal szélesebb körben vált diffúzzá. Mégis a multinacionális félelem komoly károkat okozott Amerikának, ráadásul épp abban az időben, amikor viszonylagos befolyása gyors hanyatlásnak indult. Az amerikai multik nemhogy túlzott hatalmat gyakoroltak volna, de egyre inkább diszkriminálták őket. „Mondhatom magának” panaszkodott a Chase Manhattan Bank egyik tisztviselője, „hogy mivel amerikai bank vagyunk, Mexikóban úgy bánik velünk a hatóság, mint egy kapcaronggyal.”120 Mindez annak ellenére történt így, hogy Mexikó, Brazíliával együtt 69 milliárd dollárnyi lebegő kamatlábú adóssággal tartozott, nagyobbrészt éppen a Chase-nek.121 A mesterségesen teremtett gyűlölet az amerikai multikkal szemben épp Amerikára hullott vissza, ahol megkísérelték elfogadtatni a Külkereskedelmi és Befektetési Törvényt (1971), amellyel az amerikai tőke és technológia exportjának felügyeletét, valamint a multinacionális profit erősebb megadóztatását akarták elérni. Az ebből eredő küzdelem rendkívül nagy károkat okozott az amerikai gazdasági érdekeknek.122 A hetvenes években az Amerika elleni támadások olyan dühödtek és legnagyobbrészt olyan irracionálisak lettek, ami már kimeríti egy nemzetközi boszorkányüldözés fogalmát. Azt is mondhatnánk, hogy az évtized rasszizmusának legáthatóbb formája az Amerika-ellenesség lett. A bölcs mondás: „aki mindent tud, mindent megbocsát” nemzetközi ügyekben Lawrence Franco, „Multinationals, the end of US dominance”, (Harvard Business Review, 1978. nov.-dec.). 118 „Finish for the the American Challenge?” Economist, 1977. szeptember 10. 119 The Banker (London), 1980 június; Sampson, The Moneylenders, 200-202. 120 Euromoney, 1980. július; idézi Sampson, The Moneylenders, 257. 121 1981 decemberi világbanki becslés. 122 Richard Barricuck, „The Washington Struggle over Multinationals”, Business and Society Review, 1976 nyár. –(826)– 117

nem áll meg. Főképpen az amerikai médiának és tudománynak köszönhetően, amely szüntelen áradással ontotta a világra az önkritikus anyagokat, Amerikát pontosan azért támadták olyan nagyon, mert annyi mindent tudtak róla.123 De ennél alapvetőbb oka a támadásoknak az volt, hogy Amerika mint nagyhatalom, mi több, az amerikanizmus mint fogalom egyenlő volt az individualizmus elvével, amely szemben állt a kollektivizmussal: a szabad akarat szembenállása a determinizmussal. A hatvanas évek végének, de még inkább a hetvenes évek elejének-közepének lelkülete erősen kollektivista és determinista volt. Ebben megint csak sok minden köszönhető a párizsi értelmiségi áramlatoknak, amelyek erőteljesen segítették a világszínpadra állítani Franciaország újra meglelt gazdasági dinamizmusát. A negyvenes-ötvenes években Sartre legalábbis hitt a szabad akaratban. Voltaképpen ez volt filozófiája lényege, és ez tette gondolatmenetét alapvetően összeegyeztethetetlenné a marxizmussal, bár maga Sartre törekedett a legjobban, hogy legalább politikai síkon szövetségre lépjen a marxistákkal. Sartre még 1980-ig élt, de már az 1968-as diáklázadások idején is csak egy intellektuális régiség volt. A helyét átvevő mandarinokat különböző mértékben ugyan, de befolyásolta a marxista determinizmus, amely semmi jelentőséget nem tulajdonít az egyénnek, a szabad akaratnak vagy a világ formálásáért érzett erkölcsi felelősségnek. Az ortodox marxistákkal ellentétben ők nem az osztályokon keresztül működő gazdasági erőket látták az emberi történelem kizárólagos mozgatórugójának. Mindannyian kifejlesztettek egy-egy alternatív vagy kiegészítő magyarázatot. De valamennyien elfogadták Marx kiindulópontját, hogy az eseményeket nem az emberi akarat határozza meg, ahogy ezt hagyományosan tételezték, hanem a társadalom rejtett struktúrái. Mint Marx fogalmazott: „A felszínen látható gazdasági viszonylatok végső rendszere… nagyon különbözik, sőt épp az ellenkezője a belső, rejtett, ám alapvető rendszereknek és a hozzá kapcsolódó fogalmaknak.”124 Az ember struktúrák foglya: a huszadik századi ember a burzsoá struktúráké. Claude Lévi-Strauss az először 1963ban lefordított és széles körben olvasott művében, a Strukturális antropológiában azt fejtegeti, hogy bár a társadalmi szerkezetek szabad szemmel nem láthatók, sőt, az empirikus megfigyelés számára is észlelhetetlenek, jelen vannak, akár a molekuláris szerkezetek, amelyek létezése csak az elektron-mikroszkóp segítségével deríthető föl. Ezeket a struktúrákat az észjárás határozza meg, vagyis ami az emberi akarat tettének Paul Hollander, „Reflections on Anti-Americanism in our time”, Worldview, 1978. június. 124 Marx, A politikai gazdaságtan bírálatához; idézi Maurice Gordelier, „Structuralism and Marxism” in Tom Bottomore (szerk.), Modern Interpretations of Marx (Oxford, 1981.). –(827)– 123

tűnik, az valójában a struktúra összhangja. Lévi-Strauss számára – akárcsak Marx számára – a történelem nem események sorozata, hanem fölfedezhető törvények szerint működő, megfigyelhető rendszer. Ennek a vélekedésnek egy változatát az Annales-körből származó francia történészcsoport, különösen Fernand Braudel dolgozta ki, akinek műve, A Földközi-tenger és a Mediterráneum világa II Fülöp korában (1949) messze a legnagyobb hatású történeti munka lett a második világháború óta. Ezek a történészek elvetették a történetmondást, mondván, hogy az felszínes, és az egyéniséget, mivel az lényegtelen, és a földrajzi és gazdasági determinizmus doktrínáját hirdették, mivel hosszú távon kizárólag ezek a struktúrák határozzák meg a történelmet. A pszichológiában Jacques Lacan értelmezte újra Freudot (akit addig semmibe vettek Franciaországban), és az emberi viselkedés újszerű, jeleken, jelzéseken, kódokon és konvenciókon alapuló meghatározottságát fedezte fel, amelyek analízise nem sok teret hagy az emberi választásnak. Az irodalomban Roland Barthes azt állította, hogy az író nem a képzelőerejéből teremt, hanem sokkal inkább választ ad azokra a társadalmi struktúrákra, amelyekből az impulzusai származnak, amelyek az általa használt szimbólumokban fejeződnek ki, s ezeket a szemiológia nevű új tudományban lehet kodifikálni. A nyelvészetben egy amerikai tudós, Noam Chomsky azzal vetette el a beszéd és a nyelv fizikai jellegzetességeit, hogy azok csak a felszínről tudósítanak, a jellemzőket a nyelvi szabályok úgynevezett mélyszerkezete határozza meg. A strukturalisták abban a marxista feltevésben valamennyien egyetértettek, hogy az emberi attribútumokat és tevékenységeket olyan törvények irányítják, amelyek hasonlóak az élettelen természetet irányító tudományos törvényekhez. Ebből következően a társadalomtudományok feladata az, hogy fölfedezzenek ilyen törvényeket, a társadalomnak pedig, hogy a fölfedezések alapján tevékenykedjen. Az értelmiségi utópiák új formáinak előbukkanása, és vele együtt az az erős igény, hogy végül is szükség van a társadalom tudományos megtervezésére, pontosan egybeesett a felsőoktatás gyors terjeszkedésével, különösen a társadalomtudományi tárgyak expanziójával az ötvenes évek végén és a hatvanas években. Az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek végéig a felsőoktatásra költött összegek évi átlagos növekedése Angliában 10%, több mint 11% az Egyesült Államokban, Spanyolországban és Japánban, 13,3% Franciaországban, több mint 15% Olaszországban, Belgiumban, Hollandiában és Dániában és több mint 16% Kanadában és Nyugat-Németországban. Ebben az időszakban átlagosan évi 12%-kal nőtt az egyetemre beiratkozók száma.125 Egy történelmi véletlen folytán, amelynek ugyan semmi köze a struktúrákhoz, sem a mélyekhez, sem másokhoz, a strukturalistáknak az elméleteik valódi plauzibilitásához képest aránytalanul nagy hatása lett, s a társadalmi hatás a 125

Rostow, World Economy, III-68. táblázat, 279. –(828)–

hetvenes években érte el csúcspontját, amikor az egyetemek ontották a frissen végzett, sokmillió diplomást. A strukturalizmus tetőpontja egybeesett Amerika demoralizálódásával és a szovjet hatalom és befolyás töretlen expanziójával. Megerősítette mindkét tendenciát, mivel a strukturalizmus, mint a marxizmus, amelyből származott, tapasztalat-ellenes volt: a teoretikus világ kedvéért tagadta a való világot, a „magyarázatok” kedvéért figyelmen kívül hagyta a tényeket. A kommunisták mindig dühbe jöttek a marxista tézisek útjába akadó tényektől. Azt is mondhatnánk, hogy az egész sztálini diktatúra kampány volt a tények ellen, vagy inkább egy emberfeletti kísérlet arra, hogy az emberiség nehézkes tényeit átformálják valami új, hat láb mélyen a földfelszín alatt lévő „mélystruktúrává”. A strukturalisták számára a tények a jellegüknél fogva a felszínen vannak, és ezért félrevezetőek. Aki egy érvelés formájába próbálja elrendezni őket, az nyilvánvalóan nem akar mást, mint szégyentelenül védeni a status quót.126 A strukturalizmus nagyon jól illett az ENSZ Potemkin-világába, ahol a tények nem voltak fontosak, ahol az Észak Dél volt és megfordítva, ahol a gazdagság szegénységet teremtett, ahol a cionizmus rasszizmusnak számított és a bűn a Fehér Ember monopóliuma volt. A multinacionalitás, a nemzetközi igazságtalanság baljóslatú infrastruktúrája, a lényegét tekintve egy strukturalista koncepció volt. A strukturalizmus, akárcsak a marxizmus, a gnoszticizmus egy formája volt, amely a tudás egy misztikus rendszere, s amely csak az elit számára fedi fel önmagát. Mindkettő gyorsan terjedt a hatvanas években, és egyesülve uralkodó szellemi irányzat lett belőlük a hetvenes években. Ám a valóságot nem lehet sokáig száműzni a történelemből, A tényeknek megvan az a tulajdonsága, hogy éreztetik a jelenlétüket. A hetvenes évek rendszere, amely oly ijesztő volt annak a néhány demokráciának, amely megmaradt a törvények talaján, kezdett szétfesleni, még mielőtt véget ért volna az évtized.

Ernest Gellner, „What is Structuralism?” The Times Literary Supplement, 1981. július 31., 881-883. –(829)–

126

XX. A szabadság visszanyerése Az 1914-18-as első világháború kezdeti tragédiája óta a huszadik század sokak szemében erkölcsi és fizikai szörnyűségek kíméletlen sorozatának tűnik. Mindez az egészségügy látványos fejlődése – főként a fejlett országokban-, és a tudományos felfedezések sikersorozata ellenére történt. H. G. Wells, a töretlen emberi haladás egykori prófétája már 1945ben kétségbeesett kiáltásként sötét képet festett a jövőről a Végső gondolat1 című művében. Később egy további hanyatlási korszak köszöntött be az 1970-es években amely a kivételes szorongás és csalódottság évtizedének nevezhető –, ha a természeti környezet állapotát és a nyersanyagkészletek kimerülését tekintjük. Mindez hozzáadódott a hidegháborús versengés egész világon végigsöprő hullámához és a kollektivizmus térhódításához, ami megérintette Kelet-Európát, Afrika nagy részét, Ázsia és Latin-Amerika kiterjedt területeit. A demokrácia, és a működését legalizáló jogszabályok háttérbe szorultak világszerte, még a szülőhelyeiken is. 1979-ben Carter elnök nyíltan bevallotta „a válság, ami a nemzeti akaratunk legmélyebb lényegét, lelkét és szellemét rendíti meg… A jövőbe vetett hitünk eróziója, ami fenyegeti Amerika szociális és politikai építményét.”2 Az 1980-as években mégis bekövetkezett az emberiség ügyének gyökeres fordulata, amikor az évtized során felgyülemlett és az 1990-es évekbe átnyúló mozzanatok minden múltbelit elsöpörve maguk mögé utasították a korábbi általános világszemléletet. Az 1980-as évek a modern történelem vízválasztója lett. A demokrácia szelleme feléledt a maga valóságában és kiterjedtségében. A földgolyó nagy részén visszanyerte jogosultságát a törvényesség, a nemzetközi fosztogatásokat felderítették és megbüntették. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, és különösen a Biztonsági Tanács első ízben kezdett az alapítók eredeti szándékainak megfelelően működni. A kapitalista gazdaságok erőteljesen virágoztak, és szinte mindenütt egyértelművé vált az a felismerés, hogy a piacgazdálkodás nem egyszerűen a legbiztonságosabb, hanem az életszínvonal emelkedésének és a vagyon gyarapodásának egyetlen járható útja. Intellektuális hitvallásként a kollektivizmus összeomlott, és felszámolásának folyamata még a legstabilabb erődítményeiben is lezajlott. Sztálin birodalma, az utolsó gyarmatosító konglomerátum szétesett. Maga a szovjet rendszer növekvő feszültségektől szenvedett, és Oroszország egyre szaporodó gondjai aláásták mind nagyhatalmi helyzetét, mind pedig a hidegháború folytatójaként Londonban 1945-ben, New Yorkban 1946-ban jelent meg; lásd még Sunday Express, 1945. október 21., 28., november 4.; David C. Smith, H. G. Wells: Desperately Moral (Yale, 1986), 467 skk. 2 Jimmy Carter elnök Üzenete a Nemzethez, 1979. július 16. –(830)– 1

betöltött szerepét. Az 1990-es évek elejére elhalványult a nukleáris konfliktus rémálma, a világ biztonságosabbnak, stabilabbnak és mindenekfelett remény teljesebbnek tűnt. Hogyan mehetett végbe ez az ellenforradalom? Alapjában véve ez a kiváló populista vezetők érdeme volt, akik a polgárok (átlagemberek) gondolatainak, vágyainak és hitének adtak hangot. Ez minden bizonnyal nem az intelligencia, a filozófusok, közgazdászok és politológusok vagy az akadémikusok megnyilvánulása volt. Az egyetemeknek kevés vagy semmi közük sem volt a változásokhoz, mint ahogy a 18. század késői éveiben végbement első ipari forradalom idején sem játszottak jelentős szerepet.3 Valójában amíg a marxizmus eszmerendszerét fokozatosan leépítették azok a kormányok, amelyek korábban lelkesen hirdették annak eszméit, a marxizmus fennmaradt, ezúttal csak a vesztett perek hagyományos terepén, az egyetemeken. Ezúttal fontos, hogy betekintsük a részletekbe… A huszadik század értelmisége miért vallott kudarcot, vagy talán pontosabban fogalmazva, miért volt képtelen egyértelmű és következetes vezérfonalat felvázolni a megbolydult emberiségnek? Mindez a hiátus és tehetetlenség az első világháborúban történtekre vezethető vissza. Az első világháború óta eltelt hét évtized során az emberi tudás kiteljesedésének gyorsasága minden korábbit messze túlszárnyalt. Mégis számos tekintetben az 1990-es évek jól képzett polgára kevesebb bizonyossággal rendelkezett, mint az i. e. 2500-ban élő egyiptomiak. Az Óbirodalomban az egyiptomiaknak legalább egyértelmű világképük volt. 1915-ben Einstein alapjaiban felbolydította a newtoni világképet, és a helyébe lépő új világkép teljesen spekulatív volt. A relativitás elmélete ugyan klasszikus magyarázatát adta az egyetemes világnak, de nem tudott értelmezni olyan egyedi jelenségeket, mint a teremtés pillanatának körülményei. Az „Ősrobbanás” matematikai modellje szerint az anyag a semmiből tágult ki 60.000-100.000 millió évvel ezelőtt, és minden lényeges dolog az első húsz percben történt. Mindez nem volt jobban bizonyítható, mint a Genezis könyvének első fejezetében nyersen leírt zsidó-keresztény hipotézis, amire kísértetiesen hasonlított. A század következő kétharmadában a világegyetemről alkotott tapasztalati tudásunk szédületes sebességgel gyarapodott, különösen az 1970-es és 1980-as években, amikor az űrből vett minták hihetetlen mennyiségben jutottak el a Földre. A sugárzás hátterében lévő, a világegyetemet kitöltő rövidhullámok meghatározása az „Ősrobbanás” lehetőségét a közeli bizonyosság látókörébe hozta.4 Ugyanakkor az egyik kozmológus lakonikusan megjegyezte: „A mi

Kivétel Adam Smith, aki a morálfilozófia tanára volt a glasgow-i egyetemen 1752-64 között, bár arra az időre, amíg 1776-ban megjelent A nemzetek gazdagságáról című munkáját írta, kivonult a tudományos életből. 4 John Gribbin, Our Changing Universe: the New Astronomy (London, 1976). –(831)– 3

világegyetemünk mindössze egy a több ezer univerzum közül, melyek időről időre kialakulnak.”5 A kezdeti események egyértelmű megfejtése továbbra is ugyanannyira megfoghatatlan, mint bármikor korábban volt. Valójában a modern világ történészei néha hajlanak olyan nyomasztó következtetések levonására, hogy a haladás szétzúzza a bizonyosságot. A 18. és 19. században a nyugati világ elitjének szilárd meggyőződése volt, hogy az embert és a haladást az értelem irányítja. A modern idők egyik elsődleges felfedezése, hogy az értelemnek alárendelt szerepe van az élet dolgaiban. Még a tudósokat sem az ész vezérli. Max Planck szomorúan állapította meg: „Egy új tudományos igazságot rendszerint nem oly módon közölnek, hogy az ellenzőket meggyőzzék. Sokkal inkább az történik, hogy a kiművelőik meghalnak, majd a későbbi nemzedékek az elejétől kezdik az igazság megismerését.”6 Korunk egyik kulcsfigurája, Ludwig Wittgenstein – három évvel azután, hogy Eddington megerősítette Einstein általános relativitáselméletét, ami végleg lezárta a rögzült időben és térben való hitet – megírta a Logikai filozófiai értekezés című művét, amely évszázadokat áttekintve igyekszik szétrombolni azt a meggyőződést, hogy a filozófia az emberi gondolkodás vezérfonala. Fél évszázadon át Wittgenstein nézeteinek óriási hatása volt az akadémikus filozófiára. Ám az 1990-es években kételyek kezdtek felmerülni a józansága felől: vajon zseni volt-e vagy egyszerűen őrült? De akkorra már borzasztó kártétel történt. Az egyik neves logikai pozitivista, Sir A. J. Ayer, akit 1989-ben bekövetkezett halálakor széles körben a világ legkiemelkedőbb filozófusának tekintettek, némi önelégültséggel mondta, az ember sokkal inkább tudatlan, mint értelmes: „Azt a látszatot keltette, hogy valójában sok mindent nem tudhatunk, amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk.”7 Bertrand Russel gőgösen elutasította az empirikus, könnyen érthető tudást, amit rendszerint „Józan észnek” neveznek, mondván az egyszerűen a „barbárok metafizikája”.8 Ám az akadémikus filozófusok úgy vélekedtek, hogy a világot együgyű emberek lakják; többségük keveset vagy semmit sem tett azért, hogy felvilágosítsák őket arról, hogy minden napjukban nagy teljesítmények lehetősége előtt állnak. Az ilyen gondolatokat feszegető Russel sem húzott éles határt

Dr. Edward Tryon in Nature, 246 (1973), 393. Wissenschaftliche Selbstbiographie (Lipcse, 1948), idézi Thomas Kuhn in A. C. Crombie (szerk.), Scientific Change (London, 1963), 348. 7 Lásd dr. John Smythies in Nature, 1991 március; Robert Matthews in Sunday Telegraph, 1991. március 17.; és a levelezést in Independent, 1991. március 21. és 23. 8 Az Ayertől és Russeltől származó idézetek forrása Bryan Magee, Modern British Philosophers (London, 1971). –(832)– 5 6

népszerűsítő zsurnalizmusa és „komoly munkái” között.9 A huszadik századi filozófia negatív és romboló jellege, megszállott foglalkozása a nyelv elégtelenségeivel és kudarcaival, mindenekelőtt pedig az, hogy képtelen volt az emberiségre zúduló óriási problémák felé fordulni, szégyenkezésre késztette a keveseket, akik megpróbáltak megbirkózni ezekkel, főleg Karl Poppert: „Nem mondhatnám, hogy büszke vagyok amiatt, hogy filozófusnak neveznek” – írta.10 Mi több, növekvő bizonytalanság övezte még azt az eszközt is, amelyben az akadémikus filozófusok érzéseik szerint még bízhattak: a logikát. Kétszáz évvel azelőtt Kant Logikájában (1800) kijelentette: „Alig néhány tudomány létezik, amely olyan állandóvá válhat, hogy további változtatása nem lehetséges. Ezek közé tartozik a logika… A logikában nincs szükségünk újabb felfedezésekre, mert az csupán a gondolkodás formáját tartalmazza.” Egy brit filozófus még 1939-ben is kijelentette: „A diktátorok hatalmasak lehetnek manapság, de a logika törvényeit még ők sem változtathatják meg, tulajdonképpen még Isten sem.”11 Tizenhárom évvel később William Quine amerikai filozófus higgadtan fogadta el, hogy a logika meghatározása alapvetően változáson megy keresztül: „Elvileg miféle különbség van egy ilyen változás s aközött, amelynek nyomán Kepler következett Ptolemaiosz, Einstein Newton, vagy Darwin Arisztotelész után?”12 A következő évtizedekben a klasszikus logikának több vetélytársa támadt: Bochvar többértékű logikája, Birkhoff, Destouches-Février és Reichanbach új rendszerei, a minimális logika, a deontikus logika, az időbeli logika. Beszélni lehetett a logika empirikus bizonyításáról vagy cáfolatáról.13 Milyen következményekkel járna az igazságelmélet szempontjából – tette fel a kérdést az egyik aggódó logikus –, „ha egy nem standard rendszert vennénk át?”14 Egy másik a modális logika rendszereit megfigyelve megjegyezte: „Kellemetlen érzésünk támad, ha többet ismerünk fel és tanulmányozunk az ehhez a családhoz tartozó rendszerekből, amely szó szerint család, s korlátlanul képes újratermelődni és megsokszorozódni, korlátlanul új rendszereket hozva világra.”15

Lásd Russelről szóló tanulmányomat in Intellectuals (London, 1988), 197224. Magyarul: Értelmiségiek, Európa Kiadó, 1999. 10 Karl Popper, Unended Quest: an Intellectual Autobiography (London, 1976). 11 A. C. Ewing, „The linguistic theory of a priori propositions”, Proceedings of the Aristotelian Society, XI, 1939-40, 217. 12 W. V. O. Quine, From a Logical Point of View (New York, 1953). 13 H. Putnam, „Is Logic Empirical?”, in R. S. Cohen (szerk.), Boston Studies in the Philosophy of Science, v., 1969. 14 Susan Haack, Deviant Logic: some philosophical issues (London, 1974), XI. 15 J. Jay Zeman, Modal Logic: the Lewis-modal Systems (Oxford, 1973). –(833)– 9

Egy olyan világban, amelyben még a logika szabályai is megváltoznak és felbomlanak, nem meglepő, hogy a modern idők nem oly módon alakultak, amelyet az 1920-as évek nemzedéke „logikusnak” tekintett volna. A történelemben nem csak a megtörtént események fontosak, hanem azok is, amelyek konokul nem következnek be. A modern idők kiemelkedő eseménye az volt, hogy a vallásos hit nem tűnt el. Sok millió ember számára, különösen a fejlett országokban, a vallás már alig játszik szerepet, vagy semmilyen szerepet sem játszik életükben, s az a mód, ahogy az így keletkezett légüres teret a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus, a humanista utópista próbálkozások, az eugenika vagy az egészségpolitika, a szexuális felszabadítás, a faji politika és a környezetpolitika töltötték be – jórészt századunk történelmének lényegét alkotják. De még több millió ember – valójában az emberiség túlnyomó többsége – számára a vallás továbbra is az élet meghatározó dimenziója maradt. Nietzsche, aki oly pontosan írta le a hit politikai vakbuzgalommá és totalitárius hatalmi akarattá való átalakulását, nem vette észre, hogy a vallásos szellem teljesen logikátlanul együtt élhet a szekularizációval, s így képes feléleszteni halódó istenét. Az 1990-es években nem a vallásos hit látszott elavultnak vagy nevetségesnek, hanem hanyatlásának az a magabiztos jóslata, amellyel egykor Feuerbach és Marx, Durkheim és Frazer, Lenin, Wells, Shaw, Gide, Sartre és sokan mások álltak elő. Az általunk vizsgált korszak végére már a „szekularizáció” kifejezés is vitatottá vált. „Az egész fogalom vallásellenes ideológiai eszköznek látszik – írta dühödten egy szociológiaprofesszor –, amely polemikus éllel emeli ki a »valóságos« elemet a vallásból, majd önkényesen egy egységes és visszafordíthatatlan folyamat elgondolásával kapcsolja össze… ki kell törölni a szociológia szótárából.”16 A szekularista mozgalom, vagyis a harcos ateizmus az 1880-as években érte el tetőpontját Nyugaton, ugyanakkor, amikor nagy vetélytársa, a protestáns nonkonformizmus; Lenin tehát inkább folytatója, mint előhírnöke volt, és a saját szekularizációs programját erőszakkal, s nem az érvek erejével valósította meg.17 Az 1990-es években az istenellenes múzeumok és tudományos ateizmus-tanszékek, amelyeket annak idején létrehozott, csupán történelmi furcsaságoknak számítottak, vagy lebontották és megszüntették őket. A vallás egykor befolyásos riválisai, például a pozitivizmus szinte nyomtalanul tűntek el, megerősítve John Henry Newman megjegyzését: „Az igazi vallás lassan növekszik, de ha egyszer már elültették, nehéz kitépni; ideológiai ellenlábasának azonban nincs saját gyökere; hirtelen bukkan elő, és hirtelen tűnik el.”18 E kijelentés leglátványosabb igazolása talán Oroszországban található, ahol a Lenin által

David Martin, The Religious and the Secular (London, 1969). Edward Royle, Victorian Infidels (Manchester, 1974). 18 John Henry Newman, The Idea of a University (London, 1953). –(834)– 16 17

meghonosított kommunista ideológiába vetett hit összeomlása nyomán, az 1989-91 közötti egyre szabadabb légkörben kiderült, hogy az ortodox és a katolikus kereszténység egyaránt túlélte a rezsim összes támadását, erős maradt és terjeszkedett.19 S bár világszerte elterjedt a szellemi zavarodottság, amelyet előkelően „agnoszticizmusnak” neveztek, valószínű, hogy 1990-ben kevesebb igazi ateista élt, mint 1890-ben. A szervezett vallás azonban tele volt paradoxon okkal. Sok ezek közül Karol Wojtylában testesült meg, aki 1978. október 16-án lett II. János Pál pápa néven Róma 263. püspöke. 1522 óta ő volt az első nem olasz nemzetiségű, akit pápának választottak, 1846 óta a legfiatalabb, és az első, aki a szláv Keletről származott. Wojtyla eredetileg Krakkó érseke volt. Az, hogy rá esett a választás, ugyancsak helyénvaló volt, mert Lengyelország már régen a katolicizmus fellegvára volt. Hitler, majd utána Sztálin és utódai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy szétzúzzák a lengyel katolikus egyházat. Hitler bezárta az egyház iskoláit, egyetemeit és szemináriumait, a papság egyharmadát meggyilkolta. Amikor a Vörös Hadsereg 1945-ben az országra kényszerítette a lublini kormányt, meg voltak győződve arról, hogy az egyház egyetlen emberöltő alatt eltűnik. Ám a háború előtti Lengyelország, amelyben az egyház különleges státust élvezett, sokkal kevésbé kedvező környezetnek bizonyult a katolicizmus számára, mint a háború utáni népköztársaság, ahol az egyházat erőteljesen üldözték. Az új határok között Lengyelország a földkerekség egyik leghomogénebb államává vált: a lakosságnak immár több mint 95%-a népi lengyel volt, s gyakorlatilag valamennyien megkeresztelt katolikusok. A katolicizmus vált az idegen kommunista rezsimmel szembeni ellenállás központjává. Az 1960as évekre a katolikus papság létszáma elérte a háború előtti 18 ezres szintet. Az egyházi személyek száma – tehát a papok, apácák és szerzetesek –, amely 22 ezer volt 1939-ben, 36.500-ra nőtt. 50%-kal több kolostori alapítvány, szerzetesház és zárda volt, mint a háború előtt. A gyermekek mintegy 9295%-a áldozott, miután a 18 ezer hitoktató központ valamelyikében megfelelő oktatásban részesült. A lengyelek több mint 90%-át a katolikus egyház szertartásai szerint temették el. A parasztok beáramlása a városokba újraevangelizálta a városi lakosságot. A városlakók majdnem háromnegyede templomban esküdött. A vasárnapi misére még a nagyvárosokban is a lakosság több mint fele járt el. Ezek a számadatok párjukat ritkítják az egész világon.20 Ráadásul a katolicizmus volt az igazi hajtóereje az új független lengyel szakszervezeti mozgalomnak, a Szolidaritásnak, amely 1980-ban a Michel Bourdeaux, Gorbachov, Glasnost and the Gospel (London, 1990), 87108. 20 Vincent C. Chrypinski, „Polish Catholicism and Social Change”, in Bociurkiw et. al. (szerk.), id. mű, 241-259.; Peter Raina, Political Opposition in Poland 1954-77 (London, 1978), 406 skk. –(835)– 19

gdanski hajógyárban jött létre, két hónappal később a rezsim némi vonakodással jogilag is elismerte, és buzgó katolikus vezetője, Lech Wałesa irányításával a rákövetkező évtizedben fokozatosan aláásta a rendszer hitelét. Az újabb, 1981-ben bekövetkezett nyolc évig tartó betiltás végül 1989 áprilisában ért véget, amikor a kommunista hatalom kezdett összeomolni. Négy hónappal később, augusztus 24-én Lengyelország lett a szovjet blokk első olyan országa, amelyben nem kommunista kormányt neveztek ki, élén Wałesa munkatársával, Tadeusz Mazowiecki katolikus lapszerkesztővel. A kommunizmus megsemmisítése 1990-91-ben vált teljessé, amikor maga Walesa lett az államelnök, s minden, a vallás útjában álló még megmaradt korlátozást eltöröltek. Ez a nagyrészt békés rendszerváltás megmutatta, milyen erős szövetség állhat fenn a személyes szabadság iránti emberi vágy és a vallásos hit ereje között. Az új pápa személyében ennek az ateista állami keretek között létrejött, túláradó lengyel vallásos szellemnek a paradox elevensége testesült meg. Már önmagában is paradox jelenség volt: értelmiségi, költő, drámaíró, hivatásos filozófus, aki képzettségét annak a fenomenológiai hagyománynak a keretei között kapta, amely a kereszténység és az egzisztencializmus szintézisére törekedett; egyszersmind azonban a népi katolicizmus kultúrájának szenvedélyes híve is: ereklyék, csodák, zarándoklatok, szentek, a rózsafüzér és Szűz Mária. A második vatikáni zsinat egyik legtevékenyebb tagja volt, amelyet XXIII. János, a reformpápa azért hívott össze 1962-ben, hogy elvégezzék azt, amit az egyház modernizálásának (aggiornamento) nevezett, s amely a munka négy éve során az egyház tevékenységének minden oldalát modernizálta, új, anyanyelvi liturgiát és a konzultatív demokrácia formáit vezetve be. A zsinat ténykedésében az 1960-as évek optimizmusa és illúziói tükröződtek. Ez hangulat nem élte túl 1968-at, amely a katolicizmus és a világi társadalom számára egyaránt tető- s egyúttal fordulópontot jelentett: az új pápa, VI. Pál nem szakított a mesterséges fogamzásgátlás tilalmával, s Humanae Vitae című enciklikájában ismételten elítélte azt. Az egyház s a rajta kívüli világ nagy része számára az 1970-es évek a csalódottság időszakát jelentették: csökkent a templombajárók száma, hanyatlott az egyház tekintélye, éles belső megosztottságok léptek fel, kisebb lett a hitbuzgalom, papok ezrei mondtak le hivatásukról. Jó példa erre a jezsuitáké, amely az egyházi szerzetesrendek közül a legnagyobb és legbefolyásosabb volt. A zsinat megnyitásakor 36 ezren voltak, több mint kétszer annyian, mint az 1920-as években. Az 1960-as évek második felében megállt a létszámnövekedés, s az 1970-es években a jezsuiták száma egyharmaddal csökkent; a diákok és apácajelöltek száma 16 ezerről csupán 3 ezerre apadt.21

21

C. H. Aveling, The Jesuits (London, 1981),355-365. –(836)–

II. János Pál pápa az 1970-es és az 1980-as évek közötti átmenet új szelleme, a realizmus, a konzervativizmus és a tekintélyhez való visszatérés jegyében visszaállította jogaiba a hagyományos katolicizmust. Ahogy a tizenkilencedik században a vasút korszaka, amelynek során pápai vezetés alatt zarándokok özönlöttek Rómába, Lourdes-ba és más vallási központokba, annak idején új életet lehelt a katolicizmusba, úgy most János Pál sugárhajtású repülőgépek és helikopterek segítségével pápai uralkodásának megszokott részévé tette világ körüli utazásait, s külön erre a célra épített üvegtetejű járműben (amelyet pápamobilnak neveztek) közlekedett, hogy a lehető legtöbb ember előtt léphessen fel. Az 1980-as évek során, és idős kora ellenére még az 1990-es években is gyakorlatilag a világ minden tájára ellátogatott, gyakran többször is, s némelykor a történelem legnagyobb tömegmegmozdulásainak részese volt. 1990 végéig több mint 200 milliónyian vettek részt istentiszteletein. 1981-ben, mihelyt felépült az ellene elkövetett merénylet után, folytatta külföldi utazásait. Írországban a teljes lakosság fele ment el, hogy meghallgassa. A lengyelországi Czestochowában, a Szent Szűz egyik híres kegyhelyén 3,5 milliós gyülekezet hallgatta, ami a valaha összegyűlt legnagyobb tömegnek számít.22 Ezek a tömegesemények egyszerre utalnak a kereszténység hatására s arra, hogy mekkora demográfiai változások mentek végbe a hívők körében. Amikor II. János Pál 1978-ban elfoglalta hivatalát, 739.126.000 római katolikus élt a Földön – a világ teljes, 4.094.110.000-es népességének mintegy 18%-a. Ez a testület hatalmas oktatási és kulturális erőt képviselt, mert 79.207 elemi, több mint 28 ezer középiskolát működtetett, s csaknem egymillió egyetemi férőhely felett rendelkezett. Az 1960-as évek elején a hagyományos európai (és észak-amerikai) központokban élő katolikusok még az összes hívő 51,5%-át alkották. Mire azonban II. János Pál került a pápai trónra, a katolicizmus lényegében a harmadik világ vallásává vált. A tizenhat országból, amelyben a katolikus lakosság száma meghaladta a 10 milliót, nyolc tartozott a harmadik világhoz, a sorrendjük ez volt: Brazília (több mint 100 millió katolikus, s az egész egyházban messze a legtöbb, 330 püspök), Mexikó, Olaszország, Argentína, Kolumbia, Peru, Venezuela, Franciaország, Spanyolország, Lengyelország, Nyugat-Németország, Csehszlovákia, Egyesült Államok, Zaire és a Fülöp-szigetek.23 1990-re a katolikusok jóval több mint 60%-a élt a fejlődő országokban, főleg LatinAmerikában és Afrikában, s számítások szerint az 1990-es évek végére ez az arány 70%-ra emelkedik. Nem csak arról van szó, hogy a katolicizmus immár nem túlnyomórészt európai jelenség – városi, mi több óriásvárosi jelenséggé vált. 2000-re a katolikusok nagy része 5 millió lakos feletti 22 23

Annuario Ufficiale (Vatikánváros), 1978. Peter Nichols, The Pope’s Divisions: The Roman Catholic Church Today (London, 1981), 22-38. –(837)–

óriásvárosokban lakik, köztük sokan a két legnagyobb városban: a várhatóan 31 milliós Mexikóvárosban és a 26 milliós São Paulóban.24 Bár a legtöbb katolikus Latin-Amerikában található, a maga születési arányszámnak köszönhetően, amelynek nyomán 1945 óta több mint kétszeresére nőtt a lakosság, a katolikusok száma valójában, elsősorban az áttérések miatt, Afrikában növekszik leggyorsabban. Az 1970-es évek közepén végzett egyik vizsgálatból kiderül, hogy a katolicizmus, amely 1950 óta megkettőzte misszionáriusainak számát, a kereszténység általános expanzióján belül is a legerősebben terjeszkedett Afrikában: híveinek száma az 1950-es mintegy 25 millióról 1975-re közel 100 millióra emelkedett.25 Az 1990-es évek elejére a katolikusok száma Dél-, Közép- és Kelet-Afrikában becslések szerint közel 125 millió volt. A fejlett országokban azonban – II. János Pál pápa minden erőfeszítése ellenére – a katolicizmus is bomlástüneteket mutatott. Az Egyesült Államokra vonatkozó adatok arra utalnak, hogy a rendszeres egy főre jutó vasárnapi templomba járás az 1950-es években érte el tetőpontját (hasonlóan az 1880-as évekkel Európában). A katolikusok körében a templomba járás a többi főárambeli keresztény egyház híveinél tapasztaltakkal ellentétben egészen az 1970-es évekig növekvő tendenciát mutatott, ekkor érte el a legmagasabb szintet; az 1980-as évek vége felé ez az arány valamennyi felekezet esetében csökkent, amit az váltott ki, hogy az észak-amerikai egyházon belül komoly véleménykülönbségek merültek fel a fogamzásgátlással, a házasságok felbontásával (amelyet II. János Pál alatt sokkal nehezebben lehetett elérni), a homoszexualitás értelmezésével, a nők papságon belüli szerepével és más vitatott ügyekkel kapcsolatban, amelyek esetében a pápa egytől egyig konzervatív álláspontot foglalt el. Hasonló mintáról számoltak be Franciaországból, Olaszországból és Spanyolországból, bár Lengyelországból és Németországból nem. NagyBritanniában, ahol a rendszeres templomba járás aránya az összes keresztény körében az 1980-as években a 10%-os határ alá esett, az 1991 márciusában megjelent hivatalos vizsgálatból, az Angol Egyházi Népszámlálásból az a következtetés vonható le, hogy az 1981 és 1990 között eltelt tíz év alatt az angol egyházak összesen 500 ezer rendszeres vasárnapi hívőt veszítettek el. A baptizmustól eltekintve, a főáramhoz tartozó valamennyi egyházban csökkent a templomba járók száma. Az anglikán egyház, amely a harmadik legjelentősebb csoport, híveinek 9%-át veszítette el; a római katolikus egyház pedig, bár még mindig a legnagyobb létszámú csoport, nyugtalanítóan

24 25

Uo., 35 skk. Edward Fashole-Like et. al., Christianity in Independent Africa (London, 1979). –(838)–

sokat: 14%-ot. A fő nyertesek a karizmatikus és fundamentalista szekták voltak a nonkonformizmus határvidékén.26 Az 1970-es évek végén, majd az 1980-as években mindvégig s az 1990es években is egyre többen maradtak távol a templomoktól és a hagyományos vallási testületektől, amelyek megpróbálták ésszerűsíteni hiedelemrendszerüket és alkalmazkodni az általában nem vallásos társadalomhoz; ezzel egy időben a racionalizmust kikerülő fundamentalizmus a hit és a csodás megvilágosodás mindenekfölöttiségét hangsúlyozta, s elvetette a nem a hitre épülő intézményekkel való kompromisszumot. A vallás „racionalizálásának” kiemelkedő jelképe az Egyházak Világtanácsa volt, amely az 1980-as évek folyamán mindvégig az ökumenizmust, a minimalista hitet és a marxizmussal, illetve más vallásellenes hitvallásokkal való megegyezés szükségességét hangsúlyozta. A Tanács támogatottsága az évtized folyamán egyre csökkent, s végül 1991 februárjában a Canberrában tartott ülésen közel került a teljes hitelvesztéshez. Egyes küldötteket felháborított, hogy az előcsarnok egyik, több női pap alkalmazását hirdető standján „pornográf plakátokat fedeztek fel, amelyeken egy pár természetellenes aktust végez”; az ülésen részt vevő egyik közismert vallási vezető „megkérte az egyik női küldöttet, hogy végezzen szexuális aktust vele”, majd „fejbe vágta, miután az engedett a kérésének”.27 A kereszténység ésszerűsítésének másik formája az eredetileg német eredetű, úgynevezett „felszabadítási teológia” volt, amely a katolikus aktivizmust radikális politikai erővé próbálta átalakítani; ez a kommunista sejtek elve szerint szervezett „bázisközösségekre” épült, s még az elnyomó jobboldali rezsimek erőszakos megdöntését is hirdette. Az 1970-es és ’80-as években sokat foglalkozott velük a tömegtájékoztatás, s Brazíliában és Közép-Amerikában állítólag gomba módra szaporodtak az ilyen közösségek. Castro kommunista csatlósállamában, Nicaraguában 1979-ben a kereszténységnek ezt a radikális formáját valló katolikus papok közül négy töltött be miniszteri posztot, s két évvel később megtagadták az engedelmességet püspökeikkel szemben, akik lelkipásztori kötelességükhöz kívánták visszatéríteni őket. A hagyományos tekintélyhez addig rendszerint lojális latin-amerikai papság egy része 1965-1980 között erőteljesen szembeszegülővé vált.28 De a katolicizmusnak ez az átpolitizálódása, bár kivívta a média csodálatát, az egyházi elitnek csak kicsiny részére korlátozóA riport tömör összefoglalását lásd Daily Telegraph, 1991. március 12., kedd. Lásd az 1991. február 24 - március 2. közötti hétre vonatkozó sajtóközleményeket, és Christopher Booker in Sunday Telegraph, 1991. február 24. 28 A folyamat kétfajta szemléletére lásd Ivan Vallier, Catholicism, Social Control and Modernization in Latin America (Santa Cruz, 1970) és Edward Norman, Christianity in the Southern Hemisphere (Oxford, 1981). –(839)– 26 27

dott. A legtöbb pap és püspök erősen hagyományhű maradt; még inkább a laikus hívők. Amikor a liberális teológia a megmérettetés próbája elé került a nép előtt, túl nagy hatása nem volt. A nicaraguai sandinista kormányzat, amelyet a marxista Daniel Ortega vezetett a liberális teológia képviselőinek támogatásával és együttműködésével, az első szabad választások alkalmából, 1990-ben döntő vereséget szenvedett. Az 1970-es s még inkább az 1980-as években tulajdonképpen két olyan kiemelkedően fontos vallási jelenség létezett Latin-Amerikában, amely szinte mindenütt tömegtámogatást élvezett, s mindkettő fundamentalista jellegű volt. Az egyik az evangélikus protestantizmus, amelynek hittérítői tevékenysége, az állam és a katolikus egyházak között kötött konkordátumok, vagy a katolicizmusnak kiváltságos helyzetet biztosító törvények miatt addig be volt tiltva. A tilalmak feloldása nyomán a protestáns csoportok nagyszabású térítésbe kezdtek; ezt a tevékenységet főleg az Egyesült Államokból irányították és pénzelték, ahol az evangelizálás, a tévé, a rádió és a kábelhálózatok teljes kihasználásával az 1960-as, ’70-es és ’80-as években rohamosan terjedt, megteremtve a – köznyelvi kifejezéssel – „erkölcsös többséget”. Ezen irányzat latin-amerikai erőfeszítései elsősorban Mexikóban, Közép-Amerikában, Kolumbiában, Brazíliában és Venezuelában jártak figyelemre méltó sikerrel, s az 1980-as évek végére már a képzett latin-amerikai evangélisták új nemzedéke állt munkába. Az eredetileg teljesen spontánnak látszó katolikus válasz az a vallásgyakorlati forma volt, amely lényegében nem különbözött a protestáns evangélizmustól; népi vallásosságnak nevezték, politikaellenes, értelmiségellenes, áhítatos, heves formát öltött, a szegények között jelentős tömegtámogatást élvezett. Míg azonban a protestáns fundamentalizmus a Bibliát hangsúlyozta, addig a katolikus fundamentalizmusra a (gyakran nem hivatalos, helyi) szentek, relikviák és kegytárgyak kultusza volt jellemző. II. János Pál 1979 januárjában hagyta jóvá ezt a mozgalmat, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy ellátogasson a Guadalupe-i Szűz kegyhelyére, s Mexikó népét ennek az indián Madonnának a védelme alá helyezte. Ez a népi kultuszok azonban természetesen gyakran igen heterogének voltak, pogány elemek keveredtek bennük a keresztény tanokkal; falvakban keletkeztek, majd a parasztok vitték be őket a nyüzsgő nagyvárosokba, ily módon is védekezve a városi elmagányosodás ellen. A kereszténységnek ezek a szinkretikus formái rendszerint a gyors népességnövekedés, etnikai és kulturális keveredés, mozgás és változás körülményei között jelentkeznek. Különösen feltűnőek voltak Brazíliában, ahol a jelentős fekete bőrszínű népesség, amelynek ősei még rabszolgák voltak, végső soron még

–(840)–

Afrikából származó hiedelmeket és áhítati formákat őrzött meg.29 Még fontosabb szerepet játszottak magában Afrikában, a terjeszkedés és újjáéledés, a különös szekták, a gnoszticizmus, az evangelizmus, a keresztény cionizmus, a buzgó ortodoxia és a fanatikus hitbuzgalom forrongó katlanában, amely arra az állapotra emlékeztetett, amikor az i. sz. harmadik században Kis-Ázsiában és a Balkánon felbukkant a kezdetleges kereszténység.30 Bár a tübingeni és az utrechti egyetem teológusainak száma csökkent, a keresztény hitet vallók összlétszámához hozzá kell adni a Mexikóváros és São Paulo, Recife és Rio, Fokváros, Johannesburg, Lagos és Nairobi nyomornegyedeiben élő különös karizmatikus hívőket. Az előbbi csoport ezrekhez, az utóbbi viszont több millió emberhez szólt. A fundamentalista iszlám, a huszadik század harmadik negyedének gyűjtőereje az 1980-as évek fontos, népszerű és sokak szemében ijesztő jelenségévé vált. Valamennyi nagy vallásra hatott, gyakran hagyományos vetélytársainak fundamentalista fellángolásaira reagálva. A szélsőséges iszlám feléledése, amely az 1950-es években indult s a ’90-es évek elejére átterjedt szinte az egész muszlim világra, ezért heves reakciókat váltott ki. Indiában például a hindu támogatottságú Dzsanata Pártot az 1980-as évek végén az iszlám nyomás késztette különböző szélsőséges vallási megnyilvánulásokra; 1991 elején Észak-Indiában sok helyütt erőszakos cselekedetekre került sor, amikor a hinduk visszakövetelték azokat a vallási kegyhelyeket, amelyek helyén mecseteket építettek. Az iszlám fundamentalizmus élesztette újjá a szélsőséges zsidó ortodoxiát is, amely Meir Kahane rabbi vezetésével New Yorkból indult, majd székhelyét Izraelbe tette át, ahol Dávid királyságának „történelmi” határait éppúgy kiterjeszteni törekedett, mint Izraelnek zsidó teokráciává való átalakítását. Ennek nyomán jogi csatározások és az izraeli hatóságokkal folytatott utcai harcok következtek be, sőt komolyabb összecsapások is történtek fundamentalista zsidó telepesek és arabok között a Jordán nyugati partján.31 Az új fundamentalista erők közül messze a harcias iszlám volt a legfontosabb; ennek oka nemcsak az, hogy nagy tömegeket érintett, hanem az is, hogy földrajzi kiterjedése is rendkívüli volt: Nyugat-Afrikától a Földközi-tenger déli medencéjén, a Balkánon, Kis-Ázsián és a Közép-Keleten keresztül húzódva elért Délnyugat-Ázsiáig, az indiai szubkontinensig, majd

Roger Bastide, The African Religions of Brazil (Baltimore, 1978); J. H. Rodrigues, Brazil and Africa (Berkeley, 1965). 30 Bengt G. M. Sundkler, Zulu Zion and Some Swasi Zionists (Oxford, 1976). 31 Az ortodox fundamentalizmus és az evilági felfogás harcának elemzését Izraelben lásd Emile Marmorstein, Heaven at Bay: the Jewish Kulturkampfin the Holy Land (Oxford, 1969); lásd még Paul Johnson, A History of the Jews (London, 1987), 546-556. –(841)– 29

lefelé Malajziáig és a Fülöp-szigetekig. Politikai, katonai és tulajdonképpen kulturális hatása három kontinensen volt érezhető. Terjeszkedett FeketeAfrikában is, gyakran arab pénzek, fegyverek, sőt katonai erő segítségéve!. Az 1960-as években az uralkodó északi elit Szudánban megpróbálta rákényszeríteni az iszlám vallást a keresztény délre. Az 1970-es és ’80-as években Kadhafi tűzzel-vassal, illetve inkább napalmmal és helikopterekkel próbálta az iszlám hitre téríteni egész Csádot, ahogy Amin is tömeggyilkosságokkal akarta iszlamizálni Ugandát. Az iszlám terjedése azonban természetes forrásokból is táplálkozott, s a belső megújulás is új dinamizmust kölcsönzött neki. Ennek egyik oka az olajból eredő gazdagodás nyomán a muszlim önbizalom, voltaképpen a hangerő növekedése volt. A tömegek közé leszűrődve a mekkai zarándoklatok számának soha nem látott növekedését is lehetővé tette – a charter-gépekkel oda utazó zarándokok megcsókolták a Kába-követ, majd buzgó iszlámhívőként utaztak haza, márpedig az iszlám vallás sokkal evilágibb és politikaibb jellegű hit a kereszténységnél. Az új iszlám hitbuzgóság elsődleges haszonélvezői nem a szunnita muszlimok voltak, akik, főleg az arabok között, a többséget alkották, és az iszlám józanabb, konzervatív és állandó elitjét alkották, benne a két legfontosabb uralkodó családdal, a Hasemitákkal és a Szaúdiakkal. Az újjászületés nyomán ismét életre kelt az iszlám 7. és S. századbeli kettéválása, amikor a síiták és a belőlük kivált számos és heterogén szekta, a drúzok, az iszmailiták és az alaviták formájában felbukkant az iszlám nonkonformizmus. Az iszlám síita ága, a „rejtőző imámba” vetett messianisztikus hitével, ebből következő millenarizmusával, a mártírok és a szenvedés kultuszával, puritanizmusával és nem utolsósorban az erőszakhoz való vonzódásával (a Gyilkosok síita iszmailiták voltak) mindig is a felfordulás forrása volt a muszlim világban, kivált Szíriában, Libanonban és Irakban, ahol sokan voltak, és Iránban, ahol a többséget alkották. Állításuk szerint a szunniták, ha módjuk volt rá, mindig másodrendű állampolgárokként bántak velük. Az iszlám újjászületés arra ösztönözte őket, hogy új alkut követeljenek maguknak, s az iszlámból merített megnövekedett önbizalommal forduljanak a hitetlenek világa ellen. Olyan válságövezetet hoztak létre, amely keresztbe metszette az ismerős hidegháborús mintákat. Az első következmény egy kicsiny, de rendkívül civilizált ország, az egyetlen demokrácia, Libanon tönkretétele volt, amelynek fennmaradását addig is csak az ország fő vallási csoportjainak – maroniták (keleti keresztények, Róma szövetségesei), ortodox keresztények, szunnita-síita muszlimok és drúzok – elitjei közötti gentlemen’s agreement tette lehetővé. Ezek a megegyezések csakis azért voltak működőképesek, mert valamennyi vallás és szekta önkorlátozó módon lemondott a fanatizmusról. Az arabizraeli vita egyre nehezebbé tette ezt a fajta önkorlátozást. 1949-ben Libanont kötelezték 300 ezer palesztin menekült befogadására: közülük 100 ezret –(842)–

tizenöt nagyobb táborban helyeztek el, ezek közül öt a fővárost, Bejrútot vette körül, s lakói az összes ki- és bemenő útvonalat ellenőrizték. Minden újabb arab-izraeli válság súlyos csapást mért Libanon törékeny egységére. 1958-ban, a szuezi támadást követően mutatkoztak a polgárháború első jelei, aminek az uralmon lévő maroniták kérésére amerikai beavatkozás lett a következménye. Az 1967-es háború megkétszerezte a menekültek számát Jordániában, s amikor Husszein király 1970-71-ben erőszakkal távolította el a harcias palesztinokat királyságából, azok Libanonba költöztek át, dacoltak a törvényes hatóságokkal, s harcoló enklávékat hoztak létre a Palesztin Felszabadítási Szervezet terroristáinak vezetésével. 1975-ben, a Jom Kippur-i háború után Szadat egyiptomi elnök az Egyesült Államok ösztönzésére történelmi lépésre szánta el magát, és béketárgyalásokat kezdett Izraellel. A „Camp David-i folyamat”, amelyet a Maryland államban lévő elnöki hegyi üdülő után neveztek el, ahol Carter elnök először ültette egy asztalhoz Szadatot és Begin izraeli miniszterelnököt, mindkét fél részére rendkívül hasznos békeszerződéssel ért véget: megszűnt az egyik potenciálisan halálos fenyegetés Izraellel szemben, Egyiptomot pedig immár nem nyomasztotta egy olyan vérbosszú terhe, amelyhez semmi köze nem volt, viszont kudarcra ítélte összes gazdasági törekvését. Az izraeli-egyiptomi békeszerződés egy baljós évtized kis számú alkotó tetteinek egyike volt, s nemcsak lehetővé, hanem hosszú távon elkerülhetetlenné is tette a békét Izrael és valamennyi szomszédja között. Az „elkerülhetetlen” szó jogos, mert amíg az 1980-as évekig az arabok joggal bízhattak abban, hogy Izrael végül kudarcot vall (azaz tulajdonképpen kiirthatják a cionizmust, ahogy az arab rádiókban gyakran ezt nevezték meg az arab politika céljának), mert a demográfiai folyamatok Izraelen belül és a „megszállt területeken”, valamint általában a KözépKeleten egyaránt alátámasztani látszottak egy ilyen törekvést, addig az 1980as évek végén az irányzat megfordult. 1985. január 3-án felfedték, hogy a Szudán beleegyezésével létrehozott titkos légihídon 25 ezer falasszát (fekete bőrű zsidó törzs, amely évszázadokon át Etiópiában élt) telepítettek le Izraelben (további tízezren 1991-ben menekültek oda). Ez csupán előhírnöke volt az orosz zsidók tömeges kivándorlásának, akik az ottani politikai változások nyomán kaptak kivándorlási engedélyt a Szovjetunióból: számuk 1989-ben elérte a 100 ezret, 1990-re 200 ezerre növekedett, s a folyamat egyre gyorsult. Az izraeli hatóságok mindig abból indultak ki, hogy Oroszországban nem él több másfélmillió zsidónál. 1990-re azonban világossá vált, hogy összlétszámuk sokkal nagyobb, esetleg 4 millió is lehet, s szinte valamennyien távozni akarnak. A szovjet kormány döntése alapján az ilyen kivándorlók kénytelenek voltak egyenesen Izraelbe utazni. Ez az Izraelbe történő – tényleges és potenciális – bevándorlás teljesen megváltoztatta a demográfiai kilátásokat, s fokozta annak valószínűségét, –(843)–

hogy végül más államok – főként Szíria – szintén követni kívánják Egyiptom példáját, és békét kötnek. Időközben azonban az izraeli-egyiptomi békeszerződés, amelyet végül 1979. március 26-án írtak alá közvetlen kirobbantójává vált a libanoni polgárháborúnak, amelyet a Palesztin Felszabadítási Front indított el, majd Szíria beavatkozása szélesített ki, az ott hatalmon lévő alavita szekta ugyanis el akarta ragadni Egyiptomtól az arab világ vezetőjének szerepét. A libanoni ingatag közhatalmi egyensúly ily módon felborult. Ezt addig a helyi Muszlim Nagytanács békítő magatartása tartotta fenn, amely valamennyi muszlim szekta nevében ténykedett, tehát a drúzokéban is, s a régimódi szunnita elit uralma alatt állt. A Nagytanács hatalma akkor dőlt meg, amikor a síiták, egy Moussa Sadt nevű, libanoni származású perzsa fundamentalista imám vezetésével külön Síita Muszlim Nagytanács létrehozására szólítottak fel. A síiták a rombolást célzó szövetségre léptek a Palesztin Felszabadítási Szervezet világi baloldalával. Valamennyi – keresztény és muszlim – szekta létrehozta a saját magánhadseregét. Az ezt követő harcok során, amelyek hevesen dúltak 1975-76 között, 1982-ben, 1988-90-ben s elszórtan ezen időszakok között, Izrael és Szíria egyaránt kénytelen volt beavatkozni, az utcasarki gengszterek tiszteletreméltó gerilla- és politikai vezetők szerepében tetszelegtek, 40 ezer ember halt meg, megszűnt Bejrút kereskedelmi központ jellege, Libanon immár nem volt önálló állam, az ősi keresztény közösség elveszítette uralkodó szerepét, bár megmaradt fő letelepedési területein, az arab világban pedig kihunyt az értelem fénye.32 1982-ben Izrael kénytelen volt általános támadást indítani. Ennek nyomán a PFSZ-t kiűzték és szétszórták, először Tunéziába helyezte át székhelyét, majd Irakba is. Izraelnek azonban hamarosan azzal a váddal kellett szembenéznie, hogy felelős a tömegmészárlásért, amelyet keresztény milicisták hajtottak végre a nyugat-bejrúti Sabra és Chatila menekülttáborokban, s ezért már 1983-ban kezdte kivonni erőit, s csak egy biztonsági övezetet tartott megszállva az ország déli részén. A hatalmi vákuumot fokozatosan szíriai erők kezdték betölteni, bár biztonságos jelenlétük biztosítása során ők is ugyanannyi nehézségbe ütköztek, mint az izraeliek. Az 1990-es évek végére Libanon, amely valamikor a leggazdagabb és legcivilizáltabb arab állam volt, több részre szakadt és szinte nyomorgott, egységre egyáltalán nem is gondolhatott, bár az erőszakcselekedetek immár inkább elszórtak, mint folyamatosak voltak. Az iszlám fundamentalisták, akik főként, de nem kizárólag síiták voltak, ismételten lecsaptak a Közép-Keleten a stabilitást szolgáló erőkre. Ismételten megpróbálkoztak azzal, hogy megdöntsék az egyiptomi

32

A háttérről lásd John Bulloch, Death of a Country: Civil War in Lebanon (London, 1977). –(844)–

rendszert, s végül 1981-ben sikerült meggyilkolniuk Szadatot. 1979-ben merényletet terveztek a szaúdi királyi család meggyilkolására, s eközben erőszakkal elfoglalták a mekkai kegyhelyet, s csak egyhetes elkeseredett harc után sikerült kiűzni őket a szentély alatt lévő alagútlabirintusból. 1987. július 30-án újabb baljós incidens történt: 155 ezer iráni síita lázadt fel, megpróbálták kezükbe keríteni Mekkát, majd a szaúdi rendőrség százával mészárolta le őket. Világraszóló sikerüket azonban azzal érték el, hogy 197879-ben letaszították a sahot a pávatrónról. Ez a sokszorosan félreértett földrengésszerű esemény reflektorfénybe helyezi a modern korban működő erőket. A rezsimnek voltaképpen rendkívül erősnek kellett volna lennie. Az amerikaiak és a britek állig felfegyverezték, mert a sah rendszerét tekintették az utolsó „stabilizáló erőnek” az Arab-öbölben a nyugati államok katonai visszavonulása után. Az intézményként rendkívül régi és nagyra becsült monarchia az egyetlen egységesítő erő volt egy olyan országban, amely lényegében olyan etnikai, vallási, kulturális, nyelvi és területi kisebbségek gyűjteményét alkotta, amelyek legtöbbje gyűlölte egymást, és sok közülük a tróntól remélt védelmet. A quami és meshedi síita fundamentalisták ezzel szemben csak a muszlimok egy töredéke nevében beszéltek, s vezetőjüket, Khomeini ajatollahot legalább annyira gyűlölték, mint amennyire szerették vagy féltek tőle. A sah hatalmát nem azért döntötték meg, mert a sah nyugatbarát, kapitalista, korrupt vagy kegyetlen volt – a legtöbb közép-keleti uralkodó kegyetlen volt, s hozzájuk képest a sah még liberálisnak számított –, s legkevésbé sem azért, mert király volt. Az igazság az, hogy ő maga tette tönkre saját magát azzal, hogy engedett a modern idők végzetes kísértésének: a társadalom-alakítás csábításának. Azért bukott meg, mert megpróbált perzsa Sztálinná válni. A vérében volt. Apja perzsa kozáktiszt volt, aki 1925-ben magához ragadta a hatalmat, s a nagy vallástalanító, Atatürk példáját követte; később csodálta és irigyelte azt a könyörtelenséget, amellyel Sztálin a parasztságot kollektivizálta. Mogorván jelentette ki: „Felismertettem az irániakkal, hogy reggel, felkelés után munkába kell menniük, s egész nap keményen kell dolgozniuk.”33 Személyesen dobta ki az ablakon egyik lusta miniszterét. Fia 1944-ben gyermekként került a trónra, huszonegy éves korától uralkodott, de grandiózus terveinek megvalósításába csak az 1960-as években fogott bele, amikor gyorsan növekedni kezdtek az olajjövedelmek. Azzal kezdte, hogy a királyi földeket kiosztotta a parasztoknak, majd később meggondolta magát, s Sztálinhoz hasonlóan úgy döntött, még a saját életében modernizálja az országot. Mindezt a nép éppoly kevéssé követelte tőle, mint a Szovjetunióban Sztálintól: felülről indított forradalom volt, amelyet a sah „fehér forradalomnak” nevezett el. A tervek az egyszerű beruházási elképzelésektől egy sor ugráson keresztül alakultak át megalomán 33

William Forbis, Fall of the Peacock Throne (New York, 1980), 45. –(845)–

társadalom-átalakítássá. A tervezést az 1940-es évek végén honosították meg: az első hétéves terv szerény mértékű, 58 millió dolláros beruházással számolt, főleg a mezőgazdaságban, az alapvető termékek, az útépítés és a cementgyártás területén. Az 1955-1962 közötti második hétéves tervben az összeg egymilliárd dollárra ugrott, az előirányzatban utak, vasutak és az energiatermelést és az öntözést elősegítő duzzasztógátak szerepeltek. A harmadik, ötéves terv során 1963-1968 között 2,7 milliárdot költöttek csővezetékekre, az acél- és petrolkémiai iparra, s első ízben merészkedtek a társadalmi élet területére, megkezdve az emberek erőszakos mozgatását. A negyedik terv során, 1968 és 1972 között 10 milliárdot költöttek utakra, kikötőkre, repülőterekre, duzzasztógátakra, földgázkitermelésre, vízvezetékekre, lakásokra, fémgyártásra és mezőgazdaságra. A sztálinista szakasz az ötödik, 1973-78 közötti tervvel kezdődött, amelynek a során a kiindulási előirányzat 36 milliárd volt, de az olajárak megnégyszereződése után ezt gyorsan 70 milliárdra tornászták fel.34 Az 1978-79-es, a sah számára utolsó pénzügyi évben egyedül fejlesztésre 17,2 milliárd ment el, ami a teljes első terv háromszázszorosa volt, további 8,5 milliárdot költöttek az egészségügyre, az oktatásra és a jóléti szolgáltatásokra, valamint 10 milliárdot katonai kiadásokra.35 A külföldön nevelkedett és (a híres MIT nyomán) massachusetiknek nevezett tervezők olyan arrogánsak voltak, mint a pártapparatcsikok, s sztálini módon hittek a központi tervezésben, a növekedés és a nagyság erényeiben. S mindenekelőtt sóvárogták a változást. Pokoli iramban fejlesztették a kitermelő iparágakat: arany, só, mész, foszfor, gipsz, márvány, alabástrom, drágakövek, szén, ólom, cink, króm, vasérc és a világ hatodik legnagyobb rézkitermelése, amelyet újonnan építettek ki Közép-Iránban, ahol 25 ezer bányász lakott téglaépületekben. Négy atomreaktor építését kezdték el, országszerte gyors ütemben épültek a gépkocsi-, dízelmotor-, lift, kerékpár-, vízóra-, azbeszt-, öntödei homok-, glükóz-, alumínium-, ruha-, traktor-, szerszámgép- és fegyvergyárak. A sah azzal büszkélkedett, hogy a fehér forradalom ötvözi „a kapitalizmus… és a szocializmus, sőt a kommunizmus elveit… 3.000 éve nem történt ekkora változás. Gyökeresen megváltozott az egész struktúra.”36 Túl sokat és túl gyorsan próbált költeni, s ennek infláció lett a vége. Az infláció megfékezése érdekében diákbandákat szervezett, hogy tartóztassák le a „nyerészkedő” kereskedőket és kisvállalkozókat. Az ifjúság ettől csak az erőszakot ízlelte meg, a trón viszont elvesztette a bazár támogatását.

Kayhan Research Associates, Iran’s Fifth Plan (Teherán, 1974); Jahangir Amuzegar, Iran: an Economic Profile (Washington D. C., 1977) 35 Forbis, id. mű, 237 skk. 36 Uo., 73-74. –(846)– 34

Ez önmagában nem jelentett volna sokat, mert a sah a városi radikalizmus megszelídítése érdekében addig mindig képes volt a maga oldalára állítani a konzervatív vidéket. Csakhogy a legnagyobb hibát azzal követte el, hogy elidegenítette magától a vidéki lakosságot, pedig az ottani parasztfiúk alkották a hadseregét. Miután a királyi földeket és a papság elkobzott birtokait átadta a parasztoknak, a mezőgazdasági termelés, mint várható volt, csökkent. 1975-ben, miután emiatt Irán élelmiszer-exportőr országból élelmiszer-behozatalra szoruló országgá vált, a sah változtatott politikáján, s nekilátott a kollektivizálásnak. A mintát az 1972-75-ös Dez öntözési program szolgáltatta Észak-Kurdisztánban, amelynek során visszavettek 100 ezer hektár, alig öt éve a parasztoknak juttatott földterületet, s mindent és mindenkit az úgymond „konszolidált mezőgazdasági irányításnak” rendeltek alá. A kistulajdonos gazdálkodóból ily módon falusi proletárok lettek, napi egy dollárt kerestek, és egymáshoz szorult, kétszobás salakblokkos házakban éltek a sahrakoknak nevezett új „mintafalvakban”.37 Az 1975 júniusában hozott törvény ennek a modellnek az érvényességét tulajdonképpen az egész országra kiterjesztette: az önállóan gazdálkodó parasztokat többszáz „agrártermelő egységbe”, hatalmas „gazdálkodó korporációkba” vagy a 2.800 szövetkezetbe kényszerítve. Igaz, birtokukról lemondva a parasztok résztulajdont szerezhettek az új társaságokban, de a lényeget tekintve az egész nem nagyon különbözött az erőszakos kollektivizálástól.38 67 ezer kis falut vontak össze 30 ezer nagyobb településsé, amelyek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy saját kórházuk, iskolájuk, vezetékes vizük és útjaik lehessenek. A nagycsaládokat szétszórták. Fenyegető bulldózer- és gyakran félelmetes méretű földmozgató gépekből álló konvojok törtek rá előzetes figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül kétezeréves községekre, és szó szerint felforgatták őket. Kis tanyák, akár még gyümölcsösök helységnevét is megváltoztatták. A mezőgazdasági tervezők és „igazságügyi szanitécek” (így nevezték őket) ugyanolyan fennhéjázó módon viselkedtek, mint azok a pártaktivisták, akiknek segítségével Sztálin valósította meg a programját, bár ellenállásba nem ütköztek, és jelentősebb erőszakra sem volt szükség.39 A program egésze szándékosan a törzsi sokféleség, a helyi patriarchák, a családi összefogás, a helyi hangsúlyok és nyelvjárások, öltözködési szokások, szokások és érdekcsoportok elleni támadás volt, gyakorlatilag minden ellen irányult, ami a mindenható központi állammal szemben egy másik-erőközpontot jelenthetett volna. A sah, liberalizmusa és a Nyugat védőbástyájaként való nyilvános fellépése ellenére tehát radikálisan

Grace Goodell, „How the Shah De-Stabilized Himself”, Policy Review (Washington D. C.), 1981 tavasz. 38 Forbis, id. mű, 259-261. 39 Goodell, id. mű. –(847)– 37

totalitárius politikát követett. Kijelentette: „Kiderült, hogy tévednek, akik azt hiszik, forradalmat csak vérontás árán lehet csinálni.”40 Csakhogy a sah volt az, aki tévedett. Az időseket ugyan a sahrakokba tömörítették, felnövekvő fiaik azonban a városokba mentek, s belőlük voltak az ajatollah tömegei; a hadseregben szolgáló fivéreik pedig, amikor eljött az idő, nem voltak hajlandók lőni rájuk. Habozott a sah is. Kollektivizálás nem lehetséges terror nélkül, a sahnak azonban ehhez nem volt lelke. Amikor 1978 végén elérkezett a fordulópont, úgy érezte, szövetségese, Carter elnök elárulta őt.41 De ő is elárulta önmagát; végül hiányzott belőle a hatalom akarása. A sah és az elnök viszont egyaránt elárulták az irániakat. Egy egész nemzetet, benne sok védtelen kisebbséggel adtak át egy olyan papságnak, amelynek nem voltak hagyományai és képzettsége a politikai hatalom gyakorlásához.42 Az eredmény az 1979 februárjában kikiáltott „Iszlám Köztársaság” nevében cselekvő fundamentalista zsarnokok kis csoportjának barbár terrorja volt. A köztársaság fennállásának első két évében több mint 8 ezer embert végeztek ki, akiket mint „Allah ellenségeit” iszlám bíróságok ítéltek el.43 A Khomeini-féle terror először a korábbi rendszer ellen fordult: huszonhárom tábornokot, 400 további katona- és rendőrtisztet és 800 polgári hivatalnokot mészároltak le. Ezután következtek a rivális ajatollahok támogatói, akik közül hétszázat végeztek ki; majd a régi rendszer evilágiliberális szövetségesei (500) és a baloldal (100). Kezdettől fogva sorban végezték ki vagy gyilkolták meg az etnikai és vallási kisebbségek vezetőit: több mint 1.000 kurdot, 200 törököt és sok zsidót, keresztényt, saikhit, sabeánust, a síita szekták tagjait és ortodox szunnitákat öltek meg.44 Különösen kegyetlenül üldözték a bahájokat.45 Templomokat és zsinagógákat romboltak le, temetőket szentségtelenítettek meg, kriptákat dúltak fel vagy tettek tönkre. A bírósági ítélet nyomán meggyilkoltak sora a 102 éves kurd költőtől, Allameh Vahiditól egy kilencéves kislányig terjedt, akit a „forradalmi gárdák elleni támadásért” ítéltek el. Khomeini folyamatosan zaklatta az iráni szunnita kisebbséget (akik közül sokan irakiak voltak), s ugyanez történt Irakban a perzsa síitákkal; mindennek nyomán fellángoltak az iraki-iráni határviták, amelyek azóta,

Forbis, id. mű, 74. Michael A. Ledeen és William H. Lewis, „Carter and the Fall of the Shah”, Washington Quarterley, 1980 nyár. 42 Shahrough Akhavi, Religion and Politics in Contemporary Iran: Clergy-State Relations in the Pahlavi Period (New York, 1980). 43 Az adatok a volt Iráni Törvényszéki Egyesületnek az ENSZ főtitkárához 1981 augusztusában írott levelében találhatók. 44 Lásd Amir Taheri beszámolóját in Sunday Times, 1981. augusztus 23. 45 Sunday Times, 1981. szeptember 6. –(848)– 40 41

hogy Nagy-Britannia 1920-22-ben létrehozta Irakot, folyamatosan mérgezték a két ország kapcsolatát. 1980 szeptemberében érkeztek jelentések, hogy a legtöbb iráni főtisztet megölték, illetve elmenekültek, s a fegyveres erők, különösen az ország félelmetes légiereje a felbomlás állapotában vannak. A Baath párti iraki diktátor, Szaddám Huszein kísértést érzett arra, hogy átfogó támadást intézzen Irán ellen, amelyet a világ legnagyobb olajfinomítója, az abadáni elleni légitámadások vezettek be. Abban reménykedett, hogy ellenőrzése alá tudja vonni a Tigris és az Eufrátesz fő tengeri kijáratát, a Shatt-el-Arabot és esetleg az iráni olajmezőket is. Ám a háború nem gyors iraki diadallal ért véget; nyolc évig tartott, s (mindkét oldalt figyelembe véve) több mint egymillió áldozattal járt. Szaddám végül igen keveset mondhatott magának: néhány négyzetkilométernyi jelentéktelen területet, de azt is gyorsan visszaadta 1990-ben, amikor viszályba keveredett a Nyugattal. A háború alatt viszont a Nyugat, bár hivatalosan semleges maradt, inkább Irakot támogatta. Nagyon is tisztában volt ugyan Szaddám rendszerének kegyetlenségével és gengszterizmusával, de még ellenségesebb volt Khomeini Iránjával szemben, amely megszállta az amerikai nagykövetséget, és túszul ejtette személyzetét (amelyet csak váltságdíj fejében engedett szabadon), továbbá különböző Nyugat-ellenes terrorista csoportokat pénzelt és fegyverzett fel. A nyugati hadihajók tehát ott cirkáltak az Öbölben, felszedték az iráni aknákat a hajózó útvonalakon, amelyeket az arab olajat szállító tankhajók használtak, viszont egyáltalán nem akadályozták, hogy Irak légitámadásokat hajtson végre iráni tankhajók ellen. Sőt, amikor 1987. május 27-én iraki harci gépek tévedésből Exocet-rakétákat lőttek ki a Stark nevű amerikai fregattra, s harminchét embert megöltek a személyzet tagjai közül, Washington nem tiltakozott; Amerika pedig azzal bizonyította, hogy kész megtámadni az ellenségesnek ítélt iráni célpontokat, hogy 1988. július 3-án a Vincennes nevű amerikai csatahajó harci repülőgépnek nézett és tévedésből lelőtt egy iráni polgári repülőgépet, s ezzel 290 személyt ölt meg. A legkomolyabb hiba azonban az volt, hogy miközben a Nyugat önelégülten megtagadta, hogy fegyvereket adjon el Iránnak, addig Szaddám szabadon juthatott hozzájuk, jóllehet a Szovjetuniótól is óriási mennyiségben szerzett be modern tankokat, tüzérséget, páncélozott csapatszállító járműveket és repülőgépeket. Az iráni-iraki háború békeszerződés nélkül 1988. augusztus 8-án ért véget. Szaddám azonban távolról sem fegyverezte le hadseregét. Ellenkezőleg, egyre növelte fegyveres erejének nagyságát, amely 1990-re a negyedik legnagyobb lett a világon. A háború alatt nyugati beleegyezéssel a szunnita uralom alatt álló öbölbeli olajállamok támogatták katonailag, s ehhez járultak még saját hatalmas olajjövedelmei is (az 1980-as évek végére Szaúd-Arábia után a második legnagyobb közép-keleti olajtermelő országgá –(849)–

vált); gyakorlatilag ezek a hatalmas összegek, amelyek az 1980-as évek folyamán megközelítették a 100 milliárd dollárt, az új háborús gépezet megteremtésére fordítódtak. Az izraeliek nem osztoztak az Irak növekvő katonai erejével kapcsolatos nyugati közömbösségben, különösen az után, hogy hírszerzésük megtudta, hogy a Bagdad melletti francia építésű atomreaktorban atombombához szükséges anyagok előállítása folyik. 1981. június 7-én izraeli harci gépek lerombolták a reaktort. Szaddám azonban tovább kutatott a világban tömegpusztító fegyverek és az előállításukhoz szükséges eszközök után; az 1980-as évek végére vegyi és biológiai hadviselésre is képessé vált – erre utal, hogy 1989-ben 5 ezer, lázadónak nyilvánított kurdot ölt meg, vegyi bombákat dobva falvaikra. A nyugati kormányok jól tudták, hogy Szaddám kivételesen romlott ember, aki hivatásos gonosztevő-klánból származik.46 Első puskáját tízéves korában szerezte (s állítólag két évvel később már el is követte vele első gyilkosságát). 1968-tól a titkosrendőrség feje, majd 1979-től az állam elnöke, s pályafutását munkatársainak és vetélytársainak kíméletlen, gyakran saját kezű lemészárlása s a lehető legnagyobb atrocitások, nem utolsósorban zsidók tömeges felakasztása kísérik. Egyik értekezése tanúskodik arról a törekvéséről, hogy Irak határait az ókori babilóniai birodalom határaiig terjessze ki. Mégis, bár az amerikai és brit katonai segítség az 1980-as években apadt, Franciaország továbbra is ellátta modern fegyverekkel, Nyugat-Németország pedig a fejlett haditechnikára vonatkozó szaktanácsokkal (némelyikkel illegálisan), az oroszok pedig nem csak nagy mennyiségben szállítottak fegyvereket, hanem több mint ezer katonai szakértőt is állomásoztattak Irakban, hogy Szaddám haderejét kiképezzék a haditechnika használatára, valamint stratégiai és taktikai oktatást nyújtsanak. A szovjet politikát, amely az 1980-as évek folyamán egyre zavarosabbá vált, az a feltevés szabta meg, hogy a Közép-Keleten a Baath párti rezsimek a Szovjetunió legmegbízhatóbb szövetségesei; ebből kifolyólag a Baath párti Szíriát éppúgy felfegyverezték, mint Irakot, noha ezek ketten egymás engesztelhetetlen ellenségei voltak. A Nyugat úgy érezte, hogy már csak azért is Irakot kell támogatnia, mert Iránt a nemzetközi terrorizmussal azonosították, különösen az után, hogy síita milicisták nyugati állampolgárokat raboltak el Bejrútban. Az 1980-as években a terrorizmus valóban igen sokféle formát öltött. Valószínűleg egy indiai terrorista csoport műve az Air India Boeingjének az Atlanti-óceán felett történt felrobbantása, amelynek során a gép fedélzetén lévő összes utas

46

Szaddám Huszein családi hátteréről és gyermekkoráról lásd John Bulloch, „The Violent Boy from Al-Ouja” in Independent on Sunday, 1991. január 6. –(850)–

meghalt; szikh terroristák* gyilkolták meg 1984. október 31-én Indira Gandhi indiai miniszterelnököt. Vélhetően tamil terrorista végzett 1991 májusában Radzsiv Gandhival. Az 1980-as évek elején az orosz KGB a Krímben és másutt lévő különleges táborokban még javában képezte a legkülönbözőbb nemzetiségű terroristákat, s maga a szovjet kormány is terrorcselekményt követett el 1983. szeptember 1-jén, amikor szándékosan és előzetes figyelmeztetés nélkül lelőtte a (Dél-)Koreai Légitársaság Boeing 747-es menetrendszerű járatát, amely szovjet terület fölé tévedt. Egyes gyilkosságokat azóta sem sikerült megfejteni: a svéd rendőrség képtelen volt kideríteni, ki ölte meg 1986. február 28-án az ország miniszterelnökét, Olof Palmét; az egyetlen gyanúsítottjukat felmentették. Ugyanakkor kétség sem fér hozzá, hogy az Ír Köztársasági Hadsereg felelős azért a gyilkossági kísérletért, amelyben 1984. október 12-én a Konzervatív Párt éves kongresszusa idején egy brightoni szállodában meg akarták gyilkolni a teljes brit kormányt, továbbá az 1991 januári merényletért, amikor házilag gyártott aknákat lőttek ki sikertelenül a Downing Street 10re. Az IRA Csehszlovákiából, agyártótól szerezte be a Semtexrobbanóanyagot; amikor 1990-ben Václav Hável lett a cseh elnök, beszámolt arról, hogy a Semtex jegyzőkönyveinek tanúsága szerint a kommunista rezsim száz évre elegendő robbanóanyaggal látta el az IRA-t. De az IRA hatalmas mennyiségű fegyvert kapott (némelyiket elfogták és azonosították) Kadhafi Líbiájából, más közép-keleti államokból és a Palesztin Felszabadítási Hadseregtől. Irán által támogatott csoportok műve a talán legsikeresebb terrorista támadás: két összehangolt öngyilkos merénylet 1983. október 23án Bejrútban, amelynek során a követségeket őrző 241 amerikai tengerész és 58 francia ejtőernyős halt meg. Irán, Líbia, esetleg mindkettő által pénzelt csoportok 1986. április 5-én egy az amerikai katonák körében közkedvelt nyugat-berlini diszkót is felrobbantottak, s ugyanide tartozik a Pan American légitársaság Boeing 747-esének felrobbantása a skóciai Lockerbie felett 1988. december 21-én, 258 főnyi utassal és személyzettel, valamint további 11 halottai a zuhanás helyén; ezért a bűntettért az amerikai és brit kormányzat két líbiai titkosügynököt vádol. E kirívó tettek a többi kisebb jelentőségűvel együtt politikailag kivétel nélkül kudarcot vallottak. Az 1980-as és méginkább az 1990-es években a Nyugat az 1970-es éveknél kevésbé hajlott arra, hogy bármiféle alkudozásokba bocsátkozzon terrorista csoportokkal; a nemzetközi nyomozások rendkívül összehangolttá váltak, s egyre könnyebb lett elérni a keresett terroristák kiadatását. A nemzetközi és különösen az állami támogatást élvező terrorizmus hatása inkább az volt, hogy kihívta a Nyugat ítéletét bizonyos közép-keleti államokkal kapcsolatban. Különösképpen

*

Saját testőrei (a dig.) –(851)–

Amerika megszállott gyűlölete a vele szemben ellenséges Irán iránt, amely viszont úgy hivatkozott az Egyesült Államokra, mint a „Nagy Sátánra”, vezetett az Irak felől fenyegető veszély fokozódó alábecsüléséhez. Ritkán bizonyult találóbbnak a régi diplomáciai mondás: „Ellenségem ellensége a barátom”. Irán tehát elszigetelődött. Az a nem fehér nacionalista vezető, aki fő ellenségének Washingtont tartja, rendszerint rokonszenvező reakcióra számíthat a nyugati értelmiségi körök részéről. Khomeininek azonban egyedülálló képessége volt arra, hogy elidegenítse magától potenciális szövetségeseit. Az angol-indiai szerző, Salman Rushdie, aki kisebbfajta irodalmi hírességgé vált azt követően, hogy Az éjfél gyermekei című regényéért 1981-ben elnyerte a Booker-díjat, 1988-ban újabb vitatott regényt jelentetett meg Sátáni versek címmel. A könyv címe azokra a verssorokra utalt, amelyeket Mohamed próféta azért emelt ki a Koránból, mert úgy vélte, megírásukat a Sátán ihlette. Sokán homályosnak találták a könyvet; ennek ellenére felkerült a londoni bestseller-listára, s a keményfedeles kiadásból három hónap alatt 40 ezer példány fogyott el. Feldühítette viszont a brit muszlimokat, akik istenkáromlónak kiáltották ki. 1989. január 14-én bradfordi muszlimok nyilvánosan elégették a könyv példányait. Ekkor hívták fel rá az ajatollah figyelmét, aki február 14-én nyilvánosan kijelentette: „Tájékoztatom a világ büszke muszlimjait, hogy az iszlám-, próféta- és Korán-ellenes Sátáni versek című könyv szerzőjét, s mindazokat, akik, bár tartalmával tisztában voltak, mégis közreműködtek kiadásában, halálra ítéljük.”47 A muszlimokat felszólították, hogy hajtsák végre ezt a fathvát, avagy vallási rendelkezést. Muszlim vallási tekintélyek között némi vita folyt arról, vajon valóban istenkáromló-e a könyv, s hogy joga van-e az ajatollahnak halálos ítéletet kimondani (amikor Khomeini végül nyolcvanhat éves korában, 1989. június 4én eltávozott az örökkévalóságba, utódai megerősítették az ítéletet). De kockázatot senki sem mert vállalni. A könyvet Pakisztánban, Indiában és SzaúdArábiában már régen betiltották. Most a legnagyobb brit könyvesboltlánc, a W. H. Smith is kivette a kirakatokból, német, francia és olasz kiadók törölték a könyv lefordíttatására vonatkozó terveiket, a Penguin kiadó elhalasztotta, majd ejtette a papírkötésű változat megjelentetését, maga Rushdie pedig lemondta amerikai reklámkörútját, és elrejtőzött. A világszerte érezhető hírverés nyomán a könyv óriási példányszámban fogyott el, Rushdie ennek nyomán többszörös milliomos lett, egyszersmind azonban önkéntes rab is, talán egész életére. Az irodalmi és művészeti értelmiség az Atlanti-óceán mindkét oldalán – a „szép emberek” New Yorkban és a „csevegő osztályok” Londonban – kart karba

47

The Times és Daily Telegraph, 1989. február 15. –(852)–

öltve átkozták el az ajatollahot, utódait és rezsimjüket. A baloldal általában véve éppoly ellenségessé vált Iránnal szemben, mint a Fehér Ház, ami különös egybeesés volt. Egyes olyan brit munkáspárti képviselők viszont, akiknek választókerületében jelentős pakisztáni kisebbség élt, furcsán vonakodtak kiállni a publikációs szabadság mellett; az értelmiségiek pedig jórészt elvesztették lelkesedésüket Rushdie ügye iránt, amikor az 1990 decemberében váratlanul – talán igazi megtérés nyomán, ám sokak szemében inkább kétségbeesett (s mint kiderült, hiábavaló) kísérletből, hogy érvénytelenítsék a fathvát – bejelentette, hogy visszatér az iszlámhoz, s bocsánatot kért minden vétkéért – ezt a bejelentést később visszavonta. A Khomeini-rezsim tehát félelmet tudott ugyan kelteni, de sehonnan sem volt képes barátokat toborozni. Elszigeteltségének csak azt lehet javára írni, hogy véget vetett a sah szociálmérnöki törekvéseinek. Külföldi javainak elkobzása, a nyolcéves háború Irakkal, az, hogy egy ideig gyakorlatilag nem folyt olajkitermelés, a középosztály külföldre menekülése vagy elbujdosása egycsapásra működésképtelenné tette az iráni gazdaság korszerű szektorát, s ebből még az 1990-es évek elején is alig-alig volt képes kigyógyulni. Mindennek elkerülhetetlen következményei voltak: munkanélküliség, az egészségügyi és más alapvető szolgáltatások összeomlása, tömeges járványok, alultápláltság, sőt éhínség. A borzalmas iráni tapasztalatok újólag szemléltették a nem-szándékolt hatások törvényét. A sah állami útja az Utópiába csupán a Golgotához vezetett. Az iszlám újjászületés, a sah bukása és a fundamentalista terror közvetlenül járult hozzá az afganisztáni polgárháború 1979 decemberi kitöréséhez. Itt a barbárságba vezető szociálmérnöki buzgalom újabb esetével találkozunk, bár ebben az esetben, mint oly gyakran, az utópikus ösztönzés a kommunista táborból jött. Az eseménysor főként azért bizonyult fontosnak, mert végül óriási hatással járt az egész szovjet birodalomra. A britek három afgán háborút folytattak (1838-42, 1878-80 és 1919), s bizonyos értelemben mindegyiket a jó szándék vezérelte; egyiknek sem volt célja, hogy stabilitást teremtsen ebben a nyugtalan országban, vagy hogy „megoldja az afgán problémát”. A Szovjetuniót nem riasztották el ezek a tapasztalatok: a félelem, a kapzsiság és a jó szándék keverékétől hajtva alámerült az afgán mocsárba – és bele is veszett. 1979-ig a szovjet vezetés hosszú távra tervezett: támogatta a nem marxista herceget, Mohamed Daudot, amikor az alkotmányos királyságot vezetett be 1953-ban; majd húsz év múlva is, amikor letaszította trónjáról a királyt, és elnöknek kiáltotta ki magát. Az 1950-es években a Szovjetunió némi anyagi támogatást is nyújtott; az 1960-as években megépítette az észak felől az ország belsejébe vezető utakat (amelyeket végül a saját csapatai használtak fel), az 1970-es években pedig arra összpontosította figyelmét, hogy egységes marxista pártot hozzon létre. Úgy vélte, ez utóbbi célkitűzés 1977-ben meg is valósult, amikor a Népi –(853)–

Demokrata Pártban egyesítette a Babrak Karmal, Nur Mohamed Taraki és Hafizullah Amin vezette három forradalmi frakciót. 1978-ban végre elérkezettnek látta az időt a társadalom átalakításának megkezdésére áprilisban a szovjetek szentesítette államcsíny megdöntötte Daud hatalmát.48 Huszadik századi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az utópizmus soha nem esik messze a gengszterizmustól. A szovjet vezetők a forradalmat el tudták ugyan indítani Afganisztánban, de ellenőrizni már nem voltak képesek. A most hatalomra kerülő hármasfogat nemigen különbözött a Kambodzsát terror alatt tartó sötét lelkű ideológusoktól. Amin, hármójuk közül a legerőszakosabb, eredetileg matematikatanár volt, aki az elvont számok világából buzgón nyergelt át nagyszabású vérfürdőkre. Első ténykedéseként saját jelenlétében végeztette ki Daud harminc családtagját, utána kormánya tagjait, végül magát Daudot.49 Az Amnesty International szerint 12 ezer embert tartottak fogva tárgyalás nélkül, sokat közülük megkínoztak. A marxista-leninista „terv” végrehajtása, miként Kambodzsában, itt is teljes falvak lerombolását foglalta magába. Az egyik szemtanú szerint: „Miközben a katonák nekiláttak a házak lerombolásának és felégetésének, tizenhárom gyermeket gyűjtöttek össze, és állítottak sorba szüleik előtt. Néhány katona ekkor vaspálcával kinyomta a gyermekek szemét. A megcsonkított gyermekeket lassan megfojtották. Aztán következtek a szülők… A környező mezőket bulldózerrel túrták fel, valamennyi fát és bokrot gyökerestül tépték ki, és az egész terület hamuval beszórt hegre emlékeztetett.50 Bár Karmal később azzal vádolta Amint, hogy „vérszomjas hóhér” és a „kollektív likvidálás” híve, a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint 1979 márciusáig ő is részese volt ilyen atrocitásoknak; ekkor Amin egyedüli diktátornak kiáltotta ki magát, és Karmait Prágába küldte „nagykövetnek”. Fokozta a terrort, elsősorban azért, mert az új Khomeini-rendszer immár támogatást nyújtott az Afganisztánon belüli muszlim lázadóknak. Amin tulajdonképpen mintha olyan elképzeléseket dédelgetett volna, hogy teljesen kiirtja az iszlámot Afganisztánból. 1979 folyamán fokozódott az erőszak. Az amerikai nagykövetet, a felkelések szakértőjét meggyilkolták – valószínűleg az oroszok. Augusztus 12-én a kandahári muszlim szentélynél harminc orosz tanácsadót elevenen nyúztak meg. Alekszej Jepisev tábornok, a Vörös Hadsereg rangidős pártvezetője, aki az 1968-as cseh invázió politikai oldalát

A szovjet részvétel különböző értelmezéseit lásd M. E. Yapp in The Times Literary Supplement, 1981. július 3., 753 és 1981. szeptember 25., 1101 és Anthony Arnold, The Soviet Invasion of Afghanistan in Perspective (Stanford, 1981), 68-71. 49 John Griffiths, Afghanistan: Key to a Continent (London, 1981). 50 The Times, 1980. január 21. –(854)– 48

intézte, Kabulba utazott, majd visszaérkezése után Tarakinak, akit hármuk közül a „legmegbízhatóbbnak” tartottak, megparancsolták, hogy távolítsa el Amint. Ám a szovjet nagykövetségen folytatott heves vita nyomán Tarakit lőtték le, s Moszkva kénytelen volt 1979. szeptember 17-én táviratban üdvözölni Amint abból az alkalomból, hogy túlélte az „ellenforradalmi összeesküvést”. Rá egy hétre Amin kérésére három szovjet hadosztály vonult be az országba, majd december 17-én ejtőernyősök követték őket. Amin azonban nem tudta, hogy Karmalt is magukkal hozták; karácsony napján indult meg teljes erővel az orosz invázió, amelyben a hét szovjet légideszant-hadosztályból kettő vett részt. A 4. és 105. hadosztályról van szó, mindkettőben „nagyoroszokkal” (azaz fehér európaiakkal). A 80 ezer fős expedíciós hadsereg fő ereje a pontosan ebből a célból épített új utakon érkezett észak felől. Két nappal később feleségével, hét gyermekével, unokaöccsével és személyzetének 20-30 tagjával együtt megölték Amint.51 Az államcsínyt irányító szovjet tábornok, Viktor Papertin öngyilkosságot követett el*. Karmal új kormányt alakított, de az új évben kiderült, hogy nem egyéb szovjet bábnál, akinek ráadásul általános felkeléssel kell szembenéznie.52 A szovjet megszálló hadsereg, amely eredetileg 80 ezer főt számlált, fokozatosan 120 ezres létszámúra nőtt, s néha ennél is nagyobb létszámú volt. A háború egy évtizedig tartott, s az oroszok és szövetségeseik soha nem jutottak tovább, mint hogy ellenőrizzék a fontosabb városokat és a stratégiai útvonalakat. Akkor és azóta is az afganisztáni szovjet kalandot az amerikaiak vietnami beavatkozásához hasonlítják, amely téves számításon alapult, és katasztrófába, valamint a nemzet önbizalmának megrendülésébe torkollott. A párhuzamosságokat azonban nem szabad eltúlozni. A szovjet tábornokok egyrészt olyan könyörtelenséget tanúsítottak a háború során, amilyent az amerikaiaktól alig lehetett látni Indokína bármely részén. Tankokat, tüzérséget használtak, hagyományos és napalmbombákat dobtak le, vegyi hadviselést folytattak, s módszeresen lerombolták a „banditafalvaknak” nevezett településeket. A háború borzalmas károkat okozott Afganisztánban, és társadalmi, sőt politikai felfordulást valamennyi szomszéd országban. Többszázezer afgánt mészároltak le (egy becslés szerint a halálos áldozatok száma elérte az egymilliót). A harcok során a Daily Telegraph, 1980. február 21. Nemcsak ennek, de magának a névnek sem jutottam nyomára – pedig igyekeztem. (a dig.) Mindenesetre tanulmányozásra érdemes lehet, ha már belebotlottam: Inside the Soviet Invasion of Afghanistan and the Seizure of Kabul, December 1979 (by Aleksandr Antonovich Lyakhovskiy, Translations by Gary Goldberg and Artemy Kalinovsky January 2007) 52 Nancy Peabody Newell és Richard S. Newell, The Struggle for Afghanistan (Cornell, 1981). –(855)– 51 *

Vörös Hadsereg vesztesége halottakban 16 ezer, sebesültekben 30 ezer volt. Afgánok hatalmas tömegei menekültek el az országból. Az ENSZ által 1985ben 18.136.000-re becsült lakosságból a harcok egy évtizedes kegyetlenkedés utáni elcsitulása idején közel 6 millió, tehát egyharmad volt menekült, főleg Pakisztánban, de Iránban is. Sokatmondó tény, hogy az 1970-es és 1980-as évek folyamán az oroszok és kubai, etiópiai és indokínai csatlósaik politikája 12-15 millióval növelte a hazátlan személyek számát a világon: ez a szám már Sztálin vagy Hitler rémületes statisztikai teljesítményéhez mérhető. A szovjet vezetők ráadásul fokozatosan rájöttek, hogy az egész általuk elindított katonai művelet hiábavaló volt. A mudzsahedineket, ahogy a nacionalista lázadókat nevezték, végül nem lehetett nem afgán erőkkel legyőzni vagy akár féken tartani. Az az ember, akit a szovjetek végül 1987ben elnök-diktátornak tettek meg, dr. Nadzsibullah, tulajdonképpen jobban elboldogult a közvetlen szovjet segítség nélkül, mint szovjet segítséggel. A háború költségei a már amúgy is kivérzett és hanyatló szovjet gazdaság számára elviselhetetlenek voltak, s ez kétségtelenül jelentős szerepet játszott abban, hogy Moszkva gondolkodásában az 1980-as évek közepétől kezdve alapvető változások mentek végbe. 1988. február 8-án az új szovjet vezető, Mihail Gorbacsov bejelentette a kezdetben kétkedő világnak, hogy a szovjet csapatok teljesen kivonulnak Afganisztánból. A tényleges csapatkivonás május 15-én kezdődött, és 1989. február 15-én fejeződött be. Az egyik ok, amely miatt a szovjet vezetők végül már nagyon szerettek volna kikerülni Afganisztánból, az a félelmük volt, hogy gerillaháború átterjedhet Szovjet-Ázsia közeli muszlim területeire. A szovjet államelmélet sem adott világosabb választ az iszlám fundamentalizmus kérdésére, mint annak idején a marxizmus. A bolsevikok az egész iszlámnak kevés jelentőséget tulajdonítottak. „Az iszlám foszladozó szövete – gondolta Trockij –, az első fuvallatra eltűnik.” A változástól inkább az iszlámnak kell tartania, attól a változástól, amely „a jövő forradalmainak nagy középpontjától, a Keleti Nőtől ered.”53 Sztálin s még inkább Hruscsov és Brezsnyev úgy próbálták kezelni az iszlámot, ahogy az ortodox egyházat is kezelték: engedelmes állampapok révén. Az 1970-ben Taskentban tartott muszlim értekezleten Ahmed Habibullah Bozgovjev mufti dicsérte a szovjet vezetőket, mondván, hogy bár hitetlenek, társad alompolitikájukat „az Isten által diktált és prófétája által kifejtett törvényekhez” szabják. Egy másik küldött ezt mondta: „Csodáljuk a lángeszű prófétát, aki a szocializmus társadalmi elveit hirdette.”54 Az 1970-es és 1980-as években a zarándoklatok

Idézi Cecil Kaye, Communism in India, szerk. Subodh Roy (Kalkutta, 1971), 272. 54 Hélène Carrère d’Encausse, Decline of an Empire: the Soviet Socialist Republics in Revolt (ford., New York, 1979), 239. –(856)– 53

szaporodása, az élő és holt sejkek (szentek) kultusza, a szufizmus és izgatott tömegmegmozdulások tanúskodtak a muszlim újjászületésről szovjet területen, miközben a muszlim vezetők néha kétségbeesetten próbálkoztak a szovjet törvényekhez igazítani a muszlim gyakorlatot, beleértve a nyilvános imádságokat, a Ramadánt és más ünnepeket, s ezzel a kommunista társadalomban „legitimmé tenni” az iszlámot. Bátorították a muszlimokat, főleg a fiatalokat, hogy „mint muszlimok” lépjenek be a szovjet szervezetekbe.55 Igaz, a sahnak dolgozó muszlim papok pontosan ugyanezt tették. Az iszlám újjászületés része volt a szovjet birodalom egy általánosabb problémájának, a huszadik század vége nagy megoldatlan dilemmájának. Imperializmus című könyve 1921-es kiadásához írott előszavában Lenin elismerte, hogy a könyv írása közben „a cári cenzúrát is figyelembe vette”, amely azzal a feltétellel engedélyezte 1916-ban a könyv megjelentetését, hogy minden birodalmat támadhat, de a cári imperializmust hagyja békén. Ezért, írja Lenin „Kénytelen voltam példának… Japánt venni! A figyelmes olvasó Japánt könnyen behelyettesítheti Oroszországgal.”56 Lenin imperializmus-elmélete ezért az orosz imperializmust nem támadja, s ezt a tényt ő s méginkább utódai rendkívül kényelmesnek találták azután, hogy hatalomra kerültek, s úgy döntöttek, minél többet megtartanak a cárizmus alatti szerzeményekből. A nagyorosz imperializmus ennélfogva tovább folytatódott, s csak annyi változott, hogy a cári tartományokat és területeket „szocialista köztársaságoknak” elkeresztelt belső csatlósállamokká alakították át. Az 1950-es években Hruscsov rendeleti úton (1957. augusztus 29., 1959. június 22.) elindított egyfajta „dekolonizációt”, megnövelve a szövetségi köztársaságok kormányainak hatáskörét, továbbá az igazságszolgáltatási és államigazgatási függetlenséget. Egyes munkatársai azonban még ezeket a félénk intézkedéseket is sokallták, s bukása után vissza is vonták őket. Az 1977-es alkotmány 70. cikkelye megtartotta a formális szövetségi rendszert, sőt a 72. cikkely még a mesébe illő „kiválási jogot” is tartalmazta. Minden más tekintetben azonban monolitikus dokumentum volt, amelynek célkitűzései között a központosítás, az egység, valamint a „szovjet nép” mint olyan új történelmi közösség szerepelt, amely felöleli és végső soron felváltja a Szovjetunió ötvenhárom legfontosabb nemzeti közösségét.57 A szovjet birodalmi politika ezért lényeges vonásait tekintve a franciára hasonlított: szövetség, amelyben a „gyarmatok” fokozatosan szert

Uo., 237, 240. Lenin, Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka, előszó az 1921-es kiadáshoz. 57 Carrère d’Encausse, id. mű, 122-123. és 42-43, nemzetiségi térkép. –(857)– 55 56

tesznek a nagyoroszokkal fennálló egyenlőség kulturális és gazdasági előnyeire, ha cserébe lemondanak nemzeti törekvéseikről. Ez a politika, ahogy Franciaországé is, álválasztásokon és közigazgatási diktátumokon alapult. Voltaképpen méginkább, mint amott, hiszen a birodalmi politikát a párt folytatta, amelynek monopóliuma volt minden politikai hatalomra, beszédre és írásra, márpedig ilyennel a francia imperialisták sohasem rendelkeztek, nem is törekedtek rá. Az 1977-es alkotmány értelmében az integráció fő eszközei a fegyveres erők és a párt voltak: a főtisztek és a Legfelső Tanács tisztségviselőinek 95%-át szlávok (főleg nagyoroszok) alkották. Szlávok töltöttek be uralkodó szerepet valamennyi fontos állami testületben, s a párt közvetítésével a nem orosz köztársaságokban minden szinten ellenőrizték a politikai, igazgatási és műszaki káderek kiválasztását.58 A nyelvet még az 1980-as években is a nemzeti összetartást bomlasztó tényezőként használták fel: az orosz tannyelvű iskolák száma gyorsan növekedett, az orosz nyelv ismerete pedig lényeges feltétele volt a társadalmi előrejutásnak. Az orosz nyelv ismeretét még ott is elejétől a végéig kötelezővé tették, ahol egységes, nemzeti nyelven folyó oktatás létezett.59 Ahol viszont a nemzeti nyelven folyó oktatás nem volt teljes, ott valamelyik szinten kötelezővé vált az áttérés az oroszra. Ennek következtében egész sor nemzetiségi csoport nyelve indult hanyatlásnak az 1950-es években: a balti népeké, a fehéroroszoké, a moldávoké, az 1,8 milliós németeké és a zsidóké. Még Ukrajnában is elhangzottak olyan vádak, hogy a felsőoktatásban az orosz kiszorítja az ukrán nyelvet. A nemzetiségi nyelven folyó oktatás aránya az egész Szovjetunióban csökkenő tendenciát mutatott.60 Mint már láttuk azonban, az asszimiláción alapuló francia imperializmus nem utolsósorban demográfiai okok miatt vallott kudarcot. A huszadik század egyik tanulsága, hogy az alávetett népek születési rátája minden gyarmatosítás halálos ellensége. A bolsevizmus előtt Oroszország lakossága az egyik legdinamikusabban növekvő volt a világon. Az első világháború, a polgárháború, a lenini, majd sztálini éhínség, a nagy tisztogatások, majd a második világháború összesen 60 millió fős „demográfiai hiányt” jelentett a teljes korszakot figyelembe véve, amelyet Uo., 155. Különösen áll ez az 1960-as és 1970-es évekre; lásd Brian Silver, „The status of national minority languages in Soviet education: an assessment ofrecent ch anges”, Soviet Studies, 25, I. sz. (1974). 60 Y. Bilinsky, „Politics, Purge and Dissent in the Ukraine”, in L. Kamenetsky (szerk.), Nationalism and Human Rights: Processes of Modernization in the USSR (Colorado, 1977); P. Borychnyi (szerk.), The Ukraine in the Seventies (Oakville, Ontario, 1975), 246; Carrère d’Encausse, id. mű, 170-171, 180. (37. táblázat). –(858)– 58 59

részben, 20 millió fővel ellensúlyozott a balti államok, Besszarábia, Karélia, Szovjet-Lengyelország, Bukovina és más területek megszerzése.61 Némi demográfiai dinamizmus volt érzékelhető 1945 és 1958 között, 1959 és 1970 között a lakosság növekedésének éves rátája 1,34% volt, ami európai mércével mérve magas volt, ám csökkenő tendenciát mutatott. Az 1970-es években az éves átlag nem érte el az 1%-ot. Szovjet demográfusok várakozása szerint az 1970-es népszámlálásból 250 millió fölötti lakosságszám derül ki, a század végére pedig 350 milliót jósoltak. Valójában azonban az 1970-es összeredmény 10 millióval kevesebbnek bizonyult, 1979-ben a lakosságszám pedig csak 262.436.000 volt, ami azt jelentette, hogy a lakosság száma 2000-re sem nagyon haladja meg a 300 milliót. Az 1970-es népszámlálás nyomán először derült fény a születési rátában megnyilvánuló kettősségre: a születések száma alacsony volt a szláv és a baltikumi Oroszországban, viszont magas a Szovjetunió keleti részén, Közép-Ázsiában és a Kaukázus vidékén. A muszlim lakosság csupán az 1960-as években 24-ről 35 milliósra ugrott, s az 1980-as évek kezdetére közel 50 milliós lett. Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a századfordulóra Közép-Ázsia és a Kaukázus vidéke közel 100 millióval, azaz a teljes létszám harmadával járul hozzá a népességhez.62 A 137 millió nagyorosz, amely a nem szlávokhoz képest ugyancsak idősödő népességet alkotott, még az 1979-ben is defenzívában érezte magát demográfiailag: a növekedési arány ugyanis jóval 1% alatt volt, szemben a Szovjetunióban élő muszlim lakosság 2,5-3,5%-ával. Fontos volt az is, hogy a muszlimok körében visszaszorult az orosz nyelv ismerete.63 Nem a Szovjetunió volt az egyetlen ország, amelyet aggasztottak a demográfiai trendek. A világ teljes népessége 1900-ban 1.262 millió volt, 1930-ra átlépte a 2 milliárdos határt, 1950-ben 2.515 milliósra duzzadt, majd 1960-ban átlépte a 3 milliárdos, 1975-ben pedig a 4 milliárdos határt. 1987-re több mint 5 milliárd volt, évente 80 millióval, vagy percenként 150-nel gyarapodott. Egyes számítások szerint a világ lakossága 2000-re 6.130 millió lesz, ami egy évszázad alatt ötszörös növekedést jelent.64 Hogyan lehetne táplálni az újabb többmilliárdnyi embert? A fejlődő modern társadalmak a „demográfiai átmenetnek” nevezett cikluson mennek keresztül. Az első szakaszban az orvostudomány és a közegészségügy csökkenti a csecsemőhalálozást és visszaszorítja a fertőző betegségeket, ettől csökken a halálozási arány, miközben a születési arányszám magas, a régi Msksudov, id. mű; Carrère d’Encausse, id. mű, 50-51. Carrère d’Encausse, id. mű, 67 skk. 63 Uo., 173-174. 64 Ezt a véleményt képviselte John D. Durand, „The Modern Expansion of World Population”, Proceedings of the American Philosophical Society, III. (1967 június), 136-159.; a demográfiai előrejelzések azonban hírhedten tévesek szoktak lenni. –(859)– 61 62

reprodukciós aránynak megfelelő marad. A népesség ezért gyorsan növekszik. A második szakaszban az életszínvonal növekedése nyomán esik a születési arányszám. A népességnövekedés lelassul, s végül egyensúlyi állapot alakul ki. Az első és a második szakasz között azonban a népesség riasztóan megugrik, ami erőszakos politikai következményekkel járhat. Európában az „átmenet” az 1760 és 1870 között zajlott ipari forradalommal kezdődött, s az 1970-es évekre gyakorlatilag befejeződött; ekkorra a születési arányszám még Oroszországban (1964-ben), Jugoszláviában (1967-ben), valamint Portugáliában és Spanyolországban is (1969-ben) a kritikus 20/1.000 arány alá került. Az európai demográfiai átmenet átfogja és segít megmagyarázni a teljes gyarmatosítási és dekolonizációs ciklust. Japán az európai átlagnál némileg később, de hasonló mintát követett. Az 1920-as években a születési arányszám még 34/1.000 volt, a halálozási arányszám viszont látványosan csökkent: az évtized eleji 30/1.000-ről az évtized végi 18/1.000-re. Ebből ered Japán fokozódó kétségbeesése. Ám már a két világháború közötti időszakban megkezdődött a második szakasz, mivel az 1930-as évek végén a születési arányszám első ízben süllyedt a 30/1.000 alá. A közvetlenül a háborút követő felívelés (ami általános jelenség) ellenére utána a születési arányszám tovább csökkent, s az 1950-es évek második felében a 20/1.000-res szint alá süllyedt.65 Ennélfogva az 1960-as évekre „megoldódott” Japán egykor oly fenyegetőnek látszó népesedési problémája. A demográfiai átmenet elméletéből kétfajta következtetést lehetett levonni. Először, pánikra még ott sincs ok, ahol – mint Ázsiában, LatinAmerikában és Afrikában – az első szakasz maximálisan kifejti hatásait. Másodszor viszont valóban szükség van az ipari fejlődés felgyorsítására a fejlődő országokban, hogy ezek, amilyen gyorsan csak lehet, eljussanak a második szakaszba. A születésszabályozási programok és technikák hasznosak, ám nem döntő jelentőségűek, mivel a fogamzásgátló szerek hatékony használata a gazdasági helyzet javulása nyomán fellépő születésiarányszám-csökkenésnek inkább a tünete, mint az oka. A lényeg az életszínvonal emelése: ez az igazi válasz azoknak, akik környezetvédelmi okokból ellenzik a gazdasági növekedésre épülő politikát. Igaz, a növekvő bruttó nemzeti termék nem szükségképpen azonnal csökkenti a születési rátát, vagy ha igen, akkor sem egyformán. Az 1970-es években azonban biztató jelek érkeztek arról, hogy Kína belépett az átmenet második szakaszába, bár a halálozási aránynak még jócskán csökkennie kellett, mielőtt állandósult. 1979-ben az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatalának becslése szerint Kína lakossága 1.010 millió volt, és a növekedés mértéke erősen lelassult, ami jelentősen hozzájárult a világnépesség

65

Rostow, World Economy, I-13 táblázat, 25. –(860)–

növekedésének lassulásához: ez utóbbi az 1960-as évek végének évi átlag 2,1%-os, és az 1970-es évek elejének 1,9%-os üteméről az 1970-es évek végére 1,7%-ra csökkent. Az 1980-as évek elején a teljes ázsiai növekedési arány 1,9% alatt volt, ami nem volt sokkal magasabb a világátlagnál. A latinamerikai növekedési arány 2,4%-ra csökkent. Az egyetlen terület, ahol a növekedési ráta valóban emelkedett (2,5-ről 2,9%-ra 1979-ben), Afrika volt, de a demográfusok éppen ezt várták.66 Az 1980-as évek folyamán a legfontosabb hír talán az volt, hogy Kína lakosságának létszáma mintha állandósult volna. Az 1982 júliusi országos népszámlálás során a teljes lakosság száma 1.008.175.288 volt; három év múlva egy ENSZ-becslés 1.059.521.000-ről beszélt, bár az 1980-as évek végén 1.072.200.000-es számot is közöltek. Az Indiából érkező hírek nagyobb aggodalmat keltettek: az 1981es népszámlálás szerint a lakosság száma 685.184.692 volt, az 1985-ös ENSZbecslés szerint a lakosság száma 750.900.000-re emelkedett, bár egy másik becslés szerint ez a szám nem nagyon emelkedett 748 millió fölé. Ezek az adatok is lassulást mutatnak, bár ennek üteme mérsékeltebb, mint Kínában.67 Az 1980-as években és még a ’90-es évek jó részében is a legnagyobb népességnövekedést Közép-Amerikában és mindenekelőtt Afrikában tapasztalták, bár ez utóbbi helyen nehéz volt pontos adatokhoz jutni. Az 1960-as évek elején végzett számítások jelezték, hogy a magasabb életszínvonal akkor kezd hatni a születési rátára, amikor az egy főre jutó jövedelem átlépi az (1964-es értéken) 400 dolláros határt. Az 1990-es évek elejére, beleszámítva az inflációt is, amely az előbbi adatot mintegy 2000 dollárra emelte, alig néhány közép-amerikai és gyakorlatilag egyetlen feketeafrikai állam sem lépte át ezt a határt. Az 1970-es és 1980-as évek tapasztalatai általában mintha megerősítenék a népességnövekedésre és annak lelassulására vonatkozó elméleteket. Röviden, a „népességrobbanás” egyáltalán nem robbanás volt, hanem a gazdasági fejlődéshez kapcsolódó görbe, amelyet észszerű növekedési politikával féken lehet tartani. Hogyan mozdítható elő egy ilyen politika? A probléma nem technikai jellegű. Az 1945 utáni években a fejlett országokban fantasztikus mértékben terjedt el a tudományos alapon folytatott gazdálkodás, folyamatosan bővültek és terjedtek az ide vonatkozó ismeretek. Az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Argentína és Nyugat-Európa kapitalista, piacorientált mezőgazdasági rendszerei az 1970-es és még inkább az 1980-as években egyre nagyobb feleslegeket állítottak elő. Ezek a területek, ha szükséges és megfizetik őket, önmagukban is élelmezni tudták volna az egész világot. A probléma inkább politikai volt: különösen a kollektivista mezőgazdálkodás UN Demographic Yearbook 1971; Washington Post és Wall Street Journal, 1980. július 10. 67 Lásd Whitaker’s Almanac, 1988, 1989, 1990; Chronicle of the Year 1989 (London, 1990). –(861)– 66

átvétele, amely a gazdálkodók pénzügyi ösztönzésének hiányával, a rendkívül alacsony hatékonysággal, s nem utolsósorban a piaci tényezők elhanyagolásával és a hatékony elosztási rendszer szükségességével járt együtt. Lenin, miként Marx a „fizikai tévedés” áldozatává vált; az volt a meggyőződésük, hogy csak azok „becsületes” munkások, akik árukat termelnek vagy élelmiszert termesztenek; az összes közvetítő parazita. Lenin „vigécekként”, „tolvajokként”, „fosztogatókként”, „gazdasági banditákként” ócsárolta őket. Ez a beállítottság élt tovább a szovjet rendszerben, s ezt honosították meg Kelet-Európában, s Ázsia, Afrika és Latin-Amerika minden helyén, ahol a kollektivista, szovjet típusú rendszert vezették be. Az eredmény rendszerint lesújtó volt. Indiában erős volt ugyan a szovjet befolyás, mégis komoly erőfeszítéseket tettek, hogy a parasztgazdákat modernizálásra ösztönözzék, s jelentős pénzösszegeket és technikai képzést bocsátottak rendelkezésükre. Ennek nyomán az 1980-as években India élelmiszerekből már önellátóvá vált, sőt némi – igaz, szerény – többletet is termelt. Kínában a beruházások és bizonyos piaci eljárások támogatása, s emellett az, hogy nem vették át Lenin megvetését a közvetítők iránt – a kínaiaknak különleges tehetségük van az elosztási rendszerek irányítására, otthon és bevándorlóként egyaránt –, szintén lehetővé tették, hogy az 1980-as évekre Kína önellátóvá váljék. A legtöbb kollektivista térségben azonban a kép elég csüggesztő volt. Égbekiáltó példa erre maga a Szovjetunió. 1914-ig a mezőgazdaság modernizálása, valamint a nagy és viszonylag hatékony parasztgazdaságok (és önkéntes szövetkezetek) létrehozatala nyomán Oroszország vált a világ egyik legnagyobb mezőgazdasági áruexportőrévé, termékeinek majdnem 40%-át szállította külföldre. Lenin alatt agrárimportőrré vált, s az évek múlásával a hiány egyre nagyobb lett. A sztálini kollektivizálás során a legjobb parasztgazdák többségét megölték vagy éhen haltak. Ez olyan Káinbélyeget sütött a rezsim homlokára, amely az évtizedek múltával egyre mélyebben égette be magát. Az 1963-as aratás az első volt a háború utáni nagy szovjet mezőgazdasági katasztrófák sorában. Hruscsov arról panaszkodott, hogy a baj még nagyobb lett volna, ha nem törik fel és vetik be a szűzföldeket, De az ő politikája éppoly zavaros és hirtelen váltásokra hajlamos volt, mint a Sztáliné. Sokat magasztalt szűzföldprogramja teljes kudarcnak bizonyult, és csendben abba is hagyták. Ingadozott az állami gazdaságok és a szövetkezetek, a központosítás és a decentralizáció között. Visszavonulása után keserűen panaszkodott az élelmiszerhiányra. Az élelem még a magas rangú párthivatalnokoknak fenntartott moszkvai kórházban is – panaszolta – undorító volt. Márpedig Moszkva, mint mindig, a Szovjetunió élelmezési kirakata volt. Vidéken sokkal rosszabb volt a helyzet. Hagyományosan élelmiszertermelő területekről jött emberekkel találkozva, azok „hangosan és keserűen panaszolták, hogy tojást és húst egyszerűen –(862)–

nem lehet kapni, s ezért több napi szabadságot kell kivenniük, hogy vonattal Moszkvába utazzanak”, s abban a kiváltságban legyen részük, hogy sorba állhatnak a fűszerüzletek előtt. Feltette a kérdést: „ötven év szovjet hatalom után” miért nem lehet kapni tojást és húst? „Már előre örülök annak a napnak – írta –, amikor egy teve eljuthat Moszkvából Vlagyivosztokba, s útközben nem falják fel az éhes parasztok.”68 Ám míg hatalmon volt, soha még csak javasolni sem merte, hogy adják vissza magánkézbe a földeket. Brezsnyev és közvetlen utódai állandóbb politikát folytattak – ezt a korszakot később a „stagnálás éveinek” nevezték –, s fenntartották a teljesen kollektív mezőgazdaságot. Az élelmiszerhelyzet ezért lassan, de biztosan romlott. Bár a Szovjetunióban kétszer akkora földterületet műveltek, mint bármely más országban, közte a világ legjobb termőföldjeit Ukrajnában, s a népsűrűség is elég alacsony volt, az importigény, hol évente 15, hol 20 millió tonna gabona fokozatosan nőtt. Az 1970-es és 1980-as években a hús és a tojás még az átlagos moszkvai boltokban is ritkaságnak számított. Az 1980-as évek végén a rezsim agrárpolitikája kissé megváltozott; szigorúan megszabott határok között működhetett a magángazdaság, s termékeit piaci (tehát magas) áron adhatta el. Ez persze mégjobban megmutatta, mennyire kevéssé hatékony és zavaros az állami és a szövetkezeti szektor. Az 1988 és 1991 között tett kísérletek, hogy „reális” elszámolási és eladási rendszert vezessenek be, miközben megőrzik a kollektivizmus valamennyi alapelvét, csupán tovább rontott a helyzeten, különösen azért, mert közben az elosztási rendszer kezdetleges, korrupt és groteszk módon alacsony hatékonyságú maradt. Számítások szerint a megtermelt élelmiszerek 40%-a sohasem jutott el a fogyasztókhoz, raktárakban és vasúti mellékvágányokon rohadt el, vagy a patkányok falták fel. 1990-91 telén Oroszország egyes részeiben valódi fenyegetést jelentett az éhhalál, s a büszke szovjet rezsim kénytelen volt nyugati élelmiszersegélyért könyörögni. Újra bevezették az élelmiszerek jegyre történő árusítását, amelyet 1991 márciusában az államilag megszabott élelmiszerárak óriási emelkedése követett. A szovjet valóságra jellemző, hogy az 1991. március 16án tartott népszavazás folyamán, amelynek arról kellett döntenie, egységes maradjon-e a Szovjetunió, a magas választási részvételt biztosítandó a kormány titkos tartalékaiból húst és zöldségeket árult a szavazóhelyiségekben, de ebéd idejére már ez is elfogyott.69 A szovjet nehézségek mélyén a statisztikai adatok tisztességtelen felhasználásán alapuló elmélet rejlett, a puszta tudatlansággal vegyítve. Egyetlen marxistának sem voltak ésszerű elképzelései a mezőgazdaságról, talán azért, mert valójában az sem Marxot, sem Lenint nem érdekelte igazán. A marxizmus lényegében városi vallás.

68 69

Talbot (szerk.), id. mű, 120 skk., 139-143. Daily Telegraph, The Times, 1991. március 17, 18. –(863)–

A szovjetek nem voltak egyedül doktriner elővigyázatlanságukban. Lengyelország, amely az 1930-as években nagy élelmiszerexportőr volt, annak ellenére, hogy a parasztságot nem kollektivizálták, szintén behozatalra szorult, mert a rezsim ragaszkodott az államosított elosztási rendszerhez; a helyzet 1989-91-ben kezdett javulni, amikor a kommunizmust szabadon választott kormány váltotta fel. Románia, amely szintén jelentős exportőr volt az 1930-as években, valamennyit továbbra is exportált, hogy keményvalutához jusson a kegyetlen Ceauşescu-rezsim, de ennek ára az volt, hogy a nép éhezett. Magyarországon 1985-től kezdve, amikor az ország elkezdett alkalmazkodni a piaci rendszerhez, lassan emelkedett a termelékenység, s így 1991-re ismét exportőrré vált. Később követte Bulgária is, de Jugoszlávia az 1980-as években is élelmiszer-behozatalra szorult. Ennélfogva a teljes KGST-csoport, amelynek területén egykor hatalmas feleslegek képződtek, teherré vált a világ nyakán, s gyakran csak úgy maradt fenn, hogy alacsony áron vásárolhatott az Európai Közös Piac élelmiszerhegyeiből, amelyek maguk is a rosszul felfogott támogatási rendszer kifogásolható következményei voltak. Így az egyik nem kielégítő mezőgazdasági rendszer – éppen csak, hogy – tette elviselhetővé a másikat, amely feloldhatatlanul katasztrofálisnak bizonyult. A marxista-kollektivista befolyás a mezőgazdaságban gyakorlatilag minden olyan harmadik világbeli országban pusztító következményekkel járt, amely a befolyása alá került. Irak és Szíria, két egyaránt radikális katonai diktatúra, amely azt az utópikus lázálmot dédelgette, hogy a Nagy Kormányzás és az állami irányítás minden problémát megold, hiánnyá változtatta a többletet. Egy másik példával Irán szolgált. A Szukarno-féle szocializmus időszakában Indonézia felhagyott a rizsexporttal, s utódai alatt is csak kissé javult a helyzet. A szocialista Burma szintén rizsbehozatalra szorult. A legrosszabb fejlemények a gyarmatosítás utáni Afrikában következtek be, ahol a vezetők buzgón kísérleteztek a szocialista mezőgazdasággal; különösen Ghanában, amely a leggazdagabb feketeafrikai területből gyorsan az egyik legszegényebbé vált, továbbá Tanzániában, amely szintén élelmiszer-importőrré vált, annak ellenére, hogy az egy főre jutó külföldi segély több volt, mint a világ bármely másik országában. Afrika lényegében politikai természetű élelmiszertermelési problémáit tetézték a határvillongások, s különösen a polgárháborúk, amelyeket a kisebbségeket törzsi, etnikai vagy vallási okokból üldöző, s emiatt felkeléseket kirobbantó elnyomó rezsimek váltottak ki. Csak két példát említve, mindez az 1980-as évek folyamán kiterjedt éhezéshez vezetett Mozambikban és Csádban. Az 1980-as években s még az 1990-es évek során is a leglehangolóbb és legkiterjedtebb éhínségek Szudánban és Etiópiában fordultak elő; részben az esők elmaradása miatt, de főleg a Szudán északi és déli része között tomboló polgárháború s az Etiópiában dúló helyi nyugtalanság következtében; ez utóbbit a marxista kormányzat –(864)–

idézte elő, amely nagy tömegben távolította el a parasztokat hagyományos gazdálkodási és legeltetési területeikről s bombázta falvaikat; de ugyanerre vezette k a rezsimnek szomszédaival, Eritreával és Szomáliával vívott háborúi is. Az 1980-as évek végére még az a néhány fekete-afrikai ország is – Elefántcsontpart, Kenya és Malawi – növekvő gazdasági nehézségekkel és társadalmi nyugtalansággal szembesült, amelyek az 1970-es években mintha sikeresen működtek volna a függetlenség elnyerése után. Sajnálatraméltó volt Libéria, a legrégebbi fekete állam (1822-ben alapították) vesszőfutása: 1990-ben három gyilkos magánhadsereg tépte-szaggatta, amelyek élén három rivális elnökjelölt állt, s a konfliktust tovább tetézte az az állítólag „békefenntartó erő”, amely a szomszédos államokból érkezett s csatlakozott az általános fosztogatáshoz, miközben a fegyvertelen emberek éhen haltak. Az 1990-es évekre sok szegényebb afrikai állam gyakorlatilag kihullott a nemzetközi gazdaságból. Az uralkodó elitek körében azonban mutatkoztak az önnevelődés bizonyos jelei. Mozambik például 1988-ban kezdte leépíteni kollektivista gazdaságát, visszatért a piaci rendszerhez, s visszahívta az egykor kiűzött nyugati cégeket. Ugyanebben az évben Dél-Afrika tűzszünetet hirdetett Angolával, amely szintén megtagadta kollektivista struktúráit; ez viszont függetlenséget és szabad választásokat tett lehetővé a volt mandátumterületen, Délnyugat-Afrikában (Namíbia), amely szintén nem radikális utat választott. A legfontosabb változás azonban magában Dél-Afrikában következett be, amely 1989 elejétől határozott lépésekkel távolodott el sajátos etnikai alapú szocializmusától, az apartheidtől. A dél-afrikai események nem csak azért voltak különlegesen fontosak, mert a külvilág hatalmas érdeklődést tanúsított az ország etnikai problémái iránt, hanem azért is, mert DélAfrikában, mint cseppben a tenger, bizonyos fokig azok a globális problémák tükröződtek, amelyekkel az emberiségnek az 1990-es évek elején szembe kellett néznie. Nincs még egy ország a világon, amelynek jellegzetességei s az általuk teremtett nehézségek jobban hasonlítanának az egész világéihoz. Érdemes ezt a kérdést kissé részletesebben megvizsgálnunk. Az 1990-es évek elején a világban egy alacsony születésszámú fehér kisebbség és egy (egészében véve) magas születésszám ú nem fehér többség élt. Ahogy Dél-Afrikában is: 1989-90-ben mintegy 5 millió fehér és 30 millió nem fehér bőrű ember élt itt, s arányuk nagyjából megegyezett a teljes földkerekségen tapasztalttal. Az éves lakosságnövekedésben megnyilvánuló eltérések – a fehérek 0,77%-ától az ázsiaiak 1,64%-án és a „színesek” (vegyes etnikumok) 1,89%-án át a feketék 2,39%-ig

–(865)–

(1988-as adatok) – hasonlóak az egész világon.70 Miként általában a világon, Dél-Afrikában, ahol tizenegy fontosabb nyelvet beszélnek, szintén nem létezett olyan nyelv, amelyen a lakosság többsége írt vagy beszélt volna. Ahogy általában a világon, Dél-Afrikában is együtt élt az első és a harmadik világbeli gazdaság. A hatalom, beleértve a katonai hatalmat, is hasonlóképpen oszlott meg a fehérek és nem fehérek között, mint általában a világon. A jövedelmi arányok fehérek és nem fehérek között szintén hasonlítottak arra, ami általában a világon volt tapasztalható. A gyors urbanizáció, amely a kisebb-nagyobb városokban élő népesség arányát, bármely etnikumhoz tartozzék, az 1900-as 25%-ról 1989-ben 60%-ra növelte, szintén az általános világtrendet követte, és hasonló következményekhez vezetett: hatalmas, megapolitikus nyomornegyedek és elrémítő nagyvárosi bűnözési ráták kialakulásához. Miként világszerte több mint száz másik ország, Dél-Afrika is úgy próbálta megoldani a felmerülő problémákat, hogy növelte az állami szektor súlyát, s „parancsgazdasági” magatartást tanúsított – ezáltal azonban csak beletörődött létezésükbe. Az egykor virágzó dél-afrikai gazdaságnak az apartheid stílusú Nagy Kormányzás következtében bekövetkező recessziója volt valójában az a kényszerítő ok, amelynek hatására F. W. de Klerk, aki 1989. február 2-án lett az uralmon lévő Dél-Afrikai Nemzeti Párt vezetője, majd a következő év februárjában az ország elnöke, alapvető változásokat vezetett be a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerben. 1989. július 8-án meglátogatta börtönében az Afrikai Nemzeti Kongresszus nem hivatalos vezérét, Nelson Mandelát, akit szabotázs vádjával huszonhat éve tartottak fogva, s ezzel párbeszédet kezdett a fekete nacionalistákkal. Ezt követte 1989 és 1991 között Mandela és sok más „politikai” fogoly szabadon bocsátása, a szükségállapot megszüntetése, az Afrikai Nemzeti Kongresszus betiltásának feloldása és hasonló intézkedések. Mindennek következtében azonban fokozódtak az erőszakos cselekmények az Afrikai Nemzeti Kongresszust támogató (főként xhosa) és az Inkata-mozgalomhoz tartozó (főként zulu) fekete bőrűek között. De Klerk társadalmi változásokat is elindított. Az 1980as években megszüntette az apartheid egyes jogi struktúráit, például feloldotta a fajok közötti szexuális kapcsolatok tilalmát. Más rendelkezések a népmozgalmak és a gazdasági változások nyomására váltak végrehajthatatlanná. 1991 februárjában de Klerk alapvető törvényi változásokat jelentett be: megszüntette a nem fehér fajok költözködésére, lakhelyére valamint ház- és földtulajdonára vonatkozó korlátozásokat – ez volt az apartheid gazdasági lényege –, s a faji megkülönböztetés utolsó maradványaként

70

Lásd „Demographic Trends”, South Africa 1989-90, Official Yearbook (Pretoria, Fokváros, 1990), 79-90. –(866)–

csak a választási rendszert hagyta érintetlenül. Abban a reményben, hogy a hatalom megosztásának olyan, fajok közötti formáját alkudhatja ki, amellyel elkerülhető a szigorúan az egy ember – egy szavazat elvén alapuló rendszer, de Klerk 1992 márciusában népszavazást írt ki – és nyert meg nagy fölénnyel –, amely számos szankciót, például a sportra vonatkozókat is eltörölte. A dilemma ebben az esetben is az egész világot érintette. Az általános választójog alapján megválasztott világkormány állandó, ám csekély többséget biztosított volna a fehéreknek, ám ez a többség a demográfiai folyamatok nyomán egyre kisebb lett volna. A dél-afrikai fehérekre is ilyen kilátás várt.71 Az egyik ok, amiért a harmadik világ országai, amelyek sikertelenül próbálkoztak a kollektivista gazdaság bevezetésével, az 1980-as évek folyamán a reformok és a piac felé kezdtek fordulni, a kelet-ázsiai vállalkozó államok látványos és egyre fokozódó sikere volt. Ezek az államok, amelyek közül Japán, Hongkong (brit koronagyarmat), Szingapúr (volt brit koronagyarmat, amely 1959-ben kapta meg az önkormányzatot, s 1965-ben lett független állam), Tajvan és Dél-Korea voltak a legfontosabbak, a háború utáni időszakot valamennyien magas születésszámmal és alacsony egy főre jutó nemzeti jövedelemmel (Japán kivételével 100 dollár, vagy annál kevesebb) kezdték. A kollektivista megoldást az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt elvetették. Mindegyik a piaci rendszer kiépítésén fáradozott. Mindegyik azt szemléltette, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem növekedése rendszerint együtt jár a születésszám csökkenésével, ami további gazdagodást eredményez. 1960-ban a hongkongi, szingapúri, tajvani és dél-koreai születésszám 1.000 főre 36 (Hongkong) és 42,9 (Dél-Korea) között váltakozott. Az életszínvonal mind a négy országban gyorsabban emelkedett az 1960-as évek folyamán, mint bárhol másutt a világon. 1971-re a hongkongi születésszám 20-ra esett vissza, a szingapúri szintén majdnem erre a szintre, a tajvani és a dél-koreai pedig nem érte el a 30-at.72 Ezek a folyamatok az 1980-as években tovább gyorsultak. Az 1980-as évek végére az egy főre jutó nemzeti jövedelem Hongkongban, a nagyszámú szárazföldi kínai bevándorló ellenére, becslések szerint majdnem elérte a 10 ezer dollárt, Szingapúrban 1987-ben a 7.464, Tajvanon 1987-ben az 5.075, Dél-Koreában 1988-ban pedig a 3.450 dollárt. Röviden, ezek az államok gyors ütemben megszűntek a harmadik világ részei lenni, s az első világhoz tartozó országokká váltak. Az 1970-es és 1980-as évek folyamán a Csendes-óceán térségében lévő vállalkozói államok

Dél-Afrika nehézségeinek erre és más oldalaira s azok globális jelentőségére lásd Martin Schneider (szerk.), South Africa: the Watershed Years (Cape Town, 1991), különösen 29 skk, 42 skk, 60 skk, 70 skk, 136 skk. 72 Rostow, World Economy, I-15, 30. táblázat. –(867)– 71

fejlődése voltaképpen talán az emberi társadalom haladásának anyagi vonatkozásban legbiztatóbb jelensége volt. Ugyanez a folyamat Japánban az 1940-es évek végén indult el. Ahogy Nyugat-Németországban 1948-49-ben és Franciaországban 1958-ban, az alap itt is a remekül sikerült alkotmány volt. Mint láttuk, Japán háború előtti alkotmánya tákolmány, egész jogrend szere kezdetleges és ingatag volt. A megszállás, amely alatt a kizárólagos hatalmat Amerika gyakorolta, s voltaképpen egy önkényúrra, MacArthur tábornokra ruházta azt, hatalmas áldásnak bizonyult. A tábornok el tudta játszani a felvilágosult önkényúr szerepét, s ugyanolyan forradalmat kényszerített felülről Japánra, mint az 1860-as években a Meidzsi-restauráció, amely elindította Japánt a modern nemzetté válás útján. A MacArthur főhadiszállásán megfogalmazott 1947-es alkotmány nem pártközi kompromisszum eredménye volt, amely a legkisebb közös nevezőt képviselte volna, amelyben a felek meg tudtak állapodni, hanem homogén koncepció, amely a brit és az amerikai alkotmány legjobb vonásait egyesítette, és (mint de Gaulle alkotmánya) ügyesen jelölte ki a középutat végrehajtó és törvényhozó, központi és átruházott hatalom között.73 A megszállás időszakában hozott többi törvénnyel együtt, amelyek megteremtették a szabad szakszervezeteket, a szabad sajtót és a rendőrség feletti átruházott ellenőrzést (a fegyveres erőket mindenestül eltörölték), az alkotmány s az „amerikai korszak”, amelynek sűrítménye volt, sikeresen szüntette meg azt a delejes hatást, amelyet az állam gyakorolt eddig a japán emberekre. Japán amerikai megszállása valószínűleg az amerikai külpolitika legjelentősebb építő jellegű teljesítménye volt, s gyakorlatilag segítség nélkül vitték véghez.74 S miként Nagy-Britannia minta szakszervezeti mozgalmat teremtett NyugatNémetországnak, itt is hatalmas vetélytársat teremtettek maguknak. Az alkotmányreform lényegében arról győzte meg a japánokat, hogy az állam létezik a polgáraiért, és nem fordítva. Lerakta egy új és egészséges individualizmus alapjait, mert az államhoz való hűség helyett az embereket arra bátorította, hogy a családjukhoz és a családi értékeket megtestesítő számtalan japán intézményhez legyenek hűségesek. A háború utáni Németországhoz és Olaszországhoz hasonlóan a család volt az, amely biológiai és annál bővebb formájában a totalitárius fertőzés természetes ellenszerét szolgáltatta. Ezt támasztotta alá a rendkívül hatékony földreform, amely szabad földtulajdont adott 4,7 millió bérlőnek, s ezzel a tulajdonosok által megművelt földek arányát 90% fölé tornászta. A helyi kormányzatok

Az alkotmány szövegét lásd in: H. Borton, Japan’s Modern Century (New York, 1955), 490-507. 74 A megszállásról általában lásd Kazuo Kawai, Japan’s American Interlude (Chicago, 1960). –(868)– 73

reformja zárta azt a folyamatot, amelynek során, miként a kereszténydemokrata Nyugat-Európában, erős, demokratikus, tulajdonosokból álló helyi közösségek jöttek létre.75 Az igazságszolgáltatás függetlensége és az amerikai mintára létrejött Legfelsőbb Bíróság az állammal és a közösséggel szemben garantálta az egyéni tulajdonjogokat és a polgári szabadságjogokat.76 Ezekre az alapokra kivételesen szilárd parlamenti struktúra épült, egy olyan (végül Liberális-Demokrata Pártnak nevezett) liberális-konzervatív szövetség irányításával, amelyet nagyobb családokra emlékeztető belső frakciói kellően rugalmassá és változásra hajlamossá tettek, de amelynek kifelé megnyilvánuló egysége következetesen a szabad vállalkozáson nyugvó kereteket teremtett az ország gazdaságának. A liberális demokraták ily módon ugyanazt az összetartó erőt jelentették, mint a kereszténydemokraták Németországban és Olaszországban, vagy a gaulle-isták meg a függetlenek a francia Ötödik Köztársaságban. A párhuzam még tovább folytatható. MacArthur háború utáni tisztogatásai tették lehetővé annak a zseniális, idős politikusnak a felemelkedését, aki a háború előtti rendszerben, Adenauerhez és de Gaullehoz hasonlóan ellenzékben volt. Joshida Shigeru azelőtt diplomata volt, így a legközelebb állt az angolszász demokrácia-hagyományhoz és a törvény uralmához. Hatvanhét éves korában, 1946-ban lett miniszterelnök, s nagyszerű állóképességgel csaknem kilenc évig maradt posztján, egy megfigyelő szavaival, „mint valami veterán, ósdi bonsai-fa, amelynek bütykös ágain évről-évre fehér virágok nyílnak.”77 A serdülőkortól az érettségig kísérte végig az új rendszert, s mikor 1954-ben visszavonult a politikától, a stabilitás nem csak az 1950-es évekre, hanem még egy negyedszázadig s azon túl is biztosítva volt. Mindennek eredményeként Japán már 1953-ra, alig négy évvel Németország után befejezte a háború utáni újjáépítést, majd ezután átlag évi 9,7%-os, húsz évig tartó növekedési periódus következett. Ez az ütem csaknem kétszerese volt annak, amelyet a háború utáni időszakban bármely fontosabb ipari ország elért. Csak az amerikai gazdaság látványos növekedése mérhető hozzá az 1929-ig tartó negyven évben.78 A „csoda” alapja a személyautó volt: a gépkocsigyártás 1966 és 1972 között a megdöbbentő évi 29%-os növekedési arányt érte el, miközben a R. P. Dore, Land Reform in Japan (Oxford, 1959); Kurt Steiner, Local Government in Japan (Stanford, 1965). 76 John M. Maki, Court and Constitution in Japan (Seattle, 1964). 77 Richard Storry, The Times Literary Supplement, 1980. szeptember 5., 970.; lásd J. W. Dower, Empire and Aftermath: Yoshida Shigeru and the Japanese Experience, 1878-1954 (Harvard, 1980). 78 Andra Boltho, Japan: an Economic Survey (Oxford, 1975), 8. lábjegyzet; S. Kuznets, Economic Growth of Nations (Harvard, 1971), 30-31, 38-40. –(869)– 75

kocsitulajdonosok száma Japánban évente egyharmadával nőtt.79 Az 1950-es évek vége és az 1970-es évek vége között a japán autógyártás megszázszorozódott, s 1979-ben elérte a 10 millió darabot, ami megközelítette a teljes amerikai termelést, az 1980-as évek elejére pedig egyértelműen meghaladta azt. Az előállított autók mintegy felét exportálták. Az autógyártás után a japánok gyakorlatilag a fogyasztási cikkek teljes skáláján átvették a vezetést. 1979-ben Japán 60 millió darabbal a világ vezető óragyártójává vált (Svájc 50 milliót állított elő). Az 1960-as években rádiógyártásban, az 1970-es években a tévékészülékek gyártásában maguk mögé utasították Amerikát, s ugyanebben az évtizedben a fényképezőgépek gyártásában átvették a vezetést Németországtól. Az 1970-es évek folyamán az egy főre jutó ipari termelés tekintetében Japán beérte Amerikát, s egyes fontos területeken a világ vezető ipari hatalmává vált. 1978-ban az iparcikkkereskedelemben 76 milliárd dolláros többletet ért el (szemben az Egyesült Államok 5 milliárdos deficitével). Az évtized végére acélgyártó kapacitása elérte Amerikáét, s majdnem akkora volt, mint a teljes Európai Gazdasági Közösségé. Az 1980-as években Japán sok területen minőségi tekintetben is túlszárnyalta az Egyesült Államokat és az európai termelőket; ez különösen az olyan high-tech termékekre érvényes, mint a repülőgépgyártás, a szerszámgépek, robotok, félvezetők, elektronikus számológépek és fénymásolók, számítógépek és távközlési berendezések, fejlett energiatermelő rendszerek – beleértve az atomenergiát is – és a rakétagyártás. 1980-ra az egy főre jutó befektetések az amerikai kétszeresét érték el, az évtized egyes éveiben abszolút számokban is meghaladták azt.80 A japán gazdasági növekedés az 1980-as években némileg lelassult, a pénzügyi szektorban azonban továbbra is látványos maradt. Az 1987-es tőzsdei válságot figyelemreméltó hidegvérrel vészelte át, s egy éven belül a világ legjelentősebb bankárnemzeteként a második helyre szorította vissza az Egyesült Államokat. Az évtized folyamán mindvégig a legnagyobb kereskedelmi többletet elérő ország maradt. Jelentősen bevásárolta magát az amerikai gazdaságba, óriási mennyiségű amerikai államkötvényt vett, ami az Egyesült Államok számára lehetővé tette, hogy az említett időszakban kezelni tudja nagy és egyre növekvő költségvetési hiányát; azzal pedig, hogy befektetett az amerikai üzleti életbe, illetve, hogy jelentős cégeket vont irányítása alá, lehetővé tette, hogy az USA megbirkózhasson nagy és állandó kereskedelmi deficitjével. Jelentős befektetéseket eszközölt például Ausztráliában is, ahonnan a szükséges nyersanyagok jelentős részét behozta, s ez egészen odáig terjedt, hogy a korábbi brit politikai gyarmatot az a veszély fenyegette, hogy Japán gazdasági gyarmatává válik. Nagy 79 80

Rostow, World Economy, 275. Ezra F. Vogel, „The Challenge from Japan”, Harvard Conference on US Competitiveness, 1980. április 25. –(870)–

befektetései voltak Nagy-Britanniában is, mert így megkerülhette az Európai Unió vámhatárait. Ez a törekvés különböző formákban nyilvánult meg. 1981. november 12-én például az egyik vezető japán autógyártó, a Honda megállapodott az utolsó független brit gépkocsigyártó céggel, a British Leylanddal, hogy az 1990-es évekre közös termékkel állnak elő, s az alkatrészek tömegtermelését mindkét országban folytatják. Egy másik példa: 1986. szeptember 8-án egy másik japán gyártó, a Nissan 430 millió fontért új termelőüzemet nyitott Sunderland mellett, Észak-Angliában, évi 100 ezres termelő kapacitással. Az 1990-es évek elejére a japánok nemcsak a világ messze legnagyobb befektetési portfoliójával rendelkeztek; méreteit és befolyását tekintve az megegyezett Nagy-Britanniáéval 1914-ig. Japánt sikerei s ama tény miatt, hogy a nyugati termelők képtelenek voltak behatolni a japán piacra, tisztességtelen kereskedelmi tevékenységgel vádolták főleg az amerikai kongresszusban és az Európai Közösségben. Néhány esetben Japán önkéntes kvótákat fogadott el a késztermékexportban, s idegessége is megmutatkozott az 1991 márciusi esetben, amikor önkorlátozó módon a kormány megtiltotta a japán vállalkozóknak, hogy részt vegyenek Kuvait újjáépítésében, mert az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, amelyeknek oroszlánrésze volt az ország felszabadításában, a háború utáni újjáépítésből is oroszlánrészt követeltek maguknak. Ebben az időszakban Japán már könnyedén maga mögé utasította a Szovjetuniót mint a világ második legnagyobb ipari hatalma, s továbbra is jelentős befektetéseket eszközölt a fejlett technológiába, az új berendezésekbe, s nem utolsósorban az oktatásba és képzésbe. Az 1980-as évek végére a japán gyermekek 93%-a járt középiskolába tizennyolc éves koráig, s jóval több mint egyharmaduk maradt huszonegy-huszonkét éves koráig a felsőoktatásban, s járt Japán több mint ezer egyetemének valamelyikére, amelyeknek döntő többsége magánkézben volt. Nem volt ebben a csodában semmi varázslat. Egyszerűen az Adam Smith-i közgazdaságtan működött, egészen csekély keynesi beütéssel. Magas szintű állandótőke-képzés, amelynek igen kis részét fordították nem termelő beruházásokra. Mérsékelt adószint, alacsony védelmi és kormányzati költségek. Igen jelentős személyi megtakarítások, amelyeket a bankrendszer hatékonyan irányított át az iparba. A külföldi technológia licenc-vásárlás útján történő okos behozatala. A meglévő termelő berendezések igen gyors cseréje, amelyet a bérek figyelemre méltó korlátozása tett lehetővé, így a termelékenység növekedése jóval meghaladta a bérekét. Munkaerő a mezőgazdasági szektor összehúzódása miatt bőségesen volt, ráadásul kivételes műveltségi és képzettségi szinten, mert Japán (s általában a piacorientált ázsiai államok) az oktatás már említett fejlesztését az ipar szükségleteinek és nem társadalomtudományi ideológiáknak rendelte alá. Valójában egyedül a kelet-ázsiai piacorientált államok –(871)–

voltak az egyedüli nyertesei az 1960-as években végbement felsőoktatási forradalomnak, amely Észak-Amerikában és Európában kudarcnak bizonyult. Igaz, Japán lényeges hasznot húzott először a koreai, majd a vietnami háborúból. Minden egyebet azonban magának köszönhetett. A japán kormány külső védelmet és exporttámogatást nyújtott. Fő érdeme azonban az volt, hogy Adam Smith modellje nyomán – megteremtette az erős belső verseny kereteit, s kedvező légkört biztosított az üzleti tevékenységhez.81 Ami Japánban egyedülálló, s talán az ország legalkotóbb hozzájárulása a modern világ alakulásához, az a mód volt, ahogy az üzleti élet az antropomorfizmus elvét és a család már említett kollektivizmusellenes hangsúlyozását felhasználta az ipari folyamat humanizálására és az osztályharc romboló hatásának enyhítésére. A szakszervezetek Japánban korántsem voltak tétlenek: 1949-re már 34 ezer létezett belőlük.82 Sikertelenek sem voltak. Az üzemek szintjén zajló alkuk és a termelékenység fokozódása, amit inkább a munkások, mint a vállalatvezetés nyomása váltott ki, azt eredményezték, hogy a japán reálbérek az 1970-es és 1980-as években gyorsabban növekedtek, mint bármely fontosabb ipari államban, a munkahely biztonsága itt volt a legerősebb, a munkanélküliség pedig a legkisebb – az 1980-as évek végén átlag 2,6%. Ugyanilyen fontos, hogy az 1970-es évekre Japánban minden más ipari országnál (kivéve talán a skandináv gazdaságokat) egyenletesebb volt a jövedelmek megoszlása, s a többi piacgazdaságnál előbbre tartott az abszolút szegénység kiküszöbölésében.83 A legtöbb japán cég azzal egészítette ki a szakszervezetek erőfeszítéseit, hogy szinte családtagnak tekintette munkásait: otthont, étkezést, orvosi ellátást, etikai iránymutatást, sport- és szabadidő-tevékenységeket juttatott számukra. Az antropomorfizmus kiterjedt a termékre, sőt, a fogyasztóra is. A Kubota Vas- és Gépgyártó Művekben például a munkásokat arra tanították, hogy a gépeket anyának és apának tekintsék, amelyek fiakat és lányokat – a cég végtermékeit – nemzenek, s ezeket aztán „összeházasítják” a fogyasztóval, a kereskedőket használva fel házasságközvetítőkként. A Kubota kereskedői ennek megfelelően „születés utáni gondozást” nyújtottak, amely „menyasszonynak” és „vőlegénynek” egyaránt megelégedésére szolgált. A társaság fő termékénél, egy talajművelő gépnél a gép köpenyét tekintették a testnek, a motort a szívnek. A gyárlátogatók „családtagok”, a „család barátai” voltak. A munkások rendkívül kritikus szellemű „öntökéletesítő bizottságokban” vettek részt, hogy fokozzák a termelékenységet és az eladásokat, buzdító lobogókat készítettek, s folyton termelési és beruházási számsorokkal látták el őket, hogy legyen min J. A. A. Stockwin, Japan: Divided Politics in a Growth Economy (London, 1975), I-3. 82 Beasley, id. mű, 286. 83 Boltho, id. mű, 167-168. –(872)– 81

tűnődniük. Lelkes verseket írtak a gyári lapba.84 Az a fajta kollektív termelési propaganda, amely oly feltűnő kudarcot vallott a Szovjetunióban vagy akár Kínában, ahol sokkal ügyesebben alkalmazták, a nem totalitárius japán körülmények között remekül bevált, mert itt emberi színezete volt, az önkéntesség és a családiasság lengte körül, s nem utolsósorban úgy tekintették, mint ami azonnali és lényeges javulást idéz elő a személyes fogyasztásban. A japán gazdaság hatalmas mértékű és folyamatos bővülésének – mind közvetlen ösztönzést nyújtó, mind példaadó szerepe miatt – döntő szerepe volt abban, hogy dinamikus piaci környezet jött létre az egész csendes-óceáni térségben. A legszembetűnőbb példa Dél-Koreáé. Egy világbanki csapat ezt jelentette 1977-ben: „A jövedelmek folyamatosan nagyarányú növekedése az elmúlt tizenöt évben Koreát az egyik legszegényebb, nagyrészt a mezőgazdasági termeléstől függő és a fizetési mérleg nagy hiányával küszködő fejlődő országból félig iparosodott, közepes nemzeti jövedelmű országgá alakította át, egyre szilárdabb külső fizetési mérleggel.”85 Tajvan fejlődése ugyanilyen volt. 1949-ben, amikor az immár teljesen hitelét vesztett Kuomintang-kormány átvette a hatalmat, a gazdaság lényégében preindusztriális jellegű volt. Az átalakulás, miként Japánban, itt is egy rendkívül sikeres földreformmal kezdődött, ezt a mezőgazdaságban gazdálkodók jövedelmének gyors növekedése követte, ami megteremtette a helyi piacot az új gyárak számára. A megművelt földterületnek több mint 90%-a került azoknak a gazdálkodóknak a kezébe, akik megművelték. Sztrájkellenes törvényeket léptettek életbe. Vámszabad területeket hoztak létre. Az 1970-es és 1980-as években voltak olyan időszakok, amikor az export a bruttó nemzeti termék 90%-át tette ki, ami a világon a legmagasabb arány volt, a növekedés üteme pedig néha meghaladta az évi 12%-ot. Így hát szilárd mezőgazdasági alapokra összetett ipar épült, amelynek súlypontjában a hajóépítés, a textilipar, a petrolkémiai ipar és az elektronika állt.86 Hongkong fejlődése bizonyos szempontból még imponálóbb volt, mert közben még 5 millió menekültet is be kellett fogadnia a szárazföldi Kínából, ami közel ötszöröse volt a palesztinok létszámának, akiket a teljes arab világ is képtelen volt letelepíteni. Mint Tajvan és Japán esetében, itt is a kormányzati stabilitás (a gyarmati kormányzó, akit helyi törvényhozó tanács segített) és a negyven éven át következetesen folytatott gazdaságpolitika kínált eszményi környezetet az üzleti tevékenységnek, bár Hongkong esetében az 1990-es évek elején a jövőt némileg beárnyékolta az 1997-re kitűzött közelgő összeolvadás a kommunista Kínával. James Kirkup, Heaven, Hell and Hara-Kiri (London, 1974), 248-252. Idézi Frank Gibney, „The Ripple Effect in Korea”, Foreign Affairs, 1977. október. 86 Lásd a Wilson Review 1979 őszi különszámát Tajvan látványos fejlődéséről az 1960-as és 1970-es években. –(873)– 84 85

Szingapúr az 1945-öt követő évtizedben tanúsított ingadozás után 1959-ben végül szilárd kormányzati keretre lelt Li Kuan-ju szocialista mozgalom ként indult, ám rövidesen a piac szenvedélyes és mesterien alkalmazott eszközévé vált Népi Akciópártjának uralomra kerülésével. Mint Li két évtizedes sikeres gazdagodás után kifejtette: „A kérdés a megélhetés volt… kétmillió ember számára élet s halál kérdése… Hogy ezt miként lehet megvalósítani, szocializmussal vagy a szabad vállalkozással, másodlagos ügy volt. A megoldást a szabad vállalkozás jelentette, amelyet az oktatás, a munkaalkalmak, az egészségügy és a lakások terén megnyilvánuló egyenlő lehetőségek szocialista filozófiája mérsékelt.”87 Az 1980-as években a nyugati tömegtájékoztatási eszközök gyakran tekintélyelvű kormányzással vádolták Lit, mert nyomást gyakorolt a bíróságokra és a helyi lapokra, s megfélemlítette a (kicsiny) ellenzéket. Harmincéves uralmáról viszont (1991ben félig-meddig visszavonult) némi joggal mondhatta el, hogy abból a szempontból, milyen anyagi jólétet teremtett országa és annak lakossága számára, valamennyi háború utáni államférfi közül a legsikeresebbnek tekinthető. Szingapúr arról volt nevezetes, hogy földrajzi helyzetén kívül semmiféle természeti erőforrása sincs. Japánban, Koreában és Tajvanon elég jó megművelhető földek voltak (igaz, Hongkongban nem); de ettől eltekintve ezen vállalkozó államok egyikének felemelkedése sem valamilyen tárgyi előny alapján kezdődött, kivéve a potenciálisan tehetséges munkaerőt. Ahogy egy beszámoló írja: „A siker majdnem teljesen a helyes politikának és a tehetséges népnek köszönhető, szinte sohasem a kedvező körülményeknek vagy a jó kiinduló helyzetnek.”88 Ezeknek az életerős piacgazdaságoknak az 1960-as évektől kezdődő virágzása bátorította fel a kiinduló feltételek tekintetében jobban álló csendes-óceáni szomszédaikat, hogy a mezőgazdaságban és az üzleti életben egyaránt áttérjenek a szabad piaci módszerekre. Thaiföld gazdasága gyorsan fejlődött, miután 1958-ban szilárdan piacpárti kormány került hatalomra, s az 1960-as években a gazdasági „felemelkedés” időszakonként évi 9%-os ütemet is produkált. Egyike volt a kis számú harmadik világbeli országnak, amelynek a termelékenység évi 15%-os növelésével és a megművelt földterület bővítésével sikerült mezőgazdasági exportőrnek maradnia.89 Az 1980-as évek folyamán az egy főre jutó nemzeti jövedelem 810 dollárra emelkedett (1986), ami négyszerese volt egykor gazdagabb, ám már régóta a szocialista vonalat követő Burmáénak (200 dollár 1986-ban). Az 1970-es és 1980-as évek Idézi Sampson, The Moneylenders, 183-184. I. M. D. Little, „The experience and causes of rapid labour-intensive development in Korea, Taiwan, Hong Kong and Singapore, and the possibilities of emulation”, ILO Working Paper (Bangkok, 1979). 89 Rostow, World Economy, 548-551. –(874)– 87 88

folyamán Malajzia is sikeres volt, ami részben ugyan a bőségesen meglévő természeti erőforrásoknak, főleg azonban a politikai stabilitásnak és a gazdasági realizmusnak volt köszönhető; az ország a közepes jövedelműek közé emelkedett az egy főre jutó 1.850 dollárral (1986). Indonézia, amely természeti erőforrások tekintetében a világ egyik legjobban ellátott országa, kezdett felépülni a katasztrofális szukarnói kezdés után, s még a Fülöpszigetek is, jóllehet muzulmán-katolikus ellentétek, a szörnyű Marcosrendszer tolvajlásai és folyamatos felkelések gyötörték, elért némi haladást: 1986-ra az egy főre jutó jövedelem 614 dollárra emelkedett. Az 1965 és 1990 közötti negyedszázad folyamán tehát a hatalmas távolságok zsarnoki uralmával dacolva a csendes-óceáni térség vált – a piacgazdaságra való áttérésnek hála – a világ leggyorsabban fejlődő gazdasági övezetévé. Az olyan korábbi csendes-óceáni gyarmatok, mint a Fidzsi-szigetek és Új-Kaledónia beléptek az 1.000 dollár feletti egy főre jutó jövedelmet élvezők táborába. A kicsiny és foszfátban gazdag Nauru sziget nemcsak a világ legkisebb köztársasága volt, körülbelül nyolcezres lakosságával, egyszersmind „minden ízében” a világ egyik leggazdagabb nemzetévé is vált, egy főre jutó átlag 9.091 dolláros éves jövedelmével (1985).90 A szabadpiaci szellem újjáéledt a Csendes-óceán keleti peremvidékén is. A legérdekesebb eset Chiléé. Az Egyesült Államok az 1960as évek közepén, Eduardo Frei elnök alatt a kereszténydemokrata Chilét Romulo Betancourt Venezuelájával együtt Kennedy elnök Szövetség a haladásért programja legígéretesebb reménységeinek tekintette. Chilében azonban krónikus volt az infláció: az 1950-es évek végén közel évi 20%, 1968-ban 26,6%, 1970-ben 32,5%. Ennek egyetlen oka gyakorlatilag a kormányzati túlköltekezés és a bankóprés volt. Az 1970-es választásokon a reformszocialista Salvador Allende negyedik kísérletére végre elnyerte az elnöki posztot, mert a szocialista-ellenes szavazók megosztottak voltak, jóllehet Allende 36,2%-ával szemben összesen 62%-ot szereztek. Az új elnöknek gyakorlatilag semmire sem volt felhatalmazása, s ha Thomas Jefferson alapelvét követi, mely szerint nagy újításokat nem lehet kis többségre alapozni, a jó háztartásra kellett volna erőfeszítéseit összpontosítania. Allende azonban gyenge kezű volt, megosztott s részben forradalmi szellemű követőkkel, akik gyorsan kicsúsztak az ellenőrzése alól. Bár nagyszabású államosításokat hajtott végre, amelyek Chilét elszigetelték a világgazdasági közösségtől, a baloldali militánsok nem voltak hajlandók elfogadni semmiféle alkotmányos korlátozást. Bevezették a „népi hatalmat”, amelynek két alkotórésze volt: a paraszttanácsok, amelyek vidéken

90

Lásd David Nevin, The American Touch in Micronesia (New York, 1977); Chronicle of the Year 1989 (London, 1960), 117. –(875)–

elfoglalták a gazdaságokat és a munkásgyűlések, amelyek a gyárakat foglalták el.91 A stratégiai leninista volt – „A feladat most az – mondta a Szocialista Párt –, hogy szétzúzzuk a parlamentet”; ám az igazi párhuzam az 1936-os Spanyolországgal lelhető fel, ahol a baloldal megosztottsága és az erőszakhoz való folyamodás robbantotta ki a polgárháborút. Allende kutyaszorítóba került: egyik oldalról forradalmár követői szorongatták, a másik oldalról az egyre felháborodottabb középosztály, a hadsereg pedig, amely eredetileg vonakodott beavatkozni az eseményekbe, a rend felbomlása miatt egyre jobban átpolitizálódott. Amikor Allende 1971 januárjában átvette a hatalmat, az infláció voltaképpen kb. 23%-ra esett. Hónapokon belül kialakult azonban a hiperinfláció: 1972-ben 163% volt. 1973 nyarára elérte a 190%-ot, ami messze a legmagasabb volt a világon.92 Ez még azelőtt történt, hogy megnégyszereződtek az olajárak: az Allende-kormányzat inflációja teljesen saját termék volt. 1971 novemberében Chile egyoldalú moratóriumot hirdetett külföldi adósságaira (azaz csődbe ment). A bankok beszüntették a hitelezést, a tőke menekült az országból. A mezőgazdaságban káosz uralkodott, a termelés csökkent, a gyárak el voltak foglalva, a termelés ott is csökkent, az export összezsugorodott, az import előbb szintén csökkent, majd pénz hiányában megszűnt. A boltok polcai kiürültek. A középosztály sztrájkolni kezdett. A munkások reálbérük csökkenése miatt szintén sztrájkoltak. A hivatalos árstruktúra előbb irracionálissá, majd ahogy a feketepiac vette át az uralmat, lényegtelenné vált. 1971 júliusában a baloldal fegyvereket kezdett becsempészni az országba, s a következő év májusában komoly politikai erőszakhullám indult meg. Tulajdonképpen több fegyverük (30 ezer) volt, mint a hadseregnek, amelynek létszáma csak 26 ezer volt, ehhez jött még a fegyveres rendőrség 25 ezer tagja.93 Allende ingadozott: hol parancsot adott a rendőrségnek, hogy vegye fel a harcot a szélsőbaloldallal, hol államcsíny szervezésével vádolta a hadsereget. De olyan tervet is dédelgetett, hogy felfegyverzi a baloldali gerillákat, s 1973. szeptember 4-én a választások évfordulójára engedélyezett egy 750 ezres tüntetést. Egy héttel később az általa kinevezett Augusto Pinochet tábornok mindhárom fegyvernem részvételével államcsínyt hajtott végre. Chilének latin-amerikai mércével mérve az alkotmányosság és a stabilitás tekintetében mindeddig Stefan de Vylder, Allende’s Chile: the political economy of the rise and fall of the Unidad Popular (Cambridge, Mass., 1976); Brian Loveman, Struggle in the Countryside: politics and rural labour in Chile, 1919-1973 (Indiana, 1976). 92 Ian Roxborough és mások, Chile: the State and Revolution (London, 1977), 146-147. Allende már 1960-ban megmondta, hogy csak akkor van esélye a választások megnyerésére, ha meg tudja osztani a jobboldalt, s az eredmény valószínűleg magas infláció és a középosztály lázadása lesz. 93 Uo., 226. –(876)– 91

kivételes jó híre volt. A puccs egyáltalán nem vértelenül zajlott. Allendét megölték vagy öngyilkosságot követett el, a santiagói halottasházban hivatalosan 2.796 holttestet számoltak össze.94 A legnagyobb ellenállást a nem chilei politikai menekültek tanúsították, akik akkoriban 13 ezren voltak Santiagóban. Az a tény, hogy gyárfoglaló munkások vagy a gazdaságokat kezükbe vevő parasztok, vagy akár a felfegyverzett „forradalmi osztagok” nem igazán álltak ellen, arra utal, hogy a szélsőbaloldal nem keltett túl nagy lelkesedést. A Pinochettel szembeni felzúdulás, bár hangos volt, főleg külföldről eredt, legalábbis uralmának első időszakában. A kampányt egyértelműen Moszkvából irányították, bár a Szovjetunió kereken visszautasította, hogy hitelekkel segítse ki Allendét: holtan nagyobb hasznát látták, mint élve.95 Bár a külföldi bírálatok a Pinochet-féle katonai rendszer elnyomó jellegére összpontosultak, ennél fontosabb volt az a tény, hogy az új kormányzat úgy döntött, megállítja az állami szektor növekedését, amelyet Allende csupán felgyorsított, s megnyitja a gazdaságot a piaci erők előtt, úgy ahogy a csendes-óceáni térség többi gazdaságában történt. Megjegyzendő, hogy Japán kivételével valamennyi csendes-óceáni vállalkozó államot érte olyan időszakos vád, hogy elnyomó rendszert működtetnek. De egy dolog, hogy az állam mennyire képviseleti és választott jellegű, s egy másik ugyanennyire fontos dolog, hogy az ország életének mekkora szeletét tartja ellenőrzése alatt. Ezért jelenthette ki legjobb meggyőződésében a szabadversenyes, minimalista államban élő dr. Samuel Johnson: „Fél guineat sem adnék azért, hogy inkább ilyen vagy olyan kormányforma alatt éljek. Ennek az egyén boldogulása szempontjából semmi jelentősége.”96 A piacgazdaság eleve azt jelenti, hogy az állam visszavonul a döntések egy hatalmas területéről, amelyet átenged az egyénnek. A gazdasági és a politikai szabadság elválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz. A piac szabadsága elkerülhetetlenül a politikai kényszerek oldódásához vezetett: ez a tanulsága Thaiföld, Tajvan és Dél-Korea történetének. Ugyanez érvényesült Chilében is. Az 1973-as katasztrófa teljes politikai és gazdasági összeomlást okozott. A gazdaság újjáépítését a világban uralkodó gazdasági visszaesés háttere előtt kellett megkezdeni. Az új rendszer érdeme, hogy képes volt visszájára fordítani a sok évtizede fennálló és a chilei gazdasági szerkezet szerves részét alkotó, kormányzat

Newsweek, 1973. október 8. Joseph L. Nogee és John W. Sloan, „Allende’s Chile and the Soviet Union”, Journal of International Studies and World Affairs, 1979 augusztus. 96 James Boswell, Life of Johnson, II (London, 1934), 170. –(877)– 94 95

vezérelte inflációs folyamatot.97 Ez fájdalmas és népszerűtlen lépés volt, s kezdetben a nemzeti jövedelem csökkenéséhez és magas munkanélküliséghez vezetett. Lehetővé tette azonban, hogy a gazdaságot világbanki kölcsönök segítségével piaci alapokra állítsák át. Az 1970-es évek végén, amikor végre sikerült ellenőrzés alatt tartani az inflációt, megindult a növekedés, s 1980 elején a Világbank már ezt jelenthette: „Rendkívül kedvezőtlen körülmények között a chilei hatóságok Chile történelmében példátlan gazdasági fordulatot idéztek elő.”98 A gazdasági fejlődés a magyarázata annak, hogy az 1980. szeptember 11-i népszavazáson miért szavazott a chileiek 69,14%-a arra, hogy Pinochet elnöki hatalmát további nyolc évre hosszabbítsák meg. Az 1980-as évek folyamán azonban a gazdasági szabadság nyomán egyre hangosabban kezdték követelni a politikai szabadságot is. Pinochet azonban ennek megadására nem volt hajlandó. 1983 júniusában országszerte lázongások törtek ki a rendszerrel szemben; két hónappal később a kormány beismerte, hogy a tüntetések során tizenhét embert öltek meg. Jóval több áldozata volt Pinochet politikai rendőrségének, a Dinának. A demokrácia helyreállítása után megrendelt hivatalos jelentés számításai szerint Pinochet tizenhat éves országlása alatt, 1973 és 1989 között a Dina vagy a neki dolgozó szervezetek 1.068 embert öltek meg; további 957 „eltűnt”.99 A Dinától való félelem azonban nem rettentette el a chileieket attól, hogy a szabad gazdaság logikáját követve követeljék a teljes választójoghoz való visszatérést. Pinochet beleegyezett egy újabb népszavazás megtartásába elnöki felhatalmazásáról, és 1989. december 14-én a szavazatok 52,4%-ával az ellenzéki jelölt, Patricio Aylwyn nyerte meg az elnökválasztást, s ezzel véget vetett a diktatúrának, bár a hadsereg főparancsnoka továbbra is Pinochet maradt. Aylwyn nem csak megrendelte a jelentést a rendszer túlkapásairól, hanem 1991 márciusában állandóan működő alapítványt is létesített, hogy esetről esetre vizsgálják ki a diktatúra áldozatainak sorsát. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy egészében véve folytatódjék a rendszer jól kipróbált gazdaságpolitikája. A szabad vállalkozáson alapuló gazdaságoknak a csendes-óceáni térségben elért sikerei kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy ÉszakAmerikában és Európában egyaránt újjáéledjen a hit a piacgazdasági rendszerben. Az 1970-es évtized, mint láttuk, a kapitalizmus számára az elbizonytalanodást hozta. Az értelmiség, köztük sok közgazdász körében divatossá vált a „nulla növekedés”, a „késő kapitalizmus”, vagy akár a „posztkapitalizmus” jelszava, mintha csak immár halódna az a rendszer, amely a történelemben először teremtette meg azt, amit még ellenfelei is a W. Baer és L Kerstenetsky (szerk.), Inflation and Growth in Latin America (Homewood, Illinois, 1964). 98 Idézi Sampson, The Moneylenders, 303. 99 Daily Telegraph, 1991. március 6. –(878)– 97

bőség társadalmának neveztek. A legszélesebb körben helyeselt kormányzati forma Nyugaton az úgynevezett „vegyes társadalom” volt, amelyben az állami szektor a bruttó nemzeti össztermék 40-60%-át szívja fel, egyre bővülő jóléti szolgáltatásokat nyújt, s a gazdagság tényleges létrehozását a gazdaság közel felét működtető magánszektornak engedi át. Ennek az euroamerikai képletnek a gyengeségei tükröződtek azonban az alacsony növekedési ütemben, a „stagflációnak” nevezett jelenségben, amely az évtized folyamán egyre több gazdaságot jellemzett, és a széles körű társadalmi elégedetlenségben, amely a sztrájkok növekvő számában fejeződött ki. Az évtized vége felé, amikor a kiváló minőségű és olcsó japán (s dél-koreai meg tajvani) áruk egyre erőteljesebben hatoltak be a nyugati piacokra, egyre nagyobb igény mutatkozott olyan változásokra, amelyek a japánokéra emlékeztető hatékonyságot teremthetnek. A vízválasztó az 1979-es év volt, a csatatér pedig, ahol a harc eldőlt, Nagy-Britannia. Példátlan, elsősorban az állami szektort megrázó sztrájkok sorozata után, amelyet a tömegtájékoztatás az „elégedetlenség telének” nevezett, Margaret Thatcher (az első nő, aki – 1975-ben – egy brit politikai párt vezére lett) személyében 1979. május 4-én, miután 43 mandátumos választási győzelemre vezette a konzervatívokat, kinevezték Nagy-Britannia első női miniszterelnökét. Thatcher asszony, akit a Brezsnyev-rendszer röviden „Vasladynek” nevezett el (ő maga örvendezett az elnevezésen) „meggyőződés”-politikusnak nevezte magát, szemben a megegyezéses politikusokkal. Burkoltan a háború utáni konzervatív politika jelentős részét elvetette, különösképpen azt, hogy Munkáspárttal hallgatólagos megegyezésben szentnek tekintették a brit közélet egész területeit, beleértve a jóléti államot és az államosított gazdaságot. Első feladatának a szakszervezetek jogilag garantált erejének megnyirbálását tekintette, amely, mint láttuk, 1945 után folyamatosan nőtt. A konzervatív kormány egy korábbi, 1971-es reform terve, az átfogó és rendkívül összetett Törvény az Ipari Kapcsolatokról működésképtelennek bizonyult, s az 1974-ben hatalomra jutott munkáspárti kormány azonnal hatályon kívül is helyezte. Thatcher asszony kormánya a tanulságokat levonva lépésről-lépésre fogott a feladat megoldásához: három parlamenti ciklus alatt összesen öt törvényt léptetett életbe, amelyek egymás után szüntették meg a szakszervezetek különleges jogi kiváltságait, sok sztrájkot és a sztrájkőrállítás egyes formáit törvénytelennek nyilvánították, s a törvényszegő szakszervezetekre súlyos pénzbírságokat vetettek ki. Thatcher asszony azt is világossá tette, hogy kormánya teljes támogatását élvezi a rendőrség, amikor a „tömeges”, a „repülő” és a „másodlagos” sztrájkőrségeket oszlatja fel, amelyek az 1970-es években gyakorlatilag lehetetlenné tették a munkáltatók számára, hogy ellenálljanak a sztrájkköveteléseknek, s ezért súlyos károkat okoztak a magán- és az állami szektornak egyaránt. –(879)–

Az új politika nemsokára próbatétel elé került. A szakszervezetek hatékonyan tették tönkre 1968-70-ben Harold Wilson, 1974-ben Edward Heath és 1979-ben James Callaghan kormányát. Az Országos Bányászszövetség, Arthur Scargill, a yorkshire-i bányászok vezérének (aki 1981-ben az OBSZ vezetője lett) agresszív taktikáját követve, döntő szerepet játszott ezekben a győzelmekben, amelyek azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy – legalábbis negatív értelemben – Nagy-Britannia uralkodó ereje a szindikalizmus és nem a parlamenti demokrácia lesz. A brit szénipart 1946ban vették állami tulajdonba, pontosan azért, hogy megteremtsék az ipari békét a bányákban. Az OBSZ azonban mindig is úgy kezelte a Nemzeti Szénbányászati Igazgatóságot, mintha az éppoly kapzsi és antiszociális volna, mint a legrosszabb tárnatulajdonos, s ezzel maga hazudtolta meg az államosítás központi célkitűzését. 1984. március 6-án A Nemzeti Szénbányászati Igazgatóság, amely már évente több mint 100 millió font veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, bejelentette húsz gazdaságosan nem kitermelhető tárna bezárását. Scargillnak korábban kétszer sem sikerült általános bányászsztrájkot indítania, amelyhez az OBSZ szabályai szerint 55%-os többség kellett az országos bányász-szavazás során. Ez alkalommal Scargill kikerülte a szabályos eljárást. Mint alelnöke, Mick McGahey mondta: „Sztrájkból nem alkotunk törvényt. Az egyes területek egymás után döntenek, s az eredmény dominóeffektus lesz.”100 A sztrájkra vonatkozó döntést ezért nem a szakszervezeti tagok, hanem a harciasabb küldöttek hozták; s miután március 10-én megkezdődött a sztrájk, április 20-án egy külön küldöttkongresszus 69-54 arányban elvetette az országos szavazásra vonatkozó követeléseket. Az a tény, hogy a sztrájkot antidemokratikusan és alkotmányellenesen szervezték, erős adunak bizonyult a kormány kezében a sztrájk elutasításához. Harold Macmillan gyakran jegyezte meg: „NagyBritanniában három olyan erős intézmény létezik, amelyet minden kormány bölcsebbnek lát békén hagyni: a királyi gárdisták brigádja, a római katolikus egyház és az Országos Bányászszövetség.” Margaret Thatchert ennek a mondásnak cáfolatára a nottinghamshire-i bányászok magatartása bátorította, akik ellenezték Scargill taktikáját, s négy az egyhez arányban a sztrájk ellen szavaztak, számos megfélemlítő akció ellenére is nyitva hagyták tárnáikat, s végül külön szakszervezetet hoztak létre, ezzel helyrehozhatatlan szakadást teremtve az OBSZ-ben; 1985. augusztus 7-én megnyerték azt a Legfelsőbb Bíróság előtt folyó pert, amelynek nyomán az új Demokratikus Bányászok Szövetsége négy hónappal később jogilag is szakszervezetté válhatott. A Scargill vezetésével 1984-85-ben folytatott sztrájk azért érdemel részletesebb vizsgálatot, mert voltaképpen kísérlet volt a demokratikusan megválasztott kormány szétzúzására, s kudarca korszakalkotó esemény volt 100

Annual Review 1984 (London, 1985), 8. –(880)–

a brit ipartörténetben. Vereségét egyaránt okozta a szakszervezetek tevékenységét újraszabályozó bíróságok működése és a különböző, helyi vezetés alatt álló brit rendőri erők közötti hatékony együttműködés. 1984 április közepére Scargill emberei a 174 tárna közül 131-et zártak be, s azt a tervezték, hogy az 1970-es években sikeresen alkalmazott félelemkeltő módszerekkel a többitől is „távol tartják” a bányászokat. Ezúttal azonban a rendőrség a törvény támogatásával kész volt megállítani őket. Október 22-én a rendőrség keresetére a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a rendőröknek joguk van megállítani azokat az autóbuszokat, amelyek forrongó körzetekbe szállítanak harcias bányászokat, akiknek célja a békebontás. Az utakon folytatott ellenőrzésekkel és a működő vágatfejtések rendszeres rendőri ellenőrzésével a rendőrség lehetővé tette, hogy azok a bányászok, akik dolgozni kívántak, ezt megtehessék, bár néhányan félelmükben otthon maradtak. Scargill elsődleges célja – az összes tárna bezárása – tehát nem valósult meg. A sztrájk rendkívül költséges volt: 2,75 milliárd fonttal növelte a kormányzati költségeket, 1,85 milliárddal a Nemzeti Bányászati Igazgatóság veszteségeit, 300 millió fontjába került a British Steelnek, 250 millióba a brit államvasutaknak és 2,2 milliárdba az áramtermelő-iparnak.101 Szélsőségesen heves is volt, öt emberéletbe került; 1985. május 16-án két délwalesi bányászt bűnösnek találtak abban, hogy meggyilkoltak egy taxisofőrt, aki nem sztrájkoló bányászokat szállított munkahelyükre, bár az ítélet minősítését fellebbezés nyomán emberölésre változtatták. 1984 márciusa és november vége között például 7.100 sztrájkoló bányász ellen emeltek vádat különféle törvénysértések miatt, végül összesen 3.483 eset került bíróság elé; 2.740 esetben találták bűnösnek a vádlottat, s egyedül a rendőri nyomozás költségei 300 millió fontra rúgtak. De azzal, hogy a kormány eltökélte, nem adja be a derekát, fokozatosan világossá vált a sztrájk hiábavalósága. Figyelmen kívül hagyva az 1920-as évek tanulságait, Scargill rossz évszakban, tavasszal kezdte a sztrájkot. A Nemzeti Bányászati Igazgatóság és annak vásárlói már régóta számítottak a közelgő válságra, s nagy készleteket halmoztak fel. Emiatt 1984-85 telén nem volt szükség energiakorlátozásra, s 1985. január 8-án a Nagy-Britanniában valaha feljegyzett csúcs-áramigényt is nehézség nélkül ki tudták elégíteni. Scargill sztrájkalapját a líbiai Kadhafi-kormányzat hatalmas adományai táplálták, amit az Országos Bányász-szövetség akkoriban tagadott, de később a Daily Mirror 1990-ben minden kétséget kizáróan megállapított. Ennek ellenére a bányászok kezdtek visszaszivárogni a termelésbe, és 1985 február végére az Országos Bányászati Igazgatóság bérlistáin szereplő 170 ezer alkalmazottnak több mint fele visszatért a munkához. Március 5-én a bányászküldöttek országos értekezlete gyakorlatilag a feltétel nélküli megadáshoz adta beleegyezését. A bíróságok 101

Annual Review 1985 (London, 1986), 8-9. –(881)–

által kiszabott pénzbírságok már addig is 1.4 millió fontjába kerültek az Országos Bányászszövetségnek, a sztrájkalapokat zár alá helyezték. Mintegy 700 sztrájkolót bocsátottak el „durva ipari függelemsértés” miatt, 30 ezret pedig fölöslegesnek nyilvánítottak, 10 ezerrel többet, mint a sztrájk előtt tervezték. A kivált Demokratikus Bányászszövetség létrejöttével tulajdonképpen az Országos Bányászszövetség (amely egykor Európa legnagyobb szak szervezete volt) létszáma is csupán 80 ezerre csökkent, s az egyik leggazdagabb brit szövetségből az egyik legszegényebbé vált. Talán a legsikertelenebb nagyobb sztrájk volt ez Nagy-Britanniában, bár a brit szakszervezeti mozgalom egyik alapelve – a funkció biztonsága a tisztségviselők számára – értelmében Scargill annak ellenére hivatalban maradt, hogy szerepe vitatottá vált. 1990-ben azzal vádolták, hogy líbiai adományokból vásárolt új, a bányászatban megszokottnál nagyobb házat magának, s ezt mondták róla: „Scargill nagy szakszervezettel és kis házzal indult, s nagy házzal és kis szakszervezettel végezte.” Thatcher asszony joggal tekintette az Országos Bányászszövetség vereségét a harcias szakszervezeti politika megállításában az 1926-os általános sztrájk óta megtett legfontosabb lépésnek, s 1985. április 6-án azon örvendezett, hogy „elintézte” úgymond a „belső ellenséget”. Két nappal később hozzátette: „A kegyetlen megfélemlítés ellenére a dolgozó bányászok ragaszkodtak jogukhoz, hogy folytathassák a munkát, s rájöttek, hogy munkaadójuk és kormányuk kész kiállni mellettük. Remélem és hiszem, hogy a tanulságot mások is megszívlelik.102 Így is történt. A brit iparban a legerősebb állásokat kiépítő munkások talán a nyomdászok voltak, akik két nagyobb szervezetbe tömörültek: az Országos Grafikai Egyesületbe (szedők) és a Grafikai és Társult Szakmák ’82 Társaságba (SOGAT ’82), amely az iparág többi kétkezi munkását fogta át. London térségében mereven zárt (vagy szakszervezeti) műhelyrendszerben működtek, szigorú belépési feltételekkel és az ország legmagasabb béreivel. A szakmában „régi spanyol szokásnak” nevezett munkafelügyelői és korlátozó tevékenység kivételesen költséges volt, még a brit ipar szokásos mércéivel mérve is. Ráadásul az 1970-es és 1980-as években a munkabeszüntetések, amelyek nyomán nem jelentek meg az országos lapok, egyre gyakoribbá váltak, még inkább zavaró volt a szedőknek az a szokása, hogy cenzúrázzák azokat a híreket és kommentárokat, amelyekkel nem értettek egyet. 1983-ban a Financial Times sztrájk miatt június 1. és augusztus 8. között nem jelent meg, s ugyanez történt valamennyi országos napilappal november 25-27. között (kettő közülük egészen november 30-ig nem jelent meg).

102

Beszéd az Alsóházban 1985. április 8-án. –(882)–

A következő hónapban azonban a nyomdász szakszervezetek az új szakszervezeti törvény következtében elszenvedték első nagy vereségüket: az OGE-t 1983. december 9-én hatalmas összegű, 525 ezer fontos pénzbírságra ítélték engedetlenség miatt, mert nem volt hajlandó engedelmeskedni a bíróság döntésének (korábbi engedetlenségekért további 150 ezer fontra bírságolták meg). A nyomdászok ugyanis megpróbálták megakadályozni egy új napilap, az ázsiai születésű Eddy Shah által alapított és az iparág hagyományos egyezményes keretein kívül toborzott és működtetett Today megjelenését. A Today tehát továbbra is megjelent, s az eset nem tévesztette el hatását Rupert Murdochra, a legnagyobb és legvállalkozóbb szellemű brit laptulajdonosra, a Times, a Sunday Times, a News of the World és a Sun kiadójára (összpéldányszám közel 11 millió). Miután 1984 és 1986 között titokban a legújabb technikával felszerelt nyomdát épített a kelet-londoni Wappingban, amelyben az elektronikus szedés és tördelés legújabb vívmányait alkalmazták, az OGE és a SOGAT sztrájkjára a hagyományos Fleet streeti körzetben, ahol a lapjait nyomták, azzal reagált, hogy 1986. január 24-én mindenkit elbocsátott, s lapjai előállítását Wappingba helyezte át. Korábban már megegyezett a független Elektromos, Elektronikus, Távközlési és Hálózati Szakszervezettel, hogy annak tagjai kezelik majd az új gépeket. A szakszervezetek ismét erőszakhoz próbáltak folyamodni, és Wapping ismételten éles összecsapások helyszínévé vált. Murdoch azonban eleve ostromlott várként építette meg az üzemet – nem hiába nevezték wappingi erődítménynek. Ismét az új törvényeket alkalmazó bírósági rendelkezések és a hatékony rendőri közbelépés együttese biztosította az erőszak letörését. A wappingi győzelem és a nyomdász szakszervezetek hatalmának ezt követő összeomlása vetett véget a brit sajtó nem hivatalos cenzúrájának, élettel telített egy betegeskedő iparágat, ismét nyereségessé tette az országos lapokat, s lehetővé tette, hogy sikeresen jöjjenek létre olyan új lapok is, mint 1986-ban az Independent. A bányászsztrájk vereségével együtt egyszersmind hatékonyan vetett véget a brit alkotmányos és politikai rendszer elleni szakszervezeti fenyegetésnek is. Egy új, békés időszak előjátéka volt a brit iparban: 1987 és 1990 között a sztrájk miatt elvesztett munkanapok száma félszázados mélypontot ért el, s úgy látszott, a „brit betegséget” sikerült meggyógyítani. A szakszervezetek korlátozó tevékenységének és sok szektorban az előmunkási rendszernek a hanyatlása olyan termelékenység-növekedést idézett elő Nagy-Britanniában, amely az évtized folyamán több évben is a legmagasabb volt Európában; az 1980-as évek nagy részében a brit gazdaság gyorsan fejlődött: 1988 közepén például hétéves folyamatos növekedés után még mindig 4%-kal bővült, ami a háború utáni időszakban egyedülállónak

–(883)–

számított.103 A külföldieket különösen az döbbentette meg a Thatcherkormány teljesítményében, hogy annak a „magánosításnak” nevezett folyamat során sikerült csökkentenie az állami szektort az iparban. E folyamatnak két oldala volt. Az első: magántulajdonba adták és magánirányítás alá helyezték az államosított iparágakat, például a Cable&Wirelesst, a British Steelt, a British Airwayst, a British Telecomot, a British Gast, a víz- és villanyáram-termelő és -elosztó vállalatokat. Sok ilyen államosított testület hatalmas veszteségeket termelt, és súlyos terhet jelentett az adófizetők számára. A magánosítás nyomán a veszteségtermelők gyorsan nyereséges társaságokká váltak. A British Steel például a magánosítás előtti évben a vállalat történetének legnagyobb, 500 millió fontos veszteségét szenvedte el; az 1980-as évek végére az európai acéliparban itt növekedett leggyorsabban a termelékenység, s ez volt a világ legnagyobb nyereséget termelő acélipari vállalata. A változás a British Airwaysnél sem volt kevésbé látványos. A második sajátosság az a mód volt, ahogy a magánosítást végezték: a társaságokat úgy „hozták forgalomba” a tőzsdén, hogy a kisbefektetőket részvényvásárlásra ösztönözzék. A British Telecom részvénykibocsátása például a történelem legnagyobb nyilvános jegyzése volt. Mindez az 1980-as évek folyamán azzal az összesített hatással járt, hogy a részvénytulajdonosok száma Nagy-Britanniában 2,5 millióról csaknem 10 millióra nőtt, ami némileg alátámasztja a „demokratikus kapitalizmussal” kapcsolatos s az 1980-as évek során fokozatosan divatba jött elképzeléseket. Az állami szektorban elszenvedett veszteségek gyors csökkentése, továbbá az említett eladásokból származó bevételek a kormány számára nem csak azt tették lehetővé, hogy csökkentse a közvetlen adókat – az átlagos adókulcs 37,5-ről 25%-ra csökkent, a legfelső kulcs pedig 94 és 87%-ról 40%ra –, hanem azt is, hogy nagy költségvetési többletet halmozzon fel, s a teljes államadósság több mint egyötödét visszafizesse. A magánosítás az 1980-as évek egyik nagy sikertörténete volt, külföldön is sokan utánozták, különösen Európában, de Latin-Amerikában, Ausztrál-Ázsiában, Afrikában és Ázsiában is. Még Japán is, amely oly sok mindenre tanította meg a nyugatot, a brit példát követve adta magánkézbe 1987. április 1-jén az ország vasúti hálózatát. Ezzel Thatcher asszony kora egyik legsikeresebb politikusává vált. 1983. június 19-én hatalmas választási győzelemre vezette pártját – 144 parlamenti hellyel többet szerzett, mint az összes többi párt együttvéve –, s 1987. június 12-én is megismételte ezt a földcsuszamlásszerű győzelmet, amikor a konzervatívok 375 parlamenti helyet szereztek a munkáspárti ellenzék 229 helyével szemben. Az 1832-es nagy választójogi reform óta nem volt még brit miniszterelnök, aki egymás után három választást nyert volna Hugo Young, The Iron Lady: a Biography of Margaret Thatcher (London, 1989), 532-533. –(884)–

103

meg. Amikor Thatcher asszonyt végül saját pártja kényszerítette arra, hogy 1990. november 20-án lemondjon hivataláról, hosszabb időt töltött el egyfolytában a kormány élén, mint Liverpool earlje (1812 és 1827 között volt miniszterelnök) óta bármelyik elődje. Utolsó hivatali éve azonban egybeesett a gazdasági ciklus végével, s 1991-92-ben Nagy-Britannia mély recesszióba került. Közismert továbbá, hogy Thatcher asszonynak legalább annyi ellensége, mint lelkes híve volt, s az általa megnyert három választás során pártja sohasem nyerte el az összes leadott szavazat 50%-át sem. Sok tekintetben de Gaulle-ra hasonlított: ahogy a francia, ő is jól tudott nemet mondani, s ezt komolyan is gondolta; ahogy a tábornok, ő is helyreállította nemzete önbizalmát és büszkeségét; majdnem ugyanannyi ideig igen nagy tekintéllyel övezve kormányzott; s ugyanúgy, mint de Gaulle, ő is abba bukott bele, hogy alapvető reformokat akart végrehajtani a helyi önkormányzatoknál – ő például a finanszírozásuk elavult és méltánytalan módszerét próbálta megváltoztatni. Thatcher asszony és a „thatcherizmus” világméretű hatást váltott ki az 1980-as években, s ez messze túlmutatott az újfajta magánosításon és az állami szektor szerepének csökkentésén. Az 1980-as évek alapvetően konzervatív évtized volt, s a marxizmustól, a kollektivizmustól és valamennyi hagyományos baloldali „izmustól” való elfordulás még azokban az országokban is érezhető volt, amelyekben szocialista vagy munkáspárti kormányok voltak hatalmon. A folyamat különösen Franciaországban mutatkozott meg. A szocialista François Mitterand elnökké választása 1981ben, a gaulle-izmus és utódainak huszonhárom éves országlása után a szocialista egalitárizmus és a vállalkozásellenes politika rövid időszakát vezette be, ami gyors egymásutánban a frank háromszori leértékeléséhez vezetett; a Francia Szocialista Párt ezután élesen jobbra, a szabadpiaci gazdálkodás felé fordult; az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a gazdaságpolitikában, a védelmi és a külpolitikában nem sokat számított, hogy az ország miniszterelnöke szocialista vagy konzervatív politikus-e. A német szociáldemokraták már egy emberöltővel korábban elvetették a marxizmust és bármit, ami hasonlít rá. Portugáliában dr. Mario Soares, akit először 1976-ban választottak meg miniszterelnöknek, majd az új liberális 1982-es alkotmány alapján 1987-ben köztársasági elnöknek, az 1980-as évek folyamán fokozatosan a szabadpiaci tábor irányába kormányozta a portugál szocializmust. Hasonló fejlődés figyelhető meg Spanyolországban, ahol a szocialista párt a mérsékelt Felipe Gonzalez vezetése távolról sem aknázta ki 1982-es földcsuszamlásszerű választási győzelmét, hanem inkább azt a vállalkozói kultúrát erősítette tovább, amely 1950 és 1975 között átalakította a spanyol gazdaságot. Ausztráliában Bob Hawke Munkáspárt ja, amely 1983 márciusában tért vissza a hatalomba, majd később három újabb választást nyert meg, következetesen jobbra tartott; 1991 márciusában maga Hawke olyan nyilatkozatot tett, amelyben figyelmeztette az országot, hogy immár –(885)–

nem engedheti meg magának, hogy szocialista, környezeti vagy más okokból zavaró korlátokat állítson az üzleti tevékenység útjába. Új-Zélandon David Lange munkáspárti vezér, aki 1984-ben lett miniszterelnök, ugyanebbe az irányba ösztönözte pártját és a kormányt, jóllehet nyilvánvalóan egyes kollégái szemében nem elég gyorsan, akik jobboldali választási puccs keretei között 1989 augusztusában kikényszerítették lemondását. Nagy-Britanniában a Munkáspárt 1987-es, egymás után harmadik választási veresége nyomán a párt vezére, Neil Kinnock belevágott a hagyományos munkáspárti politika felülvizsgálatának fájdalmas folyamatába, s 1990-91-re legalábbis elméletileg ismét kormányképessé tette a Munkáspártot. Munkás- vagy demokratikus szocialista pártok körében világszerte divatba jött a „szociális piacgazdaság” kifejezés, ami azt jelenti, hogy elfogadják a piaci erők működését, de azt lényegesen korlátozzák, hogy megvédjék a szegényeket és hátrányosan megkülönböztetett embereket. Ezt a kifejezést azonban a jobboldal is használta: „Kedvelem ezt a kifejezést – jelentette ki Norman Lamont 1991-ben, közvetlenül azt követően, hogy pénzügyminiszterként John Major kormányát képviselve beterjesztette első költségvetési javaslatát.104 Egy másik politikai klisé, amely az 1990-es évek elején vált divatossá, s amelyben az tükröződött, hogy a baloldal is elfogadja a piaci mechanizmusok működését, a „lehetőséget teremtő állam” volt, szemben a Nagy Kormányzással: e gondolatmenet szerint az állam dolga nem az, hogy bizonyos dolgokat maga tegyen meg, hanem inkább, hogy lehetővé tegye, az emberek maguk legyenek képesek megtenni, ami érdekükben áll. A konzervatívok is szívesen használták ezt a kifejezést, amikor a kormány szerepét próbálták megfogalmazni. A nézetek tehát bizonyos mértékig egybecsengettek a világ demokráciáiban az 1980-as években és a következő évtized elején, a konvergencia azonban a jobboldali koncepciók bázisán ment végbe. A „reteszhatás” (a kifejezést az 1970-es években alkotta meg Sir [később Lord] Keith Joseph brit konzervatív ideológus) amelynek révén a baloldali kormányok politikáját jobboldali utódaik is jóváhagyták, így az ingamozgást kollektivista retesz váltotta fel, tulajdonképpen most visszájára fordult: most a radikális jobboldal irányította folyamatosan a társadalmakat a gazdasági liberalizmus felé. Ugyanez a folyamat játszódott le az észak-amerikai kontinensen is, bár itt földrajzi tényezők is hatottak rá. Mexikóra, Chiléhez hasonlóan szintén hatott az új csendes-óceáni vállalkozói kultúra, bár korábban ez az ország is megszenvedte a nagyszabású államilag irányított kollektivizmus kísérleteit. 1940 és 1970 között a gazdaság igen gyorsan növekedett, és az

Norman Lamont parlamenti képviselő a Today-programban, BBC 4, 1991. március 20. –(886)–

104

1970-es években Luis Echeverria elnök a Nagy Kormányzás mintaállamaként a harmadik világ vezető erejévé akarta tenni Mexikót. 50%kal növelte az állam részesedését a gazdaságból, az állami tulajdonban lévő nagyvállalatok számát pedig 86-ról 740-re. Az előrelátható következmény a hiperinfláció és a fizetési mérleg válsága lett. 1976-ban José Lopez Portillo került hatalomra, s Mexikót visszavezette a piacgazdaság útjára.105 Az IMFnek azt mondta, Mexikó „dél-amerikanizálódásától”, bal- vagy jobboldali államcsínyektől és diktatúráktól tart.106 A nehézségek leküzdésében jól jöttek az 1977-es nagy olajkitermelési feltárások, amelyek arra látszottak utalni, hogy Mexikó végül Kuvaittal, vagy akár Szaúd-Arábiával egyenrangú olajkitermelő országgá válhat. A mexikói társadalomszerkezet, különösen az egypárti állam, amelyet az Intézményes Forradalmi Párt elitje irányított, viszont megnehezítette a közszférában foglalkoztatottak számának (és az állami támogatásoknak) a megnyirbálását.107 Az 1980-as évek elejére Mexikó külföldi adósságai meghaladták még Brazíliáéit is. 1982 nyarán az ország képtelen volt fizetni a kamatokat, és államosította a bankokat. 1985 és 1990 között azonban a gazdaság visszatért a liberalizmushoz, ami lehetővé tette, hogy történelmi jelentőségű kereskedelmi egyezményt kössön az Egyesült Államokkal. A mexikói gazdaság tulajdonképpen az Egyesült Államok nyugati államai, Nyugat-Kanada és Alaszka által alkotott északkelet csendes-óceáni gazdaságba tagozódott bele. Az 1970-es és 1980-as években a mexikói árukivitel mintegy 70%-a irányult Amerikába, az importnak pedig 60%-a származott onnan. Az Egyesült Államokban legalább 10 millió illegális mexikói bevándorló élt; Kaliforniában minden hetedik, Új-Mexikóban minden harmadik család spanyol származású volt. Igaz, a mexikói gazdaság egyszersmind karib-tengeri gazdaság is volt. Ahogy az amerikai is, különösen a floridai gazdaság „hispanizálása” nyomán, amely az 1965 és 1990 közötti negyedszázadban gyorsan bontakozott ki, erősítve az állam latin-amerikai orientációját. Az 1970-es évektől kezdve azonban a mexikói és az amerikai gazdaság egyaránt érezte a csendes-óceáni térség vonzását, amely egyre inkább a szabad piac vonzása volt. A demográfiai és gazdasági téren is megmutatkozó amerikai súlypont-áthelyeződés Észak-Keletről Dél-Nyugatra a modern korszak egyik legjelentősebb változása volt. Az 1940-es években E. L. Ullman

A Wilson Quarterley különszáma Mexikóról, 1979 nyár; Michael Meyer és William Sherman, The Course of Mexican History (Oxford, 1979). 106 Richard R. Fagen, „The Realities of Mexico-American Relations”, Foreign Affairs, 1977. július. 107 Richard R. Fagen, Labyrinths of power: Political Recruitment in 20th Century Mexico (Princeton, 1979). –(887)– 105

földrajztudós szerint az USA gazdaságának „kulcsterülete” Észak-Keleten volt. Bár a teljes földterületnek csupán 8%-át foglalta el, a lakosság 43%-a élt itt, a feldolgozóiparnak pedig a 68%-a.108 Ez a minta fennmaradt az 1950-es évek nagy részében is. H. S. Perloff földrajztudós 1960-ban úgy látta, hogy az úgymond „feldolgozó-övezet” „továbbra is a nemzetgazdaság magva”.109 De már miközben e sorokat írta, a minta változóban volt. 1940 és 1960 között az északi lakosság tovább növekedett (2 millióval), de ez teljesen az alacsony jövedelmű, nagyrészt szakképzetlen déli feketék beáramlásának volt köszönhető. A fehérek aránya már csökkent, s rövidesen abszolút létszámuk is. A változás az 1960-as években következett be, majd az 1970-es években vált hangsúlyossá. 1970 és 1977 között az észak-keleti területek lakossága az elvándorlás miatt 2,4 millióval csökkent, a dél-nyugati országrészé viszont 3,4 millióval gyarapodott, s ezek többsége szakképzett fehér volt. Mivel a változás a hideg övezetből a napfény-övezet felé irányult, az energiaárak emelkedése további lökést adott neki – mint ezt az 1980-as népszámlálás adatai is igazolják. A területi jövedelmi egyenlőtlenségek, amelyek egykor erősen a régi „kulcsterület” javára szóltak, most eltűnőben voltak, majd a dél-nyugati országrész javára tolódtak el. A beruházások követték a népesség vándorlását. A „kulcsterület” része a feldolgozóiparból az 1950-es 66%-ról 1977-ben 50%-ra esett vissza. A dél-nyugati országrészé viszont 20%-ról 30%-ra emelkedett.110 A demográfiai változás a politikai hatalom és filozófia terén is változásokat teremtett. Kennedy 1960-ban történt megválasztásakor a hűvös övezetnek 286 elektori szavazata volt a napfényövezet 245 szavazatával szemben. 1980-ra a napfényövezet már négy szavazattal vezetett, s a Népszavazási Iroda előrejelzései azt mutatták, hogy az 1984-es választásokon a napfényövezet már huszonhat szavazatos vezetésre tesz szert.111 A változás véget vetett a roosevelti beavatkozáspárti koalíció két nemzedéken át tartó túlsúlyának, s a dél-nyugati koalíció létrejötte a szabad piacnak kedvezett.

E. L. Ullman, „Regional Development and the Geography of Concentration”, Papers and Proceedings of the Regional Science Association, 4 (1958), 197-198. 109 H. S. Perloff és mások, Regions, Resources and Economic Growth (University of Nebraska, 1960), 50. 110 Robert Estall, „The Changing Balance of the Northern and Southern Regions of the United States”, Journal of American Studies (Cambridge), 1980. december. 111 Ben J. Wattenburg, „A New Country: America 1984”, Public Opinion (Washington D. C.), 1979. október-november. –(888)– 108

Nixon földcsuszamlásszerű választási győzelme 1972 novemberében előrevetítette a változás politikai következményeit, ám a Watergate-ügy és utóélete beárnyékolták ezeket. 1980. november 4-én azonban félreérthetetlenné vált az irányzat, amikor Ronald Reagan, aki két választási perióduson keresztül sikeres kaliforniai kormányzó volt – s az egyik legbefolyásosabb kaliforniai érdekcsoportot, a filmipart képviselte – kiütötte a nyeregből Jimmy Cartert, aki ráadásul Herbert Hoover 1932-es választási veresége óta az első hivatalban lévő és még egy periódusra megválasztható elnök volt, aki vereséget szenvedett. Reagan nagy fölénnyel győzött: Carter 35,4 milliójával szemben 43,9 milliónyian szavaztak rá. 1984. november 6-án még nagyobb különbséggel ismételte meg a sikerét: az összes szavazat 59%át kapta, s minden nagyobb választói csoportban többsége volt, kivéve a feketéket, a zsidókat és a szakszervezeti tagokat. Az ötven állam közül egy kivételével mindenhol megverte demokrata ellenfelét, Walter Mondale-t. Nem véletlen egybeesés, hogy az 1980-as évek, amikor Kalifornia, amely már eddig is a leggazdagabb volt, most az USA legnépesebb, legtöbb elektori szavazattal bíró államává vált, sok tekintetben kaliforniai évtizednek nevezhetők. Reagan uralkodó szerepe az 1980-as években azonban korántsem csak a demográfiai változásoknak volt köszönhető. Margaret Thatcheren kívül nem volt még politikus, aki nála jobban megérezte volna a korszellemet. Reagant kétségkívül felbuzdította Thatcher győzelme és példája – Keresztelő Jánosnak érezte magát mellette, másként mondva, Thatcher legtehetségesebb tanítványa volt –, s nyolc éven át ők ketten, egyetlen esettől eltekintve, a kölcsönös csodálaton alapuló társaságot alkottak. Az a néhány egyszerű és népszerű gondolat azonban, amelyet Reagan dédelgetett, már sokkal korábban eszébe jutott. „1960-ra – írta –, rájöttem, hogy az igazi ellenség nem a nagyvállalat, hanem a nagy kormány.”112 Húsz évvel később jött el az ő ideje. Különös, hogy lényegében nem sikerült jelentősebben csökkentenie a kormányzati létszámot. Ebből a szempontból ő is az amerikai politikában fokozódó kettősségnek esett áldozatul: a választók ama törekvésének, hogy republikánus elnököt és demokrata, kongresszust válasszanak. Reagan pártja egy ideig ellenőrzése alatt tartotta ugyan a szenátust, de a képviselőházat sohasem. Azt az 1980-as évek folyamán tulajdonképpen még szorosabban kezükben tartották a demokraták. Ahogy növekedtek a választási hadjárat költségei, egyre csökkent az esély egy kongresszusi képviselő leváltására, s az évtized végére a képviselők cserélődése már a 10%-os arányt sem érte el; a képviselőházi helyek birtoklása pedig egyre inkább attól függött, mennyire tudja az illető szövetségi pénzekből kielégíteni a különböző érdekcsoportokat. Ezért aztán Reagannek, sőt tulajdonképpen republikánus utódjának, George Bushnak 112

Ronald Reagan, An American Life: an Autobiography (New York, 1990), 135. –(889)–

sem volt módja arra, hogy csökkentsék a szövetségi állam költekezését. Reagan viszont csökkenthette és csökkentette is az adókat. Emiatt folyamatosan nőtt az államháztartás hiánya. Az eredeti, 1981-es adócsökkentések utáni első hat évben a felélénkült gazdaság voltaképpen 375 milliárd dollárral növelte az adóbevételeket, de ugyanezen időszak alatt a kongresszus 450 milliárddal növelte a belföldi kiadásokat.113 Az államháztartási hiányt a kereskedelmi egyensúly növekvő megbomlása kísérte, amely Reagan második elnöki periódusának négy éve alatt összesen 541 milliárd 243 millió dollárra rúgott. A költségvetés hiánya 1988-ban kezdett csökkenni, de továbbra is nagy maradt, s abban az évben a teljes államadósság meghaladta a 2.000 milliárd dollárt.114 Kormányzati és magánkötvények kibocsátása e két hiány finanszírozására azt jelentette, hogy külföldi kötvénytulajdonosok és befektetők, élükön Japánnal, de a befektetések terén alig elmaradva Nagy-Britanniával, jelentős befolyást szereztek az amerikai gazdaságra, vagy legalábbis igen sok amerikai ettől tartott. Reagan politikája, avagy a reaganomics, ahogy barátok és ellenségek egyaránt nevezték, viszont olyan dinamizmust teremtett, amelyet Amerika Eisenhower időszaka óta nem tapasztalt. Hat év alatt, 1982 és 1987 között az (inflációval kiigazított) nemzeti össztermék 27%-kal, a feldolgozóipar 33%kal, az átlagjövedelmek 12%-kal növekedtek (szemben az 1970-es évek 10,5%-os csökkenésével).115 Közel 20 millió új munkahely jött létre. Ráadásul Reagannek az 1970-es évek kételyei után sikerült általánosan elfogadtatnia azt az elképzelést, hogy Amerika ismét dinamikus és sikeres nemzet. A kezdetben ellenséges médiától a „nagy kommunikátor” kissé neheztelő dicsérő jelzőt kapta. Mindennek következtében Amerika mint nemzet kezdte visszanyerni önbizalmát, amely az 1970-es évekbeli öngyilkossági kísérletben veszett oda. A Reagan által kinevezett magas szintű Hosszútávú Stratégiai Bizottság által folytatott kutatásokról szóló jelentésben 1988 januárjában az áll, hogy 1990 és 2010 között az Egyesült Államok gazdasága 4,6 trillió dollárról csaknem 8 trillió dollárra fog növekedni, s még ekkor is csaknem kétszer olyan erős lesz, mint a világ utána következő legerősebb gazdasága.116 A közbülső időszakban, az 1990-es évek elején azonban az USA-ban jelentős recesszió kezdődött. Az 1980-as években visszaszerzett önbecsülés mégis jelentősen hozzájárult a Vietnam okozta mazochizmus megszüntetéséhez, s Reagant,

Uo., 335-336. The Statesman’s Yearbook 1990-91,1399 skk, 1413. 115 An American Life, 334-335. 116 Discriminate Deterrence: Report of the Commission on Integrated Long-Term Strategy (Washington D. C., 1988), 5-7. –(890)– 113 114

akinek nem voltak gátlásai a hatalmas amerikai erő jogos felhasználása tekintetében, képessé tette arra, hogy egyre nagyobb súllyal jelentkezzen a világ színpadán. Nem volt durva, és kétségtelenül harcias sem, de makacsul hitt abban, hogy az emberi magatartásban léteznek abszolút értékek, s nemzetközi ügyekben világosan különbséget tett helyes és helytelen között. Amikor úgy érezte, cselekedni kell, cselekedett; nem gondos megfontolás, de minden bűntudat és hátsó gondolat nélkül. Mentora ebben is Thatcher asszony volt. 1982. április 2-án pénteken előzetes figyelmeztetés vagy hadüzenet nélkül jelentős argentin tengeri erők rohanták le és szállták meg a Falkland-szigeteken lévő brit koronagyarmatot. (Keletebbre Dél-Georgiát is megszállták.) Ez az argentin szóhasználatban Malvin-szigeteknek nevezett terület évszázadok óta területi viták tárgya volt. (Annak idején már dr. Johnson is pamfletet írt a kérdésről, amelyben elutasította a britek tulajdonosi igényeit.) A sziget valamennyi lakosa brit származású volt, az 1820-as években ide vándorolt telepesek leszármazottai, így hat nemzedékre visszamenően a sziget tulajdonosainak vallhatták magukat. Az argentin katonai junta feje, Leopoldo Galtieri tábornok (történetesen) maga is második generációs európai bevándorló volt: ebben a minőségben furcsamód a rodéziai fehérek vezérével, Ian Smith-szel és Fidel Castro kubai diktátorral osztozott. Argentína állítása, hogy gyarmatosítás-ellenes felszabadító tettet hajtott végre, nem volt valami meggyőző, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa 10:1 arányban az argentin csapatok azonnali kivonása mellett döntött (502. határozat). Az invázió viszont teljesen készületlenül találta a briteket, akiknek a térségben nem voltak jelentősebb erőik. Lord Carrington külügyminiszter jobbnak látta lemondani, hogy ezzel is palástolja: minisztériuma nem látta előre az agressziót. Margaret Thatcher és kormánya eltökélte, hogy ha lehet, diplomáciai úton, ám ha szükséges, erővel szerzi vissza a szigetcsoportot. Az első brit csatahajók két nappal a támadás után indultak el a déli Atlanti-óceán felé. Egy héttel később Nagy-Britannia 200 mérföldes biztonsági zóna létrehozását jelentette be a szigetcsoport körül – mintegy annak a „karanténnak” a mintájára, amelyet Kennedy elnök rendelt el a kubai térségben az 1962-es rakétaválság idején. Kockázatos döntés volt haditengerészeti kísérettel, de nem teljes légi támogatással (a két brit anyahajón csak a hangsebességet el nem érő, helyből felszálló Harrier-gépek voltak, míg az argentin szuperszonikus gépek részben a szárazföldi repülőterekről, részben a szigeten lévő Port Stanley repülőtérről indulhattak bevetésre) expedíciós erőt küldeni 8 ezer mérföldes távolságra. Az akció mások mellett Ronald Reagan csodálatát is kiváltotta, aki a hadművelet során nemcsak teljes diplomáciai támogatásáról biztosította a brit kormányt az ENSZ-ben és másutt, hanem titokban hírszerzési segítséget is nyújtott. A merész vállalkozást végül siker koronázta. Április 25-én a britek visszaszerezték Dél-Georgiát. Pontosan egy héttel később a Belgrano nevű ar–(891)–

gentin nehézcirkálót elsüllyesztette a Conqueror brit tengeralattjáró, és a támadás során 385-en estek el; az argentin haditengerészet ezután visszatért kikötőibe, és többé nem vett részt az ellenségeskedésekben. Az argentin légierő keményebben harcolt, rakétatámadásokkal összesen négy brit csatahajót és szállítóhajót süllyesztettek el, bár az emberveszteség csekély volt. Amúgy a tengerészeti hadművelet a tervek szerint alakult. Május 21-én a brit expedíciós erő hídfőállást hozott létre San Carlosnál; egy héttel később ejtőernyősök vették be Port Darwint és Goose Greent, s június 14-én a teljes argentin megszálló sereg megadta magát. A szárazföldi harcok során mintegy 255 brit és 652 argentin katona esett el. Három nappal később Galtierit megbuktatták. Közvetlenül tulajdonképpen a brit győzelem vetett véget a katonai uralomnak Argentínában, és tette lehetővé a demokrácia helyreállítását. 1983. december 10-én nyolc évre Raúl Alfonsín lett Argentína első polgári és demokratikusan megválasztott elnöke, s azonnal vizsgálat indult a sok ezernyi ellenzéki ügyében, akik a junta uralma idején „eltűntek”; Galtierit és számos társát hosszú börtönbüntetésre ítélték. A történtek feltűnően hatottak Reaganre is. A falklandi akció újólag életre keltette az illendő nemzetközi viselkedés nyugati értelmezését, s emlékeztette az Egyesült Államokat arra a felelősségre, amelyet mint vezető demokrácia és a törvény uralmának védelmezője visel. Az első geopolitikai következmények 1983 végén váltak láthatóvá. Október 19-én Maurice Bishopot, a Nyugat-Indiákon lévő kicsiny sziget, a Brit Nemzetközösséghez tartozó Grenada miniszterelnökét a kubaiak segítségével és feltehetően általuk tervezett baloldali államcsíny során meggyilkolták. Két nappal később Grenada szomszédainak, Jamaicának, Barbadosnak, St. Vincentnek, St. Luciának, Dominikának és Antiguának a vezetői arról számoltak be, hogy a szigeten nagy kubai katonai összpontosítás zajlik, és a saját demokratikus kormányaik biztonságát féltve titokban az Egyesült Államok katonai beavatkozását kérték. A hétvégét Georgiában golfozással töltő Reagant szombaton hajnali négy órakor ébresztették a hírrel. Miután a Vezérkari Főnökök Egyesült Tanácsa tudatta vele, hogy a „mentőhadművelet” negyvennyolc órán belül megindulhat, a válasza ez volt: „Tegyék.” Mivel kubai csapaterősítésektől kellett tartani, s Grenadában nyolcszáz amerikai orvostanhallgató tartózkodott (akik potenciálisan egytől egyig túszokká válhattak), a legnagyobb titoktartást rendelték el.117 Ennek egyetlen szerencsétlen következménye volt: Thatcher asszonyt nem tájékoztatták arról, mit szándékozik tenni Reagan, s mivel Grenada a Nemzetközösség tagja volt, a miniszterelnök asszony (és a királynő) megsértődött, s nézetének nyilvánosan is hangot adott, ami szerencsétlen hibának bizonyult.118 Ez volt nyolc év alatt az egyetlen komolyabb nézeteltérés közte 117 118

An American Life, 449-451. Lásd cikkemet az Observer 1983. október 30-i számában. –(892)–

és Reagan között, s Thatcher később magánbeszélgetésben elismerte tévedését. A hadműveletnek amúgy jó visszhangja volt, s az valamennyi célkitűzését elérte. Az amerikai csapatok október 25-én szálltak partra, helyreállították az alkotmányos rendet, majd november 2-án meg is kezdték a kivonulást. Nem ez volt az egyetlen erődemonstráció, amelyet a Reagankormányzat nem hivatalos világcsendőrként és Amerika jogos érdekeinek védelmében vállalt. 1985. július 8-án Reagan öt országot, Iránt, Észak-Koreát, Kubát, Nicaraguát és Líbiát „terrorista államszövetség tagjaiként” bélyegzett meg, amelyek „nyílt háborús akciókat” hajtanak végre az Egyesült Államok ellen. Ezek „törvényen kívüli államok, amelyeket félresikerült emberek, eszelősek és undorító bűnözők olyan válogatott gyülekezete irányít, amilyennel a Harmadik Birodalom létrejötte óta még nem találkozhattunk.” Ez az Amerikai Jogászegyletben tett kijelentés jellegzetes darabja az elnök erőteljes stílusának, amelyet az átlagamerikaiak nagyon élveztek – ez volt népszerűségének egyik titka. Magánbeszélgetésben a líbiai Kadhafi ezredest tekintette a „gyülekezet” legveszélyesebb tagjának, azon az alapon, hogy „nemcsak barbár, hanem színlelő is.”119 Mint már említettük, 1986. április 5én bomba robbant egy amerikai katonák körében közkedvelt berlini diszkóban; egy katona és egy török nő meghalt, kétszázan megsebesültek. Amerikaiak által lehallgatott rádióüzenetekből minden kétséget kizáróan kiderült, hogy Líbiának része volt a merényletben, és április 13-án Reagan felhatalmazta az F-111-es bombázókat, hogy támadást hajtsanak végre Kadhafi Tripoliban lévő főhadiszállása és laktanyái ellen. A támadást április 14-15-én éjjel hajtották végre. Thatcher asszony engedélyezte, hogy az amerikai gépek a nagy-britanniai támaszpontokról induljanak, Franciaország és Olaszország azonban nem engedélyezte, hogy átrepüljenek a légterükön, ezért a gépeknek 1.000 mérföldes kerülőt kellett tenniük az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger felett. A támadás elérte legfőbb célját: ezután Kadhafi sokkal kevésbé aktívvá vált a nemzetközi terrorizmus támogatásában. Az Egyesült Államok növekvő hajlandósága arra, hogy érvényesítse törvényes jogait, és ennek érdekében erőt alkalmazzon, Reagan utódja, George Bush elnöksége alatt is érvényesült. 1989. december 21-én a Fehér Ház, amelyet egyaránt felháborított az, ahogy Manuel Noriega tábornok panamai diktátor demokratikus ellenzékével bánik, s hogy a tábornok része annak a kábítószercsempész-hálózatnak, amely többmilliárd dollárnyi értékű kábítószert csempészett be az Egyesült Államokba (Noriega ellen komoly vádak gyanúsítottjaként Floridában elfogatóparancs volt érvényben), engedélyezte az amerikai katonai beavatkozást. A közvetlen

119

An American Life, 517-518. –(893)–

ürügy egy amerikai katona meggyilkolása volt a csatorna-övezetben. A harcokban becslések szerint kétszáz polgári személy, 15 amerikai katona és a panamai haderő 59 tagja halt meg. Noriega hatalmát azonban gyorsan megdöntötték, ő maga a vatikáni nunciatúrára menekült, majd megadta magát, és Floridába szállították, hogy bíróság elé állítsák. Panamában, miként Grenadában helyreállt a demokrácia, s az amerikai csapatokat gyorsan kivonták. Egyes nyugati értelmiségiek sokat bírálták ezeket a rendőri akciókat, a közvélemény szemében azonban népszerűek voltak, s sok harmadik világbeli diktátort el is rettentettek az agresszív és társadalomellenes viselkedéstől – bár sajnos nem mindenkit. Egyszersmind az amerikai vezetést és a közvéleményt felkészítették arra, hogy szembeszegüljön a világrendet – mint látni fogjuk – sokkal jelentősebben fenyegető kihívással. Az 1980-as évek elején azonban Reagan elnököt elsősorban az foglalkoztatta, hogy fizikai és lélektani értelemben visszaszerezze az 1970-es évek folyamán a Szovjetunióval, annak csatlósaival és vazallusaival szemben elvesztett talaj egy részét. Amikor Reagant elnökké választották, megtudta, hogy a Szovjetunió évente 50%-kal többet költ fegyverekre, mint az Egyesült Államok, s emiatt a hagyományos és az atomfegyverek terén is előnyre tett szert. Különösen nyugtalanító volt a közepes hatótávolságú, több robbanófejes SS-20-as rakéták nagyszabású telepítése Kelet-Európában. 1980. június 17-én Thatcher asszony egyezményt írt alá Carter elnökkel, amelynek értelmében az SS-20-asok ellensúlyozására amerikai cirkáló rakétákat telepítenek Nagy-Britanniába. Ennek az első lépésnek az alapján Reagan és Thatcher asszony más NATO-tagokat is rá tudott venni arra, hogy engedjék át területüket a cirkálórakéták hálózata számára. A szélsőbaloldal Európában tüntetéseket szervezett a telepítés ellen: 1983. október 20-án (a szervezők szerint) mintegy 250 ezren vonultak fel Londonban; „emberi láncot” alakították Párizs körül; Németországban baloldali források szerint egymilliónyian tiltakoztak; az angliai Greenham Commonban, az egyik tervezett rakétabázis helyén női béketábort állítottak fel. Ezek a tiltakozások azonban nem értek célba, és nincsenek adatok arra, hogy bárhol is élvezték volna a munkásosztály támogatását. A greenhami női tábor résztvevői rövidesen népszerűtlenné váltak a helyi lakosság körében. A cirkálórakéták telepítésével arra akarták figyelmeztetni a moszkvai vezetést, hogy a Fehér Házban véget ért a határozatlanság politikája.120 Reagan ugyanakkor elnöksége első napjától kezdve általános fegyverkezési programot indított. Mint mondta, „Megkértem [a Vezérkarok Egyesült

Az eseményekről, amelyek az SS-20-sok és a cirkáló rakéták telepítéséhez vezettek, lásd Jonathan Haslam, The Soviet Union and the Politics of Nuclear Weapons in Europe, 1969-77 (Cornell UP, 1990). –(894)–

120

Bizottságát], mondanák meg, milyen új fegyverekre van szükségük, hogy katonai fölénybe kerüljünk potenciális ellenségeinkkel szemben.” Ha a nemzet biztonsága és a költségvetési hiány között kell választani, „a nemzet biztonságának oldalára állok.”121 A védelemre fordított többletköltségek rövidesen elérték az évi 140 milliárd dollárt. Ide tartozott a gyorsan bevethető egységek bővítése és kiképzése, a második világháborús csatahajók reaktiválása és cirkálórakétákkal való felszerelése, a radarok által nem észlelhető Lopakodó-bombázók és egy sor high-tech lézervezérlésű rakéta, köztük ballisztikus rakéták elleni fegyverek kifejlesztése – amit együtt „csillagháborús programnak” neveztek. A stratégiai tervezést és a taktikai kiképzést az USA fegyveres erőinek egészében úgy alakították át, hogy megfeleljen az új fegyverrendszerek nukleáris és hagyományos célból történő felhasználásának – hogy a váltás milyen fontos volt, az 1991-ben derült ki.122 A fegyverkezési program azonban, szándékai szerint is, főleg politikai hatást váltott ki, méghozzá két értelemben. Reagan először is meg akarta mutatni Nyugat-Európa népeinek (s tulajdonképpen a csatlósállamok lakosságának a vasfüggöny mögött, amelyek egyre inkább Nyugat felé tekintettek), hogy Amerika elkötelezettsége a kollektív biztonság iránt éppoly erős, mint korábban. Ez a legtöbb európai kormányból pozitív reakciót váltott ki.123 Ugyanilyen fontos volt azonban a számított hatás a szovjet politikai tervezésre. Hírszerzési értékelésekből Reagan gyorsan rájött, hogy az 1980-as évek elején Oroszországban fokozódtak a gazdasági nehézségek. Az afganisztáni háború népszerűtlen és drága volt; Amerika pedig azzal, hogy a lázadókat kisméretű, rendkívül mozgékony légelhárító és tankelhárító fegyverekkel látta el, Oroszország számára csekély saját költséggel tudta megnövelni a háború emberi és pénzügyi terheit. Az orosz gerontokrácia, az idősödő pártvezetők és tábornokok hada, akik a hruscsovi éra óta ellenőrizték az országot, szintén súlyos vezetői problémákkal küszködött. Az 1980-as évek elejéig a szovjet kül- és védelmi politika alapja az úgynevezett „Brezsnyev-doktrína” volt; ez kimondta, hogy mihelyt létrejön egy „szocialista állam”, például Kuba vagy Vietnam, a kormányát fenyegető bármely veszélyt úgy kell tekinteni, mint ami a Szovjetunió létérdekeit fenyegeti. Vitatható, vajon minden esetben lehetett volna alkalmazni a doktrínát; de sohasem próbálták ki, s maga az elv, úgy látszik, az An American Life, 234-235. Az amerikai fegyverkezési programnak az 1980-as évekbeli fejlődését átfogóan elemzi Reagan hadügyminisztere, Caspar Weinberger, Fighting for Peace (New York, 1990). 123 Lásd Paul Johnson, „Europe and the Reagan Years” és Robert W. Tucker, „Reagan’s Foreign Policy”, in: „American and the World, 1988-9”, a Foreign Affairs különszáma, 68 (1989). –(895)– 121 122

öreg vezér 1982. november 10-én bekövetkezett halálával együtt kimúlt. Brezsnyevet két nappal később a KGB tizenöt éven át volt főnöke, Jurij Andropov váltotta fel a pártfőtitkári, majd 1983. június 16-án az államelnöki székben. 1983. március 8-án Reagan megragadta az alkalmat, hogy figyelmeztesse az új szovjet vezetést, miként tekint terjeszkedő rendszerükre, s mit szándékozik tenni a további terjeszkedés megállítására. A floridai Orlandóban mondta el a később „A gonosz birodalma” néven ismerté vált beszédét. Mint mondta, ezt a beszédet és „a hozzá hasonlókat előre megfontoltan” (s remek felesége, Nancy tanácsa ellenére) mondta el, mert „emlékeztetni akartam a szovjeteket, hogy tudjuk, miben sántikálnak.”124 A sokkal keményebb Fehér Ház-i magatartásnak, amelyet a londoni Thatcher-kormány teljes támogatásáról biztosított, Moszkvában is voltak visszahatásai, ahol a szovjet vezetésben növekedett a bizonytalanság. Elnökké választása után hét hónappal meghalt Andropov (1984. február 9.), és utódja, Konsztantyin Csernyenko, akit sietősen beiktattak főtitkárnak és államelnöknek (február 13., április 11.) alig több mint egy évig maradt pozícióiban, mert 1985. március 10-én meghalt. A szovjet elit ekkor jelentős lépésre szánta el magát: egy nemzedéket átugorva az 52 éves kaukázusi születésű, de anyai oldalról ukrajnai származású, Andropov égisze alatt felemelkedő pártapparatcsikot, Mihail Gorbacsovot választotta pártfőtitkárnak.125 Gorbacsov azzal kezdte helyzete megszilárdítását, hogy a szovjet kormányzati rendszer minden, központi és helyi szintjén sok ezer személyi változást határozott el; ám neki sohasem volt olyan megfellebbezhetetlen tekintélye, mint amilyen még Brezsnyev számára is magától értetődő volt. 1987 és 1991 között utasításait vagy hiányosan vagy egyáltalán nem hajtották végre, egyes lépések az engedélye, vagy akár a tudomása nélkül mentek végbe. A szovjet kommunista párt mércéjével mérve Gorbacsov liberális volt; a többpárti rendszernek azonban még a gondolatát is mint „teljes képtelenséget” vetette el. Sokat utazott az országban, sok buzdító beszédet tartott: fő mondanivalója ez volt: „Mindent meg kell változtatnunk”, de hozzátette: „Kommunista vagyok.” Mintha feltételezte volna, hogy a kommunizmus belülről is megreformálható, anélkül, hogy el kellene vetnie alapvető elméleti tételeit, különösen az arra vonatkozó lenini elveket, hogy miként kell megszervezni az államot és a gazdaságot. Oroszország problémái azonban, mint láttuk, a lenini rendszerben, s nem annak sztálini felépítményében gyökereztek. 1989. november 7-én Gorbacsov ismét így An American Life, 568-570, amely közli az orlandói beszéd kulcsfontosságú részeit. 125 A szovjet vezetőről nem jelent meg életrajz, s nehéz volt hozzájutni Gorbacsov életének részleteihez; néhány a Sunday Correspondent színes mellékletében jelent meg 1990. február 25-én. –(896)– 124

szólt a szovjet tévé-nézőkhöz: „Egyre gyorsabban kell előrehaladnunk” – de világosan nem jelölte meg, mi felé halad az ország. Azt mondta, hisz a piacgazdasági rendszer bevezetésében, így mutatván ki, hogy megértette, vagy legalábbis tudatában van az 1980-as évek szellemének. De a gyakorlatban ez csupán az egyénileg megművelhető földterület nagyságának kis növelését és az ipari vállalatok nagyobb számon kérhetőségét jelentette. Ám az első lépés, amelynek nyomán a (kisbirtokosok által) megművelt föld 5%-án rögtön a piacon kapható élelmiszerek 50%-át állították elő, csupán még inkább felhívta a figyelmet az érintetlenül hagyott állami gazdaságok és szövetkezetek kudarcára; a második lépés pedig, az iparnak nyújtott központi támogatások csökkentése, a termelés egyre gyorsuló csökkenéséhez vezetett. Emiatt az 1980-as évek második felében és méginkább az 1990-es évek elején a szovjet boltokban kapható áruk mennyisége gyorsan csökkent, s az egész gazdaságnak egyre nagyobb része működött a nemcsak egyéni, hanem gyárak közötti és a feketepiacon érvényesülő barterkereskedelem alapján. Gorbacsov bevezette a glasznoszty („nyitottság”) politikáját, amelynek értelmében a sajtó és bizonyos fokig az állami rádióállomások bírálhatták és felelősségre vonhatták a kormányt. Korlátozta a KGB tevékenységét.126 Megnyitottak bizonyos archívumokat, a független gondolkodású szovjet történészek merészebbé váltak. Megnyitották a sztálini korszak tömegsírjait, a leleteket közkinccsé tették, Sztálin áldozatainak számát folyamatosan felfelé módosították. Buharint és kilenc további, 1938-ban törvénysértően meggyilkolt áldozatot rehabilitáltak. Kevesebb embert küldtek politikai vétségért börtönbe vagy pszichiátriai intézetbe. Mindennek eredményeképpen bizonyos fokig megszűnt a félelemnek az a légköre, amelyben a Szovjetunió hetven évig élt. Ez viszont lazított a félelmen alapuló fegyelmen, pedig kizárólag ettől volt képes egyáltalán működni a szovjet kommunista rendszer. Fokozódott a munkakerülés, mindennapossá váltak a sztrájkok. Meredeken növekedett a bűnözés, az illegális vodkagyártás, s ennélfogva az ittasság. Gorbacsov először korlátozott alkoholtilalommal próbálkozott, majd miután szembe kellett néznie azzal, hogy a vodka adójából származó jövedelmek csökkenése az államháztartás összeomlásával fenyeget, ezzel is felhagyott. Egész sor, természeti és emberi hibának és gondatlanságnak felróható demoralizáló katasztrófa következett be. 1986. április 26-án felrobbant a Kijev melletti csernobili atomerőmű egyik reaktora, a nukleáris energia felhasználásának történetében az eddigi legszörnyűbb balesetet okozva, halálos áldozatokkal, Az Oroszországban az 1980-as években bekövetkezett változások részleteit lásd Geoffrey Hoskins, The Awakening of the Soviet Union (Harvard, 1990), aki kimutatja, hogy egyes változások már Gorbacsov hatalomra kerülése előtt elkezdődtek. –(897)–

126

nukleáris szennyezéssel, hosszú távú hatásokkal egy óriási kiterjedésű területen. Négy hónappal később, augusztus 31-én a Feketetengeren elsüllyedt a Nahimov tengernagy nevű szovjet személyszállító hajó; több mint 400 ember veszett oda. Öt héttel később, október 6-án az Atlanti-óceán középső vizein nyomtalanul eltűnt egy tizenhat többrobbanófejű atomrakétával felszerelt szovjet atom-tengeralattjáró. 1988 decemberében a Kaukázuson túli terület örmény körzetében kitört földrengésben több mint 20 ezer ember vesztette életét, s egész régió dőlt romba; a mentőalakulatok rosszul működtek. 1989. június 4-én egy kilyukadt szibériai csővezetékből ki szökött a gáz, amit a megfigyelő rendszernek észlelnie kellett volna; a gázrobbanás két, éppen arra haladó személyvonatot semmisített meg, több mint 800 ember halt meg, köztük sok vakációra igyekvő gyermek. Ezek és még sok más esemény egy általános csőd jeleit mutató rendszerről tanúskodnak, s ezt a csődöt Gorbacsov gazdasági reformprogramja (a peresztrojka vagy „átépítés”) bizonyos fokig még tovább súlyosbította. A CIA és más titkosszolgálatok az 1980-as évek eleje óta egyre meggyőzőbben jelentették a Fehér Háznak a Szovjetunió gazdasági és technológiai kudarcának bizonyítékait. A kudarc az élet minden területére kiterjedt, beleértve a közegészségügyet is. A nem elég hatékony kitermelés és más technológiai hibák nyomán a nehézségek még az energiatermelés területén is fokozódtak, noha az a bőséges természeti erőforrások miatt egykor a szovjet erő legfőbb forrása volt (a Szovjetunió még az 1990-es évek elejére is a világ legnagyobb olajexportőre maradt).127 A szovjet katonai-ipari komplexum bizonyos fokig mentes maradt a legégetőbb orosz gazdasági nehézségektől, mert abszolút elsődlegességet élvezett az anyag- és képzettmunkaerő-ellátás terén. Ám Reagan fegyverkezési programjának egyik célja éppen az volt, hogy fokozva az ütemet a technológiailag magas szintű fegyverzetek gyártásában általában is satuba fogja a szovjet gazdaságot, s arra kényszerítse a szovjet vezetést, hogy kemény kérdéseket tegyen fel magának. Kész-e a polgári gazdaság rovására versenyre kelni az Egyesült Államok katonai erőfeszítéseivel, méghozzá pontosan egy olyan időszakban, amikor a szovjet embereknek változásokat és javulást ígérnek? S vajon ha szeretne is, versenyre tud-e kelni vele? A válasz mindkét kérdésre nemleges volt. Ennek nyomán merült fel egy harmadik kérdés: kész-e a szovjet vezetés úgy reagálni az amerikai fegyverkezésre, hogy hajlandó leülni a tárgyalóasztalhoz, s ésszerű leszerelési tárgyalásokat folytatni? A válasz erre a kérdésre „igen” volt. 1985. november 19-én Reagan és Gorbacsov összeült Genfben, s ez – mint később kiderült – az első volt a csúcstalálkozók egész sorozatában. Reagan ellenőrzött fegyverzetcsökkentést javasolt, az orosz kifejezést („dovorej no A téma általános áttekintését lásd Thane Gustafson, Crisis and Plenty: the Politics of Soviet Energy under Brezhnev and Gorbachev (Princeton, 1989). –(898)–

127

provorej”, bízz, de ellenőrizz) használva, s figyelmeztette Gorbacsovot, hogy a másik lehetőség a fegyverkezési verseny folytatása: „meg kell mondanom Önnek, hogy ha fegyverkezési versenyről van szó, akkor tudnia kell, hogy ezt a versenyt nem nyerhetik meg.”128 A történészek még hosszú ideig vitatkoznak majd azon, vajon a Reagan-Thatcher-féle stratégia, a fegyverkezés és fejlett fegyverrendszerek Európába telepítése, az ellenőrzött fegyverzetcsökkentéssel azonban kiutat hagyva a Szovjetuniónak, szerepet játszott-e abban, hogy a szovjet kül- és védelmi politikában olyan alapvető változás ment végbe, amely véget vetett a hidegháborúnak.129 Az időzítés arra utal, hogy ez a stratégia hozzájárult ahhoz, hogy Gorbacsov olyan irányba induljon el, amely saját hajlamaiból is következett, különösen pedig, hogy megnyerje a kétkedő kollégákat. 198687-ben még komoly kételyek merültek fel Gorbacsov szavahihetőségét illetően, s abban a tekintetben, hogy mennyire reálisak az általa bevezetett változások. Henry Kissinger szavaival: „Afganisztán lesz a próba.”130 Gorbacsov Gentben azt mondta Reagannek, hogy a szovjet beavatkozásról csak a rádióból értesült, ezzel jelezve, hogy nincs benne semmi felelőssége. „S nem is lelkesedik érte” – tette hozzá Reagan.131 Emiatt a kivonulás bejelentése s terv szerinti végrehajtása megnyugtatta a nyugati vezetőket, s ezután már – különösen Reagan, utódja, Bush és Thatcher asszony – úgy tekintettek Gorbacsovra, mint arra az emberre, akit továbbra is a Szovjetunió élén akarnak látni. Ez számára is fontos volt, mert 1987-től kezdve egykor jelentős otthoni népszerűsége folyamatos csökkenésnek indult. Amit azonban akkoriban a nyugati vezetők nem tudtak, az volt, hogy Moszkvában még az afganisztáni kivonulásnál is fontosabb döntés született: nem fogják felhasználni (mint 1953-ban, 1956-ban és 1968-ban) a Vörös Hadsereget a kelet-európai ingadozó kommunista rendszerek megsegítésére. Mihelyt megszületett a döntés, az események gyorsan követték egymást, noha még ma sem teljesen világos a sztálini csatlósbirodalmat szétrobbantó folyamat. A legtöbb kelet-európai rendszer ugyanabba a gazdasági válságba csúszott, amely az 1980-as években megrengette Oroszországot, s az ok is ugyanaz volt: a kollektivista rendszer és az

Reagan részletes beszámolóját a genfi találkozóról lásd An American Life, 633-641. 129 Az ellentétes nézetekre lásd „The American 1980s: Disaster or Tríumph: a Symposium”, a Commentary különszám a, 1990 szeptember; lásd még Larry Berman (szerk.), Looking Back on the Reagan Presidency (Baltimore, 1990) és W. G. Hyland, The Cold War is Over (New York, 1990). 130 Személyes közlés a szerzőnek; Margaret Thatchernek is ez volt a véleménye. 131 An American Life, 639. –(899)– 128

úgynevezett „parancsgazdaság” együttes kudarca. A robbanást minden valószínűség szerint magának a kapitalista világnak az egyik funkciózavara idézte elő. A növekedés évei Nyugaton, amelyeket a „thatcherizmus” vagy a „reaganomics” és a világ pénzügyi központjainak gyors fejlődése fémjelzett, a részvényárfolyamok nyaktörő emelkedéséhez és az elkerülhetetlen hanyatláshoz vezetett. Ez utóbbi jelei először 1987. október 19-én mutatkoztak, amikor a Dow Jones-index New Yorkban egyetlen nap alatt 508 ponttal, illetve 23%-kal esett. Sokak félelme ellenére ezzel nem az 1929-es „Fekete Csütörtök” ismétlődött meg; inkább a gazdasági növekedés hosszú időszakának végét vezette be, amit kellő időben az 1990-91-es recesszió követett. Akkoriban ezt sok bank figyelmeztetésnek érezte, hogy hitelezési gyakorlata túl bőkezű. A bankok, amelyek jelentős kölcsönöket nyújtottak kelet-európai kormányoknak és azok ügynökségeinek, már aggódtak ezen államok hitelképessége miatt, s 1987 októbere után az Odera-Neisse-vonaltól keletre készpénzt már nem helyeztek ki; ehelyett a tőke és a kamatok visszafizetését sürgették. Ez viszont belföldi intézkedésekre késztette a keleteurópai kormányokat, amelyek csökkentették a boltokban kapható áruk mennyiségét és növelték az áraikat. Fokozódott a nép dühe, különösen ahogy terjedt az érzés, hogy a „gonosz birodalma” – a kifejezés, amely annyira tetszett e birodalom alattvalóinak – már nem igazán akar erővel kormányozni. Így az 1989-es év, amelyben a baloldal világszerte a Francia Forradalom – mint mondták, a modern radikális politika kezdete – kétszázéves évfordulójának megünneplésére készült, valami egészen mássá alakult: valóban a Forradalmak Évévé, de azoké, amelyek a marxizmusleninizmus megrögzött rendje ellen irányultak. Nem mindegyik forradalom járt sikerrel. 1989 márciusában brutális erőszakkal verték le a tibetiek lázadását a kínai megszállás és a népirtás politikája ellen. A következő hónapban kínai diákok Pekingben a tömegek között népszerű, ám a keményvonalasok által 1987-ben leváltott kommunista vezető, Hu Jao-pang halálhírének és április 22-i temetésének alkalmából nagyszabású tüntetést szerveztek. Április 27-re a diákok elfoglalták a Peking központjában lévő hatalmas Tienanmen-teret. Más kínai nagyvárosokban, köztük Sanghajban is tömegtüntetések voltak. Május 15-én a tüntető diákok a kínai vezetést megszégyenítve és dühét kiváltva megzavarták Gorbacsov pekingi látogatását, amely harminc év után az első kínai-szovjet csúcstalálkozó volt. Május 30-án a New York-i Szabadság-szobor műanyag másolatát állították fel a téren. Valószínűleg ez sarkallta cselekvésre a hatóságokat, amelyek addig véget nem érő vitákat folytattak a diákvezetőkkel a „reformokról”. A kínai Vörös Hadsereg jelentős erőket összpontosított Peking körül; főként olyan paraszti származású katonákat, akik távoli vidékekről érkeztek, s akik természetes ellenséget láttak a városlakókban, a diákokat pedig „parazitáknak” tekintették. Június 4-én éjjel a hadsereg támadásra indult, –(900)–

sok tank és tüzérség kíséretében; a Tienanmen-teret megtisztították, s ennek során 2.600 embert öltek meg, több mint 10 ezret pedig megsebesítettek. Bár hírek terjedtek a pártvezetésben és a hadseregparancsnokok körében uralkodó megosztottságról, a lázongásokat mindenhol a legszigorúbban verték le, és ezreket zártak börtönbe. Európában azonban másként festettek a dolgok. A vezető szerepet Magyarország játszotta, amely már korábban is igyekezett piaci elemeket bevezetni összedőléssel fenyegető „parancsgazdaságába”. A gyűlölt vezetőt, Kádár Jánost 1988 májusában leváltották pártfőtitkári posztjáról; most, május 8-án pártelnöki címétől is megfosztották, s a Magyar Szocialista Munkáspárt rövidesen (1989. október 10.) kimondta megszűnését, s átadta helyét a többpárti rendszernek. Fontosabb volt azonban ennél az a magyar döntés, amely a vasfüggöny lebontását rendelte el, mivel ez továbbgördülő hatással volt a többi csatlós államra is. Május 2-án Magyarország elkezdte felszedni az osztrák határnál lévő drótakadályokat, s megnyitotta a határt a szabad kelet-nyugati forgalom előtt. Még nagyobb szenzációt keltett Csehszlovákia döntése, hogy szeptember 10-én megnyitja határát Kelet-Németország felé. Az antimarxista forradalmi hevület gyűjtőereje nyomán ez rendkívül jelentős lépésnek bizonyult. A lengyel kommunista párt megsemmisítő vereséget szenvedett a június 5-i választásokon, egy nappal a Tienanmentéri öldöklés után, s szeptember 12-én Varsóban átvette a hatalmat az első nem kommunista kormány. A kelet-német népnek, amelynek felkelését 1953ban brutálisan verték le a szovjet tankok, nem akaródzott látni, hogy szláv és magyar szomszédai felszabadulnak, miközben őket továbbra is Erich Honecker hátborzongatóan népszerűtlen rendszere tartja láncokban. Mihelyt megnyílt a cseh határ, sokan beözönlöttek, hogy Nyugat-Németországba menjenek tovább. A vasfüggönyön tehát hatalmas lyuk támadt, ami destabilizálta a kelet-német kormányt, amelyet hosszú ideig a legsztálinistábbnak és legbiztosabb lábakon állónak tartottak. Miközben egyes kelet-németek menekültek, mások tüntetni kezdtek. Aznap, amikor a magyar kommunista párt feloszlatta magát, tömegfelvonulások kezdődtek Kelet-Németország-szerte, de különösen Berlinben és Lipcsében. Gorbacsovot, aki régóta egyeztetett látogatást tett az országban (október 7.) az aggódó Honecker arra kérte, küldjön csapatokat és tankokat. Ő azonban elutasította a kérést. Megmondta az öreg sztálinistának, vagy reformokat vezet be, vagy eltűnik, amíg még lehet. Nyilvánosan Gorbacsov azt hangoztatta, hogy minden kelet-európai rendszert veszély fenyeget, ha nem válaszol arra, amit a kor „kihívásának” nevezett. Miután szövetségese ily módon magára hagyta, Honecker október 18-án lemondott, miután munkatársai nem voltak hajlandók felhatalmazni a rendőrséget, hogy tüzeljen a tüntetőkre. Utódja (Disraeli kifejezésével) egy „kicsiny és zavart fantom”, Egon Krenz lett, aki pontosan hét hétig maradt a posztján. –(901)–

November 4-én egymillió ember vonult fel Kelet-Berlinben. Öt nappal később egy Kelet-Berlinben tartott történelmi jelentőségű sajtóértekezleten Günther Schabowski pártvezető bejelentette, hogy a határőrség nem fogja megakadályozni a kelet-németeket az ország elhagyásában. A Daily Telegraph tudósítója feltette a kulcskérdést: „Mi lesz a berlini fallal?” Azt a választ kapta, hogy az immár nem akadályozza a távozást.132 Aznap éjjel a berlini fal, a kommunista elnyomás csúf és megvetett jelképe, ahol sok száz német demokrata lelte halálát szökés közben, az öröm és a rombolás orgiájának színterévé vált, amint német fiatalok csákányokkal hasították darabokra. A tévéadók világszerte és a többi kelet-európai fővárosba is közvetítették ezeket a történelmi jeleneteket; Karl Marx kifejezésével ironizálva azt mondhatjuk: „A feltüzelt tömegek kiáltozták a ça ira, ça ira-t!”133 A másik keményen sztálinista országban, Csehszlovákiában a tüntetések nyolc nappal később, november 17-én kezdődtek. Másnap Bulgária következett a sorban. Itt Todor Zsivkov sztálinista kormányának bukását december 16-án a Bolgár Kommunista Párt nyilatkozata követte, amelyben lemondott a politikai hatalom monopóliumáról, s megnyitotta az utat a többpárti rendszer előtt. Időközben, november 24-én, a szinte állandóvá vált prágai tüntetések nyomán a teljes kommunista vezetés lemondott, s nem kommunista kormány alakult Václav Hável író vezetésével, akit később államelnöknek választottak meg. Ezek a hatalmas változások a legtöbb esetben különösebb erőszakcselekmények nélkül, sőt szinte békés úton következtek be. Szerencsére lincselések sem következtek be, jóllehet a távozó kommunista vezetők által elkövetett s most napvilágra került bűntettek száma és jellege elrémítő volt. Például Kelet-Németországban a titkosrendőrség nemcsak a nemzetközi terrorizmusnak volt aktív részese, hanem a Nyugatra irányuló nagyszabású kábítószerkereskedelemnek is; a befolyó keményvaluta svájci bankszámlákon kamatozott a pártvezetőknek. Honecker azzal mentette meg az irháját, hogy a szovjet hadsereg által ellenőrzött zóna egyik kórházába feküdt be, ahonnan 1991 elején Moszkvába csempészték. A csatlósállamok sok más vezetőjét, köztük Zsivkovot letartóztatták, és egyes esetekben bíróság elé állították. Az erőszakmentes forradalmi minta alól az egyetlen kivételt Románia jelentette. Az ottani pártvezér, Nicolae Ceauşescu 24 évig tartó diktatúrája, ahogy elődjéé, Gheorghiu Dejé, is még a legtöbb marxista rendszer mércéjével mérve is kivételesen brutális és korrupt volt. Uralmát a titkosrendőrség, a Securitate szilárdította meg, amelynek tagjait nagyrészt állami árvaházakból toborozták. Ceauşescu, aki 100 milliós Romániáról

132 133

A Telegraph riportere a szerző legidősebb fia, Daniel Johnson volt. Tézisek Feuerbachról, Marx-Engels Művei, 3. kötet. –(902)–

álmodozott, betiltotta a fogamzásgátlók árusítását és az abortuszt, s pénzbírsággal sújtotta a nem házasokat és a gyermekteleneket. Emiatt rengeteg törvénytelen és nem kívánt gyermek született. Az alkalmas árva fiúkat tizenéves koruk elején hadapród-zászlóaljakba sorozták be, s Ceauşescu felügyelete mellett arra nevelték őket, hogy a rendszert szülőként tiszteljék, és fanatikus hűséggel szolgálják. A Securitate felnőtt tagjaiként különleges kiváltságokat kaptak, s tulajdonképpen azon kevés román közé tartoztak, akik rendszeresen jóllakhattak. A Securitate nagyjából úgy szerveződött, mint Hitler alatt az SS, saját tankjai és repülőgépei voltak, s Bukarest alatt alagutak és megerősített pontok egész hálózatát építették ki. Ennek a hatalmas erőszakszervezetnek a védelmében Ceauşescu, nagyjából úgy, mint Iránban a sah, nagyszabású társadalom-alakításba fogott: több mint 8 ezer hagyományos falut romboltatott le, s a lakosságot nagy mezőgazdasági „városokba” terelték. Furcsamód Ceauşescu Nyugaton nem volt népszerűtlen; inkább dicsérték, mert nem volt hajlandó követni a szovjet kül- és védelmi politika minden fordulatát, s mert vissza tudta fizetni az ország adósságait, és azonnal fizetett a nyugati árukért – jóllehet ezt a politikát az tette lehetővé, hogy a tömegek a legszükségesebbeket kivéve mindenben nélkülöztek, mert minden egyebet exportáltak.134 A nyugati támogatás azonban rögtön megszűnt, mihelyt kiderültek a falurombolás méretei, márpedig 1988-tól kezdve ez volt a helyzet. Ráadásul ez a politika közvetlen konfliktust teremtett a rendszer és az ott élő nagy magyar kisebbség között, s a bajok akkor fordultak igazán komolyra, amikor a főleg magyarlakta Temesvárott az elégedetlenség aktív lázadásba csapott át. A Securitate kegyetlenül visszavágott, s későbbi felfedeztek egy tömegsírt, amelyben a titkosrendőrség 4.630 áldozatát földelték el.135 Ceauşescu azt hitte, őt nem érheti el az a forradalmi hullám, amely másutt letaszította a trónról marxista kollégáit. A december elején tartott utolsó nagy pártgyűlésen tartott ötórás beszédét nem kevesebb mint hatvanhétszer szakították félbe a felállva éljenző hallgatók, s annyira biztonságban érezte magát, hogy elutazott tervezett iráni látogatására. Ám amikor elérték a hírek, hogy a magyarlakta területekről induló nyugtalanság immár a fővárost is elérte, azonnal hazatért. December 21-én az elnöki palota előtt szólt a tömeghez. Ceauşescu szónoklatait a bukaresti polgárok

A Ceauşescu-rezsimről lásd Edward Behr, Kiss the Hand You Cannot Bite (London, 1991); John Sweeney, The Life and Evil Times of Nicolae Ceauşescu (London, 1991). 135 Ez a számadat, mint oly sok a közelmúlt román eseményeivel kapcsolatban, megbízhatatlan; Sweeney, id. mű szerint ötvennél több embert nem lőttek agyon. –(903)– 134

rendszerint csendben hallgatták, az éljenzéseket és tapsokat felvételről, hangszórókon át közvetítették – mindez annak a politikai szürrealizmusnak a része volt, amely hátborzongató rendszerét jellemezte. Ez alkalommal azonban a tömeg kiáltozott és fújolt, és Ceauşescu szintúgy gyűlölt felesége, a dühödt Elena kíséretében visszavonult a palotába: felvillanyozó kis jelenet volt, amelyet videokamerán rögzítettek. Másnap helikopteren kellett menekülnie palotájából. Ami ez után következett, azt azóta is sűrű titok fedi. Az a terve, hogy a Securitate egyik erődítményében húzza meg magát, nyilvánvalóan kudarcot vallott, s valószínűleg legközelebbi munkatársai – későbbi utódja, Ion Iliescu volt az egyik – is elhagyták, mert az elnök népszerűtlensége az ő életüket is veszélybe sodorhatta. Mindenesetre a Conducatort (ahogy nevezte magát) Elenával együtt elfogták; karácsony napján mindkettőjüket katonai bíróság elé állították, „népellenes bűntettekkel”, népirtással és 60 ezer férfi, nő és gyermek meggyilkolásával vádolták, elítélték, majd rögtön ki is végezték. Ezeket az eseményeket is videóra vették. A Ceauşescu-házaspár bukását a hadsereg és politikai vezetőinek átállása tette lehetővé, jóllehet korábban mindkettő részt vállalt a Ceauşescu elrendelte gyilkosságokban. A Securitate azonban hű maradt urához, még annak halála után is, és a harcok még két hétig folytatódtak az alagutakban és bunkerekben, míg a hadsereg fokozatosan ellenőrzése alá tudta vonni a helyzetet. A veszteségek állítólag óriásiak voltak, de közelebbi vizsgálatra kiderült, hogy alig érték el az ezret.136 A rádióhallgatók világszerte megindultan hallgatták, amint karácsony napján a bukaresti templomok harangjai negyvenöt év után először szólaltak meg, hogy megünnepeljék az – úgymond – „Antikrisztus” halálát. A folytatás azonban a demokrácia szempontjából kevésbé volt kielégítő. Kiderült, hogy Romániában és Bulgáriában a változások inkább személyeket, mint magát a rendszert érintették. A régi kommunista nómenklatúra mindkét országban makacsul ragaszkodott rendőri és katonai hatalmához; címet és pártnevet változtatva visszaszerezték az ellenőrzést a rádióállomások és a lapok felett, majd 1990-ben olyan „választásokat” tartottak, amelyek meghagyták őket a hatalomban. A forradalom mindkét helyen befejezetlen maradt. Nagyjából ugyanez mondható el Albániáról, a legsztálinistább kelet-európai rendszerről, ahol a komoly bajok 1991 elején kezdődtek, és Jugoszláviáról, ahol a szövetségi kommunista rendszer népszerűtlenségét regionális megosztottságok tetézték. Mint már megjegyeztük, a parázsló etnikai feszültségek miatt ebben a délszláv szövetségben már legfőbb építőmestere, Seton-Watson professzor is sajnálkozott az 1920-as években. Tito marsall 1984-ben bekövetkezett halála a térséget megfosztotta az egyetlen embertől, akit tiszteltek, vagy legalábbis, akitől féltek, s az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején az ország lassan 136

Uo. –(904)–

csődbe és káoszba süllyedt. A jugoszláv kommunizmus központja Szerbia maradt, amely a szövetségi hadsereg 70%-át ellenőrizte. 1990-ben azonban a két legfejlettebb állam, Szlovénia és Horvátország nem kommunista kormányt szavazott a hatalomba, s 1991 nyarára megérett a helyzet vagy a polgárháborúra, vagy az állam felbomlására. Kelet-Németországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon azonban a változások alapvetőek és tartósak voltak, s 1991 közepére mind a négy országban megszilárdult a demokratikus rendszer. Az egyik, Kelet-Németország voltaképpen meg is szűnt létezni, mivel Berlinben a megszállás utolsó maradványait is felszámolták, és Oroszország, az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia egyetértésével bekövetkezett a német újraegyesítés. 1990 októberében tartományi, decemberben pedig szövetségi választásokat tartottak, s ezek megerősítették, hogy a kereszténydemokraták vezére, Helmut Kohl lesz az egyesült Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja. Az egyesülés súlyos gazdasági problémákkal járt, mert a nyugat-német szövetségi bank elnöke, Karl Otto Pohl tanácsa ellenére olyan pénzügyi megállapodás kísérte, amely paritásos viszonyt teremtett a nyugat- és kelet-német márka között. Mivel a kelet-német ipar a nyugat-némethez képest mulatságosan kis hatásfokú és alultőkésített volt, az előrelátható eredmény az lett, hogy sok keletnémet cég összeomlott, s a lakosság 25%-a munkanélkülivé vált; emiatt több tömegtüntetés zajlott, különösen Lipcsében – ezúttal a kapitalista rendszer működése ellen.137 Kelet-Németország ugyanakkor, immár a Szövetségi Köztársaság részeként, egyszersmind az Európai Közösséghez is tartozott, s kevesen kételkedtek abban, hogy középtávon a volt kelet-németek betagozódhatnak az európai rendszerbe, s pont olyan jómódúakká válhatnak, mint a többiek. Ám ha a poroszok és a szászok jogszerűen az Európai Unió tagjai lehetnek, hogyan lenne megtagadható a belépés a többi történelmi európai nemzettől: a lengyelektől, a magyaroktól, a csehektől és szlovákoktól, s tulajdonképpen a szlovénektől és horvátoktól, feltéve, hogy ki tudnak szabadulni a szerb Belgrád jármából? Ezzel a kérdéssel kellett szembenéznie az 1990-es évek elején az Európai Közösségnek. Senki sem kételkedett abban, hogy most, hogy ezek a kelet-európai népek úgy döntöttek, elutasítják a kommunizmust, és áttérnek a piacgazdaságra, a Közösség gazdag tagjaira nagy felelősség hárul, mert pénzügyileg elő kell segíteniük ezt az elkerülhetetlenül drága átalakulást. Az infrastruktúra, a szállítási rendszerek, az ipar és az oktatási rendszer ezekben az államokban egytől egyig elégtelen és lerobbant állapotban voltak, s minél alaposabban

Lásd például, „The End of the Honeymoon”, Daily Telegraph, 1991. március 25. –(905)–

137

vizsgálták, annál nagyobbnak mutatkozott a számla, amelyet a NyugatEurópával való versenyképességért fizetni kellene. A költségek több száz, akár több ezer millió dollárra rúgnak, s nyilvánvaló, hogy több évre kell elosztani őket. Voltak adósságok is. Több nyugati bank már behajthatatlannak ítélte a kelet-európai adósságokat, s külön gesztusként az Egyesült Államok kormánya 1991 márciusában leírta Lengyelország összes tartozását. De mi legyen a jövőbeli, sürgetően szükséges finanszírozással? A kérdés a Közösség egész hosszú távú stratégiájához kapcsolódott. Szabadkereskedelmi övezetként az Unió remekül működött, s az 1980-as évek végére valamennyi tagja törvénybe iktatta a belső vámok 1992-ig történő eltörlését, ezzel megteremtve az „egységes piacot” (egyes országok külön átmeneti könnyítéseket kaptak). Két kérdés azonban nyitva maradt, s mindkettő komoly volt. Az első a külső határokat érintette. Továbbra is kitekintő csoport marad-e az Unió, alacsony külső vámokkal, folytatva azt a folyamatot, amely az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezménnyel az 1940-es évek végén indult el, s amelynek végső célja az egységes világpiac megteremtése volt? Vagy inkább befelé fordulóvá váljon, a külvilággal szemben magas vámfalakkal körülvéve? A kérdés az agrártámogatások jövőjéhez is kapcsolódott, ami része volt annak a közös agrárpolitikának, amely az 1980-as évek végén lassan megszűnőben volt. A világ vezető mezőgazdasági exportőrei, különösen az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália túlzó protekcionizmussal vádolták az Európai Uniót, azt állítván, hogy magatartásával valószínűleg az egész GATT-struktúrát tönkreteszi. Az 1990-ben összehívott értekezlet, amelyen meg kellett volna oldani a problémát, nem csak kudarcba fulladt, hanem kölcsönös vádaskodásokba is torkollt. A második kérdés arra vonatkozott, hogy maga az Unió milyen úton haladjon tovább. Most, hogy létrejött az egységes piac, egyes tagállamok, főleg az Európai Bizottság szocialista elnöke, Jacques Delors vezetésével a franciák gyorsan előre akartak haladni a pénzügyi, gazdasági és politikai unió felé, amihez elsősorban közös valutára és közösségi központi bankra volt szükség. A britek, különösen amíg Margaret Thatcher vitte az ügyeket, azzal érveltek, hogy a közös valuta vagy felváltja a nemzeti valutákat, vagy bevezetése teljes kudarcot fog vallani, továbbá hogy még kevés előkészítő vizsgálat született arra vonatkozóan, hogyan működik majd ez a valuta, s milyen felhatalmazása lesz az új központi banknak. Ha az új pénz lép a nemzeti valuták helyébe, s kibocsátását a központi bank szabályozza, akkor a nemzeti parlamenteknek le kell mondaniuk az állami szuverenitás jelentős részéről, s elkerülhetetlen a politikai unió, akár felkészült erre a közvélemény, akár nem. Nagy-Britannia esetében a közvélemény nem készült fel egy ilyen lépésre, s gyanítható, hogy ugyanez áll Franciaországra és Németországra, bármit mondjanak is vezetőik a nyilvánosság előtt. A brit –(906)–

politikai életben nem mindenki értett egyet Thatcher asszonnyal, s az Európai Unió továbbfejlesztésével szembeni ellenséges beállítottsága volt az egyik oka, hogy 1990 novemberében lemondani kényszerült. A közös valuta iránti, 1989-90-ben még erős német lelkesedés is jelentősen alábbhagyott, amikor a kelet és nyugati márka egybeolvasztásával kapcsolatos tapasztalatok megmutatták, mennyire nehéz kielégítően összehangolni az egyes nemzeti valutákat; 1991-ben, lemondása előtt Pohl közeledett a brit állásponthoz. Olyan felfogás is létezett, amely szerint nem a vertikális előrehaladásra kell összpontosítani – azaz egyesíteni a meglévő tagok gazdaságát és politikai rendszerét, s ezzel elmélyíteni az Uniót –, hanem inkább a horizontális bővítést kell célul kitűzni, s minden erőforrást és energiát arra kell fordítani, hogy felvegyék az Unió tagjai sorába KeletEurópa nemrég szabaddá vált államait. 1991-92-ben az Európai Unió mindkét megközelítést a magáévá tette: az 1991 decemberében kötött maastrichti egyezmény elmélyítette a Tizenkettek belső közösségét, A szabadkereskedelmi övezetet azonban úgy bővítették ki, hogy magába foglalja az EFTA-államokat is, s elvileg csatlakozásra kértek fel különböző kelet-európai országokat. Ezt a páneurópai trendet azonban komolyan veszélyeztette a volt kommunista országok összeomlott gazdaságából és nyugtalan közállapotaiból érkező menekültek számának drámai növekedése, ami viszont azt eredményezte, hogy a legtöbb uniós tagországban gyors fejlődésnek indultak a szélsőséges, bevándorlásellenes pártok. Ott volt továbbá Oroszország megoldatlan problémája is. Része-e Európának, ezért az Unió eljövendő tagjelöltje, vagy nem? Gorbacsov ismételten hangsúlyozta, hogy Oroszország európai állam. Maga de Gaulle is az „Atlanti-óceántól az Urál-hegységig terjedő” Európáról beszélt. Még az 1960-as évek elején, tehát mielőtt Nagy-Britannia a közösség tagja lett, azt is hangsúlyozta, hogy a közösség nem annyira gazdasági vagy politikai, mint inkább kulturális fogalom; „Dante, Goethe és Chateaubriand Európájáról” beszélt. Nagy-Britannia belépése után illett hozzátenni „és Shakespeareéről”. De ha Európa kulturális szövetséget jelent, nemcsak helytelen kizárni belőle azokat az országokat, amelyek Lisztet, Chopint, Dvořákot és Kafkát adták a világnak, hanem – hosszú távon – Tolsztoj és Turgenyev, Csehov, Csajkovszkij és Sztravinszkij szülőhazájának kizárása is elfogadhatatlan. Ez kétségtelenül olyan kérdés, amelyet az Uniónak, ha nem az 1990-es években, akkor a huszonegyedik század első évtizedeiben meg kell oldania. Időközben azonban súlyosbodtak a belső problémák Oroszországban. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója papírépítmény volt, amelyben minden hatalmat a moszkvai nagyoroszok gyakoroltak. Röviden, mint Reagan mondta, továbbra is birodalom maradt, bár az 1980-as évek végén némileg kevésbé gonosz lett. Azzal párhuzamosan azonban, hogy kevésbé –(907)–

gonosz lett, alattvalói pedig kevésbé kezdtek tartani uraiktól, a Szovjetunió konstrukcióból egyre inkább realitássá vált. Miközben Gorbacsov kudarca a piacgazdaság bevezetésében egyre komolyabb gazdasági problémákat vetett fel, a félelem csökkenésével a helyi gondok is folyamatosan erősödtek. A kettő között persze szoros kapcsolat állt fenn: minél kevésbé sikerült a központnak megtöltenie a boltok polcait, a régiók annál erősebben akarták kezükbe venni a saját ügyeiket. Legkönnyebben a közép-ázsiai köztársaságokat lehetett kezelni, mivel azokat gyakorlatilag a KGB irányította. 1989-től kezdve azonban mindhárom balti köztársaság, Észtország, Lettország és Litvánia már nem csupán a nagyobb önállóságért kezdett harcolni, hanem azért a függetlenségért, amelyet 1918 és 1940 között élveztek, mindaddig, amíg az 1939-es szovjet-német paktum és annak titkos záradékai értelmében Sztálin zsákmányává váltak. 1991 márciusában mindhárom országban népszavazást tartottak, amelyen túlnyomó többséggel a függetlenség követelése mellett voksoltak, s ezt választotta még az orosz nyelvű kisebbség többsége is. Grúzia is függetlenséget követelt, s az Oroszország utáni legnagyobb és leggazdagabb köztársaságban, Ukrajnában hasonló mozgalom indult az önállóságért, ha nem is az állami függetlenségért. A Kaukázustól délre a keresztény örmények és a muszlim azerik gyakorlatilag fegyveres harcot vívtak egymással, s a harcoló felek különválasztására jelentős szovjet csapatokat kell oda küldeni. Gorbacsov regionális problémáit tovább tetézte Oroszország (a Szovjetunióval szemben a „központ”) helyzete 150 millió lakosával, hatalmas területével, benne szinte egész Szibériával és természeti erőforrásaival. A Szovjetunió csatlósállamai és az összes köztársaság folyamatosan azt sérelmezte, hogy az orosz kizsákmányolás áldozata; ugyanakkor az oroszok szenvedélyes meggyőződése volt, hogy a csatlósállamok és a köztársaságok egyaránt rászedik őket: „Mi, szegény oroszok fizetünk mindenki helyett” – mondták. Az igazság természetesen az, hogy az oroszok, a csatlósállamok és a köztársaságok egyformán egy javíthatatlanul rossz hatékonysággal működő rendszer áldozatai voltak. Ha bárki kizsákmányolt, az a nómenklatúra, a magas rangú párthivatalnokok és katonatisztek kiváltságos kasztja volt, amely viszont mindenütt létezett. Gorbacsov alapvető tévedése talán az volt, hogy kezdettől fogva nem törölte el ezt a kasztot és kiváltságait: mert a hiány valóságával szembesülve mindenki, aki hatalmi helyzetben volt, elkerülhetetlennek fogadta volna el magának a leninizmusnak az eltörlését is. Gorbacsov azonban érintetlenül hagyta a kiváltságokat, s a Szovjetunióban továbbra is két nemzet létezett: az uralkodó osztály és a hoi polloi, ugyanúgy, mint az ókori társadalomban. A Gorbacsov-család ugyanúgy élvezte a mellékjövedelmeket, mint bárki más; New Yorkban, az 1987 decemberi washingtoni Gorbacsov-Reagancsúcstalálkozó idején Raisza Gorbacsova olyan American Express aranykártyával vásárolt, amely Oroszországban törvénytelennek számított –(908)–

és használatát hosszú börtönbüntetéssel sújtották. Ő azonban a törvény felett állt: nómenklatúra feleség volt. Nem meglepő ezért, hogy amikor Gorbacsov népszerűsége csökkent, az átlagos orosz emberek érzelmeiben az a Borisz Jelcin lépett a helyébe, aki magas rangú pártfunkcionárius létére a maga és családja számára lemondott a rangjával járó kiváltságokról. A volt moszkvai párttitkárt Gorbacsov 1987ben azért váltotta le, mert nyilvánosan arról panaszkodott, hogy a reformok nem elég gyorsak vagy messze hatóak. Azután elindult a meglehetősen vitatott 1989. március 28-án tartott népképviselői kongresszusi választáson, és a 7 milliós moszkvai választókörzetben a szavazatok 90%-ával tért vissza. Ezt követően Gorbacsov és csatlósai ellenséges intrikái ellenére a Szovjetunió legnagyobb tagköztársasága, az Orosz Föderáció elnökévé (azaz kormányfőjévé) választották. Készen álltak tehát a feltételek az alkotmányos válságra, amelynek, mint Jugoszláviában, itt is államcsíny-, esetleg polgárháborús színezete volt. Jelcinnek éppúgy megvoltak a bírálói, mint Gorbacsovnak. Ő azonban népszerű volt, míg Gorbacsov nem (kivéve külföldön). Ráadásul Jelcint a nép választotta meg, míg Gorbacsov csak egy párttestület szívességéből lett a Szovjetunió elnöke. Jelcin a regionalizmus, Gorbacsov a „központ” embere volt. Amikor 1991 márciusában Gorbacsov országos népszavazást írt ki, arra kérve a szovjet polgárokat, mondják meg, a Szovjetunió kötelékében kívánnak-e maradni, néhány köztársaság, köztük a balti államok nem voltak hajlandók részt venni a szavazáson; mások, köztük Oroszország és Ukrajna, további, nem a „központ” által megfogalmazott kérdéseket tettek fel. A Jelcin vezette Orosz Föderációnak erre a kérdésre kellett válaszolnia: „Akarja-e, hogy a köztársaságok elnökeit a nép válassza meg?” Gorbacsov és Jelcin egyaránt azt a választ kapta, amelyet szeretett volna kapni – vagy legalábbis ezt mondták. Ebben az így-úgy demokratikus eljárásban tehát kevés dolog dőlt el. 1991 júniusában azonban Jelcin megerősítette helyzetét: az első, közvetlenül a nép által választott orosz elnök lett, a szavazatok csaknem 60%-ának elnyerésével. Időközben feltartóztathatatlanná vált két folyamat, amelyeket láthatóan sem Gorbacsov, sem Jelcin nem volt képes ellenőrzése alatt tartani. Különösen a hadseregben, a KGB-ben és az állami bürokráciában magukhoz tértek a keményvonalas kommunisták, akik 1990-91-ben kezdték némileg visszanyerni önbizalmukat, s egyre inkább meghatározták a „központ” irányvonalát. Nem hajtották végre azokat az utasításokat, amelyek nem voltak íny ükre valók, olyan lépéseket tettek, amelyekről a Kreml, vagy legalábbis maga Gorbacsov azt állította, nem engedélyezte őket: rádióállomásokat, sajtóépületeket és a regionalizmus más jelképeit kerítettek hatalmukba a balti köztársaságokban, az egyik esetben jelentős emberveszteség árán. 1990 őszén Gorbacsov liberális külügyminisztere, –(909)–

Eduard Sevardnadze az általa „okkult erőknek” nevezett csoportok ténykedése elleni tiltakozásul lemondott posztjáról. 1991 tavaszára a Szovjetunióban eltűntek a világos hatalmi vonalak. Sok országban ez egy katonai államcsínyre adott volna alkalmat. Érdemes azonban megjegyezni, hogy Oroszországban nem volt hagyománya a tábornokok hatalomátvételének; az egyetlen eset, amikor erre kísérlet történt, a híres dekabrista mozgalom 1825-ben, tökéletes kudarcba fulladt. Ráadásul a hadsereg, amelynek létszámát felduzzasztották a kényelmes kelet-európai szálláshelyeiket elhagyni kényszerült katonák, akik nem igazán akartak visszatérni a túlzsúfolt laktanyák és az üres boltok világába – demoralizált állapotban volt. E háttér előtt alkudozott 1991 nyarán Gorbacsov Jelcinnel és más köztársasági vezetőkkel egy új szövetségi egyezményről. Négy köztársaság, Litvánia, Lettország, Észtország és Grúzia nem vett részt a tárgyalásokon, mert teljes függetlenséget követeltek maguknak. Mások, köztük a Jelcin vezetése alatt álló Orosz Föderáció, fenntartásaikat hangoztatták az egyezmény szövegével kapcsolatban, amely ugyan tartalmazta, hogy a központ hatalma jelentős részéről lemond a köztársaságok javára, a Szovjetuniót mégis életben akarta tartani. Gorbacsov, aki rövid szabadságra utazott a Krím-félszigeten lévő villájába, mégis úgy tervezte, hogy augusztus 20-ra, az egyezmény hivatalos aláírására visszatér Moszkvába. A keményvonalasoknak torkukon akadt az egyezmény. Előjátéknak tekintették a Szovjetunió felbomlásához, s elhatározták, hogy létrejöttét minden áron megakadályozzák. Az augusztus 17-18-i hétvégén KGB-csapatok vették körül Gorbacsov villáját, elvágták a távközlési vonalakat, s házi őrizet alá helyezték őt és családját. Augusztus 19-én, hétfőn az állami rádióadókon és egy Moszkvába összehívott sajtóértekezleten hozták nyilvánosságra az államcsínyt. A fedőtörténet szerint Gorbacsov beteg és képtelen feladatai ellátására, amelyeket alelnökére ruházott át. A rend helyreállítása és az országnak a fenyegető válságoktól való megóvása érdekében megalakult a nyolcak bizottsága. Az összeesküvők között voltak valódi hatalommal rendelkező emberek, például a honvédelmi miniszter, a KGB főnöke és a belügyminiszter, de olyanok is, akik alig voltak többek báboknál, bár jelentős állásokat töltöttek be az állam gépezetben és a szakszervezeti struktúrában. Gyakorlatilag valamennyiüket Gorbacsov nevezte ki annak idején, néhányan régi és megbízható munkatársainak számítottak. Lépésüket támogatták a tömegtájékoztatási eszközök, ahol gyorsan visszaállították a cenzúrát, s mögöttük állt számos vezető kommunista párttisztségviselő is. Az államcsínyről érezhető megkönnyebbüléssel adott hírt a pekingi rádió és televízió, s lelkesen üdvözölték azt a nemzetközi élet olyan számkivetettjei, mint Szaddám Huszein iraki, Kadhafi ezredes líbiai és Fidel Castro kubai –(910)–

elnök. A világ többi része megrendült csenddel, vagy mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, nyíltan ellenséges hangnemben reagált, megjósolván, hogy az új rendszernek hosszú távon nincs jövője. Akik azonban még emlékeztek a dekabristák kudarcára, azok úgy érezték, a puccs sokkal gyorsabban össze fog omlani, s igazuk is lett. Mint a moszkvai sajtóértekezlet már a kezdet kezdetén bizonyította, a nyolcak bizottságának tettei mögött nem állt egységes ideológia. Feltűnő volt, hogy önigazolásukból a marxista-leninista elmélet minden eleme hiányzott. A kommunizmusba vetett hit összeomlása nyilvánvalóan már azokra a keményfejűekre is kiterjedt, akik még kétségbeesetten ragaszkodtak annak állami struktúrájához s a kiváltságos élethez, amelyet a pártelitnek nyújtott. A hatalom megragadását az az egyszerű tény indokolta, hogy ők tartották ellenőrzésük alatt a fegyveres erőket és a rendőrséget. De így volt-e vajon? E tekintetben hamarosan kétségek merültek fel. Az államcsínyt mintha nem irányította volna senki. Nem volt Leninjük, aki az akaratot képviselte volna, s hiányzott közülük egy Trockij, aki megtette volna a sorsdöntő katonai lépéseket. A bizottság tagjai – ahogy annak idején a dekabristák – nem értettek egyet a célok és módszerek tekintetében, s rövidesen viszálykodni kezdtek egymással. Minden lehetséges stratégiai és taktikai hibát elkövettek. Bár Gorbacsovot akarata ellenére fogságban tartották, az életét megkímélték, engedélyezték, hogy megtartsa személyes testőrségét, s rádióján keresztül hallgathatta a BBC világhíradójának tudósításait az összeesküvés ellenséges fogadtatásáról: ez kétségtelenül megerősítette arra irányuló eltökéltségét, hogy ne tárgyaljon a bizottsággal. Ennél is fontosabb volt, hogy az összeesküvők nem tartóztatták le ősellenségüket, Jelcint. Öt órával azt követően, hogy Jelcin meghallotta a puccs bejelentését, eljuthatott főhadiszállására, a Manézs-téren lévő orosz parlamentbe vagy „Fehér Házba”, amelyet a rendőrség vagy a katonaság nem is zárt körül. Rádión vagy tévén keresztül nem közölhette ugyan az orosz néppel, hogy szembeszáll az összeesküvőkkel, de telefonvonalait nem vágták el. Ezért beszélni tudott Bush elnökkel és John Majorrel, akik támogatásukról biztosították és bátorították. Ráadásul ezeket a híreket és saját, ellenállásra buzdító felhívásait faxon – a faxvonalakat szintén nem vágták el – sok orosz városba és szervezethez el tudta juttatni. Moszkva utcáin tankok és páncélozott szállítójárművek cirkáltak, de világos parancsok nélkül. Néhányan a Fehér Házhoz mentek, s legénységük bejelentette, hogy átállnak az orosz parlament oldalára. Hétfőn este Jelcin kijött a Fehér Házból, felkapaszkodott egy tank tornyára, s az összegyűlt tömegnek bejelentette, hogy a puccsistákat letartóztatják, és bíróság elé állítják. Az események augusztus 20-án, kedden éjjel értek tetőpontjukra, amikor egynapos habozás után páncélozott járművekből tüzet nyitottak a tiltakozó polgári lakosokra a Moszkvát körülvevő autópálya-gyűrű egyik –(911)–

szakaszán, s megöltek három fiatalt. A moszkvai körzet katonai parancsnokai ekkor minden további tűzparancs kiadását megtagadták, s néhány tank visszatért a laktanyákba. Leningrádban, amely teljesen a demokraták ellenőrzése alatt állt, a hadsereg egységeinek megtiltották, hogy belépjenek a városba, s ők engedelmeskedtek a parancsnak. A légierő parancsnoksága már közölte, hogy a bizottság semmiféle parancsát nem hajtja végre, haditengerészeti egységek pedig nem voltak hajlandók fellépni a balti köztársaságok ellen, ahol csak a különleges belügyi egységek, a feketesapkások lettek volna készek engedelmeskedni a bizottság utasításainak. Kedd éjfél és szerda dél között a puccs kudarcot vallott, majd szégyenteljesen, civakodás közepette Összeomlott. A belügyminiszter öngyilkosságot követett el. Két összeesküvőtársa a Krímbe menekült, hogy elvetélt kísérletet tegyen arra, hogy kimagyarázkodjon Gorbacsovnál. De ahogy a kocka fordult, egyszeriben foglyok lettek. Moszkvában Jelcin állt a kormány élére, és rövidesen az összes tank eltűnt az utcákról. Csütörtökön Gorbacsov szabad emberként úton volt Moszkvába, a bizottság életben maradt hét tagját pedig őrizetbe vették. Marx jegyezte meg, hogy a történelem hajlamos ismételni magát, de ami először tragédia volt, az másodszorra már bohózattá válik. Az irónia netovábbja, hogy éppen annak a rémületes totalitárius államnak a felemelkedése és bukása szemlélteti ezt a mondást, amelyben Lenin tanításai testesültek meg: Lenin 1917 októberi államcsínye, amely ezt az államot megteremtette, tragédia volt Oroszország és az egész világ számára; az 1991 augusztusi puccs, amely a rendszer végét jelentette – bohózat volt. Augusztus 23-án péntekre nyilvánvalóvá vált, hogy az összeesküvés kudarca idézte fel azt a végzetet, amelyet megelőzni próbált: a kommunista állam és birodalmi kerete, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége felbomlását. Gorbacsov azzal a szándékkal tért vissza Moszkvába, hogy folytassa a fokozatos reformok programját, s a letartóztatott funkcionáriusokat más pártharcosokkal, legtöbb esetben helyetteseikkel váltsa fel. Gyorsan be kellett látnia azonban, hogy távollétében döntő hatalom eltolódás következett be a központtól a régiók, és tőle magától Jelcin javára. E három sorsdöntő nap voltaképpen visszájára fordította a hetvennégy évvel korábbi leninista forradalmat. A változásra jelképes gesztusok, a korábbi csatlósállamokban 1989-ben történtekre emlékeztető jelenetek mutattak: például ledöntötték a lenini titkosrendőrség alapítójának, Feliksz Dzerzsinszkijnek a hatalmas szobrát, amely a KGB moszkvai, Ljubjanka-téri központja előtt állt. A tömeg követelésére, amely azzal fenyegetőzött, hogy a szobrot puszta kézzel dönti le, a moszkvai Közmunka Hivatal óriásdaruit vetették be, és a szobrot az utcán átemelve a Gorkijparkban rakták le, ahol rövidesen Szverdlov, Kalinyin hatalmas képmásai, s a képrombolás korábbi hullámait valamiképpen túlélt Sztálin-fejek csatlakoztak hozzá. sok köztársaságban eltávolították a Lenin-szobrokat, –(912)–

döntöttek arról, hogy bezárják a Vörös téren lévő Lenin-mauzóleumot, bebalzsamozott holttestét eltávolítják, és anyja maradványai mellé temetik újra. Városi népszavazás nyomán Leningrád ismét felvette történelmi nevét, Szentpétervár lett belőle. A kulcsjelenet azonban augusztus 23-án, pénteken az orosz parlamentben játszódott le. Gorbacsovot azért hívta oda Jelcint, hogy számoljon be az összeesküvésről; az eseményt egyenes adásban közvetítette a televízió, nemcsak az orosz nézők, hanem az egész világ számára. Gorbacsov azonban nem járhatott el úgy, ahogy szeretett volna. Beszéde alatt a mellett orosz elnöki minőségében ülő Jelcin egy iratot adott át neki, amely azt bizonyította, hogy egész kormánya, az általa kiválasztott vezető miniszterek a puccsistákat támogatták. Gorbacsov (tiltakozva): „De én ezt még nem olvastam.” Jelcin (az ujjával kopogva): „Akkor olvassa fel most.” A kedvezőtlen megvilágításba került Gorbacsov engedett, és a jelenlévők emlékezetében megőrzött egyetlen epizód sem foglalta össze sokatmondóbban, hogy a hatalom az egyik vezető kezéből a másikéba került. Jelcin röviddel ezután élt is az előnnyel, amikor Gorbacsov nyilvánvaló rosszallása ellenére bejelentette, hogy aláírta azt a rendeletet, amely az egész Orosz Föderációban felfüggeszti a Kommunista Párt működését, elrendeli vagyonának lefoglalását, iratainak zárolását és a hatóságok által történő átvizsgálását. Ezután tollát a dokumentumra helyezte, az orosz parlament pedig éljenzett. A rákövetkező két hét folyamán e drámai jelenet következményei minden részletükben kibontakoztak. A Kommunista Párt működésének felfüggesztését a Szovjetunió egész területére kiterjesztették. Több mint ötezer épületét, amelyek rendszerint a nagyvárosok legfrekventáltabb helyein voltak, a köznek adták át, bankszámláit és külföldi vagyontárgyait zárolták, dossziéit elkobozták. Ugyanígy elkobozták a KGB kartotékait, létszámát és funkcióit radikálisan csökkentették, új vezetést neveztek ki, hogy liberalizálja a szervezet módszereit. A régi Szovjetunió valamennyi fontosabb intézményének, a honvédelmi minisztériumnak, a KGB-nek, a belügyminisztériumnak és a külügyminisztériumnak megszüntették a kollégiumát, azt az eszközt, amelynek révén a pártellenőrzés elsődlegesen megvalósult. Gorbacsov kénytelen volt újabb embereket, ezúttal liberálisokat kinevezni a legfőbb állami hivatalokba. Szeptemberre azonban egyre nehezebben tudott befolyásos embereket rávenni arra, hogy csatlakozzanak hozzá, mert a központ hatalma szemmel láthatóan csökkent, a saját tekintélye pedig napról-napra kisebb lett. Gorbacsov hatalmi bázisa a most gyakorlatilag feloszlatott Kommunista Párt és a szovjet Legfelső Tanács volt. Ez utóbbi szeptember első hetében ült össze a Kremlben, de összetételét tekintve még túlnyomóan a keményvonalasokat képviselte. Ám letartóztatásban lévő elnökétől –(913)–

megfosztva, s azzal, hogy sok vezetője rácsok mögött ült vagy szökésben volt, a Tanács félénken hozzájárult a kommunista párt hatalmának és az általa ellenőrzött szuperállamnak a megszüntetéséhez. Észtország, Lettország és Litvánia függetlenségér további vita nélkül szavazták meg, s szabadságukat azzal is hangsúlyozták, hogy némi késéssel visszavonták a még ott állomásozó különleges belügyi csapatokat. Dánia volt az első nyugati állam, amely elismerte, vagy inkább újólag megerősítette a három köztársaság szuverenitását (a szovjet-német paktum nyomán történt megszállásukat sohasem ismerte el érvényesnek), de gyorsan követte az Európai Unió többi tagállama és az Egyesült Államok is. A Szovjetunió valamennyi tagköztársasága, az Oroszország után méreteit és fontosságát tekintve második Ukrajna vezetésével egymás után nyilvánította ki de facto függetlenségét, s ezen az alapon képzelte el a további tárgyalásokat a köztük létesítendő gyakorlati kapcsolatokról. Szeptember elején Gorbacsov és a köztársasági vezetők a szovjet parlament támogatásával javasolták, hogy hozzanak döntést, miszerint a régi Szovjetunió szuverén államok laza konföderációjává alakul át. Megkezdték kidolgozni az egymás közti kereskedelem módozatait, a honvédelem ellenőrzésének módját (beleértve az atomfegyverek birtoklását, elhelyezését és kilövését), hogy kit illetnek a külpolitikai döntések, s ki bocsásson ki közös valutát, ha egyáltalán lesz ilyen. Ily módon a régi cári birodalom, sztálini átszabott formájában, az a szörnyű entitás, amelyet joggal neveztek a „népek börtönének”, végre feltárult, s lakói szabadon a saját útjukat járhatták, vagy annyira működhettek együtt, amennyire hasznosnak vélték. Ezek a döntő változások, amelyek véget vetettek háromnegyed évszázados szovjet kommunista totalitarizmusnak és Kelet-Európának nem csak az ideológiai, hanem a politikai térképét is újrarajzolták, az egész szovjet gazdaság gyorsuló hanyatlásának háttere előtt zajlottak. Korábban említettük már az élelmiszerhiányt. Az ipar valójában még nyomorúságosabb teljesítményt nyújtott, mint a mezőgazdaság, amely legalább megtermelte az élelmiszereket, bár az állam képtelen volt elosztani azokat. 1991. március 9-én Moszkvában valaki hozzájutott a Goszplan, a Szovjetunió legfőbb tervező szerve titkos jelentéséhez, amely előrejelzéseket tartalmazott 1991-92-re.138 E szerint az év során a mezőgazdasági termelés 5%-kal, az ipari termelés nyugtalanító módon 15%-kal, a hazai össztermék egésze 11,5%-kal csökken. A tőkebefektetések „küszöbön álló összeomlását” jósolta, s arra a következtetésre jutott, hogy az országot „gazdasági katasztrófa” fenyegeti. Nyár folyamán, ahogy fokozódott a politikai zűrzavar, csökkent a központi ellenőrzés és a köztársaságok kiváltak, ezeket a számadatokat lefelé kellett módosítani; kora őszre pedig már nyilvánvalóvá vált, hogy a termés sokkal kisebb lesz, mint amekkora 1990-ben volt, 138

A jelentés a BBC pénzügyi adásában hangzott el 1991. március 10-én. –(914)–

ami nagyobb élelmiszer-behozatalt tesz szükségessé, ám az ehhez szükséges keményvalutával sem a Szovjetunió mint egész, sem az egyes tagköztársaságok nem rendelkeztek. Gorbacsov sürgette a nyugati vezetőket, hogy részt vehessen a G7, a fejlett ipari hatalmak 1991 júliusában Londonba tervezett értekezletén. A részvételi kérelmet elutasították, de azt megengedték, hogy az összegyűlt állam- vagy kormányfőknek beszéljen arról, hogy a Szovjetuniónak egyre sürgetőbb segítségre van szüksége. Gorbacsov visszavonulása után Borisz Jelcin, aki mint Oroszország elnöke most a volt Szovjetunió legfontosabb vezetője volt, részt vett az 1992-es G7 csúcs egy részén. Ez fontos lépcsőfok volt Oroszország „normális” nagyhatalomként való rehabilitálásában. Az 1991 augusztusi puccs kudarcáig és a Kommunista Párt ezt követő bukásáig a Nyugat habozott anyagi segélyt nyújtani egykor hatalmas ellenfelének. Washingtonban és Londonban joggal aggódtak a szovjet fegyveres erők és parancsnokaik hangulata miatt; arra is bizonyítékaik voltak, hogy a szovjetek nem tartanak be egyes, Reagan és Bush, valamint Gorbacsov által kötött fegyverzetkorlátozási egyezményeket. Egy valószínűleg Talleyrand által megfogalmazott hasznos 19. századi diplomáciai mondást is idézgettek, amely így szólt: „Oroszország sohasem olyan erős, mint amilyennek látszik; de soha nem is olyan gyenge, mint amilyennek látszik.” Nyilvánvaló volt azonban, hogy az 1980-as évek vége és az 1990-es évek eleje folyamán bizonyos dolgok tartósan megváltoztak a nagyhatalmak egymás közti viszonyában. A Málta mellett 1989. december 3án egy hadihajó fedélzetén tartott csúcsértekezlet után Gennagyij Geraszimov szovjet szóvivő merészen kijelentette: „A hidegháború ma 12:45-kor véget ért.” Ez így is volt. Az 1990-es években az Egyesült Államok, Oroszország és más vezető hatalmak egyre inkább képessé váltak arra, hogy a problémákat a régi stílusú hatalmi politika hagyományos, realista módján, ideológiai felhangok nélkül tárgyalják meg. Nem utópikus állapot volt ez, de egyfajta előrehaladás mindenképpen. A Varsói Szerződést feloszlatták, s még arról is szó volt, hogy a NATO-ból egyfajta, a világ biztonságát őrző hatóság válik, amely bizonyos felelősségeket megoszt a szovjet köztársaságokkal. A két szuperhatalom közötti termonukleáris összecsapás a gyakorlati lehetetlenségek tartományába süllyedt. 1991 őszére az összezsugorodott és megosztott Szovjet-Oroszországot tulajdonképpen már nem is lehetett igazi szuperhatalomnak tekinteni; gyakorlatilag az egyetlen szuperhatalom az Egyesült Államok maradt.139 A hidegháború befejezése nemcsak erősen csökkentette a termonukleáris háború fenyegetését. Első ízben tette lehetővé, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa megteremtői szándékaival összhangban mint az

139

Lásd M. E. Porter, The Competitive Advantage of Nations (New York, 1990). –(915)–

agresszió gyors és hatékony felszámolásának eszköze működjön. Erre 1990. augusztus 2-án nyílott alkalom, amikor iraki erők előzetes figyelmeztetés nélkül egyetlen nap leforgása alatt lerohanták és megszállták Kuvaitot. Mint már említettük, Irak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia némi segítségével, de főleg a Szovjetunió, Kína, Franciaország és (egyes speciális technikai területeken) Nyugat-Németország révén hatalmas fegyveres erőt épített ki. A támadásnak volt előzménye. Irak nemcsak határvitába bonyolódott Kuvaittal egy olajmező ügyében, de azzal a szélesebb igénnyel is fellépett, hogy az egész ország a régi ottomán adminisztratív felosztás értelmében Irak „elveszített tartománya”. Történelmileg ennek semmi alapja nem volt, hiszen Kuvaitot önálló egységként már jóval az előtt elismerték nemzetközileg, hogy Irakot a britek 1920-22-ben nép szövetségi mandátumként egyesítették. Része volt viszont Szaddám Huszein látomásának egy újjászületett Nagy Babilóniáról; ezért volt szüksége ekkora fegyveres erőre. További panasz volt Kuvaittal szemben, hogy az hatalmas összegeket adott kölcsön neki, hogy pénzelni tudja nyolcéves háborúját Iránnal szemben, s most a tőke, vagy legalább némi kamat visszafizetését követelte. Szaddám 1990. július 17-én az összes Öböl-menti államot is megvádolta, hogy „az Egyesült Államokkal összeesküdve” csökkentik a nyersolaj árát, s „politikai tőrrel szúrják hátba Irakot”. Öt nap múlva katonákat és fegyverzetet telepített határai mentén. Július 27-én iraki nyomásra a Kőolajtermelő Államok Szervezete valóban hordónként 21 dollárra emelte az úgynevezett irányadó olajárat. Ugyanezen a napon azonban az amerikai szenátus zárolta az Iraknak nyújtott mezőgazdasági hiteleket, s minden további haditechnikai szállítást megtiltott. Július 31-re mintegy 100 ezer iraki katona állomásozott a kuvaiti határ mentén, s Jeddahban az iraki és kuvaiti megbízottak közötti aznap tartott tárgyalások két óra után félbeszakadtak. Akkoriban sokan állították, hogy a bagdadi amerikai nagykövet Szaddám Huszeinnal beszélgetve nem figyelmeztette őt arra, hogy Kuvait megszállását Amerika létfontosságú érdekeit fenyegető lépésnek tekinti; ezt azonban a szenátus Külügyi Bizottsága előtti meghallgatás alkalmából 1991 márciusában tényekkel cáfolták.140 Egyvalami azonban nyilvánvaló: az amerikai (és a brit) hírszerzés csődöt mondott, és a tényleges támadás meglepetésként sokkolta őket. Szerencsés véletlen, hogy az agresszió időben egybeesett a Colorado állambeli Aspenben tartott nemzetközi értekezlettel, amelyen mások mellett Margaret Thatcher is részt vett. Ily módon közvetlenül tudott találkozni Bush elnökkel. Közös angol-amerikai megközelítés mellett döntöttek, amely szilárd maradt a diplomáciai erőfeszítések és a katonai készülődés A háborúhoz vezető eseményekről lásd John Bullock és Harvey Morris, Saddam’s War: the origins of the Kuwait conflict and the international response (London, 1991). –(916)–

140

aggodalmat keltő hónapjai, majd a tényleges katonai erőpróba idején is. A második világháború óta voltaképpen most működött legsikeresebben az angolszász hatalmak közötti „különleges kapcsolat” (ahogy annak idején maró gúnnyal de Gaulle nevezte). A szövetségesek elsőszámú célja az volt, hogy megakadályozzák Szaúd-Arábia Szaddám által történő lerohanását, s egyáltalán azt, hogy dél felé nyomuljon előre az Öböl összes gazdag olajállamának bekebelezésére. Úgy vélték, ilyen erőforrásokkal Irak néhány év alatt nemcsak atomfegyverekre tehet szert, hanem eszközökre is, amelyekkel hatalmas távolságra el tudja juttatni azokat, s ezzel Európát (és esetleg még az Egyesült Államokat is) éppúgy fenyegetve, mint Izraelt és más közel-keleti országokat. Ezen a ponton hasznosult az új önbizalom, amelyet a civilizált nyugati hatalmakban az 1980-as évek eseményei, a sikeres falklandi hadjárat, Grenada felszabadítása, a líbiai légitámadás és a panamai beavatkozás teremtettek. George Bush és Margaret Thatcher kezdettől fogva eltökélték, hogy nem csak erővel védik meg Szaúd-Arábiát, hanem bármi áron felszabadítják Kuvaitot is. Ráadásul megegyeztek, hogy minden lépésüket az ENSZ Biztonsági Tanácsának teljes támogatásával teszik meg, s az ENSZ-határozatok értelmében a lehető legszélesebb körből (beleértve az arab országokat is) toborozzák a nemzetközi haderőt. Az ENSZ bevonása, ami a hidegháború időszakában elképzelhetetlen lett volna a lehető legjobb bizonyíték volt arra, hogy az a korszak valóban véget ért. Oroszország szintén mindvégig együttműködött az angolamerikai diplomáciai erőfeszítésekkel, a színfalak mögött méginkább, mint a nyilvánosság előtt. Erre természetesen saját, jól felfogott érdeke is ösztönözte. Egyrészt óriási katonai befektetéseket eszközölt Irakban (többek között 1.000 műszaki szakembert és katonai tanácsadót is küldött), s a lehetőség szerint szerette volna elkerülni a fegyveres konfliktust; ezért mindvégig az erőszakmentes megoldás kívánatos voltát hangsúlyozta. Másrészt egyre nagyobb szüksége volt az amerikai pénzügyi és gazdasági segítségre, s ez arra késztette, hogy mindvégig kövesse az amerikai irányvonalat, s a lehető leggyorsabban megoldást találjon az Öbölproblémára. Így hát a Biztonsági Tanács némi vita és nehézség után elfogadta az átfogó angol-amerikai stratégiát. Augusztus 2-án a 660. biztonsági tanácsi határozat elítélte az inváziót, és az iraki erők feltétel nélküli kivonását követelte. A határozatot Bush elnök nyilatkozata erősítette meg: az Egyesült Államok, hangsúlyozta, „valamennyi iraki erő azonnali, teljes és feltétel nélküli kivonását követeli Kuvaitból”. Augusztus 6-án a BT 661. határozata kereskedelmi embargót rendelt el Irakkal szemben. Augusztus 9-én a 662. határozat törvénytelennek, semmisnek és érvénytelennek mondta ki Kuvait Bagdadban bejelentett annexióját. Augusztus 18-án a 664. határozat hatályon –(917)–

kívül helyezte Iraknak azt a döntését, hogy diplomáciai missziókat zár be Kuvaitban, s a távozás jogát követelte a külföldi állampolgárok számára. Augusztus 25-én a Biztonsági Tanács újabb fontos lépést tett, amikor engedélyezte erő alkalmazását a szankciók betartatása érdekében. Végül november 29-én a 678. határozat „minden szükséges eszköz alkalmazását” engedélyezte az iraki erők Kuvaitból történő kiűzéséhez, ha azok az 1991. január 15. éjfélig adott határidőig nem távoznak. A 678. határozat szövege lépéseket is engedélyezett annak érdekében, hogy megteremtődjék a térségben a béke és a stabilitás. Mindezek a határozatok a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának egyetértésével születtek (két marxista nem állandó tag, Kuba és Jemen bizonyos határozatok ellen szavazott, de vétójoguk nem volt). A határozati javaslatokat előzőleg Oroszországgal is megtárgyalták, s november 19-én George Bush és Gorbacsov párizsi magántalálkozójukon részletesen megtárgyalták az egész stratégiát. Oroszország nem csatlakozott az Öbölben felsorakozó szövetséges haderőhöz, de felhasználásába beleegyezett, s aktívan elősegítette az ENSZ-felhatalmazás megszerzésének folyamatát; a színfalak mögött katonai hírszerzési adatokat is átadott azoknak az iraki fegyverrendszereknek a lehetőségeiről, elhelyezkedéséről és parancsnoki struktúráiról, amelyeket maga Oroszország szállított Szaddám hadseregének. A hadművelet így a volt hidegháborús hatalmak közötti új viszony első pozitív eredménye volt.141 Az Öböl-háború bizonyíthatta, mennyire hatékonyan képes a Biztonsági Tanács szembeszállni az agresszorral és a zsákmány visszaadására kényszeríteni, feltéve hogy – s ez döntő megszorítás – az Egyesült Államok mint demokratikus berendezkedésű szuperhatalom s legfontosabb szövetségesei, például Nagy-Britannia hajlandók az ENSZ alapokmányára ruházni felelősségüket. Ez volt egyszersmind az első olyan válság, amelyet teljes mértékben a tévékamerák előtt kezeitek, voltaképpen vívtak meg: sok tévéhálózat, például az USA-ban működő Cable News Network és a brit Sky televízió huszonnégy órás közvetítésben számoltak be az eseményekről. A közvélemény ezért mindvégig kiemelkedő szerepet játszott, s az amerikai kormánynak a keserű vietnami tapasztalatokból okulva minden egyes lépésének megtervezésekor gondosan ügyelnie kellett arra, hogy az milyen hatást válthat ki a nézőkből. A közvéleménykutatásokból kiderült, hogy az amerikai választók végül eljutottak odáig, hogy teljes mértékben támogatták az iraki agresszor erőszakos eltávolítását, s bár a szenátus csak csekély többséggel hatalmazta fel Bush elnököt az erőszak alkalmazására, lépéseit később nagy többséggel hagyta jóvá a KongAz iraki invázióhoz és a szövetségesek válaszához vezető események részleteit és a dátumokat lásd a következő lapok különszámaiban: Times, 1991. január 16., Daily Maii, 1991. március 1., Daily Telegraph, 1991. március 2., Sunday Telegraph, 1991. március 3. –(918)–

141

resszus mindkét háza, a közvéleményben pedig egyes időszakokban 90%-os támogatást is élvezett. A brit közvélemény túlnyomó, 75-80%-os többséggel mindig is Thatcher eredeti elhatározása mögött állt (amely utódja, John Major teljes támogatását is élvezte). Így a „különleges kapcsolatban” álló országok adták annak a hatalmas expedíciós erőnek a magvát, amely az amerikai és brit választóközönség támogatásával 1990 augusztusa és 1991 januárja között gyülekezett az Öbölben. A francia közvélemény szintén támogatta az erőszakos beavatkozást; a kormány kevésbé lelkes volt, és Mitterand elnök tulajdonképpen egészen az utolsó pillanatig a tárgyalások magányos útján próbált járni az iraki diktátorral, noha teljesen hiábavalóan; végül a franciák is jelentősen hozzájárultak mind a szövetséges erőkhöz, mind azok sikeréhez. A többi nyugati országban a közvélemény ingadozott, bár valamilyen módon mindegyik hozzájárult az akcióhoz. NyugatNémetországban és Japánban alkotmányos korlátozások eleve kizárták, hogy fegyveres erőket küldjenek, anyagi eszközökkel azonban támogatták a szövetségesek háborús erőfeszítéseit. Ügyes diplomáciai lépésekkel az angolszász hatalmak jelentős arab katonai részvételt is biztosítottak az akcióhoz; nemcsak Szaúd-Arábia, maga Kuvait és más Öböl-menti államok, hanem Egyiptom és Szíria részéről is. Kevés sikerrel jártak Szaddám Huszein próbálkozásai, hogy az ellenséges arab kormányok feje fölött átnyúlva, népeiket mozgósítsa rezsimje védelmére. Ugyanez mondható el az Iránnal sietősen, augusztus 15-én aláírt végső békeegyezményről: annak ellenére, hogy lemondott a nyolc évnyi háborúskodás árán szerzett sovány területszerzésről, ebből az irányból semmiféle támogatásra nem számíthatott. A huszonnyolc országot magába foglaló szövetséges koalíció, amely végül visszaverte az iraki agressziót, ennélfogva a világközösség jelentős részét képviselte, ami szintén jelentős precedensnek számított, és igencsak megerősítette az ENSZ tekintélyét.142 Az egész diplomáciai-katonai manőver ennek ellenére is kétségbe és keserűségbe fulladhatott volna, ha maga a Sivatagi Vihar fedőnevű katonai akció hosszúnak és költségesnek bizonyul. A közvélemény támogatása, különösen az Egyesült Államokban, ebben az esetben elolvadhatott volna, a koalíció arab része pedig felbomlik, ha Szaddám jelentősebb sikereket mutathat fel. Meg is próbálkozott azzal, hogy aláássa az arab kormányok által az USA vezetése alatt álló koalíciónak nyújtott támogatást: több rakétát lőtt ki izraeli városokra, amelyek kisebb áldozatokat szedtek a polgári lakosság köréből. Abban reménykedett, hogy ezzel izraeli katonai támadást provokál ki, aminek nyomán Izrael de facto szövetségeseinek állíthatja be az egyiptomi, a szaúdi és a szíriai kormányt. Izrael azonban bölcs A szövetséges erők fő szárazföldi összetevői ezek voltak: Egyesült Államok 320.000, Egyesült Királyság 25.000, Szaúd-Arábia 40.000, Szíria 12.000, Franciaország 10.000, Egyiptom 35.000. –(919)–

142

önmegtartóztatást tanúsított, az Egyesült Államok pedig azonnal Patriotellenrakétákat bocsátott rendelkezésére, amelyek figyelemre méltóan hatásosnak bizonyultak; az iraki taktika tehát ezen a téren is kudarcot vallott. Magát a Sivatagi Vihart igen gondosan tervezték meg, s nagy sikerrel hajtották végre. A művelet főparancsnoka, Norman Schwarzkopf tábornok nemcsak a történelem egyik legbonyolultabb, tengeri, szárazföldi és légierőt magába foglaló nemzetközi hadjárata kiemelkedő katonai vezetőjének bizonyult, hanem annak is tudatában volt, hogy a hadművelet a tévé nyilvánossága és a közvélemény szeme előtt folyik. Tulajdonképpen tehetséges előadónak bizonyult a kamerák előtt a rendszeresen tartott tájékoztatók során. A szövetséges stratégiáról a hadjárat befejezése után adott összefoglalója azonnal klasszikus tévédarabbá vált: mintha Wellington herceget láttuk volna, amint a waterloo-i csatát ismerteti, egy nappal annak lefolyása után. A szövetséges légitámadások szinte rögtön a január 15-i határidő lejárta után megkezdődtek, s könyörtelenül folytatódtak egészen a szárazföldi támadásra kijelölt február 24-ei napig s azon túl is. A cél nagy pontosságú fegyverek bevetése volt, amelyek a legújabb technológiát képviselték (Lopakodó bombázók, cirkálórakéták, úgynevezett „Smart” bombák és lézervezérlésű rendszerek, infravörös éjszakai bombázó berendezések); a kijelölt katonai célpontokat kívánták megsemmisíteni, elkerülni a polgári lakosság lakta területeket és a minimálisra csökkenteni a nem katonai veszteségeket. A célt nagyrészt sikerült elérni; a polgári lakosság veszteségei minimálisak voltak, s ez hozzásegítette a szövetségeseket ahhoz, hogy az otthoni médiaháborút éppúgy megnyerjék, mint a valóságos háborút. A támadások a vezérlési és ellenőrzési rendszerekről, a radar- és rakétakilövő-állomásokról, repülőterekről, a kémiai, biológiai és atomfegyver-raktárokról fokozatosan terjedtek át mindenfajta kommunikációs rendszerre. Ezután következett a Kuvaitban és Dél-Irakban állomásozó iraki szárazföldi erők szőnyegbombázása. Az iraki légierő részben megsemmisült, részben már a háború korai szakaszában kivonták a harcokból, s ez nagyban segítette a szövetséges légitámadásokat, amelyek során végül csaknem 140 ezer bevetésben támadták az ellenséget. A cél az volt, hogy amennyire lehetséges, a háborút a levegőből nyerjék meg, s így minimálisra csökkentsék a szövetségesek szárazföldi vesztesége it. Ez a stratégia végső soron annyira sikeresnek bizonyult, hogy az még Schwarzkopf és a brit közép-keleti haderő főparancsnoka, Sir Peter de la Billicre tábornok vezette tanácsadó csoportja legmerészebb reményeit is felülmúlta. A február 24-én kezdődött szárazföldi támadás részletesen kidolgozott félrevezető hadműveletet is magába foglalt, amely be is vált. A hosszan tartó légi hadműveletnek köszönhetően az iraki ellenállás a vártnál kisebb volt, s február 28-ra a háborús zónában lévő negyvenkét iraki –(920)–

hadosztályból negyven megsemmisült vagy akcióképtelenné vált. Az előzetes számítások szerint az irakiak halottakban 50 ezer, eltűntekben és fogságba esettekben 175 ezer embert veszítettek. A szövetségesek veszteségei: 166 halott, 207 sebesült és 106 eltűnt vagy fogságba esett.143 Bush elnök, nem akarván túllépni az ENSZ-felhatalmazás keretein, s mivel nem szeretett volna Bagdad felé előrenyomulni, nehogy belekeveredjen az iraki belpolitikába, ideiglenes fegyverszünetet rendelt el február 28-án, feltéve, hogy Irak elfogadja a szövetségesek valamennyi feltételét, amit Szaddám három nappal később meg is tett. Maga Szaddám nemsokára arra kényszerült, hogy belső ellenségeivel szemben őrizze meg hatalmát, s a szövetséges csapatoknak be kellett vonulniuk Észak-Irakba, hogy megvédjék a kurdokat Szaddám bosszújától. A civilizált hatalmak szilárd irányításával, szigorúan az ENSZ keretei között és a nemzetközi joggal teljes összhangban tehát sikerült teljes mértékben visszaverni a semmi által ki nem provokált agressziót. Ez jó előjel volt a kollektív biztonság jövőjére nézve, nemcsak az 1990-es évek folyamán, hanem az elkövetkező huszonegyedik században is, s arra utalt, hogy a világ legalább a huszadik század egynémely tanulságait megszívlelte. Az ár azonban nagy volt; Irak infrastruktúrája károkat szenvedett vagy tönkrement, maga Szaddám pedig Kuvait nagy részét kifosztotta és tönkretette. A számla többszáz milliárd dollárra rúgott, bár a modern kor egyik iróniája, hogy a két ország újjáépítésének feladata ösztönzőleg hatott a nyugati gazdaságokra, és hozzásegítette őket a recesszióból való kilábaláshoz. Szaddám viszont dühödt csalódásában két hatalmas bűntényt követett el nem csak Kuvait, hanem az egész emberiség ellen. Többmillió tonna nyersolajat eresztett az Öbölbe, amely lassan úszott dél felé, s hatalmas tengeri és tengerparti területeket szennyezett el; ezen kívül közel ötszáz olajkutat gyújtott fel a hatalmas kuvaiti olajmezőkön. 1991. március végén végzett számítások szerint a tűz eloltásához legalább két évre van szükség, bár később kiderült, hogy a modern technológiát alkalmazva a munka sokkal gyorsabban is elvégezhető. Ezek a barbár cselekedetek megerősítették a félelmet, hogy az emberiség, miközben azon buzgólkodik, hogy a föld természeti erőforrásait kiaknázva magasabb életszínvonalat érjen el, visszafordíthatatlanul tönkreteszi bolygónkat. Az 1980-as és 1990-es években terjedő ökológiai aggodalmak bizonyos fokig hasonlóak voltak az 1970-es évek pánikjához, amikor a világot arra figyelmeztették, hogy fogyóban vannak a kulcsfontosságú nyersanyagok: azaz egyszerre jellemezte őket a

A megadott számok eltérőek, s mindaddig becsléseknek tekintendők, amíg nem adják ki a háború hivatalos történetét; az itteni adatokat a Daily Telegraph 1991. március 2-i mellékletéből vettem. –(921)–

143

tudománynak álcázott érzelmi megközelítés, a durva túlzás és a statisztikák gátlástalan (akár tisztességtelen) felhasználása. Mindazonáltal a sokat reklámozott aggodalmak némelyike nem volt alaptalan. Jogos volt például a félelem a trópusi esőerdők kereskedelmi célokból történő gyors kiirtása miatt, főként Brazíliában. Egyes számítások szerint az esőerdővel borított terület a 19. században, mielőtt az ember komoly formában elkezdte volna az erdők irtását, közel 1,6 milliárd hektárra terjedt ki. 1987-re 1,1 milliárd hektárra csökkent, s évente mintegy 80 ezer négyzetkilométernyi, Ausztria nagyságú terület ment veszendőbe. A következmény: talajerózió, áradások és aszályok, s kimutatható hatások a föld légkörében. Az ökológusok által igen kedvelt, bár a legtöbb ember számára kevésbé érdekes következmény az volt, hogy az erdőirtások következtében egész rovarfajok pusztultak ki. Az 1980-as években mintegy 30 millió fajta rovar élt az esőerdőkben; az erdőirtás nyomán óránként hat pusztult ki, s számítások szerint a század végére a Földön élő rovarfajok 10-30%-a tűnik el.144 A trópusi erdőirtás egy olyan problémához is kapcsolódott, amelyet az 1980-as évek végétől nemcsak az ökológiai érdekcsoportok, hanem a tudomány és a kormányok is komolynak tekintettek: ez az „üvegházhatás” volt. A Földet övező ózonréteg, amely felfogja a Napból jövő ultraibolyasugarakat, egy sor tényező közrejátszása nyomán fokozatosan vékonyodik; főleg a szerves tüzelőanyagok elégetése jön szóba, amelynek során széndioxid szabadul fel, s ez a melegház üvegborításához hasonlóan magába zárja a Nap hőenergiáját; de ugyanígy az aeroszol-sprayben, illetve hűtéshez és klimatizáláshoz vivőanyagként használt fluor is. Svédország már 1978 januárjában törvényben tiltotta meg az aeroszol-spray-k használatát; akkoriban azonban a svéd törvényhozás számos törvényben tiltott meg feltételezhetően káros emberi tevékenységeket. Az első komoly és tényekkel alátámasztott figyelmeztetést az ózonréteggel kapcsolatban 1984 márciusában a Kelet-Angliai Egyetem kutatócsoportja tette közzé. Az „üvegházhatás” nyomán a számítások szerint melegebbek a nyarak, enyhébbek a telek, de a hatások között a heves viharok, áradások és aszályok is megemlíthetők. A britek különösen az 1980-as években kezdtek hinni az előrejelzések igazságában, amikor emberemlékezet óta a legmelegebb nyár tombolt, 1987. október 16-án pedig olyan heves forgószél tett tönkre többmillió fát, köztük a Kew Gardens néhány ritka példányát is, amilyent a 18. század eleje óta nem jegyeztek fel. Egy hónappal korábban, szeptember 16-án hetven nemzet arról egyezett meg Montrealban, hogy a meglévő szinten fagyasztják be, s 1999-ig a felére csökkentik a fluorkibocsátást. 1992ben a Rio de Janeiróban tartott, az előbbinél is nagyobb szabású „Föld-csúcs”

144

Erre és más számokra lásd Chronicle of the Twentieth Century, 1294-1295. –(922)–

azt jelezte, hogy a világ mint bolygónk fenntartója és kiaknázója lassan ráébred felelősségére.145 De ugyanaz az ipari technológia, amely hatalmas gépek alakjában a brazil esőerdők kiirtásáért felelős, s ezzel képes tönkretenni Földünket, a technológiai fejlődés nyomán kiépített bonyolult megfigyelő rendszerek révén a Föld megőrzéséhez is hozzá képes járulni, mert pontosan meg tudja mondani, mi történik, és mit csinálunk rosszul. Az alapkutatások és az alkalmazott tudomány mindenesetre a huszadik században mindvégig feltartóztathatatlanul haladt előre, egyszerre segítve az embert barbár tettek véghezvitelében és ezek legrosszabb következményeinek elhárításában. Az Öböl-háború fejlett technológiai színvonalat képviselő fegyverekkel történő megnyerése, amely (legalábbis a szövetségesek oldalán) minimálisra csökkentette a veszteségeket, egyszerre volt példaértékű és jövőbe mutató esemény. Tisztán anyagi értelemben véve a huszadik században az egzakt tudományok minden ígérete teljesült. A modern kor korábbi szakaszaiban a fizika, különösen az atom- és asztrofizika volt az uralkodó tudomány. A fizikusok eljuttatták az embert a szakadék széléig, de ott megállították, és felszólították, nézzen le a mélybe. Meglehet, a látszólag elkerülhetetlen két világháború után az atomfegyverek létrehozása olyan jótékony ajándék volt, amely megkímélt bennünket a nagy nemzetek harmadik összecsapásától, s az 1990-es évek elejére megteremtette az emberiség történetében leghosszabb békekorszakot. A hidegháború befejeződése és a két vezető atomhatalom legalább részleges kibékülése arra utalt, hogy készek közös lépéseket tenni annak érdekében, hogy az ilyen fegyverek ne kerüljenek olyan államok kezébe, amelyek ostoba módon felhasználnák őket. Ebben az értelemben a század második felében a fizika fontos politikai célt szolgált. Az 1960-as évektől kezdve azonban a fizika fokozatosan háttérbe szorult. Mindenesetre nem tudta megmondani az embereknek azt, amit egyre inkább tudni szerettek volna: azt, hogy mi a baj az emberiséggel. Miért nem váltak valóra a 19. század ígéretei? Miért vált a 20. század nagyobbik része a borzalom, vagy – ahogy egyesek mondanák – a gonosz századává? A társadalomtudományok, amelyek azt állították, hogy az ilyen kérdések az ő hatáskörükbe tartoznak, nem voltak képesek válaszolni rájuk. Ez nem is meglepő: maguk is részei, méghozzá fontos részei voltak a problémának. A közgazdaságtan, a szociológia, a pszichológia és más nem egzakt tudományok – a modern tapasztalat fényében ezek ráadásul aligha tekinthetők egyáltalán tudománynak – teremtették meg a társadalomalakításnak azt a bálványát, amely oly sok életet és oly nagy gazdagságot gyűrt maga alá. A dologban az a tragikus, hogy a társadalomtudományok

Különböző példákat lásd David Israelson, Silent Earth: the Politics of Survival (Ontario, 1990), különösen 227-250. –(923)–

145

csak az 1970-es években, miután már oly sokat profitáltak a felsőoktatás nagy felduzzasztásából, kezdtek kimenni a divatból. A társadalomtudományok nagy tévedése ezért még a századforduló táján is éreztetni fogja hatását. A nyugati egyetemeken, köztük igen nagyhírű, bár csökkenő tekintélyű intézményekben működő társadalomtudósok tulajdonképpen még az 1990-es években is próbálkoztak a társadalom-alakítás programjával. Oxfordban és kisebb mértékben Cambridge-ben például egyes kollégiumok a felvételi eljárás során bizonyos megkülönböztetéseket tettek: a tandíjas iskolákból jövő jól teljesítő lányokkal és fiúkkal szemben előnyben részesítették a kevésbé jó teljesítményt nyújtó, ám állami iskolát végzett jelentkezőket.146 A céljuk ezzel az eljárással tisztán szociális és nem tudományos jellegű volt: a lakosság körében meglévő feltételezett „társadalmi és pénzügyi egyenlőtlenséget” próbálták ily módon korrigálni. A következmény azonban egyszerűen a színvonal csökkenése volt. De támadták magukat a mércéket is. A pennsylvaniai egyetem egyik vezető oktatója, aki ellenezte az érdemek hierarchiájának gondolatát az irodalomban és a művészetben, s azt írta, hogy különbséget tenni Virginia Woolf és Pearl Suck életműve között semmiben sem „különbözik attól, mint amikor egy kínai étel és a pizza között választunk”, nyilvánosan kijelentette, hogy „életpályám csúcsának fogom tekinteni azt a napot, amikor eltűnnek ezek a mércék”. Az a tény, hogy 1992-ben a Modern Nyelvek Egyesületének elnökévé választották, mutatja, mekkora hatalmuk volt a tudományos életben az úgymond „dekonstrukcionistáknak”.147 Ám ha, mint a dekonstrukcionisták állították, a megítélés „hierarchikus” rendszerei, amelyek Shakespeare darabjainak tanulmányozását előnyben részesítették, mondjuk a képregényekével szemben, a társadalmi rossz forrásai, akkor mi értelme van az egyetemeknek, amelyeknek hagyományos célja a kiválóság keresése? Egyes egyetemek azzal érveltek, hogy az egyetemi élet feladata a társadalmi egyenlőtlenségek korrigálása. A Harvardon, a Vale-en, a Stanfordon és másutt a társadalom-alakítás a legkülönbözőbb módokon nyilvánult meg. Miközben nehéz volt eltávolítani diákokat, mert jóváhagyott ügyekben erőszakos tüntetéseket szerveznek, vagy mert tulajdonképpen egyáltalán nem végezne k tudományos munkát, aránylag könnyen lehetett rövid úton kitenni őket csak azért, mert a szervezett nyomásgyakorló csoportok által elítélt szavakat használva vétettek a liberális cenzúra

Sarah Johnson in Sunday Telegraph, 1991. február 4. Conor Cruise O’Brien, „Devaluing the University”, Times, 1991. március 5.; David Lehman, Signs of the Times: Deconstruction and the Fall of Paul de Man (New York, 1991). –(924)–

146 147

szabályai ellen. A Smith-en, amely egykor a világ egyik legjobb női college-a volt, a tiltott tevékenységek közé nem csak a rasszizmus, a szexizmus, az életkori előítélet, a heteroszexizmus és más szűken meghatározott antiszociális gonosztettek tartoztak, hanem a „kinézet szerinti megkülönböztetés” is, amelyről azt mondták, hogy „a szépség és a vonzerő valamiféle mércéjét feltételezve” „elnyomja” a csúnya embereket. A Harvard Law School, valamikor a világ legjobb jogi egyeteme egyik vendégprofesszora a „szexizmus” különösen undorító bűntettét követte el, mert Byron híres verssorát idézte: „Suttogva sohasem egyezek bele – beleegyeztem.” 1991-es hírek szerint a Stanfordon „beszéd kódex” kidolgozásán munkálkodtak, amelynek értelmében szexista kifejezésekként betiltják az olyan szavakat, mint „lányok” és „hölgyek”; a „lány” szó helyett az „előnő” kifejezés használandó, bár ebben a kérdésben némi nézeteltérés mutatkozott, mert egyes női érdekcsoportok azt hangoztatták, hogy a „woman” (nő) szót „womyn”-nek, míg mások szerint „wimman”-nak kell írni.148 Jellemző, hogy miként a marxista államokban a társadalom-alakítás a legégbekiáltóbb pénzügyi romlással járt együtt, a „haladó” amerikai egyetemeken is jelentkezett ugyanez az összefüggés. 1991 elején a kongresszus energiaügyi és kereskedelmi bizottsága John Dingell elnökletével nagyszabású vizsgálatot indított arra vonatkozóan, hogy az amerikai egyetemek miként használják fel a szövetségi kormányzat által kutatási szerződések formájában nyújtott évi 9,2 milliárd dollárt. Felfedezték, hogy a Stanfordon, amely tíz év alatt 1,8 milliárd dollárt kapott, közel 200 milliót fordítottak nem igazolható kiadásokra, amelyek célja főleg az volt, hogy a kutatószemélyzetnek, az egyetem elnökétől lefelé magasabb életszínvonalat biztosítsanak.149 Az ilyen botrányok is hozzájárultak ahhoz a folyamathoz, amelynek az 1990-es évek folyamán a közvélemény szemében általában leértékelődtek az egyetemek, különösen pedig a társadalomtudományok. Miközben viszont, a század első felének diadalmenetéhez képest a fizika mintha nyugvópontra jutott volna, a társadalomtudományok pedig hitelüket veszítették, az 1950-es évektől kezdve a biológia új korszaka vette kezdetét. Az egzakt tudományok mindaddig alig valamit tudtak mondani az életről, szemben az anyaggal. Az 1950-es évekre közi;mertté vált a szervetlen világ működésének módja; a következő harminc évben az élet törvényeire vonatkozó ismeretek bővülése indult meg. Az itt érvényesülő törvényrendszerek egységesnek és holisztikusnak bizonyultak. Ahogy az Einstein által újrafogalmazott fizikai törvények óriási kozmikus társulások elrendeződésére és a szubatomikus részecskék mikrostruktúráira egyaránt érvényesnek bizonyultak, úgy a lassan napvilágra bukkanó biológiai Lásd Dinesh D’Sousa, Illiberal Education: the Politics of Race and Sex on Campus (New York, 1991). 149 Martin Fletcher in: Times, 1991. március 16. –(925)– 148

szabályok is az élő anyag minden legalacsonyabbtól a legmagasabbig.

szintjén

érvényesültek,

a

A 19. század közepén Charles Darwin evolúció-elmélete adott először tudományos magyarázatot a növények és állatok jellegzetes vonásainak kifejlődésére. Darwin rendszere nem deduktív volt, nem tette lehetővé jövőbeli fejlemények előrelátását vagy akár a múlt rekonstrukcióját; ebben az értelemben nem hasonlított Newton törvényeire vagy azok Einstein által történt módosításaira. Maga Darwin mindig is hangsúlyozta felfedezéseinek korlátait. Lebeszélte azokat, akik nagyravágyó jóslatokat próbáltak építeni rájuk. Ezért nem hagyta jóvá a „szociáldarwinisták” elméleteit, amelyek a hitleri holokausztba torkolltak, s ugyanígy elvetette Marx próbálkozásait is, hogy a darwinizmust a társadalmi determinizmusról szóló elmélete számára sajátítsa ki, amely végül Sztálin, Mao Ce-tung és Pol Pot tömegvérengzéseit idézte elő. A 20. század második felében azonban végre kibontakozni látszanak egy egységes elmélet körvonalai, amely a laboratóriumokból kilépve a spektrum mindkét vége felé nyitni tud. A mikrokozmosz szintjén a molekuláris biológia, az idegfiziológia, az endokrinológia és más új tudományágak kezdtek magyarázatot adni az olyan folyamatokra, mint a genetikai átöröklés és programozás. A mikroszinten történt legfontosabb felfedezésre 1953-ban került sor a cambridge-i egyetemen, amikor James Watsonnak és Francis Cricknek sikerült feltárniuk a dezoxiribonukleinsav (DNS) kettősspirál-szerkezetét.150 Azt találták, hogy a DNS-molekulák, amelyek minden élő növény vagy állat szerkezetét és funkcióját megszabják, spirál alakú létrára hasonlító kettős láncot alkotnak, amely cukrokból és foszfátokból épül fel, és különböző savakat tartalmazó gyűrűkké formálódik. A csodálatraméltóan összetett, eleven komputerre emlékeztető struktúra alkotja azt a sajátos kódot, amely megmondja a sejtnek, milyen fehérjét termeljen, ami a teremtő művelet lényege.151 Megdöbbentő, milyen gyorsan találták rá e felfedezés számtalan gyakorlati alkalmazására. Az atomfizika elméleti alapjainak feltárása és a tényleges atomenergia felhasználása között fél évszázadnyi idő telt el. Az új biológiában ugyanez kevesebb mint húsz évet vett igénybe. 1972-ben kaliforniai tudósok „restrikciós enzimeket” fedeztek fel, amelyek segítségével a DNS sajátos módon hasítható, majd meghatározott cél érdekében rekombinálható vagy összeilleszthető. A rekombináns DNS-t

James Watson, The Double Helix: being a personal account of the discovery of the structure of DNA (New York, 1977). Magyarul: A kettős spirál, Budapest, 1980. 151 Franklin Portugal és Jack Cohen, A Century of DNA: a history of the discovery of the structure and function of the genetic substance (Massachusetts Institute of Technology, 1977). –(926)– 150

visszajuttatták sejtjébe vagy baktériumába, és az a normális biológiai elvek szerint működve megkettőzte magát, és új fehérjét hozott létre. Az ember alkotta mikroorganizmust azután tápanyaggal látták el, és olyan eljárásokkal fermentálták, amelyeket a gyógyszeripar már fél évszázada használt az antibiotikum-termelésben.152 Mihelyt feltárták a DNS-t, a modern árutermelő vegyészet hatalmas erőforrásaival már nem volt nehéz egész sor közvetlenül felhasználható terméket előállítani. A tömegtermelés és eladás folyamata 1980 júniusában kezdődött, amikor az Egyesült Államok Legfőbb Bírósága történelmi döntésében elismerte az ember alkotta organizmusok szabadalmi jogát. A korábbi félelmek, hogy titokban „frankensteini méretű vírusokat” fejlesztenek ki, majd „engednek szabadon” a laboratóriumokból, gyorsan elillantak. Amerikában, ahol a génösszekapcsolás a legelterjedtebb volt, 1981 szeptemberében önkéntes szabályozással váltották fel a DNS-kutatást korlátozó szabályozást.153 Az 1970-es évek végén egy tucatnál kevesebb laboratórium és cég specializálódott génösszekapcsolásra. Az 1990-es évek elejére már több ezer volt belőlük. Az új ipari biológia azonnali és megsokszorozó alkalmazásra lelt az állati és növényi eredetű élelmiszerek, az energia termelésében s mindenekelőtt az orvostudományban és a gyógyszeriparban, s emiatt a század utolsó éveiben a legdinamikusabb hajtóerőnek ígérkezik. A DNS felfedezésének gyors kibontakozása és gyakorlati problémákra való alkalmazása kérdéseket vetett fel a biológiai színkép makroszkópos végével kapcsolatban: hogyan magyarázható a társas viselkedés teljes állati populációk (ide sorolva az emberiséget is) növekedésével és életkorstruktúrájával, valamint genetikai felépítésével. Ha a biológiai törvények egységesek, akkor ha tudományos forradalom fordulhat elő a skála egyik végén, vajon nem várható-e ugyanez (vagy nem kell-e félni ugyanettől) a másikon? Ezen a téren vallottak legszembeötlőbben kudarcot a társadalomtudományok, nem utolsósorban azért, mert áthatották őket a marxista babonák. Egyes társadalomtudósok tudományos imperializmusa megakadályozta, hogy komolyabb munka folyjék a Darwin felfedezése által kijelölt úton: abból kiindulva, hogy a tudat és a szellemi beállítottság ugyanúgy fejlődik ki, mint a test, s hogy a viselkedés összehasonlító leszármazástan és evolúciós elemzés révén ugyanúgy tanulmányozható, mint a szerves élet más tulajdonságai. Az ilyen megközelítéseket, teljesen ésszerűtlenül a bizarr fajelméleti alapú fajnemesítési elmélet tette hitelte-

Nicholas Wade, The Ultimate Experiment: man-made evolution (New York, 1977). 153 Nature, 1981. szeptember 17., 176. –(927)– 152

lenné, amelyben a két világháború közötti időszakban a fasiszták (és az 1920-as években a kommunisták is) hittek, s amelyet gyakoroltak. Az 1930-as években azonban megjelent a chicagói Warder Alee két könyve, az Állati agresszió (1931) és Az állatok társas élete (1938), amelyekben megvilágító erővel szemlélteti az evolúció hatását a társas viselkedésre. Az igazi áttörés nagyjából ugyanakkor következett be, mint amikor Watson és Crick felfedezése: 1962-ben jelent meg V. C. Wynne-Edwards brit ökológus Az állatok szétszóródásának viszonya a társas viselkedéshez című műve. Ebben kimutatta, hogy mindenfajta társas viselkedésnek, például a hierarchiának és a csípésrendnek, a területbiztosításnak, a madarak csoportosulásának, a falkába verődésnek és a táncoknak az a célja, hogy szabályozzák a kérdéses faj létszámát, hogy az a rendelkezésre álló élelemkészlethez igazodjék. A faj szociálisan alárendelt tagjait megakadályozták az utódnevelésben; mindegyik állat igyekezett maximalizálni saját újratermelését; a legalkalmasabbak sikerrel is jártak. 1964-ben egy másik brit genetikus, W. D. Hamilton A társas viselkedés genetikai evolúciója című könyvében megmutatta, mennyire fontos a társas viselkedés szabályozásában, hogy az egyed figyeljen saját génjeire: a szülői „védelem” abban a mértékben aggaszt másokat, amennyiben hasonlóak a génjeik a szülők génjeihez. A természetes kiválasztásban található önzetlenség vagy altruizmus ezért nem erkölcsi eredetű, s nem utal lelkiismeretre vagy személyes motivációra sem: találtak altruista csirkéket, még vírusokat is. A genetikus rokonsági elmélet megállapította, hogy az altruista viselkedés gyakorisága a közös ősöktől kapott gének számával egyenes arányban növekszik. Költség-haszon-elem is található benne: nagyobb valószínűséggel fordul elő ott, ahol a költség a donor számára kicsi, a befogadó haszna viszont nagy. A rokonsági elméletet Robert Trivers harvardi biológus pontosította tovább, tőle származik a „kölcsönös altruizmus” (egyfajta felvilágosult önérdek) és a „szülői befektetés” fogalma, mely utóbbi az ivadék túlélési esélyeit azon az áron fokozza, hogy a szülő nem képes befektetni a következő ivadékba. A nőstények többet fektettek be a hímeknél, mert a petesejtek többe „kerülnek”, mint a spermiumok. Nagyrészt a nőstények választása alakította ki a párosodási rendszereket, mert ők jobban hangolódnak az evolúciós alkalmasságra. Ahogy kifejlődött ez az új módszer, ki lehetett mutatni, hogy a társas minták eredete szinte minden fajnál az evolúciós természetes kiválasztódásban lelhető fel. 1975-ben Edward Wilson harvardi kutató Szociobiológia: az új szintézis című könyvében két évtized szakkutatásait foglalta össze.154 Ő maga rovarokkal foglalkozott, de hatalmas mennyiségű empirikus kutatási

Idézetek forrása: Edward Wilson, Sociobiology (Harvard, 1975) és On Human Nature (Harvard, 1979). –(928)–

154

anyagot sorakoztatott annak igazolására, hogy elérkezett az idő egy Newtonéhoz vagy Einstenéhez hasonlító általános elmélet kidolgozására. Ez a könyv más tanulmányokkal együtt az öntökéletesítésnek arra a biológiai folyamatára hívta fel a figyelmet, amely állandóan zajlik, és létfontosságú eleme az emberi haladásnak. Mindezek a kutatások azt sugallták, hogy a folyamattal az empirikus tudománynak s nem a metafizikának kell foglalkoznia, a Karl Popper által oly remekül megfogalmazott módszertannak a segítségével: az elmélet hatóköre itt szűk, speciális, az empirikus adatok által cáfolható, szemben a Marx, Freud, Lévi-Strauss, Lacan, Barthes és más próféták által kínált, minden célra felhasználható, igazolhatatlan és önmódosító magyarázatokkal. A század utolsó évtizedére mindenesetre világossá vált Alexander Pope mondásának igazsága: „Az emberiség helyes tanulmányozásának kulcsa az ember.”155 Mert az ember mint társadalmi lény nyilvánvalóan gyökeres tökéletesítésre szorult. Egyre több tudományos és technikai „csoda” megalkotására vált képessé. Új anyagok létrehozása tovább gyorsította az 1970-es években kezdődött, majd az 1980-as és 1990-es évek folyamán felgyorsult kommunikációs és elektronikus forradalmat. Ahogy megsokszorozódott az adott területen elhelyezhető áramkörök száma, a számoló- és számítógépek kapacitása rohamosan növekedett, áruk pedig ugyanilyen ütemben csökkent. Az első igazi zsebszámológépet, amelynek megalkotásán az emberiség Pascal kora, a 17. század közepe óta törte a fejét, 1972-ben állította elő Clive Sinclair, s az ára 100 font volt; 1982-ben egy sokszorosan nagyobb kapacitású modell 7 fontba került. A szilikonchip megjelenése közvetlenül vezetett el a mikroprocesszorok kifejlődéséhez. Míg korábban külön minden munka számára bonyolult elektronikus ellenőrzési eljárásokat kellett kidolgozni, addig a mikroprocesszor általános felhasználásra alkalmas, nagy tömegben olcsón előállítható eszköz volt. Megjelenését 1986-ban a magas hőmérsékleten előállított szupravezetők követték: olyan anyagok, amelyek igen alacsony hőmérsékleten teljesen ellenállásmentesen szállítják az elektromos áramot. Ezek és más új anyagok és folyamatok nem csak a fejlett technológia határait tágították ki, lehetővé téve az 1980-as és 1990-es években általánossá vált nagy távolságú űrkísérleteket, a fejlett lézersebészetet és az Öböl-háborúban is felhasznált pusztító haditechnikát, hanem olyan tömegesen előállított, alacsony árú eszközök bevezetését tették lehetővé, amelyek átlagemberek százmillióinak életét és munkáját befolyásolták. A videóberendezések és a lézerlemezek átalakították a tömegszórakoztatást. A hordozható és autótelefonok új és gyakran nem túl vonzó dimenziót kölcsönöztek a munkának. A hagyományos telefonkábeleket üvegszáloptikás kábelek váltották fel, amelyeken egyetlen áramkörön egy időben több ezer telefonbeszélgetést 155

Alexander Pope, An Essay on Man (London, 1733-34), I. levél, 2. sor. –(929)–

lehetett folytatni, tucatnyi tévécsatorna vételével együtt. Míg a különleges számítógépek kapacitása a kormányok és az üzleti élet számára lehetővé tette, hogy a másodperc töredéke alatt bámulatos mennyiségű számítást végezzenek el, addig a szövegszerkesztők minden fejlett országban átalakították az irodai munkát, s egyre több ember kezdte használni őket, még a világtörténelem jámbor kutatói is. A gyakran megdöbbentően bonyolult gépek immár a tömegek életében is megjelentek, s gyakran uralkodó szerepet töltöttek be. Ám az 1990-es évek folyamán pontosan annyian haltak éhen, mint bármikor korábban a világtörténelemben. Mi több, több újítás, amelyet arra szántak, hogy növelje az ember boldogságát, végül inkább csökkentette azt. Nyugaton a változatos formájú fogamzásgátló szerek elterjedése, s az abortusz növekvő lehetőségei óriási vagyonokhoz juttatták a gyógyszergyártó cégeket és a klinikákat, de egy hedonista és nemtörődöm társadalomban nem csökkentették érezhetően a nem kívánt gyermekek számát. Az 1970-es és méginkább az 1980-as évek egyik nem kívánt és meglepő fejleménye az eufemisztikusan „egyszülősnek” nevezett családok számának növekedése volt; a legtöbb esetben a rendszerint segélyből élő anyák egyedül gondozták gyermeküket. Ezek a hátrányos helyzetű gyermekek a promiszkuitás és a megegyezéses válás termékei voltak. A törvénytelen gyermekek száma a magukat fejlettnek nevező társadalmakban megdöbbentő ütemben nőtt az 1980-as évek folyamán. 1998-ban NagyBritanniában majdnem minden harmadik élveszületés törvénytelen volt; Washington, a világ leggazdagabb nemzetének fővárosa egyes részeiben ez az aránya 90%-ot is elérte. Nincs értelme úgy tenni, mintha az egyszülős család és a törvénytelen születés nem lenne súlyos társadalmi baj, amely romboló az érintett egyénekre és káros a társadalomra nézve, szélsőséges szegénységhez és bűnözéshez vezethet – ahogy sok esetben vezetett is. A bűnözési arányok mindenütt emelkedtek, az alkohol- és drogfogyasztás növekedésének köszönhetően is. Az 1980-as évek végén az Egyesült Államokban az illegális kábítószer-használat évi több mint 10 milliárd dollár hasznot hozott azoknak, akik a piacot ellenőrizték. 1989. szeptember 6-án terveket ismertettek, amelyek segítségéve 12000-re felére csökkentik a kábítószer-fogyasztást az Egyesült Államokban, s erre szövetségi forrásokból 7,86 milliárd dollárt költenek. Nem sokan bíztak ebben a tervben, s az 1999re szemmel láthatóan kudarcot is vallott. A másik seb, amelyet a fejlett országok magukon ejtettek, az AIDS (Szerzett Immunhiányos Tünetegyüttes) volt. Számos kutatás ellenére még az 1990-es évek elején is homályos volt, honnan ered ez a végzetes és látszólag gyógyíthatatlan betegség, amely megsemmisíti a szervezet önvédelmi rendszerét a fertőzésekkel szemben. Leggyorsabban FeketeAfrikában terjedt, ahol a heteroszexuálisok voltak a közvetítők. Nyugaton –(930)–

azonban főleg a homoszexuális férfiakra és (sokkal kisebb mértékben) a kábítószer-használókra korlátozódott. A kábítószerrel való visszaélés, sokkal komolyabb méretekben azon, gyakran szélsőséges homoszexuális promiszkuitás következménye volt, amely az után jelentkezett, hogy az 1960-as és 1970-es években a homoszexualitás megszűnt bűncselekménynek számítani. Egyes férfi homoszexuálisoknak évente 300 vagy több szexuális partnere is volt, s ez előtt a háttér előtt a betegség gyorsan terjedt. A betegség komolyságáról 1981. december 31-én érkeztek az első jelenségek, amikor 152 eset bukkant fel, főleg San Franciscóban, Los Angelesben és New Yorkban; egy volt közülük intravénás kábítószer-élvező, a többi férfi homoszexuális. 1985. október 13-án a Világegészségügyi Szervezet (WHO) bejelentette, hogy a betegség járványos méreteket ért el. 1989 februárjában több jelentés érkezett, mi szerint az AIDS-pozitívokkal a biztosítók nem hajlandók életbiztosítást kötni, másokat pedig elbocsátanak állásukból. A betegség előrehaladásának késleltetésére (de nem meggyógyítására) például azidothimidet (AZT) használtak, ennek azonban gyakran borzalmas mellékhatásai voltak. 1989. február 9-én bejelentették, hogy San Franciscóban új, CD4-nek elnevezett antitestet fejlesztettek ki; ez azzal kecsegtetett, hogy esetleg évekre és minimális mellékhatásokkal késleltetni lehet az AIDS végzetes következményeinek beálltát. A hatalmas ráfordítások és erőfeszítések ellenére azonban igazi gyógymód nem volt a láthatáron. A betegséggel kapcsolatos bizonytalanság elkeseredett politikai vitát váltott ki. Különösen az egyes kormányok törekedtek arra, hogy megakadályozzák a betegség elterjedését közösségükben, és hatalmas összegeket költöttek a heteroszexuális promiszkuitás csökkentését célzó és az óvszerhasználatra ösztönző hirdetési kampányokra. Ebből ismét csak a gyógyszeriparnak volt haszna, azt azonban senki sem tudja, vajon volt-e bármely más hatása a kormányzati kiadásoknak. Az 1990-es évek végére egyértelművé vált, hogy elhanyagolható a járvány valószínűsége a heteroszexuálisok között, noha azt annak idején a homoszexuális lobby magabiztosan megjósolta. A rendkívül költséges és valószínűleg hatástalan kábítószerfogyasztás és az AIDS elleni kormányzati kampányokban a modern állam jellegzetesen huszadik századi módon viselkedett – kollektív úton próbált elintézni valamit, amit az értelmes és erkölcsileg művelt emberek különkülön is megtesznek. A szocializmusból és a kollektivizmus más formáiból való kiábrándulás, amely az 1980-as évek uralkodó hangulatává vált, csupán egyik oldala volt egy sokkal tágabb hitvesztésnek, amely a jótékony hatású államot érintette. Az 1980-as évekig az állam volt a huszadik század legfőbb nyertese, egyszersmind legnagyobb kudarca. 1914 előtt az állam bábáskodása ritkán terjedt ki a gazdaság 10%-ánál többre; az 1970-es évek végén s az után az állam még a liberális országokban is a nemzeti össztermék 45%-át vagy még nagyobb részét fogyasztotta el, a totalitárius országokról nem is beszélve. Míg azonban a versailles-i egyezmény idején, –(931)–

1919-ben a legtöbb értelmes ember abban hitt, hogy a megnövekedett állam fokozhatja az emberek boldogságát, addig a század végén hitbuzgó emberek, főként tudósok kicsiny s egyre csökkenő és csüggeteg csoportján kívül senki sem osztozott ebben a hiedelemben. A kísérletet számtalan módon végezték el, s szinte mindig kudarcba fulladt. Az állam csillapíthatatlan étvágyú pénzköltőnek, páratlan pazarlónak bizonyult. Az is kiderült róla, hogy minden idők legnagyobb tömeggyilkosa. Az 1990-es évek végéig századunkban közel 135 millió ember erőszakos vagy nem természetes haláláért állami akciók tehetők felelőssé, ami talán több, mint amennyit az 1900-ig terjedő egész emberi történelem során sikerült elpusztítani. Az állam embertelen rosszindulata növekvő méreteit és a rendelkezésére álló eszközök nagyságát meghaladó mértékben nyilvánult meg. Az állam népszerűségének zuhanása az 1990-es évek vége felé hasonlóképpen kezdte hitelüktől megfosztani ügynökeit, az aktivizmusnak elkötelezett politikusokat, akiknek számukban és tekintélyükben lemérhető látványos felemelkedése a modern idők egyik legfontosabb és legbaljósabb fejleménye volt. Először Jean-Jacques Rousseau jelentette ki, hogy a politikai folyamat jobbá képes tenni az embereket, s hogy a változás motorja, az – ahogy nevezte – „új ember” megteremtője az állam lesz, azokkal az önjelölt jótevőkkel együtt, akik mindenki javára ellenőrzik. A huszadik században végre mód nyílott elméletének óriási méretekben történő gyakorlati kipróbálására, s ezen a próbán az elmélet romboló hatásúnak bizonyult. Mint már megállapítottuk, 1900-ra a vakbuzgóság fő formájaként már a politika lépett a vallás helyébe. Az új osztály legjellegzetesebb képviselői, Lenin, Hitler és Mao Ce-tung számára a politika – amelyen a társadalom fellengzés célok érdekében történő átalakítását értették – az erkölcsös tevékenység egyetlen jogosult formája, az emberiség megjavításának egyetlen biztos eszköze. Ez a nézet, amelyet egy korábbi időszakban képzelgésnek, vagy őrültségnek tekintettek volna, bizonyos fokig mindenütt bevett ortodoxiává vált: felvizezett formában Nyugaton, hevenyen pedig a kommunista országokban és a harmadik világ nagy részében. A színkép demokratikus végén a politikai vakbuzgóság New Dealt, Nagy Társadalmakat és jóléti államokat teremtett; a totalitárius mezőben kulturális forradalmakat; s mindig és mindenütt Terveket. Ezek a fanatikusok évtizedeken és féltekéken vonultak keresztül: szédelgők, karizmatikusok, egzaltáltak, evilági szentek, tömeggyilkosok – mindegyikük osztozik abban a hitben, hogy a politika képes gyógyírt nyújtani az emberi bajokra: Szun Jatszen és Atatürk, Sztálin és Mussolini, Hruscsov, Ho Si Minh, Pol Pot, Castro, Nehru, U Nu és Szukarno, Perón és Allende, Nkrumah és Nyerere, Nasszer, Reza Pahlavi sah, Kadhafi és Szaddám Huszein, Honecker és Ceauşescu, A század végére ez az új uralkodó osztály elveszítette önbizalmát, s a világ sok részén gyorsan veszített befolyásából és hatalmából. Legtöbbjük, akár éltében, akár holtában kiátkozott ember saját hazájában, groteszk szobraikat –(932)–

ledöntötték vagy megcsonkították, mint Shelley Ozimandiásának gúnyosan vigyorgó fejét. Megjósolható-e, hogy a „politika kora”, ahogy előtte a „vallás kora” végéhez közeledik? Kétségtelen, hogy a század végére az emberiség bizonyos tanulságokat nyilvánvalóan levont. A totalitárius állam még nem szűnt meg; ott lebegett Kína felett, a politikai foglyok 20 milliós serege által végzett rabszolgamunkával. Egyes számítások szerint egyedül ennek a rendszernek már 60 millió áldozata volt eddig, ami a kommunizmus által megölt emberek számát összesen közel 100 millióra emeli. Sokan úgy vélekedtek azonban, hogy csak idő kérdése az olyan, még megmaradt kommunista rezsimek eltűnése, mint Kuba, a (Haiti után) második legszegényebb latinamerikai állam és Észak-Korea, amely kiterjedt éh ínségtől szenved, s még az emberevéshez is folyamodik. Valószínűnek látszott az is, hogy a huszadik század félelmetes tanulságai után még a társadalomtechnikus bűntetteit lehetővé tévő ideológiát szolgáltató hiszékeny tudósok és értelmiségiek sem fogják névértéken elfogadni a mindenható államra vonatkozó kijelentéseket. Igaz, az Európai Unió brüsszeli központjában egyes fantaszták olyan, mindent átható nemzetek feletti szövetségi államot próbáltak teremteni, amely a „hatékonyság”, a „tisztesség”, a „biztonság” és az „összhang” jegyében törvényekben szabályozná, milyen almát szabad termeszteni, mit kellene történelemből tanítani az iskolákban, napi hány órát dolgozhatnak a nők és férfiak, s milyen valutát kell használni. Még mindig munkált a vágy, hogy nagy és kis ügyekben egyaránt elrendezzük magunk körül az embereket. Maga a totalitárius állam azonban meghalt. A huszonegyedik század tehát főleg szabad társadalmak létrehozását ígéri, amelyekben valamiféle demokratikus elvek érvényesülnek, s gazdaságukat a piaci erők alakítják. Ez távlatilag azt jelentette, hogy, elismerve a gazdasági ciklus teremtette korlátokat, fegyelmező eszközöket és büntetéseket, amelyek 1998ban lesújtottak a távol-keleti „kis tigrisekre”, katasztrofális következményeket okozva Oroszországban és Latin-Amerika nagy részén, az életszínvonal általános emelkedése, jóllehet megoszlásában egyenlőtlenül, de nagy lökésekkel folytatódik, s összességében hatalmasnak bizonyul majd. Lehetségesnek látszott, hogy a huszonegyedik században megnégyszereződik az átlagos életszínvonal, ami egyes országokban még nagyobb arányú emelkedést is jelentene. Az 1990-es évek végén azonban voltak jelei annak, hogy az anyagi színvonal folyamatos emelkedésének is megvannak a veszélyei, amint a bővülő fogyasztói társadalom folyamatosan elégítette ki a folyamatosan megsokszorozódó emberi igényeket. A fejlett gazdaságokban élő nők és férfiak már az 1990-es évek vége előtt sem elégedtek meg a hosszabb szabadsággal, jobb házakkal, a jobb minőségű élelmiszerekkel és a több munkát megtakarító szerkezetekkel. Nehezebb és veszélyesebb dolgokat –(933)–

akartak, különösen jobb testet maguknak. Ennek nyomán született meg a század végén a darwini fundamentalizmusnak nevezett új ideológiai jelenség, s annak gyakorlati szülötte, a genetikai manipuláció. A marxizmusnak az 1980-as években bekövetkezett halála üresedést teremtett, s ez egybeesett a tudományos érdeklődés megváltozásával. A marxizmusba vetett hit a fizika látszólagos diadalával kapcsolódott össze. A huszadik század legnagyobb részében a fizika és származékai, például az asztrofizika voltak a divatos tudományok, ezek szállították a leglátványosabb eredményeket s teremtették a legizgalmasabb lehetőségeket. A fizikusok megvalósították az atommaghasítást, megteremtették az atom energiát, Einstein nyomán újraértelmezték a világegyetemet, eljutottak a Holdig és elindultak a csillagok felé, hatalmas változásokat idéztek elő földünk felszínén. A fizika előtérbe kerülése megfelelt a társadalom-alakítás korának, amikor az állam a fizikai kényszer segítségével próbálta átszabni a társadalmat, tömeggé változtatva az embereket. Ám a marxista oltárok lerombolásával együtt a fizika is kegyvesztetté vált. Nem váltotta valóra minden ígéretét, az általa teremtett csodák közelebbről megtekintve kevésbé szenzációsnak és veszélyekkel terhesnek látszottak. Életre keltette a környezetvédelem ellenerőit, és az 1990-es évekre mintha tudományos szinten kifogyott volna az új gondolatokból. A figyelem előterébe helyette (mint már megjegyeztük) a biológia lépett. Ahogy Einstein általános relativitáselmélete vezette be a huszadik században a modern kort, úgy a kettős spirál Watson és Crick által 1953-ban történt felfedezése, az élet formáit hangsúlyozva kezdte háttérbe szorítani ugyanezt az évszázadot. Ugyanígy, ahogy Marx volt a társadalom-alakítás istene, Charles Darwin feltámadt szelleme, akit mintegy kiástak a Westminster-apátságban lévő nyugvóhelyéről, s Frankenstein szörnyéhez hasonlóan életre keltettek, majd sok ezer egyetemen helyeztek oltárra, a genetika-alakítás istenének ígérkezett. Marx egyik mondása így hangzott: „A filozófusok eddig csak különböző módokon értelmezték a világot. A feladat azonban az, hogy megváltoztassuk.” A jelszó most annak a biológiai diadalmenetnek az akcióprogramjaként fogalmazódott át, amely kezdte izgalomba hozni az egyetemeket: „A biológusok eddig csak magyarázták az emberi fajt. A feladat most az, hogy megváltoztassuk.” A génsebészet olyan kilátásokkal kecsegtetett, amelyek mellett a társadalom-alakítás nyersnek és kezdetlegesnek látszott. Az csupán arra törekedett, hogy az embert besorolja a tömegbe, vagy ahogy Jean-Jacques Rousseau javasolta, átneveléssel, amelyet a huszadik században „agymosásnak” kereszteltek át, Új Emberré változtassa. A genetika új tudománya ezzel szemben sokkal alapvetőbb változásokat jósolt, esélyt kínált arra, hogy minden egyes férfi és nő testét és agyát átalakítja már fogantatásuktól kezdve. Az embernek nem újjá kellett születnie, mint a hagyományos vallásokban, hanem már születése előtt –(934)–

genetikailag meghatározott, s így teljesen új teremtményként vagy emberfeletti emberként nemzik. Sok szerző műve, hogy Charles Darwinból, a lelkiismeretes és alázatos nagy tudósból evilági Messiás lett. Kiemelkedett közülük Richard Dawkins professzor, az oxfordi egyetem újonnan létrehozott Közérthető Tudomány tanszékének első vezetője, Az önző gén című könyv szerzője, aki a genetikus determinizmus vallásellenes tanát hirdette; vagy Steven Pinker professzor a Massachusetts Institute of Technology kutatója, a Hogyan működik a pszichikum című, a darwinizmus elveit az agyműködésre alkalmazó sikeres könyv szerzője. Ezt a két tehetséges tudóst és másokat a darwini fundamentalizmus, a huszadik század végének bimbózó evilágiszellemi hitvallása prédikátorainak nevezhetjük. Az új tan egyik szentélye a London School of Economics volt, egykor büszke marxista központ, most a „Darwin-évszakok” színtere. A darwinista fundamentalizmus jellemzője, hogy nagy vonzerőt gyakorolt az irodalmi és művészeti körökre, s így egyszerre volt kulturális és tudományos esemény. Az 1998-as Darwin-évszak megnyitóján például az elnöki posztot Ian McEwan, a divatos regényíró, a Booker-díj az évi nyertese töltötte be, aki a londoni Timesban írt cikkében azt állította, hogy a férfiak és nők tudatában immár Darwin foglalta el Jézus Krisztus helyét. Ebből az alkalomból legalább annyira őszintén, mint tréfálkozva kijelentette: „A régi időkben a püspökök tagadták, bár tudták, hogy igaz, hogy Isten az égben lévő öreg, fehér szakállas ember. Ma már tudjuk, hogy ez igaz, és a neve Charles Darwin.” Mindezt nagyszámú, tudós közönség hallgatta mosolytalan csendben. Az új Darwin-kultusz lényege nem az volt, hogy hívei támogatták a génsebészetet – sokan nem –, hanem az, hogy Darwin istenítése a gondolatok összezavarása révén intellektuálisan éppoly tiszteletreméltóvá tette a genetikai kalandorságot, ahogy Einstein általános relativitáselmélete mintha az erkölcsi relativizmust támasztotta volna alá. Az igazán veszélyes munka az 1990-es évek végén nem az egyetemi előadótermekben, hanem a laboratóriumokban folyt. A folyamat legradikálisabb formája humángenetikai átalakítás néven vált ismertté: ennek során az emberi spermát vagy petesejtet alakították át, s olyan változásokat idéztek elő, amelyek az egyik nemzedékről átörökíthetők a másikra. Ez fejlettebb eljárás volt, mint a génterápia, amely viszonylag kezdetleges művelet volt az élő felnőtt emberen. Főleg annak érdekében fejlesztették ki, legalábbis elméletben, hogy az olyan öröklött rendellenességeket gyógyítsák vele, mint a rák, a vérszegénység bizonyos formái és a reuma. A korai kísérletek nem voltak túl sikeresek: nem tudták megoldani azt a problémát, hogy elég sok gént juttassanak az emberi test elég sok sejtjébe, s elég sokáig tartsák őket ott, hogy hatni tudjanak. A génsebészet ezzel szemben alapvetőbb szintet érintett, mert a sikeréhez csak egyetlen sejtet, a megtermékenyített emberi –(935)–

petesejtet kellett kezelni. Mihelyt a genetikus sikeresen megváltoztatta a laboratóriumban megtermékenyített petesejt genomját, a sejtet tovább osztották, s az emberi test valamennyi szövetét létrehozták a beültetett embrióban. Így minden sejtnek ugyanaz volt a genetikai összetétele, mint a kezelt petesejtnek, s mihelyt az emberi test így kialakult, természetesen újra tudta termelni magát, állandó jelleggel megváltoztatva az emberi fajt ebben a leszármazási vonalban. Az Új Embert itt nem Rousseau nevelési „reformjai”, nem is a kommunista kínai agymosás, hanem az objektív tudomány teremtette meg. Európában 23 ország írta alá az Európa Tanács egyezményét, amely betiltja a génsebészeti eljárásokat. Az Egyesült Államokban az US Food and Drug Administration, amely hivatalosan felügyeli a tudományos kísérleteket, hasonló tilalmat mondott ki. A század végén azonban nem világos, mennyire lehet érvényt szerezni az ilyen tilalmaknak, különösen mivel jelentős országok, például a kommunista Kína és Oroszország nem hajlandók hasonló tilalmakat bevezetni. Továbbá annak is fennáll a lehetősége, hogy a demokratikus társadalmakban a közvélemény, mihelyt tudomást szerez arról, milyen eredményekkel kecsegtet a génsebészet, fellép a tilalmak fenntartása ellen. Az 1990-es évek végén Európában és ÉszakAmerikában magánemberek többet költöttek az egészségükre, mint létük bármely más oldalára. Ez a jómódú társadalmak általános jellegzetességének látszik, mert egyre inkább megszállottjává válnak a testi és lelki egészségnek, s újonnan szerzett gazdagságukat ezek fejlesztésére szeretnék fordítani. Az in vitro megtermékenyítés már század unk végén lehetővé tette, hogy eddig meddő asszonyok saját gyermeket hozzanak a világra, az olyan gyógyszerek, mint a Viagra segítségével pedig impotens férfiak normális szexuális életet élvezhetnek, és természetes úton gyermeket is nemzhetnek. Ez csak két módja annak, ahogy az orvostudomány kiküszöbölni látszott olyan biológiai bajokat, amelyek kezdettől fogva sújtották az emberiséget. Az ilyen sikerek fokozták a biológiai tudomány jó hírét a tömegek között, s így elősegítették további és kalandosabb kísérletek szentesítését. Az 1990-es évek folyamán olyan – fizikai és vegyi – manipulációkat folytattak az emberi testtel, amelyeket addig elképzelhetetlennek vagyetikátlannak gondoltak, s ezek a közvélemény tetszésétől kísérve kiváló gyakorlati eredményeket hoztak. Ezért, bár a „megtervezett csecsemők” fogalma önmagában visszataszító, sokakat vonzott a gondolat, hogy el lehet érni, a csecsemők ne csak egészségesnek és normálisnak szülessenek, hanem biológiailag immunisak legyenek az olyan betegségekkel szemben, mint a rák, az ízületi gyulladás, az asztma, az ekcéma és az AIDS, s ez az elképzelés, mihelyt gyakorlatilag megvalósulhatóvá vált, ellenállhatatlannak bizonyult. Itt fontos ellentétbe ütközünk. A társadalmi manipuláció a tömegek szemében –(936)–

sohasem volt népszerű – sőt ellenkezőleg; mindig is az értelmiségi elit szenvedélye volt. A huszadik század vezető tudományai, az atomfizika, az űrhajózás, az asztrofizika és a többi a közemberektől mindig távol álltak. A gyakran vonakodó kormányok rendszerint végül azért támogatták őket az adófizetők pénzéből, mert katonai célokra is felhasználhatók voltak. „Megjavított csecsemőt” kifejleszteni azonban nem áll távol a köznapi gondolkodástól – ellenkezőleg, éppenséggel szorosan kötődik hozzá. Lényegében rendkívül népszerű elképzelésnek látszott, amelyet a közember nagyon is hajlandó a saját zsebéből pénzelni, s amelynek törvényes tilalmak útján történő akadályozását demokratikus társadalmakban nem tűrnék soká. Emiatt az ezen a területen dolgozó tudósokat meggyőzték, hogy a fogyasztói társadalom az összes kockázat ellenére inkább előbb, mint utóbb el fogja érni, hogy a génsebészet és más fejlett eljárások alkalmazásra kerüljenek. Ezek a kockázatok azonban talán komolyabbak, mint amennyire a laboratóriumi számítások mutatják. A génsebészet ugrás a tudományos sötétségbe; egyszersmind a társadalmi sötétségbe is. 1995-ben Charles Murray amerikai szociológus sokat vitatott A haranggörbe című könyvében az emberi intelligenciára és szaporodásra vonatkozó nagy tömegű empirikus adatot foglalt össze és értelmezett. Egyebek mellett az intelligencia terén megnyilvánuló etnikai különbségekre is felhívta a figyelmet, s ez váltotta ki a legtöbb vitát a könyvvel kapcsolatban. Valójában azonban nem is ez a fő tétele, amelynek jelentőségét aligha lehetne eltúlozni, mert közvetlenül érinti azt, hogy nagy valószínűséggel miféle társadalom jön majd létre a huszonegyedik században. Murray szerint az öröklődés útján szerzett intelligencia és az oktatás során szerzett tudás között egyre szorosabb a kapcsolat, s együttesen az összes fejlett társadalomban egyre erőteljesebben határozzák meg, hogy az egyén milyen jövedelemre tesz szert. A világ minden korábbinál inkább az okosaké és a képzetteké, ők azok – állította –, akik a huszonegyedik században és a harmadik évezredben mindent örökölnek. Kimutatta, hogy egy sor oknál fogva, nem utolsósorban azért, mert egymáshoz közel dolgoznak, az okosak és képzettek rendszerint egymás között házasodnak, s olyan utódokat hoznak a világra, akik még okosabbak, még jobb neveltetésben van részük, mint szülei knek, s így még képzettebbek lesznek. Időközben a társadalmi, oktatási és intelligenciaszínkép másik végén ugyanez a folyamat megfordítva megy végbe. Ily módon szakadék jön létre, s folyamatosan tágul a jól megfizetett, igen okos és művelt elit, amely esetleg a többséget alkotja, s kiváltságai és státusa bizonyos értelemben öröklődik – valamint az alsóbbrendű emberek hasonlóképpen örökletes (vagy csaknem örökletes) osztálya között, akik egy öngerjesztő nevelődési folyamat révén alantas sorsra ítéltetnek. Nyilvánvalóan komoly a kockázata annak, hogy a génsebészet alkalmazása tovább bonyolítja és kiélezi a problémát, voltaképpen előre nem –(937)–

látható, de erkölcsileg elfogadhatatlan mértékűvé teszi. A „tervezett csecsemőkkel” járó egyik veszély az, hogy az elképzelés piacra orientált, tehát hozzáférhetősége a nyílt piacon dől el. Ugyanazok az okos és jól fizetett házaspárok, akik a legtöbbet törődnek gyermekeik oktatásával, hajlandók és képesek megfizetni a legjobb intézeteket, ők használják majd ki legnagyobb valószínűséggel a csecsemőtervezés lehetőségét. Akik születésüknél fogva genetikailag kiváltságosak, az öröklődés folytán intellektuálisan is kiváltságosak lesznek, s a szülők nagyobb anyagi eszközei miatt az oktatásban is előnyt élveznek. A pénzügyi, társadalmi és intellektuális szakadék, amelyet Charles Murray A haranggörbében vázol fel, ily módon mérhetetlenül elmélyül. Meglehet, nem csak olyan osztályrendszer felé haladunk, amilyet a nyugati társadalmak a feudalizmus kora óta nem tapasztaltak, hanem egyenesen egyfajta indiai kasztrendszer felé, amelyben elképzelhetetlen a házasodás a génsebészetileg kezelt felső osztály és a betegségekre hajlamos, műveletlen alsó osztály tagjai között. Ez minden tekintetben visszalépés lenne, amelyet mindenféle társadalmi baj, akár polgárháború is kísérhet. Így hát, bár néhány fontos leckét megtanultunk a huszadik század utolsó éveiben minden jel arra utal, hogy az új évezred kezdetén teljesen új és még komolyabb veszélyekkel kell megbirkóznunk. Az új évszázad sok tekintetben igen ígéretesnek mutatkozott. 55 éve nem pusztított nagy világégés, ami a történelem leghosszabb békés időszakának számít. Annak alapján, hogy az egyetlen szuperhatalom az Egyesült Államok demokratikus köztársasága, amely szilárdan a törvényesség talaján áll – amire az is mutat, hogy 1999-ben hajlandó lett volna alkotmányos vád alá helyezni elnökét –, indokolt abban reménykednünk, hogy az általános békének ez a példátlanul hosszú időszaka tovább folytatódik. Ám a mögötte megbúvó emberi gonoszság, amely lehetővé tette a huszadik század katasztrofális kudarcait és tragédiáit – az erkölcsi relativizmus felbukkanása, a személyes felelősség hanyatlása, a zsidó-keresztény értékek elutasítása, s nem utolsó sorban az arrogáns meggyőződés, hogy az emberek saját intellektusukkal mindenfajta segítség nélkül képesek megoldani a világegyetem valamennyi problémáját és misztériumát – továbbra is mélyen a világtársadalomban gyökerezett. Kiirtható vagy legalábbis enyhíthető-e? Ezen múlik, hogy az új évszázadnak van-e esélye arra, hogy a remény kora legyen az emberiség számára.

–(938)–

Utószó Századunk elején a „modern” szó még vonzó és titokzatos volt. A modern idők új áramlatait negyven kilométeres sebességgel száguldó autók jelezték. És hölgyek, akik szoknyájukat, frizurájukat rövidre szabatták. Az ollók csattogtatása, az átszabom-megváltoztatom szenvedélye az I. világháború után nagyhatalmi méreteket öltött. A modern kor hajnalán már országok lettek átszabva s lélekszámukban megrövidítve. Ezzel aztán meg is kapta a 20. század az irracionalitások kezdősebességét. Paul Johnson szerint a modern kor a 20-as évekkel kezdődött és Einstein relativitáselmélete volt a „kopernikuszi fordulat”. Ahogy Hamlet rádöbbent a „kizökkent idő”-re, úgy volt kénytelen a modern kor embere ráébredni, hogy nemcsak „az Isten halott”, hanem az a szemlélet is az enyészeté, amelyet a világról, a világ mérhetőségéről, newtoni átláthatóságáról, a változások és állandók logikus rendjéről magában őrzött. S bár a relativitás elmélete a modern fizika „eszméje”, és gondolati atyja szerint semmiféle módon nem következik belőle erkölcsi relativizmus, szerzőnk szerint ez az elmélet a kort, mely egy új felvilágosodás racionalizmusával hirdette meg előre a technika századát, váratlan erővel átlényegítette és meghatározta. Így a haladásnak vélt expresszvonatra szabadjegyet kapott minden igazi és álpróféta, ártatlan álmodozó és veszélyes fantaszta, aki viszonylagosnak érezte a régi törvényeket. Nem csoda, hogy pillanatok alatt olyan ideológiák és utópiák lökődtek a fölszínre, amelynek alfája volt a ráció, de ómegája már az irracionalizmus ködébe veszett. Johnsont két nagy kérdéskör izgatja. Az egyik: a diktatúrák létrejötte és igazi természete. A másik: merre forog a világ kereke, mi az, amit fejlődésnek nevezünk, és mi az, amit annak is tarthatunk. Aki ezt a könyvet elolvassa, annak föl kell tennie a kérdést: vajon büszkék lehetünk-e a modernségre, büszkék lehetünk-e a modern korra, a 20. századra, vagy pedig be kell látnunk, hogy a technikai civilizáció összes eredménye sem nyom annyit a latban, hogy feledtethetné velünk a századra torlódott totalitárius diktatúrák kínosan impozáns választékát. Aki ezt a könyvet elolvassa, annak el kell döntenie: vargabetű volt-e a 20. század az emberi nem történetében, vagy sem? Az önnön lényegére találó, vagy az azt elveszített emberről szólt? Kudarc volt-e a modernség eszméje, vagy csak a gyakorlata volt az? Hiszen elválasztotta ez az eszme a vallást –(939)–

a kultúrától, a rációt az éthosztól, a valós egyéni érdeket a vélt társadalmi céloktól. A magyar olvasónak különösen izgalmasak azok a fejezetek, melyek a 20. századi Európa sorsával, történelmével foglalkoznak. Johnson nemcsak rávilágít Lenin és Sztálin, illetve Hitler hatalomra jutásának és hatalomgyakorlásának hasonló vonásaira, hanem tényszerűen elemzi, melyik fél mit tanult a másiktól. Ú gy tűnik, a kegyetlenség magasiskolájához kölcsönösen szükség volt minden forrásra. S hogy a véreskezű diktátorok sok tekintetben példaképei voltak egymásnak, az segít megértenünk az irracionalizmusok és utópiák közös gyökerét. Egyik fejezetének címét – Ördögök – a nagy regényíró-prófétától, Dosztojevszkijtől kölcsönözte. Johnsont is az érdekli, immár a végeredmény felől, hogyan szabadulhatott ennyi démon erre a századra. Mit gondolt és mit hitt magáról az ember, midőn mások életét nyers eszmék nyersanyagának képzelve lelkiismeret-furdalás nélkül földúlta, tönkretette, elvette? Téveszmék, hamis tudatok, őrjöngő ideológiák rabjai sodorták rabságba a védelemre fölkészületlenek millióit. Ahhoz képest, hogy a háborúk igazságot tűztek zászlaj ukra, befejeződésük idején mégis beérték ingatag békediktátumokkal, rajzasztalon ideodatologatott országhatárokkal, népcsoportokkal. Keserves és nagyképű század volt ez, teli szenvedéssel, vérrel, értelmetlen áldozattal. Hát legalább okuljunk belőle. Annyit mindenesetre megtanulhattunk, hogy a fölöslegesen kiontott vér és a gátlástalanul megalázott nemzetek könnye rendszerint kalandoroknak és fantasztáknak készíti elő a terepet. „A kommunizmus és a fasizmus volt az üllő és a kalapács, mely darabokra zúzta a liberalizmust.” Johnson ebből indul ki, ezt a gondolatot vezeti végig illúziótlanul. Szerzőnk közel negyven könyvet írt, életművének jelentős darabja A modern kor. Eddig harminc nyelvre fordították le, s körülbelül egymillió példányban kelt el. Könyvének magyarországi sikere tette indokolttá a második kiadást. A szerkesztő

–(940)–

Mutató A föld államosításáról, törvény (Oroszország, 1918) A német nép védelméért rendelet (1933) a Reichstag felgyújtása Abadán Abane, Randane Abbasz, Allouah Abbasz, Ferhat Abbot, Charles Abdullah, jordán király absztrakció acélpaktum (1939) Acheson, Dean Action Francaise Adams, Henry Adams, James Truslow Adams, John Quincey Adams, Samuel Hopkins Adams, Sherman Adenauer, Konrad Afrika Afro-ázsiai értekezlet (Bandung, 1955) Agar, Herbert Agnew, Spiro agymosás Ahmatova, Anna AIDS Ailleret tábornok Albánia Aldington, Richard Aldrich, Winthrop Aldrin, Edwin Alee, Warder Alekszandrov, G. F. Algéria Ali, Muhammed alkoholtilalom alkotmányosság alkotmányozás Alkotmányozó Gyűlés (Oroszország) Alleg, Henri –(941)–

Allen, Clifford Allen, Frederick Lewis Allende, Salvador Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT) általános munkaszolgálat általános sztrájk (1926) American Federation of Labor Amerika Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság Amery, Leo Amin, Hafizullah Amin, Idi Amritszári vérengzés Amtorg Anderson, Benjamin Anderson, Sherwood Andrew, A. P. Andropov, Jurij anglikán egyház Angola Angol-japán egyezmény (1905) Angol-német haditengerészeti egyezmény (1935) Angol-orosz szövetségi egyezmény (1945) Anschluss Anti-Komintern Paktum (1936) antiszemitizmus Antonov-Ovszejenko, Vlagyimir apartheid Apollo-program apostolok áprilisi tézisek (Lenin) Arab Felszabadító Hadsereg arab légió Arafat, Jasszer Araki, Sadao tábornok aranyalap Aranypart (ma Ghana) Aref, Abdul Rahman Argentína Arias, Carlos Arias, Gino Armstrong, Neil Aron, Robert –(942)–

Arushai Nyilatkozat Asquith, H. H. Astor, Lady Aswan, Dam (Asszuáni vízierőmű) Atatürk, Kemal Atlanti Karta Atomfegyverek elterjedését akadályozó egyezmény (1970) Attadell, Garcia Attlee, Clement Auden, W. H. Auschwitz Ausztrália Ausztria Ausztria-Magyarország Axelrod, Paul Ayer, Sir A. J. Aylwin, Patricio Azzam pasa Bach, Lydia Bagehot, Walter Bainville, Jacques Baker, Josephine Baker, Newton Balabanov, Angelica Balbo, Italo Baldwin, Stanely Balfour, A. J. Balfour-nyilatkozat ballisztikus rakéták Ballod, Karl Balti köztársaságok Balti-Fehér-tengeri csatorna Bambergi értekezlet (1926) Banda, Hastings Bandungi értekezlet (1955) Banglades Bank of England Bantu Oktatási Törvény Barbarossa hadművelet Barcelona Baring, Maurice Barnes, Maynard Barnowsky, Victor –(943)–

Barres, Maurice Barthes, Roland Baruch, Bernard baszk szeparatizmus Batista, Fulgencio Bauer, Otto Bauhaus Beamish, Henry Hamilton Beard, Charles Beauvoir, Simone de Beaverbrook, lord Beck, Ludwig Bécs Begin, Menachem Bejrut Békehadtest Békekonferencia (Párizs, 1919) Belgium Bell, Clive Below, Georg von Belzec Ben Bella, Ahmed Benda, Julien Benelux Benes, Edouard Ben-Gurion, David Benin Benjamin, Walter Bennett, Gordon tábornok Bennszülött (városi) Területek Törvény (Dél-Afrika, 1923) Bennszülött Földtörvény (Dél-Afrika, 1913) Bennszülött Igazgatási Törvény (Dél-Afrika, 1927) Bennszülöttügyi Törvény (Dél-Afrika, 1920) Bentley, Elizabeth Beraud, Henri Berg, Alban Bergner, Elisabeth Berija, Lavrentyij Bérillon, Edgar dr. Berle, Adolf Berlin – a művészeti világ központja Berlin blokádja Berlin, Irving –(944)–

Berlini Fal Bernal, J. D. Bernanos, Georges Berzin, Jan Antonovics tábornok Besant, Annie Bethmann Hollweg, Theobald von Bevan, Aneurin Bevándorlási Törvény (USA, 1921) Bevin, Ernest Bhutto, Zulfikar Ali Biafra Bihar Birkenhead, F. E. Smith lord Bismarck, Otto von Blackett, P. S. M. Blech, Leo Bleichröder, Gerson von Bliven, Bruce Bljumkin, Jakov Bloch, Ernst Bloch, Marc Blomberg, Werner von tábornok Bloomsbury-csoport Blum, Léon Blundell, Sir Michael Blunden, Edmund Blunt, Anthony Boeckler, Hans Bogota Bohr, Nils Bokassza, Jean Bedel marsall Bolsevikok, lásd még Kommunista párt; szociáldemokraták, oroszok Bolton, Sir George Bondi, Georg Borah, William Boris, Roland Bormann, Martin Born, Max Borogyin, Mihail Bose, Chandra Bose, Rash Behari Boston (Mass.) Botswana –(945)–

Bouhler, Philip Boumendjel, Ahmed Bourne, Randolph Bowles, Chester Bradley, Omar tábornok Brandeis, Justice Louis Brandt, Karl Brandt, Willy Brandt-jelentés (1980) Brauchitsch, Heinrich von tábornok Braudel, Fernand Braun, Wernher von Brazília Brazzaville brazzaville-i értekezlet Brecht, Bertolt Bredow, von tábornok Breszt-Litovszki békeszerződés (1918) Bretton-woodsi megállapodás Brezsnyev, Leonyid Brittain, Vera Britton, Nan Broch, Hermann Brockdorff-Rantzau, von báró Brooke, Robert Brooke, Sir Alan Brooks, Van Wyck Bruce, David Brüning, Heinrich Bryan, William Jennings Brzezinski, Zbigniew Buch, Walter őrnagy Buharin, Nyikolaj Bulganyin, Nyikolaj Bulgária Bullitt, William búr nacionalisták Burgess, Guy Burma Burundi Bury, J. B. Busch, Fritz Bush, George elnök –(946)–

busidó Butler, R. A. Butler, Smedling tábornok Büssche, Albert Byas, Hugh Byrnes, James Bywater, Hector Caballero, Francino Largo Caldwell, Erskine Callaghan, James Camp David Campbell, W. W. Camus, Albert Capone, Al Carlos (terrorista) Carney tengernagy Carrillo, Santiago Carson, Rachel Carson, Sir Edward Carter, Jimmy Casablanca Csoport Casablancai értekezlet (1943) Castro, Fidel Ceauşescu, Nicolae Cecil, Lord Robert Chadwick, Sir James Chamberlain, Austen Chamberlain, B. Hall Chamberlain, Houston Stewart Chamberlain, Joseph Chamberlain, Neville Chamberlain, W. H. Chambers, Whittaker Chamson, André Chaplin, Charlie Chartier, Emile Chase, Stuart Cherwell, Lord Chessman, Caryl Chibás, Eduardo Chicago Childs, Marquis Chile –(947)–

Chomsky, Noam Churchill, Winston CIA (Central Intelligence Agency) Ciano, gróf Cienfuegos, Camilo Ciklon-B cionizmus Ciprus Clark-Kerr, Sir Archibald Claudel, Paul Clay, Lucius tábornok Clemenceau, Georges Clement, Rudolf Clemental, Etienne Clifford, Clark Cockburn, Claud Cockroft, Sir John Codovilla, Vittorio Colby, Bainbridge Cole, G. D. H. Collins, Canon L. John Conant, James Connelly, Marc Connolly, Cyril Conrad, Joseph Coolidge, Calvin Copland, Aaron Cortada, Roldán Cotonou Coutrot, Jean Cowley, Malcolm Cox, Archibald professzor Craigie, Sir Robert Cramer, Charles Creditanstalt Crick, Francis Cripps, Sir Stafford Croce, Benedetto Croly, Herbert Crowe, Sir Eyre Csád Csan Csung-csang marsall Csang Cso-lin marsall –(948)–

Csang Csun-csiao Csang Kuo-tao Csehszlovákia Cseka Csen Tu-hsziu Csendes-óceáni térség Csernobil Csernyenko, Konsztantyin Csiang Csing (Mao Ce-tung felesége) Csiang Csing-kuo tábornok Csang Kaj-sek Csombe, Moise Csou En-laj Csu Ju-pu Csuzima Culbertson, Ely Culman, Henri Curzon, Lord D’ Annunzio, Gabriele Dachau Dadaizmus Daddah, Ould Dahomey Dai Nihon Kokusuikai Dakar Daladier, Edouard Dalton, Hugh Dandieu, André Danquah Darwin, Charles Darwinizmus Daud, Mohammed Daudet, Léon Daugherty, Harry David, Edouard Davidson, J. C. C. Davies, Joseph E. Davis, John W. Dawes, Charles Dawes-terv Dawson, Geoffrey Dayan, Moshe tábornok Day-Lewis, Cecil –(949)–

De Gaulle, Charles tábornok Dean, Sir Patrick Debs, Eugene DeGolyer, Everett Deir Yassin-i vérengzés dekolonizáció Dél-Afrika Delhi Delors, Jacques Dél-Rodézia Demokrata Párt, Amerikai demokratikus centralizmus Denison, E. F. Denning, lord Denny, Harold Desai, Morardzs Detroit Deutsch, Julius Deutscher, Isaac Devonshire-i Nyilatkozat Dewey, John DGB (Deutscher Gewerkschaftsbund) Diagne, Blaise diákerőszak Diaz, José Dicey, A. V. Dickinson, G. Lowes Diederichs, Eugen Dien Bien Phu Dietz, Howard Dimitrov, George Dinter, Arthur Disznó-öböl művelet (1961) Dix, Otto DNS-kutatás Doi, Akio tábornok Dollfuss, Engelbert Donovan, William Dornberger, Walter Dos Passos, John Dosztojevszkij, F. M. Douglas, Jack Douglas, Paul –(950)–

Döblin, Alfred Dreiser, Theodore Drezda Drieu la Rochelle, Pierre Drumont, Edouard DuBois, Josiah Dühring, Eugen Dulles, John Foster Dunkerque Dupuy, Maurice Duranty, Walter Dvorák, Max Dyer, Reginald tábornok Dyson, Sir Frank Dzerzsinszkij, Feliksz Dzsanata Párt Dzsarahilla, Delfin Eban, Abba Ebert, Friedrich Echeverria, Luis Eckart, Dietrich Eckhart, Dieter Eddington, Sir Arthur Eddy, Sherwood Eden, Anthony Edison, Thomas Egyenlítői Guinea Egyesült Nemzetek Egyházak Világtanácsa Egyiptom egzisztencializmus Ehrenburg, Ilja Eichmann, Adolf Einstein, Albert Einstein, Carl Eisenachi Határozat Eisenhower, Dwight D. Eisner, Kurt Ejzenstejn, Szergej El-Alamein Elefántcsontpart elektronika Eliot, T. S. –(951)–

Ellis, Havelock első világháború Elzász emberjogi politika energiaválság Engels, Friedrich Enigma rejtjelező gép Erhard, Ludwig erkölcsi relativizmus Erkölcstelenségi Törvény (Dél-Afrika, 1949) Erlander, Tage esőerdők pusztítása Észak-Atlanti Szerződés (1949) Észak-Dél elmélet Észtország Etiópia (Abesszínia) etnikai kisebbségek eurodollár Európai (Gazdasági) Közösség Európai Egyesült Államok Evans, Hiram Wesley Evatt, H. V. eviani megállapodás evolúció expresszionizmus Fadiman, Clifton Fagyejev, Alekszandr Faisceau, Le fajelméletek fajmérgezés Falkland-szigetek Fall, Albert Fanon, Franz Farben, I. G. Farouk, egyiptomi király fasizmus Faubus, Orval kormányzó Faulkner, William Feel, Adolf kapitány fehéroroszok fékentartási filozófia Fekete Sárkány szekta Felső-Volta –(952)–

felszabadítási teológia Feraoun, Mouloud Fermi, Enrico Fernandez, George Ferry, Jules Feuchtwanger Lion Fidzsi-szigetek Field, Sir Frederick Finnország Firestone, Harvey Fischer, Fritz Fitzgerald, F. Scott Fiume Flandin, Pierre-Etienne Flex, Walter Flick, Friedrich Foch marsall Foot, Michael Forbes, Charles Ford, Gerald elnök Ford, Henry Forrestal, James Forster, E. M. Fortas, Abe Foster, William Z. Fowler, Henry France, Anatole Francia Izraeliták Általános Szövetsége Franciaország Franco, Francisco tábornagy Frank, Bruno Frank, Hans Frank, Waldo Frankfurt Frankfurter, Felix Frazer, Sir James Freeman, Joseph Freisler, Ronald Freud, Sigmund Frick, Wilhelm Friml, Rudolph Frisch, Otto Fritsch, Theodor –(953)–

Fritsch, Werner von báró Frunze, M. V. Fry, Roger Fuchs, Klaus Fulbright, William Fuller, J. F. C. tábornok Fuller, R. Buckminster Fülöp-szigetek Funk, Walther futuristák Gabon Gagarin, Jurij Galbraith, J. K. Galen, püspök Galícia Galilei, Galileo Gambia Gamelin, Maurice tábornok Gandhi, Indira Gandhi, Mahatma Gandhi, Radzsiv Gandhi, Szandzsáj García Lorca, Federico Garment, Leonard Garvon, J. L. Gasperi, Alcide de Gauleiterek gazdasági válság gázkamrák General Electric General Motors genetika Genfi Egyezmény (1954) Genovai értekezlet (1922) génsebészet Gerhardsen, Einar Gerő Ernő Gershwin, George Gesamtkunstwerk Gestapu Gestapo Ghana Ghori, Emile –(954)–

Gibson, Wilfrid Gide, André Gingembre, Léon Giolitti, Giovanni Giscard d’Estaing, Valéry Gisevius, Hans glasznoszty Globke, Hans dr. Goebbels, Joseph Gold, Harry Goldstein, Moritz Goldwater, Barry Gollancz, Viktor Gömbös, Gyula Gonzalez, Felipe Gorbacsov, Mihail Göring, Herman Gorkij, Makszim Görögország Gorskov tengernagy Goszplan Goya, Francisco José de Gramsci, Antonio Granada Grant, Duncan Grant, Madison Grau San Martin, Ramón Graves, Robert Grayson, Gary tengernagy Green, Felix Greenglass, David Greenham Common Grenada Grenfell, Julian Grew, Joseph Grey, Herbert tiszteletes Gromiko, Andrej Gropius, Walter Grosz, George Groves, L. tábornok Gruber, Ruth Grúzia –(955)–

Guadalcanal Gudzsarat Guernica Guevara, Che Guinea Gulág-szigetcsoport Gürtner, Franz Gyadkin, Joszif Gyagilev, Szergej Gyenyikin, A. J. tábornok Gyilasz, Milovan Haber, Fritz háborús adósságok háborús bűn háborús bűnösök pere Hacsaturjan, Aram hadifogoly hadiszocializmus Hagana Haggerty, Jim Hailé Szelasszié Halálfejes Egységek Haldane, J. B. S. Haldeman, Bob Halder, Fritz tábornagy Halsey, William F. tengernagy Hamburg Hamilton, W. D. Hammarskjöld, Dag Hammerstein, Oscar Hamouda, Ait Hanfstaengl, Ernst Hangcsou Hankey, Sir Maurice Hara, Takashi Harburg, E. Y. Hardallah, Ould Harden, Maximilan Harding, Warren harmadik világ Harrer, Karl Harriman, Averell Harriman, Henry –(956)–

Harrington, Michael Harrod, Roy Hart, Lorenz Harvey, Oliver Hashimoto, Gun tábornagy Hauptmann, Gerhart Hável, Václav Havi könyvek klubja Hawke, Bob Hawley-Smoot-törvény (1930) Hawthorne, Nathaniel Hawtrey, Sir Ralph Hayek, F. A. Hayes, Will Háztulajdonosok Kölcsöntörvénye (USA, 1932) Heidegger, Martin Heimwehr Held, Heinrich Helms, Richard Helsinki Egyezmény Hemingway, Ernest Henderson, Arthur Hermes, Andreas Hernandez, Jesús Herriot, Edouard Herter, Christian Hess, Rudolf Hewart, Sir Gordon Heydrich, Reinhard hidegháború Hilferding, Rudolf Hiller, Kurt Himmler, H. Hindenburg, Paul von táborszernagy Hintze, Paul von tengernagy Hirohito, japán császár Hirosima Hiss, Alger Hitler titkos könyve Hitler, Adolf Ho Jing-csin tábornok Ho Si Minh Hobson, J. A. –(957)–

Hochschulring-mozgalom Hoess, Rudolf Holland Kelet-Indiák Hollandia Holmes, Oliver Wendell homoszexualitás Honecker, Erich Hong Kong Hook, Sidney Hoover, Herbert Hopkins, Harry Hosszú Menetelés Houphoué-Boigny, Felix House, Edward ezredes Howard, Leslie Hruscsov, Nyikita Hszing Csung Hui Hua Kuo-feng Huberman, Leo Hugenberg, Alfred Hughes, Charles Evans Hughes, W. H. Hull, Cordell Humphrey, Hubert Hunter, lord Hurgronje, C. Snouck Hussong, Friedrich Huszein, Szaddám Hutten, Ulrich von Huxley, Aldous Huxley, Julian Ibarruri, Dolores Ibn Szaúd Ickes, Harold Ideiglenes Kormány, (Oroszország) Ikki, Kita India Indokína Indonézia infláció Inukai, Ki Tsuyoshi IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) Irak –(958)–

Irán lrgun lshihara, Kanji vezérezredes Iszlám, mozlimok Itagaki, Seishiro Ito, herceg Iwakuro, ezredes Izrael Jagoda, G. G. Jaltai értekezlet (1945) James, David James, Henry Jameson, Storm Jang Csang-csi János Károly, spanyol király János, XXIII., pápa JAP (Juventudes de Acción Popular) Japán japán-szovjet paktum (1941) Jarkov, Ilja Jelcin, Borisz Jen Fu Jen Hszi-san tábornok Jepisev, Alekszej tábornok Jeruzsálem Jessner, Leopold Jeunesses Patriotes Jevdokimov, J. G. Jevtusenko, J. A. Jezsov, N. I. jezsuiták Jodl, Alfred, tábornagy Johnson, Hewlett Johnson, Hugh tábornok Johnson, Lyndon B. Johnson, Samuel dr. Joliot-Curie házaspár Jom Kippur-i háború Jom Kippuri háború Jones, Ernest Jones, Thomas Jordan, Hamilton Jordánia –(959)–

Joyce, William Joyce, James Juan Si-kai tábornok Jugoszlávia Jünger, Ernst Jupiter-komplexus Kádár János Kadhafi, Muammar ezredes Kafka, Franz Kaganovics, I. M. Kagwar, Michael Kahane, Meir rabbi Kahn, Otto Kahr, Gustav von Kaiser, Georg Kaiser, Henry Kaiser, Jakob Kalinyin, Mihail Kalkutta kalózkodás Kálvin János Kambodzsa Kamejama, Kazuki Kamenyev, Lev B. Kamerun Kampf, Louis professzor Kanada Kang Seng Kant, Immanuel Kao Kang Kapp, Wolfgang Karamanlisz, Konsztantin Kardelj, Edvard Kannal, Babrak Károly, osztrák császár Kasmír Kaszavubu, Joseph Katanga Kato, Tomosaburo tengernagy katolikus egyház katyni tömeggyilkosság Katz, Otto Kaunda, Kenneth –(960)–

Kautsky, Karl Kawawa, Rashidi Keitel, Wilhelm tábornagy Kelet-ázsiai Liga Kelet-Európa Kelet-fulhami időszaki választás Kelet-India Kellen, Horace Kennan, George Kennedy, John F. Kennedy, Joseph Kennedy Robert Kenya Kenyatta, Jomo Kerekou, Matthieu Kerenszkij, Alekszandr Kern, Jerome Kerr, Clark Keynes, John Maynard keynesianizmus KGB (Állambiztonsági Bizottság) KGST Khama, Seretse Khan, Ajub marsall Khieu Samphan Khomeini ajatollah kibucrendszer Kielce-i pogrom kilenchatalmi egyezmény Kim Ir-szen Kína King, Cecil King, Mackenzie King, Martin Luther Kingoro, Hashimoto Kinnock, Neil Kipling, Rudyard kirakatperek Kirov, Szergej Kissinger, Henry Klausener, Ernst Klee, Karl Klee, Paul –(961)–

Kleist-Schwenzin, Ewald von Klerk, F. W. de Knickerbocker, H. R. kodo („birodalmi út”) Koestler, Arthur Kohl, Helmut Kokoschka, Oskar Kokurjukai szekta Kolakowski, Leszek Kolcov, Mihail Kolcsak, tengernagy kolimai haláltáborok kollektív biztonság kollektivizálás Köln Kominform Komintern Kommunista Párt, Amerikai Kommunista Párt, Brit Kommunista Párt, Francia Kommunista Párt, Indonéz Kommunista Párt, Kínai Kommunista Párt, Német Kommunista Párt, Olasz Kommunista Párt, Spanyol Kommunizmus Elnyomásáról Törvény (Dél-Afrika, 1950) kommunizmus koncentrációs táborok, német koncentrációs táborok, orosz Kongó Konovalek, Evhen Konzervatív Párt, Brit Korea környezetvédelem Kornyilov, tábornok korporatív állam korrupció Korsah, Sir Arku Kortner, Fritz Koszigin, Alekszej Kotelawala, Sir John Koussevitsky, Serge Közép-afrikai Köztársaság –(962)–

kozmológia közös agrárpolitika Köztársaságiak, spanyol Krauch, Karl Krim, Belkaszem Krizsanovszkaja, Madame Kronstadti lázadás (1921) Kruppok Krupszkaja, Nagyezsda Ku Klux Klan Kuba Kubota Vas- és Gépipari Művek Kujbisev kulákok Külső-Mongólia kulturális forradalom (Kína) kultúrbolsevizmus külügyminiszteri értekezlet (Moszkva, 1945) Kun Béla Kuomintang Kurcsatov, Igor kurdok Kuvait Kuznyecov, A. A. Kuznyecov, N. G. tengernagy Kvantung-hadsereg kvótatörvény (USA, 1921) Kwajalein Kyemba, Henry Kyembe, Teresa La Chambre, Guy Lacalle, Garcia Lacan, Jacques Lacoste, Robert Lae laktanya, Új-Guinea Lagarde, Paul de Laidler, Harry Lakoba, Nestor Lammers, Hans dr. Lamont, Norman Landau, Kurt Landau, Saul Landry, Adolphe –(963)–

Landsdale, Edward Lang, Cosmo Gordon érsek Lang, Fritz Langbehn, Julius Lange, David Lansbury, George Lansing, Robert Lansky, Meyer Lanusse, Alejandro tábornok Lanz von Liebenfels, Jörg Las Vegas Lasker-Schüler, Else Laski, H. Laso Lateráni szerződés (1929) Latin-Amerika Latsis, M. Y. Laval, Pierre Lavritszkaja, Jelizaveta dr. Lawrence, D. H. Lawrence, T. E. Lawther, Will Le Duan Leahy, William D. tengernagy Leeb, Ritter von tábornagy Leese, Arnold Spencer Leguia, Juan Lengyelország Lenin, V. I. Leningrád leninizmus Leonov, Leonyid Lepesinszkaja, O. B. Leroy-Beaulieu, Paul Lesotho Lessing, Theodor Lettország Lévi-Strauss, Claude Lévy, Bernard-Henri Lewis, John L. Lewis, Sinclair Lewis, Wyndham Li Csung-jen marsall –(964)–

Li Kuan-ju Li Ta-csao Libanon Libéria Líbia Lieberman, S. Liebknecht, Karl Lijang Lin Piao Lindley, Sir Francis Lipót, II., belga király Lippmann, Walter Lissauer, Ernst Liszenko, T. D. Little Rock Litvánia Litvinov, Makszim Liu Sao-csi Lloyd George, David locarnói egyezmény (1925) Lodge, Henry Cabot Lombroso, Cesare Long, Leo Longworth, Alice Roosevelt Lorre, Peter Lotharingia Lothian, lord Louly, Ould Lourenco, Agostinho Lubbe, Martinus van der Lübeck bombázása Lubitsch, Ernst Luce, Henry Ludendorff, Erich von tábornagy Ludwig, Emil Lugard, lord Lule, Godfrey Lumumba, Patrice Lunts, Daniel dr. Luther, Hans dr. Luwum, Janan érsek Luxemburg, Rosa Lyautey, marsall –(965)–

MacArthur, Douglas tábornok Macaulay, Rose MacCarthy, Desmond Mach, Ernst Machlup, Fritz Macias Nguema, Francisco Macleod, Iain Macmillan, Harold Madagaszkár Madrid madridi írókongresszus (1937) maffia Maginot, André Maginot-vonal Magyarország Mailer, Norman Maistre, Joseph de Major, John Makariosz, érsek Malájföld Malajzia Malatesta, Enrico Malawi Malenkov, Georgij Mali Malik Verlag Malloum, Felix Malraux, André Mandel, Georges Mandela, Nelson Mandelstam, Oszip Mandzsúria Manhattan-terv Manila Mann, Heinrich Mann, Klaus Mann, Thomas Mantoux, Etienne Mao Ce-tung Maran, René Marcks, Erich Marcks, tábornok Marcuse, Jacques –(966)–

Marighela, Carlos Marinetti, Emilio Marion, Paul Marokkó Marr, N. J. Marshall, George tábornok Marshall, Thomas Marshall-terv Martin, Kingsley Martov, J. O. Martov, Julij Marty, André Marx, Groucho Marx, Karl marxizmus Masaryk, Jan második világháború Massachusetts Massé, Pierre Massey, William Massingham, H. J. Massu, Jacques tábornok Masterman, C. F. G. Matisse, Henri Matos, Hubert Matsuoka, Yosuke Matteotti, Giacomo Matthews, Herbert Mau Mau-felkelés Maud-bizottság (1941) Mauriac, François Mauritánia Maurras, Charles Max von Baden, herceg Mazowiecki, Tadeusz McCarthy, Eugene McCarthy, Joe McCone, John McNamara, Robert McTaggart, J. E. Means, Gardiner Means, Gaston Medawar, Peter –(967)–

Medvegyev, Roj megbékítés megegyezéses demokrácia Meidzsi, japán császárok Meidzsi-restauráció Meir, Golda Mellon, Andrew Memel Mencken, H. L. Mendès-France, Pierre menekültek mensevikek Menzsinszkij, Vjacseszláv Meredith, James Metaxas, John tábornok Mexikó Mexikóváros Mezes, S. E. dr. Midway-szigetek Mikhoelsz, Szolomon Mikojan, Anasztaz mikroprocesszorok militarizmus Mill, John Stuart Millay, Edna St. Vincent Miller, Adolph Milner, lord Minobe, Tatsukichi professzor Minton, Bruce Mises, L. von Mitchell, Charles Mitterand, François Mobutu, Joseph Désiré modernizmus Moeller von den Bruck, Arthur Mola, Emilio tábornok Moley, Raymond Molotov, V. monetarizmus Mongólia Monnet, Jean Monroe-elv monroviai csoport –(968)–

Montagu, Edwin Montagu-reformok Montgomery, Bernard tábornok Montherlant, Henri de, Moore, G. E. Moreau, Emile Morgan, dandártábornok Morgan, J. P. Morgenthau, Henry Mori, Hirozo Morozov, Georgij dr. Morris, Leland Morrison, Samuel Eliot Mortimer, Raymond Moszkva moszuli olajmezők Mountbatten, lord Moussa Sadt imám Moynihan, Daniel Mozambik Muggeridge, Malcolm multinacionális vállalatok München munkanélküliség Munkáspárt, Brit Münzenberg, Willi Murdoch, Rupert Musil, Robert Mussolini, Benito Muszadeg, Mohammed Muszlim Liga nacionalizmus náci-szovjet paktum (1939) Nader, Ralph Nagata, Tetsuzan tábornok nagy gazdasági világválság Nagy-Britannia Namíbia Nasszer, Gamal Abdel NATO Nehru, Dzsavaharlal Németország, Kelet-Németország, –(969)–

Nyugat-Németország Nemzetiszocialista Párt Nemzetközi Valutaalap Nenni, Pietro népbíróságok Neruda, Pablo Neumann, Alfred Neurath, von, báró New Deal Newman, John Henry Newton, Sir Isaac, kozmológiája Ngo Dinh Diem Nguyen Duy Trinh Nicaragua Nietzsche, Friedrich Nigéria Nitobe, Inazo dr. Nixon, Richard NKVD Noel, Conrad Noriega, Manuel tábornok Norman, Montagu Norvégia nukleáris fegyverek nürnbergi perek nürnbergi zsidótörvények Nyasszaföld Nyerere, Julius Nyikolajev, Leonyid O’Neill, Eugene OAS Öböl-háború, Kuvait iraki lerohanása Obote, Milton OGPU (Egyesített Állami Politikai Igazgatás) ohiói banda Ohlendorf, Otto Ohrana Okada, Keisuke tengernagy Okinawa Olaszország önrendelkezés OPEC (Olajexportáló Országok Szervezete) Oppenheimer, Robert –(970)–

Ordzsonikidze Örményország Oroszország Orte ga, Daniel Ortodoxos (kubai párt) Orwell, George Oshima, Hiroshi tábornok OSS (Stratégiai Szolgálatok Iroda) Owen, Wilfred összeesküvés-elmélet ötödik hadoszlop pacifizmus Pahlavi, Reza, iráni sah Pakisztán Pál, VI., pápa Palesztina Palme, Olof Palmer, Mitchell Panama Papadopoulosz, Georgiosz ezredes Papagosz marsall Papandreu, Georges Papen, Franz von Paszternak, Borisz Patti, Archimedes Patton, George tábornok Pauker, K. V. Pearl Harbor Pearson-jelentés (1969) Péguy, Charles Peierls, Rudolf Peking peresztrojka Perón, Juan Peru Perzsia (ma Irán) Pétain, Philippe marsall Peters, J. („Alexander Stevens”) pétervári szovjet PF SZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet) Phillimore, Walter Phnom Penh Picasso, Pablo –(971)–

Piłsudski, marsall Pinochet, Augusto tábornok Piscator, Erwin Pius, X., pápa Pius, XI., pápa Pjatakov, G. L. Planck, Max Platt-féle cikkely Plehanov, G. V. Pol Pot Polisario lázadás Pollitt, Harry Ponchaud, Franccis Popper, Karl Port Arthur Portal, légügyi főmarsall Porter, Cole Portillo, José Lopez Portugália posztkapitalizmus POUM (Egyesült Marxista Munkáspárt) Powell, Adam Clayton Prága proletariátus protekcionizmus Proust, Marcel pszichiátriai büntetés pszichoanalízis Qawukji, Favzi alQuine, Willard Quintanilla, Pepe Radek, Karl Raeder, Erich tengernagy Rajna-vidék rapallói egyezmény (1922) Rappaport, Charles rasszizmus Rauschning, Hermann Rawlings, Jerry, repülőszázados Rawlinson, Sir Henry tábornok Read, Herbert Reading, lord –(972)–

Reagan, Ronald Reed, James Reggio Emilia-i kongresszus relativitáselmélet, einsteini Republikánus Párt, Amerikai Reynaud, Paul Rhodes, Cecil Ribbentrop, Joachim von Richthofen, Wolfgang von ezredes Riehl, Wilhelm Heinrich Riezler, Kurt Rikov, Alekszej Robbins-jelentés (1963) Robles, Gil Robles, José Roca, Blas Rockefeller, David Rodézia Roehm, Ernst Rogers, Will Rogers, William rohamosztagok Róma-Berlin-tengely római egyezmény (1957) Románia Romberg, Sigmund Rommel, Erwin Roosevelt, Franklin D. Roosevelt, Theodore Rosenberg, Alfred Rosenberg, Isaac Rosenberg, Julius és Ethel Rosenberg, Marcel Rothermere, lord Rotschild, Louis Rousseau, Jean-Jacque Ruanda-Urundi Ruhr-vidék Rumsfeld, Donald Rushdie, Salman Russell, Bertrand Rutherford, lord

–(973)–

SA (Barnaingesek) Saar-vidék Sadenko, E. A. Saigon Saito, Makoto tengernagy Salan, Raoul tábornok Salazar, Antonio SALT (Stratégiai Fegyverzetkorlátozási Tárgyalások) Salten, Felix Salter, Sir Arthur Sandys, Duncan Sanghaj Sansom, Sir George Santa Clara-i csata (1958) Sarraut, Albert Sartre, Jean-Paul Sassoon, Seigfried Sasztri, Lal Bahadur Schacht, Hjalmar dr. Schäfer, Dietrich Schall, Thomas Scheidemann, Philipp Schirach, Baldur von Schleicher, Kurt von tábornok Schmidt, Dimitrij tábornok Schmitt, Carl Schmoller, Gustav Schnitzler, Arthur Schoenfeld, Arthur Schoepperle, Victor Schönberg, Arnold Schönerer, George von Schultz, Bob ezredes Schumacher, Kurt Schuman, Robert Schumpeter, Joseph Schurman, Jacob Gould Schussnig, Kurt von Schwarzkopf, Norman tábornok Scobie, Sir R. M. tábornok Scope, John T. Scott, J. Robertson Seeckt, Hans von tábornok –(974)–

Segura, Pedro érsek Seldte, Franz Seljepin, Alekszandr Semlegességi Törvény (USA, 1935) Senghor, Léopold Servan-Schreiber, Jean-J. Seton-Watson, R. W. Sevardnadze, Eduard Shackleton, Sir David Sharpeville-i sortűz Shaw, George Bernard Sheppard, „Dick” tiszteletes Sheriff, R. C. Sherman-féle trösztellenes törvény Shigeru, Yoshida Shinwell, Emanuel Siegel, Benjamin Siegfried, André Sierra Leone Silvermaster, Nathan Gregory Silvestre, Marie Simmons, William Simon of Wythenshawe, lord Sinclair, Upton Singer, Kurt sintóizmus Sirica, John bíró Smith, Adam Smith, Jess Smith-törvény (USA, 1940) Smuts, Jan Snyder, Howard tábornok Soares, Mario dr. Somoza, Anastasia Sorel, Albert Sorel, Georges Sorge, Richard Sorozásellenes Egyesület Sosztakovics, Dimitrij spanyol polgárháború Spanyolország spartakisták Speer, Albert –(975)–

Spencer, Howland Spender, Stephen Spengler, Oswald SS Staël, Madame de Stanley, Oliver Stapel, Wilhelm Stark, Harold tengernagy Stashevsky, Arthur Stavisky-botrány Steffens, Lincoln Steinbeck, John Stem, Fritz Stern-banda Sternberg, Joseph von Sternheim, Carl Stevenson, Adlai Stone, Ellery 498 Strachey, John Strachey, Lytton Straight, Michael Whitney Strasser, Gregor Strasser, Otto Strauss, Oscar Strauss, Richard Strong, Anna Louise Strong, Benjamin strukturalizmus Stuart, John Sturzo, Don Luigi Suarez, Adolfo Sugiyama, Hajime tábornok Svájc Svédország Sweezy, Paul Swinnerton, Frank Swope, Gerard Sykes-Picot megállapodás Szadat, Anvar Szaharov, Andrej szamuráj Szaúd-Arábia Szenegál –(976)–

Szerbszkij Intézet sziámi vasút Szihanuk, Norodom Szilárd Leó Szilárd Pénz Szövetsége szindikalizmus Szingapúr Szíria szociáldemokraták, dán ~, finn ~, német ~, norvég ~, orosz ~, svéd ~ szociálforradalmárok szociális piacgazdaság Szocialista Párt, Amerikai Szocialista Párt, Olasz Szocialista Párt, Osztrák Szocialista Párt, Spanyol Szolidaritás, szervezet Szolzsenyicin, A. Szomália Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (Szovjetunió) Szovjetek Összoroszországi Kongresszusa Szovjet-Német Határ- és Barátsági Egyezmény (1939) Szovjet-Oroszország Szovjetunió Kommunista Pártja Szövetség a haladásért Szövetséges Ellenőrző Bizottság Szövetségi Tartalékbank Sztálin, Joszif Sztálingrád sztálinizmus Szudán Szukarno, Ahmad Szun Jat-szen szürrealizmus Szuszlov, Mihail Szuzuki, Kantaro tengernagy Szváziföld Szverdlov, J. M. Taft, Howard Taft, Robert Tajvan Takahashi, Korekiyo vikomt talajerózió-törvény (USA, 1935) Taraki, Nur Mohamed –(977)–

Tarawa atoll Taylor, Maxwell tábornok teheráni értekezlet (1943) Teitgen, Paul Teller Ede Temple, William érsek Teng Hsziao-ping tengely-paktum (1940) Teréz anya terrorbombázás Teschen Thaiföld Thälmann, Ernst Thatcher, Margaret Thorez, Maurice Thornburg, Max Thurber, James Tibet Tienanmen tér Tillion, Germaine titkos társaságok titkosrendőrség Tito, Joszip Broz, marsall Tizard, Sir Henry Tizennégy pont (Wilson) Todd, W. E. tábornok Todt, Fritz Tojo, Eiki tábornok Tokió Toller, Ernst Tombalbaye, François Tomlinson-jelentés Tomszkij, M. P. Törökország Torrens, Robert Torrio, John totalitarizmus Touré, Sekou Treblinka Treitschke, Heinrich von Tricot, Bernard Trilling, Lionel Trockij, Lev –(978)–

Truman, Harry S. Tsuji, Maszanobu ezredes tuaregek Tucholsky, Kurt Tuhacsevszkij marsall Tuker, Sir Francis tábornok Tumulty, Joseph Tunézia Tzara, Tristan U Nu Uganda Ukrajna Ulbricht, Walter Uljanov, Alekszander Ullman, E. L. Unger, Fritz von űrprogramok üvegházhatás V-l és V-2 támadás Valentyinov, N. Vallee, Rudy Van Hise, Charles Vance, Cyrus Vandenberg, Arthur Yang Hung-ven Vanzetti, Bartolomeo Varenne, Alexandre Varga Jenő Varsói Szerződés Veblen, Thorstein Vegyes Házasságok Tilalma Törvény (Dél-Afrika, 1949) Veidt, Conrad versailles-i szerződés Verwoerd, H. F. Vettard, Camille Vichy-kormány Vietnam Vigón, Juan ezredes Viktor Emmánuel, III., olasz király villámháború Vilmos, II., német császár Viollette, Maurice –(979)–

virágozzék száz virág kampány Volpi, Giuseppe Vorosilov, marsall vörös Vuhan Waffen SS Waite, Morrison Remick Wakefield, Edward Gibbon Walden, Herwath Wałesa Lech Wallace, Henry Walters, W. W. Walton, E. T. S. Wassermann, Jakob Watergate-ügy Watson, James Waugh, Evelyn Wavell, lord tábornagy Webb, Sidney és Beatrice Webb, James Webb, Sir William Weber, Max Wedd, Nathaniel Weill, Kurt weimari alkotmány Weiss, Ernst Weiss, Ferdl Weizmann, Chaim Welensky, Sir Roy Welles, Summer Wells, H. G. Wendel, François de Werfel, Franz Westinghouse Wheeler, J. A. White, Hany Dexter White, William Whitehead, A. N. Whiteman, Paul Wieland, William Wilder, Billy Wilder, Thomton Wilkie, Wendell –(980)–

Williamson, Henry Wilson, Edmund Wilson, Edward Wilson, Harold Wilson, Sir Henry Wilson, Woodrow Wittgenstein, Ludwig Wolf, Friedrich Wolfe, Thomas Wolff, Erwin Wolff, Kurt Woltmann, Ludwig Woodin, William Woolcott, Alexander Woolf, Leonard Woolf, Virginia Worringer, W. R. Wright, Richard Wriston, Walter Yani, Abdul tábornok Yeats, W. B. Yeats-Brown, francia őrnagy Youmans, Vincent Young, Owen Zaire Zambia Zamora, Alcalá Zangwill, Israel Zaszulics, Vera Zimbabwe Zinovjev, G. y. Zollverein Zoscsenko, Mihail Zsdanov, A. A. Zsidó Ügynökség zsidók Zsivkov, Todor Zsukov, G. K. marsall Zuckmayer, Carl Zweig, Arnold

–(981)–

Akadémiai Nyomda, Martonvásár Felelős vezető: Reisenleitner Lajos

–(982)–