Paul-Doherty-Claudia-2 - A gladiátor dala

Paul Doherty

A gladiátor dala Fordította: Dranka Anita

Gold Book

Angela Francescottinak, hálás köszönettel

2

Főszereplők A CSÁSZÁROK Diocletianus: az idős császár, már visszavonult Maxentius: a nyugati részek császára, akit Constantinus a Milvius-hídi csatában legyőzött és megölt Constantinus: a nyugati részek új császára Helena: Constantinus anyja, császárné és Augusta Licinius: a keleti részek császára A CSÁSZÁRI UDVAR TISZTSÉGVISELŐI Anastasius: keresztény pap, írnok, Helena titkára Bessus: császári kamarás Burrus: Helena testőre Chrysis: Constantinus kémeinek parancsnoka A VILLA PULCHRABAN Gaius Tullius: az őrség parancsnoka Athanasius: szónok Justinus: szónok Septimus: szónok Dionysius: szónok Narcissus: rabszolga Timothaeus: háznagy Meleagrosz: gladiátor Rufinus: kereskedő és bankár, Constantinus barátja A KERESZTÉNY EGYHÁZ Miltiades: pápa, Róma püspöke Sylvester: Miltiades segédje, a római keresztény közösség legfőbb papja A „NŐSTÉNY SZAMÁR” Polybius: a tulajdonos Poppea: a felesége Oceanus: egykori gladiátor Januaria: szolgálólány Claudia: Polybius unokahúga Murranus: gladiátor Simon: sztoikus filozófus Petronius: a kerítő Sallustius: a Kereső Spicerius: gladiátor Valens: egykor orvos a hadseregnél Agrippina: Spicerius szeretője Dacius: bandavezér

3

Előszó Az evangéliumok szerint Krisztus elítélésekor Pilátus szabadon akarta engedni a rabot. Csak akkor döntött másképp, mikor meghallotta a nép kiáltását: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja!”1 A kommentátorok tanúsága szerint Pilátus megértette a fenyegetést. A római kormányzók és hivatalnokok minden tettét árgus szemmel figyelték a császár kémei − az agentes in rebus, szó szerint: „a cselekvők”. A Római Birodalom rendelkezett katonai és polgári rendfenntartó erőkkel is, igaz, területenként eltérővel, de pontatlan lenne azt állítanunk, hogy a mai országokéhoz hasonló hírszerző szolgálata vagy rendőrsége volt. Ehelyett a császár és a vezető tisztségviselők hatalmas összegekkel díjazták a kémek és informátorok szolgálatait. Ezeket az embereket gyakran nem volt könnyű irányítani; ahogy I. Erzsébet mesterkéme, Walsingham egyszer savanyúan megjegyezte: sosem lehetett biztos benne, saját emberei kinek dolgoznak, neki vagy az ellenségnek. Az agentes in rebus külön osztályt képeztek a pletykagyűjtők, hírvivők és néha igencsak veszélyes informátorok közt. Nagy hasznára váltak a császároknak, és tanúvallomásuk nem egy ígéretes pályafutásnak vetett véget. Ez különösen igaz volt az időszámítás szerinti IV. évszázad véres és bonyodalmas időszakára. Diocletianus császár keleti és nyugati részekre osztotta fel birodalmát. Mindkét félnek megvolt a maga császára, az Augustus, akik társcsászár (caesar) segítségével uralkodtak. A birodalmat gazdasági problémák és barbár betörések veszélyeztették, államvallását pedig a rohamosan egyre népszerűbbé váló kereszténység fenyegette, melynek jelenlétét minden provinciában érezte a társadalom minden rétege. I. sz. 312-ben egy ifjú tábornok, Constantinus úgy döntött, hogy megpróbálja megszerezni magának a nyugati császárságot. Támogatta ebben édesanyja, a Brit-szigeteken született Helena, aki ekkor már komolyan foglalkozott a kereszténység gondolatával. Constantinus végigvonult Itálián, és a Milvius-hídnál megütközött riválisával, Maxentiusszal. Constantinus életrajzírója, Eusebius szerint a leendő császár előtt látomás jelent meg: egy kereszt, és alatta az In hoc signo vinces (,,E jelben győzni fogsz”) szavak. A történet szerint Constantinus megparancsolta csapatainak, hogy keresztet viseljenek, és fényes győzelmet aratott. Miután legyőzte és megölte Maxentiust, Rómába vonult. Mikor Constantinus a nyugati részek császára lett, egyetlen riválisa Licinius maradt, aki a keleti részeket uralta. Constantinus, aki anyja jelentős befolyása alatt állt, erősen kezébe ragadta a birodalom irányítását és tárgyalni kezdett a keresztény egyházzal, hogy véget vessen az évszázadokon át tartó üldözésüknek. Ettől függetlenül még mindig kavarogtak az intrikák, és gyakori gyilkosságok tartották rettegésben a birodalmat. Rómában még nem fejeződött be a harc, és az agentes in rebusnak rengeteg teendője akadt… Helena támogatta a keresztény egyházat, de hamar rá kellett döbbennie, hogy ott éppúgy burjánzanak a gyilkos cselszövések, mint az udvarban …

1 János 19:12; Károli Gáspár fordítása

4

Első fejezet Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque turres. „Egyformán bezörög kalyibáknak az ajtain s királyi kapun a sápasztó halál.”2 (Horatius: Ódák, I. 4.) – Iugula! Öld meg! − A közönség kiáltása az égig mennydörgött a zsúfolt, poros, bolhákkal fertőzött amfiteátrumból. Egyre forróbb volt a délelőtt. A kéklő égen démonként trónoló nyári nap könyörtelenül égette a nézőket, akiknek vérszomját felszította a látványosság, és ordítva követeltek többet. Lenn az arénában két férfi küzdött az életéért, meg-megcsúszva a homokon; testükön izzadság fénylett, izmaik fájóan feszültek, torkuk úgy kiszáradt, mint lábuk alatt a por. A játékok vezetője, Rufinus bankár mindent megtett, hogy a több tízezer néző, akiket meghívott, ne szenvedjen a hőségtől. Csigák és kötelek alkotta bonyolult szerkezet segítségével gyapjúból szőtt, vízbe áztatott napellenzőt húztak a nézőtér fölé, és illatos vizet szivattyúztak fel, hogy a tömegre fröcsköljék. Rufinus fölöslegesen aggódott: a hőség, a por, a szomjúság és a könyörtelenül tűző nap együttesen sem lettek volna képesek eltántorítani a népet vérszomja kielégítésétől. Egy részük már hajnalban megjelent, sorban masíroztak a vomitorián, az okker- és fekete színre festett, a nézőtér egyes részei felé elágazó folyosórengetegen át arra a helyre, ahová a jegyük szólt: senki nem felejtette otthon a kis csontdarabot, melyre ülőhelye számát vésték. Rufinus ezek nagy részét ingyen osztotta szét: mindent megtett, hogy kedvére tegyen Róma népének, nem saját magáért, hanem az új császárért, Constantinusért, aki tizennyolc hónappal korábban szerezte meg magának a trónt, és most arra készült, hogy élvezze győzelme gyümölcsét. A pompásan feldíszített császári tribün az amfiteátrum túloldalán emelkedett. Elejét, oldalait és napellenzőjét drága bíborkelmékbe burkolták, melyre ügyesen aranyra festett borostyánágakat erősítettek. A tömeg olyan mohón leste a gladiátorok minden mozdulatát, hogy alig vett tudomást Rufinusról, aki császára mellett ült, vagy a Constantinus jobbján ülő asszonyról, Helena Augusta atque Pia Materről, a császár „nemes, szent életű anyjáról”. Maga a császár nem figyelte a játékokat; homlokát ráncolta, nyelve hegyét kidugta, erőteljes állú arcán látszott, hogy azokat a pergameneket tanulmányozza, amelyeket Chrysis császári kamarás adott a kezébe. Helena szintúgy nem figyelt az arénában zajló küzdelemre, a jelentéseket olvasta, melyeket személyi titkára, Anastasius, a keresztény pap hozott neki. Az anyacsászárné nemcsak azért alkalmazta Anastasiust, mert kapcsolatban állt az új hit egyházával, hanem mert tanult ember volt, ismerte a görög és héber nyelvet is, és nála titoktartóbbat nem is találhatott volna: nem tudott beszélni, nyelvét császári kínzómesterek tépték ki nemrég, egy keresztényüldözés idején. Helena a térdén heverő pergamentekercsre meredt, egy korinthoszi kéme jelentésére, melyekben a kém bizonyos tengeri hadgyakorlatokról értesítette. Ujjával nyugtalanul dobolt térdén, mint gyakran tette, amikor agyában fontos dolog körül forogtak nyughatatlan gondolatai. Imádott fia immár császárként uralkodott, legalábbis a nyugati birodalomrész fölött, Nikomédiában azonban ott lapult a jöttment Licinius, kelet önjelölt császára. Helena szeme összeszűkült. Lenézett az arénába, a gladiátorokra. − Egyikük bajban van − suttogta magában, és a könyöklőre támaszkodott. Igen, a retiariust, az aranyhajú hálós harcost legyengítette a vállán ejtett vérző seb. Helena a gladiátorokat nézte, de gondolatai máshol jártak. Fia, Constantinus és Licinius maguk is gladiátorok, akik a világ legnagyobb küzdelmét vívják − egy hatalmas birodalomért 2 Justus Pál fordítása

5

harcolnak, mely a nagy nyugati óceántól a Fekete-tengerig, Észak-Afrika perzselő homokjától a Rhenust szegélyező jeges erdőkig terjedt. A két harcos most egymást kerülgette, mindketten a másik gyengeségeit fürkészték. Előbb vagy utóbb − és inkább előbb, mint utóbb − Constantinusnak támadnia kell. Az ő serege indul meg kelet felé, vagy Licinius vonul nyugatra? Meg lehet vesztegetni Licinius csapatait, el lehet csábítani mellőle udvarának tisztségviselőit? Helena az ajkát harapdálta. Talán egyszerűbb lenne megmérgezni Liciniust, elég lenne pár csipet halált okozó port csempészni a boroskelyhébe. De mi történne azután? Lehet, hogy felbukkanna egy újabb trónkövetelő. Az anyacsászárné újra a jelentést kezdte tanulmányozni. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Licinius tervez valamit: az udvarában hirtelen túl nagy lett a jövésmenés, és miért gyülekezik a flottája Korinthosz kikötőjében? Hadgyakorlatokat folytatnak? Vagy csatára készülnek? A mellette ülő Constantinus sietve kiitta a borát. Helena oldalba bökte. Fia szokás szerint tettetett haraggal fordult felé, de Helena nem zavartatta magát. Büszke volt jeges nyugalmára és lélekjelenlétére; így bánt Constantinus apjával, a jöttment papokkal és lázadó tisztekkel is. Most is úgy akart viselkedni, ahogy mindig: a birodalom úrnőjeként. Helena hagyományos módon viselte őszülő haját, vállára aranyrojtos bíborkendőt borított, mely éles ellentétet képezett egyszerű, fehér vászonruhájával. Szándékosan nem viselt más ékszert, csak egy ametisztgyűrűt bal keze kisujján. Drága hispán saruit lerúgta, és élvezte az illatos vizű, hűsítő lábfürdőt, melyet egy rabszolga hozott. Sosem felejtette el a régi katonaszabályt, melyet férje és fia hadjáratain tanult: ha meleged van, vizezd be a tarkód és dugd hideg vízbe a lábad. Hosszúkás arcát nem festette, nem volt rá szüksége, hogy kiemelje magasan ülő arccsontjait, sötét szemeit, pisze orrát, telt ajkát és határozott állát. Nem látta értelmét az efféle hívságoknak: szigorú volt és annak is akart látszani. Egyesek azt suttogták, nincs ízlése: nem igaz talán, hogy egy kocsmáros leányaként nőtt fel? Helena oda sem figyelt az efféle szóbeszédre, a divatot csak annyiban követte, hogy leborotválta a szemöldökét és kevés kárminvörös festékkel színezte ajkát. A régi Róma harcos matrónáit tekintette példaképének, azonkívül, ahogy fiának bevallotta, a forróságban még a legdrágább arcfesték is elkenődne. Helena hátrapillantott a mögötte ülő hölgyekre, majd ragyogó mosolyt villantott feléjük. Ostoba szukák, gondolta, az arcuk olyan az elmázolódott festéktől, mint a germán harcosoké! Visszafordult, megmozgatta lábujjait és újra oldalba bökte a fiát. Ezerszer mondta már neki, hogy ne piszkálja mások előtt az orrát! Újabb pergament tettek elé. Helena megragadta Anastasius karját, és lassan, hogy a pap le tudja olvasni a szájáról, mondott neki pár szót. Anastasius kézjelekkel válaszolt, melyeket Helena reményei szerint más nem értett. Az anyacsászárné pillantása végigsiklott a nézőseregen. A tömeg figyelmét még mindig lekötötte az a szerencsétlen, aki elterülve feküdt a véráztatta homokon. Helena örült, hogy a nézők figyelme nem a császári tribün felé fordul, és ismét oldalba bökte fiát, hogy nézze a látványosságot. A nép nem kedvelte, ha bíbort viselő urainak nem tetszett a vérontás az arénában. – Constantinus! A császár, aki elmélyült társalgást folytatott Rufinusszal, ügyet sem vetett anyjára. − Drága fiam! − A császár még mindig a hátát fordította felé. − Constantinus! − mordult rá Helena hangosabban. − Ne fordítsd a hátad felém! Ne sugdolózz Rufinusszal, inkább tartsd a szemed a népen! – Anyám! − Constantinus végre Helena felé fordult. Kemény arcán borosta látszott, rövidre vágott haja alól izzadság gyöngyözött a homlokára. Sötétkék szeme kivörösödött a fáradtságtól. − Constantinus, túl sok éjszakán át iszogattál a tisztjeiddel.

6

A császár élesen felnézett, mikor a tömeg moraja lassan halkulni kezdett. Az arénába pillantva az okát is meglátta: a földre került gladiátor kihasználta a kis haladékot, és elgurult ellenfele elől. A másik gladiátor azt hitte, már legyőzte a hálós harcost, és a császári tribün felé fordult. Ellenfele azonban talpra állt, és a tömeg figyelmét lekötötte a folytatódó küzdelem. − Papok − suttogta rekedten Constantinus. − Mi van velük? − Ezzel az egy szóval a császár azonnal magára vonta anyja figyelmét; Helenát már nem érdekelte, foglalkozik-e Constantinus a tömeggel. – Keresztény papok − suttogta Constantinus. − Megint kezdik, anyám. A keresztények megint érthetetlen tanaikon vitáznak. – Jelentéktelen szavak! − mordult fel Helena. – Ostiában harc tört ki két rivális szekta közt − folytatta Constantinus. − Isten mibenléte fölött vitáznak: hogy Jézus Krisztus emberré vált-e, olyanná, amilyenek mi vagyunk, vagy egyenlő az Atyával? − A császár megvakarta borostás állát. − Azt akarják, hogy én tegyek igazságot, de egy tetves szót sem értek az egészből. Talán hagynunk kellene, hogy az ostoba fattyak az arénában döntsék el a kérdést. – Constantinus! − Elnézésedet kérem, anyám. − Ne igyál olyan sokat! − Ahogy kívánod, anyám. − A császár sóhajtott és az egyik szolga felé nyújtotta kupáját, hogy töltse teli vörösborral. Helena megrázta a fejét és az aréna felé fordult. A napellenzőt csapkodni kezdte a lágy szellő. Az anyacsászárné a nézőket figyelte. Ők a birodalom, gondolta. A nézőtér első soraiban, a többitől fallal elválasztva ott ültek a fehér köntösbe öltözött nemesek, feljebb a sötét tunikát viselő köznép, legfelül a szegénynegyedek söpredéke. Ők jelentik a problémát, gondolta Helena, miközben felkapta legyezőjét és elgondolkodva legyezni kezdte magát. A szegények tízezrei Rómában és a birodalom más nagyvárosaiban. Mi tudná egyesíteni őket? A császár kultusza? Évtizedek óta tombol már a polgárháború. A kereszténység? Helena elmosolyodott. Az új hit és forradalmi tanítása, mely szerint Isten emberré vált, keresztre feszítették, majd feltámadt, egyre gyorsabban terjedt most, hogy nem szorították a katakombák sötét folyosóira. Krisztus azt prédikálta, hogy minden ember egyenlő. Örök életet ígért mindenkinek, még a rabszolgáknak is, akik követik a megfeszítettet. Milyen más vallás ígérte ugyanezt? A korábbi császárok üldözték a kereszténységet, mert fenyegetést láttak benne, de Constantinus változtatott ezen: nagyra törő tábornokként elhozta légióit Britanniából, harcra kényszerítette az öreg Maxentius császárt, és legyőzte a Milvius-hídi csatában. Itt kezdődött minden. Helena hevesen legyezte magát. Mindig kíváncsi volt arra, mennyi igazság rejtőzhet a történetben. Gyakran faggatta fiát, újra és újra kérte, mondja el, mi történt. Ha Constantinus hitt egyáltalán valamiben, akkor napimádó volt, ezelőtt a sorsdöntő csata előtt mégis azt álmodta, hogy Krisztus megjelent előtte, megparancsolta, hogy katonái pajzsaikon a chi és ró betűket viseljék, a görög „Khrisztosz” szó első két betűjét, azét a névét, ami a felkentet, a názáreti Jézust jelentette. Másnap Constantinusnak újabb látomása volt, ezúttal egy keresztet látott, melynek alakja feketén rajzolódott ki a lángoló nap előtt, és alatta az ,,E jelben győzni fogsz” szavak álltak. Valóban látomása volt, vagy csak túlfűtött képzelete működött? Játszhatta Constantinus a durva katonát, a makacs öszvért, lelke mélyén azonban álmodozó volt. Kisfiúként néha rohamok gyötörték, majd visszahúzódott önmagába, mintha olyasvalamit látna, amit anyja nem láthat. Helena összecsapta a legyezőjét. A látomásnak igaznak kellett lennie! Fia a Nyugat császára, Róma ura lett. Ellenségeit kiirtotta. Egy nap Keletre vonul hadaival, megtámadja azt

7

a részeges, semmirekellő Liciniust, elpusztítja, és végre ő lesz az imperator totus mundi, az egész világ császára. Látomásai ellenére Constantinus nem sokat változott: megmaradt durva beszédű, izzadt katonának, aki habzsolta az ételt és a bort, és megcsapkodta a kurtizánok hátsóját. A maga módján azonban igenis változott: egyre jobban függött Helenától. Amint seregei bevették Rómát, megbízta az anyacsászárnét és Anastasiust az agentes in rebus, a kémek és titkosügynökök egész birodalmat behálózó, sőt a határokon is túlnyúló hálózata irányításával. Helena megragadta a hatalom gyeplőjét, eltökélte magát, hogy megerősíti fia hatalmát és megegyezésre jut az egyre hatalmasabb keresztény egyházzal. Ha ezt el tudja érni, a tömeget is képes lesz irányítani. Titkos tanácskozásokba kezdett Miltiadesszel, Róma keresztény vezetőjével, és helyettesével, Sylvesterrel, az ezüstös hajú, aranyszájú pappal. Idővel a birodalom talán kiegyezhet ezzel a különös, új vallással. − Anyám! − Constantinus közelebb hajolt és megrázta Helena karját. − Anyám, el ne aludj! – Nem alszom! − csattant fel Helena. − Alig várom már, hogy itt hagyhassam ezt a hőséget és a bolhákat. Ki akarok jutni Rómából. − Fiára pillantott. − Nemsokára kiköltözünk… − A Villa Pulchrába − mosolyodott el Constantinus −, a gyönyörű villába, melyet hűt a dombok felől fújó szellő. Ne aggódj, anyám, hamarosan ott leszünk. − Rákacsintott anyjára. − És hozhatod a barátaidat is. Helena tudta, kikre utal ezzel. Constantinus megtűrte a keresztényeket, de most az új vallás is kezdett gondokat okozni. Helena a fogát csikorgatta. Gondok! Mindig csak gondok! − Nézd, anyám! A küzdelemnek hamarosan vége! A szőke retiariusnak, aki vörös rojtos, ezüstszín ágyékkötőt viselt, nem volt szerencséje. Kipárnázott fehér láb- és karvédője, a vállát védő csillogó vért nem nyújtott elég védelmet, miközben megpróbált gyors véget vetni a harcnak, és meglendítette a bal karjára erősített hálót. A háló, melynek szélére súlyokat erősítettek, csapdába ejthette volna a nehéz vértet viselő trákot, aki vörös tollal díszített sisak mögül figyelte ellenfelét. A trák azonban gyorsabban mozgott: hátrébb lépett, szemmel tartva a könnyebb vértű retiariust, és mikor fölé repült a háló, kerek pajzsával elkapta, majd hegyes kardjával ellenfelére támadt. A retiarius gyorsan ledobta szigonyát, díszes övéből előkapott egy kést, és kivágta magát a rátekeredő hálóból. Ezután mindkét kezével megragadta a szigonyt, és hátrálni kezdett az aréna fala felé. A trák követte, léptei alatt porzott a küzdőtér homokja. A hálós harcos csapdába esett, nem maradt esélye. A nézősereg tombolt, követelte a vesztes halálát, a trák azonban csak óvatosan közeledett. Egyre forróbbá vált a levegő, egyik harcos sem ivott órák óta. A hálós erősen vérzett, erejéből nem sok maradt már. Megrémült, mert érezte, hogy minden ereje elszáll; összeszedte magát és a trákra rontott, szigonyával megcélozva mellkasát. A trák olyan erővel lökte félre a szigonyt, hogy az pörögve esett a földre, majd ellenfelére vetette magát és kardját mélyen a torkába döfte. A küzdelem véget ért. A retiarius a homokra rogyott, sebeiből ömlött a vér. A trák ezúttal biztosra ment, és kardjával legyőzött ellenfele fölött állt, míg a tömeg üvöltött. − Hoc habet! Hoc habet! Öld meg! Öld meg! A trák ismerte a szabályokat − gladiátor volt, nem mészáros. Figyelte, ahogy ellenfeléből elszivárog az élet, szeme üvegessé válik. Csak mikor látta, hogy meghalt, akkor fordult meg, hogy fogadja a nézők éltető kiáltásait. A győzelemtől megmámorosodva körbeszaladt az arénában, fegyvereit a magasba emelve, miközben záporoztak rá a virágok és pénzérmék. Az arénába vezető vasrácsos kapuk kitárultak, és egy kísérteties alak jelent meg, aki Charónnak, az alvilág révészének álarcát viselte. Egy másik alak kísérte, aki Mercuriusnak, a lelkek pásztorának öltözött. Míg a trák fogadta a tömeg tomboló dicséretét, ezek ketten odamentek az elesett gladiátorhoz, Mercurius megbökdöste egy izzó vasrúddal, hogy megbizonyosodjon róla, valóban meghalt, Charón pedig pörölyével fejbe ütötte, hogy megmutassa, ő már az alvilágba tartozik. Hordágyvivők csoportja közelített, és míg a győztes

8

gladiátor átadta fegyvereit a lanistának, kivitték a halottat. Le fogják vetkőztetni, kifolyatott vérét eladják nyavalyatörés elleni szerként, összetört maradványait pedig a vadállatok elé vetik, vagy sírba dobják és gyorsan feledésbe merül. A császári tribünön Helena hátradőlt székén. A tömeg vérszomja egyelőre csillapult, most egy ideig mással foglalkoznak majd, míg sor nem kerül a nap nagy eseményére: a Spicerius, Itália leghíresebb hálós harcosa és Murranus, a secutor, Róma dédelgetett kedvence között. Mindkét gladiátort messze földön ismerték győzelmeik soráról. Mindketten elnyerték már a rudist, a szabadság fakardját, és mindketten azt remélték, a játékok végén elnyerik a koronát, mint vidor ludorum, a játékok bajnoka. Lent az arénában összegereblyézték a homokot, majd felszórták fűrészporral. A vizesvödrökkel és rongyokkal felszerelt szolgák lesúrolták a vérfoltokat a márványemelvényekről. Odafent a nézőtéren az emberek mozgolódtak: elsiettek enni- és innivalóért, vagy épp ellenkezőleg, a helyükön maradtak, hogy ne foglalja el előlük más, de odakiáltottak az olcsó bort, keserű sört, fűszeres kolbászt, füstölt halat, mézes és szezámmagos süteményt, szőlőlevelekbe csomagolt cukrozott fügét kínáló mozgóárusoknak. Trombitások serege próbálta zenével lekötni a nézők figyelmét, de nem nagyon figyeltek rájuk. Helena kortyolt a hűs fehérborból és széke karfájára könyökölt, hallgatta fia beszédét. A császár alaposan a kupa fenekére nézett már, és most szinte kiabálva osztotta meg gondolatait az egész császári tribünnel. – Látod, mennyire szeretik egymást ezek a keresztények, igaz, Rufinus? − élcelődött. − Már amiatt is egymás torkának esnek, hogy a Krisztusuk egyenlő-e Istennel, az Atyával. Helena nem találta szórakoztatónak a tréfát. Szüksége volt a keresztények támogatására, ezért igyekezett megérteni hármas istenüket. Úgy tűnik, ez az isten három személy egyben: Atya, Fiú és Szentlélek. A Fiú emberré vált mint a názáreti Jézus, mégis egyenlő, egylényegű maradt az Atyával. Az Arius vezetette keresztény csoport viszont abban hitt, hogy Jézus nem egyenlő az Atyával, és nem is egylényegű vele. Miltiades, Róma püspöke eretnekségnek nyilvánította Arius tanításait, és kérte Helenát, hogy érje el a császár közbelépését. Helena megtörölte arcát egy illatszeres kendővel. Elérte, amit akart. Bárhogy gúnyolja is Constantinus az új vallást, tudja, hogy sokkal tartozik neki. Úgy döntött, születésnapja megünnepléseként eltölt egy hetet a Villa Pulchrában, Rómától délre, és meghívta mindkét keresztény csoport képviselőit, hogy előtte vitassák meg nézeteltérésüket. Róma püspöke a capuai iskola rétorainak, nyilvános szónokainak egy csoportját nevezte meg a gond egyik forrásának. Az iskolát teljesen hatalmába kerítette az eretnekség, számos tagja Arius tanításait követte, bár mások továbbra is azt vallották, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egylényegűek. Helenát megdöbbentette, milyen heves vitát váltott ki ez a kérdés a capuai iskolában. Úgy elharapózott az erőszak, hogy a tudósok karddal és pajzzsal felfegyverkezve érkeztek a termekbe, némelyiküket még testőrök is kísérték. Odakinn tömeg gyülekezett, voltak, akik azt kiáltozták, a Fiú egyenlő az Atyával, mások azt, hogy nem. Házakat támadtak meg, az iskola termeibe szemetet és sarat hordtak, hogy legyen mivel megdobálni ellenfeleiket. Még éjszaka is folytak a villongások, a kocsmákban és tavernákban véres késpárbajokra került sor. Constantinus nem tudta mire vélni a helyzetet, mindenesetre mindkét nézet vallói közül meghívott három rétort a Villa Pulchrába. Helena lehunyta a szemét és sóhajtott. Fia szívesen űzött tréfát az emberekkel, és semmit nem élvezett jobban, mint figyelni, ahogy fellángol a vita heve. Mindez rendben is volt, amíg meg bírta állni, hogy ne törjön ki belőle a nevetés. Helena mindent megtett, hogy fényűzően bánjon a vendégekkel és ezzel enyhítse a viták élét, többek közt azzal is, hogy lehetőséget biztosított a látogató tudósoknak arra, hogy megnézhessék a szent kard néven ismert keresztény ereklyét, egy római gladiust, amely rejtélyes módon évszázadokon át épségben maradt − ez volt az a kard, mellyel Néró

9

parancsára kivégezték Pál apostolt. A régi fegyver Helenát is lenyűgözte. Szenvedélyesen szerette az efféle ritkaságokat, és buzgón gyűjtötte az ehhez hasonló ereklyéket. Még mindig kereste a töviskoszorút, melyet a megkínzott Krisztus fejére tettek szenvedései során, a lándzsát, melyet az oldalába döftek, és a szögeket, mellyel keresztre feszítették. Mindeddig a szent kard volt a legjelentősebb ereklye, amelyet megtalált. Ha díszhelyre helyezi a villában, talán még arra is sikerül vele emlékeztetnie a tudósokat, hogy az egység a legfontosabb. – Most! Most! − ordította egyként a nézősereg. Éhségük, szomjuk csillapult, és mohón várták, hogy megkezdődjön a Murranus és Spicerius közti harc. Helena letette kupáját és megfordult. Mögötte hivatalnokok, tisztségviselők, papok és Vesta-szüzek álltak, utóbbiak dúsan redőzött görög köntösben, hajukat elrejtették a szorosan a fejükre kötött fehér és vörös szalagok, melyek vége hátul hosszan lelógott. Helenát azonban nem ők foglalkoztatták. A tribün végében ülő fiatal nőt figyelte, aki egy emelvényen foglalt helyet, hogy jobban lássa a lent zajló eseményeket. Helena rákacsintott Claudiára, az ő kisegerére, a palota legügyesebb kémjére. Fogadni mert volna rá, hogy a jelenlévők közül senki nem vette észre Claudiát, annyira jelentéktelen látványt nyújtott fiús alakjával és rövidre nyírt hajával. Sem sápadt arca, sem közönséges vonásai nem keltették fel senki figyelmét; ha észre is lehetett benne venni bármi szépséget, az nagy, csillogó szemeinek nyugodt pillantása volt. Nem festette az arcát és ékszert sem viselt, egyszerű, kerek nyakkivágású tunikája térdig ért, lábán katonáéra hasonlító erős csizmát hordott. Helena a „kisegér” szót formázta ajkával. A lány meghajtotta fejét, ajkán rövid mosoly tűnt fel. Helena újra a gondolataiba mélyedt. Claudia segítsége jól fog jönni a császárra váró gondok megoldásakor. A ravasz kisegér, a legjobb ügynöke, aki mindig kiszagolja a gyanús ügyeket! A nyomornegyedben született, majd színésznőnek állt; el tudta játszani a nagyvilági hölgyet, de csak ritkán akarta. Nem szerette, ha felfigyelnek rá, és ez egyszerre tette értékessé és veszélyessé. Az emberek úgy beszélgettek a közelében, mintha ott sem lenne, ő pedig éles szemmel kifigyelt mindent. Claudia vajon keresztény? − tűnődött Helena. Az biztos, hogy valamilyen kapcsolat fűzte Sylvesterhez, ahogyan Rufinushoz is. Talán a bankár megígérte a lánynak, hogy segít neki megtalálni azt a férfit, akinek bíborkelyhet tetováltak a csuklójára − azt, aki két éve erőszakot tett Claudián és megölte a lány lassú felfogású öccsét, Felixet. Helena különösnek tartotta, hogy a lány elfogadta a meghívását a játékokra annak ellenére, hogy említette, nem szereti ezt a fajta szórakozást. Igaz, úgy tűnik, kedveli az egyik gladiátort. − Augusta, csatlakozhatom hozzád? − Fulvia Julia, Rufinus felesége állt meg az anyacsászárné mellett. Rabszolgája egy széket hozott utána. – Természetesen − Helena arcára éppolyan mesterkélt mosoly ült ki, mint Fulvia Juliáéra. – Köszönöm − ült le Fulvia Julia. − Augusta, olyan bátor vagy − turbékolta negédesen, miközben megérintette az anyacsászárné vállát −, hogy nem viselsz ékszert és nem fested az arcod! Ez olyan… egyszerű! − tette hozzá nevetve. − Nem olvastad talán Ovidiustól A szerelem művészetét? − mosolyodott el Helena. − Azt mondja, az arany, az ékkövek és az arcfesték mindent eltakarnak. − Közelebb hajolt Fulvia Juliához. − A hamis asszony a legkevésbé önmaga. − Augusta, olyan művelt vagy! − Fulvia Julia összecsapta a tenyerét, majd az aréna felé intett. − Mit gondolsz, ki fog veszíteni? *** Murranus, a gladiátor, aki az amfiteátrumba vezető sötét folyosó végében állt, épp ugyanezt a kérdést tette fel magának. Délelőtt már elmondott egy imát Mars szobra előtt, majd az oltáron égő szent tűzre olyan tömjént szórt, melybe előzőleg belekevert pár szálat vörös szakállából. Kimosta szeméből a port és szénnel körülrajzolta szemhéját, hogy minél jobban kiemelje szeme kékségét. Készen állt a megmérettetésre. Szabad emberek lévén, ő és

10

ellenfele is magával hozhatta fegyverét, nem kellett várniuk, míg belépnek az arénába. Szabad akaratukból jöttek. Murranus megrázta a fejét. Nem, ő azért jött, mert jönnie kellett; a harcon kívül máshoz nem értett. Hunyorogva kinézett a napfényben fürdő harctérre. Fríziából származott, valójában azonban csak egyike volt a nyomornegyed számtalan lakójának, aki senkihez nem tartozott. Húga, Fortunata meghalt, és a Nőstény Szamárhoz címzett fogadó lakóin kívül nem voltak barátai. Együtt hált a felszolgálólánnyal, Januariával, de ami a szívét illeti… Nos, arról csak a kis Claudia tudhat. Körülnézett a folyosón, melynek falait sárgára és feketére festették. Mindenhol falfirkák díszelegtek, azoknak a gladiátoroknak az utolsó gondolatai, akik itt várakoztak, mielőtt kiléptek az Élet Kapuján át az aréna hívogató napfényébe. Talán rá is a halál vár ma? Murranus legalább tucatnyi küzdelemben győzött már, és csak kettőben veszített, mindkét alkalommal amissusnak nyilvánították, azaz életben hagyott vesztesnek. – Készen állsz, Murranus? − Polybius, Claudia nagybátyja, a Nőstény Szamár fogadó tulajdonosa az asztal felé intett, melyen a gladiátor vértje hevert. Telt arcában most is vidáman csillogtak szemei, pedig igyekezett szomorúnak tűnni; orrát dörgölte, száját lebiggyesztette, mintha Murranus már el is veszítette volna a küzdelmet. − Én harcolok, nem te − tréfálkozott Murranus. Polybius hátrasimította ritkuló, átizzadt haját, majd sötét tunikájába törölte kezét. − Bár ne tennéd! − lépett ki az árnyékból Oceanus, a hordóhasú, zömök egykori gladiátor. Mivel úgy tartotta, jobb egy üres kert, mint pár szál kókadozó virág, fejét teljesen kopaszra borotválta, és úgy bedörzsölte olcsó olajjal, hogy − Polybius szavajárása szerint − galambtojásként fénylett. Egyik fülét hatalmas bronzkarika díszítette, a másikat egy küzdelem során ellenfele leharapta. A leharapott fül most sós vízben megaszalva és kiszárítva Oceanus nyakában függött. A többiek is köréjük gyűltek. Simon, a sztoikus, az önjelölt filozófus szokásos kopott köntösét viselte. Komor arca ma a szokottnál is gyászosabbnak tűnt, ajka örökké készen állt tragikus sorok szavalására. Murranus legszívesebben egyedül maradt volna, de tudta, a barátai csak segíteni akarnak, és legalább elterelték a figyelmét a vérfoltokról a padlón, és arról a két lidércről is, Charónról és Mercuriusról, akik úgy méregették, mint mészáros a levágandó állatot. Odakinn a tömeg zsivaja szinte mennydörgött, de amikor elcsitult, a felhangzó zenétől végigfutott a hideg Murranus hátán. Bár vége lenne már ennek a várakozásnak! − Készen állok − jelentette ki. Az asztalhoz lépett és levetkőzött. Oceanus lemosta hideg vízbe mártott spongyával, megszárogatta, majd bedörzsölte olajjal. Mikor befejezte, Murranus egyszerű ágyékkötőt öltött magára, áthúzta a lába közt és elöl megcsomózta. Derekára kötötte az aranyszínnel kivarrt övet, majd tett pár lépést, megfeszítette hasizmait. Az eredménnyel elégedetten bőr karvédőt húzott bal karjára, majd rézzel kivert lábszárvédőt mindkét lábára. Oceanus meggyőződött róla, hogy mindent alaposan rögzítettek, majd még több olajat dörzsölt Murranus fedetlen combjára, lábára, mellkasára és jobb karjára. A gladiátor ezután fogta rövid kardját és hosszúkás légióspajzsát, és mindkettőt sokáig méregetve alaposan szemügyre vette őket. Végül kezébe adták sisakját, melynek tetejére párducot faragtak, és kék-fekete lószőr rojt díszítette. Murranus ezt is ellenőrizte, hogy minden csat működik-e rajta, aztán a fejére húzta, úgy vélte, hogy kényelmes, majd a leeresztett rostélyon át barátaira pillantott, akik félkörben álltak körülötte. − Imádkozzatok értem, barátaim. − Hangja elfojtottan hangzott a sisak alól. − Kérjétek az isteneket, hogy kísérje szerencse lépteimet. Levette a sisakot és elvigyorodott, bár gyomra összeszorult és jobb combjában reszketett egy izom. Már elbúcsúzott tőlük előző éjjel a cena liberán, az ingyenes vacsorán, mikor azok, akik másnap az arénába lépnek, összegyűltek, hogy mulatozzanak életük talán utolsó éjszakáján.

11

Hangokat hallott és megfordult. Egy csapat festett arcú és hajú fiatalember közelített szempillarebegtetve. Oceanus visszazavarta őket. − Elfajzottak! − mordult fel Oceanus. − Csak attól képesek izgalomba jönni, ha látják, ahogy egy férfi a harcra készül! Murranus felnevetett, örült, hogy enyhül a feszültség. Már beszélt a többieknek arról, hogy az effélék − férfiak és nők vegyesen − mindig ott csoportosulnak az Élet Kapuja körül, hogy zaklassák az elítélteket, akiket az arénába fognak vetni; gyakran még hozzá is dörgölőztek a megbéklyózott rabokhoz. Egy alkalommal valamelyik császár titokban parancsot adott rá, hogy mikor az elítélteket az arénába küldik, vessék ezeket is utánuk. A történet nevetést váltott ki a többiekből, mikor Murranus elmesélte nekik, de a vidámságnak véget vetett a folyosó végéből felhangzó még hangosabb nevetés. − Spicerius és kísérete − jelentette ki Polybius. A magas, izmos, gyors léptű hálós harcos kilépett az árnyékból. Bozontos fekete haját vörös pánt szorította hátra. Már felfegyverkezett, ragyogóan festett ezüst ágyékkötőjében és arannyal hímzett övében, mellyel hegyes tőrt erősített derekára. Lábait és bal karját aranyszínű vért védte, jobbján a karvédőre vicsorgó oroszlánt és bikafejeket faragtak. Nyakában ezüstzsinóron oroszlánfog lógott; Spicerius azt állította, hogy puszta kézzel ejtette el a vadállatot. Mikor úgy döntött, hogy észreveszi Murranust, meglóbálta szigonyát és a bal karján átvetett hálót. − Gyere, Murranus, vedd el, ha tudod! Murranus letette sisakját és közelebb lépett ellenfeléhez. Alaposan végigmérte a hálós harcost, mélyen ülő, gyors pillantású szemét, gúnyosan vigyorgó száját. Észrevette, hogy Spicerius szokása szerint zölddel festette ki szemhéját és vörössel a száját, teste drága parfüm illatát árasztotta. Spicerius megrebegtette szempilláit és közelebb hajolt. − Egy csókot, Murranus! A mellette álló fiatal nő felkacagott, olyan hangosan, hogy Murranus gyanította, becsípett. − Ő Agrippina − mutatta be Spicerius. − Nemes család nemes leánya. A magas, kecses Agrippina hálóval fogta hátra haját, hogy ezzel is kimutassa, közösséget vállal barátjával. A vállára vetett hófehér kendő nem rejtette el ruhája mély kivágását. Cipője, fülbevalója, kar- és lábperecei vörösen csillogtak, mintha a vér színével igyekezne kifejezésre juttatni szerelmét. − Azért jöttem, hogy búcsúcsókot adjak Spiceriusnak − jelentette ki hetykén −, de meggondoltam magam, inkább csak jó szerencsét kívánok neki. Majd akkor csókolom meg büszkén, ha visszatért. − Csókold meg a fenekemet! − mordult fel a Murranus mögött álló Oceanus. Spicerius felé indult, de Murranus elállta az útját. − Lesz még erre idő − mondta halkan. − Igaz − felelte a hálós harcos, és leengedte szigonyát −, lesz még idő mindenre. A játékok rendezője sietett be, homlokán izzadság csorgott. Közelebb intette a két gladiátort a falnak támasztott roskatag asztalhoz, melyen egy korsó bor és két agyagkupa állt, majd megtöltötte a két kupát. Mindkét gladiátor felemelt egy kupát és köszöntésül ellenfelére emelte. − Usque ad mortem! − jelentette ki Murranus. − Usque ad mortem! − ismételte Spicerius. − Halálig! Kiitták kupájukat, majd visszatértek társaikhoz, hogy felkészüljenek a harcra. A játékok rendezője megállt az Élet Kapujánál, majd intett. Trombiták harsantak fel, elhallgattatva a nézősereg moraját. Mindkét gladiátor ivott még egyet, Spicerius ellenőrizte a csuklójához erősített hálót, Murranus pedig felvette a sisakját. − Most! − kiáltott egy hang.

12

Kiléptek a félhomályból a vakító fénybe. Trombiták harsogtak, cintányérok csendültek, a nézősereg pedig lelkesen üdvözölte a harcosokat, akiknek a kinti hőség úgy vágott az arcába, mint a kemence heve. A zenészek, takarítók és a homokot elgereblyéző szolgák eltűntek. Murranus lassú léptekkel sétált előre a homokon, Spicerius a nyomában. A császári tribün előtt megálltak és köszöntötték az uralkodót, aki bágyadtan visszaintett a magasból. A gladiátorok ezután egymást is köszöntötték, majd sietve elhátráltak. A tömeg moraja suttogássá halkult, a szakértők izgatottan tárgyalták egymással a harcosok esélyeit. Murranus nem hagyta, hogy bármi elvonja a figyelmét. Claudia a császári tribünön ült, de a gladiátor azt kívánta, bár ne jött volna el. Rossz előérzetek gyötörték, de megpróbálta leküzdeni félelmét. Nemrég meglátogatott egy mágust, aki feláldozott egy fehér galambot egy tál vízben, és imádkozott, hogy az istenek segítsék Murranust. A gladiátor nem akart meghalni − a játékok győztese akart lenni, aki elnyeri a koszorút. Spicerius még nem állt meg, igyekezett eltávolodni a faltól, ami akadályozhatja hálója kivetését. Murranus lassan követte. Spicerius megkezdte a hálós harcosok szokásos táncát: gyorsan hol jobbra, hol balra lépett, igyekezett rájönni, hol akadályozza valami ellenfele látását. Murranus felemelte kardját és pajzsát. Nem a hálót vagy a szigonyt figyelte, hanem Spicerius szemét: merrefelé pillant, merre indul? Murranus meztelen lába rátaposott valamire. A gladiátor hátralépett és lepillantott: tekintete egy levágott karra esett, melyet a takarítók véletlenül otthagyták. Spicerius nem vette észre a vadállatok elé vetett emberek halálának eme zord mementóját. Murranus sietve előrébb lépett, és úgy tett, mint aki megbotlik. Spicerius hátrébb ugrott és kivetette hálóját. Murranus ekkor gyorsan hátralépett, így elkerülte a hálót, majd Spiceriusra rontott, de a hálós harcos gyorsabb volt, és szigonyával ellenfele arca felé döfött. Murranus félreugrott, a nézősereg harsányan biztatta. Spicerius újra ide-oda ugrált, ügyességét fitogtatta; közben túl közel került ellenfeléhez, de hamar megbánta: a kard vérző sebet ejtett jobb combján. Murranus ügyet sem vetett a nézők hangos tetszésnyilvánítására, Spiceriusra akart rontani, ekkor azonban észlelte, hogy valami nincs rendben. Csak felszínes sebet ejtett, a hálós harcos mégis összegörnyedt, szédelegni kezdett, pislogott, a fejét rázta. Csapdába akarná csalni? Murranus óvatosan közelebb lépett, majd megállt. Spicerius kiegyenesedett, zavaros tekintettel ellenfelére bámult, ajka némán mozgott. Egy pillanat múlva leejtette szigonyát, előrébb lépett, belegabalyodott a hálóba és összeroskadt. Hirtelen csend ereszkedett az amfiteátrumra, majd felzúgott az elégedetlenség moraja. A nép azért jött, hogy vért lásson, nem azt, hogy a gladiátor harc nélkül összeesik az arénában. Az Élet Kapuja feltárult, és Mercurius sietett a küzdőtérre az izzó vassal. Megbökte Spicerius lábát, a fekvő harcos felnyögött, majd mozdulatlanul feküdt tovább. Charón is odaért és megfordította a testet. Spicerius arca teljesen elfehéredett, szemhéja reszketett; összerándult, majd köhögni és öklendezni kezdett, majd mikor Charón újra a hasára fordította, hányt. − Méreg! − A szó szájról szájra terjedt a nézőtéren, sebesen, akár a madár. Miközben újra felzúdult a nézők elégedetlen ordítása, Murranus megfordult és az Élet Kapuja felé indult, ahol már ott állt a játékok rendezője, kezében az egyik boroskupát lóbálva. *** Gaius, a császár kíséretét alkotó lovas alakulat, a Comitatus fő centuriója beleharapott egy lágy húsú almába. Lehunyta a szemét és élvezte, ahogy a gyümölcs nedve szétáramlik a szájában. A centurio a Villa Pulchra kertjére néző hűs, oszlopos verandán ült és mélyen elmerült gondolataiban, amire ritkán nyílt alkalma. Kinyitotta a szemét és élvezettel itta be a látványt, ami kellemes felüdülést jelentett a dohos kaszárnyák és a császári palota istállóinak fülledt forrósága után. Örült, hogy a kényelmetlen egyenruha helyett laza, hímzett tunikát és

13

rövid tógát viselhet, de köntöse redői alatt természetesen most is hosszú tőrt rejtegetett a keskeny bőrövére akasztott hímzett hüvelyben. Gaius a villától nem messze jött a világra. Rómainak vallotta magát, bár azt beszélték róla, ősei hispánok, innen eredhet sötét jóképűsége és heves természete. Alig harmincévesen már azok közé a tisztek közé tartozott, akikben Constantinus a legjobban megbízott, a bátraknak járó koszorút is elnyerte a Milvius-hídi csatában tanúsított hősiességéért és mert még a visszavonuló ellenséget is könyörtelenül üldözőbe vette. Még mindig nem hitt a szerencséjének, hogy a Villa Pulchrába rendelték, de természetesen nem tiltakozott, és fogadta a jókívánságokat tiszttársaitól, akik irigyelték a szerencséjéért. Pár nappal korábban hagyta el Rómát, elkísérte a szekereket, málhás lovakat, szolgákat és rabszolgákat, akik a Palatinuson álló palotából szállították a javakat a villába. Igazi felüdülést jelentett kiszabadulni a városból és a Via Latinán haladva kiérni vidékre, majd elindulni a Constantinus nyári rezidenciájához vezető úton. A hatalmas villa és a hozzá tartozó birtok az Albanói-dombok sötéten zöldellő erdői, széles legelői és ligetei vidékén terült el, ahol az Anio folyó hűs, csillogó vize termékenyítette meg a szántóföldeket. Magát a villát őrtornyokkal ellátott fal övezte, amelyen nagy, megerősített kapun lehetett csak átjutni. A falon túl igazi édenkert terült el, szökőkutak csobogtak, keskeny csatornák és patakok hűsítették a levegőt, virágfüzérekkel díszített oszlopcsarnokok és árnyas lugasok hívogattak. Ciprusok, olajfák és fenyők szegélyezte sétányok vezettek a kert egyes zugaiba, és egy idős kertész biztosította Gaiust arról, hogy a fákat mind borral öntözik. Tölgyés szilfák zöldelltek, mirtusz, bukszus, leander és babér nőtt mindenfelé, az édesen illatozó gyümölcsöskertekben alma, körte, barack és cseresznye ért, rózsa-, liliom- és ibolyaágyak virágoztak, a dísz- és halastavakon lótuszok nyíltak. Miután lepakolták a málhát a szekerekről és a lovakról, Gaius megpihenhetett; az érkezés utáni két napot a villa felfedezésével töltötte. A bejárati csarnok vagy átrium szépségétől a lélegzete is elállt: a hosszúkás medence vize csillogott a nyitott tetőn beáradó napfényben, kétoldalt díszesen faragott oszlopok álltak, a falakat freskók díszítették. A triclinium, azaz étkező és a villa többi, a császári család és kísérete számára fenntartott helyisége fényűzésben semmivel nem maradt el mögötte. A villa minden igényt kielégített: saját konyhával rendelkezett, sütőházakkal, borospincékkel és szőlőskertekkel is, és a kert túlsó végében, a villát a gazdasági épületektől elválasztó falnál még latrina is állt, húsz márványülőkével. A falon túl istállók, disznóólak, tyúkketrecek, galambdúcok voltak és veteményesek terültek el. Gaius saját szobát kapott az oszlopos verandán túl. A helyiség nem volt túl nagy, de elfért benne egy faragott láda, szék, egy kis asztal és kényelmes ágy, még egy nagy faliszőnyeg is, mely a Trójából menekülő Aeneast ábrázolta; a szoba falába hatalmas ablakot vágtak, a padlót díszítő mozaikon egy delfin táncolt kék hullámok között. Gaiusnak nem akadt más dolga, mint tervezgetni, és ügyelni arra, hogy emberei éberek maradjanak. A nagyurak érkezésére várni, az előkészületeket megtenni nem az ő dolga volt: ezzel a kamarások és háznagyok foglalkoztak. Gaius a biztonságért felelt, ezért alaposan emlékezetébe véste a villa alaprajzát. Egyvalami aggasztotta csupán: a többi katona, akik nem a császári ezredekhez tartoztak, egyszerű germán zsoldosok voltak buggyos nadrágban és tunikában, durva arcukat szinte teljesen elrejtette bozontos hajuk és bajuszuk. A germánok elég barátságosnak tűntek. Parancsnokuk, Burrus, Helena személyes testőre irányításával két hete érkeztek, hogy őrizzék azt, amit rossz latinságukkal Sanctus Gladiusnak, azaz szent kardnak neveztek − a fontos keresztény ereklyének tűnő tárgyat az anyacsászárné a keresztény egyház egyik első vezetője, Pál sírja közelében találta. Pált Néró császár fejeztette le körülbelül kétszázötven évvel korábban; a hívek megszerezték a kardot, mely elválasztotta a fejét a nyakától, és nagy titokban rejtegették. Gaius mindezt gyermekes ostobaságnak tartotta, a germánokat azonban mindez lenyűgözte, és komolyan vették a munkájukat.

14

Gaius megvakart egy gyógyuló sebet a karján, és a nádak közt úszkáló aranymárnát figyelte. Nem nagyon hitte el, hogy kétszáz éven át fennmaradhatott az a kard, de tudta, az idők változnak. Szeme összeszűkült, amikor arra gondolt, a keresztények úgy lepnek el mindent, mint a csatornákból előbújó patkányok. Amikor nem épp mások dolgába ütik az orrukat, akkor egymással hadakoznak. Gaius türelmetlenül dobolt lábával. Sem neki, sem tiszttársainak nem tetszett, ahogy a gyávák vallása kiszorítja Mithrász dicső kultuszát. Ezért kell harcolniuk? Ők Rómának tartoznak hűséggel, de az Augusta eltökélten állítja, hogy az az átkozott kard értékesebb, mint a császári lobogó. Burrustól hallott a szent ereklyéről: a germán pár kupa nehéz leszboszi bor után elmondta, hogy a lehető legkomolyabban veszi a rábízott feladatot, nemcsak tiszteletből, hanem az anyacsászárné iránt érzett szeretetből is. − Olyan jól tart − jelentette ki részegségtől elmosódó hangon. − Sose hittem, hogy mókust fogok enni, de mézben főzve, szezámmaggal megszórva… − megveregette a gyomrát. A filozófusok érkezését azonban már kevésbé értékelte. − Keresztények… − morogta gúnyosan. − Nincs jobb dolguk, mint az állandó fecsegés. Azért hoztuk ide a kardot, hogy elálljon a lélegzetük. − Hol van? − kérdezte Gaius. − Az átrium mögött van egy ajtó, ami a pincébe vezető lépcsőre nyílik − felelte Burrus lehalkítva a hangját. − A villa építtetője minden bizonnyal jégtárolót akart létrehozni, mert bevakoltatta a falakat és a padlót, középen meg egy nagy üreget ásatott a jégtömbnek. Kudarcot vallott, ezért a hatalmas helyiséget megerősítették, és a tulajdonos itt tartotta a kincseit. − Burrus közelebb hajolt, borszagú lehelete Gaius arcába csapott. − Ott… − folytatta akadozó hangon −, ott van a Locus Sacer, a szent hely. Timothaeus, a villa fő háznagya − saját bevallása szerint keresztény, nyakában a hal jelképével − egyetértőn bólintott. A vörös arcú, gyakran nevető háznagy mindig csatlakozott hozzájuk vacsorájuk elköltésekor. Nem bántódott meg azon, ahogyan Burrus a keresztényekről beszél, de sosem mulasztotta el figyelmeztetni a zsoldost, hogy bánjon óvatosabban a szavakkal − ki tudja, egy nap talán maga Helena anyacsászárné is megkeresztelkedik, felveszi az egy igaz hitet. A germán helytelenítően felmordult, és több kérdést is feltett Pál apostolról, majd felajánlotta Gaiusnak, hogy megmutatja neki az ereklyét. A háznagy lekísérte őket a lépcsőn a vassal megerősített pinceajtóhoz, melynek két oldalán Burrus egy-egy embere guggolt, alakjuk félelmet keltőnek tűnt a falrésekbe illesztett szurokfáklyák fényében. Mindketten megálltak, és megtántorodtak a részegségtől. – Jobban van már a lábad? − kérdezte az egyik Timothaeust. − Igen − felelte a háznagy sietve. − Burrus, a kulcsot! Az ajtót két lakat tartotta zárva, mindkettőbe más kulcs illett. Az egyiket Burrus tartotta magánál, a másikat Timothaeus. A zsoldos nyitotta ki az első lakatot, a háznagy követte a példáját, majd kitárta a szent helyre vezető ajtót. Odabenn tömjéntől és méhviasztól szaglott a sötétség. Gaius átlépte a küszöböt és körülnézett. A tágas helyiség falára reszkető árnyakat rajzoltak az áttetsző alabástromlámpások, melyeket a falmélyedésekbe helyeztek. A magas mennyezetet erős oszlopokon nyugvó gerendák tartották. Középen nagy, aranyporral kevert homokkal felszórt kör terült el, szélét fényes téglák szegélyezték. Körülötte a keresztény vallást jelképező chi és ró betűkkel díszített tömjéntartók álltak, a pattogó parázsból tömjénfüst szállt fel. Az egyik gerendáról vastag láncon függött az, amit ekkora tisztelettel vettek körül: a szent kard, annak a légionáriusnak a kardja, aki kivégezte Szent Pált. Körben zsámolyok álltak, melyekre a hívek leülhettek vagy rátérdepelhettek, mikor eljöttek imádni a szent ereklyét. – Hol van Burrus? − kérdezte Gaius, ugyanis amíg Timothaeus követte a helyiségbe, a germán odakinn maradt és szóba elegyedett társaival. − Fél − suttogta a háznagy. − Ez szent hely. Burrus fél a kereszténység angyalaitól.

15

Gaius megvetően felmordult és a kör széléhez lépett. Szemügyre vette a kardot. Régi légiósfegyvernek találta, olyannak, amit már jó ideje nem használnak, mert felváltotta a hosszú, görbe kard, amit Gaius is használt pályafutása során. Nagy érdeklődéssel nézegette az ereklyét. Markolata tiszta elefántcsontból készült, végén csillogó rubinnal, hegyes, kétélű pengéjén középen vájat húzódott. Úgy kifényesítették, hogy tükörként ragyogott. Gaius értette már, miért itt helyezték el a kardot: körbe lehetett járni, meg lehetett csodálni, de elérni nem, mert karnyújtásnyinál messzebb függött, és a puha homok megőrizné a lábnyomát, aki közelebb merészkedne. A lánc végén csúf, görbe kampón lógott a kard. Gaius még alaposabban szemügyre vette a kardot, főleg kíváncsiságból. Nehezére esett elhinni, hogy valóban olyan régi, mint azt Timothaeus állította. – A markolatot valószínűleg kicserélték − sietett közölni a háznagy −, de a penge minden kétséget kizáróan ugyanaz, mely dicső mártíromsággal ruházta fel a mi áldott Szent Pálunkat... Gaius most a halakat figyelte a tóban. Hamar elvesztette érdeklődését a kard iránt, és nem értette, miért foglalkoztatja egyre jobban a császárt. Hallotta, mikor a császár azzal ugratta felséges anyját, hogy ereklyék utáni mohóságában kifosztja az egész birodalmat. A Capuából meghívott filozófusok és szónokok is nagy érdeklődést tanúsítottak a kard iránt. Gaius már tegnapelőtti érkezésük óta figyelemmel kísérte az általa gyűlöletesnek tartott teremtményeket. Nem kedvelte őket, semmi jó tulajdonságot nem fedezett fel bennük, külsejük és modoruk pedig csak megerősített mindent, amit hallott felőlük. Viperák! Természetesen amint megérkeztek, azonnal megtekintették a kardot. Timothaeus állítása szerint szinte látszott, ahogy viszket a tenyerük, bár nem tudta megmondani, az ereklye szentsége vagy a markolaton csillogó rubin vonzotta őket. Az ünnepélyes hangulatnak azonban hamar vége szakadt, mikor a szónokok vitatkozni kezdtek Szent Pál Krisztusról szóló tanításain. Timothaeus őszintén megbotránkozott, és azt morogta, ha nem viselkednek kellő alázattal, az Úr majd rájuk küldi a bajt, hogy egyesítse őket a közös veszedelem ellen. Hangok hallatszottak az oszlopos folyosó felől. Gaius lehunyta a szemét. A rétorok, azok a bőgő szamarak közeledtek. Justinus, az ariánusok vezetője lépett a kertbe, csontos ujját fenyegetően emelte a levegőbe, miközben két kísérőjét oktatta a teológia egy elvont részletéről. − Azt kell eldöntenünk − jelentette ki −, hogy Jézus Krisztus egylényegű-e az Atyával, vagy csak hasonlatos hozzá. Két társa bölcs arckifejezéssel bólogatott. Gaius figyelte őket, de tudta, szemükben ő, az egyszerű katona mintha nem is létezne. A kövér Justinus szemei kidülledtek, szája halra emlékeztetett. Gaius újra lepillantott a halra a tóban. Nem, sértő a halakra nézve, ha hozzájuk hasonlítja Justinust − inkább béka, felfuvalkodott varangy. Szerette aszkétának mutatni magát, ezért piszkos, az istállók szagától bűzlő tunikát viselt és olyan sarut, melyet egy koldus is szégyellt volna felvenni. Két társa, Dionysius és Malachus − mindennapi külsejű, kopaszodó fiatalemberek − a görögöket próbálták utánozni ritkás szakállukkal és bajuszukkal. Úgy ráncolták a homlokukat, mintha félig nyitott ajkuk bármikor készen állna kijelenteni valamiféle hatalmas igazságot, mely az emberiség előtt mindeddig rejtve maradt. Továbbsétáltak, Gaius pedig leheveredett egy babérfa árnyékába, és azon tűnődött, mi lesz most. Emlékek szöktek az agyába. Kisfiú korában gyakran meglátogatott barátjával, Spiceriusszal egy öregembert, akinek a háza ilyen kert közepén állt, mint ez. Szórakozottan eltűnődött, mi lehet korábbi bajtársával, majd elszunnyadt. Cintányérok csengése és hangos kiáltások riasztották fel valamivel később, amikor már hosszúra nyúltak az árnyékok a kertben. Félálomban először az hitte, támadás érte a villát, aztán meglátta a felé siető Burrust. A germán az égre emelte kezeit, majd térdre rogyott, és vonyítani kezdett, akár egy kutya.

16

− Mindenre, ami szent! − mordult fel Gaius. Felugrott és a germánra parancsolt, hogy hallgasson el. − A kard! − kiáltotta Burrus. − A szent kard eltűnt! És Timothaeus halott!

17

Második fejezet Vita summa brevis spem nos vetat incohare longam. „Nem hagy messzebb rövid életünk remélni.”3 (Horatius: Ódák, I. 4.) Róma kevéssé pompás negyedének szélén a Flavius-kapu közelében álló, Nőstény Szamárhoz címzett fogadó fényárban úszott. A fogadó egy insula, azaz bérháztömb földszintjét foglalta el, az épület egy omladozó Vénusz-templom közelében állt. A tágas helyiség utcára vezető ajtajára kiszögelve mindig olvasható volt, milyen ételek kaphatók éppen, milyen borokat szolgálnak fel, valamint hogy a szerencsejátékosok, mutatványosok, verekedők és házalók ki vannak tiltva, és ha a tiltást megszegik, könnyen betörhet az orruk. Az ajtó fölött egy mélyedésben Minerva szobra állt, melyet Polybius egy közeli templomból „vett kölcsön”, az ajtófélfákon kétoldalt pedig Hermész vigyorgó alakja kuporgott. Ezeket Oceanus szerezte egy fürdőházból, melyet a városi őrség bezáratott, mert engedély nélkül bordélyként üzemelt. Odabent az egykori átriumot Polybius egyetlen tágas, magas mennyezetű teremmé alakította, egyik végében a pult állt, a másikból arra a helyre nyílt az ajtó, amit Polybius hangzatosan kertnek nevezett. A helyiséget a falakról lógó, illetve falmélyedésekbe helyezett olajlámpások, gyertyák és fáklyák világították meg. Most, a játékok utáni estén a kis, faragással díszített asztalokat összetolták, hogy nagy asztalt formázzanak, és köréje tolták a székeket. A díszhelyen − Polybius egyetlen díványnak nevezhető bútorán − a komor arcú Murranus ült. Jobbján egy párnázott széken Claudia foglalt helyet. Polybius, akinek kopaszodó feje búbját úgy vette körül pár szál őszülő haja, mint atlétáét a babérkoszorú, egy trónnak is beillő széken osztozott feleségével, a kövérkés, csinos Poppeával, akit érett szilvának becézett. A velük szemben ülő Simon, a sztoikus minden bizonnyal találónak gondolta a becenevet, mert vágyakozva nézte, hogy feszül Poppea telt keblein a mély kivágású, kék ruha. Mindenkit meghívtak, aki gyakori vendége volt a Nőstény Szamárnak, még Saturninust, a helyi Vigiles csipás szemű parancsnokát is. A Vigiles csapata a környék őreiként, tűzoltóiként és − ahogy Polybius gyakran morogta − nem hivatalos adóbeszedőiként szolgált. Körbejárt a vörös- és a fehérboros korsó. Polybius azt állította, Falernóból hozatta, de Claudia gyanította, hogy a korsók a helyi piacról származtak, a bor pedig Poppea szőlőskertjéből, mely a fogadó mögött terült el. Polybius minden kupa bort úgy ízlelgetett, mintha valóban falernói lenne. Most, hogy arca már kipirult, talpra kászálódott, és nagy hangon énekelni kezdett, hogy felvidítsa Murranust. „Mint egy halom csont, nem több az ember, Ma itt vagyunk, holnapra meghalunk. Ki tudja előre, mit hoz a reggel, Igyunk és mulasszuk bánatunk.” Gyors pillantást vetett a még mindig komor gladiátorra, majd felkapott egy pár kis cintányért, és összeütötte, hogy elhallgasson a beszélgetés moraja. − Elmesélek egy történetet − jelentette be, és mielőtt bárkinek ellenvetése lehetett volna, a terem közepére ment, és belekezdett a mesélésbe, ügyet sem vetve Poppea figyelmeztető pillantására. − Élt egyszer egy szegény asztalos, akinek a felesége nagyon szerette az ágyban hancúrozást. Éjjel-nappal készen állt rá. − Polybius felemelte kezét, hogy elhallgattassa a 3 Justus Pál fordítása 18

nevetést. − Volt egy szeretője, akit igencsak jól elszórakoztatott, mikor a férje elment hazulról. Egy nap azonban a férj váratlanul hazaérkezett, miközben ők az ágy örömeit élvezték. A szeretőnek nem maradt más választása, mint hogy elrejtőzzön egy nagy, piszkos boroshordóban, ami a szoba sarkában állt. Sikerült elbújnia, mire a férj belépett a szobába. A feleség azonnal úgy tett, mintha épp új ágyneműt húzna. „− Mit keresel itt? − kiáltotta. − Te lusta semmirekellő! Én egész nap dolgozom, te pedig egy lyukas garas nélkül térsz haza!” „− Nem találtam munkát − felelte a férj −, de sikerült eladnom azt a boroshordót hét denariusért, segíts kitisztítani.” „− Hét denariusért? Te ostoba! − felelte az asszony. − Én az imént adtam el tizenkettőért. A vevő épp belemászott, hogy megnézze.” A szerető kidugta a fejét. „− Megveszem, de egy feltétellel: ha kitisztítod!” – Így aztán a férj bemászott a boroshordóba, és elkezdte tisztítani, miközben a feleség és a szerető visszatértek az ágy örömeihez. A férj buzgón tisztította a hordó belsejét, és azt hitte, a felesége azért kiáltozik, hogy őt biztassa… A történet vége a hallgatóság kacajába fúlt. − Ez valóban megtörtént? − kiáltotta közbe Festus, a nőcsábász. − Meg hát! − válaszolta Polybius. – Abban csak egyféleképpen lehetsz biztos! − vágta rá Petronius. − Vagy te voltál a szerető az ágyban, vagy te voltál a férj a boroshordóban! − Petronius sietve lehajolt, mert Poppea megdobta egy darab hússal. Polybius visszaült a helyére, a vendégek pedig ismét egymással kezdtek csevegni, és élvezték az újabb és újabb korsó bort, valamint a korianderrel fűszerezett sült májat, a mártásban úszó disznópecsenyét és a dióval kevert főzeléket. – Ilyesmi nem történhet! − kiáltott Polybius Murranusra, hogy kirángassa sötét komorságából. − De megtörtént − suttogta a gladiátor Claudiának. A lány kortyolt a vizezett borból, majd kinyújtotta kis kezét, és megérintette Murranus arcát. − Mondd el újra. − Az arénában voltunk. Jól küzdöttem, te is láthattad. − Nem láttam. Lehunytam a szemem. – Spicerius szédülni kezdett, majd összeesett. Azt hittem, meghalt, ekkor azonban öklendezni kezdett. A disznó csőcsére mondom, senkit nem láttam még így okádni. Mire visszavonszolták az Élet Kapuján át, mindent kihányt, bármit ivott is. Az istenek áldják meg azt a vén katonaorvost, aki sós vizet itatott vele, hogy tovább hányjon, és veregette az arcát, hogy ne veszítse el az eszméletét. Sosem láttam még, hogy valakivel ennyi vizet megitattak volna. − Megmérgezték? − kérdezte Claudia. – Talán − felelte Murranus. − Az orvos megvizsgálta a hányadékot, úgy bűzlött, mint a csatorna. Nadragulya volt vagy gyűszűvirág, de az is lehet, hogy csak valamiféle altató. Az orvos szerint Spicerius azért élte túl, mert olyan erős, mint egy ökör. Most azonban mindenki engem gyanúsít − a borába kevertek valamit, megtalálták az üledéket a kupa alján, az enyémbe azonban nem kevertek semmit. Az sem segít, hogy Polybius hozta a bort, és mindenki tudja, hogy a barátom. Rövidre fogva, azt hiszik, hogy elkábítottam Spiceriust. Gyilkossági kísérlettel vádolnak. − De ez nem igaz! − vágta rá Claudia hevesen. − A kupa az asztalon állt, és rengetegen jártak arra. Polybius elmondta. Mi lesz most? – Jövő héten Rufinus különleges játékokat rendez a császár születésnapja tiszteletére. Újra küzdeni fogok. Ezúttal nem lesz bor, és életre-halálra szól a küzdelem.

19

− Miért nem hagyod abba? − fogta könyörgőre Claudia. − Abbahagyom, ha én leszek a vidor ludorum, és megkapom a koszorút. − De fogsz még küzdeni valakivel Spicerius után? − Igen, utána Meleagrosszal kell szembenéznem, akit „millió város csodál”. − Valóban csodálják? − Nem, ezt ő terjeszti magáról, de ravasz gazfickó. Ha meghallja, mi történt velem, halálra neveti magát. Claudia megérintette Murranus orra hegyét. − Nem történt komoly baj. Nincs rá bizonyíték, hogy kevertél valamit a borba, és mindketten újra a küzdőtérre léptek. Hogy van Spicerius? − Ma este már jobban. Amikor meglátogattam, nagyon hallgatag volt, de azt mondta, nem tart felelősnek. Kezet ráztunk, majd kijelentette, továbbra is ő a jobb. − Lehet, hogy magától vett be valamilyen szert − jelentette ki Claudia. − Nem ő lenne az első gladiátor, aki erőnövelő csodaszerrel próbálkozik. De most mosolyogj, a bácsikám annyira igyekszik, hogy felvidítson! – És te mivel foglalkozol? − hajolt közelebb Murranus. Ügyet sem vetett Januaria féltékeny szisszenésére, asztalkendőjével letörölt egy zsírfoltot Claudia szája sarkából. A lány arcán kápráztató mosoly villant fel. Magában azt kívánta, hogy a jóképű, zöld szemű, vörös hajú harcos megelégelje az örökös küzdelmet, visszavonuljon, és maradjon vele. – Mire gondolsz, kicsi lány? − suttogta Murranus. − Még mindig azt a férfit keresed, akinek bíborszín kelyhet tetováltak a csuklójára? Azt mondtad, valószínűleg az illír ezred egy katonája. Mintha azt is említetted volna, hogy Rufinus, a bankár tud róla valamit. Ezért dolgozol a palotában? − Futár vagyok, az anyacsászárné küldönce − mosolyodott el Claudia. – Ebben biztos vagyok. − Murranus lehalkította a hangját, hogy a körülöttük ülők beszélgetésének zaja átcsapjon fölötte. − De kém is vagy, igaz, Claudia? Az agentes egyike? − Hová gondolsz, Murranus? − rebegtette pilláit a lány. − Az vagy? Claudia elhallgatott. Nyílt az ajtó, és egy házaló lépett be, nyakában csecsebecsékkel − egyiptomi szkarabeuszokkal, ízisz-medálokkal, kénes gyufákkal − teli tálca. Kinyújtotta karomszerű ujjait, tenyerén pár denarius csillogott. Hangosan italt kért, bármilyen italt, és közben elkapta Claudia tekintetét. − És egy kis halat is − tette hozzá. − Bejártam az egész Via Appiát, a harmadik mérföldnél álló sírköveknél árultam a portékáimat. − Foghíjas mosolyt villantott a lányra. − Ismered a helyet, ahol a keresztények szerint lenyilazták Sebestyént. Holnap hat óra körül visszamegyek oda, ezért most enni és aludni szeretnék. Fecsegett, míg egy szolga elé nem tett egy kis korsó bort és egy tányér fűszeres halat. A házaló egy utolsó gyors pillantást vetett Claudiára, majd leült a sarokban. A lány elfordította tekintetét. Sylvester üzent. Másnap reggel várja a katakombákban, a Via Appia harmadik mérföldköve közelében lévő síroknál. *** Claudia jóval hajnal előtt felébredt. Mindig jól aludt kis kamrájában a taverna fölött. Poppea mindent megtett, hogy a szoba kényelmes és csinos legyen: a falat szökellő kőszáli kecskéket ábrázoló faliszőnyeg borította, előtte háromlábú bronzasztalka és akácfa szék állt, valamint egy faragásokkal díszített egyiptomi láda, amiben a holmiját tarthatta. A lány felkelt és lement az insula közepén lévő kertben álló kúthoz. Még nem kelt fel a nap, hűs szellő fújt, a kert frissességét nem tompította a nyári napok párás hősége. Alaposan megmosakodott, aztán visszament szobájába, tiszta alsóneműt vett fel és egy hímzett szegélyű

20

zöld tunikát, majd vállára borított egy barna köpenyt, hogy eltakarja az övébe tűzött tőrt. Fogta a botját és széles karimájú kalapját, majd lement a konyha melletti kis étkezőbe, ahol egy álmos szemű szolgagyerek elétett egy tányérral az előző napról megmaradt ételből. Claudia ivott egy kevés vizezett bort, visszaküldte a gyereket aludni, aztán kinyitotta az egyik ablakot, felkapaszkodott és kimászott az utcára. Körülnézett. Senki nem járt odakint, se alvást tettető koldus nem feküdt az egyik sarokban, se részeg nem vizelt a falak tövében. Claudia végigsietett a kihalt utcán a főút felé. Ott vízhordók és utcaseprők siettek a dolgukra, iskolás gyerekeket kergettek szüleik a helyi iskolába, ahol egy utazó tanár a matematika alapjaira és az ábécére tanította őket. Férfiak igyekeztek fürge léptekkel a fürdőbe, másokat hordszéken vittek, mögöttük rabszolgák siettek fésűkkel, bőrkaparókkal, törülközőkkel, olajos- és illatszeres üvegcsékkel megrakott kosaraikkal. A kereskedők készülődtek az előttük álló forgalmas napra, a borbélyok felállították székeiket és előkészítették a forró vizet és hajkeféket. A szakácsok begyújtották hordozható tűzhelyeiket, remélve, hogy a fűszeres hús illata odacsalogatja a járókelőket. A műhelyekből felhangzott a kopácsolás zaja. A város kezdett életre kelni. Caesar törvényeinek megfelelően a kocsik elhagyták az utcát, leszámítva azokat, amelyeket az építőmesterek használtak kövek és gerendák szállítására. A helyüket lassan elfoglalta a tömeg. Itt-ott utazó mutatványosokat lehetett látni, amint készültek, hogy elszórakoztassák az embereket furcsa megjelenésükkel, meséikkel, mutatványaikkal. A kígyóbűvölőnek már sikerült kisebb nézősereget vonzania maga köré. Nyíltak a házak ablakai, virágkosarakat akasztottak ki, odalent a járókelők félreugrottak az ablakon át kiürített éjjeliedények tartalma elől. Az ajtók elé szeméttel teli hordókat löktek ki, hogy valaki elvigye a helyi szemétdombra. Bőrsisakos, kivörösödött szemű katonák vonultak végig az utcán zörgő fegyverekkel, csillogó kék pajzsokkal; igyekeztek vissza a kaszárnyába a hosszú éjszakai szolgálat után. Claudiának eszébe jutott Murranus, aki mélyen aludt a kertre néző vendégszobában, és szívébe fájdalom nyilallt, amikor belegondolt, milyen sors vár a barátjára. Előző éjjel, mielőtt elaludt, Claudia megpróbálta elképzelni a sötét, ijesztő folyosót, ahol Murranus Spiceriusszal együtt várta, hogy az arénába léphessen. Alaposan kifaggatta a gladiátort, mielőtt Polybiust és Oceanust is kérdezgetni kezdte volna. Úgy gondolta, valaki igyekezett legyengíteni Spiceriust, remélve, hogy Murranus megöli, mielőtt a szer hatása meglátszik. Épp eleget tudott a gladiátorokról, és biztos volt benne, hogy Spicerius nem evett az előző esti cena libera óta, a harc előtti reggelen pedig kiürítette a beleit és legfeljebb egy száraz faágat rágcsált. Feszült és nyugtalan lehetett, a bortól és a belekevert szertől felfordulhatott a gyomra és mindent kihányt, mielőtt komoly baja eshetett volna. Ki lehetett a tettes? Claudia leginkább a nagybátyjára gyanakodott. Polybius tudott olyan ravasz lenni, mint a kígyó, és mindenben benne volt a keze. Polybius azonban esküdözött, hogy ártatlan. Murranus tette volna? Claudia megrázta a fejét, miközben botjával elkergetett egy ugató korcsot. Nem! Murranus harcos, gyilkos, de a szíve mélyéig becsületes, soha nem próbálna így előnyhöz jutni. Azért harcolt, mert semmi máshoz nem értett, legfeljebb még az álmodozáshoz, hogy egykor neki is lesz egy olyan fogadója, mint a Nőstény Szamár. Claudia elérte a főutat, ami a városkapuhoz vezetett. Igyekezett az út szélén maradni és kerülgetni a házakból kijövő embereket. A városkapunál az egyik őr utánafütyült és kérte, mutasson többet a lábából. Claudia obszcén intéssel válaszolt, majd továbbsietett, fülében ott csengett az őr nevetése. Kiért a városkapun és elindult a Via Appián. Kereskedők, házalók, vándorzenészek tolongtak az úton. A lány csak egyszer állt meg, hogy megnézzen egy csapat vándorszínészt. A színészek rikító ruhát viseltek, arcukat ijesztő álarc takarta. A városba siettek, hogy énekeljenek és előadjanak egy színdarabot. Két, kosárral felszerelkezett kisfiú, akik felemelték szatírálarcukat, hogy ne takarja az arcukat, adományokat kért. Claudia továbbindult. Emlékezett rá, milyen volt egy ehhez hasonló társulat tagjaként beutazni Itáliát a legdélibb csücskétől az északi hegyek hűvöséig. Jól érezte magát velük, de a társulatvezető

21

mindenüket elitta, így a lánynak haza kellett térnie. Míg azonban velük utazgatott, sokat tanult: tudott írni és olvasni, beszélte a városok nyelvét és ki tudta szagolni a hamisságot. Ügyesen színészkedett és fejből tudta Ovidius, Terentius és Seneca műveit. Időnként megállt, látszólag azért, hogy megigazítsa saruja pántját vagy levegye kalapját, hogy a szél lehűthesse izzadó homlokát. Eközben mindig körülnézett, nem követi-e valaki. Mikor elért az út két szélén húzódó temetőig, úgy sétált be a sírok közé, mintha csak a szobrokat szeretné megnézni vagy a feliratokat akarná olvasgatni. Elégedetten állapította meg, hogy senki sem követi. Elhaladt a harmadik mérföldkő mellett, és megtalálta az ösvényt, ami ahhoz a helyhez vezetett, amit Sylvester Szent Sebestyén temetőjének nevezett. Claudia semmit sem tudott a keresztény szentekről, csak annyit, hogy a nagy üldözés idején a keresztények ezen a helyen véstek ki folyosókat és föld alatti helyiségeket a Róma külvárosai alatt húzódó sziklákból. Elérte a lejáratot. A szokásos helyen megtalálta az olajlámpást és a pár kénes gyufát. Némi ügyetlenkedés után meggyújtotta a lámpát, a kalapját letette a legfelső lépcsőfokra, és elindult lefelé a dohos sötétségbe. Valahányszor a katakombákban járt, arra gondolt, mennyire gyűlöli ezt a helyet. Nem démonoktól vagy szellemektől félt, a hely nyomasztó csendje, a köré záruló falak némasága nyugtalanította. Elért a lépcső aljára. Itt körülbelül két lépés széles volt a folyosó, a mennyezet magasan a sötétségbe veszett, a döngölt padló keménynek és biztosnak érződött talpa alatt. Claudia óvatosan haladt előre, kezében magasra tartva a lámpást, botja kopogott a padlón. Egy sarkon befordulva elérte a keresztények temetkezési helyét. Itt, a falba épített, vékonyan bevakolt polcokon feküdtek a keresztények holttestei. Legtöbbjük természetes halált halt, mások az üldöztetés áldozatául estek és megfojtották vagy lefejezték őket; olyan is volt, hogy az arénában vadállatok elé vetett áldozatok szánalmas maradványait hozták ide. A falakat durván faragott feliratok és keresztény jelképek borították, köztük a chi és ró görög betűk, keresztek, imák Szent Péterhez vagy Pálhoz. Claudia mindet ismerte, ezekről jegyezte meg, melyik folyosón haladjon. Végül elért Filoména, a felirat szerint „mártír szűz” sírjához, és leült egy márványpadra, melyet az odafenn elterülő temetőből loptak el. Három folyosó futott itt össze, ezért biztonságos helynek számított, mert Claudia és Sylvester hallhatták, közeledik-e valaki, és ha igen, másik utat választhattak a kijutáshoz. Claudia a márványpadnak támasztotta botját és várt. Ellenőrizte, van-e elég olaj a lámpásában, majd a hideg kőnek dőlt és letörölte arcáról az izzadságot. Azon tűnődött, mit akarhat Sylvester. Említette, hogy valamiféle találkozó lesz a Villa Pulchrában, amire a lánynak is el kell mennie, mert Helena anyacsászárnénak szüksége van rá. Claudiát azonban most jobban aggasztotta Murranus. Kíváncsi volt, vajon Rufinus, a bankár ki tudja-e deríteni, ki akarhatta megölni Spiceriust. Végül hangot hallott, sarus talpak lépteit, mely mindig előrejelezte Sylvester jöttét. Claudia az ajkához emelte a kezét, fütyült, és várta a válaszként érkező három füttyszót. Mikor meghallotta, felsóhajtott. Sylvester az. Az egyik folyosón árnyék közeledett, majd az ezüstös hajú pap kilépett a sötétségből, fáradt, sovány arcán mosoly ragyogott fel. Békecsókot váltottak, aztán Sylvester leült Claudia mellé, kibontotta az asztalkendőt, melyet magával hozott, és megosztotta a lánnyal a belecsomagolt kenyeret, sajtot és fügét, valamint egy kis flaska bort. − Miért itt kell találkoznunk? − kérdezte Claudia két harapás között. − Már elmúlt a veszély. − A veszély sosem múlik el, Claudia, mindig leselkedik ránk. Minket, keresztényeket, nem elfogadnak, csak eltűrnek. Utunk nagy része még előttünk áll. − Sylvester fogott egy darab sajtot és kettétörte. − Te is veszélyben vagy, Claudia. Nemcsak Róma püspökének kémkedsz, hanem az anyacsászárnénak is. − Egyiket sem árulnám el soha.

22

− Lehet, egy nap nem lesz más választásod. Keresztúthoz érhetsz és választanod kell. Apádnak tetszett volna, amit most csinálsz. − Apám halott. − Közénk tartozott. − Akár közétek tartozott, akár nem, akkor is megkereste és megölte volna azt, aki erőszakot tett a lányán és meggyilkolta a fiát. − Claudia elfordult ültében. − Nem azért jöttem ide, Sylvester, mert annyira szeretlek téged vagy a hitedet. Ha emlékszel még, a segítségedet kértem és azt ígérted, megtalálod azt a férfit. − A lány minden erejét megfeszítette, hogy hangjából ne hallatsszon ki a könyörgés. − A gyilkost, akinek bíborkelyhet tetováltak a csuklójára. – Segítünk, Claudia. A támadódnak bíborkehely-tetoválása volt, mint azoknak, akik Dionüszosz kultuszát követik, a szőlő levét isszák, Bacchus és Pán démonokat imádják. Tisztségviselők, papok és katonák is tartoznak közéjük; nagy hatalmú csoport. − Magister, a legnagyobb tisztelettel mondom, az se érdekel, ha a császár fenekét imádják. Sylvester szárazon felnevetett és megveregette a lány kezét. − Híreim vannak számodra, Claudia, bár talán nem túl jók. Rufinus, a bankár állítása szerint az illír ezredben szolgált egy olyan férfi, mint az, akit keresel. De el kell mondanom, a fél ezrednek ehhez hasonló tetoválása van. − Ajka elé emelte kezét. − Kutattam egy kicsit az ügyben. Nem te vagy az egyetlen, akit megtámadtak és megerőszakoltak. Szerencsés vagy, hogy élve elmenekültél. − Az öcsém nem volt ilyen szerencsés. − Hallgass végig. Lehet, a támadód azt akarta, hogy lásd a tetoválását és rossz nyomra vezessen. Lehet, hogy csak leplezni akarta másféle bűntetteit. Lehet, hogy csak felfestette és később lemosta. Nem, Claudia, tudod, milyenek a tetoválások. Tudnék csináltatni olyat, amit életem végéig viselnem kellene, de arra is megkérhetnék egy művészt, hogy rajzoljon rám olyat, ami könnyedén lemosható. Claudia halkan felnyögött. Körbevette a sötétség, csak a lámpás fénye pislákolt. Erre eddig nem gondolt. Annyira biztos volt benne, hogy egy napon megtalálja a férfit az eltüntethetetlen tetoválásával! Sylvester esze élesen vágott, mint mindig, ő azonban emlékezett támadójára. Mindig képes lesz felidézni a szagát, az érintését, a hangját. Mély lélegzetet vett, hogy leküzdje a rátörő borzongást. – Sajnálom, Claudia, de szembe kell nézned a lehetőséggel, hogy igaz, amit mondtam. Elképzelhető, hogy más úton kell elindulnunk. Hunyd le a szemed. Tudom, nehéz, de próbálj emlékezni. Az öcséd kagylókat gyűjtött aznap este a Tiberis partján, igaz? Claudia lehunyta a szemét és bólintott. − Ekkor ment oda hozzátok ez a férfi − folytatta Sylvester. − Megölte Felixet, mert nem akart tanúkat, és hogy bárki is a védelmedre keljen. Emlékezz vissza rá, ahogy harcolt veletek, a karja, a háta, a hasa izmaira. Claudia emlékezett és elfogta a rosszullét. Újra ott volt a folyóparton, a lenyugvó nap fényében, újra rárontott a támadó. Emlékezett rá, lába izmaira, acélerős karjaira, forró, borszagú leheletére. – Katona vagy pap volt? − kérdezte Sylvester hirtelen, és megragadta a lány csuklóját. − Katona − vágta rá rögvest. − Annak kellett lennie. Csupa izom, semmi háj. Mintha páncélos katona ellen küzdöttem volna. − Ügyes kislány − mormolta Sylvester. − Tehát van egy részeg katona, aki a folyóparton kószál, és nőt akar, az se érdekli, ha elkapják. Borzalmas volt, amit tett, de nagy kockázatot is vállalt. Mondd, Claudia, miért tenne egy katona ilyet? Gondolj Róma katonáira. Nagy részük alighogy hazatér a határvidékről, azonnal hízásnak indul és nem törődik az izmaival. Claudián végigfutott az izgatottság. Mindig tisztelte Sylvestert éleselméjűségéért, következetes gondolkodásáért. Kinyitotta a szemét és a papra mosolygott.

23

− Atlétáról beszélünk, igaz? Olyan valakiről, aki folyamatosan edzi magát? − Nem, nem, Claudia, harcosról beszélünk. Részletesen leírtad, ami történt, én magam mondtam neked, hogy tisztítsd meg az elméd és lelked. Lehetséges, hogy a támadód, öcséd gyilkosa gladiátor? − Félmosoly ült ki az ajkára, mikor látta, hogy a lány tiltakozni készül. − Ne! − előzte meg, és félresimított egy fürtöt, mely Claudia homlokába hullott. − Gondolkozz. A gladiátorok gyilkosok és gyakran magányosak. Ó, igen, a nép imádja őket, de csak mert megöltek valakit. Folyamatosan edzik magukat. A nők, akik bolondulnak értük vagy szajhák, vagy azok a féleszűek az udvarból − vált szélesebbé a mosolya. − Természetesen nem rólad és Murranusról beszélek. Ő nagyon szerencsés. Azokról a nőkről beszélek, akik a gladiátoriskolák környékén kószálnak és semmire nem vágynak jobban, mint hogy odaadják a testüket. Legközelebb, amikor látod Murranus barátait, nézd meg őket alaposan és gondold át, amit most mondtam. Lehet, hogy a támadód friss húsra vágyott? Egy ártatlan leányra, tiszteletre méltó fiatal hölgyre, valakire, aki más, mint amihez hozzászokott? Elég gyakori az ilyesmi. − Sylvester felsóhajtott. − Ahogy azt az Úr is tudja. Claudia a szemközti falat bámulta, mintha a rárajzolt kép kötné le a figyelmét: férfiak és nők, amint egymás kezét fogva ülnek egy asztal körül; alatta az örök élet keresztény jelképei. Észrevette köztük az alfát és ómegát, a görög ábécé első és utolsó betűit, a keresztény isten szimbólumait. Elgondolkodtatta, amit Sylvester mondott. Majd ha újra egyedül lesz sötét szobájában, alaposan átgondolja mindezt. Izgalmat érzett, ráébredt, hogy közel áll az igazság felfedezéséhez. Sylvester újabb darab sajtot tört le, szájába tette és közelebb sétált a rajzhoz, hogy szemügyre vegye. Claudia hangosan felsóhajtott. − Miért hívtál ide ma reggel? Sylvester kapott a lehetőségen, hogy témát válthat. − A Villa Pulchra miatt. Mint tudod, Helena anyacsászárné keresztény ereklyéket gyűjt, már-már szenvedélyesen: emberei átfésülték Jeruzsálem környékét, hogy megtalálják Krisztus keresztjét. Helena anyacsászárné úgy hiszi, megtalálta a kardot, mellyel Szent Pál apostolt kivégezték. Kiállította a Villa Pulchra egy helyiségében, hogy a filozófusok, a capuai rétorok, akik itt akarják megvitatni hitbéli véleményüket, megtekinthessék. – És? − Rövidre fogva, kémeink jelentése szerint tegnap délután a kardot ellopták. A helyiségnek, vagy inkább pincének nincsen titkos ajtaja, egyetlen bejáratát zsoldosok őrizték. Az ajtót csak két kulcs tudta nyitni: az egyiket Timothaeus, a háznagy őrizte, a másikat Burrus, az a nagydarab germán, aki imádja Helenát. − Sylvester beleharapott egy fügébe, aztán folytatta. − Tegnap délután Timothaeus szokása szerint lement ellenőrizni a kardot. Az ajtót nyitva találta. Burrus kívül maradt, mert retteg attól a helytől, Timothaeus azonban bement. Burrus tompa zajt hallott, de nem foglalkozott vele. Kicsivel később belesett, és Timothaeust véresen találta a homokkörben. − Homokkörben? − Igen, a láncon függő kard alatt egy körben homokot szórtak fel. Tegnap délután azonban a kard eltűnt a láncról. − Mi történt Timothaeusszal? − Burrus halottnak hitte, de csak eszméletét vesztette. Riadót fújtak, behívták az őröket, Timothaeust kivitték, majd átkutatták a helyiséget, a kardnak azonban nyoma veszett. Valódi csoda − vigyorodott el Sylvester. − Timothaeus úgy véli, hogy mivel a keresztények képtelenek megférni egymással, az Úr angyala eljött és elvitte a kardot. − A valóságban azonban ellopták. − Úgy tűnik, de hogy ki tette, miért és hogyan, az rejtély. Az Augustának nem fog tetszeni a dolog. Érted fog küldetni. Ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy egy küldönc már ott vár rád a Nőstény Szamárnál az üzenettel, hogy siess a Villa Pulchrába.

24

− Van még valami más is, igaz? − Igen, mindig van valami más. A császár meghívott hat szónokot, hat önjelölt filozófust a capuai iskolából, arról a híres akadémiáról, ahol teológiát, filozófiát és szónoklattant tanulmányoznak. Az akadémia egyre több bosszúságot okoz nekünk, annyira a hatalmukba kerítették Arius tanai. Az egyik legelkötelezettebb híve egy Justinus nevű tudós. − Mi a tétje ennek az egésznek? − Hogy mi? A hitünk igazsága! Hogy kicsoda Isten és hogyan nyilvánul meg! − Nem vagyok filozófus és keresztény sem. − Nem, te sokkal jobb vagy − vágott vissza Sylvester. − Becsületes nő vagy, éles elmével. Elmondom, miben hiszünk, Claudia. A mi istenünk hármas lény: három személy egyben. Az Atya tiszta lélek, az ő tükörképe a Fiú, aki örök és valódi, olyan, akár az Atya, de ő nem az Atya. Az Atya időtlen idők óta együtt létezett tükörképével, szereti őt, és a kettejük közt létező szeretet a harmadik személy, a Szentlélek. Három személy, de egy Isten. Hitünk azt tanítja, hogy a Fiú testet öltött Jézus Krisztusként, Isten, de ember, véges és végtelen. Az ariánusok azonban más hitet terjesztenek, olyat, amely lerombolja a Szentháromságba vetett hitet és a Fiút csak dicsőített angyalnak tartja. − És? − Az ariánusok nem nyerhetnek a vitában! Én is ott leszek a Villa Pulchrában, Claudia, és ráveszem az anyacsászárnét, hogy támogasson bennünket. Azt akarom, hogy az ariánus eretnekséget kiirtsák, és fennmaradjon az egyház egysége. − Mi lesz, ha ellenállnak? Sylvester megdörzsölte az arcát. − Akkor szigorúbb módszerekre lesz szükség. Az elüszkösödött végtagot le kell vágni. – Úgy érted, meg kell ölni őket? Hiszen mind keresztények vagytok és szeretitek egymást! − Egyházunknak az eretnekség olyan, mint az állam számára a hazaárulás. − És Krisztus szeretete? − gúnyolódott Claudia. − Krisztus szeretheti őket, de az egyházunknak fenn kell maradnia − felelte Sylvester. − Ez azonban csak a probléma egyik fele. − Kis szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait. − Egyrészt itt vannak az olyanok, mint Timothaeus, aki a fanatizmusig ortodox, nem szereti a vitát és úgy gondolja, az ariánusoknak el kellene hallgatniuk vagy el kell hallgattatni őket. Másrészt itt vannak az olyanok, mint Chrysis, Constantinus ügynöke és kamarása, pogány a szíve mélyéig. Örül annak, hogy a keresztényeket megosztja valami, nevetségessé akarja majd tenni a vitát és megpróbál lázítóknak feltüntetni bennünket. − De ott lesz a püspököd képviselője is, és ő majd megvédi az ortodox tanítást! − Ott lesz − nevetett fel élesen Sylvester −, és lehet, hogy több kárt okoz, mint hasznot. Athanasius nagyon forrófejű. − Nem lehetséges, hogy a filozófusok valamelyike lopta el a kardot? Ott voltak, amikor eltűnt. − Lehetséges. Bizonyára szentnek tartották, túl szentnek ahhoz, hogy közszemlére legyen téve a pogányok előtt. De mások is ellophatták, katonák, tisztségviselők. Chrysis is ott jártkelt, és semmire nem vágyik jobban, mint hogy felzaklassa a keresztényeket. Vagy… − Sylvester mély levegőt vett − lehetett közönséges tolvaj is, akinek megtetszett az elefántcsont markolat vagy rajta a csillogó rubin. De ez nem lényeges, Claudia. − Sylvester körbeintett. − Miért érdekelnének bennünket a sírok, az ereklyék, a filozófiai viták? Az egyház kimerészkedett a katakombákból, erősnek kell lennie. Most még csak elviselnek minket, nem elfogadnak, de egy nap arra is sor kerül. Mi leszünk a birodalom. El tudod ezt képzelni, Claudia? − suttogta. − Az egyház és az állam, amint egyként dolgozik itt, Isten városában? − Pár pillanatra elveszett a jövőről szőtt álmaiban, aztán észbe kapott és visszatért a jelenbe. − Ha jól tudom, Murranus barátod bajban van.

25

− Murranus mindig bajban van. − Claudia felállt. − Akkor tehát találkozunk a Villa Pulchrában? − Most indulok oda − mosolygott fel rá Sylvester. − Egy órán belül ott vagyok és meglátom, milyen alattomosságot terveznek. − Alattomosságot? − Csak megérzés. − Sylvester felállt és az egyik folyosó felé intett. − Másik úton távozom. Vigyázz magadra! − Elindult, de hirtelen visszafordult. − Claudia! − Igen, Magister? − Amikor először találkoztál Murranusszal… − Sylvester újra közelebb lépett a lányhoz −, véletlenül futottatok össze, vagy előre eltervezhette? Ő keresett meg téged vagy te őt? − Felemelte kezét, a béke jeleként. − Gondolkozz el ezen. Claudia gondolkozott, miközben kivörösödött arccal, a lámpást magasra tartva elindult visszafelé a kis fénykörben, melyet a mécses vetett köré. Sylvester szavai felzaklatták. A holtak birodalmában járt, körülötte olyanok maradványai, akik erőszakos halált haltak. Emlékei hívatlanul visszatértek, újra az eszébe jutott az, amikor ehhez hasonló alagutakon át üldözte támadója, csuklóján a bíborkehellyel. Szinte hallotta maga mögött a férfi zihálását és valahol a távolban Felix lépteit; öccse is menekült, kis lábai sebesen vitték előre. A lány el akarta érni, de kezek nyúltak ki a falakból, hogy megragadják. Claudia megállt egy saroknál. Ne légy ilyen ostoba!, mondta magának. Az élőktől kell félned, nem a holtaktól. A fülét hegyezte, de nem hallott hangot. Céltudatosan továbbindult. Mikor elért a lépcsőig, visszatette a lámpást, és látta, hogy senki nem nyúlt a kalapjához. Fejére tette és felment, ki a napfényre. Botját erősen markolva elindult a sírok között. Egy öreg, feketébe öltözött koldusasszony állt fel és lépett elő hirtelen az árnyak közül, karomszerű ujjait alamizsnáért nyújtva. Claudiának eszébe jutottak a boszorkányok és varázslók, akik éjfélkor szoktak idejönni, hogy fekete kakast áldozzanak. Kis híján felsikoltott, de az öregasszony ráncos arcából tejfehér vak szemek fordultak felé. − Csak egy denariust − suttogta a koldus −, hogy bort vehessek! Claudia a kezébe nyomott két érmét és elsietett. Elvegyült a tömegben, mely a Via Appián a város felé tartott. A megszokott szagok − piszok bűze, a frissen sütött kenyér és fűszeres hús illata, az olaj mindent átható szaga − megnyugtatták. Az utazók közül sokan épp reggeliztek, a szakácsok, ételárusok, vízhordók és bort kínálók nagy forgalmat bonyolítottak. Claudia is oltotta szomját, miközben beszédbe elegyedett egy gazdával, aki két ládában hangosan hápogó kacsákat vitt; kérdéseket tett fel neki kis tanyájáról és arról, vajon jó lesz-e a termés. A férfinak hízelgett a lány figyelme, és végigbeszélte a városig vezető utat, míg Claudia egyre csak hátrafelé pillantgatott, arra, amerről jött. *** Mikor beértek a városba, Claudia lefordult a főútról és eltűnt a mellékutcák labirintusában. Jól ismerte ezt a környéket. A ruhafestők, tímárok és kereskedők, akik gyakran látogatták a Nőstény Szamár fogadót, mind hangosan üdvözölték. Claudia sietve válaszolgatott, de gondolatai még mindig akörül forogtak, amit Sylvester mondott neki, különösen Murranusról. A Nőstény Szamárban csend honolt. Oceanus közölte a lánnyal, hogy Polybius még mindig az előző esti mulatozás fáradalmait piheni ki, Poppea pedig a piactérre ment. − Tudod, kit keresek. − Murranus a kertben van. − Oceanus közelebb hajolt. − Egy különleges látogatóval. Claudia szíve kihagyott egy ütemet. Mikor azonban kiért, látta, hogy Murranus nem nagyvilági hölgyet szórakoztat, hanem egy fiatal, szikár, fekete hajú atlétával beszélget. Mellette őszbe forduló hajú öregember guggolt, és hagyta, hogy idomított kígyója a karjára

26

tekeredjen. Claudia látta az öreg botját az asztalon, és észrevette, hogy Aszklépiosz jelképét faragták rá. Orvos. Murranus háttal volt neki. Látogatója közelebb hajolt hozzá, megérintette a karját és Claudia felé intett. A gladiátor felugrott. A lány ösztönösen a csuklójára pillantott, és látta, hogy nincs rajta tetoválás. Murranus nem is lehet erőszaktevő és gyermekgyilkos! A látogatóval kapcsolatban azonban már nem volt ennyire biztos. A középmagas férfi szemében enyhe gúny csillant, ajka cinikus mosolyra húzódott. Tökéletes teste volt, és látszott, hogy ezt tudja is magáról. – Tudod, ki ez, ugye? − dörzsölte össze kezeit Murranus. – Spicerius. Emlékszel rá? Igaz, hogy is felejthetné el bárki is Spiceriust? Claudia bólintott, kinyitotta a száját, aztán mégsem szólalt meg. Spicerius hűvösen figyelte, úgy vette szemügyre tetőtől talpig, ahogy egy eladó rabszolgát szemlélnek meg a piacon. Pillantása kiszámítottan sértő volt. Egy pillanattal később sietve elnézést kért, felkelt, elkapta Claudia kezét és az ajkához emelte. – Claudia. − Világoskék szemében ismét gúny csillant. – Gyönyörű név egy gyönyörű nőnek. − Elengedte a lány kezét. – Nem is beszéltél róla, Murranus, legalábbis nem túl részletesen. Nevettek, aztán Spicerius bemutatta régi barátját, Valenset, aki korábban a tizedik pannóniai légió orvosaként szolgált. Oceanus italt és mézzel édesített kenyeret hozott, majd mind leültek a fűbe egy fa árnyékában. A nevetés és tréfálkozás azonban nem vonta el Claudia figyelmét arról, hogy Spicerius úgy figyeli Murranust, mintha igyekezne minden részletet az emlékezetébe vésni. Tekintete időnként a lány felé siklott. A gladiátor még nem nyerte vissza teljesen az erejét, és orvosa tanácsait követve csak mértékletesen evett és ivott. Észrevette, hogy Claudia nézi. – Azért jöttem, hogy békét kössek Murranusszal − mosolyodott el. − Ilyen hamar? − kérdezte Claudia. − Vannak, akik úgy tartják, meg akart mérgezni. − Én nem hiszem, hogy ő tette volna − nevetett Spicerius −, és van egy módja, hogy megbizonyosodjak erről. − Elhallgatott, a gyomrára tette a kezét. Claudia látta, hogy arca gondosan ki van festve, akár egy nőé, de még ez sem tudta leplezni, mennyire karikás a szeme, mennyire elgyötört az arca. A tekintete is úgy rebbent ide-oda, mintha nem érezné jól magát. − A fogadásról beszél − szólalt meg Murranus. − Polybius és én bebizonyítottuk, hogy egyikünk sem fogadott arra, ki lesz a győztes. Ha fogadtunk volna, Spicerius azt hihetné, valamelyikünk igyekezett elősegíteni a győzelmemet. − Semmit nem láttam − rázta meg a fejét Spicerius. − Ott vártam az alagútban. Megtöltötték a boroskupákat. Nem láttam, hogy Murranus akár csak a közelébe ment volna a kupámnak. Ami azt illeti, mást se láttam a borom közelében. Mindig nagyon óvatos vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy valaki megpróbált keverni valamit az ételembe vagy italomba, a játékok előtt mindenféle gazságot el szoktak követni. − Claudia felé tartotta csuklóját, hogy megmutasson egy sebhelyet. A lány döbbenten meredt a rátetovált bíborkehelyre, melyet nem fedett el teljesen a gladiátor bőr csuklóvédője. Rémülten hátrahőkölt. Murranus követte a tekintetét. – Mi az? − szólalt meg Valens, az orvos. − Mi történt veled, asszony? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet lát! Claudia felugrott, közben felborította a kenyérrel megrakott tálat, felrúgta a boroskorsót. Murranus elkapta a kezét. − Claudia, ez nem az, amire gondolsz… A lány kiszabadította magát, sarkon fordult és berohant a házba.

27

Harmadik fejezet Omnia Romae cumpretis. „Rómában mindennek ára van.”4 (Juvenalis: Szatírák, III.) Dionysius, Justinus követője, Arius tanításainak nem túl lelkes támogatója a halálról elmélkedett − nem a sajátjáról, hanem a halálról úgy általában. Az önjelölt filozófus beszédet készült tartani a szofisták borzongató jelmondatáról: Nem voltam, vagyok. Nem vagyok, nem törődöm semmivel. A Villa Pulchrában csend honolt, már elült az izgalom, melyet a bíborpalástos nagyurak hordszékeinek érkezése okozott. A császár természetesen lóháton jött, bevágtatott a kövezett udvarba és azonnal bort és forró fürdőt követelt. Szekerek és málhás pónik követték, szolgák és rabszolgák futkostak ide-oda a villában Constantinus és kísérete bútoraival és személyes tárgyaival. A konyhákat már előkészítették, a tűzhelyeket begyújtották, ahogy a sütőház kemencéjét is; a füst úgy gomolygott, mint a köd a folyó felett. A levegő megtelt az esti lakomára készülő étkek − borban elkészített tojás, marhahús, mártással leöntött vadnyúl, vörösboros és édesköményes sonka, sült lepényhal, szőlőlevelekbe tekert osztriga − illatával. Dionysius szájában összefutott a nyál, üres gyomra korogni kezdett, mikor a készülő finomságokra gondolt. Őt és társait is meghívták a lakomára, és a filozófus eltökélte, hogy mindenkit le fog nyűgözni éles elméjével. Úgy tervezte, előadja rövid értekezését a halálról, s idéz Ovidiustól, vagy Vergilius Aeneiséből. Vagy inkább Homéroszt hasonlítsa össze Hérodotosszal? Beljebb sétált a kertbe, míg el nem érte a gyümölcsfák árnyékát. Fejét forgatva igyekezett enyhíteni a feszültséget nyakában. Jólesett távol lenni a nap hevétől. A délutáni forróságban az egész villa pihenni tért, kivéve az anyacsászárnét, aki úgy jártkelt a folyosókon, mint prédára leső párduc. A szent kard, az ereklye eltűnt. Dionysius lehunyta szemét és megrázta a fejét, miközben felidézte az eseményeket. Az ostoba germán úgy sírt, mint egy gyermek, miközben az őrség parancsnoka, Tullius igyekezett komoly képet vágni és átkutattatta a villát − hiábavalóan. Timothaeus háznagy, akire kísértetiesen fehér arccal találtak rá, gyorsan magához tért, és a vacsoránál elmondta, mi történt. Beszámolt arról, hogy bement a szent helyre, hogy lássa a kardot, Burrusszal együtt kinyitották az ajtót, és a germán szokása szerint kinn maradt, hogy társaival beszélgessen. Timothaeus emlékezett rá, hogy megnézte a homokot, ami simának tűnt, és csak utána vette észre rémülten, hogy eltűnt a kard. − Csak a lánc lógott ott mozdulatlanul − suttogta. − Ekkor elájultam. Szegény Timothaeusra úgy találtak rá, hogy fél testével a homokkal felszórt körben feküdt. Burrus bepillantott, látta, mi történt, és összeomlott. Felébresztették Gaius Tulliust délutáni szunyókálásából, és azonnal átvette az irányítást. Dionysiusszal együtt belépett a helyiségbe, de semmi különöset nem talált, leszámítva, hogy Timothaeus felkavarta a homokot, mikor összeesett. Hívtak egy rabszolgát a Gyász Házából és kivitték az eszméletlen háznagyot. Gaius ellenőrizte, lélegzik-e még, aztán visszament a pincehelyiségbe, de semmi érdemlegeset nem talált. Timothaeust a szobájába vitték, Gaius pedig megkezdte a nyomozást. Hamar megtudott több fontos tényt is, először is, hogy senki nem juthatott be a helyiségbe, ha nem rendelkezett mindkét kulccsal, erre Burrus és Timothaeus is megesküdött. Másodszor, hogy erőszakos behatolásnak semmi nyomát nem találták. Harmadszor, hogy a lánc üresen lógott ugyan, de senki nem tett kárt benne. Negyedszer, a homokon semmi nyoma nem látszott, hogy bárki is rálépett volna. Semmi nem magyarázta meg, hogy tűnhetett el a kard. 4 Muraközy Gyula fordítása

28

Az anyacsászárné természetesen őrjöngött a dühtől. Szemtanúk állítása szerint arcul ütötte Burrust, amiért nem bír uralkodni magán, aztán nyíltan feltette a kérdést, köze lehetett-e a két őrnek a tolvajláshoz. Odahívták a két őrt, császári úrnőjük megverte őket és dühös szónoklatot intézett hozzájuk, de mindketten szent esküt tettek, hogy mindent megtettek, amit tudtak, és semmi gyanúsat nem láttak. Helena császárné azt kiáltotta, keresztre feszítteti őket, aztán kiviharzott a teremből és hálószobájába sietett. Haragja végül csillapodott. A szent kard eltűnt, és senki nem tudta, hová és hogyan, Justinus természetesen hangosan eltűnődött azon, nem ellenfelei lopták-e el, és igyekezett rámutatni, hogy Athanasius, Aurelianus, Septimus és a többi ortodox mind szegény ember és kísértést jelenthetett számukra az elefántcsont és a rubin. Dionysius magában motyogva lekuporodott egy almafa tövébe, és a fatörzsnek dőlt, majd kinyújtóztatta lábát. Élvezte az árnyékot, a fű hűvösét, a madarak turbékolását. – Justinus jobban tenné, ha befogná a száját! − mormolta magában. − Mindenki csodálta a kardot, így mindenki gyanús lehet, még az a nagydarab Burrus és torzonborz germánjai is. − Dionysius szívből remélte, Justinus elhallgat és nem ront a helyzeten. A filozófus megnyalta a szája szélét és az élénk színű vadvirágokat nézte, melyeket megmegérintett a napfény, ahogy a fák lombjai hajladoztak a szélben. A viták, mindig csak még több bajt okoztak, gondolta. Épp elég borzalmat tapasztalt már életében, és nem akarta hagyni, hogy eluralkodjon rajta a félelem. Ifjúkorában tért át a keresztény hitre. Most angyalok és démonok létezéséről vitázott, de pogány gyermekkorából emlékezett még a holtak szellemeire is, melyek közül egyesek azért tértek vissza, mert szörnyű halált haltak, és ezért igyekeztek a még élők létét is minél borzalmasabbá tenni. Újra a halálon kezdett elmélkedni, de gondolatai egyre visszatértek a közeledő vitához. Nem volt ostoba. Rájött már, hogy az anyacsászárné Miltiades püspökre és a segédjére, Sylvester presbiterre hallgat. Titokban felmérte saját helyzetének szilárdságát, és arra a következtetésre jutott, talán jobb lenne elhatárolódni Arius tanításaitól és visszatérni az ortodox hithez, így előrébb juthat, észreveszik és elismerik. És mi jobb módja lehetne ennek, mint a nyilvánosság előtt alázatosan elismerni, hogy meggyőzték ellenfelei érvei? − Tetszik a kert? Dionysius felpillantott a fölé tornyosuló alakra. A nap a szemébe tűzött, nem látta az arcát annak, aki szólt hozzá. Felemelte kezét, hogy árnyékot vessen a szeme elé, de alig mozdult még, mikor a kő fejbe vágta. A fájdalom elvakította, torkában vér ízét érezte, miközben összerogyott. Támadója sietve összekötözte Dionysius kezét-lábát, aztán durva kötelet kötött a dereka köré és vonszolni kezdte. A filozófus küzdeni próbált ellene, de hiába. Az idegen úgy húzta maga után, mint egy zsákot, nem törődve azzal, hogy az útjukba akadó kövek és fadarabok végighorzsolják áldozata testét. Dionysius a fájdalomtól hol elvesztette eszméletét, hol magához tért. Fuldokolt. Kiáltani próbált, ekkor azonban rádöbbent, hogy betömték a száját. Messze bent jártak a fák közt, mikor támadója elengedte a kötelet és bekötötte Dionysius szemét, majd levágta a kezéről a kötelékeket. A filozófus szabadulni próbált, de támadójának semmi nehézséget nem okozott a földbe szúrt cölöpökhöz kötözni kifeszített testét. Dionysius érezte, ahogy kés hasít karjaiba, lábaiba és mellkasába, és úgy hitte, a holtak bosszúszomjas szellemei jöttek el érte. Fájdalom tengerében úszott, ide-oda vetette magát, eszmélete egyre sűrűbben hagyta el. Újra Capuában járt, az iskolateremben, majd kinn a földeken, mikor egy újabb vágás visszarántotta a jelenbe. Rángatózott, de a kötelek erősen tartották, miközben ellenfele úgy vagdalta, ahogy szakács a húst. Végül Dionysius végleg elvesztette az eszméletét, az idegen pedig otthagyta a földön. Sebeiből patakként folyt a vér a dús zöld fűbe. Egy teljes órán át haldokolt.

29

Gaius Tullius bukkant rá a holttestére, miközben szokásához híven a birtokot járta négy emberével. Mind döbbenten meredtek a véráztatta holttestre és körülötte a sötét színűre vált földre. − Hívjátok az anyacsászárnét! − parancsolta Gaius. − És őfelségét? – Azt mondtam, az anyacsászárnét. Az Augusta tudja, mit kell tenni. − Halványan elmosolyodott. − Császárunk ivott pár kupa bort és a szobájába vonult néhány szolgálólánnyal; nem akarná, hogy zavarjuk. Kicsivel később maga az anyacsászárné sietett át a kerten, nyomában savanyú képű testőrével. Helena elborzadva felkiáltott, aztán körbejárta a holttestet, megfigyelte, hogy feszítették ki a földön, milyen erősen kötözték végtagjait a póznákhoz. − Mióta halott, parancsnok? − kérdezte. Gaius közelebb lépett, saruja alatt megcsikordult a kavics. Összefogta tunikáját, leguggolt és megérintette a holttest arcát. − Két órája, vagy még kevesebb ideje. − Végigcsúsztatta kezét a halott gyomrán. − Még nem puffadt fel. − Felállt. − Bárki ölte is meg, nyilván hevesen gyűlölte. Letartóztassam a többieket, Augusta? − Képtelenség! − Van egy orvos a villában − jegyezte meg Burrus. − Semmi hasznunk nincs belőle, hacsak nem tudja feltámasztani a holtakat! − csattant fel Helena. − Kíváncsi vagyok… Elhallgatott, mert látta, hogy Timothaeus siet feléjük. A háznagy egy pillantást vetett a holttestre, és öklendezve elfordult. Helena odalépett hozzá és gyengéden hátba veregette. – Ez a mostani nem túl jó hét számodra, igaz, Timothaeus? Kísérd vissza ezt a hústömeget − intett Burrus felé −, és amint megnyugodott a gyomrod, menj Rómába, a Nőstény Szamár fogadóba a Flavius-kapu közelében. Keresd meg Claudiát és hozd ide, szükségem van rá ma este. Helena visszasétált a fák közé és mély levegőt vett. Igen, gondolta, ideje, hogy a kisegerem idejöjjön, körülszaglásszon és segítsen fényt deríteni mindenre. *** Murranus visszavitte Claudiát a kertbe. Utánament, megfogta a lány kezét, és a fülébe súgta, hogy ne viselkedjen ostobán. Claudia már így is zavarban érezte magát, elvégre ki tudja, hányan jártak-keltek Rómában ugyanilyen tetoválással a csuklójukon. Maga is találkozott már párral. − Akkor Spicerius miért váltotta ki ezt belőle? − Sylvester miatt van − suttogta. − Ki miatt? − kérdezte Murranus. − Senki, nem érdekes − kapott észbe Claudia. − Csak egy barátom, akivel meg szoktam beszélni a gondjaimat. − Azt hittem, rajtam kívül nincsenek barátaid. Claudia felmosolygott rá, remélve, hogy ezzel eltereli a férfi figyelmét. − Ezek szerint mindennap tanulsz valami újat. Spicerius és Valens még mindig az árnyékban ültek. A gladiátor felkelt, mikor látta, hogy Claudia közeledik. − Sajnálom − mentegetőzött. − Murranus már elmondta, mi történt, és igyekeztem elrejteni a tetoválásomat a csuklóvédővel. − Mikor Claudia visszaült az árnyékba, Spicerius is követte a példáját. − Tudok egy-két dolgot az életedről − folytatta, és levette a csuklóvédőt −, ez a tetoválás azonban csak az elmúlt fél évben készült.

30

− Sok gladiátor visel ilyet? − Elég gyakori. Kérdezd csak Murranust − vont vállat Spicerius. − Dionüszosz, a bor istene imádatával áll összefüggésben. − Miközben beszélt, Claudia észrevette, hogy szemfogát olyan hegyesre köszörülték, mint a farkasé. − Dionüszosz és Erósz ad meg mindent, amit egy gladiátor várhat az élettől − fejezte be Spicerius. − Nem te vagy az egyetlen − fordult Claudia felé Valens. − Legalább három lányt ismerek a nyomornegyedből, akiket megtámadott és megerőszakolt egy férfi, akinek kelyhet tetováltak a csuklójára. Az egyik lány csak tizenkét éves. Egyikük szerint egy gladiátor tette, de tudjátok, hogy van ez… − Valens vállon veregette Spiceriust −, errefelé mindenért őket okolják, akár egy férfit találnak holtan, akár egy nőt erőszakol meg valaki. − Elhallgatott. − Én azonban úgy találtam, több köztük a becsületes ember, mint a papok közt − mondta aztán. – Van Dionüszosznak temploma? − kérdezte Claudia. − Olyan, ahol bíborkehely jelöli a híveket? Spicerius a fejét rázta. − Dionüszosznak, vagy Bacchusnak, ahogy még hívják, annyi temploma van, ahány bolhája egy kutyának. Nem igazi kultusz ez, inkább csak azt mutatja, hogy valaki imádja a bort, és így könnyebben befogadják maguk közé a nagyivók. − Spicerius megtapogatta a gyomrát. − Csak görcs − sietett megjegyezni. − Ne aggódj, elég jól leszek, hogy elbánjak az embereddel. Ezúttal a nézőközönségtől függ, megkíméli-e az életét. Claudia igyekezett témát változtatni. − Legutóbb, mikor ittál a borból, semmi szokatlant nem vettél észre, igaz? − Az alagútban álltam, közel az Élet Kapujához. Már alig vártam, hogy kezdődjék a küzdelem. Kiittam a bort. − Megérintette a tetoválását. − Ismerem a bor hatását, kitisztítja a számat és megnedvesíti a torkomat. − Nem éreztél semmi különöset? − kérdezte Claudia. Spicerius a szemét forgatta. − Kérdezd ezt a te Murranus barátodat. Természetes, hogy az ember különösen érzi magát harc előtt. A gyomrom úgy háborgott, mint a tenger, a fülemben furcsa hangok visszhangzottak, a fejemben dobolást hallottam. Szaladni akartam, kiáltani, sikoltani, ugyanakkor jeges hideg áradt szét a tagjaimban. Az érzékeim kiélesedtek, a legkisebb apróságra is felfigyeltem. − És az arénában? Spicerius arca kisimult, újra kiült rá a cinikus önteltség. − Kiléptem a küzdőtérre. Úgy éreztem, nagy esélyem van a győzelemre. Hirtelen mindenből kettőt láttam, mintha fejbe vertek volna. − Megveregette a gyomrát. − Itt mintha tűz égett volna. Azt hittem, elmúlik, ekkor azonban minden erő kiment a lábamból. Rájöttem, hogy bármi is az, ki kell hánynom, különben meghalok. − Valens felé fordult és átölelte az öreget, közelebb húzta magához és homlokon csókolta. − Ha nem lett volna ez a jó barátom itt, a nagy Spicerius úgy pusztult volna el, mint azok a rabszolgák, akik összeesnek a félelemtől, mikor feléjük száguld az oroszlán vagy párduc. − Valaki elkábított − mondta Claudia. − Miért? − Három oka lehetett − szólt közbe Murranus, és az ujjain kezdett számolni. − Vagy valaki szereti Murranust, vagy valaki gyűlöli Spiceriust… − És a harmadik ok? − kérdezte Claudia. − Valaki nagy összegben fogadott arra, hogy én győzök. Az bizonyos, hogy nem én tettem, és ebből a fogadóból más sem tett ilyet. – De nem azt akarták, hogy elájulj, hanem hogy meghalj − fordult Spicerius felé Claudia. − Titokzatos támadód a halálodat akarta. − Az öreg orvosra pillantott, aki az ajkát harapdálta, arcát a nap felé fordította, de a szeme sarkából a lányt figyelte.

31

– Éles elméjű a kislány, Murranus! − suttogta Valens. − Vág az esze, mint az orvos kése! Igazad van, Spiceriusnak meg kellett volna halnia. Három dolog mentette meg: hogy erős, mint egy ökör, hogy kihányta a mérget és mert ott voltam, hogy segítsek rajta. Azonkívül… − elhallgatott. − Igen? − kérdezte Claudia, és feltűnt neki, mennyire elcsendesedett a kert. Elrepült köztük egy pillangó, szárnya fehéren lebbent a lágy szélben. − Meghalt volna, de a gyilkos hibát követett el − folytatta Valens halkan. − Nem adott neki elég mérget, csak annyit, amennyitől rosszul lett. A méreg kevés volt ahhoz, hogy megölje. – Spicerius! Claudia a hang felé fordult. Egy fiatal nő sietett feléjük a füvön, fekete haja fátyolként vette körül arcát. Drága ruhája lobogott a szélben, vállát és hátát kendő védte a nap hevétől. Mögötte egy öreg rabszolga napernyőt és két párnát hozott. A lány megállt és a rabszolga felé fordult. − Nem tudod egyenesen tartani, te ostoba? − kiáltotta. − Ennek a napernyőnek engem kellene védenie a naptól! − Agrippina − mormolta Spicerius. A fiatal nő odaért, már messziről érezni lehetett illatszereit. Hívatlanul letelepedett közéjük, karját Spicerius nyaka köré fonta, és megcsókolta a gladiátor arcát és száját, majd a rabszolgára kiáltott, hogy tegye le a párnákat. Ezután elhúzódott Spiceriustól, kényelmesen elhelyezkedett, és arcán pimasz mosollyal körülnézett. Claudia megpróbálta palástolni a rátörő irigységet, mikor Agrippina egy csókot fújt Murranus felé. Mennyire gyönyörű ez a lány! Elefántcsontszín arcában kifejező szemek ültek, vérvörös ékszerei minden mozdulatánál megcsillantak és csilingelni kezdtek. Hajában vadvirágot viselt, kezében illatosított kendőt tartott, hogy letörölhesse az izzadságot a nyakáról és karjáról. Intett Valensnek is, Claudiáról azonban alig vett tudomást, épp csak egy rövid mosolyt küldött felé. − Már mindenhol kerestelek − fordult újra Spicerius felé. − Mi az ördögöt keresel egy ilyen helyen, mint ez? − Ez az én fogadóm − szólalt meg Claudia −, és én is kíváncsi vagyok, mit keres itt egy hozzád hasonló. A mosoly eltűnt Agrippina arcáról. Az öreg rabszolga sietve visszavonult. Agrippina elővette legyezőjét köntöse zsebéből, egy mozdulattal széttárta, vad pillantást vetett Claudiára, aztán nevetésben tört ki. Levette egyik karperecét és Claudia kezébe nyomta. − Néha kiállhatatlan vagyok − ismerte be − és öntelt is. Nem akartalak megsérteni. − Nem vettem sértésnek. − Claudia a csuklójára csúsztatta a karkötőt. − Kérsz bort? Agrippina megrázta a fejét. − Egész délelőtt ittam. Miről beszélgettetek? − Arról, ki akarhatta megölni Spiceriust. − Nem én, az biztos − felelte Agrippina, és szeretőjének dőlt. − Betartottuk a szabályokat, ugye? Aznap reggel se nem ettünk, se nem ittunk. Mindig azt teszem, amit Spicerius. − Tekintete ellágyult. − Nem sértésnek szánom, Murranus, de valóban azt hittem, Spicerius győz. Apám dühöng. Nagy összegben fogadtam a győzelmére és veszítettem. – Azt hittem, mindenkinek visszafizették a fogadásra tett pénzt − jegyezte meg Spicerius. Agrippina megcsókolta a férfi vállát. − Nem, bár mindenki igyekszik visszaszerezni. Valószínűleg a következő összecsapásra lesz érvényes a fogadás. Hallgass rám, Spicerius, és maradj az árnyékban. Claudia − így hívnak, igaz? Nem bánod, ha itt maradok, hogy segítsek? − Olyan gyorsan fecsegett, mintha levegőt se vett volna közben. Claudia kimentette magát, bement a fogadóba és kiküldte Oceanust, hogy foglalkozzon a vendégekkel, aztán felment a szobájába. Bereteszelte az ajtót és lefeküdt a keskeny ágyra.

32

Polybius már felkelt, a konyhában kiabált az útjába akadókkal. Claudia gondolatai visszaszöktek a katakombákba, majd eszébe jutott a tetoválás Spicerius csuklóján. – Egy napon… − suttogta. Szemhéja elnehezült, hamarosan álomba szenderült. Sokáig, mélyen aludt. Már jócskán benne jártak a délutánban, mikor felébredt. Megmosta az arcát és lement a kertbe. Murranus és a többiek még mindig ott ültek, egész délután kockáztak és egymás után rendelték a legjobb borokat és ételeket. Polybius, akiből az ital mindig a legrosszabbat hozta ki, mogorván bánt velük, míg rá nem ébredt, milyen gazdag Agrippina. Ekkor parancsot adott a szakácsoknak, akik most buzgón sütötték a marhahúst és ludat, a pincében a szolgák a legjobb borok hordóit verték csapra. Claudia csatlakozott a társasághoz. Murranus már alaposan a pohár fenekére nézett, és mikor meglátta Claudiát, átölelte és elárasztotta borszagú csókokkal. A lány ugratni kezdte, és épp a hatalmas Meleagroszról beszélgettek, mikor meglátták, hogy Polybius siet feléjük a füvön. − Küldönc érkezett Tiburból − jelentette ki. − Claudia, csatlakoznod kell az udvarhoz a Villa Pulchrában. − Nocsak − jegyezte meg Murranus −, neked aztán nagy hatalmú barátaid vannak. Claudia grimaszt vágott és megrázta a fejét. − Csak szolgálólány vagyok. − Szájon csókolta Murranust, mielőtt a férfi bármi mást mondhatott volna. − A császári udvarba mész? − Spicerius felemelte kupáját. − Add át üdvözletemet Gaius Tulliusnak, a császári őrség parancsnokának. Emlékszem, hogy gyermekkorunkban csupasz alféllel kergetőztünk Sisium mezőin. Nem felejted el, ugye? Claudia megígérte, hogy nem, majd sietve követte nagybátyját a fogadóba. Azonnal felismerte a dülledt szemű háznagyot, Timothaeust, aki kivörösödött arccal nevetett azon, ahogy a horpadt páncélt viselő Burrust ugratja az egyik kukta. A hatalmas germán zsoldos mintha betöltötte volna az egész szobát. A kuktára ügyet sem vetett, Simont, a sztoikus filozófust azonban annál dühödtebben méregette, Simon ugyanis tudott pár germán szót és nem habozott sértegetni a látogatót. Januariát kellőképpen lenyűgözte a zsoldos; közelebb osont és megérintette a vastag medvebőrt, melyet a germán a hőség ellenére is a vállára borítva viselt. Poppea kijött a konyhából és rámordult Januariára, aki elsietett. Claudia köszöntötte mindkét vendéget és felsietett a lépcsőn, hogy hozza a kabátját, kendőjét és néhány személyes holmiját, melyeket egy bőrbatyuba dobált. Lement a lépcsőn, csókkal búcsúzott Polybiustól és Poppeától, integetett a vendégeknek, majd kiment. A fogadó előtt egész kis csoport gyűlt össze, hogy megcsodálják Burrus kíséretét. A zsoldosok felismerték Claudiát és köszöntésfélét morogtak. A pár odavakkantott szót mindenki más sértésnek vette volna, Claudia azonban tudta, ez a legmelegebb köszönés, amire ezektől a marcona katonáktól számíthat az ember. Hoztak neki egy szelíd lovat, Burrus a nyeregbe segítette, és elindultak a városkapu felé, ami a Via Latinára nyílt. A piacterek kezdtek kiürülni, nagy tömegek tartottak a városkapuk felé. Mindenki az utcákon lökdösődött, a különböző nyelveken beszélő emberek és a kiáltozó gyerekek okozta hangzavarba a záráshoz készülődő piac zajai vegyültek: az árusbódékat becsukták, az asztalokról elpakolták az árukat. A műhelyekben dolgozó mesteremberek igyekeztek kihasználni a nyári nap utolsó világos óráit, hogy befejezzék munkájukat. A tavernák előtt házalók kiáltoztak, igyekeztek eladni még pár csecsebecsét, mielőtt lenyugszik a nap. A poros levegőben zsír, faggyúgyertyák, odaégett olaj, tömjén, sült hús és száraz hal szaga vegyült, de így is mindennél erősebben érezni lehetett az izzadt, fáradt tömeg bűzét. A bor- és sörméréseknél katonák keveredtek a városiakkal, és kelletlenül húzódtak félre, ha egy gazdag nemesember hordszéke haladt el az úton. Claudia szívesen nézelődött. Számtalan nemzet fiai jártak az utcákon: párduc- és leopárdbőrös etiópok és núbiaiak, egyiptomi papok drága, fehér köntösben, olajtól csillogó borotvált fejjel, csíkos köntösű, izzadt szakállú szíriaiak. A

33

sötétséggel Róma alvilágának lakói is előmerészkedtek: varázslók és kuruzslók, rablók és zsebtolvajok, táncosnők és szajhák árasztották el az utcákat. Claudia és társai a főúton haladva egy térre értek, ahol a városi őrség egy csapat ifjoncot kergetett, akik kidobtak egy disznót az egyik ház legfelső emeletéről. A véres tetem körül őrült tekintetű öregember ugrándozott és valamiféle himnuszt motyogott. A templom lépcsőjén gladiátorok gyülekeztek, hogy köszönetet mondjanak istenüknek. Claudia azon tűnődött, mihez kezd Murranus aznap este. Burrus és társai előrementek, hogy utat törjenek a tömegben, majd elindultak egy szobrokkal szegélyezett széles sugárúton. Lassan kellett haladniuk. Maguk mögött hagyták a nyomornegyedet, már a városkapuhoz vezető főúton jártak. Itt még nagyobb tömeg tolongott. A gazdagokat rabszolgáik vitték, a szegényebbek közül volt, aki talicskán tolta maga előtt ősöreg, takaróba bugyolált rokonát. Oszlopokkal szegélyezett utakon végighaladva elérkeztek a városkapuig, melyeket szamáriai zsoldosok őriztek. Az őrök a falaknak vagy őrbódéiknak támaszkodva nézelődtek, a csinosabb nőknek utánafütyültek. A zaj, a por, a hőség és a legyek minden beszélgetést lehetetlenné tettek. Burrus még mindig sértődött képet vágott. Timothaeuson látszott, hogy kétségbeesetten szeretne beszélni Claudiával. Továbbmentek a Via Latinán. Itt az épületek egyre távolabb álltak egymástól, már érezni lehetett a mezők illatát. Elhaladtak a város temetői mellett; a sírkövek feketének tűntek a világoskék ég háttere előtt, komorságukkal az élet rövidségére emlékeztették az erre járókat. Valahol a tömegben egy kisfiú kellemes hangon énekelni kezdett, dala az otthonról szólt, mely terített asztallal várja az olajfák árnyékában. Claudia szívesen hallgatta volna, Timothaeus azonban nem akarta vesztegetni az időt, és elővette császári passzusát, hogy gyorsabban tudjanak utat törni maguknak a tömegben. Végül elértek a keresztútig, melynek közepén fapóznák meredtek az ég felé; a tövükben felhalmozott koponyák mutatták, hogy kivégzőhely. A bűnözők saját hátukon hozták ide a keresztfát, amin aztán megfeszítették őket. Valaki égő olajlámpást és egy csokor virágot hagyott a közelben. Claudia azon tűnődött, ki tehette és miért, aztán arra gondolt, mennyire a feje tetejére állt a világ: a birodalom olyan vallási csoporttal egyezkedett, melynek istenét keresztre feszítették. Eszébe jutott, amit Sylvester mondott, és Timothaeus aggodalmas arcára pillantva eltűnődött, vajon mi vár rá a Villa Pulchrában. Imádkozott magában, hátha valamelyik isten meghallgatja, hogy Murranus vigyázzon magára, amíg nem tartja szemmel, és ne keveredjen bajba. Egy kútnál megálltak, hogy felfrissítsék magukat. Claudia élvezte a babér-, ciprus- és olajfák hűs árnyékát. A füvet felperzselte ugyan a nap heve, de kétoldalt üde bokrok zöldelltek. Odafenn madarak szálltak, a fűben tücskök zenéltek. Burrus elmorgott parancsszavára újra nyeregbe szálltak. Patakokon és csermelyeken gázoltak át, a lovak patái nyugtalan ritmust kopogtak a kiszáradt földön. Időnként villák és tanyák mellett haladtak el, szolgák és gyerekek köszöntötték őket. Timothaeus kisvártatva Claudia mellé ügetett és hagyta, hogy lovaik együtt poroszkáljanak tovább. Találkoztak már azelőtt is az udvarban, most azonban a háznagy az etikett megszorításai nélkül beszélhetett, és úgy csevegett a lánnyal, mintha rég látott húga lenne. Szinte levegőt sem vett, miközben elhadarta, hogy lopták el a szent kardot és ez mekkora felbolydulást okozott, valamint hogyan gyilkolták meg Dionysiust. − Senki nem tudja, ki tette. − Timothaeus megrázta a fejét, mintha csak magának beszélne. − Nekem azonban van egy elméletem. Ha valaki meg akar ölni egy embert, többnyire csak fejbe veri és otthagyja. Ezt a szerencsétlent azonban megkötözve végigvonszolták a kerten és kikötözték, mint egy bűnözőt az amfiteátrumban. − Közelebb hajolt a lányhoz, szeme elkerekedett. − Teljesen kivéreztették. − Senki nem hallotta a sikolyait? − Betömték a száját egy bőrdarabbal. − Van elképzelésed, ki ölte meg és miért?

34

– Van ám! − Timothaeus egyik kezébe fogta a gyeplőt és lehalkította hangját, mintha attól tartana, Burrus hallgatózik, a germánt azonban az foglalkoztatta, hogy facsarja ki az utolsó csepp bort is a borostömlőből, melyet nyergére akasztva hozott magával. − Úgy vélem − folytatta a háznagy −, Dionysiust a többi filozófus ölte meg. Tudod, milyenek, féltékenyek erre, féltékenyek arra! Gondolom, összevitatkoztak vele valamin, ezért ölték meg. − Ha így történt, ahogy mondod, miért nem úgy ölték meg, ahogy az előbb említetted? Egy egyszerű fejbevágással? − mosolyodott el Claudia. Timothaeus a homlokát ráncolta, erősen gondolkodott a rejtély megoldásán. Természetesen erre is meg tudott felelni: a filozófusok nagyon kegyetlenek. Claudia csak fél füllel hallgatta. Elnehezült a szíve, ahogy arra gondolt, micsoda kígyóverembe készül leereszkedni. Abból, amit Timothaeus elmondott, világossá vált számára, hogy Dionysiust nem hirtelen felindulásból ölték meg. Hidegen, számítón kitervelték a meggyilkolását, és úgy akarták megölni, hogy minél tovább szenvedjen. Burrus kiitta a bort és többre vágyott, ezért sürgetni kezdte a többieket. A levegő lehűlt, az árnyékok mind hosszabbra nyúltak, a vörös-arany ég egyre sötétebbé vált. Végül elérték a kanyargós utat, ami felvezetett a Villa Pulchráig. Claudia évekkel ezelőtt már járt itt, de most újra lenyűgözte a dombon emelkedő épületek pompája. Őrkunyhók, tűz körül üldögélő katonák mellett haladtak el, a magas falba vágott főbejárathoz tábortüzek ragyogó sorfala közt vezetett az út. Timothaeus bebocsátást követelt. Kijött egy tiszt, megtekintette passzusaikat, majd kitárult a kapu. Az udvar, ahová beléptek, istállószagtól bűzlött. Körben a padokon katonák és szolgák üldögéltek, beszélgettek, iszogattak és kockáztak. Claudia leszállt a nyeregből és átadta a gyeplőt az elősiető lovászoknak. Mindene sajgott, de hamar megfeledkezett a fájdalmakról, mikor Timothaeus sietve körbevezette a villában. Először az oszlopokkal körülvett kertet mutatta meg neki, ahol áttetsző alabástromlámpások égtek, akár ezernyi szentjánosbogár, és illatszerek aromája szállt a levegőben. Claudia megcsodálta a buja növényzetet, melyet keskeny csatornák öntöztek, és az istenek, istennők, nimfák és faunok szépen faragott szobrait. Lenyűgözte a kert és a villa szépsége, szökőkutakat és tavacskákat pillantott meg, halastavakat, oszlopok övezte sétányokat, márványfalakat és -padlókat, csodálatos festményeket, faliszőnyegeket és díszes bútorokat. A folyosókon, melyeken végighaladtak, a császári ezredek tisztjei, valamint a császár és az anyacsászárné személyi testőrségének zsoldosai álltak őrt. A konyhákban, pékségekben és éléskamrákban izzadó szolgák sürögtekforogtak. A lakoma már megkezdődött, az ajtókat becsukták, így Claudia és Timothaeus a közelébe sem mentek a tricliniumnak, ahol a császár és vendégei ettek-ittak, miközben a zenekar lágy dallamokat játszott. – Dionysius halála nyilvánvalóan nem volt elég komoly ok arra, hogy elhalasszák ezt a fényes lakomát − jegyezte meg Timothaeus epésen. A konyhába kísérte Claudiát, hogy elfogyasszák fűszeres kolbászból, damaszkuszi szilvából és egy kupa hideg borból álló könnyű vacsorájukat. Ezután megmutatta a lánynak hálószobáját, egy kis kamrát, melyben ágy, szék és faragott láda állt, a falba egy szöget vertek, melyre a ruháját akaszthatta. Hagyta, hogy Claudia megmosakodjon és átöltözzön, mielőtt bekísérte az anyacsászárné előszobájába, egy fehér falú, márványpadlós helyiségbe. A világos színek a falakba illesztett sötétkék és vörös festményekre vonták a tekintetet. Claudia leült egy díványra és szemügyre vette az egyik festményt. Valamelyik császárt ábrázolta, amint győzedelmesen bevonul Rómába. A lányt lenyűgözte a kép részletessége, a kocsik elé fogott lovak olyan élethűre sikerültek, hogy már-már azt várta, megmozdulnak és felhangzik patáik csattogása. − Itt vagy hát, kisegér!

35

Claudia összerezzent. Az anyacsászárné kinyitotta az ajtót és kecsesen az egyik ajtófélfának dőlt. Claudia talpra ugrott és le akart térdelni, de a kipirult arcú anyacsászárné megragadta a kezét és leült a díványra a lány mellé. Ő is felnézett a képre. – A nagy Caesart ábrázolja, Claudia, miután meghódította Egyiptomot és magával hozta Kleopátrát. Mindig kerestem a királynőt is a képen, de sosem találtam. Csodálatos kép, nem igaz? Ha elég sokáig nézed, úgy érzed, te is része vagy a nagy győzelemnek. Nos, kisegér, újra beléptél a világomba, és szeretném, ha mindent megfigyelnél, látnál és hallanál. Jól utaztál? Akkor jó. − Helena nem várt válaszra. − És hogy van a te Murranusod? Mondj köszönetet az isteneknek, amiért nem ölte meg Spiceriust! − Claudia döbbent arcát látván elmosolyodott, és gyengéden homlokon csókolta a lányt. − Kisegér, néha olyan ravasz vagy, akár a kígyó, néha pedig ártatlan, mint egy galamb. Erre nem gondoltál, igaz? − Nem, fenség. − Szólíts csak Augustának. − Helena elmosolyodott. − Nézd el közvetlenségemet. Egy kupával több falernói bort ittam a kelleténél. De igen… − simogatta meg Claudia kezét −, Murranus itt nagy hibát követhetett volna el. Nyilvánvaló volt, hogy Spiceriusnak valami baja történt. Láttad, ahogy figyelem? Lenyűgözött, még a levélről is megfeledkeztem, amit olvastam. Minden más gladiátor kihasználta volna az alkalmat… de a valódi gondok csak ott kezdődtek volna. − Miért, mi történt volna? − kérdezte Claudia, megfeledkezve fáradtságáról és arról is, hogy az anyacsászárné jelenlétében tartózkodik. − Nem tudom − harapdálta az ajka szélét Helena. − Érdekes kérdés. A fiam tudni fogja, tőle kell megkérdeznem. De gyere. Felállt és magával húzta Claudiát. − Túl sokat ittam és nagy itt a hőség − intett az asztalon álló olajlámpások felé. − Ha ezeket bámulom, azonnal elalszom. Az anyacsászárné kis kertbe vezette Claudiát, egyikébe azoknak az elkerített paradicsomoknak, amelyeket a császári családnak alakítottak ki. A szökőkút a kezében halat tartó Cupidót ábrázolta, körülötte gyep és virágágyások terültek el. Körben márványpadok álltak. A kertet téglafal védte, egyetlen bejárata a palotából nyílt. – Látod − jelentette ki Helena, miközben leült egy padra, háttal a szökőkútnak −, ez egy olyan kert, ahol nyugodtan beszélgethetünk és közben figyelhetjük a bejáratot. Nem olyan, mint a többi, ahol megbújhat egy kém a bokrok alatt vagy akár az egyik fán! − Felnevetett. − Ó, igen, láttam már ilyet. Most felejtsd el a gladiátorodat, Claudia, és hallgasd végig, amit mondok. Az anyacsászárné beszámolója a szent kard ellopásáról és Dionysius haláláról hasonlított a Timothaeuséhoz, azt leszámítva, hogy Helena − szokása szerint − sokkal sötétebb indokokat sejtett a háttérben. − Lehetséges, azért lopták el a kardot, hogy kínos helyzetbe hozzanak, vagy a gyanú árnyéka az itt összegyűlt keresztényekre vetüljön. Tudom, mennyire nem tetszik nekik, hogy egy hozzám hasonló pogány gyűjti a szent ereklyéiket. − De te nem vagy pogány, Augusta. A keresztényeket támogatod. − Nem keresztelkedtem meg − suttogta Helena −, és a fiam sem. Egy nap talán megtesszük, addig azonban sok keresztény szemében mindketten csak pogányok vagyunk. − És miért ölték meg Dionysiust? Helena vizet fröcskölt arcára a szökőkútból. − Ismét csak azt tudom mondani, vagy egy bajkeverő tette, vagy a két keresztény csoport közt akar ellenségeskedést szítani valaki. – Vagy? − Vagy pedig, ne adja az Úr, hogy így legyen… maguk a keresztények gyilkolták meg. Ezért vagy most itt, Claudia! − Helena felállt és megveregette a lány arcát. − Holnap reggel kezdj el szaglászni, tedd fel a kérdéseidet. − Elindult, aztán megállt és a válla fölött

36

hátrapillantott. − Menj aludni, kisegér, de sose feledkezz meg róla: ahol egerek vannak, ott macska is! *** − Különös, nemde, hogy a fehér lótusz csak éjjel virágzik, a kék pedig csak nappal? Claudia megpördült. A mögötte az árnyékban álló férfi hosszú tunikát viselt, tógája redői eltakarták egyik karját, a másikban azonban egy veszélyesnek tűnő görbe kard villant meg. A férfi a levegőbe hasított kardjával kettejük közt. Claudia mozdulatlan maradt. A kard süvítve szelte a levegőt, majd tulajdonosa visszahúzta, és az arcához simította a pengét, a kard hegye felfelé mutatott. − Köszöntelek, Claudia! − Mások számára úgy tűnik, inkább rám akarsz ijeszteni. − És megint mások azt mondanák, az lehetetlen. Mindent tudok rólad, Claudia. Az Augusta az ő kisegerének nevez, de ha jól sejtem, igen éles fogai és karmai vannak az ő kisegerének. Gaius Tullius kilépett az árnyékból. Claudia látta már korábban is, igaz, csak távolról, de most felismerte a sovány arcot és a kifejező tekintetű szemeket. Gaius, a hivatásos katona a császár egyik ivócimborája, valaki, akiben az uralkodó feltétel nélkül megbízik. Gaius Tullius meghajolt, letette kardját a földre és leült Claudia mellé a szökőkút vízmedencéje melletti padra. A lány nem mozdult. Figyelte, ahogy a katona a víztükröt nézi, majd ujjaival felkavarja. Az aranyhalak elmenekültek. − Túl sokat ittam − sóhajtott fel Gaius Tullius, és lerázta kezéről a vizet. − Akár lakomát rendez a császár, akár nem, nekem kötelességeim vannak és ellenőriznem kell az őrséget. Tudom, hogy nemrég érkeztél, találkoztam Timothaeusszal. Úgy tud rohangálni, mint egy ijedt kacsa, de jószívű ember. – Üzenetet hozok neked − mondta Claudia. − Spicerius, a gladiátor küldi üdvözletét. Azt mondja, emlékszik még, amikor mindketten csak meztelen fenekű kisfiúk… − De régen is volt! − mélázott el Gaius. − Annyi minden történt azóta. − A lótuszvirágra mutatott. − Egyiptomban szolgáltam, meglátogattam Memphisz, Karnak és Luxor templomait. A lótusz mindig lenyűgözött. Oly sok helyre odafaragták, oly sok mindent jelképez! − Közelebb hajolt, szemében vidámság csillant. − És természetesen a lótuszból származik a legkellemesebb illatszer. Azt beszélik, Kleopátra abban fürdött. − Én úgy hallottam, szamártejben. Gaius grimaszolt. − Az már kevésbé kellemes − jegyezte meg. − Mindenesetre tíz éven belül ott is keresztény jelképek díszítenek majd mindent − vont vállat. − Változások jönnek. − És te ellenzed a változásokat? − Nem foglalkozom velük. Katona vagyok, Mithrász napistent imádom és küzdök a birodalom ellenségei ellen. – Timothaeus említette, hogy te találtad meg Dionysius holttestét. − Igen, ki volt feszítve, mint egy bőr, amin épp a tímár dolgozik. Néha megdöbbent, mennyi vér van az emberi testben. − Gyanakodsz valakire? – Talán a többi filozófus tette. − Gaius felnézett az égre. − Vagy az egyik barátja. Hazudtam az előbb − mondta halkan. − Nem a kötelesség szólított ide. Téged kerestelek. Ezt hoztam neked. Köntöse redői közé nyúlt, majd előhúzott egy kis pergamentekercset és Claudia kezébe nyomta. − A Gyász Házába vitettem Dionysius holttestét − magyarázta. − Nem nagy épület, csak egy téglából épült kunyhó cseréptetővel. Az a villa halottasháza. Ezután Dionysius szobájába

37

mentem, hátha azért ölték meg, hogy kirabolhassák a szobáját. Semmi szokatlant nem láttam, leszámítva a rendetlenséget, de hát filozófus volt. Találtam néhány könyvet, pár tekercset. Átkutattam őket és akkor bukkantam erre. − Gaius elmosolyodott. − Tudom, hogy az anyacsászárnénak dolgozol. − Megveregette Claudia vállát és felállt. − Olvasd el. Nem tudom, másolat vagy az eredeti. − Fogta a kardját és befelé indult. − Gaius! − szólt utána Claudia. − Szólíthatlak így, ugye? − Természetesen − mosolyodott el a férfi, és visszafordult a lányhoz. − Észrevettél a holttesten bármit, ami arra utalhat, ki lehetett a gyilkos? Gaius megrázta a fejét. − És mit tudsz a szent kardról? Gaius felhorkant. − Mélyen aludtam, amikor ellopták. De hogy ki tette, hogyan és miért…? − folytatni akarta, ekkor azonban sikoly hasított a csendbe, majd trombiták harsantak és dobok kezdtek peregni. Valaki riadóztatta az őrséget.

38

Negyedik fejezet O tempora! O mores! „Ó, idők, ó, erkölcsök!”5 (Cicero: In Catilinam, I. 1.) Mire végigsiettek a folyosókon, oszlopos verandákon, kapukon és kerteken, a Gyász Házát, ami a villa túlsó végében állt, csaknem elemésztette a tűz. Magasra csaptak a lángok, a forróságot messziről érezni lehetett. A tető leszakadt, a téglafalak omladoztak. Szolgák, tisztségviselők, katonák, a császári család tagjai érkeztek sietve a fák során át, de nem tehettek semmit. Timothaeus megpróbálta sorba állítani az embereket, hogy egymásnak adogassák a vödröket, de nem mentek semmire. Burrus futva jött egy vödör vízzel, de olyan sok bort ivott, hogy beleejtette a vödröt a lángoló tűzbe és ő is utánazuhan, ha kíséretének egy tagja nem rántja vissza. A germánok énekelni kezdték egyik vad dalukat, majd táncba fogtak, de az anyacsászárné ostorként pattanó hangon rájuk parancsolt, hogy hallgassanak el. Claudia körülnézett. A füsttől köhögnie kellett. A császári család tagjai biztos távolban, egy szikomorfa alatt kerestek menedéket. A lány elindult feléjük. Sylvester nyugodtan állt az anyacsászárné mögött, Constantinus összecsukható széken ült kipirult arccal, kezét a térdén nyugtatva. Látszott, hogy élvezi a látványosságot. − Volt odabenn valaki? − kérdezte, hangja túlharsogta a tűz robaját. − Csak két holttest, fenség − kiáltott vissza Timothaeus. − Dionysius és egy koldus, akit az út mentén találtunk holtan. − Most már halottabbak, mint voltak… szénné égtek − tréfálkozott a császár. Helena közelebb intette Claudiát. Constantinus csókot fújt a lány felé. Sylvester a császár mögött állva meghajolt, Chrysis pedig kinyújtotta a nyelvét Claudia felé, olajjal bekent arca örömtől ragyogott. – Nagyon szép tűz! − sóhajtott a császár. − Gyönyörűek a lángok. − Gyújtogatás! − csattant fel Helena. − Tönkretettek egy császári tulajdonban álló épületet. − Gyújtogatás? − pillantott fel Constantinus az anyjára. − Ki akarna elégetni két holttestet? − Talán a kincstárnok − mondta Chrysis. − Hogy ne kelljen a temetésükre pénzt költeni. − Gyújtogatás volt? − ismételte Constantinus, arcáról mintha letörölték volna a mosolyt. – Nézd csak a tüzet − felelte Helena elgyötörten. − Mitől lángolna ilyen hevesen? Volt benn valami éghető anyag, Timothaeus? − Semmi, Augusta − lépett közelebb a kormos arcú háznagy. − Semmi. − Hívás nélkül leült a fűre és törölgetni kezdte arcát egy ronggyal. – Mi oka lehetett bárkinek is felgyújtani? − kérdezte Rufinus, a bankár, ismételve a császárt. Helena oldalba bökte Claudiát. − Dionysiust meggyilkolták. − Hangosabban, kislány! − mordult rá Constantinus. − Dionysiust meggyilkolták − ismételte meg Claudia hangosabban. − A testét a Gyász Házába szállították. Arra gyanakszom, a holttest segítségével azonosíthattuk volna a gyilkost. − Hogyan? − kérdezte Helena. − Dionysiust megvagdalták, mint a sonkát, és kivéreztették. Megvizsgáltam a holttestet. Claudia elmosolyodott. − Augusta, kérdést tettél fel és válaszoltam. Nem tudom pontosan, mit akarhatott elrejteni a gyújtogató.

5 Tótfalusi István fordítása

39

− Lehet, hogy nem a gyilkos tette − jegyezte meg Chrysis. − Tudom, mennyire szeretik egymást ezek a keresztények. Nem azt mondják, hogy aki támadja hitük tanításait, annak testét és lelkét a pokol tüze emészti el? − Ne az én káromra tegye − morogta Constantinus, és felállt. − Chrysis! Találd meg a gyújtogatót, és ha nem ad nagyon jó magyarázatot, feszíttesd keresztre a kapu előtt. Eleget láttam, anyám. Gyere, beszélnünk kell. A császár és kísérete visszavonult a palotába. Claudia ott maradt a szikomor alatt, és a tűz fényénél elolvasta a pergament, amit Gaiustól kapott. A rövid, lényegre törő levelet Dionysius írta Athanasiusnak, az ortodox filozófuscsapat vezetőjének, és beismerte benne, hogy ima, böjt és hosszú elmélkedés után belátta, nincs igaza. Megírta, hogy a megfelelő időben, mikor jelet kap a Szentlélektől, nyilvánosan elismeri majd tévedését és elfogadja püspöke feloldozását. – Átkozott az életben! Átkozott a halálban! − szólalt meg egy erőteljes hang. Claudia felnézett. Három férfi állt előtte, hátukkal a tűznek. Úgy festettek, mint három sötét árny. – Sajnálom − mosolyodott el −, de nem értem. Rólam beszélsz vagy az elhunytról? A középen álló zömök alak közelebb lépett. Keskeny arcában szúrós szemek ültek. Egyszerű, sötét tunikát és buggyos nadrágot viselt. − Athanasius vagyok − mutatkozott be, majd társai felé intett. − Ők Aurelianus és Septimus. Kíváncsiak voltunk, ki beszélgetett az előbb az anyacsászárnéval, és valaki elmondta, hogy ki vagy te: Claudia, az Augusta küldönce. Mások szerint inkább a kémje. − Athanasius közelebb hajolt a lányhoz, kivillantak erős, fehér fogai. − Sylvester presbiter jó véleménnyel van rólad. Claudia úgy fordult, hogy jobban szemügyre vehesse mindhármukat. A szigorú ajkú, szögletes állú Athanasiusból erő sugárzott. Katonára emlékeztette a lányt; gesztenyebarna haját rövidre vágta, ruhája inkább zsoldoshoz illett, mintsem szónokhoz. Két társa, vagy inkább tanítványa borotvált fejű és arcú ifjú volt. Ők is durva ruhákat hordtak: hosszú, deréknál kötéllel megkötött köntöst, lábukon sarut. – Ők a tanítványaim − magyarázta Athanasius −, megkeresztelkedtek és elfogadták az egy igaz vallást. Te elfogadod az igaz hitet, Claudia? − Elfogadom az igazságot − felelte a lány −, és arra vagyok kíváncsi, ahogy bizonyára istened is, hogy miért kellett Dionysiusnak ilyen szörnyű halált halnia és miért történik ez a becstelenség a testével − intett a tűz felé. − Nincsenek temetkezési szokásaitok, nektek, keresztényeknek? − A lélek a fontos, a test nem számít. − A tiéd sem, magister? Ha Dionysiust meggyilkolták, megtehetik egy másik szónokkal is. Vagy gyilkosság vette át az érvek helyét a vitában? − Nem tudjuk, miért halt meg Dionysius − felelte Athanasius. − És nem is nagyon érdekel − mordult fel Septimus, mint egy dühös kisgyerek. − Azt kapta, amit érdemelt. Claudia a sötétség ellenére is látta Septimus eltökélten összeszorított száját, helytelenítő arckifejezését. − Az emberek kíváncsiak lesznek, nem ti vagytok-e a felelősök − intett újra a tűz felé. − Nem mi vagyunk − jelentette ki Athanasius. − Honnan vagy ebben olyan biztos? − lépett közelebb Claudia. − Azért mondod, mert Dionysius át akart állni a ti oldalatokra, el akarta fogadni érveitek helytállóságát? Athanasius döbbentnek tűnt, két társa hitetlenkedő arcot vágott. − Át akart állni a ti oldalatokra − folytatta Claudia könyörtelenül. − Láttam levelet, melyet neked diktált, Athanasius. A levélben Dionysius megtagadja eddigi hitét és elfogadja az ortodox tanokat, amik, ha jól tudom, azt tanítják − Claudia lehunyta szemét −, hogy Jézus Krisztus egylényegű az Atyával.

40

A füsttől köhögnie kellett. Érezte, hogy torkában felgyűlik a váladék; elfordult és köpött, tudva, hogy ezt a szónokok sértésnek veszik. − Azt állítod, kém vagyok, az anyacsászárné küldönce. Hadd vigyek el hát egy üzenetet neki tőled. − Mégpedig? − Üzend meg neki, hol voltatok, amikor Dionysiust megölték. – Tanácskoztunk − felelte Athanasius. − Eszméket cseréltünk. Nem állíthatod, hogy mi öltük meg. Claudia alaposan megnézte a három öntelt filozófust, akik annyira biztosak voltak a dolgukban. Athanasius állta a tekintetét, míg meg nem látta, hogy közeledik Justinus, aki olyan bánatos arcot vágott, mint egy hivatásos gyászoló. − Még a halálban sem hagynak minket békén − siránkozott. Athanasius azonnal megkérdezte, kik azok az „ők”, és vitatkozni kezdtek. Claudia elunta magát és otthagyta őket. A lángok kezdtek elhalni, az elülső fal teljesen leomlott, odabenn csak elszenesedett gerendák látszottak. Leguggolt a fűbe és tépkedni kezdte egy vadvirág szirmait. Biztos volt benne, hogy a tüzet gyújtogatás okozta, és ugyanaz gyújtotta fel az épületet, aki végzett Dionysiusszal. Lehet, azért tette, hogy holtában is megalázza áldozatát, de ebben Claudia korántsem volt biztos. Gyújtogatást kitervelni időbe telik és kockázatot is jelent. Felidézte magában, amikor hallotta a riadót és Gaiusszal idesietett. Mire ideértek, már magasra csaptak a lángok − akkor gyújthatták fel, amikor ők még a kút mellett üldögéltek. Valószínűleg olajat locsoltak szét az épület belsejében, úgy gyújtották fel − de mi lehetett az ok? Felállt és körülnézett. A kíváncsiskodók nagy része már elment. Észrevette Gaiust, aki néhány katonájával beszélgetett a palotabejáratnál. Odament és várta, hogy a férfi felfigyeljen rá. Gaius kimentette magát társainál és a lányhoz lépett. − Menned kellene aludni, Claudia. Ez épp elég izgalom volt egy napra. − Arrébblegyezte arca elől az odaszálló füstfelhőt. − Nyilvánvaló, hogy gyújtogatás történt. − Álltak itt őrök? − kérdezte Claudia. − A távolabbi falnál igen, de nem hittem, hogy két holttest komoly védelemre szorul. Egy szolga érezte meg a füstöt, ő szaladt értesíteni a többieket. Mire riadóztattak, a lángok már az ajtót nyaldosták. − Miért akarna bárki is elégetni két holttestet? Gaius elfintorodott. − Pontosan hogy vittétek Dionysius testét a Gyász Házába? − kérdezte a lány. Gaius az emberei felé pillantott, aztán megérintette az ajkát az ujjával. − Én találtam meg a testet − kezdte megfontoltan. − Egy társammal őrjáratra indultunk, inkább a séta kedvéért, mint bármi másért. Azonnal hívtuk az anyacsászárnét és a villa orvosát, egy bőbeszédű öregembert. − Gaius elmosolyodott. − Jól emlékszem rá, mert megnevettetett. Alaposan megvizsgálta a holttestet, és kijelentette, hogy „Igen, fenség, ez az ember halott.” Még Helena is mosolygott. Az egyik emberem megpróbálta levágni a kötelékeket, de Dionysiust nagyon szorosan megkötözték, ezért egyszerűbbnek tűnt kihúzni a földbe vert cölöpöket. Hordágyat hoztak és ráfektettük a testet. − A kötelekkel és a cölöpökkel együtt? − Igen, ebben biztos vagyok. Ezután elvittük a Gyász Házába. Odabenn deszkapriccsek álltak a falak mentén, az egész hely bűzlött a vén koldus testétől, amit reggel vittek oda. Letettük Dionysiust az egyik priccsre és otthagytam. − Ezután mi történt vele? − Ennek még utánajárok, de úgy sejtem, odaküldtek egy rabszolgát, hogy vetkőztesse le és mosdassa meg. − Mi történt a ruháival és a cölöpökkel?

41

− Gondolom, azokat otthagyták a Gyász Házában, de az is lehet, hogy a rabszolga a szemétdombra dobta őket. Miért kérdezed? − Ha gyújtogatás történt, az lehetett az ok, hogy a tettes el akart tüntetni valamit. Kíváncsi vagyok, mi lehetett az. De igazad van − nézett fel az égre −, már éjfél felé járhat az idő. Köszönetet mondott Gaiusnak és visszament a palotába. Útközben megállt, hogy megcsodálja a császár apjának mellszobrát. Az egyik helyiségből Rufinus és Chrysis lépett ki, halkan beszélgettek, Claudiát megpillantva azonban elhallgattak. Chrysis rosszindulatú pillantást vetett rá. Sosem kedvelte a lányt, nem tetszett neki, hogy ekkora befolyásra tett szert az anyacsászárnénál. Rufinus ajkán mosoly villant fel. A bankár elfordult, hogy távozzon, aztán csettintett ujjaival és visszalépett a lányhoz. − Valamit már akartam kérdezni, Claudia. Murranus jól van? − Kicsit szégyelli magát, de készen áll az újabb harcra. − Értem. − A bankár ujjaival beletúrt ritkuló, ezüstös hajába és megvakarta a fejét. Sovány arca feszült volt, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. − Remélem, legközelebb nem történik ilyesmi − jelentette ki Chrysis. − Rufinus is megmondhatja, nagy összegben fogadtam a barátodra. Azt hittük, legalább a pénzünket visszakapjuk. − Ennyire bízol Murranus képességeiben? – Ismerem Spiceriust − felelte Chrysis, és közelebb hajolt, mint egy összeesküvő. − Túl sok bort iszik és túl sok időt tölt az elragadó Agrippina ágyában. Azt beszélik, lassul. Két dologra fogadtam: arra, hogy Murranus győz, és arra, hogy egyikük már egy órán belül meghal. Így volt, Rufinus? − Igen − erősítette meg a bankár. − Egész Róma arról beszél, mit kellene tennünk. Győzött Murranus? Veszített Spicerius? Visszaadjuk a pénzt? − És hogy döntöttetek? − kérdezte Claudia. − Mint te is tudod − mosolyodott el Rufinus fanyarul −, egy hét múlva különleges játékokat tartunk a császár születésnapja tiszteletére. Mivel mindketten jól vannak, Murranus és Spicerius újra az arénába lép. A fogadások erre a harcra lesznek érvényesek. Rufinus jó éjszakát kívánt Claudiának, Chrysis obszcén kézmozdulattal köszönt el a lánytól, aztán mindketten eltűntek a folyosó homályában. Claudia sétálni indult a palotában. Elfáradt ugyan, de agyában úgy kavarogtak a gondolatok, mint méhek a kasban. Az oszlopos udvarhoz érve megkérdezte az őrt, merre található a pince. Az őr útbaigazította. Claudia ezután először a konyhába ment, ahol magához vett egy lámpást. Az álmos szemű szolga, aki kölcsönadta neki, meggyújtotta a lámpásban az olajmécsest és gondosan rácsukta a kis ajtót. − Ne menj túl gyorsan − figyelmeztette. − Hadd égjen a kanóc erősebben egy kis ideig. Claudia leült egy padra a konyha előtt, és nézte, ahogy a láng megerősödik a lámpásban, mielőtt továbbindult volna. Hamar megtalálta az utat a pincéhez. Az ajtót most senki nem őrizte, még a reteszt sem tolták rá. Claudia óvatosan lement a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és belépett a pincébe. Lassan haladt előre, sarus lábával tapogatta a keményre égetett téglából kirakott padlót. A meszelt falakon repedéseket, lyukakat látott, de másik bejárat nyomát nem találta. A mennyezet is biztosnak tűnt, vastag gerendák tartották, egyenletes vakolat borította. Claudia elégedetten bólintott és közelebb sétált a homokkal felszórt körhöz. Leült az egyik székre és felnézett a láncra. Látta, hogy a kovács alapos munkát végzett, a láncszemek erősnek tűntek, a végén a kampó hosszúnak és hegyesnek. Lehunyta a szemét. Hogy rabolhatták el innen a kardot? Gaius a kertben szunyókált, a pincehelyiség ajtaján két különböző zár volt és az anyacsászárné saját zsoldosai őrizték. Timothaeus és Burrus kinyitották a zárakat. A háznagy már elmesélte, hogy naponta háromszor ment le a pincébe, nemcsak azért, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, hanem − mint bevallotta − azért is,

42

hogy áhítattal szemlélhesse a szent ereklyét. Claudia kinyitotta a szemét és válla fölött hátrapillantott az ajtó felé. − Tehát beléptél, Timothaeus − mormolta −, elértél a kör széléig, felnéztél a láncra és láttad, hogy a kard eltűnt? Meg tudta érteni a háznagy döbbenetét. Nem csoda, hogy eszméletét vesztette! A kard eltűnése, az anyacsászárné haragjáról már nem is beszélve, a legerősebb férfit is rettegésre késztetné. Lenézett az aranyporral kevert homokra, melyben látszottak azok lábnyomai, akik átkutatták a helyiséget, miután a kardnak nyoma veszett. − Claudia! Claudia! A lány megfordult és rémülten felkiáltott. Köpenybe burkolózó alak állt az ajtóban. A lány reszkető kézzel felemelte a lámpást. − Ki vagy? − kiáltotta, de az alak nem mozdult. Claudia felállt és a lámpást maga előtt tartva elindult. Félúton járt a kijárat felé, mikor észrevette, hogy a titokzatos alaknak nemcsak a testét fedi a nehéz köpeny, hanem arcát is eltakarja egy ijesztő szatírálarc. A lány érezte, hogy szája kiszárad. Kis híján elejtette a lámpást, mikor az alak hirtelen közelebb lépett és becsapta maga mögött az ajtót. Claudia ösztönösen hátralépett. − Ki vagy? − kiáltotta. Megpróbált rájönni, kinek a hangját hallotta az ismeretlen szájából, de nem sikerült. A szatírálarc rémisztőnek tűnt a lámpás fényénél, és ahogy az alak megmozdult, a hosszú tőr is megcsillant a kezében. Claudia hátrálni kezdett, miközben lázasan próbálta felidézni, látott-e a helyiségben bármit, amivel védekezhet. Felkapta a széket, amibe hátrálás közben beütötte a lábát, és még hátrébb lépett, a homokkörbe. Azonnal rájött, hogy hibát követett el. A lába bokáig süllyedt a puha homokba. Az alak lassan közeledett, minden egyes lépést kimérve. Claudia előrelendült, megpróbálta kiszabadítani a lábát a homokból, és üldözője felé dobta a széket. Nem sok híja volt, hogy nem találta el. Felkapott egy újabbat, és tovább hátrált a homokban. Kiáltozni és sikoltozni kezdett, miközben egyik széket a másik után vágta támadójához, remélte, hogy sikerül elbátortalanítania a rémálomba illő csendes, fenyegető alakot. Végül kétségbeesetten hozzávágta a lámpást is, ami darabokra tört az idegen lábánál. A láng felcsapott és a véletlennek köszönhetően belekapott a köpeny szegélyébe, a támadó pedig sietve visszavonulót fújt. Futtában ledobta a köpenyt, kitárta az ajtót és elmenekült. A lány, aki már sikoltozni tudott volna a félelemtől, gyors imát mormolt. Claudia utánarohant, de kint már semmi jelét nem látta támadójának, csak a piszkos köpenyt, ami a lépcsőn hevert. Felemelte és szemügyre vette. A foszlott, foltos ruhadarab messziről bűzlött. A lángok kialudtak, csak a megégett szegély parázslott még. Ledobta a köpenyt és eltaposta a parazsat, aztán visszatért a pincébe. Óvatosan átlépdelt a felborult székeken. A lámpás összetört, a lángja kialudt. Claudia átkozta ostobaságát. Nem lett volna szabad idejönnie, visszatérni talán még nagyobb ostobaság. Kiszaladt és becsapta maga mögött az ajtót, aztán felrohant a lépcsőn. A rövid folyosó üresen állt, Claudia semmi nyomát nem látta a támadónak. Az oszlopos kertbe ment, leült egy padra, mohón szívta be a friss éjszakai levegőt. Az őrre nézett, aki kicsivel távolabb állt az árnyékban, és eltűnődött, látott-e valamit, aztán úgy döntött, nem valószínű. Ha észrevesz bármit is, odajött volna. Megmosta a kezét a szökőkút medencéjében, aztán visszatért a szobájába, ahol mindent rendben talált, Az ágyával szemben álló asztalon olajlámpás égett, egy rabszolga gyújtotta meg a lány távollétében. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy mosakodjon és átöltözzön. Épp el akarta fújni a lámpást, mikor megpillantotta a kis bíborkehely rajzát, melyet az asztal fölé festett valaki a falra. Hátrahőkölt. Nem oltotta el a lámpást, lefeküdt és a rajzra bámult. Felidézett magában mindent, ami aznap történt, mindent, amit látott és hallott, és közben úgy

43

nézett farkasszemet a durva rajzzal, mintha ellensége szemébe nézne, megtagadva, hogy megadja magát. Még mindig az ábrát nézte, mikor pillái elnehezültek és álomba merült. *** Másnap reggel korán ébredt, felkeltette a napfény és a villa zajai is beszűrődtek az ágya feletti, nyitva álló ablakon. Rácsapott a tollal töltött matracra és visszafeküdt, egyik kezét arca alatt nyugtatva. Az előző éjszaka átélt borzalmakra gondolt és az ijesztő kis képre az olajlámpás fölött a falon. Végül felkelt és közelebbről is megnézte az ábrát, majd ujját is végigfuttatta rajta. Azzal a fajta festékkel rajzolták, amivel a körmüket festik az asszonyok, de mikor megbökte, a festék repedezni kezdett. Claudia legszívesebben az egészet lekaparta volna, de meggondolta magát. − Nem − suttogta −, itt maradhatsz, hogy emlékeztess, hogy erőt adj. Rá fogok jönni, ki vagy, és elbánok veled. Leült az ágy szélére és arra gondolt, aki ezt idefestette, minden bizonnyal gúnyolni és ijesztgetni akarta. Eszébe jutott a köpenybe burkolózó, álarcos, felfegyverkezett alak, ahogy lassan közeledett felé a pince sötétjében. − Ez az! − suttogta. − Nem öltél volna meg, csak rám akartál ijeszteni! − A bíborkehely képére pillantott. − És ezzel is ugyanezt akartad elérni. A pincebeli találkozás félelmetes volt, de nem halálos. Sokszor figyelte a gyakorlatozó és a küzdő gladiátorokat is. Aki gyilkolni akart, gyorsan csapott le, mint a párduc, vagy messziről támadott, íjjal, parittyával, dárdával, dobókéssel. A tegnapi támadó célja nem volt több, mint hogy megijessze Helena kisegerét, hogy visszakergesse az egérlyuk biztonságába. Claudia felállt. Meglátjuk, gondolta. Annak ellenére, hogy összeszedte bátorságát, érezte, a gyomra összeszorul a félelemtől. − Most csak rám akartatok ijeszteni − mormolta −, de legközelebb…? Fogta törülközőjét és a tisztálkodószereit tartalmazó bőrtáskát, melyet az ajtó melletti szögre akasztva tárolt, aztán kisietett a fényűző latrinához, melyet a konyha mellett alakítottak ki, hogy az onnan távozó víz tisztán tartsa. Leült egy márványpadra és a padló aranyló tengert és delfineket ábrázoló mozaikját nézte. Belépett a másnapos Timothaeus, leült a lánnyal szemben és nyomorúságos arccal meredt a távolba. − A gyomrom − nyögte. − Túl sokat iszom, túl sokat eszem az udvar remek ételeiből. Claudia megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele, de a háznagy csak megrázta a fejét és az Augusta haragjáról motyogott. Claudia levonta a következtetést, hogy az anyacsászárné Timothaeuson töltötte ki dühét. Miután megmosakodott és elhagyta a latrinát és a mosdót, Claudia visszatért a szobájába, átöltözött és enni indult. Az ebédlőbe menet át kellett haladnia egy kis kerten, ami alig volt több némi sövénnyel keretezett gyepnél, melyre babérfák vetettek árnyékot. Helena anyacsászárné aranyozott zsámolyon állt fehér ruhában, vállán bíborköpennyel. Egyik kezével hevesen gesztikulált, a másikban pálcát tartott. Előtte a fűben Burrus és a germán zsoldoscsapat térdelt, fejüket lehajtva, kezüket arcuk elé emelve úgy zokogtak, akár a gyermekek, miközben Helena szidta őket. – Germánia söpredéke vagytok, mocskos aljnövényzet a germán erdőkből − csattant a hangja −, mégis befogadtalak benneteket, és úgy bántam veletek, mint a gyermekeimmel. Szívemhez közel tartottalak benneteket, elhalmoztalak szeretettel. − Kis szünetet tartott, hogy szavainak nagyobb hatása legyen. Claudia egy fa alatt állt és lenyűgözve bámulta, de az anyacsászárné, bár észre kellett vennie, nem vett tudomást a jelenlétéről. – Talán nem kaptatok tőlem ízletes ételt, kényelmes szobákat, nem részesültetek védelmemben és pártfogásomban? Nem tűrtem el ocsmány viselkedéseteket, részeg danolászásotokat? − Leszállt a zsámolyról és elindult a harcosok sora közt. Mindegyikük

44

kapott egy ütést a vállára a pálcával. Helena időnként megállt és megborzolta valamelyik germán haját vagy megveregette az arcát. Beszéde elérte a kívánt hatást. Burrusból remek színész válna, gondolta Claudia. A zsoldosvezér úgy emelte égnek a karját, hogy azt bármelyik görög drámai színész irigyelhette volna. Elkezdte ledobálni arany karpereceit és letépte nyakából ezüstláncát, majd ezekkel kezében felkelt, Helena elé lépett és a lábához vetette magát. – Rossz fiúk voltatok − folytatta Helena, és Burrus hátára csapott pálcájával −, mégis, nem dicsértelek benneteket mindig? Nem mosolygott reátok a fiam, nem bánt bőkezűen veletek? Erre mit tesztek? Azzal háláljátok meg kedvességemet, hogy leisszátok magatokat és a szolgálólányokat üldözitek. A germánok most már a földhöz szorították orrukat, olyan mélyen meghajoltak. Helena gyorsan megfordult, elmosolyodott és Claudiára kacsintott, majd visszafordult a zsoldosokhoz. − Éberebbnek kellett volna lennetek − folytatta. − Dionysiusnak nem kellett volna meghalnia, a Gyász Házának nem kellett volna leégnie, és ami a legnagyobb sebet okozta szívemnek, nem kellett volna eltűnnie a szent kardnak, amit a gondjaitokra bíztam! − Testőrei egyre hangosabban sírtak. Helena visszalépett a zsámolyra. Burrus újra a lábaihoz akarta vetni magát, de Helena rákiáltott, hogy maradjon a helyén. − Mindettől függetlenül azonban úgy döntöttem, megbocsátok nektek, ti hálátlan söpredék − folytatta. Burrus a sarkán ülve felnézett és ragyogó mosollyal nézett az asszonyra, akit istennőként imádott. − Nagy könyörületességemben megbocsátottam nektek − jelentette ki Helena a pálcájára támaszkodva. Claudia már nem tudta visszatartani a nevetést. Kisietett a kertből, be a palotába, ahol megállt és visszapillantott. Az anyacsászárné remekül tudott szerepet játszani, és vaskézzel tartotta kordában testőrségét. A germánok a földet is imádták a lépte nyomán, a legnagyobb megtiszteltetésnek tartották, ha vérüket onthatták érte. Ezt Helena is tudta. Akkor miért szidta őket össze? Claudia leült egy márványpadra az egyik ablakbenyílóban, és a szemben lévő festményt nézte, melyen Bacchus szőlőindán felmászva igyekezett megkaparintani a lédús szőlőfürtöt. Lehetséges, hogy Helena valami más okból haragudott a germánokra, nem amiatt, amit felrótt nekik? A germánok hűségesek voltak, született harcosok, ugyanakkor részegesek, buják és tolvajok is. Ők lopták volna el a kardot? A zsoldosok mindentől féltek, aminek vallásos jelentőséget lehetett tulajdonítani, és Burrus be sem akart menni a pincehelyiségbe, Claudiát azonban nem tévesztette meg sem a zsoldosvezér külseje, sem viselkedése: tudta, hogy értelmes, ravasz és ügyes ember. Lehetséges, hogy viselkedése csak arra szolgált, hogy félrevezessen mindenkit? Claudia eszébe idézte a pincét, elképzelte, ahogy kint két őr áll, és jön Burrus a kulccsal. Timothaeus mindenből akkora ügyet csinált. Valóban két kulccsal zárták be az ajtót, vagy csak eggyel? Lehetséges, hogy Timothaeus azt hitte, bezárta az ajtót, a valóságban azonban a germánok megtévesztették? Ha így történt, Burrus könnyedén kinyithatta, elvehette a kardot, elhagyhatta a helyiséget és bezárhatta az ajtót. Ezután lejött Timothaeus… Claudia elgondolkodott. Mi történt ezután? Lehet, hogy Burrus megcserélte a kulcsokat, vagy csináltak valamit a zárral, hogy Timothaeus azt higgye, fordul benne a kulcsa, miközben már nyitva volt? Claudia megfeledkezett az előző éjjel történekről, kölcsönvett egy lámpást és lesietett a lépcsőkön a pincébe. Lekuporodott és megvizsgálta mindkét zárat: a kilincs fölöttit és alattit is. Közelebb tartotta a lámpást és megnézte az ajtó szélét és a zárat, de nem látott karcolásnyomokat, sem más jelét annak, hogy valaki csinált volna vele valamit. Felállt. Ha az

45

elmélete helyes, Burrus elhitette Timothaeusszal, hogy bezárta az ajtót, mikor a valóságban nem tette. Sóhajtott, kinyitotta az ajtót és bement a pincehelyiségbe. − Tegyük fel, hogy belép a tolvaj − jelentette ki fennhangon, mintha iskolásoknak magyarázna. A kör széléhez ment és felnyúlt, hogy megérintse a láncot, de nem érte el. Felállt egy székre, a lánc azonban így is túl magasan lógott a feje fölött. Eszébe jutott Burrus hosszú kardja. – Lehet, hogy azt használta − suttogta izgatottan. Lehet, hogy Burrus a kardjával húzta közelebb a láncot, aztán leakasztotta a szent kardot a kampóról. Claudia leszállt a székről és az ajtó felé nézett. Négy kérdés még mindig megválaszolatlan maradt. Először is, Burrusnak szüksége volt arra, hogy az ajtóban álló két őr együttműködjön vele. Másodszor, ott volt a kulcs kérdése. Harmadszor, mihez kezdett Burrus a karddal, miután ellopta? Végül, ami a legfontosabb, Burrusnak előre tudnia kellett, hogy szembe kell majd néznie az anyacsászárné haragjával. Claudia leült és elgondolkozott ezen. Helena dühös ugyan, de bizonyítéka nincsen. Az anyacsászárnénak igaza volt, Burrus gyakran viselkedett úgy, mint egy csintalan iskolásfiú, és szolgálata részeként elfogadta, hogy úrnője időnként összeszidja. Ezért hívta össze őket Helena aznap reggel, hogy úgy összeszidja őket, hogy azt nem felejtik el? Lehetséges, hogy gyanakodott rá, hogy zsoldosai közt kell keresni a bűnöst, és azt remélte, rájuk tud ijeszteni annyira, hogy visszaadják a szent kardot? Claudia oldalra hajtotta a fejét. Zajt hallott kintről. Visszament az ajtóhoz és meglátta Timothaeust, amint olyan lassan ereszkedik le a lépcsőn, mint egy öregember. A háznagy még mindig zaklatottnak tűnt. − Gyakran jövök ide − szipogott. − Mindig arra gondolok, egyszer talán azt látom, hogy valaki visszatette a kardot. − Leült a legalsó lépcsőfokra. Claudia melléült. − Nincs itt, igaz? − kérdezte Timothaeus szomorúan. − Nincs. − Claudia megfogta a férfi karját. Kedvelte a vörös szemű háznagyot, akin látszott, mindjárt elsírja magát. − Mondd csak − folytatta sietve −, biztos vagy benne, hogy nem volt valami hamisság a dologban? Úgy értem, mikor bezártad az ajtót, biztos, hogy bezártad? – Tudom, mi jár a fejedben − pillantott rá Timothaeus a szemé sarkából. − Nem bíznám ezekre a germánokra a kutyámat se. Nagyon óvatosan jártam el. Mindig ugyanúgy csináltam: bezártam az ajtót, ellenőriztem, hogy valóban be van zárva, csak utána engedtem oda Burrust, hogy ő is bezárja a kulcsával. Claudia ráébredt, az elmélete nem állja meg a helyét. − Lehetséges, hogy valaki lemásolta a kulcsot? − Az enyémet a nyakamon hordtam egy láncon, és ami azt illeti, Burrus is az övét − jelentette ki Timothaeus. − Csak a magam nevében beszélhetek azonban, amikor azt mondom, sose váltam meg a kulcstól. Mindenhová magammal vittem. Claudia köszönetet mondott, aztán felállt és a szobájába ment, hogy átöltözzön. Ezüstszegélyű, sötétzöld tunikát vett fel, vállára ugyanilyen színárnyalatú köpenyt terített, derekára bőrövet csatolt, melyen kis kés lógott hüvelyestül. Úgy döntött, amíg a Villa Pulchrában tartózkodik, mindenhová magával viszi a kést. Erős sarut húzott lábára, ékszeres dobozából pedig kis gyűrűt vett elő, egyikét azon kevés dolgoknak, ami édesanyjától maradt rá. Megérintette a bíborkehely rajzát, mintha emlékeztetni akarná magát, aztán kisietett, és a szolgák étkezőjébe ment, ami a császári konyhák mellett volt. Alaposan meg kellett küzdenie az ételért, de addig zaklatta az álmos szemű szakácsot, mígnem kapott egy kis kenyeret, sajtot és mézet, egy kehely vizezett bort és pár igencsak fonnyadt szőlőfürtöt. Constantinus szerette a nagy lakomákat, és a konyhában szakácsok, mosogatófiúk és szolgálók sürögtek-forogtak, hogy ízletes ételeket készítsenek a császár és

46

udvara számára. Claudia leült a nagy közös asztal egyik végébe, és sietve befalta reggelijét. A többi szolga elkerülte, és a lány azt is tudta, miért: kémnek tartották, őt azonban ez nem bántotta, mert igaz volt. Azt is sejtette, hogy a császárnak, valamint a Rufinushoz és Chrysishez hasonlóknak éppígy megvannak a kémjeik a szolgák közt, és buzgón gyűjtik az értesüléseket, amelyeket továbbadhatnak uruknak. Mikor befejezte az evést, átment a fényűző átriumba, melynek márványfalait gyönyörű festmények és szemet kápráztató mozaikok díszítették. Megállt az egyik falba épített szentély előtt, ami a házi istenek tiszteletére épült, szemügyre vette a falifülkét és benne a szobrokat. Előttük háromlábú bronzállvány állt, a rajta égő szénből tömjén füstje szállt fel. Claudia nézte, ahogy az illatos, fehér füst szertefoszlik a levegőben. Vajon tart valahová ez a füst, vagy eltűnik?, tűnődött magában. És ugyanez történik az imádságokkal is? Meghallgatja őket valaki, vagy csak szétfoszló tömjénfüst minden? Lehunyta a szemét és imát mormolt − nem tudta, kihez, de próbálta kifejezni szeretetét halott öccse, Felix, szülei, Polybius, Poppea és mindenki iránt, aki szerepet játszott életében. – Befejezted? Claudia kinyitotta a szemét és olyan gyorsan fordult meg, hogy csaknem elvesztette az egyensúlyát. Azt hitte, egyedül van, és meglepődött, amikor látta, hogy Timothaeus, Burrus és Gaius ott állnak mögötte. – Te is mész? − mosolyodott el Gaius. Frissen borotvált arca olajtól csillogott. Egyszerű fehér tunikát viselt, egyik vállára vetve övet, melyről kard függött. Másik vállán egy tógát vetett át, készen arra, hogy elegánsabbra cserélje ruházatát, ha megjelenik a császár. − A vitára − emlékeztette Timothaeus, látva a lány zavart arcát. − Az oszlopos kertben lesz. Claudia elmosolyodott. A vita teljesen kiment a fejéből, de most már emlékezett. Előző este a háznagy sietett közölni vele, miszerint az anyacsászárné ragaszkodott ahhoz, hogy a filozófusok találkozzanak és nyíltan megtárgyalják, miben térnek el nézeteik. − A szent kardról csevegtünk éppen − vigyorodott el Gaius, és játékosan oldalba bökte Burrust. A germán nyugodtabbnak tűnt, jeges kék szeméből felszáradtak a könnyek. Óvatosan méregette Claudiát. − Miért beszélgettetek róla? − kérdezte a lány. − Van valami ötleted, hogyan tűnhetett el? − Hálát adnék az isteneknek, ha lenne − felelte Gaius. -− Az anyacsászárné kért meg minket, hogy gondolkozzunk és emlékezzünk. A parancsnok úgy beszélt, mint egy iskolásfiú, aki egy ige ragozását mondja fel éppen, de hangjában gúny bujkált, szemében nevetés csillogott. − Ha már kérte, megtesszük, ha bele is halunk az unalomba. Claudia csatlakozott hozzájuk és a háznép többi tagjához, akik az oszlopos kertbe tartottak. A szökőkút köré bíbordrapériával letakart székeket helyeztek, a rabszolgák épp felállították a napellenzőket, melyek a császári főket védik majd a nap hevétől. Fehér köntösű, tintás ujjú írnokok készítették elő ülőpárnáikat és írókészletüket a székek előtt. A hosszúkás, csillogó vizű medence két oldalán székeket tettek a szónokoknak, a császár székével szemben pódium állt. A többieknek maguknak kellett helyet találnia, akár a kertben, akár az oszlopok árnyékában. A virágágyak közt kapuőrök sétáltak napernyővel, és néha odakiáltottak a rabszolgáknak, hogy hozzanak még több frissítőt. Claudia visszament az átriumba. Beletelik még kis időbe, amíg mindenki összegyűlik, és Constantinus híres volt arról, hogy későn kel, különösen a nagy lakomák után. Miközben végigsétált a folyosón, valaki megérintette a könyökét. A lány összerezzent és megfordult. Egy szoba ajtajából Sylvester intett neki, hogy kövesse. Claudia gyorsan körbepillantott, és besurrant a pap után a szépen berendezett szobába. A jobb oldali falat két, ablakon kinéző fiatal lány képe díszítette, a másik kettőt az etruszk történelemből vett jelenetek. A szűk ablakot magasan fenn vágták a falba. Sylvester a sarokban álló székekhez vezette Claudiát, leült az egyik szélére, majd intett a lánynak, hogy üljön a másikra.

47

− Tudod, mi ez a helyiség? − kérdezte körbeintve. − Egy üres szoba − nevetett Claudia. – Nem: egy süket szoba. − Sylvester ráncos arcán mosoly tűnt fel. − Az anyacsászárné szerint egyike azon kevés helyiségeknek, ahol nincs titkos ajtó vagy hallgatózónyílás. − Ebben az esetben biztosan legalább egy tucat van belőlük − jegyezte meg Claudia. Sylvester elmosolyodott és megveregette a lány karját. − Elmész a vitára? − kérdezte. − Maradok, amíg ébren bírok lenni − felelte Claudia. − Úgy gondolom, nem fog nehezedre esni − jelentette ki Sylvester. − Szórakoztató délelőtt lesz ez a mai. Komoly érveket fognak felhozni. − Teológiai érveket? – Nem. − Sylvester úgy tárta szét ujjait, mintha a körmeit vizsgálná. − Nem teológiáról lesz szó, hanem hamisságról, árulásról és gyilkosságról.

48

Ötödik fejezet Furor Arma Ministrat. „Hogyha keservében lázad, köveket dobat, üszköt”6 (Vergilius: Aeneis, 1.) Murranus a Nőstény Szamárhoz címzett fogadóban ült és felemelte kupáját, amelyet ajándékba kapott Polybiustól és Poppeától, és külön tartották a többitől, hogy csak ő ihasson belőle. Polybius szerint számoszi áru volt, a rajta lévő kép krétai motívumot ábrázolt: fiatal férfiak és nők ugráltak át a bika szarvai közt. Murranus megérintette a kupa peremét és részegen Polybiusra kacsintott. − Ez nagyon nehéz, tudod. Évekkel ezelőtt egy venatióban harcoltam. Mit gondolsz, melyik volt a legvadabb állat? − A bika − felelte ittasságtól elmosódó hangon Polybius. − Igen − felelte Murranus. − A nagymacskák néha gyávák, az elefántok nem harcra születtek, de a bika, az rosszabb a medvénél is. Nagyon gyorsan ront rád, olyan gyors, hogy nem is várnád, és soha nem lehet tudni, merre fordítja a fejét. Csodálom ezeket a fiúkat és lányokat, akik Krétán átugrálnak fölötte. − Csak mese − morogta Polybius. – Nem az. Jártam Krétán. − Murranus közelebb hajolt az asztal fölött. − Láttam más képeket is róluk, és ami még fontosabb, saját szememmel láttam egy fiút, amint ugrik. Nagy bátorság és nagy ügyesség kell hozzá. Murranus belekortyolt a borba, ami − Polybius állítása szerint − a legjobb falernói bor volt. Jóízűnek találta. Rámosolygott Polybiusra, aki épp újratöltötte kupáját. A házigazda megérintette orrát, majd száját, jelezve, hogy ne dicsérje hangosan a bort, különben mások is kérni fognak belőle. A fogadóban a szokásos vendégsereg nyüzsgött. Simon, a sztoikus nemrég vett egy kis mongúzt háziállatnak, és a parázna Fortunatus megjegyezte, hogy legalább lesz, aki végighallgatja a mogorva filozófust. Petronius, a kerítő éppen Danutát, a táncosnőt igyekezett elcsábítani, a Leszboszi hölgyek nevű akrobatacsoport pedig együtt iszogatott a szíriai lányokkal, egy csapat sötét szemű, hiányos öltözetű táncosnővel, akik elfogadtak ugyan italt a hölgyektől, de világosan kinyilvánították, hogy nem eladók. Oceanus a pultnál állt a könyökére támaszkodva, és álmodozó tekintettel figyelte Januariát, aki éppen a haját fonta és időnként előrehajolt, hogy a férfi lássa telt, érett kebleit. Murranus figyelte a fogadó vendégeit, aztán felnézett a mennyezet kormos gerendáira. Valóban mozgott az a kötözött sonka, ami ott lógott a zsák hagyma mellett, vagy túl sokat ivott? Igaz, ami igaz, egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére az elmúlt időben. Hiányzott neki Claudia, és hangosan tűnődött azon, ellátogasson-e a Villa Pulchrába. Polybius azonban csak a fejét rázta. − Tudod, hogy lehetetlen. Nem engednének be, azonkívül a küzdelemre is fel kell készülnöd. Spicerius nemcsak hogy felépült, de edz is, és győzni akar. Polybius elhallgatott, mert kivágódott az ajtó és egy egész csapat vonult be. Egy ideig álltak − a fény hátulról világította meg őket, így nem látszott az arcuk −, aztán beljebb mentek. – Jaj, ne − nyögött fel Polybius. − A dákok! Murranus felnézett. A dákok a nyomornegyed egyik legrosszabb hírű bandáját alkották. Vezetőjük, a rikító ruhákat viselő alak magas talpú cipőben ingadozva közeledett, csípője ideoda ingott, mint egy asszonyé. Elsőre nem lehetett eldönteni, melyik nemhez tartozik. Terjedelmes köntöse lebegett alakja körül, fejét szőke paróka fedte, arca azonban a festés 6 Lakatos István fordítása

49

ellenére is erőteljesen férfiasnak hatott, hiába szedte ki szemöldökét, pirosította ki arcát és festette ki száját úgy, mint egy szajha. Mozdulatait ékszerek csilingelése kísérte, nyakában illatszeres üvegcsék lógtak. Illatfelhőjébe burkolózva bevonult, megállt és végighordozta tekintetét a fogadón, miközben hevesen rebegtette szempilláit. – Tűnjetek el mind! − adta ki a parancsot magas hangon, mint egy eunuch. Összecsapta kezeit. − Most! Az étkezőhelyiség egy szempillantás alatt kiürült. A dákok körbeállták Polybiust és Murranust. – Dacius vagyok. − A szőke parókás vezér leült Murranusszal szemben és legyintett. − De ezt már úgyis tudod − jelentette ki és megnézte körmein a festést. A gladiátor nem mozdult, továbbra is erősen fogta kupáját és a fura teremtményre meredt. Találkozott már korábban Daciusszal, a nyomornegyedben, a mellékutcákon és a gladiátoriskolában is, ahová gyakran eljárt a banda, hogy megnézze a harcosokat, felmérje erősségeiket és gyenge pontjaikat. A dákok számtalan tisztességtelen üggyel foglalkoztak: szajhákkal, emberrablással, gyilkossággal, legfőbb tevékenységüknek azonban a pénzkölcsönzést tartották. Igen magas kamatot kértek, és bevételeiket fogadásokkal is igyekeztek növelni. A Flavius-kapu nyomornegyedei környékén ők irányították a fogadásokon alapuló üzletet. Dacius Murranus felé bökött. − Rossz kisfiú! Meg kellett volna ölnöd Spiceriust! − Miért? − Ne beszélj így velem! Nagyon sok pénzem fekszik benned. Nyilvánvaló volt, hogy Spicerius rosszul van. Miért nem végeztél vele? − Gladiátor vagyok, nem gyilkos. Ami még fontosabb, nem vagyok méregkeverő. − Murranus egyre dühösebb lett. Nem kedvelte sem Daciust, sem az embereit. − Te vagy a felelős azért, ami Spiceriusszal történt? − Természetesen nem! Az a fattyú a közelébe sem engedett! − Tudtad, hogy keverni fognak valamit az italába? − hajolt közelebb Murranus. − Tudtad, hogy történni fog valami, igaz? − Nem hittem a szememnek − jelentette ki Dacius. − A nagy Spicerius, amint tántorog, akár egy részeg! Át kellett volna döfnöd a torkát! − Láttam, hogy valami nincs rendben − felelte Murranus −, és mint mondtam, harcos vagyok, nem gyilkos. − Csókot lehelt Dacius felé. − Lehet, hogy legközelebb nyersz a fogadáson, de igazságos harc fogja megelőzni. − Igazságos harc? − vonta fel a szemöldökét Dacius. − Akár igazságos, akár nem, jobban teszed, ha győzöl! − Szép kis fogadó ez − szólalt meg Dacius egyik csatlósa, egy durva arcú, betört orrú férfi. Megveregette Polybius karját. − Mindig vigyáznod kell, nehogy tűz üssön ki, igaz? Soha nem tudhatod előre, mikor tör ki. − Felemelte Polybius kupáját és belekortyolt. − És az a csinos kis unokahúgod… hogy is hívják, Claudia? A Villa Pulchrába ment, igaz? Tudjuk, hogy ott van, és van pár barátunk, aki… Murranus az asztalra csapott öklével. Felkapta a kést, melyet az asztallap alatti mélyedésben tartottak, félrelökött két dákot és vadul rárontott a Polybiust fenyegetőre, aki igyekezett menekülni a gladiátor ütései és rúgásai elől. Murranus végül sarokba szorította, megragadta a hajánál fogva és húsos torkának szegezte a kést. Hallotta, hogy a konyhaajtóban álló Poppea felsikít, a többi vendég is legyőzte félelmét a dákoktól és berontott. − Ennyi elég lesz − jelentette ki Dacius. − Elég lesz, Murranus! Drága fiacskám, nézz ide! A gladiátor engedelmeskedett. Dacius még mindig az asztalnál ült, Polybiust azonban két embere talpra rántotta, egy harmadik pedig a torkának szegezte tőrét.

50

− Igazságos csere, nem rablás − jelentette ki Dacius. Talpra állt és végigvonult a helyiségen, majd lelassított Murranus előtt és tetőtől talpig végigmérte. − Azt meg kell hagyni, drága fiacskám, nagyon gyors vagy. Remélem, az arénában is ilyen gyors leszel. Csettintett ujjaival, majd távozott. Emberei Poppea felé lökték Polybiust, és követték vezérüket. Murranus leengedte kését, és jókora rúgással küldte foglyát társai után. Polybius az ajtóhoz sietett, becsukta utánuk, bereteszelte, aztán lerogyott a padlóra és tenyerébe temette arcát. − Ugyan − lépett oda Murranus, és talpra segítette. − Ezek nem különbek a békáknál, csak vartyognak. − Gazfickók − felelte Polybius. − Még a csatornák patkányai is messziről elkerülik őket. Murranus visszakísérte az asztalhoz, sietett megvigasztalni Poppeát, aztán hozott két tiszta kupát, mindkettőt megtöltötte és az egyiket Polybius kezébe nyomta. − Miért nem ölted meg? Mármint Spiceriust − kérdezte Polybius, és leengedte kupáját. − Tudtál minderről korábban? − Minden nagy küzdelem előtt sok szóbeszéd járja a várost − felelte Murranus −, de legtöbbjük csak por a szélben. Spiceriusszal tudtuk, hogy nagy összegben fogadnak ránk. De miért fogadott rám Dacius, miért volt ennyire biztos a dolgában? − Lehet, hogy egyvalaki rendezte meg az egészet − jelentette ki Polybius. − Valaki valahol nagy összeget tett rád, de a téteket befagyasztották a következő küzdelemig, ezért ideküldte a dákokat. − Ennél többről lehet szó. − Murranus a borba mártotta ujját és megnedvesítette ajkát. − Gondolj bele, Polybius, azzal, hogy a győzelmemre tesznek pénzt, egyben Spicerius vereségére fogadnak. Ahogy azonban a kis Claudia mondja, az élet sosem ilyen egyszerű… *** − Azt hittem, ez a gyűlés teológiai kérdésekről szól − fészkelődött ültében Claudia. − Arról, hogy a ti Jézus Krisztusotok igazán Isten-e. − Claudia, Claudia! − Sylvester megveregette a lány karját. − Gondolod, hogy mi, keresztények, annyiban különbözünk bárki mástól? Két követelmény van, ha valaki csatlakozni akar hozzánk: el kell ismernie, hogy bűnös, és rá kell ébrednie, hogy egyedül a mi jó Urunk tudja megváltani. Egyházunk alapítója maga Isten, de a gyülekezet csupa bűnösből áll, beleértve engem is − ütött a mellkasára. − Harcolunk, árulást követünk el, vágyaink vannak, lopunk, gyilkolunk. − Tud erről Helena? – Természetesen. Helena azonban az egyházat eszköznek tekinti ahhoz, hogy megerősítse és szorosabban összeforrassza a birodalmat. Azt is tudja, hogy a szegények serege egyetlen vigaszának egyházunkat, a feltámadás és az örök élet ígéretét tekinti ebben a siralomvölgyben. A keresztény közösségben mindig nagy volt a nézetkülönbség − folytatta Sylvester. − Egyházunk csaknem háromszáz éves, de már a kezdetektől fogva forr benne az árulás. Krisztust is egyik követője, Júdás árulta el, ezért feszítették keresztre. Péter, aki később Rómába jött, még azt is letagadta, hogy ismeri. Claudia figyelmesen hallgatta. Sosem ismerte el senkinek, de − bár nem hitt a kereszténységben − a vallás tanításai, és mindenekfelett hatalmas erejű hatása Róma szegényeire mindig lenyűgözte. Sylvester úgy emelte fel kezeit, mintha tálat tartana. − Egyházunk előjött a katakombákból, nem kell a föld alatt rejtőznie többé. Az árnyak szétoszlottak, de annak is most jött el az ideje, hogy rendezzük a régi nézeteltéréseket, hogy harcoljunk a hatalomért és helyet követeljünk magunknak a napfényben. Tíz évvel ezelőtt az öreg császár, Diocletianus minden korábbinál kegyetlenebb keresztényüldözésbe kezdett.

51

Híveinket olyan távoli helyeken is foglyul ejtették, mint Britannia vagy Perzsia határai. Bizonyára hallottál a borzalmas látványosságokról az amfiteátrumban. Férfiakat, nőket és gyermekeket vetettek a vadállatok elé vagy öltek meg a legmegalázóbb módon. − Emlékszem − suttogta Claudia −, mikor gyermek voltam, apám keresztény jelképeket rejtegetett. Egy reggel, azt hiszem, a Lupercalia-ünnep környékén katonák jöttek, hogy átkutassák a házunkat. − A szüleid a szerencsésebbek közé tartoztak − jelentette ki Sylvester. − Mások kevésbé. Amikor egy keresztényt letartóztattak, lehetőséget kapott, hogy mentse magát: tömjént kellett áldoznia a császár szobra vagy Róma zászlói előtt. Természetesen sokan megtették… mikor a halál borzalmai fenyegették őket, a könnyebbik utat választották. − És mi történt velük? − Új nevet kaptak, lekezelő nevet: ők lettek a lapsi, a bukottak. Egyházunk egyes tagjai szerint sosem lenne szabad megbocsátanunk nekik. Mások, köztük én is, úgy tartjuk, ez túl kemény büntetés. Vezekelniük kell, végül azonban meg kell bocsátanunk nekik és visszafogadnunk őket az egyház kebelére. − Milyen hatással van ez a filozófusainkra? Sylvester fanyarul elmosolyodott. – A lapsi nem a legrosszabbak. Van még egy csapat bűnös, őket iskariótáknak hívjuk Júdás után, aki elárulta Jézust. Ők azok, akik nemcsak hogy megtagadták hitüket, de abba is beleegyeztek − akár jutalomért, akár hogy elkerüljék a büntetést −, hogy elárulják a többi keresztény közösséget. Apád házát valószínűleg azért kutatták át, mert valaki elárulta. − Sylvester mély levegőt vett. − A capuai iskolát már Diocletianus uralkodása idején is keresztény közösségként ismerték. Több tanáráról és tudósáról tudni lehetett, hogy Krisztus követője. − Vállat vont. − Legalábbis elméletben. Körülbelül hat évvel ezelőtt azonban a hatóságok nagyon pontos értesüléseket kaptak arról, kit és hol kell keresni, és megkaptak minden bizonyítékot, amire szükségük lehetett. Legalább negyven embert tartóztattak le, ebből harmincat Rómába küldtek, hogy kivégezzék őket. Claudia halkan füttyentett. – Athanasius szerint hasonló árulók vannak az ariánusok közt, és ma délelőtt fel akarja hívni erre az anyacsászárné figyelmét. − De miért? − kérdezte Claudia. − Constantinust nem érdekli, mi történt hat évvel ezelőtt. Nem keresztény, és nyilvánvalóan nem érdekli, hogy van egy mézesmázos áruló a közösségben! – Igaz − sóhajtott Sylvester −, de Athanasius azzal érvel majd, hogy ezek az árulók saját fajtájukat árulták el, ártatlan férfiakat, nőket és gyermekeket küldtek a halálba, és állíthatja, hogy még mindig vannak a közösségben, akik megtennék ezt… − Értem − bólintott Claudia. − Akik egyszer elárulták a társaikat, újra megtennék. − Pontosan. Athanasius arra fog célozgatni, hogy akik hajlandóak elárulni Róma püspökét, azok Róma császárát is bármikor elárulhatják. – De Athanasius közétek tartozik. Miért nem parancsoltok rá, hogy hallgasson? − Megpróbáltuk, de ismered Athanasiust és a heves vérmérsékletét. Ez azonban csak az egyik része a problémának. Azt állítja, Justinus, az ariánusok pártjának vezetője ugyanígy árulással akarja majd vádolni az ortodoxokat. Azt kérem tőled, Claudia, hogy válts pár szót az anyacsászárnéval. Nem akarom, hogy lássanak, amint beleszólok az ügybe. − Van más oka is, hogy elmondtad ezt nekem, igaz? − Igen − ismerte el Sylvester. − Most magad is láthatod, Claudia, mennyire szeretjük egymást mi, keresztények! Annyira − tette hozzá fanyarul −, hogy készen állunk megölni vagy megcsonkítani másokat. Csak ma reggel tudtam meg a szóbeszédből, mi fog történni. Ezt meg kell akadályoznunk. − Mi a másik ok? − kérdezte Claudia.

52

Sylvester megveregette a lány vállát és felállt. − Lehet, hogy Dionysius halála kapcsolatban áll ezekkel a vádakkal. Nem tudom, miért, de van egy érzésem, hogy nem ő az utolsó, aki halálát lelte a Villa Pulchrában. *** Sylvester távozott, Claudia tovább üldögélt lehajtott fejjel, sarus lábát nézve. A folyosóról beszélgetés és nevetés zaja szűrődött be. Az udvartartás megérkezett az oszlopos kertbe. A lány felállt és kilépett a helyiségből, majd áttolakodott a folyosót ellepő embertömegen, ki a vakító napfénybe. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor kiért. Helena anyacsászárné már leült fia mellé, de az írnokok fészkelődéséből látszott, hogy a vita még nem kezdődött meg. Tovább lökdösődött és elért a katonákig, akik a császárt és anyját védték. Egy katona felemelte a pajzsát. Claudia megpillantotta Gaiust és odakiáltott neki. A tiszt odasietett, tógáját a fejére húzta, hogy védje a nap heve ellen. − Claudia! − mosolygott le a lányra. − Az anyacsászárné kíváncsi volt, hol lehetsz. − Sürgősen beszélnem kell vele. Gaius közelebb intette és a vállánál fogva odahúzta a két császári trón elé. Claudia lekuporodott az anyacsászárné jobbján. − Nocsak, kisegér! − Helena még csak egy biccentéssel sem üdvözölte a lányt. − Láttam, hogy jössz. Beszéltél Sylvesterrel? − A lány felé fordult és rákacsintott. − Mi a véleményed a ma reggeli előadásomról? Remélem, nem ezek közt a fiúk közt található az, aki ellopta a szent ereklyét, de ez csak később derül ki. Mit szeretnél? Claudia gyors, rövid mondatokban elmondta az anyacsászárnénak, hogy Sylvester figyelmeztette, a vita mindkét fél részéről a legsúlyosabb vádakba torkollhat. Helena végighallgatta és időnként egyetértően bólogatott, aztán gyors kézlegyintéssel elbocsátotta a lányt és fiával kezdett beszélgetni. Claudia a császári trónok mögött állva figyelte Chrysist, amint rendet teremt. A szónokok elfoglalták helyüket a medence két oldalán. A kamarás rövid, enyhén cinikus bevezető beszédet tartott, és gúnyosan meghajolt mindkét fél felé. Nagyon jól tudta, kikből áll hallgatósága. Lehet, hogy a császár támogatja a keresztényeket, de az udvartartás tagjai közül sokan csak elnéző mosollyal vagy nyílt ellenségességgel bántak az új vallási közösséggel. Chrysis épp vissza akart vonulni, mikor a császár felemelte kezét és zengzetes hangon bejelentette, hogy a vitán csak teológiai kérdésekről lehet szó, semmi másról. Élesen figyelmeztette a szónokokat, hogy aki eltér a tárgytól, az kivívja a nemtetszését. A császári kijelentés hallatán mindkét tábor megdöbbent, többen sugdolózni kezdtek. – Várunk − jelentette ki Chrysis, és a pódium elé intett. Athanasius felkelt, meghajolt a császár és anyja felé, aztán fellépett a pódiumra és elrendezte pergamentekercseit. Végigfuttatta tekintetét az egybegyűlt magas rangú személyeken, s színpadiasan keresztet rajzolt a levegőbe, majd lehajtotta fejét, mintha imádkozna. Claudia érdeklődve figyelte. Maga is gyakran szórakoztatta nagybátyja vendégeit azzal, hogy jeleneteket adott elő valamelyik nagy klasszikusból, és felismerte Athanasiusban a színészt. A szónok lassan, halk hangon kezdte beszédét, testén látszott, mennyire feszült, de aztán ellazult, hangja lágyabbá vált. Athanasius tudós volt, aki mély ismeretekkel rendelkezett a görög nyelvről, nem csak holmi filozófus vagy szofista, aki szavakkal játszott és anélkül tett fel kérdéseket, hogy megadta volna rájuk a választ. Közönségét a klasszikusokból vett idézetekkel nyűgözte le, majd rátért fő témájára, és alaposan leírta nekik a Szentháromságot és a három személyt, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. A tant újítóként és forradalmiként jellemezte, majd az egyik nagy keresztény írót, Jánost idézte, első sorát egy olyan ember beszámolójának, aki ismerte Krisztust, együtt dolgozott vele, látta halálát és szemtanúja volt feltámadásának.

53

– János azt írja − tartott kis szünetet Athanasius, és egyik ujját felemelte −, hogy tanúnk kijelenti: Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. − Megnyomta az „igét” jelentő görög λόγος; szót, és igyekezett nagy hangsúlyt fektetni erre, mielőtt továbbhaladt és rátért a többi textusra, ami azt mutatta, hogy az ige testté lett. Justinus igyekezett közbeszólni, de Athanasius nem hagyta, hogy félbeszakítsák, tovább idézte az evangéliumokat és János írásait, hogy igazolja, Krisztus valóban azt állította, hogy egy az Atyával. Claudia figyelmesen hallgatta; Athanasius szónoki képességei és kritikus elemzése, mely az egész közönséget lenyűgözte, őt is magával ragadta. Még Constantinus is nagy odafigyeléssel hallgatta, Helena pedig egyik lábával dobolt, amit gyakran tett, ha tetszett neki valami. Claudia szemügyre vette a körülötte állókat. Látta Gaius Tulliust, aki lehunyta a szemét, annyira összpontosított; a büszkén mosolygó Timothaeust és a mellette álló Sylvestert, aki egyetértően bólogatott. A lány szívesen hallgatta volna tovább az előadást, de tudta, ez a legjobb alkalom arra, hogy meglátogassa Dionysius meggyilkolásának színhelyét. Elosont, végigsurrant a folyosók labirintusán, majd át a kerten, ki a gyümölcsösbe. Belépett a fák közé. Látta, hogy valamit végighúztak itt a földön, de nem tudta, ez a gyilkossággal áll-e kapcsolatban, vagy azok hagytak nyomot maguk után, akik rátaláltak a holttestre. Mikor elért oda, ahol a filozófus meghalt, látta a füvet elsötétítő vérfoltot, ami fölött legyek köröztek. Odafenn, az ágakon madár csicsergett éles hangon, mintha nem tetszene neki, hogy betolakodtak a területére. Claudia négykézlábra ereszkedve megvizsgálta a talajt. Látta a lyukakat, melyekbe a cölöpöket verték, és felfedezte a holttest körvonalait is. − Szóval itt ért a halál − suttogta magának. Elindult visszafelé és a földet figyelte, míg el nem ért egy almafáig. Ez alatt is vérnyomok látszottak, kicsivel arrébb pedig moha borította kő hevert. Felemelte. A kő nehéz volt, de sikerült kivinnie egy tisztásra, a virágágy mellé. Letette a földre és végighúzta rajta az ujját. A kövön, melyről helyenként ledörzsölődött a moha, újabb vérfoltokat és néhány hajszálat fedezett fel. Leguggolt és felnézett az almafára. − Szóval itt üldögéltél, Dionysius, és elmélkedtél vagy aludtál. Az orgyilkos úgy kúszott ide, akár az árnyék. Ezzel a kővel vert fejbe, hogy elkábítson. − Felállt. − Ezután beljebb vonszolt a fák közé, hogy megöljön. Claudia előrébb lépett. Kis zajt csapott, ezért leoldotta saruját, és rájött, hogy így teljesen hangtalanul tud közlekedni a fűben. Úgy vélte, mindent megtudott, amit itt ki lehetett deríteni, és elégedetten továbbindult. Elérte a szomszédos kertet, ahol a gyepen túl a Gyász Háza megfeketedett romjai álltak. Mellette egy rabszolga kuporgott a földön és bánatosan nézte a romokat. − Mit csinálsz itt? − kérdezte Claudia. – Az őrség parancsnoka mondta, hogy maradjak itt, amíg alaposabban meg nem vizsgálja a romokat, de nem maradt semmi, amit megvizsgálhatna. − A sovány arcú, borotválatlan férfi a piszkos köntöséből kifoszló szálat tépkedte. − Remélem, nem engem fognak okolni − nyögte. − Az én kötelességem volt ügyelni a holtakra, hogy tisztán tartsam a Gyász Házát és ügyeljek mindenre. Claudia leült mellé. – Mi történt? − kérdezte. − Mondj el mindent… nem az öregember holttestéről, hanem azéról, akit a gyümölcsösben találtak. − Rettenetesen nézett ki − felelte a rabszolga. − Az őrség parancsnoka hozta be a holttestét, hogy mossam meg. Borzalmas seb éktelenkedett itt − érintette meg a feje bal oldalát −, és az egész testét összeszabdalták, a karjait, lábait, a mellkasát, még a talpát is. Iszonyatos fájdalmak közepette halhatott meg. A szemei még nyitva meredtek a semmibe, a száját betömték egy bőrdarabbal. − Láttad a köteleket, amivel megkötözték?

54

− Még mindig rajta voltak, a csuklóján és a bokáján. Nagyon szorosan kötözték meg, késsel kellett levágnom róla. − Mit csináltál velük? – Csak ledobtam őket a földre. Tudod, úrnőm, kezdtem megéhezni, és egy holttest megmosása épp elég munka egy napra. Nem akartam lekésni az ételosztásról, ezért gondoltam, a többi munkát majd ma reggel elvégzem. − A férfi megtapogatta a gyomrát. − A maradékot szoktuk megkapni a konyhából. Jól belakmároztam és aludni tértem. A következő, amire emlékszem, az, hogy a Gyász Háza lángokban állt. Claudia előhalászott neki egy érmét az erszényéből, aztán felkelt és közelebb ment az elszenesedett romokhoz. Saruját eddig a kezében hozta magával, most felvette és a hamuszőnyegre lépett. Az épület teljesen elpusztult, fadarabok és kövek hevertek a földön, mindent finom fehér por és fekete hamu borított. Óvatosan kellett lépkednie a törmelék között, végül lekuporodott és tőrével beletúrt. Halványan érezte az olaj szagát és egyfajta émelyítő bűzt. A két holttestet bizonyára teljesen elemésztette a tűz, minden egyébbel együtt, amit az épületben tároltak. A rabszolga kíváncsian figyelte, ahogy a lány lassan körbejárta a romokat. A tűz nem terjedt tovább, mert a Gyász Háza kőtalapzaton állt, messze a kerttől. Körülötte megperzselődött a fű, de Claudia semmi nyomát nem látta annak, hogy a tüzet bedobott lángoló ág vagy korsónyi parázs okozta volna. Újra belépett a romok közé, a rabszolga ezúttal utánament, hogy segítsen arrébb lökdösni a megfeketedett téglákat és gerendákat. Most sem találtak semmit. Claudia köszönetet mondott a rabszolgának, majd visszament a kertbe és megállt egy árnyas oszlopsornál, melyet azért emeltek, hogy a császár és családja ott hűsölhessenek. A szellő hangokat sodort felé; rájött, hogy valószínűleg zajlik még a vita. Lefeküdt a fűre és az oszlopsor tetejének nyílásain át felnézett a kék égre, melyen csak egy-két fehér felhő úszott. Felixszel mindig szerették így nézni az eget; néha, amikor egyedül volt, Claudia szinte úgy érezte, öccse visszatért, ott fekszik mellette, és imádattal teli tekintettel figyeli, míg azon tűnődik, mit tervel ki legközelebb szeretett nővére. Claudia kipislogta szeméből a könnyeket és a Villa Pulchra rejtélyeire összpontosított. Eddig nem talált magyarázatot a kard eltűnésére, ami pedig Dionysius halálát illeti, számtalan elmélet felmerült az agyában, és a villa tele volt gyanúsítottakkal. Az előkelő vidéki birtok fényűző homlokzata mögött sötét szenvedélyek kavarogtak, régi emlékek és sérelmek törtek felszínre. Claudiát a Gyász Házának elpusztítása foglalkoztatta leginkább. Más bizonyíték híján azt a következtetést vonta le, hogy a gyújtogatás célja nem a szerencsétlen Dionysius további megalázása volt, az orgyilkos csak el akart tüntetni valamit, ami felfedheti kilétét. Claudia szemhéja elnehezült. Arra gondolt, vissza kellene térnie a vitatkozókhoz, ehelyett elaludt. Mikor felriadt, a közeli fa megnyúlt árnyékából látta, hogy jó pár órát átaludt. − Figyeltelek egy ideje. Claudia gyorsan odafordult. A közelben egy alak emelkedett fel, egy fatörzs félig eltakarta. − Ki vagy? − A lány fel akart kelni, de megbotlott köntösében és visszaesett. − Hadd segítsek. Érezte, amint valaki megragadja a karját. Mikor felnézett, Athanasius arcát látta maga előtt, tekintete most nem volt olyan szigorú, mint legutóbb. Claudia megköszönte a segítséget és kicsit elszégyellte magát, amiért gyanakodott. Athanasius lesöpörte a lány tunikájáról a rátapadt fűszálakat. − Sajnálom, hogy megijesztettelek − mosolyodott el. − Látom, hogy a vita legalább egyvalamire jó volt: jót aludtál tőle. Miután beszédet mondok, szeretek sétára indulni, hogy lecsillapítsam elmémet, ezért jártam erre. − Győztetek? − Claudia leült a fűre, és Athanasius követte a példáját.

55

– Nem volt szavazás. − Athanasius az ajkát harapdálta és a távolba nézett. − Nem volt szavazás, de úgy hiszem, sikerült érvekkel alátámasztanunk az álláspontunkat. Justinus nem tudott felelni a Szentírásból vett idézeteimre. Összezavarodott és csak hebegni tudott. Azt hiszem, mi vagyunk a nap győztesei. − Miért akart Dionysius átállni közétek? Athanasius vállat vont. − Előrelépésért, dicsőségért, gazdagságért. Rájött, hová előnyösebb tartozni. − Lehetséges, hogy a másik oldal ölte meg? − Vagy közülünk valaki? A vallás olyan, mint az államügyek, Claudia. Lehet, hogy nem ugyanazokat a himnuszokat énekeljük, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarunk a kórus tagjai lenni. Lehet, hogy Dionysius beszámolhatott volna nekünk pár árulóról a sorainkban. − Lehet, hogy kapcsolatban állt a bukottakkal? Athanasius elmosolyodott. − Szóval erről is tudsz! Láttam, amint az Augustával sugdolózol. Kíváncsi voltam, honnan az értesülés. Nem csoda, hogy a császár kiadta a rendeletét. − Előrehajolt, kezeit úgy kulcsolta össze, mintha imára készülne. − Tudod, Claudia, a capuai szónokiskola nagyon híres. Számos keresztény család menekült oda Rómából az üldöztetések elől. Mikor Diocletianus elindította támadását, Capua volt az egyik fő célpontja. Kémeket küldött a városba, hirtelen számos újdonsült tudóspalánta érkezett − némelyik valóban tanulni jött, mások bajt keverni. Egyébként nem akarom azt mondani, hogy kém vagy. – Tévedsz, magister − mosolyodott el Claudia. − Kém vagyok, de nem áruló. Nagy különbség. − Nem tudom, pontosan mi történt − folytatta Athanasius. − Elrejtettük szent edényeinket és elrejtőztünk a föld alatti barlangokban vagy vidéken. Biztonságban voltunk… legalábbis azt hittük, míg szabadon nem engedték a pokol démonait. Egyre hevesebben üldöztek minket, egyre több embert fogtak el. Rómából kínzásban jártas hóhérok érkeztek, és megkezdődtek a vallatások. – Téged is letartóztattak? − Igen. Jóval fiatalabb voltam még, de nagy hatalmú emberek pártfogásában álltam, és jól megtanultam a leckét. Ha valaha is vallatnak, Claudia, ne maradj néma − mesélj nekik valami kitalált történetet, mindegy, hogy mit, csak legyen hihető. Szabadon engedtek, mielőtt megkezdődött az igazi üldöztetés. Mások nem jártak ekkora szerencsével. Volt, aki megtört, volt, aki belehalt a kínzásokba, és számtalan embert Rómába küldtek, hogy az arénában leljék halálukat. − És Dionysius? − kérdezte Claudia halkan. − Dionysius még csak a húszas évei elején járt akkor, és frissen tért át a keresztény hitre. Hozzád hasonlóan küldönc volt, a különféle csoportok közt utazgatott. Ismert minden helyet és időpontot. Körülbelül ugyanakkor engedték szabadon, amikor engem. − Athanasius csettintett nyelvével, és Claudia látta, hogy nehezen tartja vissza előtörni készülő könnyeit. − Nem sokkal később a római hatóságok… hogy is mondjam, nagyobb sikerekkel jártak a keresztények felkutatásában. A börtönök megteltek a hívekkel. − Gyanakodott valaki, hogy Dionysius áruló? − Mindenki gyanúba keveredett, én is. Tucatnyian haltak borzalmas halált a gyanakvás miatt. − Szóval lehetséges − kezdte Claudia lassan −, hogy Dionysiust saját társai ölték meg, mert tudták, hogy el akarja árulni őket. Az is lehet, hogy a te társaid végeztek vele, mert olyan értesüléseket hozott, ami veszélyt jelenthet. De az is, hogy valaki más a gyilkos, valaki, aki egy barátot vagy rokont akart megbosszulni, akivel tíz éve, az üldöztetések idején végeztek. − Szerinted melyik a legvalószínűbb?

56

Claudia Athanasius okos tekintetét, cinikus arckifejezését figyelte, és arra gondolt, bár eleinte nem kedvelte ezt az embert, most úgy érezte, megbízhat benne, mert a maga módján ő is szenvedélyesen kötődik ahhoz, amiben hisz. − Claudia! − Athanasius meglebegtette kezét a lány orra előtt. − Elgondolkoztam. A szenvedély járt az eszemben − nevetett fel a lány bocsánatkérően. − Dionysius gyilkosa nem tőrrel vagy bunkósbottal lopózott áldozata közelébe, hogy leszúrja vagy leüsse. Először elkábította, aztán a fák közé vonszolta, betömte a száját, kikötözte és megkínozta. − Csettintett ujjaival. − Mondd csak, Athanasius − folytatta sietve −, van olyan kínzási módszer, ahol a rabot megláncolva fellógatják, aztán ezernyi késvágással halálra véreztetik? – Hallottam ilyesmiről − vallotta be Athanasius. − Értem, hová akarsz jutni ezzel. Megválaszoltad a saját kérdésedet: azért halt meg Dionysius, mert a gyilkos bosszút akart állni valamiért, ami az üldöztetések idején történt és azóta dédelgette bosszúvágyát? − Lehetséges. − Claudia felállt és elindult, de még hátraszólt. − Ha netán megtudsz valamit… − Te leszel az első, akinek elmondom. Az alvástól felfrissült Claudia visszament a villába, és remélte, összefut valakivel azok közül, akikkel találkozni akart. Justinust egy oszlopokkal övezett sétányon találta, tanítványával együtt igyekeztek borba fojtani bánatukat. Mikor észrevették a közelítő lányt, mindketten köszöntötték. – Úgy hallom, szépen szónokoltatok. − Claudia igyekezett mosolyogni. − Te vagy az egyetlen eddig, aki így gondolja − felelte Justinus a bortól elnehezült nyelvvel. − Athanasius összezavart. Azt hittem, a Szentháromságról fog beszélni. − Tudom − szólt közbe Claudia −, de nem azért jöttem most, hogy róla beszéljek. Dionysiusra lennék kíváncsi. Honnan tudtad, hogy át akar állni a másik oldalra? Justinus gyors pillantást vetett társára. Hazudni akart, aztán vállai megereszkedtek és bólintott. Claudia azt hitte, szomorú, de mikor a férfi fáradtan újra felnézett, gyűlölet lángolt a szemében. Csapdába estél és megaláztak, gondolta Claudia. Veszélyes vagy. – Dionysius szélben hajladozó nádszál volt − jelentette ki Justinus gyűlölettel teli hangon. − Gyanakodni kezdtünk rá. Nagyon csendes, visszahúzódó lett. – És? – Értesültünk róla, hogy látták, amint Athanasius házába megy és az előadásait hallgatja. Nem fog hiányozni nekünk. Ez minden, amit mondani tudok a haláláról. − Justinus elfordult, hogy újratöltse kupáját a boroskorsóból. A tanítvány szipogott, majd tetőtől talpig végigmérte Claudiát. A lány visszafojtotta a kikívánkozó dühös választ. Mikor megfordult, hogy távozzon, látta, hogy Burrus és zsoldosai fordulnak be a sarkon és vonulnak végig az oszlopos sétányon. Borzas szakállukkal és az időjárástól függetlenül mindig viselt állatbőr köpenyeikkel egy csapat bozontos medvére emlékeztették. Az anyacsászárné parancsa ellenére mind leitták magukat. Claudia feléjük indult és határozottan az útjukba állt. Burrus olyan hirtelen torpant meg, hogy társai egymásnak ütköztek. Azonnal körbevették a lányt. Claudia körülnézett, mindenfelől világoskék szemek néztek vissza rá a viharvert arcokból. Érezte a testükre dörzsölt olajok szagát és az illatszerekét is, mellyel próbálták elfedni. Most is, mint mindig, a medvebarlangok és istállók bűze áradt belőlük. A germánok jóindulatúan néztek le rá, és közben kardjuk markolatát veregették vagy szakállukat és bajszukat igyekeztek kifésülni ujjaikkal, mint mindig, amikor egy nő vonzerejét igyekeztek felbecsülni. Claudia édesen rájuk mosolygott. A harcosok barátságosan felmordultak és meghajoltak a lány felé. Kedvelték az anyacsászárné kisegerét. Látták, hogy az Augusta a haját simogatja, és ez elég volt nekik ahhoz, hogy elfogadják, azonkívül tudtak Murranusról is, és úgy vélték, talpraesett lánynak kell lennie annak, aki egy ilyen férfi szívébe

57

beférkőzhetett. Claudiát sosem tévesztette meg hencegésük és mulatságos viselkedésük, nagyon jól tudta a germánokról, hogy ravaszságukról és vadságukról ismert gyilkosok. Időről időre bebizonyították, hogy nyers külsejük kardjaiknál is élesebb elmét takar. Bármire vágytak, a nőket is beleértve, azt megszerezték. Néhányan fészkelődtek, s igyekeztek a többiek mögé húzódni, ami ritkaságnak számított, mert rendszerint minden harcos szeretett a figyelem középpontjában lenni. Claudia a két bujkáló felé indult, és intett a többieknek, hogy húzódjanak félre. Először ellenálltak. − Kérlek − mosolyodott el Claudia. Ekkor engedelmeskedtek, és a lány közelebb léphetett ahhoz a kettőhöz, aki megpróbált elrejtőzni előle. Lehajtott fejjel álltak és félve pillantgattak a lányra. Claudia észrevette, hogy kidomborodik a tunikájuk, és az, hogy igyekeztek eltakarni a köpenyükkel, csak még jobban odavonta a figyelmet. – Kérlek, hadd lássam, mi van ott − nyújtotta ki a kezét Claudia. A két harcos toporogni kezdett. Claudia csettintett ujjaival. A két germán vállat vont, aztán felhúzták tunikájukat, kilátszott szőrös hasuk. Júnó istennő egy-egy gyönyörű elefántcsont szobrocskáját húzták elő tunikájuk alól, mindkét szobor kis dombon állva ábrázolta a görög divat szerint öltözött istennőt, lába körül rózsaindák tekergőztek. Mindkét Júnó villámot tartott egyik kezében és szőlőfürtöt a másikban. Claudia a két kezébe vette a szobrokat és körülhordozta tekintetét a zsoldosokon. Burrus tágra nyílt szájjal bámult rá, a többiek az égre néztek, mintha most látnák először. A két tolvaj törzse szokása szerint térdre rogyott és kezébe temette arcát, hogy kegyelemért esdekeljen. − Mi folyik itt? A zsoldosok félrehúzódtak. Gaius Tullius és egy csapat tiszt tartott feléjük. Nem viselték egyenruháikat, egyszerű tunikát hordtak buggyos nadrággal, lábukon sarut. Gaius harci övet vetett át vállán. A zsoldosokon látszott, hogy megriadtak. A hadsereg és azok, akiket ők megvetően csak segédcsapatoknak hívtak, soha nem kedvelték egymást valami nagyon. − Mi folyik itt? − ismételte Gaius, és félrelökdösve a zsoldosokat Claudiához ment. Vonzó arcán megfeszültek az izmok. Claudia hallotta a fém pendülését, ahogy Gaius társai kivonták kardjukat. Az egyik zsoldos nyugtalanul a tőréért nyúlt, de Gaius félrelökte a kezét. – Nincs jogod hozzá, hogy fegyverhez nyúlj! − mordult rá. − Claudia! − Gaius a lányhoz fordult és lenézett a két szobrocskára. − Ó, értem. − Fogta az egyik szobrot és Burrus orra alá tolta. − Elmondjam, milyen büntetés jár azért, ha valaki lop a császári palotából? Negyvenkilenc korbácsütés, esetleg keresztre feszítés. Kik a bűnösök? − Parancsnok! Gaius megfordult. − Tessék, Claudia! − Azt hiszem, hibát követsz el. − Claudia szándékosan lassan beszélt, hogy a germánok értsék, miről van szó és ne avatkozzanak közbe. − Ezek az urak épp járőröztek, és egy bokor alatt találták ezeket a szobrokat. Idehozták nekem, hogy segítsek kideríteni, ki a tulajdonosuk. − Meg tudnád mutatni, melyik bokor alatt találták? − Parancsnok! − Claudia a szempilláit rebegtette. − Azt akarod mondani, hogy hazudok? Nálad van a bizonyíték: a szobrokat az én kezemben találtad, nem az övékben. És én természetesen nem loptam el őket. Be tudom bizonyítani, merre jártam ma délelőtt. De ha… – Természetesen − vágta rá sietve Gaius. Megfordult és rácsapott Burrus vállára. − Nagyon szerencsések vagytok. A katonák eltették kardjukat, Gaius meghajolt és társaival együtt továbbindult. Mikor eltűntek szem elől, a germánok körülvették Claudiát, többen megölelték és megcsókolták. A lány úgy érezte, barátságos medvecsalád tagjai vették körül. A zsoldosok boldogan mormogtak, némelyik halkan nevetgélt, volt, aki igyekezett elrejteni vidámságát, bár arcán folytak a könnyek a visszafojtott kacagástól. Burrus vállon ragadta a lányt és

58

kivezette az oszlopok közül, pár ősöreg olajfa árnyékába, melyeket még a villa építésekor ültethettek. Mikor eltávolodtak a többiektől, mindkét kezét Claudia vállára tette és mosolyogva lenézett a lányra, aztán hátraszólt a válla fölött. A pár odavetett germán szó hallatán a két tolvaj odament, egyenként letérdeltek Claudia elé, megfogták a lány kezét és komoly arccal, csillogó szemmel idegen esküfélét szavaltak. − Most már hozzád tartoznak − fordította Burrus −, békében és háborúban. Vér és tűz nem választ el tőlük. Lett két fivéred, Claudia. A lány lepillantott új családtagjaira és köszönetet suttogott. A germánok újra körbevették és megszorongatták a lányt. Claudia, aki kifulladt a nagy ölelgetésben, Burrus kezébe nyomta a két szobrot. − Az élet szerelmére kérlek − azt az esküt mondta, amelyet Burrus is gyakran használt −, vidd vissza ezeket oda, ahol találtátok, és soha többé ne tegyetek ilyet. − Állta Burrus tekintetét. − Viszonozhatnátok a szívességet. Gyertek velem a pincébe, ahol a szent kard függött. Engedelmesen követték végig a sétányon, át a kerteken, végig az oszlopos udvaron, majd le a pincébe vezető lépcsőn, s az alján megálltak. Nem voltak hajlandóak továbbmenni, csak álltak egy helyben és egymás közt sugdolóztak, mint a gyerekek. Burrus elmagyarázta, hogy még mindig szent helynek tartják a pincét és félnek, hogy keresztény szellemek védik. – Jól van − sóhajtotta Claudia. − A többiek menjenek vissza az udvarra. Burrus, hívd ide azt a két őrt, aki aznap őrködött itt, amikor a kard eltűnt. Burrus kiadta a parancsot. A germánok egy ideig zavartan toporogtak. Nem akartak távozni, lenyűgözte őket a ravasz, törékeny lány, akinek arca az erdei tündérekére hasonlított, és aki így be tudott csapni egy tisztet, hogy megmentse két társukat. Miután azonban Burrus felmordult és fültövön csapta néhányukat, a germánok elindultak visszafelé a lépcsőn. Claudiát nem lepte meg, hogy a két őr, aki hátramaradt, ugyanaz volt, akik ellopták a szobrokat. Zavartan álltak, egyikük a falat nézte, mintha a téglák egymáshoz illesztése érdekelné, a másik a padlót, mintha leejtett volna valami értékeset. – Burrus! − rángatta meg a parancsnok köpenye szegélyét Claudia. − Te vetted el a kardot? Burrus és két társa esküdöztek, hogy nem. – Jó − jelentette ki Claudia. − Mutassátok meg, mi történt aznap. Kimentek, a két őr lekuporodott a földre az ajtó előtt kétoldalt. Burrus megmutatta, hová illesztette be Timothaeus, majd ő is a kulcsot. – Biztos vagy benne, hogy az ajtó zárva volt? − kérdezte Claudia. – Igen. – Most kinyitom az ajtót. − Claudia észrevette, hogy bár a két őr nem mozdult, Burrus összerezzent, mintha valaki ott ólálkodna a sötétben. A lány bement a pincehelyiségbe, és hallotta, hogy becsukódik mögötte az ajtó. Kinyitotta és visszament a germánokhoz. − Biztos vagy benne, hogy így történt? Az ajtó zárva volt? Burrus bólintott. – Timothaeus hozott magával lámpást? − Hozott. Az egyik olyan kampós lámpást − mutatta a kezével. − Hozz egyet. A zsoldosparancsnok elsietett és egy nagy lámpással tért vissza, melynek kerete bronzból, négy oldala erős pergamenből készült. Claudia kinyitotta a lámpás ajtaját, belül olajmécsest talált. Az egyik őr meggyújtotta, Claudia pedig belépett vele a pincébe. Felállította az egyik széket, leült a homokkal felszórt kör széléhez és felnézett a kampóra, melyen egykor a kard lógott. Lehunyta a szemét. Timothaeus bejött ide, gondolta, és elájult. Felállt, letérdelt és beletúrt kezével a homokba. Hogy történhetett? Hogyan tűnt el a kard? – Burrus! − szólt ki. A germán nem válaszolt, ezért Claudia kiment és megkérdezte, alaposan átkutatták-e a pincét, miután felfedezték a kard eltűnését. Burrus bólintott.

59

– Úgy tudom, igen, de nyilvánvaló volt, hogy a kardnak nyoma veszett. − Valóban? − kérdezte Claudia. Amíg ott ült a széken, egy új elmélet kezdett formálódni benne.

60

Hatodik fejezet Probitas laudater et alget. „Légy jó: dicsérnek, s felkopik állad!”7 (Juvenalis: Szatírák, I.) Claudia otthagyta a pincét és visszament a kertbe. Figyelte, ahogy a szolgák a gyep és az árnyas oszlopsor közt növő rózsabokrokat nyírják. Egy rabszolga lépett hozzá és megkérdezte, kér-e valamit a konyhából. Claudia hálásan elmosolyodott. Kicsivel később egy másik rabszolga tálcát hozott neki, rajta egy tányér füstölt hallal szőlőleveleken, borban elkészített tojással, egy szelet sajttal, süteménnyel és két kupa fehérborral. − Két kupa? − Claudia a rabszolgára nézett, és felismerte: vele beszélt a Gyász Házának romjainál. − Szeretnél velem inni? A férfi fáradt arcán mosoly tűnt fel. – Nagyon szeretnék, úrnőm. Elnézésedet kérem arcátlanságomért, de kedves arcod és jó szíved van. − Hogy hívnak? – Narcissus. Szíriából származom. − Leült Claudia mellé és tovább mesélt. − Balzsamozó a mesterségem. A holtakkal foglalkoztam, mígnem bele nem keveredtem egy ostoba lázadásba Damaszkusz mellett. Claudia a kezébe adta az egyik boroskupát. − Tudod, hogy van ez − folytatta Narcissus bánatosan. − Valami bolond harcolni kezd, belerángatják az ártatlanokat is, aztán jönnek a légiók, a vezetőket keresztre feszítik, a többieket eladják rabszolgának, és itt a történet vége. − Arckifejezése még gyászosabbá vált. − Odahaza csak Ügyes Narcissusként ismertek, annyira mestere voltam a munkámnak. Legnagyobb büszkeségem, hogy nagyon szépen elő tudtam készíteni a holttestet. Könnyedén eltörtem az orrcsontot, és kiszedtem az agyat anélkül, hogy túl nagy koszt csináltam volna. − Értem − szakította félbe Claudia, és lepillantott az ételre. − Hogy keveredtél bele a lázadásba? Narcissus kiitta a bort, Claudia pedig saját italát is átöntötte a férfi kupájába. A rabszolga tovább iszogatott és úgy nézett Claudiára, mint egy éhes kiskutya. – A válasz a kérdésedre, úrnőm, a következő: öt mérföldre éltem Damaszkusztól. Eljött hozzánk az a bolond, aki Megváltó Simonnak nevezte magát. Komor arcú alak volt. Járt Egyiptomban, ahol tanult egyet s mást. Azt ígérte, akik hisznek benne, élni fognak a Távoli Horizonton túl is… meghalnak ugyan, de ha Ozirisz követői és a szent rítusok szerint temetik el őket, nemcsak hogy örökké fognak élni, de képesek lesznek különböző formákban visszatérni. − De te nem hitted el ezt a képtelenséget, igaz? – Nem, de a feleségem elhitte… igaz, csak azért, mert együtt hált ezzel a Simonnal, az úgynevezett megváltónkkal. Narcissus elhallgatott és figyelte, ahogy egy csapat udvaronc összegyűlik az oszlopos sétányon Athanasius körül. Magas hangjukon mind gratuláltak a szónoknak győzelméért. − Nem volt más választásom − folytatta Narcissus. − Vannak, akik Istennek tartoznak engedelmességgel, én magasabb hatalomnak: a feleségemnek. − Nagyot fújt. − Simon azt mondta, szüksége van rám, mert balzsamozó vagyok. Elfoglalt egy erődöt a sivatag szélén és azt állította, eljött a Távoli Horizont napja. Ozirisz zászlaja alatt szembeszálltunk a helytartóval, aki gyalogosokból és lovasokból álló sereget küldött ellenünk. A feleségemet megölték, Simont karóba húzták… − Narcissus elmosolyodott −, aminek örültem, annak 7 Muraközy Gyula fordítása

61

ellenére is, hogy a rabszolgapiacon kötöttem ki. − Lenézett az étellel teli tálcára és nagyot nyelt, Claudia még azt is hallotta, hogy megkordul a gyomra. − Egyél − parancsolta a lány, és átadta a tálcát a férfinak. − Komolyan mondom. Tekintsd magad a vendégemnek, vállalom a felelősséget. Nem kellett kétszer mondania, Narcissus úgy vetette magát az ételre, mint egy kiéhezett farkas. Claudia felállt, a közelben lévő asztalhoz ment és hozott egy újabb korsó bort. Narcissus mohón falt. A lány mélyen együtt érzett a középkorú férfival, aki éhségében még a rabszolgához illő viselkedésről is megfeledkezett. Az udvaroncok némelyike különös pillantással figyelte őket. Egy kamarásként szolgáló eunuch feléjük totyogott, de Claudia elküldte. – Ha enni akartál − suttogta Claudia Narcissusnak −, csak kérned kellett volna, de ami azt illeti, észre kellett volna vennem − veregette meg a férfi fejét. − Nemcsak éhes voltam − felelte a rabszolga két harapás között. − Beszélni akartam neked a tüzekről. − Igen, tudom, hogy a Gyász Háza leégett. – Nem, a tüzekről − ismételte Narcissus. − El kell mondanom valakinek, amit láttam. Múlt éjjel, mint már mondtam, jól belakmároztam és ittam a nem túl jó sörből. Leittam magam és elaludtam a latrinák mögött. Arra ébredtem fel, hogy a Gyász Háza lángokban áll. Felugrottam és odarohantam, de a tüzet már nem lehetett megfékezni. Istenek, gondoltam, engem fognak okolni! Megégetnek vagy keresztre feszítenek. Féltem, így menekülőre fogtam a dolgot. Átugrottam a falon és a dombtetőre rohantam. Ez a villa a domb oldalában épült, ahol kiegyenesítették a talajt. − Narcissus megtörölte a száját keze fejével. − Ott ültem, néztem a csillagokat és azon tűnődtem, mihez kezdjek. Ha elfutok, mindenképpen engem fognak vádolni. Ha maradok, akkor nincs mitől félnem. Voltak tanúim, akik megmondhatták, hol voltam egész idő alatt, a Gyász Házát pedig biztonságban hagytam. Nem maradt ott sem lámpás, sem olaj, semmi, ami ekkora tüzet okozhatott volna. Semmilyen hibát nem követtem el. Én… − Igen, és? − szakította félbe Claudia türelmetlenül. – Megnyugodtam. Felnéztem a csillagokra. A levegőt hűvösnek és illatosnak éreztem. Lehunytam a szemem, és esküdni mertem volna, hogy érzem a nárciszok illatát, ami oly gazdagon nőtt a völgyben, ahol kisfiúként játszottam. Kinyitottam a szemem − folytatta sietve. − Ahol ültem, onnan pont odaláttam a Gyász Házára, de amikor körülnéztem a vidéken, más tüzeket is láttam. − Miket? − kiáltott fel Claudia. – Más tüzeket, úrnőm. Amikor odaértem, még nem égtek, ebben biztos vagyok. Nem túl messze tüzet láttam a sötétben, távolabb pedig még egyet. Akkor nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget, azt gondoltam, aratási tüzek, de aztán eszembe jutott, hogy még nem volt aratás. Még legalább két hónap hátravan addig. Aztán eszembe jutott a Megváltó Simon. – Hogy jön ide Simon? − kérdezte Claudia, és igyekezett visszafogni a türelmetlenségét. − Ő is ezt csinálta a lázadás kezdete előtt. Jelzőtüzeket gyújtott, olajjal leöntött töredékfát lobbantott lángra. A mennyország fényeinek hívta őket. Sokra ment velük… Claudia körülnézett a fényűző kertben. Az udvar megtelt udvaroncokkal és tisztségviselőkkel, akik az asztalok felé tartottak, hogy egyenek, vagy a fák felé, hogy megpihenjenek az árnyékban és gyönyörködjenek a kert szépségében. A lány érezte, hogy végigfut a hátán a hideg. Amit Narcissus mesélt, eszébe juttatta, amit előző este látott, amikor odasétált a szikomorfához, ahol a császári család ült. Igen, ez volt az! Az esti szellő az arcába fújt, az égő épület felé, ő mégis égő fa szagát érezte. És ha Narcissus igazat beszélt? Ha a Gyász Házát jelzőtűznek gyújtották fel azért, hogy jelezzenek valakinek, aki továbbadja a jelzést? Mikor a színészcsapattal bejárta Itáliát, gyakran látta a menetelő seregeket és hallotta

62

a csaták zaját. Eszébe jutottak a sötét dombok a távoli északon, és a jelzőtüzek az éjszaka sötétjében, miközben Róma seregei a véres ütközetek helyszíne felé tartottak. − A másik irányba nem néztél? − kérdezte Narcissust. − Tessék? − Mikor a dombtetőn ültél, lenéztél a villára, igaz? Az délre volt tőled. Merre láttad a tüzeket, kelet és nyugat felé, vagy magad mögött, északra? Számolgatni próbálok magamban. Egyenes vonalat képeztek a tüzek, vagy körülötted voltak? − Mind előttem volt. Jobbra és balra semmit nem láttam. Öt éve dolgozom itt, tudom, mi melyik irányban van. Claudia nyugtalansága fokozódott. Narcissus igazat beszélt. Miért gyújtott volna valaki tüzet a nyár legforróbb hónapjában? Narcissus szerint nem véletlenül fellobbanó bozóttüzekről van szó, szándékosan gyújtották őket. A lány erősen gondolkodott. Nincs nagyobb ünnep az évnek ebben a szakában. Elmondja az Augustának? De mi van, ha téved? Claudia felállt. − Gyere velem. − Hová? Miért? − Egy kis kirándulásra ebben a szép időben. Menj le az istállóba, és mondd meg, hogy Claudia, az Augusta küldönce azt parancsolja, nyergeljenek fel két lovat. Az enyém egy szelíd kanca. − Én szívesebben sétálnék − morogta Narcissus. − A ló miatt fogtak el! Ahelyett, hogy futottam volna, elkötöttem egy lovat, amiről aztán leestem. − Magában motyogva kisietett a kertből. Claudia visszament a szobájába, ahol mindent rendben talált. Erszényét megtöltötte érmékkel, aztán fogta a kalapját. Kicsivel később Narcissusszal együtt kilovagoltak egy oldalkapun, Claudia lova oldalán vizestömlő lógott. A villa elcsendesedett, most, amikor a nap a legforróbban sütött, a császári család és vendégeik pihenni tértek. A falak mentén álló őrök is behúzódtak a fák közé és bóbiskoltak. A lány megrántotta a gyeplőt és hátranézett. Narcissus mellette sétált, egy botot lóbált és kíváncsian nézett fel a lányra. − Félsz? − kérdezte. − Nem, óvatos vagyok. Mondd csak − kérdezte Claudia −, tudtad előre, hogy jönni fog a császár? – Nem. Mindenki nagyon meglepődött. A főszakács megkérdezte az őrség parancsnokát, tudott-e róla, de őt sem értesítették. A császár úgy jön és megy, mint a szél. A háznagyok és kamarások csak annyit tudtak, elhagyja Rómát, amint vége a játékoknak. − Narcissus vállat vont. − Minden a szokásos mederben folyt, míg el nem lopták a kardot. A fény urára mondom − sóhajtott fel −, mekkora felfordulás! Mindenki fel-alá rohangált. Engem hívtak, hogy segítsek kivinni a pincéből azt a kövér háznagyot, Timothaeust. Fehér volt, mint a hó, azt hittem, meghalt. Arra gondoltam, itt van még valaki, akinek be kell törnöm az orrát… − Köszönöm − fojtotta bele a szót sietve Claudia. A keresztútnál ráfordultak az útra, ami arrafelé vezetett, ahol Narcissus az első tüzet látta. A rabszolga gondolataiba merülve baktatott, tele hasa és a két kupa bor megnyugtatta. Elégedetten mosolygott és halkan fütyörészett. A nyári nap fényében fürdött a táj, bükk-, platán- és szikomorfaligetek lombja lengedezett a szélben. A nap heve vörösre égette a földet, sárgává fakította a valaha zöld füvet. A földeken búzát, árpát és rozst érlelt a napsugarak melege. Claudia és Narcissus kis tanyák mellett haladtak el, a levegőben trágya, tej és széna szaga vegyült. A csendet időnként kutya ugatása vagy lúd gágogása törte meg. Fecskék, ölyvek, seregélyek és verebek rebbentek fel, majd szálltak vissza a fák ágaira, tücskök ciripeltek és méhek zümmögtek.

63

Claudia kezdett elálmosodni. Nem volt jó lovas, de biztonságosan ült az erős nyeregben, a szelíd lovon. Félig-meddig szundikált, miközben továbbhaladtak, és csak remélni tudta, hogy Narcissusnak jó az emlékezete és az irányérzéke. − Biztos vagyok benne, hogy itt láttam a tüzet − szólalt meg a férfi. Claudia felriadt. Balra tőlük szántóföld terült el, nem dolgozott rajta senki. A lány leszállt a lóról, átugrotta a keskeny árkot és bement a szántóföldre, melynek túlsó végét alacsony sövény választotta el a szomszédos földtől. A kemény föld göröngyei ropogtak a talpa alatt. Itt-ott madarak csipegettek a barázdák közt. − Biztos vagyok benne, hogy itt volt − ismételte Narcissus. − Most haladtunk el a tanya mellett, amit a tűz közelében láttam. Nem akarod kikötni a lovat? − Ne aggódj miatta − kiáltott vissza Claudia. − Talált egy kis füvet, most elégedett. Elindultak a szántóföldön. Claudia botladozott az egyenetlen talajon. Eleinte azt hitte, Narcissus tévedett, aztán egy földmélyedésben hamut és égett fadarabokat találtak. Claudia lekuporodott, a földbe túrt és felmarkolt egy maréknyi hamuval keveredett földet. Érezte az olaj erős szagát. Felkelt, lerázta kezéről a földet és körülnézett. A széles, nyílt szántóföld hirtelen fenyegetőnek tűnt. A fák közül bárki figyelhette őket. – Jobb, ha megyünk − suttogta. − Gyorsan menj, Narcissus. Claudia szinte futva ment vissza a lovához. Hevesen tűzött a nap, izzadságcseppek folytak végig a hátán, szája kiszáradt. Mikor elért a fákig, megpihent az árnyékban. – Jókor jöttünk − jelentette ki. − Mindenki alszik. − Ne kérdezzük ki a gazdát a tanyán? – Csak gyanakvást keltenénk. − Claudia a szántóföld felé mutatott. − A gazdának semmi oka nem lehetett arra, hogy tüzet gyújtson, szerintem nem is tud róla. Képzeld csak el, Narcissus! Valaki fát halmozott fel a föld szélén. Mikor beállt a sötétség, bevonszolták oda, leöntötték olajjal és rádobtak egy fáklyát. Kíváncsi vagyok… Claudia elhallgatott, és mielőtt Narcissus megállíthatta volna, visszaszaladt a szántóföldre, görnyedt háttal, behúzott vállakkal, mintha attól félne, íjász les rá a fák közül. Narcissus akkor érte utol, amikor már odaért a tűz nyomaihoz és visszafordult a fák irányába, amerről jöttek. A fák és a nyári forróságban vibráló levegő miatt nehezen látott el a villáig, de a szemét erőltetve sikerült megpillantania a tetőket. − Az éjszaka sötétjében idáig kellett látszania, ahogy lángol a Gyász Háza − suttogta Claudia. − Máshonnan is láthatták, nem csak innen − bólintott Narcissus. Visszasiettek a fákhoz, Claudia felpattant a lovára és a Villa Pulchra felé fordult. − Ne nézzük meg a többi tűz helyét? − kérdezte Narcissus, aki élvezte a nyári kirándulást ezzel a kedves, de rejtélyes fiatal nővel. − Eleget láttam − felelte Claudia. − Tudom, mit kell tennem. Visszasiettek a villába, megmosták arcukat és kezüket, majd az Augusta lakosztályához siettek. A bejáratokat Burrus emberei őrizték, legtöbbjük szunyókált. Narcissus reszketni kezdett a félelemtől. Claudia még azt is hallotta, ahogy összekoccannak a fogai a félelemtől. A kamarás közölte velük, hogy az anyacsászárné alszik és nem zavarhatják, de Claudia ragaszkodott hozzá, hogy bemehessenek, és kicsivel később Narcissusszal együtt be is léphetett a hálóterembe. Helena mostanáig egy díványon feküdt az emelvényen, az egyik ablak alatt, de mikor Claudia belépett, az anyacsászárné már egy díszes széken ült mezítláb, arcát dörzsölte és épp egy ásítást igyekezett elfojtani. Egyszerű fehér tunikát viselt, fekete haja a vállára omlott. Claudia látta meztelen bal karján a sebhelyeket és azt is, milyen erősnek tűnik csuklója és bokája. – Fiatalabb koromban gyakran elkísértem drága férjemet a hadjárataira − jelentette ki Helena, észrevéve, mit néz rajta a lány. − Egy alkalommal megtámadták a sátrunkat. −

64

Megérintette karján a sebhelyeket. − Felébresztettél, kisegér, gondolom, fontos híreket hozol. Ki a társad? Claudia és Narcissus letérdeltek a padlóra. A rabszolga olyan erősen reszketett, hogy az anyacsászárné a kezébe nyomott egy kupa bort és ráparancsolt, hogy igya ki, aztán intett Claudiának, hogy üljön le. Eleinte álmos szemmel hallgatta a lányt, aztán egyre figyelmesebben. Időnként Narcissusra pillantott, aki bólogatott, megerősítve a Claudia által mondottakat. A lány beszámolt mindarról, amit Narcissustól hallott, majd elmesélte útjukat az elhagyatott szántóföldre, ahol megtalálták a tűz maradványait. − Igazad van − jelentette ki az Augusta, mikor Claudia befejezte −, ez nem lehet véletlen. − Narcissushoz lépett és megveregette a rabszolga fejét. − Jó munkát végeztél. Megérdemled a szabadságot. Narcissus döbbenten felnézett, aztán ájultan terült el a padlón. Claudia letérdelt mellé, kitapintotta pulzusát, meghallgatta, lélegzik-e, aztán a szájába dugta az ujját, hogy ellenőrizze, nem nyelt-e félre valamit. − Rendbe fog jönni − térdelt le mellé mosolyogva Helena. − Gyere, Claudia, helyezzük kényelembe. Oldalra fordították Narcissust, egy takarót összegöngyölve a feje alá helyeztek, egy másikkal betakarták. − Szegény ember − jelentette ki Helena. − Túl sok bort ivott, aztán hosszú sétát tett kinn a forró napon, most pedig az egész élete megváltozott. Egy darabig aludni fog. Vigyázz rá. Kapsz majd némi pénzt, amit odaadhatsz neki, de ez még várhat. Gyere ide. Helena odavezette a lányt egy asztalhoz, melyen pergamentekercsek hevertek, és kihúzott közülük egy térképet, ami a Földközi-tengert ábrázolta, rajta Itália, Kis-Ázsia és Görögország főbb kikötőivel. − A legutóbbi játékok idején jelentést kaptam egy kémemtől, mely szerint Licinius, Kelet császára hadihajók, trirémák és ellátmánnyal megrakott hajók egész seregét küldte a Korinthoszi-öbölbe. A görögországi helyőrségeibe is erősítést küldött. Természetesen az általunk aláírt egyezmény értelmében minden efféle hadműveletről értesítenie kell bennünket. Azt állítja, a kereskedőit megtámadó kalózflotta ellen tesz óvintézkedéseket. − Inváziótól félsz? − kérdezte Claudia. − Nem − rázta meg a fejét Helena. − Licinius arra nem lenne képes, de amilyen alávaló áruló, arra gyanakszom, meglepetést tartogat a számunkra. − Elővett egy térképet, ami a környéket ábrázolta, és végighúzta ujját a kis távolságon, ami a Villa Pulchrát elválasztotta a tengerparttól. − Ha igazad van, Claudia, és szerintem igazad van, akkor egész sor tüzet gyújtottak a Villa Pulchra és a tengerpartra néző sziklák között. Tudom, mit akarsz mondani, kisegér: szóljunk a császárnak, küldjön oda csapatokat. De te is tudod, mi lenne ezzel a baj. − Nem tudjuk, ki az áruló, és ezzel elriasztanánk. − Pontosan − mosolyodott el Helena. − Legjobb, ha ezt rám és nemes germán hőseim csapatára hagyod. Most vitessük el Narcissust. Helena szolgákat hívott be, akik hordágyra emelték a balzsamozót. Claudia saját szobájába vitette és szólt a szolgáknak, hogy fektessék az ágyra. A kamarás, aki odakísérte őket, megérintette a lány vállát. − Hagyd itt egy kis időre − suttogta. − Majd itt ülök az ágy mellett. Az Augusta beszélni akar veled. Mire Claudia visszatért az anyacsászárné szobájába, Helena átöltözött és bíborszín kendőt borított vállára. A szomszédos szobában a szolgák köntösöket, tükröket, fésűket és illatszeres üvegcséket készítettek elő. Constantinus bejelentette, hogy aznap császári lakomát rendez. Helena sarus lába egy mozdulatával berúgta az ajtót, ami hangosan becsapódott, aztán maga mellé intette Claudiát. Arcát egészen közel tartotta a lányéhoz, hogy alaposan szemügyre vehesse.

65

− Megbízhatsz bennem − suttogta Claudia. − Tudom, kisegér. Az aggaszt, hogy nem tudom, ki másban bízhatnék még. Itt van az eltűnt kard kérdése, Dionysius halála, a Gyász Házának elpusztítása, most pedig kiderült, hogy áruló bujkál közöttünk és bárki lehet az. Narcissus kiérdemelte a szabadságát. Amit látott, valóban jelzőtüzek lehettek, és gyanítom, egészen a partig nyúlnak. Valahol délen, őrszemeink elől elrejtőzve egy hadihajó bujkál bevont vitorlákkal, leengedett evezőkkel. Valószínűleg hamis zászlók alatt hajózó hajók látják el élelemmel. Gyanítom, bármikor partra szállhat belőlük egy csapat katona, hogy megtámadja a villát. Ha riadóztatom a kikötő parancsnokát, a hadihajó egyszerűen eltűnik. Ha szólok a fiamnak, visszamegy Rómába vagy kiküld egy flottát, és az árulónak nincs más dolga, mint hogy kivárja a következő alkalmat. − Veszélyben vagy. − Nem. − Helena arca kipirult az izgalomtól. − Játékot játszunk, Claudia, veszélyesebbet bármelyiknél, amivel a te Murranusod néz szembe az arénában. Keleten, Nikomédiában Licinius, riválisunk ott ül és tervezget… vagy inkább úgy kellene mondanom, hever és tervezget. Értesült róla, hogy nagy ellenfele, Constantinus nyári rezidenciájára utazott, ami nem áll messze a parttól, és úgy döntött, lecsap. Meghiúsítom a tervét, és ugyanakkor megmutatom drága fiamnak, hogy Liciniust is le lehet győzni. − Háborút akarsz, igaz? − meredt Claudia a középkorú asszonyra. Arra gondolt, újra légiók fognak menetelni Itália földjén, és a világ birodalmak összecsapásába remeg bele. − Nem, Claudia, békét akarok. Azt akarom, hogy a történetírók majd a nagy Pax Augustáról írjanak, egy olyan időről, amikor a világ békésen pihent, mikor a termést, amit vetettek, learathatták, mikor az emberek nyugalomban éltek. − Helena közelebb hajolt, Claudiát parfüm és bor illata csapta meg. − Egy új birodalmat akarok, Claudia, új császári dinasztiával és új államvallással, mely mindenkit közel hoz egymáshoz. De erre nem lesz lehetőségünk, amíg Licinius és bandája ott ólálkodik Keleten, hogy a gyengeség legkisebb jelére lecsapjon. Ez a világ útja − tette hozzá fáradtan. − A háborúk nem a királyok és fejedelmek tanácstermeiben kezdődnek − nézett körbe −, hanem gyakran az ehhez hasonló hálótermekben, egyetlen döntéssel, egyetlen elvetett kockával. Nos, kisegér − Helena Claudia ajkára tette ujjait −, tartsd szépen csukva ezt. Senkinek ne beszélj, bízz bennem és tégy róla, hogy Narcissus örvendjen a szabadságának. *** Claudia elhagyta az anyacsászárné szobáját és visszament a sajátjába. Egy ablaknál megállt és kinézett a virágokra, érezte bódító illatukat, ami, úgy tűnt, még a méheknek és más rovaroknak is túl erős. A meleg, buja kertben minden szín élénkebbnek tűnt. A lány szeme megakadt valamelyik rég elfeledett császár mellszobrán, ami vakon meredt a semmibe. Claudia kisétált a kertbe, és elolvasta a szobron a rövid, tömör feliratot, mely „az isteni Hadrianust” dicsőítette. Szemügyre vette a bajuszos, szakállas arcot, a hegyes orrot, a szemeket, melyeket a Nagy Sándor által divatba hozott stílust követve úgy faragtak, mintha felfelé néznének. – Vajon évszázadok múlva az Augusta szobrát fogják így nézni? − mormolta magában Claudia. Eszébe jutottak az anyacsászárné szenvedélyes szavai, és egy pillanatra beléhasított a gyanakvás az Augusta szándékaival kapcsolatban. Helena valóban csak külső szemlélő lenne mindabban, ami történik? Vagy most is ő irányít mindent? Claudia elhessentette a hozzá méltatlan gondolatot. Eszébe jutott Narcissus, és visszasietett a szobájába. A kamarás közölte vele, hogy a balzsamozó még nem tért magához, ezért a lány elküldetett az egyik udvari orvosért, aki egy kis üveg erőteljes szagú olajjal érkezett. Felültette Narcissust és az orra alá tolta az üvegcsét, majd gyengéden megveregette az arcát. Narcissus megrázta a fejét és

66

kinyitotta a szemét. Az orvos megvizsgálta, megkérte, hogy nyissa ki a száját, kitapintotta nyakán az érverést, és benézett a szemhéja alá, miközben egyfolytában motyogott. − Hozzak egy kis bort? − kérdezte Claudia. − Igen, az jó lenne. − Mikor a bor megérkezett, az orvos kiitta, kijelentette, hogy a beteg jobb állapotban van, mint ő, azzal távozott. Narcissus felült. – Nem hiszem el − zihálta és visszahanyatlott az ágyra. − Nem tudom elhinni. − Pedig igaz − mosolyodott el Claudia. − A megfigyeléseid nagyon értékesek. Szabad vagy, Narcissus. A férfi rámeredt, aztán könnyekben tört ki. – Mihez kezdjek most? − kérdezte. − Damaszkuszba nem mehetek vissza. Minden rokonom meghalt, akik életben maradtak, azt hiszik majd, kém vagyok. Senkit nem ismerek Rómában. Nincs pénzem… − Hallgass! − Claudia épp össze akarta szidni, mikor kopogtattak az ajtón, és egy tisztviselő lépett be, a császár jóképű kedvenceinek egyike. Rövid tunikát viselt, mely nem takarta el hosszú, izmos lábait. − Claudia! − Alaposan szemügyre vette a lányt, majd tekintete az ágyon fekvő Narcissusra tévedt, és szája elé tett, vörösre festett körmű keze takarásában elvigyorodott. Csuklóján bőrpántot viselt, rajta a császári kancellária nuntiusainak, azaz küldönceinek pecsétjével. Elővett egy pergamentekercset és egy kis bőrerszényt, ami csilingelve hullott Claudia kezébe. − Azt hiszem, ezt a barátodnak küldték − mondta, majd kisietett. Claudia feltörte a pecsétet a pergamenen és elolvasta az első szavakat. „Helena Augusta, a szeretett anya…” Az ezt követő szokásos kifejezéseket már csak átfutotta, aztán Narcissus kezébe nyomta a tekercset. − A szabadságod − jelentette ki −, és némi pénz, hogy elindulhass. Megfogta Narcissus kezét. A férfi még mindig reszketett, és lenézett az ölében heverő pergamenre és erszényre. − Lakhatsz a nagybátyámnál − ajánlotta fel a lány. − Van egy fogadója a Flavius-kapu közelében. Narcissus szemébe könnyek gyűltek. – Ne! − tiltakozott Claudia. − Ne kezdj újra sírni! Ráérsz később. Amíg el nem hagyjuk a villát, addig a kísérőm leszel. Biztosan van a közelben egy helyiség, ahol lakhatsz. − Mosolya szélesebbé vált. − A barátom vagy és szükségem van a segítségedre. Narcissus sírni akart, de megpillantotta a lány eltökélt arckifejezését és mosolyt erőltetett az arcára. − Ahogy kívánod. Claudia hozott neki egy kupa bort. Odakinn a folyosón szolgák sürögtek-forogtak gyümölcsökkel teli tálakkal és boroskorsókkal, hogy kiszolgálják a délutáni pihenésükből felébredő császári vendégeket. Claudia megvárta, hogy Narcissus kiigya a bort, aztán újra beszélni kezdett. – Most ne foglalkozz a jó szerencséddel, Narcissus. Szeretném, ha felidéznéd magadban Dionysius holttestét. Balzsamozó vagy, értesz az ilyesmihez. − Claudia kereste a szavakat. − Láttál rajta bármit is, ami szokatlan vagy figyelemre méltó volt? Narcissus megvakarta az orrát és lehunyta a szemét. − Semmit − jelentette ki. − Csak az összevagdalt, véráztatta holttestre emlékszem. Eltűnődtem azon, vajon ariánus volt-e, mert nekik eltérnek a temetési szokásaik az ortodoxokétól. Ó! − Narcissus felemelte a kezét. − Valami eszembe jutott! A test jobb oldalát jobban összevagdalták, mint a balt. Ez azt jelentené, a gyilkos jobbkezes? És a fejet is jobb oldalról érte a csapás. Gondolom, a gyilkos általában arról az oldalról közelíti meg az áldozatát, amelyikhez hozzászokott: a balkezes balról…

67

– Nem tudom − szakította félbe Claudia −, erre még nem gondoltam. Majd megkérdezem Murranust, de nem tudom, ez mennyiben segít; a legtöbb ember jobbkezes. Láttál még valamit? – Némelyik sebhely keresztre emlékeztetett… keresztezték egymást a vágások. Egy priccsre fektettem a testet és levágtam róla a köteleket, de addigra már elegem lett az egészből, és nem sokkal később távoztam. Egyébként ki az a Murranus? − Gladiátor, közeli barátom. Figyelj, Narcissus, te sokat foglalkoztál az emberi testtel, igaz, inkább a halottal, mint az élővel − mosolyodott el Claudia. − Tudsz valamit a mérgekről és hatásukról? – Természetesen. − Narcissus egészen felélénkült, fáradtságának már nyomát sem lehetett látni. − Némelyik mérget igen nehéz észrevenni. Az áldozaton úgy látszik, roham vagy belső sérülés okozta a halálát… de a szervek soha nem hazudnak. Ha kiveszel egy elfeketedett, összetöpörödött szívet vagy egy gyomrot, ami úgy bűzlik, akár a csatornák, elgondolkodtató, hogy halhatott meg a tulajdonosuk. Gyakran előfordult, hogy bebalzsamoztam valakit, akinek a szervei elszíneződtek vagy úgy bűzlöttek, mint egy tevékkel teli karám, aztán figyeltem a gyászoló özvegyet és azon tűnődtem, mi lehet az igazság. Miért kérdezed? Claudia elmesélte, mi történt az arénában: Spicerius mérgezett bort ivott, összeesett, és mindenki a barátjára, Murranusra gyanakszik. Azt is elmondta Narcissusnak, amit a sereg orvosa mondott. A férfi egyetértőn bólintott. − Ne feledkezz meg arról − mondta aztán −, hogy számtalan olyan méreg van, ami kismértékben nem árt, hanem használ. Megtisztítják a vért, segítenek kiüríteni a gyomorból a salakanyagot, szebbé teszik a bőrt. Nem lehet, hogy Spicerius olyasmit evett vagy ivott, ami efféle szert tartalmazott? Valamit, ami nem ölte meg, de félúton volt a hasznos és az ártalmas hatás közt… Narcissust a hirtelen kivágódó ajtó hangja szakította félbe. Claudia megfordult. Először azt hitte, az Augusta hívatja vissza, aztán megkövülten, mintha álmodna, nézte a földnek csapódó olajlámpást. Az olaj szétfolyt a padlón és lángra kapott. A lány egypár pillanatig döbbenten bámulta, ahogy Narcissus sem tudott mozdulni, míg fel nem fogta, mi történt. A lángok egyre hevesebben csaptak fel, belekaptak az ágy takaróiba és egy fazsámoly lábába is. Claudia felugrott, felkapta köpenyét, táskáját és kendőjét, rákiáltott Narcissusra, hogy hozza az anyacsászárné pergamenjét és az erszényt, majd az ablak felé lökte a férfit. *** Septimus, Athanasius tanítványa, az ortodoxok szilárd híve az ágyán feküdt és a krémszínűre vakolt mennyezetet nézte. Tetszett neki ez a megnyugtató szín. A villa többi helyiségének élénk színei és a mindenhol ott álló őrök olyan emlékeket idéztek fel benne, amelyeket legszívesebben elfelejtett volna. Alaposan belakmározott a vacsorából, közben figyelte Claudiát, aki egyfolytában azzal a rabszolgával fecsegett, és eltűnődött azon, mit találhat ennyire érdekesnek benne. Biztos volt benne, hogy „a kicsi Claudiát”, ahogyan az Augusta nevezte, azért hozták a villába, hogy őket figyelje, ne a rabszolgákat. Septimus elégedett volt a dolgok állásával. Athanasius vezetett, Justinus egyre kellemetlenebb helyzetbe került, Dionysius pedig meghalt. Ez utóbbinak igazán örült, és elhessegette a rátörő lelkiismeretfurdalást. Dionysius túl sokat tudott róla és a múltjáról. Együtt nőttek fel Capuában, ugyanabba az iskolába jártak és egyszerre tértek át minden megbánás nélkül az új hitre. Azt hitték, békében fognak élni − ekkor azonban eljöttek a pokol borzalmai. Dionysius azt hitte, biztonságban vannak, elvégre mindketten jó családból származtak, de tévedett. Diocletianus emberei őket is összeterelték a többiekkel együtt. Egy éjszaka betörték házuk ajtaját, az átriumba fegyveresek rontottak be, akik átkutatták a

68

pincéket és a kerteket, és természetesen épp elég bizonyítékot találtak. Vasra verve, megkötözve kivonszolták őket az utcára és mindkettejüket felrakták a kint várakozó szekérre. Septimus tudta, sosem fogja elfeledni azt az éjszakát, amikor kényelmetlenül hánykolódott a szekéren a fagyos hidegben. Könyörgésüket, kiáltásaikat meg se hallották elrablóik. Mivel minden rab fejére csuklyát húztak, Dionysiusszal csak egymást ismerték fel, a többieket nem. Jéghideg hajnal volt már, amikor lerángatták őket a szekérről, elrablóik fáklyáinak lángjai és füstje vette körül a csapatot. Sötét, ijesztő folyosókba lökdöstek őket, és Septimus csak ekkor ébredt rá rémülten, hol vannak: a hatalmas amfiteátrum gyomrában, ahol talán épp a következő játékoknak esnek majd áldozatul. Septimus mindent tudott a mennyországról, Krisztus lakhelyéről, de a pap, aki megtérítette, beszélt neki a pokol kínjairól is. Azon a borzalmas reggelen Septimus féligmeddig azt hitte, meghalt és az örök sötétség vár rá. Vadállatoktól bűzlő kamrába zárták, a sötétben vészjósló morgás és oroszlánbömbölés visszhangzott. Csigalassúsággal teltek az órák. Se enni, se inni nem kaptak. Septimus kimerülten elaludt, a viharos tengerként tomboló nézősereg ordítása riasztotta fel. Fekete álarcot viselő őrök léptek be, levették a rabokról a csuklyát és végiglökdösték őket a mocskos folyosón a Halál Kapuja felé, ami a napfényben fürdő hatalmas arénába vezetett. Septimus mozdulatlanul állt és nézte mindazokat a borzalmakat, melyeket ez a nap tartogatott neki. Férfiakat, nőket, gyermekeket lökdöstek ki az aréna homokjára a vadállatok elé. Párducok, oroszlánok, tigrisek, széles szarvú bikák tépték darabokra védtelen testüket. Az aranyló homok nemsokára vértől mocskos mészárszékké változott. Ez azonban még csak arra szolgált, hogy felszítsa a nézők vérszomját. Septimust félrelökték, és újabb áldozatokat tereltek be, szurokkal leöntött köntösben. Körbeforgó emelvényekre erősített póznákhoz kötözték őket, majd íjászok lángoló nyilakat lőttek ki rájuk. A kikötözve vonagló emberi testek lobogó, sikoltó, ordító fáklyákká váltak. Septimus végül elvesztette az eszméletét. Arra ébredt, hogy durva anyagú borostömlőt nyomnak a szájához. Azt hitte, eljött az idő, amikor őt küldik az arénába. Látta Dionysiust, aki annyira rettegett, hogy elveszítette az uralmat a belei felett. Végül azonban anélkül ért véget ez a szörnyű nap, hogy akár őt, akár társát a vadak elé vetették volna. Mindkettejüket visszavitték egy cellába mélyen az amfiteátrum alá. Éjjel csuklyával takart arcú férfiak látogatták meg Septimust és választást ajánlottak: szabadon távozhat, megmenekülve mindattól, amit aznap látott, ha mindent elmond, amit a capuai keresztény közösségről tud, és tovább kémkedik nekik, amit megtud, azt pergamenre írva otthagyja az előre kijelölt helyeken. Septimus beleegyezett; térdre borulva könyörgött az életéért. Foglyul ejtői alaposan megverték, hogy a capuaiak láthassák, milyen kegyetlenül bántak vele, aztán enni kapott, adtak neki egy teli erszényt és menleveleket, melyek birtokában senki nem bánthatta. Mikor visszatért Capuába, Septimus elmesélte, milyen kínzásokat állt ki, elmondta, hogy nem tudták megtörni, végül bizonyíték hiányában elengedték. Hősként ünnepelték, mindenki nagy tiszteletben tartotta, és előkelő helyet kapott az egyházban. Egy héttel később Dionysius hasonló történettel tért vissza. A két férfi ezután nem sokat beszélt egymással; amennyire tehették, kerülték egymás társaságát és soha nem említették, ami azokban a sötét, föld alatti kamrákban történt. A keresztények üldözése tovább tombolt. Septimus kémkedett, mígnem kitört a polgárháború és a hatóságokat többé nem a keresztények érdekelték, hanem az, ki fogja uralni Rómát. Septimus ekkorra már kiváló szónok és tudós hírében állt, Dionysius pedig elfogadta Arius tanításait. Ez tetszett Septimusnak, mert okot adott ellenségeskedésükre és elválasztotta őket egymástól. Végül Dionysius titokban tárgyalni kezdett az ortodoxokkal. Septimus elgondolkozott, mennyit tudhat az amfiteátrumban történtekről. Érezte, hogy gyomra összeszorul a félelemtől. Lábába görcs állt. Felült és meghallotta kintről a kiáltásokat és sikolyokat, a futó léptek zaját. Felkapta saruját és köpenyét, aztán

69

kirohant a folyosóra. Szolgák futkostak összevissza, egyikük egy vödör vízzel. A palota szívéből cintányérok csengése hallatszott. − Tűz van! − kiáltották többen. Septimus arrafelé indult, hogy lássa, mi történt, de a császári lakosztályok felé vezető folyosón őt is és a többieket is megállították az őrök. Egy tiszt pár gyors szóval elmondta, hogy az egyik szobában tűz ütött ki, de senkinek nem esett baja, és gyorsan meg tudták fékezni a lángokat. Septimus visszament a szobájába, és az ajtó alatt egy sietve írt üzenetet talált. Összegyűrte és összerágta a kis darab pergament, majd az erszényébe tette. Ezután kiment és a latrinák felé indult. Kinyitotta az ajtót és bement. Minden fülke üresen állt. − Itt vagy? − kiáltotta. Jobbján mintha egy árny mozdult volna. Septimus nem tudott elég gyorsan elfordulni, hogy ne érje a fejét az ütés. Félig eszméletlenül rogyott a földre, és érezte, ahogy támadója vonszolni kezdi, végig a kövezett padlón. Mozdulni próbált, de már megkötözték a kezeit. Visszatértek a rémálmok, a múlt gyötrő emlékei. Nyílt egy ajtó, és Septimust bevonszolták a sötétségbe. Övét és erszényét elvették tőle. Érezte a doh szagát, az émelyítő meleget, az állott víz bűzét, és nyögni próbált; ekkor vette csak észre, hogy betömték a száját. Vele is az történik, ami Dionysiusszal? Fájdalom nyilallt a fejébe. Egész teste izzadságban úszott, foglyul ejtője ziháló lélegzete ott visszhangzott a fülében. Érezte, hogy egy oszlophoz lökik és megkötözik. Köpenyét elvesztette, támadója pedig most a tunikáját is letépte róla. Háta mögül léptek zaját hallotta, majd valakinek az akadozó lélegzetét, mintha hosszú futás után ért volna oda. Ostorcsapás hallatszott, Septimus pedig betömött szájjal némán összerándult, mikor meztelen hátát érte az első csapás.

70

Hetedik fejezet Cui bono? „Kinek állott érdekében?”8 (Cicero, Pro Milone, 12) A gályát, ami rendszerint Korinthosz dicsősége néven járta a Bizánci-szorost, feketére festették, arany- és vörös korlátját, az orron lévő aranygriffet, a kiterjesztett szárnyú sast és a tatra festett Hórusz-szemet letakarták. Fekete vitorláit most bevonták, a külön erre kiképzett legénység pedig olyan halkan evezett, ahogy csak lehetett. A gálya kihasználta a késő nyári időt és otthagyta a fő flottát, elhagyta az Égei-tengert és most a Földközi-tengeren hajózott. Szicíliánál megállt, majd követte az itáliai part vonalát, közben ügyesen kihasználta az elhagyatott öblöket és kis lakatlan szigeteket. Ha veszély fenyegetett, hamis zászlókat és vitorlákat vontak fel álcázásképp. A kíváncsi szemek nem láttak mást, csak egy átlagos harci gályát, olyat, amilyenek a kalózoktól szokták védeni a partot. Az élelmiszerrel és ivóvízzel ellátott gálya az előre megjelölt napon elfoglalta a megbeszélt helyet és várt a jelre, ami végül meg is jelent: lángoló tüzek sora, mely jól látszott a tengerről is. A gálya kapitánya parancsot adott a kikötésre. A karcsú hajó úgy siklott a part felé, ahogy a farkas szökik be a bárányok karámjába. A tenger nyugodt volt, a kormányos pedig jól ismerte a zátonyokat és más, rájuk leselkedő veszélyeket, így alkonyatkor sikeresen kikötöttek. A katonák és tengerészek, akik láncingükre egyszerű tunikát és nadrágot húztak, készen álltak a partraszállásra. Mindegyiküket hűségük és ügyességük miatt választották ki; veteránok voltak, akik nagy gyakorlatra tettek szert a Taurus-hegységben rejtőző rablók elfogásában és megölésében. Íjakkal, nyilakkal és hosszú, görbe kardokkal fegyverkeztek fel, hátukon kerek pajzsot vittek, fejükre erős bőrsisakot tettek, mely fülüket és orrukat is védte. Némelyikük póznából kialakított létrát is tartott magánál, melyen az oldalt lévő kiszögellések képezték a létrafokokat, mások szurokkal teli hordókat és kis edényekben parazsat. Megették száraz kenyérből, szárított gyümölcsből és sózott húsból álló vacsorájukat, majd mindenki ivott pár kortyot vizestömlőjéből, mielőtt elindultak. Mikor elérték a dombokat, megálltak, hogy felkészüljenek, és előreküldték felderítőiket a fák közé. Ezek a vandál zsoldosok mindenkit elhallgattattak a környező tanyákon, akivel találkoztak, annak elvágták a torkát, lemészárolták a kutyákat és elvitték, ami megtetszett nekik. A tisztek eközben alaposan áttanulmányozták a környék térképét. A Villa Pulchra körül elhagyatott vidék húzódott, mert a császár több rendeletben is megtiltotta, hogy bárki ideköltözzön. Ez, és az értesülés, amit a villa őreiről kaptak, nagyban segítette őket. Tudták, hogy az őrség parancsnoka Gaius Tullius, Constantinus veterán katonatisztje, és Burrus, az a szuka, Helena testőrparancsnoka. A támadók pontos utasításokat kaptak: Constantinust és az anyját meg kell ölniük, Burrust, Rufinust, Chrysist, Gaius Tulliust és a hasonlókat foglyul kell ejteniük, köztük a papot, Sylvestert és az ortodoxok vezérét, Athanasiust is. Mindenki mást kardélre kell hányni. A támadók beljebb hatoltak az erdőbe. Felkapaszkodtak az emelkedőn és elértek egy tisztást, ahol megpihentek és megosztoztak azon, amit zsákmányoltak. Miután ittak némi vizet, továbbindultak és hosszú gyaloglás után elérték a villához vezető utat. Időnként találkoztak pár álmos őrrel, akiktől könnyedén megszabadultak. A birtokot sűrű aljnövényzet vette körül, csak egyetlen ösvényt találtak, amit használni tudtak. A kapitány érezte, hogy valami nincs rendjén, hátán izzadság csorgott, de nem tehetett mást, a parancs úgy szólt, hogy most támadjanak. Nem tudott rájönni, mi zavarja. Talán az erdőben honoló halálos csönd?

8 Boronkai Iván fordítása

71

Hogy sem bagolyhuhogást nem hallottak, sem a rágcsálók surranását az aljnövényzetben? Lehet, hogy az állatoknak is rossz előérzetük támadt és elmenekültek? A kapitány időnként megállt és hallgatta az éjszaka zajait. Visszanézve látta emberei sorát a holdfényben. Hiába gyanakodott, fogalma sem lehetett arról, hogy az ösvény két oldalán árnyak követik embereit. Az árnyak, akik hozzászoktak a germániai erdők vaksötétjéhez, úgy suhantak az erdőben, mint a portyázó farkasok, és hátulról megközelítették a menetelők sorát. Ahogy a támadók közül az elöl haladók egyre gyorsabban haladtak, hátul mind többen maradtak le − és aki egy kicsit eltávolodott a többiektől, az hamar azt vehette észre, hogy valaki hirtelen befogja a száját, torka előtt pedig kés villan… *** Claudia körülnézett a Villa Pulchra fényűző tricliniumában. Az arannyal szegélyezett díványokat patkó alakban helyezték el, mindegyik előtt csiszolt libanoni cédrusból készült ébenfa és elefántcsont berakású asztalka állt. Az asztalkákra kecses aranyedényekben marhahúsragut, édes szósszal leöntött vadnyulat, vörösborban főzött, édesköménnyel ízesített sonkát, lepényhalat és fűszeres pisztrángot helyeztek. Egy papiruszra, melynek tetejét és alját a császár jelvényeivel és keresztény jelképekkel díszítettek, Constantinus főszakácsa személyesen írta le a menü részleteit a tőle telhető körülményességgel. „Mikor a vadnyúl még fiatal, a legjobb édes borsos, köményes és gyömbéres szószban tálalni…” Claudia teleette magát és ivott a vérvörös falernói borból, ami a főszakács állítása szerint legalább hetvenéves volt, és langyos vízzel keverték. A termet kandeláberek világították meg, mindegyik hat olajmécsest tartott különféle színárnyalatú alabástromtartókban. A lámpákat olyan mélyre eresztették le, amennyire csak lehetett, hogy elég fényt adjanak; a mécsesek illata elkeveredett a tömjénnel, verbénával és árvalányhajjal, melyekből a kis edénykékbe helyezett füstölőszerek készültek, valamint a virágokéval, amelyek számtalan kosárban álltak a falak mentén. A vendégeket különféle művészek, köztük zenészek szórakoztatták. A villa költője épp Ovidius egy szonettjét szavalta. „Mivel oly gyönyörű vagy, nem követelhetem, hogy hű maradj.” Csak kevés vendég figyelt rá, legtöbbjüket vagy lekötötte a másokkal való beszélgetés, vagy túl sokat ivott már. A középső asztalnál Constantinus heves vitába merült anyjával. A császár nyugtalannak tűnt. Helena vizeskorsót tartott kezében, és épp azért szidta fiát, mert az túl sok bort ivott. Timothaeus idegesen állt a császári díványok mögött. Claudia igyekezett elkapni a pillantását, hogy maga mellé intse, de a háznagy nem figyelt rá, úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát. Chrysis kényelmesen elterült és a fiatal, jóképű fiúval sugdolózott, akivel megosztotta díványát. Athanasiust és Justinust, a két csapat vezérét előrelátóan távol ültették egymástól annak ellenére, hogy a meghitt hangulatú lakomát kettejük tiszteletére rendezték. Claudiával szemben Gaius Tullius ült, lecsúszó tógával, és épp egy idős szenátor képébe ásított. A parancsnok a lány felé fordult, rákacsintott, aztán visszafordult a vén bolondhoz, aki mindenkit azzal untatott, mi folyik Róma fürdőiben. Claudia a patkó egyik végében ült. Innen látta a zenészeket, akik eddig mindent megtettek, hogy a lehető legjobban játsszanak, mostanra azonban feladták és mohón vedelték a bort és habzsolták az asztalokról jutó maradékot. Közvetlenül a lánnyal szemben, a patkó másik végénél egy magas, sötét hajú férfi ült, aki az egész lakoma alatt hallgatott és feszültnek tűnt. Claudia látta, hogy Rufinus feláll és odamegy, hogy halkan váltson vele pár szót. A savanyú képet vágó, mélyen ülő szemű idegen nyugtalanul fészkelődött. Drága köntöse ellenére látszott, hogy nem az udvartartás tagja; arcát, olajtól csillogó karjait és lábszárát barnára égette a nap. Sebhelyek villannak ki tunikája alól, és Claudia arra gondolt, biztosan katona vagy gladiátor. Látszott, hogy ugyanúgy képtelen egy helyben maradni, ahogyan Murranus.

72

Claudia elfordult. Unatkozott, elfáradt és még mindig nyugtalan volt az aznap átélt támadás miatt. Újra és újra eszébe jutott a hirtelen kivágódó ajtó, a széttört olajlámpás, a kiömlő olaj, a terjedő lángok. Ha épp aludt volna, az ágy a halotti máglyájává vált volna. Miért akarták ezt tenni vele? Lehunyta a szemét és igyekezett minden részletet felidézni. Ott ült, Narcissusszal beszélgetett, az ajtót pedig hirtelen nyitották ki. Ez az! A villa legtöbb vendége pihenni tért a déli forróság miatt. Az orgyilkos azt hitte, ő is alszik. Magával hozta az olajlámpást, megvárta, hogy kiürüljön a folyosó, aztán kinyitotta az ajtót. Nem számított arra, hogy nem egyedül van. A férfi − mert Claudia visszagondolt a pincebeli támadójára, és biztos volt benne, hogy férfi az illető − bizonyára megijedt, amikor beszélgetést hallott a szobából, és ahelyett, hogy pontosan célzott volna, csak bedobta a lámpást. Terve nem járt sikerrel, de elég nagy felfordulást okozott ahhoz, hogy neki és Narcissusnak ki kelljen ugornia az ablakon. A kis szoba kőből épült, éghető anyagból csak a kevés fabútor készült, így a több vödör száraz homokkal és takarókkal besiető szolgák hamar meg tudták fékezni a tüzet. Claudia és Narcissus a kertben találtak menedéket. A lány megkérte Narcissust, hogy hallgasson, míg ő azt mondja egy kamarásnak, hogy baleset okozta a tüzet. Tudta, hogy támadója szabályosan vadászik rá, és eltűnődött, tud-e erről az Augusta. A lakoma során néhányszor elkapta Helena kutató pillantását. Az anyacsászárné felvonta a szemöldökét, mintha kíváncsi lenne valamire vagy meglepődött volna. Claudia körülnézett a teremben. Ki lehetett a tettes a vendégek közül? Chrysis, aki soha nem kedvelte? A filozófusok? Athanasius felkereste nem sokkal a lakoma előtt, és haragosnak tűnt, mert sehol nem találta társát, Septimust. Claudia legszívesebben ivott volna még egy kis bort, hogy lecsillapítsa idegeit, de nem akart lerészegedni. A mellette lévő díványon helyet foglaló Rufinus beszélgetni próbált vele, de felesége, Fulvia Julia észrevette, és mindent megtett, hogy lekösse férje figyelmét. Claudia a szemközti fal festményét tanulmányozta. Az ebédlőt Mars termének hívták, mert falait háborús jelenetek díszítették, melyek Róma dicsőségét voltak hivatottak ábrázolni. Ezen éppen egy egykor virágzó vidék pusztulása látható: az ellenséget lemészárolták, többen menekültek, másokat foglyul ejtettek, egy város falait ostromgépek törték át, védői megadón emelték kezüket a magasba. Egy cseresznye pottyant az asztalra Claudia előtt. A lány felnézett, és Sylvester kérdő pillantásával találta szembe magát, úgy tűnt, a papot is foglalkoztatják a történtek. Claudia gyors mosolyt küldött felé. A római presbiterre is rávetült a gyanú árnyéka, mint mindenki másra a teremben. Igen, gondolta Claudia, még a távollévőkre is, köztük a bánatos képű Narcissusra. Claudia megvakarta az orrát. Valami nem volt rendjén Narcissus körül, valami, amit mondott… de nem tudott rájönni, mi az. A beszélgetés zaja elhalt, a költő pedig visszavonult, miután a császár odadobott neki egy ezüstöt. Chrysis, a kamarás állt ki középre, és azonnal tapsvihar tört ki. Claudia sejtette, mi fog történni. Chrysis azelőtt színészként dolgozott, és mindig készen állt terjeszteni a híreket Licinius, Kelet császára és nikomédiai udvara legújabb botrányairól. − Friss hírek Keletről! − dörzsölte össze a kezét Chrysis. − Licinius szerencsejátékokat szervez. Lakomáin ezüstkanalakat oszt ki, mindegyiken egy számmal, amivel nyerni lehet. A nyeremény lehet tíz teve, tíz légy, fél kiló hús vagy akár egy döglött kutya is. Alighanem kezd kifutni a pénzből. − Intett a közönségnek, hogy még ne nevessenek. − Teljesen megőrült. Ragaszkodik hozzá, hogy kék öntetben szolgálják fel neki a halat. Négy kutyát fog a kocsija elé. Mikor lerészegedik, bezárja barátait a szobájukba, aztán az éjszaka közepén oroszlánokat, leopárdokat és medvéket küld rájuk. − Ezt itt is bevezethetnénk − kiáltott közbe nevetve Constantinus. − Melyiket szeretnéd, Chrysis, medvét vagy párducot?

73

− Felség! − Chrysis megrázta a fejét. − Licinius tönkrement. Talpnyalóinak békákat, skorpiókat, kígyókat és más undok teremtményeket küld; legyeket gyűjt korsókba és szelídített méheknek nevezi őket… Most már mindenki Chrysisre figyelt. Tudták, hogy a kamarás nem játszik: Constantinus ellenfelét gúnyolja, igyekszik ellene hangolni az udvart, hogy még inkább cselekvésre ösztönözze a császárt. Claudia az anyacsászárnét figyelte. Helena semmit nem evett vagy ivott. A lány hirtelen ráébredt, hogy valaki hiányzik: Helena árnyéka, az, aki elhívta Claudiát, hogy álljon be az anyacsászárné szolgálatába; Anastasius, a keresztény pap és írnok. Miért hagyta Helena Rómában? Mi folyik itt? Lehet, hogy más veszély is leselkedik, nemcsak az, amit a jelzőfények mutattak? Claudia azon tűnődött, vajon miért veszett össze az anyacsászárné a fiával. Feltűnt neki, hogy amióta a költő távozott, küldöncök kezdtek ki-be járni a terembe, mintha fontos híreket hoznának Helenának… mintha történne még valami a villában. Claudia körülnézett és leküzdötte reszketését. Helena teljesen átvette az irányítást a lakomán, ragaszkodott hozzá, hogy mindenki maradjon és szórakozzon jól. Lehet, hogy valami különös oka volt erre? − Licinius nemsokára meghal − folytatta Chrysis. − Egy szíriai pap megjósolta, hogy erőszakos halál vár rá, ezért bíborselyemből kötelet font, amivel felakaszthatja magát, ha szükséges, és aranykardot tart magánál, amibe beledőlhet, ha eljő az ítélet napja. − Chrysis kemény tekintetet vetett császári urára. − Licinius felkészült a halálra. Azt beszélik, mérget rejtett el ametiszt- és smaragdgyűrűiben. Magas tornyot építtetett, alatta arannyal és ékszerekkel kövezte ki a földet, hogy oda vethesse le magát. Talán itt az ideje, felség − fejezte be dagályosan −, hogy bátorítsd Liciniust, kezdjen el játszani ezekkel a játékszereivel. Szavait hangos tetszésnyilvánítás fogadta. A vendégek köszöntőre emelték kupáikat, Constantinus pedig körülnézett, telt arca kipirult az izgalomtól. Egyetértően bólintott. A zenészek játszani kezdtek, de már úgy leitták magukat, hogy nehezen ment nekik, ezért Chrysis csendre intette őket. Rufinus kihasználta az alkalmat és újra Claudia felé fordult. − Még mindig aggódsz Murranus miatt? − Aggódom − mosolyodott el a lány −, és nyugtalanít, amit Chrysis mondott. Gondolod, hogy Murranus meg tudna ölni valakit, aki nyilvánvalóan képtelen védekezni? Rufinus vállat vont. − Ez az amfiteátrum törvénye, Claudia. Láttam már gladiátorokat, akik megbotlottak vagy rosszul lettek, és ez sem mentette meg őket a haláltól. De elmondok valamit − arcára félmosoly ült ki −, vagy inkább megismétlem magam: nagy pénz van mozgásban, rengeteg múlik Murranus győzelmén. − Ha le is győzi Spiceriust, az még nem jelent végleges győzelmet − szakította félbe Claudia. − Utána még szembe kell szállnia Meleagrosszal, akit „millió város csodál”. − Akarsz találkozni Meleagrosszal? − kérdezte Rufinus. − Itt van a villában azóta, amióta te is. Meleagrosz! − Rufinus odakiáltott a sötét hajú férfinak, akit Claudia már az előbb észrevett. − Gyere csak ide, valakit szeretnék bemutatni neked. Meleagrosz felemelkedett a díványról és odalépett hozzájuk. Claudiát a ketrecben fel-alá járkáló párducra emlékeztette a magas férfi mozgása. Erőteljes testalkata ellenére kecsesen járt, akár egy táncos. Lekuporodott Rufinus elé és Claudiára nézett. Egymáshoz közeli, mélyen ülő szemei sötéten csillogtak, magas arccsontjai, görbe orra, vékony ajkai és határozott álla jó benyomást keltettek. Fekete haját úgy igazította, hogy eltakarjon egy sebhelyet a bal füle közelében. Claudia a csuklójára nézett, de nem látott rajta tetoválást. − Meleagrosz, hadd mutassam be az ifjú Claudiát, az Augusta küldöncét és szolgálóját, annak a Murranusnak közeli barátját, akivel szembe fogsz szállni az arénában.

74

− Úrnőm. − Meleagrosz az ajkához emelte Claudia kezét. − Barátod nagy hírnévre tett szert. Remélem, találkozom vele az arénában a császár születésnapja tiszteletére rendezett játékokon. Úrnőm… jól érzed magad? Claudia torka hirtelen kiszáradt. Azt akarta, hogy Meleagrosz elengedje a kezét, mert nem akarta, hogy észrevegye, hogy megfagyott a vér az ereiben. Lehet, hogy nincs tetoválás a csuklóján, de így közelről a lány felismerte a hangot, emlékezett a szagra, az illatszer és izzadság keverékére, még az érintése is ismerősnek tűnt. Ez volt az a férfi, aki erőszakot tett rajta és aki meggyilkolta szegény Felixet. − Én… − Claudia szédült, remélte, nem fog elájulni. A helyiség vadul forgott körülötte. − Azt hiszem, túl sok bort ittam − nevetett és sietve elhúzta a kezét. − Alighanem hánynom kell. − Talpra kászálódott és kimenekült a teremből. Nem tudta, merre megy. Őrök és őrszemek mellett rohant el, ügyet sem vetett a tisztre, aki megpróbálta feltartani. Végigfutott egy oszlopos sétányon, átmászott egy falon és belevetette magát a sötétségbe. Egy fának ütközött, és úgy érezte, nem bír továbbmenni. Lábai elnehezültek, tarkóját fájdalom hasogatta. Úgy érezte, nem kap levegőt. Térdre rogyott és öklendezni kezdett, kezét a földhöz dörzsölte, mintha nemcsak Meleagrosz érintését, de a bőrt is le akarná dörzsölni róla. Addig hányt, míg mindent ki nem adott magából. Torkát sav marta, de már kezdte jobban érezni magát. Arrébb húzódott és arccal lefelé végigfeküdt a földön. Hűvös és nedves volt a fű, mint a homok, melyen akkor játszottak Felixszel. Öccse kagylókat keresett, mikor megjelent az az árnyék. Claudia zokogni kezdett, hagyta, hogy arcán végigcsorogjanak a könnyek. − Claudia! Claudia! Érezte, hogy egy kéz végigsimít a haján, és egész teste megfeszült. Valaki megragadta a vállát és gyengéden megfordította. Claudia nem tiltakozott. Felnézett az aggódó arcú Sylvesterre, aki levetette köpenyét, ráterítette a lányra, majd leült mellé és tépkedni kezdte a fűszálakat. − Láttam, amint kisietsz. A többiek azt hitték, rosszul vagy, de én tudom, hogy sosem vagy sem beteg, sem részeg. Mi történt? Meleagrosz azt hiszi, megijesztett valamivel. − Igaza van − felelte Claudia, és nagy nehezen felült, majd még jobban beleburkolózott Sylvester köpenyébe. − Megrémisztett, magister. Ő az! − Kicsoda? − Aki megerőszakolt és megölte az öcsémet! − Az lehetetlen! Láttad rajta a tetoválást? – Lemosta. − Claudia érezte, hogy visszatér az ereje. − De tudom, hogy ő az, sose felejtem el a szagát, a hangját… − Psszt! − Sylvester két keze közé fogta a lány arcát. − Krisztus papja vagyok, Claudia, ezért nehéz kimondanom, amit most mondanom kell. Úgy kell tenned, ahogy azóta a borzalmas éjszaka óta tettél, mintha nem történt volna semmi. Bízd Istenre az igazságszolgáltatást. Az Ő szent nevére esküszöm, hogy meg fogja tenni. Meleagrosz gladiátor. Ha megsejti, csak egypár pillanatra is, hogy tudod, ki ő, komoly veszélyben leszel. − Ujját a tiltakozni készülő lány ajkára tette. − Nem! Claudia, könyörgök neked, mindenre, ami szent, rejtsd el az érzéseid, fogd vissza magad! Esküszöm, ha Isten nem szolgáltat igazságot, én megteszem. Ezzel tartozom neked. − Elvette kezét a lány arcától. − Gondolkozz, Claudia! − suttogta a sötétben. − Gondolj magadra és Felixre! Claudia a sötétségbe meredt. A fájdalom kezdett elmúlni, üres gyomra korgott. Agyában gondolatok ezrei kavarogtak. Sylvester úgy simogatta a haját, ahogy egykor az apja. A lány a pap karjának dőlt. − Segíts felállnom − suttogta −, akkor én is képes leszek segíteni magamon. Sylvester segítségével Claudia felegyenesedett, bizonytalanul elindult a sötétben, majd megállt és oldalt fordította fejét és visszanézett.

75

− Mi volt ez? − kérdezte. − Hallottad, magister? − Megpróbálta elválasztani a gyanús hangokat az éjszaka szokásos zajaitól. − Fegyvercsörgés és kiáltások! Sylvester figyelmesen hallgatott. Claudia újra hallotta a hangokat. Délről, a villa falain túlról jöttek. − Mi történik itt? − Örült, hogy valami elvonja a figyelmét. Újra hallgatózni kezdett, de a hangok elhaltak. Eszébe jutottak a jelzőtüzek és Helena, amint a térképeket tanulmányozta. − Mi folyik itt, Sylvester? − Nem tudom − vont vállat Sylvester. − Az Augusta nagyon elfoglaltnak tűnt kora este. Észrevetted, hogy Anastasius nincs itt? Az anyacsászárné Rómában hagyta, hogy ott figyeljen az eseményekre. Sürgős üzenetet is küldött a germánok táborának nem mesze innen. Figyelted a lakomán? Nagyon látszott, hogy máshol járnak a gondolatai. Nem akarta, hogy bárki is távozzon a tricliniumból. Ami azt illeti… − mosolyodott el Sylvester a sötétben − ő küldött utánad. − Biztonságban vagyok, és megyek átöltözni − emelte fel a kezét Claudia. − Köszönöm, Sylvester. Követni fogom a tanácsodat, és hallgatok. *** Claudia elérte a palotát és egyenesen a szobájába ment. Az ajtó féloldalasan lógott, egyik oldala megperzselődött. A lány fogott egy lámpást és bement. A padlót homok és hamu keveréke borította. Egy szék félig elégett lábával turkálni kezdett benne, hogy meggyőződjön róla, minden parázs kialudt. Ekkor jutott eszébe a homokkal felszórt kör odalent a pincében. – Ez az! − suttogta. Lenézett a hamura, aztán összeszedett pár még használható tárgyat és az új szobájába ment. Helena nagylelkűen bánt vele, ez a szoba tágasabb volt az előzőnél. A falakat szőlőskerti jelenetek díszítették: kígyózó aranyágakon sötétzöld szőlőlevelek, a vörös indákról telt, vörös szemű szőlőfürtök lógtak. A fürtöket gyerekek gyűjtötték kosárba. A következő fal a présnél dolgozó munkásokat ábrázolta. Claudiának eszébe jutott, hogy próbált a pincében a homokban botorkálva menekülni támadójától. Felnézett szobája mennyezetére, a stukkódíszítés a kocsiján vágtató Phoebust ábrázolta, a padló mozaikja pedig fuvolán játszó fiút. Ágyként a tricliniumból behozott egyik dívány szolgált, a berendezés többi részét az anyacsászárné raktárából előhozott székek, zsámolyok és kis asztalok alkották. A lány új ruhákat és köpenyeket is kapott. Claudia megmosdott egy csillogó tálban, levetkőzött és új ruhába bújt. Belenézett a rézkeretes tükörbe, megcsipkedte az arcát, hogy pirosabbnak tűnjön, megfésülködött és magára szórt egy keveset abból a parfümből, amelyet Murranus hozott neki legutóbbi győzelme után. Mikor visszatért a tricliniumba, megkönnyebbülten nyugtázta, hogy csak kevesen vették észre távollétét. Athanasius hangosan követelte, hogy kerítsék elő Septimust, Chrysis, a kamarás lerészegedett, látszott, hogy már hányt, és most vizenyős szemmel nézett maga elé a dühös szónok mellett ülve. Constantinus Rufinusszal beszélgetett, úgy dugták össze a fejüket, mint az összeesküvők. Helena nem volt a teremben. Claudia visszaült a helyére. Gyors pillantást vetett Meleagroszra, de a gladiátor alig méltatta pillantásra, épp Rufinus feleségével enyelgett. Claudia leküzdötte feltörő haragját. Legszívesebben szembeszállt volna vele. Tekintete megakadt az egyik éles húsvágó késen, ami az asztalon hevert. Megérintette a kést. Olyan könnyű lett volna felkapni, odarohanni és belemártani abba a bikaerős nyakba! Épp kezébe vette a kést, mikor egy cseresznye ütődött az arcának. Felnézett és pillantása összeakadt a Sylvesterével. A pap a fejét rázta. Claudia leengedte a kezét. Mit tehetett volna? Murranusra gondolt, aki egy táncos könnyedségével mozgott a homokon a gladiátoriskolában. Érezte, hogy üres gyomra

76

felkavarodik, szíve megremeg. Maga elé húzott egy teli tányért, ekkor azonban felhangzott egy rézharsona és a lány összerezzent. A tricliniumban uralkodó zaj elnémult. Gaius Tullius talpra ugrott. Constantinus kiegyenesedett ültében, a dívány szélére ült, szeme kidülledt, szája tátva maradt. Az ajtók kitárultak és belépett Helena. Odament a fiához, és pár szót súgott a fülébe. A császár talpra akart ugrani, de anyja a vállára tette a kezét és visszanyomta. – Uraim, hölgyeim, kedves vendégek! − Mosolyogva hordozta körbe tekintetét a termen. − Riadót fújtak. A villát támadás érte, de − hangja kiáltássá erősödött, hogy elnyomja az izgatott suttogást − aggodalomra semmi ok! Minden rendben van. Kérlek benneteket, térjetek vissza szobáitokba és maradjatok ott. Fiam és én, valamint néhány társunk − villant a szeme Claudiára − itt marad. Felemelte kezét és csettintett ujjaival. Burrus és egy csapat germán lépett a terembe. A Burrus karjára száradt vérről, az arcára tapadt sárról, piszkos ruhájáról azonnal látni lehetett, hogy csatából jön. Emberei követték a helyiségbe, és Gaius Tullius tiltakozni akart, de Helena rámordult, hogy menjen a dolgára, aztán összecsapta kezeit. − Gyerünk! Megkaptátok a parancsot, nem? A triclinium hamarosan kiürült, leszámítva Constantinust, Helenát, a lerészegedett Chrysist, Sylvestert, Rufinust és Claudiát. Még több zsoldos lépett be, közülük néhányan a táborból jöttek, ami félúton feküdt Róma és a Villa Pulchra között. Constantinus felemelte kezét, hallgatta a kintről behallatszó harsonaszót és a futó léptek zaját. − Haszontalan − csattant fel Helena −, minden efféle előkészület haszontalan. Minden az irányításom alatt áll. − Felkapta köpenyét, ami a díványán hevert. − Szigorú parancsot adtam, a kapukat nem nyithatják ki. − Miért nem? − kiáltotta Constantinus, akár egy gyermek. − A katonáim… − Fiam! − Helena lehalkította hangját, de így is hallotta mindenki, aki a helyiségben tartózkodott. − A kapuk zárva maradnak, míg parancsot nem adok a kinyitásukra. Most azonban, az árulás óráján nem lehetünk biztosak benne, kit engedünk ki, és amíg a kapuk zárva vannak, legalább valamennyire azt is tudjuk, ki jöhet be. Fejezd be az ordibálást, ebből semmi jó nem származhat. Helena kivonult a teremből, a többiek pedig követték. Constantinus igyekezett lépést tartani anyjával és közben káromkodott. Burrus karddal és pajzzsal felfegyverkezett emberei körülvették őket. A császári tisztek, akik a folyosókon álltak, nem tehettek semmit. Vártak, hogy császáruk jelt adjon nekik, de Constantinus nem volt ostoba. Részegen is meglátta az értelmet abban, amit az anyja mondott. Ez az árulás órája, ő pedig feltétel nélkül megbízott Helenában. Áthaladtak az oszlopos kerten, majd az átriumon, ahol még mindig égtek az olajlámpások a házi istenek oltárai előtt. A fő ösvényen haladva kerteken és ligeteken át elérték a főbejáratot. Az előtte lévő nyílt teret parázstartók és kis tábortüzek világították meg, a kaput Burrus emberei vették körül élő vas gyűrűként. A birtokot körülvevő fal tetején fáklyák égtek. Az ezekhez felvezető lépcsőket is őrizték, de a germánok sietve félreálltak, mikor látták a közelítő Helenát és fiát. A szellő belekapott az anyacsászárné hajába és köpenyébe, mikor felért a fal tetejére. Claudia arca elé emelte kezét, hogy védje magát a fáklyákból röpködő szikrák ellen. Felpillantott. Az égen viharfelhők gyülekeztek sebesen, a csillagok mintha kialudtak volna. Odalenn a kapuhoz vezető ösvényeknél a germánok patkó alakzatban gyülekeztek, pajzsukat felemelve tartották, készen arra, hogy bármikor rájuk törhet az ellenség. A sötétben baljós árnyaknak tűntek, árnyékaik mozogtak a tüzek reszkető lángjainak fényében. Helena csendet parancsolt. A beszélgetés zaja azonnal elhalt, és Claudia meghallotta a fák közül, a sötétségből szüremkedő halk, távoli zajt. Először azt hitte, fegyveresek közelednek, hogy támadjanak, aztán fegyvercsörgést és kiáltásokat hallott, majd lángokat pillantott meg a

77

fák között. Véres, vad harc bontakozott ki a villától a partig húzódó erdőben, ember ember ellen küzdött az éj sötétjében. − Elkaptuk őket! − kiáltott fel Helena. − Az embereink elkapták őket a fák között. Azt képzelik, Germániában vannak és Varus légiói ellen küzdenek. − Balszerencse erről beszélni − dünnyögte Chrysis, de azonnal elhallgattatták. − Drága anyám − zihálta Constantinus −, magyarázatra van szükségem, vagy egy kupa borra… vagy mindkettőre. A császár tovább beszélt volna, de a csata hangjai egyre kivehetőbbé váltak. Claudia rájött, miért nem hallották az összecsapást a villában. Burrus germánjai csapdába ejtették az ellenséget az erdő mélyében, és visszaűzték őket a partra. Belátta, milyen bölcs volt Helenától, hogy nem árulta el, mit tud a támadásról, és hogy miért nem a császári csapatokat küldte a harcba. Akik az erdőben lelték halálukat, azokat egy áruló hívta ide, az igazi ellenség a falakon belül rejtőzik. Constantinus azért lett uralkodó, mert a csapatai kikiáltották császárnak. Nem ő lett volna az egyetlen, aki egy hozzá közel állónak köszönheti a bukását. Helena ebben alaposan kiokította fiát: rámutatott, hogy minden császár, akit meggyilkoltak, olyannak esett áldozatul, aki nagyon közel állt hozzá. – Rosszul vagyok − nyögte Chrysis. − Mintha egy hajó fedélzetén állnék. Claudia nézte, ahogy a kövér kamarás lesiet a lépcsőn a kertbe, ahol tisztjei irányítása alatt már gyülekezni kezdett a császári sereg. A kamarás a bokrok közé rohant, és Claudia azon tűnődött, ő-e a cselszövő. Hallotta, hogy Helena felkiált és visszafordult. Az anyacsászárné a sötétségben fellángoló tűzre mutatott. − Valaki egy korsó olajat vagy egy vödör szurkot hozott magával − mormolta. A csatazaj és kiáltások lassan halkultak. Claudia a falnak dőlt és a sötétségbe meredt. A csendet hirtelen különös kántálás verte fel. A lány felismerte a zsoldosok kedvenc csatadalát. A fák közül sötét alakok bontakoztak ki, és a kapuk felé rohantak. Mögöttük újabbak jöttek, fáklyákkal kezükben. Némelyik alak úgy táncolt a fényben, akár a démon: fel-alá ugrált, körbeforgott és a kezében tartott batyut rázta. Ahogy közelebb értek, Claudia rájött, hogy valójában levágott fejek. Újabb és újabb harcosok rohantak ki az erdőből. Burrus, aki a kaput őrizte, kiment, hogy köszöntse társait, akik összegyűltek a fal tövében és imádattal néztek fel úrnőjükre. Kivont karddal tisztelegtek Helena előtt, kiáltoztak és vadul ugrándoztak, miközben a levágott fejeket rázták. Újabb alakok léptek elő lassan az erdőből, és Claudia látta, hogy rabokat hoznak. Az Augusta a falnak dőlt, fejét és vállát megvilágította a fia kezében lángoló fáklya. Felemelte kezét, hogy köszöntse harcosait, és odakiáltotta nekik, hogy banditák mind, de ő akkor is szereti őket. − Engedjétek be őket − sóhajtotta aztán, és ellökte magát a faltól. − Hadd jöjjenek be az én drága fiaim. Igyanak és egyenek, amennyi jólesik nekik, aztán ideje, hogy aludni menjenek. A kapuk kitárultak, a germánok pedig beözönlöttek. Helena kijelentette, hogy most nem bírná tovább elviselni az ünneplésüket. – Eljött a gondolkodás és beszélgetés ideje − mondta. − Claudia, gyere velem. Fiam, dicsérd meg a fiúkat. Mondd nekik, hogy öleled és csókolod mindet, ígérj nekik friss húst és borral teli kupákat, Burrusnak pedig szólj, hogy hozza a foglyokat a tanácsterembe. *** Kicsivel később Helena egy széken ült fia mellett, Claudiával a lábánál, és várta, hogy Burrus beterelje a rabokat. Rufinust, Chrysist és Sylvestert is behívták a fényűző terembe, melynek falait Róma történelmének jelenetei díszítették, kupolás mennyezetének csillagai tükröződtek a márványpadlón. Az ablakok tárva álltak. Mivel nyáron nem használták a padlófűtést, tálakban álló parázsló széndarabok nyújtottak meleget, a világosságot pedig

78

olajlámpások szolgáltatták, melyekről egy rabszolga gondoskodott. Az ajtónál Gaius és tisztjei őrködtek, de félreálltak, mikor Burrusék bevonultak a foglyokkal. A barbárok kegyetlennek és vérszomjasnak tűntek torzonborz szakállukkal és hajukkal. Arcukon, karjukon és fegyvereiken még mindig látszottak a vérfoltok. Három rabot vonszoltak magukkal, három megkötözött ifjút, akiknek véres, mocskos testét csak ágyékkötő fedte, kezüket összekötözték a hátuk mögött. Mindhármat kényszerítették, hogy letérdeljenek és megadják nevüket és rangjukat. Egyikük egyszerű katona volt, a másik kettő tiszt, decurio az athéni helyőrségből. Helena ráparancsolt Burrusra, tegyen jelentést, de a hencegést hagyja el. A germán engedelmeskedett és elmondta, hogy a támadók hibát követtek el, mikor az ösvényt követték. Akik lemaradtak, azokat Burrus emberei megölték, úgy göngyölítették fel az ellenséges harcosok vonalát, mint egy gombolyag fonalat, majd körülvették őket és teljes támadást indítottak. A támadók közül néhányan visszamenekültek a partra, ahol íjászaik védték a gályát. Burrus nem akarta kitenni embereit a nyílzápornak, ezért visszavonult és a homokdűnék közül figyelte, ahogy a gálya kiúszik a tengerre. − Azelőtt a parton volt? − kérdezte Constantinus. − Nem, felség − rázta a fejét Burrus. − Már visszavonszolták a tengerre. Veszélyes lett volna megtámadni. Helena a foglyokhoz fordult, ők azonban nem tudtak sokat elmondani. Beszéltek arról, hogy hagyta a gálya ott a flottát és bujkált az itáliai partvidék mentén. Megmondták nekik, mit kell megtámadniuk, ennél többet nem tudtak. − Halál rájuk! − motyogta Chrysis. − Vigyétek ki és feszítsétek keresztre mindet! Helena felemelte a kezét. Leguggolt a rabok elé. − Római polgárok vagytok? − kérdezte. A két tiszt bólintott, társuk azonban a fejét rázta: őt csak felbérelték. Helena levett a ruhájáról egy papírvékony ezüstcsatot, majd súgott valamit fiának, aki elmosolyodott és egyetértően bólintott. Helena Burrusnak adta a csatot. − Törd ketté − parancsolta. − Tedd, amit mondok. A germán fogta a csatot, kettétörte, majd visszaadta a darabokat Helénának, aki visszaguggolt az egyik tiszt elé és a csat egyik felét letette elé a földre. − Nem fogsz meghalni − jelentette ki. − Mindhárman megmosakodhattok és kaptok enni… kaptok tiszta ruhát, forró ételt és szalmát, amin aludhattok. Holnap reggel a zsoldosaim levisznek titeket a legközelebbi kikötőbe. Visszamehettek Korinthoszba vagy Piraeusba, amelyik hajóval akartok, egy feltétellel: elmondjátok Liciniusnak, hogy a támadás nem járt sikerrel, én pedig ki fogom deríteni, ki az áruló. Ajándékként vigyétek el neki ennek az ezüstcsatnak a felét, és ne felejtsétek el megmondani neki, hogy a fiam nemsokára elmegy hozzá, hogy visszakérje.

79

Nyolcadik fejezet Quod Dei Omen avertant. „Az istenek tartsák távol ezt a veszélyt!”9 (Cicero: Philippikák, 111.35.) Másnap reggel Claudia korán kelt és a kancelláriának berendezett kis szobába ment az átrium és az oszlopos kert között. Éjszaka kitört a vihar, a virágágyak és a sétány kövei teljesen eláztak, az ég még mindig tompaszürke volt. Úgy vélte, körülbelül egy óra lehet hátra napkeltéig. Lassan gyülekeztek a rabszolgák, hogy elkezdjék mindennapos munkájukat, rendbe rakják a kerteket, feltakarítsák a lakoma nyomait a tricliniumból. A villa katonai táborrá alakult: az őrséget megkettőzték, az oszlopsorok közt katonák járőröztek, a tetőkön és emeleteken íjászok posztoltak. Helena germánjai az egész éjszakát mulatozással töltötték, de így is képesek voltak ellátni feladatukat, és ők is őrködtek. Kinn, a kapuk körül táboroztak le, de mostanra visszatértek, hogy a császári katonákat gúnyolják. Claudia még a kis kancelláriában is hallotta kiáltásaikat és feltörő kacagásukat. Besurrant a helyiségbe, becsukta az ajtót, és sietve összeszedte, amire szüksége volt: egy írótáblát, íróvesszőket, pergamendarabokat, tintatartókat, egy tajtékkövet és homoktartót. Mindezt becsúsztatta bőr írnoki táskájába, majd a konyhába ment és kért egy kis korsó vizezett sört, egy tányér száraz tegnapi kenyeret, kevés kemény sajtot és pár érett szilvát. Miután evett, visszatért szobájába, gondosan bezárta az ajtót, helyet csinált egy sarokban és keresztbe tett lábbal leült, ölében az írótáblával. Az egyik tintatartót letette maga mellé a földre, kihegyezett egy írónádat, bemártotta hegyét a tintába és elkezdte lejegyezni a problémákat, amelyekkel szembe kellett szállnia. Gladius Sanctus − A szent kard Primo: A kard láncon függött egy széles, homokkal felszórt kör fölött. A láncot csak hosszú póznával, lándzsával vagy karddal húzhatták el középről. Még így is lehet, hogy rá kellett lépniük a homokra, amin meglátszott volna ennek nyoma. Az ajtót két germán őrizte, a kulcsok Burrusnál és Timothaeusnál voltak. Secundo: A kérdéses napon Timothaeus belépett a helyiségbe. A kard eltűnt. Timothaeus elvesztette az eszméletét és kivitték. Senki más nem volt benn. A germánok féltek a helytől, amit szentnek tartottak. Gaius Tullius alaposan átkutatta a pincét, de semmit nem talált. Semmi rendelleneset nem vett észre, csak ott kavarodott össze a homok, ahol Timothaeus elájult és elesett. A háznagy, akit hordágyon vittek ki, aligha rejthette el a kardot a ruhájában, azt észrevették volna. Az is feltűnt volna, ha bevisz magával egy rudat, amivel elérhette volna a láncot. Egyedül egy lámpást vitt be magával, amiben nem rejthetett el semmit. Ha a kardot, vagy azt, amivel közelebb húzták a láncot, a pincében rejtették volna el, Gaius Tullius megtalálta volna, amikor átkutatta a helyiséget.

9 Maróti Egon fordítása

80

Tertio: A pincehelyiség ajtaját két zár zárta, a kulcsokat két különböző ember őrizte. Annak alapján, amit megfigyeltem és hallottam, a zárakkal senki nem babrált. Quarto: Narcissus azok közt volt, akik segítettek kivinni Timothaeus hordagyát a pincéből. Claudia húzott egy vonalat és új címet írt fel. Dionysius Ezután rágcsálni kezdte az írónád végét és a szemközti falat nézte. A filozófus halála számos rejtély kulcsa − ahogy a Gyász Házának felgyújtása is az. Újra a tintába mártotta az íróvesszőt és írni kezdett. Primo: Dionysius a gyümölcsösbe ment, hogy egyedül legyen és elmélkedjen. Vagy odahívta valaki? Háttal ült a fának, amikor fejbe vágták. Miután így harcképtelenné tették, a támadó betömte a száját, megkötözte, a fák közé vonszolta, kikötözte, mint egy kikészítendő oroszlánbőrt, számtalan vágást ejtett rajta, és hagyta, hogy elvérezzen. Secundo: Dionysius holttestét a Gyász Házába vitték, ahol már ott hevert egy öreg koldus teste. Minden bizonyíték arra mutat, hogy a köteleket és a szájába tömött rongyot eltávolították, de semmi szokatlant nem vettek észre a testen. Tertio: Aznap este, a sötétség beállta után a Gyász Házát tűz emésztette el. A gyilkos gyújtotta volna fel, hogy eltüntessen valami hibát, amit ejtett, valami nyomot, ami elvezetett volna hozzá? Esetleg jelzőtűznek szánta? Vagy mindkét feltételezés igaz? Tüzet gyújtani nem lehetett nehéz, csak egy zsineg kellett, ami egymásra halmozott, olajjal átitatott bőrökhöz vezetett. Az elkövetőnek csupán ezt kellett meggyújtania, aztán eltűnhetett a sötétben. De valóban ennyire jól égett volna az olaj, valóban ekkora pusztítást tudott volna végezni? Claudia emlékezetébe idézte azt, amikor a romok közt kutatott. Édes szagot érzett, de véletlennek tudta be. Ki lehetett a gyújtogató? Gaius Tullius épp vele beszélgetett, de az istenek tudják csak, hol tartózkodtak a többiek. Claudia kis szünetet tartott gondolatmenetében. Valami elkerülte a figyelmét, de nem bírt rájönni, mi lehetett az. Eszébe jutott Narcissusszal kapcsolatos gyanakvása. Sóhajtott és újra írni kezdett. Quarto: Mi lehetett az oka Dionysius meggyilkolásának? Az ortodoxok és az ariánusok közti nézeteltérés miatt történt, vagy visszanyúlnak a gyökerei a tíz évvel ezelőtti árulásokhoz, abba az időbe, amikor

81

Diocletianus véres hadjáratot indított a keresztény hit ellen és az üldöztetés főként Capuát sújtotta? A szónokok most látszólag feddhetetlen életet élnek, de mi rejtőzik a múltjukban? Eltitkolt bűnöket rejtegetnének? Lehet, félnek, hogy szembesülniük kell régi bűneik következményeivel? Vagy Dionysius halálát olyasvalaki okozta, mint Chrysis, aki a velejéig pogány? Olyan, aki a nyilvános vita helyszínét szívesen változtatná véres arénává, ahol a keresztények darabokra szaggatják egymást és nyilvánosan lejáratják hitüket a császár előtt? Quinto: Miért kellett Dionysiust ilyen borzalmas módon megölni? Ha késsel ledöfik, megfojtják, lenyilazzák vagy mérget kevernek az italába, az is éppígy megtette volna. Mit akart a gyilkos? Minél több fájdalmat okozni? Mi lehetett ennek a rosszindulatnak az oka? Sexto: Van bármi kapcsolat a kard eltűnése és Dionysius halála között? Claudia új íróvesszőt vett elő és új bekezdést kezdett. Az áruló Primo: A tegnapi támadást a villa ellen egy gályáról indították, ami azért jött a tengeren át, hogy orgyilkosok csapatát tegye a partra. A gályának jelzőtüzek sora adta meg a jelet, az első tüzet itt, a villában gyújtották − ami azt jelenti, a támadást előre kitervelték. Licinius pontos értesülést szerzett arról, mikor utazott el és hová ment a császár és anyja, de ezt sokan tudták, mindenki hallotta, mennyire szereti Constantinus a Villa Pulchrát. Előre bejelentette, hogy ide szándékozik jönni. A gálya a parttól távolabb várhatta a jelet, hogy a császár valóban megérkezett. Secundo: Ugyanaz a személy Dionysius gyilkosa és az áruló? Azért lopták el a kardot, hogy átadhassák Liciniusnak, aki ezzel nevetségessé tehetné a császár anyját? A gyújtogató végig úgy tervezte, hogy a Gyász Házát használja jelzőtűznek? Claudia lehunyta a szemét. A logika azt diktálta, összefüggés van a két eset közt, de hol találhat bizonyítékot rá? Tertio: Licinius, Kelet császára műve lenne a támadás? Valószínűleg igen, de ahogy Chrysis is bebizonyította a lakomán, vannak mások is, akik igyekeznek okot találni a háborúra, arra, hogy Constantinus legyen az Imperator Orbis, a világ császára.

82

Claudia letette az írónádat és hátradőlt, kinyújtóztatva lábát, nehogy görcs álljon bele. Eszébe jutott, milyen heves vita kezdődött a tanácsteremben, miután a három rabot kivitték. Constantinus dühöngött, amiért anyja vállalta magára a villa védelmének felelősségét. Tisztjei egyetértettek vele, még Rufinus is bólogatott. Helena azonban nyugodt maradt, megőrizte a hidegvérét, és azzal érvelt, hogy a támadást titokban tervelték ki, a harcosok kevesen voltak, a meglepetés erejével könnyen le lehetett győzni őket. Erdős területen kellett áthatolniuk az éjszaka közepén. Ezek a körülmények nagyban kedveztek a germánoknak. Végül − és ebből a véleményéből Helena nem engedett − a villában áruló rejtőzött. Ha az áruló figyelmezteti a támadókat, azok visszavonultak volna, hogy kivárjanak egy kedvezőbb alkalmat, így azonban sikerült meghiúsítania a támadást, és méltó választ küldött Liciniusnak. Heves vita tört ki, de Helena győzött. Constantinus ezek után feltett egy kérdést, ami már Claudiában is felmerült. Ha a Gyász Házát az áruló gyújtotta fel, és ő gyújtotta a többi jelzőtüzet is, akkor valakinek hiányoznia kellett a villából abban az időpontban. Ki volt az? Gaius Tullius kiment, hogy utánanézzen, miközben Helena még mindig a fiával vitatkozott. Amikor a parancsnok visszatért, jelentette, hogy senki nem távozott a villából azon az estén, bár hozzátette, hogy ezt nem jelenheti ki teljes bizonyossággal, mert a legtöbb olyan őrt, aki a kapuknál őrködött, lemészárolták a támadás során. Claudia írónádja megcsúszott a pergamenen. A lány beszórta homokkal az eddig elkészülteket, hogy felitassa a tintát, aztán fogta a következő ív pergament. Hangokat hallott odakintről, a villa népe ébredezett. Felállt, nyújtózkodott, aztán visszakuporodott a sarokba, kényelmesen elhelyezkedett, fogta az írótáblát és felírta az utolsó fejezetcímet. Spicerius, Murranus, Meleagrosz Primo: Az emberek nem értik, Murranus miért nem ölte meg legyengült ellenfelét, de Murranus már csak ilyen. Spiceriusnak mérget adtak be, de nem elég erősét ahhoz, hogy megölje. A borba keverték a mérget, vagy másképpen adták be neki? Azért gyengítették le Spiceriust, hogy Murranus könnyedén megölhesse? Lehet, hogy személyes okból tették, valaki bosszút akart állni Spiceriuson vagy akár Murranuson? Vagy azok műve volt, akik nagy összegben fogadtak Murranus győzelmére? De miért fogadtak volna nagy összegben, ha nem volt biztosítva Murranus győzelme? Claudia az ajkát harapdálta. Murranus pár napon belül megküzd Spiceriusszal, és ha győz, Meleagrosszal kell szembeszállnia. Leírta ezt a végzetes nevet is, majd aláhúzta, újra és újra. Érezte, amint eluralkodnak rajta az érzelmek, nem is annyira a heves düh, mint inkább a rideg, számító gyűlölet. Úgy érezte magát, mint a karddal felfegyverkezett harcos, aki ellenfelét tanulmányozza, igyekszik kifigyelni gyenge pontját, tűnődve, hová sújtson. Ledobta az íróvesszőt, igyekezett elterelni gondolatait és nem olvasta át, amiket leírt, de emlékezetében újra és újra felötlött az a végzetes találkozás. Felismerte volna Meleagrosz? Rufinus azt mondta, már egy ideje itt van a villában. Ő támadta meg a pincében? Ő rajzolta azt az ábrát a falra? Claudiának hirtelen nehezére esett a légzés, mintha valaki a mellkasára ült volna. Felállt, összegöngyölte a pergameneket és az övén lógó négyszögletes erszénybe gyömöszölte őket, aztán elhagyta a szobát és elindult a folyosón. Mikor elhaladt az egyik őr mellett, megállt és azon gondolkodott, hogyan dobhatták a szobájába a lámpást. Ki léphetett be a császári

83

lakrészbe? Egy rabszolga sietett el mellette két vizeskorsóval. A hozzá hasonlókra senki nem vesztegetett egynél több pillantást. Ezt tette a támadója is? Rabszolgának álcázta magát? Claudia továbbsétált és az oszlopokkal körülvett kertben találta magát. A nap felkelőben volt, a kövek megszáradtak, a gyönyörű kertet elárasztotta a fény, mely csillogott a medencék vizén és visszatükröződött a márványoszlopokról. A virágágyak ragyogó színekben keltek életre, a lombok és bokrok közt madárdal csendült. Claudia talált egy száraz padot és leült, szemben a felkelő nappal. Félig lehunyt szemmel itta be a kert szépségét. – Jó reggelt, Claudia. A lány összerezzent. Athanasius ült le mellé álmos arccal. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Korán keltem ma. Az a sok izgalom múlt éjjel! Mi történt? Claudia beszámolt neki a támadásról, de a részleteket igyekezett homályban tartani. Athanasius összébb húzta vállán a köntöst, és félmosollyal hallgatta, mikor rájött, hogy a lány nem akar belemenni a részletekbe. – Septimust keresem − mondta aztán. − Tegnap egész nap nem láttam, és kicsit aggódom. Hol lehet? Claudia hallgatott. Szeretett volna egyedül maradni. − Néha eltűnik − bökte oldalba játékosan Athanasius. − Ő is szeret egyedül lenni. Milyen gyönyörű ez a hely! Emlékszem a vitára, ami itt zajlott, és arra is, hogy utána itt beszélgettél azzal a rabszolgával. Claudia egész testében megfeszült. – Tudod, melyikről beszélek − folytatta Athanasius ugyanazon a hangon. − Ő felelt a Gyász Házáért. Tegnap éjjel, a lakoma után kibékültem Justinusszal, és ő is mindent megtett a békéért. Mondott valami fölöttébb érdekeset arról a rabszolgáról. − Narcissusról? − Ó, igen, ez a neve, Narcissus. Justinus úgy emlékszik, látta már valahol korábban is, Capuában, egy nagyobb keresztény család rabszolgájaként. A családfő temetésszervezőként kereste a kenyerét. Justinus biztos benne, hogy Narcissus nála dolgozott. Claudia igyekezett leplezni, hogy végigfutott a hátán a hideg. – Van más is. Azon a délutánon, amikor Dionysius meghalt... – Meggyilkolták − javította ki Claudia. − Dionysiust meggyilkolták. − Igen, igaz. Nos, aznap lementem a Gyász Házába. Minden ablak zárva volt, az ajtót pedig belülről bereteszelték. A keresztény hagyomány szerint igaz és szent dolog imát mondani a holtakért. Le akartam térdelni Dionysius holtteste mellett, hogy elmondjak pár imát. Meglepett, hogy zárva találom az ajtót. Kopogtattam és kopogtattam, mígnem már fájtak bele az ízületeim. Végül kinyílt az ajtó és megjelent Narcissus, nagyon bűntudatos képpel. Azt állította, elaludt. Félreparancsoltam és bementem. Körülnéztem, de látszatra minden rendben volt. Az öreg koldus ott hevert, Dionysius pedig úgy terült el a priccsen, mint egy darab hús. Valami azonban feltűnt… Jártam Egyiptomban, Claudia, és meglátogattam a Holtak Városát is a Nílus partján. Jártam a balzsamozóműhelyeikben. Ott éreztem azt a szagot, amit a múltkor a Gyász Házában. − Észrevettél még valamit? Athanasius lehunyta a szemét. − Az egyik sarokban egy nagy ládát. Mást nem. Miután elmondtam imáimat, távoztam. − Mást nem vettél észre? Kérlek, Athanasius, gondolkozz! − Csak a holttesteket. Dionysius borzalmasan festett, a szája tátva maradt, a szeme nyitva. Úgy nézett ki, mint akit teljesen átáztatott a vér. Egyvalamit észrevettem: a kötelékek, amiket a gyilkos használt, és a rongy, amivel betömték a száját, ott hevertek egy halomban a földön a priccs mellett. Mikor múlt éjjel Justinus barátkozni próbált velem, elmondtam, hogy mentem el a Gyász Házába kinyilvánítani végső tiszteletadásomat, és azt is, hogy semmi közöm a

84

tűzhöz. Justinus ez utóbbit nem hitte el, de elmesélte, hogy ő is odament imádkozni. Ő kívülről bezárva találta a Gyász Házát, Narcissus, a rabszolga pedig egy szikomorfa alatt aludt, mellette söröskorsó állt. Justinus is látni akarta a holttestet, de Narcissus nem tűnt túl készségesnek. Athanasius felállt. − Emlékszel Juvenalis verseire? − kérdezte, és lemosolygott a lányra. − Egyszer feltett egy kérdést: „De ki lesz majd őre az őrnek?” – És? − A te esetedben úgy hangozhatna a kérdés − hajolt le Athanasius −, hogy ki kémkedik a kém után? A filozófus ezzel távozott. − Claudia! A lány megfordult. Burrus és Gaius Tullius álltak a kert bejáratánál. A germán borzas állatbőr köpenyét viselte, Gaius bőr mellvértet, derekán kardhüvelyt, lábán meneteléshez készült csizmát. Hóna alatt bőrsisakot tartott, rajta a császári színekre, bíborra és vörösre festett tolldísszel. Mikor elkapta Claudia tekintetét, intett a lánynak. − Az Augusta megkért, hogy keresselek meg. A lány felállt és odament hozzá. − Le kell mennünk a partra. Pontos utasításokat kaptam az Augustától. Velünk kell jönnöd. Azt mondja, neked éles szemed van, és talán olyan dolgokat is észreveszel, amik nekünk elkerülik a figyelmünket. − Erdőben nem − mordult fel Burrus. A parancsnok ügyet sem vetett a germánra. − Akarod hozni a köpenyedet? Valamit szeretnék mutatni, mielőtt elindulunk. Ezzel sarkon fordult és távozott. Claudiának és Burrusnak nem maradt más választása, mint hogy utánasiessen. Megkerülték a palotát és a Gyász Háza romjaihoz mentek. Gaius nem állt meg itt, hanem a szikomorfák közé vezette őket, a kert egy elhanyagolt részébe, ahol a növények felkapaszkodtak a birtokot körülvevő falra. A sűrű növényzetet félrelökve Burrus utat nyitott Claudiának. A lány egyszer csak megállt, hogy szemügyre vegyen valamit: bárány- és marhacsontok hevertek a földön, némelyiken még látszott egy kevés hús. Nem messze ettől egy gombóccá gyűrt asztalkendő hevert, az egyik fa alatt pedig cserépkorsó. − Valaki lakomázott. Gaius visszajött és megállt Claudia mellett. − A szolgák gyakran kiszöknek, hogy nyugodtan ehessék meg az ellopott ételt. Ez most nem fontos. Gyere! Kis tisztáshoz értek, nem messze a faltól. Gaius az erős szíriai íjra mutatott, ami a földön hevert. Mellette egy üres tegez és egy tűztől megfeketedett cserépedény. − Ezeket ma reggel találtam − magyarázta −, vagy inkább találtuk, az embereimmel. Át akartuk kutatni a birtokot, hátha észreveszünk valami gyanúsat. Mindig megvolt a lehetősége, hogy az egyik támadó átjutott; lehetséges, hogy itt bújt el. Claudia odalépett és felemelte az íjat. A fát és az íjhúrt is nedvesnek találta, ahogy a tegezt és a cserépedényt is. Utóbbi még mindig bűzlött a szuroktól. – Jó ideje itt lehetnek − jegyezte meg. − Szerinted is, Gaius? A parancsnok arcán látszott, hogy még nem pihente ki az előző éjszakát, szeme kivörösödött az alváshiánytól. − Bár bízott volna bennünk az Augusta! − mormolta. − Nem sértésnek szántam, Burrus. − Mély levegőt vett. − Azt hiszem, bizonyítani akarok. Arra gyanakszom, ezt az íjat, a nyilakat és a szurkosedényt az áruló használta. A Gyász Házát nem jelzőfénynek gyújtották fel, de amikor égett, az áruló kihasználta a zűrzavart és tüzes nyilakat lőtt ki.

85

Claudia leguggolt, az íjat nézte, aztán a falat, majd visszafordult arra, amerről jöttek. Amit Gaius mondott, annak volt értelme, de még mindig nyitva maradt a kérdés, ki gyújtotta a jelzőtüzeket. – Burrus! − intette közelebb a zsoldost. − Nem az erdő felé megyünk. Ne tiltakozz, Gaius − emelte fel a kezét. − Majd én megmagyarázom az Augustának. Szeretném, ha a legjobb embereidet az erdőbe küldenéd, Burrus. Maradjanak távol attól a helytől, ahol a csata zajlott. Mondd meg nekik, hogy fésüljék át a terepet az ösvénytől balra. − Mit keressenek? − kérdezte Burrus. − Táborhely nyomait, talán két-három embert, akik az erdőben élnek. Kellett lenni tábortüzüknek, latrinagödrüknek… Katonák lehettek, esetleg vándorkereskedők, házalók. Ha tábort ütöttek, még lennie kell valami nyomának. Keressetek tűzrakásra utaló nyomokat, eldobott ruhadarabokat, ételmaradékokat. Burrus bólintott és elsietett. − Számomra is van parancsod? − vigyorodott el Gaius. − Ami azt illeti, van, parancsnok. Elhallgatott, mert Athanasius hangját hallotta a távolból. − Septimus! Septimus! − Egész nap keresi − jegyezte meg Gaius. − Ahogy ismerem ezeket a filozófusokat, Septimus bizonyára szundikál valahol. − Kerítsd elő Timothaeust − mondta Claudia. − Beszélni akarok vele arról az erdei vándorról. − Az öregről, akit holtan találtak a villa mellett? − Arról. Mikor Gaius elsietett, Claudia visszament az íjhoz, a tegezhez és a cserépedényhez, hogy jobban megvizsgálja őket. Egyre kevésbé értette, miért hazudott Narcissus. Azt állította, otthagyta a Gyász Házát, teleette magát, túl sokat ivott és elaludt a közelben. A lány most már biztos volt benne, hogy hazudott, de nem bírt rájönni, miért. Komor mosollyal arra gondolt, ezenkívül is van pár kérdése újdonsült barátjához. Kicsivel később Gaius visszatért, nyomában Timothaeusszal. A háznagy betegnek és elgyötörtnek tűnt, borotválatlan arccal, piszkos tunikában loholt a parancsnok mellett. − Ülj le a fűbe. – Vizes a fű − jelentette ki Timothaeus. − Ha elfelejtetted volna, Claudia, múlt éjjel esett. A lány vállat vont és leült egy padra, majd közelebb hívta Gaiust. − Emlékszel az erdei vándorra? − kezdte. − Az öregre, akit holtan találtak a villa mellett nem sokkal a császár érkezése előtt? – Igen − felelte az álmosan pislogó háznagy. − Emlékszel, Gaius, én kísértelek oda. Az öreg mindenkinek csak gondot okozott − fordult vissza Claudiához. − Az erdőben kószált és időnként eljött a villába, hogy némi maradék ételért könyörögjön. Jól ismerték a környéken a gazdák… bár nem sok maradt belőlük mostanra − tette hozzá gyászosan. − Úgy tudom, a támadóink mindenkit lemészároltak a környéken, aki nem tudott elmenekülni. Keresztre kellett volna feszítenünk azokat a foglyokat. − Az ajka elé emelte kezét. − Keresztre feszíteni! − mormolta. − Keresztény vagyok, nem lenne szabad ilyeneket mondanom, igaz? – Beszélj a vándorról − igyekezett Claudia visszatéríteni a háznagyot a tárgyhoz. – Az egyik őrünk találta az öreget az ösvényen. Tele volt horzsolásokkal itt − érintette meg arca bal felét Timothaeus. − Párszor láttam már részegen, ezért azt hittem, lezuhant valahonnan vagy roham tört rá. Igazam van, Gaius? − A parancsnok bólintott. − A hozzá hasonlókat máskor kidobtuk a bozótba, de őt valahogy megsajnáltam. A villának van egy temetője a keleti falon túl. Parancsot adtam, hogy vigyék az öreget a Gyász Házába és tekerjék vászonba. Ez a Timothaeus itt, mint jó keresztény − folytatta enyhe gúnnyal − azt

86

állította, jó cselekedet eltemetni a holtakat, imát mondani a sírjuk fölött és italáldozatot önteni a sírra. − Keresztény vagy, Gaius? − kérdezte Claudia. − Vagy valaki a családodból? − Olvasd végig a feljegyzéseket, Claudia. Nem vettem részt az üldöztetésben, de a családom nem kedveli különösebben a keresztényeket. Ettől függetlenül van, akit kedvelek közülük − veregette hátba a háznagyot. − Timothaeus rendes fickó. Az emberem jelentette, mit talált, Timothaeus pedig a segítségemet kérte. Behozattam a koldust. A teste mocskos volt, a feje csupa vér. − Lehetséges, hogy meggyilkolták? − kérdezte Claudia. Gaius grimaszt vágott. − Lehet. De ki akarta volna megölni az öreget? Úgy emlékszem, nagyobb bűzt árasztott, mint az istálló. A császár kora délután érkezett, nem sokkal azután, hogy megtaláltuk a holttestet. − Gaius a fejét csóválta. − A Gyász Házába vittük, de az igazi móka csak ezután kezdődött: Dionysius halálával. – Timothaeus! Azt mondtad… − Claudia kis szünetet tartott, igyekezett pontosan megfogalmazni kérdését −, hogy az öreg csak gondot okozott? − A halála előtti pár napban igen. Úrnőm, nem tudom, baleset okozta a halálát vagy megtámadták. Azért hozattam ide a testét, mert bűnösnek éreztem magam. Az öreg az utóbbi időkben gyakran bekopogott, és mindig a császárral akart beszélni, én azonban elzavartam. − Timothaeus gyászos képet vágott. − Kedvesebbnek kellett volna lennem. Nem is nagyon néztünk a holttestére, igaz, Gaius? A katonák betekerték egy vászonba, hordágyra tették, mint valami zsákot, aztán behozták. − Akarsz még kérdezni valamit? − kérdezte Gaius. Claudia a Gyász Házának romjait nézte. − Milyen embereket hoztak rendszerint ide? – Időnként meghalt a villában egy-két vendég − felelte Timothaeus. − Akinek családja volt, annak itt tartottuk a testét, amíg el nem jönnek érte. A többiek, akiket idehoztak, többnyire az itt szolgáló rabszolgák közül kerültek ki. Később eltemettük vagy elégettük a holttestüket. − Felállt. − Úrnőm, dolgom van, és Gaiusnak is. Mindketten távoztak. Claudia felállt és a szikomorfához ment, ami alól a császár figyelte az égő épületet, aztán visszament a csontokhoz, amelyek ott hevertek a nap hevétől kemény földön. Ásás nyomait vette észre, de már a megbolygatott földet is keményre égette a nap. − Claudia! − A lány felállt, lesöpörte magáról a port és kinézett a bokrok közül. Narcissus rohant felé hadonászva. − Claudia! − Épp veled akartam beszélni! − suttogta a lány halkan. Kilépett a bokrok közül és Narcissus mögé lopózott, majd a vállára csapott. A férfi sarkon fordult. − Claudia, már mióta kereslek! − Én pedig téged − mosolygott rá a lány. − Gyere, beszélgessünk! − Megveregette a férfi karját. − Azt hittem, ügyes színész vagyok, de a te tehetséged felér az enyémmel. − Hogy érted ezt? − értetlenkedett Narcissus. − Most nincs itt a tréfálkozás ideje. Tudni szeretném, hol fogok élni. Meddig maradsz a villában? − Ezzel most ne törődj. − Claudia intett, hogy üljön le. − Az erdei vándorról akarok beszélni veled. Nem, Narcissus, ne kezdj reszketni és sírni! Ismerted az öreget! − Természetesen ismertem − motyogta Narcissus, és kerülte a lány tekintetét. − Mindenki ismerte. De félek, Claudia! Mi történt múlt éjjel? – Nagyon jól tudod, mi történt, Narcissus! A villát támadás érte. Emlékszel a jelzőfényekre, hiszen te voltál az, aki látta őket, nem igaz? − Látta, mennyire elvörösödik a férfi arca a zavartól. − Gondolod, hogy valaki meggyilkolta az erdei vándort? − Olyan erősen ragadta meg Narcissus csuklóját, hogy körmei a férfi húsába vájtak. − Ne hazudj, Narcissus! Megvizsgáltad a holttestet, ahogy minden mást testet is, ami a Gyász Házába került.

87

Némelyikhez nem mertél nyúlni, a többin azonban gyakoroltad balzsamozóképességedet! − Narcissus nem válaszolt. − Tudod − folytatta Claudia könnyedén −, úgy érzem, több dologban is hazudtál. – De… − Ne játszd meg magad! Azt állítod, szíriai balzsamozómester vagy, aki belekeveredett egy lázadásba és emiatt eladták rabszolgának. Igaz? Narcissus bólintott. − Itáliába küldtek, és… − És idehoztak. Claudia arcul ütötte. − Ha újra hazudsz, újra megütlek. Kedveltelek, Narcissus, de nem tudom, ki vagy valójában. Jó ideje itt vagy a villában, igaz? Ismered Timothaeust és a többieket. Engem is ismersz, és sokat köszönhetsz nekem, ezért az igazat akarom hallani. − Itáliába hoztak − kezdte Narcissus lassan. − Tarentumban adtak el. − Ne felejtsd ki Capuát − figyelmeztette a lány. − Igaz − folytatta Narcissus sietve. − Egy gazdának adtak el, aki nem vette sok hasznomat, ezért újra a piacra kerültem, és egy keresztény család vásárolt meg. – És te is keresztény vagy, nem igaz, Narcissus? − mosolyodott el Claudia, és megveregette a férfi karját. − Biztos vagyok benne, hogy áttértél. Hibát követtél el. Kíváncsi lettél, valóban mások-e az ariánusok temetkezési szokásai, mint az ortodoxokéi. Különösnek találtam, hogy egy pogány rabszolga, aki mindent tud az egyiptomi temetkezési rítusokról, ennyire tájékozott az ortodox keresztényekkel és az ariánusokkal kapcsolatban. Ki tudja − nézett rá ártatlan szemekkel −, lehet, hogy másban is elszóltad magad. Claudiának tetszett a beszélgetés alakulása. Még nem állt készen, hogy mindennel szembesítse Narcissust, amire rájött, de látta, hogy utolsó megjegyzése alaposan ráijesztett a férfira. − Folytasd! − sürgette. − Új gazdám temetésszervezőként dolgozott. Kedvesen bánt velem ő és a családja, a számos fia és lánya is. Egy villában laktak a város szélén. Nagyon szép hely volt, úrnőm, virágoskertek, gyümölcsösök, olajfaligetek és szőlők vették körül. Saját bort termelt, nagyon finomat. Boldogan éltem ott. Gazdám kívánsága az enyém is volt, így elfogadtam Krisztust. Mindenben hittem, amiben a gazdám is. Megbízott bennem, többször használt küldönceként. Csodálta balzsamozói képességeimet, gyakran mondogatta, amikor vállon veregetett, hogy a legcsúfabb holttestet is olyan széppé varázsolom, hogy az embernek kedve lenne megcsókolni. Egyik sabbatkor, vacsora előtt keresztények gyűltek össze gazdám villájában. Papjaik, akik részt vettek a kézrátétel szertartásán, azért jöttek, hogy agapét, azaz szeretetvacsorát tartsanak, az eucharisztia ünnepét; hogy kenyeret egyenek és bort igyanak. Úgy hiszik, az Krisztus teste és vére. − Gazdám nagy vagyonnal rendelkezett. Pártfogolta a város szónoki iskoláját, és szívesen hívott meg szónokokat a villájába az agapéra. A szertartás után kint vacsoráztunk a csillagok alatt, az éjszakai levegőt megédesítette a jácintok illata. A szónokok azzal szórakoztattak bennünket, hogy vitába szálltak egymással. Olyan is előfordult, hogy gazdám egész háza népét elvitte az iskolába, hogy hallgassuk a szónokokat. − Narcissus a kezébe temette arcát. − De szépek is voltak azok az idők! Vergilius is megénekelte volna. − Mi történt? − kérdezte Claudia. − Mindenkivel találkoztam, aki számított. Még Chrysis is eljött Capua híres iskolájáról, hogy fejlessze szónoki képességeit. Új Cicerónak tartotta magát, szívesen idézett a Pro Milonéból vagy a Contra Catulinamból és a nagy szónok más műveiből. Nem is tudom, miért kellett távoznia… − Narcissus a szemét forgatta. − Valami botrányba keveredett a tandíjfizetéssel, vagy inkább a tandíj nem fizetésével kapcsolatban.

88

− És Gaius Tullius? Narcissus megrázta a fejét. − Beszéltem már vele. Élete nagy részét Galliában és Britanniában töltötte. Ízig-vérig pogány. Akkor találkoztam vele először, amikor idejöttem. − És Timothaeus háznaggyal? − Ő nem járt Capuában, de úgy tudom, az öccse ott élt. − Mi történt vele? – Eltűnt az üldöztetések idején. Timothaeus nem tudja, mi történt vele, elmenekült, letartóztatták vagy megölték. − Narcissus vállat vont. − Senki nem tudja. A többi szónokot láttam ott: Athanasiust, Dionysiust és a többieket. Fiatalok voltak, még csak tanulták a szónoklás fogásait, azt, hogyan beszéljenek kaviccsal a nyelvük alatt vagy szavaljanak fejből, jegyzetek nélkül. Visszagondolva rájuk, olyan felfuvalkodottnak tűnnek mind, mint a kakasok. Justinus azt hitte, ő az új Démoszthenész. − Művelt ember vagy, Narcissus, sok nevet ismersz. − Gazdám nagy tudós hírében állt. Sokat tanultam tőle, és azt is engedte, hogy használjam a könyvtárát. − Ezután mindez véget ért? − Igen − jelentette ki Narcissus fáradtan. − Szerettem azt a családot, úrnőm. A gazdám ígéretet tett, hogy felszabadít és üzlettársává tesz. A miénk lehetett volna a legvirágzóbb temetkezési vállalkozás a városban. Látta volna a raktárait! A legjobb kellékeket használta, a legkiválóbb álarcokat, legyezőket, koporsókat, ezenkívül még saját zenészeket is alkalmazott. Diocletianus azonban mindennek véget vetett. Kiadta az ediktumát, a kereszténység újra tilalmas lett, írásait és jelképeit betiltották. Narcissus halkan zokogott. Claudia észrevette, a férfi olyan erősen szorítja ökölbe kezeit, hogy kézfején duzzadni kezdenek az erek. Ez az ember képes gyilkolni, gondolta. És Timothaeus? Volt egy öccse Capuában, aki eltűnt. Chrysis? Ő más, mindenki tudta, milyen zsugori, és hogy nem szereti kiegyenlíteni a tartozásait. A zokogó Narcissus kisgyerekre emlékeztette Claudiát; látszott, hogy sírását inkább harag váltotta ki, nem szomorúság. − A gazdám családját feljelentették − folytatta a férfi, és keze fejével letörölte könnyeit. − A katonák az éjszaka közepén jöttek, találtak egyet a keresztény szentírásból, látták a chi és ró jelképeket és a hal jelét is… mint tudod, azok a betűk azt jelentik, hogy, Jézus Krisztus, Isten fia, a világ megváltója”. Ott reszkettem a sötétben, miközben a katonák a gazdám arca elé tartották a jelképet és ráparancsoltak, hogy tagadja meg. Se ő, sem a családja nem mutatkozott erre hajlandónak. Mindannyiukat megkötözték, majd kilökdösték az ajtón és felrakták őket egy kint várakozó szekérre. Velem nem foglalkoztak, a rabszolgák nem léteztek a szemükben. Otthagytak az üres házban, úgy éreztem magam, mint egy kísértet. Körülbelül négy napig maradtam ott. Többen jöttek kérdezősködni a történtek felől. Nem tudtam elhinni, de akkor is láttam a szemükben, mit gondoltak: engem tartottak árulónak! Azt hitték, én árultam el a gazdámat. Ezért elmenekültem és elrejtőztem vidéken. − Hogy maradtál életben? − Ismertem a keresztény közösség tagjait, tudtam neveket és helyeket. Amikor már bujkáltam és az életemet féltve menekültem, elfogadtak maguk közül valónak. Számtalan veszéllyel kellett szembenéznem, hogy árulónak tartanak a keresztények vagy valaki feljelent a hatóságoknál mint szökött rabszolgát. Ha elfognak, a kereszten végezhettem volna vagy egy medve ebédjeként az arénában. Az egyik gazda, akinél rejtőztem, elmondta, hogy összeírták a gazdám tulajdonát, és én is rajta voltam a listán, mint szökött rabszolgája. El akartak fogni. − Narcissus felemelte a kezét. − Úrnőm, esküszöm, hogy sosem árultam el őket, de tudtam, ha elfognak, megkínoznak. Két-három évig bujkáltam vidéken, aztán északra mentem és

89

menedékre leltem a katakombákban. A holtak sírjait gondoztam. Gyorsan múltak az évek. Sylvester, a presbiter felfigyelt rám, én pedig elmeséltem neki életem történetét. − Ebben biztos vagyok − mosolyodott el halványan Claudia. − Sylvester intézte el, hogy ide gyere? – Igen, úrnőm, miután Constantinus kiadta a rendeletét, hogy eltűri a keresztényeket. Új császárunk határozottan megparancsolta a szökött rabszolgáknak, hogy adják fel magukat. Sylvester nem tehetett mást azon kívül, hogy igyekezett könnyíteni a sorsomon. Elintézte, hogy jó helyre kerüljek: bemutatott Chrysisnek és idekerültem. − Tehát nem igaz, hogy öt éve vagy itt. − Természetesen nem. Claudia szemügyre vette a férfit. Úgy vélte, igazat mond, vagy legalábbis az igazság egy részét. Azt is megértette, miért bánt az Augusta olyan nagylelkűen ezzel a szíriai balzsamozómesterrel. Helena valószínűleg mindent tudott Narcissus eddigi életéről. − Kém vagy, igaz? − kérdezte Claudia. − Sylvester ezzel a feltétellel szerezte neked ezt a kényelmes helyet. Bármit megtudsz, azt tovább kell adnod Timothaeusnak vagy egy hozzám hasonlónak. Ezért jöttél oda a kertben. Sylvester semmit nem tesz anélkül, hogy ne kérné meg az árát, ami mindig ugyanaz: a keresztény közösség helyzetének javítása. Hasznos dolog, ha az embernek kéme van a Villa Pulchrában. − Csak híreket gyűjtögetek! − tiltakozott Narcissus. − Jól tudom, mit láttam aznap éjjel… a jelzőtüzekről beszélek. Hűségesküt tettem Sylvesternek és megtartottam. Aznap éjjel, amikor kint ültem a csillagok alatt, még nem jöttem rá, miért olyan jelentős, amit láttam. − Ki árulta el a gazdádat? − Claudia szándékosan váltott tárgyat, mert észrevette, hogy Narcissus tekintete egy pillanatra megváltozott: hideg, számító kifejezés ült ki a férfi szemébe. − Bizonyára nyomoztál utána − jelentette ki. − Az emberek szeretik a szóbeszédet. Hallanod kellett neveket! − Dionysius és Septimus − jelentette ki Narcissus komolyan. − Meggyaláztad Dionysius holttestét? − Az arcába köptem. – Mi mást tettél még, Narcissus? Megvizsgáltad az öregembert, az erdei vándort? − Én… Claudia fenyegetően emelte fel a kezét. − Meggyilkolták, igaz? − Azt hiszem, igen − fordította el a tekintetét Narcissus. − Igen. Por és piszok borította, az arca bal oldalára vér száradt. Bozontos haján át is látszott, hogy betört a koponyája. De lehetett baleset is. – Továbbra is gyakorlod a mesterséged, ugye? − kérdezte Claudia. − Balzsamozó vagy, képzett Ozirisz rítusaiban. Ügyesen távolítod el az agyat és a belsőségeket. Megtetted az erdei vándorral is, és már korábban is gyakoroltad a rabszolgák holttestén. − Senki nem tud róla, de igen − ismerte be Narcissus. − Úgy éreztem, kötelességem segíteni őket útjukon, és nem szabad kiesnem a gyakorlatból. Kinek ártottam vele? Ki törődik egy öreg rabszolga testével? − Az erdőben ástad el, amit el kellett tüntetni, igaz? Láttam, hol. Ami ennél is fontosabb, a Gyász Házában állt egy ládád, tele gyantaolajjal és más gyúlékony dolgokkal. Ez volt a te kis birodalmad, ezért nem távoztál onnan soha. Minden este bezártad az ajtaját és a közeli szikomorfa alatt aludtál, aznap éjjel is, amikor kitört a tűz. Azt hitted, téged fognak okolni, ezért elmenekültél. Halálra rémített a gondolat, mi lesz, ha kiderül, mit rejtegettél ott és mit műveltél a holttestekkel. Narcissus, mindez már a múlté. Láttál valami gyanúsat aznap éjjel? – Féltem − mondta a férfi könyörgő hangon. − Eljöttek a szónokok, hogy megtekintsék a holttestet. Erre nem számítottam. Fogtam egy korsó sört és alaposan leittam magam. Amikor felébredtem, a Gyász Háza már lángolt. − Felugrott. − Sok a dolgom…

90

– Nincs semmi dolgod, Narcissus. Nem vagy már rabszolga; szabad ember vagy. − Megragadta a férfi csuklóját. − Van még pár kérdésem hozzád, de most várhatnak. Ne tűnj el addig. *** Claudia a napfényben sütkérezve elgondolkozott azon, amit Narcissustól hallott. Lassan, de biztosan kezdett összeállni a kép. Hirtelen fegyvercsörgést hallott, és összerezzent. Burrus és a zsoldosai közeledtek, fiatal férfit vonszoltak magukkal. A fogoly sötétbarna tunikát viselt, melyet kötéllel kötött meg a derekán, haja összeborzolódott. Burrus nem bánt vele durván, hatalmas mancsát szinte gyöngéden nyugtatta a vállán, de látszott, hogy a rab így is halálra rémült, és ha a germán levette volna róla a kezét, futásnak iramodik, akár a nyúl. − Megtaláltuk! − A germánok körülvették Claudiát. Az ifjú térdre esett előtte. − Mit? − nézett fel hunyorogva Claudia. – Tábortüzek nyomait. Két-három ember már jó ideje kint táborozhatott az erdőben. Találtunk egy vizestömlőt, ételmaradékokat és pár rongyot. − És ő kicsoda? Az ifjú reszketve térdelt, szemébe tisztán kiült a rémület. − Beszélj − csapott a vállára Burrus. − Mondd el az úrnőnek, amit tudsz. Az ifjú olyan tájszólásban szólalt meg, amit Claudia alig értett, ezért megkérte, hogy lassabban beszéljen és ismételje el, amit mondott. A fogoly még most is annyira remegett, hogy nehezére esett beszélni, ezért Claudia ígért neki egy érmét, hátha megered a nyelve. Megtudta, hogy a fiú egy közeli tanyán dolgozott, és elmenekült, mikor a gazdája házát megtámadták. Épp a földek felől jött, látta, hogy gyanús alakok bújnak ki az erdőből és tartanak a ház bejárata felé. Elborzadtan hallotta a fegyverek zaját és a kiáltásokat. Burrus rácsapott a vállára. − Most nem ez a lényeg. Azt mondd el az úrnőnek, amit láttál. Az ifjú elmesélte, hogy aznap éjjel, amikor a Gyász Háza égett, kinn járt a mezőn, hogy elejtsen valami vadat. Részletesen leírta azt a helyet, ahol Claudia is járt: elhagyatott vidék, mely kopáran feküdt a holdfényben a fák gyűrűjében. Át akart vágni rajta, mikor tűz gyulladt ki a sötétben. Megállt és figyelte, ahogy felcsapnak a lángok, aztán hazament és szólt a gazdájának. Másnap odamentek, de nem találtak mást, csak pár égett fadarabot, ezért azt hitték, csak vadorzók vagy az erdő lakói jártak arra. Claudia köszönetet mondott az ifjúnak, odaadta neki az érmét és elbocsátotta. Arra számított, Burrus is távozik, de a germán zsoldosvezér ott maradt és nézelődött. – Hová lett? − kérdezte hirtelen. − Az az alak, aki olyan csendesen tud surranni. − Kiről beszélsz? − kérdezte Claudia ingerlékeny hangon. − Gaiusról − felelte Burrus. − Elnézésedet kérem. − Lepillantott Claudiára. − Gaius jó katona, de nagyon bántja, hogy az anyacsászárné nem bízik benne. El kellett magyaráznom. − Csettintett ujjaival és távozott, hogy folytassa a kutatást. Claudia felállt, nyújtózkodott, és úgy döntött, visszamegy a villába. Épp közeledett az egyik mellékbejárathoz, amikor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Sylvester állt az oszlopok közt. A pap közelebb intette a lányt. − Reméltem, hogy találkozunk. Claudia az egyik oszlopnak dőlt, élvezte, hogy hideg. − Hogy érzed magad? − kérdezte Sylvester aggodalmas hangon. − Ne félj Meleagrosztól, Claudia. Isten igazsága olyan, mint a legjobb vadászkutya, mindig megtalálja az áldozatát. Itt barátok közt vagy. Egyébként Meleagrosz távozott, visszament Rómába.

91

Claudia megkönnyebbült. Mély levegőt vett. Rettegett attól, hogy újra találkozhat a gladiátorral. – Váratlan dolgok egész sora történik − jelentette ki Sylvester a fejét rázva. − Te tervelted ki mindezt? − kérdezte Claudia fáradtan. − Hogy lettem volna képes kitervelni ekkora felfordulást? − kérdezte Sylvester, és hátrapillantott. Claudia is megfordult és észrevette az elsiető Justinust. – Nos? − fordult vissza a lány. − Mindenki itt van: Timothaeus, Narcissus, Athanasius. − Nem hittem volna, hogy a gyilkosság is társunk lesz − felelte Sylvester −, és az árulás. − Miért szervezted meg mindezt? − kérdezte Claudia. − Miért hívattál capuai szónokokat, miért nem valamelyik másik iskolára esett a választásod? Számtalan hasonló iskola létezik Itália-szerte. − Két okból választottam Capuát. Az első, hogy Athanasius talán a legjobb szónokunk. A második… − Sylvester megfogta Claudia karját és beljebb vezette az árnyékba − …a másik az, hogy Miltiadesnek, Róma püspökének több rokona is áldozatul esett az utolsó keresztényüldözésnek. Ők is Capuából származnak. Úgy vélte, a vita során felszínre kerülhetnek eddig titokban maradt dolgok, megtudhat pár részletet arról, ami oly sok évvel ezelőtt történt. Olyan sokan meghaltak Capuában, Claudia… de mindez már a múlté. − Sylvester sóhajtott. − Miltiades úgy gondolja, mi győzünk. Azt hiszem, püspököm azt reméli, a vita bebizonyítja, hogy az ariánusok voltak az árulók, az élet azonban természetesen nem ilyen egyszerű. Erre magam is figyelmeztettem. Az üldözéseknek vége, de a vérviszályok folytatódnak. − Tudom, hogy Narcissus a te embered. Timothaeus is az? − Természetesen. Jó ember, buzgó keresztény. Timothaeus még abban sem biztos, helyes-e egy pogány háztartásban szolgálnia. − Téged azonban nem érdekel semmi, igaz? Te és Miltiades olyan embereket hívtatok össze, akiknek sötét árnyak rejtőznek a múltjukban. Tudnotok kellett, hogy ezek az árnyak előtörnek majd, és minden rivalizálás, minden ellenségeskedés a felszínre kerül. − De igenis érdekel − felelte Sylvester. − A tisztogatás mindig hasznos. A hitnek, vallásunknak győzedelmeskednie kell. Azt mondtam, két oka van a vitának. Valójában van egy harmadik is, ami mindennek az oka és eredete − szorult ökölbe a keze. − Velünk van Helena, az Augusta és nemsokára a fia is. Nem látod, Claudia, mi a vita igazi célja? Nekünk valójában nagyon jót tesz a megosztottság, az ellenségeskedés, a rivalizálás. Éppen ezt akartuk. Azt akarjuk, hogy az Augusta közbeavatkozzon, legyen egy közülünk, támogassa Róma püspökét. Nem elég, hogy a keresztény hitet támogatja. Te magad is látod, hogy többféle kereszténység létezik, mint ahány bolhája van egy kutyának, de Róma mindent összefog. Azt akarjuk, hogy az emberek egy napon ráébredjenek: aki az egyházat támadja, az a birodalmat támadja, és aki a birodalmat támadja, az minket támad. Claudia nézte a papot, akinek szelíd arca és kedves szeme nem mindennapi ravaszságot takart. − Erről szól hát az egész − suttogta. − Azt akarod, hogy Helena támogassa Róma püspökét, bármit is tesz; társcsászárrá akartok válni, a birodalom lelki vezetőjévé. Helena Miltiades javára fog dönteni, és az anyacsászárné szava a törvény szava. Róma püspöke és császára elválaszthatatlan lesz. A kereszténység államvallássá válik, főpapként Miltiadesszel. Egy nap ti fogjátok felkenni a császárt, de ennyivel sem fogjátok beérni, igaz, Sylvester? Egy nap talán maga Róma püspöke lesz az, aki bíbort visel és diadémot hord a fején. − Álmok − mosolyodott el Sylvester −, álmok a dicsőségről, arról, hogy eljön Isten királysága a földön. Helena és mi egyetértésre jutottunk. Kell valami, ami összetart bennünket. Azt akarjuk, hogy a mi javunkra döntsön, hogy tanításaink császári paranccsá váljanak. Egyvalamit azonban nem mi terveltünk ki, és nem is számítottunk rá. A támadás. Mit tudtál meg róla?

92

Claudia felnézett az oszlopfőt díszítő faragásra, egy összeszorított ajkú, pufók Ámorra, amelynek fejét szőlőlevelek vették körül. Eltűnődött, hányan lehetnek még a villában, akik rájöttek, mit tervez Sylvester. − Claudia! − türelmetlenkedett Sylvester. − A támadást Licinius rendelte el − felelte a lány. − Útnak indított egy gályát az itáliai partok felé. Már voltak emberei itt, a villa körül. Ők gyújtották meg a jelzőtüzeket, mikor megkapták a jelzést a villából. Sűrű errefelé az erdő, Licinius ügynökei könnyedén elrejtőzhettek, míg a jelre vártak. Egyvalamiről nem tudtak és nem számítottak rá: az öreg koldusra, aki az erdőben vándorolt. Gondolom, rájött, mi folyik itt, és eljött a villába, hogy jelentse, amit látott. Szerencsétlenségére az áruló vagy bűntársai megtudták, miről fecseg, és megölték. A többit tudod: valaki meggyújtotta a tüzeket, jött a gálya és partra szálltak a harcosok. Elégedett vagy, Sylvester? – Elégedett? Amiért megtámadták a császárt? Hogy lehetnék? − Tudod, hogy értettem. Okot adtak Constantinusnak a háborúra. Ez is része az álmodnak, a tervednek, nem? Hogy Constantinus Kelet felé vonuljon, hogy ott is kihirdessék, megtűrik a keresztény vallást. Akkor leszel csak igazán elfoglalt: légiónyi ügynököd igyekszik majd bajt keverni a keleti tartományokban, hogy előkészítse megváltód útját! Sylvester csak nevetett, majd intett a lánynak és távozott. *** Justinus, az ariánusok vezetője látta a beszélgetésbe mélyedő Claudiát és Sylvestert. Kíváncsi volt, miről beszélnek, de sürgősen el kellett érnie a latrinát. Mikor odaért, örömmel látta, hogy a helyiség üres; csak a villa macskáját találta benn, egy sovány, fekete állatot, amely a közeledtére kiszökkent az egyik félig nyitott ablakon. Justinus leült az egyik latrinára és gyászos arccal nézte a szemközti mozaikot. Nem érezte jól magát, kavargott a gyomra, és az előző este elfogyasztott étel és nagy adag bor sem tett jól neki. Nyugtalansága egyre fokozódott. Nem kellett volna elfogadnia a meghívást a vitára. Azért jött ide, mert arra számított, értelmesen tudnak majd érvelni, Athanasius azonban elemében volt, az anyacsászárné Sylvesterre hallgatott, Justinust pedig körbevették a múlt kísértetei. Athanasius nemcsak hogy a legjobb szónoknak számított, de egyedül őt nem terhelte semmilyen bűn súlya. Ahogy gyakran szerette emlegetni, mikor Diocletianus parancsot adott a keresztények üldözésére, ő északra menekült, messze Capuától, így a többiektől eltérően nem keveredett bele semmibe. Justinus szórakozottan, még mindig gondjain elmélkedve megtisztította magát egy botra szúrt spongyával, majd átment a kis mosdóba, hogy megmossa kezét és arcát. Miután elhagyta a latrinát, épp egy kis, vörös téglás épület pincébe vezető lépcsője mellett haladt el, mikor hangot hallott odalentről. − Justinus! Justinus! Megállt. Tudta, hogy az épületnek a padlófűtéshez van valami köze, talán itt tárolják a fűtőanyagot. – Justinus! Valami nyikordult. Justinus a lépcsőhöz ment és lenézett. Odalent nyitva állt az ajtó. – Justinus! − ismételte a hang türelmetlenül, mintha tulajdonosa talált volna valamit, amit meg akar mutatni a szónoknak. Justinust annyira lefoglalták gondjai, hogy megfeledkezett Dionysius haláláról és Septimus eltűnéséről. Lesietett a lépcsőn és belépett az ajtón. Odalent egy olajlámpás égett, fénye táncoló árnyékokat vetett a hatalmas terem falaira. Valaki ott állt az oszlop mellett. Justinus megállt, támadója pedig hátulról fejbe csapta.

93

Kilencedik fejezet Nemo repentefuit turpissimus. „Senki se lett egyszerre a legrosszabb.”10 (Juvenalis, Szatírák, II. 83.) − Gyere már! A császári konyhák főszakácsa, Constantinus kedvence kézen fogta a fiatal konyhalányt és a lépcső felé húzta. Odalenn, a zömök oszlopokkal teli, alacsony mennyezetű helyiségben szenet és fát tároltak. A főszakács mindig idehozta az ágyasait, ahogy a szeretőit hívta − főként nyáron, amikor senki nem ment le a pincébe. Megtörölte zsíros arcát, majd tunikájába dörzsölte a kezét és elismerően végigmérte az olajbarna bőrű, sűrű, fekete hajú, formás lányt. A másik szakács, aki rendszerint felvette az új szolgálókat, már hált vele, és részletesen beszámolt a lány képességeiről. A főszakács azonnal nekilátott, hogy elcsábítsa a lányt, jobb helyet ígért neki a konyhában, és azt mondta, talán még felszolgálóvá is előlépteti, hogy bejuthasson a császári étkezőbe. Gondoskodott róla, hogy a legfinomabbakat kapja a lakomák utáni maradékokból. Ma reggel is a legjobb finomságokat kapta az előző esti vacsoráról: sajtot, mézet, mogyorós és fügés süteményt, körtepudingot és különféle mártással leöntött húsokat. − Gyere! − ismételte a főszakács, és megragadta a lány kezét. − Biztos vagy benne? − suttogta a lány, megjátszva az ijedt őzikét. A szakácsnak már elmondta a barátja, hogy a lány ellenkezik majd és vonakodónak tűnik. Az biztos, hogy jól játszotta a szerepét − ajkát harapdálta és szilárdan megállt a lépcsősor tetején, hiába próbálta gyengéden magával húzni. − Tarts ki − javasolta barátja −, és tiéd a gyönyörök paradicsoma. Vidd valami elhagyatott helyre, ahol senki nem hall benneteket. – Ne butáskodj! − A főszakács érezte, hogy gyomra bizseregni kezd az izgalomtól. − Összebújunk egy kicsit, utána visszajöhetsz a konyhába, kapsz vizet és mézes süteményt. A szolgálólány még mindig a vonakodó hölgyet játszotta, de követte a pincébe. Már elhatározta, hogy a lehető legjobb lesz a főszakácshoz és beférkőzik a kegyeibe. Szerette volna, ha a többi szolgáló fölé kerül, a legfinomabb falatokat kapja a maradékból és a legtisztább helyen alhat. A főszakács kinyitotta az ajtót és azon mesterkedett, hogy meggyújtsa a falakra erősített fáklyákat és a két cserép olajlámpást, melyekre Pegazus alakját faragták. A lány távolabb sétált és körülnézett a dohos helyiségben. − Kész! − A főszakács hátralépett. A két lámpás égett, a fáklyák szikrákat szórtak. A lány felnyögött mögötte. − Semmi baj − mormolta a szakács. Érezte, hogy a lány megérinti a karját. Elvigyorodott és megfordult. – Mi a baj? Még a félhomályban is látta, hogy a lány arca megváltozott: sápadtnak és elgyötörtnek tűnt, alsó ajka remegett. Egy szót sem bírt kinyögni, csak rángatta a férfi karját és a pince mélye felé mutogatott. A főszakács követte a tekintetét és eltátotta a száját, majd előrébb lépett, magával húzva a lányt. − Apolló nevére − suttogta −, mi ez? A lány kiszabadította magát, fojtottan felnyögött és kimenekült a félig nyitva álló ajtón. A főszakácsot keményebb fából faragták. A kilencedik hispániai légió veteránjaként épp elég holttestet látott már, keresztre feszített, olajban megfőzött, feldarabolt emberek testét, 10 Muraközy Gyula fordítása

94

felpuffadt tetemeket Istentől elhagyott csatamezőkön, de amit a helyiség végében látott, még őt is megrázta, és a félhomály még borzalmasabbá tette a látványt. Két egymás melletti oszlophoz egy-egy holttestet kötöztek. A főszakács közelebb ment, és hunyorgott a sötétben. Felismerte a két filozófust a capuai iskolából. Az idősebbik üveges szemekkel meredt rá. − Justinus − suttogta a főszakács − az vagy, igaz? − Úgy beszélt, mintha arra számítana, hogy a véres halott válaszolni fog. Az öreget teljesen meztelenre vetkőztették, sovány, csontos testének látványát még szánalmasabbá tette összeaszott nemi szerve, visszeres lába és piszkos felsőteste, mely fehér volt, mint a partra vetett hal hasa. A főszakács alaposabban megnézte. Justinus száját egy bőrdarabbal tömték be, mellette a földön ott hevert az erős szíriai íj, mellyel közvetlen közelről fejbe lőtték és egy bőrtegez. A kampós, tollakkal ellátott nyílvesszők nagy része Justinus húsából állt ki, a többi a földön hevert a holttesttől jobbra. − Nem lehetett túl jó íjász − suttogta a főszakács. Legalább öt vagy hat nyíl célt tévesztett. Justinust vastag, olajos kötéllel kötözték meg, ami a húsába mélyedt, de épp eleget hagyott szabadon a bőréből ahhoz, hogy a nyilak eltalálják. A főszakács kíváncsiságtól vezérelve a halott szemébe nézett. Eszébe jutott a dajkamese, hogy a halott tekintete megőrzi azt, amit utoljára látott, Justinus szeme azonban csak két fekete foltnak látszott, melyek teljesen kifordultak, láthatóvá vált véreres szeme fehérje. A főszakács a másik holttest felé fordult. Az ő nevére nem emlékezett, de tudta, hogy a szónokok egyike. A fiatalabb áldozatot is levetkőztették, az oszlophoz kötözték és betömték a száját. A főszakács befogta az orrát. Ez az ember már régebben halott lehetett, szaga és látványa is jobban megrázta, mint a Justinusé. Minden ruháját letépték, arccal az oszlop felé fordulva kikötözték és halálra korbácsolták. A közelben egy munkafelügyelő bronznyelű korbácsa hevert, a bőrszíjak végén éles bronz- vagy csontszögekkel. A főszakács látott már hasonló holmit, ő is tartott egy ilyet, és gyakran fenyegette vele a konyhai szolgákat, de sosem használt volna ilyen kegyetlen fegyvert. A halott fejére vér száradt, látszott, hogy a verés során többször is nekiütődött az oszlopnak. A főszakács megérintette a holttest nyakát. Hidegnek, nyirkosnak érezte a bőrt, kőkeménynek az izmokat. − Két férfi − mormolta a főszakács. Visszament Justinus testéhez és megérintette. Emlékezett a hadseregben töltött idejére. Épp elég testet cipelt a sírgödörbe, és tudta, hogy a fiatalabbik már legalább tizenkét órája halott, Justinus teste azonban kevésbé volt hideg és merev, valószínűleg nem sokkal hajnal után ölhették meg. A főszakács hirtelen rádöbbent, mit tesz, de nem akart sikoltozva kirohanni, mint egy gyermek, hogy élcelődjenek rajta, tovább kellett alakítania a harcedzett veteránt. Megfordult és visszament az ajtóhoz. Büszke volt arra, hogy kiszolgált katona, hozzászokott a vér és kiontott belek látványához, mégis… Még egyszer hátrapillantott. Ez a két holttest, ahogy kikötözték őket, ahogy meghaltak… Mi válthatta ki azt a heves gyűlöletet, ami képes erre? *** – Halott… − Narcissus lenézett a két holttestre, melyek ott feküdtek kiterítve egy tölgyfa messze nyúló ágai alatt. − Halottak és rothadnak… legalábbis az egyikük, úrnőm. El kell mondanod az Augustának, hogy alighanem el kell égetni őket. Claudia illatos pamacsot szorított az orrához és hevesen bólogatott. Ő is a két holttestet nézte a lomb árnyékában. Milyen gyönyörű nap, milyen gyönyörű hely ez itt a vadvirágokkal az üdezöld fűben! Könnyű szellő fújt, enyhítve a hőséget, egy bokor felől vidám madárdal szólt. Zöld üdeség vette körül a holttestet, rájuk pillantani olyan volt, mint egy undorító folyadékkal teli ékköves kehelybe nézni. Két holttest, két ember, akik ugyanazok az életben, mint a halálban… Eltűnődött, min mondana Athanasius. Igaza lenne a keresztényeknek? A Septimus és Justinus néven ismert lelkek túlélték volna halálukat? Lehet, hogy átlépték a láthatatlan, de örök választóvonalat, mely elválasztotta őket az élőktől, és most istenüktől

95

kérnek igazságszolgáltatást? Vagy csak eltűntek, mint a kialudt tűz füstje? Vagy olyanná lettek, mint a kísértetek, akikről Homérosz írt, halványuló lelkek, akik egyre veszítenek erejükből, elszivárog belőlük az életerő, míg a léten túli sötétségben rejtőznek? − Vajon igaz… ? − suttogta Claudia. − Micsoda? − kérdezte Narcissus. − Semmi − legyintett Claudia. Nem akarta elmondani, miért esett olyan nehezére elfogadni Krisztus tanításait. Azt el tudta hinni, hogy egyvalaki feltámad halottaiból, miután hatalmas küzdelmet vívott az elmúlással − Krisztus éppolyan hős volt a szemében, mint Apolló vagy Herkules, egy keresztre feszített, elítélt bűnöző, aki az élet és a fény uraként, mindennek parancsolójaként tért vissza. Ezt meg tudta érteni, de nem tudta ugyanezt elhinni a hibákkal teli, esendő Dionysiusról és Justinusról, akik életükben ostoba gondolatokat dédelgettek, és szánalmas módon haltak meg. Hogy maradhatna életben a lelkük? És a többiek, Róma népe, a barbár hordák, akik körülvették a birodalom határait? Mindannyian halhatatlanok lennének? Mindannyiukban ott az isteni szikra? − Úrnőm! − Elnézést. − Claudia megrázta a fejét, gondolatai elillantak. − Van két holttestünk. Te mindent tudsz a halottakról. Kiderítettél valamit? − Septimus halt meg először − felelte Narcissus komor arccal. − Legalább tizenkét órája halott, a bőre kezd elszíneződni, vére alvad. Készen áll a balzsamozásra, de minden eszközöm elégett a tűzben. Őt is el kellene égetnünk. – Azzal most ne törődj − mondta Claudia. − Hogyan halt meg? – Először fejbe vágták, mint valami ökröt a mészárszéken, aztán az oszlophoz kötözték, betömték a száját és halálra korbácsolták. Mindenhol érték korbácsütések, a nyakától a fenekéig, még a lábán is. − Narcissus letérdelt Septimus holtteste mellé. − A korbács éles szögei végighasították a húsát és darabokat téptek ki belőle. Claudia a kék és vörös csíkokra nézett a tetem hátán és újra az orrához emelte az illatszeres pamacsot. − A fickó, aki meggyilkolta, mindkét kezét használta − folytatta Narcissus. − Amikor elfáradt, átvette a korbácsot a másikba. Azt mondtam, fickó, de lehetett nő is. A korbács ijesztő fegyver, nekem is volt alkalmam megízlelni − tette hozzá komoran. − A fémszögek komoly sebeket okoznak, mindent szét tudnak roncsolni, de a legrosszabb a fájdalom. − Mit tudsz még? – Septimus nem érezhette sokáig a kínt, a szíve hamar felmondta a szolgálatot. Látom az arcán. A bőre puffadt és foltos. Szerintem alig pár percig bírta. – És Justinus? − Őt is erősen fejbe vágták, hátulról. Hajnal körül halhatott meg. Láttad − vont vállat Narcissus −, levetkőztették és az oszlophoz kötözték, az íjász pedig közel állhatott hozzá, mert a nyilak nagyon mélyre hatoltak a testében. A gyilkos alighanem csak pár lépésre állt áldozatától. Claudia a holttestre nézett. Narcissus először letörte a nyílvesszők végét, majd egy, a konyháról kölcsönkért késsel kivágta a horgas nyilakat. − Ő sem bírta sokáig − tette hozzá Narcissus gyászos hangon. − Mit tudsz az íjászról? − Nem tartozott a legjobbak közé. Nagyon közel kellett állnia. A bal keze az ügyesebb, mert a földre hullott nyilakat az áldozattól jobbra találták meg. Claudia szórakozottan bólintott. Beszélt a főszakáccsal, végighallgatta a részletes beszámolót, majd körülnézett a sötét, dohos pincehelyiségben is, ahol rendszerint szenet és tűzifát tároltak. A nyári hónapokban a pince üresen állt, kitakarították, hogy ősszel újra feltöltsék. Semmit nem talált, ami elárulhatta volna a gyilkos kilétét, de rájött, miért ezt a helyet választotta a gyilkossághoz: az épület messze állt a villától, közel a latrinához.

96

Bizonyára ott várta meg a két áldozatot. Minél többet tűnődött Claudia, annál inkább úgy sejtette, véletlenszerűen esett a választás a két filozófusra. A capuai szónokok természetüktől fogva magányosak voltak, azonkívül féltek is, mert sok titkot őriztek. A hozzájuk hasonlók szerettek sok időt tölteni egyedül, így könnyen meg lehetett ölni őket. Továbbra sem értette azonban, hogy miért kellett meghalniuk. Nem talált bizonyítékot, de mikor belegondolt, milyen kegyetlenséggel járt el a gyilkos, gyanította, hogy a két gyilkosság, ahogy a Dionysiusé is, kapcsolatban áll azzal, ami Capuában történt a Diocletianus-féle keresztényüldözések idején. A többi filozófus is így gondolhatta, mert halálosan féltek attól, mi történhet velük, ha a villában maradnak, és már készülődtek, hogy távozzanak. A villa népét a konyhalány riasztotta, aki sikoltozva rohant át a kerteken, és mikor az őrök megállították, képtelen volt értelmesen elmondani, mit látott. A főszakács azonban hűvös nemtörődömséggel viselkedett, ő kereste meg Gaius Tulliust, hogy riadóztasson. Maga Helena is lement a pincébe, megnézte a holttesteket és haragosan rámordult Athanasiusra és Sylvesterre, közölte, hogy vége a teológiai vitának, aztán Claudiához fordult. – A szent kard eltűnt − sziszegte haragosan, és megtörölte szája sarkát −, három szónok meghalt, a fiamat megtámadták, te pedig semmiről nem tudsz, kisegér, semmire nem jöttél rá. Claudiának több esze volt, mint hogy vitatkozni kezdjen; lehajtott fejjel hagyta, hogy az anyacsászárné kiadja dühét. A lány visszasétált az épülethez és felnézett a vigyorgó Bacchus fejével díszített ablakra. Burrus és őrei a távolból figyelték. Claudia zajt hallott és megfordult. Sylvester jelent meg, mintha a semmiből lépett volna elő, nyomában Timothaeus csoszogott. A presbiter egy tölgyfa árnyékában állt és szomorúan nézte a két holttestet. − Ez az orgyilkos maga az ördög − jelentette ki. − Fel nem bírom fogni, miért kellett Dionysiusnak ilyen borzalmas módon meghalnia, és most ez a kettő is… A gyilkos nagyon gyűlölhette őket. − Igazad van − felelte Claudia. − Egyben a hitünket is gúnyolja. − Hogy érted ezt? – Tanulmányozd a történelmet, Claudia! Dionysius, Septimus és Justinus hasonló módon haltak meg, mint a mártírok az arénában: az egyiket kivéreztették, a másikat agyonkorbácsolták... − A harmadikat agyonnyilazták, mint Sebestyént − fejezte be Claudia. – Te nem így gondolod, Timothaeus? − fordult Sylvester a gyászos képű háznagyhoz, aki bólintott. − Presbiter! − Igen, Claudia? − Beszélhetnénk négyszemközt? Sylvester közelebb ment a lányhoz. Claudia megfogta a köntöse ujját és még távolabb húzta, hogy Timothaeus és Narcissus ne hallják őket. − Van valami közöd a történtekhez? − kérdezte. Sylvester döbbenten nézett rá. − Gyilkossághoz? Kínzáshoz? Claudia, lehet, hogy cselszövő vagyok, de nem követek el ilyesmit. A lány állta a tekintetét. − Gyanakszol valakire? − Igen − harapott az ajkába Sylvester. − De hosszú a lista. Mindenki gyanús ebben a villában. − Elfordult. − Bárki lehet! − suttogta rekedten. − A császár keze is benne van? Lehetséges. Athanasius? Néhány barátja meghalt Capuában az üldöztetés idején. Burrus? Fizetett gyilkos, lehet, hogy valaki megparancsolta neki, hogy ölje meg a filozófusokat. Ugyanez igaz Gaius Tulliusra is. Chrysis is járt Capuában.

97

− Akartam is kérdezni: mi történt ott vele? − Nem fizette a tandíjat és néhány értékes tárgy is eltűnt. − Sylvester vállat vont és tovább sorolta a neveket. − Rufinus, Timothaeus, Narcissus? De te olyat akarsz hallani tőlem, amit nem tudsz már magad is, igaz? − Igen − felelte Claudia. − Mondd, hogyan halt meg Pál, a keresztény mártír, a nagy tanító? Hol temették el? – Pál zsidó volt és egyben római állampolgár − felelte Sylvester. − Néró uralmának vége felé hozták Rómába, hogy szembesítsék az ellene felhozott vádakkal. Az áldott Pál ellenfelei befolyással rendelkeztek a császár szeretőjénél, ezért kimondták rá a halálos ítéletet. Péterrel ellentétben, akit fejjel lefelé feszítettek keresztre, Pált római polgárjoga miatt csak lefejezésre ítélhették. Börtönéből kivitték a városfalakon túlra, egy kis kúthoz, ami közel áll az ostiai út melletti temetőhöz. Kivégezték, tanítványai pedig később eltemették a közelben. − Sylvester fanyarul elmosolyodott. − Már készítik az emlékművét, egy szentélyt. Miért kérdezed? − Csak úgy − Claudia otthagyta a papot. − Nemsokára távozom a villából − szólt utána Sylvester −, a császár visszatér Rómába, hogy megünnepelje a születésnapját és részt vegyen a játékokon. Úgy tudom, a te Murranusod is harcolni fog. Ha legyőzi Spiceriust, utána Meleagrosszal száll szembe. − Nem az én Murranusom − csattant fel Claudia, és visszament a paphoz. − Már tudok róla. Mit akarsz még mondani? Sylvester középső ujjának gyűrűjével játszott. − Érdeklődtem Meleagrosz után a kedvedért. Igazad van. Eljátszhatja a nyugodt harcost, de valójában kegyetlen mészáros. Szeret gyilkolni, nem csak azért, mert ez a munkája, ahogy Burrusnak vagy Gaiusnak. Rufinus azt mondja, Meleagrosz néha úgy játszadozik az ellenfeleivel az arénában, mint macska az egérrel. Gondoltam, elmondom neked… − Sylvester húzgálni kezdte ujján a gyűrűt. − Nem, nem azért, hogy megrémisszelek. Soha nem tenném. Megtudtam valami érdekeset. Capuában nemcsak szónoki iskola van… − Hanem gladiátoriskola is, igaz? − vágott közbe Claudia. − Most jutott csak az eszembe, pedig híres iskola. Onnan indult Spartacus rabszolgalázadása. Sylvester különös pillantást vetett rá. − Meleagrosz ott volt, mikor az üldöztetés kezdődött, a szóbeszéd szerint segített a keresztények összegyűjtésében. Nemcsak őrizte őket, hanem gyakran részt vett a vallatásban is. − Vagyis kínozta őket? − Igen, Claudia, így is mondhatjuk. − A pap távozott. − Mit csináljak a holttestekkel? − kiáltott utána Narcissus. − Nem hagyhatjuk itt őket. Bűzleni fognak. Sylvester odament és suttogott valamit a balzsamozómester fülébe. Narcissus bólintott, majd odakiáltott Burrusnak és zsoldosainak, hogy segítsenek. Claudia végigsétált a gyepen és lement a lépcsőn, vissza a raktárhelyiségbe. Fogott egy széket és leült a két, még vérmocskos oszloppal szemben. Legyek zümmögtek a holttestekről levágott vérfoltos kötelek fölött. A magasan a falba vágott szellőzőnyílásokon beszivárgott némi fény, a fáklyák füstölögtek, kezdtek kialudni. Claudia semmi érdekeset nem látott. Elgondolkodott azon, amit Sylvester mondott. A gyilkos, aki bárki lehet, valahogy elhívta két áldozatát a többiektől, fejbe verte és idevonszolta őket. A lány biztos volt benne, hogy a haláleseteknek semmi köze a teológiai vitákhoz, inkább a múlt eseményeivel állhatnak kapcsolatban, de kinek a múltjával? Felállt, odament a földre vetett kötelekhez, felemelte az egyiket és szemügyre vette a rákötött egyszerű csomókat. Eltűnődött, vajon ilyeneket találtak-e Dionysius holttestén is. Csoszogó lépteket hallott a háta mögül. Keze az övére varrt tokban lógó tőr felé siklott. Miközben megfordult, felkapta a széket, hogy pajzsként tartsa maga elé, tőrét heggyel előre

98

tartotta, ahogy Murranus tanította. A félhomály elrejtette a jövevényt, Claudia csak akkor ismerte fel, amikor a férfi csettintett nyelvével. − Chrysis! − suttogta. − Mit keresel itt? A kamarás közelebb lépett. − Mit csinálsz, Claudia? − Sose lopózz így mögém! − figyelmeztette Claudia. − Akár császári kamarás vagy, akár nem, Chrysis, tudom, hogy nem kedvelsz, és nem szeretek háttal ülni neked. − Túlságosan gyanakvó vagy − suttogta Chrysis. − Te kis éles nyelvű, kemény szívű szuka! – Mit sem szeretek jobban annál, mint ha magas erkölcsi szinten állók oktatnak. − Claudia letette a széket. − Csak beszélni akarok veled. − Miről? − Capuáról. − Jártál ott? – Te is tudod, hogy igen. Te, az éles szemeddel, a folyton szaglászó orroddal! Azért mentem oda, hogy megtanuljak szónokolni, ne dadogjak és selypítsek. Elfogyott a pénzem, ezért elvettem a másokét, de végül így sem tudtam tovább fizetni a tandíjat és elmenekültem. − Kémkedtél, Chrysis? Elárultad a keresztényeket? − Te szajha! − Kérdeztem valamit. − Claudia leült a székre. − Semmi közöd hozzá! − Akkor miért jöttél? – Mert úgy gondolom, hogy aki Capuában járt, arra mind halál leselkedik. – Vagy az, hogy gyilkossággal gyanúsítják. − Claudia! − Chrysis közelebb csoszogott. A lány nem kedvelte a kövér kamarást, sem az arcára kiülő hamis mosolyt. − Szeretném, ha barátok lennénk! Fontos értesülést szereztem. − Miről? − Meleagrosz is Capuából jött. − Tudom − mordult fel Claudia. − De azt nem tudtad, hogy bármekkora összegben fogadtak is az emberek arra, hogy Murranus megöli Spiceriust, az semmi ahhoz képest, amit arra tettek fel, hogy Meleagrosz megöli Murranust. − Hogy érted ezt? − Claudia már épp azon volt, hogy elteszi a kést, de most újra a kamarás felé szegezte. – A fogadás különös dolog, Claudia − magyarázta Chrysis még közelebb húzódva. − Olyan, mint az élet az udvarban: semmi nem az, aminek látszik. Fogadhatsz két harcos közül az egyikre, de több más módon is. Rufinus és Meleagrosz, aki szeret hencegni és nem bírja tartani a száját, azt mondja… − Chrysis az orrát piszkálta. − Ó, ami azt illeti, nem találkoztál vele már korábban is? Meleagrosszal reggeliztem ma, mielőtt visszament Rómába. Biztos benne, hogy ismer téged, de nem tud rájönni, honnan. − Téved. – Mindenesetre − fecsegett tovább Chrysis − azt beszélik, hogy egyre több pénzben fogadnak Meleagroszra, egymás után teszik rá a sestertiusokkal teli zsákokat. Egyszerű, mire fogadhatnak: arra, hogy Murranus győz, arra, hogy Murranus veszít, vagy arra, hogy Murranus legyőzi Spiceriust, de veszít Meleagrosszal szemben. A legtöbben úgy vélik, legyőzi Spiceriust, de Meleagroszt már nem tudja. Claudia érezte, hogy felkavarodik a gyomra. A torka úgy elszorult, hogy nehezére esett nyelni. − És? − kérdezte nagy erőfeszítéssel.

99

– Térjünk csak vissza Spicerius kis balesetére, arra, hogy eszméletét vesztette az arénában. Akkor arra fogadtak a legtöbben, hogy Murranus megöli, ő életben marad, hogy szembeszálljon Meleagrosszal. Ha erre sor kerül… figyelj rám, Claudia! − lengette meg egyik húsos kezét a lány arca előtt. − Murranust felkavarta volna az eset, mindenki azt hinné, hogy csalt, és amikor szembeszáll Meleagrosszal, hogy is fogalmazzak, nem hozza a legjobb formáját. Claudia rettenetesen kívánt egy pohár tiszta vizet, hogy lemossa torkából a maró, savas érzést. Tudta, hogy Chrysis veszélyes, de tájékozott. A gyilkosságok megijesztették, és most valószínűleg azért jött, hogy kibéküljön vele. Claudia megnyalta a szája szélét. Chrysis csupa olyat mondott, amit a lány korábban is hallott már, többek között Helenától. Spiceriusnak meg kellett volna halnia − Murranus megölhette volna, de gyanúba keveredett, kegyvesztett gladiátorként nézett volna szembe következő ellenfelével. Egy arénába lépő harcosnak bíznia kellett magában. − Miért nem mondta el nekem Rufinus mindezt? − Megtette volna − Chrysis összébb húzta vállait −, de az elmúlt napok eseményei mindenkit összezavartak. Nem csoda, hogy a császár vissza akar térni Rómába. Azt mondja, ott békésebb. − Mit gondolsz, mi lesz Murranusszal? − kérdezte Claudia. − Két dolog jár a fejemben. Az egyik az, hogy még mindig történhet valami Spiceriusszal. Másodszor, fenyegeti még valami Murranust, vagy helyreállt a lelke békéje? Tudod, hogy van ez: a hivatásos harcosok, amilyen ő is, éppúgy edzik az elméjüket, ahogy a testüket. Győztesként gondolnak magukra, ha nem így tennének, eleve vesztesként indulnának. − Igaz. − Claudia keresztbe fonta a karját. Murranus beszélt neki arról, hogy gúnyolják egymást a harcosok, hogy próbálják megtörni a másik akaraterejét, felkavarni a szívét, megzavarni a gondolatait. − Amiatt kell még aggódnod − folytatta Chrysis rosszindulatú mosollyal −, hogy Murranus ellen fordulnak-e, miután Spicerius veszített! Rufinus így gondolja. Claudia csak nézte a kövér kamarást, akinek agyában úgy nyüzsögtek a gondolatok, mint a kukacok. − Azt akarod mondani − kezdte lassan −, hogy még mindig történhet valami Spiceriusszal, és azután Murranuson a sor? De kik azok az ők, akik így akarják? − Valakik, akik rengeteg pénzt tettek fel erre, egész vagyont − mormolta Chrysis. Volt valami a hangjában, ami felkeltette Claudia figyelmét az, ahogy azt mondta, hogy „sok”, úgy mondta, mint valaki, aki ízletes ételt lát és összefutott a nyál a szájában. A lány felnevetett. − Úgy gondolod, ez vicces? – Te vagy vicces, Chrysis. Azért jöttél, hogy elmondd nekem ezt, mert Rufinus rád parancsolt. Ami még fontosabb: magad is szerencsejátékos vagy. Jó sok pénzben fogadtál, igaz? Feltettél minden pénzt, amit össze tudtál kaparni a kövér ujjaiddal. Kire fogadtál, Chrysis? − A lány felállt. − Ne gyere ide azzal, hogy a barátom akarsz lenni! Téged csak az érdekel, hogy ne kerüljön napvilágra, mit műveltél Capuában, és aggódsz az én Murranusom miatt. Közelről már látta, mennyire izzad a kamarás. Tőre markolatával megbökte a férfi hasát. − Te kövér hazudozó! Chrysis pislogott, majd nagyot nyelt. Úgy festett, mint egy iskolásfiú, akit összeszidnak. − Minden pénzedet Murranusra tetted fel, igaz? Chrysis bólintott. − Félek − jelentette ki. − Félek, hogy Murranus veszít. Legalább tízezer sestertiust veszítenék. − Mi az ördögért fogadtál ennyi pénzben?

100

− Nem tudtam Meleagroszról. Nem, ez így nem igaz. Figyeltem Murranust. Tudom, hogy szeret téged, Claudia. Aki szeret valakit, az jobban küzd, mert van miért élnie. Vissza kell menned Rómába, Claudia, figyelmeztetned kell a barátodat. Ha ő elbukik, én is. Chrysis ezzel távozott. Claudia megfordult és a padlón heverő kötélre meredt. − Úrnőm! − Narcissus jelent meg az ajtóban. − Úrnőm, mi jár a fejedben? − Az, hogy szeretnék megfürödni! − csattant fel Claudia. − Mégis, mit gondolsz, mi jár a fejemben? Egyik baj a másik után ér minket. − Mihez kezdesz most? − Visszamegyek Rómába, megkeresem Polybius bácsikámat. Ideje, hogy beszéljek Sallustiusszal, a Keresővel. *** Murranus lebukott és sietve elhúzódott. Érezte talpa alatt a Ludus Magnus, a Flavius amfiteátrumtól nem messze álló nagy gladiátoriskola küzdőterének forró homokját. A hálós, akivel gyakoroltak, felé indult, lábával felkavarta a homokot, remélve, hogy a szél Murranus szemébe fújja. Hálóját maga után húzta, és előretartotta a fából készült szigonyt, készen arra, hogy Murranus torka vagy védtelenül maradt hasa felé döfjön vele. Murranus érezte a kínzó hőséget. Bőrsisakja fojtogatta, a szemeknek, füleknek és szájnak hagyott résen homok pergett be, a bőrbélés az arcára tapadt. Lábszárvédőjét egyre nehezebbnek érezte, a szíjakat izzadság itatta át. Maga akarta, hogy a nap hevében gyakoroljanak, és ő választotta ellenfeléül az iskola leggyorsabb hálósát, egy narbói gallt, aki olyan könnyedén mozgott, mint az árnyék. Sisakja résein át figyelte ellenfelét, aki jobbra-balra ugrált. Igyekezett elbizonytalanítani Murranust, egyben úgy akart fordulni, hogy háttal legyen a napnak. A bal karját védő fémet úgy tartotta, hogy elvakítsa ellenfelét. Murranus mindezeket a fogásokat ismerte. A hálós figyelte, tudta, ha el tudja tömíteni Murranus sisakjának réseit, ha fel tudja kavarni a port úgy, hogy ellenfele orrába és szájába kerüljön, ha el tudja vakítani szemét, melybe már belefolyt az izzadság, akkor talán csapdába tudja ejteni a hálójával és a földre tudja rántani. Murranus hátrált és nyelvével megtisztította száját. Felemelte hosszú pajzsát és erősebben markolta fakardját. Megigazította sisakját, a hűvös szellőtől máris jobban érezte magát. Észrevette, hogy a nézőtér sorai megtelnek, társai eljöttek, hogy lássák harcolni. Látta Spiceriust, a nemrég érkezett Meleagroszt és a dákokat, akik úgy gyűltek össze, mint egy csapat légy, és minden mozdulatát figyelték. A hálós harcos közelebb lépett, hálóját úgy terítette ki, mint a pók. Murranus előretört, aztán gyorsan visszahúzódott, majd újra ellenfelére rontott. Erősen összpontosított, már nem hallotta a nézők kiáltásait, nem érezte a sisakja alatt gyűlő izzadságot, fájó izmait, sajgó jobb karját, amelyre pár perce kapott egy ütést a szigonnyal. Egy dalt kezdett dúdolni, amit még gyerekként tanult. Élvezte a küzdelmet, ez volt a lételeme. Az élet minden értelme abban összpontosult, hogy sisakja résén át figyelje a vele szembenállót, aki más körülmények közt az életére törne. Murranus pontosan kimért minden pillanatot. Felkészült a harcra, szinte hallotta a zenét, amire halálos táncukat járták. Izgalom futott át a testén, szívével és elméjével győzelemre törekedett. Döntött. Tudta, melyik módot válassza, a kocka el volt vetve. Alkalma nyílt megfigyelni a hálóst, megjegyezte a hibákat, amiket elkövetett. Kicsit túl gyors, gondolta Murranus, túl heves. Előrerontott, pajzsát a bal oldalon tartotta, kardja úgy mozgott, mint a kígyó nyelve. A hálós is közelebb lépett. Murranus hátrébb húzódott. Újra és újra megismételték ezt a mozdulatsort, mígnem Murranus úgy érezte, felkészült. Ekkor újra előrelendült, de most már nem húzódott vissza, ehelyett gyorsan jobbra lépett. Ellenfele meglepődött és felé dobta a hálót, de elvétette. Murranus előrevetette magát, és pajzsát faltörő kosnak használva kiütötte

101

ellenfele kezéből a szigonyt. A hálós a földre vetette magát és igyekezett arrébb gurulni, készen arra, hogy felugorjon, de Murranus gyorsabb volt, és rácsapott a tarkójára. A hálós arccal előre a homokba zuhant, Murranus pedig a tarkójának nyomta kardja hegyét. A hálós némán feküdt, míg legyőzője felemelte pajzsát, hogy fogadja a nézők éljenzését és tapsát. Murranus hátralépett, ledobta pajzsát és kardját, majd leemelte tolldíszes sisakját. Egy rabszolga sietett oda, hogy levegye lábszárvédőit, egy másik egy korsó vizet hozott. Murranus ivott, öntött egy kis vizet az arcára, aztán felrángatta ellenfelét és odaadta neki is a korsót. − Túl gyors voltál − zihálta a hálós, és letörölte arcáról a homokkal keveredő izzadságot. − Sosem gondoltam, hogy ilyen gyors is tudsz lenni. − Számítanod kellett volna rá − vigyorodott el Murranus. − Ha látod, hogy ellenfeled előre-hátra mozog, különösen ha kard és pajzs van nála, akkor lefogadhatod, hogy előbbutóbb oldalról fog támadni. A pajzsomat használtam, de vannak más módok is. Összegabalyíthattam volna a hálódat a pajzsommal és annál fogva húzhattalak volna a kardomba. − Gyengéden megveregette ellenfele arcát. − Erről sose feledkezz meg, és akkor életben maradhatsz − tette hozzá halkan. − Az arénában a pajzs veszélyesebb, mint a kard: elfoghatja a hálód, eltompíthatja a szigonyod, azonkívül nagyobbat tud ütni, mint egy pöröly. Gyere, ünnepeljük meg egy kupa borral a győzelmemet. Csatlakoztak társaikhoz. Spicerius gratulált Murranusnak, a kezébe nyomott egy kupa bort, megveregette a hátát és dicsérte a mozdulatait, de azt is elmondta, amit hibának látott. Murranus elkapta Meleagrosz tekintetét és odabiccentett neki. − Nagyon el van telve magától − suttogta Spicerius. − Egyikünknek alaposan móresre kell majd tanítania. Egész tömeg alakult ki Meleagrosz körül, kérdések özönét tették fel neki. A dák vezér is őt figyelte és Agrippina is vele kacérkodott. − Hadd tegye − suttogta Spicerius. − Amíg engem látogat a Nőstény Szamár fogadóban, nem törődöm vele. Majd megtanítom neki, hogy ne meresztgesse a szemeit az ellenfelemre. *** Murranus összeszedte a fegyvereit és belépett a fürdőbe. Először a meleg vizes medencébe ugrott, majd a hidegbe. Egyre csak az előbbi küzdelem járt a fejében. Remélte, hogy ellenfelei elég ostobák, hogy azt higgyék, ugyanezeket a hibákat fogja elkövetni az arénában is. Spicerius csatlakozott hozzá és egyre csak Meleagroszról beszélt, sorolta, mire ügyeljen majd Murranus, de alig figyelt rá. Átment a szomszédos helyiségbe, lefeküdt egy priccsre és hagyta, hogy az iskola masszőrje különféle olajokkal végigmasszírozza a testét és enyhítse izmai feszültségét. Spicerius most a lakomáról fecsegett, amit Agrippina rendez. A délutánt a hűs kertben töltik majd, amikor pedig leereszkedik az éj, megkezdődik a mulatság. Murranus elszunnyadt. Arra ébredt fel, hogy a masszőr rácsap a hátára és ruháira mutat, melyeket egy ládára terítettek az ajtó mellett. A gladiátor felvette ágyékkötőjét és hosszú, fehér vászontunikáját, aztán az értékek őréhez ment, hogy visszakapja nyakékét, karperecét és gyűrűit. Felvette saruját és kiment Spiceriushoz az oszlopos verandához. Spicerius letette boroskupáját és az út felé intett, ahol Meleagrosz épp a dákokkal beszélgetett. Agrippinának nyoma veszett. – Ránk, gladiátorokra, igencsak jellemző a hencegés − jegyezte meg Spicerius −, de Meleagrosz túlzottan is biztos a győzelmében. − Murranus felé fordult és megragadta a karját. − Herkules, segíts! − suttogta. – Mi történt? − Murranust aggasztotta társa arckifejezése. Spicerius mintha kísértetet látott volna. – Tudod, hogy van ez − magyarázta Spicerius, és szorítása erősödött Murranus karján. − Te is jártál ott, Murranus, te is vártál lenn a sötét folyosón, hogy kilépj az arénába. Odafenn szól

102

a zene, a tömeg a véredet követeli. Láttam párszor, ahogy gladiátorok, erős, bátor férfiak hirtelen elsápadnak, kiül az arcukra a rettegés, és ha kérdezed őket, miért, azt mondják, úgy érzik, mintha elsuhant volna mellettük a halál és megérintette volna őket. – És? − kérdezte Murranus, és lerázta magáról Spicerius kezét. − Én is ezt érzem most, Murranus!

103

Tizedik fejezet Dux Femina Facti. „Élen egy asszony!”11 (Vergilius, Aeneis, I. 364.) Miközben elhagyták a Ludus Magnust, Murranus igyekezett lerázni magáról rossz előérzetét és megnyugtatni Spiceriust is. Miután letértek a főútról és a számtalan mellékutcán haladtak tovább, lehetetlennek bizonyult a beszélgetés. Murranus Claudiára gondolt és azon tűnődött, mikor tér vissza. Hallotta a szóbeszédet arról, hogy nincs minden rendjén a Villa Pulchrában, de nem sok értelmet tudott kihámozni a pletykából. Rejtélyes halálesetekről és tüzekről beszéltek az emberek, majd arról, hogy valakik megtámadták a villát. Míg a fórumon ezek a szóbeszédek terjedtek, a város kaszárnyáiban lakó katonáktól megtudta, hogy a parti helyőrségeket megerősítették és harci gályákat bocsátottak útra a tengeren annak ellenére, hogy nyár közepén jártak és Róma senkivel nem állt háborúban. Ezek jártak Murranus fejében, miközben végigvezette Spiceriust a zajos kereskedőnegyeden. Az árusok nem sokkal hajnal előtt elfoglalták helyüket, a szerencsésebb borkereskedők az oszlopok árnyékába húzódtak, és korsóikat az oszlopnak kötözve kínálgatták árujukat. A hús- és halárusok is elhelyezkedtek már. A borbélyok a fák alatt telepedtek le, és ülőpárnáikat lóbálva várták a vendégeket. A vándorszakácsok, egyik talicskájukon hordozható tűzhelyükkel, a másikban nagy darab véres húsokkal helyet kerestek, ahol a városi őrök éber tekintetétől távol kezdhetik árulni a sült húst. Az ügyesebbek már elfoglalták a jobb helyeket, és árulni kezdték fügefalevelekbe tekert, forró, fűszeres ételeiket. A vízárusok hangosan kiáltozták, hogy a legtisztább vizet árulják, egy újonnan talált forrásból merítették Róma falain kívül. Az apró csecsebecsékkel kereskedők hajlandóak voltak árengedményt adni, ha valaki többet is vett az árujukból, és még egy doboz kénes gyújtót is adtak hozzá ajándékba. Murranus mindegyiküket kikerülte és elindult egy mellékutcában, ahol egykor szállást bérelt. A hely semmit nem változott azóta, a latrinák és szemétdombok bűzét nem tudta elnyomni az olaj, a sülő kolbász és kenyér, a fazekakban fövő zöldségek illata. Poros téren keltek át, egy fa árnyékában állva egy rongyos tanító épp verset szavalt, a körülötte ülő gyerekek pedig minden sorát elismételték, igyekezvén túlkiabálni az apáik műhelyeiből jövő zajt. Úgy hemzsegtek a koldusok, mint a legyek a trágyadombon. Akik az előző éjszakát mulatozással töltötték, most fájó fejüket és kavargó gyomrukat fogva kerestek árnyékot és ivóvizet. Páran felismerték a gladiátorokat, de Murranus nem foglalkozott velük, örült, hogy eltűnhet előlük, amikor félre kellett állnia, mert temetési menet haladt el mellette fuvolásokkal és dudásokkal, álarcos színészekkel, hivatásos gyászolókkal és egy csapat borotvált fejű pappal, akik olyan gyorsan kántáltak, hogy nem lehetett érteni a szavaikat. Mögöttük két szegényesebb csapat haladt, a holttesteket talicskán tolták, és igyekeztek kihasználni a gazdagabb halott temetése biztosította díszes gyászmenetet. Murranus és Spicerius elértek a nyomornegyedbe, ahol úgy kanyarogtak az utcák, mint a nyúlüreg alagútjai. Az ajtókban árnyak rejtőztek, szajhák kiáltottak oda az elhaladóknak, késsel felfegyverzett kitartóik a közelben álltak. Időnként verekedések törtek ki, serpenyőkkel, merőkanalakkal, kalapácsokkal és bunkókkal csépelték egymást a nyomornegyed lakói, de azonnal abbahagyták, mikor egy közeledő katonát láttak. A tiszt, akinek mellén kitüntetések csillogtak, négy rabot kísért a falakon túli vesztőhelyre: gyilkosokat és tolvajokat. A mindössze ágyékkötőt viselő rabok maguk cipelték a keresztfát, amin sokáig fognak haldokolni az égető nap sugarai alatt. 11 Lakatos István fordítása

104

A komor menet elhaladt, s az utca újra felélénkült. A tímárok és kallósok ingyen vizet ajánlottak azoknak, akik belevizeltek a hordóikba; a vizeletet felhasználták a bőr kikészítéséhez. Ebben a negyedben sokan szerették a gladiátorviadalokat, és felismerték Murranust és Spiceriust, de üdvözléseiket elnyomták a két gladiátornak címzett megvető „Csalás!” és „Gyáva!” kiáltások. Számtalan nyelven és nyelvjárásban hangzottak el sértések, mert a nyomornegyedben a birodalom minden népe képviseltette magát, a britanniaiaktól egészen a Kaszpi-tenger partvidékének lakóiig. Murranus időnként Spiceriusra sandított, aki még most is nyugtalannak tűnt. Maga Murranus is kényelmetlenül érezte magát. A mindig öntelt, hencegő Spicerius csendessé és visszahúzódóvá vált, kereste Murranus társaságát és jól láthatóan hálás volt neki, hogy nem használta ki a rosszullétét az arénában. Úgy tűnik, Spicerius védelemre vágyik, gondolta Murranus; mintha fenyegetve érezné magát és úgy hinné, Murranus képes megvédeni. Egyre gyakrabban járt a Nőstény Szamárba, és régi barátai közül már csak Valensszel, az orvossal és a szilaj, mindig vidám Agrippinával találkozgatott. Egy szűk utca végére értek, mikor Murranus mozgást látott a szeme sarkából. Egy mágus és egy boszorkány állt az egyik kapuban, nyakukban csontokból fűzött nyakláncok. Köztük egy csúf egyiptomi pávián kuporgott láncon, a mágus vállán pedig csillogó szemű, éles csőrű idomított varjú ült. A mágus és a boszorkány is kékre festette arcát, sárgára a szeme környékét, ijesztő szobroknak tűntek mindketten. A férfi felemelt egy flabellumot, hollószárnyból készült legyezőt, és közelebb intette őket, de Murranus csak köpött egyet és továbbindult. Megkönnyebbült, mikor elért a Nőstény Szamárhoz és meglátta az ajtó fölött vigyorgó vidám Hermészt és a kis Priapus-szobrot. Polybius, nyomában Poppeával kirontott a konyhából, hogy üdvözölje őket. A többi vendég, akik a nap folyamán már összeszedtek annyi pénzt, hogy éhüket és szomjukat oltsák a fogadóban, vidám kiáltásokkal köszöntötte a két gladiátort. Simon, a sztoikus egy széken kuporgott és egy poros külsejű vándortudóst igyekezett halálra untatni, miután fizetett neki egy italt. Petronius, a kerítő épp arról tájékoztatta nevetéstől dülöngélő hallgatóit, hogy ha szőrös a fenekük, ő tud egy szert, ami segít nekik megszabadulni a fölösleges szőrtől. Természetesen senki nem hitt neki, ezért Petronius bizonygatni kezdte, hogy akkor fedezte fel ezt a szert, amikor a seregben szolgált és ki is tüntették a tisztaságáért. A többiek nevettek, azt mondták, bizonyítsa be és mutassa meg a kis ezüstlándzsát. A leghangosabban Draco, a harmadik emeleten lakó veterán ugratta. Az öreg mindenhová egy draconariust vitt magával, egy tollas zászlóutánzatot, és azt állította, ilyen zászló alatt vonult végig a Duna vidékén. Állítása szerint a folyó déli partján élő összes törzset fel tudná sorolni annak, aki kíváncsi rá − de sosem akadt kíváncsi fülre. Murranus, aki Polybiusszal beszélgetett és időnként üdvözölte ismerőseit, szándékosan sokáig időzött az étkezőben. Szerette volna, ha Spicerius otthon érzi magát, ha felvidítja a rosszban sántikálok és különcök díszes sereglete, Januaria átfurakodott a tömegen, odaosont hozzájuk, csípőjét ringatta és álmodozó tekintetet vetett Spiceriusra. Murranus megkérdezte Polybiust, van-e híre Claudiáról, de a házigazda csak a fejét ingatta és azt felelte, hogy szóbeszédet hallott ugyan, de részleteket nem tud, aztán megkérdezte a gladiátort, van-e kedve kimenni a kertbe. A kertbe csak azokat engedte, akiket legkedvesebb vendégeinek tartott, illetve akikkel az éles szemektől és mindent halló fülektől távol akart beszélni, például a városi őrség tagjait. Átkísérte a két gladiátort az étkezőn, el a konyhák mellett. Murranus szájában összefutott a nyál, ahogy megérezte a sülő hús és hagymás mártás illatát. Átsétáltak a füvön, el a kis galambdúc mellett, és elértek ahhoz, amit Polybius nagyra törően gyümölcsöskertnek nevezett: néhány fához és pár kőpadhoz, melyek egy kis halastó körül álltak. Murranusnak nem volt szíve elhallgattatni Polybiust, aki már századszorra írta le neki aprólékos részletességgel a zöldség- és gyógynövényágyakban növekvő különféle növényeket, a salátát és hagymát, koriandert, turbolyát, köményt és petrezselymet, és elmondta, hogy a gyümölcsös

105

kibővítését tervezi, hogy birsalmát és damaszkuszi szilvát termeszthessen. Körbe akarta vezetni őket a szőlőben is, de Murranus felnevetett, vállon veregette és közölte, hogy megelégednek egy tányér hússal és egy korsó borral is. A két gladiátor leült az árnyékba, Polybius pedig felszolgálta nekik az ételt és italt. Még mindig a saját maga termelte bort dicsérte, és megesküdött a férfiasságára, hogy az övé Róma legjobb bora. Mikor távozott, Murranus pohárköszöntőre emelte kupáját. − Béke − suttogta. − Legalábbis addig, amíg találkozunk az arénában. Spicerius alaposan belekortyolt a borba. − Láttam őket. Tudod, kikről beszélek: a varázslóról és a boszorkányról. − Igyekezett titkolni, hogy reszketés futott végig rajta. − Elmondtam ellenük egy védővarázslatot. − Ne gondolj ilyenekre − ugratta Murranus. − Őrizd meg az erőd a harcra! − Egyikünk a halálát fogja lelni az arénában. − Nem feltétlenül − felelte Murranus vidáman. Spicerius lesütötte a tekintetét. − Valamit el akarok mondani neked, Murranus. − Letette a kupát és kinyújtotta a jobb karját. − Látod a tetoválást, a bíborkelyhet? Azt mondtam, egy ivóklub tagjainak jele. − Én pedig hittem neked. − Hinned is kell. El fogom tüntettetni ezt a jelet, nem viselem soha többé. Tudod, Murranus, a kehely alatt egyesek egy kört viselnek, ami egészen mást jelent: különleges bordélyokba járnak, ahol gyerekekkel erőszakoskodhatnak. Murranus hitetlenkedve nézett maga elé. − Te is tudod, milyen világban élünk, minél mélyebbre tekintesz, annál több mocskot látsz. Szeretem a nőket, főleg a gazdag, telt alakúakat, de vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem tesz meg tisztességes ember. Arra gyanakszom, aki megtámadta a te Claudiádat, azok közé tartozhatott. Mikor legutóbb találkoztam Claudiával, láttam, hogy nagyon zaklatott, ezért kicsit nyomozni kezdtem. Az efféle jól elrejtett helyekre nagyon gazdagok járnak, legyenek akár gladiátorok, akár szenátorok − megrázta a fejét. − Csak ennyit tudok. – És a mérgezés? − Nem tudom, hogyan történt − felelte Spicerius. − Nem a bort mérgezték meg, még ha találtak is később benne mérget; biztos vagyok benne, hogy már azelőtt megmérgeztek, hogy ittam volna a borból. Egyébként hallottad a szóbeszédet, igaz? Arra fogadnak, hogy ellenem győzni fogsz, de Meleagrosz ellen veszítesz. Murranus látta, hogy barátja közel jár ahhoz, hogy ismét elboruljon a hangulata. Újra a bíborkehelyről kérdezte, de Spicerius közölte, már mindent elmondott, amit tud, ezért Murranus témát váltott. Spicerius sokat evett, de keveset ivott, és mikor barátja az okát kérdezte, nevetve azt mondta, az estére tartogatja az erejét, amikor Agrippinával kettesben ünnepel. Polybius, aki épp kijött, hogy összeszedje a tányérokat, hallotta ezt a választ, és összeesküvőként kacsintva közölte, hogy a szoba készen áll, bármikor akarja is Spicerius. A délután lassan múlt. Spicerius elálmosodott és felment a szobába, amit Polybius drámai módon Vénusz-teremnek nevezett el. Murranus kíváncsian követte. Az emeleten lévő szoba ablakai a kertre nyíltak, középen hatalmas ágy állt vastag szalmazsákkal, arany- és rózsaszín vánkosokkal. A fényesre csiszolt padló értékes fából készült; Polybius elmondta, hogy ezt azonnal felfedezte, mikor megvásárolta az épületet, és ő csiszoltatta ilyen fényesre. A falakat fehérre meszelték; Murranus visszafojtotta a kitörni készülő nevetést, amikor meglátta rajta a képeket, amiket Polybius olyan büszkén emlegetett: a kertben ülő kövér Vénuszt még kövérebb kerubok vették körül, olyan húsosak, hogy elképzelni sem lehetett, hogy képesek repülni. Spicerius letelepedett az ágyra, Murranus pedig visszament a kertbe és leült az árnyékba. Ő is hamarosan megérezte az elfogyasztott bor és a nyári hőség hatását, és miközben egy, a virágok fölött röpködő színpompás pillangót figyelt, szemhéjai elnehezültek és lecsukódtak.

106

Valamivel később felriadt és látta, hogy késő délutánra járhat, mert a szellő erősebben fújt, az árnyékok megnyúltak. Valami mást is érzett azonban: valaki meghúzta a haját! Megfordult. – Claudia! − Felugrott a kőpadról és magához szorította a lányt. − Mikor… − Engedj levegőt vennem! − nyögte a lány. Murranus elengedte, Claudia pedig leült a fűbe, s miközben a fűszálakat tépkedte, elmesélte, mi történt a Villa Pulchrában, azt is, hogy az anyacsászárné engedélyét kérte a távozáshoz. − Úgyis nemsokára mind visszajönnek − mosolyodott el. − Négy nap és szembekerülsz Spiceriusszal az arénában. Tényleg, hol van? − Alighanem mélyen alszik. Mondd el újra, mi történt. Claudia elismételt mindent a gyilkosságokról, a tűzről és a támadásról. Futólag megemlítette Meleagroszt, de nem utalt sem arra, hogy felismerte, sem arra, mit tett vele a férfi. Úgy döntött, ez várhat. Óvatos akart lenni, mert előbb más gondokkal kellett foglalkoznia. Beszéltek a Villa Pulchrában történtekről és a capuai eseményekről, Murranus pedig elmondta, tudta, hogy a városban nagyobb keresztény közösség él és sokat szenvedtek Diocletianus alatt. Többekkel is találkozott azok közül, akiket Claudia említett, de csak futólag ismerte őket; az azonban felkeltette az érdeklődését, amikor a lány elmondta, mire fogadnak az emberek és hogy Chrysis több mint ezer sestertiust tett rá. − Rejtély − dörzsölte meg az arcát Murranus. − Mindig így megy a játékokon: az egyik gladiátor kedvenc, a másik nem, és gyakran próbálják befolyásolni az eredményt, ha valaki sok pénzben fogad. De hallgasd meg az én híreimet is. − Beszélt a dákok látogatásáról, Spicerius rossz előérzetéről és saját nyugtalanságáról. − Élethalálharcra számítasz? − kérdezte Claudia. − Nem hinném, hogy az lenne − felelte Murranus. − Ha jó napunk van, Spiceriusszal egyforma erősek vagyunk. Jól szórakoztatjuk a tömeget, és ha egyikünk veszít, a nézők nem fogják a halálunkat követelni. Ez igaz Meleagroszra is. Nem vérre menő küzdelmet akarunk, a győzelem koszorúját akarjuk megszerezni. − Megsimogatta a lány arcát. − Ne aggódj a fogadás miatt. Mondd meg a bácsikádnak, és Chrysisnek is, hogy tegyék fel minden pénzüket az én győzelmemre, nem fognak csalódni. − Két keze közé fogta Claudia arcát. − Most mondd el, miért jöttél vissza valójában. − Az egész udvar visszatért. − Az igazi okot kérdeztem. − Hogy lássalak − vigyorodott el a lány. − És beszélni akartam Sallustiusszal, a Keresővel. Ideje, hogy valaki a segítségemre legyen. Ó, ami azt illeti… − a fogadó felé intett −, a bácsikámnak is új segítője akadt. A neve az ügyes Narcissus. Róla már beszéltem. A Villa Pulchrában semmi nem akadt neki, és senkit nem ismer Rómában, ezért… − Murranus! − hangzott fel egy erőteljes női hang. A gladiátor felnyögött. Agrippina közeledett gyönyörű fehér vászonruhában, vállán színes stólával. Minden ékszere − a karperecek és fülbevalók is − mélyvörösen csillogtak. – Murranus! − Agrippina megrázta szépen fésült hajfürtjeit és végigsimított gondosan kifestett arcán. Parfümje minden más illatot elnyomott. Kezét a csípőjére tette és újra Murranus nevét mondta, Claudiára ügyet sem vetett. − Mondd meg annak az ostoba Polybiusnak, hogy látni akarom Spiceriust! – A szobájában van, mélyen alszik − felelte a gladiátor. − Otthagytam. Már vár rád. − Kicsit késtem. Voltam fenn, de az ajtó zárva, a kopogtatásra nem válaszol, odalenn az az ostoba ökör pedig nem csinál semmit azon kívül, hogy a fenék szőrtelenítésén vihog a vendégeivel. – Az az ostoba ökör a nagybátyám − ugrott fel Claudia. − Megválogatjuk, kit engedünk be a fogadónkba, így jobb, ha követsz.

107

Bementek az étkezőbe, ahol Polybius az egyik faoszlopnak dőlve állt és épp felkínálta Petroniusnak a lehetőséget, hogy szőrtelenítse a fenekét. Claudia karon ragadta nagybátyját és a fülébe súgott valamit. Polybius sóhajtott, megtörölte a homlokát és felkísérte a lányokat a lépcsőn. A Vénusz-terem ajtajánál megálltak, bekopogtak, majd dörömböltek. Claudia a folyosó felé pillantott és látta, hogy Narcissus ijedten áll a lépcső tetején. A lány arra gondolt, az egykori rabszolga mennyire nem szokhatott hozzá a fogadó szokásos zajaihoz. Feljött Oceanus és mindenkit félretolt az útból. Claudia gyomra összeszorult az izgalomtól. Valami nagyon nem volt rendjén, ezt már Murranus arcán is látni lehetett. Oceanus megrázta a fejét és közölte, biztos benne, hogy Spicerius nem távozott a fogadóból. Újra megpróbálták kinyitni az ajtót, sikertelenül, végül Polybius megparancsolta Oceanusnak és Murranusnak, hogy törjék be. Először a vállukkal próbálkoztak, aztán a házigazda közbeavatkozott, figyelmeztette Murranust, nehogy megsérüljön, és felhoztak egy fatuskót a pincéből. Addig ütötték az ajtót, míg az végül megadta magát. Claudia lépett be először a szobába. Spicerius az ágyon feküdt, mellette boroskupa. A gladiátor félig ült, hátát a párnáknak támasztva, szája tátva maradt, szemei üvegesen meredtek előre. − A disznók golyóira! − nyögött fel Polybius. − Ne itt! Claudia leült az ágyra. Spiceriuson már nem látszott egykori kecsessége, ruganyos izmainak szépsége. Egy öregember elszürkült arca nézett vissza a lányra, szája sarkára nyál száradt. A lány megérintette a halott karját. Már kihűlt. Agrippina sikoltott. Mások is beléptek a helyiségbe. Claudia felkelt az ágyról, megtörölte a kezét, aztán felemelte a kupát és megszagolta kesernyés illatú tartalmát. Kihasználta a kavarodást és sietve átkutatta az ágyat, de semmit nem talált, csak egy szerelmi jelképekkel teleírt pergamendarabot a szalmazsák alá szorulva. − Hívnunk kell a városi őrséget − morogta Polybius. − Igen sokat fognak kérdezősködni. Claudia szólt a nagybátyjának, hogy vigye le a földszintre a sikoltozó Agrippinát, majd megkérte Murranust, hogy küldje be Narcissust, aztán álljon őrt a folyosón és senkit ne engedjen be. Forrongott benne a harag, sikoltani tudott volna; nemcsak a kedvesére leselkedő veszély miatt, hanem amiatt is, mert a borzalmas haláleset minden tervét felborította. Amint megérkezett a Nőstény Szamárba, megkérte Polybiust, hogy küldje el az egyik inast Sallustiusért, a Keresőért. Tudta, hogy kevés ideje van, hogy bizonyítsa gyanakvását és visszaszerezze a szent kardot. Lenézett a holttestre és elszégyellte magát haragos gondolataiért. Leült az ágyra, megfogta Spicerius kezét és cirógatni kezdte a hideg, merev ujjakat. − Nem a te hibád − suttogta. − Ha a lelked még a közelben van és hallja: minden jót kívánok neked, bárhová tartasz is. Megpróbált megfeledkezni saját gondjairól, és eltöltötte a szomorúság az egykor életerős, bátor és büszke fiatalember kegyetlen halála miatt. − Szebb halált érdemeltél volna − szorította meg a hideg ujjakat −, nem így kellett volna meghalnod, egy fogadóban, távol az éltető tömegtől. Észrevette, hogy Narcissus az ajtóban áll, ezért úgy fordult, hogy a férfi ne láthassa az arcát. Eszébe jutott a gladiátorok közti bajtársiasság. Murranus a barátjának tekintette Spiceriust, ezért neki mindent meg kell tennie, hogy segítsen. Alaposan szemügyre vette a holttestet. Spicerius arcán a hirtelen, erőszakos halál minden nyoma megjelent: arca és álla izmai megkeményedtek, szeme kifordult, ajka vicsorra húzódott, mintha holtában is öklendezett volna. Egyszerű tunikát viselt, öve és saruja a padlón hevert. Claudia közelebb húzta ezt a pár holmit, aztán még egyszer beleszagolt a kupába, de nem tudta azonosítani a kesernyés illatot. Narcissusnak adta a kupát, intett, hogy tartsa magánál.

108

Az ajtó előtt Murranus fel-alá járkált, mint egy szolgálatban lévő őr. Odalenn, az étkezőben Agrippina még mindig sikoltozott és siránkozott. Claudia oldalra hajtotta a fejét, úgy hallgatta. A gazdag, elkényeztetett lány hangja megváltozott. Lehet, hogy a gyász átadta a helyét a haragnak? Átkokat, vádakat kiáltott volna? Murranust, esetleg Polybiust vádolta? Körülnézett a közönségesen díszített helyiségben, ami annyira különbözött a Villa Pulchra termeitől. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy Narcissusszal eljöttek onnan. Claudia az Augusta engedélyét kérte, rámutatott, hogy most, hogy az udvar visszatér Rómába, a városban többet tudna tenni, mintha a villában maradna. Könyörgött Helénának, hogy a többi filozófust tartsa a közelében és ne engedje őket haza, míg meg nem oldódik a rejtély. Kemény, könyörtelen választ kapott: az Augusta csettintett ujjaival és visszaküldte a lányt a nyomornegyedbe, majd az ajtóig követte, és hangosan morgolódott, milyen kár, hogy egyes szolgái nem szolgálják őt olyan jól, ahogyan ő szolgálja őket. Claudia, mikor az anyacsászárné már nem láthatta, durva kézmozdulattal intett a császári lakosztály felé, aztán a szobájába sietett és gyorsan összecsomagolt. Narcissus árnyékként követte, boldogan, hogy otthagyhatja a villát és Rómába mehet, most azonban, hogy ideértek, már kevésbé volt biztos a jövőjét illetően. Látszott rajta, hogy fél. Claudia lehunyta a szemét. Fontos volt, hogy Narcissust a közelében tartsa. − Mandula! Claudia elengedte a halott kezét. – Mandula! − ismételte Narcissus és visszaadta a lánynak a kupát. − Kesernyés illata van. Bizonyos magvak nedvéből halálos mérget lehet készíteni, és mandulára emlékeztető íze van. − Honnan tudod? − Onnan, hogy több holttestet vágtam már fel, ahány hússzeletet te a tányérodon, úrnőm − felelte Narcissus. − De hol fogok most élni, mihez kezdek, és… − Mandula − ismételte Claudia, és felemelte a kezét. − A többivel most ne foglalkozz. Itt alhatsz a fogadóban, jó vacsorát kapsz, ne aggodalmaskodj hát. Beszélj nekem a manduláról. − Mandulatej. − Narcissus elfintorodott. − így hívtuk Szíriában. Nem igazi tej, a magvakból facsarják ki, mármint a mérget. Készíthető gyengébb és erősebb méreg is. − Komoly arccal hajolt közelebb. − Össze se tudnám számolni, úrnőm, hányszor volt, hogy felnyitottam valakinek a holttestét, és megéreztem benne ezt a kesernyés szagot! Nem mondok sokat, de tudom, mi ez! Menj csak el a nyomornegyedekbe, kérdezd a kuruzslókat, a varázslókat, a méregkeverőket, ők elmondanak mindent. Elég egy korty, és örökre megszűnt minden gondod. Tudod, úrnőm, vannak mérgek, amelyek egy pillanat alatt megállítják a szívverésedet. − Narcissus megkerülte az ágyat. − De mindezt nem is kell tőlem hallanod, elég, ha ránézel ennek a szerencsétlennek az arcára. A bőre foltos és kékes árnyalatú, a torka izmai megfeszültek, a bőre kemény érintésű, mintha már órák óta holtan feküdne. Pár óra, és megjelennek a foltok. − Megtapogatta a gladiátor tarkóját. − Gondoltam. Véres. Itt verhette be a fejét a haláltusa közepette. − Gyors halála volt? − Mintha nyilat lőttek volna a szívébe, úrnőm. Néhány görcsös összerándulás, borzalmas fájdalommal járhatott… De ne hagyjuk így. Claudia segített a lábánál fogva lejjebb húzni a holttestet, hogy vízszintesen feküdjön. Összerezzent, mikor levegő szökött ki a halott tüdejéből. − Nemrég halhatott meg. − Narcissus a kupára mutatott. − Egy kupa édes bor, gyümölcsös, zamatos. Polybius azt mondta, ő szolgálta fel. Mielőtt kérdeznéd, a bor csak arra kellett a gyilkosnak, hogy áldozata ne érezze a méreg ízét. De most ne foglalkozzunk a holtakkal, inkább az élőkkel! Ez a Murranus az, akiről beszéltél nekem az idevezető úton? Akár gladiátor, akár nem, akár bajnok, akár nem, nagy bajban van. Nem neki kellett volna szembeszállnia az arénában… ?

109

Claudia felállt, rámordult Narcissusra, hogy hallgasson, aztán kezdte átkutatni a szobát. Megnézte a holttestet, majd Spicerius erszényét és ruháját is, de semmit nem talált, leszámítva pár érmét, egy tőrt és egy szerencsetalizmánt. A szobának nincs titkos bejárata, azt pedig elképzelni sem tudta, hogy valaki az ablakon mászott volna be. Mi történhetett valójában? Öngyilkosság vagy gyilkosság? Más nyomot nem talált, csak a pergamendarabot a szalmazsák alatt. Elővette és újra megnézte. Ügyetlenül rajzolt szív állt rajta és pár szó: Amor vincit Agrippinam és Amor vincit Spicerium. „A szerelem legyőzi Agrippinát”, „A szerelem legyőzi Spiceriust”. Megdörzsölte a pergament, megszagolta, de csak Agrippina erős parfümjét érezte rajta. Claudia elkeseredetten leült egy székre. − Semmi! − morogta. − Narcissus, hívd ide Polybiust és Murranust. Szólj Oceanusnak − ő az a nagydarab, már találkoztál vele −, hogy álljon őrt a lépcsőnél. Kérd meg a bácsikámat és Murranust, hogy jöjjenek fel ide. Kicsivel később a két férfi belépett a szobába. Claudia megpróbálta bezárni az ajtót, de nem sikerült. Látta, milyen erőteljes reteszek tartották bezárva, amíg be nem törték. − Mondjátok el, mi történt − kérte, és visszaült az ágyra. Polybius és Murranus elmesélték, hogyan szórakoztatták Spiceriust a gyümölcsösben. Elmondták, hogy ettek és ittak. Spicerius hallgatagnak tűnt, és várta, hogy találkozhasson Agrippinával. Ezután fogta a boroskupát és feljött a Vénusz-terembe, hogy aludjon egy keveset, mielőtt a lány megérkezik. − Senki nem jött fel − jelentette ki Polybius. − Mielőtt kérdezed, Claudia: egy szolga, a fogadó egy lakója sem jött fel ezen a lépcsőn. Ha Spicerius akart volna valamit, küldethetett volna érte. Aggasztott, hogy ilyen csend van itt bent, de nem szokásunk zavarni azt, aki pihen. − Semmi gyanús nem történt? − Semmi − felelte Polybius. − A kertbe senki nem juthat be anélkül, hogy tudnám, és nem tartózkodtak itt gyanús alakok… úgy értem, a szokásos vendégeinken kívül − vigyorodott el. – Murranus! − fordult Claudia a gladiátor felé, aki hátát a falnak vetve állt és a mennyezetet nézte. − Lehet, hogy Spicerius öngyilkos lett? − Nem, Claudia. Spicerius harcos volt, megkísértette volna a szerencséjét az arénában. Szegény csak attól félt, hogy újabb baleset éri. − Tehát meggyilkolták − vonta le a következtetést Claudia. − Valaki valahogyan bejutott a szobába és mérget öntött a kupájába. Ez azonban lehetetlen: Spicerius harcos volt, megtámadta volna azt, aki meg akarja ölni. − Ami még fontosabb: ha ilyesmi történik a fogadómban, arról tudtam volna − morogta Polybius. − Tudod, mit fognak mondani, igaz, Claudia? − pillantott fel bozontos szemöldöke alól. − Azt, hogy vagy én, vagy Murranus, vagy közösen mérget kevertünk az italába a gyümölcsösben. Az az ostoba liba odalenn már ezzel vádaskodik. − Ne foglalkozz vele. – Nem is akarok, de máris gyülekezik a tömeg odalenn és kint is. − Szerettem Spiceriust! − kiáltott fel Murranus. − Nem én öltem meg, nem lett öngyilkos, de azt fogják mondani, én tettem. − Mély levegőt vett. − Most Meleagrosszal kell szembeszállnom, és mindenki őrá fog fogadni. Egyébként áll lenn a lépcső aljában egy férfi, aki figyelmesen hallgatózik, időnként pedig a konyhába megy és elmond a szolgáknak mindent, amiről beszélünk. Polybius a szemét forgatta. − Ó, az Mercurius, a nép hírnöke. − Murranus vállára csapott. − Ha meghallja, amiről beszéltünk, estére fél Róma tudni fogja. Menjünk, nézzünk szembe a gazfickókkal! Kopogtak az ajtón, majd Valens, az öreg katonaorvos lépett be. Meghajolt Claudia felé, aztán köpenyébe burkolózva az ágy mellé lépett és lenézett a holttestre. Claudia figyelemmel kísérte minden mozdulatát, de csak Valens válla rázkódásából és abból, ahogy időnként megtörölte az arcát, látta, hogy a férfi sír. Abban is biztos volt, hogy az öreg orvos keresztet vetett.

110

Valens hátrafordult és gyors pillantást vetett a lányra, aztán ismét hátat fordított neki, lehajolt, suttogott valamit Spicerius fülébe, majd megérintette a fülét, szemét és száját. Ezután előre-hátra hajladozva imát kántált, amiből Claudia egy szót sem értett, végül mélyet sóhajtott és immár orvosként fordult a holttest felé. Megvizsgálta a testet és a kupát is. Mikor végzett, fogott egy széket és leült Claudiával szemben. − Mi történt? − kérdezte halkan. Nem tettetett, nem játszotta meg magát. Nyílt őszintesége elnyerte Claudia bizalmát. A lány mindent elmondott, amit megtudott; amikor befejezte, Valens egyetértőn bólintott. − Igazad van, úrnőm. Bár tudnám, miért volt Spicerius olyan zaklatott az utóbbi időben. − A torkát köszörülte. − Ellentmondásnak hangozhat, de úgy érzem, tudom. Észrevettél rajta valamit az utóbbi napokban? Claudia a holttestre nézett. − Az arca − magyarázta Valens. − Egy ideje nem festi magát, ez volt az egyik apróbb változás. Egyetértek veled abban, hogy soha nem lett volna öngyilkos. Ami az arénában történt, megijesztette. Róma egyik gladiátora minden előjel vagy magyarázat nélkül hirtelen elvesztette az erejét. Tudod, Claudia, a te Murranusodhoz hasonlók számítanak arra, hogy lecsap rájuk a halál, de egy bizonyos módon. Az egyik betegem meg volt győződve róla, hogy kolerában fog meghalni, és nagyon megdöbbent, amikor a szíve lett beteg. Spicerius esete hasonló: úgy gondolta, hősies küzdelemben fog elesni, nem a homokban öklendezve pusztul el, mint egy részeg. − Valens felállt és hátralökte székét. − Nagyon várta a mai napot. Murranust a bátyjának tekintette, szerette a társaságát. Agrippinát is látni akarta, az egész éjjelt vele akarta tölteni. − Szerette Agrippinát? − Agrippina egy szégyentelen szajha, de igen, a maga módján, azt hiszem, szerette. − Valens megveregette Claudia vállát. − De annyit nyugtalankodott… − Valens megérintette az ágyékát. − Még impotens is lett, azt mondta, ha Murranus ellen veszít, akár vissza is vonulhat. − Impotens lett? − kérdezte Claudia. − Egy időre − mosolyodott el Valens. − Férfiakkal megesik, nem komoly. Megvárom a városi őrséget, aztán magammal viszem a holttestet. Elviszem Sisiumba, egy kis faluba Capua mellett. Jártál már arra? – Nem. Valens az ajtóhoz lépett. − Itt jön az őrség − visszafordult. Claudia hallotta a városi őrség nehéz lépteit a lépcsőn. Kicsivel később belépett Saturninus, a helyi őrparancsnok pár bőrvértbe öltözött emberével. Mögöttük Polybius lépett a szobába, és fejével intett a lánynak, hogy távozzon. Claudia tudta, mi fog történni. Az őrök körbeülik a holttestet, kérnek pár kupával a fogadó legjobb borából, elfogadnak némi pénzt Polybiustól, aminek fejében elhiszik, hogy nincs köze a halálesethez, aztán továbbmennek az újabb hasonló esethez. Claudia lesurrant a lépcsőn és belépett a zajos étkezőbe. Murranus körül a szokásos vendégek tömörültek, a terem túlsó végében pedig egy csapat idegen, akik Agrippinát próbálták vigasztalni. Oceanus is lejött, most az ajtóban állt őrt és közölte a betérni vágyókkal, hogy a fogadó megtelt, várniuk kell. A kintről beszűrődő zajból Claudia hallotta, hogy a helyi söpredéket felszította valaki, és most kinn gyülekeznek, hogy megtudják, mi történt és ők mi hasznot hajthatnak belőle. Murranus intett Claudiának, de a lány úgy tett, mint aki nem látja, és a tömegen át odatolakodott Agrippinához. − Úrnőm! − érintette meg a vállát. − Beszédem van veled. − Nem beszélek konyhalányokkal és szolgálókkal. Claudia lehajolt és a fülébe súgott valamit. Agrippina riadtan felugrott. − Én… nos, én… − hebegte.

111

− A kertben − jelentette ki Claudia, és választ nem várva otthagyta. A nap lefelé tartott az égen, az alkony ködként ereszkedett le a kertre. Claudia a gyepen át odasétált az egyik padhoz, leült és a mellette lévő helyre mutatott. − Nem tudtam, hogy ismered az Augustát. − Agrippina illatfelhőjétől övezve közelebb lépett, majd leült, és feljebb húzta ruhája szegélyét, hogy a fű ne érjen hozzá. − Ami ennél is fontosabb, az Augusta is ismer engem − felelte Claudia. − Ami Spiceriust illeti, sajnálom, hogy meghalt. Kedveltem, ahogy Murranus is. Ha sikoltozni vagy vádaskodni kezdesz anélkül, hogy bizonyítani tudnád a vadaidat, az Augustához fordulok igazságtételért. − Annyira fáj! − nyöszörögte Agrippina. – Hallgass! Rájöttél valaha is, mi történt aznap Spiceriusszal az arénában, miért esett össze? − Látta, hogy Agrippina megrázza a fejét. − És ma délután? − Te is annyit tudsz, mint én. − Agrippina hátralökte arcából éjfekete fürtjeit. − Múlt éjjel találkoztam utoljára Spiceriusszal, és megbeszéltük, hogy itt találkozunk. Sajnáltam, hogy késtem. Mire ideértem, már meghalt. Meggyilkolták − suttogta. − Honnan vagy ebben olyan biztos? – Nézd, egy egészséges férfi, egy gladiátor… Azért jöttem ebbe a fogadóba, hogy a szeretőmmel találkozzam, nem azért, hogy egy holttestet találjak a helyén. Megválaszoltam a kérdésedet, többet nem tudok mondani. Agrippina felállt. Claudia hagyta, hogy elmenjen. Semmi haszna nincs kikérdezni, gondolta, úgyis csak annyit mond el, amennyit akar. Fél füllel a fogadóból kiszűrődő zajokat hallgatta, hagyta, hogy megnyugtassa a kert zöld hűvöse. Egy hirtelen ordítás ráébresztette, hogy a helyzet rosszról még rosszabbra fordult, és besietett. Az étkező arénává változott. A konyhaajtóban Murranus és Polybius állt, a bejáraton pedig férfiak csapata áradt be, vezetőjük úgy öltözött, mint egy szajha, és rózsaszín legyezővel legyezte magát. Úgy tűnt, rögtön azután érkeztek, hogy a városi őrség távozott, vezetőjük pedig laza testtartással állt, egyik kezét Agrippina vállán nyugtatva. Körülötte gyülekeztek marcona emberei és a többi talpnyaló: kerítők és cifra ruhájú szajhák a birodalom minden csücskéből. Polybius a vezetővel ordítozott. – Takarodjatok innen! Értesz engem, Dacius? Te és a söpredéked is! − Különben mi lesz? − lépett előre Dacius magas sarkú cipőjében. Torz látványt nyújtott férfias arcával és nőies parókájával, izmos testével és szajhához illő járásával, pösze beszédével és fenyegető hangszínével. Szokatlan külseje ellenére is inkább tűnt ijesztőnek, mint nevetségesnek. Claudia korábban is találkozott már vele és társaival, a csatornák szemétjével, akik méregként lepték el a nyomornegyedet és mindent tönkretettek, amihez hozzáértek. Megriasztotta a látványuk. Túl gyorsan ideértek; talán számítottak arra, hogy valami történni fog? Vagy azért jöttek, hogy bajt keverjenek? Mindenki tudta, Murranus milyen hirtelen haragú. A gladiátor felkapott egy serpenyőfedelet és egy húsbárdot. Mindenki más komikus látványt nyújtott volna ezekkel a konyhai eszközökkel a kezében, ő azonban veszélyesnek tűnt. Claudiának nem tetszett az, ahogy Dacius ide-oda ingatja magát, Murranust gúnyolja, időnként pedig egy-egy pillantást vet Agrippinára, aki mesterkélten visszamosolygott. Minél tovább figyelte őket, Claudia annál inkább meggyőződött róla, hogy Agrippinának volt valami köze Spicerius megmérgezéséhez, mégpedig mindkét alkalommal. Bizonyítékot azonban nem talált rá, és ami ennél is jobban aggasztotta, nem tudta, milyen kegyetlen csapdát terveltek ki Murranusnak. Őt fogják vádolni a gyilkossággal, hogy megingassák a nyugalmát, amikor a harcra kellene felkészülnie? Dacius felemelte a kezét, kinyitotta, majd becsukta legyezőjét, mire az emberei elhallgattak.

112

− Látod, kedvesem − intett Murranus felé a legyezőjével −, hiába meredsz ilyen dühösen rám, fiacskám: bármit csinálsz, tudod, mit fognak hinni az emberek. − Dacius visszahúzta legyezőjét és felnézett a mennyezetre. − Azt hiszik majd, hogy féltél Spiceriustól. − Ez hazugság, te teveszar! Dacius nyerítve nevetett. − Fiacskám, az egész város azt beszéli majd, hogy te láttad utoljára, te ittál vele utoljára. Te hívtad meg ide. Én arra vagyok kíváncsi, mihez kezdesz Meleagrosszal. − Előrelépett és hátrahúzta köntöse ujját. Claudia meglátta rajta a bíborkelyhet és alatta a kört. Fel akart ugrani, de Murranus elvonta a figyelmét: Daciusra akarta vetni magát, de Polybius és Oceanus elkapta és visszatartotta. A fogadóban feszültté vált a hangulat. Egyesek a tőrük után tapogatóztak, mások az asztalok alatt átkúszva igyekeztek elinalni. − Bizonyítsd be, hogy nincs igazam! − gúnyolódott Dacius. − Mutasd az erődet, fojts meg egy oroszlánt puszta kézzel! − Inkább téged fojtanálak meg! − Bizonyítsd be, hogy ártatlan vagy a halálában! Csatlósai ismételgetni kezdték Dacius szavait. − Bizonyítsd! Bizonyítsd! − Be fogom bizonyítani! − csattant fel Murranus, és félrelökte Polybiust. − A harc napján, aznap, amikor szembeszállók Meleagrosszal, részt veszek egy venatióban: szembeszállók bármilyen állattal, amit kiválasztasz, és felajánlom áldozatként Spicerius lelkének, egyben bizonyítom vele az ártatlanságomat! Szavait hangos felzúdulás fogadta. Claudia a kezébe temette az arcát. Csapdát állítottak Murranusnak, ő belelépett, a csapda pedig rázárult. *** Sylvester, a presbiter zavartan állt a megszentségtelenített sír mellett a mártírok folyosóján, a lenyilazott Szent Sebestyén vértanúsága színhelyeként elhíresült temető alatt húzódó katakomba legszélesebb járatán. Ezen a szent helyen azokat helyezték örök nyugalomra, akik a legszörnyűbb módon veszítették életüket Diocletianus keresztényüldözései során. A folyosó két oldalán ölnyi széles és ugyanolyan mély polcok sorakoztak. Az amfiteátrumban meghaltak maradványait idehozták, azonosították − amennyiben ez lehetséges volt −, meghintették szenteltvízzel, megtömjénezték, majd sírjukba helyezték őket. Ezután a sírt bevakolták, és ahol lehetett, a vakolatba belekarcolták a halott nevét, foglalkozását, halála évét és pár vallásos idézetet. Ezek a szent férfiak és asszonyok kiérdemelték, hogy tiszteljék őket, és maradványaikat kegyelettel őrizzék, míg Krisztus újra életre nem kelti őket, mikor dicsőségben újra megjelenik az utolsó ítélet napján. Sylvester végighordozta tekintetét a folyosón, melyet most olajlámpások és fáklyák fénye világított meg. A kísértetiesen komor hely úgy visszhangzott, mintha a holtak szellemei szólítanák egymást, mégis béke és nyugalom honolt itt, éles ellentétet képezve az ide temetettek életének utolsó óráival. A katakombákat már nem használták, üresen és elhagyatottan álltak, az emberek többsége nem szívesen tért vissza arra a helyre, ami a rémület napjaira emlékeztette őket. Ki hatolhatott be ide azért, hogy elvigyen pár porladó csontot és koponyát? − Ki tette? Miért? Mikor? − fordult Sylvester elkeseredetten a sírok őrzőjéhez, egy hegyes orrú, tintafoltos ujjú idős írnokhoz, aki mindig komolyan vette kötelességét. Az írnok többször is elnézést kért, amiért idehívta a presbitert, de mi mást tehetett volna? Miért törtek be ebbe az egyszerű sírba? Nem temettek el kincset az itt nyugvókkal. Hangot adott félelmének, miszerint a temető nemcsak szent hely, ahol a mártírokat eltemették, hanem

113

boszorkányok, varázslók és más fekete mágiával foglalkozók gyülekezőhelye is, ahol véres áldozatokat mutattak be a hold komor fényében. − Milyen régen történt? − kérdezte Sylvester. − Pár napja, esetleg hete. Nagy területet kell felügyelnem és nincs sok segítségem. − Tudom, tudom. − Sylvester lepillantott a földön heverő vakolatdarabokra. − Nézd meg ezeket, hátha találsz rajtuk nevet vagy bármi arra utaló nyomot, kiket temettek ide. Arrébb sétált, míg az írnok és egy segédje morogva letérdeltek, hogy elkezdjék összeilleszteni a vakolatdarabokat, mintha mozaikot raknának ki a padlón. Sylvester lejjebb lépkedett a folyosón és rövid imát suttogott, de a gondolatai máshol jártak. Örült annak, ahogy a Villa Pulchrában alakultak a dolgok; sajnálta, hogy gyilkosságok történtek és eltűnt a szent kard, de ezek után Claudia feladata volt nyomozni. Sylvester elnyerte az anyacsászárné kegyét, Helena beleegyezett, hogy találkozik Miltiadesszel, Róma püspökével. Amint lehűl a levegő és az őszi szelek megkönnyebbülést hoznak a forróságtól szenvedő városnak, Sylvester készen áll majd, hogy rábeszélje az anyacsászárnét, tegyen újabb engedményeket. Főként azt akarta elérni, hogy a római egyháznak is legyen helye a haditanácsban, amikor Constantinus úgy dönt, hogy keletre vonul. − Magister! Sylvester visszafordult. Az egyik falmélyedésből leemelt egy olajlámpást, és leguggolt, hogy szemügyre vegye a vakolatdarabokat. Pár darab hiányzott vagy összetört, de az írnok így is jó munkát végzett. Sylvester az ujjával követte a feliratot. − Lucius et Octavia ex Capua, Christiani − olvasta. − Capuai keresztények. − Megérintette az évszámot, és rájött, hogy Diocletianus uralkodásának utolsó évében halhattak meg, körülbelül négy évvel korábban. − Tudod, kik lehettek? Az írnok fáradtan feltápászkodott. − Megnézem az írószobámban. Mint tudod, magister, van egy listám az egyes városokban élő keresztényekről, Chrysis úrtól pedig megkaptam aproscripti listáját, azokét, akiket valamiért elítéltek. Megnézem mindkettőt. Sylvester bólintott. Elindultak visszafelé a folyosón, és elértek a kis teremhez, melyet az írnok kinevezett az írószobájának. Mikor Róma püspöke megkapta a katakombák feletti felügyelet jogát, Sylvester azonnal őröket és írnokokat küldött, hogy őrizzék a szent helyet, és gyűjtsenek össze minden dokumentumot, ami segíthet azonosítani az ide temetetteket. Az üldöztetés során gyakran az otthonukból vonszolták el az embereket, tárgyalás nélkül elítélték és vagy azonnal megölték, vagy az arénába küldték őket. Sylvester könyörgött, hogy megkaphassa a feljegyzéseket, és bár többet elpusztítottak, sok megmaradt. Ezeket sikerült megszereznie, a főírnok pedig büszke volt arra, milyen gonddal rendezgette el őket a nádkosarakban, dobozokban és ládákban. Lámpásokat gyújtottak, majd az írnok megszervezte a keresést. Míg az írnok és segítői átnézték a tárolókat, Sylvester az ajtó mellett ült és a győzedelmes Krisztust ábrázoló egyszerű rajzot nézte a falon. Ez a terem egykor szent helyként szolgált, a kenyér és bor itt változott át Krisztus testévé és vérévé. Sylvester magában újra elálmélkodott azon, milyen gyorsan változnak a dolgok. Lehunyta a szemét és megpróbálta elmondani magában az aznap estére választott zsoltárt, ehelyett azonban elszunyókált. Az írnok keltette fel. − Ez nagyon különös, magister! Senkit nem találtunk Capuában, akiket így hívtak volna, sem házas-, sem testvérpárt. Megtaláltam azonban a rabok listáját négy évvel ezelőttről. Ezen szerepelnek a Lucius és Octavia nevű gazdálkodók. A feljegyzések szerint nem volt családjuk. − Tehát a birtokuk az állam tulajdonába került? − Pontosan, magister. Ezért aztán mikor két éve kiadták a türelmi rendeletet, a birtokukat az egyház kapta meg kártérítésképpen. Sylvester türelmetlenül dobbantott sarus lábával.

114

− Mi történik itt? − suttogta. − Egy férfi és egy asszony, feltehetően házasok, akikről semmit nem tudunk, de nyilvánvaló, hogy meggyilkolták őket mint keresztényeket, a vagyonukat pedig elkobozták. Idehozták őket eltemetni, a csontjaikat pedig most elvitte valaki. − Az írnokhoz fordult. − Van küldöncöd? Szeretném, ha az, amit itt megtudtunk, eljutna a Claudia nevű nőhöz, aki a Nőstény Szamárhoz címzett fogadóban él, a Flavius-kapu közelében.

115

Tizenegyedik fejezet Dux atque Imperator Vitae Mortalium Animus est. „A halandók életét a lélek vezérli és kormányozza.”12 (Sallustius: Jugurtha, 1.) Claudia a kertben ült. A levegőben még fátyolként lengedezett a reggeli köd, a madarak ide-oda röppentek és magvakat keresgéltek a hosszú fűben. Caligula, a fogadó macskája, a született kis gyilkos előólálkodott, de a madarak észrevették, és Caligulának be kellett érnie azzal, hogy mogorván bámul fel a fára, ahonnan egy rigó rikoltva figyelmeztette társait. Claudia figyelte az állatokat, és azon tűnődött, a halál is így oson-e áldozatai közelébe. A végzet múlt éjjel látogatást tett a fogadóban és magával vitte Spiceriust. Lehetséges, hogy akkor is ott ült a sarokban, amikor Murranust csapdába csalták? Daciusnak nagyon tetszett a dolgok alakulása, gúnyosan megkérte Murranust, hogy ismételje meg ígéretét, ő pedig természetesen megtette. A kocka el volt vetve, a hír mostanra elterjedhetett egész Rómában, nincs visszaút. Polybiusnak végül sikerült kikergetnie Daciust és bandáját az utcára. Murranus csak ekkor döbbent rá, mit is ígért meg. − Azt mondtad, kétszer is harcba szállsz ugyanazon a napon − közölte vele Oceanus nehezen forgó nyelvvel, miközben borba fojtották bánatukat. Polybius megpróbálta rávenni Murranust, hogy vonja vissza az ígéretét, a gladiátor azonban makacsul ragaszkodott hozzá. Poppea könnyes szemmel kérdezte, mit jelent mindez, és Oceanus elmagyarázta. A játékok bűnözők kivégzésével kezdődnek, aztán következik a venatio, amikor a gladiátor vadállatokkal száll szembe. Murranus beleegyezett, hogy szembeszáll egy vadállattal, Dacius választása pedig egy bikára esett, egy vérszomjas, vad bestiára, amely erős, ravasz, gyors és nekiront bárminek, ami az útjába kerül. Claudia a kezébe temetett arccal ült és igyekezett leküzdeni remegését. Látta már ezeket a Hispániából és Észak-Afrikából származó bikákat, látta a feszes bőrük alatt hullámzó izmokat, erős lábaikat, melyekkel sebesen tudtak futni, és mindenekfelett azokat a hatalmas, élesre hegyezett szarvakat. A vad bika szélsebesen tudott futni, mégis képes volt olyan gyorsan megfordulni, mint az asztalon pörgő pénzérme. A borral és saját fontosságával eltelt Oceanus nem kímélte őket a részletekkel, elmondta, milyen gyors a bika, úgy támad, küzd a szarvaival, ahogy a vívómester két karddal. Ez azonban csak a veszély felét jelentette: ha Murranus sértetlenül túléli a küzdelmet, egy órával később Meleagrosszal kell szembeszállnia az arénában. Claudia látta, milyen egyszerű, mégis hatásos csapdába csalták barátját. Polybius kijelentette, hogy olyan ez, mint amikor egy mérlegre egyre több súlyt helyeznek: először Spicerius halála gyötörte Murranust, aztán a vádaskodások, Agrippina siránkozása, most pedig a véres csata kilátása már azelőtt, hogy szembeszállt volna a másik gladiátorral. Claudia kiegyenesedett és mély levegőt vett. Betegnek érezte magát a félelemtől és a dühtől, és volt még valami, amivel nem szívesen nézett szembe. Látta a tetoválást Dacius csuklóján, és eszébe jutott, mit mondott Spicerius Murranusnak. Ha ez igaz, akkor Meleagrosz és a nyomornegyednek ez a torzszülöttje szövetségesek, talán még közeli barátok is. Meg akarták ölni Murranust, ezért ügyesen csapdába csalták, hogy aztán fogadhassanak ellene. Murranusnak meg kell halnia, hogy Dacius, Meleagrosz, Agrippina és a hozzájuk hasonlók még több ínyencfalatot habzsolhassanak be, még több bort vedelhessenek és még értékesebb ruhákkal és ékszerekkel díszíthessék magukat. A kezdetektől fogva elterveztek mindent. Először Spicerius halálát, aztán Murranusét. Claudia a fűbe túrt saruja sarkával. Szembe kell nézned mindezzel, követelte a benne tomboló gyűlölet és bosszúvágy. Azt akarta, hogy Murranus megküzdjön Meleagrosszal, jobb bajnokot keresve sem találhatott volna saját 12 Kurcz Ágnes fordítása

116

maga és a szegény Felix számára. Senki más nem tudna jobban bosszút állni értük. Az elmúlt pár napban Claudia meghozta a döntését: Meleagrosznak meg kell halnia, Murranusnak meg kell ölnie. Más lehetőség nincsen, ha Murranus nem teszi meg, akkor majd ő. Mit tehetne, hogy segítsen a férfinak? Eszébe jutott Agrippina, aki úgy üldögélt ott, mint egy tejszínnel etetett, elkényeztetett macska, sírt és megjátszotta a szerencsétlen áldozatot, megpróbált szánalmat kelteni és támogatást nyerni. − Te szuka! − lehelte Claudia. − Te festett szuka, te gyilkos szajha, veled fogom kezdeni! Caligula közelebb sündörgött és a lány lábához dörgölőzött. Claudia megvakarta a macska füle tövét és elgondolkodott a többi megoldatlan kérdésen. Hová tűnhetett a szent kard? Komoran elmosolyodott, és arra gondolt, a tettest úgy kell elfogni, hogy kétség se férjen a bűnösségéhez. És a gyilkosságok? Claudia szeme összeszűkült, miközben figyelte, ahogy egy, a többinél bátrabb feketerigó közeledik a füvön. Talán a gyilkosságok kérdése is megoldható. Egyre több apróság tűnt fel neki. Tudta, hol van Timothaeus, és megfogadta, hogy rajta tartja a szemét Narcissuson. A fogadó ajtaja kinyílt a lány mögött. A macska beszökött a résen. − Claudia! − A kivörösödött szemű, enyhén dülöngélő Polybius megállt az eresz alatt. − Megérkeztek a látogatóid. A lány követte nagybátyját vissza a fogadóba, ahol egy férfi ült görnyedten az ajtó mellett. Az ajtó másik oldalán néhány ember álldogált olyan közel egymáshoz, mint gyászolók egy csoportja. − Sallustius? Sallustius, a Kereső? A férfi hátravetette fejéről a csuklyát és kioldotta köpenye zsinórját. Claudiát mindig megbabonázta az öregember arca: olyan hétköznapinak tűnt borotválatlanságával, folyó orrával, vizenyős szemeivel. Az öreg kevés fehér haja borzasan meredt az égnek, paraszthoz illő tunikát viselt és egy katona levetett saruit. Sápadt arcában, pisze orra fölött kíváncsi, bizakodó pillantású barna szemek ültek. Egy kiskutya tekintete volt ez, nem egy keresőé, így a lehető legjobb álcát nyújtotta. − Claudia! − szólalt meg Sallustius suttogásnál alig hangosabban. A lány megfogta az öregember kezét. − De jó, hogy újra látlak! Mikor is találkoztunk utoljára? − Pár hónapja. Kérsz valamit enni? − Polybius hoz nekem és a fiúknak egy korsó sört és pár szelet körtés lepényt. Nagyon keveset eszünk, tudod. Claudia leült mellé. Külseje ellenére − vagy talán éppen azért − Sallustius a kémek és besúgók közt valóságos szakértőnek minősült. A legutóbbi polgárháború során a rossz oldalon állt, Maxentius szolgálatában, így mikor Constantinus bevonult a városba, neki bujkálnia kellett. Katonakorából ismerte Polybiust, és őhozzá fordult segítségért, Claudia pedig Sylvester presbiterhez folyamodott. Sallustiusnak megkegyelmeztek, elkobzott tulajdonát visszaadták, a férfi pedig Claudia barátja és szövetségese lett. Azonnal visszatért korábbi mesterségéhez, melyben számtalan fia, veje és más rokona is segítette. Sallustius nem az államnak dolgozott, hanem magánszemélyeknek. Ha valaki nem fizette meg az adósságát vagy visszavont egy fogadást, ha egy rabszolga megszökött, egy gyermek eltűnt vagy valamit elloptak, Sallustius és keresői gyorsan rendbe hozták a dolgokat. A polgárháborút követő felfordulásban elvesztette vagyona egy részét, ezért igyekezett kárpótolni magát. Máris palotának is beillő házzal rendelkezett nem messze a Palatinustól, és egy kisebb villával is Campaniában. Szívesebben alakította azonban a szegény koldust, aki észrevétlenül üldögélhet egy fogadóban. Claudia egy ideig jelentéktelen dolgokról fecsegett, a fogadóról és Polybius kertjéről, de Sallustius komoran figyelmeztette az előző este történtekre, és suttogva elmondta, hogy családjával már hallottak Spicerius haláláról és Murranus hencegő fogadkozásáról.

117

– Nos, úrnőm? − Kiitta borát és rokonaira pillantott, akik mohón tömték magukba a körtés lepényt. − Olyan csendesek! − suttogta Claudia. − Mindig ilyenek − jelentette ki Sallustius. − így tudunk dolgozni. Úrnőm, látni kívántál. − Igen. − Claudia közelebb húzódott. − Beszélni akartam veled... szerelmi zálogokról, egy szent kardról és Capua városáról. Elhallgatott, mert kopogtattak. Felállt, kinyitotta az ajtót és egy vándorkereskedővel találta szembe magát, akinek nyakában tálca lógott. A lány azonnal rácsapta volna az ajtót, de a kereskedő felemelte kezét, és középső ujján Claudia észrevette az ichtus jelet. − A Claudia nevű nőt keresem. − Én vagyok Claudia. − Te vagy? − A férfi közelebb hajolt. − Ismered az utat? − Át a temetőn, a Serviliusnak emelt sírhoz − adta meg Claudia az előre megbeszélt választ. − Ezt küldte neked. − A házaló a lány kezébe nyomott egy tekercset, intett, majd eltűnt. Claudia kimentette magát Sallustiusnál és a kertbe sétált. Kibontotta a tekercset és elolvasta Sylvester üzenetét, ami annyira meglepte, hogy újra el kellett olvasnia. − Mit jelentsen ez? − kiáltott fel, miközben a gondosan formált betűket nézte. Sylvester egy sír meggyalázásáról írt és egy bizonyos Lucius és Octavia maradványairól, olyanokéról, akik nem voltak keresztények, mégis vértanúhalált haltak a hitért. Gyermektelen házaspár lehettek, akiknek a birtoka az államra szállt, de a türelmi rendelet után az egyházé lett. Claudiának eszébe jutott saját gyanúja. Visszatért Sallustiushoz. − Ahogy az előbb mondtam − ült le mosolyogva −, szerelmi zálogokról, egy szent kardról és Capua városáról szeretnék beszélni veled. Sallustius türelmesen végighallgatta, ahogy a lány felsorolta az őt foglalkoztató kérdéseket. A férfi időnként közbekérdezett. Egy órával később kíséretével együtt távozott, miután megígérte, hogy megteszik, ami tőlük telik. Addigra mindenki felébredt a fogadóban, és Claudia elfogyasztotta reggelijét. Bejött Narcissus, leült egy sarokba és evett a tegnapi húsból és hagymából. Mellette a mosolygó Januaria ült. Kicsivel később Murranus is lebotorkált a lépcsőn, fájó fejre és rossz szájízre panaszkodva. Egyedül akart lenni, hogy elgondolkozzon az előző nap eseményein. Elmormogott némi köszönésfélét, aztán azt mondta, sietnie kell, befalt egy kevés tejbe áztatott kenyeret, ivott egy korty sört, homlokon csókolta Claudiát és szinte menekülve távozott. Narcissus, aki belefáradt Januaria társaságába, Claudiához lépett. − Úrnőm, most mihez kezdünk? − kérdezte esdeklő hangon. − Ülünk és siránkozunk egész nap − felelte Claudia, utánozva a férfi hangját −, panaszkodunk arról, milyen jó lenne egy puha ágy, szabadság, egy teli erszény, jó étel és egy csinos lány, aki rád mosolyog. − Sajnálom. − Ne sajnáld − csattant fel a lány. − Menj az istállóba és nyergeld fel a lovamat. Ha akarod, magadnak is felnyergelhetsz egyet. Visszamegyünk a Villa Pulchrába. − Akkor én inkább sétálok. Nem szeretem a lovakat. − Ahogy akarod − felelte Claudia. Bármit megtett volna, csak ne kelljen itt ülnie és hagynia, hogy eluralkodjon rajta a félelem. Fogta köpenyét, övét és erszényét, egy asztalkendőbe kenyeret és szárított húst csomagolt, kölcsönvett egy bőrtáskát a konyháról és elbúcsúzott az otthoniaktól. Narcissus nem tiltakozott, engedelmesen haladt mellette, és elmondta, hogy a lovaglástól tengeribeteg lesz. Csak ezután kérdezte meg a lányt, miért akar visszatérni a villába, és rámutatott, hogy senkit nem fognak ott találni, Timothaeus és a többiek visszamentek a Palatinuson álló császári palotába.

118

– Jó. Remélem, ott is maradnak − mormolta Claudia, aztán visszatért gondolataihoz és a gyanúkhoz, melyeket előző este elalvás előtt felsorolt magában. Gyorsan haladtak előre az utcákon, a jó idő ellenére is csak pár kora reggeli utazó járt a városban. Míg a Flavius-kapu felé haladtak, utuk legnagyobb részét egy csapat könnyen felfegyverzett légiós mögött haladva tették meg, akik a Rómába vezető egyik utat őrző kisebb erődbe tartottak. Narcissus megjegyezte, hogy mintha egyre több csapatot helyeznének át máshová, és Claudia eltűnődött, lehetséges-e, hogy Constantinus úgy döntött, sereggel indul keleti vetélytársa ellen. A lány örült, hogy elszabadult a Nőstény Szamárból. Murranus nagy veszélynek tette ki magát, ő pedig nem akarta éles nyelvével még jobban megnehezíteni a helyzetét. Igyekezett olyan kényelmesen elhelyezkedni a nyeregben, ahogyan csak tudott, és félig szunyókált, miközben átporoszkált a zajos utcákon, majd végig a főúton, ami átvezetett a városkapun. Elmentek a temető mellett is, és Claudiának eszébe jutott Sylvester titokzatos üzenete. Biztos volt benne, hogy Sallustius segít neki kibogozni a szálakat. Mellette Narcissus egy Januariától tanult szerelmes dalt dúdolva baktatott és botjával az út mellett növő cserjéket ütögette. Gyorsan közeledtek céljukhoz, csak időnként kellett félreállniuk, hogy elengedjék a sebesen vágtató császári hírvivőket és katonai kíséretüket. Nemsokára elhagyták a főutat és elindultak az egyik kanyargó vidéki úton. A villához vezető utat őrző katonák nagyrészt elmentek, az őrség most csak két-három, tábortűz körül kuporgó emberből állt, akiket jobban érdekelt zabkásából álló étkük, mint egy császári passzussal rendelkező utazó. Mikor elérték a villát, az ásítozó őr kinyitotta a kaput és beengedte őket a kövezett udvarra. Előkerült egy alacsonyabb rangú háznagy, aki hangosan méltatlankodott, amiért megzavarják, de a tiltakozás elhalt az ajkán, mikor felismerte Claudiát és látta a nála lévő passzust. Döbbenten hallgatta a lányt, aki utasította, hogy hívja egybe a szolgákat és az őröket, amilyen gyorsan csak lehetséges. A háznagy tiltakozni akart, de a szeme előtt megcsillantott ezüst meggyőzte és elsietett. Claudia tudta, most, hogy az udvar távozott, a szolgák igyekeznek élvezni az életet és olyan keveset dolgoznak, amennyit csak lehet, valamint igyekeznek különféle csínytevésekkel felélénkíteni unalmas napjaikat. A konyhalányok, inasok, kertészek, takarítók és mosónők nemsokára mind összegyűltek az udvaron és kíváncsian nézték a látogatókat. Claudia megkérte őket, hogy vegyék körbe, kinyitotta erszényét és elővett öt ezüstöt, megmutatta nekik, majd megígérte, hogy aki talál egy harci fegyvert a villától délre elnyúló területen, azt gazdagon megjutalmazza. − Mit értesz harci fegyver alatt? − kérdezte a háznagy. − Tudni fogod, ha meglátod − felelte Claudia. Egy felfordított hordón állt, de érezte, hogy inog alatta, ezért csettintett ujjával és szólt Narcissusnak, hogy támassza meg. − Mind hallottatok a villát ért támadásról és tudjátok azt is, merről jött. Van egy ösvény, ami átvezet az erdőn. Szeretném, ha végigmennétek rajta, nem messzebb, mint kétszáz lépésnyire a faltól, és körülnéznétek, nem találtok-e valamilyen fegyvert. Tőrt, lándzsát, nyilat, kardot vagy pajzsot. Bármit, ami gyanúsnak tűnik. Tudjátok, mire gondolok. A főkapuhoz vezető út jobb oldalán erdőt láttok, fákat, bokrokat. Ezekkel ne törődjetek. Szeretném, ha sort formálnátok és alaposan átkutatnátok a földet az ösvénytől balra. Ahogy mondtam, legfeljebb kétszáz lépésnyire távolodjatok el a faltól. − És ha nem találunk semmit? − kérdezte az egyik kertész. − Akkor is megjutalmazlak benneteket − mosolyodott el Claudia. − Adok valamennyi pénzt, hogy lakomát rendezhessetek. De − itt megemelte a hangját − nem tűröm, hogy becsapjatok. − A közelben lézengő őrökre nézett. − Nem szeretném, ha valaki elcsenne egy kardot a fegyvertárból és elrejtené egy bokor alatt. Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek tűnök. Az anyacsászárné parancsát követve jöttem ide, aki engedelmeskedik neki, azt megjutalmazza. − A mondat második fele, a fenyegetés kimondatlanul maradt, de így is mindenki értette.

119

A háznagy néhány őr segítségével hamarosan megszervezte a keresést. A szolgák úgy gondolták, ez nem nehéz munka ebben a kellemes időben és jól megjutalmazzák őket, ezért lelkesen követték az utasításokat. Mikor távoztak, Claudia lement a pincébe, majd a Gyász Házához, és mindkettőt alaposan szemügyre vette. Ezután visszament a konyhába. Narcissus árnyékként követte. Leültek a kis udvarban és megosztoztak az élelmen, amit a lány magával hozott. Claudia, míg evett, hallgatta, ahogy Narcissus elmeséli, hogy egy ideig a Nőstény Szamár fogadóban fog dolgozni, de aztán újra balzsamozómesterként keresi majd a kenyerét. – Sokan igénybe akarják majd venni a szolgálataidat a Flavius-kapu környékén − jegyezte meg Claudia szárazon −, de nem vagyok biztos benne, hogy fizetni is tudnak. Narcissust azonban nem lehetett eltéríteni a szándékától. Lelkesen mondta, hogy Polybius kölcsön tudná neki adni a pénzt, ami az induláshoz kell, és később akár üzlettársak is lehetnek. Olyan sokat beszélt, hogy Claudiában felmerült, talán nyugtalan, mert nem tudja pontosan, mennyit tud a lány. Elgondolkozva forgatta kezében a boroskupát. A bort egy szakácstól kérte, aki túl elfoglalt volt ahhoz, hogy „kimenjen a többiekkel a gyerekes játékaikat játszani”, ahogy ő fogalmazott. Claudia észrevett egy legyet a borban, kihalászta, majd letörölt pár foltot a kevéssé tiszta kupáról. Ujjával megkavarta a bort, majd megdörzsölte ragacsos ujjait és kemény fehér szemcséket vett észre rajtuk. Eszébe jutott, ahogy Spicerius holtteste mellett ült előző este. − Ez az! − kiáltott fel. − Micsoda? − Semmi, ne törődj vele. − Claudia a falnak dőlt és felnézett a vörös toronytetőn üldögélő fehér galambokra. Egyre nőtt a forróság, ezért beljebb húzódtak az árnyékba és leültek egy csobogó szökőkút mellett. A háznagy itt talált rájuk. Izzadt testére por ragadt. Nem tűnt elégedettnek azzal, amit találtak. − Nem sok minden − morogta. − Jobb, ha a saját szemeddel látod. A többi szolga már összegyűlt a kövezett udvaron. Mindent, amit találtak, letettek egy leterített pokrócra: kötéldarabokat, egy napszítta kardhüvelyt, egy lándzsahegyet, egy kard törött markolatát és néhány vértdarabot. Claudia gondosan átnézte őket. Némelyik már évek óta ott heverhetett a földön, de párat minden bizonnyal a támadás során hagytak itt. Megkérdezte, biztosan átfésülték-e az egész területet, a kivörösödött arcú, izzadt szolgák pedig hangosan bizonygatták, hogy alaposan átkutatták az aljnövényzetet, de semmi egyebet nem találtak. Claudia köszönetet mondott és átadta nekik az ígért öt ezüstöt, meg még egypár érmét ráadásnak, aztán engedélyt adott a háznagynak, hogy hozasson bort a pincékből és vendégeljen meg mindenkit, aki részt vett a keresésben. Már dél is elmúlt, de Claudia, Narcissus heves tiltakozása ellenére úgy döntött, elég hűvös van ahhoz, hogy visszatérjenek a városba. Eseménytelen útjuk volt, egy csapat borkereskedővel utaztak együtt, akik a játékok hírére indultak el a városba. A fogadóban csend honolt. Claudia felment a szobájába, elővette kis íróládikáját, és úgy sorolt fel mindent, amit felfedezett, mintha bevásárlólistát írna. Ezután aludt egy keveset, majd lement a hallgatag Polybiushoz, hogy együtt egyenek. Nagybátyja gyászos képpel bejelentette, hogy Murranus visszament a gladiátoriskolába, hogy eddzen a küzdelemre. A fogadóban megváltozott a hangulat, a bor hatása elmúlt, az izgalom kiváltotta lelkesedés elült. Több vendég sejtette, hogy Murranust csapdába ejtették és immár nagyon kicsi az esélye a győzelemre. Claudia tudta, hogy várnia kell. Arra számított, Sallustius gyorsan felfedez mindent, amit fel kell fedeznie, a férfi azonban csak másnap este surrant be a fogadóba. A meleg ellenére is köpenyt viselt, és ragaszkodott hozzá, hogy kint a kertben beszélhessen Claudiával, ahol senki nem hallja őket. Csak odakinn vette le köpenyét és adta át a lánynak a csomagot, amit hozott.

120

– Alighanem ezt keresed. − Elmosolyodott, rákacsintott a lányra és felállt. − Nem maradok, elvégre engem és a fiúkat még sírrablással is megvádolhatnak. − Még szélesebben elmosolyodott. − A gyanúd beigazolódott. − És ami a másik ügyet illeti? − kérdezte Claudia. − Attól tartok, az több időbe telik. Mindenki izgatott a közelgő játékok miatt. Most nehéz elválasztani a búzát az ocsútól és kideríteni az igazságot. Claudia köszönetet mondott, a Kereső pedig távozott, csak egy korsó sörért állt meg az étkezőben. A lány meggyőződött róla, hogy Narcissus nincs a közelben, aztán a szobájába ment. Kigöngyölte a csomagot, megszemlélte a tartalmát, aztán elrejtette az ágy alatt és lesietett a konyhába, ahol Narcissus épp Poppeának segített. Claudia megkérte, hogy az egyik inassal menjen a Palatinusra és értesítse Timothaeust, a háznagyot, hogy találkozniuk kell egy sürgős, az anyacsászárnét érintő ügyben. Polybius épp akkor lépett be, amikor Narcissus tiltakozni próbált. − Szerintem jobban teszed, ha máris indulsz − jelentette ki Polybius. − Ez a legkevesebb, amit megtehetsz azért, akinek ennyivel tartozol. Narcissus morogva fogta a botját, felvette saruját és útnak indult azzal az inasgyerekkel együtt, akinek a többiek az Elnézést nevet adták, mert mindig ezt mondogatta, miközben átnyomakodott a vendégek tömegén, hogy kiszolgáljon valakit. − Izgatott vagy − emelte fel Polybius Claudia fejét az állánál fogva. − Az arcod kipirult, a szemed úgy csillog, mint két gomb. − Bácsikám, szeretném, ha megtennél nekem egy szívességet. Mi a mai ebéd? − Ugyanaz, ami tegnap − grimaszolt Polybius −, és ami múlt héten. Hal, kolbász és zöldség, esetleg némi gyümölcs is. – Szeretném, ha nekem és a vendégeimnek valami igazán ízleteset szolgálnál fel a kertben. Narcissus és Timothaeus értékelni fogják a főztödet. Egy vödör sóra és egy konyhakésre is szükségem lenne. Polybius kérdések özönével árasztotta el, de Claudia csak nevetett, megrázta a fejét és otthagyta nagybátyját. Benne jártak már a délutánban, mikor Narcissus visszatért, nyomában a kivörösödött arcú, izzadó Timothaeusszal. Claudia melegen üdvözölte és mindenkinek bemutatta a háznagyot, aztán nagybátyjára kacsintott és kikísérte vendégeit a gyümölcsösbe. Polybius leterített egy takarót a földre, a vödör sót és a kést pedig egy kőpad mögé rejtette. Timothaeus egyfolytában kérdezősködött és tiltakozott az ellen, hogy így elvonják fontos teendőitől, de Polybius legfinomabb fehér bora és egy tál frissen fogott és kisütött hal lecsillapította. Narcissus jóval óvatosabban viselkedett, és a lány azon tűnődött, lehetséges-e, hogy valaki a fogadóból figyelmeztette. Egy ideig a közelgő játékokról beszélgettek. Timothaeus elmondta, hogy az egész palota tud Murranus hencegéséről. − Egyre többen fogadnak, és a legjobb ülőhelyek már elkeltek − jelentette ki. − A gladiátoriskola vezetője megkérte Rufinust, hogy szervezze meg a rendezvényt. Azt beszélik, mindenki ott lesz, aki számít Rómában, élethalálharc lesz, aki elesik, nem kel fel többé. Ó, az Augusta pedig legszívélyesebb üdvözletét küldi, és Chrysis is. Burrus azt mondja, nem felejtette el, amit érte tettél, annak ellenére, hogy az anyacsászárnénak még mindig vannak kérdései. – Örülök, hogy befejeztétek az evést. − Claudia keresztbe tett lábbal ült és káprázatos mosollyal fordult Timothaeus felé. − Uraim, megtaláltam a szent kardot! Minden színészi tapasztalatára szüksége volt, hogy ne nevessen fel. Narcissus csaknem megfulladt egy szilvától és ki kellett köpnie, Timothaeus pedig elejtette kupáját. Claudia elkapta a kupát és letette maga mellé a fűre. Narcissus reszketni kezdett, mintha láz gyötörné, a háznagy pedig elsápadt.

121

− Nem fogsz elájulni, igaz? − kérdezte Claudia. − Az ájulásban, tudom, mindketten nagyon jók vagytok. És ne ugorjatok fel. Minél kevesebb ember tud róla, annál jobb. Claudia felállt, a gyümölcsösbe ment és kihozta a csomagot, amit Sallustius hozott neki. Kitekerte, és mind meglátták a régi légióskardot, fényes markolata kékesen csillogott a napfényben, a rubin rejtett tűztől csillogott. Claudia a két kezébe fogta és felemelte. − Azt hiszem, ez az − jelentette ki közönyös hangon. − Régi légióskardnak tűnik. A pengét fényesre csiszolták, de elég régi, a markolat viszont új, és elég nehéz ettől a sok elefántcsonttól és a rubintól. − Hol… hol? − hebegte elhaló hangon Timothaeus. − Hol, hol? Ott, ott! Rég rájöttem, hogy te loptad el a kardot, Timothaeus, de azt is tudtam, hogy jó ember és hívő keresztény vagy. Nem adhattad el a kardot, mert az szentségtörés lett volna és egyben nagyon veszélyes is. Nem tarthattad meg magadnak, az önző tett lett volna és szintén nagyon veszélyes. Nem adhattad át az egyháznak, mert ők azonnal visszaadták volna az anyacsászárnénak. – Tehát? − szólalt meg Narcissus reszelős hangon, mintha nem kapna levegőt. − Arra következtettem − mosolyodott el Claudia −, ha ezzel a karddal ölték meg Pál apostolt, akkor mi is lenne jobb rejtekhely számára, mint a szentély, ami most Pál sírja fölött áll az Ostiába vezető úton, azon a helyen, ahol az apostolt kivégezték? Hamarabb értem vissza Rómába, mint te, így mindent előkészíthettem. Találkoztam egy idős úrral, egy barátommal, Sallustiusszal, a Keresővel. Egész légiónyi rokona van, neki csak szervezés kérdése volt, hogy figyeltesse a város leghíresebb keresztény kegyhelyeit, különösen Pál sírját, amit maga Sallustius figyelt. Ekkor tértél először vissza Rómába azóta, hogy a kardnak nyoma veszett. Kicsempészted a Villa Pulchrából, és tudtam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megszabadulsz tőle. − Azt hittem, hogy… − Hogy figyelnek? Természetesen figyeltek, ahogy te is figyeltettél engem Narcissusszal. Timothaeus nagyot nyelt. Claudia letette a kardot maga mellé és letakarta, majd közelebb hajolt a két férfihoz és mindkettejük arcát megveregette. − Tudjátok, ha valaha is visszatérek a színészkedéshez és saját színészcsapatot alakítok, mindkettőtöket felveszlek. Micsoda alakítás! Gondolom, kíváncsiak vagytok, hogy jöttem rá minderre. Ne félj, Timothaeus, nem tartóztattatlak le! A férfiak megkönnyebbülten elmosolyodtak. Claudia felállt, elővette a vödör sót és a kést. – Egyszer volt, hol nem volt − mosolyodott el −, volt egy mélyen hívő keresztény háznagy, akit Timothaeusnak hívtak. Timothaeus őszintén hitt Jézus Krisztus tanításaiban. Nem zsidóként és egykori pogányként különösen tisztelte Pál apostolt, aki először vitte el Krisztus tanításait a nem zsidóknak. Pál Antiochiában is prédikált, itt használták a gyülekezetetekre először a keresztény kifejezést, igaz? Timothaeusunk azonban az anyacsászárné hű szolgája is, és imádja úrnőjét. Neki és fiának köszönhetően a keresztények előjöhettek a katakombák mélyéből. Helena anyacsászárné kacérkodik a kereszténységgel, de nem tudni még, áttér-e; egyben érdeklődik minden iránt, ami kapcsolatban áll a vallással. Az egész birodalmat átkutatja a kereszt darabjai, a töviskoszorú, a Krisztus oldalát átfúró lándzsa, a csuklóit átdöfő szögek után. A legszentebb ereklye, amit talált, a szent kard, ami átvágta Pál apostol nyakát és beszennyeződött szent vérétől. Az anyacsászárné nagy vitát rendez a Villa Pulchrában és úgy dönt, közszemlére teszi a kardot. – Természetesen nincs olyan palota, ahol időnként ne tűnnének el dolgok − folytatta Claudia −, ezért a pincére esett a választása, ahol a kard egy kampóról lógott egy láncon, alatta homokkal felszórt körrel. Ha bárki is túl közel megy hozzá, a talpa nyoma ott marad a homokon. A kard olyan magasan lóg, hogy aki le akarja akasztani, csak egy bottal tudja elérni. A pincének nincs ablaka, egyetlen bejáratát az Augusta germán testőrei őrzik, az ajtót

122

nyitó kulcsokat pedig két ember: az egyiket te, a másikat Burrus. − Claudia felemelte Timothaeus kupáját és a háznagy kezébe nyomta. − Igyál még. Te is, Narcissus. − Elhallgatott, és a fák ágai közt átsejlő eget nézte. − Ahogy mondtam, Timothaeus, elkötelezett keresztény vagy, de hibáid is vannak. − Milyen hibái? − kérdezte Narcissus. – Te is nagyon jól tudod: kétségek, bizonytalanság. Viszolyogtál a gondolattól, hogy egy ilyen szent ereklye pogányok birtokába került és olyanok is láthatják, mint Chrysis, vagy ami még rosszabb, az ariánusok, Justinus és hívei, igaz, Timothaeus? Szentségtörésnek tartottad. Ezért úgy döntöttél, nem lopod el, csak eltünteted a hitetlenek szeme elől és elrejted egy szent helyen. Ezt úgy akartad végrehajtani, hogy senkit ne vádolhassanak vagy büntethessenek meg, de szükséged volt segítőtársra. Tudom, ahogy te is tudod, hogy Narcissus keresztény. A nagy hatalmú Sylvesternek köszönhette munkáját a Villa Pulchrában. Narcissus az ivócimborád, valaki, akiben megbízol, nem igaz? És mivel te vagy a villa háznagya, meglehetős befolyásod is van. − Azt akarod mondani, hogy ketten együtt loptuk el a kardot? − kérdezte Narcissus. – Természetesen. Ahogy mondtam, Timothaeusnak rengeteg hibája van. Isteni útmutatásért imádkozott: hogy tudna elvenni egy kardot, amit ilyen ravasz módon őriznek? Úgy tűnik, az istenek néha furcsa módot választanak arra, hogy válaszoljanak imáinkra. Ez esetben Burrus volt a válasz. – Neki semmi köze nem volt az egészhez! − tört ki Timothaeus. − Igen, de ő jelentette a választ az imáidra. Burrus és emberei rettenetesen babonásak. Soha be nem tették volna a lábukat a pincébe vagy bárhová, ahol a szent kardot őrzik. Így aztán alaposan kiterveltél mindent. Úgy tettél, mintha fájna a lábad, ezért a lopást megelőző napokban bottal jártál-keltél. Egy nap elrejtetted a botot a pincében. Emlékszem, amikor ott voltam, az egyik őr a lábadról kérdezett, de te gyorsan elterelted a szót. Másnap visszatértél. Eddigre már Burrus és a többi őr hozzászoktak a látogatásaidhoz és örömmel beengedtek. Te az egyik széket gyorsan a homokkal felszórt kör mellé állítottad, fogtad a botot, felálltál a székre és közelebb húztad a kardot tartó láncot. Leakasztottad a kardot, leugrottal a székről, elrejtetted a botot és visszavitted a széket a helyére. − És hová tettem szerinted a kardot? − kérdezte Timothaeus. Claudia fogta a konyhakést és mélyen eltemette a sóval teli vödörbe. − Így temetted el a homokba. − De ott észrevették volna. − Csak azt ne mondd, hogy azért, mert látták volna, hogy valami felkavarta a homokot. Erre az eshetőségre is felkészültél. Látod, milyen mélyre süllyed a kés pengéje? − Claudia addig nyomta a sóba, míg a markolat is eltűnt. − Emlékszem, milyen volt ott állni azon a homokon. Nagyon finom szemcséjű; a lábam bokáig belesüllyedt. Vagy markolattal előre nyomtad bele a kardot, vagy elástad és beszórtad homokkal. Azt is el tudom képzelni, hogy előtte napokig gyakoroltad. Ezután úgy tettél, mint aki elájul. Esésedben felkavartad a homokot, ezért ha bárki észrevette volna, hogy a homokkört megzavarták, az ájulásodnak tudta volna be. Szegény Timothaeus, aki összeesett az ijedségtől! Burrus és őrei kíváncsiak lettek és benéztek. Látták, mi történt és riadót fújtak. Akinek azonban ilyen esetekben a zavaros helyzet megoldásával kellett törődnie, most ott feküdt ájultan a homokban, az Augusta pedig még nem érkezett meg. Az emberek fejvesztve rohangálnak a felfordulásban. Ekkor teljesen véletlenül felbukkan egy rabszolga a Gyász Házából − Claudia megveregette Narcissus fejét −, aki keresztény és az ájult háznagy közeli barátja. Mit kerestél ott, Narcissus? A férfi válaszolni akart, aztán csak sóhajtott és elfordította tekintetét. – Magad mondtad, hogy kötelességeid a Gyász Házához kötnek − folytatta Claudia. − Mit kerestél a pince közelében? Vártál valamire, igaz? Segítettél bevinni a hordágyat, és figyeltél

123

rá, hogy a homokra állj, így senki ne léphessen a kardra. Kinek tűnt volna fel, hogy miközben szegény Timothaeust felvitték a pincéből, te fogtad a botját és utánavitted? Az emberek kardot kerestek, nem botot. – És? − kérdezte Timothaeus, majd letörölte homlokáról az izzadságot. − Burrus és társai úgy reszkettek, mint facsemeték a viharban. Azt hitték, a kard szent és maga az istenetek jött el érte. Gaius Tullius egy cinikus pogány. Átkutatta ugyan a pincét, de nem túl alaposan. Nem érdekelte a kard, ami végül is csak egy keresztény ereklye, számára nem jelent semmit, azonkívül nem is az ő gondjaira bízták. Kicsivel később Timothaeus, aki időközben magához tért, visszatér a pincébe, amit már nem őriz senki, kiviszi a kardot és elrejti. − Claudia elhallgatott, mintha a fejük fölött csicsergő madarak énekét figyelte volna. − Nagyon okos terv. Az keltette fel a gyanúmat, hogy Narcissus épp a pince közelében tartózkodott, amikor észrevették a kard eltűnését. A logika is sokat segített. Ha a kard eltűnt, de senki nem vihette ki, akkor nyilvánvaló, hogy még ott volt a pincében. Csak azt kellett kiderítenem, hol. − Gyanakodtál rám? − kérdezte Narcissus. – Nagyon is. Emlékszel arra az éjszakára, amikor a Gyász Háza leégett? Ott aludtál a közelben, egy szikomorfa árnyékában. Azt mondtad, sokat ittál. Most szabad ember vagy, de akkor még rabszolga voltál, és a villa minden szolgája és rabszolgája csak a lakoma után ehetett és ihatott. Te saját bevallásod szerint olyan részegen tértél nyugovóra, mint Constantinus bármelyik vendége. Kérdezősködtem a konyhán, de senki nem emlékezett arra, hogy italt adott volna neked. − Én tettem − ismerte be Timothaeus. − Gondoltam − mosolyodott el Claudia. − Kis jutalom Narcissus segítségéért. Mit adtál neki? A csontokat megtaláltam, szép hízott kappan lehetett, hozzá egy kis marhahús és egy korsó a legjobb falernói borból. Megfelelő jutalom egy rabszolgának, aki annyit segített neked, akit el kellett hallgattatni és aki, Narcissust ismerve, bizonyára egyfolytában morgolódott, mekkora kockázatot vállal és mennyire fél. − A lány Narcissushoz fordult. − Timothaeus elment a villa konyhájára és hozott neked pár ízletes falatot és egy nagy kupa bort. Tudom, hogy jó étvágyad van, láttalak már enni. Nyugtalan voltál, gyorsan ettél és ittál, aztán mély álomba merültél. Mikor felébredtél, azt hihetted, rémálomba csöppentél: a Gyász Háza lángokban állt, te pedig féltél, hogy kérdezősködni fognak. Vajon mit csinált az a szolga, akinek felügyelnie kellett volna az épületet? Hogyhogy falatozott és a legjobb bort itta? − Most mihez kezdesz? − nézett fel Timothaeus, aki eddig a tenyerébe temetett arccal ült. − Hogy mihez kezdek? − vont vállat Claudia. − Nézd, Timothaeus, a kard az anyacsászárnénál van a legnagyobb biztonságban. Találj valami kifogást, ami miatt vissza kell menned a Villa Pulchrába, és akaszd vissza a kardot a helyére. Nem, ez mégsem jó. − Claudia az állát vakarta. − Visszaviszed a villába és elrendeled, hogy kutassák át a kerteket. Megtalálod a kardot és átadod az Augustának, aki bőkezűen megjutalmaz érte. Ez a semmirekellő majd segít − mutatott Narcissusra. − Ti lesztek a nap hősei. Mindkét férfi megkönnyebbülten sóhajtott. Timothaeus felállt, kinyújtóztatta lábait, aztán leguggolt Claudia elé, két keze közé fogta a lány arcát és gyengéden homlokon csókolta. − Gyakran eltűnődtem rajtad, Claudia − jegyezte meg. − Abból, ahogyan néztél rám, sejtettem, hogy gyanítasz valamit. Minden úgy történt, ahogyan elmondtad. Láttam az ott lógó kardot. Néha azt hittem, látom Pál apostol vérét is rajta csillogni. Rájöttem, mennyire egyszerű lenne felállni az egyik székre és levenni. A bottal beletúrtam a homokba, és láttam, hogy nagyon finom szemcséjű és mély. Burrus és a germánjai soha nem léptek volna be a helyiségbe. Rábeszéltem Narcissust, hogy segítsen, elmondtam neki, mit szeretnék tőle, és megígértem, hogy kényelmessé teszem az életét. Azt nem gondoltam volna, hogy lerészegedik − vetett dühödt pillantást bűntársára −, sem azt, hogy a Gyász Háza leég. − Mi mást tehetünk még? − kérdezte Narcissus gyászos arckifejezéssel.

124

− Pár apróságban még segíthettek − mosolyodott el Claudia. − Először azonban vigyétek vissza a szent kardot a Villa Pulchrába, s ha megtaláltátok, siessetek vissza a Palatinusra, és mutassátok meg az Augustának. Mondd neki, hogy álmodban kaptad a sugallatot. Mindkét férfi felállt. – Narcissus, megtennél nekem még valamit? Miközben a Villa Pulchrába tartasz, vagy épp visszafelé, gondolkozz el azon, mit is láttál aznap éjjel. − Melyik éjjel? − Amikor a Gyász Háza leégett. Igyekezz felidézni mindent! Menj el a villába Timothaeusszal, de amikor értetek küldöm az Elnézést nevű fiút, azonnal gyertek ide mindketten! Claudia nézte, ahogy a két férfi távozik. Timothaeus óvatosan bebugyolálta a kardot. − Kérj Polybiustól egy zsákot − szólt utána. − Egy bőrzsákot. Rád bízom, lovon mentek vagy gyalogszerrel. Timothaeus visszaintett, aztán eltűnt a fogadóban. Claudia lefeküdt a fűbe és felnézett az ágakra és a kéklő égre. Tudta, hogy Timothaeus azt fogja tenni, amire utasította, ami pedig Narcissust illeti… − Veled még nem végeztem − suttogta Claudia. Érezte, hogy szemhéja elnehezül. Épp álomba merült volna, mikor észrevett egy alakot, akinek körvonalai sötéten rajzolódtak a napfényes égre. A lány azonnal a tőréért nyúlt. − Úrnőm, csak én vagyok az! Sallustius, a Kereső lekuporodott Claudia mellé a fűbe, a lány elnézést kért és megdörzsölte az arcát. − Legalább két órát aludtál − kiáltott oda Polybius a verandáról. − Nem akartalak zavarni, de ha túl sokáig alszol… Claudia intett neki, aztán megkérte Sallustiust, hogy helyezze magát kényelembe, majd elsietett a latrinához és a közeli mosdóba. Megmosta kezét és arcát, hogy szeméből elillanjon az álom, aztán eltűnődött, mit csinál épp Timothaeus és Narcissus a Villa Pulchrában. Kiment és visszaült Sallustius mellé. − A fiúkat benn hagytam a fogadóban. − A Kereső kitörölt egy tányért egy kenyérdarabkával, megette a kenyeret, aztán csipegetni kezdett a gyümölcsből, amit Timothaeusék meghagytak. − Tehát visszakaptad a szent kardot? − mosolyodott el. − Nagyon könnyen ment. Figyeltem a palotát. Van ott pár barátom, így könnyedén jártam ki-be. Timothaeus úgy viselkedett, mint egy leforrázott macska, láttam, mennyire nyugtalan. Az éjszaka közepén osont ki egy mellékajtón, amikor azt hitte, senki nem látja, és amire odaért annak a kereszténynek a sírjához… hogy is hívták? Ó, igen, Pál… nos, addigra több ember figyelte, mint a legtöbb színészt egy színdarabban. A sír kicsit távolabb áll az úttól. Timothaeus odament, olyan közel, amennyire csak lehetett, ásott egy gödröt és eltemette a kardot. − A részleteket nem kérdeztem tőle − vallotta be Claudia. − Nagyon megkönnyebbült, és igyekezett minél gyorsabban megszabadulni tőlem. Hallgatsz a dologról, ugye? Sallustius esküre emelte kezét. − Claudia, Claudia! Ha mindent elmondanék a városi őrségnek, amit tudok, már fél Rómát letartóztatták volna! Hoztam azonban híreket is neked. Nem tévedtél, Spiceriust meggyilkolták. Nem tudom, hogyan, de az a szajha, aki megmérgezte, nem volt a barátja.

125

Tizenkettedik fejezet Crimine ab uno, disce omnia. „Ítéld meg egyetlen egy tettből valamennyit”13 (Vergilius: Aeneis, II. 65.) Nem te vagy a legügyesebb orgyilkos Rómában, gondolta Claudia, mikor a gyümölcsfák árnyékában ült és a vele szemben a kőpadon ülő Agrippinát figyelte. Kicsit fázott ma reggel. Előző éjjel feltámadt a szél és frissítő esőket hozott. Sallustius távozása után Claudia az egész napot azzal töltötte, hogy erre az összecsapásra készült. Narcissus visszatért, és részletesen elmesélte, hogyan „találták meg” a szent kardot, és hogyan nyerte el ezzel ő és Timothaeus az anyacsászárné kegyét. Az Augusta mindkettejüket teli erszénnyel jutalmazta és meghívta őket, hogy a császári tribünről nézzék a játékokat. Narcissus úgy örvendezett, hogy Claudiának halkan emlékeztetnie kellett a valóságra és arra, hogy ha kiderülne az igazság, az anyacsászárné hangulata nagyban megváltozna. Claudia nem akart gonosz lenni, de szüksége volt Narcissus figyelmére és együttműködésére. A figyelmeztetés hatására az egykori rabszolga sietve összeszedte magát és komoly arcot vágott. – Gondolod, hogy az anyacsászárné gyanakszik valamire? Nem fog később rákérdezni a történtekre, igaz? – Tőlem nem fog hallani semmit − suttogta a lány. − Legjobb, ha elfogadod tőle a jutalmat, sütkérezel a jóindulatában, és befogod a szád. Tudom, hogy Timothaeus ugyanezt teszi. Nagy tehetséged van a színészkedéshez, nekem pedig akadt egy kis munkám a számodra. Narcissus hamar felvidult, amint Claudia elmondta neki, mit tervez Agrippinával kapcsolatban. Jó diáknak bizonyult, gyorsan megtanulta, milyen arcot vágjon és mit mondjon majd. Valens is csatlakozott hozzájuk. Az idős orvost nem kellett sokat sürgetni, Spicerius halála nagyon megviselte és szeretett volna igazságot szolgáltatni. A kertben beszélték meg a teendőket. Valens sokat segített Narcissusnak, megtanított neki pár nevet és kifejezést, elmondta, hogyan viselkedjen. Claudia kijelentette, hogy mindketten tökéletesek; ő csak attól tartott, hogy Agrippina felismeri Narcissust és rájön, hogy csapdába akarják csalni. A lány Polybiust is bevonta a tervbe és hallgatásra eskette. − Nem szeretném, ha innál − figyelmeztette Claudia. − Amit elmondasz az étkezőben, félóra múlva egész Róma tudni fogja. Polybius a férfiasságára esküdött meg, hogy semmit nem fog kifecsegni. Claudia sokáig dolgozott, hogy lekösse magát és ne gondoljon Murranusra vagy a másnapi küzdelemre. Mikor előző este megjelent az erőtől duzzadó, kecses mozgású Murranus, aki simára borotvált arcával egészen kisfiúsnak tűnt, Claudiának nehéz dolga volt. Úgy érezte, megszakad a szíve, mikor látta a szomorúságot a férfi szemében, és a csendes bátorságot és önbizalmat, ami mögé kétségeit rejtette. Csak egy óráig maradt, de mielőtt elment, kijött a kertbe, magához szorította a lányt és hevesen megcsókolta. Claudia ott ült és sírt, míg ki nem jött Valens és Narcissus, hogy megvigasztalja. Még most is fájt a gladiátor búcsúja, de az áruló, gyilkos szajha iránt, akit úgy sikerült csapdába csalnia, ahogy pók a legyet, nem érzett sem szánalmat, sem könyörületet. Agrippina délelőtt érkezett, fekete haja lobogott, ajka vörösen fénylett, ékszerei csillogtak és csilingeltek. Sem bűntudat, sem félelem nem látszott rajta. Két nagydarab férfi kísérte, első ránézésre látszott rajtuk, hogy Dacius emberei. Őket Oceanus bent tartotta a fogadóban, míg Claudia könnyedén csevegve kikísérte Agrippinát a kertbe. Látogatója most már nyugtalanabbnak tűnt. Egyre gyakrabban pillantott hátra, a veranda felé, ahol Polybius őrt állt, hogy ne zavarják őket.

13 Lakatos István fordítása

126

− A küldöncöd azt mondta − fordult Claudia felé −, hogy van nálad valami értékes, amit Spicerius hagyott itt. − Igen, ő ezt mondta. − Claudia megvakarta a fejét és közelebb hajolt. − Figyelj rám, Agrippina. Azt akarom, hogy tartsd csukva azt a nagy szádat. Nem akarlak megijeszteni, de ha be akarsz menekülni a fogadóba, nagybátyám figyelmeztetni fog, hogy nagy hatalmú barátaim vannak az udvarban. Az agentes in rebusnak dolgozom. Tudod, kik ők, igaz? A titokban cselekvők. Olyan férfiak és nők, akik a hozzád hasonló elkényeztetett szukákat egy mozdulattal szét tudják tépni, és csak az anyacsászárnénak tartoznak hűséggel. Agrippina nagyot nyelt, ajka hangtalanul mozgott. Claudia sejtette, hogy a saját ostobaságát szidja, ami idevezette. − Elmehetnék, ha akarnék − jelentette ki Agrippina és toppantott tűzvörös saruba bújtatott lábával. – Megpróbálhatod − emelte a kupáját pohárköszöntőre Claudia. − Tudod, mi jár a fejemben, Agrippina? Az, hogy te valójában nem Róma legügyesebb orgyilkosa vagy, csak egy ügyetlenkedő gyilkos, aki azt hitte, senki nem lát át az ostoba kis trükkjein. Agrippina felugrott és összefogta terebélyes ruháját. – Ülj le! − Claudia elővette tőrét és a levegőbe hasított. Agrippina sietve hátralépett és visszazöttyent a padra. Egész testében reszketett, és ijedt pillantást vetett a fogadó felé. – Orgyilkos vagy − mosolyodott el kedvesen Claudia −, azonkívül bolond is. Egyszer már megpróbáltad megölni Spiceriust, de elrontottad. Azt hitted, Murranus majd végez vele. Miután kudarcot vallottál, újra próbálkoztál, és nagyon okosnak hitted magad. − Nem tudom, miről beszélsz − lehelte Agrippina. − Nincs bizonyítékod! − Rengeteg bizonyítékom van. − Claudia megfordult. − Bácsikám, megkérnéd a látogatóinkat, hogy csatlakozzanak hozzánk? Polybius félreállt, hogy Valens és Narcissus kiléphessen a fogadóból. A két férfi elindult feléjük. Claudia majdnem mosolygott. Valens és ő remek munkát végeztek. Narcissus teljesen átváltozott: a haját rövidre vágták, arcát beolajozták, a lehető legjobb minőségű tunikát és köpenyt viselte, ékköves gyűrűin Aszklépiosz jelvénye, valamint Hórusz egyiptomi isten sólyomszárnyai és mindent látó szeme csillogtak. Narcissusnak még a járása is egy tanult orvoséra emlékeztetett: fejét enyhén oldalra hajtotta, mintha a tudás súlya húzná le, arcán felsőbbrendű kifejezés ült, száját úgy csücsörítette, mintha savanyúbb gyümölcsbe harapott volna, mint amire számított. − Azt hiszem, Valenst már ismered. Ő pedig Narcissus, orvos az alexandriai Ízisz-templom életházából. Szakértője a különféle betegségeknek. Valens biccentett Agrippinának, aztán leült Claudia mellé. Narcissus, akit körmeinek vizsgálata kötött le, úgy mérte végig Agrippinát, mintha valami kellemetlen betegség tünetét látná, aztán csettintett ujjával, hogy húzódjon arrébb. Leült mellé a padra, botját két térde közé helyezte, aztán Claudiára mosolygott. − Kedvesem! − Úgy eltúlozta a hanglejtést, hogy Claudiának nehezére esett elrejteni mosolyát. − Úgy örülök, hogy nem fested magad! − Agrippina felé fordult, és megfenyegette az ujjával. − Neked pedig óvatosabbnak kellene lenned, kedveském! Több festék van az arcodon, mint a palota falán! Sosem tudhatod, mi van azokban a kenőcsökben és olajokban. Mindig ezt mondtam a szegény Spiceriusnak is. Gondolom, neked is feltűnt, hogy a drága fiú egy ideje már nem festette magát? De az nyilvánvaló, hogy nagyon keveset tudsz az orvostudományról − folytatta Narcissus a szempilláit rebegtetve. − Miből gondoltad, hogy a mandula leve jó szerelmi bájitalnak és elmulasztja az impotenciát? − Narcissus hátravetette a fejét, nevetése nyerítésnek is beillett. − Bár bizonyos értelemben el is mulasztja… − arca itt hirtelen elkomorult − ...csak épp az élettel együtt. Agrippina rémülten nézett Narcissusra. − Miről beszélsz? − sikoltotta. − Te… te…

127

− Orvos − fejezte be Narcissus mosolyogva. − Orvos vagyok. Spicerius nem beszélt rólam? − Narcissus az ágyéka felé bökött. − Szegény fiúnak gondjai akadtak itt lenn. Gyakori panasz. Sok katona, gladiátor és birkózó panaszkodik, hogy elhagyta a férfiereje. Rendszerint semmi baj nincs velük. − Megkopogtatta a halántékát. − Többnyire a fejben és a szívben van a gond, nem lentebb. Zavar a testnedvekben. − Sóhajtott. − Szegény Spicerius, mennyit nyugtalankodott emiatt! Vágyott rád, kedvesem, de sötét gondolatok gyötörték. − Mit jelentsen ez? − Agrippina fel akart kelni, de Narcissus megragadta a csuklóját és nem engedte. − A helyedben én nem akarnék távozni, kedveském. A barátod vagyok. Lehet, hogy szükséged lesz a segítségemre, mert ezek a jó emberek itt azt hiszik, megmérgezted Spiceriust. Végig kellene hallgatnod őket, ahogy nekem is, mielőtt véleményt nyilvánítok. – Figyeltettelek − jelentette ki Claudia. − Gyakran eljársz Dacius házába. Az embereivel is láttak. Gyanítom, már Meleagrosznak is széttetted a lábad. Szívtelen szajha vagy, Agrippina, szereted a gladiátorok társaságát, de csak hogy elűzzék az unalmadat. Van érzéked a bajkeveréshez, így került bele Dacius is a dologba. Azt hiszi, az ő kezében vannak a fogadások, a pénzkölcsönzés, a magas kamatok… és időnként szereti, ha valaki meghal, akár kakasviadal, akár gladiátorküzdelem szereplőjéről van szó. Dacius és Meleagrosz… − Claudia elhallgatott. − Dacius és Meleagrosz barátok − folytatta. − Dacius azt tervezi, hogy Meleagrosz lesz a bajnok, a vidor ludorum. Meleagrosz ügyes harcos, talán egyike a legjobbaknak. Dacius és barátai elintézték, hogy… minek is hívják ezt? Kettős fogadásnak? Spicerius veszít és Murranus győz, majd Murranus veszít és Meleagrosz győz. El bírod képzelni, mekkora nyereséget hozhat mindez, Agrippina? Ahogy mozog a pénz, ahogy egyre halmozódik egyik fogadástól a másikig? Úgy tudom, milliókat lehet így keresni, egész vagyont. Világosan beszélek? Nekem így magyarázta el Sallustius, a Kereső. − Hogy kicsoda? − kérdezte Agrippina alig hallhatóan. − Ó, nem ismered Sallustiust? − Claudia egyik kezéből a másikba dobálta a tőrt. − Te nem ismered őt, de ő ismer téged. Alaposan szemmel tartott. − Szabad állampolgár vagyok, oda megyek, ahová a kedvem tartja. Nem vagyok sem rabszolga, sem ócska szolgáló valami fogadóban. − Ezt nem tagadom − mosolyodott el Claudia. − Nyugodtan sértegess, ameddig jólesik. Az emberek csak legyintenének rád, azt mondanák, „Ez Agrippina”. Amit érdekesebbnek találnának, az az, mennyire értesz a szerelmi bájitalokhoz. − Erszényébe nyúlt és elővett egy pergamendarabot. − Felismered? A te kézírásoddal van. „A szerelem legyőzi Agrippinát. A szerelem legyőzi Spiceriust”. − Igen, én adtam neki. Ez talán csak nem bűn? − Nem, a mérgezés viszont igen. Először az amfiteátrumban próbálkoztál vele, de ott kudarcot vallottál. A mérget Spicerius arcfestékébe keverted, a boroskupába csak később öntötted, amikor senki nem nézett oda, hogy a gyanú Murranusra vagy Polybiusra terelődjön. Murranusnak meg kellett volna ölnie Spiceriust, de nem tette. Orvosunk, Valens is elmondhatja, hogy a méreg, amit használtál, nem volt elég erős. Gondolom, a bőrön keresztül kellett volna felszívódnia, de nem tudom pontosan, hogyan. − Claudia Valens felé fordult. − Talán te el tudnád magyarázni Agrippina barátunknak. Valenst nem kellett sokáig nógatni. Hangjában ott izzott az Agrippina iránt érzett harag. − Igen − kezdte fojtott hangon. − Az okok felderítésénél az orvos azzal kezdi, hogy kizárja az egyes lehetőségeket. Amit nem tud kizárni, azok közt rendszerint megtalálja a baj okát. Alaposan kikérdeztem Spiceriust arról a napról, amikor összeesett az arénában. Előző este evett utoljára, és ivott egy kevés vizet, mielőtt elindult, de a harc előtti percekig erősnek és egészségesnek érezte magát. − De ivott a borból − szólt közbe Agrippina. Valens megrázta a fejét.

128

− Spicerius azt mondta nekem, hogy az első tüneteket már azelőtt észlelte, hogy megitta volna a bort. − Hazudsz! − kiáltotta Agrippina. Valens valóban hazudott, de állta a lány tekintetét. − Pontosan azt tetted, te gyilkos szuka, amit Claudia mondott. Vannak Rómában asszonyok, akik véletlenül megmérgezték magukat a kencéikkel, olajaikkal és poraikkal. Némelyik szemfestékben belladonna van, a porokban pedig az ólom egy halálos változata, vagy akár még arzén is, ami szétmarhatja az arcukat. Biztosan magad is láttál már ilyet. Az efféle szerek beszivárognak a testnedvekbe és megmérgezik a vért. Aznap, amikor Murranusszal kellett harcolnia, reggel meglátogattad Spiceriust és magaddal vitted a méreggel kevert arcfestékeidet. Spicerius mindig igyekezett a lehető legjobban kinézni. Azt állította, ha úgy kifesti magát, mint egy asszony, azzal összezavarja az ellenfelét. Emlékszel arra a reggelre, Agrippina? Alaposan kifestette magát. Akkor érezte az első tüneteket, amikor megérkezett, de úgy gondolta, csak az izgalom okozza. Megitta a bort és az arénába lépett. Bármelyik orvos megmondhatja, hogy a bor és a heves izgalom − legyen az öröm vagy félelem − és a testi megerőltetés hatására sebesebben kering a vér az erekben. Ekkor kezdett igazán hatni a méreg. − Valens közelebb hajolt, arca szinte hozzáért Agrippináéhoz. − Mivel azonban a bőrön át nem szívódott fel tökéletesen, és mivel Spicerius erős és egészséges férfi volt, túlélte. Öklendezett, hányt, és ez megmentette az életét. Eközben, míg mindenkinek elvonták a figyelmét az arénában történtek, te az Élet Kapuja mögötti helyiségben odamentél Spicerius boroskupájához és öntöttél bele ugyanebből a méregből. − Valens arcára komor mosoly ült ki. − Nem hiszem, hogy meg akartad ölni Spiceriust. Csak le akartad gyengíteni, és hagyni, hogy Murranus elvégezze a többit. Agrippina sápadt arcán izzadság gyöngyözött. − Nincs rá bizonyítékod. Csak kitalálod az egészet. − Spicerius nem csak kitalálta. Azt mondta, csak azután érezte a rosszullétet, hogy kifestette magát. Felébredt benne a gyanú, de szeretett téged és nem tudta elhinni, hogy az ő drágalátos Agrippinája a halálát kívánja. Mint régebben, ezúttal is azt tanácsoltam neki, hogy ne fesse magát, mert még a legártalmatlanabbnak tűnő kenőcsökben és olajokban is lehet méreg. − Valens toppantott a lábával. − Először arra gondoltam, lehet, hogy csak baleset történt, de… Aztán tűnődni kezdtem. Mindenesetre − Valens csettintett a nyelvével. − Spicerius egyre komorabb és nyugtalanabb lett, egyre jobban magába fordult. Megesküdött rá, hogy Murranusra sosem gyanakodott, és már várta a következő küzdelmet. Impotenciára is panaszkodott. Valóban szenvedett ettől, igaz? Elmondta, hogy szerelmi bájitalokat kapott tőled, és hitt abban, hogy be is válnak. Rómában többféle szert is kapni, ami segít ezen, legalábbis egy ideig. Így van, Narcissus? − Csak azt nem tudtad, kedves − folytatta Narcissus ott, ahol Valens abbahagyta − hogy jó barátom, Valens elküldte hozzám a betegét. − Narcissus erősen megmarkolta Agrippina karját. − Alaposan megvizsgáltam Spiceriust, az ágyékát és a végbelét is. Semmilyen betegségnek nem találtam nyomát. Úgy hiszem, a halála napján elment a gladiátoriskolába Murranushoz. Mielőtt odament, meglátogatott téged, de engem is. Megmutatta nekem, amit tőled kapott: a pergamendarabot és a belecsomagolt szert, ami két darab száraz kétszersültre hasonlított, de vízben vagy borban feloldódott. Én természetesen csak ostoba babonának tartom az ilyesmit, de Spicerius hitt benne. Azt mondta, korábban is adtál már neki ilyen szereket, amit borba kellett keverni, és egyiktől sem lett semmi baja. Levágtam egy keveset az egyikből és a mérlegemre tettem. Meg akartam vizsgálni, de… − Narcissus kecsesen vállat vont − tudod, milyen elfoglalt vagyok! Eszembe se jutott a szer sokáig, csak aznap, amikor Spicerius meghalt. – Agrippina, nézz rám! − érintette meg Claudia a gyilkos térdét. Agrippina engedelmeskedett. Ajka reszketett, keze úgy remegett, hogy csilingeltek rajta a karperecek.

129

− Azt mondtad a szeretődnek, hogy jöjjön ide − jelentette ki Claudia. − Kérted, hogy ne egyen vagy igyon túl sokat, csak várjon rád a Vénusz-teremben és igya meg borba keverve a szert, amit adtál neki. Megtette. Mikor Valens megvizsgálta a holttestet, észrevette, hogy a jobb keze mutatóujja ragacsos. Azzal keverte el a port Polybius bácsikám édes fehérborában. Ezenkívül − hazudott tovább Claudia − mivel Narcissus levágott egy kicsit belőle, az egyik kétszersült töredezni kezdett. Megtaláltuk a darabjait a lepedőn. Szegény Spicerius − sóhajtott Claudia −, ott ült és Agrippináról álmodozott, egyik kezében szerelmes üzenettel, a másikban mérgezett borral. − A mandula nedve halálos méreg − jelentette ki Valens −, a halál gyorsan sújtott le, mintha csak egy nyílvesszőt lőttek volna Spicerius szívébe. − Nem én tettem! Claudia szíve elnehezült, ahogy Agrippina arcára nézett. − De igen − felelte. − Narcissusnál még mindig van egy kevés abból a porból, Valens pedig tudja, mit látott. Ez épp elég ahhoz, hogy bíróság elé állítsanak. Láttál már máglyán megégetett asszonyt? Gondold végig, Agrippina: Narcissus beszél az ügyésszel, Valens bizonyítékokkal támasztja alá a vádakat, a nagybátyám és mások is megerősítik, hogy Spicerius a barátjának tartotta Murranust. Ezután átkutatjuk Rómát. Erre béreltem fel Sallustiust, ő majd megtalálja azt, akinél a mérget vetted. − Nem én vettem! − Agrippina azonnal rájött, hogy elszólta magát. Tenyerébe temette az arcát és zokogni kezdett. − Nem én voltam! − sikoltotta olyan hangosan, hogy Polybius kijött a tornácra. Claudia egy intéssel elküldte nagybátyját. – Nem én voltam! − ismételte Agrippina. Arcfestéke elmosódott a szeméből hulló könnyektől. − Természetes, hogy nem te − jelentette ki Claudia. − Dacius vette meg a mérget, ugye? Azt állította, vágykeltő szer, és elmondta, hogy add be neki. Te nem tudtad, hogy méreg, igaz? Agrippina besétált a csapdába. − Nem tudtam − emelte fel a fejét. − Semmit nem tudtam az egészről. Mikor idejöttem, arra számítottam, itt lesz a szeretőm, aki már nagyon vágyik rám. Csak a legjobbat akartam neki. Claudia felkelt és eltette a tőrét. − De az arcfestéket te adtad neki? − Igen, én. − Agrippina egyre jobban belegabalyodott a hazugságokba. − Igen, adni akartam neki valamit, hogy jobban harcoljon! Daciustól kaptam egy port, amit belekevertem az arcfestékeimbe és elvittem Spiceriusnak. Mikor láttam, hogy összeesik, megijedtem és a kupájába öntöttem a maradék port. Nem akartam, hogy Murranust vádolják! − Azt a két kétszersültet pedig impotencia ellen adta Dacius? − Ahogy mondod. Claudia nem mutatta, mekkora viszolygást kelt benne Agrippina, aki hazugsággal igyekszik menteni a bőrét. Agrippina talpra ugrott. Narcissus karon akarta ragadni, de Claudia biccentett. − Ha menni akar, engedd. Claudia félreállt az útból. Agrippina ellépett mellette, és szinte futva sietett vissza a fogadóba. − Elengeded? − kérdezte Narcissus. Claudia végigfuttatta ujját az ajkán. − Nem hiszem, hogy bármit is tennünk kellene. Odabenn a fogadóban két dák várja Agrippinát, aki nemcsak saját magát árulta el, hanem őket is és azt is, aki parancsol nekik. Mit gondolsz, Valens? Visszamegy és elmondja nekik, hogy mindent tudunk. − Claudia felnézett az égre. − Agrippinának alighanem ez az utolsó napja ezen a világon.

130

− Igazad van. − Valens feltápászkodott és lesöpörte köntöséről a füvet. − Engedelmeddel segítenék. Ismerem a városi őrség egyik parancsnokát. Azt hiszem, elmondom neki, amit megtudtunk. − Nem lesz elég bizonyítékuk, hogy letartóztassák Daciust. Valens ráncos arcán mosoly tűnt fel. − Azt hiszem, Daciusra más sors vár. Spiceriusnak rengeteg barátja volt. Ők majd elbánnak vele ugyanúgy, ahogyan ő Agrippinával. Én csak segítek egy kicsit. Nagybátyád említette azt a pletykás Mercuriust. − Claudia elvigyorodott, amikor megértette, mit akar mondani Valens. − Bemegyek és elmondok Polybiusnak mindent, amiről itt beszéltünk. Holnap, mire Murranus belép az arénába, egész Róma tudni fog róla. *** A nap szinte lángolt az ég tetején. A levegő úgy felforrósodott, hogy az amfiteátrum nézőtere fölé nyúló napernyőket teljesen kinyitották, a szolgák pedig szivattyúkkal illatos hideg vizet fröcsköltek a nézőkre. Claudia a császári tribün hátulján ült és félig lehunyt pillái alól Constantinust és háza népét figyelte. Mindenki eljött: a császár, Helena anyacsászárné, Rufinus és Chrysis. Gaius Tullius a császári trón mögött állt és ragyogóan festett díszegyenruhájában. A közelben a tisztviselők feleségei, kliensei és talpnyalói ültek. Szolgák futkostak fel-alá hideg itallal teli korsókkal és hűtött gyümölcsökkel megrakott ezüsttálakkal. Rufinus felesége nevetett, Claudiát a hang leginkább egy tüzelő kanca nyerítésére emlékeztette. Az asszony közelebb hajolt az anyacsászárnéhoz, hogy elmondja neki a legújabb pletykákat. Az írnokok buzgón hordták a pergamentekercseket, melyeket azért hoztak, hogy a császár és anyja elolvassák és tanulmányozzák őket, vagy rájuk üssék a pecsétjüket. A Flavius amfiteátrum központi emelvényén álló császári tribünön ülők tinta, pergamen, illatszerek, olvadó viasz szagát érezték, és mindebbe belevegyült az odalent kiontott, a homokot átáztató vér bűze. A külön az aréna számára hozatott lágy homokot, mely úgy csillogott, mint az aranypor, most megforgatták, összegereblyézték, a vért feltakarították, az emberi maradványokat tengervízzel teli vödrökbe gyűjtötték, hogy levigyék az aréna alatti folyosókról nyíló állatketrecekbe. A kiéhezett vadállatok bömbölése visszhangzott a komor folyosókon. Most több ketrec üresen állt; számtalan tigrist, párducot, oroszlánt és medvét megöltek a reggeli előadás során. Az amfiteátrum meredek lejtésű nézőterén ülő több tízezer ember kihasználta a vérontások közti szünetet és fűszeres húst, péppé tört gyümölcsöt és hideg vizet vásárolt a sorok közt járkáló és áruikat kiáltozva hirdető izzadt árusoktól. Claudia megfogadta, hogy sosem vásárol tőlük; Polybius elmondta neki, hogy a húst és kenyeret azért fűszerezik ennyire, a gyümölcsöt azért törik össze, hogy elrejtsék a romlás és rothadás nyomait. Az emberek járkálni kezdtek, de senki nem távolodott el nagyon az ülőhelyétől. A különböző részeket magas falak választották el, hogy a város társadalmi rétegei ne keveredjenek. Legalul, a császári tribün két oldalán fehér tógát és drága tunikát viselő nézők ültek, látni lehetett rajtuk, hogy szenátorok, lovagok, magas rangú tisztségviselők, gazdag kereskedők és bankárok. Ezek fölött a fehérbe öltözött sorok fölött sötét, piszkos, folyton mozgó hullámokként kavarogtak az alacsonyabb rétegek, akik zöldet, sárgát vagy barnát viseltek. A gazdagokat nem zaklatták az árusok, ők aranyszegélyű napernyőikkel együtt kosarakban magukkal hozták az ennivalójukat is, ízletes húsokat, lágy kenyeret és a legjobb borokat. Nem figyeltek az odalenn zajló küzdelemre, ehelyett a császári tribünt bámulták, melyet drága kelmékbe burkoltak. Mindenki azt várta, hogy végre megpillanthassa a császárt és anyját, ezt a két bíborba öltözött, ezüst babérkoszorút viselő távoli alakot, akiket egy birodalom pompája vett körül. Megbámulták a díszes vértet és tollas sisakot viselő őröket, akiknek mellvértje csillogott a napfényben. A tribün két oldalán párduc-, medve-, oroszlán- és

131

farkasbőrbe öltözött zászlóvivők a légiók sasfigurás-tollas zászlóit emelték a magasba. A legtöbb szem azonban a császári trombitásokat figyelte és arannyal díszített trombitáikat, amelyeket majd megfújnak, hogy csendet parancsoljanak, amikor a császár úgy dönt, kezdődhet az előadás. A tömeg izgett-mozgott, szinte tapintani lehetett az izgatottságot. A reggeli műsorszám felszította vérszomjukat, és már türelmetlenül várták a játékok fénypontját: Murranus küzdelmét életéért és becsületéért. Claudia egy szelet gránátalmát rágcsált, és Róma egybegyűlt előkelőségeit figyelte. Gondolatban megdicsérte magát azért, amit előző nap sikerült elérnie. Valens igazat mondott. Agrippina nyom nélkül eltűnt, Daciust pedig igencsak lekötötték zavaros ügyei. Azt beszélték, még aznap este titokban távozott Rómából és Syracusába hajózott, hogy egy üzlettársával találkozzon. Claudia előző este a Nőstény Szamárban várt Murranusra. Remélte, hogy a gladiátor eljön, de aztán nagybátyja suttogva közölte vele, hogy a gladiátoriskolában maradt, hogy titokban eddzen és felkészüljön. Polybius elküldte ugyan hozzá Elnézést barátunkat egy üzenettel, de a gladiátor csak két szót üzent válaszul: „Emlékezz rám!” Claudia igyekezett nem sírni aznap este, miközben az étkezőben ült és hallgatta Mercuriust, aki mindenkinek elmesélte, hogy Spiceriust az őrült szeretője ölte meg, feltehetőleg Dacius segítségével. A hír úgy terjedt, mint futótűz a száraz avaron. Polybius minden ismerősét felhasználta arra, akik a nyomornegyed keskeny sikátoraiban éltek, hogy a szóbeszéd minél jobban elterjedjen; Sallustius is mindent megtett ennek érdekében, Valens pedig a város különböző kaszárnyáiban adta tovább a hírt. Claudia álomba sírta magát és már jóval hajnal előtt felkelt, mert császári küldönc érkezett egy meghívással, amit nem utasíthatott vissza: az Augusta odarendelte a császári tribünhöz aznap reggel, mielőtt elkezdődnek a fia születésnapja tiszteletére rendezett játékok. Claudia megmosakodott, felöltözött és végigsietett az utcákon, egyik kezében botjával, a másikat az övébe tűzött tőr markolatán tartva. Már ezen a korai órán látni lehetett a falragaszokat, rajtuk nemcsak a játékok népszerűsítésével és az egyes gladiátorok esélyeivel, hanem Spicerius megmérgezésének hírével is. Claudia minden szomorúsága ellenére is észrevette, hogy mindez nemcsak azt mutatja, mennyire imádja a város a gladiátorküzdelmeket, hanem azt is, a valóságban a játékok mennyivel komolyabbak puszta játéknál: a tétek és fogadások, eltékozolt vagyonok, az arany és ezüst egész világa épült köré. Alighogy a császár és háza népe megérkezett az amfiteátrumba − a trombiták és cintányérok hangja és a tömeg vadállati ordítása közepette −, Helena csettintett ujjával és magához intette Claudiát. A lány jó hangulatban találta az anyacsászárnét, látszott, hogy felderítette a kard előkerülése. Mikor a lány elmondta, hogy találta meg Timothaeus a kardot, Helena különös pillantást vetett rá, és Claudia nem tudta eldönteni, sejti-e az anyacsászárné az igazságot. − Most ne beszéljünk erről − jelentette ki Helena könnyedén. − Igaz, amit Spiceriusról hallottam? Murranus tudja? Hogy érzi magát? Úgy gondolja, győzni fog? Claudia megpróbált olyan egyenes választ adni, amilyet csak lehetett. Helena izgatottan közelebb intette Rufinust, gyorsan a fülébe súgott valamit és jelzett ujjaival. Claudia sejtette, hogy az anyacsászárné változtat a fogadása tétjein. Rufinus odarendelt egy írnokot vastag könyvvel. Helena csak akkor hívta vissza magához Claudiát, amikor a bankár már visszament a helyére. A lányra kérdések újabb özöne zúdult, ezúttal a Villa Pulchrában történt gyilkosságokról. Vannak hírei? Hogy halad a nyomozással? Helena szeme mérgesen megvillant, mikor Claudia vállat vont és kitért a válasz elől, de így is jó egérkének nevezte és megjutalmazta egy teli erszénnyel, mielőtt elbocsátotta és visszaküldte székéhez a tribün végében. Rufinus − nyomában Chrysisszel − közelebb húzódott a lányhoz, hogy még többet megtudjon. A kövér, izzadt kamarás nyugtalannak tűnt. Claudia arra gondolt, Chrysis még jobb színész lenne, mint Narcissus, akit nem sokkal korábban az Élet Kapujához küldött egy üzenettel Murranus számára.

132

Chrysis hadonászni kezdett a lány arca előtt, hogy magára vonja a figyelmét. − Miért ragaszkodik Murranus ahhoz, hogy a bikával is megküzdjön? − sziszegte. − Anélkül is bizonyíthatná, hogy semmi köze Spicerius halálához! Hallottam, mi történt. − Nem tudom − suttogta összeszorított fogakkal Claudia. − Küldtem üzeneteket Murranusnak, de elbújt előlem. Tisztázni akarja magát. Nem vagyok felelős a fogadásaidért és a tétjeidért. Claudia mély levegőt vett, kinyújtóztatta lábait és próbált ellazulni. Körülnézett a tribünön. Sylvester, Athanasius és a többi pap a közelben ült, bár háttal az arénának, hogy kinyilvánítsák vonakodásukat a vérontással kapcsolatban. Claudia igazat adott nekik. A reggeli előadás alatt, amikor elítélt bűnözőket tépettek darabokra tigrisekkel és párducokkal, ő is elbújt, hogy ne kelljen néznie, ahogy a vadállatok karma felhasítja a sikoltozó emberek húsát és mindent elönt a vér. Az aréna homokjában úgy terjedtek szét a vérfoltok, mint hirtelen kinyíló vörös virágok szirmai, a levegő megtelt a vadállatok bömbölésével és az áldozatok kétségbeesett sikolyaival. Claudia nem tudta eldönteni, mi riasztotta meg jobban: az, ami az arénában zajlott, vagy a teljes közöny, ami a császári tribünön ülők arcán látszott. Constantinus a barátaival beszélgetett, Helena hol az írnokainak diktált, hol egy pergamen előkerítésére adott parancsot. Claudia úgy érezte, bolondokházába került. Ömlött a vér, elítélteket mészároltak le, vetettek állatok elé vagy égettek meg, de senkit nem rázott meg a látvány. Eltűnődött azon, különb-e a többieknél. Őt éppúgy zavarták a problémái, ahogy egykor az arénában haldoklók zavarták a birodalom rendjét, és neki is le kell számolnia a gondjaival. Levonta a következtetést, hogy az emberi szívbe nem fér végtelen együttérzés, mindenki csak egy ideig képes szánakozni másokon, aztán a saját dolgával kezd foglalkozni. Most csak egyvalami aggasztotta: életben marad Murranus vagy meghal? Ami az elkövetkezendő pár óra leforgása alatt történik, megváltoztatja az életét, talán örökre. A múlt és a jelen úgy közeledtek egymáshoz, mint a függöny két fele a színházi előadás végén. Mi ő most? Már nem csak Helena ügynöke és kéme, Polybius unokahúga, ennek vagy annak a barátja. Agyában képek kavarogtak, Felix, Murranus és Meleagrosz arca. Igazságot akart, azt, hogy megbüntessék a gyilkost és erőszaktevőt, meg akart szabadulni a kínzó gondolatoktól, elűzni a kísérteteket, hogy végre szabad lehessen. Úgy érezte, mintha színdarabot játszana. Az emberek járkáltak és beszélgettek körülötte, de mindennek ő már nem volt része. Claudia kiegyenesedett. A trombitások előreléptek, Constantinus pedig felemelte a kezét. Narcissus odasurrant a lány mellé és szomorúan megrázta a fejét. – Jól vagy? − Gaius Tullius lépett közelebb, aggodalmas arccal. − Jól vagy, Claudia? Sápadtnak tűnsz. Hozzak egy kupa bort vagy néhány gyümölcsöt? Nem várt válaszra, egy oldalt álló asztalhoz lépett, megtöltött egy kupát és a lány kezébe nyomta. − Ne gondolkozz − suttogta −, csak nézd! A sors majd eldönti. Szavait elnyomta a felharsanó trombiták hangja. Claudia nyikordulást hallott. Ivott egy korty bort, lábujjhegyre állt és kinézett. Az aréna közepére bevonszolták a cochleát, egy hatalmas, mozgatható állványon álló ajtót. A lány örült, hogy legalább lemosták az előző mészárlás után. Letette a bort és arra gondolt, Murranus kapott egy esélyt: a vadállatok ellen küzdők arra használták az ehhez hasonló ajtókat, hogy egy pillanatra elvonják ellenfelük figyelmét és levegőhöz jussanak. Mikor a cochleát a helyére állították, a trombiták újra felharsantak. A nézők talpra ugrottak, örömteli kiáltásaik az egekig hallatszottak, mikor Murranus kilépett az Élet Kapuján. A kiáltozás és tapsvihar hangzavarában Claudia érezte, hogy megszédül. A gladiátor sem sarut, sem vértet, sem sisakot nem viselt, még lábvédőt sem, csak egy szorosan megkötött fehér ágyékkötőt. Egyik kezében rövid kardot tartott, a másikban hosszúkás légióspajzsot. − Mire készül? − suttogta Gaius Tullius.

133

Murranus lassan a császári tribün elé sétált és tisztelgésül mind a kardot, mind a pajzsot felemelte. Constantinus visszaintett. Claudia sírt, egész teste rázkódott a zokogástól. A leborotvált hajú, olajjal bekent arcú Murranus olyan szeretettel mosolygott fel rá, mintha csak arra készült volna, hogy úszni megy vagy sétálni Polybius kertjének árnyas fái alatt. A lány le akart kiáltani neki, de újra felhangzott a trombiták hangja, az aréna másik végében kitárult a nagy vasajtó, és kirontott a bika. Csodálatos szépségű állat volt, fekete, mint az éjszaka, karcsú, izmos, hosszú lábakkal és erős vállakkal. Szőre ragyogott a napfényben, és miközben prüszkölve ingatta a fejét, a fény megcsillant hegyesre csiszolt szarvain is. Egy ideig csak nézelődött, toporgott, igyekezett elfordulni a vakító napfény elől. A tömeg vadul kántálni kezdett. A bika dobbantott, leszegte fejét és kutató pillantásokat vetett oldalra; kereste az áldozatát. Murranus lassan közelebb sétált és megállt a cochlea előtt, aztán mozgatni kezdte a vörös pajzsot, hogy felkeltse az állat figyelmét. A bika még mindig egy helyben toporgott, prüszkölt és a fejét rázta, mintha nem tudná eldönteni, mihez kezdjen. Claudia észrevette, milyen könnyedén mozog, szinte táncos léptekkel, mint egy paripa, aminek patái alig érintik a földet. Haragjában a fogát csikorgatta. Semmit nem tudott az állatokról, de látta, hogy az, aki kiválasztotta Murranus ellenfelét − nagy valószínűséggel Dacius − ügyesen választott. A bika, fajtája nagyszerű példánya, bizonyára rengeteg küzdelemben győzött már. Murranus előreugrott, hogy magára vonja a bika figyelmét. Az állat hátrébb lépett. A tömeg egy emberként szisszent fel, mert a bika ezután a szokásos fejdobálás és toporzékolás nélkül hirtelen támadásba lendült és egyenesen Murranusra rontott. A tömeg tombolt, mikor a gladiátor eldobta a pajzsát és beugrott a cochlea mögé. A bika megállt, szarvával megbökdöste a ledobott pajzsot, aztán rátaposott. Ezután hátrált pár lépést és ismét egy helyben kezdett toporogni, mintha a cochleát figyelné és próbálna rájönni, mi az. A hangulat felpezsdült a nézőtéren. Claudia érezte, ahogy megfeszülnek az izmok a lábszárában és combjában. A tömegben valaki gúnyolódó szavakat kiabált Murranusnak. A bika észrevette a gladiátort és megkerülte a cochleát, hogy szembekerüljön vele. A játék folytatódott, a bika rárontott Murranusra, aki szaladt és felkapta a pajzsot, hogy azzal és a cochleával védje magát. A császári tribünön ülő vendégek hevesen vitatkoztak a taktikáról. Egyesek gyávának tartották Murranust, mások úgy vélték, ki akarja fárasztani a bikát. Claudia nem értette, mi történik. Úgy tűnt, Murranus gyengül. A gladiátor egész testét izzadság borította, a bika azonban semmit nem veszített erejéből és fürgeségéből. Csak egyvalami változott: a bika már nem hátrált el a támadások elől, ehelyett a cochlea körül járkált, mielőtt támadásba lendült. Volt, hogy miután rohanni kezdett, majdnem a korlátnak ütközött, máskor a pajzsot taposta meg, amit Murranus néha elejtett. Időnként a gladiátornak nem sikerült elég gyorsan félreugrania, egyszer a homokban kellett félrehemperednie a szarvak és paták elől. A harc folytatódott. Az emberek hol gúnyosan bekiabáltak, hol zavartan figyeltek, nem értették, mi történik. A bikán kezdtek látszani a kimerültség és a düh jelei, egyre rövidebb támadásokat indított Murranus ellen, de még mindig ugyanakkora erővel. Ekkor megtörtént: Murranus, kezében pajzzsal és karddal a cochlea előtt állt, és várta, hogy az állat újra támadjon. A bika hátravetette nagy, fekete sörényét, s olyan gyorsan rontott előre, mint a kilőtt nyílvessző. Murranus ezúttal nem menekült el, ehelyett ledobta pajzsát és futott egyenesen a bika felé. A nézősereg tombolva ordított. A bika lassítani próbált, de Murranus könnyedén, akár egy táncos vagy egy sportoló, felugrott a levegőbe és kecsesen átszökkent a bika fölött. A megzavart állat nem tudott megállni, egyenesen nekiszaladt a cochleát tartó állványzatnak. Az ütéstől megszédült, és imbolyogva próbált megfordulni. Murranus gyorsan rárontott, félig legörnyedt, felemelte kardját és átvágta az izmot és inakat az állat bal hátsó lábán, majd sietve félreugrott és a jobb lábba is belevágott, bár kevésbé mélyen. A bika felbőgött a fájdalomtól és megfordult, de már veszélyesen lelassult. Úgy tűnt, nem vette észre a sérülést, csak akkor,

134

amikor megpróbált rátámadni a gladiátorra, de hátsó lábai nem engedelmeskedtek. Murranus újra közelebb ugrott, és ezúttal az egyik mellső lábat vágta meg kicsivel a pata fölött. A súlyosan megsérült bika megingott. A tömeg bömbölve dicsérte Murranus ügyességét és bátorságát. A gladiátor felemelte kardját és a pengét az arcához szorítva tisztelgett ellenfele előtt. A bika előretántorgott és térdre rogyott. Murranus az oldalához lépett és mélyen beledöfte kardját az állat nyakába. A sebből vér spriccelt ki, a bika prüszkölt, felhördült, aztán élettelenül rogyott össze, miközben a nézők talpra ugrottak és Murranust éltették.

135

Tizenharmadik fejezet Quod erat dernonstratum „Éppen ezt kellett megtenni.”14 (Euklidész: Az elemek) − Nem is tudtam, hogy bikaugró vagy! − Claudia remélte, hogy nem látszik rajta, mennyire reszket. Egy padon ült a kis étkezőben, ami az amfiteátrum alatti főfolyosóról nyílt. − Én sem tudtam − vigyorodott el Murranus, és Polybius kérésére kinyújtotta karjait, hogy a fogadós és Oceanus letörölhessék testéről az izzadságot. Levették az ágyékkötőjét is, és Claudia zavartan az ajtó felé fordult, ahol két nagydarab zsoldos állt őrt, hogy távol tartsák a nézelődőket és a gratulálók tömegét. A félhomályos folyosót néhány fáklya világította meg. Csak tompán hallatszottak el idáig az amfiteátrum zajai, a ketrecekbe zárt állatok bömbölése és odafentről a nap fénypontjaként meghirdetett küzdelemre váró nézősereg ordítása. A folyosóról zaj hallatszott. Claudia az ajtóhoz lépett. Épp az arénát hozták rendbe, néhány szolga a bika tetemét vonszolta a mészárszék felé. A lány visszaült a helyére. Felszabadultnak érezte magát a megkönnyebbüléstől, de rettegett attól, hogy Murranus hamarosan szembeszáll Meleagrosszal, aki egy távolabb nyíló helyiségben épp a vértjét öltötte fel. A tömeget lenyűgözte Murranus ügyessége, ravasz taktikája és az, ahogyan átugrotta a bikát. Voltak, akik látták már a krétai bikaugrókat, de Róma arénáiban igen ritkán került sor ehhez hasonlóra. Még a császár is felállt, hogy kifejezze elismerését. Claudia fel-alá ugrált örömében, Polybiusnak beletelt némi időbe, míg lecsillapította annyira, hogy átadhassa az üzenetet: Murranus látni akarja. − Kész. Claudia megfordult. Murranus megveregette a frissen felvett tiszta ágyékkötőt. − Akárcsak egy vőlegény az esküvője napján − kacsintott rá a lányra. Polybius és Oceanus most elkezdték sorban feladni rá a padlón halomban heverő vérteket: az ezüstdíszítésű mellvértet, a bőr combvédőt, a hosszúkás pajzsot, a hímzett kardtartó övet, a lábszárvédőket és a csillogó karvédőt. − Ez nem Spiceriusé volt? − kérdezte Claudia. − De igen. Ma az ő tiszteletére viselem − felelte Murranus halkan. Felvette a karvédőt, Oceanus pedig sietve megkötötte rajta. − Látom, nem sokat törődsz a szóbeszéddel. − Polybius fogta a széles ellenzőjű, díszes trák sisakot, és végigsimított a tetején lévő bíborszín lószőr bokrétán. − Nem is vagy kíváncsi rá, mit beszélnek Meleagroszról? − kérdezte, és Oceanus kezébe nyomta a sisakot. − Nem érdekel. − Murranus Claudiát nézte. − Nem izgat az üres fecsegés. Mit számít, ha egy órán belül meghalok? − Ne mondd ezt! − szólt rá Polybius. − Azt mondtam, ha. − Murranus vállon veregette a fogadóst. − Feláldoztam a bikát. Most megyek és legyőzöm Meleagroszt. Köszönöm a segítségeteket és a gondoskodásotokat, uraim − a bejárat felé intett. − A régi Görögországban Homérosz hősei mindig egy szép leány segítségével készültek a csatába. Polybius és Oceanus értettek a célzásból. Kezet ráztak Murranusszal, megölelték és sok szerencsét kívántak neki, azután távoztak. Odakinn a folyosón hangok visszhangzottak. A játékok mestere fennhangon bejelentette, hogy Meleagrosz készen áll. Murranus gyöngéden magához ölelte Claudiát és homlokon csókolta. − Bikaugró − suttogta a lány, és közelebb bújt a férfihoz. 14 Mayer Gyula fordítása

136

– Nem akartam előre elmondani. − Murranus újra megcsókolta a lányt. − Sokat gyakoroltam rá, de nem voltam biztos benne, hogy beválik. Nem akartam találkozni veled a harc előtt, nehogy megijesszelek. − Nem szabad meghalnod − suttogta Claudia. − Imádkozz, Claudia, bármelyik istenhez, amelyikhez a kedved tartja. Én Spicerius és minden halott társam szellemét szólítom majd, hogy legyenek mellettem. Ilyen alkalmakkor szinte érezni, ahogy körém sereglenek. − Más szellemek is ólálkodnak körülöttünk. − Claudia döntött. Elhúzódott Murranustól és visszaült a helyére, majd megveregette maga mellett a padot, így jelezve, hogy Murranus is üljön le. − Mit akarsz mondani, Claudia? – Kísértetek vannak körülöttünk − jelentette ki Claudia −, apámé, anyámé és mindenekelőtt a kis Felixé. Murranus, el akarok mondani neked valamit. Biztos vagyok benne, hogy nem tévedek. Megfogta a férfi bőrkeményedésekkel teli kezét. Először akadozva beszélt, aztán egyre gyorsabban jöttek a szavak. Beszámolt a Meleagrosszal történt találkozásáról, arról, hogy tudja, barátok Daciusszal, és arról is, hogy teljes bizonyossággal felismerte benne azt, aki erőszakot tett rajta és meggyilkolta az öccsét. Murranus figyelmesen végighallgatta. Csak meg-megránduló arcizma és hideg tekintete árulkodott a benne forrongó gyűlöletről. Mikor Claudia mindent elmondott, a férfi magához szorította a lányt, majd simogatni kezdte a haját. Claudia azt kívánta, bár még sokáig így maradhatnának, de elmondta, amit kellett, és nem volt több idő. − Murranus, készen állsz? A játékok mestere lépett be, Mercurius istennek öltözve. Megállt az ajtóban és fehér pálcájával a levegőbe csapott, hangja úgy hallatszott ki álarca alól, mintha mély üregből jönne. − Murranus, a császár és Róma népe rád vár! Murranus gyöngéden eltolta magától Claudiát, a lány segített neki felfegyverkezni. Mikor befejezte, Murranus kinyújtóztatta izmait, aztán még egyszer megcsókolta, felvette sisakját, fogta kardját és pajzsát, és kivonult a folyosóra. A hasonlóképpen felvértezett Meleagrosz már várta, sisakjával a hóna alatt. Mikor Murranus felé indult, Meleagrosz felvette sisakját, melynek vörös tolldísze vérfoltra emlékeztette Claudiát. Meleagrosz kezet akart fogni Murranusszal, ő azonban ügyet sem vetett rá, és a szolgákat félresöpörve az útjából az aréna felé indult. Meleagrosznak nem maradt más választása, mint hogy kövesse. A trombiták felharsantak, üdvözölték a harcosokat. A nézők talpra ugrottak és kiáltoztak örömükben, hogy elérkezett a nap fénypontja. Claudia nem ment vissza a császári tribünre, inkább megállt az Élet Kapujában. Murranus és Meleagrosz a tribün elé léptek, levették sisakjukat, köszöntésre emelték kardjukat és pajzsukat, majd a harcra kész gladiátorok szokásos szavait kiáltották a császár felé. „Köszöntenek a halálba indulók!” Constantinus intéssel viszonozta köszönésüket. A gladiátorok eltávolodtak egymástól. Murranus letette pajzsát és kardját a homokra, majd újra levette sisakját, jelezve, hogy beszélni akar. Észre sem vette, mennyire elcsendesedett a nézősereg, csak Meleagrosz arcát akarta látni, amikor elmondja neki, hogy meg fog halni. − Mi az? − Meleagrosz is levette sisakját, és letörölte arcáról az izzadságot. − Megadod magad? A nézők meg fogják érteni, miután ilyen sikeresen legyőzted a bikát. Murranus lustán rámosolygott. Emlékezetébe akarta vésni Meleagrosz arcát. A tömeg türelmetlenül kiáltozott, de ő nem törődött vele. Felemelte sisakját és lesöpörte a homokot a bokrétáról.

137

− Barátod, Dacius elmenekült Rómából. − Látta Meleagrosz arcán, hogy már tud a történtekről. − Nem lesz itt, hogy lássa, ahogy meghalsz. Meleagrosz arcáról eltűnt az erőltetett mosoly. − Márpedig meg fogsz halni − folytatta Murranus. − Mögötted, a folyosó ajtajában ott áll egy fiatal lány, Claudia, az életem szerelme. Tizennyolc hónappal ezelőtt ő és az öccse a Tiberis folyó partjának egy elhagyatott szakaszán jártak. Egy idegen megtámadta őket, a fiút megölte, a lányt megerőszakolta. Claudia erős, izmos férfiként írta le a támadót, és arra is emlékezett, hogy a csuklójára bíborkelyhet tetováltak, ugyanolyat, amilyet Dacius is viselt. Te eltüntetted a tiédet. − Murranus észrevette, hogy ellenfele gyorsabban veszi a levegőt és döbbenten pislog. − A tetoválást lemoshattad, de a bűnt, amit elkövettél, nem tudod eltörölni, és most megfizetsz érte. Murranus felvette sisakját és bekapcsolta rajta a csatot. Csak most tűnt fel neki a tömeg kiáltása és türelmetlen füttye. Jól választotta meg az időt, a mondottakkal sikerült elterelnie Meleagrosz figyelmét. Murranus vette elsőként újra kézbe fegyvereit. Úgy fordult, hogy háttal álljon a császári tribünnek. A tömeg kíváncsiskodását felszította a rövid szünet, nem tudták, mi történt, és nagyon meglepődtek, amikor látták, milyen hevesen ront rá ellenfelére Murranus. A legjobb gladiátorok rendszerint nem támadtak azonnal, előbb felmérték ellenfelük erejét és mozgékonyságát. Murranus most nem ezzel kezdte. Felemelte pajzsát és egyenesen nekirontott Meleagrosznak, kardját olyan hirtelen mozgatta, ahogy a kígyó a nyelvét, és kereste a védtelenül maradt nyakat. Meleagroszt meglepte a gyors támadás, de gyorsan hátralépett, így a kard csak a vállvédőjéből vágott le egy bőrdarabot. Murranus újra támadott, ezúttal pajzsát és kardját faltörő kosként használta, és felkavarta vele a homokot, hogy ellenfele kénytelen legyen hátrálni. Meleagrosz elesett, végiggurult a homokon és elejtette a kardját. Murranus odarúgta neki a fegyvert, könnyedén és megvetően, mintha már eldöntötte volna magában, hogy a győzelme csak idő kérdése. A tömeg helyeslően felmorajlott. Murranus megfordult, tekintete az Élet Kapujában álló karcsú alakot kereste. Intett neki a kardjával, aztán megszállottként folytatta a küzdelmet. Csak ellenfelére figyelt, morgásaira, szagára, arcára a sisak ellenzője mögött, testére, melyet vért takart, kardjára és pajzsára. Nem érzett sem fájdalmat, sem félelmet; le akarta győzni Meleagroszt, meg akarta fosztani életétől és becsületétől is. Gyorsan elérkezett a vég. Meleagrosz, akit meglepett Murranus gyors támadása, igyekezett azzal előnyt szerezni, hogy vágást ejt ellenfele lábán. Válla pár pillanatig védtelen maradt, Murranus pedig lesújtott. Meleagrosz félreugrott, így a vágás nem érte teljes erővel, de a kard éles pengéje így is mélyre hatolt. Meleagrosz elejtette fegyverét és támolyogva hátrálni kezdett. Murranus követte, és pajzsával fellökte, majd odaugrott a menekülni próbáló Meleagroszhoz és a mellkasára lépett. Lehajolt, levette ellenfele sisakját és messzire hajította. Mostanra az egész nézősereg állt, sokan kendőkkel integettek, mások kinyújtották kezüket, hogy jelezzék, mi legyen Meleagrosz sorsa. „Öld meg! Öld meg!” − kiáltozták többen. Meleagrosz mozdulatlanul feküdt és félig lehunyt szemei alól felnézett Murranusra. Még mindig nem könyörgött kegyelemért, Murranus pedig nem is nézett rá; a császári tribün felé fordult, és felemelt karddal várta a császár döntését. Constantinus áthajolt a bíborkelmékbe burkolt korláton és kinyújtotta kezét. Ha lefelé fordítja hüvelykujját, Meleagrosz meghal, ha felfelé, Murranusnak meg kell kegyelmeznie. A gladiátor várt. Valaki suttogott valamit Constantinusnak. A császár leengedte kezét, majd egy hirtelen mozdulattal újra felemelte, és felfelé fordította hüvelykujját. Meleagrosz életben marad. Murranus lejjebb hajolt és kardját legyőzött ellenfele nyakának szegezte. − Úgy küzdesz, mint egy majom − sziszegte −, és úgy fogsz meghalni, mint egy kivénhedt kutya. Arrébb lépett, és Meleagrosz felé rúgta az elejtett kardot.

138

− Fogd ezt és menj vissza a torzszülött barátaidhoz! Ezzel otthagyta. Claudia, aki még mindig az Élet Kapujában állt, úgy figyelte a történteket, mintha egy színdarab jelenete lett volna. Murranus ledobta pajzsát, de kardját még a kezében tartotta, és elindult a lány felé, léptei alatt porzott a homok. A császári tribünön mindenki állt, a nézők még mindig kiáltoztak, ünnepelték a játékok hősét. Claudia észrevette, hogy Meleagrosz megmozdul, megragadja kardját és feláll, majd Murranusra ront. A lány sikoltani akart, de nem jött ki hang a száján. Murranus hirtelen megfordult, felemelte kardját, majd ellökte ellenfele karját és mélyen a hasába döfött, jobbra-balra mozgatva a kardot. Közelebb rántotta Meleagroszt, hogy láthassa, ahogy kialszik szemében a fény. Csak ezután rúgta el magától, hogy kiszabadítsa a pengét. A Meleagrosz gyomrán éktelenkedő sebből patakként folyt a vér. A tömeg tombolt, az arénába záporoztak a pénzérmék és a virágok. Felhangzottak a harsonák. Murranus levette a sisakját, ledobta és megfordult. A magasba emelte Meleagrosz vérétől mocskos kardját, és fogadta a császár és Róma tapsát. Claudia merev testtel állt, ereiben száguldott a vér az izgalomtól. Nézte, ahogy a férfi körbeforog és saját győzelmi dalát énekli. A császár kegyelmet adott Meleagrosznak, ő azonban hálátlansággal viszonozta a császár könyörületességet és megszegte az aréna egyetlen szabályát: a bátor életben marad, a gyáva meghal. Meleagrosz gyáván hátba támadta ellenfelét; ha Murranus nem végez vele, Constantinus a katonáival ölette volna meg. Nagyon kevés nézőnek tűnt fel, hogy Murranus kigúnyolta Meleagroszt, mielőtt otthagyta, és Spicerius karvédőjét használta tükörnek, hogy lássa, mi történik mögötte. Meleagrosz abban a pillanatban aláírta a halálos ítéletét, hogy felkapta kardját és gyáván rátámadott. Claudiának hamar elszállt a reménye, hogy kettesben maradhat Murranusszal. Amint a gladiátor belépett az Élet Kapuján, megrohanták az udvari tisztségviselők, hogy tolmácsolják neki a császár kérését: menjen fel a tribünre és vegye át tőle a győztesnek járó babérkoszorút. Constantinus igyekezett mutatni, hogy jóban van Róma új hősével annak ellenére is, hogy tudta, a tömeg emlékezete rövid, és Murranus hősiessége is hamarosan háttérbe szorul a játékok további eseményei mögött. Murranus megölelte és megcsókolta Claudiát, aztán hagyta, hogy felkísérjék a folyosókon át a tribünre, ahol Constantinus várt rá. Claudia nézte, ahogy távozik. Nem tudta leküzdeni remegését, gyomra felkavarodott annak ellenére, hogy nagyon keveset evett aznap. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor visszament a folyosóra és észrevette az árnyékból előlépő Narcissust. − Éppen rád van most szükségem. Nálad van a botom és a köpenyem? Narcissus a mögötte lévő polc felé intett. − Remek. Hazamegyek, Narcissus, te pedig velem jössz. El akarom felejteni Meleagroszt és a gyümölcsös fái alatt akarok aludni, míg őrködsz fölöttem. *** Esteledett már és friss szellők fújtak, mikor Claudia felébredt a zajra, amit Polybius és Poppea csapott. Éppen előkészítették a kertet arra, amit a bácsi büszkén éjszakai lakomának nevezett. A lány megdörzsölte az arcát, hogy magához térjen. − Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy beszélgessünk − jelentette ki Polybius. − Oceanus és pár helyi fiú őrzi az ajtót, nehogy fél Róma ellátogasson hozzánk. Megünnepeljük Murranus győzelmét, és mind leisszuk magunkat a sárga földig. − Nem jött látogatóm? − kérdezte Claudia. − Látogatód? − Poppea edényekkel megrakodva sietett át a füvön. − Hol az a nyavalyás asztal? − kiáltotta. − Nem jött látogatóm? − ismételte meg kérdését Claudia.

139

− Nem tudom − sóhajtott Poppea. − Egész Róma itt tolong, te meg egy bizonyos embert keresel? Claudia hamar rájött, mi folyik itt. Polybius és Poppea nemcsak ünnepeltek; megkönnyebbülésüket is ki akarták fejezni. Polybius imádta Murranust, saját vágyott, de meg nem született fiát látta benne, és az előkészületek során végig az amfiteátrumban történtekről fecsegett. Claudia segített a nagybátyjának kihordani a párnákat, székeket, olajlámpásokat és gyertyákat, majd a konyhába ment, hogy segítsen a Polybius szavaival élve „császárhoz illő lakoma” elkészítésében. Az ajtónál őrt álló Oceanus csak a meghívott vendégeket engedte be. Mikor mind bent voltak, köztük Simon, a sztoikus és Petronius, a kerítő, Poppea őket is bevonta az előkészületekbe. Már besötétedett, mikor a kintről érkező kiáltások hírül adták, hogy Murranus visszatért. Imbolyogva besétált az étkezőbe, fején ziláltan még mindig ott ült a győztes babérkoszorúja. Egyik kezében ezüst boroskorsót tartott, a másikban aranyozott kelyhet. – Magától a császártól kaptam ezeket! − kiáltotta. − Esküszöm, feleségül veszem az anyját! − Ezután felnézett a mennyezetre, és minden további szó nélkül elterült a padlón. A korsó és a kehely pedig nagy csörömpöléssel esett a földre. Claudia segített kivinni Murranust a kertbe, ahol kényelembe helyezték a párnákon. Az Elnézést gúnynevű inas pedig letérdelt mellé, hogy elhajtsa a legyeket. − Rendbe fog jönni − jelentette ki Polybius. − Pár órát alszik, aztán rendben lesz. Claudia az inassal beszélgetett, míg Poppea be nem kísérte Sallustiust, a Keresőt. − Híreket hoztam − jelentette ki a férfi és lepillantott a fekvő Murranusra. − Hamarabb is elmondtam volna. Őt okold a késedelemért, ő a nap hőse. Claudia a szőlőlugashoz kísérte Sallustiust és végighallgatta, mit derített ki Capuában. Mikor Sallustius befejezte mondandóját, a lány fizetni akart neki, de a Kereső megrázta a fejét és a lakoma előkészületei felé intett. − Ha Polybius meghív erre, rendezettnek tekintem a fizetséget. Claudia megbeszélte a nagybátyjával, aztán, mikor Poppea bevonszolta Sallustiust a konyhába, hogy segítsen húst vágni, felment a szobájába, elővette írótábláját és hátát az ajtónak vetve leült, hogy leírjon mindent, amit megtudott. Biztos volt abban, amit kikövetkeztetett, de nem tudta, mihez kezdjen velük. Lent a kertben valaki egy dalba kezdett a viszonzatlan szerelemről. − Ez az oka mindennek − mormolta Claudia. − A szeretet és szerelem gyűlöletté válik, ha megcsúfolják. Döntött. Elnézést kapott egy érmét és a kezébe nyomott egy pergamendarabot. − Menj el a császári palotába a Palatinuson − parancsolta. − Keresd meg az őrség parancsnokát, a neve Gaius Tullius. − Megérintette a pergament. − Elnézést, kit? − kérdezte a fiú. – Gaius Tulliust. Mondd meg neki, hogy kérjen segítséget a… Mindegy, hagyd − gondolta meg magát Claudia. − Az érmét megtarthatod. − Elnézést − siránkozott a fiú. − Semmi baj − felelte Claudia. − Bonyolult üzenet. Majd Sallustius továbbítja. Gyere! Ki vigyáz most Murranusra? Elő kell készítenünk a lakomára! Murranus egy órával később arra ébredt, kész a lakoma és ő a díszvendég. Feltápászkodott, nyújtózkodott egyet és ásított, kért egy kupa tiszta vizet és megkérte a zenészeket, hogy játsszanak halkabban. A lakoma végül nagy sikert aratott. A vendégek főleg a bikaugrásról kérdezgették Murranust, és csak Oceanus tudta visszatartani, amikor felajánlotta, hogy megismétli. Sallustius visszatért a Palatinusról, és odasúgta Claudiának, hogy Gaius Tullius másnap reggel eljön a fogadóba Burrusszal és Timothaeusszal együtt. − Azt mondtam neki, hogy nagyon fontos. Sürgős, igaz?

140

− Igen − felelte Claudia −, de most gyere. − Egy kupát nyomott a férfi kezébe. − Ma este ünnepelünk! A lakoma késő éjszakáig tartott. Több vendég elaludt a párnákon. Claudia figyelt arra, mit eszik és iszik. Ült és nézte, ahogy mindenki Murranust ünnepli, és közben azon tűnődött, vajon miért kegyelmezett meg Meleagrosznak a császár. A játékok óta ezen tűnődött, de a császári családból senki nem volt a közelben, akitől megkérdezhette volna. Holnap majd kiderül. Búcsúcsókot adott Murranusnak és visszament a szobájába, lefeküdt az ágyra, és míg a kertből felszűrődő zajokat hallgatta, gondolatban végigvett mindent, amit a Villa Pulchrában történt gyilkosságokról megtudott. Agrippinát csapdába ejtette; most azon tűnődött, ezt a gyilkost is sikerül-e. Igyekezett minden bizonyítékot az eszébe idézni. – Először: Sisium, másodszor: a tűz az égen, harmadszor: a kötelek, negyedszer: Capua, ötödször: a csendes léptek, hatodszor: csend és lopakodás − sorolta magában a szavakat, míg álomba nem merült. Nem sokkal hajnal után ébredt. Az ablaktáblák résein át látta, hogy gyönyörű nap virrad. Megmosakodott és felöltözött, aztán lesietett a lépcsőn a konyhába, hogy egyen pár falat kenyeret olajbogyóval és egy kupa gyenge sörrel. Oceanus már felkelt és a lakoma maradványait takarította el a kertből, köztük a vendégeket, akik a lehető legmeglepőbb helyeken hajtották álomra fejüket. Simont, a sztoikust a szőlőskertben találták, amint olyan kényelmesen terült el a kavicsos ösvényen, mintha tollas matracon pihenne. Petronius, a kerítő és két lány a gyümölcsösben szundikált, hátukat egy-egy fának vetve. Oceanus vizet fröcskölt az arcukba, majd megrázta a vállukat. − Hol van Murranus? − kérdezte Claudia. Oceanus a fogadó felé intett. − Mélyen alszik a Vénusz-teremben. Miért kérdezed? − Látogatókat várok − vallotta be a lány. – Jaj, ne! − nyögött fel az egykori gladiátor. − Polybius már morgolódott amiatt, hogy tanácsteremnek használod a kertjét. − Ez az utolsó alkalom. Mikor megérkeznek, szeretném, ha hoznál ki bort, vizet, friss kenyeret és szeletekre vágott gyümölcsöt. A konyhában elő lesz készítve. Utána ébreszd fel Polybiust és Murranust, és mondd meg nekik, hogy fegyverkezzenek fel. Oceanus vállon ragadta a lányt. − Ne, Oceanus, hallgass végig! Azt akarom, hogy a látogatóink minden gyanú nélkül jöjjenek ide. Amint azonban felszolgáltad az ételt, ide kell hívnod Polybiust és Murranust. A bácsikám elrejtve tart valahol egy íjat és egy nyilakkal teli tegezt. Elő kell kerítenie és készen állnia arra, hogy használja is. Végül jegyezd meg: senki, érted, senki nem jöhet ki a kertbe az engedélyem nélkül. A meglepett Oceanus megígérte, hogy mindent megtesz, amire Claudia kérte. A lány körbejárt a kertben, hogy biztos legyen benne, nincs több vendég, aki itt piheni ki az előző esti mulatozást, aztán kihozott néhány párnát, hogy látogatói leülhessenek az árnyékban. Már magasan járt a nap, az utcáról behallatszott a szokásos lárma. Poppea kisietett és megkérdezte Claudiát, mire készül, de a lány csak arcon csókolta és udvariasan megkérte, hogy foglalkozzon a maga dolgával, aztán elismételte neki, amit Oceanusnak mondott. Mikor Poppea távozott, Claudia felment a szobájába és magához vette tőrét és botját, levitte őket a kertbe és elrejtette a párnák között. Ezután keresztbe tett lábbal leült, szedett pár százszorszépet és elkezdett füzért fűzni belőlük. Még nem fejezte be, mikor betoppantak a vendégei. Burrus szőrmés köpenyében, zörgő fegyvereivel úgy masírozott végig a kerten, mintha Germánia havas erdőiben járna. Nagy hangon köszönt mindenkinek, aki hallotta, aztán fel akarta kapni Claudiát, de észrevette, min dolgozik, ezért beérte azzal, hogy gyorsan homlokon csókolja. Beszélni akart Murranusszal a

141

küzdelemről, de Claudia ráparancsolt, hogy üljön le mellé. Timothaeus félénken közeledett, ajkát harapdálta és borostás arcát dörzsölgette, Gaius Tullius azonban nyugodtnak tűnt. Hófehér, vörös szegélyű tunikát viselt, lábán meneteléshez készült erős sarut, egyik vállán átvetve kardtartó övet. Barátságos kézfogással üdvözölte Claudiát, aztán elismerő pillantással nézett körül a kertben, mielőtt leült a lánnyal szemben. Kijött Oceanus egy korsóval és tálcán néhány kupával. Kérdő pillantást vetett Claudiára, aki megköszönte az italt, és kérte, hogy hívja ki Narcissust, akár az ágyból is rángassa ki, ha szükséges. Miközben kitöltötte a bort, kijött az ásítozó, vakarózó Narcissus. Az egykori rabszolga halkan böfögött, aztán hangosan elnézést kért, és kijelentette, hogy előző nap túl sokat evett. Leült, és elhelyezkedett a párnákon, olyan kényelmesen, ahogyan csak tudott. Claudia észrevette, hogy Timothaeus figyelmeztető pillantást vet rá. – Miért hívtál? − kérdezte Burrus. − Örülök, hogy látlak, Claudia, de miért vagyunk itt? És hol van Murranus? Mindenki a hősiességéről beszél. Amit véghezvitt, az még egy germánnak is a becsületére vált volna, egy törzsfőnek is, amilyen én vagyok! Claudia letette a százszorszépekből font füzért, és Gaiushoz hajolt. − Szükségem lenne a kardodra. A férfi grimaszt vágott, de odaadta a kardot, amit Claudia azonnal Burrus kezébe nyomott. Gaius tiltakozni akart, de a lány felemelte a kezét. − Gaius, szeretném, ha végighallgatnád, amit mondok, mert azért hívtalak el az udvartól − legyen az akár a Palatinuson, akár a Villa Pulchrában −, hogy gyilkossággal vádoljalak meg. Te vagy felelős Dionysius, Justinus és Septimus haláláért. – Ez képtelenség! − suttogta Gaius. Burrus felé fordult, a zsoldosparancsnok erősebben markolta a kardtartó övet. Narcissus és Timothaeus eltátották a szájukat. Burrus nem értett semmit, de jól tudta, hogy Claudia nem vádaskodna, ha nem lenne teljesen biztos a dolgában. A lány a fogadó felé intett. – A bácsikám és a többiek ott várnak felfegyverkezve. Polybius kiváló íjász − hazudta −, Murranus pedig természetesen mindent meg fog tenni, hogy ne menekülhess a kertből. Gyilkos vagy, Gaius, pogány, aki gyűlöli a keresztényeket, különösen a capuai keresztény közösséget. Mikor először találkoztunk, továbbítottam neked Spicerius jókívánságait. Gyerekkori barátok voltatok, együtt szaladgáltatok a mezőkön Sisiumnál, egy kis faluban Capua mellett. Akkor hirtelen témát váltottál és többé nem beszéltünk erről. – Emlékszem, a Villa Pulchrában egyszer azt mondtad, semmit nem tudsz sem Capuáról, sem az ott élő keresztényekről és az üldöztetésükről − folytatta Claudia. − Természetesen hazudtál, és ezt bizonyítani is tudom. Barátom, Sallustius, a Kereső kérdezősködött arrafelé… nem Capuában, hanem a környékbeli tanyákon. Megtudott pár dolgot Lucius és Octavia Quatisról. Ez a gyermektelen házaspár befogadott egy árva kisfiút, egy náluk dolgozó férfi és nő egyetlen fiát. A szülőket elvitte a láz, a fiukat, a kis Gaiust pedig ez a kedves pár nevelte fel, mintha a sajátjuk lett volna. Az emberek emlékeznek még a kis Gaiusra és Spiceriusra, akik a mezőkön és az erdőben játszadoztak. A fiú alig kamaszodott, mikor belépett a hadseregbe, és a helyiek ekkor hallottak róla utoljára. Úgy gondolták, idegenbe került. Mire a fiú magasabbra jutott a ranglétrán, Diocletianus kegyetlenül üldözni kezdte a keresztényeket, és Capuát elárasztották a császár kémei. A város veszélyesnek számított, mert az itt élő keresztények nemcsak a szolgák és rabszolgák közül kerültek ki, hanem a város vezető rétegéből is, és kezdték átvenni az irányítást az iskolák és más intézmények felett. Eljött a rémület ideje. így történt, Gaius? Szünetet tartott. Timothaeus és Narcissus közelebb húzódtak egymáshoz, mintha védelmet keresnének. Burrus messzire hajította Gaius kardját, és kezét most saját tőrének markolatán tartotta. Gaius elsápadt, de nyugtalanságáról csak az arcán végigfutó izzadságcsepp árulkodott. – Valóban árva voltam − hebegte −, azonban sosem jártam Capuában, én…

142

− Ne hazudj − mondta Claudia halkan. − Lehet, hogy hozzátettél még egy szót a nevedhez, de a római hadsereg alapos feljegyzéseket őriz mindenkiről. Valahol a feljegyzéseik közt meg fogom találni az igazi neved, az életkorod és azt, hogy honnan jöttél. Elhallgatott és kortyolt a borból. Tetőtől talpig végigmérte Gaiust, de nem látott nála elrejtett fegyvert. − A rémület ideje − ismételte −, és a régi sérelmek rendezéséé is. A keresztényeket összegyűjtötték Capuában éppúgy, ahogy máshol. Dionysiust és Septimust, ezeket a keresztény tudósokat alaposan megijesztették, annyira, hogy elárulták társaikat. Lucius és Octavia nem tartoztak a keresztények közé, de valahogyan ők is belekeveredtek. Csak szegény gazdálkodók voltak, senki nem tudott segíteni rajtuk, egyetlen rokonuk, a fogadott fiuk több száz mérföldre lehetett tőlük. Nem tudni, ki árulta el őket és miért, de vagy Dionysius, vagy Septimus tette. Biztos vagyok benne, hogy magad is átböngészted a feljegyzéseket, hacsak a Chrysishez hasonlók el nem pusztították, mert igencsak igyekeznek megszabadulni mindentől, ami arra emlékeztet, hogy a keresztényekre egykor úgy vadásztak, mint a csatornapatkányokra. − Claudia felemelte a virágfüzért és a kezében tartotta. − Egy öregembert és egy öregasszonyt Rómába hurcoltak annak ellenére, hogy semmilyen bűnt nem követtek el. Ahogy az lenni szokott, minél jobban tagadták állítólagos bűneiket, annál rosszabbra fordult a dolguk. Kedves emberek voltak, igaz, Gaius? Keresztényeket rejtegettek a tanyájukon, esetleg találkozóhelyet biztosítottak nekik? Bárhogy történt is, szegényeket meggyilkolták és a tanyájukat elkobozták. Hónapokba telhetett, mire a hír elért hozzád. Akkor már nagyra törő fiatal tisztként Constantinus nyugati hadseregében szolgáltál. Diocletianus lemondott, kitört a polgárháború, de te nem felejtettél. − Claudia szétszakította a virágfüzért. − A győztes sereggel együtt vonultál be Rómába, és alapos kutatást rendeltél el. Jó katona vagy, tudod, hogyan kell megszervezni egy rajtaütést. Te nem az a fajta vagy, aki ellovagol Sisiumba vagy Capuába, inkább a feljegyzéseket nézed át és a szóbeszédre figyelsz. Nem vagy keresztény, igaz, Gaius? − Gyűlölöm őket, mindig is gyűlöltem − felelte a férfi csendesen. − Rabszolgák és felforgatók gyülekezete. Több tiszttársamhoz hasonlóan én is úgy tartom, Constantinus rossz döntést hozott. − Úgy érzed, a császár elárult? − kérdezte Claudia. − Ezért vagy te is áruló a császár táborában? Eladtad már a lelkedet, a kardodat és a hűségedet Licinius ügynökeinek? Akkora gyűlöletet keltett benned nevelőszüleid halála, annyira utálod a keresztényeket, hogy minden hitedet elveszítetted Constantinusban és anyjában? Gaius komoly arcot vágott. Állta a lány tekintetét. − Figyelted az események folyását és magadban forrongtál − folytatta Claudia. − Mindent kiderítettél nevelőszüleid elfogatásáról és kegyetlen haláláról, amit csak lehetett. Az dörzsölt sót a sebeidbe, hogy a tanyájukat, gyermekkori otthonodat az állam elkobozta, Constantinus pedig az egyháznak adta, ezzel sértésre sértést halmozott. Azt is megtudtad, hogy Luciust és Octaviát a keresztények katakombájába temették, és csak a keresztnevüket írták fel a sírra. Már senki nem jár a katakombákban, egy hozzád hasonló katonának nem lehetett nehéz beosonni, felnyitni a sírt és elhozni a maradványokat, hogy megadd nekik azt a temetést, ami szerinted tisztességes. – Én minderről semmit nem tudtam! − szólalt meg Timothaeus. − Gaius mindig olyan megértő volt! − Inkább gőgös − szakította félbe Claudia. − Gyűlölted a császárt és a Sylvesterhez hasonlókat, ezért készen álltál támogatni Liciniust. − De hiszen testőr! − szólt közbe Burrus. − Bármikor megölhette volna a császárt! – Valóban? Úgy, hogy a többi testőr ott áll körülötte? És mi történt volna, ha Constantinus meghal, de a családja más tagjai, főként az Augusta, életben maradnak? Ami ennél is fontosabb, Gaius Tullius élni akart és látni egy új pogány császár trónra lépését, valakiét, aki

143

felemeli szavát és kezét a keresztény egyház ellen. Biztos vagyok benne, ha új keresztényüldözés kezdődött volna, Gaius Tullius ott lett volna a legbuzgóbb üldözők között. − Folytasd! − mordult fel Gaius. − Végighallgatlak, kislány, aztán döntök, mi legyen. − Nincs miben döntened − felelte Claudia. − Ez itt nem bírósági tárgyalás, de el tudod képzelni, mi lenne, ha az lenne? Katona vagy, téged hadbíróság elé állítanának, ahol nem követik olyan pontosan a törvény előírásait. Claudia a fogadó felé fordult. Az egyik ablaktábla kinyílt, majd becsukódott; a lány Murranust pillantotta meg mögötte. Visszafordult Gaius Tulliushoz és széttárta karját. − A csillagjósok azt állítják, a csillagok és bolygók néha szerencsés együttállásba kerülnek. Ez történt a Villa Pulchrában is az eseményekkel. Tudtad, hogy a császár ott lesz, igaz, nem tudhattad, pontosan melyik nap érkezik, de nagyjából eltaláltad, elvégre a legfőbb tisztjei közé tartozol. Továbbadtad az értesüléseidet Licinius ügynökeinek, az ellenség pedig útnak indította a harci gályát. Nem kellett mást tenniük, mint várni az előre megbeszélt jelre. Te megadtad a jelt, Licinius emberei pedig, akik az erdőben rejtőztek, továbbadták. Egyvalamit kifelejtettél a számításból: az erdei vándort, azt a kíváncsiskodó öregembert, aki úgy ismerte azt a vidéket, mint a tenyerét. Rájött, hogy valami nincs rendben, és elment a villába, hogy szóljon Timothaeusnak. Úgy döntöttél, túl veszélyes, ezért megölted. − Ez nem igaz! − szólt közbe Gaius Tullius. – De igen − szólalt meg Timothaeus. − Aznap, amikor az öreget holtan találták, kora reggel elhagytad a villát. Azt mondtad, kilovagolsz. – Sok merész tervet szőttél − folytatta Claudia, miközben fészkelődött a fűben és a fogadó ablakát figyelte. − Nemcsak a császárodat akartad elárulni, hanem a bosszúra adódó kiváló lehetőséget is meg akartad ragadni. A Villa Pulchrába jöttek a keresztények, a capuai szónokok, köztük kettő is, aki áruló lehetett. A szónokok maguknak való emberek, szeretnek egyedül lenni. Téged nem érdekelt, ki hal meg, amíg elérted a célodat: bosszút álltál és egyben sikerült a keresztényeket egymással torzsalkodó, kicsinyes emberekként beállítanod a császár előtt, olyanokként, akik semmivel nem jobbak a többi alattvalójánál. − Halk léptekkel jársz − szólt közbe Burrus. − így sikerült Dionysius közelébe kerülnöd, hogy megöld. Gaius Tullius megvetően legyintett. − Te ölted meg a szónokokat − jelentette ki vádlón Claudia. − Egyenként kaptad el őket, ahogy a nyulakat ejtik csapdába. Dionysiust leütötted, aztán kivéreztetted. Ezután Septimus következett, végül Justinus. Bizonyára tetszett, hogy egyik jelzőtüzedként Dionysius és az öreg vándor holttestét használhattad. − Hiszen ott voltam veletek, amikor a Gyász Háza kigyulladt! – Igen − mosolyodott el Claudia −, de azt is tudtad, hogy Narcissus mélyen alszik. Nem lehetett nehéz fogni egy régi kötelet, átitatni olajjal, meggyújtani a végét, aztán figyelni, ahogy a láng lassan, de biztosan halad előre. Így elég időd maradt, hogy csatlakozz hozzánk, mielőtt az épület lángba borul. A Gyász Háza elhagyatott helyen állt, Narcissus pedig leitta magát és nem jelentett akadályt. – Miért kellett felgyújtanod? − kérdezte Narcissus haragosan. – Mint mondtam, jelzőtűzként szolgált − jelentette ki Claudia. − Ez jelezte, hogy kezdetét veheti a villa elleni támadás. Egyben el akartad tüntetni a gyilkosság nyomait is, Gaius, arra az esetre, ha hibát követtél volna el. Talán rád ismertek volna abból, ahogy megkötözted Dionysiust, vagy előfordulhatott volna, hogy megvizsgálom az öreg holttestét is, és felmerül bennem, hogy talán ő is gyilkosság áldozata lett. Téged nem érdekelt, mi történik ezután. Ha a támadás sikerrel járt volna, téged Licinius emberei foglyul ejtenek, később pedig nyíltan is átallsz az ő oldalukra.

144

Gaius Tullius fel akart állni, de látta, hogy Burrus keze a kardjára téved, és visszarogyott. Némi szín már visszatért az arcába, de ide-oda rebbenő tekintete és az, ahogy gyakran megnyalta az ajkát, elárulta, mennyire nyugtalan. − Élvezted a meggyilkolásukat − folytatta Claudia. − Nagyon ügyesen összezavartál, mikor úgy tettél, mintha Justinust olyasvalaki ölte volna meg, aki nem szokott hozzá az íj használatához. Megijeszteni is ügyesen próbáltál a rajzzal a szobám falán, és akkor is, amikor utánam jöttél a pincébe abba a régi köpenybe burkolózva, arcodat álarc mögé rejtve. Mikor nem tudtál rám ijeszteni, bedobtad azt a lámpást a szobámba. Gaius Tullius teljes joggal beléphetett a császári lakrészbe, a lámpást pedig könnyedén elrejthette a köpenye alatt. Nem lehetett nehéz megvárni, amíg kiürül a folyosó, aztán kinyitni az ajtót és bedobni. A villában mindenki aludt, azt hitted, én is alszom. − Claudia Narcissushoz hajolt és megérintette a kezét. − De hála az isteneknek, épp legújabb barátommal beszélgettem. − Mikor a szent kard eltűnt, te élvezted a felfordulást − jelentette ki Timothaeus Gaiusra mutatva. – Segítette a tervei végrehajtásában − bólintott egyetértve Claudia. − A császár elfáradt, az Augustát aggasztotta a közeledő vita, a capuai szónokok készen álltak egymás torkának esni, a szent kardnak pedig nyoma veszett. A felfordulás segít összezavarni az embereket. Mikor rájöttem, hogy a tüzet jelzőtűznek gyújtották, Gaius, megpróbáltál összezavarni azzal, hogy felfedezted azt az elrejtett íjat és nyilakat. − Claudia közelebb hajolt. − Te találtad meg őket. Emlékszel, igaz? A gyanúsított mogorván nézett a lányra. − Azt remélted, a Gyász Háza kigyulladását és leégését balesetnek tartják majd, vagy azt hiszik, olyasvalaki okozta, aki nyilakat lőtt ki a levegőbe. − Claudia Narcissus felé biccentett. − Ez az éles szemű egykori rabszolga azonban épp ott üldögélt egy közeli domb tetején és azon tűnődött, mi lesz vele. Senkit nem látott, aki égő nyilakat lőtt volna ki. Ami még érdekesebb, amikor az udvar elhagyta a Villa Pulchrát, én visszamentem oda és átkutattattam a közeli erdőket. − Igen, erről hallottam − szólt közbe Timothaeus. – Arra kértem a szolgákat, nézzenek körül, nem találnak-e fegyvereket − mosolyodott el Claudia. − Gaius, te is tudod, ha kilősz egy égő nyilat az égbe, a láng előbb-utóbb kialszik, de a szár egy része megmarad. Ennek ellenére senki nem talált ilyesmit. A tegez, amit találtál, majdnem teljesen üres volt. Legalább négy vagy öt kilőtt nyílra lett volna szükség, hogy Licinius emberei észrevegyék. − Ujjával vádlón mutatott Gaius Tulliusra. − Ekkor kezdtem gyanakodni rád. – Nincs bizonyítékod. − A férfi a tunikájába törölte izzadt tenyerét. – Nincs? − kérdezte Claudia. − Van logika abban, amit elmondtam. Átnézhetjük a hadsereg feljegyzéseit. Kapcsolatba hozhatunk Capuával. Be tudjuk bizonyítani, hogy mint tiszt, szabadon járhattál-kelhettél a villa minden részén, és meg is tetted: te hoztad el nekem a pergament, amit Dionysius szobájában találtál. Bármit megtettél volna, hogy fokozd a zűrzavart és kiélezd az ellenségeid közti viszályt. De ha úgy gondolod, itt tarthatunk fogolyként, míg minden holmidat átkutatják bizonyítékért… Gaius Tullius lehunyta a szemét és elfordult. Látszott, hogy most először felmerült benne az eshetőség, hogy legyőzték. − Találni fogunk valamit − mondta Claudia −, ami kapcsolatba hoz Liciniusszal, és bizonyítja, hogy te vagy az áruló. − Nem vagyok áruló. − Gaius felnézett az égre. − Rómát sosem árultam el, legfeljebb azokat az ostobákat, akik most a bíbort viselik. − Mély levegőt vett. − Minden úgy történt, ahogyan mondod, egymásba fonódtak az események, ahogy a csillagok együttállásba kerülnek. − Kényelmesen elhelyezkedett a füvön, és halkan folytatta, mintha csak magának beszélne. − Nem hittem a jó szerencsémnek. A villa elleni támadást előre megtervezték.

145

Constantinus és az anyja nem érdemelték meg a hűségemet, ahogy azt sem, hogy azt a bíborszínt viseljék, amit a hozzám hasonlók csatában érdemeltek ki. Később hallottam, hogy jönnek a szónokok. Igen, átolvastam Chrysis feljegyzéseit. Mind gyenge semmirekellők, akik a saját hitük mellett sem voltak képesek kiállni. A Septimushoz hasonlók árulták el azt a két embert, akiket igazán szerettem életemben. Úgy éreztem magam, mint a baromfiudvarba betévedt róka. Minden alkalmat kihasználtam, hogy fokozzam a kavarodást, és ne aggódj, kisegér, ha a villa elleni támadás sikerrel járt volna, gondoskodtam volna róla, hogy mind meghaljanak. − A fogadó felé intett. − Murranus szemmel tart? Mondjak valamit? Mikor Meleagrosz a földre került, én javasoltam a császárnak, hogy kímélje meg az életét. Tudod, miért? − Azt hiszem, igen − mosolyodott el Claudia. − A szent kard előkerült, a villa elleni támadást visszaverték. Éles szemű és okos ember vagy, Gaius, bizonyára feltűnt, hogy kimenekültem a tricliniumból, mikor találkoztam Meleagrosszal. Azt állítottad, mindent tudsz rólam. Gyanítom, egyike voltál azoknak a keveseknek a teremben, aki rájött, hogy azzal találkoztam, aki megerőszakolt és megölte az öcsémet. Meleagrosz is gladiátor volt − hogy is hívatta magát? „Akit millió város csodál”? − Claudia számolni kezdett ujjain. − Először is, Meleagrosz a keleti birodalomrész városaiban is küzdött. Lehet, hogy Liciniust támogatta. Másodszor, volt rá oka, hogy féljen tőlem, ezért is támadtál rám a villában: tudtad, hogy őt okolhatnák miatta. Harmadszor, kapcsolatban állt Capuával, lehet, hogy vallatóként dolgozott a keresztényüldözések idején, ezért tűnhetett úgy, hogy érdeke fűződik ahhoz, hogy elhallgattassa a Dionysiushoz és Septimushoz hasonlókat. Végül, ő is a villában tartózkodott, amikor Licinius emberei támadtak. Bűnbakként akartad felhasználni, azt akartad, őt tartsák gyilkosnak? Befolyásos tiszt vagy, Gaius, el tudtad volna intézni. Gaius lehajtotta a fejét és halkan felnevetett. − Egy kegyet kérnék − mondta aztán, és felemelte a fejét. − Ne feszíttessetek keresztre! Nem akarok gerendára szögezve elpusztulni. − Burrus felé fordult. − Embereid ott várnak kint. Nem messze innen található egy elhagyatott terület. − Könyörgő pillantást vetett Claudiára. − Katona vagyok, jobb halált érdemlek! Claudia Timothaeusra nézett, aki alig észrevehetően bólintott. – Hadd dőljön a kardjába. − Burrus felkelt, és intett Gaius Tulliusnak, hogy ő is álljon fel. − Magammal viszem a te Murranusodat tanúnak. Gaius Tullius elkezdte lesöpörni tunikájáról a fűszálakat, lassan, mintha csak sétálni indulna. − Úrnőm? − fordult Claudia felé. − Indulj! − Claudia a fogadó felé biccentett. − Vigyétek magatokkal Murranust. Legyünk gyorsan túl rajta. Gaius az övére akasztott kis erszényhez nyúlt. Leakasztotta és odadobta Narcissusnak. − Tisztességes temetést szeretnék. − Ezután sarkon fordult, és hagyta, hogy Burrus karon fogva elvezesse. Claudia leült és figyelt. Hallotta odabentről Polybius döbbent kiáltását, aztán kijött Murranus és felemelte a kezét. Claudia biccentett neki. − Nem gondoltam volna… − szólalt meg Narcissus. − Most hallgass! − suttogta Claudia. Felállt, a szőlőindákhoz ment és szemügyre vette az érett fürtöket. Lecsípett egy szemet, összenyomta ujjai között és figyelte, ahogy bíborszín nedve csöpögni kezd. Lehunyta a szemét. Valahol, nem messze innen, egy elhagyatott területen Gaius Tullius most térdel le kardja markolatát fogva, készen arra, hogy bordái közé döfje a pengét. Claudia felidézte magában a parancsnok kisfiúsan jóképű arcát. − Oly sok vér folyt… − suttogta. Kinyitotta a szemét és újra a szőlőindákra nézett. A történtek ellenére megkönnyebbülést is érzett. Meleagrosz meghalt, elnyerte méltó büntetését

146

azért, amit vele és Felixszel tett. Még eltűnődik ezen egy kicsit, aztán végleg rázárhatja az ajtót múltja kísérteteinek seregére és megnyithatja a szívét Murranus előtt. – Úrnőm! Claudia megfordult. Narcissus szomorú pillantást vetett rá. − Nagyot fog változni most az életünk? – Természetesen − mosolyodott el a lány. − Nem tanultad még meg? Az élet állandó változásból áll. De gyere − ragadta karon barátját −, azt hiszem, ideje, hogy beszéljünk a bácsikámmal!

147