Patrick Robinson - Nimitz Anyahajo

Patrick Robinson

Nimitz anyahajó

Alexandra Copyright © Patrick Robinson, 1997 Illusztráció: ML Design Fordította: Zsoldos Marianna Patrick Robinsonnak, mint e mű szerzőjének minden joga fenntartva, a Szerzői, Kivitelezési és Szabadalmazási Törvény értelmében, 1998. A jelen könyvet vagy annak részeit tilos a kiadó beleegyezése nélkül más formában, kötésben, borítóval a kereskedelemben értékesíteni, másolni vagy sokszorosítani, vagy nem ehhez hasonló formában kiadni ISBN 963 367 315 1 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. ALEXANDRA Kiadója Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

E könyvet ajánlom az Egyesült Államok Haditengerészetének tisztjei és legénysége számára, valamint a Királyi Haditengerészet tagjainak... és mindazoknak, akik hadihajón járják a tengereket, és akik gyakran néznek szembe nagy veszélyekkel a nagy vizeken.

Köszönetnyilvánítás Legfőbb tanácsadóm a regény írásának hosszú hónapjai alatt Sir John Woodward admirális (Sandy) volt, aki a Királyi Hadiflotta vezérlő főparancsnoka volt a Falkland-szigeteknél folytatott háborúban, 1982-ben. Vannak egypáran, akik ezt a nyugalmazott tengerész főparancsnokot az elmúlt idők egyik legjobb tengerész stratégájának tartják. Vagy talán még elterjedtebb az a nézet, hogy Woodward admirális egyike volt a legjobb tengeralattjáró-specialistáknak, akik a Királyi Hadiflottánál valaha is szolgáltak. „Az én feladatom e könyv megírásában az, hogy megtartsam a történetet a lehetséges és a valószínű határain belül, ahol a képzelet kevésbé furcsa, mint maga a valóság.” – mondotta egyszer. Tanácsa éppolyan gondos volt, mint amilyen mélyreható. Valamilyen csoda folytán az admirális mindig elérhető volt, ha a szükség úgy kívánta. Azon ritka alkalmakkor, amikor Sandy nem tudott segíteni, kapitányomhoz, David Hart Dyke-hoz fordultam technikai tanácsokért, aki szintén nyugalmazott királyi tengerésztiszt, aki 1982-ben szintén szembenézett az argentin légierő rakétáival a Dél-Atlanti óceánon. Az Amerikai Haditengerészet részéről Peter O’Connor kapitány, a USS Yorktown nevű rakéta cirkáló volt parancsnoka segített szakmai tanácsokkal. Örökre hálás leszek az időért és türelemért, amit rám fordított. Egy másik virginiai, Robert F. Dunn nyugalmazott altábornagy volt az, aki az anyahajó hétköznapjainak részleteivel elhalmozott, a lehető legszívélyesebben. Még sok más tiszt is, mind tengeralattjárósok, mind felszíni hajósok boldogan segítettek a katonai parancsadás technikájának területén. Köszönöm mindnyájuknak, és örülnék, ha név szerint megemlíthetném őket. Köszönöm Alan Friedmannek, a Spider’s Web szerzőjének a közép-keleti rezsimek pénzügyi tranzakcióival kapcsolatban adott megfontolandó tanácsait. Végezetül szeretném megköszönni régi barátomnak, a pennsylvaniai Joe Farrellnek, hogy elolvasta a kéziratot, és aprólékosan szétválogatta az amerikai és angol kifejezéseket és katonai zsargont, mely szükségszerűen része egy ilyen jellegű könyvnek. Az ő kifejezésével élve, az volt a feladata, hogy megakadályozza, hogy az amerikai vadászrepülősök úgy beszéljenek, mint Winston Churchill. Patrick Robinson

A szerző előszava Ha elképzelem a New York-i Empire State Buildinget, ahogy egyik lapjára fektetve harminccsomós sebességgel halad az óceánon keresztül, és ahogy egy orrhullám átcsap a rádiótornya felett; máris megközelítően jó képet kaphatok egy százezer tonna vízkiszorítású őrjáratozó amerikai repülőgép-hordozó-anyahajóról. A hatalmas, négymilliárd dollárt érő hadihajó 335 méter hosszú, és az energiát saját atomerőműve szolgáltatja. Ez a kolosszus a Nimitz osztályba tartozó hordozó, melyet a texasi születésű II. világháborús admirális, Chester W. Nimitz után neveztek el, aki az 1942 -es midwayi csatában a háttérből irányította a japánok hajóinak lesből történő megsemmisítését, és sikerült elsüllyeszteni Yamamoto admirális legfényesebb repülőgép-hordozóját és 332 repülőjét. Manapság, ezek a modern repülőgép-hordozók az ő neve alatt szelik a világ tengereit, nyolcszáz kilométeres sugarú körben uralva a tengert, vízen, levegőben és víz alatt, bármerre is járnak. De a Nimitz-osztályú óriások nem egyedül utaznak. Általában egy kisebb flottával vannak körülvéve, mely torpedórombolókból, fregattokból, rakétacirkálókból és két atommeghajtású tengeralattjáróból áll. Ezt a repülőgép-hordozó harccsoportot, mely klasszikus hadrendben van elrendezve, a tengerészgyorsírás csak CVBG-nek (Carrier Battle Group) rövidíti. Az admirális, aki az egész hadtestet irányítja, egyedül állva a hajóhídon, a világ eddigi legnagyobb, leggyorsabb és leghalálosabb hadihajóját tudhatja maga alatt. Ő a XXI. század Hadura. A tizenkét felszíni hajóból álló flotta középpontjában tartózkodik a nyolcvan támadó-vadász repülőgép szépen elrendezve a fedélzeteken, a távirányítású rakétahordozó cirkálók békés szomszédságában. Az admirális tengeralattjárói puskalövés távolságban haladnak az élen. Kisebb katonai hatalommal és erővel bíró országoknak – mint az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország – nincs meg a megfelelő anyagi kapacitása, hogy még csak hasonló nagyságú erőt is létrehozzanak. Még a haldokló tengerészetű Oroszországnak sincs ehhez

mérhető gigantikus hadereje. Az USA-nak pedig tizenkét ilyen hordozócsoportja van, mely évente egyenként legalább 440 millió dollárjába kerül az államnak. A világ összes védelemre szánt összegének a felét a Pentagon használja fel. Minden anyahajó hatezer fő körüli személyzettel rendelkezik, melyből legalább hatszáz tiszti állományba tartozik. Lent a mélyebben fekvő fedélzeteken a szakácsok naponta 18 000 adag ételt készítenek, plusz még az éjszakai ügyeletesek külön adagjai. Naponta háromszor szól a gong, és háromszor látnak neki kipakolni az ételt a kis dobozokból, amelyben érkezik. Van amikor százával nyitják ki a raviolis húsgombócos konzerveket, és az étel a konyhásoktól a szakácsokhoz kerül. Az óriás fedélzetű hordozó legalább huszonnégy emelet magas, a gerinctől a torony tetejéig, 80 méter széles felszállópályával, tizenkét méteres merülési mélységgel. Két gázkilövellésű nukleáris reaktor hajtja, és hatótávolsága majdnem határtalan, csak a legénység kitartásától függ. Ezen felül van még négy gőzturbinája, mely 260 000 lóerőt teljesít. Négy lapátos propellere hajtja előre. Mindegyik lapát akkora, mint egy százéves kaliforniai vörösfenyő. A hatezer fős legénységéből 3184-nek kizárólag a hadihajó kiszolgálása a feladata. 2880 fő légi személyzet a repülés biztonságáért és a repülők karbantartásáért felel. Az admirális feladata a hadtest vezetése, a taktika és stratégia kidolgozása, a megfelelő tűzerő biztosítása, a felderítés irányítása. Ebben a munkában huszonöt fős tisztikar és negyvenöt fős közvetlen beosztott segíti. Vezetési központja az Amerikai Haditengerészet támadó és védelmi rendszerének első lépcsős harcálláspontja. Az admirális képes rá és szabadon dönthet arról, hogy az Egyesült Államok haderejét bármilyen ellenséges határhoz közelebb vigye, szabadabban, mint bármely elődje a történelem során. Szabadon mozoghat bármely nemzetközi vízen. Teljesen mobil, önellátó, és halálos bármely ellenséges erőre nézve. Á hajó raktáraiban nukleáris robbanófejjel ellátott rakéták tucatjai vannak felhalmozva. Az anyahajó Aegis típusú rakétacirkálókkal van körbevéve, melyek számítógép vezérlésű fegyverei a hangsebesség duplájával képesek bármely célt elérni és megsemmisíteni, így egy légitámadás eleve kudarcra van ítélve. A flotta torpedórombolói bármilyen vízi és víz alatti támadást el tudnak hárítani. A LAMPS típusú távirányítású rakétákkal felszerelt fregattok, csak a helikoptereikkel, több száz méteres körzetben tengeralattjárós védelmet képesek biztosítani. A ballisztikus rakéták indítására is alkalmas atommeghajtású tengeralattjárók – melyek akár évekig is a víz alatt tudnak maradni, ha szükséges – megtisztítják az utat az anyahajó és kísérete előtt. Ravaszul pontos vezetékes torpedóik és a ballisztikus rakétáik az ellenséges felek abszolút megsemmisítésére szolgálnak. Bonyolult elektromos rendszer köti össze a hajókat szoros kommunikációs hálózattá, pillanattól-pillanatig, vezérlőteremtől vezérlőteremig, hajótól hajóig közvetítve ennek a mozgó sejtnek az állapotára vonatkozó információkat. Az anyahajó és flottája képes egyidejűleg meggátolni a támadást a levegőből, felszínről és víz alól. A hadtest támadóereje a bombázókban rejlik: húsz halálosan pontos, minden körülmények között használható repülő, mely elemi ellensége minden Amerikára veszélyes úszójárműnek; valamint húsz FA-18-as szuperszonikus támadó-vadász Hornét, hogy védelmezzék a hajókat és fedezzék a bombázókat. Az elfogó és felderítő vadászgépek, a húsz darab nehézfegyverzettel és rakétákkal ellátott F-14-es Tomcatek, és F-14 D típusú Super Tomcatek, melyeket veszély esetén párosával lehet indítani a hatalmas gőzkatapultokkal. A felszállópálya húszezer négyzetméteres területét két másodperc alatt 250 kilométer/óra sebességre gyorsítva hagyják el a gépek a gőzkatapultok segítségével. Ráadásnak még ott van négy, EA-6B Prowler portyázógép, egy szintén veszélyes ütőkártya, mely összezavarja az ellenség radarfelderítését, teljesen impotenssé téve minden tevékenységét, nyílt védekezésre képtelen céltáblává változtatva azt. A másik hatalmas elektromos ütőkártya az S-3 Viking torpedóelfogó repülő, amely át tudja szondázni a víz alatti térségeket a levegőből, megsemmisítve az ellenség tengeralattjáróját, sok kilométerre a csapat szívétől. A fedélzeten és a hangárfedélzeten általában legalább nyolc helikopterből álló kötelék állomásozik – Cobrák, Sea Kingek, és valószínűleg egy masszív CH-53-as transzporter, amely partra tud szállítani legalább ötvenfős támadó, vagy mentőalakulatot a tengerészgyalogságtól.

A repülőgép-hordozó anyahajó önmaga is fel van szerelve rakétákkal és tüzérségi ágyúkkal. Ez fokozottan igaz a Nimitz-osztályú hajókra, amelyek a lehető legtökéletesebb védelemmel rendelkeznek. Dupla hajóteste és teljesen lezárható cellái a vízvonal mentén könnyedén teszik a legnagyobb túlélési eséllyel rendelkező hadihajóvá a hajózás eddigi történelmében. Minden harci egységnek van hátvédje, amelynek szerepét a Nimitz hadtestben az E2C teljes körű jelző és ellenőrző rendszerrel rendelkező Hawkeye-ek játsszák. Hatalmas érzékelőrendszerük gyakorlatilag az elektromágneses sugárzás teljes tartományát átfogja, az infravöröstől a radarhullámokig, az infrahangtól az ultrahangig. Mindezt egy nagyon fejlett számítógép dolgozza fel és teszi át képernyőre. Ez a nehézsúlyú repülő majdnem teljesen lehetetlenné teszi, hogy az ellenség észrevétlen mozogjon az anyahajó kétezer kilométeres körzetében. A hordozó elfogóvadászai szuperszonikusak, és a felszínen maga az anyahajó is képes nyolcszáz kilométert megtenni naponta, felügyelve a vizeket, amerre halad. Amerika negyvenkét szövetségese közül legalább negyven a tenger túlsó partján található, így a Föld 85%-a valamelyik amerikai anyahajós flotta elérhető távolságában van, a Föld lakosságának pedig 95%a. A sok száz millió földlakó közül kevés van tudatában annak, hogy viszonylagos békében és biztonságban töltött napjait az amerikai védelmi rendszer vasöklének köszönheti. Legtöbbjük azt hiszi, hogy ez a biztonság az ENSZ-től, vagy a NATO-tól, vagy valamilyen látszólagos európai védelmi rendszertől függ. De ha valahol válságossá válik a helyzet, akkor az USA úszó tengeri erődjei azok, amik számítanak. Ez az az erő, amely képes megjelenni bármilyen potenciális agresszor partjainál. Elérhetetlen minden tengeri vagy légi támadás számára, lényegében lehetetlen elsüllyeszteni bármilyen hagyományos víz alatti fegyverrel. Irányítható rakéták és nyomkövető elektronikai berendezések falával van körbebástyázva, számítógép-vezérlésű radarháló őrzi a nap huszonnégy órájában, és saját elfogó, támadó szuperszonikus légiflottával rendelkezik. Nincs még egy olyan szó, amely jobban leírná az USA Tengerészet repülőgép-hordozó anyahajóját, mint az, hogy: LEGYŐZHETETLEN. Majdnem... Szereplők Katonai Erők Főparancsnoksága Az Amerikai Egyesült Államok Elnöke (a Fegyveres Erők főparancsnoka) Josh Paul tábornok (a Legfelső Katonai Tanács elnöke) Arnold Morgan altábornagy (igazgató, a Nemzetbiztonsági Osztály vezetője) Az USS Thomas Jefferson hadtest Zack Carson admirális (főparancsnok) Jack Baldridge kapitány (hadműveleti vezető) Carl Rheinegen kapitány (a Jefferson kapitánya) William R. Howell hadnagy (vadászrepülő pilóta) Freddie Larsen hadnagy (radarirányítás parancsnoka) Rick Evans hadnagy (leszállásirányítás parancsnoka) Jim Adams zászlós (fékezőegység parancsnoka) Art Barry kapitány (a USS Arkansas kapitánya) Chuck Freeburg főhadnagy (Tengeralattjáró-elhárítás parancsnoka az USS Hayleren) Joe Farrell hadnagy (tengerészpilóta) Az Amerikai Haditengerészet Parancsnoksága

Scott F. Dunsmore admirális (a Haditengerészet főparancsnoka) Freddie Roberts altábornagy (főparancsnok-helyettes) Gene Sadowski admirális (Csendes-óceáni Erők parancsnoka) Albie Lambert admirális (Csendes-óceáni Flotta parancsnoka) Schnider altábornagy (Haditengerészeti Felderítés főnöke) Archie Carter altábornagy (a 7. Flotta parancsnoka) A Haditengerészet alkalmazottjai Bili Baldridge főhadnagy (Haditengerészeti Felderítés) Jay Bamberg főhadnagy (a főparancsnok szárnysegédje) USS Columbia Cale „Dörgő” Dunning (parancsnok) Jerry Curran főhadnagy (harciegység-parancsnok) Lee O’Brien főhadnagy (tengerészeti mérnök) Mike Krause főhadnagy (végrehajtó parancsnok) David Wingate hadnagy (navigációs tiszt) US Tengerészet FOKA különítmény John Bergstrom admirális (Speciális Hadtest vezetője) Russell Bennett hadnagy (a FOKAK harmadik különítményének szakaszparancsnoka) Ray Banford parancsnok (a FOKA különítmény felügyelője) David Mills zászlós (deszantos tengeralattjáró-vezető a FOKAK-nál) Elnöki és politikai személyzet Robert MacPherson (védelmi miniszter) Harcourt Travis (külügyminiszter) Dick Stafford (a Fehér Ház sajtótitkára) Sam Haynes (nemzetbiztonsági tanácsadó) Luis Falion (a Fehér Ház személyzeti főnöke) CIA képviselői Jeff Zepeda (Irán-szakértő) Ted Lynch (Közel-Kelet-szakértő) Családtagok Grace Dunsmore (az Amerikai Haditengerészet főparancsnokának felesége) Elizabeth Dunsmore (a főparancsnok lánya) Emily Baldridge (Jack és Bili édesanyja) Ray Baldridge (Jack és Bili testvére) Margaret Baldridge (Jack felesége) Királyi Haditengerészet tagjai Sir Peter Elliott admirális (tengeralattjárós kiképzési főparancsnok) Dick Greenwood kapitány (tengeralattjárós főparancsnokság személyzeti főnök) Andrew Waites hadnagy (segédtiszt)

Sir Iain MacLean (nyugalmazott kiképzési főparancsnok) Jeremy Shaw főhadnagy (HMS Unseen parancsnoka) Lady MacLean („Annié”, Sir Iain felesége) Laura Anderson (Sir Iain és Lady MacLean lánya) Idegen haderők parancsnokai David Gavron tábornok (washingtoni Izraeli Nagykövetség, katonai attasé) Vitalij Rankov altábornagy (Orosz Tengerészeti Hírszerzés) Idegen haderők legénysége Karim Aila közlegény (Iráni Haditengerészet, dokkőrség) Jurij Sapronov hadnagy (Orosz Haditengerészet, Szevasztopol)

Prológus Az Égei-tenger közepén, félúton a görög félsziget és Kréta nyugati hegyfoka közt fekszik Kíthira egyenetlen, szaggatott partvonalú szigete. Egy harminc kilométer hosszú göcsörtös, durva szikla, a gyémántként tündöklő tenger karjai ölelésében. A Földközi-tenger keleti partvidékének ezen kies részén egy tiszta, áttetsző fénysugár elönteni látszik a vizek mélyét. Ez paradicsom a műkedvelő búvárok számára, de a helyi halászok az őket körülvevő azúr óceánt a kemény és engesztelhetetlen mindennapi küzdelem színhelyének tekintik. Az élet éppoly kemény, mint mindig is volt, csak többé már nincs elég hal. Hajnali 5 óra volt egy forró júliusi reggelen. A nap éppen felkelt, és sugarai egy halászbárkára vetődtek, mely a déli part sziklás oldalához közeledett. A hajó orrában lábát a hűvös vízbe lógatva ült a tizenhat éves Dimitrios Morakis, aki most nagy gondban volt. Az előző nap délutánján sikerült elvesztenie a család egyetlen jó hálóját, és most apja komoran, borostás arccal ült mögötte a kormányrúdnál. Az apja titokban büszke volt aranybarna bőrű fiára. A fiú etruszkosan görbülő orra – sajátjának tükörképe – és karcsú termetéhez képest nagy, erőteljes keze a kíthirai halászok genetikai örökségét tükrözte. Stephanos szemmel láthatóan még mindig elég mérges volt: – Jobb lenne, ha megtalálnánk – mondta szükségtelenül. Könnyű reggeli fuvallatban eveztek tova a fodrozódó víztükrön, míg kelet felől a skarlát és violaszín függöny mögött a föld ébredezni látszott. A hálót nagyjából ott találták meg, ahol Stephanos gondolta. Az állandó égei-tengeri áramlat egy sziklagörbülethez sodorta, ahogy az elveszett hálókat már évszázadok óta ezekhez a szirtekhez hozta a tenger. A probléma csak az volt, hogy a háló beakadt. Dimitrios majd félórát küszködött a vízben, de képtelen volt kiszabadítani. – Valahol a felszín alatt be van akadva – kiáltotta apjának. – Lemegyek, megnézem, mi az! – Pár perccel később a fiú halászkéssel a kezében már szelte is a vizet, fejjel lefelé erősen tempózva. A kristálytiszta vízben hamar megtalálta a háló alját két szikla közé fonódva és egy repedésbe beszorulva. Nem volt mit tennie, el kellett vágnia a kötelet. Kinyújtotta bal kezét, hogy megkapaszkodjon, majd a késsel oldalirányba vágott. A háló kiszabadult, Dimitriosz pedig kifelé húzta az összegubancolódott zsinórt a V alakú nyílásból. Már 24 másodperce a víz alatt volt, és igyekeznie kellett fölfelé. De ahogy emelkedni kezdett, valami súly nehezedett a vállára. Kitért balra, és még mindig karjával egyensúlyozva felnézett: Két hatalmas fekete csizmát pillantott meg. Dimitriosz felrugaszkodott, de a súly még a vízben is jelentős volt, mert a csizmához egy teljes vízi hulla is tartozott, mely egyik karjánál fogva beszorult Kíthira ősi sziklájának csapdájába. A másik kar hirtelen csontvázszerűen kivágódott! A halak már rég csontig lerágták, és a reggeli dagály lebegtette a vízben. Dimitriosz a fehér, püffedt fejre bámult, az üresen tátongó szemüregre, az arcra, melynek egyik oldalán a hús cafatokban lógott, és a félig letépett szájból a

fogak groteszken vigyorogtak elő a tiszta vízben. Mint egy lidércálom, olyan volt, melyet magának az Ördögnek a képzelete szült. Az undortól fuldokolva Dimitriosz a hátborzongató tetemre meredt, ahogy az förtelmes, lassított balettmozgását végezte a felszín alatt, kezét és lábait emelve majd leejtve a lágy hullámzásban a tiszta égei-tengeri nap víz alatti sugarainak reflektorfényében úszva. A fiú megfordult és elrugaszkodott. Félőrülten a félelemtől, levegő után kapkodva úszott fölfelé, attól a nevetséges gondolattól hajtva, hogy a kísértet valamiképp üldözőbe veszi. Ahogy felfelé tempózott, visszanézett, és észrevette, hogy a fény élesen megcsillan a püffedt hullát takaró sötétkék szöveten. A fénysugár egy kis öt centi átmérőjű ezüst tengeralattjárós jelvényről tükröződött vissza, melyen egy ötágú vörös csillag volt felismerhető.

1. fejezet 2002. április 22., Indiai-óceán A Thomas Jefferson amerikai anyahajó fedélzete D. sz.: 9; K. h.: 92; Szélerősség: 30 csomó

Már másodszor nem kapott leszállási engedélyt. William R. Howell hadnagy mindkét alkalommal kiengedte az F-14-es Tomcat típusú elfogó vadászrepülője fojtásszabályzó karját, és fedélzete jobb oldalán figyelte, ahogy a sebességmérő mutatója egyenletesen emelkedik 270

km/h-ról 500 km/h-ra. A gyorsulás alig volt érzékelhető, de a hadnagy pár perc múlva csak egy gyűszűnyi fekete foltot látott a hatemeletes ház magasságú, szigetnyi anyahajóból, amely lassan eltűnt az ég alján. A hajó tatján álló, leszállást vezénylő tiszt utahi akcentusú mély, vontatott hangja még mindig nyugodt volt. – Tomcat kettő-nulla-egy, még mindig piszkos a fedélzet – még egyszer megismételjük a manővert – csak egy olajfolt – nincs veszély, ismétlem, nincs veszély! Howell hadnagy halkan beszélt, lassan ejtve ki a szavakat: – Tomcat kettő-nulla-egy. Értettem! Egy kört teszek, azután újra közeledek 20 km-ről. – Felemelte a gép orrát, így csökkentve a sebességét, és a pillanat egy törtrészéig érezte, hogy a gyomra összeszorul. Soha nem volt több, csak egy röpke érzés, de mindig eszébe juttatta az igazságot, hogy repülővel leszállni a tengerre, arra a szűk kis 200 m hosszú, ingó leszállópályára, minden pilóta számára az ügyesség és az idegek élet-halál próbája. A legtöbb újoncnak hónapokba telt, míg megtanulták legyőzni térdük remegését a leszállás után. Azok a pilóták, akik ügyesség vagy kellő idegek híján voltak, általában szárazföldi repülőterekre kerültek, teherszállító gépeket vezettek – vagy már nem voltak az élők sorában. Tudta, hogy évente legalább húsz repülőgép-katasztrófa szokott történni az amerikai anyahajókon. A hátsó ülésről a radarirányító (RIO), Freddie Larsen hadnagy dünnyögése hallatszott: – Az anyját! Vannak legalább százan lenn, és már vagy egy órája tisztogatják azt a rohadt olajfoltot. Mi az ördög folyik ott?! Egyik pilóta sem volt 28 évesnél egy nappal sem idősebb, de máris elsajátították a haditengerész pilóták halállal és a szuperszonikus sebességgel szembeni hányaveti stílusát. Különösen Howell. – Nemtom... – mondta a másik, átsüvítve a Tomcattel az alacsony felhőkön, mint valami golyó, felverve az eget ezzel a duplafarkú gépszörnnyel, mely 8 kilométert tett meg minden perc alatt. – Láttál már valaha harci repülőt olajtócsába landolni az anyahajón? – Hu– hú! – Nem lehet szép látvány. Ha a gép egy kicsit megcsúszna és kifarolna, jó csomó fickót ki tudnál nyírni vele. Pláne, ha még valamibe bele is ütközne és kigyulladna, ami – erre mérget vehetsz – úgy is történne. – Próbáljuk meg megúszni, jó?! Freddie érezte, hogy a Tomcat lassul, amikor Howell balra döntötte a repülőt. Érezte a lassuló motorok ismerős rángását, és vállát hátrafeszítette a repülő orrának ellenében, mint régen motorosként a motor nyergében. Az F-14-es különben sem sokkal különbözik a motorbiciklitől, leszámítva a 20 méteres szárnyszélességét. Meglepően érzékeny a szélerősségre alacsony sebesség mellett, és két kőkemény ülése semmi kényelmet nem nyújt. Ezenkívül, szinte csak egy motorból áll, amely olyan erős, hogy képes a gépet egy kétszeres hangsebességű rakétává változtatni – 2500 km/h – nem leányálom ott kinn a vadászrepülő pilóták élete, egyszemélyes katapultülésükbe kötözve. Még mindig alacsonyan tartva a sebességet, 500 km/h körül, Howell nagy kört írt le. A Tomcat sarkon fordult, majdnem 90 fokos szögben, a motor felbőgött mögötte, mintha a hang megpróbálná utolérni és elnyelni. Előrenézve már nem láthatta az anyahajót a fehéren gomolygó felhők miatt, melyek megzavarták a látását, sötét árnyékot vetve a kék tengerre. A két repülős alatt, lent a világ legegyedülállóbb tengeri útja terült el, a Közép Indiai-óceán 6500 kilométeres sávja az afrikai Madagaszkár-szigetektől a sziklás nyugat-szumátrai partokig. Az amerikai anyahajó és kísérete, mely komplett tizenkét hajóból álló hadtestet képez, beleértve a két atommeghajtású tengeralattjárót is, épp Diego Garcia irányába halad, egy kis korallzátonyon elhelyezkedő Amerikai Haditengerészeti támaszpont felé. Ez az egyetlen biztonságos angol-amerikai kikötő az egész térségben, mely az Egyenlítőtől délre 900 km-re fekszik. Igazi amerikai csapat volt ez, ami felülről jól látszott. Olyan hely, ahol az admirálisok legjobbjai és legénységük újabb és újabb fegyverrendszereket, hadihajókat terveztek és próbáltak ki, a kifutópályákról pedig a haditengerészet pilótaászainak végeláthatatlan sora szállt fel – 2,1 másodperc alatt gyorsulva 0-ról 311 km-es sebességre. Nem gyenge szívűeknek való hely volt.

Állandó háborús készenléti állapot uralkodott, melyet speciálisan a nemzet legjobbjai számára terveztek... olyan katonák számára, akik megfeleltek annak, amit Tom Wolf, a híres író úgy jellemzett, hogy a „megfelelő ember a megfelelő helyre”. Mindenki hat, végeérhetetlen hónapot szolgált le itt egyfolytában. Howell hadnagy leereszkedve 350 méterre újra hívta a repülésirányítást. – Torony, itt Tomcat kettő-nulla-egy, 15 kilométer. Újra jövök. – Röviden beszélt, mert a vadászrepülő újra ereszkedni kezdett, és ahogy a magasság csökkent, a motor zúgása kissé elnyomta a turbina fülsüketítően sivító magas „C”-jét, mely szilánkokra tudott volna törni egy egész polcnyi borosüveget is. Howell, elszigetelve védőszemüvege és fülhallgatója mögött, a horizontot fürkészte, keresve a százezer tonnás repülőgép-anyahajót. Rádiója recsegni kezdett. – Vétel, Tomcat kettő-nulla-egy. A fedélzet leszállásra kész! Már látlak, gyerünk, figyeld a magasságot, ellenőrizd az iránybeállítást! Erős szél délnyugatról. Rajtad vagyunk. Irányba vagy állítva. – Értettem, Torony... tíz kilométer. Minden haditengerészeti és légvédelmi pilótának saját egyedi stílusa van, ahogy a kapcsolatot tartja a száguldó vadászgép fedélzetéről a légi irányítással. Egyesek szerint ezt a stílust egyenesen Amerika leghíresebb berepülő pilótájától (Chuck Yeager tábornoktól) koppintották, aki az első berepülő pilóta volt, aki átlépte a hangsebességet 1947-ben, szupertitkos Bell-X-1 típusú gépén. Az irányítótoronnyal beszélve majdnem minden fiatal pilóta valamiféle nyugatvirginiai, vidékies, elnyújtott akcentust vesz fel, pontosan úgy, ahogy képzeletükben a nagy Yeager tábornok beszélt; igazán lassan, nyugodtan ejtve a szavakat, szembeszállva minden veszéllyel. „ A jobb oldali hajtómű csak egy kicsit lángol..., semmi gond, kikapcsolom... nyugi, egy-két darabot leviszek belőle... süthettek rajta rántottát. A leszállópályát egy kicsit arrébb kellene húzni... vagy ha egy kis oldalszelet adtok, úgy is jó.” William R. Howell hadnagy „tábornok” imitációja a lehető legjobb volt, sőt ez volt az igazi egyénisége, mert ő nem Willam R. Howell hadnagy volt, hanem Billy-Ray Howell. Az apja a volt szénbányász és metodista, jelenleg áruházvezető ugyanabban a városban, ahol Chuck Yeager született, fenn Hamlinban, az Appalach-hegység medencéinél. Egy ezer lakosú kisvárosban, amely a Sár folyó partján, Lincoln megyében, közel Kentucky keleti határához fekszik. Ugyanúgy, mint Chuck Yeager, Billy-Ray is pecázott a Sár folyóban, és olyan ember fia volt, aki fiatal korában néhány medvének a szeme közé célzott; „alig bírom ki, hogy haza ne mennyek és láthassam az... édesapám”. Amikor az F-14-es botkormánya a kezében volt, Billy-Ray Howell tényleg Yeager tábornok volt. Úgy gondolkodott, ahogyan ő, úgy beszélt ahogy ő, és úgy is cselekedett ahogy ő cselekedett volna hasonló helyzetben. Az semmit sem számított, hogy a nagy Chuck öreg napjaira Kaliforniába költözött. Ami Billyt illeti, közte és Chuck Yeager között valamilyen hallgatólagos misztikus nyugat-virginiai bajtársi szerződés feltételeződött, és törvényes örökösének érezte magát. Az volt a nézete, hogy a Lincoln megye diófaerdeiben töltött gyermekkor, egyszerű, paraszti életmód egy fiú számára megfelelően kemény magot képez élete további részéhez. És abban „átkozottul... biztos volt... hogy Mr. Yeager is... így gondolja...” És a stratégia bevált. Billy-Raynek teljesült gyermekkori álma, és vadászrepülő pilóta lett. Az iskolában mindig a legjobbak közé tartozott. Amióta megszerezte diplomáját az Amerikai Haditengerészeti Akadémia mérnöki karán, mindenki tudta a repülősöknél, hogy a kis Billyt egy cél vezérli: előre és föl. Senkit nem ért váratlanul, milyen sikeresen vette az akadályokat az első sugármeghajtású gépével, az öreg T2 Bukleyjel; csak hasította az eget..., Whiting Field fölött, Florida északkeleti részén, Pensacolától keletre. És most a hang, amely az irányítótorony hangszóróiból szólt, majdnem úgy hangzott, mintha a vonal túlsó végén Yeager tábornok lett volna: kiegyensúlyozott, parancsoló hang, minden izgalomtól mentesen. – Torony. Itt Tomcat kettő-nulla-egy, hét kilométerről, valami átok ül rajtam... a „leszállás OK” visszajelzője pirosan villog. Nem éreztem a futómű kiállását. De lehet... hogy csak ez a nyüves műszer vacakol. – Torony, Tomcatnek. Értettem! Tartsd az irányt, és húzz el a fedélzet felett tizenöt méter magasan, jó lassan, hogy a fiúk alánézhessenek a hasadnak. – Értettem, Torony... jövök... mint egy csiga.

– Tizenöt méter, háromszázzal, majd a srácok alád néznek... – Értettem, Torony... jövünk! Az anyahajó széljárta fedélzetén a leszállásirányító tiszt rádión tartotta a kapcsolatot a pilótával és távcsövön figyelte, ahogy a Tomcat 2-0-1 közeledik – még negyvenöt másodperc, és ideér. Ez a váratlan széllökésektől bukdácsoló baromi nagy repülő bömbölve suhant az Indiaióceán fölött, miközben a pilóta küszködve próbálta sikló pályán tartani, alig valamivel a víz felett, két fokkal a horizont fölött. A víz felszínén hatalmas hullám keletkezett, és az egész hajó, mely most 15 csomóval haladt, hirtelen bukdácsolni kezdett, legalább háromfoknyit kitérve a vízszintestől – másfél-másfél fokot minden irányba – ami azt jelenti, hogy a hajó orra és tatja minden fél percben húsz métert emelkedett és süllyedt. Minden leszálló repülősnek pokoli érzés megközelíteni a hajót – különösen erős szélben – és időzíteni a becsapódás pillanatát, mely próbára teszi az összes pilóta ügyességét és időzítőképességét. Ez így van minden landoláskor. A leszállást irányító tiszt, Rick Evans hadnagy, ez a nyurga, georgiai vadászpilóta a dokkfedélzeten állva távcsövön át figyelte a repülőt. Jól látta, hogy sem a kerekek, sem a fékszárnyak nem nyíltak ki. A torka összeszorult. Tudta, hogy Billy nagy bajban van. A meghibásodott leszállóegység minden repülős rémálma, legyen az civil vagy katonai gép. De itt kint nyílt tenger felett százszor rosszabb volt a helyzet. A vadászrepülő nem úgy száll le, hogy közben leszállófények vezetik, amelyek néhány méterenként felvillannak a több kilométeres leszállópályán. Kint az óceánon nincs sok idő, és főleg nincs sok hely a landolásra. A haditengerészet pilótái „lecsapják” a huszonkét tonnás Tomcateket 300 km/h-s sebességgel, egyenesen rá, neki a leszállófedélzetnek, aztán beakadnak – és közben azon imádkoznak, hogy sikerüljön a fékező horgot beakasztani valamelyik pányvába. Az a pillanat, amikor a gép megáll – univerzális! Ez a hatalmas csillapítórendszer azért van, hogy megfékezze ezt az egész tovarohanó egységet. Ha a pilóta elvéti a beakasztást, rendelkezésére áll a másodperc huszadrésze, hogy reagáljon: vagy végrehajt egy „ugrást” kiengedve a visszafej tást, és kitör, aztán tesz egy kört, és megpróbál újra leszállni. Vagy csobban. Már a hidraulikus leszállórendszer legkisebb hibája is lehetetlenné teszi a leszállási manőver befejezését, és majdnem kivétel nélkül „leírja” a gépet, mert a haditengerészet inkább hagy veszni egy 35 millió dolláros vadászgépet, mint a két pilótát (akiknek a képzése fejenként 2 millió dollárba kerül). Ezenkívül jobb, ha a gép a tengerbe zuhan, és így elkerülhető a kigyulladás – amely hasraszállás esetén kivédhetetlen. Túl nagy a kockázat, mert ha elterjed a tűz a hajón, ott a másik negyven parkoló gép, és ne is említsük az egész hajó „leírását”, ha netalán a tűz elérné a több millió liter tartalék kerozint. A hajó fedélzetén mindenki tudta, hogy Billy-Ray és Freddie kénytelenek lesznek sorsára hagyni gépüket és katapultálni, ami szintén veszélyes művelet, mert könnyen a pilóta keze -lába törhet, de akár az életükbe is kerülhet. – Szentséges Isten! – sóhajtott fel Evans hadnagy. Mostanra már egész csapata felsorakozott a kellően mély és védett biztonsági árok mentén, amelybe szükség esetén el tudnak majd bújni, ha bekövetkezne a katasztrófa: Billy-Ray elvesztené az uralmat a Tomcat fölött, és a hajó tatjára zuhanna. Az összes tűzoltó raj is készenlétben állt. – Másodkapitány! Négy fok jobbra, álljon be a hajó hátszélbe! Minimum 30 csomós sebességre. Szélcsendet akarok a fedélzeten! – A sebesség és az irány megfelelő. Most már mindenki hallotta a leszálló Tomcat hajtóművének üvöltését, és a hajó telefonközpontja teljes gőzzel dolgozott. Senki sem volt közömbös Billy-Rayjel szemben. Még nem múlt el egy éve, hogy megnősült, és a legénység nagy részét meghívta az esküvőjére, Marylandbe, a Pax folyó partján lévő haditengerészeti légi bázisra. A felesége, Suzie Danford, Danford admirális magas, sötét hajú lánya volt. A lány már jóval azelőtt megismerkedett ezzel a göndör hajú, barna, ravasz szemű, széles vállú fiúval, mielőtt Billy bekerült volna a haditengerészet elit repülős alakulatába. Billy akkor még Pensacolában tanult. És most egyedül volt otthon, várva, hogy leteljen a végeláthatatlan hat hónap, férje első tengeri szolgálata. Ő is rettegett egy váratlan kopogástól az ajtón, vagy egy ismeretlen hang hívásától, amely azt közli, hogy az ő Billyje egy nagy lyukat csinált az Indiai-óceán közepébe. Nem volt ebben a félelemben semmi megalapozatlan. A haditengerészetnél szolgáló pilóták

közel 20%-a meghalt szolgálati ideje első kilenc évében. Huszonhat évesen Suzie Danford számára nem volt ismeretlen a halál. Éjszakánként félelemmel töltötte el az a lehetőség, hogy férje hasonló sorsra jut, mint Jeff McCall, Charlie Rowland vagy Dave Redland. Néha azt hitte, hogy már beleőrül az aggodalomba, de megpróbálta félelmeit elhallgattatni. Nem is sejtette, hogy férje milyen nagy veszélyben van éppen. Gyakorlatilag nincs arra szabály, hogy mit lehet a futómű meghibásodása esetén tenni. Semmi sem működik... talán csak vakszerencse, ha a pilótának sikerül lezökkenni, aztán felemelkedni, annyira, hogy a futómű beálljon és blokkolni tudjon, és üzembe helyezze a kikapcsolt vészfékrendszert. De az idő rövid. Ha az F-14-esből kifogy az üzemanyag, akkor lezuhan, mint egy kődarab, és becsapódik az Indiai-óceánba akár egy meteorit... – Billy-Ray Howard és Freddie bajban van – söpört végig a hír a fedélzeten. A leszállófedélzet torony felőli oldalán Jim Adam zászlós, egy óriási fekete ember DélBostonból, nagy, sárgán fluoreszkáló dzsekiben, éppen a hidraulikaszerelőkkel beszélt rádión keresztül, akik egy szinttel lejjebb a fékezőkábeleket ellenőrizték, amelyek, ha elkapják a Tomcatet, lefékezik és megállítják. A „Nagy” Jim a szolgálatos fékezőegység parancsnokaként már kiadta az utasításokat egységének, hogy készüljenek fel a négyzetméterenként 22 500 kg tehetetlen tömeggel becsapódó, 300 km/h sebességű F-14-es érkezésére, miközben a pilóta keményen markolja a kart, arra az esetre felkészülve, ha a fékező horog nem akadna be. Jim tudta, hogy mi a probléma... Billy-Ray nagy bajban van odafönt. Jim szerette Billyt. Vég nélküli beszélgetéseik a baseball körül forogtak. Jim meg volt győződve róla, hogy legendás hírű embere lett volna a bostoni Red Sox (Vörös Zokni) baseballcsapatnak, Billy pedig valaha csoda jó jobbkezes dobó volt, a hamlini középiskola csapatában. Szabadságuk egybeesett volna tavasszal, és azt tervezték, hogy egy közös, négynapos kirándulást tesznek Floridába, hogy megnézzék a Red Sox tavaszi felkészülését. Jelen pillanatban „Nagy” Jim csak arra tudott gondolni, hogy bárcsak ellenőrizhetné és megjavíthatná a Tomcat hidraulikáját. Közben azon vette észre magát, hogy minden idők legrégibb leszállóimáját suttogja maga elé: – Kérlek, kérlek, Istenem, ne engedd meghalni, kérlek add, hogy kimásszon a slamasztikából!

Fent a hídon Carl Rheinegen kapitány állt, és az ügyeletes leszállásirányító tiszttel beszélt, aki a hajó tatján állva figyelte az eseményeket. – A hidraulikája romlott el? Ne engedjék leszállni. Tartsák fönt, amíg tisztázódik a helyzet! Rick Evans hadnagy kezében újra recsegni kezdett vízhatlan rádiója. A beszélő hangja még mindig nyugodt, vontatott volt. – Torony. Itt Tomcat kettő-nulla-egy. Még mindig van valami... gubanc. Próbáltam néhány lökést adni neki, de hiába. Az vészjelzés még mindig világít. Átrepülök a tat felett... okésan... aztán jövök megint, de nem hiszem, hogy a hidraulika megjavulna. Tartom a 450-es sebességet... aztán egyenesen felmennék... kell egy kis levegő alám. Nagy baj nincs... csak egy kicsit szorít a kapca. Nem baj, van még kerozin. Mit javasoltok? És most az F-14-es elviharzott a hajófar irányába, kétszer olyan gyorsan, mint a 150 km/h sebességű New Jersey-i metró. És tízszer olyan hangosan. Túl gyorsan és még mindig elég magasan. – Torony, 2-0-1 Tomcatnek. Told meg a fojtókart, és húzz el jobbra! Felejtsd el a leszállást, ismétlem, felejtsd el a leszállást. – Értettem – mondta Billy-Ray Howell, majd óvatosan előre tolta a kart, és maga felé húzta a botkormányt. De semmi nem történt, csak gyorsulni kezdett. Úgy nézett ki, hogy kiegyenesedik a gép, de aztán elkezdett süllyedni a leszállópálya végének irányában, két Phoenix típusú rakétával a szárnya alatt, ami elég ahhoz, hogy darabokra tépje a fél leszállópályát. Még mindig nyugodt hangon így szólt Billy: – Elkocogok itt... egy kicsit balra... aztán kihúzok a bal oldali dokkfedélzet fölött – és nézte mélyen ülő szemeivel, hogy a leszállópálya hogyan rohan feléje. Magában vívódott, nem kellene-e megpróbálkozni a landolással, de a Tomcat már a maga átkozott akaratát követte.

Rick Evans látva, hogy az F-14-es tovaszáguld, félig zuhanva, egyenesen a dokkfedélzet felé, beleordított a rádióba. – Gyerünk kifelé, Billy! ÜSD MEG! A másodperc egy töredékéig Freddie Larsen azt hitte, hogy pilótája a katapultálást a gyengeség jelének, a hidegvérűség hiányának tartja. De aztán ő is felordított, repülős pályájának évei alatt először: – LŐDD MÁR KI, BILLY, AZ ISTEN SZERELMÉRE, LŐDD MÁR KI! Ahogy a Tomcat elsüvített a radarárboc mellett, William R. Howell hadnagy jobb ökle lecsapott a katapult gombjára. A fülke átlátszó teteje lerobbant, és az ülése alatt elhelyezett piropatronok is felrobbantak, kiröpítve székestül a pilótafülkéből. Pár tized másodperccel később Freddie is követte, de a robbanás hatására mindketten elvesztették eszméletüket. Freddie tért magához először, és látta, ahogy a gépük a hajó orra előtt 5-6 méterrel a tengerbe csapódik. Hatalmas, 15 méter magas vízoszlop keletkezett, amely majdnem elöntötte a fedélzetet. De egészben maradtak. Amikor Billy is magához tért, az ejtőernyőjét látta feje felett hintázni, alatta pedig a hajót, ahogy fehér hullámzó tajtékot ver fel maga mögött. Amint vizet értek, már fel is emelkedett a fedélzetről a Sea King helikopter, hatalmas szélörvényt kavarva. A személyzet is előbújt a fedélzeten a védőárokból. Minden fel és leszálló tevékenységet felfüggesztettek, és lent a hullámzó habok közt, vízálló mentőmellénye ellenére félig megfulladva, a levegőért küszködő Billy-Ray Hawell végre meghallotta a mentőcsapat vezetőjének isteni szózatként ható hangját, ahogy megpróbálja túlüvölteni a helikopter hangorkánját. – Fel a fejjel, fiúk, csak semmi pánik. Kapcsoljátok le az ejtőernyőt, aztán nyugi, mindjárt lenn leszünk. A helikopter leereszkedett. Egy tizenkilenc éves forma tengerészkadét lemászott, és egyenesen vízbe ugorva a szerencsétlenül járt pilótákhoz úszott a kötelekkel. – Na, fiúk, minden rendben? – kérdezte. – Egy kicsit jobban vagyunk, mintha az F-14-esben ülnénk – válaszolta Billy-Ray. Félórán belül mind a ketten biztonságban voltak, de remegve az átélt izgalmaktól. Freddie Larsen törött karral, Billy-Ray összeszabdalt szemöldökkel, melyből ömlött a vér végig az arcán, amitől egyébként kedves arca eléggé hátborzongató látványt nyújtott. A helikopter leszállt a start oldali fedélzetre. Három orvos és a betegszállítók már várták őket. Rick Evans hadnagy, szintén remegve az izgalomtól, csak azt ismételgette újra és újra: – Sajnálom, fiúk, nagyon sajnálom... Egy kicsi és komor üdvözlő csoport gyűlt össze a két pórul járt tiszteletére. Big Jim Adams, minden tengerészeti rendszabályt és hagyományt felrúgva keresztülcsörtetett a kis csoporton, kiemelte Billy-Rayt a helikopterből, és hatalmas kezébe fogva babusgatva mondogatta neki: – Soha a büdös életbe ne csinálj nekem ilyet, hogy majdnem meghalsz, ne merj még egyszer ilyet csinálni... Mindenki láthatta a könnycseppeket legördülni „Nagy” Jim arcán. Az orvosok végre átvehették a két fiút, egy-egy jó adag fájdalomcsillapítót nyomtak a hátsó felükbe, aztán a hordágyakra rögzítették őket. Az egész fogadóbizottság reszkető inakkal – csupa erős, kemény ember – elindult a lift felé. Összekötötte őket azon emberek bajtársiassága, akik már a Halál szemébe néztek. Freddie szólalt meg először: – Te egy hülye seggfej vagy, Billy! Tizenöt másodperccel korábban meg kellett volna nyomnod azt a rohadt gombot. – Egy frászt, Freddie. Pontosan jól időzítettem. Ha egy pillanattal is előbb katapultáltunk volna, akkor most valószínűleg ott csücsülnénk a radarárboc tetején. – Persze. És egy másodperccel később már mindketten ott ülnénk a francos Indiai-óceán fenekén. – Frászt! – vetette oda Billy. – Te egy hálátlan disznó vagy! Csak az életedet mentettem meg! Különben is, mit izgatsz engem. El tudod képzelni, hogy Suzie mit fog érezni, ha megtudja az egész históriát!?...Majd téged foglak hibáztatni... – Nahát, ez aztán már több a soknál – mondta Freddie, és megpróbált mosolyogni, miközben kinyújtotta ép kezét, hogy megszorítsa pilótája még mindig remegő kezét. – ...Talán újra meg akarod próbálni?

Egy harci gép elvesztése a haditengerészetnél általában benne van a pakliban, de az is, hogy bűnbakot kell keresni, aki elviszi a balhét, mert egy ilyen ügylet belekerül az állam bácsinak legalább 35 millió dollárjába. Mivel mind a flottaparancsnok, mind a légvédelmi tábornok felelős volt a gépekért, ezért aztán egy csomó megválaszolni való kérdés merült fel a baleset kapcsán. Vajon a pilóta hibája? A leszállófedélzet korábbi üzemzavara? Ki szervizelte, ki ellenőrizte a gépet utolsó útja előtt?! Az ügyeletes tiszt indulás előtt ellenőrizte-e, hogy minden rendben van, vagy elmulasztotta!? Volt-e valami olyan jel, amit az ügyeletes indítótisztnek észre kellett volna vennie? Egy előzetes jelentést kell készíteni, és amint lehetséges, elküldeni a Pentagonnak. A hivatalos vizsgálatot azonnal meg kell indítani. Először a hidraulikáért felelős szakembereket hallgatták ki. A vizsgálatot végző tiszteknek rutinkihallgatáson el kell beszélgetniük Billy-Rayjel és Freddie-vel is, még aznap, miután az orvosok ellátták sebesüléseiket az anyahajó csodálatosan felszerelt kórházában. Az a lehetőség, hogy a pilóta hibás lehet valamiben, meg sem fordult senkinek a fejében. Mindenki tudatában volt annak, hogy William R. Howell mindent elkövetett a katasztrófa elhárításáért, az utolsó pillanatig a levegőben tartotta a gépét, hogy háromszázzal száguldó időzített bombáját átjuttassa a fedélzet felett. A rangidős tisztek bizonyára ugyanerre a végkövetkeztetésre jutnak majd, de az is biztos, hogy a karbantartóknak és hidraulikamérnököknek lesz egy-két forró pillanatuk, ha a kérdésekre válaszolni akarnak.

Amíg az előzetes kihallgatás folyt, a hadtest hajóin az élet visszaállt a rendes kerékvágásba. A parancsnoki hídon Jack Baldridge kapitány, a hadtestparancsnok hadműveleti helyettese volt a rangidős, az admirális távollétében. Most éppen megbeszélést tartott a harcászati és a tengeralattjáró-elhárító tisztekkel, egy szinttel lejjebb a radar és elektronikai vezérlőközpontban. Mint mindig, most is ez volt a legforgalmasabb hely az egész óriás hadihajón. Mint mindig, most is félhomály uralkodott, csak a számítógépmonitorok borostyánszínű villózása világította meg a helyet, a furcsa, állandó zümmögés olyan hatást keltett, mintha a pokol tornácára lépett volna az ember. A személyzet itt csupa jól képzett, fiatal technikusokból állt, akik a képernyőre tapadva feszülten figyelték, ahogy a radarsugár végigsöpört az égen és az óceánon. Jack Baldridge zömök, hirtelen haragú kansasi volt, Közép-Nyugat nagy síkságairól származott, egy Burdett nevű kisvárosból, amely Pawne körzetében található, Dodge Citytől északkeletre 70 km-re. Ősi tengerészcsaládból származott, amely a tengerre küldte fiait harcolni, de végül mindig visszacsalogatta őket az öreg farmra. Jack apja egy szövetségi torpedóromboló parancsnoka volt a II. világháború idején; öccse, Bili, főhadnagy volt az Amerikai Haditengerészeti Elhárítás Washington melletti támaszpontján. Valamilyen megérzésből kiindulva Jack meg volt győződve arról, hogy Bili a nukleáris fegyverrendszerek elismert szaktekintélye, mely rendszerek a biztonságot és a fejlődést szolgálják. Mindenki meg volt győződve arról, hogy a negyvenéves Jack Baldridge lesz az eljövendő ellentengernagy. A tengeri hadviselés volt az élete értelme, és kiváló parancsnoknak számított a hadtestnél; felelősségteljes munkát végzett, a hadtestparancsnok jobbkezének tartották. Az öccse, Bili, aki úgy nézett ki, mint egy cowboy, úgy ülte meg a lovat, mint egy cowboy, és úgy vezette az autókat, mint egy rodeós, elég sokra vitte. Nem volt parancsnok a szó hagyományos értemében, de a nukleáris fizika és fegyverzetek fejlesztése terén elért tudományos eredményei olyan látványosak voltak, hogy a vezérkar kénytelen volt magas ranggal jutalmazni munkájáért. Bili kimondottan jó problémamegoldó képességgel rendelkező, hideg, megfontolt haditudósnak számított, aki gyakran állt elő olyan megoldásokkal, amelyek felett mások elsiklottak. Volt pár idősebb admirális, akik módszerei miatt lenézték, de szerencsére sok támogatója volt. Míg Jack a lehető legkiválóbb, legjobb kvalitásokkal rendelkező, szolid életet élő tengerészkapitány volt, addig senki sem tudta, hogy hová vezet Bili életmódja, aki harminchat éves korára semmi jelét nem mutatta Washington legkülönfélébb hálószobáiban, hogy agglegény életmódján változtatni akarna, vagy hogy fel akarna hagyni azzal a romantikus pusztítással, amit

a női szívek területén végzett Dodge Citytől a virginiai Arlingtonig terjedően. Jack roppant türelemmel és megértéssel szemlélte öccse kalandjait. Az elektronikai központban Baldridge kapitány több fronton küzdött. Rheinegen kapitány, az anyahajó kapitánya éppen most rendelt el egy kisebb irányváltoztatást, mert áthaladtak a 90. keleti hosszúsági fokon, amely a közép-indiai medencétől keletre szeli át az Egyenlítőt. Itt az óceán csak másfél kilométer mély volt, de ahogy haladtak tovább északnyugati irányban, a mélységmérő majdnem hat kilométert jelzett. Baldridge úgy kalkulálta, hogy a Tomcat valószínűleg pont a 90. hosszúsági foknál süllyedt el, és most körülbelül másfél kilométer mélységben pihen. Ellenőrizte az egység többi hajójának pozícióját, egyeztette az adatokat a tengeralattjáró elhárítással, hogy a négy víz alatti észlelés vaklárma volt; néhány szót váltott a hanglokátor megfigyelőjével és az ügyeletes műszerfelügyelővel; bejelentkezett a felszíni mozgásiképszerkesztőnél; meghallgatta a fedélzeti fegyverzet irányítójának megbeszélését a felszínmegfigyelővel; fogadta a New York-i születésű Art Barry, az Arkansas nevű, 11 000 tonnás rakétahordozó cirkáló kapitányának kódolt hívását. Az Arkansas jelenleg tőlük jobbra, kábé 10 km-re haladt. A kapitány üzenete enyhén szólva rejtélyes volt. – Kansas City Royals 2 Yankees 8. Öt dolcsi. Art. – Seggfej – mondta Baldridge. – Azt hiszi, hogy hű de jó fej. Épp most esett a vízbe 35 millió, és ő meg a baseballeredményeket figyeli a műholdon keresztül. Persze egész más lett volna a helyzet, ha az üzenet mondjuk így hangzott volna, hogy: „Royals 8 Yankees 2.” – Jó srác ez az Art, megérdemli az előléptetést. Baldridge rápillantott az órájára, és írni kezdett a noteszába. Nem hivatalos jelentést, hanem magánjellegűt, mert a seregben eltöltött élete során hozzászokott, hogy mindenről jelentést írjon. A dátumot és az időt tengerészstílusban írta. „221700APR02” (22-e, 17 óra 00 perc, április, 2002. év). Aztán megadta a hajó pozícióját „Közép-Indiai-óceán, 9D (déli szélesség 9. fok), 91K (keleti hosszúság 91. fok). Szörnyű nap. Royals 2 Yankees 8. Tomcat elsüllyedt. Billy-Ray és Freddie megsérült, de élnek.” O is elfogult volt Billy-Rayjel szemben. 221700ÁPR02. 41 30É, 29K. Irány 180. Sebesség: 4. Lehetőség 030-on, 18 kilométerre. Gyere és nézd meg, Ben. Lehet, hogy oké? – Köszönöm... igen... azonosítsd be, Georgy. Ez egy szénégető, és valószínűleg elég lassú. Ha továbbra is a „lyuk” felé halad, és ha belefér a menetrendbe, elkapjuk. Eredj utána, de csak távolról kövesd, Georgy. Van rá két órád! 221912. Elkezdeni minket keresni. Egy óra telt el. Az első tengeralattjáró -szerencsétlenség jelzés, most – Ben. – Jó. Mit mondtál a fiúknak? – Amiben mi megegyezni. Speciális, szupertitkos gyakorlat. Nem válaszolni semmit. Hamar befejezni. Mi továbbra sem létezni. – Oké. Egy órán belül sötét lesz. Gyerünk, fogj hozzá az átkeléshez! Figyeld a fén yt a Rumineleteri-erődön, fenn az északnyugati hegyfoknál, aztán gyerünk... egyenesen menj rá... kövesd a célt, amilyen közelről csak tudod. – Frankó! Még akkor is, ha eddig nem még soha senki sem csinálni ilyet. Hé, Ben? – A Mesterem egyszer azt mondta, hogy meg lehet csinálni. – Ben. Én nem beszélni a te nyelved, és enyém angol nem olyan jó, mint tiéd, de azt tudni én, hogy ez lenni átkozottul trükkös. Nagyon csúnya keresztáramlatok lenni ott. Zátonyok jobb oldalon a tengerszorosban, a nagy hídnál mellett. Nagyon nem oké. Mi van, ha mi ütődni neki valaminek és ragadni be? Mi maradni ott örökké. – Georgy, ha azt teszed, amiben megegyeztünk, nem lesz semmi nekiütődés. – De te még mindig azt akarod, mi menni át egyenesen a kikötőn, kilenc csomóval, fene nagy fehér hullámokkal mögöttünk. Meglátnak azok, Ben. Nem szabad észrevenni minket.

– Hányszor mondjam el még, Georgy, hogy nem fognak meglátni, ha egyenesen a görög hullámaiban mész. Ő is pont annyira akar zátonyra futni, mint te. Nem fogja kockáztatni a szerencséjét a sekély vízben. Gyerünk, Georgy! – Én még mindig nem szeretni egészet! – Nem szeretni kell, hanem csinálni! – Jusson eszedbe, hogy a te hibád lesz, ha elszúrod. – Ha elszúrom, az már nem számít senkinek. 222004. – Korán a helyünkön akarok lenni és elrejtőzni, mielőtt elérjük a bejáratot. Valamilyen éjszaka is jól látható és követhető jelet akarok kiszemelni rajta. Az oldaljelző lámpa pont megfelel. – Hülye görög tökfejek, egész nap égetni a lámpát! – Észrevettem. Tízméteres tatlámpát használ... – Mi van az ő radarjukkal, Ben? – Nem fog meglátni a fenékhullámában, ha meg mégis észrevesz, azt hiszi, hogy a saját nyomdokvize. Ez a fickó nem egy Gorschkov. Még arra sincs esze, hogy a lámpáit kikapcsolja. – És mi van a többi hajóval a csatornán? – Akik előznek, azok távol tartják magukat valamelyik oldalon. A szembejövők a göröghöz tarják magukat. Az egyetlen gondot a keresztben járó komphajók jelentik. Ezért akarok a legkeskenyebb részen átmenni a 0200 és a 0500 pont között, ahol reményeim szerint eggyel sem találkozunk. Jól néznénk ki, ha az egyik keresztülvágna a mi görög vezetőnk háta mögött, és belénk ütközne. – Hogy lehet az, Ben, hogy te mindent sokkal jobban tudni, mint én? – Egyrészt azért, mert én nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak, másrészt nekem volt egy briliáns Tanítóm, okos, türelmetlen, ügyes és arrogáns. Maradj csendben, Georgy, és tedd, amit mondok. Már elég sötét van. Célozzuk meg a lámpáját, és gyerünk egyenesen rá.

281400ÁPR02. 9D, 74K. Irány 010. Sebesség 12. Tizenöt kilométerre a Diego Garcia-szigettől az időjárás változékonyra fordult, a langyos szél hol erősebb lett, hol alábbhagyott, mérhetetlenül megnehezítve a repülősök életét. A Thomas Jefferson amerikai anyahajó fedélzetén a repülésirányítók a szokásos eligazításukat tartották, kihasználva a viszonylagos nyugalmat – a pilóták jelentéseit hallgatták meg, akik közül heten a napi légi őrjáratról tértek vissza, és négyen még ott köröztek 2500 méter magasan egy 30 km sugarú körben. A naphosszat tartó gyakorlatokon számtalan szuperszonikus sebesség tesztet és sok fel-le szállást hajtottak végre. Már két durrdefekt történt, és az egyiknél a leszálló FA-18as Hornét támadó-vadász megcsúszott, és majdnem belerohant egy parkoló A-6E típusú Intruder (lopakodó) bombázóba. A fecsegés megszűnt. A feszültség növekedett. Már a hatodik vadász landolása előtt az egész fedélzet a Hawkeye (Sólyomszem) fogadására készült, erre az AWACS rendszerű, komplett felderítő és irányítórendszert a fedélzetén hordozó hatalmas repülőre, amelyet eltéveszthetetlenné tett jellegzetes elektromos érzékelőkupolája, ami a gép törzse fölé emelkedett. Jim Adams a pányvavetőket hívta. Fejhallgató a fején, sárga dzsekije messziről világít, ahogy a belső ellenőrző listán végighaladva sorra üvöltött le az alatta dolgozó hidraulikus csapatnak. – Készenlét a Hawkeye fogadására! Két perc! Tudta, hogy a fékezőrendszer jól be van állítva, és most újra a fedélzetet pásztázta szemével, hogy észrevegye a legkisebb szemétdarabot is. Itt minden pillanatokon múlik. Ha leszálláskor egy kis darab fémhulladék a motorba jutna, az egészet a levegőbe röpítené; például, ha a fékezőkábelről letörne egy kis darab, az egy tucat embert képes lenne megölni és a repülőt a hajó orra fölött a vízbe küldeni. Jim felnézett, szélirányban. A Hawkeye már süvített lefelé, a fékezőkábelek szétterültek a fedélzeten, készen arra, hogy beleakadjanak a horogba. Lent alattuk a hidraulikus dugattyú

készen állt, hogy lelassítsa és megállítsa a 33 500 kg-os repülőt a gép és a fedélzet irányított összeütközése közepette. – Hasra!! – ordította Jim a hidraulika személyzetének, ami annak a rövidítése volt, hogy „figyelem, közelednek, mindenki fedezékbe”. Pár másodperccel később: – Vetődés! – ez annak a kódja volt, hogy „mindenki gyorsan el a gép környékéről”. Most, ahogy a Hawkeye eldübörgött a fejük fölött a tat irányába, Jim Adams elüvöltötte az utolsó utasítást is: – Fel, vigyázz! Minden szem a fékezőhorogra meredt, amely hátra kinyúlt. Beszélni képtelenség lett volna a motorok dübörgése közepette. A sugárhajtóműből kizúduló forró gázsugár megremegtette a levegőt, 300 km/h-nál a kerekek nekivágódtak a leszállópályának, és rögtön utána a horog beakadt, és V alakban megfeszítette a fékezőkábelt. Egy másodperccel később a Hawkeye megállt néhány méterrel a leszállópálya végétől, és a motor dübörgése elcsendesedett. Most azonban újra pokoli lárma volt keletkezőben, ahogy a fedélzeti személyzet kisereglett, hogy elvontassák a gépet a parkolóhelyére. Jim Adams a telefonba kiabált, hogy állítsák be az új paraméterekre a hidraulikarendszert. A leszállást irányítók készenlétbe helyezkedtek, és egyikük a közeledő Tomcat első pilótájával beszélt, nagyon gondosan. – Oké, 1-0-6 jöhetsz – a szélerősség 35, ellenőrizd a megközelítési irányodat – innen minden rendben lévőnek látszik – futómű ki, horog ki – megvagy. William R. Howell visszatért az életbe, egy új navigátorral és egy nagy tapasszal a szemöldöke felett. Barátja, Jim Adams kétszer is ellenőrzött mindent, mint eddig is. „Hasra... Vetődés... Fel!”, egészen addig, míg Billy-Ray végre lent volt. Nagy, általános üdvrivalgás fogadta. Mindenki a szokásosnál jobban izgul egy baleset utáni első leszálláskor. Fent az irányítótoronyban Freddie Larsen állt, akinek megengedték, hogy végignézze a leszállást, és ha a keze nem fájt volna annyira, ő is tapsolt volna, mikor Billy biztonságosan letette a gépet. – Ez az én haverom! – kiáltott fel gondolkodás nélkül. – Oké, Billy-Ray! – Még a Thomas Jefferson főparancsnoka, Rheinegen kapitány is megengedett magának egy óvatos vigyort. Most az éjszakai gyakorlat ideje közeledett, ezért a nappali személyzet pihenni tért. Az új indítószemélyzet készenlétbe állt, repülőket hoztak fel a hatalmas liftekkel az alacsonyabban fekvő hangárokból. Körben mindenütt fiatal tisztek járkáltak, átvizsgálták a bombázórepülőket, pilóták másztak fülkéikbe, máshol motorok bőgtek fel; egyenruhás katonák álltak őrhelyükön, sokuknak ez volt az első szolgálata. Az első Hornét indulásra készen állt. A piros lámpa az irányítótornyon azt jelentette: négy perc az indulásig. Két perccel később a lámpa sárgára váltott. Egy fedélzetis a bombázó orrkerekei mellé hajolva beakasztotta a katapult kötelét. A lámpa zöldre váltott. Skip Martin hadnagy, a „kilövő”, jobb kezével a pilótára mutatott, felemelte bal kezét, két ujját feltartva... – Teljes sebesség – aztán tenyér kinyitva... – Csapj rá az utóégető indítójára. – A pilóta előírásosan szalutált, és előredőlt, hogy a kilövést ellensúlyozza. A „kilövő”, szemét a pilótafülkére szegezve, tisztelgett, letérdelt, és bal keze két ujjával megérintette a fedélzetet. Skip Martin így jelezte, hogy: „Előre”. A fedélzetis, aki a futóhídon térdelt a nagy harci repülő bal oldalán, megnyomta a Cat No 3 -as gombot, (hármas katapult) és behúzta a fejét, ahogy a gőzkatapult fülsiketítő zajjal kilőtte a Hornetet, végigsüvítve a fedélzeten. Motorja felbőgött, atomrobbanás-szerű forró lökéshullámot hagyva maga mögött. Mindenki megállt, és bámulta, még a veteránok is, lélegzetvisszafojtva, ahogy a repülő kilövődött a levegőbe, és elszállt a víz felett a kikötő irányába. – Torony Hornetnek. 1-6-0. Szép munka volt. Irány 54, sebesség 700, menj fel 2500 méterre. – Hornet 1-6-0, a Toronynak. Értettem.

281835ÁPR02. 35É, 21K. Irány 270. Sebesség 5. – Ben, valami zörgő hangot hallok. Fent, előre. – Azannyát! Meg kell állnunk, azonnal meg kell javítanunk. Nem engedhetjük meg, hogy még egy kilométert ezzel menjünk tovább.

– Nincs semmi baj. Majd én elintézem. Nagy itt a csend egyébként.

290523ÁPR02. – Legalább a zörgés elmúlt. Igazán sajnálom az emberedet. Lehet, hogy szívtelenségnek hangzik – nem úgy értem – de abban reménykedem, hogy nem találják meg a holttestét. – Nincs több idő keresni. Nincs kit hibáztatni. Csak egy szeszélyes hullám lenni. Én előre látni. Mondani egy jó katolikushoz illő imát érte. – Ebben én is csatlakozok hozzád.

041900MÁJ02. 7D, 72K. Irány 270. Sebesség 10. A Thomas Jefferson kantinjában, még mindig Diego Garciától távolodva, az Indiai-óceánon, a „Nagy” Jim Adams egy kis ünnepséget tartott a repülősöknek a tiszti teremben. Négy órával ezelőtt kapta meg a feleségétől, Caroltól az üzenetet, hogy megszületett első gyermekük, egy négykilós kisfiú, akinek a neve Carl Edward Adams lett. – A névben már két éve megegyeztünk, magyarázta Jim. Az első nevét a Red Sox jobbszélsője, Carl Yastrzemski után, a másodikat pedig a Red Sox legendás ütőjátékosa Ted Williams után kapta. És most, hogy a kis Carl Edward világra jött, a repülősök sokoldalúságuknak újra tanújelét adták – két doboz sört négy óra hosszat iszogatni (az alkoholtilalmat, mint új szabályt, csak a gyakorlat 16. napjától oldották fel), és sajnálatot érezni a Föld nevű bolygó azon számkivetettel iránt, akiknek nem adatott meg az a lehetőség, hogy a világ legnagyobb anyahajójáról nap mint nap szuperszonikus vadászrepülőkkel szálljanak fel. Az egyik torpedóromboló parancsnoka, Roger Peterson kapitány, aki vendégként egy eldugott sarokban nyugodtan akart vacsorázni Rheinegen kapitánnyal, épp megjegyezte, hogy több mint tizennyolcezer főből álló kiszolgálószemélyzet szükséges ahhoz, hogy ezeket a szilaj, szárnyas hősöket a levegőben tartsák. Senki sem hallotta a megjegyzését, de ha igen, akkor sem zavart volna senkit. Mivel az a napnál világosabb minden repülős számára, hogy bármely más formája az életnek, beleértve a tengeralattjárósokat, (és leginkább a tengeralattjárósokat), távirányítású rakétarendszer-szakértőket, tüzérségi tiszteket, navigátorokat és egyéb stratégiailag fejlett haderőnem képviselőit is, valamilyen mértékben alacsonyabb rendű az övéknél. Közben Jim felállt, második doboz sörét szopogatva – mára az utolsót –, egy kis beszédet tartva, amelyben bejelentette, hogy a kis Carl Edward keresztapukája nem más lesz, mint Howell hadnagy. Ez a bejelentés lármás gúnyolódást vont maga után, azzal kapcsolatban, hogy az istentelen Billy-Ray egy tökfej, és hogy szegény Carl Edwardkának nem lesz erkölcsi támogatója egész életén át. Billy-Ray felállt, és közölte velük, hogy az ilyenfajta kritika nem ér egy „kalap szart”, mert tudvalevő, hogy az ő apukája templomba járó metodista volt, és hogy ő igenis ideális választásnak tartja magát. Erre Big Jim felállt, és hozzátette, hogy Billy-Rayt tulajdonképpen csak másodsorban választotta, mivel az első számú jelölt, a néhai Yastrzemski már nemigen elérhető, de azért örül, hogy a választási sorrend továbblépett egy jobbszélsőről egy tökfejre. Egyébként is úgy rendelkezett, hogy Carol az idő alatt szüljön, amíg ő a tengeren van, mert akkor ő lesz az első, akit szabadságra engednek, amikor a Thomas Jefferson végleg hazatér, szeptemberben.

041500MÁJ02. 36É, 3Ny. Irány 270. Sebesség 5 – Oké, Ben, itt egy sziget. Nem látok sokat a vörös 40-en, nem lenni jó látási viszony. – Lakott a sziget?

– Nem tudom. Lehet, hogy kevés spanyol halász. De üres. Lehet,hogy a te Mestered látni ott akkora város mint Moszkva, de én nem látni. – Nem, ő is azt mondja, hogy lakatlan. – Tényleg, neked lenni terv tengerszorosra? – Nekem nincs semmilyen kívánságom, legfeljebb, hogy ne kapjanak el. Te biztos jártál már erre egypárszor, igaz? – Igen, de az régen volt – és az amcsik most jobban vigyázni. Legutóbb gyanút fogtak. Lehet, hogy szatellit fénykép volt. Na, most milyen trükköt csinálni mi, Ben? Hogy menni keresztül mi titokban? – Georgy, öregfiú, alapvetően csak egy választásunk van. Nagyon lassan, nagyon csendben, Istenben bízva, hogy senki nem vesz észre. – Nem lenni majd semmi gond. Vársz nagyfőnöktől üzenet? – Még nem. Az utolsó fázisig nem. Valószínűleg amíg a tankhajó fel nem tűnik valahol, addig nem. Az is lehet, hogy egyáltalán nem lesz üzenet. – Oké... De ez hosszú utazás. – Szépen ki lesztek tüntetve a végén. De most már, innen kezdve, százszor jobban kell vigyázni. Csendesen haladunk 5 csomóval 24 órán át. Ultracsendesen, érted Georgy?

061200MÁJ02. FORT MEADE, Maryland. Arnold Morgan altábornagy, a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NBÜ) vezetője, alacsony, ősz, ádázul lenyalt hajú, szigorú szemű texasi, egyedül ült íróasztalánál a szobájában. Általában legalább három telefon volt a kezében, és azon ordította utasításait, melyeket műholdakkal továbbítottak szerte a világ minden pontjára. Az altábornagy, aki egy hatalmas elektronikus pókháló közepén fogadta a haditengerészeti titkosügynököktől érkező információkat, falánk és veszélyes pók hírében állt. Ideje jó részében csak figyelt. De amikor Morgan altábornagy megszólalt, akkor négy kontinensen és a körülöttük lévő tengereken emberek pattantak fel, hogy teljesítsék parancsait. Az altábornagy most éppen kíváncsi volt. Előtte hevert nyitva az asztalon Jane Hadihajók című művének legújabb angol kiadása, mely a világ hadihajóinak enciklopédiája volt. Nem kapott választ kérdéseire a könyvből, persze nem is várt. Igaz volt ez a másik három magas röptű haditengerészeti kézikönyvre is, amelyek ott sorakoztak az asztalán. Az előző este későn kapott egy műholdas üzenetet. Nem volt túlzottan sürgős, sem riasztó, de még túlzottan információgazdag sem. De volt benne valami határozottan zavaró, irritáló, ami Arnold Morgant nem hagyta nyugodni. A szöveg maga egyszerű volt: „A gibraltári készülék nagyon rövid ideig érzékelt egy nagyon csendes vízi járművet a 050438MÁJ02 időpontban. A számítógép adatbankjában nem szerepel ilyen jármű, a hang alakja: sűrített örvénylés, egy törzs, öt lapát, valószínűleg nem nukleáris. Nincs információ a származási helyről.” Morgan altábornagy így elemezte az üzenetet: valamelyik nagy teljesítményű mélységi hanglokátor az Atlanti-óceán túlpartján, fogott egy rövid 20-30 másodperces jelet, amely olyan volt, mint amit egy nem nukleáris meghajtású tengeralattjáró bocsát ki. Egy törzsből állt, melyet öt hajócsavar hajt, valószínűleg mélyen bent a törzsben. A parttól messze haladt, valószínűleg a felszín alatt, és valamiért rövid ideig zajt bocsátott ki. Vagy váratlanul felgyorsult, vagy a fordulatszám ugrott meg. Előfordulhat, hogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát – töprengett az altábornagy, valaha ő is tengeralattjárós parancsnok volt egy atommeghajtású hajón. A régi szép időkben még könnyen fel lehetett ismerni egy orosz gyártmányú hajót, mivel azok ragaszkodtak a hatlapátos propellerekhez, míg a nyugatiak páratlan számúakat gyártottak, három, öt vagy hétlapátost. Ha Morgan altábornagy szorosan behunyta a szemét, és gondolatban visszament huszonhárom évet, mert már akkor is volt boomer (a mély hangokat kiemelő hangszóró) a lokátoros szobában, és lelki füleivel hallotta a megkülönböztető: csobb-csobbcsobb-csobb-csobb-csobb hangot valami távoli szovjet tengeralattjáróról.

Ritkán szoktak tévedni, de manapság már sokkal nehezebb volt beazonosítani bármilyen tengeralattjárót. Még egy modern, csendes járású halászhajó is tud hasonló hangokat produkálni, ha mondjuk hirtelen felgyorsul, vagy ha egy tőkehal küszködik a hálójában. Morgan altábornagyot azonban hidegen hagyták a halászhajók. Az egyetlen dolog, ami izgatni tudta, ez a titokzatos öt-lapátos átkozott tengeralattjáró volt. Gondolatban gyorsan végigszaladt a lehetséges variációkon. Az altábornagy egy élő, krákogó lexikon lett, mikor nekilátott, hogy ellenőrizze az idegen hadihajókat. Tudni akarta, hogy melyik országgal áll kapcsolatban, ki az ördög vezeti, és hová a pokolba tart. Egy kósza, azonosítatlan tengeralattjárónak már a lehetősége is komolyan felizgatta. Körülbelül öt percébe került, míg a számítógép segítségével kiderítette, hogy nem lehetett sem amerikai, sem angol hajó. Egy kicsivel több időbe telt, amíg tisztázta, hogy sem francia, sem spanyol nem lehet. Izraelnek volt egy szovjet gyártmányú tengeralattjárója, de feljegyzés volt róla, hogy négy héttel korábban lépett be az Atlanti-óceánba. Tehát nem ők voltak. Az átkozott irániaknak is volt három, amit az oroszoktól vettek, de ezeket számon tartották az Öbölben, ezért biztos lehetett benne, hogy egyik sem csámborgott el ilyen messze hazulról. Tudott arról, hogy Indonéziának is van valamilyen öreg, kihalófélében lévő orosz hajótípusa, de az nem valószínű, hogy épségben el tudta volna hagyni a partokat. Az algériaiaknak is volt egypár KILO típusú, tiszta új, 1995-ben gyártott hajója, de mindkettőt Szentpétervárra vitték javítani. A lengyeleknek volt egy a Baltitengeren, a románoknak a Fekete-tengeren, de mind a kettő üzemen kívül volt helyezve, és megfigyelés alatt állt. A líbiai KILO sem működött jobban, mint az elődjei, a hat darab „ FOXTROT”, amelyből kettő elsüllyedt végleg, és a többi sem volt tengeren már évek óta. A kínaiaknak volt ugyan néhány modernebb hajójuk, de nekik nincs semmi érdekeltségük a Gibraltári-szoros környékén. Még egy távolsági hívást is megkísérelt. Felhívta moszkvai kollégáját az orosz haditengerészetnél. Az egész nagyon kedélyesen történik manapság, és tényleg, az orosz kolléga kertelés nélkül közölte, hogy egyetlen dízelüzemű tengeralattjárót sem küldtek át a szoroson már másfél éve. Ténylegesen csak egyetlen orosz dízelhajóval nem tudnak elszámolni, amely körülbelül három hete balesetet szenvedett és eltűnt a Fekete-tengeren, most minden valószínűség szerint hétszáz méteres mélységben pihen, és mindenki, aki a fedélzetén tartózkodott, már régen halott. Még mindig keresik, de találtak már néhány speciális jelzőbóját a tengeren sodródva és egy kisebb roncsmaradványt is. Ezektől az adatoktól Morgan altábornagy teljesen zavarba jött. Az esemény forgatókönyvét ismételgette magában: Hogyha az egyik amerikai hanglokátoros „varázsló” azt jelentette, hogy halk propellert hallott, akkor a tábornok hite szerint, annak a lokátorosnak valami gyanúsat kellett észlelnie. Csak kevés ember képes egyáltalán meghallani ilyen finom, távoli hangot, és még kevesebben tudják azt beazonosítani. És ha az ő embere Gibraltárban azt állítja, hogy hallott egy törzset és öt lapátot, akkor az ott is volt a vízben. De ez a fickó nemcsak hogy vette a fáradságot és jelentette az esetet, hanem még egy leplezett, személyes gyanút is hozzátett, mármint hogy „valószínűleg nem nukleáris”. – Úgy hiszem, emberünk arra gyanakszik, hogy a hang a víz alól jött – mondta Morgan magának hangosan. Tehát a kapcsolat csak átmeneti lehetett. Az a probléma minden rövid idejű kapcsolattal, hogy olyan, mint egy rejtjeles üzenet... és ha csak egy kis mintád van, nemigen tudsz mit kezdeni vele. Éppen csak annyit ér, hogy kicsit többet akarj tudni, vajon pontosan miféle hajó volt és ki vezette az átkozottat. – De új barátaink Moszkvában azt mondják, nem – és miért hazudnának? Béke van, vagy mi!? Egy mákszemnyit sem foglalkoznánk vele, ha akár egész évben fel-le furikáznának az Atlantin, és minden kikötőben megjelennének. Ha felbukkannának Norfolk-nál, Virginiában, a pokolba velük, legföljebb meghívnánk őket egy kávéra. Amikor először látta az üzenetet, nem fért a fejébe. A tények egymást kizárni látszottak. Valamilyen ésszerű magyarázatot akart, és hiánya dühítette. Ötvenhét évesen Arnold Morgan megszállott ember volt, aki könyörtelenül megkövetelte, hogy a tények pontosan, rendben illeszkedjenek egymáshoz. Morgan tábornok nem fogadta el a

káoszteóriát. Jellembeli sajátossága két házasságába került, és gyermekeivel sem volt felhőtlen a kapcsolata. A haditengerészet az elképzelhető legjobb hírszerző vezetőnek tartotta. Az egyedüli kritika, ami érhette, az volt, hogy túlságosan szeret elmerülni a „pitiáner” részletekben. – Nem bírom elviselni az összeegyeztethetetlen tényeket – mondta ki kereken a még mindig üres szobának. – Ez, uraim, elvi kérdés. – Majd fogta és betáplálta az összes adatot, ami kapcsolatba hozható volt ezzel a fantom tengeralattjáróval a nagy teljesítményű számítógépébe. Egyetlen megnyugtató tény az volt, hogy ha ez tényleg tengeralattjáró volt, akkor valahol, valamikor fel fog bukkanni, és ezzel a probléma meg fog oldódni. Addig is, határozta el a tábornok, félrerakja a dolgot mint „kétes ügyletet”, és az admirális megvetett minden kétes ügyletet, különösen a víz alattiakat, mivel azok kivétel nélkül drágák és zavarba ejtők voltak. – Szóval tegyük fel, hogy csak egy vontatóhálós halászhajó volt – jelentette ki az üres szobának –, és a mi emberünk egy kicsit túlbuzgó volt. Hmmm... Aztán szemmel láthatóan felvidulva hozzátette: – Hacsak valamelyik disznó nem hazudott.

2. fejezet 271300MÁJ02. 6D 73K. Irány 340. Sebesség 12. Legmagasabb rangú tisztjeivel körülvéve, Zach Carson admirális, az USA haditengerészetének egyik legmagasabb rangú tengerjáró tisztje, most szó szerint milliónyi adattal küszködött, amelyet egy földön még soha nem látott háború fenyegető veszélye hozott magával... Egy királyi trón méretű székben helyezkedett el az admirálisi szobában, az úszó sziget harmadik emeletén, kilenc méterrel a tizennyolcezer négyzetméteres, parancsnoki hajó, a Thomas Jefferson fedélzete felett. Főleg nyugat-északnyugati irányban haladtak az elmúlt két hét folyamán, az Indiai-óceánon, és most a hatalmas anyahajó újra közeledett Diego Garcia elhagyatott trópusi korallzátonya felé. Tőlük É-ÉK-i irányban állt, 1500 km-re, a Cape Comorin hegyfoka, az Indiai-félsziget legdélibb pontja. Más megközelítésből, ha a Thomas Jefferson a sarkcsillagot követné, még jó 3000 kilométert kellene megtennie, hogy elérje az őrzónát az Arab-tengeren. Szép mélykék vízen, cápáktól kísérve haladtak, légvonalban 800 km-re nyugatra Bombay kikötőjétől. Carson admirális, már nyolc napja volt ügyeletben, ebben a feszült, bizonytalan, előre nem látható helyzetben. Az ő masszív jelenléte az Iráni-öböl kapujában, mintegy figyelmeztető jel volt mindazok számára, akik kétségbe vonnák a világ olajszállítóinak jogát a szabad kereskedelemre a part menti nyersolaj töltő állomásokkal, amelyek a Hormuzi-szorostól Irakig terjedtek. Ugyanakkor, az ő jelenléte el is mélyítette az amúgy is érlelődő gyűlöletet az Egyesült Államokkal szemben. De ez mind velejárója volt egy hadtestparancsnok életének. A 190 centi magas kansasi Carson kapitány, ötvenhat évesen, már régóta megszokta, hogy nem mindenki hajózik puszta szórakozásból, amikor hajója megjelenik tisztelgő látogatásra a Közel-Kelet horizontján. Az ő parancsnoksága alatt állt a rakétahordozó cirkálók robotrepülőinek minden fajtája, hogy bármilyen célt elérjenek, legyen az víz alatt, vízen, vagy víz felett, valamint egy ki esi, de minden bevetésre alkalmas légierő, és egy egész tüzérség, hogy lövedékek ezreit zúdítsák egy adott célpontra. És mindezeken túl ott sorakoztak mélyen a hajó gyomrában és a két atommeghajtású tengeralattjáróban elraktározva azok a rakéták, melyek hatalmas rombolóerővel rendelkeztek, melyek esetleges bevetésének következményeit még Zack Carson sem tudta nyugodt lelkiismerettel számba venni. Az admirális és fölöttesei a Pentagonnál egyetlen parancsra átkozottul könnyedén megsemmisíthették volna a világ nagy részét. Nagyon rövid kis utasítás elég lett volna ehhez. Bár jelenleg ez nem tartozott a terveik közé, de egy USAhadtestnek minden időben a hatékonysági görbe csúcsán kell lennie, mely görbe igen meredeken emelkedik a fegyverzet árának függvényében. És a legfelsőbb vezetésnek a véleménye az volt, legfőképpen a nagy orrú, délnyugati republikánusnak, aki jelenleg a Fehér Házban ült, hogy „ezért a pénzért jó munkát várok, nem lószart”.

Ezen az alapon Carson admirális éppen elmélyült beszélgetést folytatott földijével, Jack Baldridge kapitánnyal. Az admirális duplán meggyőződhetett róla, hogy az elmúlt hónapok intenzív kiképzése mind a hatezer embert csúcsformába hozta. A szakácsoktól a navigátorokig, a lokátorosoktól a liftkezelőkig, a tűzoltóktól a vadászgéppilótákig, a radarvarázslóktól a hangártakarítóig – a hadosztályparancsnok nem hagyhatott egyetlen gyenge láncszemet sem a legénység, sem határozatlanságot a tisztek körében. A hadviselés terén ez volt Amerika támadó és honvédelmi rendszerének frontvonala. Az admirális visszatérve a prérik lazább stílusához, gyakran emlékeztette a környezetében lévő tiszteket a következőkre: „Még mielőtt a sóhivatalba mennénk, valaki jó nagyot rúg a seggünkbe.” A parancsnok heteken keresztül a maximumot követelte az egész csapattól. Naponta kétszer futottak ki üzenetei olyan gyakorlatok részletes leírásával, melyek összehangolt munkát követeltek mind a tizenkét hajótól, mind a tizenhatezer embertől. A rakétahordozó cirkálók végeláthatatlanul csak azt gyakorolták, hogy teljes biztonsággal le tudjanak lőni bármilyen támadórakétát, még akkor is, ha a hangsebesség duplájával jönne. A tengeralattjárók parancsnokai meggyőződhettek róla, hogy bár messze a flotta előtt haladnak, az admirális különleges figyelemmel kíséri munkájukat. Carson hitt ezeknek a víz alatti vadásztámadó gyilkosoknak az ütőképességében, nemcsak védelmi, hanem elhárító, elsővonalas támadófegyver minőségben is, mint a flotta elleni tengeralattjáró-támadás fő védelmi fegyverében. Néhány hét megfeszített munka, végtelen gyakorlatozás és őrjáratozás után a „halálosan pontos” jelző minden rendszerre igaznak volt tekinthető, de főleg a permanens vezérlésű torpedókra, melyek egyaránt hatásosak hajók és tengeralattjárók ellen. Zack Carson, mint felszíni hajós és volt repülős pilóta, mindig is vágyott rá, hogy tengeralattjárós legyen, csak soha nem volt biztos abban, hogy megfelelne azokon a vizsgákon, melyeket ezektől a tudós tengerészektől megköveteltek, mielőtt átvennék a parancsnokságot egyegy atommeghajtású nukleáris ballisztikus rakétával felszerelt tengeralattjáró felett... vizsgák: matematikából, fizikából, mechanikából, elektrotechnikából, gépészetből, hidrológiából, mélyvízi navigációs ismeretek, nukleáris mérnöki kurzusok... Ezekben az időkben a víz alatti

parancsnokok jelentették az egész nyugati haditengerészet elitjét, és Zack Carson nem volt száz százalékig biztos abban, hogy ő is rendelkezik-e ilyen univerzális képességekkel, melyeket egy jó tengeralattjárós kapitánytól megkívánt a legénysége. Mint tűzvonalbeli stratéga tette híressé nevét, a repülés, a rakéták és a ballisztika szakértőjeként, valamint a harcászat nagy kaliberű parancsnoki tisztjeként, aki átlátja a helyzetet, de soha nem kalandozik el szigorúan vett szakmájától. Mindenki szerette Carson admirálist, mert még mindig olyan közvetlen volt, mint egy lasszóforgató fiú a kansasi nagy prériről – mint ahogy elődei közül jó néhányan azok is voltak –, és feszült helyzetben egy szándékosan laza, hányaveti stílust vett fel, mely, ha megtévesztő is, de mindenképpen irigylésre méltó tulajdonság egy hajó hadműveleti központjában. Ezek a tulajdonságok nagyon hatásosak voltak egy középnyugati farmer fiától, aki egy Tribüné nevű kisváros közelében nőtt fel, hullámzó búzatenger közepén Kansas és Colorado határán. Ezek a földek fölidézik az emberben a „világvége” szó igazi jelentését. A lapos Greely megye mindössze két kisvárost rejt kebelében, a maga 1600 négyzetkilométeres területén. Mindkettő a 156-os autópálya mentén fekszik, mely az Arkansas nagy kanyarjától keletre kezdődik. Ezek azok a földek, melyek a legtávolabb vannak a világtól, népsűrűségük csak századrésze az Amerikában uralkodó átlagnak. Ameddig a szem ellát, csak búzatáblák és füves puszták lapos, széljárta síkjai ölelik a láthatárt. A táj mégis fenséges a megragadható tájékozódási pont hiányától, és a végtelen képzetétől. Itt kinn a széles a széles ég alatt az olyan nevek, mint Zakariás, Éliás és Jeremiás mindennapiak voltak. Zakariás Carson, Jethro Carson fia, magas és sovány volt, és több ezer hold földet művelt, mint ahogy ősei is tették. Talán a lágyan hullámzó végtelen búzamezők látványa tette, hogy a fiatal Zack Carson már korán elkezdett vágyódni a tenger után. Amennyire vissza tud emlékezni – mindig is a haditengerészet iránt érzett vágyódást. Volt még két fiú a családban, akik továbbvitték a gazdaságot, de mégis majd megszakadt az öreg Jethro Carson szíve, amikor legidősebb fia, tizennyolc évesen összecsomagolta motyóját, és elindult az országon keresztül Annapolis felé, Marylandbe, az USA Haditengerészeti Akadémiájára. Az ő sikeres felvételije a történelmi hagyományokkal rendelkező akadémiára, a tribune-i középiskola eddigi legnagyobb eredményét jelentette. Nyakigláb termetével, hamiskás mosolyával és vidékies fellépésével sikerült a vizsgabizottságokat elkábítania, és megcsillogtatnia ragyogó tudását, mely a legkomplikáltabb tengeri harcászati feladat megoldására is képessé tette. 26 évesen adta fel repülős karrierjét, miután egy meghibásodott géppel kényszerleszállást kellett végrehajtania a hajó oldalán keresztül. Még 36 éves sem volt, és már egy fregatt kapitánya volt. 39 évesen egy torpedóromboló parancsnoka, és 48 évesen már a Dwight D. Eisenhower anyahajó kapitánya, melyet egy másik kansasi fiú után neveztek el. Négy éven belül ellentengernagy, és 2000-től a legmodernebb anyahajó és hadtest, a Thomas Jefferson egység parancsnoka. Pár hónapon belül kérvényezte, hogy a hadtest operációs parancsnoka egy másik kansasi fiú, Jack Baldridge legyen, akinek szülővárosa szintén a 156 -os út mentén volt 200 kilométerre Tribune-től. Mint Jack, ő is családos ember volt. Két lánya és felesége a kaliforniai San Diegóban lakott, a Thomas Jefferson állomáshelyén, akárcsak Jack családja. Baldridge nagyhangú, parancsoló stílusú ember volt, aki mindig gyorsan és határozottan reagált a flottát érintő bármilyen veszélyre. Carson admirális hajlamosabb volt néhány „ Hm, hüm”-re. De feszült helyzetben óvatos volt, megfontolt, cinikus és gyanakvó. Ő is teljes mértékben határozott volt. Nagyon félelmetes párost alkottak. Ha valamelyikük megszólalt, a Harci Informatikai Központ ugrásra készen állt. Amikor Baldridge kapitány parancsot adott, akkor az parancs volt, magától az admirálistól. És egy repülőgép-anyahajón ez olyan parancs volt, amelyet aligha lehetett megkérdőjelezni. Jelenleg épp egy éjszakai kemény repülős program lehetőségeit beszélték meg, mely részét képezte a hamarosan bekövetkező háborús gyakorlatnak, egy feltételezett támadás a hadtest ellen az Arab-tengeren. A frontvonalakat már meghúzták, és mint mindig, most is teljes komolyságban

zajlottak ezek a gyakorlati megbeszélések. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy harci képességeiket élesítsék, egy majdnem igazi háborús fenyegetettségben. Ezek a gyakorlatok jelenthettek fényes karriert, de csúfos bukást is. Fényűzően drágák, de az egyetlen mód arra, hogy háborús körülményeket tudjanak teremteni, fel lehessen becsülni, hogy a különböző kulcsszereplők hogyan reagálnak a nagyobb feszültségre és a gyakorlati nehézségekre. Az elkövetkező csatában a Thomas Jefferson megtámadja a helyben állomásozó és most kivonuló hadtestet, melynek központi hajója egy 100 000 tonnás Nimitz-osztályú testvérhajó a George Washington. A „támadás” időpontjában megállapodtak, és attól fogva az „agresszor” bármilyen eszközt, elektronikus trükköt, cselt vagy fortélyt bevethet annak érdekében, hogy közelebb kerüljön a szemben álló anyahajóhoz, és „megsemmisítse”. Természetesen a valóságban senki sem lő ki egyetlen lövedéket sem, sem rakétát, sem bombát, de mégis úgy érzik, mintha igaz lenne, amikor felveszik a telefont, és meghallják a végzetes közleményt: „Admirális, sajnálattal kell közölnünk, hogy tengeralattjárónk öt kilométerre áll az önök fedélzetétől és három perccel ezelőtt elindítottunk két nukleáris fejű torpedót. Önök már történelemmé váltak. Jó reggelt! Később beugrunk egy kávéra.” A háromnapos gyakorlat egész ideje alatt állandó „légitámadások” folynak; a computer és radarrendszerek felvesznek minden kis részletet, az egész hajóhad minden fedélzete folyamatos megfigyelés alatt áll, minden rádióadást lehallgatnak. A kezdő lépéseket alapos számítások és aprólékos felderítés előzi meg, hogy kiderítsék az ellenség elhelyezkedését, erejét. A második lépés az így nyert adatok alapján kikövetkeztetni az ellenség szándékát, az általa alkalmazott stratégiát, és lehetőleg elrejteni a sajátjukét. A csata általában a védők győzelmével szokott véget érni, mivel majdnem teljesen lehetetlen közel kerülni egy anyahajóhoz. A távirányítású rakéták pedig nagyon hamar megsemmisítik a közelgő támadást. Közben elsüllyesztenek néhány tengeralattjárót és hajót, ha már belejöttek. A Hawkeye megfigyelőközpont a magasban több száz kilométerre ellát, így észrevétlenül szinte lehetetlen (legalábbis a víz felett) megközelíteni a hajót. Persze mindig előfordulhatnak olyan esetek, hogy a külső védelmi vonalakon áthatol az ellenség, és ez szörnyen kínos a „vesztes” parancsnok számára. Nincs olyan intézkedés, amely száz százalékos garanciát nyújtana. Néha sikerül egynek-egynek „beszivárogni”. A fő kérdés az, hogy tud-e említésre méltó kárt okozni, ha már egyszer bejutott. Ha igen, akkor ez kétségtelenül egy vezér „halottszemléjét” jelenti, mert mindig áll az a ki nem mondott tény, hogy egy-egy gyakorlat megfelel egy felsőfokú vizsgának, ahol a leendő parancsnokokat válogatják ki. A vezérkarnak pedig ott a vigasz, hogy csak egy amerikai hadtest győzhet le egy másikat. Senki más nem rúghat labdába mellettük. Tény az, hogy a védelmi parancsnokok ezekben a multimillió dolláros háborús játékokban úgy érzik magukat, mintha a bíróság előtt, a vádlottak padján ülnének, és nem várnak kegyelmet az ellenfeleiktől. Ez volt az a tény, ami miatt Carson admirális és Jack Baldridge kapitány bezárkózott a konferenciaterembe a részlegek vezetőivel együtt, hogy megvitassák kell-e éjszakai gyakorlat, vagy nem, mert tisztában voltak vele, hogy már nagyon fáradtak a pilóták és az irányítószemélyzet. A vélemények megoszlottak, de Baldridge kapitány régi ismerőse volt ellenfelének a George Washingtonon: – Az a disznó holtbiztos, hogy éjszaka fog támadni – mondta. – Nem bánja, mennyit kell várnia, akkor is sötétedés után fog támadni. Ismerem a fickót! Olyan, mint a róka: ravasz és éjjel vadászik. Nekünk meg majdnem minden problémánk éjszaka adódott a gyakorlatozás elmúlt pár hetében, szóval én azt mondom: az elkövetkező hetet arra kell fordítani, hogy edzésben tartsuk a pilótáinkat. Carson admirális is közbeszólt, lassan, jól megrágva a szavakat: – Hát, fiúk... én ismertem egy admirálist... aki úgy jó tizennyolc évvel ezelőtt elvesztett egy ilyen csatát a Királyi Haditengerészet flottája ellen... pont itt az Arab-öbölben... – A britek felgyújtottak egy torpedórombolót... mint egy karácsonyfát... találtak néhány fickót, aki beszélt bengálul, és turistahajónak adták ki magukat. A következő pillanatban már ott voltak a harcvonalon, három kilométerre az anyahajótól, tiszta időben...

és bejelentették, hogy most lőttek ki egy fél tucatot azokból az Exocet típusú rakétákból, egyenesen az ellenség szívébe... Sokan pokolian viccesnek tartották az egészet. De nem Washingtonban!... Az admirális kutyaszorítóba került... Én, a magam részéről, nagyon jól megvagyok anélkül is... hogy valamelyik húgyagyú itt üljön a nyakamon... – Szóval Jack mellett szavazok. Újra felszállunk az éjjel. Figyelmeztesd az Articot, hogy mindenki legyen kész sötétedés előtt. Néhány perccel később, még az új éjszakai repülési parancsok ismertetése előtt megszólaltak a hajó hangszórói végig a felső fedélzeteken, ahol a legénységi szállások vannak. Repülős századok csoportosultak, pilóták ugratták egymást rémtörténetekbe illő éjjeli leszállásokkal, és a repülésirányítás ellenőrizte a leszállási rendet. A szakmérnökök és hidraulikaspecialisták indultak lefelé a hatalmas hangárokba, a főfedélzet alá egy emeletnyivel, a 10 méter magas, 260 méter hosszú, három futballpályányi területre. Ez volt a támadó és védelmi repülők hangárja. Ugyanitt volt található a karbantartó műhelyek és a sugárhajtómű-szerelők műhelye is. Pontosan a hangár elejénél voltak elhelyezve a gőzkatapultok masszív hengerei és fölötte pedig Jim Adams zászlós birodalma, aki ezen az estén az ügyeletes fékezőtiszt volt. Közben a repülőfedélzet trópusi hőségében távoli motorzúgás jelezte, hogy most próbálják ki a motorokat, a Tomcateken, a Horneteken, a minden körülmények közt használható halálos bombázókon, az A-6-os Lopakodón, az EA-6B-S „radarvadítón” és a mindent kifürkésző Hawkeye-on, egy újabb éjszakai repülésre készültek fel.

271600MÁJ02. 15D, 3NY. Irány 165. Sebesség 8. – Oké, Ben. Most már elmondhatjuk, hogy kétszáz kilométerre elhagyni Szent Helénát. Elkezdhetjük keresni a tankhajó. Kezd kifogyni üzemanyag. Jó lenne, ha már itt lenne! – Ott lesz, Georgy, ne félj, két vagy három órán belül, még sötétedés előtt. Már egy hete nem láttunk egy szál hajót sem. Úgy néz ki, egyedül vagyunk. – Ez nagy víz, Ben. Valami rosszul elsül itt, tart hat hónapig, hogy ránk találnak. – Ha valami rosszul sül el itt, Georgy, jobb, ha senki sem talál ránk soha. Jobb, ha Afrikáig úszunk. Emlékszel, mit mondtam neked Szent Helénáról? Ide zárták az angolok Napóleont hat évre, Waterloo után. Itt is halt meg. Még az ő cellájában is végezhetjük. Maradj olyan csendben, ahogy csak tudsz. – Én csendben lenni, Ben. Ezt el kell ismerned. Nincs hiba, ugye? – Csak egy pirinyó, Georgy. Ott a szorosban, emlékszel? Majd kiugrottam a bőrömből. – Jobban kiugrottól volna, ha elütjük aztat a tankhajót. Fel kellett gyorsítanom, tudod. – Én nem panaszkodom, Georgy. De abban a térségben az amerikaiak nagyon, de nagyon alaposak. Valaki meghallhatott minket. – Csak húsz másodpercre, Ben. – Az elég az amcsiknak. Bármilyen kis hibát észrevesznek. Csak reménykedhetünk, hogy elkerültük a figyelmüket. – Ha észre is vettek, feladták már régen. Még egy árva repülőt sem látni egy hete. – Hát ez igaz. De azért jobb, ha vigyázunk. Tartsd ezt a sebességet, és két óra múlva figyelheted az üzemanyagunkat. – Oké, Ben, te vagy a főnök.

290900MÁJ02. USS Thomas Jefferson. 5É, 68K. Irány 325. Sebesség 30. Félúton Carlsberg Ridge és a Maldív-szigetek között. Mélység 4500 méter. – Oké. Indulási idő 12.00. A George Washington 900 kilométerre északra. Ez azt jelenti, hogy felderítői 500 km-re megközelítettek minket. Rendeld a tengeralattjárókat az észak-keleti és északnyugati szektorba. 10.00-től legyen mindenki készültségben. Nem bízom a hadtest

operációs tisztjeiben jobban, mint ahogy ők bennem. Lehet, hogy „puff bele”-módon azonnal támadnak, és minket senki se fog sajnálni, ha nyafogunk. Nem lesz több dobásunk. Baldridge kapitány kinézett az admiralitás hídjára, amely ragyogott a tisztaságtól, és ahol a főnöke jelenleg egy régi vasárnapi újság keresztrejtvényével küszködött. – Milyen könnyedén fogja fel! – mormogta magában Baldridge. – Nem fognak közeledni az indulási idő előtt... Mit szólsz még egy csésze kávéhoz? Készen állunk! – Hát, én nem félek a légitámadástól sötétedés előtt, de nem bízom a tengeralattjáróikban. Igaz, hogy semmiféle tengeralattjáróban nem bízom, a sajátjainkat kivéve. Azok a fickók a legravaszabb trükkökre is ki vannak képezve. „És a kutyából nem lesz szalonna.” Nagyjából tudják, hol vagyunk. Tehát akár folytathatjuk az aktív politikát, bekapcsolhatjuk az összes érzékelőt, és hadd fusson a program. Carson admirális felnézett, és szűkszavúan csak ennyit mondott: – Körmönfont római hadvezér. Nyolc betű. Az első „T”. – Mussolini – morogta Jack Baldridge reménytelenül. – Majdnem jó. De úgy gondolom a „Tiberius” kicsit találóbb. Nagyon trükkös fickó volt a maga idejében. – Lehetett volna tengeralattjárós is – mondta Baldridge, titokban csodálva főnöke agyát, hogy az milyen meglepetéseket rejteget még a „szénakazal” alatt. – Azért én mégsem kísérleteznék az ellenség tengeralattjáróival, ezért engedelmeddel megerősítem a tengeralattjáró-elhárító erőket az első harminchat órára. – Csak rajta, Jack, senki sem akarja, hogy elkapjanak minket, mielőtt felhúztuk volna a gatyánkat. De ne felejts el nyugat felé elkanyarodni, mert abban az irányban fogunk repülni. Jól felismerted, hogy a tengeralattjárók a legfőbb ellenségeink.

010430JÚN02. Billy-Ray Howell és az újra csatasorba álló Freddie már a nyolcadik támadásról érkeztek vissza a Tomcattel, miután „letörölték a térképről” a George Washington támadóerejét – 400 km-re kint elkapták őket, a Hawkeye hatósugarán kívül, de nem tüzeltek addig, amíg teljesen biztosak nem lettek a dolgukban. Lokalizálták és megtorpedózták az ellenség mindkét tengeralattjáróját, az egyiket közel, alig kétszáz kilométerre az anyahajótól, a másikat néhány helikopter intézte el, mikor a radaron felfedezték alig harminc kilométerre, periszkópmélységben. – Átkozottul közel – morogta Baldridge kapitány nem túl hálásan az operátoroknak. Aztán az admirálishoz fordult, és hozzátette: – Átkozott, sunyi tengeralattjárósok. Ugye mondtam, hogy soha ne bízz ezekben a fattyakban. – Nem kell bemutatnod őket – válaszolta az admirális. – Évek óta a legfőbb gondom ezekkel van a gyakorlatokon, és mindig átkozottul boldog vagyok, ha letudhatjuk őket. Én is úgy vagyok, ahogy te. Nem bízok bennük, de én csodálom, míg te egyszerűen csak gyűlölöd őket. – Fattyak! – Erősítette meg Jack Baldridge. A gyakorlat végére a Thomas Jefferson elsöprő győzelmet aratott. A sötétségben radarsugarak pásztázták az eget és a vizet, a víz alatt pedig a tengeralattjárók keresték egymást kitartóan. Carson admirális mindkét tengeralattjárója épségben vészelte át az éjszakát, és a nagy kansasi épp napkeltekor fújta le a hadgyakorlatot. Alig egy órája foglalta el az ellenséges anyahajót. A George Washingtonnak egyetlen kísérőhajója maradt épségben. – Mindet el kellett volna süllyesztenünk – dörmögte Baldridge. – Nem feltétlenül. Az eredmény így is magáért beszél. Szerintem a mieink, de különösen a pilóták átkozottul jók voltak ma éjjel. Éjfél után az idő rosszra fordult. Az erős szél és egy csomó felhő a szokásosnál is jóval veszélyesebbé tette a leszállásokat. Egyik a másik után érkezett dübörögve a fedélzetre. A horgok rendre beakadtak és kitartottak minden alkalommal. Növekvő szélben és a fedélzeten végigsöprő esőben vártak az utolsóra – a Hawkeye-ra – mely nagy magasságból érkezett le

döcögve. Adams zászlós, ismét éjszakai szolgálatban, mint fékezőegység-parancsnok, az őrhelyén állt a tetőn, és nézte a nagy „Sólyomszem” navigációs lámpáit. A leszállásirányító parancsnok kint a leszállópályáról tartotta a kapcsolatot rádión a Hawkeye pilótájával, a georgiai Mike Morleyjal, aki a haditengerészet focicsapatában hátvédként játszott. Morley minden körülmények között jó volt, de most tényleg a legjobb formájában volt, igazán rázós helyzetben, éjjel, rossz időjárási viszonyok közepette. Pillanatnyilag éppen az éjjeli, csökkent látási viszonyokra vonatkozó leszállási műveletekkel volt elfoglalva. 350 méter magasból érkezett 11 km-ről. A leszállásirányító igyekezett lelket önteni a landoló legénységbe: – Oké, Mike! 4-8-0 nagyszerűen látszol... figyeld a magasságot... ellenőrizd a kiállást! Másfél kilométernyire a nagy E-2C Hawkeye már a leszállópálya irányára állt, a rádióban pedig Morley hangja hallatszott: – Oké, megvan a labda. Négyezer kiló. Már láthatták közeledni a leszálló gép fényeit a hajó tatja felé bukdácsolva az ingadozó ellenszélben. Mindenki aggódott, mivel az utolsó érkezett haza a Jefferson éjszakai harcosai közül. Jim Adams a sötétségbe kiáltott: – Hasra! És már hallották a Hawkeye huszonnégy méteres szárnyainak propellereit süvíteni, ahogy a gép lezökkent a fedélzetre, mint egy fényes, mozgó idegen az űrből, melyet csak egy jel tett felismerhetővé: az ismerős fehér csillag kék körben, a piros sávval és a NAVY felirattal a gép oldalán. – Vetődés! – kiáltotta Adams, majd egy másodperccel később: – Fel! – és akkor Mike Morlay a Jefferson „hátvéd”-jével elszállt a tat felett, majd nekiütődött a fedélzetnek, és egyensúlyozva kinyitotta a fékezőszárnyat, majd ahogy a kerekek a fedélzethez csapódtak, érezni lehetett, ahogy a kampó beakadt, és a sebesség leesett 300 km/h-ról nullára három másodperc alatt. A motorok zúgása elnyomta a fedélzet számos pontjáról előtörő tapsvihart. Izzadság gyöngyözött Mike Morley homlokán, ahogy kidugta fejét a repülőből, de szíve heves dobogását nem vallotta volna be semmi pénzért. – Egész jól lejöttem – dörmögte mély, déli hangján, ahogy elsétált a „Sólyomszem” mellett. – Mindnyájan remek munkát végeztetek, ahogy lehoztatok. Köszi, fiúk!

171430JÚN02. 26É, 48K. Irány 040. Sebesség 8. – Te biztos benne, hogy megyünk ki a nagy szigettől, Ben? Kezd nagyon viharos lenni itt kint. – Nem annyira viharos, mint ha elkapnának itt a sziget és a kontinens között. Az Atlanti Flotta őrzi manapság ezeket a vizeket. Nem hiszem, hogy a fejünk felett lennének, de nem szeretnék egy amerikai hadihajóval találkozni. Ezek a legjobb esetben is nagyon idegesek lennének. Ha észrevesznek, biztos nagyon kíváncsiak lesznek. – Jenki anyaszomorítók, he? Távol maradunk tőlük. – Igen, Georgy. Mióta világ a világ, távol maradunk tőlük, és ami azt illeti, mindenki más is. – Mi van a legközelebbi feltöltéssel. Már alig a fele van meg. – Hát, ennyi még elég lesz a következő tizenkétezer kilométerre ilyen sebesség mellett. 3000 kilométerre lehetünk Carlsberg Ridge-től, aztán még 400 az utolsó töltőállomásig. Szépen haladunk, Georgy. – Oké. Mi az nekünk, csak tíz nap, és újra tankhajó után nézhetünk. – Pontosan. A legénység jól van? – Nem rosszul. Hosszú és unalmas, de már nem sokáig, he? – Emlékeztesd a fiúkat, mind az ötvenet, hogy titkos missziót hajtanak végre az Édes Orosz Haza javára. Emlékeztetned kellene őket erre. – Nagyon kockázatos. Én nem hiszem, hogy még valaha újra látom az otthonom. Semmilyen formában sem. – Lehet, hogy nem a régi otthonod, hanem egy másikat, egy másik helyen... Nagyon, nagyon óvatosak leszünk.

261200JÚN02. A Thomas Jefferson fedélzetén 21É, 64K. Irány 005. Sebesség 10. Szolgálati idejük harmadik hetében Carson admirális hadtestje, 700 km-re volt DNy-ra Karachitól, és 1100 km-re DK-re a Hormuzi-szorostól, az iráni Bandar Abbas haditámaszponttól. Nyugatra terült el az Ománi-öböl partja, északra pedig vészjósló hegyvonulatok, melyek egészen Baludzsisztán partjaiig húzódtak. Az admirális parancsára Baldridge kapitány összehívta a főbb alegységek vezetőit tanácskozásra. Mind ott ültek a tornaterem méretű asztal körül az admiralitás hadműveleti termében – a kódfejtők a Harci Informatikai Központból; a taktikai vezetőtiszt; a Tengeralattjáró-elhárítás parancsnoka; a Légvédelem parancsnoka; a tengeralattjárós részleg főnöke; Rheinegen kapitány, az anyahajó parancsnoka; Bob Hulton parancsnok, a légierő vezetője. Ezenkívül még hat főparancsnok, beleértve Art Barryt is, aki az Arkansas nevű távirányítású rakétacirkáló kapitánya volt, a New York Yankees rajongója és Jack Baldridge jó barátja. Ötven kilométert repült, a hadtest nyugati végéből. Sokuk számára ez volt az első szolgálati út az Arab-tengeren, és Zack Carson fontosnak tartotta, hogy megértsék, miért is vannak itt, és hogy felhívja figyelmüket megbízatásuk kritikus voltára. – Tudom, hogy nagy a forróság odakint... és úgy tűnhet... hogy nem sok minden történik itt. De én azért vagyok itt, hogy elmondjam nektek, fiúk... hogy jelenleg egy pokolian fontos csomóponton tartózkodunk. A légkör a közel-keleti térségben még sohasem volt ennél feszültebb 1990 óta... És mint mindig, most is az olaj fölötti ellenőrzés van a dolog mélyén... – és remélem nem szükséges emlékeztetnem rá senkit, hogy minden egyes hordó olaj, amit elhasználunk... mi is innen vesszük... – Jézusom... remélem észrevettétek, hogy több a tankhajó körülöttünk... mint hal a szardíniás dobozban? A külügyminisztérium politikája nagyon egyszerű: Ameddig mi itt ülünk, ezen a ponton... szép elegánsan... senki sem fog túl nagy zajt csapni... összevissza szállítani akadálytalanul az olajat. Mert ha mi nem biztosítanánk az állandó jelenlétünket az Öbölben... akkor elszabadulna a pokol. Az irániak utálják az irakiakat, és fordítva... Az izraeliek ki nem állhatják az irakiakat, jobban mint az irániak... Az irakiak kellőképpen őrültek ahhoz, hogy újra megtámadják Kuvaitot... A szaúdiak gazdagságuk és hatalmas méretük ellenére átkozottul rosszul szervezettek, de ők felügyelik a világ eddigi legnagyobb olajmezőjét... ami után Szaddam testvérük annyira epekedett 1990-ben. Gondolom, nem kell elmondanom, hogy milyen veszélyes lenne a világ békéjére nézve, ha valaki ellenőrzése alá vonná ezt a nagy olajmezőt, felborítva ezzel a szabadpiacot... Elmondhatom azonban a következményeit: Az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország, Németország és Japán kénytelenek lennének összefogni... és közösen háborúba menni azért az olajért, még akkor is, ha az egész rohadt készletet el kellene venni az araboktól. És ez nagyon bomlasztó lenne... Remélem, emlékeztek, amikor 1991-ben az USA öt anyahajót és a hozzá tartozó hadtestet elküldte az Öbölbe... az épp elég lett volna ahhoz, hogy az egész Arabfélszigetet lerohanja, ha szükséges. De uraim... amíg mi itt állomásozunk kint, néha-néha belátogatva a szorosba, senki, de senki nem fog semmilyen meggondolatlanságot elkövetni. Ha mégis olyan bolond lenne valamelyik... hogy támadást kezdeményez, akkor kénytelenek lennénk... a Főparancsnokság nevében emlékeztetni őket arra, hogy két centért akár a föld felszínéről is letöröljük a gazembereket... Amikor a legutóbb hallottam nyilatkozni az Elnököt erről a témáról, azt mondta... hogy „nem akar lószart csinálni egyik törülközőfejűből sem, bármelyik törzset képviseli is”. A mi feladatunk az, hogy „tiszta” legyen ez a víz és a levegő... ahol vagyunk, és „higiénikus” a környezet. Nem tűrünk fenyegetettséget senkitől, és nem fenyegetünk senkit!... Ez az, amiért a Hawkeye folyamatosan a levegőben van... Ez az, amiért 24 órán át figyelünk, amiért a szatellitek őrködnek, amiért biztosítanunk kell, hogy a felszíni és légifolyosók tiszták és világosak maradjanak minden ismeretlennel és ellenséges betolakodóval szemben. Mert Uraim... ez az igazság! Nélkülünk ez az egész nyavalyás cserkésztábor szertefoszlana.

A mi vezetőink ezt nem szeretnék – és ami még rosszabb, gondolkodás nélkül minket vádolnának. Egyszóval, uraim, a mi jelenlétünk, a béke záloga ebben a patkány lyukban... Tehát kérem önöket, hogy maradjunk a helyzet magaslatán, készen arra, hogy bármikor, bárhová odacsapjunk, ha szükséges... Az Elnök ezt várja tőlünk... A vezérkar is ezt várja tőlünk. És én is ezt várom el önöktől... Én ezt a csapatot a legjobbnak tartom az egész hadseregben! Tehát legyünk nagyon agyafúrtak! Figyeljünk minden mozdulatra, amely ebben a térségben történik, és hat héten belül emelt fővel mehetünk haza. Tudom, hogy sok embernek fogalma sincs arról, hogy mi mit csinálunk itt, de mi tudjuk, és a végén csak ez számít... Köszönöm, uraim! Most nagyon hálás lennék, ha a vendégeim lennének. Rendeltem vacsorát. Az admirális asztalánál helyet foglaló emberek tökéletesen tisztában voltak a közel-keleti kérdés összes politikai következményével és a térségben állomásozó amerikai haderőt fenyegető potenciális veszéllyel. De azért mégis szükségük volt néhanapján néhány személyes, önbizalmat növelő szóra, amely emlékeztette őket helyzetük kivételes fontosságára. Ami, ha szerény anyagi elismertségüket nézzük, akkor nem is volt pokolian nagy elvárás a részükről. Ez a lelkesítő, ügyesen megfogalmazott beszéd, kimagasló hőssé tette Zack Carsont mindazok számára, akik parancsnoksága alatt szolgáltak.

271500JÚN02. 5É, 68K. Irány 355. Sebesség 3. – Három óráig is tudok tartani ezt a pozíciót, Ben. De én biztosan remélek, tartályhajó megmutatkozik már. Üzemanyag kifolyóban, és legénység tudja. Nem túl jó, He? Kezdeni aggódni. – Nem annyira aggódnak, mint akkor, ha tudnák a pontos küldetésünket, nem igaz, Georgy? Mondd meg nekik, hogy ne izguljanak. A tartályhajó négy órán belül megérkezik, pontosan itt fog felbukkanni a jobb oldali fedélzetünknél. Bizonyára megtisztította a nyolcadik foki folyosót kora reggel, 25 kilométerrel haladva – 21.00-nál tele leszünk és úton észak felé.

280935JÚN02. 21É, 62K. Irány 005. Sebesség 10. Thomas Jefferson hadműveleti szobája. – Ellenőrizte valaki a COD-ot, amely Diego Garciáról érkezett? Valószínűleg valamilyen „titkos egységet” hoz a fedélzetén a leszállótükör iránytartó berendezéséhez. – Ellenőriztem 06.00-nál, de még egyszer megteszem, mielőtt továbbítom. Múlt éjjel más iránykódot használtak. Az volt az utolsó.

281130JÚN02. 9É, 67K. Irány 355. Sebesség 8. 360 kilométer az újratöltőponttól. Orrparancsnok: – Kapitány, az ellenőrző központban! Georgy hangja: – Mi az? – Egy duplamotoros repülőt fedeztem fel, 9000 méter magasan – valószínűleg turbó propelleres. Az iránya a miénkkel egyezik. Szerintem Amerikai Haditengerészet. Nem veszélyes. De ti mondjátok, titkos út. – Kösz, hadnagy. Jövök és megnézem. – Hé Ben! Kimegyek megnézni egy repülőt – nagyon magasan van, és észak felé halad, de az őrparancsnok úgy gondolja, hogy amerikai, és valószínűleg igaza is van. Ez egy amerikai hadi turbóprop, biztosan. – Mit akarsz tenni? – Én? Semmit, Ben. Az a gép ott csak egy teherszállító. Semmi vész. – Ez egy jellegzetes tanács egy olyantól, akinek országa még sohasem harcolt tengeralattjárókkal. Valamit el akarok mondani, amit nem szeretném, ha elfelejtenél. Soha, legalábbis addig amíg velem dolgozol...

Ezt még a Mesteremtől hallottam... ebben a játékban minden ember ellened van. Vedd úgy, hogy bármilyen kapcsolat, legyen az bármilyen távoli is, felfigyelhet rád. Vedd úgy, hogy valakit utánad küldenek. Általában hamarabb, mint gondolnád. Különösen, ha amerikaiakkal van dolgod. – Hadd nézzem meg még egyszer, Ben. – Ne tegyél semmit. Én már úgy tekintem, hogy észrevettek minket. Most tisztára kell mosni magunkat. Nincs más lehetőségünk! Gyerünk, Georgy! Egyenesen 0-5-0. Északkeletre megyünk India partjai felé. Aztán ha újra észlelnek az elkövetkező napokban, láthatják , hogy nyomunk Bombay felé vezet, tehát indiainak gondolnak, vagyis semlegesnek, ami már nem ismeretlen, tehát nem veszélyes. – Ez a kis kiruccanás másfél napba fog kerülni. De feladatunkat még mindig lesz időnk teljesíteni. Csak tartsd ezt az irányt, amíg nem szólok.

281400JÚN02. 21É, 64K. Thomas Jefferson Az Arab-tengeri őrjáraton a hadtest lazán szétterült, nyolcvan kilométer sugarú körben. Az anyahajó tatján az egyik leszállásirányító egy bejövő repülőt navigál, a COD-ot, amely a Diego Garciáról érkezik. A postát hozza a hajók számára, plusz néhány pótalkatrészt az egyik radarberendezéshez, valamint plusz két alkatrészt a leszállótükör-irányító rendszer részére. A pilóta egy régi Phantom-repülős volt, aki most ünnepelte háromszázadik anyahajóra történő leszállását. Szokatlanul gyenge szélben, kitűnő látási viszonyok között Joe Farrell hadnagy, Pennsylvaniából könnyedén letette gépét a fedélzetre, és nem érte meglepetésként, hogy a horog beakadt és fékezett. Bevontatták egy parkolóhelyre a hajósziget alá, és kinyitották a rakteret, míg Farrell megjelent egy rövid kihallgatáson, majd bekapott néhány falatot a négyórás út után. A választófalnál járt éppen, amikor kiáltást hallott: – Hej, Joe! Mi újság? Odafordulva meglátta Rick Evans hadnagy vigyorgó képét. – Hej, Ricky! Öreg pajtás! Hogy megy a sorod? Gyere, igyunk egy kávét – már rég találkoztunk, és azt hallottam, hogy admirális lettél?! – Majd a jövő héten – nevetett Evans. Ő és Farrell osztálytársak voltak a pensacolai repülős iskolában ezelőtt tizennégy évvel. A két barát lassan ballagott az eligazító felé, de még így is majdnem összeütköztek William R. Howell hadnaggyal, aki visszafelé tartott, és éppen egy viccet mesélt Baldridge kapitánynak. – Hello, Ricky! – kiáltott fel Billy Ray. – Befejeztük mára? – Éppen most. Ismered Joe Farrell hadnagyot? Épp most érkezett Diegóból a postával meg egy pár alkatrésszel. – Azt hiszem, már találkoztunk – nevetett Billy Ray. – Persze hogy találkoztunk. Ott voltam az esküvődön az Egyesült Államok Haditengerészetének teljes tagságával együtt. Mindenki nevetett, és Baldridge kapitány is kezet nyújtott, miközben így szólt: – Örülök a találkozásnak, hadnagy. Jack Baldridge vagyok, a hadtest hadműveleti parancsnoka, és ennek a csónaknak a kapitánya. Jó időt fogott ki a repüléshez? – Igen, uram. Egy csomó monszunfelhő dél felé, de hosszú felhőtlen területek is, nem volt semmi gond. Tartályhajók mindenfelé. – Hát, jól van srácok, itt hagylak benneteket egy kicsit dumálni. Később találkozunk... – Csak még valami, uram – mondta hirtelen Farrell. – Nagyon furcsállaná, ha azt mondanám, hogy láttam egy tengeralattjárót – legalábbis azt hiszem, hogy láttam – úgy kétezer kilométerre visszafelé, valahol a Maldív-szigetektől nyugatra? Baldridge kapitány megfordult, a mosoly eltűnt az arcáról. – Milyen irányba tartott? – Északra, uram, arra, amerre én.

– Miért gondolja, hogy tengeralattjárót látott? – Hát, nem vagyok biztos benne, csak észrevettem egy rövid fehér csíkot a vízben, de hajót nem láttam sehol, csak a hullámcsíkot. Én arra tippeltem, hogy tengeralattjáró is lehet, de biztosra nem tudom. – Lehet, hogy pakisztáni – válaszolta Baldridge. – Valószínűleg Karacsiba tart. De igaza van. Nem gyakran lát az ember tengeralattjárót ezeken a vizeken, hacsak nem a mieinket – de ez garantáltan nem az volt. – Akkor, uram, remélem nem bánja, hogy megemlítettem. – Egyáltalán nem. Sasszemű repülősöket mindig szívesen látunk a Haditengerészetnél. Köszönöm az információt! – Még egy dolog, uram... Azt hittem eltűnik, de aztán pár perccel később, épp mielőtt elszálltam fölötte, újra észrevettem. Lehetett akár egy nagy bálna is. – Igen, valószínűleg... De azért köszönöm, hadnagy – válaszolta Baldridge. – Azért mielőtt ebédelni menne, hagyjon egy üzenetet a hadműveleti szobában, és adja meg a pontos helyzetét annak a helynek, ahol észlelte! Megteszi, igaz? Azt mondja, lassan észak felé haladt? – Igen, uram. Rögtön megadom az adatokat.

291130JÚN02. 11É, 68K. Irány 050. Sebesség 7. – Oké, Georgy. Most már elég jól eljöttünk ebbe az irányba. Ha eddig nem jöttek utánunk, már nem is fognak. Egyébként ez a kis kerülő jó messzire vitt attól az útvonaltól, amin az a gép, ha jól sejtem, visszafelé halad Diegó Gardába. – Akkor most tekerhetem balra a kormányt, irány 3-3-0. – 3-3-0. Igen, ez az.

012000JÚL02. A Thomas Jefferson fedélzete. 21É, 63K. Irány 215. Sebesség 10. A Thomas Jefferson széllel szemben haladt. Felkészülve az első éjszakai gyakorlatra, Jack Baldridge és Zack Carson épp nem hivatalos munkavacsorát tartott az admirális magánlakosztályán. – Hát, azért én nem hagynám magam felizgatni egy csomó bizonytalan tényező miatt – mondta Carson admirális vigyorogva. – Először is, még azt se tudjuk, hogy tényleg tengeralattjáró volt-e... Másodszor, nem tudjuk, kihez tartozik... Harmadszor, nem ismerjük sem az irányát, sem a sebességét jelenleg. Negyedszer, fogalmunk sincs mik a szándékai... Ötödször, mit tökölünk annyit. Amennyire én tudom, senkivel sem állunk háborúban – legalábbis most nem. Az egyetlen arab népség, amelyiknek egyáltalán tengeralattjárója van, az Irán, és a műholdak szerint mind a három szépen bent dekkol Bandar Abbasban. – Legalábbis bent állt három nappal ezelőtt... és holtbiztos lehetsz benne, hogy tudnánk róla, ha az egyiket elmozdították volna. Az a két nép, aki az Indiai-óceán ezen partvidékén még szintén rendelkezik tengeralattjáróval, több mint barátságos viszonyban áll az USA-val... Hacsak az a nagycsöcsű nőszemély, aki most Pakisztánt irányítja, hirtelen ellenünk nem fordul, nincs okunk az aggodalomra. De ő a Harvardra járt, a mi oldalunkon van... Kérsz még egy sajtburgert? – Hát, admirális – felelte Baldridge nevetve –, ha ez egy nukleáris és az utunkba kerül, biztos, hogy elkapjuk, ha a közelbe merészkedik. A legutóbbi gyakorlaton megmutattuk, hogy még a legcsendesebbet is elkapjuk. Jó ötlet, kérek még egyet abból a sajtosból.

051700JÚL02. 19É, 64K. Irány 045. Sebesség 4 – Hát, Georgy, éppen jól kijött. Leszámítva a kis kirándulásunkat Indiába, éppen időben értünk ide. A monszun is pontosan érkezett, az időjárás kitűnő a terveink szempontjából. Nem

hiszem, hogy észrevettek, és most az a hajó 200 kilométerre van tőlünk északra. Rengeteg üzemanyagunk van, és ha nem kapnak el az odavezető úton, akkor nem valószínű, hogy visszafelé elkapnának. A legvalószínűbb az, hogy észre sem veszik a létezésünk. – Azt hiszem, igazad van, Ben. Mint mindig. De én aggódni... mit csinálnak olyan szorgalmasan? – Nincs semmi különös, csak a normális műveleteket halljuk az állomásokon. Csak maradjunk nyolc kilométeres sebesség alatt, hulla csöndben, és szépen osonjunk befelé. Ellenőrizzük a rétegeket, nézzük meg, hogy tudunk-e javítani valamit a hanglokátorokon. Különben is, az idő olyan homályos lesz lassan, hogy amúgy se látunk semmit.

071145JÚL02. A Thomas Jeffersontól negyven kilométerre úszó USS Hayler régi típusú, nyolcezer tonnás Spruance-osztályú torpedórombolójának fedélzetén Chuck Freeburg, a tengeralattjáró-elhárítás tisztje a pocsék időjárásra panaszkodott. Az elektronikus hadviselés eme barlangja, az elsötétített, borostyánszínben úszó szoba, fel-le bukdácsolt a hullámok hátán a kevlarborítású páncélozott hajótörzsbe rejtve. Hirtelen új nyomvonal jelent meg a harcászati képernyőn, 5136os sávban. A felszíni elhárítás ügyeleteséhez fordult: – Mit jelez az 5136-os nyomvonal? – A hármas fedélzet jelentett eltűnő radarjelet. Négyirányú letapogatás. Nincs érzékelhető sebesség, sem irány. – Értem. Az utolsó ismert adat regisztrálva. 5136. Tedd át az összesítőre.

071146JÚL02. A Thomas Jefferson parancsnoki hídja. 22É, 64K. Irány 035. Sebesség 12. A nagy hullámzás miatt elhalasztották a felszállást. Baldridge kapitány a vonalban. – Admirális! Újra itt van ez az eltünedező radarjel nyolcvan kilométerre délre. Az utolsó adat feljegyezve. – Hányadik ma már, Jack? – Körülbelül a tizenötödik. Lehet, hogy az időjárás csinálja. – Hát, ez az ami ellen nem tehetünk semmit. Tartsd a PIM-et a tízcsomós korlátolt megközelítési távolságon kívül. Küldj le egy hanglokátorbóját a mért pozíció felőli oldalon. Ha tengeralattjáró, meghalljuk, ha felgyorsít. Ha lassú marad, nem veszélyes. Ha nem tengeralattjáró: kit érdekel, hogy micsoda? Nem pocsékolhatom az energiát sirályokra! – Igen, uram. Mindig sok van belőlük ezen a helyen. Biztos valami áramlat miatt. – Mégse gyulladhatunk be néhány azonosítatlan visszaverődéstől a radarernyőn. Haladjunk tovább, de tartsuk nyitva a szemünket. Tudni akarok róla, Jack, ha valami történik!

071430JÚL02. 20É, 64 K. Irány 320. Felszín alatt. Sebesség 3. – A francba! Láttad? Jézusom! Épp most látni egy hanglokátorbóját jobb oldalon. Majdnem elütöttük a nyavalyást. Biztos meghallottak. Szentséges ég! – Ben, egy hangbója van negyven méterre a jobb felünkön. Biztos, a tengeralattjáróelhárításaik vannak a levegőben. Ben! Mi nem tudjuk felvenni harcot egy amerikai hadtesttel. Azonnal kinyírni minket. – Nyugi, Georgy! NYUGI! Tartsd a sebességet öt kilométeren, az azt jelenti, hogy némák vagyunk, mint a sír. Aztán figyeljünk. Utána próbáld meg eltüntetni ezt a hisztérikus sipítozást a hangodból. Ettől mindenki ideges lesz, még én is. Lopakodjunk tovább, előre. És az isten szerelmére, nyugi! Gyere, beszéljünk a kabinodban...

– Azt mondod, nyugi! Jézusom, Ben, mindjárt körbevesznek hajóikkal és helikoptereikkel, és elkapnak mint egy egeret a macska. Ó, a fenébe, Ben! A jenki fattyúk megölnek. Soha senki sem tudja meg, ó, a fene enné meg! – Georgy! POFA BE! Hadd emlékeztesselek, hogy nekünk is pont annyi jogunk van itt lenni, mint nekik. Nem csinálnak semmit velünk, kivéve, ha megtudják a szándékainkat. Különben is, kiadom magam indiai tisztnek. Elég tűrhetően beszélem az urdut, de mindenesetre az angloindiai akcentusom épp elég ahhoz, hogy megtévesszek egy amerikai parancsnokot. NINCS joguk átkutatni a hajót, nem követtünk el semmi rosszat ellenük. Tehát szépen kérlek, tartózkodj a pániktól. – Te lenni kemény ember, Ben. De te felejtesz. Amerikai tud csinálni bármit. Lövöldözős cowboyok. Mindenkit felhívnak, hogy nyomozzanak utánunk. Soha nem kerülünk ki a börtönből. Mint az a francia fattyú, az a Napóleon.

071600JUL02. 21E, 64K. Thomas Jefferson hadműveleti szobája. – Igen, hallottam. A Sea Hawk visszatért, és nem talált semmit. Ez azt jelenti, hogy semmilyen nukleáris kísértethajó nem követ minket. – Valószínűleg semmi sem követ. Nem észlelt semmit a hanglokátor sem. Persze ez nem meglepő ebben az istenverte pocsék időben. Fogadjunk, hogy csak egy nagy hal volt. Ha egy atommeghajtású tengeralattjáró ólálkodna erre, azt meghallanánk. Biztos vagyok benne! – Meghallanánk, ha nukleáris lenne. De nem hiszem, hogy Baldridge kapitány túl boldog lenne. Az elmúlt két órában már háromszor lerohant ide, és mindenfélét kérdezgetett.

072300JÚL02. 20É, 64K. Irány 340. Sebesség 3. – Ide-oda járkálunk ezen a hét kilométeres őrsávon. Csak várunk itt, Georgy, és csöndben maradunk. Nincs szükség arra, hogy közel menjünk a hangbójáikhoz, amiket a vízbe dobáltak. Gondolom, a nagy hajó néhány nap múlva erre fog visszajönni. Most van egy kis időnk, egy jó kis feltöltődésre. Körülbelül középen vagyunk, és kétlem, hogy itt fognak keresni. Itt jól el leszünk két– három napot, aztán bele a közepébe, a megfelelő helyre, a megfelelő időben. A legénység hogy van? Mit mondtál nekik? – Csak amit megbeszéltünk. Még mindig azt hiszik, hogy egy speciális gyakorlaton vagyunk, titkos teszt, új nukleáris fegyver. Ha egyszer már elment, lehet baj legénységgel. De akkor már túl késő, és nem tudni mi történik. Még Andrej, ő sem ismerni. De én elmondok tiszteknek mindent, majd rögtön utána. Ők vigyáznak legénységre. Lehet izgulni első percben, de aztán oké, gondolom. Nincs más választás.

081758JÚL02. A Thomas Jefferson. 21É, 62K. Irány 220. Sebesség 10. Az idő: ocsmány. Nagyon erős monszunesők. Az admirálisi hídon Zack Carson és Jack Baldridge az ömlő esőt bámulták, de néhány kilométernyi homályos esősöpörte vízen kívül nem sokat láttak. Minden éjszakai kirepülési felfüggesztettek. – Furcsa ez az idő. Valahogy hideget vár az ember, ha ennyire szürke és nedves minden. Otthon, Kansasban, ilyen időben olyan hideg minden, mint a jéghegy csúcsán... – Ez a délnyugati monszun, Jack. Meleg szél jön egyenesen az Egyenlítőn keresztül, és ez hozza az összes átkozott esőt, ami ebben az évben Indiában esni fog: mostantól a következő tavaszig. Nem káromkodnál, ha farmer volnál... Egy ideig csendben ácsorogtak, a hajó is szokatlanul csendes, majdnem kihalt volt. Csak az úszó szigetnek csapódó szélroham zavarta meg időnként a csendet, ahogy az óriás hajó fel-le hánykolódva tört keresztül negyven méterrel a két tiszt alatt csapkodó hullámokon. Háttal

fordultak a szélnek, szembe a 300 000 négyzetkilométeres területtel, melynek őrzése volt a feladatuk. Ha félig lehunyt szempilláin keresztül tekintett a tengerre, Zack el tudta hitetni magával, hogy Greely megye hatalmas, zöld gabonamezőit látja egy esős kora nyári este szürke fényfátylán át. Életében alig volt hegyes vidéken. A szemei előtt lebegő tájak mindig laposak voltak: széles sík mezők és a határtalan tengerek. Apjára gondolt, az öreg Jethro Carsonra, aki nyolcvanéves korában is még mindig erővel teli, fiatalos, és szálfaegyenesen jár. Tíz éve megö zvegyült, de még mindig uralta a sok száz holdas földet. Zack elhatározta, hogy ősszel, amikor fiatalságának hullámzó fűmezői a legszebbek és kimondhatatlanul gyönyörűek lelkének, meglátogatja családját és szülőföldjét. – Ugye, Jack, nem gondolod komolyan, hogy ott kint tényleg les ránk valaki. – Nem, admirális, tényleg nem. De ha egyszer elkapsz egy jelet, végig kell menned az ellenőrző lépéseken. Nem az én dolgom, hogy készpénznek vegyek bármit is. Különösen, ha azokról a sunyi víz alatti betyárokról van szó. De úgy gondolom, hogy ha bármilyen átkozott idegen itt ólálkodna a mi zónánkban, hát már régen elkaptuk volna. – Én is így gondolom. De azok a ruszki dízelek igencsak csendesek voltak tíz kilométer alatt. – Igen, de olyan jók azért nem voltak. És még ebben az időben is meghallanánk őket, ahogy szortyognak a légző periszkópjaikkal.

081800JÚL02. 20É, 64K. Irány 155. Sebesség 3. – Ott van, Georgy, a bal oldalunk felől, jön EK-ről. – Három-négy órán belül megtörténik. Biztos vagy benne, Ben? – Én biztos vagyok, a népem is biztos, az Istenem is biztos, és remélem a bankigazgatód is biztos benne. – Ötezer méter távolságot akarok, nem közelebb. Ez a masina nagyon bolond, és nagyon nagy. Kell neki idő. Percekig fut. Elérhetünk rövidebb távolságot is, de lehet, hogy nem. – Ellenőrizz minden berendezést, Georgy. Nagy utat tettünk meg ezért. Csak azt sajnálom, hogy nem négy nappal korábban került erre sor. Akkor valahogy költőibb lett volna: a nagy nemzeti ünnepükön.

082103JÚL02. A Port Royal kilencezer tonnás Ticonderoga-osztályú rakétacirkáló fedélzetén Sam Howlett alparancsnok hajóját az anyahajó közelébe irányította, és elhatározta, hogy egy kis pihenőt tart. Ahogy kilépett a bal oldali fedélzetre, a homályos látóhatár mintha kigyulladt volna. Egy másodperccel később fülsiketítő robbanás következett. Ösztönösen megragadta a korlátot, de a viharos erejű szélroham hirtelen felkapta és a földhöz csapta, de olyan erővel, hogy betört a feje. Mielőtt elvesztette az eszméletét, látta ahogy a hatalmas SQ 28-as antennatorony kiszakad a helyéről, és a fedélzetre zuhan. A masszív hadihajó a jobb oldalára dőlt, és a hatalmas torony pedig legurult, szétzúzva és magával sodorva egy fiatal tisztet. A hajó tatján lévő leszállópályáról a robbanás letaszította a helyéről a LAMPS helikoptert, mely lezuhant a tatfedélzetre véres csomóvá gyúrva a legénység két tagját. A helikopter propellerje leszakadt és tovább forgott a vad szélvészben, majd két részre szakadva lefejezett egy fiatal műszerészt. A radartorony becsapódása kettőbe vágta a hajó bal oldali fedélzetét, majd beleütközve egy nagy nyomású tűzcsapba, azt is kiszakította helyéről. A helyéről kiszakadt tűzcsap a kabin lépcsőin végigszánkázva maga alá temetett két tengerészt, több száz liternyi kizúduló tengervízzel mosva vérző sebeiket. Egy veterán katona, húsz évvel háta mögött, patakokban ömlő vérrel és három törött bordával, dühöngve próbálta őket kimenteni, de hiába... Fent a híd kész mészárszék volt. A lezuhant antennatorony áttörte a híd mennyezetét, és megölte Ted Farrer parancsnokot, a hajó összekötőtisztjét. Minden bal oldali ablakot szétzúzott a

robbanás, egyik üvegdarab szinte levágta Rich Pitman hadnagy, a fiatal navigátor jobb karját. Az őrparancsnok arca merő egy seb volt. A fiatal Ray Cooper kadét, pár hónapos házassággal a háta mögött, ott hevert holtan az egyik sarokban. Szörnyű sebektől vérző emberek utolsó hörgései élete végéig kísérteni fogják John Schmeikel kapitányt. A váratlan, ismeretlen irányból érkező katasztrófa hosszú percekre megbénította a Port Royalt. Senki sem tudta, hogy honnan jött a támadás. Schmeikel kapitány riadót rendelt el. Az összes rakéta és fegyverirányító az ismeretlen célpontot kereste, de hiába. Megoldhatatlan feladat volt, minden információ nélkül, mert egyetlen hajóval sem volt összeköttetésük...

082103JÚL02. Az O’Bannon nyolcezer tonnás torpedóromboló fedélzetén, mely szintén az anyahajó közelében állomásozott, moccanni sem volt ideje senkinek. A lökéshullám végigszáguldott a hajón, majdnem a billenési pontig döntve, nekiszórva a tengerészeket a válaszfalaknak. De az igazi kárt a szökőár nagyságú hullám tette. A hajónak még arra sem volt ideje, hogy kiegyenesedjen, amikor a hegynyi magas hullám a hajó közepének csapódott. Ez alkalommal majdnem felborult. Lent a hajókonyhán, ahol most sütőolaj folyt patakokban, hirtelen szörnyű tűz söpört végig. Két olajoshordó felrobbant és a három szolgálatos szakács lángolva tántorgott a plafonig érő lángokban – a huszonnégy éves Alan Brennan később belehalt sebeibe, helyettese pedig, a tizenkilenc éves Brad Kershaw megvakult. Nyolc ember lesodródott a fedélzetről, amikor a hullám becsapódott. Hárman közülük elájultak mielőtt vízbe értek volna. Ők soha nem tértek már magukhoz, és nem kerültek elő, dacára a legénység gyors és heroikus mentési kísérletének. A motorház katasztrofális látványt nyújtott. Jed Manfone, tengerészfőtiszt szörnyű égési sebeket szenvedett egy elektromos megszakítóból hirtelen kicsapódó lángcsóva miatt, és két fiatal mérnököt halálra zúzott egy próbaüzem alatt lévő hatalmas generátor. A parancsnoki híd hasonló látványt nyújtott mint a Port Royalon. A kirobbant ablakokból szerteszóródó szilánkok katasztrófa sújtotta övezetté változtatták a helyet, groteszk skarlát és kristály rémálommá, melyet senki sem úszott meg sebesülés nélkül. Bill Simmonds kapitány, akinek arcát később hatvanhárom öltéssel varrták össze, maga vette át a véráztatta kormánykereket, csatarendbe vezényelte a hajót, átkozva az összeköttetés hiányát, teli torokból üvöltve követelte, hogy valaki próbálja már elérni a vezérhajót.

082103JÚL02. 20É, 64K. Irány 230. Sebesség 25. Negyven kilométerre ÉK-re az anyahajótól a USS Arkansas éppen irányt változtatott, mivel az admirális politikája megkövetelte, hogy a csapat helyzetét állandóan változtassák, idegen radarszemektől elrejtendő az anyahajót. – Kapitány... Ebben a pillanatban láttam valami kísérteties felvillanást a ködben dél felé. Lehet, hogy villámlás volt, de valahogy nem tetszett nekem. – Kapitány... jövök a hídra. – Főparancsnok. A hanglokátor nagy víz alatti robbanást jelez. Irány 2-4-5. Ráfordulok. – Értettem. Mi folyik ott? – De ahogy megszólalt, mennydörgő robbanás hasított a levegőbe, és a kísérő szélroham szétzúzta az összes ablakot a hajóhídon. A robbanás dübörgését hamarosan elnyomta a bömbölő szélroham és a hídon kitört káosz hangja. Az ügyeletes tiszt próbálta visszaállítani a rendet az üvegszilánkok és sebesült tengerészek veszélyes összevisszaságában. És most az első lökéshullám csillapodtával hatalmas szél kerekedett, valamilyen groteszk, természetellenes szél, meleg és rosszindulatú, mint a tájfun előszele. Végigsöpört az óceánon, és most az Aegis rakétacirkáló radarantennáit és légköri műszereit tépázta, megtorpantva a tizenegyezer tonnás hajót haladásában. – Jézusom! Mi folyik itt? Mi ez? Földrengés?

– Kapitány úr! Pokoli robbanás volt – Uramatyám! Hogy dülöngél a hajó! Megfordult a szél teljes húsz fokkal! Még a tenger is furcsán viselkedik, rossz irányba hullámzik. – Még az ördögöt is a hideg rázza tőle... valami nagyon nagy disznóság történt. Szerinte m,... de várj csak egy percet... – morogta magában. – Nem kockáztatunk. – Aztán: – Oké, a fedélzeti tiszt menjen a parancsnoki állásba! A kapitány a parancsnoki hídon maradt, de lent a lokátorszobában visszajátszották a felszín alatti kitörésről készült felvételt. Nem hallották összetört üvegek csörömpölését, amely oly sokáig visszhangzik a víz alatt, majd később a tudatban, amikor egy nagy hajó elsüllyed. Ehelyett valami furcsa, elnyújtott morajlás hallatszott, mely lassan elhalkult, és hátborzongató csönd követte. Senkinek sem volt semmilyen magyarázata a történtekre. Semmilyen! Bármi okozta is a rémes állapotot, jókora káoszt teremtett a USS Arkansas irányítóközpontjában. Az összeköttetés teljesen megszűnt. A felszíni képet mutató hatalmas radarképernyő teljesen üres volt, a légi összekötő éppen azon igyekezett, hogy valamilyen jelet csikarjon ki belőle. Barry kapitány hátradőlt székében, és UHF-rádiótelefonján, mely a hajók közötti kommunikációt szolgálta, egyenesen a harci informatikai központba próbált telefonálni. De a vonal teljesen süket volt. A vezérhajóról senki sem felelt. Közben meghallott egy akadozó, recsegő hangot, valahonnan a százhúsz kilométerre délre lévő fregattok egyikéről, mely szintén az anyahajót hívta. – Jefferson... itt a Kauffmann,... Rádió-ellenőrzés... Vége. De a távoli Kauffmann sem kapott választ. Art Barry megpróbálkozott az admirális titkos vonalával is. Mindhiába. Ekkor megpróbálkozott a közvetlen vonallal, amely volt baseballpajtásához, Jack Baldridge hez kötötte, de ezen a vonalon is teljes csend volt. Barry kapitány utolsó lehetőségként megpróbálta az összeköttetést megteremteni a műholdakon keresztül az anyahajóval. – Uram, igazán nagy probléma van az összeköttetéssel... légi stabilizáció... megszakadó... hibás működés. Már jó ideje próbáljuk... néha van összeköttetés a szatellittel, de nincs kapcsolat a Jeffersonnal. Már amennyire meg tudom állapítani, minden kapcsolat megszakadt az anyahajóval. – Valaki próbálja meg elérni az O’Kane vezérlőközpontját, ma csak néhány kilométerre voltak a vezérhajótól. Ők talán többet tudnak, mint mi... – Velük sincs összeköttetés, uram,... épp most próbáltuk. – Akkor próbáld meg a Haylert, huszonöt kilométerre voltak, amikor a felszínkép megszűnt. Kérd a kapitányt... – Megvan, uram! Freeburg kapitány, titkos vonal. – Hey, Chuck – Itt Art Barry. Meg tudnád mondani, mi az ördög folyik itt?... nem tudjuk elérni a központot... teljesen süket az összes vonal... az O’Kane-t sem tudjuk elérni... ti sem?! Jézusom! Kit?... Elértétek az egyik tengeralattjárót? Valami nagy bumm volt... Isten tudja...! Az anyahajó felé indulsz? Ne tedd! Tartsuk meg a csatarendet, az irányt és a sebességet. Megközelítem a Jefferson utolsó ismert helyét, és megkeresem. Jelenleg az 1/A helyzetben vagyok, és bekapcsoltam a rádióaktivitást mérő detektort... ti is inkább ezt tegyétek. Valami nagyon természetellenes dolog történik itt... Majd értesítelek. – Uram, nézzen ki! A legnagyobb hullám közeledik, amit valaha is láttam...! Ahogy az ügyeletes tiszt kiáltása felharsant, lassan egy húsz méter magas vízfal kezdett emelkedni, a semmiből keletkezve. Éppen szemből kapta az Arkansast, átcsapva a hajó orrán, tovább a fedélzet egész hosszában, több ezer tonnányi víz, keresztültörve ágyúkon és rakétakilövő állásokon. Úgy tűnt, hogy elsüllyeszti az egész hajót, ahogy bezúdult a betört ablakokon át. De mint minden modern hadihajó, ez is gyorsan kiegyenesedett, szinte lerázva magáról az óceánt, és máris törte előre az utat, miközben a tengervíz zuhatagban ömlött alá a hajótestről. Az ügyeletes látta, ahogy a toronymagas hullám továbbgördül északnyugatra Arábia partjai felé. A következő hullám, már nem volt ilyen hatalmas, de azért ez is elárasztotta a fedélzetet, és a következő is. Lassan csillapodtak a hullámok, és a tenger visszatért a normális állapothoz. Az ügyeletes tiszt elindult, hogy ellenőrizze a létszámot. Huszonhat perc telt el a furcsa villanás óta, és a fedélzeti ügyeletes most a kapitányát kereste. A tíz másik felszíni hajóból csak négy tudott kapcsolatba lépni az Arkansasszal. Art Barry azon

vette észre magát, hogy ideiglenesen őt tekintik a csapat vezetőjének, amíg az anyahajó elő nem kerül. Megállapította, hogy mindkét távirányítású rakétahordozó fregatt, a négyezer tonnás Ingraham és a Kauffman is ép maradt. Ugyanúgy, mint a szintén négyezer tonnás Spruanceosztályú Fife. A másik Spruance, a Hayler, az Arkansashoz hasonló állapotban volt, szél-víz tépázta, de majdnem teljesen visszatért az eredeti állapotába. A két nukleáris meghajtású tengeralattjáró, a Batfish és az L. Mendel Rivers is épnek jelentették magukat, periszkópmélységből. Mindkét tengeralattjárós kapitány jelezte azon szándékát, hogy kinn maradnak eredeti állomáshelyükön, nyolcvan kilométerre az anyahajó előtt keletre és nyugatra, harci alakzatban a megszokott sebességgel haladva, állandóan tartva a kapcsolatot. – A külső mezőny gyönyörű – motyogta Barry –, de hol a francba van az a labdaadogató baseballzseni? Most mindenki a vonalban volt, és mindenki ugyanarról a víz alatti felfordulásról számolt be. Az Ingraham és a Kauffman voltak az elsők, akiket egy-egy kisebb, tizenöt méter magas hullám elkapott. Mindketten nyolcvan kilométerre voltak a csapat központjától, ZULU-ZULU-tól abban időben. A Hayler és a Fife habár csak negyven kilométerre voltak, de mint az Arkansast, őket is egy-egy húsz méter magas hullámhegy kapta telibe. Az Ingrahamet tetejébe még oldalról kapta el, és majdnem elsüllyesztette. A hadtest még hiányzó hat hajójából, öt látszott a radaron. Ezek mind álltak, vagy legalábbis úgy látszott. 21.45-kor az Arkansas radarképe kitisztult, és így a helyzet majdnem teljesen tiszta lett Barry kapitány előtt. Most tizenkét pontot látott a képernyőn, beleértve magukat is. Két tengeralattjárót és öt felszíni hajót teljesen világosan, és öt homályos foltot, azonosíthatatlanul, DNy felé haladva, de nem volt velük összeköttetés. Egy hiányzott! 21.50-kor az Arkansas rádiója riadót jelzett: – Sugárveszély! Sugárveszély! Lefelé a fedélzetről! Első fokú harckészültség! Radioaktív csapadék. A sugárzásvédő nyílásokat bezárni! Ez a hivatalos „kérdésnek helye nincs” felszólítás egy közvetlen stílusú sürgetéssel végződött: – NE TÖKÖLJETEK! Másodperceken belül leállt az összes szellőzőventilátor, lezáródtak a nyílások. További tíz percbe került, hogy teljesen elszigeteljék a hajót a felszíni levegőtől és a radioaktív részecskéktől, melyek most már beborították az egész fedélzetet. A hajó most egy óriási lezárt tepsihez hasonlított. Minden fedélzeti nyílás, minden csapóajtó, minden oldalajtó, mely a külső térbe nyílt, most légmentesen lezáródott. Ekkor léptek üzembe a túlnyomást biztosító „Citadella” ventilátorok, melyek speciális szűrőkön keresztül át látták el levegővel a belső teret. A rendszer belsejében egy picivel magasabb volt a nyomás, mint kint, ezáltal a külső, szennyezett levegő nem tudott beszivárogni. Ahogy a hajó tovább haladt a monszun tisztító légáramában, kikerültek a veszélyes zónából. Észak felől kezdve a fertőtlenítő brigádok nekiláttak a fedélzet megtisztításának, nagy nyomású tengervízzel és fertőtlenítőszerrel elárasztva a fedélzetet, amely hagyományos módja a mentesítésnek. A detektorokkal végig követték a mentesítés minden fázisát, így ellenőrizve az utolsó szögletet is. Most Barry kapitány úgy érezte, muszáj egy kis szünetet tartania, hogy feldolgozza magában a történteket: A jelekből egyértelmű volt, hogy nukleáris robbanás történt, és szörnyen szerette volna tudni, melyik hajó hiányzik. Hat hajó nem válaszolt, vagy nem tud válaszolni, és csak öt látszik a radaron. Pár pillanatig csak bámulta a képernyőt, mintha kényszeríteni akarná a hatodikat, hogy megjelenjen. De az űrhajózás fejlett technikája is képtelen volt rá, hogy megmondja, ki hiányzik. Tudta, hogy csak a legprimitívebb módszer adhat választ, amit a tengerészeinél úgy hívtak, „az éles szem” jelzés, és irányváltoztatást rendelt el. – Híd... itt a kapitány, balra tartsunk. Irány 2-3-5. Közelebb megyünk, hogy jobban lássam az északkeleti csúcspontot a hadtest előtt... vagyis a 6031-es nyomvonalat... lehet, hogy nem működik a világítása... ellenőrizd a vizuális detektort!

23.09-kor Barry kapitány már látta, amit látni akart a saját szemével. Fürkészte a sötét, árnyékos tengert, hogy meglássa végre azt a négy hajót, amit a radar mutatott. Felismerte a hatalmas 49 000 tonnás Ardic üzemanyag-szállítót, kisebb sérülésekkel, működésképtelen radar és telefonrendszerrel, de 70%-ban üzemképesen. Látta a félelmetes 9000 tonnás Ticonderoga-osztályú rakétacirkálót, a Port Royalt, egyszerű antennahibával és szerkezeti sérülésekkel a hajó hátsó részén. Megtalálta testvér hajóját, a USS Vicksburgot, amely könnyedén vette a jobb oldali fedélzetére zúduló óriás hullámot, és nem volt említésre méltó sérülése. Az O’Kane az oldalára dőlve egy úszó roncs volt, sürgős segítségre szorulva. És megtalálta az O’Bannon is, ismeretlen mértékű sérüléssel. A hajó majdnem elsüllyedt a szökőárban, de azért lassan tudott haladni, komoly fedélzeti és antenna meghibásodással. Barry kapitány megrökönyödve bámult az üres helyre, ahol az anyahajónak kellett volna lennie. A radar érzéketlenül söpört végig a sötét terepen. És ott, ahol a hatalmas repülőgéphordozónak kellett volna lennie, nem volt semmi. Senki sem látta, senki sem tudott semmit, nem felelt egyetlen hullámhosszon sem. A Thomas Jefferson egyszerűen eltűnt. Mint rangidős parancsnok, a csapat második legfontosabb hajójának vezetője, Barry kapitány utasította az összekötő irodát, hogy egyenes vonalban kapcsolja az Egyesült Államok Haditengerészeti Főhadiszállását, Pearl Harborban, és ott Gene Sadowski tábornokot, a Csendesóceáni Hadtest főparancsnokát. A két ember kevesebb mint három percet beszélt. A mondatok tömörek voltak, két vén tengeri róka beszélt szakmájuk szűkszavú nyelvén. Sadowski tábornok pillanatokon belül megnyitotta közvetlen vonalát a Pentagonba. Washingtonban a helyi idő szerint 13.18 perc volt, amikor Scott F. Dunsmore, a Haditengerészeti Vezérkar főnöke felvette a telefont. – Sajnálattal kell közölnöm önnel – mondta Sadowski –, hogy a Thomas Jefferson anyahajó megsemmisült valamilyen nukleáris katasztrófában. Úgy néz ki, hogy a fedélzeten állomásozó hatezer ember eltűnt.

A Thomas Jefferson radarképe a hadtest hajóinak pozíciójáról 2002. július 8-án.

3. fejezet Július 8., hétfő, 13.20 Scott Dunsmore admirális az Egyesült Államok Haditengerészeténél szolgált már negyven éve. Különböző hadihajókon teljesített szolgálatot, szerte az egész földgolyón. Legutóbb egy Nimitz-osztályú repülőgép-hordozó anyahajón volt parancsnok az Öböl-háború idején, Szaddám Húszéin rakétáival szemben Jelenlegi pozícióját mint a tengerészet legmagasabb kitüntetésével rendelkező, legelismertebb szakembere foglalta el. A jeles bostoni bankigazgató fiát a Legfelsőbb Vezérkari Testület elnökének lehetséges utódjaként tekintették. De sem eddigi élete összes tapasztalata, sem a hadihajós és flottaparancsnoksága, sem vizsgái, diplomái, sem az Amerika legkiválóbb politikusaival közeli ismeretségben eltöltött évek nem készítették fel arra, hogy felfogja a Sadowski admirális által kiejtett szavak teljes súlyát. – ...mind a hatezer ember a fedélzetről, úgy tűnik, odaveszett. Legalább húsz másodpercig nem tudott szóhoz jutni, csak gondolatait próbálta összeszedni. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Sadowski admirális azt hitte, már megint megszakadt egy vonal. Dunsmore megköszörülte torkát, és szavak után keresgélt, amikor hirtelen kopogtak az irodája ajtaján, és fiatal szárnysegédje rontott be. – Admirális! Fort Meade van a vonalban, Morgan személyesen, valami nagy baj van az Arabtengeren. Beszélni akar önnel. Kapcsoljam a hívását valaki másnak? – Most nem tudok beszélni vele. Mondja meg Morgannek, hogy azonnal visszahívom, ha végeztem ezzel a telefonnal – válaszolta az admirális, és máris Sadowskihoz fordult, most szólalva meg először: – Mennyire biztos ez, admirális? – Nem hívtam volna, ha nem volna 100%, uram. Egyik cirkálónk, az Arkansas ott volt a helyszínen. Azért tett így, mert az információs központ radarernyőjén, csak öt objektumot észlelt a hat helyett. Megtalálta mind az öt hajót, kisebb-nagyobb sérülésekkel, egy egyértelműen nukleáris robbanás következtében. Sok a radioaktív csapadék is. Barry kapitány összehasonlította az adatokat más hajók méréseivel, és mindenki ugyanarra az eredményre jutott. A Thomas Jefferson eltűnt egy nukleáris csapadékkal erősen szennyezett térségben. Senki sem látta a roncsnak még a nyomát sem, de a hanglokátorosok erősen aggódnak a robbanás következményei miatt. További veszteségeink is vannak, húsz-harminc főre tehető a halottak száma, de semmi sem viszonyítható az anyahajó katasztrófájához. – Tehát elhajóztak az örök vadászmezőkre? – kérdezte az admirális, olyan hangsúllyal, mely éreztette, hogy az egész szörnyűségért a Csendes-óceáni Hadsereg-főparancsnokságot hibáztatja. Gene Sadowski nem mutatva fájdalmát számtalan közeli barátja halála miatt, így válaszolt: – Igen uram. „Elhajóztak...” Dunsmore admirális nem vette észre a válasz megtört hangját, mert nem ismerte Sadowskit, és tevékenységi körük is különbözött. A washingtoni székhelyű haditengerészeti főparancsnoknak, most élete legnehezebb feladatával kellett megbirkóznia, ami békeidőben bekövetkezhet: harminc percen belül szembe kellett néznie a Legfelsőbb Vezérkari Testület elnökével, majd az Egyesült Államok elnökével. Mindketten arra várnak, hogy megmagyarázza, hogyan sikerült a haditengerészetnek kétszer annyi tisztet és katonát elveszítenie, mint 1941. december 7-én Pearl Harbornál. – Köszönöm admirális – mondta. Hálás vagyok, hogy ilyen gyorsan és személyesen értesített. Kérem, maradjon készenlétben a további utasításokig. Utasítsa a hadtestet, hogy minden kommunikációs csatornát zárjon le, kivéve a főhadiszállással és a flottán belüli összeköttetést biztosítókat. És még egyszer köszönöm, hogy értesített. – Szent isten! – kiáltotta, amikor letette a kagylót. Megnyomta a gombot, mellyel visszahívta Jay Bamberget, a szárnysegédjét az irodába.

A tiszt gyorsabban megjelent, mint eddig bármikor, két ugrással keresztülért a szobán, és elkezdte mondani a hátborzongató, de az admirális által már négy perce ismert híreket, melyeket Morgan admirális, a Nemzetbiztonsági Ügynökségen át közölt vele: – Majdnem átkozottul biztos, hogy elvesztettünk egy hadihajót az Arab-tenger északi részén, valamilyen nukleáris robbanás következtében. Jay Bamberg szemmel láthatóan meg volt rendülve. Túl jól képzett volt ahhoz, hogy mondatait összezavarja emiatt, de be nem állt a szája. – Morgannek bizonyítéka van a műholdaktól – tette hozzá Jay. – Az egyik KH-11-essel vették fel, amelyik még mindig ott fényképez az Öböl bejáratánál az utolsó pánikhelyzet óta. Tiszta képünk van a hőmérséklet emelkedéséről a vízben – olyan, mint ami a nukleáris teszteknél szokott jelentkezni – pontosan a hadtest közepénél, ahol a Thomas Jeffersonnak kellene lenni. Ők is úgy gondolják, hogy elvesztettünk egy anyahajót. Azt mondják, ilyen nagy robbanásnak nem is lehet más oka. – Szeretné, ha visszahívná, uram. Reméli, hogy Ön többet tud mondani. Jézusom...! El tudja ezt képzelni... ez... bocsánat –, uram. Dunsmore admirális megrázta a fejét, és lemondóan válaszolt: – Ez az utolsó hívás a Csendes-óceáni Központból jött. Elveszítettünk egy anyahajót, és majdnem biztos, hogy nincs túlélő. – Te jóisten! – Igen. Te jóisten!... Na gyerünk, kapcsolja a támaszpontot, Morgan admirálist,... aztán megint a Csendes-óceáni Parancsnokságot. Mondja meg a nemzetbiztonságiaknak, hogy hallottuk a hírt, és derítse ki, hogy ők tudnak-e valami lényegeset, amit mi nem. Aztán javasolja Morgan admirálisnak a közvetlen összeköttetést a Csendes-óceáni Hadtesttel, és közben beszéljen meg egy találkozót a vezérkar elnökével tíz percen belül, mondja, hogy a lehető legsürgősebb ügyben. Bamberg szárnysegéd elhagyta a szobát, Dunsmore admirális pedig megpróbálta elűzni a képet, amit agya vetített elé az amerikai anyahajó pusztulásáról, amint az hatezer emberrel a fedélzetén, a nemzet színe-javával, egyszerűen elpárolog. Talán nem fair dolog ilyenkor egyéni fájdalmakra gondolni, de ebben a pillanatban csak az járt a fejében, hogy soha többé nem láthatja Zack Carsont és Jack Baldridge-t, és az ő haláluk több volt, mint amivel meg tudott birkózni. Fölkelt, keresztülsétált a szobán, felvette kabátját, és így járkált fel-alá pár percig, amíg kopogtak szobája ajtaján. Bamberg dugta be a fejét. – Az elnök azonnal látni akarja! Scott Dunsmore ennél nagyobb kihívásoktól sem esett pánikba. – Gyere le velem – mondta, és a két ember elindult a hetes folyosón, elhaladtak a tisztelgő őrség előtt az E gyűrűben, mely egy nagy körfolyosó a Pentagonon kívül (öt oldal, öt szint, öt körfolyosó). Itt három haderőnem vezérkara székelt: a szárazföldi, a harmadik emeleten, a tengeri és légi a negyediken. A Legfőbb Vezérkari Testület elnöke a másodikon helyezkedett el, pontosan a Védelmi Minisztérium alatt. Mind az öt külső folyosó, mely végighaladt a Pentagon falai mentén, több mint 300 méter hosszú volt. A világ legnagyobb hivatala több mint huszonhét kilométer hosszú folyosóval volt átszőve, és háromszor akkora volt, mint az Empire State Building. Azt mondják, hogy nincs két olyan pont ebben a katonai labirintusban, ami hét percnél messzebb lenne egymástól. Ami Dunsmore admirálist illeti, a hetven óra sokkal inkább megfelelt volna számára. A rövid liftezés és a kis gyaloglás Amerika legfőbb katonai személyének irodájáig alig hét másodpercnek tűnt neki, és máris ott állt a tagbaszakadt, ötcsillagos tábornok ajtaja előtt, aki ezt az egész helyet irányította. Joshua R. Paul, New Yorkból, ötvenöt éves, vietnami veterán, a harckocsizók parancsnoka az Öböl-háborúban, a legjobb hátvéd, aki valaha is játszott a West Pointban. – Nem vágyom nagyon erre a találkozóra – dünnyögte Dunsmore Jay Banberg irányába. – Várjon itt, lehet, hogy szükségem lesz segítségre. – Jó napot, tábornok – szólt az elnök. – Foglaljon helyet. Egy kávét? Én is éppen kávézom.

Vidáman mosolygott, fényes, kék szeme kikukucskált a szemüvege fölött, de rögtön észrevette a nem titkolt aggodalmat a magas – tengerészparancsnok nemes vonású arcán, amely általában nyugodt és kiegyensúlyozott szokott lenni. – Mi a gond? – kérdezte. – Hát, uram, legelőször is azt javaslom, hogy tegyük komoly megfontolás tárgyává egy üveg brandy megkóstolását, mely sokkal inkább megfelel a pillanatnak, mint pár bögre kávé. – Óh,... baj van? – Nagyon nagy baj van, uram. Majdnem bizonyos, hogy elvesztettünk egy repülőgépanyahajót. – Azt tanácsolom akkor, hogy fogja az embereit, és találják meg, de gyorsan. – Nem egészen, uram. Én egy Amerikai Haditengerészeti repülőgéphordozó anyahajó totális megsemmisüléséről beszélek, a fedélzetén hatezer fő személyzettel. Nukleáris katasztrófa az Arab-tengeren. Josh Paul tábornokban bennakadt a levegő, csak a foga között sziszegte: – Jézus, Mária! Uramatyám! Mondja, hogy viccel! Ez nem lehet igaz. Itt ül, és azt próbálja nekem bemesélni, hogy Amerika történetének legnagyobb és legegyedülállóbb békeidei krízisével állunk szemben. Biztos abban, hogy mint közös testület, nem álmodunk valami közös rémálmot? – Úgy nézek én ki, mint aki álmodik, uram? – Nem, Scott. Nem úgy. Úgy néz ki, mint aki éppen egy kísértetet látott. – Hatezret. – Uramatyám! Na, adagolja nekem inkább lassan, pontról pontra az egészet. – Tehát, uram, a százezer tonnás anyahajó, a Thomas Jefferson az állomáshelyén tartózkodik, az Arab-tengeren, körülbelül hétszáz kilométerre délre a Hormuzi-szorostól. – Lazán körbe van véve a hadtesttől, tudja, rombolók, cirkálók, fél tucat fregatt, egypár atommeghajtású tengeralattjáró. Nem is szólva a fedélzetén és a hangárokban lévő légierőről, ami körülbelül 84 repülőgép. – Negyvenöt kilométerre egyszer csak látnak egy villanást, a hanglokátorosoknak majd kiszakad a dobhártyája az óriás zajtól. Egy sorozat átkozottul nagy hullám érkezik, és majdnem elsüllyeszt négy hajót. A robbanás szele is csinál jó pár kárt, az összeköttetés megszakad, és húsz perc vagy félóra múlva nyilvánvalóvá válik a kinti hajók számára, hogy az anyahajó eltűnt. Nincs összeköttetés. Amikor a radarrendszerek újra működni kezdenek, már visszavonhatatlan tény, hogy eltűnt. Az egész szélirányba eső terület radioaktív részecskékkel lesz tele. A Csendes óceáni Hadtest Főparancsnoksága Barry kapitánytól értesült az eseményről az Arkansasról. O most a rangidős parancsnok. Ő maga ellenőrizte személyesen a hordozó utolsó ismert pozícióját, és ő összegezte a látottakat. Száz százalék biztonsággal állítja, amit jelentett. Morgan admirálisnak, a Biztonságiaknál, van egy műholdas felvétele, amin jól látszik a víz hőfokának emelkedése, amilyen a nukleáris teszteknél tapasztalható. – Úgy hiszem, nem kell megkérdeznem, hogy az anyahajó fedélzetén volt-e valódi nukleáris robbanófejjel ellátott rakéta, ugye?! – Nem, uram, nem szükséges. – Oké. Ön visszamegy az irodájába, és tíz percen belül összeállítja az összes információt, amivel rendelkezünk. Én kapcsolatba lépek a Fehér Házzal, és kérek egy sürgős audienciát az Elnöktől. Ő majd eldönti, hogy más is jelen legyen-e, vagy ne. Az az érzésem, hogy minél kevesebb ember szerez tudomást a dologról az elkövetkező két órában, annál jobb. Itt találkozunk negyed óra múlva, lemegyünk a liftemen, és egy autó fog várni ránk. – Azt akarja, hogy én is önnel tartsak? – kérdezte Dunsmore admirális, valahogy nem lelkesedve az ötletért. – Csak nem képzeli, hogy egyedül elboldogulok ezzel a problémával? – kérdezte szárazon – különben is, az Elnök valószínűleg a plafonon lesz, ha megtudja, és jobb, ha nemcsak rajtam tölti ki a haragját, hanem mindkettőnkön. – Hát hogyne, megértem – válaszolta Dunsmore. – Az Elnöknek úgyis be kell jelentenie a népnek az esetet. Nem fog örülni neki. A sajtónak mennyi idő múlva lesz tanácsos bejelenteni? – Majd megbeszéljük a Fehér Házzal, hogy mely időpontban fogja ön bejelenteni a sajtónak. – Pontosan ettől tartottam.

– Mindig akad az életben olyan feladat amellyel nehéz megbirkózni, én mindig nagy gondot fordítottam rá, hogy elkerüljem őket... Szedje össze magát, admirális! A legviharosabb tengerrel készülünk szembeszállni, amit valaha is láttunk. Ez a kijózanító beszélgetés megtette hatását az admirálisra, magasabb fokozatra kapcsolt. Az egész hidegrázásos forgatókönyv a maga zord és távoli valószínűtlenségével most egy határozott, direkt rémálommá változott, mely gyors és drasztikus intézkedést követelt. Muszáj, hogy tisztán lássák a baleset körülményeit, muszáj valamilyen úton-módon világossá, érthetővé és legfőképpen kezelhetővé tennie az ügyet, és úgy átnyújtani Amerika Köztársasági Elnökének. Minden esemény irányítható egy okos ember számára! – mondogatta magának. – De az Isten legyen irgalmas hozzám, ha nekem most nem sikerül! – mondta hangosan. Mert, ha elszúrom, az Elnök cafatokra rúgja a valagam, vagy még rosszabb... Öt perccel a bejelentés után máris lesznek olyanok, akik azt követelik majd, hogy a Haditengerészetnek soha többé ne engedjék meg, hogy a világ körül hajókázzon ilyen romboló, önmegsemmisítő fegyverekkel a fedélzetén. A Haditengerészet főparancsnoka és szárnysegédje visszaindultak a negyedik emeletre, maguk előtt görgetve azt a rettentő nagy titkot, amely túl gyorsan fog kiszivárogni, és arra készteti a médiát, hogy olyan kényes kérdéseket tegyenek, amilyeneket a vezetőség szörnyen rühell. „Vajon, elkerülhető lett volna a baleset?”; „Mennyire szükséges egy repülőgép-hordozónak ilyen fegyvereket szállítania?”; „Most, hogy Oroszország részéről a nukleáris fenyegetés megszűnt, mit akarunk még?”; „Nem ez az amire az antinukleáris lobby már harminc éve figyelmeztet?”; „Ilyen sok fiatal katona halála kell ahhoz, hogy beigazolódjon az, amit a liberális demokraták már évek óta mondanak?”; „ Ön a megfelelő ember az ország irányítására?”; „Be kellene zárni az egész Pentagont, mert úgy látszik, hogy mindenki megőrült benne.” Az igazi kérdést még magának sem merte feltenni az admirális. Nem örült az elkövetkező sajtótájékoztatónak, amelyet minden bizonnyal a Fehér Házban fognak tartani. De tudta azt is, hogy az Elnöknek még rázósabb lesz ez az este. Visszatérve irodájába, utasította Jay Bamberget, hogy újra nyisson vonalat Sadowski admirálishoz, ő maga pedig visszahívta Morgan admirálist a Biztonságiaknál. A hírszerző nagyon szilárd és visszafogott volt: azt tanácsolta, hogy minél előbb jelentsék be az ügyet nyilvánosan. Ő maga már leszerelt egy hívást az Orosz Tengerészeti Hírszerzés részéről, tudatlanságot színlelve. Véleménye szerint 90 percen belül be kell valamit jelenteni hivatalosan, mert különben valaki más fogja kipattantani a hírt. Dunsmore felhívta a Csendes-óceáni Főparancsnokságot. Pár elszórt hír volt csupán: még mindig koromsötét volt, és az időjárás rosszabbra fordult. A fregattok veszélyesnek tartották újra megközelíteni a nukleárisan szennyezett utolsó pozíciót. Nem lehet tovább kérdéses a Thomas Jefferson sorsa. A nagy hajó eltűnt egy nukleáris tűzgolyóban, mely azért nem vakította el az embereket, mert a felhők alacsonyan jártak, és sűrű köd volt, mint mindig ebben az időszakban, amikor a délnyugati monszun végigsöpör a térségben. Dunsmore összeszedte maradék önuralmát, és utasította Bamberg főhadnagyot, hogy beszéljen még egyszer a Csendes-óceáni Hadtest parancsnokságával, és értesítse Sadowski admirálist, hogy a Thomas Jefferson-féle harci egység térjen vissza Diego Garciába, vegyen fel új harci alakzatot, csoportosítsák át a hajókat, majd amint lehet, térjenek vissza hazai állomáshelyükre, San Diegóba. Aztán visszasétált az E gyűrű széles folyosójára, és elindult a találkozóra, amelynek véleménye szerint megvolt az a lehetséges hatása, hogy elkezdődjön Amerika tengerészeti tűzerejének ármányos redukciója. Annak a tűzerőnek, mely könyörtelenül növekedett a korai Poláris tengeralattjáróktól kezdve, a Tridenteken keresztül, a komplett hordozó harci egységekig... Senki sem vette észre az E gyűrűben, ahogy lopva megdörzsöli szemét sötétkék egyenruhája ujjával. Dunsmore csatlakozott Paul tábornokhoz a második emeleti irodájánál, és a két főparancsnok két kísérővel az oldalán elindult a lifttel a Pentagon föld alatti garázsa felé. A személyzeti autó az ajtótól pár lépésre parkolt. Csak Paul tábornok és Dunsmore admirális szállt be, és a katonai sofőr, akit előre tájékoztattak az út sürgősségéről, gyorsan elindult az I-395 felé, teljes erővel működő légkondicionálóval, a bágyasztó, nyirkos washingtoni délutánban.

– Elmondta az Elnöknek, mi történt? – kérdezte az admirális. – Nem. Valamilyen ülést szakítottam félbe a hívásommal, és csak annyit mondtam, hogy úton vagyok hozzá egy olyan szörnyű következményekkel járó üggyel, hogy még a Fehér Ház telefonközpontosában sem bízom. – Tudja, hogy milyen gyorsan reagált az Elnök?! Csak annyit mondott: „Rendben. Azonnal jöjjön. Várom.” És megkérdezte, hogy elhalassza-e a megbeszélt találkozókat. – Mondtam neki, hogy tegye szabaddá magát legalább két órára. Ha őszinte akartam volna lenni, legszívesebben azt mondtam volna, hogy két hónapra vagy évre. – Keresztülfut egy ilyen hívás a Fehér Ház személyzeti vezetőjén? – Nem. Van egy direkt vonal a Legfőbb Katonai Vezetés és az Elnök között. Valaki felvette a kagylót, és én közöltem vele: „Itt a Katonai Vezérkar elnöke beszél, a Pentagonból. Az Elnökkel kell beszélnem, rendkívül sürgős ügyben. Azonnal.” Ennyi volt. Máris a vonalban volt, hét másodpercen belül. A személyzeti autó végighajtott a Potomac sugárúton. Csikorgó gumikkal fordultak le a 395. utcáról a Maine sugárútnál, nyugat felé, végig a tengerparton, aztán jobbra, egyenesen föl a rövid, széles felüljárón, amely a Mail fölső végét szeli keresztül. El a Washington-emlékmű mellett, rátérve az Alkotmány sugárútra. Amíg az útjuk a kormányzati épületek között haladt, Dunsmore admirálisnak két kérdése volt: – Egyedül lesz az Elnök? És ki fog először beszélni? – Igen, az első kérdésre. Legalábbis kezdetben. Ami a másodikat illeti, én, aztán továbbadom a labdát az ön biztonságos kezébe. – Ön hol fog tartózkodni az én beszámolóm alatt? – Attól tartok, ön mellett. – A nyugati elnöki sétány következik, uraim. – Jelentette a sofőr, ahogy fékezni kezdett. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy várják őket. Az őrség intett, hogy haladjanak tovább, az ajtónál pedig mindketten biztonsági belépőt kaptak a titkosszolgálat embereitől. Kettő közülük elkísérte őket, egyenesen a nyugati szárny délkeleti sarkába, az Ovális Terembe. A rangidős ügynök kopogott az ajtón, majd rögtön benyitott. Ő és társa mentek be először, intve a fejükkel, hogy a tábornok és az admirális kövesse őket. Az Elnök felállt, bólintott a biztonsági embereknek, hogy kint várjanak, majd szigorúan kezet rázott látogatóival. Mindkettőt jól ismerte. Hellyel kínálta őket az asztala előtt álló robusztus karosszékekben. Az admirális futólag rápillantott a Washington tábornokot ábrázoló festményre, megcsodálta a könyvespolcok felett húzódó csodásan kifaragott boltívet, és kibámult a Fehér Ház napsütötte pázsitjára. Hallotta, ahogy Paul tábornok beszél. – Elnök úr. Nagyon szomorú kötelességemnek kell eleget tennem, hogy tudassam önnel, elvesztettük egy repülőgép-hordozó anyahajónkat, valamilyen nukleáris balesetnek látszó katasztrófa következtében az Arab-tengeren, három órával ezelőtt. Hatezer ember tartózkodott a fedélzeten, és biztosak vagyunk benne, hogy nincs túlélő. Az Elnök habozott egy pillanatig, küszködve a hír roppant súlyával. – Úgy értsem, hogy abszolút biztos, hogy nem áll fönn a tévedés lehetősége, tábornok? – Igen, uram. – MINDENHATÓ ISTEN! HATEZER HALOTT? HATEZER AMERIKAI KATONA HALOTT? HOGY TÖRTÉNHETETT EGYÁLTALÁN ILYEN SZÖRNYŰSÉG? – Elnök úr, ezt én is nagyon szeretném tudni. De mi itt mindnyájan tízezer kilométerre vagyunk az Arab-tengertől. Még soha senki sem halt meg ilyen nukleáris balesetben. Semmilyen magyarázattal nem szolgálhatok, de Dunsmore admirális egy kicsit világosabbá tudja tenni a helyzetet, mint én. – Oké, oké. Maradjunk nyugodtak, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok az elkövetkező huszonnégy órában a világ nevetségének és együttérzésének tárgya lesz. Gyerünk, Scott, van valami nyitja a rejtélynek? Valami mentség? Valami reménysugár? Tudna egy rövid összefoglalót adni a történtekről? Úgy sejtem, hamarosan közzé kell tennünk valamit, de először mindent részletesen mondjon el. Aztán majd valami segítséget keresek.

Az admirális gyorsan keresztülfutott a tényeken – a Thomas Jefferson és a csoportja helyzetén, a hirtelen víz alatti robbanáson, a nagy hullámoktól kezdve a radioaktív esőn át az eltűnt hajó roncsait kereső hanglokátorosok jelentéséig. Beszélt a hajó hirtelen eltűnéséről, a kétségbeejtően visszavonhatatlan következményről, hogy a Thomas Jefferson egyszerűen elpárolgott valamilyen nukleáris tűzfelhőben. A nagydarab oklahomai, az elnöki asztal mögött, állát a kezén nyugtatva percekig hallgatott. Aztán hirtelen megkérdezte. – Ki volt a vezérhajó parancsnoka? – Zack Carson, uram. – Attól tartottam, hogy ezt fogja válaszolni. Ő és én a világ ugyanazon részéről származunk. Mindkét katonai vezető tudta ezt. Amerikában mindenki tisztában volt az Elnök vidéki származásával. Az oklahomai földnyelv volt szülőföldje, közel a kansasi határhoz, ahol szülei marhalegelőit mindenki jól ismerte. Később fényes tudományos karriert futott be a Harward jogi karán. – Uraim. Szerintem a hírt innen kellene bejelenteni, növelve ezzel a nemzeti tragédia jelentőségét. Azt javaslom, hogy a Haditengerészeti Főparancsnokság tegyen egy hivatalos bejelentést a Fehér Ház sajtóirodájának az elkövetkező negyvenöt percben. 21 óra körül pedig ön intézne beszédet a néphez. Vagy még korábban. – Egyetértek mindezzel – válaszolta az Elnök. – De van egy kérdésem. Bizonyos benne, hogy baleset történt? Dunsmore admirális meglepődött a kérdés egyenességén, bár tudta, hogy előbb vagy utóbb fel fog merülni. Várt egy percig, elnézett az Elnök mellett, és a zászlókra bámult, melyek a magas ablakokat szegélyezték; a gyalogság, a tengerészet és a légierő zászlói. Csak aztán szólalt meg: – Nem, uram, nem lehetünk bizonyosak benne. Ebben a helyzetben semmiben sem lehetünk biztosak. Nem hagyhatjuk ki a számításból egy ismeretlen ellenség támadását, sőt a szabotázs lehetőségét sem. Habár amíg nincs semmi bizonyíték a kezünkben, nem látom értelmét feleslegesen riadót fújni a nyilvánosság felé. Az Elnök elgondolkodva nézett: – Nehéz eldönteni, melyik irányba lépjünk. Egy baleset lehetősége azt a látszatot kelti, mintha a tengerészetünk tehetetlen lenne. – Egy fehér lepelbe öltözött fickó sikeres támadása az amerikai anyahajó ellen valószínűleg megdöbbenést, ha nem pánikot okozna. Az átkozott liberális sajtó megdöglene a gyönyörűségtől. Azt kellene eldönteni, melyik rosszat válasszuk a kettő közül. A tengerészet szénája mindenképpen rosszul áll. – Ahogy én látom – szakította félbe Paul tábornok az Elnök gondolatmenétét –, az a következő: Ha azt a hajót megtámadták, azt úgy is ki fogjuk deríteni. De ebben a helyzetben nem látom szükségesnek, hogy a sajtót vagy a közvéleményt ilyen irányba tájékoztassuk. A dolog jelenlegi állása szerint nemzeti gyásszal, tiltakozással, megvetéssel és gúnyolódással kell számolnunk. Nem hiányzik, hogy a félelemkeltést is hozzáadjuk ehhez az amúgy is pocsék egyenlethez. – Egyetértek – válaszolta Dunsmore admirális. – Ne növeljük a gondjaink számát. Ezen a ponton szerintem egy megrázó baleset tényét kell bejelentenünk, mely az egyik hordozónkon történt. Semmi előnyünk sem származna abból, ha azt sugalmaznánk, hogy az Amerikai Haditengerészet egymilliárd dolláros anyahajóját ismeretlen személy megtámadta és megsemmisítette. Édes Istenem, ha az ember nincs biztonságban egy anyahajón, melyet saját légiereje, egy teljes rakétaarzenál, nukleáris tengeralattjárók védenek, akkor hol az ördögben lehetne bárki, bárhol, bármikor biztonságban ezen a földön? – Pontosan erre gondoltam én is – mondta az Elnök mosolyogva. – Remélem, megbocsátják, hogy ilyen képtelenséget említettem meg. Dunsmore udvariasan bólintott, de magában azt gondolta: „Ahányszor csak találkozunk, mindig jobban értem, hogy miért ülsz te abban a székben. Ha a tengerészetnél lennél, valószínűleg az enyémben ülnél, vagy inkább a tábornokéban.” Az elkövetkező félórában a Fehér Ház személyzete lázasan készült a sajtókonferenciára. A két katonai vezető átvonult Reagan elnök egykori nappalijába, a nyugati szárnyba, a sajtóattaséval, Dick Stafforddal és két újságíróval.

Dunsmore admirális leült a sarokba egy telefon mellé, nyílt vonallal a Pentagonba, és nekiállt a tábornok figyelő szemei előtt összehívni 22 órára a tengerész vezérkart egy értekezletre, az E gyűrű negyedik emeletére, közvetlen az elnöki beszéd elhangzása utáni időpontra. Helyettesét, Freddy Roberts admirálist bízta meg a részletek megszervezésével, és a tengerészet utasszállító gépe már készen is állt a San Diegó-i támaszponton, hogy Washingtonba röpüljön. A fedélzetén lesz a Csendes-óceáni Flotta parancsnoka; a Felszíni Hajózás parancsnoka; a Közép-keleti Parancsnokság haditengerészeti vezetője és még mindazok, akik épp San Diegóban tartózkodtak. Az űrparancsnokot és a Tengeri Harcászati Rendszer parancsnokát Dallasban érték utol, éppen egy elektronikai üzemet látogattak meg. Őket is ugyanaz a gép fogja felvenni. Dunsmore admirális ezen kívül még kérte Morgan admirális megjelenését is a beszélgetésen, valamint egy fiatal főhadnagyét a tengerészeti hírszerzéstől, a legjobb nukleáris szakértő hírében álló Bill Baldridge-ot, akinek a testvére az áldozatok között volt. Amíg a hatalmas tengerészeti krízis kezdett alakot ölteni a Fehér Házban, Baldridge 1991-es Ford Mustangján száguldott száznegyvennel a Suitlan Parkway úton, mobiltelefonon keresztül társalogva egy notóriusán unalmas közép-nyugati szenátor hollóhajú feleségével: – Hogyne, nem tudom még, hogy miről lesz szó, de nem kezdjük el tíz előtt. Ott leszek a Watergate-nél 2.30-kor. Megvan a kulcsom. Tudom, hogy Hawaiiban volt, olvastam az újságban. Közben az Elnök az Ovális Teremben konferenciát tartott a nemzetbiztonsági tanácsadójával, Sam Haynesszel, a Fehér Ház személyzeti osztályvezetőjével, Louis Fallonnal és a Védelmi Miniszterrel, aki most érkezett helikopterrel a virginiai Worfolkból. A probléma az volt, hogyan csökkentsék legkisebbre az elnök felelősségét, hogyan védjék meg a haditengerészetet, és hogyan kovácsoljanak erényt a nagyfokú aggodalmukból és zavarodottságukból. Mostanra Dick Stafford a nappali szoba és az Ovális Terem között ingázott, próbálva megfogalmazni azokat a magabiztos szavakat, amelyek letompítják a sajtó majdani támadásainak élét, és amelyek a tengerészet és az Elnök ellen fognak irányulni. Az a változat, amelyet Dunsmore admirálisnak írt, a könnyebbik volt. 16.30-kor pedig már ott állt a zsúfoltságig megtelt fehér házi sajtóteremben, és felolvasta az előkészített közleményt. Így kezdődött: „Nekem jutott osztályrészemül az a szomorú és sajnálatos feladat, hogy bejelentsem az Amerikai Haditengerészet Thomas Jefferson nevű repülőgép-anyahajójának elvesztését” A közlemény az alábbi szavakkal végződött: „Hatezer ember volt a fedélzeten, és nincs túlélő.” Körülbelül 10 másodpercig megdöbbent csönd uralkodott a termen, mintha senki sem tudná felfogni a bénító hír valódiságát. De végül, amikor a pokoli zűrzavar kitört, a Richter-skálán mérni lehetett volna. Úgy tűnt, mintha mind a kétszáz újságíró egyszerre ugrott volna talpra, jegyzetfüzetekkel és mikrofonokkal hadonászva további információkért üvöltözve. Scott Dunsmore admirális bölcsen tartózkodott a kérdések megválaszolásától, amelyek a terem minden pontjáról záporoztak rá. – Pontosan mikor történt az eset? – Mikor kapunk listát a halottakról? – Honnan tudják, hogy nem volt túlélő? – Ez a legnagyobb békeidőben történt katonai katasztrófa az Államok történelmében? – Le fog-e mondani a Haditengerészet parancsnoka? A Fehér Ház képviselői azonnal az admirális segítségére siettek. A sajtótitkár csendet kért... – Uraim... URAIM! EZ A NAP EGY NAGY TRAGÉDIA NAPJA... KÉREM! PRÓBÁLJANAK MEG MÉLTÓSÁGTELJESEN VISELKEDNI!... Túl késő volt. Ez már túllépte a sajtókonferencia határait. Ez már őrjöngéssé fajult, a média cápái vért szagoltak. Mindegy, hogy kiét. Scott Dunsmore körül keringtek, mintha Adolf Hitler kelt volna életre benne. Vakuk világították be a termet, fényképészek harcoltak a jobb pozíciókért, próbálták lefotózni az általuk halálra ítélt vezérkari főnököt. Semmit sem lehetett hallani az őrjöngéstől, amely csak akkor csitult kissé, amikor a hírügynökségek emberei elvonultak csendesebb sarkokba, és mobiltelefonjaikon megpróbálták eljuttatni a hírt a központjukba. A Fehér Ház kabinetfőnöke elrendelte, hogy a tengerészgyalogosokból álló őrség vonjon kordont az emelvény köré, a sajtótitkár pedig elrendelte a terem kiürítését.

Dunsmore admirálist is kikísérték az őrség tagjai, de akkor már készen álltak a szenzációhajhász napilapok következő számának főcímei... „HATEZER AMERIKAI KATONA HALÁLA – A TENGERÉSZET ÖNMAGÁRA TÁMAD” „NUKLEÁRIS HOLOCAUST REPÜLŐGÉP-ANYAHAJÓN” ÖNPUSZTÍTÓ ANYAHAJÓ” „A TENGERÉSZET ATOMIZÁL HATEZER AMERIKAIT” Az Elnök feladata ilyenkor az, hogy az egyensúlyt helyreállítsa, hogy megpróbálja meggyőzni az ekkor már hisztérikus nyilvánosságot, hogy az Amerikai Haditengerészetet ténylegesen nem dühöngő őrültek és gyilkos ámokfutók csoportja irányítja. Volt még négy órája, hogy megfogalmazza szavait. Vacsora a tíz résztvevővel, akik segítettek a vázlatkészítésben – beleértve Dunsmore-t és Josh Pault. A vacsora pedig a szokásos sonkás szendvics és kávé. Mikorra az utolsó szendvics is elfogyott, az amerikai közvéleményt már felpiszkálták a hírrel. Hírekkel egy távoli óceánról, halálról, megsemmisülésről, az Amerikai Haditengerészet tökéletes hozzá nem értéséről, a vezetők takargatásáról. Hírek célozgatásokkal, hírek azzal a szándékkal, hogy megdöbbenést és zavart keltsenek, és mindenekfelett azzal a szándékkal, hogy a közönséget még több hírre éhessé tegyék. Közben, 8 óra 30-kor a két katonai vezető a Pentagonba távozott. Majdnem ugyanebben az időben landolt az andrewsi bázison az a repülő, mely San Diegóból érkezett Dallas érintésével. Egy helikopter várta, hogy egyenesen a Pentagonba szállítsa utasait. Huszonöt perccel később az Elnök, tökéletesen szabott öltönyében, szurokfekete nyakkendővel, Dick Stafforddal az oldalán elhagyta az Ovális Termet, hogy szembenézzen a médiával. Stafford már másodszor aznap, az Elnök először az elmúlt másfél hónap során. A hozzáállása óvatos fensőbbség volt. Lehet, hogy pártja domináns a szenátusban, de nem domináns a várakozó falkában. Egyedül kell szembenéznie velük, összeszedve minden cseppjét félelmetes intellektusának, és bevetve híres kígyóravaszságát ebben a feszült helyzetben. Stafford bejelentette, hogy lehetőség van korlátozott számú kérdés megválaszolására a beszéd végén, de túl keveset tudnak még a tengerészet nyomozó szakemberei. Különben is, másnap délelőtt 11-kor nagyszabású sajtó eligazítást terveznek a Pentagonban. Ezután csendet kért az Elnök számára, aki lassan, határozottan az emelvényhez ment, és a mikrofonok erdeje mögé állt. A kamerák zümmögtek, a fények elvakították, a hangulat kényszerűen tiszteletteljes volt. Az Elnök gondosan megválogatott szavai tartalmasak voltak, és képesek a nagyközönséget hipnotikus hatás alá vonni. És most az egyik legnagyobb televíziós közönsége volt a történelem során. Az is lehet, hogy a legnagyobb.

– Amerikai honfitársaim – kezdte. – Amerika egész történelme egyik legszomorúbb napjának estéjén szólok Önökhöz – Ezen a napon, melyen több ezret vesztettünk el legkiválóbb honfitársaink közül, valamilyen szörnyű, szeszélyes baleset által, amelynek a valószínűsége egy a millióhoz, és amely zavarba ejti legkiválóbb katonai szakembereinket is. Még soha sem történt nukleáris baleset fegyveres erőink sorában – és ennek a mainak a nagysága, amely halálra ítélte a hatalmas repülőgép-anyahajót, a Thomas Jeffersont, mindannyiunk számára sokkoló hatású volt; bánatot és kínt hozott az aggódó családok, barátok és kollégák életébe. Ez a megdöbbentő eset az elkövetkező napokban bánatot visz hazánk legeldugottabb sarkába is, olyan közösségekbe, melyek számára a tragédia személyes tartalmat hordoz, mert közeli barát, rokon vagy családtag életének elvesztését kell gyászolniuk. Az a gyász, amivel most mindannyiunknak szembe kell néznünk, más természetű. Nekem magamnak is voltak barátaim a Thomas Jefferson fedélzetén. És én túlságosan is jól tudom, hogy haláluk micsoda szomorúságot fog hozni a magányos kis farmok közösségeiben, Kansas állam

széles síkságain. Egyikük egy szeretve tisztelt admirális volt, a másik első osztályú kapitány, aki a legmagasabb tisztségre rendeltetett. Tudom, hogy személyes bánat fog költözni kis városokba, végig a tenger partján Maine, New Hampshire, Massachusetts, Rhode Island, New York, New Jersey, Maryland, Virginia, NyugatVirginia és Carolina államban... hogy csak a legkiválóbb parancsnokaink hagyományos toborzóhelyeit említsem. De bánat lesz Georgiában és Floridában is. Délen és Közép-Nyugaton, és lehet, hogy leginkább Kalifornia partjain... különösen San Diego kikötőjében, amely a Thomas Jefferson otthona volt, és még sokaké akik rajta szolgáltak. Ebben a pillanatban csak türelmüket kérem, az iránt, amit mondani szándékozok. Mert én csak azért jöttem, hogy dicsérjem őket, ezeket az amerikai hazafiakat, akik meghozták hivatásuk legelőreláthatatlanabb utolsó áldozatát. De a halál számukra – a másodperc töredéke alatt megállt a szívük egy atomrobbanás tűzgolyójában – nem ugyanaz a halál, mint ami számunkra lehetséges – számunkra, akik oly keveset kockáztatunk, akik élete félelem és veszély nélkül telik. Mert a Thomas Jefferson legénysége számára a halál és annak láthatatlan fenyegetése állandó társ volt. Mert ami békeidő volt számunkra, nem volt békeidő az ő számukra. A békeérzetünk kizárólag nekik köszönhető. Ok nem részesei voltak ennek a békének, hanem megteremtői. Őrei és védelmezői voltak. Nem jobban az életben, mint a halálban. Nem átlagos emberek voltak. Ők hajókra szálltak, és járták a világ óceánjait nemzetük lobogója alatt. Ők voltak azok, akik megkövetelték a békét. Pax Amerikana – béke, melyet hazánk, az Amerikai Egyesült Államok szilárd, segítséget nyújtó keze alapozott meg. Béke, mert mi mondjuk, hogy béke legyen, mert mi mondjuk, hogy a világon legyen szabad a kereskedelem... békés vizeken. Béke legyen, mert mi békét akarunk. Hányszor olvashatták e szavakat a nemzetközi feszültségek idején, hogy: „Az Egyesült Államok figyelmeztette...” Az Egyesült Államok az olyan emberek miatt figyelmeztethet, akik meghaltak a Thomas Jeffersonon. Nem hasonlítottak a mindennapi emberekhez. Még viccet is gyártottak arról, hogy szembe kell nézni a halállal: „Nem kellene jelentkezned, ha nem bírod a viccet.” Ez a mi katonáink szavajárása már ősidők óta. Minden ember, aki valaha is szolgált ilyen hatalmas hadihajó fedélzetén, tisztában volt vele, hogy mélyen lenn a hajó orrában pusztító fegyverek vannak, amelyeket nem pusztán ballasztanyagként raknak oda, hanem megfelelő ütőerőnek bármely ellenség felrobbantásához: ezek alkotják a barikádot, amely mögött az egész világ békében élhet. És a Thomas Jefferson legénysége tudta ezt. Láthatták a fedélzeten sorakozó vadászbombázókat, amelyek naponta szálltak fel a fedélzetről, és látták a tűzerőt és a dühöt, melyet ezek produkáltak, és amit bármely agresszor ellen használni tudtak volna. És ők ennek tudatában voltak. De ők, akik beléptek az Amerikai Haditengerészethez, valami mást is tudtak. Tisztában voltak azzal, hogy veszélyes hivatásuk próbára teheti őket, hogy megtegyék az utolsó áldozatot háborúban, békében vagy bármikor. Ezt mindig tudták. Kevés nap telt el úgy számukra, hogy ne jutott volna eszükbe a halál közelsége. A munkahelyük végzetes volt – tele harci repülővel, melyek elsüvítettek a hajó fedélzete felett; távirányítású rakétákkal; bombázókkal és ágyúkkal; nukleáris tengeralattjárókkal. Ezek az emberek, a Thomas Jefferson emberi, tisztában voltak munkájuk ijesztő felelősségével. És tudták, hogy hivatásuk nagy dicsőséget adományoz nekik és családjuknak, életük minden napján. Hirtelen távoztak az élők sorából, életük virágjában... ezekért az emberekért énekeljük: „Kik veszélyben a tengeren...” – a tengerészhimnuszt. Ez a sor eszembe juttatja, mint bizonyára másoknak is, a kiváló angol költő, Laurence Binyon ideillő sorait: „Őket nem éri idő vasfoga, mint minket magunkra hagyottan A kor nem érinti őket, az évek nem ítélkeznek felettük A nap lementekor és az új nap hajnalán Emlékezzünk rájuk” És most, szeretném megkérni önöket, hogy gondolatban idézzék fel ezeknek a nagyszerű embereknek az emlékét. Szembenézve azzal a felmerülő kérdéssel, amelyet mindnyájan tiszteletben tartottak az utolsó pillanatig. Kell-e az Egyesült Államoknak folytatni a vizek feletti őrködést? Vajon az ezzel járó veszély túl sok-e, amit elvárunk ezektől az emberektől.

Én tudom, mi az én válaszom, és tudom, mi volt a Thomas Jeffersont irányító admirális, és mi volt a szolgálatot teljesítő hatezer ember válasza, le egészen a legalacsonyabb rangú katonáig. Megéri? Hogy az USA felvállalja ezt a súlyos kötelezettséggel járó és veszélyt hordozó feladatot, annak érdekében, hogy mi mint nemzet és a világ nagy része nyugalomban élhessünk, és ne kelljen félnünk semmilyen ellenségtől. Megéri? Helyesen van ez így? Továbbra is ezt kell tennünk? Minden alkalommal a jövőben, valahányszor ez a kérdés felmerül, a Thomas Jefferson legénységének szeretett emléke fog előttünk állni. És minden alkalommal, figyelembe kell vennünk, hogy az ő válaszuk mi lett volna, mi lett volna a hatezer válasz. Polgártársaim, ők vérbeli katonák voltak, a legnagyobb Amerikaiak. Hazafiak. A becsület emberei. A kötelességteljesítés emberei. Nem mindennapi emberek. Az ő válaszuk gondolkodás nélkül jött volna. Helyes ez? Megéri? Igen. Mindig is igen! És így, a bánat sötét pillanataiban, ne adjunk helyet eszméink elárulásának. Még amiatt se bánkódjunk, hogy talán hiába haltak meg. Csak azt tartsuk eszünkben, hogy értünk haltak meg, azon veszélyes kötelességük teljesítése közben, melyet szerettek, és legfőképpen, amelyben hittek. Legalázatosabban kérem önöket, hogy imádkozzanak érettük és családjukért ezen az igazán szörnyű éjszakán. Hadd erősítsem meg az elhunytak hozzátartozóit azzal, hogy ezen az estén senki nem lesz egyedül, mert ma este mi mindnyájan együtt leszünk. Mint ahogy mindig is együtt voltunk. Mert ami igazán számít, az az, hogy családom imája és természetesen az enyém is mindörökké önökért szól. És most azt szeretném önöknek kívánni, hogy legyen béke legalább ezen az éjszakán, és a hajnal új reménysugarat és fényt hozzon mindazok szívébe, akik szerették és tisztelték Thomas Jefferson hőseit.

A hangja megtört, ahogy a végén beszélt. Majd hozzátette csendesen: – Attól tartok, nem vagyok képes válaszolni a kérdésekre – és lesétált az emelvényről roppant méltósággal, otthagyva a médiát és a nemzet nagy részét, megtörve szavai súlya alatt. Mire Dick Stafford elérte a pulpitust, hogy bejelentse az elnöki beszéd végét, a Fehér Ház telefonközpontja, mely naponta negyvennyolcezer hívást tud rögzíteni, most hirtelen túl lett terhelve még néhány ezerrel, ugyanúgy, mint a hálózati tévécsatornák. Egyszerű amerikai emberek ezrei telefonáltak, nemcsak hogy túláradó együttérzésüket fejezzék ki az áldozatok hozzátartozói iránt, hanem azért is hogy érdeklődjenek, hogy az adományaikat és koszorúikat hová küldjék.

Dick Stafford, az Elnök régi egyetemi társa, visszasietett az Ovális Terembe. Nebraskai dialektussal beszélt, ha izgatott volt, mert Valentine-ból származott, fentről a hatalmas Cherry kerület síkjairól, a Kígyó folyótól északra fekvő vidékről. – Elnök úr – mondta –, a körülményekre való tekintettel, én úgy érzem, hogy elég jól sikerült. A válasz a mély, északnyugati Oklahomából érkezett: – Köszönöm, Dick. Hálás vagyok a segítségéért. Bárcsak mondhattam volna valami biztatót a családoknak is! Valami kézzelfoghatót. – Még nem. Még nem érkezett el az ideje. Lépést kell tartanunk a dolgok állásával. Értem, hogy mit akar, uram, és tudom, hogy ön korrekt, ami a szándékát illeti, de most bíznia kell bennem. Adjon legalább négy napot, és utána tartsa meg a következő beszédet. Hagyjuk, hadd induljon be a nyomozás. Hagyjuk a tengerészetet, eméssze meg ezt az egész robbanást. Aztán lesz egy kis időnk Camp Davidben, hogy megtervezzünk további három elnöki kezdeményezést: különleges nyugdíjat a családtagoknak, nemzeti gyásznapot és egy elnöki rendeletet, amely elrendeli, hogy minden hajó és parti bázis tartson évenkénti istentisztelettel egybekötött vacsorát a Jefferson emlékére. Az emberek majd beszélnek róla, hogy részt vegyenek-e a vacsorán, mint

ahogy a Királyi Tengerészet Nagy-Britanniában mindig megtartja a trafalgari ütközet emlékestjét az összes hajón és bázison. – Hé, ez tetszik. Remélem, kapok meghívást. De nem baj, hogy Trafalgarnál a britek győzelmet arattak, míg a Jefferson elvesztése nem éppen hősi tett volt tőlünk?! – Nem, nem hiszem, hogy baj lenne. A hősiesség az hősiesség. Meghalni a hazáért szolgálat közben, már önmagában is dicsőség. És én biztosan érzem, hogy az amerikai emberek megértik és elismerik, amit a haderőink tesznek. Úgy hiszem, hogy a liberális sajtó és a liberális demokraták évekig hibát követtek el a haderő elutasításában. Emlékezzen Reagan elnökre, aki ugyanebből az irodából rendelte el a katonai költségvetés majd 40%-kal való növelését, amikor is történelmünk egyik legnagyobb politikai mélypontján voltunk. – Arra is emlékezni kell, hogy Reagan nagyméretű katonai költekezése végérvényesen véget vetett a Szovjetuniónak, mint komoly katonai ellenfélnek, és végleg lerombolta a Vasfüggönyt is. Én úgy hiszem, hogy az emberek egyszerű józan esze belátja, hogy az Amerikai Fegyveres Erők mindig helyes úton járnak, és nem kell befolyásolni őket, különösen nem baloldali seggfejek által. Az Elnök elmosolyodott alacsony, zömök sajtótitkára kifakadása hallatán. Harwardi intellektusának és szégyentelen szókimondásának kombinációja kétségkívül imponált neki. És a tisztánlátása. Szerette Dick Stafford kristálytiszta logikáját. – És most mi legyen? – kérdezte a sajtótitkárt. – Szerintem most hagyni kéne, hogy Dunsmore admirális összegyűjtse a következő felvonás szereplőit. Aztán én és ön, és Sam Haynes átmennénk a Pentagonba meghallgatni a tanácskozást. Követnünk kell az eseményeket lépésről lépésre. Tudassa velük, hogy éjfél körül ott leszünk.

Paul tábornok úgy döntött, hogy az elkövetkező kihallgatást, melyet este 10.00-re rendeltek el, a jól őrzött privát ülésteremben tartják meg, ahol a személyzeti osztály vezetője és a védelmi miniszter heti megbeszéléseiket szokták tartani. Ez az E gyűrűben, a második emeleten lévő belső szentély elég nagy volt ahhoz, hogy a tengerészet felsőbb vezetése elférjen benne. A terem nagyfokú biztonsága szintén megfelel arra az esetre, ha az Elnök és tanácsadói váratlanul megjelennének. És ezt a lehetőséget mind Dunsmore admirális, mind Paul tábornok határozottan lehetségesnek tartotta. A két katonai főparancsnokra várt öt négycsillagos admirális, két altengernagy és egy ellentengernagy. Ehhez jött még két főhadnagy; az egyik Morgan admirális Nemzetbiztonsági Hivatalából, a másik, Bill Baldridge, a Tengerészeti Hírszerzőktől. Paul tábornok Dunsmore admirálist kérte fel a megbeszélés levezetésére. Az asztal végébe hat széket helyeztek, a Katonai Vezérkar elnöke, az Elnök, a védelmi miniszter és a Fehér Ház vezető személyei számára. A vizsgálóbizottság már megalakult, mire Paul tábornok megérkezett. A bizottságnak San Diegóban lesz a központja, amíg az előzetes adatfelmérés és a többi hajóban keletkezett károk felmérése zajlik. A Csendes-óceáni Flotta parancsnoka a bizottság elnöke, és ő máris értesítette Art Barry kapitányt, hogy a lehető leghamarabb térjen vissza Diego Garciából. Barry kapitány visszaüzente a műholdon keresztül, hogy szeretné magával hozni az ügyeletes őrparancsnokot is, mert ő szemtanúja volt az eseményeknek. Minden ilyen kérés azonnal zöld utat kapott. Megérkezett a Köztársasági Elnök és gyorsan bemutatták az asztal körül ülőknek, és ő külön figyelmet fordított arra, hogy név szerint üdvözölje az összegyűlteket. Amikor Baldridge főhadnagynak bemutatták, egyenesen odament hozzá, és kezet rázott a fiatal nukleárisfegyverszakértővel. – Istenem, Bill, nem tudom elmondani, mennyire elszomorít bátyja, Jack halála. Gondolom, tudja, hogy szüleink jól ismerték egymást... kérem, ne felejtse el legmélyebb részvétemet tolmácsolni az egész családjának! Baldridge vasakarattal uralkodott érzelmein. Minden bizonnyal ez volt élete eddigi legfontosabb találkozása, és valószínűleg a legfontosabb, amin valaha is részt fog venni. Erre igyekezett koncentrálni, míg az a tény kísértette, hogy soha többé nem fogja viszontlátni Jacket.

Most arra próbált figyelni, ahogy Dunsmore elmagyarázza, hogy eddig mire jutottak. A Közép-Keletről származó újabb információk csak megerősítették azt, ami eddig is sejthető volt. A radioaktív sugárzás szintje megnövekedett. A lokátorosok nem észleltek semmi olyat, ami egy hajó felrobbanására vagy elsüllyedésére utalt volna, csak egy nagy tengeralatti robbanás tompa dörejét. Minden jel arra mutatott, hogy a robbanás a hajó gyomrában történt, ahol a nagy, atomtöltetű robbanófejeket és rakétákat tárolták. Az egyik fegyverraktár közvetlenül a gerinc felett a 6,5 méter átmérőjű hajócsavar közelében volt, kb. harminc méterrel előrébb. Ez egy ötemeletes bérház nagyságú terület volt. – Ha csak egy robbanófej is meghibásodik, az már elég ahhoz, hogy az egész anyahajót gombafelhővé változtassa – mondta Dunsmore. – Én azon a véleményen vagyok, hogy a baleset ezen a részén történt a hajónak. – Mi késztethet egy ilyen robbanófejet arra, hogy felrobbanjon? – kérdezte az Elnök váratlanul. – Egyáltalán, hogy működnek ezek az átkozott szerkentyűk? – Úgy vélem, Baldridge főhadnagy a legalkalmasabb személy a kérdés megválaszolására – szólt Dunsmore. – Uraim, valamilyen elektromos impulzusra mindenképpen szükség van. Az impulzus paramétereit pedig valakinek szándékosan be kell állítania. A legegyszerűbb is időzítőszerkezettel működik, egy kisméretű, de bonyolult órával. Nem arra tervezték őket, hogy ütközés hatására robbanjanak, mint más bombák vagy gránátok. – Például egy torpedóknál használt nukleáris robbanófejet be lehet állítani, hogy robbanjon egy adott időben, amit a torpedó elindítója számít ki előre a cél koordinátáinak paramétereiből. Minden azt szándékozik biztosítani, hogy a robbanófej csak akkor lépjen működésbe, ha a zsákmányát megközelíti. – Bevallom őszintén, hogy igen fogas kérdés számomra annak a lehetőségnek megválaszolása, hogy igen erőteljes emberi beavatkozás nélkül egyáltalán felrobbanhat-e egy ilyen robbanófej. – Ezek szerint fennáll a szabotázs lehetősége? – kérdezte az Elnök gyorsan. – Hát, uram – tétovázott Baldridge – Ezzel a lehetőséggel még nehezebb megbirkózni. Azok a „csomagok” ugyanis a lehető legszigorúbb ellenőrzés alatt állnak. Már pusztán ahhoz, hogy a közelükbe férkőzzön valaki, az isten tudja hány ember engedélye szükséges. Ezután még át kell jutni az őrségen, amely állandóan szemmel tartja a területet. Ezután, ha az ember bejutott a területre, legalább három dandárkatona kíséri minden lépését. Ha bárki is illegálisan akarna bejutni, hát... szerintem az őrök kérdezősködés nélkül lelőnék, mint egy kutyát. – Van valakinek lehetősége kíséret nélkül bejutni erre a területre? – faggatta tovább az Elnök. – Nem, uram – vetette közbe Morgan admirális –, kivéve a kapitányt és az admirálist, mert nem hiszem, hogy bárki is kétségbe vonná, hogy joguk van a belépésre. De még sohasem hallott senki olyat, hogy a hadianyagraktárakat meglátogató vezetőket nem kísérte legalább két vagy három tiszt. Ez éppen olyan lenne, mintha Ön, Elnök úr, egyedül mászkálna lenn a Fehér Ház kazánjai között. – Elég bizarr, még elképzelni is. És különben is, legalább két szakemberre van szükség ahhoz, hogy betöltsék és elindítsák a robbanófejet, akiknek pedig engedély kell a bejutáshoz. Hacsak nem egy holdkóros összeesküvés esete áll fenn a hajó legfelsőbb vezetése részéről, a célból, hogy felrobbantsák magukat és összes barátjukat. A magam részéről az egész szabotázs elképzelést képtelenségnek érzem, szerintem szóba sem jöhet. – Szerintem sem – erősítette meg Dunsmore admirális, és helyeslő hangok hallatszottak az asztal körül mindenhonnan. – Tulajdonképpen nincs bizonyíték semmire sem – tette hozzá Dunsmore. – Csak a nagy robbanás, és az eltűnés. Nem hiszem, hogy a szabotázsteória mellett kellene kitartanunk, de úgy vélem, hogy azt a lehetőséget is számba kell vennünk, hogy a hajót egy ismeretlen ellenség támadta meg. Az asztal körül néma csend lett, egészen addig, amíg fél perccel később Baldridge főhadnagy meg nem törte. – Tudjuk, hogy a hajó atomrobbanás áldozata lett, melynek ereje akkora volt, hogy a hajó atomjai egyszerűen elpárologtak, valószínűleg semmilyen nyomot sem hagyva maguk után.

Tehát, ha ezt a teóriát szándékoznak fontolóra venni, az lenne a legbölcsebb, ha kigondolnánk, hogy vajon hogyan és honnan érkezett az a robbanófej. – Csak három lehetőség van – vette át a szót Dunsmore admirális –, egy repülőről elindított célkereső rakéta; egy felszíni hajóról indított távirányítású rakéta; vagy egy tengeralattjáróról kilőtt torpedó. Albie Lambert, a Csendes-óceáni Flotta parancsnoka most közbelépett: – Lehetetlennek tartom, hogy a rakéta repülőgépről érkezett volna, és teljesen valószínűtlennek, hogy valamilyen felszíni hajóról, vagy tengeralattjáróról. – Ahhoz, hogy a repülős teóriát ejtsük, elég azt tudni, hogy legalább öt rakétacirkáló volt a közelben, radarjaikkal az eget pásztázva, és három órával az eset előtt a Hawkey legalább ötszáz kilométeres körzetben nem jelzett semmit. És azt mindenki tudja, hogy előle nem lehet elbújni. Egy közép-hatótávolságú rakétát a hajók mindenféleképpen észleltek és harminc másodperc alatt elkaptak volna. Különben is, ki lőtte ki? Abban a térségben senki sem rendelkezik ilyen rakétával. – Az én véleményem szerint egy hajóról indított rakétának még kisebb az esélye – mondta Dunsmore admirális. – Tudjuk, hogy nem volt más hadihajó legalább kétszáz kilométeres körzetben. Ha lett volna, Zack Carsont és Jack Baldridge-et figyelmeztették volna. Még ha láthatatlan lett volna is, legalább öt képernyőn lehetett volna észlelni egy közeledő rakétát. Ezek a fickók még a sirályokat is lenyomozzák, nemhogy egy nukleáris robbanófejet! – És mi van a tengeralattjáróval? – kérdezte az Elnök. – Bill? – fordult Dunsmore a főhadnagyhoz, akiről köztudott volt, hogy pályafutásának kezdetén tengeralattjáró tüzérségi tiszt volt. – Elképzelhető, de nem nagyon valószínű, hacsak az illető nem itt vagy Angliában kapott kiképzést. A torpedók híresek arról, hogy képesek megbolondulni. Nagyon nehéz őket beprogramozni, és nukleáris fejjel sem olyan könnyű őket ellátni. Mert ha ezt teszed, nagy a valószínűsége, hogy célt tévesztesz. Először is be kell állítani: igazán pontosan meg kell saccolni, mennyi idő alatt ér oda a célponthoz, aztán beállítani az órát pontosan erre az időpontra, elég közel kell menned a pontosság kedvéért, igazán közel, legalább 5000 méterre, de nem közelebb, mert akkor megvan az a veszély, hogy magadat is felrobbantod. Az én megítélésem szerint ezt majdnem lehetetlen hibátlanul végrehajtani, hacsak nem nagyon magas képzettségű az irányító. A dolog úgy zajlik, hogy a tengeralattjárót a hadtesthez egész közel kell vinni észrevétlenül. Szerintem ennek az esélye egy a millióhoz, de vannak az asztalnál nálam sokkal illetékesebb személyek, akik jobban meg tudják ítélni egy ilyen megközelítés valószínűségét. – Mint volt hadtestparancsnok – szólat fel Albie Lambert admirális – én úgy hiszem, hogy egy anyahajó majdnem megközelíthetetlen. Túl sok érzékelő műszerrel, figyelőberendezéssel, radarral van körülvéve, de mégis ismerünk olyan eseteket, amikor gyakorlatok során egyes „csónakok” sokkal közelebb kerültek az anyahajóhoz, mint amit mi egyáltalán lehetségesnek tartottunk. Egyszer ismertem egy királyi tengerészeti tengeralattjáró admirálist, aki azt állította, hogy ő közel tudna férkőzni egy anyahajóhoz, és el tudná süllyeszteni. – Tulajdonképpen ez ugyanaz a fickó, aki lóvá tett egy amerikai hadtestet az Arab-tengeren indiainak álcázva magát. Akkor felszíni hajót vezetett. Úgy hiszem, ő a legjobb tengeralattjárós a Királyi Tengerészeinél. Őfelsége a Királynő elit tengerészei közé került. Különös dolgok vannak. Semmi sem lehetetlen. – Én úgy gondolom, hogy ennek az összejövetelnek a célja nem egy ránk mért nukleáris csapás lehetőségének a megvizsgálása – mondta a haderőnem parancsnoka –, ezért azt javaslom, hogy ezt a kérdést halasszuk el addig, míg teljes jelentést nem kaptunk a többi hajóról. A károkról készült jelentéseket pedig legkésőbb holnap reggel fogjuk megkapni. Azt javaslom, hogy holnap 14.00-kor jöjjünk újra itt össze, ha az Elnök úrnak is megfelel. Addig pedig fogadjuk el a mind politikailag, mind szakmailag legkézenfekvőbb, és messze a legkényelmesebb megoldást, hogy egy nagyméretű nukleáris balesettel állunk szemben, amelynek okát legfőbb tudósaink még mindig vizsgálják. Az Elnök felnézett, és helyeslően bólintott, Dick Stafford előrehajolt, és így szólt:

– Ne hagyjuk, hogy ezek a fickók mindenféle baljóslatú dolgot képzeljenek oda, ahol nincs is, csak egy csepp szivárogjon ki egy ilyen tanácskozásról, és a sajtó máris ráveti magát. Az Elnök megint bólintott, és hozzátette: – Ebben a pillanatban nincs egy komoly ellenségünk se. Örülök, hogy Scott a „baleset” megoldás mellett döntött. A tanácskozás szétoszlott. Autók várták a résztvevőket, hogy szállásaikra vigyék őket. Bill Baldridge az órájára pillantott, mielőtt elindult a garázsba, aztán Stafford az Elnök és Sam Haynes társaságában nekivágott a végeláthatatlan folyosónak. Az Elnök a fiatal kansasi tudós lépteihez igazodott: – Hát, Bill, ahogy a baleseteknél lenni szokott, majdnem biztos, hogy soha egyikünk sem fogja megtudni a teljes igazságot. – A helyzet az, uram, hogy az egész baleset teória nem ér egy lyukas garast sem. – Micsoda? – lepődött meg az Elnök, és hirtelen megtorpant. – Azt a hajót egy nagy nukleáris fejjel ellátott torpedó kapta telibe – mondta Bill. – Az atomfegyverek nem robbannak fel csak úgy maguktól, véletlenül. Ez nemcsak hogy nem valószínű, uram. Ez lehetetlen! Valaki, valahogy eltalálta a hajót, Elnök úr. Számomra ez nem kérdéses.

4. fejezet Július 9., kedd, 02.10 A hatezer ember haláláról szóló hírt megerősítve jelenti tudósítónk a Pentagonból, hogy tegnap késő éjjel még senkinek sem volt egyértelmű elképzelése arról, hogy mi okozta a tragédiát az anyahajó rakterében. NEW YORK TIMES Dick Safford láthatta az Elnököt Bill Baldridge főhadnaggyal beszélni. Elég gyorsan haladtak, hallótávolságon kívül. Stafford látta, hogy hirtelen megállnak, mindenki mást megállásra késztetve, megakadályozva a továbbhaladást az E gyűrű második emeletén. Majd az Elnök megfordult. – Dick, szeretnék Baldridge főhadnaggyal megtárgyalni egy-két dolgot. Ő is jöjjön velünk, Sammel és veled együtt. Valaki vigye át Bill kocsiját a Fehér Ház parkolójába, rendben? Baldridge feldobta a kulcsot és Stafford elkapta, profi módon, bal kézzel a fej felett. – Shortstop, Nebraskai Egyetem, Huskers, 61-es – mondta. Öt perccel később már a három autóból álló elnöki konvojban ültek, melyet testőrség vezetett vissza, keresztül az éjszakán, keletre a Potomac híd felé. – Oké, Bill, hogy lehet ennyire biztos benne, hogy a robbanás nem baleset volt? – kérdezte az Elnök. – Nem annyira vagyok biztos benne. Csak 100%-ig. Valakinek be kell állítani azokat a fegyvereket, és be kell indítani a robbanási folyamatot. Ez egy nagyon finom művelet, elindítani egy láncreakciót, melyben atomok, neutronok és elektronok szigorú arányban reakcióba lépnek. – Ezeket a műszereket egyenesen úgy tervezik, hogy eleve megakadályozzák a véletlen baleset bekövetkezését. Egyszer egy ilyen robbanófej beleesett az óceánba egy összeütköző repülőgépről, és még így sem indult be. Ha egy kisebb bombát be tudna juttatni a tárolóterületre, akkor sem történne semmi különösebb baj. Az egész raktárt eleve úgy tervezik, hogy képes legyen bármilyen komoly támadást kibírni anélkül, hogy nukleáris csapást mérne önmagára. – Ha elindítana egy nukleáris robbanófejjel ellátott torpedót, és mondjuk valamilyen oknál fogva a robbanórendszer meghibásodna... akkor is üzembiztos maradna... Csak menne tovább, amíg az üzemanyag ki nem fogyna. Egyszer kihalásztunk a tengerből egy atombombát, amit a légierő véletlenül beleejtett... – Ha azok a „bébik” felrobbannak, az csak egyvalami miatt lehetséges – mert valaki beállította őket, hogy robbanjanak fel. Ezért van az, hogy soha senki még nem hallott véletlenül

felrobbant atombombáról, mert azok csak akkor robbannak, ha azt mondják nekik, hogy robbanjanak. – Jézusom – kiáltotta az Elnök –, és a szabotázs lehetőségét is elveti? – El bizony. Először is nem tud bejutni a fegyverraktárba. De, ha mégis bejutott, holtbiztos, hogy nem egyedül. Legalább két ember és egy nagyon érzékeny műszer kell ahhoz, hogy beállítsanak egy ilyen robbanófejet. Ez másképp nem lehetséges, csak ha feltételezzük, hogy az egész vezérkar megháborodott, és elhatározta, hogy tudatosan megsemmisíti az egész hajót és a legénységet. És még ha ez történt volna is, a bátyám, Jack akkor is megakadályozta volna... Biztos vagyok benne. Most először látszott úgy, hogy a főhadnagy elveszti kicsit a kontrollt maga fölött. Az Elnök megveregette a vállát. – Hát persze hogy megakadályozta volna – mondta. – Nagy ember volt a bátyád és én kimondhatatlanul sajnálom. Baldridge örült, hogy sötét van, mert nem szerette volna, ha bárki is észreveszi, hogy mennyire megviseli a dolog, de az arcán csendesen folydogáló könnyeket most senki nem láthatta. Csendesen haladtak tovább, míg az Elnök meg nem kérdezte: – Bill, van olyan robbanófej, amelyet egy torpedóra lehet csatlakoztatni, és elég erős ahhoz, hogy egy anyahajót levegővé változtasson? – Azzal nincs gond, uram. Emlékszik arra a néhány kiló Semtexre, amely néhány évvel ezelőtt felrobbantotta Londonban a Balti Tőzsdét és még néhány utcát a környéken? – Húhú! IRA-terroristák, ugye? – Igen, úgy van. Úgy saccolom, hogy egy olyan kupac Semtex megfelel kilenc tonna trotilnak. Egy nukleáris robbanófej egy ötven centi átmérőjű torpedón, akkorán, amely elsüllyesztette a Belgranót, egy régi típusú MACK 8 két csillagost – megfelel hatvanezer tonna robbanóanyagnak, mely egész New Yorkot eltüntetheti a föld színéről. – Jézusom! Az autók befutottak a Pennsylvania sugárútra. Nem sokkal múlt fél három, éjfél után. Az Elnök megkérte Dick Staffordot, hogy reggel nyolc órára rendeljen reggelit a Fehér Házba. – Politikáról van szó. Szeretném, ha megjelenne ön, Sam, a védelmi miniszter és a külügyminiszter, valamint Morgan admirális... és senki más a tengerészettől... kivéve Billt, mint műszaki szakértőt. És szerezzen egypárat a CIA-s fickók közül, olyanokat, akik tudnak valamit mondani a Közel-Keletről. Az Elnök elvonult a harmadikon lévő hálószobájába, és Bill valahogy hálásan mászott be hűséges Mustangjába, és elindult lefelé a Pennsylvania sugárúton. Eljutott a Washington körútig, és egy rövid lejárón lehajtott Chapman szenátor lakása felé közeledve, mely a Watergate-nél volt. Lassított. Nagyon ritkán adódott olyan alkalom, hogy ellen tudott volna állni a csábító örömöknek Mrs. Aimee Chapman érzéki karjai között. A mai nap viszont ilyen volt. Egyszerűe n nem bírt volna egyedül maradni, de remélte, hogy a nő majd megérti, mit érez, és segít elfeledkezni Jackről és mindarról az űrről, amit elvesztett bátyja maga után hagyott. A szenátor felesége a megértés példaképének tűnt. Bevezette a férje dolgozószobájába, aztán magára hagyta, amíg felhívta Jack özvegyét, Margaretet San Diegóban. Biztos, hogy senki sem alszik a Baldridge családban ilyenkor. Főleg nem ezen az éjjelen. Bill majdnem fél órát beszélt, és Aimee csak sejthette, hogy micsoda traumával kell megküzdenie a telefon másik végén. Csak egyszer hallotta, hogy Bill felemeli a hangját, és elkapott pár szót is: – Maggie, el kell onnan jönnöd... amilyen gyorsan csak tudsz... San Diego olyan lehet, mint egy szellemváros... kérlek, hívd föl anyát... Ő majd mindent elrendez. Maggie! Muszáj elvinned a lányokat Kansasba! Aimee látta a telefon lámpáját villogni, ahogy Bill újra tárcsázott, ezúttal anyjának. Amikor végre előkerült, Aimee észrevette könnyáztatta arcát. Öntött neki egy italt, és azon az éjszakán nem történt közöttük bűnösebb dolog, mint egy „jóéjszakát” puszi. Karjai közt tartotta, amíg aludt, ugyanúgy, mint akkor, amikor az édesapja meghalt, évekkel ezelőtt. Aimee először tizenhét éves korában lett Bill barátnője, amikor a fiú először ment Annapolisba. Most végiggondolta azokat az éveket, amikor Bill majdnem elvette feleségül

Dunsmore admirális lányát. Aztán szeretője lett, miután hozzáment a gazdag, de valahogy érdektelen politikushoz, aki hamarosan szenátori rangra emelkedet, de másra nemigen. Jack Baldridge véleménye mindig is az volt, hogy Billnek kellett volna feleségül vennie Aime-et. Nagyon szép volt, kicsiny, törékeny, sötét, mint Francia származású anyja, és bálványozta a magas, karcsú közép-nyugati fiút, amióta csak először meglátta egy partin a Tengerészeti Akadémián. Mint sok más washingtoni egyetemista lány, ő is ellenállhatatlannak tartotta Bill mély intellektusát és atlétatermetét, melyet a nyári hónapok kemény farmermunkája alakított ilyenné. A tengerészkadétnak nagyon jól állt ez a cowboyos keménység. Bőven lehagyta társait, mind ügyességben, mind szakmai téren, mind gondolkodásban. Valószínűleg kiváló focista lehetett volna, ha egyáltalán komolyan veszi a futballt. De soha nem vette. Mindig más volt mint a többi, túlságosan könnyen vett mindent, nem volt hajlandó a versengésre, mintha az állandó kívülálló szerepe jutott volna neki az élet színpadán. Ez a tulajdonsága megakadályozta, hogy feljebb emelkedjen a ranglétrán, és abban is, hogy végleg elkötelezze magát egy lány mellett. Még mindig egyedül élt, és az Isten tudja, milyen kockázatot vállalt azáltal, hogy a Watergate-ben egy szenátor ágyában aludt, néhány órával azelőtt, hogy reggelizni menjen a 43. Amerikai Elnökkel. Szó se róla, Bill Baldridge igazán figyelemre méltó fiatal tiszt volt. Személyi háttere rögtön az ország legjobbjai közé emelte. Szakmai tudása és magas szintű tudományos eredményei messze kiemelték társai közül. Személyes tulajdonságai pedig képessé tették rá, hogy hibáiból is erényt kovácsoljon, és mindig nagy súlyt nyomjon a latban a nálánál magasabb rangúak között is. De végső soron Bill Baldridge mégis kívülálló maradt. Úgy nézett ki, mint egy fiatalabb, vékonyabb Robert Mitchum, átható kék szemével, mely a mélytengeri hajósoknál és a puszták embereinél szokott gyakran előfordulni. De így is nehéz volt besorolni bárhová is. Jól szabott egyenruhájában, 188 cm-es magasságával igazi tengerésztiszt volt, de otthon, Kansasban össze lehetett téveszteni egy fiatal cowboyjal, aki soha életében nem hagyta el a sík vidéket.

A reggeli újságok, úgy látszott, nem tartalmaznak mást, csak a szerencsétlenül járt anyahajó történetét. A Washington Post fekete keretes címoldallal jelent meg: AMERIKAI REPÜLŐGÉP-ANYAHAJÓ ELTŰNÉSE NUKLEÁRIS KATASZTRÓFÁBAN – 6000 HALOTT – A TENGERÉSZET ZAVARBAN VAN Bill futólag rápillantott a cikkre, megigazította nyakkendőjét, bevágta csomagját a hátsó ülésre, beült a Mustangba, és menekülésszerűen elhajtott a Fehér Ház irányába. A Thomas Jefferson mindkét parancsnoka Nyugat-Kansasból származott. Zack Carson admirális, a hadtest parancsnoka egy kis Tribüné melletti farmon született és nőtt fel, Greely megyében. Jack Baldridge, a hadműveleti parancsnok, a 156-os út melletti Burdettből származott, mely a Nagy Kanyartól délnyugatra terül el. Mr. Jethro Carson, az admirális nyolcvanéves édesapja a hírek szerint tejesen összeomlott, amikor fia haláláról értesült, és azóta is kezelés alatt áll. GARDEN CITY TELEGRAM A reggelit a Fehér Ház tanácstermében szolgálták fel a tíz ember számára. Az Elnök szólt, hogy nem akar komoly jegyzőkönyvet, csak személyes beszélgetést néhány nagyon megbízható emberrel. Leült az asztalfőre, bal oldalán a honvédelmi miniszter, Robert MacPherson, a külügyminiszter, Harcourt Travis, Dick Stafford, Sam Haynes és Morgan admirális zárták a sort. A jobb oldalon székek sorakoztak Schnider admirális, a Tengerészeti Hírszerzés vezetőjének, a

két Cl A Közép-Kelet-szakértőnek, valamint Bill Baldridge számára, aki épp most érkezett, Sam Haynes előtt egy orrhosszal. Bill közvetlen főnöke, Schnider kissé meg volt lepődve, hogy itt látja. Sőt meglepődése még fokozódott, amikor az Elnök felnézett, és mosolyogva így szólt: – Hello, Bill! Jól aludt? Örülök, hogy látom. Miután a két pincér távozott, az Elnök hozzákezdett: – Uraim, ez egy nem hivatalos, bizalmas beszélgetés. Szeretném a lapjaim kiteríteni, mielőtt még a Legfelsőbb Katonai Vezérkar elnökével beszélnénk. Úgy hiszem ugyanis, hogy elképzelhető az a lehetőség, hogy a Thomas Jeffersont egy nukleáris robbanófejjel ellátott ellenséges torpedó találta el. Szünetet tartott, hogy szavai kellő hatást érjenek el. Aztán folytatta: – Bill Baldridge személyében itt látható az ország egyik legjobb nukleáris fizikusa, a haditengerészet tisztje, aki a Bostoni Műegyetemen doktorált. Bill közölte velem, hogy teljes lehetetlenség, hogy egy nukleáris robbanófej önmagától valaha is felrobbanjon, még kevésbé akkor, ha „szunnyadó állapot”-ban tartják egy raktárban. Tehát mi marad? Csak egy támadás lehetősége ellenünk. Ennek az összejövetelnek a célja az, hogy elmondják nekem: ki, hogyan és miért követhette el a támadást. – Abban a térségben nem sok nemzetnek van meg a kapacitása erre – szólalt meg MacPherson, a külügyminiszter. – Hírszerzőink szerint terrorista csoport nem képes ilyen mérvű támadásra, csak nukleáris hatalommal rendelkező ország segítségével. – Bob, szeretném, ha kizárásos alapon végigmenne ezeken az országokon. Kezdje azzal, hogy ki tehette, de lehet, hogy nem állt ilyen a szándékában. – Felejtsük el a briteket, felejtsük el a franciákat, felejtsük el Pakisztánt, Izraelt. Nekik mindnyájuknak van nukleáris fegyverük, de nem használnák és nem tennék hozzáférhetővé senki számára. Felejtsük el Indiát. Az ő fegyvereik nagyon kezdetlegesek, és különben sincsenek úgy oda a vizeik védelméért. Maradnak az oroszok mint lehetséges fegyverforrás; és a kínaiak, de őket más okból kifolyólag hanyagoljuk. Természetesen nem lehetünk biztosak Oroszország és Ukrajna nukleáris fegyverbiztonságában. – De a fegyvernek, amely elpusztította a repülőgép-hordozót, csatlakoztathatónak kellett lennie a szerkezethez, amely kilőtte. Ez azt jelenti, hogy az oroszoknak kellett szolgáltatni mindkettőt. – Mi van a „kis fickókkal”, akik rendelkeznek tengeralattjáróval; Algéria, Románia, Lengyelország, Irán nevét nem is említve. – Hát igen, mi van velük? – kérdezte, Dick Safford. – Gondolom, ők az USA legfőbb ellenségeinek számítanak. – Elmondanák tehát, hogy először is ki tehette, aztán hogyan és miért? – kérte az Elnök. – Uram – mondta Harcourt Travis, egy magas, ezüstös hajú ex-harvardi professzor. – A Jefferson az Arab-tengeren állomásozott, és legalább egyszer szándékában állt belépni a Perzsaöbölbe. Megnézhetjük, hogy mely országok szeretnék távol tudni ettől a térségtől, és milyen okból. Azt hiszem a válasz lehet mind Irán, mind Irak, mert az előbbi uralomra tör a térségben, míg az utóbbi oka még nyilvánvalóbb. Őrült rezsim, plusz ismert ellenséges érzés az USA-val szemben. Semmilyen más lehetőségre nem tudok gondolni senkire, aki eléggé gyűlölne minket ahhoz, hogy ilyen népirtást sikerre vigyen ellenünk, márpedig ez közel jár ahhoz. Morgan admirális közbevágott: – Úgy értelmeztem, hogy önök szerint a legvalószínűbb, hogy tengeralattjáró követte el a merényletet, és nem felszíni hajó. – Úgy vélem, ez a tengerészet álláspontja – mondta az Elnök, emlékezve az előző esti beszélgetésre. – Úgy vélik, hogy a hadtest könnyedén megállított volna, de legalábbis jelentett volna egy repülőt vagy egy hajóról érkező rakétát. És akkor tudnánk, hogy mi történt. – Ezt mind elhiszem, de abban is biztos vagyok – ma reggel ellenőriztem –, hogy semmilyen idegen hajó nem tartózkodott az anyahajó környékén, egyetlen radarképernyő szerint sem. Megvannak azok a jelentések, házon belül. Barry kapitány is úton van már egy repülő fedélzetén San Diego felé. Holnap délután Washingtonban lesz. – Oké. Tehát nincs előrelépés a tengeralattjárós teóriával?

– Hát, uram, ha mint egy ex-boomerbeli fegyverszakértő beszélhetek – mondta Baldridge –, úgy gondolom, hogy egy robbanófejet sokkal inkább célhoz juttathattak torpedóval, mint levegőben haladó rakétával. Vegyük úgy, hogy öt kilométer távolságról. Úgy emlékszem, említettem a múlt éjjel, hogy minél közelebb megy az ember, annál nagyobb a valószínűsége, hogy maga is levegőbe repül. Az szintúgy lehetetlen, hogy egy nukleáris meghajtású tengeralattjáró közel kerüljön a hadtesthez anélkül, hogy felfedeznék. Kipróbáltuk! Ha nagyobb sebességgel közelít, elcsípjük őket a passzív érzékelők mély tartományában, ha lassan közelít, akkor az aktív (visszavert jeleket érzékelő) hanglokátorosaink kapják el a nagy hajótestet. Jó időjárási viszonyok között a hadtest elkapja őket ötven kilométeres távolságból, minden megerőltetés nélkül. Ez nem lehetett atommeghajtású. Valószínűleg egy igazán csendes, modern dízelmeghajtású, óceánjáró búvárhajó volt. – És ilyen kinek van? – Kérdezte az Elnök. – Majdnem mindenkinek – válaszolta Baldridge. – Nekünk, a briteknek, az oroszoknak, a franciáknak, a kínaiaknak, és az isten tudja kinek még. De fogadjunk, hogy Morgan admirális egytől egyig tudja, hogy hol tartózkodnak ebben a pillanatban. Az admirális felnézett, de nem mosolyodott el. – Nagyon jól bánunk velük – mondta –, és ami a megvalósíthatóságot illeti, az egyetlen ország, amely megkísérelhetett és sikeresen végrehajthatott egy ilyen akciót, az Irán. Először is az Öblön kívül akarnak tudni minket, a kormányuk pedig tele van iszlám fundamentalistákkal. Másodszor pedig van három orosz gyártmányú KILO tengeralattjárójuk, mindhárom Bander Abbasban tartózkodik, a tengerészbázisukon, csak mintegy hatszáz kilométerre attól a helytől, ahol a Thomas Jefferson tartózkodott. – Az irániak is már évek óta küszködnek azzal, hogy megvegyenek és megszervezzenek egy tengeralattjárós flottát. Vettek is két használt KILO-t a Fekete-tengeri orosz flottától, aztán rátették a kezüket egy harmadik, sokkal újabb fajtára, 1996-ban. Mind a hármat láttuk szatelliten Bandar Abbasban öt nappal ezelőtt. A legutóbbi képek a Pentagonban vannak. Ellenőriztem. Senki se látta, hogy onnan elmozdultak volna. Tehát, szerintem azok a képek még mindig ugyanazon a helyen mutatják mind a hármat. – És ha nem? Ha mondjuk az egyik hiányzik? – kérdezte az Elnök. – Akkor van egy gyanúsítottunk. – válaszolta Morgan admirális. – Nekik megvan az indítóokuk és a tengeralattjárójuk is. – És mi a helyzet Irakkal? – kérdezte az Elnök. – Szerezhettek valahonnan egy KILO-t? – Elméletileg igen. De nekik komoly problémájuk van a kikötővel. Nincs meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy tengeralattjárót futtassanak. És ha lenne nekik, akkor azt mi is látnánk. De semmi jele. És ha valahogy mégis vettek vagy kölcsönöztek egyet a Fekete-tengeri orosz flottától, akkor el kellett vezetniük a Boszporuszon keresztül, egyenesen a mi és a törökök szatellitjei szeme előtt. – Ezután keresztül kellett vezetniük a Földközi-tengeren, elhaladni a gibraltári felügyeletünk előtt, utána nyolcezer kilométert délnek, Afrika körül, útközben persze valahol tankolni, ezután fel északra az Indiai-óceánon keresztül az Arab-tengerig, útközben kijátszva az összes anyahajós hadtestünket, és végül fölrobbantani a Thomas Jeffersont egy nukleáris fejű torpedóval. – És mindezek után, uraim, nem lenne kikötőjük, ahova hazamenjenek, tehát meg kellene valahogy szabadulniuk a tengeralattjárótól, amely estben mi, vagy valaki más, találna valamit vagy legalábbis valakit. A közönség elbűvölten ült. Végül a honvédelmi miniszter, MacPherson törte meg a csendet. – Arnold, ez azt jelenti hogy teljesen leírod Irak lehetőségét? – Hát nem teljesen, de csak miután sikerült végigvinniük mindazt amit az imént részleteztem, amit igencsak kétlek. A tengeralattjárók nagyon összetett szerkezetek. Hosszabb üzemeltetési idő esetén igazi szakemberre van szükség. Nem tudok elképzelni olyan irakit, aki ezt véghez tudná vinni. Láthatják, nem is a legjobban kiképzettekről beszélünk, hanem valami zseniről. Örülhetünk, ha egy vagy két ilyen parancsnokot fel tudunk mutatni. A briteknek is van talán egypár belőlük. Többet még nagyítóval sem találhatunk. Irak? Szóba se jöhet. – Tehát így állunk. Millió az egyhez. És mi a valószínűsége Iránnak? – kérdezte az Elnök. – Hát, ha mind a három ismert tengeralattjárójuk ott áll még a kikötőjükben, mint a legutóbbi műholdas képen, akkor nyugodtan őket is kizárhatjuk – válaszolta Morgan admirális. Mert

először is az előbb felvázolt utat nekik is meg kellett volna tenni, másodszor pedig egy iráni tengeralattjáróst ugyanúgy nem tudok elképzelni ilyen küldetésen. – Oké – válaszolta az Elnök – de akkor mi lett a Thomas Jeffersonnal?

San Diego városa tegnap éjjel megrendüléssel fogadta a hírt az eltűnt repülőhordozó anyahajóról. A tengerészbázis meg volt döbbenve – több mint 3000 család maradt apa, némelyek fiú nélkül, és feleségek férj nélkül. Sokak számára ez az éjszaka véget nem érő lesz. A tengerészet eddigi legnagyobb békeidőben történt szerencsétlensége olyan áldozatot követelt ettől a várostól, amelyből sose fog kigyógyulni. San Diegónak már eddig több gyászoló családja van, mint San Franciscónak az 1906-os földrengés után. SAN DIEGO CHRONICLE – Csakis baleset lehetett. Nincs más magyarázat – mondta Harcourt Travis. – Egyetértek... nincs más magyarázat... csak baleset lehetett... semmi más nem stimmel. Az emberek az asztal körül végkövetkeztetés felé hajlottak, hangzatos és ésszerű végkövetkeztetés felé. Nem volt más vélemény, kivéve egyet. A legfiatalabbét a teremben. – Nem volt baleset – mondta Baldridge halkan. Az Elnök felnézett. De MacPherson volt, aki válaszolt. – Bill – kezdte –, én díjazom az aggodalmad, és itt mindenki tiszteletben tartja a véleményed és a technikai tudásod. De be kell látnod, hogy nem kezdhetünk el vadul vádaskodni egy szemernyi bizonyíték nélkül. Még csak egy megvalósítható tervet sem tudunk végiggondolni, amely beleillene egy potenciális ellenség szándékaiba. Tejesen nevetségesek lennénk. – Ez mind igaz – válaszolta Baldridge. – De nem annyira nevetségesek, mint amennyire akkor lennénk, ha ezek a kurafik újra támadnának. Az Egyesült Államok Elnöke egy darabig szótlanul ült, és Baldridge-ra bámult elgondolkodva. Aztán elfordult, és azt mondta: – Mindent értek, de minden porcikám azt súgja, hogy nem baleset volt. – Azt pedig vegyék számításba, uraim, hogy ez itt egy politikai megbeszélés – mondta MacPherson. Azért jöttünk össze, hogy eldöntsük, mit mondjunk, nem pedig azt, hogy mit tegyünk. Minden mondatnak, amit kimondunk, óriási következménye lesz mind itthon, mind a világban. A legnagyobb körültekintéssel kell beszélnünk. Meg kell védenünk az Elnököt, a kormányt, a tengerészetet és a nemzet becsületét. Nem is szólva a biztonságunkról. Egyetlen szó arról, hogy sebezhetőek vagyunk, bármi módon, és... máris bátorítást éreznének egyesek. – Nekem semmi dolgom azzal, hogy egyesek mit mondanak – szólt közbe a főhadnagy. Én mint tudós vagyok itt, és az én dolgom az, hogy sok ismert tény alapján valami végkövetkeztetést vonjak le. Úgy összegzem, hogy a kérdés az én irányomban az, hogy vajon felrobbantotta valaki az anyahajót, vagy sem. És ha igen, akkor ki? És hogy? És mindezek után azt kell eldöntenünk hogy vajon megpróbálják-e újra? Hogyha uraim, önök azt akarják, én boldogan dolgozok a háttérben, teljes csendben. Hogyha valaki megtámad minket, azt ki kell derítenünk, még ha nem is ismerjük be, hogy nyomozunk. – Úgy érzem, ez a beszéd – mondta Morgan altábornagy. – Ettől a pillanattól fogva két különböző hadműveletet folytatunk. Billnek igaza van. Ha valami van, azt ki kell derítenünk, és én szívesen felajánlom szolgálatomat, hogy ezt az egész nyomozást irányítsam, mint egy koordinátor, természetesen mindenről számot adva Dunsmore admirálisnak. – Szeretnék továbbá együtt dolgozni Schnider admirálissal, és Bill Baldridge-ot is a csapatban tudni. Ő elég fiatal ahhoz, hogy ne tűnjön fel, és elég talpraesett ahhoz, hogy ne lehessen könnyen átverni. Ezenkívül elég szemtelen is ahhoz hogy bátran kimondja, amit akar, ami, ha meggondoljuk, nem is olyan rossz, mivel nekünk vigyáznunk kell a szánkra. Ily módon a fő játékosok, az Elnök, Dick, Sam, Bob és a honvédelmisek a formális nyomozásra tudnak koncentrálni, óvatosan adagolva az információt a nyilvánosságnak – vonakodok manipulálásról

beszélni, mert ez nem az én asztalom. De azt belátom, hogy nagyon fontos az, ahogy a világnak adagoljuk ezt a katasztrófát. – Addig mi meg csendben hozzáláthatunk a piszkos munkának, anélkül hogy valakinek is szólnánk. így egy kis szerencsével rájöhetünk, hogy mi a fenét akarnak ezek a disznók. – Az én nézetem szerint, nem tudom eléggé hangsúlyozni hogy jobban járunk ha a baleset miatt leszünk nevetség tárgya a sajtó előtt, mint ha be kellene ismernünk, hogy megtámadtak – szólalt meg Dick Stafford. – Az utóbbi százszorosan rosszabb, mert akkor minden oldalról támadhatóak vagyunk. Ugyanis a baleset iránt az emberekben van egy bizonyos ki nem mondott együttérzés, azon az alapon, hogy végső soron mindnyájan emberi lények vagyunk. – De a sajtó és a televízió igencsak felkorbácsolhatja az indulatokat hozzá nem értés ürügyén; márpedig egy támadást könnyen beállíthatnak annak. Márpedig akkor neki fognak menni az Elnöknek, minden republikánus szenátornak, a Fegyveres Erők testületének, a Haditengerészetet és a Pentagont ne is említsük. Csak tanácsolni tudom, hogy még csak eszükbe se jusson, hogy valaha is nyilvánosságra hozzák, hogy találat érte az Egyesült Államok Tengerészetének repülőgép-anyahajóját. – Mi lenne, ha mégis megtennénk? – kérdezte az Elnök. – Ne is mondja – válaszolta Stafford. – Csak nézze meg ennek a nemzetnek az érdekeit, ahogy a legjobbnak látja... halálra akarja ijeszteni őket, jó... a lelket is ki akarja ver ni belőlük, jó... de ne feledje, hogy a sajtó habozás nélkül fel fogja szólítani a kormányt, hogy kezdje meg a tengerészet leszerelését, még ha ez a józan ész határát súrolja, akkor is. Ha hatalmat éreznek a kezükben, bárkit felakasztanak, csak lehetőségük legyen rá.

A szörnyű katasztrófában, mely tegnap történt a Thomas Jefferson repülőgép-anyahajón, Hamlin városa is elvesztett egyet legderekabb fiai közül. Á huszonnyolc éves Billy-Ray Howell hadnagy, tengerész repülős pilóta is a 6000 áldozat között volt. Egy F-14-es Tomcat repülőn teljesítette szolgálati idejét. Howell hadnagy szülei, Mr. és Mrs. Bobby Howell, a város főutcáján lévő áruház tulajdonosai túlságosan meg voltak rendülve ahhoz, hogy nyilatkozzanak. A marylandi tengerész bázisról érkező Mrs. Susie Howellt várták. HUNTINGDON HERALD-DISPATCH – Egy dolgot még a republikánus kormányzásról – mondta az Elnök. Van egy csomó bölcs és nagy tudású fickó, aki a Fehér Ház körül csoportosul. Szerintem jó nyomon járunk, de van egy veszély, amelyre szeretném felhívni a figyelmüket, és szeretném, ha a szemük előtt tartanák, bármit tesznek is az elkövetkezendő hetekben, nem szeretném, ha a tengerészetünk ki lenne herélve. Nem szeretném, ha ezek a barmok azt mondanák a népnek, hogy a nukleáris fegyvereket le kell szerelni. Az egyedüli szabadságot ezen a zaklatott, istenverte bolygón ezek a hatalmas erejű amerikai repülőhordozó hadtestek biztosítják. Még amikor erejük teljében voltak az oroszok, akkor is féltek tőlünk. Én pedig nem akarom, hogy egy csomó baloldali ostoba nyafogás aláássa a tekintélyünket. Tartsák ezt meg emlékezetükben, ha lehetséges. Az asztal körül egyetértő morajlás hallatszott, az Elnök pedig felállt, hogy berekessze a tárgyalást: – Egyetértek Morgan altábornaggyal, hogy ő vezesse a háttérnyomozást, beszámolva mindenről Dunsmore admirálisnak. Ezenkívül hálás leszek Schnider admirálisnak, ha az ügy mellé áll. Baldridge parancsnokot pedig a csapat állományába rendelem mint külső szakértőt. Kérem, jelentsék be Paul tábornoknak, hogy szeretnék jelen lenni a Pentagonban délután tartandó katonai ülésen. Valószínűleg holnap este újabb beszédet fogok mondani a tévében. Köszönöm, uraim. Tíz óra volt már, mire a reggeli tanácskozás befejeződött. Morgan admirális javasolta, hogy Baldridge és a két CIA-ügynök kísérje el a Pentagonba egy rövid megbeszélésre a délutáni ülés előtt. Mind a négyen bepréselődtek a Fehér Ház ajtajánál várakozó személyzeti autóba. Az admirális szólt a sofőrnek hogy vigye őket a Washingtoni Tengerész-hadiszállásra.

Csak pár perce indultak el, amikor Morgan admirális szólt a sofőrnek, hogy menjen a Tengerészeti Emlékmúzeum tengeralattjárós részlege felé, ahol a közönség belenézhet egy óriási periszkópba. A két CIA-s szakember, Jeff Zepeda, egy brooklyni születésű Irán-szakértő és id. Ted Lynch, az ügynökség egyik vezető pénzügyi tanácsadója és Közel-Kelet-szakértője már kezdett kíváncsiskodni, hogy micsoda titokzatos kitérő ez. A bizonytalanság rövid ideig tartott. Az admirális odahívta az őrséget, akik elkísérték őket az egyik periszkóphoz, mely vastag vörös bársonykötéllel volt elkerítve. – Na, fiúk, néztek-e már életükben periszkópba? – kérdezte vidáman. – Én még nem – válaszolta Jeff. – Én sem – mondta Ted. – Jó – válaszolta az admirális – akkor én most befokuszálom ezt a szerkezetet. Azután továbbadom Jeffnek. És majd elmondom, hogy mit kell néznie. Beállította a periszkópot, olyan embernek a mozdulataival, aki érti a dolgát. Aztán így szólt: – Oké, most nézzen bele. – Jeff Zepeda előrelépett, megragadta a kart, és belenézett a lencsébe, hogy megnézze Washington háztetőit. – Látja a Capitolium épületét? – kérdezte Morgan. – Ja. Megvan. A pokolba is, hű de nagynak látszik ezen az izén keresztül. De mégis milyen távolinak. – Most megkérem, hogy képzeljen el valamit... képzelje el, hogy az a hatalmas épület a Thomas Jefferson, oké? És most képzelje el hogy épp egy nukleáris lövedéket akar belelőni épp a közepébe, és megsemmisíteni minden egyes személyt benne. Ezreket... Mind a négy ember néma csendben hallgatta. – Azt akarom, hogy elképzelje, hogy épp most akarja kioltani derék emberek ezreinek életét – teljesen idegenekét... feleségek, gyermekek, anyák és apák és fiatal emberek, életük csúcsán. A kép, amit most ön lát, ugyanaz, mint amit ő láthatott, amikor kiadta az utolsó parancsot... – Irány egy-három-öt, távolság hatezer méter... tűz! – Van róla elképzelése, hogy ahhoz, hogy ilyen szörnyűséget véghezvigyen, mennyire gonosznak kell lennie, Jeff? Hogyha nem tévedek, és ha Billnek is igaza van, akkor az emberiség egyik legkegyetlenebb mészárlásával állunk szemben. És én attól tartok, hogy ő átkozottul okos is. Bármit mondanak is a Fehér Házban vagy a Pentagonban, meg kell találnunk, mert mint ahogy Bill, én is úgy hiszem, hogy a fattyú megint támadni fog. Amikor Jeff Zepeda visszalépett a periszkóptól, teljesen meg volt rendülve. Olyan ember volt, aki követként szolgált Teheránban egészen addig, míg azt a forradalmi csapatok el nem foglalták 1979-ben. Olyan ember volt, aki álruhában, arabnak öltözve járt a teheráni vasúton, ki Damaszkuszból és vissza, három éven keresztül. Jeff Zepeda látta ajtók mögül, biztonságos falak mögül, ahogy az ajatollah követői transzparenseiket felemelve azt követelték, „Sem Keletet, sem Nyugatot – Iszlám köztársaságot.” Tudta, hogy mit jelent, ha baj van. Hónapokon keresztül küszködött, hogy kapcsolatot létesítsen a Hezbollahhal, megpróbált közelebbi barátságot kötni az egyik mullahhal, valamint túszokat szabadítani. Mégis kevés alkalom adódott eddigi CIA-s karrierje során, hogy szavak ennyire megborzongatták volna, mint most Morgan admiráliséi. Csak udvariasan bólintott, de ez olyan ember bólintása volt, aki megérti a tét nagyságát. Morgan admirális beállította a képet, aztán azt mondta, csendesen, minden fenyegetés nélkül: – Oké, Ted, most önön a sor. Az ott a Washington-emlékmű teteje. Képzelje azt, hogy az a Thomas Jefferson rádióantennája a hajóhíd felett. Közvetlenül alatta ott áll a tengerészet legkiválóbb szakembere, Zack Carson admirális. – Mellette ott áll az Elnök barátja, Jack Baldridge kapitány, Bill bátyja. Mindketten arra törekszenek, hogy fenntartsák a békét azokon az istenverte vizeken az Öböl körül. De már csak perceik vannak hátra, mert itt van ő, épp kiadja a parancsot, és perceken belül mindenkit a levegőbe fog röpíteni. – Nézzen csak bele még egy darabig, Ted. Próbálja meg elképzelni ennek a tengeralattjárosnak a puszta gonoszságát. És még mindig ott lapul valahol. És még ha addig élek is, meg fogjuk találni a disznót, és lecsapunk rá. Azt akarom, hogy ezzel mindenki tisztában legyen. Annak az anyahajónak az elsüllyedése nem volt véletlen. Mi tudjuk ezt, az Elnök is

tudja, és Scott Dunsmore is bizonyára tudja. Csak egy rövid látogatást akartam tenni ide, hogy résen legyünk, és hogy tisztázzuk a helyzetünk súlyosságát.

Az egyik kulcsfontosságú ember a Thomas Jefferson fedélzetén Jim Adams zászlós volt, a fékezőegység parancsnoka. Felesége, Carol, két hónappal ezelőtt Bostonban adott életet első fiuknak. A gyermek a Carl Edwards nevet kapta a két híres Red Sox-játékos, Carl Yastrzemski és Ted Williams után, de a dél-bostoni tengerésztiszt soha nem láthatta a kisfiát. Múlt éjjel a Red Sox szóvivője közölte, hogy a csapat minden tagja részt vesz az Adams zászlós tiszteletére rendezett szertartáson, a Hősök templomában, Észak-Bostonban e hónap végén. BOSTON GLOBE A négy ember beült a kocsiba, és áthajtottak a hídon, mely az Anacostia folyó fölött ível át, majd a park sugárútján keresztül a Woodrow Wilson hídhoz értek, onnan pedig a 18. sz.-i alexandriai dohánykikötőbe, amely két nagy amerikai tábornoknak is szülőhelye volt, George Washingtonnak és Robert E. Lee-nek. Morgan admirális szólt a sofőrnek, hogy hajtson le a kikötőhöz, ahol egy vízre néző étteremre mutatott. Foglalt asztaluk volt, mely a Potomac folyó kiszélesedő ágára nézett, és a nyitott teraszon enyhe szellő lengedezett. A bokszuk el volt különítve, legalább négy méterre a többi asztaltól. – Itt kellemes csend van – mondta az admirális –, senki sem lát, senki sem ismer meg és senki sem hall meg minket. Amikor végeztünk, egyenesen keresztülmegyünk azon az ajtón ott, a „Tilos az átjárás” felirat alatt, aztán le egy külső falépcsőn, és az autó már ott fog várni. Morgan admirális kávét rendelt, és a többiek is mind rendeltek valamit. – Jól van, fiúk, akkor most rágjuk át még egyszer az egészet. Tehát ha valaki kilőtt minket, akkor az csakis egy tengeralattjáróból érkező torpedó lehetett, ugye? És abban is megegyeztünk, hogy valószínűleg Irán lőtte ki. Mind Baldridge, mind az admirális hallották az Arab-tengerről érkező riportokban, hogy a Thomas Jefferson délnyugati irányban haladt, amikor a találat érte. Ha a tengeralattjáró a térségben várt rá, az anyahajó egyszerűen rámászott az orrára. A tengeralattjáró délkelet irányban állhatott be, hogy 90°-os szögben egyenesen megcélozhassa az előtte elhaladó hordozóhajót, és beletaláljon a közepébe, jóval a felszín alatt. Bill észrevette, hogy az admirális egy képzeletbeli végső parancsot adott ki, a tengeralattjáró helyébe képzelve magát: Irány egy-három-öt. Távolság hatezer méter. – Még azt is megengedhette magának, hogy a hajó haladjon előre, míg a torpedó odaér – mondta Baldridge hangosan. – Ez a fickó ravaszabb, mint gondoltam. – Oké – mondta az admirális – tegyük fel, hogy irániak vagyunk, és az a tervünk, hogy a levegőbe röpítsünk egy USA-anyahajót, hogy az amcsik kitakarodjanak az Öbölből. Van három KILO osztályú tengeralattjárónk, kettő közülük állandó javítás alatt, egy elég jó állapotban. Először is, van torpedónk nukleáris robbanófejjel? A válasz nem, nincs. – Lehetnek torpedóink, amelyek már eleve az orosz hajóhoz tartoztak, de nem biztos, hogy nukleáris robbanófejjel fel lehet szerelni őket, annak ellenére, hogy van már ilyenünk, előre összeállítva. Az oroszokat így meg lehet vádolni feketekereskedelemmel, de azt biztos nem akarnák, hogy más nép felfegyverzésével vádolják őket, főleg nem a célból, hogy elrettentő csapást mérjenek az USA anyahajójára. – Tehát honnan szerzik a nukleáris robbanófejeket? – kérdezte az admirális. – Kínából – válaszolta Ted Lynch. – Onnan beszerezhetik, és tengeren ideszállíthatják. – Az nagyon veszélyes lehet – mondta Morgan – mivel létezik olyan, hogy atomsorompóegyezmény. A mi haditengerészetünk és a műholdjaink nagyon is odafigyelnek az ilyen ügyletekre, nagyon is alaposan. De különben is a legkevésbé sem valószínű, hogy egy kínai robbanófej megfeleljen egy orosz export KILO-ra. Ebben az estben pedig az irániaknak el kellett tölteniük pár hónapot valamelyik kínai hajógyárban, amiről nekünk tudomásunk lenne.

– Akkor tegyük fel, hogy a kínai fegyverek illettek az iráni tengeralattjáróhoz minden változtatás nélkül. Két úton juttathatták a KILO fedélzetére... vagy kínai teherszállító repülő vitte Bandar Abbasig... majd ellenőrizzük... vagy egy titkos tengeri szállítmány egy teherszállítóról át a tengeralattjáróra. De az biztos, hogy mind a három tengeralattjárójuk ott volt Bandar Abbasban múlt pénteken. Még az irániak se nagyon mernék megkockáztatni, hogy nukleáris robbanófejekkel furikázzanak az orrunk előtt, és becipeljék a tengerészhadtestükhöz, miközben mi műholdon figyeljük őket, és a tengeren ott cirkálunk. Azt ők is tudják, hogy igencsak morcosak lennénk, ha rajtacsípnénk őket. – Igen, ezzel egyetértek – mondta Jeff Zepeda. – Nem hinném, hogy ezt a kínai ügyletet megkockáztatnák. Ez túl komplikált, túl távoli és túl esetleges. Plusz még: egy olyan népről van szó, amely minden szinten, zavargások között él. Nem tudom őket elképzelni, hogy ilyen trükkös dolgokat kitaláltak volna. Sem olyant, aminek ilyen nagy a hibalehetősége, vagy ennyire ellentétes lenne érdekeltségükkel. – Ha én ajatollah lennék, és el akarnék tenni láb alól egy amerikai anyahajót, én tudnám, mit tegyek – mondta Baldridge. – Megnyitnám a kapcsolataimat Szovjet-Oroszország felé. Vennék vagy kölcsönöznék egy negyedik KILO osztályú tengeralattjárót a Fekete-tengerről, készpénzben fizetnék, dollárban, de ennek már eleve tartalmaznia kellene a teljes felszereltségű torpedókat, legalább kettőt nukleáris robbanófejjel. – Elküldenék valakit, hogy személyesen kössön üzletet az egyik orosz parancsnokkal, aki már legalább két éve nem kapott rendes fizetést. Megvesztegetném egy olyan összeggel, ami minden elképzelésén felüli, aztán elküldeném a legjobb emberem, aki elhozná nekem a tengeralattjárót a Boszporuszon keresztül, valami káprázatos fedősztorival a legénység számára, hogy megnyerjük őket az ügynek. Vegyék figyelembe, hogy százmillió dolcsi nagy összeg lehet a Maffia számára, de csak aprópénz egy nagy olajtermelő ország számára. Mindenesetre, ez az, amit én csinálnék. – Mint ahogy én is – csatlakozott Morgan admirális. – Csak egy apró probléma van – mondta Ted Lynch, aki egyike volt azoknak, akik jó pár évet eltöltöttek közel-keleti konzulátusokon és követségeken. – Ez így nem legális. A törököknek legalább két hónappal korábban be kell jelenteni, ha bármilyen hadihajót valaki át akar vinni a Boszporuszon. Ez török érdekeltségű terület mindkét oldalon. – Ha véletlenül nekiütődsz a tenger fenekének, és megakadsz, a törökök teljesen jogosan kérhetnek mentési jogot, aztán rád teszik a kezüket, és azt mondják, hogy semmi keresnivalód itt, különösen nem be nem jelentett nukleáris robbanófejjel a fedélzeten. – Van egy régi katonai közmondás még az ősi ottomán birodalom idejéről. Pontosan nem emlékszem rá, de valahogy így van lefordítva görögből vagy latinból, vagy micsodából: „Ne szarozz a törökkel, mert könnyen körbepisál.” Higgyenek nekem. Üss el akár egy halrajt is a Boszporuszban, és máris sirathatod a hajódat. – Igen ám, de a törülközőfejűek fanatikusok – mondta Morgan admirális. Hisznek az ő istenükben, Allahban, és abban, hogy az ő birodalma az igazakra száll, tehát nagy dicsőség ilyen ügyért meghalni. A halál nekik kevesebbet jelent, mint nekünk. De sokkal többet spirituálisán. Ők megpróbálhattak valami hasonlót, ha arról van szó, hogy szörnyű csapást mérjenek a sátáni Amerikára – mert körülbelül ez a véleményük rólunk. A négy ember egy percre elhallgatott, mintha azt számolgatnák, vajon megéri-e vállalni a vesszőfutást a törököknél. – A másik, amit az emlékezetükbe kell hogy juttassak, az az, hogy az út így egyenesen Isztambul kikötőjén keresztül vezet. El tudják ezt képzelni? Hajók sora mellett elevezni, közben a periszkóp hosszú fehér csíkot húz maga után. – Azért van arra kerülő út is – mondta Morgan admirális. – Hát persze – válaszolta Baldridge, de nem akkor, amikor harmincméteres vízben ott botorkálsz a tenger fenekén mindenféle ócska roncs meg Isten tudja még milyen kacat között. – Hát igen, arrafele van olyan – mondta Morgan. De a fő kérdés az az, hogy vajon Irak, vagy Irán, vagy bármelyik arab nemzet elő tudna-e rukkolni valakivel is, aki annyira profi, hogy legalább elindítson egy ilyen küldetést. Az egész világon sincs sok olyan tengeralattjárós parancsnok, aki ezt az akciót sikeresen véghez tudná vinni. És azok is valószínűleg britek... az Amerikai Haditengerészet már évek óta nem működtet kis dízel-tengeralattjárókat.

– Sok a vakvágány itt – mondta Zepeda. – És mind egy piszkosul okos arabhoz vezet, aki nem is létezik. – Hát ez majd megnyugtatja a Pentagon képviselőit délután – mondta Lynch. – A felsőbb vezetés nagyon ragaszkodik a baleset teóriához. A politikusok nem is fognak eltérni tőle. Mondhatsz bármit az Elnöknek, nem fogja elhinni. De igazándiból nincs is más választása. Egy baleset az szörnyű, meg minden. De egy nukleáris csapás egy amerikai anyahajóra... Jézusom! Az már háborút jelenthet, és az emberek bepánikolnak. Vagy legalábbis úgy néznének ki, mint akik pánikolnak. – Úgy hiszem, ez így is van jól – jegyezte meg Morgan. – És tulajdonképpen ez így jó nekünk is. Mert nekünk lesz egy csomó kérdésünk. Én majd összegyűjtöm a világ összes tengeralattjárójáról szóló adatokat, hogy hol tartózkodtak az elmúlt három hónapban. Hosszú listánk lesz, amelyből kizárásos alapon dolgozhatunk. Én majd minden oldalról megvizsgálom az összes adatot. Többségük bálna lesz, de hátha találunk valami figyelemre méltót. Történt valami egypár hónappal ezelőtt, ami kissé zavarba ejtett. Egy kicsit többet akarok megtudni arról is. De mindenekelőtt szeretném megkérni Tedet, hogy nyomozzon nagy összegű készpénz után. – Ez, az ami évről évre nehezebb. Olyan sok a külföldi bank, telefonos átutalások, és senki még csak oda se figyel. – Igen – mondta Morgan –, de azt hiszem, jelen esetben minimum 10 millió dollárról beszélhetünk, mind zöldhasúban. Ekkora összegnek pedig már valahonnan jönnie kell. – Az biztos. Nem tudok rekordsebességet ígérni, de azért garantálom, hogy elrendezzük a dolgot. – Hogy lát hozzá, Ted? – Majd felteszünk egypár diszkrét kérdést a Fekete-tenger partján a kikötőkben, kifejezetten ott, ahol vannak tengeralattjárók. Nagy összegek kis helyeken igencsak hamar szembetűnnek. De ha helyes a feltételezésünk, nem lesz nehéz átvevőket találni. A gond inkább az, hogy honnan jön a pénz, és ki közvetítette. De ez egy egész nagy csomó pénz, és egy ilyen nagy csomag pénzt elég nehéz elrejteni. Jeff Zepeda pedig megígérte, hogy ő különböző iráni kapcsolatokat és ügynököket kutat fel, és megpróbálja kiszimatolni, hogy nem tervezett-e valaki olyat, hogy felrobbant egy amerikai anyahajót. Bill Baldridge-ot, úgy tűnt, teljesen hatalmába keríti a titokzatos arab parancsnok problémája. – Az a véleményem, de lehet, hogy tévedek, hogy az irániak nem használták a három legális tengeralattjárójuk egyikét sem – a három orosz gyártmányú KILO-t – arra, hogy megtámadjanak egy amerikai anyahajót. – Arra gondolok, Jézusom, hogy ez nem terrorizmus, hanem valami istenverte háborúnak a kezdete. Szerintem elég valószínű, hogy elmentek egy negyedik hajóért a Fekete-tengerre, és vettek vagy kölcsönöztek egyet, aztán szépen körbemászták a Földet, míg rátaláltak a Thomas Jeffersonra. – De van egy dolog, ami nem megy ki a fejemből. Tudják, mi az? Kell lenni valakinek – egy briliáns arab tengeralattjárosnak, aki képes keresztülkúszni a Boszporuszon, a Gibraltáriszoroson anélkül, hogy észrevennénk, végig el az USA őrszemei előtt, vízen, víz alatt, levegőben és hajókon. – Ez egy igazán zseniális fickó. Ki a csoda lehetett? Biztos megbíztak valakit vele, egyet az övéik közül, aki a tengeralattjáróban, a vezérlőteremben a lövéseket irányította. De ki képezte ki? Amerikai áruló volt? Vagy angol? Majdnem hihetetlen, hogy ilyen ember létezik. De mégsem akkora lehetetlenség, mint azt állítani, hogy az az istenverte uránium véletlenül robbant fel. Minél többet hallgatta Morgan admirális Baldridge-ot, annál jobban megkedvelte. Tulajdonképpen a másik két embert is szerette, akik ott ültek vele a vízre néző, gyarmati időket idéző étteremben. De Baldridge volt, aki iránt igazi melegséget érzett. Baldridge igazi vadászkutya volt, aki most a zsákmány nyomában volt, és nagyon, de nagyon koncentrált, hogy sikerüljön elkapnia, küszködve a feladattal, érezve, hogy a felelősség az övé. – Einstein, egy piros-fehér mosogatóronggyal a fején – mormogta. – Ő az, akit el akarok kapni.

Morgan admirális magában mosolygott, észrevéve, hogy a kansasi fiú „én”-t használt „mi” helyett. – Ne hagyd, hogy ennyire felemésszen, fiú – mondta. – Befolyásolhatja az ítéletedet. Baldridge főhadnagy nem válaszolt, kiitta a kávéját, és szórakozottan így mormogott: – A dolog úgy áll, már amennyire én jól látom, hogy az a disznó még mindig ott van kinn.

Amit az amerikai embereknek joguk van tudni, a pontos esélyét annak, hogy egy ilyen katasztrófa újra megtörténjen. Amíg az önelégült Pentagon-vezérkar – különösen a Haditengerészet – csak különböző kifogásokat keres a baleset magyarázatára, addig apák és anyák, fiaikkal a tengeren, próbálják kideríteni az igazságot az annapolisi akadémián keresztül. Ezek az amerikai szülők szeretnék tudni továbbá a további katasztrófák kockázatát. Sőt hangjukat felemelve még követelni is készek a veszély nagyságának ismeretét. Az csak egy szólás, amit az elnök használt, hogy „egy a millióhoz esély”, de mi az igazság? Még hány fiunk számára jelent a tengerészet nukleáris halálcsapdát? SAN FRANCISCO TIMES – SZERKESZTŐI OLDAL Morgan admirális, anélkül hogy megkérdezte volna a többieket, egy nagy tál Caesar salátát és francia kenyeret rendelt a társaságnak. – Ezt vágjuk be gyorsan, aztán gyerünk vissza a Pentagonba – mondta. – Aztán eltölthetünk négy órát is azzal, hogy az ország legnagyobb katonai fejeseit hallgatjuk a balesetről vitatkozni, amiben még csak nem is hisznek. Mindenki nevetett. Kényelmetlen csend telepedett rájuk, ahogy keresztülrágták magukat a négyholdnyi salátán, közben rágcsálták a francia kenyeret, és kortyolgatták a kávét. Amikor befejezték, kicsusszantak a „Tilos az átjárás” feliratú ajtón; le a lépcsőn, be az autóba, és egy percen belül már el is tűntek, Észak felé haladva a Pentagon felé vezető sugárúton.

A vezérkari testület elnökének konferenciatermében az ülés még nem kezdődött el, de Dunsmore admirális már hangosan olvasta fel Barry kapitány levelét Hawaii-ból, melyben a többi hajó sérülése és áldozatai szerepeltek. Ezek közül messze a legrosszabb állapotban a Port Royal volt, mely hét kilométerre tartózkodott az anyahajótól. Tízen haltak meg a szerteszét repülő üveg és fémdarabok mészárlása közepette, ami akkor szokott előfordulni, ha egy ilyen tömegű hadihajó süllyedésnek indul. További húsz sebesülésük volt, kilenc közülük súlyos. Csak a ferde szögű hullámo k térítették vissza valahogy a Port RoyalX. az egyensúlyához, máskülönben egyenesen a tenger fenekére süllyedt volna. Csak minimális sérülés akadt a Vicksburg fedélzetén, de annál több az O ’Kane és az O’Bannon fedélzetén, melyek szintén a közelben tartózkodtak. Mostanra négy ember meghalt, további negyven kórházba került, súlyos égési sérülésekkel, vágásokkal, törött bordával, karral, kulcscsonttal, melyet akkor szereztek, mikor a robbanás utáni első hullám a mélybe taszította a hajót. Ők is megjárták a poklokat, de mint a Port Royal, ők is visszafelé vánszorogtak Diego Garcia felé. Barry kapitány szerint a nukleáris szennyeződés a szokott módon terjedt, szélirányban, tölcséralakban szétszóródva. Szerencsére számos hajó nem esett a halálos sugárzás útjába. De az egy szörnyű éjszaka volt, amikor Barry kapitány a sötétben, ködben botorkált hiányos rádió összeköttetéssel. Valahogy sikerült felhajtania egypár működő helikoptert és a bajba jutott hajókra orvosi segítséget küldeni, amelyek közül kettőn csak a vészrendszer működött. Ápolószemélyzetben is hiányt szenvedtek, mert a kórházi felszerelések is főleg a vezérhajón voltak. A Pentagonból senki sem irigyelte Barry kapitányt ezért az éjszakáért.

Dunsmore admirális megnyitotta az ülést, és vázlatosan összegezte Barry kapitány előzetes jelentését, amely megerősítette, hogy nukleáris robbanás történt, amelynek majdnem áldozatául esett még két másik hajó is. A jelentés ezenkívül még tartalmazott információt a USS Haylertől is, melyben a tengeralattjáró-elhárítás egy gyorsan eltűnő nyomot jelentett, július 7-én, délelőtt 11.45-kor, egy nappal a robbanás előtt, amikor az egyik műszerész egy új nyomvonalat vett észre 5136-on, de négy radarpásztázás után eltűnt, és nem lehetett megállapítani az irányát, sem a sebességét. Ahogy beszélt, Morgan admirális felnézett – Próbáltak vele összeköttetést létesíteni? – kérdezte, majdnem gorombán. – Természetesen igen – válaszolta Dunsmore admirális. – Baldridge kapitány felküldött két Sea Hawkot, radarral átfésülték a terepet, bedobtak néhány hangbóját a vízbe, minek következtében tizennyolc aktív bója sugározta jelet. Az összes többi hajót is riasztották, de a nyom többet nem jelentkezett. Semmilyen hangot nem lehetett fogni, ami azt jelenthette, hogy valószínűleg csak egy bálna volt. – Hacsak nem egy dízelelektromos tengeralattjáró, akkumulátorhajtással, periszkópmélységben – vágott közbe Baldridge. – egy kissé távolabb, mint gondoltuk, és valószínűleg észrevette az egyik bóját, és kitért az útból, hogy várjon. – Ha periszkópmélységben van, tényleg nem tudjuk érzékelni a radaron? – kérdezte Jeff Zepeda. – De igen. Észrevettük – válaszolta Baldridge – Az 5136-os nyomvonalon. Mélységes csend vette körül a nagy asztalt a Pentagonban. Valószínűtlenül csengtek a fiatal főhadnagy szavai. Hogy a csodában tudott bármilyen tengeralattjáró is ennyire közel kerülni az anyahajóhoz? A CIA-ügynökök zordan néztek egymásra. A Csendes-óceáni Flotta parancsnokai döbbenten néztek maguk elé, Morgan admirális dörmögött valamit, Scott Dunsmore a szemöldökét ráncolta. Az ülés elnöke épp meg akart szólalni, amikor az ajtó kitárult, két őr jött be, összeütötték a bokájukat, és bejelentették: – Az Egyesült Államok Elnöke. – Az Elnök belépett a két biztonsági őr és a honvédelmi miniszter kíséretében. Ez az elnök többet járt ki-be a Pentagonba, mint bármelyik előde. Eisenhower óta egy Fehér Ház-lakó sem mutatott ilyen nagy érdeklődést a katonai ügyek iránt. Igaz, hogy eddig még egy elnök sem állt szemben ilyen idegtépő krízissel, mint amely most bontakozott ki itt, Washingtonban 2002 nyarán. – Bocsánat, hogy egy órát késtem – mondta, de nagyon foglalkoztat az ügy. Ma vagy holnap este megint beszélni fogok a tévében, ezért mindenről tudni akarok. Hol tartanak? – Uram – mondta Dunsmore admirális –, épp most futottunk végig Barry kapitány jelentésén, mely megemlít egy radarjelzést a szerencsétlenség előtti napról, melyet egyik rombolónk jelzett, és a későbbiekben egyik helikopterünk ellenőrzött. Semmi komoly. A műszerészek csak négy radarpásztázás idejére észlelték. – Ez épp annyi, amit egy agyafúrt fickótól elvárhatunk – szólt közbe Baldridge hirtelen izgalommal a hangjában, és abszolút semmibe véve a protokollt. De az Elnök már kezdett hozzászokni Jack Baldridge öccsének fegyelmezetlen, de szókimondó stílusához. Most minden szem a főhadnagyra nézett. Az Elnök szólalt meg először. – Kifejtené ezt jobban, Bill? – Ez úgy van, uram, hogy bármely tengeralattjáró, amely ilyen küldetésen venne részt, nagyon, de nagyon óvatos lenne. Becslésem szerint nem menne gyorsabban, mint öt kilométert óránként, amely mellett egy orosz IQLO teljesen hangtalan. Képzelje el: ott lapul, és figyeli a hadtest felől jövő hangokat. Hallgathatja a hálózatot, felfoghatja a hajócsavar hangját, különösen azt az óriásit, ami az anyahajót hajtja. Itt Morgan admirális, az ex-nukleáris tengeralattjáró-parancsnok közbeszólt: – A tengeralattjáró tudja, hogy mely irányban vannak tőle a hajók, de nem tudja pontosan, hogy melyik az anyahajó. Idővel kialakítja elképzelését az irányukról és a sebességükről, de csak ha már kellő távolságon belül van, akkor jön fel a felszínre, periszkópmélységbe. A kapitány egy hosszú pillantást vet a hangok irányába. A monszun idején a látási viszonyok nagyon rosszak, és lehet, hogy semmit nem lát. Ezért megpróbálhatja az ESM-et (emissziós

radarérzékelő), hogy lássa, van-e egyáltalán radar a közelben, de csak pár másodpercig, mert ez nagyon veszélyes lehet a számára, mert könnyen észrevehetik. Ezután behúzza az antennáját, és lemerül, ami azt jelenti egy tengeralattjárónál, hogy nyom nélkül eltűnik. Vegye figyelembe, hogy az antennája soha, de soha nincs kint hét másodpercnél tovább, ami, ha lefordítjuk, megfelel négy radar-pásztának a Hayler radarján. Azután semmi... de ő azért ott lapul. – Pocsék ügy – mondta az Elnök. – Igen, de ez még nem minden – tette hozzá Morgan. – Ne felejtse el, hogy milyen lassan és halkan halad három csomóval. És hogyha a parancsnok olyan dörzsölt fickó, mint ahogy én gondolom, csak beállítja magát a repülőhordozó anyahajó szélirányába, mert ugye a repülőknek szélirányban kell fel-és leszállni, csak egy helyben kell várakoznia, míg az anyahajó egyenesen rájön az orrára. – Amikor Baldridge kapitány felküldte a helikoptereket, és ledobatta a hangbójákat, a tengeralattjáró parancsnoka lehet hogy meghallotta vagy meglátta őket. Ekkor csak megfordult, eltávolodott egy időre, mondjuk huszonnégy órára, és megvárta, míg a hangbójákból kifogy a szufla és lemerülnek a tenger fenékre. Ezután visszatért, még közelebb az anyahajóhoz. – Jézusom – mondta az Elnök. – Igen, uram – toldotta meg Morgan –, nincs ebben semmi boszorkányság. Csak egy első osztályú tengeralattjárós magas szintű műveleti mozdulatait írtam le. A probléma az elejétől fogva ugyanaz. Honnan a pokolból kerítettek az arabok ilyen menő parancsnokot? Attól tartok, hogy amerikai. Vagy angol. Valószínűleg más nem lehet ilyen átkozottul jó. – Köszönöm, Arnold – vágott közbe Dunsmore admirális. – Biztos vagyok benne, hogy az Elnök úr már szeretne a saját napirendjére áttérni, annál is inkább, mivel megegyeztünk, hogy a nyilvánosság számára marad a baleset teória. Nem szeretném, ha ezt bárki is elfelejtené. – Ezt én ténylegesen nagyon tanulságosnak tartom – mondta az Elnök. – Hogyha tehát bármi egyéb technikai pont van, amit érdemesnek tartanak megbeszélni, csak rajta, szeretném, ha saját elképzeléseik szerint zajlana az ülés. – Oké, tehát valaki másnak van-e valami hozzáfűznivalója az elmondottakhoz? – kérdezte az ülés elnöke. Dunsmore helyettese, Freddy Roberts admirális eddig csöndben volt, de most megszólalt. – Uram, csak egyvalamit... végignéztem a radarjelentések listáját azon a napon. Összesen tizenöt volt, néhányuk nagy hal vagy madárraj. Öt jelentés az egyik hajóról, négy a másikról. De a Hay létről csak ez az egy. – Vannak olyan hajók, melyek mindent jelentenek, ezeknek hisztérikusan érzékeny radarközpontjuk van. Ezzel nincs semmi gond. Biztos, ami biztos. De azt tudom, hogy a Hayler elhárítós tisztje tapasztalt, jó szakember, Chuck Freeburg hadnagy. A helyzet az, hogy ha Freeburg jelent valamit, akkor ott van is valami. Ő nem egy olyan hisztérikus fajta. – Oké, Freddy, köszönöm. Elnök úr, természetesen észben tartom, hogy csak baleset történt a nyilvánosság számára, de a másik teóriával kapcsolatban van valami, amit szeretném, ha Roberts hadnagy is figyelembe venne, ez pedig az időjárással kapcsolatos. – Oké, uraim. Mint ahogy tudják, én is ott kint szolgáltam egy torpedórombolón, és el tudom mondani, hogy június végétől a délnyugati monszun elkezd végigsöpörni az óceánon Afrika partjaitól kezdve végig az Indiai-óceánon, és egész júliusban és augusztusban igazán vacak időjárási viszonyok uralkodnak az egész térségben. – Állandóan esik az eső, minden homályos, a meleg tengeri ködöt valami furcsa szél hordozza, mely forrónak érződik, de pokollá teszi a látást, és igencsak felkorbácsolja a hullámokat. – No már most, ha én el akarnék tenni az útból egy hajót, biztos, hogy ezt az időt választanám. És ha egy vérbeli arab fundamentalista lennék, aki igazán gyűlöli az amerikaiakat, akkor valószínűleg július negyedikét választanám. Ha jól számolom, csak négy napot tévedett. – Egyébként pontos volt az időzítés. A Közel-Keleten hamar sötétedik, úgy körülbelül este fél hétkor. A tengeralattjáró közel jöhetett, ellenőrizte a hajót húszpercenként, periszkópmélységből, úgy két órán keresztül. Aztán 8.30-kor pozícióba került, és már csak arra várt, hogy a hajó orra feltűnjön. – Helyi idő szerint kilenckor már tüzet nyitott. Tudták, hogy az elkövetkező nyolc, kilenc órában koromsötét lesz, tehát az üldözés teljesen lehetetlen, különösen abban a ködben. Ez a

tökéletesség idegesít engem. Ezek a fickók, bárkik voltak is, egy csomó dolgot holtpontosan csinálnak. Az Elnök elgondolkodott: – Szeretném, ha valaki felvilágosítana, hogy miért olyan elképzelhetetlen a baleset teória. Morgan admirális...? – Újra Baldridge főhadnagyot szólítom. Bill, légy szíves, világosítsd fel az Elnököt a technikai részletekről. – Uram, hadd kezdjem azzal a feltételezéssel, hogy önnek bizonyára kevés tapasztalata van azzal kapcsolatban, hogyan is működik egy nukleáris robbanófej. Alapvetően két félgömb alakú anyaggal dolgozunk, általában ez urán 235. Mint minden fém, ez is atomokból áll. Ez az atom, egy nagyon kis fickó, az átmérője a milliméter egymilliomod része, és úgy működik, mint egy kis naprendszer. A napja az atommag, mely neutronokból és protonokból áll. Minket ez az atommag érdekel. – A dolog úgy történik, hogy az atom magjának az egyensúlyát valahogy fel kell borítani, és hasadásra kényszeríteni. Ezt az állapotot extra neutronok becsapódásával érjük el, így az atommag instabil állapotba kerül, és elkezd részekre hasadni. Ennek a felbomlásnak a következtében energia szabadul fel, és egy csomó szabad neutron még több atommagot hasít fel, ami további neutronokat termel, amely további atommagokat bombáz, és láncreakciót indít el. Amíg ez a reakció zajlik, egy mechanikai megoldás börtönben tartja az egészet, elég hosszan ahhoz, hogy kellő energia összejöjjön. Aztán a nagy robbanás. Ezt azzal érjük el, hogy a két félgömb erősen radioaktív anyagot biztos távolságban elhelyezzük egymástól, a robbanófej két felében. A lényeg az, hogy a kritikus tömeget két szigorúan elkülönített részre osztjuk a láncreakció bekövetkeztéig. Ezután a két urán félgömböt összerobbantjuk egymással. Ehhez két különálló robbanórendszerünk van, amelyeknek pontosan ugyanakkor kell robbanniuk, a másodperc egy ezredrészének pontosságával. Ha csak az egyik nem robban időben, vagy nem megfelelően robban, a robbanófej nem fog működni. Az elektromos impulzusnak aktiválni kell a robbanórendszert mindkét oldalon, ugyanabban az időben. Ha csak az egyik oldal csapódik a másikhoz, nem keletkezik elég energia a robbanáshoz. Egy csomó hibalehetőség van, és a kioldórendszer is nagyon kényes. A legnagyobb precizitással kell beállítani és aktiválni. A radioaktív anyagot is a legnagyobb körültekintéssel kell előkészíteni és összeállítani. – Önök tényleg azt képzelik hogy mindez lehetséges valamiféle véletlen folytán... balesetből? Felejtsék el. Ez nem történhetett meg, és nem is történt meg. – Köszönöm, főhadnagy – mondta az Elnök. – Hálás vagyok a magyarázatért. De ennek ellenére tudom, hogy mindenki megérti a következmények súlyát. Semmi esetre sem térhetünk el a baleset teóriától. Más nemzet se tenné a helyünkben. Az Elnök egy pillanatra habozott, aztán félig-meddig elmosolyodva kérdezte: – Furcsa, de attól a pillanattól kezdve, hogy Bill a támadás lehetőségét említette, úgy képzeltem, hogy egy ellenséges tengeralattjáró a hajónk körül ólálkodott, míg végül lőtávolságra kerülve kilőtte a torpedóját. De mindez nem így történt, igaz? – Nem, uram – válaszolta Morgan admirális. – Nem így tette. Ez a fickó pontosan ismerte a hajó irányát és sebességét... csak beállt oda, és várakozott... és várakozott... hogy jöjjön a hajó, egyenesen rá, halkan, a legkisebb sebességgel körbejárta a világot, hogy precízen beállítsa, és megtegye azt az egyetlen lövést, amire készült. Hidegvérrel, profi módon. Katonai terrorizmusnak is lehetne hívni, lesből támadásnak a lehető legszélesebb skálán. – Igen lehetne – válaszolta az Elnök. – De most csak egyvalami foglalkoztat. Valakinek fizetnie kell... valakinek, valahol nagy árat kell fizetnie. Ennek az országnak a polgárai nem azért választottak engem, hogy csak úgy elnézzem, ahogy a tengerészetünk megsemmisül valamilyen fanatikus kezében. Ha csak két vagy három gyanúsítottra esik is a gyanú, hát lecsapok rájuk, még mielőtt meglógnának. Felnézett Dunsmore admirálisra, aki úgy tűnt, hogy a fejét csóválja. – Scott? Valami morális ellenvetése támadt? – kérdezte az Elnök. – Egyáltalán nem, uram, csak a helyzet iróniája járt a fejemben. Chester Nimitz admirális mestere volt a csapdának. Midwaynél elrendelte, hogy az amerikai csapatok csak várjanak és várjanak, addig, amíg Yamamoto repülőgép-hordozó hajói az orrukra nem másznak – és akkor

lőttek, gyorsan és keményen, négyet rögtön elsüllyesztve közülük, egyenesen az Enterprise fedélzetéről. Most, ennyi év után, elvesztettük az egyik legszebb Nimitz-osztályú anyahajónkat, amely ennek a nagy embernek a nevét viselte, pontosan ugyanolyan módon, hogy egy ellenség lesből támadott rá. – Hmmm – dörmögte az Elnök –, mi is elvesztettünk egy hordozóhajót Midwaynél, nemdebár? – Igen, uram, a Yorktownt keményen bombázták, és meg is égett, de az önpusztítást akkor is túlélte. – Ó, azt hittem, elsüllyedt. – Igen, elsüllyedt, de az három nappal később volt. – Még több bomba? – Nem, uram, elkapták egy tengeralattjáróval.

5. fejezet Július 10., szerda, 19.00 Az elnöki társaság belépett a liftbe, melyet a testület elnöke szokott használni, és leereszkedtek a Pentagon garázsába, két tengerészgyalogos őr és a két CIA-ügynök kíséretében. A haditengerészeti vezetősége ott maradt a teremben, hogy folytassa az ülést, kivéve Bill Baldridge-ot, aki négy perccel később érkezett a garázsba. Akkor érte el a Mustangját, amikor a három autóból álló elnöki konvoj elindult a kijárat irányába. Ahogy a nagy limuzinok elhaladtak mellette, hátralépett, és szalutált feletteseinek. Az Elnök, aki a hátsó ülésen ült, szórakozottan viszonozta a tisztelgést. Visszanézett a kansasi fiúra, aki még mindig ott állt nyugodtan, egy magányos, kiemelkedő alak, az autók ezrei között. – Viszlát, Bill – mormogta –, az Isten legyen veled... és velem is. Már fél nyolc is elmúlt, amikor Bill elhagyta Washingtont, és Virginia felé vette útját. Átkelve a Potomac folyón, majd Délnek fordulva a nyugati partján haladt lefelé. Még mindig csúcsforgalom volt, így majd fél órájába került míg elérte a huszonöt kilométerre lévő Mount Vernon-i lejárót. Egy másik tucat kilométer után lekanyarodott az autóútról balra, egy kis bekötőútra, és a júliusi naplemente ragyogása közepette keresztülhajtott egy erdei úton, mely egy hatalmas fehér oszlopos, koloniális stílusú házhoz vitte. A ház egy dombon állt, és a Potomac folyó torkolatára nézett, kilátással a marylandi partok magaslataira. Bármilyen mérték szerint nézve is, ez egy illusztris birtok volt, és belekerült egy bostoni előkelő helyen lévő villa eladásából származó összes bevételbe. A sajnálatos dolog csak az volt, hogy a ház gazdájának most olyan felelősségteljes munkája volt, hogy alig tudott egy kis időt szakítani erre a gyönyörű helyre. Mostanában majdnem mindig washingtoni rezidenciáján tartózkodott a Tengerészeti Támaszponton, melyet elektromos biztonsági rendszer és személyzet védett. De nem múlt el nap, hogy a nagy ember ne gondolt volna vágyakozva erre a helyre. Egy tengerészgyalogsági őr volt szolgálatban az előcsarnokban, aki kinyitotta az ajtót Bill előtt, elvette a táskáját, és bevezette egy magas, világos szobába, mely tele volt mindenféle vidám, virágmintás bútorral. De a vékony, szőke, ötvenöt körüli hölgy, aki közeledett feléje, csak egy egyszerű, sötétzöld, egyenes szabású ruhát viselt, egy szál gyöngysorral a nyakában. Mosolya kissé fáradtnak tűnt, és karját úgy tárta ki feléje, mintha egy kisfiút üdvözölne. Hirtelen a vasfegyelem pántja, amit két napon keresztül magára erőltetett, minta lehullott volna róla, és kitört belőle a zokogás, és csak sírt és sírt a szép hölgy vállára hajtva fejét, teljesen szabadjára engedve magát. – Bill, kedves – suttogta –, annyira, de annyira sajnálom. Jó pár percébe telt, míg visszanyerte higgadtságát, de még akkor is csak azt ismételgette: – Jézusom, Grace... olyan igazságtalan... átkozottul igazságtalan... miért pont Jack... hogy a fenében lehet pont Jack?

Ebben a pillanatban Grace férje lépett a szobába, kezében egy kis ezüsttálcán három pohár whiskyvel és szódával. Átnyújtott egy poharat feleségének, egyet kiemelt magának, egyet pedig odanyújtott Billnek. Ezután Bill vállára tette a kezét, és gyengéden így szólt. – Gondoltam, szükséged lehet erre, Bill. Nagyon, de nagyon bátor voltál. – Kösz, papa – válaszolta a hadnagy Dunsmore admirálisnak. Mindhárman könnyed baráti csendben ültek, mint három régi barát, akiket összekötött a kilencvenes évek eleje, amikor még úgy látszott, hogy Bill fogja feleségül venni a magas, szőke hajú Elisabeth Dunsmore-t, apja szeme fényét. Hétéves együttjárásuk telve volt a tengerészrománcok összes problémájával – főleg a fiatal tiszt hosszú távolmaradásai okoztak gondot, különösen hogy Bill egyszerre szerezte meg a tengeralattjáró-parancsnoki vizsgáját és a doktorátusát. A Haditengerészet általában megértő, amikor egy-egy ígéretes tisztje a magasabb tudományos minősítést keresi, de nem úgy Elizabeth. Számára ez azt jelentette, hogy az ő Billyje vagy valahol az Atlanti-óceán fenekén botorkál, vagy félméteres könyvoszlop mögött ül a bostoni könyvtár gránitfalai közt. Néhanapján, amikor Billt hazaengedték, a lány is szabadságot kért a washingtoni ügyvédi irodájától, és elkísérte Billyt a kansasi birtokukra, ahol napokig vágtáztak a Baldridge -ranch végtelen füves legelőin. Alkalmanként az admirális is elkísérte őket. Ő és Bill apja együtt jártak vadászni, látogatták a marhaaukciókat, és sört ittak, kinn üldögélve a verandán. Mindnyájan együtt voltak, amikor az öreg Baldridge rövid, de kegyetlen küzdelem után meghalt rákban. Mindnyájan részt vettek Jack esküvőjén, és más családi ünnepeken és tragédiákon is. Amikor öt évvel ezelőtt Elizabeth hirtelen bejelentette, hogy belefáradt már, hogy tengerészcowboy vőlegényére várakozzon, és hogy hozzámegy egy georgetownbeli ügyvédhez, minkét család kimondhatatlanul elszomorodott. Bill anyja közbenjárt, Grace közbenjárt, Dunsmore admirális közbenjárt, Jack Baldridge közbenjárt. Csak Bill nem járt közben, és még csak a kezét sem kérte meg. Mindenkinek csak annyit mondott, hogy a lány bizonyára tudja, hogy mit csinál. Jackkel bizalmasan közölte, hogy Elisabeth úgyse lesz boldog mással, csak vele. Mindezek után Bill bátyja azonnal rohant a telefonhoz, és elújságolta Grace-nek, hogy még van remény. De igazából már nem volt. Bill Baldridge-nak nem állt szándékában a nagy elkötelezettséget vállalni. Elizabeth hozzáment az ügyvédjéhez, Jack pedig tökkelütött fajankónak nevezte öccsét. Ó és a felesége, valamint Grace, sok estét töltöttek együtt Washingtonban és San Diegóban, hogy gyászolják a legkisebb Baldridge gyerek élhetetlenségét. De a családi kapcsolatok Dunsmore-ék és Baldridge-ék között szorosak maradtak. Az admirális azóta is eljárt fürjre vadászni Kansasba Jackkel és Bill-lel, míg Grace hosszú sétákat és lovaglásokat tett különböző Baldridge lányokkal és unokatestvérekkel. A haditengerészeti hivatalokban azonban a kialakult protokoll és elöljárósági viszony szigorú szabályai változatlanok maradtak. Bill „uramnak” és „admirálisnak” hívta Dunsmore-t minden alkalommal. Az admirális nagyon ritkán hívta csak a fiút „Billnek”. De barátságuk oly régi és hosszan tartó volt, hogy a Testület elnökének a szeme sem rebbent, mikor a főhadnagy „papának” szólította családi környezetben. És most ott ültek mind a hárman ebben a nagy házban, és összekötötte őket a Jack Baldridge halála miatt érzett bánat. Jack nagyon nagy jelentősséggel bírt életükben, mert bár ő csak a második legnagyobb fiú volt a családban, mégis őt tekintették családfőnek. Az idősebb testvér, Ray is biztos volt benne, hogy Jack majd egyszer visszatér, és átveszi a kiterjedt marhabirodalom irányítását. Ha élt volna, Jack lett volna a negyedik Baldridge az ősök között, aki visszatér a tengerészeiből, hogy irányítsa egy hatalmas kansasi ranch komplikált anyagi ügyleteit. Mint ahogy az öreg Tom egyszer megjegyezte: „Egyikünké se ez a hely. Csak megőrzésre kaptuk életünk végéig. És mint ahogy a dédnagyapám is és a nagyapám is tették, én is kinevezem ennek a vállalatnak a leendő fejét. És az nyilvánvalóan Jack lesz. Tehát soha senkinek még csak eszébe se jusson, hogy elvitassa tőle.” Nem is tett ilyet senki. És a családon kívül soha senki nem is érthette meg azt a megrázó veszteségérzetet, amit most mindnyájan éreztek. És senki nem érthette meg annyira Bill Baldridge elhagyatottság érzését, mint ahogyan most Grace Dunsmore tette.

Csöndben iszogatták a whiskyjüket egy darabig, míg a hallban megszólalt a telefon, és Grace elindult, hogy felvegye. Csak egy pár percre tűnt el, és amikor visszatért közölte: – Elizabeth van a vonalban, és veled akar beszélni, Billy. Nem muszáj ha nem akarod... – Ó, nincs semmi gond, természetesen. Örülök, hogy beszélhetek vele. Egy rövid ideig távol volt, és mosolygott, amikor visszatért. – Csak Jackről akart velem beszélni – mondta. – ezt leszámítva jól van. – Természetesen a búcsúszavait nem tolmácsolta, melyek így hangzottak: „Viszlát, Billy. Szeretlek, és ez soha nem fog megváltozni.” Mielőtt válaszolni tudott volna, már letette a kagylót. Bill Baldridge mosolya azé az emberé volt, akitől nem várták el, hogy elkötelezze magát. Grace Dunsmore mosolya pedig azé az anyáé, aki mindezek ellenére kitalálta, hogy mit mondhatott gyönyörű, de makacs lánya. De most kimentette magát, elmagyarázva, hogy az admirális dolgozószobájában könnyű vacsora várja őket, valamint egy palack fekete címkés Johnnie Walker, egy palack Cháteau Haut Brion és fél palack portói. – Válasszátok ki a saját mérgeteket – mondta mosolyogva, és magukra hagyta őket az est hátralevő részére. – Nos, Billy, mondd el nekem, hogy mi nyomja a szíved. Nem mintha nem tudnám. – Vehetem úgy, hogy egyetért abban, hogy a hajónkat felrobbantották? Nem baleset, nem véletlen, nem szabotázs? – kérdezte Bill. – Veheted, hogyha ez a beszélgetés, mint az összes többi személyes beszélgetésünk, nem jut tovább e négy falnál. – Ez természetes. – Én tudom, hogy a hordozónkat találat érte. Már egy órával azelőtt tudtam, hogy te az Elnöknek majdhogynem szívrohamot okoztál a múlt éjjel, az E gyűrűben. De én ezt nem mondhatom ki csak így négyszemközt, és az Elnök sem mondhatja ki, bármit is gondol. De ezt ő is tudja, biztos lehetsz benne. Nincs más lehetőség. És mindenki más is tudja a legfelsőbb vezetésben. Ezért nagyon jól jön mindenkinek, hogy te, mint buzgó fiatal tiszt, ezt nyugodtan ki is mondhatod. A te véleményed, tanácsod, ítéleteid mind hasznosak, de nem egyedülállóak, kis Bill, tehát ne legyél annyira meghatódva önmagadtól. A te helyzeted az egész rendszerben annyira fontos, hogy majdnem pótolhatatlan. Te mondhatsz és tehetsz olyan dolgokat, amit mi, akik közelebb vagyunk a felsőbb vezetéshez, soha nem mondhatnánk vagy tehetnénk. Örvendetes módon a te hangod még nem nyom annyit a latban, hogy riadalmat okozzon a lakosság között. De legyél pokolian óvatos, ha egy újságíró kerül egykilométeres körzetedbe. – Igen, uram. Senki eddig még nem tette ennyire világossá a helyzetem, mint most ön. De van valami ami, már kezdettől fogva nem megy ki a fejemből. Abban mindenki megegyezik, hogy két fő gyanúsítottunk van. Irán, akinek megvan a szükséges anyagi háttere, és Irak, akiknek ugyan nincs meg a megfelelő kikötőjük, de megvan az okuk. Igaz? – I-i-igen – válaszolta az admirális, habár engem személyesen Pakisztán is érdekelne. – Igazán? Ez eddig még egyszer sem került szóba. – Igen, mert én túlságosan fontos személy vagyok ahhoz, hogy olyanokat mondhassak, amiben nem vagyok biztos. Nem tudom, észrevetted-e, hogy az emberek hajlamosak a puszta ötleteimet fejvesztve követni. Én úgy hívom ezt, hogy az „Igen, főnök” szindróma. így van ez a katonaságnál. Ezért vannak parancsnokhelyetteseink, akik felszolgálják az ötleteket, és admirálisaink, akik tapasztalatuk fényében döntéseket hoznak. Bill Baldridge vigyorgott. Voltak alkalmak, amikor az öregfiú annyira vaskalaposnak látszott, de ha sikerült elkapnod, rögtön kiderült, hogy miért pont ő ül abban a székben, a Haditengerészet élén, és minden valószínűség szerint miért ő lesz a következő, aki a vezérkar elnöke lesz. – Miért pont Pakisztán? – Még régen, 1993 januárjában, két CIA-ügynököt lőttek le az ügynökség főhadiszállása előtt, Virginiában. A gyilkosságért körözött személy egy baludzsisztáni törzsből való volt. A fickók, akik a Világkereskedelmi Központban robbantottak fel egy bombát, szintén Baludzsisztánból valók voltak. Mindnek volt kapcsolata a fővárossal, Quettával. 1995 márciusában három amerikai konzulátusbeli tisztet lőttek agyon Karachiban gépfegyverrel egy teherautóból. A CIA szerint van kapcsolat a három merénylet között. Baludzsisztán egy háromszögben helyezkedik el, ott, ahol Pakisztán, Irán és Afganisztán találkozik. Nagyon veszélyes hely, majdhogynem törvényen kívüli. Évszázadok óta gazdag és

hatalmas törzsfők uralják. Nagymérvű CIA-s ténykedés indult be a térségben, miután a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, 1979-ben. Egy csomó bennszülött hirtelen azon vette észre magát, hogy a CIA-nek dolgozik, és fegyvereket és lőszert juttat Északra az ellenállóknak, a mudzsaheddineknek. És erre jött valamilyen visszahatás. Diákok égettek amerikai zászlót, erősen nacionalista mozgalom ütötte fel fejét a pathanok között – ez az egyik legmilitaristább törzs. Úgy hívják magukat, hogy a CIA dzsihad gyermekei. A Világkereskedelmi Központ robbantói is belőlük kerültek ki. Én személyesen megvizsgáltam a lehetőségét annak, hogy esetleg ez a banda próbált valamit elkövetni az anyahajó ellen. De aztán felhagytam vele, mert Pakisztánnak még mint nemzetnek sincs meg a lehetősége arra, hogy egy ilyen vállalkozást finanszírozzon. Az egész tengerészetüknek jó, ha van hét gyanúsítható tengeralattjárója, amelyek képesek egyáltalán torpedót kilőni. Legtöbbjük francia és elég öreg... habár nemrég kezdtek bele egy programba, hogy egy pár új, Hashmat Agosta-osztályút gyártsanak francia licenc alapján. De különben is, a külföldi tőke segítségével, licenc alapján gyártott tengeralattjárók ügylete elég rázós. Vagy nem működnek, vagy állandóan elromlanak. Ha azt kérdeznéd, hogy a pakisztáni tengerészet el tudta-e süllyeszteni a Thomas Jeffersont, hát valószínűleg azt mondanám, hogy nem. Elkaptuk és megsemmisítettük volna, mielőtt még ezer kilométeres körzetbe ért volna, minden „ha” és „de” nélkül. Hacsak még előtte főbe nem lövik magukat. Ha Zack Carson és csapata el tudta volna tenni láb alól az egész pakisztáni flottát, mit számít az a pár nyikorgó gall masina? Az nem nagy valami, lyukat lőni a Kereskedelmi Központ parkolójába, sötétben ólálkodva, de az már igen, hogy megsemmisítsük a világ legerősebb hadihajóját. Az én véleményem megegyezik Morgan admiráliséval. Csak Irán lehetett. Vagy Irak. De inkább Irán. – Ez – válaszolta Bill Baldridge – felveti a további kérdést. Bármelyik is volt a kettő közül, legalább egy, de valószínű, hogy több tengerésztisztnek is kellett lenni a fedélzeten, mind a saját nemzetiségükből. Az egyiknek kiváló tengeralattjáróparancsnoknak kellett lenni – olyan embernek, aki ért a modern dízelelektromos gépekhez, és kiváló harcászati szakember is. Hadd tegyem fel a kulcskérdést: ki képezte ki? Válaszoljon nekem erre, admirális. – Isten a tudója – felelte Morgan. – De én is tudom – mondta a főhadnagy lassan. – Te? – kérdezte az admirális csodálkozva. – Áruld el! – A britek. Az embert, akit keresünk, Faslane-ben képezték ki, Skóciában, a Királyi Tengerészeinek a Clyde folyó mentén lévő tengeralattjárós bázisán. – Honnan a fenéből szeded ezt? – Mert nincs más lehetőség. Valószínű, hogy ez az ember szerzett egy tengeralattjárót a Fekete-tengerről, keresztülvitte a Boszporuszon, aztán több ezer kilométeres körutat tett Afrika körül fel az Arab-tengerig. Legalább kétszer kellett tankolnia, vagy háromszor, ami igen magas technikai felkészültséget igénylő, veszélyes feladat az óceán közepén. De már az is valami, ha egyáltalán megtalálja azt az átkozott tartályhajót. – És mindvégig hajtotta azt a járgányt, volt hogy periszkópmélységben, volt hogy szörcsögve, hogy újratöltse az akkumulátorát. Állandóan tizenöt kilométeres sebességgel haladva, néha lelassítva, ha valaki feltűnt a közelben. Körülbelül háromszázötven kilométert tudott megtenni egy nap alatt. Ha jól tudjuk, nagyon kevés hibát követett el, ha egyáltalán elkövetett. – Aztán következett az igazi trükkös rész. Ez a fickó valahogy beférkőzött a hadtest hajói közé. Keresztülment az összes védelmi rendszerünkön, és ha ő lőtte ki a Jeffersont, azt is átkozottul jól csinálta. Nem utal semmi jel arra, hogy kétszer próbálkozott volna... hanem ráirányított egy nukleáris töltetű torpedót a hordozóhajóra, és a levegőbe röpítette. Mindezt anélkül, hogy egy árva jelet hagyott volna, mert akkor az is igaz, hogy ő röpült volna a levegőbe, még mielőtt azt mondta volna, hogy „törülközőfejű”. Ez egy nagyon dörzsölt fickó, amilyennel még nem találkoztunk. Mert ilyen pokoli szerencséje nem lehet. Tehát marad a kérdés, hogy ki képezte ki? – Én nem tudom, Billy, igazán nem tudom, te mondd meg.

– Oké. Az biztos, hogy nem az az Ali Shamkhani vagy kicsoda, aki az irániakat futtatja. Te jó ég, azok a fickók nem tudnának úgy keresztülmenni a New York-i kikötőn, hogy ne mennének neki a Szabadság-szobornak. – Nem lehetett a kisebb népek közül való sem, mert azok örülnek, ha egy hónapig sikerül működőképesen tartaniuk egy tengeralattjárót. A franciák nem szeretnek semmit más orrára kötni. Azok még a legjobb vásárlóikat, a pakisztániakat sem képezik ki a saját hajójuk működtetésére. – Nem, uram. Ezt az embert vagy mi képeztük ki, vagy a britek. Azt kétlem, hogy mi lehettünk, több okból kifolyólag. Először is mi már régen nem használunk dízelelektromos hajókat, és már nem is értünk hozzá annyira. Másodszor pedig mi nem képzünk külföldieket tengeralattjárók irányítására, akik aztán felhasználhatják a tudásukat ellenünk. Tehát ha a fickó itt tanult, csak áruló lehetett. – A britek egyébként képeznek idegeneket. És az ő parancsnokképző kurzusuk a világon a legjobb. És a tetejébe még, dízelt is használnak. Hallottam, hogy egypár szaúd-arábiait is képeztek pár éve, amikor úgy volt, hogy tengeralattjárókat fognak eladni az öreg Fahd királynak. Nem vagyok biztos benne, de úgy emlékszem, hogy egypár izraelit és indiait is kiképeztek ugyanilyen okból kifolyólag. Szerintem beszélnünk kell a britekkel. – Igazad van, Bill. Bár meg kell hogy mondjam, szerettem volna ezt elkerülni. Mert ha már egyszer megtesszük az első lépést afelé, hogy bevalljuk, hogy a történelem legnagyobb terroristáját keressük, akkor utat engedünk a sajtó szellőztetésének, és még Isten tudja minek. Elképzelheted, hogy micsoda spekulációkat terjesztenének rólunk az úgynevezett újságírós szakemberek, akik mindig eleget tudnak ahhoz, hogy átkozottul veszélyesek és károsak legyenek. – Az már biztos. – Habár attól tartok, hogy meg kell tennünk az első lépést a probléma megoldása felé, ahogy mondtad. De tényleg, miért gondolod, hogy a skóciai Faslane a piszkos munka kiindulópontja? – Épp most akartam elmondani. De nem mennénk be a másik szobába egy kis vacsorára és egy másik italra? Aztán elmondom az elméletem. – Jó ötlet, Bill. Még egy whiskyt, vagy inkább egy pohár bort? – Inkább bort, feltéve hogy az ön pincéjéből való. A két férfi keresztülsétált a nagy földszinti halion, ahol az őrség még mindig szolgálatban volt. Összeütötték a bokájukat, ahogy elhaladtak előttük. Az admirális bólintott a fejével. Bent a vörös falú könyvtárszobában, amit Skarlát Nightclubnak is neveztek Dunsmore-ék barátai, Bill Baldridge felvett egy üveget az asztalról, és azt suttogta: – Jézusom! Haut-Brion ‘61, az ön virginiai földijének, Thomas Jeffersonnak a kedvenc bora volt. Nagyon eredeti. Dunsmore admirális mindkettőjüknek töltött egy jókora pohárral, és emlékeztette a fiatal tisztet, hogy ő mondta neki először, hogy Jefferson a Haut-Briont szerette, és szomorúan hozzátette: – Nem hiszem, hogy bármi más jobban megfelelne Jack emlékének. – Nem, uram, az már biztos. Így hát koccintottak, és az admirális ünnepélyesen így szólt: – A nagy tengerészkapitány, Jack Baldridge emlékére. Mindkettőjük számára megtelt a szoba emlékekkel, míg kiitták a negyvenegy éves mélybordó színű bordeaux-i bort. – Én pedig a föld alól is előkerítem azt a fickót, aki ki merészelte oltani a bátyám életét. Scott Dunsmore épp kérdezni akarta Billt Faslane-ről, amikor a széke mellett megcsördült a telefon. Bill csak töredékeket hallott a beszélgetésből, és azt látta, hogy az admirális valamiket lejegyez egy papírra. – Arnold? Minden rendben?... Hogy mit? Hol?... Halott volt?... Gondolom... Beszéltél már valakivel?... Igen, reggel négykor... Mi az összefüggés...? ...Lehet, hogy a fickó vakációzott... Igen... Igen... Nagyon érdekes... Hívj azonnal... Jó... Oké... Viszlát, Arnold. – A helyzet bonyolódik, Billy fiú. – Mi történt? – Morgan admirális hívott, még mindig az irodájában van. Épp most kapott egy jelentést az egyik külföldi híreket figyelő hírszerzőtől, Suitlandból. Ez az egyik athéni emberünktől hallotta,

hogy egy kis sztori fut a görög lapokban arról, hogy egy orosz tengerész holttestét sodorta partra a víz egy kis déli szigeten, Kíthirán. Ez Kréta keleti végétől kábé száz kilométerre fekszik északnyugatra. – Az újságok szerint a holttest már jó pár hónapja a vízben lehetett – pontosabban azt állítják, hogy tíz hete halott. Isten tudja, mit találnak ki magyarázatul. Különben, az az ember még mindig magán viselte a dögcéduláját. Az athéni követség tengeri attaséja kétség nélkül megerősítette, hogy a fickó tengeralattjárós volt. Nem volt sok választásuk. A kíthirai rendőr lejegyezte a rangját és a számát, és lefényképezte a tengeralattjárós jelvényét, ami még mindig oda volt tűzve az egyenruhájára. Arnold azt mondja, hogy nagy csoda, hogy egyáltalán megtalálták. A hulla valami teljesen elhagyott helyen volt beszorulva egy csomó szikla közé. Egypár halász találta meg, akik egy hálót kerestek, ami pont azok közé a sziklák közé akadt be. – Nem tudom biztosan, hogy kapcsolódik ez a mi ügyünkhöz – mondta Bill. – Az oroszoknak vannak tengeralattjáróik mindenfele, nem igaz? Az pedig egyáltalán nem szokatlan jelenség náluk, hogy a víz lesodor valakit a fedélzetről. – Hát nem igazán. De Arnold emberei állítják, hogy hallottak a Gibraltári-szorosban egy titokzatos dízelelektromos tengeralattjárót elhaladni május 5-én, a kora reggeli órákban. Van egy pontos feljegyzésük az esetről. Csak feltételes, de a véleményük szerint majdnem biztos, hogy egy nem nukleáris tengeralattjáró volt. Arnold épp most bányászta elő a computeréből. Abban az időben még Moszkvát is felhívta, annyira zavarba jött. – De az, ami most eszébe ötlött, a következő: Gibraltár kicsit kevesebb mint háromezer kilométerre van Kíthirától. Tíz héttel ezelőtt, amikor a kórboncnokok szerint az orosz tengerész megfulladt, körülbelül április 26-28. lehetett. Arnold szerint, ha a görög orvosok többé-kevésbé pontosak voltak, és az a tengeralattjáró körülbelül 15 km/h sebességgel haladt, és napi háromszázötven kilométert tett meg, akkor az orosz fickó ugyanarról a tengeralattjáróról esett le, amelyiket az őrszemeink nyolc nappal később hallottak a szorosban. Most mindennek utánanéz, és elsődlegesen Moszkvával beszél. – Szent tehénszar! – mondta Bill Baldridge. – Pontosan, ahogy mondod – válaszolta az admirális, még egy-egy pohár bordeaux-it töltve. – egyelőre nem tudunk továbblépni, amíg meg nem tudjuk, hogy Arnold mit intézett. De addig is beszélj nekem Faslane-ről. – Helyes. Gondolom már pontosan betájolta, hogy hol is van ez. A Clyde folyó torkolatánál elhelyezkedő, egyedülálló skót tavon, ami után a nyugati szigetek következnek és az Atlantióceán. Faslane csak egy ugrásra van a Holy Lochtól, ahol a Poláris századot futtattuk harminc éven keresztül. Ez a terület komoly tengeralattjárós birodalom, a világ legszigorúbb normái szerinti kiválasztott elit képzése folyik itt. Faslane egyben a világ legkeményebb kiképzőközpontja is azok számára, akik tengeralattjárós parancsnokok akarnak lenni. Hivatalosan Tengeralattjáró Irányítási Kurzus a nevük, de általában lerövidítik „Periszkóp Kurzusra”, az angolok pedig csak „Pusztítóknak” hívják őket. Aztán ezt tovább ragozzák. Azt mondják, „megbukott a Pusztítón”, vagy „pokoli jó Pusztítást végzett”. A tanárt, aki tanítja őket, Mesternek hívják, aki így utalhat valakire, hogy „az egyik legjobb Pusztítóm”. Baldridge nagyot és elismerőt kortyolt a Haut-Brionból. Érezte az értékes bor mély zamatát, nagyot sóhajtott, és azt mondta: – Papa, az ember, akit keresünk egy Pusztító volt, és ráadásul egy kivételes fajta, mivel külföldi is volt, és zseniális is. Majdnem 100%-ig biztos vagyok benne. Szeretném, ha elintézné hogy odamehessek, és kideríthessem, hogy ki volt az. Szerezzen valahonnan engedélyt, és pár nap múlva indulok is. Megtenné nekem? – Tekintetbe véve a ránk mért csapás nagyságát, hajlok arra, hogy javasoljam a briteknek, hogy más nevet találjanak ki a „Periszkóp Kurzusuk” számára – mondta az admirális. – De nincs szükség rá, ugyanis az egész program befuccsolt a tory kormány védelmi kiadásainak csökkentése idején, 1994-ben. Egy csomón úgy gondolják, hogy a régit már soha nem lehet visszaállítani. Ötven százalék volt a bukási arány. Egy csomó fickó ideg-összeroppanást kapott, annyira szigorúak voltak a követelmények. Nincs más pontja a világnak, ahol a mi emberünk kitanulhatta a mesterségét, csakis Faslane.

Az admirális elmerengett egy pillanatig. Aztán élénken így szólt: – Rendben. Megkérek valakit, hogy beszéljen az érdekedben a brit tengeralattjárós vezetéssel, és kérje az együttműködésüket. Csak megpróbálom elkerülni, hogy túl magas szintre jusson az ügy. Tudod, hogy a brit bürokrácia rosszabb a miénknél. Felhívom az Admiralitás lordját, őlordsága tárgyal a védelmi miniszterrel, aki beszél az átkozott miniszterelnökkel, aki tisztázza Őfelségével, aki valószínűleg egyeztet a canterburi érsekkel, ő pedig az atyaúristennel, aki meggyőződésük szerint természetesen angol. Mielőtt észbe kapnánk, már mindenhol csak erről fecsegnének – megpróbálnák kitalálni, hogy mi a fenét akarunk. Aztán valakinek sikerülne. Jobb relatíve alsóbb körökben tartani az egészet. Én majd csak keveset árulok el nekik, épp csak annyit, amennyi neked elég, hogy odajuss a tengeralattjárós főnökhöz. Ő majd Sir Akármi admirális lesz, akinek szeretném, ha a legminimálisabbat árulnád el. A britek nagyon cinikusak tudnak lenni, majd biztos megpróbálnak beszédre kényszeríteni. De a végén mindig helyén a szívük, és mellénk állnak. Segíteni fognak. A két férfi még egyszer megtárgyalta a részleteket. Csak Irán lehetett, és bárki is volt a tengeralattjárós, csak Skóciában képezhették ki. Nem sokkal éjfél előtt egy utolsó pohár portóit ittak, és Billnek volt még egy kérése: – Papa, el tudna intézni egy fuvart kora reggel a reptérre, és én itt hagynám az autómat. Szeretném meglátogatni anyámat, Rayt és a családot Kansasban. Utána egyenesen repülök Londonba. Nincs értelme pénteken elmenni. Vasárnap éjjel megyek, így előttem az egész következő hét, ha szükséges. – Természetesen, Billy. De még várjuk meg, hogy Morgan mit tartogat számunkra holnap reggel, utána mehetsz utadra. Van elég holmi nálad? – Igen, egy bőrönd. Valahogy megéreztem, hogy el kell utaznom, mikor idejöttem Washingtonba. – Készpénz? – Arnold küldi Kansasba. Mielőtt idejöttem, szóltam neki, hogy valószínűleg átmegyek a tengerentúlra. – Jó. Utazz menetrendszerű járattal, és amennyire lehet, észrevétlen. Majd értesítem a Királyi Haditengerészetet, hogy várjanak a Heathrow reptéren hétfőn reggel – csak épp tudatom velük, hogy az én emberem vagy, de nem keltem fel a gyanújukat nagy titkolódzással. Csak viselkedjél okosan és visszafogottan, ne mondj semmi feleslegeset, ha nem muszáj. – Rendben. Arnold hivatala majd tudatja az embereiddel a repülőm számát. Szombat éjjel indulok, hétfőn korán reggel érkezek a Heathrow-ra. A két ember keresztülsétált a halion. – Reggel 08.00-kor találkozunk a teraszon – mondta az admirális, és Bill elindult felfelé az ismerős lépcsőfeljárón a nagy, világos, első emeleti szobába, amelyben régen is mindig aludt, és amelyben oly sok éjszakát töltöttek együtt Elizabethtel. Most úgy tűnt, hogy ez már nagyon rég volt. Félúton visszafordult, és még egyszer formálisan megkérdezte: – Uram, egészen bizonyos benne, hogy mondjuk egy másik ellenséges közel-keleti nép nem lett volna képes véghezvinni a merényletet? – Biztos. Egyiptom, Szíria, Líbia 1995 végén kivonták a forgalomból az összes orosz gyártmányú tengeralattjárójukat, a krónikus alkatrészhiány és a technikai támogatás hiánya miatt. A Mossad állítása szerint összesen tizenhárom hajót szereltek le akkortájt. Egyiptomnak elfogyott a pénze. A legtöbb tengeralattjárónak lejárt a műszaki érvényessége, és nem biztonságosak. Az egyik szíriai elsüllyedt a saját kikötőjükben. – Szíria próbált venni három új KILO-t, de manapság ehhez sok pénz kell. Nincs több katonai hitel Moszkvában. A líbiaiak helyzete a tengeralattjáróval pedig mindig is a kínai tűzoltógyakorlathoz hasonlított. Már nyolc éve nem merültek a víz alá, annak ellenére, hogy hat hajójuk van. A tény az, hogy mind tragikusan hasznavehetetlenek. – Jó éjt, admirális – mondta Bill. – Igazán nincs kétség, hogy Irán volt. Ugye? – Csak egy kicsike – válaszolta az admirális. – De nem annyi, hogy izgatnod kéne magad miatta. A főhadnagy felmászott a lépcsőn, és lefeküdt, teljesen egyedül, a folyóra néző, szépséges szobájában. De élete legszörnyűbb álmát látta ezen az éjszakán. Egy óriási fekete tengeralattjáró

üldözte a tenger fenekén, megpróbálta elkapni és gonoszsággal elárasztani. A Gonosz a víz alatt. Csuromvizesen, levegő után kapkodva ébredt. Az ilyesfajta álmok megszokottak tengeralattjárós körökben. A pszichiáterek szerint annak köszönhetőek, hogy éveken keresztül elnyomják magukban a félelmet a legrosszabbtól, ami egy tengeralattjáróst érhet: a felszín alatti halált egy hajóban, mely többé nem engedelmeskedik semmilyen parancsnak. A tudatalatti képtelen lerázni magáról az állandóan lesben álló halál lehetőségét.

101000JÚL02. 18É, 59K. Sebesség 7. Irány 224. Mélység 150 méter. 480 kilométerrel délnyugatra a kiindulási ponttól, egyenesen keletnek az ománi Suqrah-öböl felé. – Ben, egy csomó kis probléma lenni, de a nagy lyuk a főtengelynél kezd nagyon rossz lenni. Szakember mondja, hogy a szivattyú nem működni – meg kell állni, aztán fel a felszínre, és megjavítani tömítést. Víz szivárogni be. – Megmondhatod a szakemberednek, Georgy, hogy lehet, hogy problémája van itt lenn, de ha felmegy, valószínűleg tízszer annyi lesz. – Ben, vízpumpák nem működni. Harminc centi víz áll fenéken. Spriccel mindenhol. Legénység aggódik. – Én nem bánom, hogy mennyi víz jön be, ameddig nem süllyedünk el. Egyelőre megpróbálom csökkenteni a rizikót. Csak egy kérdésre válaszolj. Tud-e a pumpa annyi vizet nyomni, amennyi beszökik? – Teljesen kivan, Ben, elázik az akkumulátor. – Akkor lemerülve maradunk, de gyerünk fel periszkópmélységbe. Az kilenc tizeddel csökkenti a lyuk nyomását. Ha a felszín alatt maradunk, nem vesznek észre, és az akkumulátort sem nyírjuk ki. Legalább hétszáz kilométert akarok köztünk és a kiindulási pont között. Mert ha felmegyünk a felszínre, és elkapnak, akkor végünk. Mindnyájunknak. – Menyi az idő, Ben? Valamit kell nekik mondani. – Nézd, Georgy. Ez a kérdés matematikai. Egyórányira a helytől, még nagyon keresnek. Kábé 400 négyzetkilométer, azaz 20x20 kilométernyi terület igencsak kicsi ahhoz, hogy egy tucat hajó keressen egy tengeralattjárót. De hat óra elteltével, tíz kilométeres sebességgel haladva, a terület már 14000 négyzetkilométer lesz. Ha pedig már 700 kilométert megteszünk, a négyzet olyan elképzelhetetlenül nagy lesz, hogy már elmondhatjuk, hogy életben maradunk. Érted? Menj f el a felszínre, és befejeztük a vitát. Az amerikai megfigyelők nagyon jók, ha nyugi van. Ma emberfelettiek lehetnek. Ha egyáltalán sejtenek valamit. Mondd meg a legénységnek, Georgy. Periszkópmélységben maradunk, és haladunk hét csomóval tovább, amíg el nem süllyedünk, vagy az akkumulátorunk be nem döglik. – Oké, Ben. Te győztél. A te superman Mestered, ha...? – Ahogy mondod, Georgy. Csak tartsd magad a szuperagy Mesterhez.

Két órával később, hogy a felkelő nap a marylandi horizont fölé küszködte magát, Bill Baldridge és Scott Dunsmore narancs-dzsúszt és lekváros pirítóst reggeliztek a teraszon. A fiatal tiszt csendben hallgatta, ahogy az admirális beszámol Morgan eredményeiről. – Beszélt Moszkvával, de azok nem ismerik el, hogy a vízbe fúlt tengerész annak a KILO-nak a legénységéhez tartozott, amelyik áprilisban tűnt el a Fekete-tengeren. Morgan emberei úgy vélik, hogy legfeljebb egy palack tudott volna lesodródni a Boszporuszon keresztül a Márványtengeren át a görög szigetekig – nem egy holttest. Azt valószínűleg rég lerágták volna a halak. Valami nem stimmel. Az oroszok úgy vélik, hogy amikor májusban azt mondták Morgannek, hogy a tengeralattjáró elsüllyedt, akkor ők azt tényleg úgy is gondolták. Volt is valami roncs, nem lényeges, és még egy hónapig kutattak utána. De eddig még nem került elő a hajó. Az emberük holtteste is azt bizonyítja, amit ők is gondoltak, hogy a hajó kitört a Fekete-tengerről a legénységgel a fedélzeten, és azóta sem került elő. Habár, bizonyos okból, amit csak ők tudnak, Moszkva nem szándékszik elismerni, hogy amit Morgan állít, az az igazság.

– Szent szövegelés – mondta Baldridge. – Továbbá, ha a hajó tizenöt kilométeres sebességgel haladt keresztül a Földközi-tengeren, könnyen lehetett az is, amit Arnold emberei meghallottak a gibraltári megfigyelőponton május 5én hajnalban. Az adatok pontosan egybevágnak a görög orvosok megállapításával a halál idejét illetően. – Hogyhogy senki más nem hallotta azt az átkozott hajót? – Szerintem nagyon óvatosak voltak, csak aztán valami hiba történt. Arnold azt mondja, hogy az embere kevesebb mint harminc másodpercig hallotta őket – Egy törzs, öt lapát, hirtelen gyorsítás. Aztán csönd. Biztos volt benne, hogy tengeralattjárót hallott. Ezért jelentette. Még azt is hozzátette, hogy valószínűleg nem nukleáris. Azt gondolta, hogy dízel. Morgan szerint igaza volt. – Nagyon meggyőzőnek hangzik – mondta Baldridge. – Nekem is, mert a dolgok úgy illeszkednek egymáshoz, ahogy mi szeretnénk. De van még egy aprócska darab a kirakójátékból. – Éspedig? – A műholdak csak kettőt mutatnak Irán három KILO-jából Bandar Abbasban július 5-e, péntek óta. – Ha egy elment, hogyhogy nem láttuk meg azonnal és követtük? – Jó kérdés. A tény az, hogy senki nem látta elmenni. Egyáltalán nem látta senki. – Gondolja, hogy csak úgy kiosont anélkül, hogy valaki észrevette volna, és felrobbantotta a Jeffersont. – A szakértők szerint semmi esélye se lett volna rá. – Ez még kétszer olyan gyanússá teszi Iránt. Egyszerűen elmozdították a hajójukat, hogy eltereljék a figyelmünket az igazi bűnösről, arról, amit a Fekete-tengeren kölcsönöztek. – Valószínű. De Morgan emberei szerint lehetetlenség keresztülhozni a KILO-t a Hormuziszoroson anélkül, hogy mi tudnánk róla. Ott van a KH-11 műholdas kamera éjjel-nappal arra az egy kis szakaszra irányítva. Szerintem csak elmozdították vagy eldugták, hogy minket összezavarjanak. Napról napra gyanúsabbnak látszanak. – Az nem kétséges. – Menj és látogasd meg az anyád, Billy. Aztán irány Skócia. Ideje munkához látni. A ház elé sétáltak, beültek a személyzetis autó hátsó ülésére, és észak felé indultak, vissza a Pentagonba. Dunsmore admirális kiugrott a parkolónál, ahol egy őr már várta és a magánlifthez kísérte, fel Paul tábornokhoz.

Az autó továbbhajtott nagy fékcsikorgás közepette, és a reptér felé vette útját. Ott Bill Baldridge felragadta táskáját az első ülésről, és elindult jegyet váltani. Egy órája maradt az indulásig. A Missouri folyónál szétterülő városig az utat végigaludta. Először Wichitáig kellett eljutnia és ott elcsípni egy helyi járgányt Great Bendig. Bill felhívta bátyját a reptérről, és megkérte, hogy jöjjön érte a mintegy hetven kilométerre fekvő farmjukról. A Kansas City-i nemzetközi repülőtér az állam jobb felső sarkában helyezkedik el, a folyótól északra. Bill még soha sem vágyott ennyire haza, mint most, amikor bekapcsolta a biztonsági övét, és meghallotta a jó öreg otthoni akcentust. Ma, a kobaltkék nyári égen szállva, tisztán láthatta szülőállamának biliárdasztalhoz hasonlatos gabonaföldjeit és kékeszöld prérijeit, melyek a világ legjobb marhalegelői. Mivel nem merészelt egyenruha nélkül reggelizni az admirálissal, még mindig úgy nézett ki, mint egy tengerésztiszt. Minél mélyebbre szállt az ország szívébe, annál jobban vágyott sarkantyús csizmájára, hosszú lovaglóostorára, Stetson-kalapjára és pej lovára. Tudta, hogy a következő tíz percben az USA egyik nagy földrajzi csodáját fogja látni – egy sor gömbölyű, kupolaszerű domb kiemelkedését a síkságból. Egy idegen azt gondolhatta volna, hogy ősi indián temetkezési helyek, mint a Királyok völgye Egyiptomban.

Ezek a furcsa, kovakőből álló Flint-hegyek voltak, egymás után sorakozva szépen, szimmetrikusan, a júliusi napban zöldesen, a távolban ködös kéken, majdnem bíborvörösen. A magasból elhagyatottnak látszottak, olyan helynek, ahova az ember szívesen elvonulna, ha magányra vágyna. Wichitától keletre szálltak, az államközi autóút felett mely a missouri határtól keletre haladt, a régi lovassági harcálláspont, a Scott-erőd felett. Bill tudta, hogy alattuk most a hatalmas Sring Creek ranch terül el, mely a Koch család tulajdona, akik Kansas legfőbb munkaadói – a Wichitai Koch Társaság tulajdona a világ legnagyobb magánkézben lévő olajvezetéke. Az öreg Fred Koch és Tom Baldridge jó barátok voltak egykor a ‘60-as években, de Fred fiatalon elhunyt, és Bill tisztában volt vele, hogy most egy csomó testvér közösen irányította a birtokot. A legfiatalabb, Jack szerint a legszebb és legügyesebb Bill Koch volt, aki elnyerte az Amerika Kupát San Diegóban, 1992-ben. Jack egypárszor elment megnézni, hogyan játszik, míg a kikötőben állomásozott, és drukkolt neki mint honfitársának. Jack mindig azt mondogatta, hogy Bill Kochnak indulni kéne a választásokon. Végre leszálltak a Mid-Continent reptérre, amely napközben egy sereg privát repülőt is fogadott, amelyek a különböző igazgatókat hordozták az olajtársaságokhoz, és repülőgyárakhoz. Amikor Bill kilépett a forró síkvidéki délutánba, a levegő frissnek tűnt. Amíg a csomagjához ment, háromszor is megszólították, mert felismerték, és részvétüket fejezték ki bátyja halála miatt. Baldridge főhadnagy hálás és udvarias volt mindegyikükkel. Ahogy felvette a táskáját, újabb ismerős hangot hallott. – Hej, Billy fiú, gyere, tarts velünk Great Bendbe, van még egy üres helyünk. Mondták, hogy valószínűleg itt talállak. Itt kinn, a rövidtávú repülőfuvarok mindennapiak voltak. A nagy kansasi családok még csak nem is bajlódtak a jegyvétellel. Egy méltányos árú havi számla érkezett a birtokra, amit az irodában ki is fizettek. Rick Varner felkapta a tengerésztiszt bőröndjét, és elindult a járgánya felé. – Tegnap vittem le anyádat Tribune-ba. Van egy kis leszállópálya a várostól délre. Meg akarta látogatni az öreg Carsont. Azt mondja, Zack halála összetörte az öregfiút. Egy szót se ejtett ki a száján, mióta a fia meghalt. Különben az egész megye gyászban van. Jethro elég öreg, de eddig kitűnő egészségnek örvendett. Anyád szerint ez végezhet vele. Az mondja, az ember szíve bármikor megszakadhat. – Én is azt hiszem, Rick. Én sem érzem magam valami jól. Anya hogy viseli? – Egy idegen azt gondolná, jól. De én ismerem Mrs. Baldridge-ot elég régóta. Nagyon erős asszony Nem mutatja ki, amit érez. Nem láttam még ennyi sok embert sírva fakadni, mint amikor kedden meghallottuk, hogy mi történt a hajóval, és hogy Jack is rajta volt. Mind a négyen sírtunk a hivatalban. A segédpilótám is megsiratta. Én is megsirattam. Igaz, hogy nem nagyon láttuk Jacket mostanában, de tudod milyen az, ha ismersz valakit, aki aztán hirtelen eltávozik az élők sorából. Az már biztos, hogy nagy űrt fog maga után hagyni az egész családban. A hátralevő huszonöt percben csendben repültek tovább, majd Rick leereszkedett, és átrepült az Arkansas folyó hatalmas kanyarja felett. Ez az a híres kanyar, mely nevet adott Great Bend (Nagy Kanyar) városának, mely a kanyar északi oldalán feküdt, ahol a folyó északkeleti irányból átvált délkeleti irányba, aztán folytatja útját Wichita termékeny síkjain. Azután szélesen hömpölyög tovább, majdnem egyenesen le, Oklahomába. Az Arkansas az egyik nagy amerikai folyó, mely a coloradói Sziklás-hegységből indul, és keresztülfolyik a nagy nyugati síkságon, majd délnek fordul, és a Mississippibe ömlik. Az államok közötti hosszú útját figyelemre se méltatva, a kansasiak saját folyójuknak tartották, és bármit tett is a folyó azelőtt és az után, hogy az államba lépett, azt teljesen lényegtelennek tartották. Bill Baldridge is hazai vizeknek tartotta a folyót. Great Bend kis, kereskedelmi repülőterén szálltak le, ahol Ray Baldridge sovány, napbarnított alakja tűnt fel, rövid ujjú vászoningben, világos nadrágban és természetesen Stetson-kalapban. – Örülök, hogy látlak kölyök – nevetett, de aztán a Jack elvesztése miatt érzett fájdalom rájuk telepedett, és csendben ballagtak a kocsihoz. Ray törte meg a csendet.

– Anyád nem néz ki rosszul, de azt hiszem küzd magában. Ugyanúgy én is. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem látom többet. – Én se hiszem, hogy valaha is hozzászokom a gondolathoz. – A ranch jól megy. Egy tonna pénzt fog idén hozni, a profit a letétbe megy, amit apa nyitott. Csak abban reménykedek, hogy hamar otthagyod a Haditengerészetet, és hazajössz átvenni ezt az egészet. Jól elboldogulok a csordával, figyelem az ellést, felfogadom és hajtom az embereket, irányítom a dolgokat. De mi mind azt vártuk, hogy Jack majd átveszi a papírmunkát, a földvásárlást, eladást, javításokra takarékoskodást, új csordák vásárlását, a piac figyelését, vásárlást, eladást, meg minden. Senki nem tudja ezt jól csinálni, csak egy családtag. Vannak könyvelőink, akik úgy tesznek, mintha csinálnának valamit, de az mégse olyan, mintha te lennél, vagy apa, vagy Jack. Én csak színtiszta Baldridge-ot akarok itt látni a farmon. – Igen, Ray, tudom. Csak még egy utolsó munkám van, amit be kell fejeznem a Haditengerészetnél, aztán lemondok. Valószínűleg úgyse léptetnének elő magasabb rangra. Akkor inkább kilépek, mint hogy főhadnagy legyek életem végéig. Egyébként is úgy terveztem, hogy hazajövök ebben az évben vagy a következőben. De a francba is, nem gondoltam hogy az egész irányítást át kell vennem! Ez pokoli felelősség! Egy életre szóló elkötelezettség. – Eltaláltad Billy. De ez a te életed... és az enyém. Eddigre elérték a megyehatárt, nyugatra haladva az ősi indián földön, nyílegyenes úton, lapos prérin hajtva keresztül. Balra és jobbra ugyanaz a látvány tárult elébük, kilométereken keresztül csak farmok, néha gabona, néha kukorica és a leggyakrabban csak füves puszta, végtelen fűtenger, hajladozva a mindig lengedező déli szélben. Ez volt a végtelen tér országa. Itt éltek a Dalton testvérek, Wyatt Earp, Bat Masterson, Wild Bill Hickok, a komancsok, a póni indiánok, akik valaha sok kilométer hosszú bölénycsordákat hajtottak ezen a helyen. A Baldridge-ranch, a megkülönböztető B/B jelöléssel, melyet a kapura is kiraktak kovácsoltvasból, ténylegesen a póni határvonalon állt. A házat a gazdag, hordalékos talajra építették, a Pawne folyó és a Buckner-patak találkozásánál, mielőtt azok elkanyarodnának az Arkansas felé. De a Baldridge-birtok a határ előtt kezdődik, és így két megyét ölel magába. Bill láthatta a fehérfejű herefordi tehéncsordát már jóval azelőtt, hogy anyja házának látóterébe értek volna. Szakértő tekintetet vetett rájuk: – Jól néznek ki, Ray – mondta. – Igazán dicséretre méltó. Mint mindig. – Kösz, kisöcsi. Nagyon szerencsések voltunk ebben az évben. Sok volt az eső tavasszal, növesztette a füvet – Ismered a szólást, minél jobb a pásztor, annál kevesebbet vándorolnak; minél kevesebbet vándorolnak, annál kövérebbek lesznek. – Ja – mondta Bill – de hirtelen megint elcsendesedett. Megint a gonosz fekete KILO képe jelent meg lelki szemei előtt, mint ahogy kábé minden két órában az elmúlt öt nap során. Pontosan tudta, hogy néz ki, mint ahogy ismerte egy herefordi ökör testi felépítésének minden részletét. Épp két világot próbált összekötni magában, melyek több millió fényévre voltak egymástól: a lágy szelet és az egyszerű marhacsordákat itthon, melyek, ahogy egy kansasi költő leírta, Isten füvecskéjén legelésznek; és távol, az internacionalista militarizált terrorizmus gonosz, fenyegető arénáját, melynek sötét szívébe még a jövő hét kezdete előtt kénytelen lesz utazást tenni. Ray megállt a nagy fehér, deszkából épült ház hosszú, dór oszlopos verandája előtt, melyet a Baldridge– ok áldásos keze munkájának gyümölcseként óriás juharfák vettek körül. Belül, ahogy a magas, gerendázott halion és a boltíves ajtón keresztülhaladtak, egy világos, napsütötte nappaliba jutottak, ahol ott ült a család fehér hajú, magas, hetvenöt éves matriarchája, Emily Baldridge. Egy csésze angol teát, egy helyi napilapot, és – Bill szerint – egy tört szívet dédelgetett magában. Felemelkedett, ahogy Bill belépett, mosolygott, és átölelte legkisebb fiát. – Hogy van az én tengerésztisztem? – mondta karjával kitartva, és elismerően végigmérve. – Elég jól, mama – mondta, titokban csodálva anyja tartását, ilyen hamar az ifjú családfő tragikus halála után.

– Az én híreim változatosak. Felkértek, hogy folytassak nyomozást a Jefferson tragédiájának körülményei után, és elhatároztam, hogy miután ennek vége, elköszönök a Haditengerészettől, és végleg hazaköltözök. Ray és én már megtárgyaltuk az úton hazafelé. Egy éven belül hazajövök. – Ó, az Isten áldjon, Billy, annyira reménykedtem benned. Ez itt túl sok Raynek és nekem. Mindig aggódtam, hogy túl sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy Jack hazajöjjön, és most, hogy már nem tud hazajönni, azon kezdtem a fejem törni, hogyan csökkentsem a földet és az állatállományt. Túl sok ez nekünk. – Szerintem jó, hogy se apa, se Jack nem hallotta, amit mondtál. Tudod, hogy utáltak bármit is eladni. Én se rajongok érte, tehát egyenlőre ne csináljunk semmit. Abban igazad van, hogy Jack sokára került volna haza. Admirálist akartak belőle csinálni. Ott végezte volna fönt a Pentagonban. Ő volt a legklasszabb harcászati parancsnok, akit ismertem. És ezt mindenki tudja. Scott mindig azt mondogatta, hogy ő csak melegen tartja a testület elnöki székét Baldridge kapitány számára. És nem rám célzott. – Igen, drágám, de ő nem tudott úgy megülni egy lovat, mint te. – Nem, mama, nem tudott. De az egész orosz flottát el tudta volna foglalni. Jó párszor hallottam tőle, hogy boldog lenne, ha tehetné. Hát nem volt egy Valaki? Bill tudta, hogy sürgősen témát kellene váltania. De muszáj volt Jackről beszélnie. Teljes gyöngédséggel nézett anyjára, de már túl késő volt. Épp megpróbálta elmagyarázni, hogy Margaret és két lányunokája a következő héten érkeznek, de könnyek gyűltek a szemébe – reménytelen, hiábavaló, vigasztalan könnyek az ő elveszett, szeretett fia után, aki az egyedüli volt a három közül, aki apjukra hasonlított. Akit a legjobban szeretett. – Elkapom, mama, meglásd, elkapom – tört ki Billy, anyja számára érthetetlenül. – Az egész ranchot ráteheted. Úgyis elkapom. De Emily túlságosan el volt foglalva saját önuralma visszanyerésével ahhoz, hogy Billyjével törődni tudott volna. Hálásan fogadta a nagy len zsebkendőt, amit fia nyújtott át neki, és eltűnt az ajtó irányában. – Megyek és visszanyerem a civilizált formám – mondta. – Eredj, pihenj le egy kicsit. Hétkor találkozunk a verandán. Bill csak állt, és nézte, ahogy távozik óriási szomorúságával a vállán. Olyan csinos asszony volt. És még mindig ragaszkodott a merev, keleti parti szokásaihoz, hogy tilos az érzelmet kimutatni. Még mindig magán viselte a Wellesley kollégium bélyegét, mintha valaki a homlokára sütött volna egy nagy „W” jelet, mielőtt bizonyítványt kapott volna. Ő és Tom Baldridge egy kicsit furcsa párt alkottak az idegenek számára: ő sokkal kifinomultabb volt, mint a széles vállú kansasi birtokos. Bill követte anyját fel a tölgyfa lépcsőn, az agancsokkal és indián díszekkel kirakott árkádon keresztül. Elballagott saját szobájába. A nehéz, színesen díszített sziú takaró lelógott az ágyáról. A tükör mellett két komancs lándzsa keresztezte egymást, a falról egy ló pofája bámult le rá egy bekeretezett képből. Az egész szoba egy iskolásfiú főhadiszállására emlékeztetett, aki száz csatát nyert az indiánok történelmi csataterein. Az ágy végében egy pár cowboycsizma állt, az egyik sarkantyús. A nagy ruhásszekrényben négy Stetson-kalap, egy sor kockás cowboying és bőrnadrágok sorakoztak. Mind a legnagyobb ranch legkisebb fiára illők voltak. Tíz perccel később kilépett a verandára, az egyetlen öltözékben, amiben igazán otthon érezte magát: könnyű Stetson-kalapban, enyhén hátratolva, épp annyira, hogy kilásson alóla. Ma este egyedül fog lovagolni egy keveset, ki a messzi nyugat-kansasi naplementébe. Sarkantyúi megpendültek, ahogy az istállók felé vette útját. Egy kicsit beszélt Freddie-hez, a nagy pej lóhoz, melyet csak ő és Ray lovagolt. Aztán átvetette az indián jelekkel telerótt nyerget a ló hátán. Megerősítette a hevedert, könnyedén mozogva a ló körül, gyengéden simogatva farát, nem félve a hátsó patájától, mely egy rossz mozdulatra el tudott volna repíteni egy embert jó pár méterre. Amikor Billy kilovagolt, és a karám mellett megemelte kalapját az emberek felé, akik a kerítést javították, senki nem gondolta volna, hogy valaha is elhagyta ezt a helyet. – Hej, Billy, üdv itthon... szörnyű, ami Jackkel történt. Mindenki iszonyúan szomorú itt kinn. Bill Baldridge lassan nyugat felé indult, a két folyó között. Hetven kilométerre délnyugatra feküdt Dodge City, a legközelebbi város – anyja gondnok volt az ottani múzeumban. Egyenesen előre semmi sem volt, csak a végeláthatatlan préri, ahol csak a szél járt, mintákat rajzolva a

magas fűbe. Ebben a késő délutáni órában a fű zöldes aranyszínben ragyogott. A déli szél gyengéd ereje előtt meghajoltak a fűszálak, és hosszú csíkokban fodrozódni kezdtek, mint a vízen a hullámok. Bill csak állt, és bámulta a kék mintákat a fűben, mint mikor kisfiú volt, és a tengerről álmodott, amit sohasem látott. Freddie patája majdnem hangtalan volt, annyira puha és nedves volt a talaj. Az egyetlen hang, ami néha hallatszott, a fűszálak gyengéd suhogása volt, na meg a kabócák kifogyhatatlan ciripelése. Ahogy lenézett, Bill puszta sávot látott, ahol a fű és a vadvirágok áldozatul estek egy hatalmas fűnyíró munkájának. A szél sem rajzolt mintát ezen a helyen. A hatalmas Baldridge-csorda haladt el itt nemrég. Annyira friss volt a csapás, hogy a vadvirágok még új hajtást sem hoztak. Bill tudta, hogy nem lehetnek messze, de vissza kellet fordulnia, hogy anyjával és Rayjel találkozzon. Még egy-két mérföldet galoppozik, aztán haza. Lehet hogy Freddie-t kicsapja egy kicsit, hadd fiatalodjon. Mentek tovább egy kicsit, most már könnyű vágtában, keresztül a magányos amerikai pusztán, melynek lakói ennek a hatalmas, néma szépségnek a rabjai lesznek egész életükre. Maga elé nézve, egy magas felhőépítményt látott az ég alján. Hunyorgott a parázsló naplementébe. Nem látta még a csordát, így hát megfordította lovát, és elindult hazafelé, az utolsó napsugarak melegével a hátában. Két kilométerre a ranchtől, közelebb a patakhoz, a talaj még puhább volt. Megsarkantyúzta Freddie-t, galoppozásra ösztökélve. Lent előtte két cowboyt látott, akik épp bekerítettek egy tucat elkóborolt állatot a folyóparton. Már majdnem elterelték őket, egyik ember hátulról, másik a bal szélen. Két marha állandóan kiszabadult, és vissza akart szökni a folyóhoz. Bill ösztönösen megsürgette lovát, előhúzva hosszú ostorát a nyereg bal oldaláról. Jobb oldalról érkezett a körbe, könnyű vágtában, épp a szökős vezér oldalán. A híres kansasi B/B jel tisztán látszott az irhájukon. Bill eleresztett egy nagy csatakiáltást, megcsattintotta az ostort magasan a feje felett, és nekiirányította Freddie-t az állat jobb oldalának. Az megfordult, és visszafutott társaihoz a csapatba. Bill nevetett, ahogy meglátta az állat buta képén a megkönnyebbülést. Odalovagolt a csapathoz, őrizve a jobb oldali utat újabb kitörés esetére. – Hej, kösz – kiáltotta az idősebbik, egy magas cowboy, bagót rágva a bal pofájában. – Még mindig a régi Billy. A két ember már egypár éve nem beszélt egymással, de vannak olyan helyek, ahol az idő áll, többé-kevésbé mozdulatlanul. Bill vigyorgott: – Nincs semmi baj, Skip, ilyen meleg napokon szeretnének a víz mellett maradni. – Szeretnének hát! Sokáig maradsz? – Vasárnap már megyek. – Mindenki hiányol. Gondoltuk, hazajöhetnél... Jack, meg minden. – Jövő évben hazajövök. Végleg. Csendben lovagoltak tovább, mielőtt Skip újra megszólalt. – Tudod, mit utálok az egész tengerészetben? – Nem. Áruld el nekem. – Utálom, hogy nincs sírkövük az embereknek, akik meghalnak a hajókon. Tudod, a nagyapám a 2. világháborúban halt meg, a Csendes-óceánon. Soha nem találták meg. A nagyanyám mindig mondogatta, hogy milyen jó lenne, ha valahol látná felírva a nevét. – Hát igen. Persze a Jeffersonon nem maradtak holttestek, még csak egy darab roncs sem. Nukleáris robbanások nem hagynak sokat maguk után. – Legalább azonnali volt. – Afelől nincs kétség. – Állítunk egy sírkövet Jack emlékére? – Nem is rossz ötlet. Nem is gondoltam rá. Anya nagyon ki van borulva. – A pokolba is, akkor is kéne valami. Tudod, mióta apád meghalt, mindig is „főnöknek” hívtuk Jacket, még ha nem is sokat láttuk. – Tudom, hogy mind úgy hívtátok. Én magam is úgy hívtam. Gondolom, tudod, hogy hadműveleti parancsnok volt a hajón, ő volt az admirális jobbkeze. Ellentengernaggyá akarták már kinevezni.

– Gondolom, akkor nem sokat láttunk volna belőle. – Hát egypár évig biztosan. – Akkor még inkább kéne egy emléktábla. Nem? – Milyenre gondolsz? Nagyon egyszerűnek kéne lenni, Jack utálta a kihívó dolgokat. – Tudod, már a fiúkkal gondolkodtunk rajta. Jack nagyon szeretett horgászni járni a sziklákhoz, a pataknál. Úgy ötszáz méterre a háztól az egyik szikla elég jó nagy, tiszta gránit, mint amilyet a Flint-hegyekben lehet találni. Mit szólnál hozzá, ha egyenesen abba beletetetnénk egy bronz emléktáblát egy kőfaragóval. így biztos tetszene neki, csendes, de mégis hatásos. Bill elmerengett egy kicsit, Jackre gondolt, a US-hadihajóra és a fekete orosz KILO-ra, amelyről tudta, hogy elsüllyesztette az amerikaiakat. Aztán megszólalt: – Skip, tudod, hogy tetszik az ötlet! Jack mindig is ott szeretett horgászni. Biztos neki is tetszene. Igazán! Rögtön a víz partján. Tudod mit? Én majd megírom a feliratot, Ray szerez egy fényképet, és csináltatunk egy bronz domborművet Jackről, egyenruhában. Csak a feje és a válla kellene. Kábé harminc centi magas, a felirat fölött. A kőműves és a kiöntőmunkálatokat hadd hagyjam rád és Rayre. Rendben? Aztán amikor kész, rendezünk egy kis ünnepséget ott kinn a tavasszal. Meglepjük anyát... meghívunk egypár embert a haditengerészeti vezérkarból is. Az a kis tisztás tele lesz tengerészekkel és cowboyokkal. Szerintem amikor a pap megáldja a követ, Jack lelke félvilágnyi távolságról is hazajön... legalábbis számunkra. – Gyönyörű, Bill. Ez igazán gyönyörű lesz. És legalább közel leszünk a főnökhöz, valahányszor azok az átkozott marhák elcsatangolnak a vízhez. – Hej, örülök hogy találkoztunk és megbeszéltük. Az a kapu nyitva van a karámnál? – Igen. Razor majd becsukja, ahogy az állatok bementek. A három cowboy, ostorukkal a kezükben közrefogták az elkóborolt állatokat, és a karám felé szorították őket. Aztán Skip kiugratott, körbekerült és hujjogatva, ostort csattogtatva mögéjük vágtatott. Azok nem is igen néztek hátra, csak húztak befelé a karámba. Razor bevágta mögöttük az ajtót. – Jó munka volt, Skip – kiáltotta oda Bill. – Lassan beletanulunk. Aztán Bill elvágtatott az istállók felé, visszakiáltva: – Viszlát, fiúk – legközelebb találkozunk! – Addig se hagyd magad, fel a fejjel! Akkor kicsit csintalanul a nagy ranch ifjú mestere visszaszólt: – Az itatok egy kicsit üresek! – A fenébe is. Már vagy harminc éve töltöm tele, nem hiszem, hogy egyikőjük is most akarna szomjan halni. – Azt én sem – kiáltotta Bill nevetve – csak próbára akartalak tenni. – Na, tűnés innen – nevetett az öreg cowboy. Bill visszaintett, és az istálló felé irányította Freddie-t, ahol a mezítlábas Razor már várta, hogy megetesse, megitassa és lecsutakolja. – Kösz, pajtás – mondta Bill, egy húszdollárost nyomva a markába – nézz rá, amíg nem vagyok itthon! A szomszédos bokszban meglátta Jack öreg foltos póniját, Flintet. Egy kicsit elhagyatottnak tűnt, mint minden. A szomorúság mindenhol ott volt. Bill kisétált, még mindig Jackre gondolva, és halála értelmetlenségére.

Mielőtt lezuhanyozott és megjelent anyja előtt, még leült iskolás íróasztalához, és egy jegyzettömbre a következő szavakat írta: JACK ETHAN BALDRIDGE KAPITÁNY (1962-2002) A néhai Tom Baldridge és Emily Handerson szeretett fia. Odaveszett a Thomas Jefferson katasztrófájában 2002. július 8-án.

Baldridge kapitány a hadtest hadműveleti parancsnoka, a fedélzeten tartózkodott, amikor a repülőgép-anyahajó elpusztult 6021 tagú legénységével a fedélzeten, az Arab-öbölben. Kiváló állattartó, briliáns tengerésztiszt és nagy kansasi volt. Nevét soha el nem felejti: Az egész B/B.

A vacsora a családdal túlságosan szomorú volt. A beszélgetés főleg a gazdaság jövője körül forgott. Emily közölte Bill-lel, hogy ha végleg hazajön, a nagy házba kell költöznie, mint a gazdaság irányítójának. Ray és családja a szebb, de kisebb, hatszobás folyó parti házban maradnának, mintegy négyszáz méterrel odébb, a lovak kifutópályája fölött. Ha Bill feleséggel térne vissza, anyja elköltözne a „csónakházba”, abba a háromszobás házba, mely az udvar szemközti oldalán helyezkedett el, és melyet Bill nagyapja épített, de igazából még eddig senki nem lakott benne. Nevét alakjáról kapta, és minden szempontból hagyományosnak lehetett nevezni, kivéve, hogy volt benne egy óriási szoba, katedrálisszerű mennyezettel, mely indián dísztárgyakkal volt teleaggatva, beleértve egy kajakot is, mely a tartógerendáról függött alá. A falak tele voltak aggatva kitömött állatfejekkel, volt ott jávorszarvas, bölény, sőt még vadmacska is. Indián takarók borították a heverőket. Három hatalmas grizzlibőr szőnyeg takarta a hajópadlót. A hatalmas, kőből kirakott tűzhely a legbarátságosabb szobává tette, főleg hideg téli estékre. Bill mindig sajnálta, hogy csak partikra használták a „csónakházat”. Arra is gondolt, hogy ha anyja valaha is beköltözne ide, a bölénynek és a vadmacskának nem lenne tíz perce sem, máris lecserélné őket valami szerinte jobban a környezethez illőre. Emily már egy újabb gyönyörű házról álmodozott Jack özvegye, Margaret és a két lánya számára. Mint a legtöbb tengerészfeleség, Margaret is hozzászokott már, hogy vagy a keleti, vagy a nyugati parton éljen, de már pár órával a katasztrófa után kifejezte abbéli vágyát, hogy az ország szívébe költözzön. Mélyen a Baldridge család szívébe, mely az egyetlen hely volt, ahol igazán közel érezhette magát férje emlékéhez. Emily csodálatos volt. Elküldött két segédet és egy ügyvédet San Diegóba, hogy segítsenek Margaretnek a lehető leghamarabb keletre költözni. Próbált rámutatni arra hogy a burdetti csendes, vidéki élet nem biztos, hogy egészen olyan, mint amilyet Margaret elképzelt, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ott akar új életet kezdeni. És most Emily tárt karokkal várta őket, egyenesen a Baldridge birodalom szívébe. Ők jelentették az új generációt, és megörökíteni jöttek azt, ami már eleve ott is volt. Emily nem tudott ellenállni az öröm érzésének, a könnyein keresztül sem, mivel imádta Margaretet és az unokáit, és mindig azon kesergett, hogy túlságosan nagyok lesznek, mire apjuk kész lesz hazatérni a ranchre. Jack halála a leendő főnök és egy szerető családapa elvesztését jelentette, de ugyanakkor Emily szemében a család így egységesebbé vált. Tom örült volna neki, ha az összes fiatal Baldridge együtt van a B/B-n. A következő napok gyorsan teltek. Bill ideje nagy részét a család ügyvédjeivel töltötte, hogy egyenesbe hozza a bátyja halála következtében történt változásokat a letétben. Néhányszor bejárta a birtokot Rayjel, és írásos utasításokat hagyott hátra arra vonatkozólag, hogy még több földterületet vásároljanak lefele a patak mentén. Volt pár nem kifizetődő rész észako n, amit el akart adni, de az egyezségben az is szerepelt, hogy nem lehet földet eladni anélkül, hogy újjal ne helyettesítenék. Így a Baldridge-terület nagysága már évek óta nem csökkent. Július 14-én, kipihenten, és frissen vasalt egyenruhájában Bill a Cherokee felé lépkedett, ahol már Ray várta. Épp kinyitotta a kocsi ajtaját amikor az anyja utána sietett a veranda lépcsőjén. – Billy, mielőtt elmész, csak egy dolgot... ne felejts el... vigyázz magadra – mondta, és megölelte. – Ne aggódj, anya – nyugtatta meg anyját a fiú.

Bill nem szólt egy szót sem arról, hogy hová kell mennie, de anyja érezte, hogy veszélyek elé néz. Megérezte, hogy valami baljóslat kíséri utolsó tengerész fiát utolsó küldetésére. Csendben nézte, ahogy a Cherokee kihajtott a pusztába, nagy porfelhőt hagyva maga után.

6. fejezet Július 14., vasárnap, 17.30 BALDRIDGE főhadnagy vasárnap este érkezett meg a bostoni Logan repülőtérre. Kint a hőmérséklet még mindig 33 °C volt, árnyékban. Felkapta táskáját, és az Amerikai Légitársaság pultja felé vette útját, ahol átnyújtotta turistaosztályú jegyét, és útlevelét. Egy karcsú barna nő közeledett hozzá az utasszolgálattól. – Mr. Baldridge? – érdeklődött. – Az vagyok. – Jöjjön velem, kérem, lekísérem az Admirális klubba. Majd ön után viszem a jegyét és az útlevelét. Baldridge vállat vont, és lesétált a széles folyosón, keresztül a biztonsági ellenőrzésen és a csarnokon, a nagy tölgyfa ajtóig, amely az első osztályú váróba vezetett. A kísérője szélesre tárta az ajtót, és egy sarokasztalhoz vezette, melyen „foglalt” felirat állt. Egy telefon állt karosszéke mellett, és valaki megkérdezte, hogy vajon kávét vagy teát óhajt-e. – Kávét, feketén, két cukorral – válaszolta. Valamilyen magas rangú személyiség egyengette az útját, afelől nem volt kétsége. Senkinek az Amerikai Légitársaságnál, de még a Királyi Haditengerészetnél sem volt a legtávolabbi elképzelése sem a fiatal amerikai tiszt küldetéséről. Amikor a járatot bejelentették, Billt elkísérték egy első osztályú helyre. Senki nem ült mellette. Egy pohár friss narancsdzsúszt, filézett halat és gyümölcssalátát kapott, aztán az éjszaka hátralevő részét átaludta. A hatórás repülőút gyorsan véget ért, a légikísérő egy csésze kávéval ébresztette. Felhajtotta, majd eltűnt borotválkozni, és amikor leértek, frissen, kialudtan, habár elég komor hangulatban lépett ki a repülőből a londoni Heathrow repülőtéren reggel 7 órakor. Keresztülkísérték az útlevél-ellenőrzésen, a táskáját utánavitték a vámvizsgálathoz, ahol keresztülsétált a zöld, „Nincs bejelentenivaló” feliratú átjárón, és kisétált az ajtón, ahol egy királyi haditengerészeti személyzeti autó várta sofőrrel és egy női tiszttel. Belemerült a puha hátsó ülésbe, és hagyta, hogy a sofőr keresztül küszködje magát a reggeli csúcson, ki az M4-esre, onnan a nyugati külvárosokon keresztül egy kerülő úton eljutottak a fákkal övezett, nem túl megnyerő northwoodi katonai bázisra, amely mintegy tíz kilométerre feküdt London központjától. Ezeknek a szép, modern épületeknek valamelyik bunkerjából irányította Margaret Theatcher a Falkland-háborút, tábornokaival, admirálisaival és légi tábornagyaival egyetemben. Már az az erdőnyi rádió – és műholdas antenna, amely a tetőkből kimeredt, elárulta hogy ez a hely Nagy-Britannia védelmi rendszerének titkos központja. Keresztülmentek a kapunál álló őrségen, lehajtottak a dombról, és megálltak a főépületen kívül. – Gondolom, a nap nagy részében itt marad, uram – mondta a sofőr – hagyja itt a bőröndjét, én majd itt várakozok. Billt felkísérték a lépcsőn, át az üvegajtókon, és még két emelettel feljebb, Sir Peter Elliott admirális, a Királyi Haditengerészet tengeralattjárós osztályvezetőjének irodáihoz. Andrew Waites, a segédtiszt üdvözölte, kezet rázott vele, majd a következő ajtó felé irányította, hogy üdvözölje a admirális személyzeti osztályvezetőjét, Dick Greenwood kapitányt. A helyiség csatahajószürke színű volt, fémasztalaival, elnyűtt huzatú székekkel, szétszórt asztallapokkal. Minden ember szolgálati egyenruhában volt, sötétkék nadrágban, fehér ingben, fekete nyakkendővel és magas kerek nyakú pulóverben. Egy kis jelvény a vállon jelölte a rangot. Az emberek magabiztos tekintete, viselkedésük, és hozzáállásuk, azt fejezte ki, hogy itt csupa magasan képzett hozzáértő ember dolgozik.

Mintha csak saját tengeralattjárosaikhoz érkezett volna haza, néhány párbeszédfoszlányból ítélve, melyekben csak úgy röpködtek a jó anyucikának és apucikának bizonyos testrészei, egyéb szaftos kifejezésekkel dúsítva. Baldridge vigyorgott. Úgy látszik, így megy ez minden felsőbb tengeralattjárós szolgálatban. Az egész munkában az a legidegesítőbb, mikor egy víz alatti hajóval kell az embernek kapcsolatot létesíteni úgy hogy az nem hall az egészből egy istenverte szót sem. A személyzetis lényegre törő volt: – Nem látom értelmét annak, hogy itt sokat lődörögjünk. Mondd meg, hogy szereted a kávéd, aztán beugrunk egyenesen a főnökhöz. A Királyi Haditengerészet tengeralattjárós osztályvezetője (KHTO), Elliott admirális, felállt asztalától, hogy kezet fogjon az amerikaival. Nem volt olyan magas, mint Bill, de szikár volt, és nagyon mereven állt, tévedhetetlenül katonaember benyomását keltve. Szeme mélykék, sötét haja homlokán őszült, bőre cserzett. Tekintete nyílt, de óvatos. Olyan ember, aki sok időt töltött a tengeren – gondolta Bill. Amit nem tudott, az az volt, hogy Elliott admirális kiváló tengeralattjárós kapitány volt, aki az 1970-es években egy Polárist vezetett, a falklandi háború idején pedig egy nukleáris vadász-támadót. Mester is volt Faslane-ben. Ugyanúgy, mint Greenwood kapitány is, egy másik nukleáris hajó parancsnokaként. A három ember leült egy asztal köré, és az amerikai és angliai forró nyárról beszélgettek, egészen addig, míg a KHTO meg nem kérdezte Bill Baldridge-tól, hogy tulajdonképpen mit is akar. – Nem kaptam különösebb eligazítást az Admiralitástól, csak egy üzenetet, hogy működjek közre önnel, belátásom szerint. Az szintén a belátásomra van bízva, hogy jelentem-e a beszélgetésünket a védelmi miniszternek. Gondolom, ezt megérti, mielőtt továbbhaladunk. – Én teljességgel megértem, uram, habár a vezérkari főnököm megkért, hogy tegyem itteni kutatásaimat annyira diszkrétté, amennyire lehetséges. Miután a játékmezőnyt ilyetén megtisztították a kisebb akadályoktól, és a kansasi akcentus megértésre talált az angol admirálisnál, az elmosolyodott, és kétségtelen angol kiejtéssel megkérdezte: – Baldridge úr, miben lehetek szolgálatára? – Uram, szeretnék engedélyt kérni öntől, hogy átnézzem a külföldi tisztek kartotékját, akik 1982 és 1992 között elvégezték a faslane-i parancsnokképző kurzust. Elliot admirális egy pillantást vetett Greenwood kapitányra, aki alig észrevehetően megrázta fejét. Olyan kis mozdulat volt ez, hogy Bill örült, hogy elkapta. – Attól tartok, több okból is lehetetlenség, amit kér, ebből a legnyilvánvalóbb az, hogy az anyag szigorúan bizalmas. – Hmmm. Kaphatnék bővebb felvilágosítást? – Hát, ha például elmondaná, hogy mit is keres, az már egy kiindulási pont lenne. – Nem vagyok biztos benne. Ezenkívül nem vagyok felhatalmazva rá – hazudta Bill. – Valamit meg kell értenie. Mielőtt egy szót is megmutatnék önnek, minden egyes érintett követséggel egyeztetnem kellene a dolgot. Bill tudta, hogy nagy pókerjátszma előtt áll. – Uram, engedje meg, hogy emlékeztessem rá, hogy a lehető legnagyobb tekintély megbízásából járok el. – Ezt nem igazán látom bizonyítottnak. Természetesen meg is kérhetném rá, hogy igazolja. Milyen magasságokig tudna elmenni – már úgy értem, hogy milyen hivatalos személlyel tudnánk most azonnal kapcsolatba lépni? – Elég magasra, uram. A Pentagon tengerészeti hadosztályparancsnoka, ha tetszik. Ha ez nem felel meg, akkor mondjuk a védelmi miniszter, esetleg ha ez sem elég, Amerika Köztársasági Elnöke talán megteszi. Még most is, a korai órák ellenére. – Úgy látom, ön tényleg nagyon akarja látni azokat a dokumentumokat – válaszolta az admirális lassan. – Igen, uram, nagyon akarom. – Oké, Bill, ebben az esetben csak egy kérdésemre válaszoljon, különben kénytelen leszek a kérését továbbítani az illetékes minisztériumhoz, és nekik megvan az a szokásuk, hogy hetekig, sőt évekig visszatartják a kérvényeket.

– Uram, ha kell, megkérhetem az Elnököt, hogy hívja fel a miniszterelnököt... – Tudom hogy megteheti, és meg is tenné. De minderre lehet hogy nincs semmi szükség. Válaszoljon. Miért akarja látni azokat a papírokat. – Mert valakit keresek, uram. – Igen, ezt eddig én is kitaláltam. De kit keres...? – Ezt nem árulhatom el... Az admirális felállt, Billre mosolygott, majd egy asztalhoz sétált, és három csésze kávét töltött, Billnek két cukorral. – Nagyon helyes – mondta –, egy utolsó kérdést hadd tegyek fel, de arra kérem, válaszoljon rá őszintén. – Oké, admirális – mondta Bill. Az admirális körbekerült, egyenesen Bill szemébe nézett, és élesen azt mondta: – Ugye azt hiszi, hogy valami fattyú felrobbantotta a Jeffersont. Nemdebár? – De igen, uram. – Ugyanúgy, mint ahogy mi is. A helyzet az, hogy már jó pár napja vártuk, hogy jelentkezzen valaki odaátról. Baldridge parancsnokhelyettes arca teljes megkönnyebbülést tükrözött. Mióta itt volt, most érezte először, hogy barátok közt van. – Érthetem úgy, parancsnok, hogy azt feltételezi hogy a Jeffersont egy torpedó találta el, amit egy tengeralattjáróból lőttek ki? – Igen, uram. – És milyen tengeralattjáróból, ha szabad kérdeznem. – Kicsi... nem nukleáris. – Milyen gyártmányú, – Vagy brit, vagy orosz. – Pontosan. – Remélem, nem minket gyanúsít – vágott közbe Greenwood kapitány, kis megbotránkozással a hangjában. – Nem, uram. Akkor most nem lennék itt. – Gyanúsított? – Közel-Kelet. A szokásos, Irak Irán, Szíria, Líbia... esetleg Pakisztán. – Hmm. Hát, Bill, hadd terítsem én is a kártyáim az asztalra. Nincs szükség magasabb engedélyre ahhoz, hogy a dokumentumokhoz férjen. De felkértek, hogy pontosan tudjam meg, hogy miben nyomoz. De ezt különben már régen kitaláltam. Most, hogy mindkettőnk megkapta, amit akart, szeretném, ha értesítené a vezérkari főnökét és a kormányát, hogy mint mindig, most is teljes együttműködésre számíthat a Királyi Haditengerészet részéről, és egészen bizonyos vagyok Őfelsége hozzájárulásában is. – Köszönöm, uram. Lehetne nekem is egy kérdésem? – Biztosan. – Mikor jöttek rá, hogy a. Jeffersont találat érte? – Lássuk csak. Én a tízórás hírek végén hallottam először, a szerencsétlenség napján. Élő adásban közvetítették Scott Dunsmore bejelentését. Körülbelül 22.35-kor volt ez. Igencsak csodálkoztam a baleset hallatán. A szabotázst lehetséges, de nagyon buta elméletnek tartottam. Körülbelül 22.45-kor beszéltem a Lord Admirálissal. Ő is egyetértett velem. Dickkel is beszéltem, minek következtében már hárman gondoltuk azt, hogy valami gyanús ügy van a dologban. Azóta is azt várjuk, hogy valaki jelentkezzen odaátról. – Ezek szerint önök gyorsabbak voltak, mint mi. – Ó, ne aggódjon ezen, Bill, sokszor könnyebb okosabb lennie annak, aki távolabbról nézi a dolgokat, és nincs annyira belebonyolódva. Különben is, mi már kicsit régebben vagyunk benne a dologban. Nelson admirális már rég tüzet nyitott volna Bagdadra, hogyha fel tudta volna vinni a Victoryt a folyón. Bill felnézett. Eszébe jutott, hogy elmondja az iraki teóriát ennek a szigorú szemű brit tengeralattjárós főnöknek, de aztán inkább úgy határozott, hogy nem mond többet, mint amennyit muszáj. Legalábbis pillanatnyilag.

– Addig is, hogy visszatérjek a megbízatásomra, néhány órát eltöltenék a dokumentumok áttanulmányozásával, aztán visszajönnék, hogy megvitassuk a legmegfelelőbb utat tovább. – Remek... Dick, kísérd el, légy szíves, a parancsnokot Andrew irodájába, aztán találj neki egy zugot, ahol nyugodtan tud dolgozni. Andrew vele maradhat, és a dossziékkal, a biztonság kedvéért. Az admirális kezet rázott, mosolygott, és megjegyezte, hogy örvendett a találkozásnak. De mielőtt az amerikai elérte az ajtót, utána szólt: – Ó, Bill! Sok szerencsét, öregfiú, megtaláljuk. Hallottam, hogy a bátyja is a fedélzeten volt. Nagyon sajnálom. – Köszönöm, uram. Nagyon köszönöm. Ahogy kilépett, hallotta hogy az admirális nem hivatalosan odaszól valakinek: – Megtaláltuk már azt az átkozott tengeralattjárót?... Jó... mivolt az?... rádióantenna... ezek a nyavalyás dolgok mindig tönkremennek. Követte a segédtisztet az alagsorba. Beléptek egy nagyon zárt terembe, melyben egy hosszú asztal állt, ablak nem volt, sok telefon sorakozott, televízió, és az a fajta kárpitozott székek, melyek arról árulkodtak, hogy itt magas rangú személyek szoktak összejönni. – Üljön le itt, uram – mondta a hadnagy, tisztelettel az amerikai rangja iránt – felszaladok, és összegyűjtöm a dossziékat. Csak az idegen Pusztítókat, ugye? – Igen – vigyorgott Bill –, csak az idegen Pusztítókat. – Ó, uram, azok is érdeklik, akik megbuktak? Van egy pár belőlük. – Nem, hadnagy. Az én Pusztítóm átment, gondolom lengő zászlókkal. – Én is úgy gondolom, uram – mondta a hadnagy sokat mondó vigyorral, és megindult felfelé a lépcsőn. Gyorsan visszatért, egy meglepően kis csomag aktával. – Azt hiszem, mind itt van – mondta – de lehet, hogy még van egy vagy kettő. Még egyszer végigfutok az egész listán. Tíz perc múlva itt vagyok. Nem kell sietni. Az admirális ebédre várja, és addig még van három óra. Bill Baldridge kinyitotta az aktát. Úgy tűnt, hogy mindenkiről négy oldal van írva, összetűzve, piros irattartóban. Először átnézte az egész formáját, nem törődve a tartalommal. Az első oldal tetején az illető neve, rangja, nemzetisége állt. Az otthoni álláshelye és a haditengerészetnél szerzett gyakorlata is fel volt sorolva. Ezután következett az előrehaladásáról szóló jelentés, a vizsgajegyek, kommentárokkal. A sort egy részletes személyes és szakmai jellemzés zárta, erősségeikről és gyengeségeikről. Az utolsó oldalon a Mester aláírása is ott állt. Az asztalon Bill előtt egy sárga lapos jegyzettömb is állt. Letépett egy lapot, és kettéhajtotta. Elhatározta hogy minden akta tetejére odatűzi az összehajtott lapot, hogy letakarja az ember hovatartozását. így gondosan, nyitottan tud olvasni, előítélet nélkül. Majd ha a jelentésben egy potenciálisan megfelelő tengeralattjárósra bukkan, csak akkor megy vissza az első oldalra elolvasni a személyes részleteket. És a nemzetiséget. Az első akta viccnek is jó lett volna. A fiatal tiszt Szaúd-Arábiából való volt, átment a vizsgán, épp hogy csak, de a Mester véleménye szerint „nem volt érzéke, ösztönzése és képzelőereje”. – Ez az ember nem robbantott fel egy amerikai anyahajót – mormogta Bill magában. A következő három akta kicsit biztatóbb volt, de megint nem volt elég érzék, képzelőerő, sőt merészség sem. A jegyeik nem voltak rosszak, és négy jelentést elolvasva Bill rájött, hogy a kulcsinformáció a Mester által írt sorokban van. Eddig három Mester aláírást olvasott, de ebből kettő, melyet 1987-ben töltöttek ki, ugyanannak az embernek a kezeírása volt. Iain MacLean parancsnok aláírása szerepelt rajtuk. – Na most már itt van egy kemény fickó – dörmögte Baldridge. Bókot kicsikarni tőle olyan, mint megmászni a Himaláját. Még két tanulmányi értesítőt elolvasott. Közben Waites hadnagy is megérkezett, és vele együtt olvasta a dokumentumot. – Andrew – mondta Bill –, meg tudna nekem szerezni egypár aktát, olyan angol fickókról, akik átmentek a vizsgán? Szeretném összehasonlítani, hogy a hazaiakról is ennyi pocsék dolgot ír-e, mint az idegenekről. – Biztos. Csak szólok a főnöknek, és máris hozom. Még két jelentést találtam külföldiekről. Egy perc, és itt lesznek. Külön dossziéban voltak.

Bizalmas Tengeralattjárós parancsnokképző tanfolyam (See Br 8373 12 csoport) 1. Személyi adatok: Befejezés ideje: 1988. július 28. Tanfolyam típusa: COQC Születési idő: Rang: Jelentkezés dátuma: Személynév: Családi név: 1960. 4. 04 hadnagy 1988. 1. 01 Benjámin Adnám Kor: Besorolás: Háttér: Speciális képesítés: Szolgálati hely: Parancs fokozat: 28 Halla SM Izraeli haditengerészet l/a Tanfolyam ideje: Kapcsolatfelvétel ideje: Kapcsolat szintje: Kitüntetések: 1988. 2. 02.– 1988. 7. 28 1988. 4. 04. Halla No. 1 Feladata a speciális tengeralattjárós parancsnokképző kurzus elvégzése. 2. Specialitások – szakmai képzés Szakmai felkészültség: 9 Adnám az eddigi tanítványaim közül a legjobb felszínikép-memóriával rendelkező jelölt. A legrövidebb körbepillantás után is képes visszaemlékezni a legkisebb részletre is. Harcászati helyzetmegítélése csalhatatlan, időzítése hibátlan, céltartása és hatótávolság-megítélése még rossz látási viszonyok közt is pontos. A technikai felkészültsége nagyon jól használható, szilárd mérnöki és harcászat alapismereteket és képességet feltételez. Szakmailag Adam majdnem a lehető legkiválóbb Pusztító tanítvány. Aláírás:................................................................Név: I. B. R. MacLean Magas morális normánk szerint Adnám kitűnő példája a zsidó hűségnek, anélkül hogy ezt hangoztatná. Jó erőnléti állapotban van, gyors, könnyű megkedvelni, vagy élvezni társaságát. Komoly, visszafogott, csendes, néha titokzatos, de mindig készen áll a megfelelő válasszal. Hatalmas az életereje és az elszántsága. Nyilvánvalóan magas intelligenciával rendelkezik. Odaadással és szorgalommal fordul minden probléma megoldása felé, könnyedén megtalálja a helyes válaszokat. Nélkülözi a humorérzéket, puszta intellektusból áll. A szembejövő fregattokkal és egyéb más veszéllyel szemben is bátorságot, vasidegeket és pontos ítélőképességet mutat. Hidegvérű parancsvégrehajtó, de furcsán, szinte megszállottan vigyáz önmagára. Ez a két tulajdonság lehet, hogy ellentétes benne, de természetes merészsége segít leküzdenie és továbbvinnie olyan végső határokig, ahonnan mások visszafordulnának. Habár ellentmondásokkal teli, nehezen megközelíthető ember, ha meg kellene neveznem egy olyan tisztet, akivel harci helyzetben vállvetve kellene küzdenem, az Adnám főhadnagy lenne. Aláírás:.................................................................................Név: I. B. R. MacLean Vezetőség megjegyzése Amennyire én ismerem Adnamot, teljes biztonsággal állíthatom, hogy Mestere helyesen ítéli meg. Végső támadása a „gyorsított” napon bűvészmutatványhoz volt hasonló. Azt kívánom, hogy a Királyi Haditengerészet is rendelkezzen néhány ilyen taggal. .......................................(J. S. Breckenridge) Királyi Haditengerészet kapitánya

– Oké. Csak szeretnék ráérezni, hogy milyen kemény fickók ezek a tanárok itt. Elmondhatom, ez a... MacLean fickó egy kész tirannus. Még szerencse, hogy engem nem ez osztályzott... azt hiszem, még mindig ott lennék. – Én még soha nem találkoztam vele, de tényleg olyannak látszik, aki megmondja, amit gondol. Az utolsó két külföldi tanulmányi értesítő is megérkezett, a fiatal hadnagy pedig felment, hogy egypár angolnak is elhozza a bizonyítványát. Bill Baldridge kinyitotta az egyik újonnan érkezett bizonyítvány borítóját, és összehajtott papírját gondosan a személyazonosság fölé helyezte az első oldalra. Végigfutott a jegyeken, észrevéve, hogy eddig ezek a legjobb jegyek, amiket külföldinél látott. Aztán a Mester véleményezéséhez lapozott. Szíve megdobbant, mikor az ott álló hat szót elolvasta.

„A legjobb Pusztító, akivel valaha találkoztam.” Sietségében, hogy megnézze, ki írta alá, és megfordította a papírt, leejtette a dossziét, és sikerült mindent levernie az asztalról. Hátratolta a széket, és épp az asztal alá dugta a fejét, amikor Andrew Waites belépett. – Mi az ördögöt csinál ott? Próbálja kiásni magát? – Kérdezte. – Nem, csak az egész cuccot levertem. Túlságosan izgatott lettem, de azt hiszem, találtam valamit. Bill felállt, és újra kinyitotta a kritikus dossziét. Óvatosan az utolsó oldalra lapozott. Az aláírás jól kivehető volt: Iain MacLean parancsnok. – Szent ég! – kiáltott fel Bill. Azt hiszem, megfogtuk. Leültek együtt, hogy elolvassák a jellemzést: „Ez az ember elég kimagasló volt minden téren. Akár még jobb is lehetett volna, ha odafigyel a finomításaimra. Egyébként a maga feje után ment mindig, ha mondtam neki valamit, azt máris továbbfejlesztette mielőtt kipróbálta volna. Kitűnő elme... a legjobb periszkópkép-memóriával... kötélidegzet a szembejövő fregattok előtt... hidegvérű parancsnok veszélyhelyzetben... furcsa megszállottsággal vigyáz magára... de természetes merészséggel rendelkezik. Ha valakit meg kellene neveznem, akivel tengeralattjárós hadiállapotban együtt szeretnék dolgozni, habozás nélkül ezt a parancsnok helyettest választanám. „

Bill még egyszer az aláírásra meredt, mely azonos volt még hároméval -a kézírás elvéthetetlenül MacLean parancsnoké volt. Visszalapozott az első oldalra, leszedte a takaró lapot, és megpróbált nyugton maradni, amíg elolvasta a személyes adatokat, arra számítva, hogy azok egy muzulmán fundamentalistáéi lesznek. De a tiszt izraeli zsidó volt. – A fenébe – mormogta magának. De egy hatodik érzék valahogy megsúgta Billnek, hogy megtalálta akit keresett. Ez a kiváló izraeli tengeralattjárós tiszt, aki 1988-ban végezte el a kurzust, most körülbelül negyvenkét éves lehet. Adnám parancsnokhelyettes volt – Benjámin Adnám. Waites hadnaggyal még átnézték az utolsó bizonyítványt, egy szaúd-arábiait, de az labdába sem rúghatott. „Nincs természetes érzéke a hadviseléshez” – írta a Mester. – Hej, mennünk kell. Elviszem ezt az egy iratot, és megkérdezem az admirálist, hogy készíthetünk-e egy másolatot. Majd elmondom, hogy az összest végignéztem önnel. Visszasiettek a hadosztály irodáihoz. Bill beszámolt eredményéről Greenwood kapitánynak, aki egyenesen továbbküldte az admirálishoz. A nagy ember figyelmesen végighallgatta az amerikait, aztán engedélyezte, hogy lemásolja a dokumentumot, és hogy magával vigye a másolatot. – Ez egy kicsit szabályellenes – mondta –, de amikor a mi legközelebbi szövetségesünket ilyen nagy csapás érte... hát, eltekintünk egypár szabálytól, hogy kisegítsük őket... na gye rünk ebédelni... megünnepelni ezt a szerencsés reggeli munkát. Mr. Adnám, he? Okos kis gazember lehet, már így hangzás alapján is. Az admirális, és segédtisztje lekísérték Billt a tiszti étkezdébe. A közös asztaloknál tizenkét ember fért el, így admirálisok keveredtek kapitányokkal, parancsnokokkal, parancsnokhelyettesekkel és hadnagyokkal. A Haditengerészet demokratikusabb, mint más hadosztályok – valószínűleg azért, mert amikor a csatára hívó kürt szól, a rangidős tisztek nem küldenek senkit előre... mind együtt mennek. Bill Baldridge az admirális mellett ült, Andrew-val a másik oldalán. Bill élvezte a társalgást a Királyi Haditengerészet tisztjeivel, kedvét lelte bölcsességükben és vidámságukban, ahogy keresztül-küzdötték magukat a gigászi adag sült halon és sült krumplin. Ebéd után megkérdezte Elliott admirálist, hogy láthatná-e MacLean parancsnokot. – Már nyugdíjban van – volt a válasz. Én váltottam fel a munkájában. MacLean admirális Skóciában él, elég közel Faslane-hez.

De természetesen találkozhat vele... akár el is érheti a Brit Légitársaság 3.40-es repülőjét Glasgow-ba. Majd üzenek valakinek, hogy várja. Andrew majd elintézi a jegyét. Csak annyit kérünk cserében, hogy tájékoztasson a fejleményekről. – Köszönöm, uram, biztos vagyok benne, hogy az együttműködés megmarad közöttünk a jövőben is. Igazán díjazom a segítségét.

Baldridge begyűjtötte az aktáját, és egy retúrjegyet Glasgow-ba, ami valahogy hihetetlennek tűnt a szemében. Elbúcsúzott újdonsült barátaitól, és a sofőr kivitte a repülőtérre félórával a repülő indulása előtt. Újra külön helyre kísérték, szomszédja nem volt a nyolcvan perces útra a nagy hajóépítő városig, mely a Clyde folyó partján terült el. Kicsivel öt után értek a glasgow-i repülőtérre. Az idő sokkal hűvösebb volt, és egy királyi haditengerészeti sofőr megint várta. Az ember a kormány mögött, A. S. Reginald White, mint kiderült, tengeralattjárós közlegény volt, barátainak csak Knocker, és London mellől származott. Az út hosszú volt, keresztül a csúcsforgalmon és a Clyde folyón, ki az A82 -es autóútra, fel a hegyek felé. Az útjelző táblák Dumbarton nevű város felé mutattak, és akkor hirtelen a forgalmas, városi jellegű A82-es átadta helyét egy teljesen különböző tájképnek. Amíg néhány kilométerrel ezelőtt a Clyde folyó hajójavítókkal és dokkokkal volt szegélyezve, és a folyó maga elhagyatott kereskedelmi, ipari torkolatnak nézett ki, most csak a szélesen és magasztosan egyedülálló víztükör látszott. Bal oldalán Bill láthatta, hogy a Clyde kiszélesedik. Jobb oldalán kisebb hegyek sorakoztak, melyek meggyőződése szerint sokkal magasabbá váltak. Érezte, hogy az autó északnak fordul. Hirtelen a felhők eltűntek, és meglepődött, hogy a nap még milyen magasan jár. – Mi az a magas fehér épület a távoli parton? – kérdezte Knockert. Az ott, a víz szélén. – Az a Cloch világítótorony – válaszolta a férfi. – Gourockon túl van. Támpont a tengeralattjáróknak, amelyek hazatérnek a bázisra. Mindjárt teszünk egy nagy jobbra kanyart Helensburgh felé – akkor majd megmutatom a jelzőzászlóinkat a Rhu-szorosban. Faslane körülbelül hat kilométerre van a bejárattól. Keresztülsiettek egy kis városon, még mindig közel maradva a parthoz, és Bill láthatta, hogy milyen keskeny a bejárat a nagy tengeralattjárós tóhoz a szoroson keresztül. Egy csomó jelzőzászló és navigációs bója volt mindenfele, de a térkép nélkül Bill nem tudott eligazodni rajtuk. Mint olyan helyet, ahova haza kell hozni egy óriási tengeralattjárót, kicsit szűkösnek találta. – Jézusom! – mondta – ez aztán a szűk hely. És a nap bármelyik szakában ide bejárnak? – Igen, és sokkal könnyebb most, mint eddig, mert kiszélesítették a Tridentnek – válaszolta a sofőr. Az még csak egy baromi nagy dög! Látott már valaha ilyet? – Hu– hú, ami azt illeti, voltam már egyben, ami a sajátunk volt. Igaza van, jókora dög. De hol van Faslane? – Kicsit tovább, jobbra. Mindjárt lehet majd látni az egész komplexumot, ez után a hegy után. Bill bámult a koromfekete vízre. Arra gondolt, milyen iszonyú mély lehet. Elképzelte az egyik királyi haditengerészeti dízelelektromos tengeralattjárót itt elsiklani úgy, hogy csak a periszkópja látszik ki. Túl szűk, gondolta. Nem lehet több harminc méternél keresztben. A vízen keresztülbámulva az anonim, kegyetlen arcú Benjámin Adnám parancsnokhelyettest látta. „Tényleg nagyon jónak kell lenned, ha ezeken a vizeken hajókáztál” – mondta lassan magának. – Az biztos – szólt bele a sofőrje –, ide nem vesznek fel olyat, aki nem nagyon jó. Legalábbis nem a tengeralattjárós csapatba, hála istennek. Akik a legjobbak itt, azok a legjobbak ott is. Ezt elhiheti. – Elhiszem – mondta Bill Baldridge, újra a Rhu-szoros sötét vizébe bámulva. Egy darabig csak bámult csendben, aztán szórakozottan megszólalt. – Vajon hogy nézhet ki? – Ki, MacLean admirális? – kérdezte Knocker vidáman, mielőtt utasa összeszedte volna gondolatait. – Az még a lelket is kiijeszti magából. Ő volt a legszigorúbb Mester az összes közül,

aki valaha itt szolgált. Ezt mindenki tudja. Több Pusztítót buktatott meg, mint bárki más. Amúgy ötből egyet buktatnak meg, ő meg minden kettőből egyet. Egyesek azt mondhatnák erre, hogy nem volt más, csak egy vadállat, de igazándiból ő volt a legjobb tengeralattjárós, aki valaha létezett. Most már láthatták az egész tengeralattjárós bázist. A hegyek aljában, a part szegélyénél fészkelt. Egy laikus gondolhatta volna azt is, hogy egy szétterülő gyári komplexumot lát. De egy tengeralattjárós számára egyértelmű volt, hogy egy haditengerészeti bázissal áll szemben. Mögötte egy skót hegy körvonalai rajzolódtak ki, eddig a legmagasabb, amit láttak, meredezve az ég felé, nyári zöld színben pompázva a késő júliusi napon. – Ez a Cobbler, mutatott rá Knocker segítőkészen, a támpontunk, mikor jövünk messziről haza. Jó messziről látszik, és jellegzetes az alakja. Legalább öt hónapon keresztül hó borítja a tetejét. Kutya hideg lehet ott fenn, még nyáron is. Bill felnézett erre a hatalmas, természetes háttérre, mely Európa legfélelmetesebb tengeralattjárós bázisa előtt állt. Úgy látszott, mintha percről percre nőne. De már oda is értek az őrzött bejárathoz. Egy kis festett felirat volt a baloldalon: „KIRÁLYI HADITENGERÉSZETI TENGERALATTJÁRÓ-BÁZIS, FASLANE” felirattal. Aztán alatta: IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! Bill elgondolta, hogy akár azt is kiírhatnák: „AZ IDEGENEKET AZONNAL LELŐJÜK”, amiről nem volt kétsége az őrség ébersége alapján ítélve. Tudniuk kellett, hogy ez személyzetis autó, fel kellett ismerniük Knockert, de mégis úgy kezelték, mint ha teljesen idegen lenne. Az egyik elkérte a belépési engedélyét, aztán visszaadta egy másik dokumentummal, mely Baldridge parancsnokhelyettes nevére volt kiállítva. Csak ezek után lépett el a másik őr az útjukból. Knocker behajtott. – Istenverte őrség mindenhol – morogta – aztán hozzátette: Nem tudom, ki az ördög akarna ide betörni. Beálltak egy parkolóba, az egyik alacsony épület elé. Bill meglátott egy óriási nukleáris tengeralattjárót a mólónál, és egy másik kisebbet arrébb a rakparton. Még mindig meg volt lepődve, hogy milyen magasan áll a nap, és még jobban meglepődött, amikor hirtelen nyirkos hideget érzett. Knocker elvezette a recepcióhoz, és közölte az őrséggel, hogy ő az amerikai Baldridge főhadnagy szolgálatában áll, aki azért érkezett, hogy Iain MacLean admirálissal találkozzon. Ezután közölte Bill-lel, hogy örvendett a találkozásnak, és mivelhogy rá már nem lesz szükség, az őrségnél hagyja Bill csomagját. Bill elbúcsúzott, aztán az őrség után indult egy rövid, szűk folyosón, egy terembe, mely valószínűleg a rangidős tiszteknek volt fenntartva. A falakon körben néhány kitűnő tengeri festmény volt látható, és két hosszú asztalon, üveg alatt, királyi tengeralattjárók kicsinyített modelljei. A berendezés kényelmesnek tűnt, mint valami klubban – bőr karosszékek, polírozott asztalok, bőr és réz kandallóülések egy hatalmas tűzhely körül, melyben rikító elektromos tűz „lobogott” elég hamis látványt nyújtva. A tűzhelytől balra egy újabb bőrfotel állt, kissé magasabb támlával, olyan méltóságteljesen, hogy az ember azt hihette, hogy maga Lord Nelson admirális ül benne. Helyette, ott ült Sir Iain MacLean admirális összetéveszthetetlen alakja, szürke öltönyben, kínai teát kortyolva, és a Financial Times-t olvasva. – Baldridge főhadnagy, uram – szólt az őr. Az admirális kipillantott szemüvege fölött, és lassan felállt. Magas férfi volt, mintegy százkilencven centi magas, sápadt, kék szemmel, és azzal a rovásos arccal, mely azokon szokott megtelepedni, akik egy életet a tengeren töltenek. Az arckifejezése enyhén csodálkozó, kézszorítása vaskemény volt. Bill hatvan körülinek saccolta. – Üdvözlöm, Mr. Baldridge – mondta. – Ha jól hiszem, egyik Pusztítóm érdekli. Bill felvette lefegyverző közép-nyugat-amerikai vigyorát. – Üdvözlöm, admirális – mondta – nagyon kedves, hogy eljött. – Szó sincs kedvességről – válaszolta az kicsit mogorván. – engem iderendeltek. Amint sejtem, a lehető legmagasabb hatóságok által. Pedig már mindennel végeztem itt. Na, üljön le, engedje meg, hogy egy csésze teát töltsek önnek, aztán hallgassa meg, ha úgy tetszik, az én haditervemet.

Bill leült, szürcsölgette teáját, és élvezte a kissé parfümös illatú Lapsang Suchongot. Civilizáltan, nyugodtan. Kezdte díjazni a brit életvitel néhány oldalát. – Helyes – mondta az admirális. – Én bizonyos okokból nem sokáig tudok maradni itt a bázison. Vacsorára érkezik ma estére a lányom a gyerekeivel, Edinburghból, tehát az a javaslatom, hogy hörpintsük ki teáinkat, és menjünk át a házamba, Inverarayba. 20 kilométerre van légvonalban, de mivel körbe kell kerülnünk a tavakat, hatvan is lesz belőle. Az út nem rossz. Egy óra alatt ott vagyunk. Egyenesen a Loch Lomond-tó nyugati partján mehetünk, ami tán még érdekességnek is megteszi. A nap itt nem megy le este 10 óra előtt, és még legalább egy óráig világos van utána is. Néhány napra az én vendégem lesz. Holnap pedig visszaugrunk ide a bázisra, és akkor majd mindent megmutatok. – Ez mind nagyon jól hangzik – lelkendezett Bill. – Hogy mit ne mondjak, fantasztikus! – Jól van. Majdnem fél hét. Akár el is indulhatunk. Az admirális egy majdnem új, szürke Rangé Rovert vezetett. A hátsó ülésen egy szatyor golfütő, és három horgászbot foglalt helyet. A hátsó ülés mögött, egy vasrács akadályozott meg három szeretettől túláradó, ugató labradort, hogy gazdájuk nyakába ne ugorjanak, őket megillető bálványozást követelve. – Fergusz! Sámson! Maffin! CSÖND! – parancsolta az admirális. Dél felé indultak, aztán balra fordultak Helensburgh közepén, visszatértek az A82-esre, amelyen azonnal észak felé vették útjukat. Jobb oldalukon húzódott a látványos Loch Lomond, Nagy-Britannia legnagyobb tava, negyven kilométer hosszan nyúlik el Ardluitól, a Balloch kastélyig. Az admirális a tó közepén lévő szigetre mutatott. – Az ott Inch Murrin – mondta. – A közepén van egy romos kastély. Albany hercegnője telepedett le ott a 15. sz.-ban, miután I. Jakab király lemészároltatta egész családját. Úgy tanultam, hogy ő volt a legfélelmetesebb király, tudja? Bill Baldridge megjegyezte, hogy a Loch Lomond, háttérben a gördülő sziklákkal, a legcsodásabb víztükör, amit valaha életében látott. Délen, a hatalmas tavat festői, erdővel borított szigetek tarkították, az egyik közülük Inch Cailleac, a vérengző MacGregor klán temetkezési helye, akik legismertebb fia Rob Roy volt, Skócia Robin Hoodja. MacLean admirális egész úton helyi történetekkel szórakoztatta utasát, ahogy a tó partján haladtak tovább. Amíg az északi partot árnyékba borító hatalmas Ben Lomond hegy lábához nem értek, nem is hozta szóba legjobb Pusztítóját. – Adnám az, aki iránt érdeklődik? – kérdezte akkor. – Nem közölte velem, hogy miért, csak teljes együttműködésem kérte a hadosztályparancsnok az ügyben. Mit akar tudni? És ha nem nagyon kényelmetlen a kérdés, akkor miért? – Uram, azt gondoljuk, hogy lehetséges hogy a Thomas Jeffersont idegen erők robbantották fel. – Ez az, ami az én agyamon is keresztülfutott. És ön azt hiszi, hogy Adnám lehet a felelős érte? – Fel kell tételeznünk, hogy valaki tette, mivelhogy más úton-módon nem lehet kilőni egy repülőgép-anyahajót, csakis egy nukleáris robbanófejes torpedóval, amit egy tengeralattjáróból lőttek ki. – Ezt eddig értem. De miért Adnám? – Kik az ellenségeink az Arab-öbölben? A lista elég kicsi. Irak, Irán, Líbia, esetleg Szíria. Egypár inkább gyanús párt Egyiptomban és Pakisztánban. Oroszország többé már nem, még csak Kína sem. És akkor még azt is el kell mondani, hogy Líbiának és Szíriának egyszerűen nincsenek meg a feltételei. Sem Egyiptomnak, sem Pakisztánnak. Tehát marad Irán és Irak. – És mi köze van mindennek Adnamhez? – Abban reménykedtem, hogy ön majd segít eligazodni ebben – mondta Baldridge. – Ennél mi sem könnyebb. – Igazán? – Kihagyta az egyik legfőbb gyanúsítottat. – Ki lenne az? – Izrael. – Izrael! Jézusom, de hát finanszírozzuk őket, nem?

– A hála, Bill, szép dolog a közönség szemében. De van egy nagyon erős szélsőjobb klikk abban az országban – egyik legvérszomjasabb ága készítette ki a miniszterelnököt hét évvel ezelőtt. Soha nem bocsátják meg az amerikaiaknak hogy megengedték, hogy Szaddám Húszéin bombázza őket azokkal a Scud irányítható rakétákkal az Öböl háborúban. – Amerika, emlékezzen csak, ígéretet tett Izraelnek. Bush megígérte nekik, hogy ha nem torolják meg a Scudokat, egyszer s mindenkorra megszabadítja őket Szaddámtól. De aztán az amerikaiak úgy határoztak, és ezt elég bölcsen tették, hogy békén hagyják Szaddámot. De van Izraelben egypár nagyon dühös ember, akik fanatikusan hisznek benne, hogy semmilyen ellenség, semmikor és semmilyen módon nem támadhatja meg Izraelt anélkül, hogy szörnyű árat ne fizetne érte. – Ezek azt vallják, mint Margaret Teatcher, hogy Szaddám Húszéin összes hadifelszerelését legjobb esetben is el kéne kobozni, vagy totálisan megsemmisíteni, és az egész átkozott hadseregét megadásra kényszeríteni. Bush elnök ezt elszúrta. Szaddám végeredményben győzött... és nincs olyan összegű anyagi támogatás, amely ezt egy igaz izraeli emlékezetéből kitörölné. – Ez érthető, uram. De mi hasznuk lehet abból, ha eltörölnek a föld színéről egy amerikai repülőgép-anyahajót? – Ó, rengeteg. Tudják, hogy Irak lenne a fő gyanúsított, és hogy Amerika előreláthatóan behajtaná rajtuk a számlát. Ha nem Irak, akkor Irán vinné el a balhét, és szenvedné el a következményeket, amit az izraeliek szintén élveznének, mert Irán mostanában talán még veszedelmesebb. Még jobb, ha mindkettő megkapná a magáét, és azt mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez az amerikai elnök egy szemernyit sem aggódna, ha mindkettőt le kéne támadnia, csak hogy biztos legyen benne, hogy az igazit is nyakon csípné. – Jézusom, ez ördögien hangzik. – Sok ördögi rezsim van a világon, Bill Baldridge. De annál ördögibb népség nincs a világon, mint akik a Hadar Dafna épületében dolgoznak. – A... miben? – A Hadar Dafna, az egy nagy toronyház a King Saul boulevard-on, Tel-Avivban. Az izraeli hírszerzés és különleges ügyosztály épülete. Számunkra, külföldieknek, mint Mossad ismeretes. – Gondolja, hogy azok az emberek ott, képesek lennének felrobbantani egy amerikai anyahajót, csak azért, hogy Irakot vagy Iránt a lehető legnagyobb bajba sodorják? – Habozás nélkül – válaszolta az admirális. – Először is, hogy világos legyen, meg kéne értenie azt a mély, sértődött gyűlöletet ami Irak és Izrael között van. Emlékezzen csak vissza, hogy Szaddám Húszéin csak egyszer volt birtokában egy nukleáris reaktornak, 1981-ben. A franciáktól kapta... a legféltettebb kincse volt – Osirek-I. Egyetértésben működött két másik dédelgetett nukleáris telepítményével. Természetesen azt mondta, hogy az egész csak az elektromos energia miatt kell, de ami igazán érdekelte, az a végtermék volt, a plutónium, amellyel nukleáris robbanófejeket gyárthatott. – Nem támadták meg az izraeliek az egyik üzemét? – Megtámadták-e? Hat vadászbombázójuk beólálkodott északról, és az egészet a levegőbe röpítette. Öt perc leforgása alatt az Osirek történelem lett. A Mossad nem válogat. – Igen, emlékszem, hogy olvastam róla. – A Mossadban csupa olyan alak van, akik azt hiszik, hogy Izraelnek nincs barátja, csak ellensége, és semlegesek. Gondolom, olvasta az újságokban, hogy Irak újabb biológiaifegyverprogramot szándékszik kezdeni. Szerintem nem kell nagy ész ahhoz, hogy Izrael kitalálja hogy titokban felrobbantja a US hordozóhajót, abban a reményben, hogy Irak azonnal meglakol érte, és így az amerikaiak elvégzik helyettük a piszkos munkát. – Igen, de mi úgy gondoltuk, hogy Irán nagyobb valószínűséggel megtehette. – Mint mondtam, Izraelt az is kielégítené, ha Amerika megszabadítaná a tengeralattjáróktól Bandar Abbast. Már régóta azt érzik, hogy Teherán túl nagy és agresszív kezd lenni hozzájuk mérten, és esetleg képes lenne egy döntő csapásra Irakkal szemben, és akkor az ajatollahnak totális felügyelete lenne az Öböl felett, amit az izraeliek újfent nem díjaznának. – Azt hiszem, mi sem rajonganánk érte. – És mi sem.

Mostanra a Rangé Rover elérte a tó északi végét, és balra kanyarodva, egy erdei úton haladt. Jobbra fel, a 800 méteres Cobbler magasodott, melyet Bill akkor látott, amikor a faslane-i bázist közelítették meg. – Már csak húsz kilométerre vagyunk – mondta az admirális egy perc, és körülkerülünk az egyik legnagyobb tavon, a Loch Fyne-on, mely ott folytatódik a hátsó ajtónk mögött. Emiatt kell állandóan kerülnünk, bárhová is megyünk. A tavak és a hegyek itt errefele megejtően szépek, de sok kilométert adnak hozzá minden úthoz, mert állandóan kerülgetni kell őket. A bázison az emberek rettegnek, ha kocsival kell átmenniük Holy Lochhoz, hogy meglátogassák az ott állomásozó amerikaiakat, mert míg vízen nincs több az egész tíz kilométernél – ami húsz perc –, kocsival van hetven kilométer is, körbe két tavon, fel-le egy csomó hegyen. – Uram – kérdezte Bill –, csak azért találta ki ezt az izraeli teóriát, mert tudta, hogy Adnám után érdeklődöm, vagy mindig is lehetségesnek tartotta? – Bill, ha majd olyan vén róka lesz, mint én, meg fogja tanulni, hogy bármi megrázó történik a Közel-Keleten, abban Izraelnek biztos hogy benne van a keze. Vegye figyelembe a motivációikat, hogy befolyásolják őket az események, és jusson eszébe hogy ők sokkal ügyesebbek, keményebbek, és hozzáértőbbek, mint minden más nép a térségben. – Azt szintén ne felejtse el, hogy mind a kormányuk, mind a titkosszolgálatuk tele van olyan emberekkel, akiknek igencsak hosszú az emlékezete. Már csak a kormányban is van egy csomó olyan nő, aki huszonöt évvel ezelőtt még ott állt a Golán-fennsík lejtőin, és a szíriaiak iszonyú sortüze közepette... kibírtak egy rémülettel teli éjszakát, ijedt lánykatonákkal együtt tüzérségi lövedékeket adogatva a harcosoknak, így segítve a 7. Fegyveres Brigádot, hogy visszafoglalják a földet, szívet tépő bátorsággal, méterről méterre, fel a hegyekbe. Vegyük csak Benjámin Netanjahut, napjaink legékesszólóbb izraeli politikusát. Emlékezzen csak, hogy az ő bátyja, Jonathon volt az egyetlen izraeli halott, amikor az izraeli kommandósok betörtek az Entebbe reptérre, hogy megmentsék az eltérített repülőjüket. Benjámin soha nem tudta túltenni magát ezen, ezért lett ilyen vad nacionalista. Vannak olyan vezetők a Mossadban, akik vált vállvetve harcoltak Avraham Yoffe tábornokkal, amikor hihetetlen bátorsággal keresztülküzdötték magukat a Mitla-hágón 1967-ben, a „hatnapos háborúban”. Az alatt a hat nap alatt az izraeliek megsemmisítettek négy hadsereget és 370 vadászgépet, mely négy, különböző nemzetiségű támadó csapat tulajdona volt. A Mossadban olyanok is vannak, akik az én nagy barátom, Sharon tábornok oldalán harcoltak 1973-ban, olyanok, akik mellett ott harcoltak, és ott estek el társaik a sivatagban, amikor megpróbálták visszaverni az egyiptomi csapatokat. Egyikük sem fogja soha elfelejteni a Nyugat kezet tördelő válaszát az ő költséges és sok áldozatot kívánó győzelmük után. Erőszakkal vádolták őket, erőszakkal, amikor az egyiptomiak ötszáz tankkal dübörögtek keresztül a csatornán, miközben az egész izraeli nép térden állva imádkozott, legszentebb ünnepükön. Nem akarok úgy hangozni mint egy izraeli tábornok, de figyelmeztetem önt és a kollégáit, hogy nagyon közelről vizsgáljanak meg mindent, ami kicsit is kapcsolatban van Izraellel. Ahogy én ismerem őket, elképzelhetőnek tartom, hogy ők repítették a levegőbe az önök hajóját, csak hogy végignézzék, ahogy Amerika bosszút áll vagy Irakon, vagy Iránon, vagy ismerve az önök Elnökét, mindkettőn. Ha azt kérdezi, hogy ki vezette a tengeralattjárójukat, gondolkozás nélkül azt mondom – Benjámin Adnam. Nagyon kevés olyan parancsnok van a világon, aki képes lenne egy ilyen hadműveletre. Az egyik ő. – Mennyire volt tehetséges, admirális? Mi volt olyan különleges benne? – kérdezte Baldridge. – Azt hiszem, egy csomó fanatizmus szorult belé. Volt valami, ami hajtotta. Nemcsak az osztályában akart a legjobb lenni, hanem az összes létező közt a legjobb. Félelmetes emlékezőtehetsége volt... amikor először vizsgáztattam a periszkópon... tudja, harminc másodperces körbepillantást kapott a felszínen, minden egyes részletre vissza tudott emlékezni. A tengeralattjárós parancsnok legnagyobb nyereménye, ha el tudja raktározni a képét annak, amit lát. Ben Adnam minden eddigi tanítványom közül a legjobb volt ebben. Erezte a tengeralattjárót, tudta, mire képes, és mire nem. Van egy olyan gyakorlat, hogy három fregatt kimegy, megfordul és jön vissza felénk.

A fregattok egyenesen a Pusztítókra jönnek, azoknak pedig el kell merülniük biztonságos mélységekbe. Pontosan egy perccel az ütközés előtt kapnak engedélyt a merülésre. Még akkor is a fregattok propellerének a dübörgése, rettentően idegtépő. Vannak olyanok, akik ezen buknak el. Csak imádkoznak behunyt szemmel, nehogy a fregatt beleütközzön az irányítótoronyba. Adnam halálnyugodt tudott maradni. Tudatosan. Tudta, hogy mennyi a távolság, tudott kalkulálni a fejében, gyorsan, minden megerőltetés nélkül. Soha eszébe sem jutott, hogy a fregatt neki tudna ütközni az ő hajójának. Átkozottul biztos tudott lenni a dolgában. Megvolt a saját, kizárólagos hatodik érzéke. Emlékszem, egyszer mellette álltam, amikor a fregattok távolodtak. Egyszer csak azt mondja: „Azt hiszem, megfordultak.” No már most, én tudtam hogy megfordultak. Én észrevettem az árnyalatnyi különbséget a hangmagasságban, ahogy ez a Doppler effektusban le van írva. Ez húszévnyi tengerészgyakorlat eredménye, ha úgy tetszik. Szóval én halványan éreztem, hogy megfordultak, de Isten a tudója, hogy ő honnan tudta. De tudta. Le is vizsgáztattam. Soha nem tévedett. Ezenkívül a hajó működésével is tökéletesen tisztában volt... hydrosystem, mechanika, elektronika, fegyverzet, rakétalövedékek, torpedók, ballisztika. Tudott navigálni is. Egyszer vizsgáztattam a klasszikus tengeralattjárós hadviselésből. Á végén odajött hozzám, és beszámolt nekem az őáltala kifinomított részletekről. Életemben még nem láttam ilyen Pusztítót, akinek ennyire átfogó ismerete lett volna a tárgyról. Még ebben a viszonylag fiatal életkorban is – huszonnyolc körüli – biztos tudása volt. Kiegyensúlyozott volt. Tudta kezelni a gépét, mint egy harci fegyvert. A víz alatti hadviseléshez külön érzéke volt, ennek mestere volt. De ehhez még társult a tehetség is, és a könyörtelenség. Elmondhatom, ha brit lett volna, és maradt volna a tengeralattjárósoknál, tengernagy is válhatott volna belőle – és ha valaha háborúba kellett volna küldeni a tengeralattjárós flottát, Ben Adnam megfelelő ember lett volna a vezetésére. – Ettől eltekintve a mindennapokban azért normális volt? – kuncogott Bill. – Egyáltalán volt neki valami hibája? – Csak... egy. – Ó, igazán? És mi volt az? – Szerelmes volt a lányomba. Bill Baldridge-ot laza, kansasi modora egy pillanatra cserbenhagyta. Felkapta fejét, és reménykedve rákérdezett: – Lehet, hogy még mindig kapcsolatban áll vele? – A lányom most egy magasan elismert edinburghi bankár felesége, két gyermek anyja. – Igen, de még mindig kapcsolatban áll Adnammel? – erősködött Bill. – Mindig tartottam tőle, hogy igen – válaszolta az admirális. – De majd ő magától megkérdezheti. Perceken belül hazaérünk, körülbelül egy időben vele és a gyerekekkel. Mindig kíváncsi voltam, hogy a viszonyuk nem folytatódott-e azután, hogy a lányom férjhez ment, Adnam pedig hazatért Izraelbe. Egyszer titokzatos körülmények között eltűnt egy rövid vakációra, és a feleségem talált kairói pecsétet az egyik lejárt útlevélben. De ezeket az utolsó mondatokat le fogom tagadni, ha arra kerül a sor. Majd ő maga elmondja ha akarja. – Nem bánja, ha megkérdezem? – Persze hogy nem. Ha az én lányomnak kapcsolata van a jelen történelem legkönyörtelenebb tömeggyilkosával, biztos vagyok benne, hogy tudni fogja a kötelességét. Ezen a ponton a kocsi behajtott egy fehér, 18. sz.-i ház udvarába. Bill sejtette, hogy az admirális nem haditengerész fizetéséből vehette, mint ahogy ő sem tudta volna megvásárolni a kansasi farmot a sajátjából. Vagy örökölte, vagy Lady MacLean a vagyonos a családban. Ezt fontolgatta, miközben kimászott a Rangé Roverből. Az admirális, úgy tűnik, olvasott a gondolataiban. Eleresztette a három labradort, akik megkerülve a házat a tó felé vágtattak. Megragadta Bill bőröndjét, és közölte. – Örökség. Az apámé és a nagyapámé volt. A család generációkon keresztül itt élt. Én néhány éve nyugdíjba vonultam. Nem akartak lord admirálist csinálni belőlem, de a tengerészeti hadviselés parancsnokának kineveztek volna. Megfontoltam... de úgy határoztam, hogy nem akarok hülye irodai munkát végezni Portsmouth kikötőjében. Jobban vágytam arra, hogy végre hazajöhessek, és öreg napjaimra élvezhessem egy kicsit a golfot, horgászást, vitorlázást a tavon, meg egy kicsit a vadászatot. Egy

admirális nyugdíja pont elég arra, hogy megéljen Skóciában, és különben is sok barátunk van itt a környéken. Mikor nem ajánlották fel a legmagasabb tisztséget, idejét láttam leköszönni. Tehát úgy is tettem. Keresztülsétáltak a bejárati ajtón, ahol ugyanaz a három labrador köszöntötte őket, amelyek már egyszer körberohanták a házat, és most ott csúszkáltak a perzsaszőnyegen a hallban, ami miatt hamar rendre is lettek utasítva egy elegáns szőke hölgy által, aki skót kockás szoknyát, fehér blúzt és homoksárga kardigánt viselt. – Örülnék, ha fegyelmezni tudnád ezeket a szörnyű fenevadakat – mondta férjének, mivel mind a három eb az amerikai vendégre kezdett ugrálni. Azután Billhez fordult, és bemutatkozott. – Baldridge parancsnok? Annié MacLean vagyok. Örvendek a találkozásnak. Tegye csak le a táskáját, azonnal szólok Angusnak, hogy vigye fel a szobájába. „Bizonyára kitűnő admirálisfeleség” – gondolta Bill magában. A viselkedése hasonlít Grace Dunsmore-éra. Élénk, magabiztos és barátságos. Úgy látszik a magas rangú tiszteknek mind ilyenek a feleségeik. Kiegyensúlyozottak és jól neveltek, az otthonosság érzését keltik az emberben. Bizonyára a birtok miatt van. Fiatal tisztek és feleségeik pártolása, különböző ijesztő társadalmi összejöveteleken, megedzi az embert. Közben Bill lehajolt, és sikerült üdvözölnie Ferguszt, Sámsont és Maffint, egyszerre, gyakorlott, barátságos nyerseséggel megsimogatva őket, úgy, ahogy a labradorok elvárják, hogy bánjanak velük. – Ön vidéki ember, Bill? – kérdezte az admirális, elnézve a könnyedséget, ahogy ezekkel a kitörő lelkesedésű kutyákkal bánt. – Igen uram – válaszolta Bill. – Közép-nyugatról származók. A családom marhákat tart arrafelé. – Igazán? Akkor ön igazán vidéki. Egy darabig csevegtek a hatalmas síkságokról, aztán az admirális így szólt: – Miért nem megy fel és költözik be a szobájába, utána tizenöt perc múlva találkozunk. – egy fehérre festett ajtóra mutatott, mely a hallból nyílt, és hozzátette: – Egy jókora pohár whisky fogja várni. Nem kell felöltözni. Bill ezt úgy értette hogy nem kell egyenruha a vacsorához, tehát felment a lépcsőn, remélve, hogy a láthatatlan Angus boldogult a bőröndjével. Hát boldogult. Minden szépen ki volt csomagolva, és egy magas, Sheraton-fiókos szekrénybe voltak helyezve, a szennyes a fürdőszobában, mosófelszereléssel együtt. A szoba maga, a Loch Fyne-ra nézett, és bár még világos volt, a víz fölött méhviasz színű köd úszott. A szobát jellegzetes angol, kékes rózsaszínes festett vászonnal díszítették, az ablak pedig egy fülkében volt, egy kis antik asztalka és szék társaságában. Nem volt zuhany a fürdőszobában, így hát teleengedte a kádat forró vízzel, beleöntött fél üveg átlátszó kék kristályt, és beleugrott. Öt perc múlva kikászálódott, és felöltözött. Sötétszürke pantallót, fehér inget, nyakkendőt, és sötétkék blézert húzott. Lent az ígért whisky várta. – Szódát? – kérdezte az admirális, amikor Bill megjelent az ajtóban. – Igen, köszönöm – válaszolta Bill. – Tovább nem vállalom a felszolgálótiszt szerepét – mondta MacLean admirális. – Kérem, hívjon csak Iainnak, a feleségem Annié, a lányom, aki egy perc múlva itt lesz, Laura. Mivel Baldridge bizonyos mennyiségű tiszteletadások közepette nőtt fel, Közép-Kansas egyik legnagyobb birtokán, később pedig a haditengerészet magasan tisztelt specialistái között, nem is szólva az őt illető Dr. Baldridge címmel – persze csak a Bostoni Műegyetem szentséges berkei között –, soha nem élvezett ilyen hirtelen intimitást, mint most e tehetős skót famíliában. Nem volt tudatában a szigorú brit osztálykülönbségeknek, és hogy micsoda titokzatos sugárzás alapján döntött úgy Sir MacLean admirális és Lady MacLean, hogy ő, Bill Baldridge, eltekintve a hatalmas távolságoktól, az ő osztályukból való volt. De mielőtt a feleség vagy a lány megérkezett volna, Bill még egy kérdést fel akart tenni az admirálisnak. Kóstolgatta whiskyjét, ismerkedve mély, testes ízével, aztán megszólalt.: – Admirális, válaszoljon egy kérdésemre őszintén. Ön szerint melyik nemzet lőtte ki a Jeffersont. Iain MacLean elmosolyodott, majd csendesen válaszolt. – Nem szeretek kérdésre kérdéssel felelni, de önök bizonyára ellenőrizték, hogy a három orosz KILO ott van-e még Bandar Abbasban.

– Igen, ellenőriztük. A robbanás előtti pénteken még megvolt mind a három, utána való szerdán már csak kettő. – Akkor én Iránt tenném első számú gyanúsítottnak. El lehet rejteni egy KILO-t, és ha így tettek, feltételezhetem, hogy egy másik forrásból lőttek. Lehet, hogy van egy negyedik KILO, amiről mi még nem tudunk. Mindkét esetben rendkívül gyanúsnak tartom a viselkedésüket. Ezenkívül, az Iráni Haditengerészet elmúlt évekbeli példa nélküli aktivitására is kell gondolnunk. 1993-ra visszamenőleg harminchat gyakorlatot rendeztek az Öbölben. Mostanra már vagy hatvannál tartanak. És a pakisztániakkal is rendeztek közösen gyakorlatot. Ománnal pedig egyre szorosabb kapcsolatot tartanak fenn, együtt felügyelik a Hormuz-szorost. Ők az egyetlen Öböl-állam, akiknek ismert, működőképes tengeralattjáró-kapacitásuk van. Remélem, emlékezik, hogy három évvel ezelőtt született egy egyezség arról, hogy egy USA repülőgép hordozó hadtest érkezik állomásozni az Arab-tengerre. Az USA tizennyolc F-16-os vadászbombázót telepített Bahrainba, óvatossági intézkedésként. Jusson eszébe az is, Bill, hogy az Iráni Haditengerészet egy parancsnokság alatt áll, és ez az Iszlám Forradalmi Gárda alakulata. Ez csak egy személyes vélemény egy öreg, nem túl fontos tengeralattjáró-vezetőtől. De ha én lennék az Elnök, nem szalasztanám el az alkalmat, hogy jól rájuk ijesszek, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet. Baldridge-nak, aki mióta elhagyta Faslane-t, már a második kitűnő leckét kapta modern hadvezetésből, tetszett ez a beszéd. De azért résen volt. Mosolygott, és egyetértően bólintott. – És ki lenne a második gyanúsítottja, uram? – Hát, azt nem tudom, hogy Irak hová rejtene egy tengeralattjárót egy ilyen küldetés után. Senki nem látta, hogy lenne nekik, és valószínűleg el se süllyesztették, mert akkor valami nyoma lenne. Tehát inkább Izrael lenne a második a listámon. Ahogy a dolgok állnak, úgy képzelem, hogy Amerika szívesen megszabadulna Bandar Abbastól mint tengeralattjáró-kikötőtől, és pontosan ezt akarná a Mossad is. – Még egy dolog, uram. Mit gondol, az a tengeralattjáró honnan származik, amelyik megsemmisítette a Jeffersont. – Abban biztos vagyok, hogy nem brit. Tehát orosznak kell lennie. Gondolom, a Feketetengerről jött. – És honnan szerezték? Vásárolták? Kölcsönözték? És hogy vitték oda? – Ezt nem tudom pontosan. De azok a hadikikötők tele vannak orosz személyzettel, akik nincsenek agyonfizetve. A Közel-Keletről érkezők, dollármilliós ajánlatokkal, bizonyára kellő fogadtatásban részesülnének olyan szegény közösségekben, mint azok. – De akkor is, hogy hozták ki a hajót? – Egyenesen a Boszporuszon keresztül – válaszolta az admirális élesen. Egyezkedtek a törökkel. – Morgan admirális azt mondja, hogy a törökök hangsúlyozottan tagadják. – Hmmmm. – Admirális. Lehetséges hogy keresztülhozták a Boszporuszon víz alatt úgy, hogy senki nem vette észre? – Kétlem. Ezt még eddig senki nem próbálta. – És Ben Adnam képes lenne rá? De már nem volt idő válaszra, az ajtó kinyílt, és egy hang kedvesen azt mondta. – Hello, apa... Baldridge parancsnok? Bill a hang irányába fordult, és egy karcsú, harminc körüli hölgyet pillantott meg. Hosszú fekete haja a vállát takarta, az arca lágy és mégis meglepő volt. Kissé csodálkozó tekintettel nézett Billre. – Még soha nem találkoztam amerikaival – mondta. A kansasi parancsnok, úgy tűnt, megnémult, csak bámult a tökéletes, nyugodt szempárba – talán arra gondolva, hogy ez annak az embernek a szemébe nézett, aki meggyilkolta az ő bátyját, Jacket.

7. fejezet

Július 15., hétfő, 20.30 Az ebéd Sir Iain és Lady MacLean tóparti házában Bill szerint nem volt szűkmarkú. A fehér kabátos, vörös szakállas Angus szolgálta fel a 15 méter hosszú ebédlőben, amelynek ablakai délre néztek a Strachur és Cowal hegyekre. Annié leültette őket a hosszú, fényes antik asztal mellé, ő és a férje szemben foglalt helyet Laurával és Bill-lel. Az amerikai mögött egy csodálatos 18. századi oldalasztalon ki volt készítve a mesterien elkészített skót lazac, mellette egy tál újkrumplival és egy másik tál, friss zöldborsóval. Az asztal közepén két majonézzel töltött ezüsttálka állt. Bill sejtette, hogy a lazacot az admirális fogta. – Kívánja, hogy mindenkinek felszolgáljak, uram? – kérdezte Angus. – Ó igen, egy keveset mindenből. – ezután Billhez fordulva hozzátette: – Amikor lazac van, soha nem bajlódok első fogással. Mindenki vehet egy másik adag halat, hogyha még éhes. – Ez ám a fene nagy hal, uram – mondta Bill –, a bátyám horgász volt, de még soha nem fogott ekkora halat a mi otthoni folyóinkban, Kansasban. Az admirális felpillantott. – Azt mondja, „volt”. Úgy érti, már feladta a sportnak eme legművészibb ágát? – Nem, admirális, azt hittem, tudja. A bátyám, Jack, hadműveleti parancsnok volt a Thomas Jeffersonon. – Szent ég, Bill. Nagyon sajnálom. Senki nem mondta, pedig mondaniuk kellett volna. – Milyen szörnyű – mondta Laura. – Van ennek valami kapcsolata azzal, hogy ön itt van? Valamilyen nyomozást folytat? – Hát, bizonyos értelemben igen. De ennek semmi köze Jack-hez. Emberek százai vannak a haditengerészetnél, akiknek rokonai voltak a hajón, és még ezrek ezen kívül. – Nem hiszem, hogy ettől könnyebb a helyzet – mondta a lány. Attól, hogy sokaknak fáj, nem fog kevésbé fájni. – Ez így van, asszonyom. Laura meglátta a szomorúságot az arcában. Igazán nagyon kellemes ember, gondolta, nyilvánvalóan nem nős, van valami lovagias légkör körülötte, és a szeme olyan, mint oly sok más tengeralattjárósnak. Mélyen ülő és akaratos. Mint annak a másiknak. Két gyerek anyja, ide vagy oda, Laura igencsak veszélyesnek ítélte Baldridge parancsnokot az életében. Csak egyszer találkozott ilyen erős vonzerővel rendelkező személlyel eddig. Meglepődött, amikor a férfi rámosolygott. – Kezdek hozzászokni a tragédiához, egy hét után. De soha nem fogok hozzászokni a gondolathoz... hogy többet nem láthatom Jacket. Pokolian jó katona volt. – Gondolom, most az ön feladata lesz, hogy továbbvigye a családi tradíciót. – Nem igazán. A nyomozás után otthagyom a Haditengerészetet. Hazamegyek Kansasba. – Nem fog hiányozni a sok izgalom? – Nem, nem hiszem. Eljutottam addig, ameddig csak lehet a sötétkék uniformisban. Úgysem fognak teljes jogú parancsnoknak kinevezni. – Úgyis túl sok az öreg admirális – nevetett a lány. – Ez egy jó módszer befejezni egy ígéretes karriert. Legalábbis itt. – Ebben lehet, hogy igaza van. – Bill – szólt közbe az admirális –, ha szeretne egypár kérdést feltenni Laurának, attól tartok, meg kell bíznia benne. De ne aggódjon. Éppen elég időt töltött el életében haditengerész berkekben ahhoz, hogy tudja, miről beszélhet és miről nem. Bill megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést. A lány felé fordult, és elmosolyodott. – Na és hol van az a két gyerek, akikről már annyit hallottam? – Ó, ők Brigitte-tel vannak, útban az ágy felé. Nagyon kicsik még, három és ötévesek. A hosszú út után Edingurghból, éppen csak láttam őket a nap folyamán. Vacsora előtt elbúcsúztam tőlük. A nagymamájuk mindjárt felmegy, hogy lássa őket – remélem. – Azt hiszem Brigitte, a dajka lehet. Még soha nem találkoztam igazi angol dajkával. – Hát ma este nem is fog – válaszolta Laura. – Brigitte Svédországból származik. Ő egy au pair. Aztán az arca elsötétült, és hirtelen megkérdezte: – Ugye, Ben az? Őmiatta jött ilyen messzire.

Bill az admirálisra pillantott, aki ügyesen témát váltott. – És most, mit szeretnétek inni? Van egy üveg Mersault itt, és épp most nyitottam ki egy üveg vörösbort. Annié mindig fehérbort iszik a halhoz, tehát tudom, hogy ő mit kér. De én nem hiszem, hogy a fehérbor előírás a halhoz, és ami azt illeti, én inkább bordeaux-it innék a lazachoz. Bill egyre jobban megkedvelte az admirálist. – Ha bordeaux-i önnek, bordeaux-i nekem – vigyorgott. – És nekem is – mondta Laura. – Mit tudok én önnek Ben Adnamról mondani? – kérdezte Laura, miután a bort kitöltötték. Az apja közbevágott. – Laura, hogyha minden rendben, azt tanácsolom, hogy vacsora után maradj itt Bill-lel, és akkor vagy válaszolsz a kérdéseire, vagy nem. Ahogy akarod, négyszemközt. Azt hiszem, az anyád jobban szeretné nem bolygatni a régi emlékeket. – De admirális, van még valami, amit szeretnék megkérdezni öntől – mondta Bill. – Miért kap mindenki majdnem szívrohamot már csak a gondolatára is annak, hogy keresztülmenjen a Boszporuszon víz alatt? Nem tudom megérteni. Nem lehet annyira veszélyes. – De igen – válaszolta lassan az admirális. – És bizonyára ezért még csak meg sem próbálta eddig senki. – De miért? Mi olyan veszélyes benne? Elég széles, nem igaz? Olyan, mint egy öböl. Az admirális türelmesen mosolygott. – Tulajdonképpen pontosan a megfelelő embert kérdezi – mondta. – Több éven keresztül kísértem figyelemmel a Közép– Keletre exportáló orosz hajók jelentéseit. Nem volt más, csak baj a tengeralattjáró-szállítmánnyal, különösen az Iránba menővel, és néhány hónappal ezelőtt megkértem az egyik Droggyt, hogy küldje el nekem a legújabb térképet a Boszporuszról csak hogy megismertessem magam azokkal a nehézségekkel, amit annak kell átélnie, aki valaha is át akar menni rajta, tengeralattjáróval, a felszín alatt... Mintegy elméleti gyakorlatként egy öreg nyugdíjas tisztnek, akinek annyi szabadideje van. – Akkor két kritikus kérdésem is van – mondta Bill. – Először is, ki az ördög az a „Droggy”? Másodszor, mesélne nekem a Boszporuszról? – Természetesen. A Droggy a mi zsargonunk a „hydrographer-re”, a vízrajzosra. Ami a Boszporuszt illeti, néhány hónapon keresztül nagyon izgatott a téma... Habár eddig még senki nem kérte, hogy meséljek a kedvenc tárgyamról... Ha lenne egypár hónapja rá? – Biztos lenne, de azt hiszem, a Pentagon még szeptember előtt hírt akar kapni felőlem. Mindketten nevettek, de az admirális komoly volt. – A baj az olyan fiatal tengeralattjárósokkal, mint ön, az, hogy azt hiszik, hogy az egész világot lehet komputerekkel irányítani, és hogy az önök keresőmonitorai és elektronikus technológiája mindenre jó, amit csak akarnak. De ön, Bill, és az ön amerikai tengeralattjárós társai manapság kivétel nélkül csak nagy hajóra és mélytengerre kapnak kiképzést. És az összes berendezésük is erre szolgál. Keresztültaktikázni a Boszporuszon part menti ügyességet kíván, amit az önök haditengerészete nagy ívben elfelejtett. Évek óta nem képeznek embereket erre, és hogyha mi nem vigyázunk, mi is ugyanebbe a csapdába fogunk esni. A sekély vízben való manőverezés, egészen más képzést kíván. Mert itt minden annyira más. Először is, az önök hosszú távú érzékelői haszontalanokká válnak, és gyakran nem adnak figyelmeztetést a közelgő veszélyről. Amint tudja, a térképek és a felszín alatti kutatások eredményei elavultak. A legjobbra és a legújabbra van szüksége, mert amikor a part mentén halad, nem úgy közlekedik, mint a lovasság a pusztában, hanem tapogatódzva halad előre, mint a gyalogság az erdőben. Tehát ismernie kell a talajt. Ez maga után vonja a kivételesen pontos navigálást – ötméternyit előre, és ötvenméternyit széltében. A part közelében a szemét kell használnia. És mindenek felett jusson eszébe, hogy nem mehet gyorsan, nem menekülhet el, annyira közel van a tengerfenék. És még valami, amit tudnia kell, Bill – harmincöt km/óra sebességnél nem haladhat gyorsabban, és így is tiszta hullámnyomot hagy maga után a felszínen, amit mindenki láthat. Csak a lopakodás, az óvatosság és a ravaszság mindenekfelett, ami megmentheti. Az amerikai tiszt még soha nem hallott senkit így beszélni. Az admirális, aki vele szemben ült, egy más kultúrát képviselt. Egy más világot, amely a Mester legjobb tanítványát eljuttatta

oda, hogy megsemmisítse a Thomas Jeffersont. MacLean admirális kétségkívül megtanította a fiatal Adnamot, hogy használja a szemét – gondolta Baldridge – de az biztos, hogy pokolian kellett figyelnie is. Laura felsóhajtott. Az anyja megértően mosolygott. Az amerikaival ellentétben számukra már ismerős volt ez a lecke. És az admirális, szemmel láthatóan megmelegedve kedvenc témájánál, tovább beszélt, most már a Boszporusz sötét, félelmetes vizeire koncentrálva. – Ez egy gonosz kis átjáró – mormogta. – Az út nagy részén nem túl széles és nem túl mély. Van olyan része, amely nagyon sekély egy tengeralattjáró számára, épp a határon van. Ezenkívül, állandóan forgalmas, mélyen merülő teherhajók járnak rajta fel-le. A csatorna két részre van osztva, és természetesen a jobbkézszabály érvényesül. Előzni tilos. Délre felé haladva átkozottul nehéz megállni. Képzeljen el egy szűk járatot, amelyben tizenkét kilométeres sebességgel áramlik a víz. Ha kibillen a hajó tatja, beragad. Ha kibillen a hajó orra, valószínűleg frontálisan ütközik. A legveszélyesebb részén túl sekély ahhoz, hogy lemerüljön és átússzon egy szembejövő teherhajó alatt. Ezenkívül, egypár roncshajó is nehezíti a helyzetet. Kétlem, hogy a térképek pontosan jelölnék ezeket. A víz mélysége már eleve távol esik az ízlésemtől. Ezen a ponton a házigazda cikcakk alakba kezdte rendezgetni a desszertes kanalakat és villákat. – Képzelje el, hogy víz alatt navigál, teljes sötétségben, és az út egyharmadán körülbelül van egy S kanyar. Lefelé a Fekete-tenger felé... Pontosan itt... melynek egyes részei különösen keskenyek. Mindkét oldalon sekély zátonyok vannak, kevesebb, mint tizenöt méter mélységben. – A késével megérintette a majonézes tálat, mely a cikcakk út mentén állt. – Hogyha letér a helyes útról, amely kevesebb, mint egy pár száz méter, nekiütközik a partnak, és azon találja magát, hogy mindenki szeme láttára kibukkant a vízből, és beleragadt a homokba. És még csak ez lenne a kisebb baj. Tegyük fel, hogy keresztülhaladt az S kanyaron. A délre folyó csatorna hirtelen beszűkül, a legkeskenyebb része nem több, mint kétszáz méter széles. És ez az a hely, ahol az áramlat a legrosszabb, a víz úgy özönlik rajta keresztül, mint az üveg nyakán. Továbbhaladva a második híd alatt, van egy átkozottul nagy homokpad, pont a csatorna közepén. A tenger feneke huszonöt méterre feljön, ami lehetetlenné teszi, hogy akár egy motorcsónak alatt is átmenjen az ember. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, két ócska roncs is van a fenéken – az egyik tizennégy méter mélyen. A térképre nézve jobban szeretnék ezen a ponton áttérni a mélyebb, északra haladó sávba, ha tudnám időzíteni két elhaladó teherhajó vagy tankhajó közé. De ez, mint tudja, iszonyúan veszélyes. Mindezek tetejébe az egész gyakorlat illegális. A montreux-i egyezmény alapján a törökök nem engedélyezik semmilyen nemzet, semmilyen hadihajója számára az áthaladást. Teljes jogukban áll megállítani bármely nemzet, bármely hajóját, amely nem jelezte hetekkel előre az áthaladási szándékát a Boszporuszon. És még mindig azt kérdezi, hogy miért kapnak a tengeralattjárósok szívrohamot már csak a Boszporusz nevének említésekor is? Mert ez nemcsak hogy iszonyúan nehéz, de iszonyúan veszélyes is, és ha a török elkap, enyhén szólva vérszomjas kedvében lesz. – Ezzel azt akarja mondani, hogy lehetetlen? – Nem egészen, Bill. De mesteri tengeralattjárósra van szüksége a munkához. Az én nemzedékemben körülbelül három van, aki meg tudná tenni. Elliott admirális, akivel már találkozott. Én, épphogy csak. És valószínűleg Greenwood kapitány, de ő hajlamos túlságosan izgulni, de azért meg tudná tenni. – És mi a helyzet az eddigi legjobb Pusztítójával? – Ő is, természetesen. – Az Ben, ugye? – kérdezte Laura. – Igen, Ben. – De miért érdeklődik utána? – Később – válaszolta az apja – Bill majd mindent elmagyaráz. – Laura mosolygott, nyilvánvalóan nem tartva az eljövendő kilátásait halálos ítéletnek.

– Nagyon jó – mondta a lány. – Mrs. Laura Anderson, Flóra és Mary édesanyja, az Egyesült Államok képviselőjének kérdéseire a válaszait tíz óra utánra tartogatja, melyet az admirális dolgozószobájában fog megadni. – Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a lányom azt gondolja, hogy a tűz mellett fognak üldögélni és a legjobb boromat inni – közvetített az admirális –, de én úgy fogok vigyázni arra a borosüvegre, mint a törökök a Boszporuszra. – Azt elhiszem – mondta Bill. – Amint látom, hamar ellopnák a marháját a karámból, hogyha nem vigyázna rá. – Laura viszonzásképpen szívesen oldalba bökte volna a könyökével az amerikait, de aztán úgy döntött, hogy éles szemű anyja ezt a cselekedetet flörtölés jelének venné egy kétgyermekes anya részéről. Az admirális más tárgyra tért. Érdeklődött, hogy Billnek vajon van-e ideje egy napot a tengeren tölteni. – Ez a világ legjobb tengeralattjáró-képző területe, különösen azok számára, akik sekély vízben akarnak gyakorolni. – Admirális, igazán nagyon díjaznám ezt. Furcsa, hogy milyen szűklátókörű tud lenni a mi szakmánk. Mindnyájan ugyannak a játéknak a részesei vagyunk... de mégis annyira távol állunk egymástól. – Helyes. Már tegnap megbeszéltem, de korán kell kelnünk, mert kilenckor már a fedélzeten kell lennünk. A vacsora hátralevő része gyorsan telt. A kansasi az órájára pillantott, és meglátta hogy már tíz óra elmúlt, és Laura elfogva pillantását megjegyezte: – Úgy látom az amerikai tengerészünk kezd fáradni – mondta, székét hátratolva. – Egy pár perc, míg anyámnak segítek, aztán szembenézek a keresztkérdéseivel. Egy palackot talál az italoskocsin, töltsön két pohárral abból a bordeaux-iból, mielőtt apa eltüntetné. Bill Baldridge úgy tett, ahogy mondták. Megköszönte a kitűnő vacsorát az admirálisnak, aztán jó éjszakát kívánt vendéglátóinak. Megbeszélték, hogy másnap reggel 07.15-kor találkoznak reggelinél. A könyvekkel borított dolgozószobában Bill megtalálta a bordeaux-it, kitöltött két pohárral, aztán leült a tűz mellé. Laura tíz perc múlva érkezett, haja frissen megfésülve, ajkán friss rúzzsal. Elegánsan leült a szemben lévő karosszékbe, karcsú lábait keresztbe vetve lágyan megszólalt: – Oké, parancsnok. Az öné vagyok. Bill azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak szó szerint érthetné az elhangzottakat. De előtte az a hölgy ült, aki segíthetett megtalálni azt az embert, aki valószínűleg a levegőbe repítette a Thomas Jeffersont. Tudta, hogy Laura lehet az egyetlen kapcsolat, amely elvezetheti a világ legfélelmetesebb terroristájához. Elhatározta, hogy elmondja a lánynak látogatása célját: – Laura – mondta –, mint ahogy bizonyára értesült róla, szörnyű baleset történt az egyik repülőgép-hordozó anyahajónkon a múlt héten. Nem hisszük, hogy ez egyszerű baleset volt. Úgy véljük, hogy valamelyik közel-keleti hatalom robbantotta fel az anyahajót. Ügy gondoljuk, hogy a lövedék, amely megsemmisítette a hajót, egy torpedó lehetett, melyet nukleáris robbanófejjel láttak el, és egy tengeralattjáróból indítottak el. Nagyon, de nagyon kevés ember van a világon, aki ezt végre tudta hajtani. Én úgy hiszem, hogy Benjámin Adnam vezette azt a tengeralattjárót. – Ben! De hiszen ő izraeli. Az ő otthona Tel-Aviv. Amerika az egyik legnagyobb támogatója Izraelnek. Miért akarná bárki is megtámadni saját leghívebb szövetségesét? Bill megrázta a fejét. Aztán azt mondta: – Meséljen inkább róla, Laura. Milyen ember volt ő? – Hát... olyan százhetvenöt magas, erősebb, mint ön, ébenfekete göndör hajjal, elég jól öltözött. A szeme sötét, majdnem fekete. Nem volt olyan keleties kinézete, a bőre kávészínű, lágy, mintha soha nem kellene borotválkoznia. Amikor először találkoztunk, azt hittem ő a világon a legszebb ember. Szerelmes voltam belé, ezt tudhatja. Ő volt az első szerelmem... Az egyetlen szerelmem. Bill kortyolt egyet a bordeaux-iból. – De mi van Mr. Andersonnal? – Tévedés. Komoly tévedés. – Laura megrázó őszinteséggel beszélt, valószínűleg túlságosan feloldódva az ősrégi rubinpiros portugál bor hatása alatt. – Amikor két év múlva Ben visszatért Izraelbe, azt hittem, soha többé nem látom, bármit is mondott. Azt hittem, megszakad a szívem. Tizennyolc hónapig sehová sem mentem. Az anyám azt gondolta, ideg-összeroppanásom van. Ő gyűlölte Bent azért, amit a drága kislányával csinált. De azt hiszem, borzasztóan örült, amikor

Ben távozott, mert belepusztult volna, hogyha hozzámegyek feleségül. Habár ennek nem volt soha semmi esélye, és soha nem is beszéltünk róla. Időről időre eljártam apámmal vadászni, és egy ilyen alkalommal találkoztam Douglasszal. Jedbourgh mellett, a határon. Egy helyi földbirtokos fia volt, és sokszor ebédeltünk együtt. Mivel mindenki más idősebb volt a társaságban, néhányszor közeledett hozzám, és mivel én nem bírtam látni senkit sem, egypár év múlva beleegyeztem, hogy hozzámegyek feleségül. Mindenki boldog volt, az anyám hatalmas lakodalmat rendezett. Aztán megtörtént. Ben telefonált egy nappal az esküvő előtt. Azt mondta, hogy még mindig szeret, és látni akart. Természetesen nem egyeztem bele, és ezt meg is mondtam neki. De ez megint majdnem összetörte a szívem, és amikor már Mrs. Douglas Anderson lettem, nem bántam volna, hogyha soha nem találkozom a férjemmel. Nagyon kedves volt és rendes. És gazdag. De nem kellett volna beleegyezni a házasságba, mert semmit nem éreztem iránta. Laura Andersonnak halvány fogalma sem volt róla, hogy miért önti ki a lelkét ennek a majdnem idegen kansasinak, és csak alig tudta igazolni magát azzal, hogy valószínűleg a közös ismerős teszi ezt vele. Bill Baldridge szörnyülködve megrázta fejét, aztán visszatérítette a beszélgetés fonalát Benre, ami nem volt nagy leleményesség tőle. – Látta azóta újra? – Kétszer. Egyszer amikor Kairóba utaztam, hogy találkozzak vele, míg Douglas hivatalos ügyben távol volt. Másodszor egy évvel ezelőtt, amikor Ben visszatért Faslane -be három másik izraeli tiszttel, hogy kiképzést kapjanak az Upholder osztályú tengeralattjárójukra, amit a haditengerészetük vásárolt. Akkorra már önálló parancsnok volt. Furcsa volt, de a megcsalás hatalmas ereje... egy hotelbe mentünk a hegyekbe... rossz hatással volt mindkettőnkre. Agyonizgultam magam, hogy vagy az anyám, vagy az apám, vagy épp a férjem akármelyik pillanatban besétálhat az ajtón és rajtakaphat. Amikor elváltunk, az a furcsa érzésem volt, hogy soha többé nem látom. És azóta tényleg nem láttam. Egypárszor felhívott. De nem hiszem, hogy bármelyikünk is úgy érezne, mint akkor valamikor régen. A hosszú, hosszú elválás és a rokonság megduplázódása egy kicsit soknak bizonyult mindkettőnk számára. A Haditengerészetnél szolgál, isten tudja, hol, és én itt maradtam szegény Douglasszal, aki egy jóvágású, magasan kvalifikált negyvenéves bankár, aki teljesen hidegen hagy. Attól tartok, ezt ő is tudja. Nem vádolnám, hogyha lelépne a titkárnőjével. – Van valamilyen címe vagy telefonszáma Bentől? – Nem, soha nem is volt, amióta innen eltávozott. Ami igaz, az igaz, elég titokzatos volt. Sokszor kérdeztem tőle, hogy van-e olyan hely, ahova levelet vagy akár képeslapot küldhetnék. De mindig azt mondta, hogy ez egy kicsit túl komplikált lenne. – Laura, bizonyos ön abban, hogy Ben izraeli volt? – Soha nem fordult meg a fejemben, hogy más is lehet. Úgy volt itt, mint izraeli tiszt. Hogy lehetett volna más? – Nem tudom – mondta Bill –, de Közel-Kelet furcsa hely. Egy pár nappal az Öböl-háború előtt, Szaddám Húszéin megesküdött a közvetlen szomszédainak, akkori barátainak és szövetségeseinek, az egyiptomi Mubarach elnöknek, hogy soha nem támadja meg Kuvaitot. Az igazság nehezen megfogható valami, ha az ember átlépi a görög félsziget határát. – Történt-e valami, amióta Bent ismeri, ami azt sugallaná, hogy más nemzetiségű? – Nem, nem igazán. Az egyetlen dolog, amin elcsodálkoztam, az arab nemzetekkel való együttérzése, még a terrorizmus ellenére is. Soha nem mondhattad el róla, hogy fanatikus arabellenes – és nem volt vallásos sem. De most, hogy visszagondolok, volt még valami. Csak egyszer találkoztunk Kairóban, de máskor is akart már velem találkozni, és mindig Kairóban. Soha nem Izraelben. Nem furcsa ez egy kicsit? Nem tudom. De soha nem jutott eszembe, hogy egyiptomi lehet. – Mondott valaha valamit az előző életéről? – Igen. Itt járt iskolába Angliában, egy bentlakásos iskolában Kentben, tehát gondolom, a szüleinek volt valamennyi pénze. De nem itt járt egyetemre – tizennyolc évesen visszament Izraelbe –, és ha jól értettem, rögtön belépett a Haditengerészethez. Amikor Faslane-be érkezett, azt mondta, hogy ez az első látogatása az Egyesült Királyságba, amióta befejezte az iskolát. – Volt-e még valami más, ami azonkívül, hogy izraeli, megkülönböztette a többiektől a Pusztító-osztályban?

– Nem igazán. De egy szép új autóval érkezett. Egy kis piros BMW-vel. – Népszerű volt a többiek között annak ellenére, hogy okosabb volt mint bárki más? – Nem igazán. Bent nem érdekelte semmi hétköznapi dolog. Nem tudott udvariasan beszélgetni – ami miatt az anyám persze megvetette. Ha volt egy születésnapi parti, megjelent, drága ajándékot hozott, de mindig kívülálló maradt. Mindig elmerült a gondolataiban. – Miért szerette annyira? – Mert az én fiatal szememben ő Istennek tűnt. Csak tizenkilenc éves voltam, ő huszonhét. Kiváló a csoportjában, elég gazdag ahhoz, hogy szép helyekre vigyen, az egyetlen, akinek új autója volt, olyan ember, aki el tudott szórakoztatni közel-keleti országokból származó sztorikkal. Magával ragadó volt, de ami hiányzott belőle, az a sebezhetőség. Egy asszony számára, úgy hiszem, ez nem túl vonzó tulajdonság. De egy tizenkilenc éves lány számára, aki épp akkor végezte a londoni titkárnőképző intézetet, ez nagyon-nagyon különös volt. Nem hiszem, hogy ugyanúgy reagálnék, ha most találkoznék vele először. – El tudná képzelni, hogy elég könyörtelen ahhoz, hogy felrobbantson egy repülőgép-hordozó anyahajót, hatezer emberrel a fedélzeten? Laura habozott, aztán azt mondta: – Nem, Bill. Nem, ha így kérdezi. De volt benne valami hidegség, gyakorlatiasság, megrögzöttség. Volt valami erő benne, és ha tudta volna, hogy az a feladata, hogy elsüllyesszen egy amerikai anyahajót... megtette volna. Másrészt nagyon varázslatos mosolya volt. És nagyon éles eszű is. Még azt is el lehet róla mondani, hogy nyugodt és magabiztos volt. De amikor igazán megismertem, észrevettem, hogy a szeme soha nem nyugodott. Volt valami óvatosság benne. Sokszor észrevettem, hogy körbepásztázza szemével az éttermet. Aztán mosolygott, és mondott valami viccet. Azt hiszem, soha nem érdeklődött más nők iránt; egyszerűen ennyire figyelt. Úgy hívtam, hogy az ő periszkópikus tulajdonsága, minden öt percben körbenézett. Még egy ilyen zseninek is mint Ben, gyakorolni kellett, gondolom. – Említette valaha a szüleit? – Nem igazán. Csak azt, hogy valahol vidéken élnek Izraelben. Gyümölcsöt termesztenek, dinnyét meg ilyeneket... De néha megemlítette, hogy dolga van a családi bankban Londonban. Havonta egyszer elutazott oda, általában Glasgow-ból vonattal. – Volt valamilyen más közeli barátja Angliában vagy Skóciában? – Itt senki. Nem volt olyan népszerű. Soha nem említette, hogy ismerne valakit Londonban. Azt hiszem, soha nem is mutatott be senkinek. – Mikor hallott róla utoljára? – Egy hónappal azután, hogy befejezte az Upholder osztályú kurzusát, kaptam egy telefonhívást tőle. Nem voltam itthon, Douglasszal és a lányokkal víkendeztünk. Miután a mi házunkban nem vette fel senki a kagylót, ide telefonált. Az anyám teljesen kiborult, de azért udvarias maradt. Egyébként egy árva szót sem hallottam felőle azóta – ami egy kicsit szokatlan... Eddig ez a leghosszabb idő, hogy távol marad... Az anyám valószínűleg megmondta neki, hogy ő a legnagyobb gazember, akivel eddig találkozott vagy valami hasonlót, habár tagadja. Azt hiszem, Ben végleg eltűnt az életemből. – Mesélne nekem Egyiptomról? – Ez akkor történt, miután már négy éve házas voltam – körülbelül tizennégy hónappal Flóra születése előtt. Douglas Montreal-ba utazott szemináriumra. Hat napom maradt egyedül. Már három hónappal előre elkezdtük tervezni. Glasgow-ból repülővel mentem. Londonban átszálltam a KLM kairói járatára. Ben rendezte el az egyiptomi jegyemet. Bill csak ült és hallgatta, ahogy a lány mesél, és arra gondolt, milyen kislányosan hangzik ez az egész. Ahogy Ben Adnamra gondol, a nagy Mercedesre, amely a Kairói repülőtéren várta, az egyenruhás vezetőre, a hosszú esti utazásra a Giza-fennsíkon, a lakosztályra a mesés Mena House Hotelben, amelynek erkélye az emberiség legmagasztosabb emlékeire, a piramisokra nézett, melyek ott magasodtak egyenesen a sivatagi ég alján. – Soha nem felejtem el, amikor először megláttam a piramisokat – folytatta Laura – csak álltam ott az erkélyen. Egyedül voltam, és csak bámultam az ötezer éves múltat, hallgatva a lelkemmel a sivatag hangját... Ben akkor éppen lement telefonálni valakinek. A legromantikusabb hely volt ez a világon, egy elszigetelten felnövő skót lány és egy hűvös, nem

túl romantikus tengerésztiszt számára. De azt hiszem valami romantika lehetett benne is, különben nem vitt volna arra a helyre. Egyébként, hogyha az ember olyan elzártan nő fel mint én, az első szerelme nem sokat ronthat a helyzeten, tehát elmondhatom, hogy csodaszép napokat éltem át. – Próbáljon emlékezni, Laura. Történt valami szokatlan Egyiptomban? Valami, amire még mindig emlékszik. – Nem hiszem... Kivéve egyszer, amikor egyik délután egy mecsethez mentünk. – Hogy micsoda? – Egy mecsethez mentünk. Városnézésen voltunk Kairóban, és a sofőr elvitt minket a Citadellához, ami egy káprázatos vár, melyet eredetileg Saladin épített, azt hiszem. Amikor elsétáltunk Mohamed Ali dzsámija mellett – amely a legcsodálatosabb épület Kairóban, kilométerekről látszik a két minaretje, olyan karcsúak... mintha akármelyik pillanatban le lehetne őket törni. Jóval a mecset kupolája fölé magasodnak. Bill csendesen hallgatta, csak annyit mondott: – Folytassa, Laura. – Hát igazán nem sok minden történt. Én be akartam menni, de Ben azt mondta, hogy nem lenne illendő két ilyen hitetlennek belépni egy ilyen szent mohamedán imahelyre. Volt egy kis könyvesbolt a szomszédságában, azt mondtam, hogy bemegyek megnézni, hogy találok-e valamit, ami majd emlékeztet engem erre a helyre, amikor visszatérek Skóciába. Azt mondta, oké, ő majd kint vár a bejáratnál, mert még meg akarja nézni a kilátást a városra. Szóval én bementem a könyvesboltba, körülbelül húsz percet töltöttem ott, beszéltem az öreggel, aki vezette... Emlékszem, elmesélte, hogy az Egyiptomi Légierőnél szolgált az Izraellel folytatott hatnapos háborúban. – Tehát, kimentem az udvarra, hogy találkozzak Bennel, és akkor megláttam, hogy a mecset egyik oldalajtóján surran kifelé, amit egy kicsit furcsállottam. Megálltam és néztem, ahogy felhúzza cipőit. Soha nem gondoltam erre vissza, de azt hiszem, nem mindennap kap rajta az ember egy izraelit, amint egy arab mecsetben imádkozik. – Hát nem, az már biztos – mondta Bill Baldridge. – Mondott valamit... valami kifogást? – Igen. Annyit mondott, hogy látott valakit, akiről azt hitte, hogy ismer, de tévedett. – Lehet, hogy igazat mondott, de akkor is elég furcsa – egy izraeli tiszt egy mecsetben, még ha valakit látott is ott. Az egész olyan hihetetlen. És az a nagyvonalú hétvége is a Mena House ban – igencsak költséges egy dinnyetermesztő fia számára, különösen, hogyha az a híresen alacsony izraeli hivatásos fizetésből él. – Igen, nagyon fényűző volt a hotel – és Ben nagyon otthonosan mozgott benne, mintha ismerné a személyzetet. Egy ideig azt gondoltam, hogy biztos már egy pár nappal előttem odaért, de az egyik este megittunk egy pohár italt a kertben a főnökkel, aki nagyon fontos személyiségnek tűnt. – Végiggondolva, az egész elég bizarr helynek tűnik egy izraeli tiszt számára – Kairó közepében... Jézusom, itt találkozott Jimmy Carter Anwar Szadat elnökkel. Kissinger az egyiptomiakkal. Egyszer olvastam egy újságban egy cikket Nixon közel-keleti politikájáról. O is a Mena House-ban szállt meg, és Roosevelt elnöknek is a kedvenc szállodája volt. Isten tudja, hány külföldi király fordult meg már ott. Ez egy arab létesítmény. Mi az ördögöt keres ott Benjámin Adnam, hacsak nem tényleg arab. – Erre nem tudok válaszolni, de eszembe juttatott egy furcsa párbeszédet a Mena House-ban. Nem tudok visszaemlékezni a pontos szavakra, de emlékszem, hogy valami ilyesmit mondott: „A mestereim valószínűleg nem örülnének, ha megtudnák, hogy egy angol admirális lányával mutatkozok itt, ilyen nyíltan. Egy kicsit tapintatlannak tartanák”. Megkérdeztem, miért. Egy kicsit elgondolkodott, aztán valami olyasmit mondott: „A mestereket lehet helyettesíteni különben is, de engem nem lehet helyettesíteni”. Nem az arrogancia lepett meg. Benben mindig volt egy csomó belőle, még egy kis hősködés is, a felszín alatt. Egy kicsit szégyellem bevallani, hogy mennyire vonzónak tartottam ezt abban az időben. De a „Mester” szó használata volt, ami egy kicsit meglepett. Még soha nem hallottam tengerésztisztet így, ilyen összefüggésben használni ezt a szót. Még most is a fülemben cseng a hangja. – Furcsa, Laura. Még amerikai tengerésztisztet sem hallottam így használni ezt a szót. Továbbra is kíváncsi vagyok, hogy ki is volt Ben igazándiból.

– Tényleg azt gondolja, hogy nem az volt, akinek kiadta magát? – Tényleg. Nem azért, mert az ön apja meg van róla győződve, hogy a világon nincs fél tucat ember, aki fel tudna robbantani egy amerikai anyahajót. Ő úgy gondolja, hogy Ben képes lenne rá. Csakhogy egy arab sokkal inkább beleillik a képbe, mint egy izraeli. – Pont a házasságunk után telefonált Ben, és arra kért, hogy találkozzunk. Akkor is Kairót emlegette. – Furcsa. Vajon hol a pokolban lehet most. – Ebben nem tudok segíteni. Már jó pár hónapja nem hallottam felőle. Lehet, hogy nem is fogok. És soha nem volt címem. – Beleegyezne, hogy értesít, ha netalántán hallana felőle? – Iigen... Igen, természetesen. Egy vezető haditengerész tiszt lánya vagyok. Megértem, hogy milyen komoly dologról van szó. Értesíteni fogom, ha kell. Laura fáradtan felállt, kezével beletúrt hajába. – Szeretne egy kis zenét hallgatni? – kérdezte. Keresztülment a szobán, és feltett egy CD-t. Giuseppe Verdi legemlékezetesebb operájának rapszodikus nyitánya töltötte be a szobát a Bécsi Filharmonikus Zenekar előadásában. – Rigoletto – mondta Bill. Egy darabig csöndben ültek, hallgatták a szívet tépő áriákat, melyeket Jelena Cortrubas adott elő mint Gilda, és Placido Domingo mint Mantua hercege. Amikor a szoprán a „Caro Nome”-t énekelte, Laura meglepődve hallotta az amerikai tiszt hangját. – Ez olyan szép, hogy már majdnem kibírhatatlan – mondta Bill. A lány egy kicsit lehalkította a zenét és megkérdezte: – Ön szereti az operát, ugye? – Bizonyos alkalmakkor igen. Mint például most – mondta Bill komolyan. – Az anyám testvére, a New York-i Metropolitanban énekelt. Néhányszor küldött nekünk is jegyet. Az anyám egypárszor elvitt engem is, amikor Annapolisban tanultam, fizetett, hogy Washingtonból átrepüljek, hogy halljam a nagy mestereket énekelni. – De soha nem jutottam tovább a könnyebbeknél, mint a Bohémélet, Figaro, Rigoletto, Pillangókisasszony... Carmen, Aida... de mindig szerettem a zenét – ez olyan, mintha valaki megigézne. Az az igazság, hogy inkább jártam operába, mint rodeózni. Hirtelen az órájára pillantott – Hé, már éjfél van, és nem aludtam ágyban, mióta elhagytam Kansast vasárnap reggel. És holnap reggel nagyon korán kell kelnem. Inkább elbúcsúzom, mint hogy itt essek össze a szőnyegen. – Rendben. Csak eltörlöm ezeket a poharakat, és eloltom a tüzet. Jó éjt, Bill. Remélem, segítettem. – Igen, hálás vagyok érte. – Bill azon gondolkozott, hogy vajon illendő-e arcon csókolnia a lányt, de aztán úgy döntött, hogy nem. Mrs. Laura Anderson ezt a mulasztást sokkal durcásabban viselte, mint ahogy illett volna. Bill felmászott a lépcsőn, és elaludt mint a mormota. Tudta, hogy a második nap Inverarayben nem szükségszerű, de szeretett volna kirándulást tenni a tengeralattjárósok eme Mekkájában MacLean admirális társaságában. És szeretett volna még feltenni neki egypár kérdést, Izraellel és a haditengerészetével kapcsolatban. Azzal nyugtatta magát, hogy ez a brit admirális kétségtelenül a világ legképzettebb tengeralattjárósa, akivel valaha is találkozott. Ezenkívül ő tanította Ben Adnam parancsnokot, bármilyen pokoli következménye is lett ennek.

152357JÚL02. 11É, 53K. Sebesség 7. Irány 192. Periszkópmélység. Pozíció: 2000 kilométerre délnyugatra a legutóbbi mért pozíciótól, 300 kilométerre a szomáliai partoktól. – Oké, Georgy, habár közelebb vagyunk a hajóutakhoz, mint szeretném, gyerünk fel a felszínre, és állítsuk le a főhajtóművet. Mondd meg az embereknek, hogy javítsák ki a hajó szivárgását úgy, hogy tartós legyen. Itt és most. Amíg állunk. Már egy hete ezen aggódnak.

160124JÚL02. – Ügyeletes tiszt parancsnoknak, ügyeletes tiszt parancsnoknak... Az a zaj, amit harminc perccel ezelőtt fogtunk az antennán... szerintem az egy nagy teherhajó délnyugatról. Huszonöt kilométerről, 3-5-0, húsz csomó. Öt percen belül ütközés. – Kapitány, ügyeletes tisztnek. Mennyire jön ránk? – Lassan közeledik egyenesen az orrunknak. – Jézusom, a hajtómű le van állítva. Ben! Ben! Mindjárt ránk jönni és meg sem tudunk mozdulni. – Nyugi, Georgy, helyből merülünk. – Jézusom! En még soha nem tenni ilyet. – Én már vagy egy tucatszor. Nincs más választási lehetőségünk. El kell merülnünk. Nem akarom, hogy bárki meglásson minket. Es ütközni sem akarok. Gondoltam, hogy ez lesz. Ezért akartam, hogy beállítsd a merülési egyensúlyt, mielőtt a felszínre jöttünk. Na most, csinálj mindent úgy ahogy mondom... Nyisd ki a fő szellőzőnyílást és a főcsapot. Figyeld a szöget... A hajó fara tíz fokkal lejjebb van, de nem baj. Egy kicsit egyenetlen... Hol tartunk? Harminc méter? – Jézusom! Ben, csúszunk hátrafelé a fenék felé! – Pofa be, Georgy, öreg fiú, oké? Tartsd nyitva azokat a szellőzőnyílásokat, ez mind csak levegőbuborék. Még rengeteg sűrített levegőnk van. Szedd össze magad, az isten szerelmére. Tudom, hogy a szög rossz... Hol tartunk? Hatvan méter? Oké. – A hajó fara negyven fokkal lejjebb van, Ben. A legénység fog pánikolni. – Hát mondd meg nekik, hogy ne pánikoljanak. Állítsd le a levegő kiáramlását... A hátsó ballaszttartályokból üríts ki ötöt. Oké, elég. Georgy, nehéz a hajó vége. Szólj tíz embernek, hogy menjenek az orrába. Mondd meg nekik, hogy másszanak fölfelé. – Oké, Georgy... A szög kezd helyreállni... Nyiss ki öt szellőzőt. Jó... Csukj be ötöt... Hol tartunk? Nyolcvan méter? – Száz méteren álljunk le egyensúlyban. Nyiss ki öt szellőzőt... Csukj be ötöt... Oké. – Száz méteren vagyunk, uram.

160154JÚL02. – Na, itt vagyunk, Georgy. Csak szép csendben itt lebegünk, száz méterrel a felszín alatt. Mindjárt elhalad a fejünk felett. Aztán mikor elment, csak szépen visszalebegünk a felszínre, és a sötétben befejezzük a javításainkat. Nincs semmi gond. Georgy, bocs azért a dőlésszögért, ez mindig így van helyből merülésnél. – Egészen megaláz. De ha egyszer kikerülök innét, biztos, hogy kinyírom a Mesterét, Ben. De azért kösz.

A következő nap reggelén Bill Baldridge és az admirális elhagyták a nagy, tóparti házat, mely még mindig aludt, és elindultak az erdőn keresztül, délre fordulva a főút előtt a Loch Lomond partján haladva. Egy rövidebb utat választottak, amely a tó keleti partján haladt le egészen Faslane-ig, az ellenkező irányból. – Gondolja, hogy könnyű behatolni az Izraeli Fegyveres Erőkhöz, és belülről munkálkodni éveken keresztül? – kérdezte Bill. – Az éjjel átgondoltam az egészet, és érdekes módon azt hiszem, igen. Ez egy olyan ország, amelybe mindenhonnan vándorolnak népek. Amikor Izrael először megalakult, olyan sok idegen érkezett a különböző, társadalmilag elmaradott európai országokból, hogy biztos vagyok benne, hogy nem tudtak senkit sem kiszűrni. De mégis, valahogy megalakították a nemzetüket, olyan

zsidókból, akik Oroszországból, Lengyelországból, Németországból, és egész Kelet és Nyugateurópából érkeztek, még az USA-ból is. Ami ebből következik, az az, hogy az újonnan települt zsidó emberek közül bárki bárkinek kiadhatta magát, moszkvainak, londoninak, New York-inak, berlininek. – Az arab országokból a beáramlás Izraelbe nem volt kisebb mértékű – jöttek Egyiptomból, Líbiából, Szíriából, Algériából, Jemenből, és természetesen Irakból és Iránból. Senki nem lehetett soha biztos ezeknek a népeknek a hűségéről Izrael iránt. De Izraelnek mindig könnyű volt sikeres kémeket verbuválnia, mert olyan sok nemzetiségből válogathatott. – Ez azt jelenti, hogy a fordítottja is igaz..., hogy 1948 és 1968 között Izraelbe áramló népek között akadtak olyanok is, akik másoknak dolgoztak, más kormányoknak, akik rendkívül kényelmesnek találhatták, hogy már vannak besorozott embereik abban a katonaságban, amely egy nap akár ellenséggé is válhat. – Nem találja mindezt egy kicsit erőltetettnek? – Admirális, én nem tartom ezt egyáltalán erőltetettnek. Sőt inkább értelmet ad az egésznek számomra. – Eddig azt gondoltam, hogy Ben Adnam parancsnok izraeli volt, de most már látom, hogy egyáltalán nem biztos, különösen, hogy Angliában járt iskolába – és az erős, tizennyolc éves, jó angol iskolában nevelkedett fiúnak... könnyű volt jó társadalmi és anyagi helyzetbe kerülnie a Szentföldön. Nem mondom, hogy iráni vagy iraki volt... de ez egyáltalán nem lehetetlen. – Nem... – mondta lassan Bill. – Azt hiszem, a legjobb, amit most tehetek, hogy nyitva tartom a szemem. Tudomásom van róla, hogy ki lehetett az az ember, aki a katasztrófát okozta, és tudomásom van arról, hogy lehet hogy nem izraeli, hanem valaki másnak dolgozott. – Így van. Azt hiszem, a modern teoretikusok ezt normális logikus gondolkodásnak nevezik, én pedig egy kis józan észnek. Bill most már láthatta a vízen keresztül azt a pontot, ahol az erdő véget ért a két nagy fjord között, a Loch Koil és Loch Long között. Elkanyarodtak a víztől, átmentek a hegyen, és egyenesen egy kis városba érkeztek, amely mellett már ott volt Faslane, és Bill megint láthatta a skóciai tó hideg, fekete vizét. A fegyveres őrség formalitása nem változott, még akkor sem, hogyha a Királyi Tengerészet legnagyobb tengeralattjárósa lépett be a területre. Alaposan megvizsgálták a belépési engedélyüket, és egy alparancsnok gondjaira bízták őket. Megmutatta, hol parkolhatnak a Rangé Roverrel, és megkérdezte az admirálist, hogy vajon a vendége kész van-e a fedélzetre lépni. – Igen, kérem – válaszolta Sir Iain, azután Billhez fordult. – Szeretnék megmutatni egy párhelyet, ahol az ön emberét tanítottam tengeralattjárót vezetni. Szerencsére egy Pusztító hajó épp ma reggel indul egy hónapos kiképzési útra, erre felszállhatunk, aztán majd Arran szigetétől visszaszállítanak minket helikopterrel. Körülbelül négy órára visszaérünk. Lesétáltak a kikötőbe, ahol a kilencven méter hosszú, ötezer tonna vízkiszorítású tengeralattjáró, a HMS Thermopylae várta őket. Ennek az álnok járműnek a gyomrában, a víz alatt egy ötezer kilométer hatósugarú, Tomahawk típusú, szárazföldi támadásra alkalmas rakétakészlet volt felhalmozva. Hogy a hajó egyensúlya helyreálljon, az orrában egy másik adag Marconi Spearfish típusú vezetékkel irányítható torpedókészlet volt elhelyezve, melynek minden egyes darabja 90 kilométeres sebességgel képes megtenni harminc kilométert, mielőtt egy ellenséges hadihajóba ütközne. Az öregfiú kétségtelenül jól megtanította erre Bent. Mint ahogy Bill az elnöknek magyarázta, a nukleáris robbanófejjel ellátott torpedónak gyorsan, egyenesen és pontosan kell haladnia a célpont felé. A mai óceánok békés vizei nem biztosítanak sok lehetőséget a gyakorlásra. Bill meglepetésére hagyományos haditengerész ceremóniával vezették a fedélzetre. Harsányan üdvözölték egymást, aztán a kapitány a fedélzeti nyíláson keresztül a csúszásmentes lépcsőlejáraton a klausztrofóbiás közös helyiségbe vezette, ahol a hat Pusztító már várta őket, hogy elindulhassanak első tengeri útjukra. Furcsa, hogy a Pusztító név rajtuk ragadt, habár régen „Periszkópkurzus-nak” nevezték a tengeralattjáró-parancsnokképző tanfolyamot. Úgy látszik a népnyelv úgy döntött, hogy a tengeralattjáró-parancsnokképzősök örökre „Pusztítók” maradnak. Rob Garside parancsnok, a 2002. év Mestere, jó reggelt kívánt az admirálisnak teljes tiszteletadással az iránt az ember iránt, aki harminc évvel ezelőtt tanította.

– Hello, Rob – szeretném, ha megismerné az amerikai vendégünket, a kansasi Bill Baldridge parancsnokot, egyenesen a Pentagonból. Rob Garside parancsnok. – Örvendek, hogy a fedélzeten láthatom – mosolygott a Mester, és Billre pillantva azt mondta: – remélem észrevételezi, hogy én nem vagyok olyan emberevő óriás, mint az ön vendéglátója a nyolcvanas években volt. – Csak szerénykedik. Rob volt az egyik legjobb tanítványom. MacLean admirális mosolygott, megveregette régi tanítványa vállát, majd azt mondta: – Mit szólna egy kis kávéhoz, amíg tengerre bocsátják ezt a gőzöst? – Nincs idő, uram. Nem, ha a fedélzeten akar lenni, amikor elindulunk. – Helyes, gyerünk, Bill. Majd mutatom az utat. – És az engedély az admirálisnak és a vendégének, uram? – Igen, tessék. Óké, Bill, indulhatunk. Két perccel később a vadász-támadó tengeralattjáró már úton volt. A tetejéről a kilátás a tóra és a körben elterülő hegyekre olyan felemelő volt, hogy Bill alig tudott szólni egy szót is. Amúgy délnek haladtak, és Bill gyönyörködhetett a hatalmas hegyben a háttérben, a ködben a tó fölött és a hosszú hangával benőtt hegyoldalakban. Könnyű volt elfelejteni küldetése igazi célját. Tipikus júliusi reggel volt, a nap sugarai még nem világították meg a Cobbler keleti lejtőit a HMS Thermopylae csendesen siklott a tó közepén, körülbelül tizenöt kilométeres sebességgel a Rhu-szoros felé. Az ég felhős volt, esőre állt. – Elég mély itt a tó, hogy periszkópmélységben haladjon a hajó? – kérdezte Bill. – Igen – felelte az admirális –, de nukleáris tengeralattjáróval nem szoktunk úgy haladni, mert szükségtelen veszély lenne... Már úgy értem, hogy ha valami meghibásodna, senki nem mondana köszönetet nekünk, hogyha egy nukleáris reaktort raknánk le egy skót tó fenekére, amely még körülbelül száz évig aktív maradna. – Hát ezt én sem gondolom. Valaha már történt valami hasonló? – Nem, már régóta nem. Az első világháború óta, amikor valakinek sikerült véletlenül nyitva hagyni az egyik K osztályú tengeralattjáró szellőzőnyílását. A víz megtöltötte a kazánházat, és a hajó lesüllyedt a tó fenekére, harminckét emberrel a fedélzeten. Mind a faslane-i temetőben vannak eltemetve. – Ez az egyik legnagyobb baj ezekkel a szerkezetekkel... Egy kis hiba, és már nincs választása az embernek – mondta Bill csendesen. – Gondolom, ezért hiszik, hogy a tengeralattjárós rang mindenekelőtt áll. – Miért mondja, hogy „hiszik”? – kérdezte Garside parancsnok. – Ezt mindenki tudja. Mindenki nevetett a főnök tréfáján, de a küldetés komolysága mindenkit elhallgattatott. Egy hónapos útra indultak, ki a nagy vizekre, nyugatra a Brit-szigetektől. Az Atlantióceán mélységeibe viszik ezt a tengeralattjárót, háromszáz méteres mélységre, olyan vizekre, amelyek messze a kontinentális talapzat biztonságán túl esnek. Ez az a terület, amelyet a szakma GIUKhasadéknak nevez. Mélytengeri őrterület a nyugati világ leghatalmasabb nukleáris tengeralattjárói számára. Ez az úgynevezett „fojtó pont”, amelyet Grönland, Izland és az Egyesült Királyság partjai határolnak, amelyen keresztül az orosz tengeralattjárók kijárnak északi bázisukról, mely Murman partján található, a Barents-tengeren. Ez a régi szovjet tengeralattjárós útvonal, amelyen az atlanti kereskedelmi útvonalak megközelíthetők. A háború idején nem lehetett úgy keresztülmenni a GIUK-hasadékon, hogy az amerikaiak vagy a britek ne tudták volna pontosan, hogy ki halad át ott, hányan vannak, és milyen irányba tartanak. Ezen a ponton, szovjet tengeralattjáró nem lehetett biztonságban. A mélytengerek eme stratégiai fontossága tette olyan fontossá és hatékonnyá a skót tavakon elterülő tengeralattjáró-bázist. Könnyű volt elkapni az oroszokat a Fekete-tengeren, mert a törökök felügyelték az egyetlen utat a Boszporuszon keresztül. És ezenfelül ott volt a Gibraltári szoros, amely egy másik „fojtó pontot” jelentett. A GIUK-hasadék az egyik legfontosabb terület volt, és erre a potenciális tengeralattjáró hadszíntérre mind a Pentagon, mind a Királyi Haditengerészet a legjobb embereit és a legjobb felszerelését küldte. MacLean admirális útközben a Pusztítók eljövendő programjáról beszélt, amellyel szembe kell nézniük, amint a Thermopylane áthalad a Rhu-szoroson és elhagyja a parti nyúlványokat. Nyolcvanöt kilométeren keresztül a felszínen haladtak, aztán öt kilométerre délre a Cumbraestól, a kapitány periszkópmélységbe vitte a hajót.

Az admirális mindenről tájékoztatta Billt, ahogy folytatták útjukat délre, Arran szigetének déli partja felé, mely a Kintyre hegyfokának félárnyékában helyezkedik el. Miután elhagyták Arran szigetét, újra felmerültek, és az admirális a hajóhídra vitte Billt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a szokatlanul megvilágított nyolcvan kilométer hosszú csatornára egészen Campbeltownig, ahol a haditengerészet helikoptere majd várja, hogy visszaszállítsa őket Faslane-ba. Egész úton Kintyre felé Bill azon vette észre magát, hogy ámulva figyeli a fedélzeten dolgozó Pusztítókat, ahogy szorgalmasan jegyzetelnek, diagramokat készítenek, figyelnek a hanglokátorokra, tárgyalnak a felszínkép-analizátorral, beszélnek az elhárítósokkal, tanácskoznak a harcászati vezetőkkel, akik a rakétákat és a torpedókat irányítják. Ezen a területen tanulta Ben Adnam parancsnok a modern tengeralattjárós hadviselés speciális technikáját. Billben már nem maradt a kétségnek árnyéka sem afelől, hogy bármilyen jövendőbeli terroristának ez a hely a legmegfelelőbb arra, hogy a szakmai tudás legfinomabb árnyalatait elsajátítsa. Azt is sejtette, hogy ha elkapná Adnamot, a Királyi Haditengerészet soha többet nem képezne közel-keleti tengeralattjáróst. Már lehetett hallani a haditengerészet helikopterének távoli zúgását. Egy pár perc múlva már ott lebegett a fejük felett hat méter magasan és a csörlő minden ceremónia nélkül felhúzta Baldridge-ot és az admirálist a kabinba, azután elszállt Faslane felé. A leszálláskor egy sürgős üzenet várta Billt. „Hívja fel Morgan admirálist a személyes vonalán Fort Meade-ben.” Egy hadnagy elkísérte Billt egy kis irodába, ahol egy privát telefonvonalon, elkerülve a telefonközpontot egyenesen tárcsázhatta a számot. – Először tárcsázza a 001-et, utána az USA helyi kódját, utána a számot – mondta a hadnagy. Bill felhívta a privát vonalon a privát számot. Másodperceken belül meghallotta az állandóan ideges Morgan admirális dörmögését. – Halló... itt Morgan. Bill nyelt egyet. – Itt Baldridge főhadnagy. Teljes készenlétben. Meghallotta az admirális nevetését. – Hello, Bill, örülök, hogy hallak. Mi a helyzet? – Hogy a fenében talált meg? – Egy öreg pajtás. Elliott admirális. Magának új ember, ugye? – Igen, uram. Egész jó fej. Elsimította az utamat. – Úgy hallom, talált valamit. – Biztosan, uram. Majdnem olyan biztos, mint ahogy valaki kilőtte az anyahajónkat, elkapom a fickót, aki tette. – Árulja el nekem is. – Izraeli tiszt. Benjámin Adnam parancsnok A-D-N-A-M. A legjobb parancsnok, akit valaha is képeztek itt. Egy napot töltöttem a Mesterével, Sir Iain MacLean admirálissal. Szerinte körülbelül öt ember képes a világon a víz alatt átjutni a Boszporuszon. Ő, Elliott... egypár másik... és Adnam. – Ez igaz? És hol van az a fattyú? – Azt még nem tudom. De feltételezem, hogy vagy az izraeli tengeralattjárós bázison, Haifán, vagy az egyik tengeralattjárójukban. Épp egy éve volt itt, egy Upholder osztályú tengeralattjáróra képezte ki magát, amit az ő haditengerészetük vásárolt. – Nem lehet véletlenül arab, he? – De igen. Sok esély van rá. Van egypár gyanús dolog az életében. Egy közeli barátjával beszéltem... Már néhány hónapja nem jelentkezik, ami elég szokatlan tőle. – Mindene megvan, ami szükséges? – Igen, uram. Úgy terveztem, hogy vagy ma éjjel, vagy holnap hajnalban utazok vissza. Rengeteg mondanivalóm van. – Tudassa velem, ha megérkezett Washingtonba. Majd elintézem, hogy valaki várja. Azután jöjjön egyenesen Fort Meade-be. Kettőnk közt maradjon, az Elnök állati boldog lesz. Már nagyon vágyik arra, hogy valamelyik tengerészet képébe vágjon. Siessen haza. – A vonal hirtelen megszakadt, ami az admirális rossz szokása volt. Egyszerűen nem foglalkozott

búcsúzással. Nem volt ideje. Scott Dunsmore azt mondta, hogy Morgan egyszer ezt megtette az Elnökkel is. Nem ezzel az Elnökkel, hanem az előzővel. Bill az órájára pillantott. Háromnegyed hat volt. Amire szüksége volt, az egy Concorde repülő Washingtonba, másnap hajnalban. Ez azt jelentette, hogy már aznap este el kell repülnie Londonba. Kiment az irodából, elmagyarázta a helyzetét az admirálisnak, aki felvette a telefont, és beszélt valakivel Northwoodban. Azután beszélt valakivel a tengerészbázison, és végül azt mondta. – Oké, el van intézve, Bill. Most azonnal hazamegyünk. A helikopter este nyolc órakor fel fogja venni a házunk előtt, és elszállítja Glasgow-ba, éppen időben ahhoz, hogy elérje a 9.30-as repülőt Londonban. A jegye a Brit Légitársaság asztalán lesz. Az ön helyében vacsoráznék a repülőtéren, és a Concorde-váróban aludnék egy kicsit. Nagyon kényelmes hely. A washingtoni repülő 07.00-kor indul.

Az út a tó körül vissza Inverarayba gyorsan eltelt. Visszatérve a házba, Bill felrohant, összecsomagolta a bőröndjét, beugrott a kádba, megborotválkozott, egyenruháját levetette, és civil ruhát húzott, aztán lefele indult. Az admirális éppen telefonált, Lady MacLean kint volt a gyerekekkel, Laura a hallban várt rá. – Ilyen hamar – mondta csendesen. – Szívesen eltöltöttem volna még egy vacsorát önnel beszélgetve. – Hív a kötelesség – válaszolta Bill komoran. – Hogyha hallok Ben felől, hogy tudom megtalálni? Bill átnyújtott egy darab papírt. Rajta volt a suitlandi lakásának címe, az üzenetközvetítő szolgálattal és a tengerész hírszerzési hivatal telefonszáma. A teljesség kedvéért a kansasi ranchszámát is megadta, Ray számát, nem az anyjáét a biztonság kedvéért. Ezen kívül csatolta személyes címét. – Azért remélem, nem veszti nyomát örökre – mondta. Laura nevetett az információköteg láttán, mely az „Inveraray-i bíróság” papírjára volt írva. De ahogy nevetett, meghallotta a haditengerészet helikopterének dörgését kint a gyep felett. Mindketten tudták, hogy csak pár percük van addig, amíg az admirális befejezi a telefonálást. – Szeretném, ha nem kellene elmennie – mondta Laura reménytelenül. – Én is – válaszolta Bill. – De muszáj. Beszélhetek valaha valahogy önnel? Laura egy darab papírt nyomott a kezébe. Egy telefonszám és számos időpont volt ráírva. MacLean admirális kijött a dolgozószobájából. – Oké, Bill, remélem, még találkozunk. Gyerünk... A helikopter motorja elnyomott minden további beszélgetést. Laura követte őket ki, Bill ösztönösen behúzta fejét, ahogy a helikopterhez közeledett. Besegítették a helikopterbe, odaszíjazták az üléshez. Bill becsapta az ajtót, feltartott hüvelykujjával jelezte a pilótának, hogy minden oké, s az olyan gyorsan szállt fel, mintha legalább is egy csatamezőről hajtana végre evakuációt. Bill kinézett az ablakon, és integetett a két alaknak, akik a gyep szélén álltak. Az admirális kedvességére gondolt, és arra, hogy milyen pompásan átlátta a helyzetet. Úgy érezte, nem mondott igazán köszönetet. Aztán elmosolyodott, és visszaintegetett száz méter magasból a tó csillogó vize felett. Egy kis bűntudatot érzett, amiért nem igazán Sir Iain MacLean admirálisnak integetett.

8. fejezet Július 17., szerda, 10.30 Morgan admirális a Fort Meade-i hivatala mélyén dühösen járkált fel-alá. A rövid, tömör, dühösen égő szivarja, mely negyven milliméterre állt ki foga közül, mint valami tengerészgránát,

elárulta türelmetlenségét. Délelőtt fél tizenegy volt, és az admirális soha nem dohányzott napnyugta előtt, kivéve ha valami mélységesen idegesítette. Előtte egy fiatal hadnagy állt, akit azzal a viszonylag egyszerű feladattal bízott meg, hogy beszéljen Carl Lessard kapitánnyal, az Izraeli Haditengerészet főhadiszállásának vezetőjével, hogy megkérdezze beszélhetne-e az egyik izraeli tengeralattjáró parancsnokával, Benjámin Adnammal. A hadnagy visszatért, és közölte az admirálissal, hogy kérését nem teljesítették. – Lessard kapitánnyal beszélt? – Igen, uram. – Megmondta neki, hogy az én nevemben hívja? – Igen, uram. – Megmondta neki, hogy csak rutindologról van szó, semmi komolyról? – Igen, uram. – Erre mit mondott? – Azt mondta, hogy nem hiszi, hogy tud segíteni, de kapcsol valakit, aki tud. – Mit ért azon, hogy nem tudott segíteni? Csak négy működő tengeralattjárójuk van. Csak tudja, hol vannak az átkozott parancsnokai. Mi az ördögről beszél akkor? – Nem tudom, uram. – Tudom, hogy nem tudja! Próbáljon meg nem tökéletesen nyilvánvaló dolgokat mondogatni. – Nem, uram... Igen, uram. – Ezután kivel beszélt? – Egy emberrel a személyi osztályról. – Hogy kivel? – A személyi osztállyal. Azt mondta, nem tartanak feljegyzést arról, hogy hol tartózkodnak a tengeralattjáró-parancsnokaik. – Aztán mi van? – Hát, visszahívtam őket, és a tengeralattjárós vezérlőközpontba kapcsoltak. Azt mondták, nincsenek felhatalmazva arra, hogy a parancsnokaik hollétéről adjanak felvilágosítást. – Jézusom! De hát mi finanszírozzuk az egész átkozott haditengerészetüket! – Igen, uram, de nem adott felhatalmazást arra, hogy határozottan lépjek fel, csak annyit kért, hogy beszéljek Lessart kapitánnyal. – Tudom, hogy mit mondtam, az Isten szerelmére. Kapcsolja nekem Lessartot a telefonon. Majd én beszélek vele személyesen. Ez harminc perccel ezelőtt történt. Három perccel ezelőtt egy tökéletesen elbűvölő izraeli titkárnő hangja jött be a vonalba, és közölte, hogy attól tart, Lessart kapitányt nem kapcsolhatja, mivel három hétre távozott az egyik hadihajón. – Valamelyik fattyú hazudik – mérgelődött Morgan. És a kémény a szivarja végén helyette is füstölgött. – Oké, hadnagy, azt hiszem áttérek a B tervre. – Megkérdezhetem, hogy mi lehet az, uram? – Hogy a pokolba kérdezhetné. Mikor még mindig csak az A terven dolgozom. Morgan kuncogott magában, végre. De ez nem leplezte az aggodalmat az arcán. Aztán elhatározta, hogy egy órára felfüggeszti az ügyet, amíg Bill Baldridge megérkezik. Eleresztette a hadnagyot, és járkálni kezdett. Aztán felhívta a Shin Betet Tel-Avivban, amely Izrael belső titkos hírszerzési ügynöksége, és megfelel az amerikai FBI-nak és a brit M15-nek. Morgannak meglehetős ismeretsége volt a szervezetben, mióta a haditengerész parancsnokot, Ami Ayalon ellentengernagyot választották meg vezetőjévé három évvel ezelőtt. Régi barátok voltak, és az ex-izraeli kommandós még mindig nagyon együttműködött az amerikaiakkal. Arnold Morgan tudta, hogy Ami nem lehet benne a dologban, de bízott benne, hogy kapcsolatba tudja hozni valakivel, aki nagyobb segítőkészséget mutat, mint Lessart kapitány. Morgan következő beszélgetése a legfőbb izraeli hírszerző tiszttel rövid és lényegre törő volt, és egy ígérettel végződött, miszerint a washingtoni követségen keresztül valamit rendezni fognak. Ezen a ponton az admirális tudta, hogy valami készülőben van. Egyenes vonalon

kapcsolatot létesített a CIA langley-i bázisával, és közvetlenül Jeff Zepedával, aki meglepődött, hogy hírt hall felőle. Zepeda megígérte, hogy az izraeli követségen kerít valakit, aki nyíltan beszél az admirálissal. Pár percen keresztül azt magyarázta, hogy az iráni nyomozása eddig nem jutott eredményre, de hogy hallott valami felbolydulásról Irakban. Az admirális álljon készenlétben, mert a Mossad washingtoni képviselője fel fogja hívni. Morgan admirális ránézett az órájára. Nem akart benne lenni valaminek a közepében, amikor Baldridge megérkezik. Járkálni kezdett, és azon gondolkodott, hogy vajon rágyújtson-e egy újabb szivarra, amikor a telefon megszólalt. – Morgan admirális... Jó reggelt... Itt David Gamron tábornok, az izraeli követség katonai attaséjának hivatalából. Azt a tanácsot kaptam, Tel-Avivból és az ön CIA-s emberétől, hogy bölcs dolog lenne, ha találkoznánk. – Tábornok, egy kissé meg vagyok lepve azon a hatáson, amit az én egyszerű érdeklődésem kiváltott. – Admirális, ha megbocsátja, amit mondok, egy olyan ember, mint ön, nem szokott egyszerűen csak kíváncsiskodni. – És tábornok, az is igaz, hogy egy olyan ember, mint ön, nem szokott sok időt fecsérelni a válaszadásra. – Akkor talán megegyezhetnénk előre, hogy beszélgetésünk tárgya nem túl nagy horderejű. – Természetesen, még csak említésre sem méltó. – Beszéltem Lessard kapitánnyal egy órával ezelőtt... – Egy hadihajón – vágott közbe az admirális egy kis szkepticizmussal a hangjában. – Természetesen. Ugyanis ott tartózkodik. Elmondta nekem, hogy önnel nyíltan és tisztességesen lehet beszélni. – Nem találkozhatnánk ma este hét óra körül valahol? – Ott leszek, ahol akarja. Az admirális megadta az Alexandria Étterem pontos címét és megközelítésének módját, és azt mondta a tábornoknak, hogy jöjjön egyedül, mint ahogy ő maga is. Az admirális egyelőre lemondott a második szivarról, és leült, hogy Bill Baldridge-ra várjon. A főhadnagy pontosan időben érkezett, még civil ruhában. – Bill, örülök, hogy itt van. Először is igyunk egy kávét. Megnyomott egy számot a telefonján, kávét rendelt, aztán folytatta. – Úgy terveztem, hogy 14.00-ig beszélgetünk, aztán hivatalosak vagyunk Dunsmore admirálishoz a Pentagonba. De mielőtt nekikezdenénk, nézzen csak ide... Az asztalra mutatott, ahol körülbelül egyheti Washington Post volt kiterítve. Az újságok részletezték, amit a Thomas Jeffersonról tudni kell. Bill még soha nem látott ennél átfogóbb elemzéseket. Igaz, hogy még meg sem született, amikor Kennedy Elnököt meggyilkolták. Az anyahajó elsüllyesztése még mindig vezető sztori volt kilenc nappal az esemény után is. Bill gyorsan átfutotta a heti főcímeket, és eléggé meglepődött, amikor azt tapasztalta, hogy egyetlen újság sem tette fel az egyedüli értelmes kérdést. Azt a kérdést, amit ő és az admirális próbáltak megmagyarázni. Egyetlenegy cikk sem sugallta, hogy a nukleáris robbanást, mely a hatalmas hadihajót a levegőbe röpítette, idegen erő okozta. Az kétségtelen, hogy az incidens támadások kereszttüzébe helyezte a Haditengerészetet. Szenzációhajhász újságírók nyüzsögtek szerte az országban, az elhunytak emlékére rendezett istentiszteletek után kutatva. Az ország egyik végéből a másikba utazgattak, gyász sújtotta családokat fényképeztek, anyákat, feleségeket és gyerekeket interjúvoltak, akiknek élete örökké gyásszal lesz terhes. – Egyelőre a sajtó azzal van elfoglalva, hogy támadást indít a Pentagon, a katonai vezetőség és az Elnök és a nukleáris fegyverekkel ellátott amerikai hadihajók ellen. – Látja ezt a szemetet, amit írnak arról, hogy nem engedik Amerika hadihajóit megfelelően felfegyverkezve tengerre szállni, felkészülve minden eshetőségre, ami ezzel az országgal történhet? – csapott az asztalra Morgan, látva, hogy Bill egy nagy egész oldalas cikknél megáll. – Igen, uram. – El tudja képzelni, mi történne akkor, hogyha ezeknek a barmoknak hinnénk? Arra akarják rávenni a haditengerészetünket, hogy hatásos fegyverek nélkül álljanak szembe bármilyen ellenséggel. Ezt az átkozott újságot be kéne záratni.

– Igen, uram – mondta Bill – Egyetértek önnel, de ez az Elnök soha nem fog ilyen szemétnek engedelmeskedni. Szeretné hallani a jelentésemet, uram? – Hogyne. Baldridge főhadnagy félig megtöltött egy jegyzetfüzetet a repülőút alatt. Minden kis részletről beszámolt Ben Adnamról, és a faslane-i Pusztító-képző központról. Felidézte hosszú beszélgetését Sir Iain MacLean admirálissal. Pontosan beszámolt az admirális szavaival élve arról, hogy miért tud olyan kevés ember a világon sikeresen áthaladni víz alatt a Boszporuszon. Az admirálisnak arról a véleményéről is beszámolt, hogy Adnam parancsnokot tartja az egyik lehetséges embernek, aki ezt a feladatot végre tudja hajtani. Bill megdöbbentette Morgant, amikor arról beszélt, hogy Izrael nagyon is fontos gyanúsított, mert bármit elkövethetnek az USA ellen, akkor sem ők, hanem Irán vagy Irak lenne az első gyanúsított. MacLean admirális ama nézetéről is tájékoztatta Morgant, hogy bármi furcsa történik a Közel-Keleten, az izraeli szélsőjobb pártot mindig alaposan meg kell vizsgálni. MacLean indokait is elmagyarázta, a Mossadban dolgozó magas rangú tisztek történelmi hátterét, és az izraeli kormányban jelen lévő konzervatív pártokról alkotott véleményét. Morgan admirális már nagy részét ismerte annak, amiről Bill most beszámolt, de csendben hallgatta. Csak egyszer szakította félbe, hogy megdicsérje Baldridge-ot. – Ez remek munka volt, Bill. Igazi anyag. Igazi kutatás. Igazi megítélés – mondta dicsérően. – Gondolom, úgy érezte magát, mint valami modern történelmi gyorstalpalón. Néhány ezek közül a királyi tengerészeti fickók közül... néhányan igazán hatásosak, nem így van? Imádom őket. Soha ne becsülj alá egy brit haditengerészt csak azért, mert furcsán beszél. Azért nem gondolkodnak furcsán. Bocs, Bill... folytassa. Ezen a ponton Bill elhatározta, hogy megosztja az admirálissal a Laurától kapott híreket is, de nem úgy tálalta a dolgot, mintha Ben egy arab lett volna álruhában, hanem úgy, hogy lehetett akár muzulmán is. Nem mondta meg a pontos forrását, de mesélt Morgan admirálisnak a mecsetről Egyiptomban, Adnam parancsnok Kairóhoz való ragaszkodásáról, és az arab ügy iránt érzett részvétéről, mindegy hogy mekkora atrocitásról lett légyen is szó. Mesélt az óvatosságáról, hidegvérűségéről, az új autójáról és a havi londoni útjairól. Morgan admirális közbevágott. – Csinos volt? – kérdezte. – Ki? – A hölgy, aki minderről mesélt önnek. Bill mosolygott a hírszerző szolgálat vezetőjének éles megfigyelőképessége láttán, és élesen válaszolt. – Igen, uram. Laura Andersonról van szó, az admirális lányáról. – És Adnam barátnőjéről? – Igen, uram, legalábbis amíg Faslane-ben volt. – A lány a mi oldalunkon áll? – Igen uram. – El tudja képzelni, hogy Adnam képes lenne ilyen hihetetlen gonoszság végrehajtására? – Igen, uram, el tudja képzelni. Nem egészen úgy, ahogy megfogalmazta. Úgy írta le inkább, mint aki megrögzötten ragaszkodik a tökéletességhez. Egy olyan fickó, aki bármi áron teljesíti a feladatát, bármi is legyen az. – Hát, ha ez a megfontolt véleménye Iain MacLean admirális lányának, akkor legjobb lesz, hogyha a legnagyobb komolysággal vesszük, mert elmondok önnek valamit arról a skót tisztről, amit gondolom, ön nem tud, és biztos vagyok benne, hogy ő sem kötötte az ön orrára. – Uram? – Emlékszik arra, amikor a Királyi Haditengerészet a Falkland-háborúban Argentína ellen harcolt, 1982-ben? – Uram? – Mire emlékszik leginkább? – Azon az éjszakán az angolok felrobbantották azt az óriási argentin cirkálót, négyszáz emberrel a fedélzeten... Hogy is hívták? General Belgrano. – Úgy van, Bill. Ez megváltoztatta a háború menetét. Elijesztette az argentin flottát. És Iain MacLean volt a tengeralattjáró lokátoros tisztje, aki Wreford-Brown parancsnoknak segített

becserkészni azt a cirkálót, két napon keresztül, aztán felrobbantani három régi típusú Mark-8 torpedóval. Kettő közülük egyenesen a motorházat találta el. Ez tökéletes példája a kitartó követésnek, melyet megfontolt, logikus támadás követ. Emlékezzen arra is, hogy a Belgranót két régi, de jól felszerelt irányítottrakéta-hordozó torpedóromboló követte, amerikai gyártmányúak, mint a cirkáló, és nagyon gyorsan haladtak, rengeteg mélyvízi bombával a fedélzeten. Tankönyvbe illő tengeralattjárós támadását végrehajtva a Királyi Haditengerészet tankönyvbe illően le is lépett. Senki nem fogott gyanút. Eltűntek az Atlanti-óceánban, és legközelebb a Clyde folyó mentén látták őket, ahol most ön is volt, egy óriási halálfejes lobogót lobogtatva – amely hagyományos angol jelzése a sikeres győzelemnek. Azt hiszem, itt kezdett MacLean karrierje emelkedni. De mint Mester és később mint tengeralattjárós hadosztályparancsnok legendává vált. Lényegében átírta a tengeralattjárós hadviselés tankönyvét. Néhányszor találkoztam vele Washingtonban, és ha nem tudtam volna, hogy nyugdíjazták, ő lett volna az első gyanúsítottam július 8-án. – Jézusom! Soha nem beszélt nekem erről. – Nem hát. Ilyenek a britek. Tehát ha ettől az embertől, sőt a lányától információt kapunk, hát akkor tisztelettel figyeljünk. Nem mondom, hogy Miss Laura Andersont tiszteletbeli admirálissá kellene avatnunk, vagy ilyesmi, de ne felejtse el, hogy az alma nem esik messze a fájától... És most meg akarjuk tudni, hol a pokolban van ez a Benjámin Adnam parancsnok, ugye? – Igen, uram. És meg kell vizsgálnom Izrael tetteit és motivációit is. Mert egyelőre úgy tudjuk, hogy Adnam izraeli tengeralattjáró parancsnok. – Igen, de az izraeli tengeralattjárókkal mind el tudunk számolni, mint ahogy az irániakkal is majdnem. Az irakiaknak pedig nincs egy sem. – Hacsak nincs valahol egy olyan, amiről nem tudunk – mondta Bill. – egy ismeretlen hajó, amely kióvakodott a Fekete-tengerről egy ismeretlen parancsnokkal a fedélzetén. Azt tudjuk, hogy ki lehet ez a parancsnok, különösen most, hogy ismerjük azt az embert, aki tanította. – Bill, én nem kételkedek semmiben, amit elmondott. De most igyuk meg a kávénkat, aztán elmondom az én híreimet. Az admirális végre abbahagyta a járkálást a szobában. Leült az asztala mögé és elmondta neki nyomozása lényegbevágó pontjait. – Először is, ami a gaz tengeralattjárót illeti, két dolgot tudunk. Az egyik, hogy valószínűleg hallottuk a szorosban, másodszor, hogy egy orosz tengeralattjárós holttestét megtaláltuk a görög szigeteknél. A két incidens ideje összefügg egymással, ami majdnem bizonyossá teszi, hogy ugyanarról a hajóról van szó, és az oroszok sem tagadják, hogy az a halott tengeralattjárós volt. – Habár egy kicsit óvatosakká váltak egy dologgal kapcsolatban. Amikor az után a nap után, amikor a radarjelzést fogtam a szorosban, beszéltem velük, beismerték, hogy egy KILO osztályú tengeralattjárót elvesztettek a Fekete-tengeren három héttel azelőtt, és még mindig keresik a roncsokat. De amikor arról faggattam őket, hogy az a halott ember annak a hajónak volt-e a tagja amelyik elveszett, nagyon hamar elhallgattak, és attól kezdve nem adtak információt a KILO-ról. Most ezen dolgozom. Majd beszélek Rankowal, amikor visszatér pénteken. – A törökök azt állítják, hogy nem kaptak kérvényt az oroszoktól azzal kapcsolatban, hogy bármilyen tengeralattjárót át akarnának vinni a Boszporuszon, sem márciusban, sem áprilisban, sem májusban. Tehát mi a csodát keres annak az orosz tengeralattjárósnak a holtteste a görög partoknál? – Hát, az biztos, hogy a víz nem sodorhatta le a Feketetengerből a Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül a görög partokig – mondta Baldridge. – Tehát ez mind nagyon fontos számunkra. És mi van Izraellel – mit mondanak nekünk Adnamról? – Bill, én azt hittem, beszélni fognak, és próbáltam hívni őket, de ők még zárkózottabbak mint az oroszok. Az egyik fickóval ma este fogok találkozni, miután végeztünk Scott Dunsmore-nál. – És mi a legújabb hír Iránnal kapcsolatban? – Hát, a szokásos intrikák melegágya. Úgy gondoljuk, hogy az egyik tengeralattjárójuk három nappal a Jefferson katasztrófája előtt eltűnt a Bandar Abbas-i kikötőjükből. De lehet, hogy az iráni kikötőben van. A víz nagyon sekély a fő haditengerészeti kikötőjük körül. Nem tudom elképzelni, hogy tudtak volna egy tengeralattjárót kihozni onnan, anélkül hogy mi észrevettük volna.

– Ha egyáltalán megtették, aztán vissza is vitték, és leparkolták egy zárt dokkban, akkor nagyon okos és veszélyes kis fickók. Talán túl okosak is. – Elmondom, mit mondott Iain MacLean. Ő is úgy gondolja, hogy az irániak a mi első számú gyanúsítottaink. Azt mondja, hogy ha mind a három KILO még mindig Bandar Abbasban van, még akkor is szerezhettek egy újat – amely még mindig szabadon van – vagy a sajátjukkal hagyták el Bandar Abbast, aztán vissza is tértek. Mindkét elképzelés szerint Irán a fő vádlott. – Igaza van. Nekik van a legerősebb motivációjuk, és ők ugyanannyira nem törődnek az emberi élettel, mint az irakiak. És három orosz gyártmányú KILO-juk van, amiről tudunk. – El kell mondjam, Bill, hogy az Elnök nagyon aggódik az átkozott tengeralattjárós flottájuk miatt és az Öbölben végzett gyakorlatozásuk miatt. Most, hogy nincs anyahajó a területen, azt tervezi, hogy legalább huszonnégy F-18-ast helyez el Bahrain légikikötőjében, mint ahogy régen, amíg az új anyahajó meg nem érkezik októberben. Bahrain emírje nagyon jó fickó, és úgy hisszük megkapjuk az engedélyét ezen a héten. – Nem tudom, hogy Dunsmore és az Elnök hogy látják, de most Irán és Izrael a gyanús, és nem Irak. Az információ Adnamról nyilvánvalóan kétséges, de rá kell vennünk az izraelieket, hogy mondják el az igazságot. Hogyha elmondják, akkor bizonyára közlik, hogy Adnam távozott. De ha nem árulnak el semmit, Adnam valószínűleg akkor sincs ott. Azért rá kellene venni az izraeli hírszerzést, hogy mondják meg az igazat. Akkor tudnánk mit tegyünk. A két ember még legalább egy órán át beszélgetett, mielőtt a Pentagonba indultak. Mikor odaértek, elmondták Dunsmore-nak a nyomozásuk eredményét, beszéltek Ben Adnamról, és Morgan admirális megígérte, hogy tájékoztatja őket az eredményekről, mihelyt végzett az izraeli tábornokkal késő este. Dunsmore admirális felhívta Paul tábornokot, és azt tanácsolta, hogy találkozzanak az Elnökkel, mihelyt Morgan kifacsarta az igazságot Mossadból. Úgy volt, hogy Morgan viszi el Baldridge-ot Dunsmore-ék birtokára, hogy visszakapja az autóját. Ezután még rengeteg ideje marad visszatérni az alexandriai kikötőbe és felkészülni Gavron tábornok fogadására. Mielőtt távozott, megkérte a hivatalsegédjét, hogy végezzen valami nyomozást az után az ember után, aki talán hajszálpontosan tudja Adnam parancsnok tartózkodási helyét, és közölte a személyzettel, hogy hat óra körül telefonálni fog. Ezután elsietett. Morgan admirális becsatlakozott a dél felé tartó csúcsforgalomba, és a Potomac folyó nyugati partján haladva Bill Baldridge navigálásával eljutott Dunsmore-ék rezidenciájára. Bill tudta, hogy Grace Dunsmore nincs otthon, de mindenképpen szeretett volna már hazajutni, Maryland-be a saját autóján. Megköszönte Morgan admirálisnak a fuvart, aztán azt mondta, hogy majd este vagy másnap reggel telefonál.

Arnold Morgan admirális újra északnak fordult, és a furcsa kis alexandriai kikötőbe vette útját. Az esti találkozásban semmi különös nem ígérkezett. Az izraeli bizonyára szűkszavú lesz, és nem lesz hajlandó az együttműködésre, legalábbis először. Az admirális valószínűnek tartotta, hogy közölnie kell egypár dolgot ezzel a bizonyos kollégával. Miután belépett a bárba, egypár percet beszélt a tulajdonossal, és egy csésze kávét kért a szokásos helyére. Ezután eltűnt egy ajtó mögött, a részleg vezetőjének birodalmában, és Fort Meade-et hívta, ahol a hadnagya már várakozott. Az idő 18.30 volt. A Gavrone tábornokról szóló adatai vázlatosak, de érdekesek voltak. Színtiszta izraeli volt, származása szerint igaz, Sabra, a Jezreel völgyében született, délnyugatra Galilea tengerétől, a Nazareth és Megiddo közti területről származott. Mint kollégáját, Moshe Dayant őt is gyümölcs és zöldségtermesztőnek nevelték a szülei, de a katonaságnál végezte és itt töltötte felnőtt éveit. Családja Németországból emigrált azzal a céllal, hogy segítsen az ország északi részén erdőt ültetni, és így növelni Izrael esőmennyiségét. A Gavronok segítettek abban, hogy a fiatal ország el tudja látni önmagát. A legidősebb fiú, David, hat hónappal az érkezésük után született, 1947-ben, és a Sabra kurzusának elvégzése után segített megszilárdítani és megvédeni Izrael határait.

Tizennyolc éves korában besorozták, mint minden izraelit. 1973-ra már ígéretes fiatal kapitány volt a fegyveres brigádban. A Yom Kippur háború megalapozta a nagy reményekkel kecsegtető tiszt jövendő karrierjét. Abraham „Bren Adan” tábornok gyorsan összeállított különítményének első soraiban harcolt szemtől szembe az egyiptomi hadsereggel, mely egyre özönlött a csatornán keresztül, azon a szörnyű október 8-i reggelen. Szemtől szemben az ellenséggel a sivatagban, számbeli fölénnyel, de nem eléggé felkészülten, és még mindig csodálkozva a rajtaütésszerű támadás hirtelen voltán, Bren Adan vakmerő bátorsággal vitte csatába embereit. Az Egyiptomi Második Hadtest tankokkal fedezve majdnem meghátrált, látva az izraeliek kegyetlen öngyilkos támadását. De négy óra múlva meghátrálásra kényszerítették az izraeli csapatokat. Ezen a ponton az ország sorsa a tinédzser hadsereg kezében volt, akik feladata az volt, hogy negyvennyolc órán keresztül az Öbölnél tartsák az egyiptomiakat, amíg az erősítés megérkezik. Megrázó volt, ahogy a halál megvámolta a fiatal izraeli csapatot az alatt a két nap alatt. Még Adan gyakorlottabb emberei közül is sok százan odavesztek a Sínai-félsziget északi részének homokjában. David Gavron, pár méterre a tábornoktól harcolva megsebesült a bal karján, amint épp egy sebesült embert akart kihozni egy égő tankból. Aztán egy gránátrobbanás következtében hat métert repült a homokban. De Gavron felállt, a sebész visszavarrta kezét, összevarrta arcát, és az egyiptomiak bánatára ugyanez történt az izraeli hadsereggel is. Amikor végül Bren Adan fegyveres különítménye újraegyesült, és nyolc nappal később újból támadott, Gavron kapitány bekötött kézzel, összeszabdalt arccal, homoktól égetten, az egyik vezető izraeli tankban ült, elsöprő erejű csapást mérve az ellenségre. Hallotta Adan tábornok kiáltását az ostromló seregben – „Utána!” ahogy az izraeli fegyverek újra tüzet nyitottak. David Gavron soha nem felejti el annak az embernek a nemességét, aki a tankja páncéltornyában állva, kezét ökölbe szorítva vezette a fegyveres különítményt, előre, utat törve az Egyiptomi Második Hadtest szívébe, amely végül összeomlott és utat engedett a pániknak. Október 17-e éjszakáján Bren Adan maradék embereivel elérte a Szuezi-csatornát és a hídfőt. Október 18-án 05.00-kor átszelték a csatornát, behatoltak Egyiptomba, az Öböl déli oldalán haladva, bármerre haladtak jól megtáncoltatták az arab védelmi erőket, és elszigetelték Anvar Szadat harmadik hadtestét a sivatagban. Az izraeliek soha többé nem engedték vissza David Gavront gyümölcsöt termeszteni. Lovagrenddel tüntették ki, és az Izraeli Fegyveres Erők történetének legfiatalabb ezredesévé választották. Bren Adan és Aric Sharon barátja lett attól az időtől fogva. A katonai hírszerzés titkosabb és érzékenyebb köreibe való beavatása azt jelentette, hogy kiválasztották a legmagasabb tisztségre, amit egy izraeli harctéri tiszt kaphat. David Gavron egy nap a Mossadba került. Mire az izraeli tábornok besétált az alexandriai vízparti étterembe, Arnold Morgan admirális már tudta, hogy olyan embert vár, aki kimagasló hős a maga országában, ahol a vezető katonai alakokat nagy becsben tartják. De ettől nem kedvetlenedett el. Gavron tábornok körülbelül ötvenéves lehetett, magas, karcsú katonatiszt, akinek haja tán még az admirálisénál is jobban le volt fésülve. Mélyen ülő kék szeme volt, karvalyorra és széles, egyenes szája. A szaggatott forradás a bal arcán bizonyságul szolgált egy rég elvesztett tankcsatáról a Sínai-félszigeten. Fehér bőrű volt, szeplőkkel az orra körül, de most barnára volt sülve. Nem viselt nyakkendőt, hanem egy szürke könnyed civil öltönyt, mely nem tudta leplezni sem katonás lépteit, sem hivatalos viselkedését. Erősnek látszott, mintha egy mozdulattal el tudná törni az ember nyakát. Mosolyogva állt, míg Arnold Morgan admirális feltápászkodott. Aztán kezet nyújtott, és halkan megszólalt: – Morgan admirális? David Gavron vagyok... Salem. – Az üdvözlés ünnepélyesen hangzott, arról a földről, ahol Ábrahám szövetséget kötött Istennel. – Jó estét, tábornok – válaszolta Morgan admirális – örülök, hogy eljött. Csak egy egyszerű kis érdeklődés. Mindketten nevettek és kezet ráztak. Az admirális kávét öntött mindkettőjüknek – tudva, hogy az izraeli soha nem érintene alkoholt. De egy percet sem vesztegetett.

– A kérdésem lehet, hogy nem egyszerű, de azt hiszem, elég könnyű – mondta vigyorogva. – El tudná nekem árulni a legjobb tengeralattjáró-parancsnokuk, Mr. Benjámin Adnam tartózkodási helyét? Gavron tábornok készen állt a válasszal. – Hát, jelenleg gyakorlatot folytatunk a Földközi-tengeren. Úgy tudom, ott kell lennie. Azt hiszem, az új Upholder osztályú tengeralattjárót próbálják ki, amit a Királyi Tengerészettől vásároltunk. Úgy emlékszem, Adnam parancsnok volt beosztva, hogy áthozza az Atlantióceánra. – Efelől nincs semmi kétségem – válaszolt Morgan –, de igazán nem arra vagyok kíváncsi, hogy mit terveztek csinálni Adnammal, hanem arra, hogy ebben a szent pillanatban azon a tengeralattjárón van-e, vagy nincs. Nincs mellébeszélés. Az izraeli kicsit meghökkent az admirális támadásának egyenességétől. – Hát... Remélem tudja, hogy biztonsági okokból soha senkinek nem adunk információt a tengeralattjárósaink hollétéről, és senki más szolgálatos parancsnokunk hollétéről. Sok az ellenségünk, néhányan nyilvánvalóan azok, néhányan burkoltan azok. Még a karrierembe is kerülhet, ha valakit ilyen részlet felől informálok. – David – válaszolta az admirális, békülékenyebb hangon. – A segítségét kérem. Elismerem, hogy nagy nyomás nehezedik önre, habár kétlem, hogy az önök kormánya ilyen kiemelkedő tiszttől mint ön, olyan könnyen búcsút venne. Ha úgy érzi, hogy nem tudja elmondani, hol van épp most Benjámin Adnam – azt árulja el, hogy még mindig az Izraeli Haditengerészet szolgálatában áll-e, úgy, mint tíz hónappal ezelőtt. – Úgy tudom, igen. Én magam nem a Haditengerészettől vagyok, de ismerem hírből. Egy-két dolgot meg kellene kérdeznem, ami egy kis időbe kerül. Most 02.30 van otthon, éjszaka. – Gavron tábornok, ön úgy jött ide ma este, hogy tudta, mi a kérdésem. Egy csomó ember van még a haifai haditengerészeti bázison, akik tudják, hogy mire vagyok kíváncsi; és még egy jó csomón a Shin Bet hírszerző szolgálatnál Tel-Avivban, akik szintén tudják, hogy mi a kérdésem. Ez azt jelenti, hogy a Mossad is tud róla. Úgy kell értenem, hogy önt azért küldték ide, hogy húzza az időt? És ha ez így van, azt hiszem, szükség lesz arra, hogy az én kormányom tisztázzon egyet s mást az ön kormányával. – Az ön kormánya, admirális, nagyon jó ebben – válaszolta a tábornok nevetve. – Mint ahogy az öné sem rossz – válaszolta az admirális. Így tehát ültek, két exkatona, mindketten ahhoz szoktak, úgy voltak nevelve, hogy az országuk problémáit a sajátjuknak tekintsék. Holtpontra jutva ebben a Virginia bárban, iszogatták kávéjukat, az amerikai bizonytalanul abban, hogy mennyire lehet kemény, az izraeli abban, mennyit árulhat el, és abban, hogy mikor tegye fel a kérdést, amit meg kellett kérdeznie. – Tábornok – folytatta az admirális állhatatosan – meg kell találnom Adnam parancsnokot, és attól tartok, ez mindkettőnk érdeke. – Admirális, nem árulhatom el önnek. – Senki nem hatalmazott fel rá. – Legalábbis önszántamból nem. De lenne nekem is egy kérdésem önhöz. Miért akarja tudni, hogy hol van Adnam parancsnok? Morgan admirális remélte, hogy nem lesz szükség ezzel a kérdéssel bajlódnia. De azért készen állt. Fél percig csendben ült, aztán azt mondta: – Gavron tábornok, számolunk azzal a lehetőséggel – egyelőre csak lehetőséggel – hogy a baleset a Thomas Jeffersonon lehet, hogy nem volt baleset. – Hmmm. Azt gondolja, hogy valaki felrobbantotta? – Igen, valaki ezt tehette. Egy torpedóval, melyet egy kis csendes tengeralattjáróból lőttek ki. – Nukleáris robbanófejjel? – Valószínűleg. – És miért gondolja azt, hogy Adnam parancsnok tette? – Ami önöket sokkal jobban érinti, tábornok, az az, hogy azt is gondolhatjuk, hogy a tengeralattjáró izraeli volt. – Izraeli! Mi? Felrobbantani egy amerikai repülőgép-anyahajót! ? Nem, nem, nem. Mi nem. Mi az önök barátai vagyunk. Morgan admirális elcsodálkozott, ahogy látta, hogy ez a hidegvérű katonatiszt a Szentföldről hirtelen mennyire összezavarodik. De felismerte az őszinte hitetlenkedést, amikor látta.

– Tábornok, tudjuk, hogy vannak emberek az önök kormányában, akik sohasem bocsátják meg, hogy hagytuk, hogy Szaddám Húszéin Scud rakétákkal bombázza Izraelt, azután még hatalmon is hagytuk. Megvannak a magunk ellenségei Tel-Avivban, mint ahogy a Közel-Kelet többi országában is. Az izraeli kormánynak tudnia kell, hogyha elkövet egy ilyen atrocitást, mint egy USA-hordozó megsemmisítése, mi azonnal Iránt vagy Irakot vádoljuk. Tehát látja, tábornok, hogy az ön népe igencsak gyanús. – És hogy jön be a képbe Adnam? – Hát, gondolja, hogy valaki elég bolond lenne ahhoz, hogy egy USA-anyahajót a saját ismert tengeralattjárójával robbantson fel? Tehát úgy gondoljuk, hogy valószínűleg kölcsönöztek egyet az oroszoktól, és keresztülhozták a Boszporuszon. Van egy listánk az összes szuper tengeralattjáró parancsnokról – Igazi szakemberekről, a szakmájuk legjobbjairól. Mindenkivel el tudunk számolni, kivéve Adnamot. És az önök emberei nagyon-nagyon zárkózottak. Lehet, hogy úgy határozunk a következő huszonnégy órában, hogy önök szántszándékkal hazudnak nekünk, és akkor lehet, hogy nagyon, nagyon morcosak leszünk. – Remélem, élvezték, hogy volt haditengerészetük az elmúlt pár évben. Morgan tudta, hogy erősen megrázta az izraelit. David Gavron nem árult el félelmet. De nem is válaszolt. Kortyolt egyet a kávéjából, aztán a mellett az álláspont mellett maradt, hogy ha kormánya nem működik együtt Morgan admirálissal, akkor nagyon nagy baj lesz, olyan nagy, amivel nem biztos hogy meg tudnak birkózni. – Admirális – mondta –, beszélnem kell a főnökeimmel. Elnézését kérem, hogy a találkozásunk ilyen rövidre sikerült. Meg tudná nekem adni a számát, vagy telefonszámait, ahol még ma este elérhetem? Az admirális átnyújtott egy kártyát, amelyen a hivatali telefonja és faxa szerepelt. Ezenkívül a hátoldalára még az otthoni számát is ráírta. – Várni fogom a hívását – mondta. Gavron tábornok visszahajtott a követségre. Morgan admirális pedig egyenesen Fort Meadebe. Egy marhasültes szendvicset rendelt, és még több kávét – az utóbbit hangosan... – feketét, söréttel! – ez a saját kifejezése volt a kicsi fehér édesítőre, amit használt. Ezután felhívta Dunsmore admirálist a Pentagonban, és azt tanácsolta, hogy halasszák el a fehér házi megbeszélést másnap reggelre. Ezután visszatért a számítógépéhez, és egy másik kutatást végzett, olyan tengeralattjárót keresve az egész világon, amely képes lehetett arra, hogy megközelítse a Thomas Jeffersont. Két órával később, ugyanarra a következtetésre jutott, mint korábban. Az egyetlen tengeralattjáró, amivel nem tudott elszámolni, az az orosz KILO volt, amely állítólag elsüllyedt a Fekete-tengeren. Két nap alatt már hatodszor futtatta végig a CIA-programot a világ vezető tengeralattjáróparancsnokairól. Senki nem volt a listán, aki közel lett volna a Fekete-tengerhez abban az időben. Bill Baldridge nyomozása szembesítette az egyetlen gyanúsítottal – az izraeli Adnammal. Morgan admirális tudta, hogy nincs pontos adatuk ennek az embernek az éleselméjűségéről. Minden, ami Adnammal kapcsolatos volt, ködös volt. Morgan mélyen szkeptikus lelke számára semmi értelme nem volt az egésznek. És akkor, még mindennek tetejébe ott volt az izraeliek fenyegető összeesküvése, hogy megvédjék emberüket a nyomozás elől. Morgan szerint Gavron tábornok lehet hogy nem tudta, hol van Adnam, de abban bizonyos volt, hogy van egypár ember Tel-Avivban, akik igen.

Az óra mutatója éjfélhez közeledett. A karosszékébe ült, és bekapcsolta a televíziót, egy baseballmeccset nézett, néha a CNN-re kapcsolt. 01.00-kor már aludt. 02.10-kor a telefon csengett, azonnal felébredt, és a kagyló után nyúlt mint egy támadó kobra. – Admirális, itt David Gavron. – Salem, David – mondta Arnold Morgan.

– Egy kis időbe telt, míg a főnökeim összegyűjtötték az információt, amire szüksége van. Elnézést, hogy ilyen későn hívom. De otthon, Izraelben csak 09.00 múlt. – Az igazat megvallva, David, pillanatnyilag nincs fontosabb dolgom, mint ez – válaszolta az admirális. – Nincs. Én is úgy gondolom. Azt az instrukciót kaptam, hogy közölhetem önnel, hogy az ember, akit keres, 2001 novemberében elhagyta az Izraeli Haditengerészetet. Nyolc hónappal ezelőtt. Jelenleg nincs tudomásunk a hollétéről. – Mit ért azon, hogy „elhagyta”? Nyugalomba vonult, megszökött, vagy kirúgták? – Jobb lenne ezt négyszemközt megbeszélni. El tudna ide jönni most azonnal? Az izraeli követségen vagyok. A kapunál várom. – Azonnal indulok. – Morgan felhúzta egyenruháját, és az ajtó felé indult, majd le a folyosón az autójához. Hát ez volt az, amikor az izraeliek végre tisztázták magukkal. Adnam egyszerűen lelépett. A kérdés most az volt, kinek dolgozik? És hol a fenében van? Két perccel később az admirális már dél felé hajtott a Baltimore-Washington útvonalon, 140 kilométeres sebességgel. Eddig még soha nem vizsgálta meg, de úgy gondolta, hogy a marylandi állami rendőrség és a nemzetbiztonsági hivatal közötti versenyben valamilyen sürgős esetben csak egy győztes lenne – és bizonyára nem a motoros rendőrök. Öt perccel később, a személyzeti autó kerekei csikorogva hajtottak rá a Fő körgyűrűre a 22 -es ráhajtósávnál, és itt nyugatnak fordult és keresztülhajtott az alvó város északi peremén. Körülbelül tíz percébe került, hogy eljusson a húsz kilométerre található 33-as ráhajtósávhoz, a Connecticut Avenue kereszteződéshez. Itt Washington felé fordult, és pár kilométer után az őrökkel őrzött izraeli követség kapujához ért, mely pár kilométerre volt a várostól. Ahogy kinézett a sötétbe, a megdöbbentően keleties kőépület-re, nagy kapujával, úgy érezte, hogy akár Jeruzsálem közepén is ülhetne. Gavron tábornok csendben közeledett, és ahogy a kapu kitárult, jelezte, hogy hajtson egyenesen be. Az admirális megállította az autót, és kilépett az izraeli területre. Csendes őrök figyelték az árnyékból. Ahogy az udvaron keresztülsétált, érezhette annak a kis bátor országnak az atmoszféráját, mely nem nagyobb, mint New Jersey állam, és olyan sokszor áll támadás alatt, hogy még itt, Washingtonban is vasráccsal van körülvéve, mely az otthoni dekoratív stílusban készült. Mindenhol valamilyen ismeretlen veszély elleni éber, készenléti állapotot lehetett érezni. Feltűnés nélkül beléptek egy ajtón, és egy nagy, levegős épületbe jutottak, abba a fajtába, amit a modern arab sejkek annyira szeretnek, ahol az ezeréves sivatagi tradíció összekapcsolódik a modern nyugati technológiával. Végigmentek egy folyosón, elhaladtak David Ben Gurion, később pedig Moshe Dayan képe mellett, és egy kis várószobába jutottak, mely kényelmesen volt berendezve, két kanapéval és három nagy, burgundi színű fotellal. Az antik perzsaszőnyeg, mely a márványpadlóra volt terítve, felbecsülhetetlen értékű lehetett. Egy fehér egyenruhás izraeli tiszt állt meg mellettük, hogy teát vagy kávét hozzon. David Gavron hellyel kínálta az admirálist. Utána azonnal válaszolt mindhárom kérdésre, amit Morgan a telefonon keresztül nekiszegezett. – Nem tudjuk, mi történt Adnam parancsnokkal. Egyszerűen... hát... eltűnt. Léggé vált. Egyik nap még az állomáshelyen volt, a másik nap eltűnt. – David, a teljes igazságot mondja nekem? Mert ha nem, monumentális következményei lehetnek. – Messze vagyunk már attól, hogy hazudjunk önöknek, admirális. Esküszöm önnek – és ez egy igaz izraeli tiszt szent szava, egy olyané, aki az ön országának barátja – Adnam parancsnok eltűnt. Egyszerűen nem árulhattam el önnek a felsőbb hatóságok engedélye nélkül. Az igazság az, hogy valamit sejtettem már korábban, de azt az utasítást kaptam, hogy ne áruljak el semmit. Morgan admirális csendben átkozta magát, amiért azt gondolta, sőt tegnap este még azt még hitte is, hogy a Mossad emberétől megkaphatja a teljes igazságot. De most megértette az izraeli kellemetlen helyzetét. És mivel fölényben érezte magát, megbocsátott. – Vezettek nyomozást Adnam után, miután felfedezték, hogy eltűnt. – Természetesen. A legjobb tengeralattjáró parancsnokunk volt. A haditengerészet nagyon megdöbbent. Egy időben azt hitték, hogy meggyilkolták. De Ben Adnam egyszerűen csak eltűnt. Semmit nem hallottunk róla azóta.

A hírszerző szolgálat megvizsgálta az ügyet. Egypár órával ezelőtt újra beszéltem velük, azt állítják, hogy az egész ügy egy misztérium. Adnam parancsnok szüleit 1973 októberében a háború idején meggyilkolták egy kis falu bombázásakor. Mint tudja, a mi Achilles-sarkunk az emigránsok szegénységéről szóló jelentések. 1965 előttről nem találtak részleteket Adnam szüleivel kapcsolatban. De semmi gyanús nincs körülöttük. Kivéve, az egy kicsit szokatlan, hogy nem találunk megbízható információt egy ilyen kiemelkedő ember hátteréről, különösen, hogy olyan érzékeny területen dolgozik, mint a honvédelem. De így van ez manapság nálunk. – A hírszerzésük újra utánanéz a dolgoknak? – Annak fényében, amit ön elmondott, kritikusnak tekintjük az ügyet. Abban egészen bizonyosak vagyunk, hogy Adnam nincs Izraelben. Ha ott volna, már megtalálták volna. – Továbbra is informálni fog a fejleményekről? – Természetesen. És fogadja legmélyebb együttérzésünket azok iránt akik meghaltak az anyahajón. Mint tudja nem vagyunk a hirtelen, ok nélküli támadások híve. Morgan mosolygott. Felállt, és azt mondta, hogy indulnia kell. Gavron tábornok felállt, és kikísérte az amerikait, vissza a kocsihoz, el az őrök előtt. 03.20 volt, amikor Morgan keresztülhajtott a kapun leengedett ablakkal. Gavron tábornok egyenesen a szemébe nézve azt mondta: – Admirális, nem mi robbantottuk fel az anyahajót. Ne vesztegesse ránk az idejét. Ha bármilyen segítségre van szüksége, ránk számíthat. Morgan admirális tisztelgett, aztán elhajtott. Láthatta, hogy az izraeli még mindig ott áll a követség kapuja előtt. Jó ember, gondolta, nagyon fontos és veszélyes munkahelyen. Szavahihető ember is, és azt hiszem ennek a dicséretnek most jobban örül. Lassúbb ütemben haladt a sugárúton végig Montpelierben levő otthona felé, mely egypár kilométerre volt Fort Meade-től. Volt egy hivatalos rezidenciája a hivatal épületében, de ezenkívül volt egy kis félreeső, egyemeletes kertes háza, ahol akkor élt, amikor még házas volt. Most csak a házvezető látogatta, naponta minden reggel, makulátlanul tiszta volt, de mégis úgy nézett ki, mint egy haditengerésztiszt-kabinja. Morgan admirális soha nem tartózkodott sokat süppedős heverők és kárpitozott bútorok között. Egy nagy pohár Bourbont töltött magának jéggel, felhívta a Pentagont, és megkérte az ügyeletes tisztet, hogy hagyjon üzenetet Dunsmore nak 06.00 után, hogy 07.00-kor várja a hivatalában, mert nagyon fontos új információi vannak. Ezután felhívta a Feketetengeri Flottát, hogy ellenőrizze Rankov altengernagy érkezését, és eléggé meglepődött, amikor értesült arról, hogy az altengernagy Novorosszijszkban lesz aznap délután. Alig nyúlt a Bourbonhoz. 04.20-kor ledőlt ágyára, ébresztőóráját beállítva 05.30-ra. Ez után a hosszú éjszaka után az adrenalinszintje még mindig magas volt, így hát a 70 percnyi pihenő, amit engedélyezett magának, hiábavaló volt. Az agya csak járt körbe ugyan akörül a kérdés körül. Mennyi időbe kerül, amíg a Mossad és az USA megtalálja Adnam parancsnokot? És hol lehet most, és ami még rosszabb, hol lehet az átkozott tengeralattjárója, vajon igaza volt-e Baldridgenak amikor azt sugallta, hogy az ismeretlen ellenség újra támadhat? Morgan admirális már felkelt, mielőtt az óra megszólalt volna. Lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltözött, és telefonált Baldridge-nak 05.40 előtt. Megmondta neki, hogy legyen a Pentagonban 06.40-kor megbeszélésre. A Pentagonban az ő és Bill Baldridge Gavron tábornok kijelentéseit mérlegelték. – Ez egy kicsit megváltoztatta a szabályokat, igaz, uram? – kérdezte a fiatal tiszt. – Adnam vagy az irániakat segítette, hogy működésbe hozzák az egyik KILO-jukat – Bandar Abbas annyira közel volt ahhoz a helyhez, ahol az anyahajó állomásozott –, vagy egy új KILO-t segített kihozni a Fekete-tengerről. És ha elfogadjuk azt a teóriát, hogy segítette az ajatollahokat, akkor azt is feltételezhetjük, hogy akárki mást is segíthetett. Ez újra visszahozza a képbe Irakot... Líbiát... Szíriát... Egyiptomot... Pakisztánt... bármelyiküket. Mert az egyetlen dolog, amire annak a nemzetnek szüksége volt, amelyik elcsábította Adnamot, az a pénz. – Hát igen, hogy kölcsönözzenek vagy vásároljanak egy orosz tengeralattjárót legénységgel. De akkor még mindig meg kell vizsgálnunk a motivációt. És a legnagyobb motivációjú nemzet még mindig Irak vagy Irán marad. A többiek könnyűsúlyúak ilyen nagy tett végrehajtásához, és túlságosan félnének is a következményektől. Azt hiszem, nem kell túlságosan eltérni a kiinduló feltételezésünktől.

– Nem, azt hiszem nem. És most már teljesen kihúzza az izraelieket a gyanúsítottak listájáról? – Majdnem. Még egypár hívást lebonyolítok reggel. Meglátom el tudom-e érni Lessardot telefonon. Utána meglátjuk, hogy megtalálják-e elveszett parancsnokukat. Vagy legalábbis azt, hogy ki is igazándiból. Addig is készüljünk fel arra, hogy az Elnök lépni akar. Most azonnal. És nem tudom, mit tanácsoljak neki. Ha egyszer olyan nagy és hatalmas ország vagyunk, elég nehéz megbüntetni valakit anélkül, hogy egy harmadik világháborút ne kezdenénk.

07.10-kor a Haditengerészet vezérkarának elnöke belépett az ajtón. Dunsmore admirális intett a két embernek, hogy kövessék az irodájába, kávét rendelt, ami úgy tűnt, hogy hamarosan Morgan admirális legfőbb diétájává válik, aztán megkérte a hírszerzés vezetőjét, hogy mondjon el mindent. A megbeszélés körülbelül öt percig tartott. Dunsmore admirális keveset beszélt, minden egyes részletet megfontolt. Aztán felhívta Josh Paul tábornokot, és közölte vele, hogy találkozhatnak az Elnökkel a lehető leghamarabb. Ezután visszatette a kagylót, ami öt percen belül újra csengett. Dunsmore csak annyit mondott: – azonnal indulunk. Hamarosan az irodájánál leszünk. Morgan admirális felhívta a haditengerészeti hírszerzést és üzenetet hagyott Schnider admirálisnak, hogy Baldridge főhadnagy a héten még Fort Meade-ben fog dolgozni. Ezután a garázs felé indultak. Ezalatt Paul admirális és Dunsmore admirális már úton voltak a Fehér Ház felé. A személyzeti autó hátsó ülésén Dunsmore elmagyarázta a helyzetet a vezérkari testület elnökének, elmesélte növekvő gyanújukat, hogy Benjámin Adnam vezette azt a tengeralattjárót, amely megsemmisítette a Jeffersont. Közölte az izraeli tiszt átpártolásáról megtudott információkat, és azt, hogy az aggódó Mossad hogy ígérte meg, hogy mindenben támogatja és segíti őket. Valamint hogy így Irán maradt a legfőbb gyanúsított. Paul tábornok csak egyet kérdezett. – Gondolják, hogy ez az Adnam kivitt egy KILO-t a Bandar Abbas-i kikötőből, aztán visszacsempészte, közben felrobbantva a Jeffersont, mindezt a mi tudomásunk nélkül? – Nem, nem igazán. De mivel eddig azt hittük, hogy az anyahajó megközelíthetetlen, és ebben tévedtünk, lehet, hogy ez a fickó, aki sikeresen behatolt a flotta területére, ugyanúgy képes ki és bejárkálni a kikötőbe anélkül, hogy mi észrevennénk. Különösen a monszun idején. – Igen, én is úgy hiszem, de még mindig nincs három hajó Bandar Abbasban. Csak kettő, igaz? – Igen, de lehet, hogy a harmadik ott van az alatt a fedett dokk alatt. Nem láthatunk alá. Az autó a nyugati szárny bejáratához ért. A titkosszolgálat emberei már várták őket, átvették belépőjüket, és azonnal a tárgyalóterembe kísérték őket, ahol nyolc nappal ezelőtt együtt reggeliztek az Elnökkel. Amikor megérkeztek, a védelmi miniszter, Robert MacPherson és a miniszterelnök, Harcourt Travis már várakoztak. A nemzetbiztonsági titkár, Sam Hynes, pár perc múlva érkezett. Öt perc múlva pedig az Elnök is belépett a terembe, sajtótitkárával, Dick Stafforddal. Az őrök, miután becsukták az ajtót mögöttük, kint várakoztak. Az öttagú, határozatképes tanács elhelyezkedett az asztal körül. Öt ember, akik együttműködve bármit megtehettek, amit csak akartak a nemzetközi frontvonalon. Ok öten, akiknek egyhangú határozata szabadjára ereszthette az USA Haditengerészetének szörnyű erejét, bármilyen ellenségre. A hatodik ember, Travis Harcourt, azért volt ott, hogy szélesebb nemzetközi alapokra helyezze a határozataikat, Dick Staffort pedig hogy biztosítsa, hogy tetteik mindig az amerikai nép jogos érdekeit képviseljék. Az elnök ült az asztalfőn, mellette Mr. MacPherson és Mr. Travis. Paul tábornok és Dunsmore admirális mellettük, egymással szemben, Sam Haynesszel és Dick Stafforttal az asztal végén. Az Elnök mindenkit üdvözölt név szerint, aztán megköszönte, hogy eljöttek. Ezután felkérte Dunsmore admirálist, hogy vázolja fel a gyanúsítottak listájának legújabb változatát. Ez körülbelül tíz percbe telt, mivel az elnök és kormánytisztjei még nem értesültek a halott orosz tengerész esetéről, sem Adnam parancsnok fontosságáról, sem arról, hogy az izraeliek beismerték legfőbb parancsnokuk eltűnését.

– Scott – mondta az Elnök a vezérkari főnök beszámolója után –, tehát van egy tengeralattjárónk, mely szorosan le van zárva, a víz alatt halad, és csendes és észrevétlen akar maradni. Mivel be vannak lakatolva belülről, hogy eshet le valaki a fedélzetről, és hogy fulladhat bele a vízbe? – Bocsánat, uram – magyarázta a vezérkari főnök. – Ezt már előbb is tisztáznunk kellett volna. Ha valaki egy kalapáccsal megütne egy fémdarabot a tengeralattjáró belsejében, ez a hang nyolcvan kilométerre is elhallatszana a víz alatt. Egy óvatos tengeralattjáró legnagyobb ellensége... a zaj... és erre a hajó legénységének minden tagja iszonyúan vigyáz. Jusson eszébe, hogy a tengeralattjáró minden egyes darabja, mint például a propeller, erős gumikeretbe van foglalva, és mindez arra szolgál, hogy elnyomja a zajt és a rezgést... hogy biztosítsa, hogy a hajó sok száz pörgő-zörgő darabja ne adjon nagyobb zajt együttesen, mint például az ön computerének zümmögése. Legalábbis ne a hajón kívül. Most tegyük fel, hogy egy tartó, egy vezeték, vagy egy régi olajos kanna elszabadul valahol, és elkezd zörögni. Abban a pillanatban amikor a zajt meghallják, valamit kell tenni. A tengeralattjárónak felszínre kell jönni, amilyen gyorsan csak tud, és megjavítani a hibát. A legénység egypár tagja felmegy a fedélzetre, és megszünteti azt a zörgést bármi áron is. Nagy tengeren, éjszaka ez igazán veszélyes. Egyébként is veszélyes egy tengeralattjáró fedélzetére felmenni. De ha nem javítanák meg a hibát, ez olyan lenne, mint valami jelző dobpergés, bármelyik megfigyelőnek nyolcvan kilométeren belül. Nincs olyan tengeralattjáróparancsnok, aki elkövetne ilyen hibát – még ha ez egy emberének életébe kerül is. – Többe is kerülhet – válaszolta az Elnök – de most már köszönöm a felvilágosítást. Ezután feltette ugyanazt a kérdést, amit Paul tábornok megkérdezett. – Képes lehetett-e Adnam parancsnok kihozni egy KILO-t Bandar Abbasból, aztán visszavinni, anélkül hogy az USA műholdas felderítőrendszer észre ne vette volna. Dunsmore admirális ugyanazt a választ adta neki is, mint a tábornoknak. – Erősen valószínűtlen, majdnem lehetetlen. De mindezek ellenére, az a fickó, aki sikeresen megközelítette a majdnem megközelíthetetlen repülőgép-anyahajót és egész hadtestjét, az lehet, hogy meg tudta tenni. Nem volt több kérdés, mert az elnök nyilvánvalóan gondolkodott. Majd egy perc eltelt, mire megszólalt. Beszédét feszült figyelem követte az asztalnál. – Azt javaslom, uraim – mondta – hogy tegyük el az útból azt a három iráni KILO-t. Azt akarom, hogy megsemmisítsük őket. Méghozzá olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. Mire ezzel végzünk, lehet, hogy már tudni fogjuk, hogy az igazi bűnöst találtuk el. Ha meg nem, még mindig van időnk megkeresni az igazit, hiszen akárki használhatott idegen tengeralattjárót. Tehát kezdjük azzal, hogy megszabadulunk ezektől a KILO-któl. Remélem, emlékeznek rá, hogy az elődöm már a legelején megpróbálta megakadályozni a szállítmányt. De az oroszok valahogy kijátszották. Az a három tengeralattjáró már kezdettől fogva irritál minket. Öt év alatt már másodszor kell miattuk repülőgépszázadot küldeni Bahrainba. És most lehet, hogy ők támadták meg a hadihajónkat. Már rosszul vagyok tőlük. Az a három KILO állandó veszélyt jelent, végeláthatatlan problémát mindenkinek. Szabaduljunk meg tőlük. Mind a háromtól – már ha mind a három ott van. Ha nem, lőjünk ki kettőt, és majd elkapjuk a harmadikat amikor hazatér. Robert MacPherson szólalt meg először: – Elnök úr, csak egy dolgot akarok tisztázni. Azt javasolja, hogy csak úgy lőjünk ki egy adag rakétát, és semmisítsük meg az irániak egész tengerészbázisát egyenesen az ajtójuk előtt, és töröljük el a helyet a térképről? Nem mintha problémát jelentene. – Csak azt akarom, hogy eltávolítsák onnan azt a három tengeralattjárót, mégpedig azonnal. Dick Stafford volt a következő. – Uram, értsük úgy, hogy el akarja kerülni a harmadik világháborút? – Igen, értsék úgy. De nem szeretném, hogy a katonai támadás veszélyeztetve legyen emiatt. – Uram – mondta Paul tábornok jobb lenne titokzatos körülmények között eltüntetni őket úgy, hogy senki soha ne tudja meg pontosan, hogy ki tette, legkevésbé az irániak. – Egyetértek önnel – mondta Stafford. – Van valami lehetőség arra, hogy balesetnek tüntessük fel? – kérdezte Harcourt Travis.

– Igen – mondta a tábornok. – Ugyanabban a helyzetben találnák magukat, mint mi. Balestet kellene jelenteniük, különben riadót fújnának és pánikot keltenének a népük között. És a szomszédaikkal sem akarnának összeveszni. De azt tudni fogják, hogy valamilyen nagyon erős katonai hatalom semmisítette meg az orosz tengeralattjáróikat. – Szeretne ennél bizonyosabb lenni abban, hogy Irán lőtte ki az anyahajónkat? – kérdezte Stafford. – Nem. Úgy érzem éppen elég bizonyosak vagyunk benne. De annak örülök, hogy megszabadulhatunk a tengeralattjáróiktól, mindenképpen. És annak is örülök, hogy kilőjük őket, és egy jó leckét adunk nekik arról, hogy jár, aki velünk akar kikezdeni. Már sokat gondolkodtam rajta, és ami engem illet, az a három KILO már történelem. Kíváncsian hallgatom, hogy tervezik a dolog végrehajtását. – Ez könnyű – válaszolta Paul tábornok. – Ez a Különleges Hadosztály feladata. – Ez könnyű válasz, és helyes válasz – mondta Dunsmore admirális. – De nem könnyű küldetés. A Bandar Abbas-i kikötőkben a víz nagyon sekély; Szükségünk van egy nukleáris tengeralattjáróra, amely elviszi a FOKA különítményt, és egy SDV-re, amely befejezi a munka hátralevő részét. Szerintem legalább nyolcvan kilométert kell odafele menni és nyolcvanat vissza, egy akkumulátoros víz alatti járművel. Ez kilenc órás munka, elég veszélyes, és csak éjjel lehet végrehajtani. – Talán inkább támadjuk meg őket a levegőn keresztül – javasolta MacPherson. Kevésbé veszélyes, kevesebb az eshetőség arra, hogy bárki is megsebesüljön, és nagyon hatásos. – Ez kétségtelen, de így egy csapat őrült mániákusnak bélyegeznének minket a nemzetközi országokban – mondta Stafford. És kérdéseket tennének fel. Miért kell az USA-nak megsemmisíteni Irán haditengerészetét? Mivel szolgált erre rá? És akkor majd megkérdezik, hogy a Jefferson katasztrófája tényleg baleset volt-e? Vagy azért volt az Irán elleni erőszakos merénylet, mert a Pentagon úgy hiszi, hogy a hordozó sorsa nem baleset volt? Mert a Pen tagon talán azt hiszi, hogy a Jeffersont egy arab lőtte ki az egyik KILO-val? – Igen – mormogta a miniszterelnök – attól tartok, ez nagyon rossz hír lenne. – Igen. Ez reménytelen eset – mondta az Elnök. – Uraim, azt hiszem, a legjobb lesz ha én most elhagyom a termet. Önök természetesen addig maradnak, ameddig akarnak, esetleg Dick majd tájékoztat az idevonatkozó részletekről. Habár minél kevesebbet tudok a technikai részletekről, annál jobb. Remélem, egy pár hét múlva arról fogok olvasni az újságokban, hogy az iráni haditengerészet Bandar Abbas-i támaszpontján három tengeralattjáró szörnyű sorsra jutott. – Mennyi idő múlva, uram? – kérdezte Scott Dunsmore. – Egypár hét múlva, Scott. Megfelel? – Uram, én inkább arra hajlanék, hogy egy hónap múlva. Csak azért, mert sokáig tart, míg egy speciális tengeralattjárót eljuttatunk a területre, különösen egy olyat, amit az új SDV-vel szereltünk fel, amelyet ugyanúgy el kell szállítani. És mindez húszezer kilométerre van San Diegótól. Ezen kívül időt kell adnunk a FOKA különítménynek, hogy felkészüljön a küldetésre. – Igen. Megértem. De próbálják megtenni mindezt két hét alatt. Különösen hogy azt szeretném, ha már holnap túl lennénk rajta. Ezen a ponton Dunsmore admirális hivatalos hangon közbeszólt. – Uraim, mivel én vagyok az az ember, akit az Elnök kívánságainak végrehajtásával megbíztak, örülnék, ha ennél több részlettel szolgálhatnék. De azt hiszem, a legjobb lesz, ha visszatérünk a munkapadhoz, és mindent mozgásba hozunk. Aztán holnap találkozunk valahol, és tájékoztatom önöket a továbbiakról. A haditengerészetnek egyébként tetszik a terv. Alig várjuk már, hogy megszabaduljunk az ajatollah tengeralattjáróitól. Úgy hiszem, ez egy nagy kihívás az Elnök részéről. – Az biztos. Az összes emberem újjá fog éledni – mondta Paul tábornok. – A legjobb lesz, ha Scott és én most együtt távozunk, és mozgásba hozzuk a dolgokat. A tanácskozásnak vége szakadt. A két katonai vezető elhagyta a Fehér Házat. Kevesebb mint egy órán belül Dunsmore admirális már a legelitebb harci csapattal tárgyalt, a FOKA különítménnyel. Ez az Amerikai Haditengerészet különleges hadosztálya, melyben minden egyes embernek egyedülálló fizikai, szellemi, és lelkierővel kell rendelkeznie. A sebességen és az erőn kívül különleges gyors mozgásra a vízben, ezenkívül első osztályú emlékezőtehetségre és a fegyverek, rendszerek és rombolótechnikák átfogó ismeretére.

Az Egyesült Államoknak hat FOKA különítménye van. Ezek közül három a virginiai Little Creekben állomásozik, a kettes, négyes és a nyolcas. Az egyes, hármas, és az ötös a kaliforniai Coronadóban állomásozik, amely az Egyesül Államok Haditengerészete különleges hadműveleti osztályának is a székhelye – a szakma csak SPEC. HADOSZT.-nak nevezi őket – és ők irányítják az összes FOKA küldetést a Föld bármely területén. A SPEC. HADOSZT. vezető parancsnoka, John Bergstrom, Coronadóban, kedden reggel 08.35-kor felvette a telefont. A Hetedik Flotta parancsnoka, Archie Carter altengernagy volt a vonalban, aki éppen San Diegóba látogatott, és azonnal jelentkezni akart a haditengerészeti főtámaszponton. Amikor megérkezett, Carter admirális egy nagy asztalnál állt, egy osztókörzővel és egy vonalzóval a kezében. Előtte Jazireh-Ye Qeshm északi részén elhelyezkedő haditengerészeti bázisának a térképe, mely egy hosszú sziget volt a Hormuzi-szorosban. Épp a vízi utat mérte a sziget keleti partja és a vele szemben levő kikötő között. Ez volt a három kikötő közül az egyik, egy harminc kilométeres sávon, Irán délkeleti partján. Bergstrom admirális Carter válla fölött elnézve a térkép címére pillantott: „Bandar Abbas kikötője” – ez volt ráírva. Észrevette a világosan bejelölt radarkupolákat a kikötő fölött. Azt is észrevette milyen szűk a csatorna, és csak nyolc méter mély, a külső kikötő falai között olló alakban haladva. Észrevette a hullámtörő gát hosszát is. Csak egy oka lehetett annak, hogy ebbe a szobába rendelték, ahol a Hetedik Flotta parancsnoka egy ellenséges külföldi haditengerészeti bázis térképét vizsgálgatja: hogy megszervezze ennek megsemmisítését, amely a FOKA különítmény specialitása. Lelki szemei előtt már látta, ahogy az emberei beúsznak a sötét vízen és látják a bázist. A villogó zöld lámpát jobb oldalt, lehet hogy egy fegyveres őrt megvilágítva a kikötő bejáratánál. Észrevette az árnyékos, belső elágazásait a kikötőnek, melyek mélyen benyúltak a homokos hegyfok mögé a jobb oldalon. Egy halálcsapda, ha meglátják őket. Kíváncsi volt, mennyire őrzik a területet, milyen esélyei vannak az embereinek a túlélésre, és hány embert kell megölniük ahhoz, hogy kikerüljenek onnan. – Jó reggelt, admirális – mondta vidáman. – Mit akar tőlünk, repítsük levegőbe az egész dolgot, vagy csak a hadihajókat semmisítsük meg? Carter admirális mosolygott a SPEC. HADOSZT. első emberének éles meglátásán. – Nem az összeset, John. Csak hármat, mind a három tengeralattjárót. A parancs egyenesen a vezérkari főnöktől érkezett. Van tizennégy napunk, hogy eljussunk oda, és kilőjük őket. Ha jól értettem a határozatot kevesebb mint két órával ezelőtt hozták az Ovális Teremben. – Mennyire kell megközelítenünk a tengeralattjárót? – kérdezte azonnal Bergstrom. – John, attól tartok, nem messzebb mint ötven kilométerre. – Jézusom. Ez azt jelenti, hogy az új Marc 9 SDV-vel kell menniük. Még ki sincs próbálva. Csak öt csomóval halad. De legalább tíz ember elfér rajta, elég nagy az akkumulátora, és legalább tizenkét órán át kitart. Újra a térképre nézett, a bejárat szűk határaira. – Az összes tengeralattjáró a vízben van? – kérdezte. – Nincs. Sajnos, az egyik valószínűleg a fedett dokkban áll, a gerincére állítva, valószínűleg őrséggel. – Azt akarja, hogy menjünk be és nyírjuk ki az őröket, mielőtt elkezdjük? – Nem. Jobban szeretném, ha senkit nem nyírnának ki, ha lehetséges. Ez egy teljesen titkos hadművelet, a legideálisabb az lenne, ha az irániak azon csodálkoznának, hogy mi a fene történik náluk. Maximális kár, minimális zaj, és nyom egy szál sem. Kivéve azt a három roncs orosz tengeralattjárót, amelyik soha többé nem megy ki a tengerre. – Igen, uram, megértettem. Lenne szíves elküldeni a legnagyobb és legújabb víz alatti és víz feletti térképet a területről. És ha az iráni fegyveres őrhajók üldöznének mélyvízi bombákkal, lenne engedélyünk az ellenség elsüllyesztésére? – John, e mellett az Elnök mellett mindig megvan ez a szabadságunk. Önvédelemből ölhetnek, hogyha az életük veszélyben forog. De azt gondolom, a Fehér Ház jobban szeretné, ha nem kezdenének harmadik világháborút. – Megpróbálom elkerülni, uram – válaszolta Bergstrom admirális.

9. fejezet Július 18., csütörtök, 09.30 Bergstrom admirálisnak kilencven percébe került, hogy az akció kezdeti tervét megfogalmazza, a Coronado part mögötti, szögesdróttal körülvett FOKA-bázison. Az admirális a parancsnokokat megkérte, hogy kapcsoljanak rá a legerősebb agyműködésükre – ő maga pedig már a különítményes osztag rövid listájából válogatott, hogy kikkel menne kilőni az ajatollah víz alatti haditengerészeti készletét. Minden egyes FOKA különítmény 225 emberből áll, de ezek közül csak 160 aktív tagja van a támadócsapatnak. Huszonötén vannak a kisegítők és az anyagutánpótlást biztosítók, technikusok és elektronikus szakemberek, és még negyvenen vesznek részt a képzésben, irányításban és ellenőrzésben. Minden egyes FOKA különítmény hatalmas támogató rendszert kíván. A vezetőség a hármas számú brigádot választotta a munka elvégzésére. Ezután a hatvanfős FOKA csapatból kiválasztották a 10 fős osztagot, amely a különítményt alkotta. Ezután kiválasztották a végső nyolc főt, akik kiviszik a hajót Bandas Abbas kikötőjének a mélyére. A vezetőjük a harmincnégy éves Russell Bennett hadnagy, aki az Öböl-háborúban is részt vett, az USA Tengerész Akadémiáján tanult Annapolisban, és a FOKA különleges kiképző kurzusának legkiválóbb tanulója volt, vagyis a BUD-oknak, akiket egyszerűen csak „Cápáknak” szoktak hívni. Egyébként Bennett egy maine-i halászember fia volt. Középmagas volt, széles, vastag vállakkal, sötétkék szemmel és meglehetősen nagy, de jól karbantartott bajusszal. A kezei és a csuklói akár sodrott acélból is lehettek volna. A robbanóanyagok szakértője volt, mesterlövész és halálos késforgató, különösen vízben. Bármelyik hajó sima acéltestét képes volt megmászni. Bármilyen hideg vízben képes volt úszni. És bármely ellenség, aki szembetalálta magát vele, élete utolsó öt percével nézett szembe. Alárendeltjei, akik együtt dolgoztak vele, csak „Rozsdásnak” hívták rövidre vágott vörös haja miatt. Mint a legtöbb FOKA, ő sem szerette az egyenruhát, és amikor akcióba lépett, sapka helyett hajpántot viselt, amelyet „bevetési rongynak” nevezett. Kollégái megesküdtek, hogy Coronadóban még a pizsamájára is kitűzte drágalátos FOKA-medálját, az arany Trident-jelvényt. Soha nem ment csatába e nélkül a jelvény nélkül. Indulás előtt mindig gondosan megtisztította, és még gondosabban kifényesítette, mikor biztonságban hazatért. Bennett hadnagy megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket FOKA SPEC. HADTEST megfelelőnek tartott a szakasz vezetésére. Kétszer teljesítette az előírt feladatokat mint a „ CÁPÁK” oktatója, fáradhatatlanul haladva a Csendes-óceán forró partjai mentén, vezetve a csapatát keresztül a homokdűnéken, aztán le a fagyos tenger mélyére, addig a pontig hajszolva őket, amikor már azt hitték, meghalnak a fáradtságtól. Aztán még egy kicsit tovább. Az idővel megtérülő FOKA-büntetést alkalmazta rajtuk, a már teljesen összetört, de még dacos embereket még egyszer keresztülküldte a víz alatti alagúton, azután kigördülve a partra, egy teljesen kidöglesztő menetgyakorlatot hajtatott végre velük a gyötrelmesen dörzsölő és tapadó nedves homokban. Tizenkét évvel ezelőtt más oktatók vele tették ugyanezt, addig hajszolva, míg azt hitte, nincs tovább. De kibírta. És mindig tovább hajtották, a legveszélyesebb gyakorlatokon keresztül, a „Pokol hét napján” keresztül, amely a résztvevők ötven százalékát megtöri, egészen a végsőkig, amikor már azt hitte a lelkében, hogy nincs olyan dolog ezen a bolygón, ami árthatna neki. Legalábbis jobban, mint amennyire eddig ártottak neki. Amikor osztályelsőnek választották, teljes díszbe öltözve megszólaltathatta a nagy ezüstharangot a kurzus végén, ekkor Rozsdás Bennett a legbüszkébb ember volt az egész Egyesült Államok hadseregében. És még most is, 2002 nyarán éppen olyan kemény és érzéketlen volt minden fájdalom iránt, amennyire ember csak lehet. Rozsdás Bennett apja, aki még mindig homárcsapdákat állított a Maine jeges, sziklás partjainál a Kopasz-hegytől délre, már beletörődött, hogy nőtlen, idősebb fia megőrült. Most Rozsdás rákapcsolt a legerősebb agyműködésre a hadműveleti szobában, a térképet bámulva. Ez volt az első ülés, amely a FOKAK főparancsnoksága és a különítményvezető közösen tartott. A legalapvetőbb kérdésekkel kezdték. Melyik tengeralattjáró hol van? Milyen hosszú az út Diego Garciától?

Rozsdás Bennett szintén alapvető kérdéseket tett fel: az áram lás erőssége? Árapály és mélység? A tengerfenék állapota? Őrség? Őrhajók? Kereső lámpák? Valószínű riasztóberendezés? Időjárási viszonyok? A Hold állása? Víz alatti láthatóság? Hány FOKA-ra van szükség? Amíg ezeket az alapvető dolgokat nem tisztázta, nem tért át a második feladat tisztázására, hogy ki vezeti az SDV-t. Berajzolta a két iráni KILO-t a pontos helyükre, amint azt a két műholdas kép mutatta, vázlatosan berajzolta az úszódokkot arra a helyre, amit az utolsó fénykép mutatott. Megjelölte azt a helyet ahol elhagynák az tengeralattjárót. Egy másik helyen bejelölte azt, ahol az SDV várna, a kikötő felső szakaszán, ha egyszer már mind a vízben lesznek. Beszélt a harcászati tiszttel és a robbantómesterekkel, kiszámították a tapadó aknák szükséges töltését, amit víz alatt bevinnének és a KILO-k törzse alá rögzítenének. A robbanás felfelé terjedne a törzsön keresztül, egyenesen a hatalmas akkumulátor felé. A töltetnek elég erőteljesnek kell lenni ahhoz, hogy nagy lyukat vágjon a túlnyomásos hajótörzsön, és elég nagy belső tüzet okozzon. Az átfogó terv szerint a robbanásnak elég intenzívnek kell lennie ahhoz, hogy a lángok és a hatalmas forróság azonnal úrrá legyen a legénységen, amíg a beáramló víz el nem süllyeszti a tengeralattjárót. Egy másik tapadóakna, mely feljebb robbanna a tat alatt, és meghajlítaná a propellerlapátot, még egyszer olyan biztossá tenné, hogy a KILO soha ne hagyja el a kikötőt. Világos volt, hogy két-két FOKA-ra van szükség minden egyes tengeralattjáró elsüllyesztéséhez. A harmadik elsüllyesztése, mely az úszódokk alatt tartózkodik, kicsit veszélyesebb lenne, de ennek is sikerülnie kell. Különösen, hogy lehet, hogy ez lőtte ki a Jeffersont. Mindenki tisztában volt vele, hogy az úszódokk lehet üres is, ami legalább végleg bebizonyítaná, hogy a megfelelő helyet lőtték ki. De úgy kellett elkészíteni a terveiket, mintha az ott lenne – még akkor is, ha ezt a tengeralattjárót négyszer olyan nehéz megsemmisíteni, mint a többit. A tisztek tudták, hogy az ősrégi számítással állnak szemben. Erejük nyolcvan százalékát a feladat harminchárom százalékára tartalékolják, és lehet, hogy ez a nyolcvan százalék veszendőbe megy, ha a harmadik KILO nincs ott. Az akció, amit az első két hajó elsüllyesztése megkívánt, viszonylag egyszerű volt, legalábbis FOKA-mérték szerint. A harmadik dokkban lévő egy sor találgatást vont maga után, de az elv, hogy egy kétezer-háromszázötvenhat tonnás hajót felállítsanak egy száraz dokkban, általános volt. A dokk ugyanazon elv alapján működött, mint a tengeralattjáró, ahhoz, hogy a hajót vízre lehessen bocsátani, a dokk alján lévő fenéktartályokat el kellett árasztani vízzel. A hajó beúszott egyenesen a dokk közepére, egy csomó farönk fölé, melyeket pontosan úgy helyeztek el, hogy felvegyék a tengeralattjáró gerincének alakját, és eloszlassák a hatalmas súlyát. Ezután a dokk alatti fenéktartályokból kipumpálták a vizet addig, amíg a tengeralattjáró a víz fölé nem emelkedett. Ezután a hajót a kikötőkábelek segítségével, melyeket óriási csörlők mozgattak, beállították centiméternyi pontossággal arra a helyre, amelyet a farönkök kijelöltek. Nyolc óriási támoszlop tartotta a hajótestet – mindegyik körülbelül ötven centi átmérőjű –, kétszer olyan vastag mint egy telefonoszlop, és körülbelül tíz méter hosszú. – Négy-négy mindkét oldalon a hajó feléig felnyúlva. Ezek a hatalmas oszlopok, melyek elég erősek a több tonna súly megtartására, a talajba voltak ékelve hatalmas kalapáccsal, hogy megakadályozzák a tengeralattjárót a ledőléstől. Ezen a ponton megkezdődik a fenéktartályokból a víz kipumpálása, és az egész építmény lassan a víz fölé emelkedik, nem gyorsabban mint a visszahúzódó apály. A tengeralattjáró kiemelkedik a vízből, szárazra kerül, és készen áll arra, hogy a szerelők és a hajóácsok munkához lássanak. Ez az egyik leghosszabban tartó feladat, ami egy dokkban történhet. Hogyha egy tengeralattjáró a szárazdokkba ment, annak nagyon nagy baja van, és víz feletti javításra szorul. A Bandar Abbas-i úszódokk fölé egy tetőt építettek, valamiféle hangárrá változtatva az egészet, mely hatalmas horgonnyal a kikötő fenekéhez volt erősítve. Senkinek sem okozna fejfájást a Pentagonban, hogyha a FOKAK az egészet eltörölnék a föld színéről. De az attól függ, mennyi felszerelést tudnak magukkal vinni a FOKA búvárok úszva. Bergstrom admirális, aki régi FOKA volt, egy kulcsfontosságú javaslatot tett.

– Azt hiszem, nincs szükség felrobbantani az egész építményt a KILO-val együtt – mondta. Hogyha valahogy ki tudnánk dönteni az egyik oldalán a támoszlopokat, az egész az oldalára dőlne, és a dokk fenekét áttörve a tenger fenekére süllyedne. Két és fél ezer tonna elég nagy súly ahhoz, hogy leejtsük – biztosan összetörné az egész dokkot, és robbantás nélkül a kikötő fenekére süllyesztené az egész mindenséget. – Igen – válaszolta Ray Banford parancsnok – de ezeket a dolgokat nagyon pontosan kiegyensúlyozzák. Lehet, hogy nem esne le azonnal, és akkor a zaj, amit a rönkök kidöntésével keltenénk, riadóztatná őket, és lenne idejük gyorsan még egy támoszlopot alátenni, és megakadályozni, hogy ledőljön. Egy oszlop is elég ehhez. – De akkor sikerül, ha egy nagy lyukat vágok az oldaltartályába, pontosan akkor, amikor kidöntjük a támoszlopokat – mondta Bennett hadnagy. – Szerintem a dokk legkisebb dőlése elég lenne, és az a nagy tartály, tele tengervízzel, felborítaná a hajó egyensúlyát annyira, hogy az egész leborulna, és akkor sikerülne elsüllyeszteni. – Én is azt hiszem – mondta Banford parancsnok. – De pillanatnyilag a legnagyobb problémát az emberek számában látom, akik azokat a támoszlopokat kidöntenék. – Mindegyikre egy ember jut – mondta „Rozsdás”. – Az pont négy. Én megyek elsőnek a dokk alá, és valamilyen aknát erősítek a tartályhoz. Utána őrt állok, amíg a tö bbiek feldrótozzák a támoszlopokat. Külön vezetékeket fogunk használni. Az összes robbanóanyagot ugyanahhoz a gyújtószerkezethez kötjük, és hagyunk elég időt magunknak, hogy eltűnjünk, és az egész egyszerre fog felrobbanni. így biztos, hogy lemerül. – Szerintem már túl sok embernél tartunk – mondta Banford, a volt tengeralattjáróparancsnok, aki az egész küldetést irányította. Négy ember kell a kinti KILO-khoz. Négy a támoszlopokhoz. Nem tudnák ketten megcsinálni? – Túl veszélyes, uram. Ne felejtse el, hogy közel dolgozunk az őrséghez, épp hogy csak látótávolságon kívül. Ha csak az egyik is meghall valamit, elkezd nézelődni, és akkor ki kell nyírni, amit valaki más meghallhat, és végül egy tucat embernél fogunk már tartani, miközben elszabadul a pokol. – Nem, uram. Kétszer olyan gyorsan kell dolgoznunk, négy emberrel, mind a négy oszlopon eggyel, és egyszerre. – Igen, Rozsdás. Értem, csak az emberek száma miatt aggódom. Négy ember kell a kinti KILO-khoz, négy ember a támoszlopokhoz, ön, aki megfúrja a tartályt és őrködik – ez kilenc, plusz az SDV vezetője, az tíz – és az SDV csak nyolcat bír el. Bergstrom admirális szólalt meg. – Hát, Ray, van egy új búvárszállító járművünk, néhány hete kaptuk. Ez elbír tíz embert. ASDS-nek nevezik, és ez egy fejlettebb konstrukció, elektromos motor hajtja, Westinghouse-ban gyártják. Nagyobb hatótávolságú, mint a régi Marc 8-as, valószínűleg tizenkét órát is kibír, és tíz embert el tud szállítani. – Hogyha három órát szán arra, hogy odaérjen, és hármat hogy vissza, plusz négy ó ra várakozás, az tíz óra, ha minden jól megy. Igaz, hogy csak öt csomóval megy, de pont megfelel számunkra. A baj az, hogy nem tudom, hogy működőképes-e már. És azt hiszem, csak két atommeghajtású tengeralattjáró áll rendelkezésünkre. – Tommy! – Átszólt Tommy Schwabnak, és megkérte, hogy egyeztesse a tengeralattjáróhelyzetet a Csendes-óceáni Flotta Tengeralattjárós Hadosztályának parancsnokával, Johnny Barry kapitánnyal. Közben megegyeztek a tízfős csapatban. Rozsdás Bennett hadnagy ekkor felvetett egy újabb problémát. – Azt hiszem, jobb lenne, hogyha a száraz dokkban a lehető leghamarabb felrobbantanánk azt a hajót. Valószínűleg van egy őrük, aki az úszódokk fölött őrjáratozik. Hogyha otthagyjuk azt a gyújtózsinórt másfél órára, amíg elpucolunk, előfordulhat, hogy észreveszi, ha elég éber. Csak egyet kell észrevennie, és a többit már könnyen megtalálják és elvágják. Úgy kellene beállítanunk a robbanószerkezetet, hogy tíz perccel azután robbanjon, hogy mi a vízbe érünk. Mi akkor pár száz méterre leszünk, nem lesz nagy víz alatti robbanás, csak egy kisebb a tartályon. így a dobhártyánkat sem veszélyeztetjük. A többi robbanóanyag magasan fent van a dokkban és az egész lassan fog lezajlani, nem lesz több víz alatti robbanás.

– Hogyha hagyjuk, hogy a tengeralattjáró keresztültörje a dokk alját és lemerüljön, nem is fogják gyanítani, hogy valaki megtámadta őket. És akkor még mindig káosz lesz a bázison, amikor a másik két KILO robbanni fog. Beállíthatjuk úgy, hogy két órával azután robbanjanak, hogy mi elhagytuk a terepet, és akkor már messze járunk. Az SDV-vel fogunk az Öbölben kifelé haladni. Szerintem kell egy óra nekik, mire összeszedik magukat, és utánunk erednek egy őrhajóval. Akkor már régen a tengeralattjárón leszünk, mikor szagot fognak. – Jó elképzelés – mondta az admirális. – Az tényleg nagyon bosszantó lenne, hogyha idő előtt észrevennék a gyújtózsinórt. Csak még egy kérdés... Gondoltak-e már arra, hogy fognak ott fönn dolgozni a tengeralattjáró oldalában? Úgy értem: hogy fognak oda feljutni, hogy kerülik el, hogy meglássák önöket, és milyen védekező eszközük lesz? Az egyik fő instruktor, egy tengerész altiszt lépett előre. – E szerint a rajz szerint a támoszlopok körülbelül tíz méter magasan vannak a dokk padlójától – mondta a csoportnak. – Nem mászhatunk fel a tengeralattjáró kiszélesedő oldalán, sem a dokk tetején levő járdára nem mehetünk fel. Tehát egy kötelet kell feldobnunk minden oszlopnál. Vékony fekete nejlonkötelet fogunk használni, lábtartó csomóval minden fél méteren és egy kis horoggal a végén. Az emberek feldobják a horgot a tartógerendára, amikor a horog beakad és belemélyed a fába, felmásznak, és a tartógerendára ülnek. Közel fognak dolgozni a tengeralattjáróhoz másfél-két méterre, így az őr egyszerűen nem láthatja őket anélkül, hogy lemászna a tengeralattjáró szélén, amely esetben le is eshetne. Valószínűleg egy székben fog ülni, és aludni a fedélzet közepén, a híd alatt, a hajó vége felé nézve. A legtöbb úszódokknak vannak létrái elöl, hátul és valahol félúton középen, amelyek a felső járószigetre vezetnek. Rozsdás majd felmászik annyira, amennyire éppen szükséges ahhoz, hogy a szemét az őrön tartsa. Rozsdásnak természetesen hangtompítós fegyvere lesz. A többieknek legalább hatszor körbe kell tekerni a gyújtózsinórt az oszlop körül, ez azt jelenti, hogy legalább tizenkét méter magasra kell felvinni a készletet, másik tizenkét méter magasságban lógva lefele. A mi készletünk sötétszürke színű, és a gyújtózsinór se túl nehéz. Elég vékony, és könnyű jól összetekerni. Kétségtelenül ronda dolog lesz vele beúszni, de már ennél nagyobb baj is megesett velünk. Úgy becsülöm, hogy a fiúknak négy perc kell ahhoz, hogy felmásszanak a tartógerendára. Rozsdás pedig majd összekapcsolja őket, és beállítja a robbanószerkezetet és az időzítőmechanizmust amint lejött a létrán. Szerinte erre tíz perc elég. – Kösz, főnök – mondta az admirális. – Már ma elkezdenek gyakorolni? – Nem, uram, épp azon vagyok, hogy engedélyt kérjek, hogy az AFDM-14-et használhassuk, a nagy úszódokkot itt San Diegóban. Van egy tengeralattjáró is benne, szárazon. Szerintem két napot eltöltünk ott, és ezalatt a csapat világbajnok lesz kötéldobásban és kötélmászásban. – Legtöbbjük már csinálta ezt ezelőtt is, uram, de a legkisebbre kell csökkenteni a hibalehetőséget. Amit nem akarunk, az az, hogy azok a kötelek beakadjanak a tartógerendába, mert hogyha az a horog leesik, és koppan a fém padlón, akkor Rozsdásnak valószínűleg meg kell ölnie azt az átkozott őrt. – Én is így gondolom, főnök... Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott, és Tommy Schwab rontott be. – Uram – mondta –, szerencsénk van. A nukleáris tengeralattjárót, amire szükségünk van, az egyik Sturgeon-osztályú hajót, az L. Mendel Riverst épp most alakították át az új ASDS-re. Ez egyike volt a Thomas Jefferson kísérőinek, és most éppen Diego Gardában van. – Kitűnő – mondta az admirális –, és mi van az ASDS-sel? – Uram, készen áll bevetésre, de itt van San Diegóban. Tehát el kell küldenünk a FOKA különítménnyel egy C5A-val. De az L. Mendel Rivers készen áll a bevetésre. – Ez remek – válaszolta Bergstrom admirális. A képzést vezető altiszthez fordult, és azt mondta. – Akár meg is ismertethetjük a FOKAK-kal az új járgányt. Mikor indulhatnak? – Hát, már volt úszás és súlyteszt, plusz a kötélgyakorlat. Fegyvergyakorlat. Még néhány nap kell az ASDS működtetésének begyakorlására. Plusz egy nap az egész koordinálására. Jövő csütörtökre kész lesznek, és az éjjeli járattal az öreg C5A Galaxyval mehetnek San Diegóból DG-be.

– Jól van, főnök. Jobb nem is lehetne. Tommy, hívja fel a vezérkart, és tudassa az egész dolgot a főnökkel. Szigorúan bizalmas. Már várja. – Oké, uram. Csütörtök éjjeli járat, ugye? Ezen a ponton Banford parancsnok már hivatalosan is elismerte a küldetés vázlatos tervét. Rozsdás Bennett rutinszerűen értesítette embereit, hogy ettől a pillanattól kezdve el vannak zárva. Sem telefonhívás, sem levélküldés, sem képeslapküldés, sem fax nem lehetséges. Még feleségeknek vagy gyerekeknek sem. Senkivel nem engedélyezett a barátkozás, aki nincs benne a tervben és a képzésben. Ilyen módon még akaratlanul sem tudták elárulni a küldetést. Az embereknek megengedték, hogy megírják vagy újraírják végrendeletüket, amit a FOKAK archívumában tartanak a sikeres visszatérésig. Vagy sikertelenség esetén a tengerészet hivatalosan átadja a jogosultaknak. Rozsdás Bennett az első estét a csapatával való tanácskozással töltötte. Mindent átgondoltak, pontosan megmérték a térképen a távolságokat. Különösen az ASDS navigációs tervét a Mendel Riverstől a Bandar Abbas-i várakozási helyig. A parancsnok helyettese, David Mills zászlós, Massachussettes-ből, mindvégig ott volt a megbeszélésen, mivel ő fogja vezetni a miniatűr tengeralattjárót Rozsdás navigálása mellett. A többi nyolc ember mögöttük fog ülni a száraz, hideg levegőben, és csöveken keresztül fognak lélegezni az ASDS központi légző rendszeréből, amíg lassan és csöndesen öt méter mélyen a felszín alatt megközelítik a tett helyszínét. A tengeri távolságokat különös gonddal térképezték fel. Rozsdás Bennett hangosan közölte az adatokat... – A tengeralattjáró és az ASDS távolsága várakozási helyzetben 56,12 K, 27,07 É... 23,94 kilométer, sebesség 3-3-8... Két óra ötvenöt perc, öt csomó... adj hozzá harminc percet a tengerre szállástól... tizenkilenc és fél kilométerre egy vörösen villogó lámpa jelzi a zátonyokat a part mentén... A víz csak hat méter mély itt. Ha látjuk a lámpát, már nagyon közel vagyunk... Körülbelül hétszáz méterre kell lennie a hajó orrától... Nem akarunk letérni az irányról jobbra sem, mert ott egy jelzett hajóroncs van – a víz mélysége csak kilenc méter itt, a csatorna közepe felé. Rozsdás Bennett ténylegesen még soha nem tért le a helyes irányról, mivel az apja halászhajójában nevelkedett, sokszor ködben botorkálva az elvarázsolt szigetek között Maine partjainál. Rozsdás Bennett már akkor tengeri térképet olvasott, amikor a többi gyerek még a kalózkönyvekkel volt elfoglalva. Az apja helybeli lakosa volt Monhegan szigetének, az anyja lánykori neve Lunt volt, annak a híres keleti családnak a tagja, aki a csónakkikötőt és homárflottát vezette Lunt kikötőjéből Frenchborough-ba. A tenger ennek a bizonyos FOKÁ-nak a vérében volt már nemzedékeken keresztül. És a hideg, veszélyes északi tengerről jött, amelyben a nagy jelzőbóják a csilingelő navigációs csengőikkel és villogó fényeikkel sokszor az egyetlen eszközt jelentették arra, hogy elkerüljék a katasztrofális irány és tájékozódásvesztést. Ha rossz időben egyet is elvétett az ember, a halállal kellett szembenéznie. Nem meglepő tehát, hogy Rozsdás Bennett volt a legjobb navigátor a FOKA-k között. Amikor beszélt, valaki mindig jegyzetelte szavait. Eddig figyelmét az iráni tengerészbázisra fordította, itt két jegyzetelő akadt, az egyik a tengerész altiszt, aki minden egyes figurát újra ellenőrizett, a másik Rozsdás előrehaladását figyelte egy térképen, és ellenőrzött, és ellenőrzött, és ellenőrzött. Egy másik ember a computer billentyűzete előtt ült, és „Bosszúhadjárat” cím alatt egy file-t nyitott a navigációs terv számára. Rozsdás Bennett tovább beszélt. – ASDS valószínű távolsága a jobboldali kikötő falától... négyszázötven méter... helyzet 2-84... Itt egy zöld navigációs lámpa van a falon. Láthatjuk, ha jobbra fordulunk. Helyzet 0-0... Az irány a belső kikötő felé... ezerkétszáz méter... ezt gondosan ki kell számolni... mert itt jobbra tartunk... ez 180 méter a második zöld lámpa felett... ez gyorsabban villog... a víz csak három méter mély itt közel a falhoz... ezután a második jobbra fordulás után kilencszáz métert úszunk 9-0 helyzetig... és itt kell lennie az úszódokknak... mi öten itt kiugrunk és felmászunk... 1-1,5 méter magasra. A másik négy tovább halad... A KILO-k a kikötőgát két oldalán horgonyoznak... ötvenméternyire bent... totális úszástávolság 2600 méter... ez körülbelül egyórányi úszás, utána még 150 méter tovább, mondjuk tíz perc... ez összesen hetven perc az ASDS-től a dokkig.

Végül 23.00-kor befejezték, és lefeküdtek. A főnök, aki a képzőprogramot vezette, a dokkcsapat öt tagját másnap reggel 06.30-ra odarendelte, hogy indulásra készen álljanak a San Diegó-i bázisra. Rozsdás megemlítette, hogy mivel őneki nem kell kötelet dobálni a támoszlopok fölé, ő talán felesleges. De a főnök válasza rövid volt. – Mi van, ha valaki megsebesül, és ön nem tudja áthajítani azt a horgot elsőre, uram? – Hát igen. De akkor ki fedezi a többieket? – Ezt a helyzet dönti el, uram. Vagy az ön sebesült embere mászik fel a létrán, vagy kinyírja azt az iráni őrt szépen és csendesen, mielőtt munkához látna. – Ó igen, főnök. Röviddel 07.00 előtt másnap reggel a tengerészdzsip már az úszódokk elé vezette a kis csapatot, mely a San Diegó-i bázis mélyén helyezkedett el. A hat ember kiugrott a járműből, és a főnök azonnal elkezdett beszélni. – Láthatják a nagyságát, ugye? Az oldalfalak huszonöt méter magasak, és a hossza körülbelül nyolcvan méter. Gondolom, a Bandar Abbas-i is hasonló, mivel az orosz KILO hetvennégy méter hosszú. Látják azt a két darut ott fenn a fal tetején? Ezek harminc tonnát is föl tudnak emelni, és minden úszó dokk fölött megtalálhatják. Szintén ott fent láthatnak egy ellenőrző tornyot, és ott belül egy őrt és egy műszakist, vagy csak egy műszakist, aki egy személyben őr is. Előtte találhatók a vízszelepek és az elárasztó rendszer, és van egy megvilágított műszerlapja amely a dokk sarkait mutatja a vízben. Ez tényleg úgy működik, mint az alkoholszintmérő. Elméletileg amikor Rozsdás kilövi azt a lyukat a jobb oldali egyensúlytartályban, a dokk elkezd dőlni. Amit nem akarunk, az az, hogy az a fickó a toronyban észrevegyen valamit idejekorán, és kompenzálni tudja a víz szintjét, elárasztva a szemben lévő tartályt is. De nem hiszem, hogy lenne ideje. Egy kicsit később majd ezt még átgondoljuk, és majd lejátsszuk az egész műveletet egypárszor, hogy lássuk, mi történhet, és hogy jól be tudjuk osztani az időt. Addig is, gyerünk be a dokkba, és nézzük meg, milyen jók vagyunk kötéldobásban és mászásban. Az öt ember kimászott a dzsipből, és köteleikkel a vállukon a mérnöki emelvény felé indultak, mely a Steadfast nevű dokk hátsó felében helyezkedett el. Keresztülmentek a mólón, besétáltak az úszódokkba életükben először. A víz szintjéről nézve elég masszívnak tűnt, ugyanúgy, mint a feldúcozott tengeralattjáró is a közepén. Megálltak a hajó oldalánál, a fejük felett láthatták a négy fa támpillért, melyek körülbelül kilenc méterre emelkedtek a fedélzet fölé. A kiképzőtiszt elmondta nekik a kötéldobás titkát. Először is legalább hatméternyire kell állniuk a tartógerenda függőleges szögétől. – Ilyen módon megvan a megfelelő szög, és a kötelet egyenesen felfele kell hajítani, alulról, úgy, hogy biztosan a tartógerenda fölé emelkedjen. Ilyen módon, amikor leesik, muszáj a másik oldalon leesnie, és akkor egyszerűen csak meg kell húzni, és a horog beakad a fába. Az egésznek a titka az, hogy a horgot egy nagy körben forgatni kell, az óramutató járásának irányában, jobb kézzel. És tudni kell pontosan, hogy mikor kell elengedni. Ez csak gyakorlat kérdése. Oké, hadnagy, mutassa meg, hogy kell a gyakorlatban csinálni... Rozsdás megfelelő pozícióba helyezkedett, elkezdte forgatni a horgot addig, amíg zümmögő hangot nem hallatott. Azután felnézett és elengedte. Túl alacsonyan szállt. A horog körülbelül három méterrel a tartógerenda alatt elszállt, mint egy rakéta, és nagy csattanással ért földet, elhaló visszhangot hallatva. – Hát, uram, elmondhatom, hogy ilyen dobás után mind az öten hamarosan le lennének gyilkolva ott helyben – mondta a tiszt. – Mondtam, hogy gyakorlatra van szükségük és ez az, amit most meg fognak kapni. A FOKAK egyesével megcélozták kampóikkal a tartógerendát, de csak egynek sikerült elsőre beakasztani, másodszorra az is eltévesztette. Hét órával később még mindig ott voltak, de az átlag most már majdnem tökéletes volt. – A végén olyan ez, mint a biciklizés – mondta a főnök. – Ha egyszer megtanulta az ember, soha nem felejti el. Most arra kérem önöket, hogy hatszor egymás után dobják át hiba nélkül a kötelet a gerenda fölött. Bárki eltéveszti, elölről kezdjük az egészet, amíg harminc hibátlan dobást nem látunk. Nincs tévesztés.

– Gondolt már arra, hogy kosárlabdaedző legyen? – kérdezte az egyik FOKA. – Gondoltam, de csak a pénz kedvéért. Nem menthettem volna meg annyi ember életét... Mellé... Ahogy önök reggel óta eltévesztik... túl alacsony... mert a másodperc töredékével előbb engedik el... na gyerünk, szedje össze magát... három pörgetés, ritmus... aztán gyerünk... egy... kettő... három... kienged!... Ez az... egyenesen át... most figyeljen... még ötször...

Fort Meade-ben Morgan admirális még mindig a Fekete-tengeri elméletet követve egy jelentést kapott Pearl Harborból Sadowski admirálistól. Ezt eredetileg Joe Farrell hadnagy, tengerészpilóta küldte Diego Garciába. A hadnagy szerette volna felhívni a nyomozás figyelmét arra, amit egy tengeralattjáró nyomvonalának gondolt június 28-án 11.30-kor kétezer kilométerre délre a hadtesttől. A vízben látható fehér nyomvonal világosan látszott, és a hajó hiánya is. Farrell hadnagy az anyahajón landolt, és jelentette észrevételét Baldridge kapitánynak. A hadtest hadműveleti tisztjének külön kérésére hivatalos jelentést is tett a feltételezett tengeralattjáró észlelésének pontos helyéről és idejéről. Sajnos ebből nem maradt semmi hátra, de Farrell hadnagy minden részletet bevezetett repülőnaplójába, beleértve azt a tényt is, hogy a visszafele úton semmit nem látott. Arnold Morgan a parancsnoki központban éppen ennek a jelentésnek a másolatát vizsgálgatta gyanakvó tekintettel. Egy nagy térkép fölé hajolt, mely egy magas asztalra volt kiterítve, épp a lámpa alatt. Középen egy osztókörző volt, amellyel azt a távolságot mérte, amely a Gibraltári-szorostól addig a pontig tartott, amely a hadtest június 28-i 11.30-as helyzetétől kétezer kilométerre délre helyezkedett el. Ezt a pontot 9E, 67K pontra helyezte. Megmérte a távolságot, 137 cm a térképen. Ezután megmérte a skálán – a Gibraltári-szorostól a távolság addig a pontig, amit Farrell hadnagy észrevételezett, pontosan 20 000 km. Mindenki egyetértett azzal, hogy a hajó valószínűleg nyolc csomóval haladt periszkópmélységben, néha kicsit gyorsabban, magányos vizeken, és kétszer állt meg újratölteni. Ez azt jelentette, hogy 370 km-t tudott megtenni egy nap. Morgan admirális a 20 000-et elosztotta 370-nel, és ötvennégy napot kapott. Ezután ellenőrizete annak a jelentésnek a pontos idejét, amelyiket egyik embere küldött a Gibraltáriszorosból, arról a titokzatos ötlapátos propellerről, amelyet május 5-én 04.38-kor észlelt. Május 5-től május 31-ig huszonhat nap telt el. A fennmaradó huszonnyolc nap pontosan elvitte a Farrell hadnagy által jelzett időpontig – június 28,11.30-ig. 9É, 67K. – Ez nem lehet vak véletlen – dörmögte az admirális. Most már a telefonnal sem bajlódott, csak átordított az ajtón a szárnysegédjének: – Próbálja meg Rankovot újra... és ne hallgasson semmi mellébeszélésre... A hadnagy még nem is sejtette, hogy ez még nehezebb és még zavarbaejtőbb feladat lesz, mint az egy nappal előbbi. Mert míg az admirális csak elméletben vágtázott ide-oda a világban, Vitalij Rankov admirális, a majdnem két méter magas orosz hírszerző tiszt idejét egy ősrégi, átalakított katonai repülőn töltötte, Moszkvától délre csattogva, döcögve egy ezerháromszáz kilométeres úton. Rankov admirális gyűlölte a repülőket, majdnem annyira, mint a haditengerészeti misztériumokat. De most leginkább Arnold Morgant, az állhatatos, rossz modorú és idegesítően erőszakos amerikai hírszerző főnököt utálta, aki általánosságban beszélve háromszor olyan idegessé tette az orosz tisztet, mint normálisan egy belső orosz repülőút. Morgan admirális volt az egyetlen olyan külföldi, aki fogát vicsorgatva rámordult. – Rankov... a dolgok elvégzésének mindig két útja van – mondta neki Morgan. – A könnyebb út, és a nehezebb út. Hogyha nem teszi a következő órában azt, amit mondok, felhívom az én elnököm, és ráveszem, hogy hívja fel az ön elnökét, és akkor majd meglátjuk, hogy vágja ki magát ebből a kis szembesítésből. Rankov admirális lecsapta a kagylót, és blöffölőnek nevezte az amerikait. De két órával később csakugyan a Kremlben találta magát az orosz elnök előtt, aki majdnem kirúgta.

Es most Morgan két év alatt másodszor okozott neki igazi kellemetlenséget. Morgan már legalább nyolcszor hívta Rankov irodáját az elmúlt huszonnégy óra alatt. Négy különböző emberével ordibált, és az orosz admirális pontosan tudta, hogy mi érdekli: ugyanaz a kérdés, amit ő is már tíz napja kérdezgetett – megtalálták-e már végre azt az átkozott KILO-t, amit a Fekete-tengeren tíz nappal ezelőtt elvesztettek. Azzal a különbséggel, hogy már ő is kíváncsi volt, hogy vajon az a halott tengerész, akit valamilyen görög szigetnél sodort a víz a partra, vajon ugyanannak a hajónak a fedélzetén volt-e. Morgan admirális legutóbbi üzenetében a legközelebbi hozzátartozók listáját kérte. Ezt a listát minden modern tengerészet megőrzi tengeri szerencsétlenség esetére. A baj az volt, hogy úgy nézett ki, nincs legközelebbi hozzátartozó listájuk a hiányzó KILO-ról, ami legjobb esetben idegesítő volt, legrosszabb esetben pedig rendkívül zavarba ejtő. A Fekete-tengeri Flotta haszontalannak bizonyult. Képtelenek voltak megmenteni, de még megtalálni is a hiányzó KILO-t. Még arra sem voltak képesek, hogy az elveszett emberek nevét kinyomozzák. És akkor itt volt még a legközelebbi hozzátartozók listájának problémája. Volt egy könyvük a bázison, amely tartalmazta az egész legénység listáját, de szemmel láthatólag most nem kapták meg a szokásos jelzést a tengeralattjáróról, amellyel korszerűsítették volna a listát – jelezve azokat az embereket, akik nem tették meg az utat, plusz hozzáadva egykét olyat, akik kihajóztak, bár nem szerepeltek a listán. Mivel az egész rendszer felborult, minden név kérdéses volt. A KILO végső jelzése nélkül egy név sem volt biztos, és így az egész lista elég gyanús volt ahhoz, hogy idézzék. Ami Rankov admirálist illeti, ő úgy gondolta, hogy a halott ember akár dezertálhatott is. És most ez az amerikai vaddisznó már megint rajta ült a telefonon, és Vitalij Rankov admirális csak idő kérdésének tartotta, hogy újra a Kremlben álljon és magyarázkodjon az orosz elnöknek, és isten tudja még kinek. Ezért volt most ebben az ócska tragacsban, és a dél-oroszországi Krasznodarszk felé repült, amely az észak-kaukázusi síkságon terült el, és a légitársaság végállomása volt. Ez volt a legközelebbi repülőtér Novorosszijszk kikötőjéhez, amelyben a Haditengerészet végeláthatatlan vitáit folytatta arról a lehetőségről, hogy a Fekete-tengeri Flotta főhadiszállását áthelyezzék egy új helyre. A hosszú, kimerítő vita arról szólt, hogy a történelmi Szevasztopolból négyszáz kilométerre nyugatra helyezzék a tengerészbázist az újonnan független Ukrajnába, de ez a vita már nyolc éve mindenkit megőrjített, és senki semmit nem tett, és Rankov admirális szerint soha nem is fog tenni az ügy érdekében; A baj az volt, hogy senki nem tudta, hogy mit várnak tőlük. És hogy soha senkit nem talált meg az ember. Akárhányszor egy magas rangú tisztet keresett az ember a Fekete-tengeri Flottától, az vagy Szevasztopolban volt, vagy valahol Nyikolajevben a hajóépítő gyárban bámulta azt a repülőgép-hordozót, amelyet soha nem fognak tudni befejezni, vagy valahol Novorosszijszk körül vándorolt mindenféle olyan tervről beszélve, melyeket soha nem engedhetnek meg magunknak. És most az admirális egy száztíz kilométeres autóút előtt állt. Meg kell találnia a hiányzó KILO-t, mielőtt Morgan újra lármázni nem kezd. Morgan növekvő mérges faggatózását ártalmasnak tartotta. Tudta, hogy valami történik, és nem akarta, hogy a lehallgatott telefonokon rajtakapják, amint Washingtonnal tárgyal. Inkább választotta az istentelen négyórás repülőutat. Rankov admirális elhelyezkedett az érte küldött limuzin hátsó ülésén, és élvezte az utazást a síkságon keresztül, majd a belső tenger déli partján. Nem messze született, néhány kilométerre délre az orosz üdülővárosban, Szocsiban. A hófödte gyönyörű hegyek déli árnyékában. És most, ebben a luxuskörnyezetben, Novorosszijszk felé haladva a meleg tengeri fuvallattal az arcában, a déli orosz parton haladva senkinek nem kívánt semmi rosszat. Kivéve Morgan admirálist, akitől már két sürgős üzenet várta az ideiglenes tengerészbázis recepciójánál. – Jézusom! – dörmögte Vitalij –, hát már soha nem szabadulok meg ettől a mániákus őrülttől?

A FOKAK a hatalmas Galaxy repülőgép hátuljában ültek, és 7500 méterrel a Csendes-óceán fölött repültek. A tizenkét méter hosszú ASDS-t beemelték a katonai teherszállító repülőbe, és

berekeszelték egy konténerbe. A FOKAK szorosan egymás mellett ültek, és a harcos emberek csöndes, bajtársias légköre vette körül őket. Olyan emberek voltak, akiknek nem sok mondanivalójuk akadt, kivéve egymás számára. Szokásos tengerész-egyenruhájukat viselték. A miniatűr tengeralattjáróban el volt raktározva harci felszerelésük, amelyet majd a küldetésük során használnak, amikor kifosztják az iráni tengeralattjárós készletet. Minden embernek volt egy rugalmas, méretre szabott, vízhatlan ruhája, amely kiválóan megőrizte a meleget is. Még a 28 °C-os víz is kiszívja a testből a meleget, hogyha túl sokáig marad benne az ember. A nagy FOKA-lábuszony az extragyors sebesség érdekében szintén méretre szabott volt. Belsejébe be volt írva az a szám, amelyet a tanuló akkor kapott, amikor végleg befejezte a kurzust. Ez az életre szóló azonosító szám mindenkinek a büszkesége volt. Ugyanis a tanulók ötven százaléka év közben kimaradt. Rozsdás Bennett minden emberének volt egypár modern búvármaszkja, de a színes narancs és piros színeket gondosan eltakarták fekete vízálló lemezzel. Az úszók közül senki nem viselhetett órát, mivel veszélyes lett volna, hogy az őr észreveszi a világító számlapot. A víz alatti FOKAK egy speciálisan tervezett „támadási táblával” haladnak, amely egy kis kétfogantyús deszkalap, amelyen látható egy iránytű, egy mélységmérő és egy kevésbé észrevehető óra. A vezető úszó mindkét kezével ebbe a kis táblába kapaszkodik, és soha nem tér le a helyes irányról, mert mindent a szeme előtt lát: az irányt, a sebességet, az időt. A második ember általában egyik kezével a vezető úszó vállába kapaszkodik, és lábukkal mindketten tempóznak és számolnak. A FOKAK-nak speciális technikájuk van a távolság megítélésére. Hogyha mondjuk háromszáz métert kell úsznia, és tudja, hogy három métert halad előre minden lábtempónál, tudja, hogy száz rúgást kell megszámolnia, hogy a célba érjen. A FOKA-tanítók szerint egy jól képzett víz alatti FOKA majdnem teljesen pontosan meg tudja ítélni a távolságot. A FOKA-k négy támadó tábla mögött úsznának be Bandar Abbasba: három pár és a főnök Rozsdás Bennett hadnagy, aki plusz két embert vinne. Mindegyiknél lenne egy saját választású harci kés. A küldetésre választott fegyver egy kis MP-5 kézifegyver, amelyet a vezető német fegyvergyártó cég, Heckler és Koch gyárt, közelharcban huszonöt méter távolságra is halálosan biztos. Ebből csak három lenne, egy Rozsdásnál, és kettő még a kötélmászóknál. Az ő fő védelmük a kikötő sötét vize lenne. Csak végszükség esetén nyithatnának tüzet az úszódokkban. Külön volt elraktározva a FOKAK robbanókészlete – öt tapadóakna plusz egy tartalék speciális felszíni robbantókészlet, gyújtózsinórtekercsek, nyolcvan láb hosszúra vágva. A speciálisan elkészített fekete nejlonkötelek az acélhorgokkal külön faládában voltak. Rozsdás Bennett egy kis Motorolla MX 300 rádiót is elrakott, és két kompakt digitális globális helyzetjelzőt, mely tizenöt méteres pontossággal megmutatta a pontos helyet, ahol a föld felszínén található volt az ember. Ezeket a műholdas összeköttetésű elektromos szerkezeteket a portyázó FOKA csapatoktól kapták, de sajnos víz alatt nem működtek elég jól. Bennett hadnagy tudta, hogy ennek a kis csapatnak a fő fegyvere az óvatosság, meglepetés, ravaszság és ügyesség. Remélte, hogy nem lesz szükség semmilyen más segédeszközre, kivéve az erőt, észt, és csendet. A coronadói FOKA-k július 27-én, szombaton, 21.00-kor landoltak a Diego Garcia-i amerikai légibázison. A 24 000 km-es repülőút harmincnégy órát vett igénybe egy rövid újratöltési megállóval Pearl Harbornál. Egy könnyű vacsora után azonnal ágyba parancsolták őket, mivel másnap reggel 06.00-kor készen kellett állniuk a felszállásra a USS L. Mendel Rivers fedélzetére. A 4800 km-es út a vadásztámadó tengeralattjárón, mely észak felé vitte őket a Hormuzi-öböl felé, öt és fél napot vesz igénybe, húsz csomó sebességgel haladva. Tudták, hogy szűkösen lesznek, mivel a négyezer-ötszáz tonnás nukleáris hajónak szüksége volt az egész 107 tagú legénységére, tizenkét tisztre egy ilyen missziónál, mely megkövetelte, hogy az egész hajó riadókészültségben legyen az állandó bázisán. De legalább a Mendel Rivers fel volt készítve, hogy FOKA osztagokat szállítson. Minden embernek saját hálóhelye volt, és Banford parancsnoknak külön kabinja. Hat óra alvás után meleg nyári szombat reggelre ébredtek, az utolsó napfényes napra, melyet heteken keresztül látni fognak. A felszerelésüket már felhozták a fedélzetre, kipakolták, mialatt

az Indiai-óceán keleti horizontján felkelt a nap. Á tíz ember a fedélzeten állt, és a hatalmas kékségbe bámult. Belül a miniatűr tengeralattjáró, amely majd szállítja őket, már a helyén állt. Amíg aludtak, egy csapat kipakolta és felemelte a fedélzetre, és már készen állt az utolsó műszaki vizsgára. Dave Millsnek öt napja maradt, hogy megismerkedjen a hajó irányításával, habár már ezelőtt is részt vett víz alatti eszköz irányításával kapcsolatos kiképzésen. Mindnyájan ismerték a procedúrát. A megbeszélt időben lemásznak a fő tengeralattjáróból a száraz dokkba, itt beszállnak a kis járműbe, és a fedélzeti nyílást rögzítik. Az oxigénellátást ellenőrzik, aztán az egész dokkot lemerítik. Négy búvár valahogy kiküszködi az egészet a vízbe tíz méterrel a felszín alatt. Mills hadnagy beindítja a motort, és ők pedig rögzítik magukat az elkövetkezendő ötven kilométeres kényelmetlen utazásra a szoroson keresztül, amely elválasztja Qesmh-szigetet Bandar Abbastól. Az SDV belsejében mindig fagyos hideg volt, mert a levegő egyenesen a magas nyomású tartalékból jött, és a hőmérséklet észrevehetően lecsökkent a normális nyomásra történő kitágulástól. A belső hideg mindig ugyanaz volt, és a FOKAK tudták, hogy most sem lesz másképp. Az utazás első három napja az Arab-tengeren eseménytelenül telt. A tengeralattjárósok tudták, hogy a Haditengerészet elit alakulatát szállítják, a FOKAK pedig tudták, hogy a világ legmagasabban képzett, harci készültségben álló legénységével utaznak – akik közül egyesek nukleáris szakértők, mások az irányítható rakéta szakértői, megint mások a tenger hangjait tudják elemezni, és minden veszélyt kilométerekkel előbb jelezni. Ahogy a csütörtök éjjel péntek reggel felé közeledett, az idegek megfeszültek. Banford parancsnok újra és újra átfutotta a tervet, amíg az minden egyes FOKA szívébe be nem volt írva. Azt tanácsolták nekik, hogy egy könnyű vacsora után aludjanak egy kicsit péntek délután, és 17.30-kor kezdjenek neki végső készülődéseiknek. 18.45-re mindenkinek kész kell lennie, légzőkészülékeiket felcsatolva, tapadóaknákat, gyújtózsinórokat, köteleket, kampókat, késeket és gépfegyvereket összecsomagolva vízhatlan tartóba, hogy védjék őket az úszás ideje alatt. A küldetés hivatalo s indulási ideje 19.00, amikor a tíz ember beszáll az ASDS fedélzetére sötétedés előtt. Az utolsó kilencven percben az oktató és a tengerész altiszt aki kiképezte őket, nem tágított mellőlük. Ritkán beszéltek, akkor is biztatóan, mintha a vereség elképzelhetetlen lenne. A FOKAK elkülönített sarka a tengeralattjáró egyik sarkában úgy nézett ki, mint egy nehézsúlyú világbajnok öltözőszobája, ahogy mindenki készült az útra. A légkör feszült volt, összpontosított, mindenki szándékosan kerülte a leleplezésre vagy a lehetséges halálra való gondolást. A tengeralattjáró legénységének többi tagja csendes volt, de élesen figyelt, ahogy a navigációs tiszt a mélytengeri várakozó pozícióba vezette a hajót... A mélységmérő szerint ötven méter mélységben. A helyzet: 26,57É, 56,19K. Sebesség öt csomó. A kapitány periszkópmélységbe rendelte a hajót, megragadta a padló szintjéről felemelkedő periszkóp két karját, és egy három másodperces elektromosan kódolt üzenetet küldtek a Diego Garcia-i műholdnak. A hajó orrától számítva ötszáz méter távolságra a Qeshm kikötő homokpadjának őre feljegyzést készített a villanó fényről. Ezután a Mendel Rivers periszkópja újra elmerült. És most, ahogy a hajó várakozással teli csendben állt, a FOKAK vízhatlan olajjal befeketített arccal bemásztak a száraz dokkba, mely olyan gyakorlat volt, amit mióta elhagyták Diego Garciát, naponta háromszor próbáltak el. Keresztülsiklottak a tetőnyíláson, azután a másik nyíláson is, mely az ASDS-be vezetett. Rozsdás és Mills hadnagy foglalta el a két első fülkében levő helyet a hajó orrában, mely a vezetőé és a navigátoré volt. A száraz dokk lassan merült, de a tényleges indulás kicsit tovább tartott, mint gondolták. Végül a búvároknak sikerült kilökni a kis tengeralattjárót a vízbe, eleresztették a köteleket, és visszaúsztak a dokkba, mielőtt a FOKAK beindították volna az elektromos motort.

19.37-kor már előrehaladtak, az irány 3-3-8 volt, amely egyenes vonalban elvitte őket a Bandar Abbas-i kikötő külső, leszállási pontjához. Rozsdás úgy navigálta Mills hadnagyot, hogy az éppen a Qeshm-sziget keleti vége mellett haladjon el, és így hagyták, hogy a csónak tizenöt méter mélyen a felszín alatt haladjon. Egyikük sem látott semmit a sötét vízben, az egész utazást a műszerek irányították. A két vezető mögött a nyolc FOKA beszélhetett egymással, hallották is egymás hangját, de a társalgás a minimális szintre volt csökkentve. Bármilyen zaj felerősödött a víz alatt. Az első két óra gyorsan telt, de mindenki nagyon szűkösen érezte magát, ahogy Mills hadnagy a felszínre úszott egy helyzetpont-meghatározás végett, aztán az utolsó három kilométerre megcélozta a kikötőt. Körüljárták a nagy homokzátonyt, amely a kikötő bejáratába nyúlt be, és várták, hogy Rozsdás Bennett megszólaljon. – Ez az, fiúk, itt vagyunk. A helyzetük 56,12K, 27,07É. – Most lemegyünk a fenékre – mondta Dave Mills.

– Ez körülbelül tizenkét méter. Várjanak, míg az oldalfülkéket elárasztja a víz. Kapcsolják össze légcsöveiket, hozzák működésbe a Draegers légzőberendezésüket, erősítsék fel lábuszonyaikat. Mindnyájan érezték, ahogy a hajó a tenger fenekére ért. Hátul a legénység tagjai felvették a búvármaszkokat és lábuszonyaikat. Aztán jelezték, hogy mindenki kész van. Mills hadnagy kinyitotta az elektromos szelepet, és a víz elárasztotta a „nedves és száraz fülkét” és azt a kis helyet is, ahol Rozsdás Bennett helyet foglalt. Addig nem pumpálnak be levegőt a hajóba amíg a küldetés tagjai vissza nem érnek. De Mills hadnagy a kis pilótafülkéjében addig szárazon várakozik, amíg a legénysége visszatér. Ahogy a nyomás kiegyenlítődött, a FOKAK úgy ültek a hajóban mint az aranyhalak az akváriumban. Ezután kinyitották a fedélzeti nyílást és a FOKAK egyenként kiúsztak. Rozsdás volt az első, keményen tartva „támadási tábláját” maga előtt, és ahogy megérezte a vizet, stabilizálta légzését, és működési mélységbe merült körülbelül négy méterrel a felszín alá. A Draegerben a levegő négy órára volt elegendő, minden tettnek pontosnak és nyugodtnak kellett lennie. A hirtelen pánikmozdulatok lecsökkentették volna az oxigén mennyiségét. Rozsdás érezte, ahogy két társa megérinti vállait. A másik hat ember is pozícióba állt. Ekkor hosszú, erős rúgásokkal a Maine partjairól származó hadnagy megkezdte útját az ajatollah tengeralattjárói felé. Beállította az iránytűt 284-re. Ötszáz métert kellett úszniuk az első kanyar előtt. Remélte, hogy pontosan ki tudja számítani a távolságot a háromméteres lábtempók alapján, és észreveszi a zöld lámpa tükröződését a kikötő vizében. Ha ezt elvétené, fel kéne merülnie, hogy a globális pozíciót meghatározó eszközt használja. Tudta a víz alól is, hogy a hold felkelt, és remélte, hogy a kikötő csatornája jól látható lesz. Az ötszáz métert körülbelül tizenöt perc alatt tették meg. Rozsdás tisztán látta a zöld lámpát az átlátszó vízben. Habár úgy tűnt, mintha a lámpa pontosan a fejük fölött lenne, tudta, hogy tizenöt méterrel arrébb van a víz fénytörő hatása miatt. Hatvanhat fokkal északra fordult, és beállította az iránytűt 0-0 fokra, és a kikötő felé indult. Az 1100 méter úszás után koncentrálnia kellett. Majdnem 22.30 volt, és egy kicsit 23.00 után kellett elhaladniuk a következő lámpa mellett. Az ez utáni száz métert a csatornában maradva kell eltölteniük, távol a nagyon sekély parti vizektől. Erős lábtempókkal úsztak, úgy lélegezve, ahogy tanították őket. Ezen a ponton mindenki biztosan tudta, hogy a kegyetlen kiképzés – a futás, úszás, súlyemelés, és a gyilkos kiképzőkurzus, mely oly sok társuk lelkét megtörte – kifizetődő volt, ahogy a kilenc FOKA az idegen vizeken úszott. Ezek az emberek nem törtek meg. Ha a hosszú úszás túl fájdalmassá vált, mindegyik még egy kis akaraterő után kutatott a lelke mélyén. Mindegyik túl büszke és túl bátor volt ahhoz, hogy feladja. Elhagyták a lámpát, és addig a pontig úsztak előre, ahol kilencven fokkal el tudtak fordulni a belső kikötő felé. Rozsdás már kezdte érezni a nagy iramot, de tudta, hogy még háromszáz lábtempó van hátra, ezért egyenletesen tartotta légzését. Rúgott... számolt... rúgott... számolt... Combjában zsibbasztó fájdalmat kezdett érezni. Már a kétszázötvenet is elhagyta, érzékelte, hogy csapata szorosan együtt van mögötte. Az utolsó perc egy órának tűnt, és elöl valamilyen hosszú homályos csíkot látott a vízben. Arrafelé indult... és visszahőkölt. Egy hatalmas tartólánc volt. Rozsdás a felszínre úszott, és körülnézett. Egy hatalmas úszódokk árnyékában volt, úgy nézett ki, sehol semmi fény. A lánc a tat felé tartott, a dokk móló felőli része még sötétebb volt. Látta a mérnöki hidat, amelynek minden valószínűség szerint volt egy létrája a vízbe. Magasan a feje felett Rozsdás meglátott egy három méter hosszú handzsár alakú propellert... öt lapátot bronzból. Ez egy orosz típusú KILO típusú tengeralattjáró propellere volt. Rozsdás újra lemerült, és keresztülúszott a dokk hátulján, aztán felmászott az elhagyott kivilágítatlan emelvényre. Megvárta négy társát. Hang nem hangzott közöttük. Lecsatolták lábuszonyaikat, és bevitték a dokk hatalmas üregébe. Észrevették az egyetlen lámpát amely pontosan a tengeralattjáró fölött világított körülbelül tizenhat méter magasan a dokk padlójától. A hajó maga hatalmas, ovális árnyékot vetett a dokk falára. Föléjük magasodott, szépen ki volt egyensúlyozva, akkorának tűnt, mint egy New York-i blokkház. Lecsatolták a levegőpalackokat,

melyek súlya tizenhat kilót nyomott kint a szárazon, és a lábuszonyaikkal együtt egy sötét sarokba helyezték. Hogyha egy arra járó őr észrevette volna, lyukat kellett volna lőni a fejébe a hangtompítós MP5-tel. A Draegerek és a lábuszonyok nélkül a FOKAK csapdába kerültek volna ezen az idegen helyen. Halkan suttogtak. Egy gyors felderítést kellett végezniük, előkészíteni mászóköteleiket, és kezük ügyébe helyezni gyújtózsinórjaikat. Rozsdás csendben visszament a hajó hátsó részéhez, újra felhúzta lábuszonyait, és besiklott a vízbe anélkül, hogy zajt csapott volna. Most egy tapadóaknát szállított a „támadótábla” helyett. A célpontját könnyen megtalálta, minden nehézség nélkül odatapasztotta az aknát a hajó törzséhez. Ezután megfelelő hosszúságú gyújtózsinórt odaerősített a robbanómechanizmushoz, és visszafelé indult maga után göngyölítve a gyújtózsinórt ahogy úszott. Egyenesen a saroknál bukkant ki, hozzákötötte zsinórját egy másik darabhoz, amelyiket egy embere tartott a feje felett, ezután a bal oldali fedélzet felé úszott, visszamászott a dokkba, levette az uszonyát és palackját. Ellenőrizte fegyverét. A FOKAK suttogva beszéltek. – Van egy fegyveres őr fent a tengeralattjárón... a hídon ül a székben, egyenesen hátrafelé néz... valaki még van a toronyban, fent a bal oldali sarokban... nem mozog... de akkor majd igen, amikor a gyújtózsinór kettétöri azokat a támpilléreket... Mind az öten látták a négy fa célpontot, kilenc méter magasan a fejük felett, mely a hatalmas tengeralattjárót tartotta egyenesben, pontosan a lámpa fényében. – Túl világos van... nagyon közel kell dolgoznunk a törzshöz, vagy lelőni ezt a két pofát, mielőtt elkezdjük... van egy létra felfelé a dokkba pontosan ott, ahol gondoltuk... középen. Jó rálátás lesz a toronyra... hadnagy, figyelje azt a fegyveres őrt, oké? Hogyha felébred, és a tökét vakarássza, hát vége... Rozsdás Bennett felmászott a létrán. Igazuk volt. Nagyon nagy volt a fény, de a KILO árnyéka védelmet nyújtott. Az árnyékban tudott maradni, és látta az őrt is. Keresztbe tette a lábát és az egyik kezét a létrán, így biztonságban tudott állni anélkül, hogy mindkét kezét használta volna, ellenőrizte fegyverét, és egyenesen a szundikáló őrszem fejére célozta, 18 méterre. Bal kezét levette a fegyverről, és mutatóujjával és középső ujjával egy V-t formálva megtámasztotta fejét úgy, hogy pontosan az őrre lásson. Ezután felemelte bal karját, és mutatóujjával a levegőbe bökött. – Gyerünk. – Hirtelen meghallotta a kampóval ellátott kötelek surrogását, ahogy társai forgatták őket. Mindegyik felrepült a tartógerenda fölé. Csendben leestek, egy pillanatra látta, ahogy a négy FOKA húzza a kötelet. Szíve gyorsabban vert, ahogy az acélkampók nekiütődtek és megakadtak a fában. Semmi zaj, semmi veszély. Egyelőre. Rozsdás a munkájára koncentrált, nézte az őrt, de szeme sarkából láthatta a különböző csövek és szerkezetek összevisszaságát a tengeralattjárón. Hatalmas üregek tátongtak az oldalában, számos acéllapot eltávolítottak. Ez egy olyan tengeralattjáró volt, amely éppen hat hónapos generáljavítás alatt állt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy huszonnégy nappal ezelőtt tért volna vissza az Arab-öbölből működőképes állapotban. Lent a homályban látta, ahogy társai másznak fölfele a csomós kötélen, mindegyik óvatosan, de könyörtelenül haladt felfele. Egyszerre érték el a támpilléreket, és Rozsdás látta, ahogy jobb lábukat átvetik a tartógerendán, mint valami légi balett szereplői. Mindegyik előrehajolt mélyen a KILO árnyékában, térdükkel tartva magukat, húzva felfele a gyújtózsinórt a dokk aljából. Ez egy trükkös rész volt, hatszor körbetekerni a robbanóanyagot zsinórostul a támoszlop körül. A FOKA a második oszlopon hibázott. A másodperc töredékéig elvesztette egyensúlyát. Gyakorlott mozdulattal a szájába kapta a zsinórt, és a fogai között tartotta, amíg mindkét kézzel megragadta az oszlopot, hogy megmentse magát a lezuhanástól. Annak tudata, hogy a halott FOKAT nem hagyják a csatamezőn, nem nyugtatta meg. De a zsinór vége elszabadult, és az egész tizennyolc méteres tekercs a fémpadlóra zuhant. A zsinórnak a fémpadlóhoz való ütődése megtörte a csendet, és megrémisztette mind az öt embert. Rozsdás Bennett felemelte bal karját, kezét ökölbe szorította, és egyik ujjával a FOKAK felé mutatott, jelezve, hogy állj. A fegyveres őr a fedélzeten felállt, és fegyverét a FOKAK irányába fordította. – Hej! Ki van ott? – kiáltotta el magát. Ez volt az utolsó hang, amit kiadott. Rozsdás

Bennett hadnagy egyenesen a szeme között találta el, visszadöntve székére egy kis puffanás kíséretében. A német fegyver hangtompítója jó munkát végzett. A FOKAK csak az ismerős „plattot” hallották melyet a tompa puffanás kísért. További zaj nem hallatszott, a négy ember folytathatta munkáját, a zsinór kórbetekerését az oszlop körül. Hat tekerés egy ilyen robbanózsinórból elég ahhoz, hogy egy hatalmas tölgyoszlopot simán kettévágjon. Rozsdás nézte, ahogy az emberei leereszkednek a kötélen. Utána ő is lemászott a létrán, és fegyverét átnyújtotta az egyiküknek, amíg dolgára indult. Összekötötte a négy zsinór végét, utána fogta annak a zsinórnak a végét, amelyik a hajó alatti tapadóaknához vezetett, és ezt is a négyhez erősítette. Ezután kivett egy kisebb zsinórt a zsebéből, és bedugta a többi közé, majd az egészet jól összeerősítette. Ez az utolsó darab zsinór szolgált arra, hogy az időzítő szerkezethez kapcsolódjon, amit Rozsdás gondosan beállított húsz percre. Nem volt semmi hiba. A gyújtózsinór robbanási sebessége 8 km/sec – amikor egy ilyen köteg össze van tekerve, különösen nagy hatással robban. A FOKAK hallották a majdnem hangtalan óra beindulását. – Na, most van még tíz percünk, hogy innen eltakarodjunk – suttogta a FOKA vezető. – Gyerünk. Libasorban mentek a sötét hátsó sarok felé, fölhúzták lábuszonyaikat. Visszavették hátukra a palackjaikat, bekapcsolták a szelepeket, és lassan lélegezni kezdtek. A három fegyvert a hátukra szíjazták, lehúzták álarcaikat, és a dokk széle felé indultak. Másfél méter magasan voltak. Rozsdás egyik kezében a „támadótáblát” tartva, másik kezével egyensúlyozva alig hallhatóan csobbant. A többiek azonnal követték, és aztán együtt lemerültek. Rozsdás Bennett beállította az irányzékot 2-7-0-ra, aztán nekilátott lábtempózni a belső kikötő széle felé. Úgy gondolta, hogy a másik négy FOKA, akik a kinti tengeralattjárókat aknázták alá, már valahol előttük járhat. Már felrakták a négy tapadóaknát, beállították, és elindultak a visszafelé vezető úton. Valószínűleg akkor haladtak el az úszódokk mellett, amikor Rozsdás a gyújtózsinórokat kötötte össze. Igyekezett a lehető legnagyobb távolságra kerülni a robbanástól, de úgy érezte, hogy négyszáz méter a legtöbb, amiben reménykedhet. Közben fent az úszódokk tenger felőli oldalán a toronyban, a huszonnégy éves Karim Aila tengerész éppen egy könyvet olvasott. Minden fél órában ki szokott sétálni a kis erkélyére, és egyet kiáltani szokott kollégájának, Alinak, aki a tengeralattjáró melletti járdán ült. Onnan föntről nem láthatta, legalábbis hogyha Ali az árnyékban ült, de pár óránként meg szoktak inni egy-egy csésze kávét ezeken a hosszú éjszakai őrségeken, amelyek 20.00-tól 06.00-ig tartottak. Senki más nem volt őrségben a dokkban, pedig kint egy teljesen felszerelt őrszoba is volt az őrjáratosok részére. Néha az ügyeletes tiszt meglátogatta, de nem gyakran. Irán Haditengerészete, mely tizennyolcezer tagból állt, és különösen jól szervezett volt, hajlamos volt a hanyagságra az éjjeli órákban. Tíz perccel éjfél után Karim valamilyen zajt hallott a zárt ajtón keresztül. Úgy hallatszott, mint egy rövid, éles, de erőteljes krakk! Mintha valaki egy vonalzót ejtett volna le a sima asztalra. Úgy érezte, hogy egypár tompa puffanást és valami vibrálást is hall alulról. Felnézett, csodálkozva becsukta könyvét, odasétált az ajtóhoz és kikiabált. – Ali! Csend. Kinézett a hatalmas orosz tengeralattjáróra. Minden normálisnak tűnt. Azért mégis elhatározta, hogy egy kis sétára indul a felső járdán. Visszament és felcsatolta puskáját, majd elindult a 78 m hosszú kikötőoldalon, elhaladt a hatalmas emelődaru alatt. Nem látta halott társa összegörnyedt alakját a torony előtti székben. A sétálóút végén elfordult, és lassan keresztülsétált a dokk keskenyebbik oldalán, bámulva lefelé a mozdulatlan tengeralattjáróra. Körülbelül tizenöt métert haladt el a hajó jobb oldalán, amikor észrevette, hogy az első tartóoszlop hiányzik. Megpróbált a hajó széle alá kukucskálni és akkor meglátta, hogy az egyik fa tartógerenda ott fekszik az acélpadlón a lámpa fénye alatt. Tehát ez volt az. Ez volt az a krakk, amit hallott. Kiesett a tartógerenda. Karim nem várt sokáig. Visszarohant a járdán, fel a csigalépcsőn a szobájába, és megragadta a telefont. Aztán meglátta... Egy vörös lámpa villogott, azt jelezve, hogy az egyik jobb oldali tartály vagy rosszul működik, vagy tengervízzel töltődik. Lecsapta a telefont, és a képernyőhöz rohant, amelyik a dokk hosszanti oldalát mutatta.

Te jó ég!! A hajó már legalább negyven fokos szögben a jobb oldalára dőlt, és még mindig mozgott. Karim tudta, mit kell tennie. El kell árasztania a másik oldal tartályát is, hogy egyensúlyba hozza a dokkot. Megragadta a szelepet... de már túl késő volt. Valami szörnyű dolog történt. Kint egyszer csak óriási zaj támadt, valamilyen recsegés, ropogás. Kirohant az ajtón, és a tengeralattjáró a szeme előtt kezdett dőlni. Megbabonázva állt, ahogy a KILO egyre nagyobb sebességgel a jobb oldalára dőlt. Mind a két és fél ezer tonnája lefele fordult és mint a lassított felvételen dőlni kezdett. A torony a dokk oldalfalának ütődött és egyenesen letört. Aztán lassú mozgással a tengeralattjáró törzse keresztültörte a dokk padlóját, és nagy porfelhő és dübörgés közepette lezuhant. Az egész jobb oldala eltűnt a dokk pa dlójában keletkezett hatalmas nyíláson keresztül. Karim Aila úgy érezte, az egész dokk megrázkódik a hatás alatt, aztán megbillen, ahogy a tenger beáramlott a tátongó résen. Félt elfutni, és félt maradni, mert úgy nézett ki, hogy az egész dokk felborul. A tengeralattjáró, megjavíthatatlan törzzsel, összetört háttal, letört toronnyal már a víz alatt volt. Karim azon gondolkodott, hogy jobb-e, ha beugrik a huszonöt méter mély kikötő vizébe, vagy inkább visszasétál a megdőlt oldaljáraton. Lenézett, majd visszafordult, és a járat felé indult. Ötven lépést tett meg, amikor a hatalmas emelődaru pontosan előtte hirtelen kidőlt a tartópillérjéből, és ledőlt, mint egy lezuhanó rakéta. A daru masszív acélcsúcsa, mely azt a célt szolgálta, hogy ellensúlyozza a felemelt súlyt, 25 méter magasból hirtelen lezuhant, és keresztültörte a már ledőlt KILO bal oldali tartályát – mintha egy halott bálnába egy utolsó szigonyt döfnének. Karim még mindig a korlátba kapaszkodott, most csak kilenc méterre a víz fölött, mivel a dokk megállapodott a kikötő alján. A vezérlőtorony úgy állt ki, mint valami orrárboc, és mivel nem tudta, hogy eléri-e a partot, a fiatal iráni visszamászott. Leült a tetején bizonytalanul de biztonságban, végignézve az előbb lezajlott katasztrófa pusztításának nyomait.

Rozsdás Bennett tempózott és számolt. Az öt FOKA kiért a kikötőből, és délnek fordult. Már egy órája voltak vízben, amikor Rozsdás újra balra irányította őket az ASDS felé. Már csak ötszáz méter maradt. És most figyelni kezdett – a szokásos magas frekvenciájú bip-bip-bip hangra, amely a hazavezető jelzésük volt. Attól kezdve, hogy először meghallotta, a jelzés harminc másodpercenként érkezett. Rozsdás már akkor észlelte, amikor még a kikötő falának árnyékában voltak. A többi már csak rutin volt. Mills hadnagy pilótafülkéjéből meglátta őket, ahogy közeledtek, bemásztak a nyitott vízzel elárasztott fülkébe. A másik négy FOKA már a helyén volt, mutatóujjukat felfordítva jelezték, hogy minden „oké”. Rozsdás bemászott a navigációs fülkéjébe, és mindenki rácsatlakozott a központi levegőztető rendszerre. Dave Mills most bezárta a mennyezeti nyílásokat, és hallhatták a pumpák zaját, amelyek kiszívták a vizet és levegővel helyettesítették azt. A fülke hamar száraz lett, és a kis ASDS maximális sebességgel elindult a tengeralattjáró felé, Rozsdás Bennett pedig csak annyit mondott. – Jól van, fiúk. Mennyi idő van még a két robbanásig? Az egyik embere válaszolt. – 01.45. Mostantól számítva harminc perc. Rozsdás egypár számítást végzett a fejében. Úgy gondolta, hogy az irániak ezen a ponton még nem is sejtik, hogy a KILO-jukat katonai akció következtében vesztették el. A tengeralattjáró valahogy leesett, de az elkövetkezendő két robbanás hangja majdcsak rádöbbenti őket az elkerülhetetlen végkövetkeztetésre. A kérdés az volt, milyen hamar fog ez bekövetkezni. Banford parancsnok és Rozsdás már egypárszor átfutották az iráni haditengerészet legfőbb erősségeit. A három KILO-n kívül volt két irányítható rakétakilövő torpedórombolójuk, három Királyi Haditengerészet által gyártott fregattjuk, két korvettjük, és kilenc apróbb tengeralattjárójuk. Volt egy egytonnás parti űrhajójuk, és egy csomó kiegészítő járművük.

Rozsdás tudta, hogy a fregattok jelentik a nagyobb problémát. A britek gyártották Newcastle ben és Barrow-ban a hatvanas évek végén, és ezek a modern, áramvonalas kilencven méter hosszú Vosper Mk-5-ök majdnem harminc csomóval tudtak haladni. Ami még rosszabb, egy tengeralattjáró-elhárító ágyút is szállítottak, egy nagy Limbo Mark-10 gyártmányút, amely 90 kg TNT-t tartalmazott. A tatról kilőve ezeknek akár ezer méter is lehetett a hatótávolsága, és előre beállított mélységben robbantak. Egy kis szerencsével ki tudnak lőni egy tengeralattjárót. Rozsdás Bennett rettegett ezektől a fregattoktól, ezért úgy rendelte, hogy Dave Mills az utolsó fél órában olyan mélyre merüljön, amennyire csak lehet. Az iráni fregattok húsz perc alatt keresztül tudtak hajtani a szoroson Bandar Abbastól Qeshm szigetének keleti végéig. Úgy becsülte, hogy körülbelül egy óra kell, míg összeszedik a legénységet, és útnak indulnak – egy óra a két KILO robbanásától számítva... Egy óra 01.45-től. Rozsdás véleménye szerint elméletileg egy iráni fregatt képes lenne kilőni a Mendel Riverst a várakozóhelyén körülbelül 03.10 táján. Most éppen 01.30 volt, de még két és fél óra úszás állt előttük. Az ASDS-nek 04.00-kor kellett elérnie a hajót. Rozsdás megpróbált manipulálni a számokkal, megpróbálta elképzelni a fejvesztettséget a haditengerész-bázison, megpróbálta elképzelni, hogy az ügyeletes admirális milyen gyorsan tudja összeszedni a csapatát. – Legalább hatvan perc kell nekik, az éjszaka közepén, hogy elvégezzék a káranalízist a szakemberek. Aztán szerintem kell még egy óra, hogy mozgásba hozzák a fregattokat. De Jézusom! Bármelyik tökkelütött hülye, aki elvesztette az egész tengeralattjárós flottáját, azonnal kitalálhatja, hogy a támadó csak tengeralattjáróval érkezhetett. És hol lehet az a tengeralattjáró? Pontosan ott, ahol a mienk, az első mély vízben, a Qeshm partjánál. És ott is van. Várja, hogy a romboló csapata visszatérjen valamilyen kisebbfajta tengeralattjáróval. Én tudnám, mit tegyek. Az egész területet végigbombáznám. Ha három olyan fregattom lenne, kiküldeném mind a hármat. Én biztos elkapnám a búvárokat, lehet, hogy még a nagy tengeralattjárót is. Ha az irániak elég éles eszűek, lehagynak, mielőtt a Mendel Rivershez érnénk. De ha nem elég éles eszűek, lehet, hogy csak 04.10 után érnek oda, amely esetben késni fognak, de még mindig veszélyesek számunkra. Mindenképpen nagy bajban vagyunk... Taposs bele, Dave, oké? A tapadóaknák a két KILO alatt pontos időben robbantak. Mindkét tengeralattjáró kettétört, és az akkumulátorok a levegőbe repültek. A belső tűz még égett, amikor lesüllyedtek a kikötő sötét vizébe. Az iráni admirális, akit azért ébresztettek fel, hogy az összeomlott dokk ügyében végezzen vizsgálatot, majdnem szívrohamot kapott, amikor a másik két tengeralattjáró is követte az elsőt a tenger fenekére. A kikötőben minden fény égett. Az admirális tudni akarta, hogy vajon a radarok észleltek-e valamit az éjszaka folyamán. De senki nem látott semmit, senki nem hallott semmit, és nem tudott semmit. Összehívta a főparancsnokságot. Felhívta az iraki haditengerészeti bázist Basrában, ahol azt hitték, hogy valamilyen holdkóros van a vonalban. Lassan megjelentek a parancsnokok a bázison. De 03.15 előtt nem hangzott el a három lényegi kérdés. Akkor is egy fiatal iráni kapitány érdeklődött. „Ki tette ezt?” „Hogy a fenébe jöttek ide?” „És hol a csudában lehetnek most?” És 04.05-kor indult csak útjára az első fregatt a mély tenger felé, ahol az admirális a martalóc tengeralattjárót feltételezte. Az amerikaiak épp összerakták az ASDS-t amikor az iráni hadihajó elindult. De túl későn. Banford parancsnok már dél felé tartott jó mélyen a víz alatt, húsz csomó sebességgel a nukleáris meghajtású Mendel Riversen. Negyven kilométer előnyük volt, és a szoros egyre szélesebb és egyre mélyebb lett, ahogy haladtak előre. Az irániak nem tudták mit keresnek, és azt sem, hogy mit tegyenek, ha valamit találnak. Húsz perccel később hallották meg csak az első ágyúlövéseket messze a hátuk mögött. De az irániak túl későn érkeztek. A FOKAK biztonságban voltak, a küldetés sikerült. – Szép munka volt, hadnagy – mondta Banford parancsnok.

10. fejezet

Augusztus 3., vasárnap, 05.20 A Mendel Rivers amennyire csak mert, lemerült a Hormuzi-szoros sötét vizének fenekére. Körülbelül huszonöt méterre haladt a felszín alatt, negyven kilométeres sebességgel, az Araböböl mélyebb vizei felé. A kilenc kimerült FOKA aludt, amikor a tengeralattjáró délre fordult, távolodva a káosztól, amit az iráni haditengerészeti bázison okoztak. Bennett hadnagy Banford parancsnok kis irodájában ült, és a hadműveletről készítettek előzetes jelentést. A parancsnok végül elküldte félig kódolt jelentését a csendes-óceáni tengerészeti parancsnokságra, még napkelte előtt. „030530AUG02. 56, 9K, 26,5É. Irány 1-3-5. Bosszúállás bravó. Cél teljesítve. Nincs sebesült. Nincs kár. A FOKA vezető jelenti, KILO a száraz dokkban javítás alatt, nem valószínű hogy júliusban működőképes volt.” Az üzenet gyorsan eljutott Pearl Harborba, onnan a csendes óceáni vezetőséghez, a SPEC. HADOSZT.-hoz Coronadóba, és végül a Haditengerészeti Főparancsnokságra, a Pentagonba. Itt augusztus 2-a péntek 19.45 volt, az előző nap este. Bamberg főhadnagy az asztalánál ülve várta az üzenetet, és arra vágyott, hogy a hét végét újdonsült családjával töltse. Amikor az ügyeletes tiszt behozta a vonalat, Jay örömében a levegőbe bokszolt. A fiatal hadnagy vigyorgott: – Ideje indulni, ugye, uram? – Bizony, hadnagy. Jay Bamberg felhívta Dunsmore-t az otthonában, aztán Arnold Morgant a Fort Meade-i hivatalában. Első hívása vidámságot hozott Dunsmore admirális hangjába, de Morgan csak dörmögött valamit. – Kösz, Jay. Már tudok róla. Bamberg főhadnagy ezt egy kicsit rejtélyesnek találta. – Ilyen gyorsan, uram? – Hallottam a Mossadtól Tel-Avivből, harminc perccel ezelőtt. Valami robbant a Bandar Abbas-i haditengerész-bázison és érdeklődtek, hogy mit tudok róla. Megmondtam nekik, hogy dél óta nem hagytam el az irodámat, heh, heh, heh! – Sejtettek valamit? – Nem, nagyon kicsit. Csak annyit, hogy valószínűleg gyengébb lett a haditengerészetük az éjszaka folyamán. A többit kitaláltam, de köszönöm a hívását Jay. Örülök hogy mind biztonságban vannak. – Igen, uram, jó éjszakát uram. – de az admirális már rég nem volt a vonalban, mint ahogy szokta. Mire Bamberg főhadnagy letette a kagylót, Morgan admirális már az autója felé tartott. Az izraeli követtel, Gavron tábornokkal beszélt meg egy találkozót az este, ami elé nagy várakozással tekintett. Amikor az izraeli tiszt felhívta, és megkérdezte, hogy tud-e csatlakozni hozzá, az admirális már tudta, hogy érdekes beszélgetés elé néz. Morgan úgy határozott, hogy 20.00-ig vár a FOKAK küldetésének hivatalos bejelentésére, azután indul csak a követségre. A harminc perccel ezelőtti hívás két dolgot árult el neki. 1. Nem kell várakoznia 20.00-ig, és 2. az átkozott Mossad legalább négyszer olyan gyorsan nyomon volt, mint bárki más egy ilyen incidens kapcsán szerte a világban. Jézusom! Még csak hajnali 02.30 van náluk. Szokásos sebességével hajtott rá az autóútra, és Bamberg jelentésén gondolkodott, amit a telefonba olvasott be. Az utolsó mondaton... amit a KILO-ról közölt, amelyik az úszódokkban állt javítás alatt: „... nem valószínű, hogy július hónapban működőképes volt.” A szavak ott csengtek a fülében. Ez azt jelentette, hogy Baldridge és ő helyes úton járt. Az irániak nem használtak Bandar Abbas-i tengeralattjárót a Jefferson kilövésére. Egy negyedik tengeralattjárót kellett használniuk, és ami rosszabb, az az, hogy ez a negyedik tengeralattjáró még mindig ott van kint. És vár. És figyel. És lehet, hogy újra támad. Minél jobban megvizsgálta Arnold Morgan a dolgok menetét, annál biztosabb lett abban, hogy az a tengeralattjáró, amit keres, azonos azzal, ami elveszett a Fekete-tengeren. Amelyikről az az orosz tengerész leesett. Amelyiket az emberei hallották a Gibraltári-szorosban május 5-én kora reggel, amelyiket Joe Farrell hadnagy látott június 28-án az Arab-tengeren észak felé haladni. Amellyel kapcsolatban minden adat egybeesett.

Amelyről az a tökkelütött Rankov nem akart beszélni. Arnold Morgan, ahogy adrenalinszintje emelkedett, a kilométerórára pillantott, amely 170 km/h felé közeledett. – Azanyját! – mondta, és lelassított 140-re. – Hogyha David Gavron megtalálta ezt a Benjámin Adnamot, egypár kérdésre hamarosan választ kapunk. Ha nem találta meg, jól meg kell szorongatnunk az orosz elnököt. Keményen. Az őrök intettek, hogy haladjon keresztül az izraeli követség kapuján, és egy parkolóhelyre irányították. Ezután a követségre kísérték, fel egy kis ebédlőbe a második emeletre, ahol Gavron tábornok már várta. A két ember üdvözölte egymást, aztán a házigazda megkínálta az amerikait egy pohár izraeli borral, mely a déli Richon-le-Sion városából származott, ahol a 19. század végén Rothshlid báró megalapította a nagy bortermelő vidéket. Mivel Arnold Morgan úgy gondolta, hogy egypár órát el fog itt tölteni, nem vágott bele a kérdezősködés közepében. Ehelyett Izraelről beszélgetett, az ország ambícióiról, és arról a kérdésről, hogy vajon a palesztinok hol fognak lakni. Úgy vacsoráztak mint igaz sabrák, izraeli tojássalátával kezdve, melyet tahinival együtt tálaltak, aztán bárányhúsból készített saslikkal folytatták, melyet ropogósra sült mallawah kenyérrel ettek. Arnold Morgan azon találta magát, hogy nagyon megörült ennek a hirtelen változásnak, mely egyhangú „kávé és szendvics” diétáját megtöri. Épp egy tányér baklavát élveztek, amikor a tárgyra tért... Benjámin Adnam. Egy nagyot kortyolt a borból, amit a tábornok a második üvegből töltött, egy édes fehér bort, melyet az izraeliek csak különlegesen ünnepélyes alkalmakkor isznak. Aztán az admirális reménykedve megkérdezte: – David, megtalálták? Az izraeli tábornok elmosolyodott, és fejét ingatta. – Nem egészen, admirális, de már sokkal bölcsebbek vagyunk, mint legutóbb. Szeretné, ha elmesélném amit a hírszerző szolgálatom megtudott? – David – vigyorgott Morgan –, itt fogok ülni, ezzel a nagy pohár borral, és hallgatom ahogy mesél. – Nagyon jó. Tehát azon a napon, amikor közvetítettem az ön kormányának aggodalmát, az ügynökeink átvizsgálták Adnam parancsnok lakosztályát és személyes holmiját. Meglepetésükre, semmit nem vitt magával. Az összes igazolványa, útlevele, haditengerészeti papírjai, bizonyítványai... mind az íróasztala fiókjában voltak. Ez arra a következtetésre juttatta őket, hogy vagy meggyilkolták, vagy lelépett. – Másnap, a hívásom után, nagy kutatást végeztek az egész országban. De semmit nem találtak. Fél tucat ügynököt küldtek abba a faluba, ahol a szülei laktak. Ott sem találtak semmit. De véletlenül egy emberbe botlottak, aki nagyon jól ismerte a családot, és nem emlékezett arra, hogy lett volna olyan fiuk, aki 1960 körül született. Nagyon jól ismerték Adnamékat, nagyon sajnálták, hogy a család eltűnt a falu bombázása idején 1973-ban. De semmilyen Ben Adnamról nem hallottak, aki 1976 és 78 között Angliában tanult volna, amikor 16-18 éves lehetett. Azt tudtuk, hogy az angliai Kentből hazatérve azonnal belépett a Haditengerészethez. Soha nem ment haza, mert nem volt hova hazamennie. És ott is maradt. A Haditengerészetnél. – Úgy érti, senki nem tudja, honnan jött igazából, és azt sem, hogy hova távozott? – Pontosan ahogy mondja. – Hmmm, hmmm. Szerintem csak kitöltött egy formanyomtatványt, amíg Angliában volt, és az Izraeli Haditengerészet nagyon boldog volt, hogy egy jól menő farmercsalád jól képzett gyermeke, kitűnő angliai ajánlásokkal csatlakozik hozzájuk. – És a londoni izraeli követség egyik magas rangú katonai attaséjának az ajánlásával... aki, mint kiderítettük, szintén ugyanabba az iskolába járt. – Jézusom! Látja, hogy történnek ezek a dolgok? – Nagyon is jól, admirális. Hogy még rosszabb legyen a dolog, nincs halotti bizonyítványunk az Adnam családról sem. Lehet, hogy megölték őket, de lehet, hogy csak távoztak, és visszatértek oda, ahonnan jöttek. – Mindenképpen ők is és a fiúk is eltűntek, nyom nélkül... és majdnem biztosak vagyunk abban, hogy mindhárman kémek voltak. A fiatal Adnam, valószínűleg egy tizennyolc éves

fundamentalista fanatikus, a gondjaikra volt bízva. Az én szervezetem nagyon is elfogult az ilyen dolgokkal szemben. És ez eljuttat a második fejezetig. – Mi történt Adnam parancsnokkal? – kérdezte Arnold Morgan. – Hát, admirális, ha egyszer már megtaláltuk a papírjait, világos volt, hogy valamilyen más személyazonosság alatt hagyta el Izraelt. Végigkutattuk az összes repülőtéri feljegyzéseinket. Tehát hogy távozott? Hát, az ügynökeink úgy gondolták, hogy lehet, hogy busszal vagy taxival Kelet– Jeruzsálemből, egészen az Allenby hídig. Ez az egyetlen hely, ahol a Jordán folyón át lehet haladni. A másik oldalon már úgy hívják, hogy Húszéin híd. Ott a hídnál kiszállt a taxiból vagy a buszból, hogy átszálljon egy jordániai szállító járműre, gondoljuk, egy JETT minibuszra. Gondolom, tudja, hogy a határhídnál csak mindenféle megszorításokkal haladhat át. Tehát valószínűleg jordániai útlevele kellett hogy legyen. De vízumának és engedélyének is kellett lennie ahhoz, hogy átmenjen a hídon. Izraelben nem kaphat az ember arab dokumentumokat, főleg nem a hídnál. Tehát valaki nagyon jól gondoskodott róla. Habár mi nagyon szigorúan átvizsgáljuk azokat, akik elhagyják Izraelt és Jordániába távoznak a hídon. Például nem szabad fényképezőgépet és filmet átvinni a határon, és ha egyszer már távozott, nem térhet vissza. Senki nem tud izraeli vízumot szerezni arab országban, kivéve Egyiptomban. És itt, az Allenby hídnál, végre szerencsésnek bizonyultunk. Bizonyos embereket félrevonnak a határőreink, és gondosan átvizsgálják őket. Ilyenkor kamera is végigkíséri az eseményeket. Tehát Adnam parancsnok eltűnési trükkje utáni filmfelvételeiket elkértük a határőröktől. Elvittük Haifába, és összehívtunk minden tengerésztisztet, aki ismerhette. Még a földközi-tengeri gyakorlatról is hoztunk embereket – ahol Adnamnak kellett volna lennie. Már az első filmen felismerték. November 25-én 09.24-kor távozott. Arab ruhában volt, és a kamera felvette, ahogy válaszol a vámtisztjeink kérdéseire. Négy különböző ember ismerte fel. Három közülük tengeralattjárós tiszt. Semmi kétség. Adnam parancsnok arabként hagyta el Izraelt. Hoztam egy képet is róla, nem valami jó minőségű, de itt van... Gavron tábornok előrehajolt, és egy faxpapírt nyújtott át az amerikainak. Kinagyították a fényképet és faxszal elküldték. A részletek elmosódottak voltak de az arab fejkendőt viselve Adnam parancsnok inkább kinézett valami helyi casbah kereskedőnek, mint izraeli tengeralattjárós parancsnoknak. De akkor is Benjámin Adnam volt. A kép sötét, elegáns, kifinomult arcot mutatott, mélyen ülő szemekkel. Morgan admirális úgy gondolta, hogy lehet iráni, iraki, jordániai, szíriai, még egyiptomi is. A kérdés most egy kissé változott... Ki az ördög ez a fickó? Morgan agya pörögni kezdett. Inkább elküldi ennek a képnek a másolatát MacLean admirálishoz a százszázalékos azonosítás érdekében. Megpróbált nem izgatott hangon megszólalni. Túlságos nyugodtsággal mondta. – Mi történt ezután, David? Van még további nyom is? – Valami van. Nagyon sok jó ügynökünk van Jordániában, és négy nappal ezelőtt rábukkantak a nyomára. Az első reggelen nagyon-nagyon gyorsan a Queen Alia reptérre távozott, és majdnem azonnal felszállt a Jordán Királyi Légitársaság repülőjére, és Kairóba repült. Jordán dinárral fizetett. Isten tudja, hol szerezte. Ezután jordán útlevéllel utazott tovább, amit Kairóban fel is mutatott. Az ügynökeinknek van erről feljegyzésük. Ezután, mivel nem hisszük, hogy egyiptomi, minden számba jövő hotelt ellenőriztünk a térségben. De semmi nyomát nem találtuk. Sehol nem jelentkezett be. – Megpróbálták a Mena House-t, a piramisoknál? – Természetesen. És itt ismerték is. De azt mondták, hogy már legalább két éve nem látták. Az egyik ügynökünk beszélt a tulajdonossal, aki nem tudta, honnan származik. De ott a saját nevét használta mindig. – Az ügynökeink ezután átvizsgálták az összes egyiptomi hatóság feljegyzéseit. Végül rájöttek, hogy nem hagyta el a Kairói Nemzetközi repülőteret, hanem ott maradt, és továbbrepült. Azon az éjszakán csak egy Adnam névvel találkoztunk, aki elhagyta Egyiptomot nemzetközi repülővel. Készpénzben fizetett, egyiptomi valutával, és Isztambulba vett jegyet. Sajnálattal kell közölnöm, hogy orosz volt. Régi szovjet útlevéllel, gyakori török vízummal. Nem sok segítség, ugye? Morgan admirális nem hitt a fülének.

– Van az egyiptomiaknak kamerájuk, amelyik az utasokat lefényképezi? – Azt mondják, igen, de épp elromlott. De akkor is. Az ügynökeink nem találtak további nyomot. Nem hiszik, hogy az az orosz Adnam parancsnok lett volna. – Hát ha nem hagyta el a repülőteret, hova az ördögbe ment. Tán csak nem hiszik, hogy beállt vámtisztnek? Gavron tábornok nevetett. – Nem. Úgy gondoljuk, hogy új útlevelet szerzett, és valahova távozott. Akármilyen név alatt, akármilyen országba. – És miért nem orosz? – Az ügynökeink ezt nem tartják nyomravezetőnek. Nem hisszük, hogy Ben Adnam orosz volt. Sem azt, hogy török. Szerintünk arab volt, és már sokat nyomoztunk utána. Miért gondolja, hogy orosz lehetett? – David, én sem hiszem, hogy orosz volt. De lehet, hogy oda igyekezett. És mivel úgy tűnik, hogy bárhol bármilyen dokumentumot és valutát elő tud varázsolni, miért ne szerezhetne szovjet útlevelet. Gavron nem válaszolt. Visszatért a saját kérdésére. – Miért hiszik, hogy Oroszországba igyekezett? – Azért, David, mert úgy gondoljuk, hogy az a tengeralattjáró, amelyik kilőtte a Jeffersont, egy szovjet gyártmányú KILO volt, egy dízelelektromos őrcsónak, amit Adnam és a főnökei vagy vásároltak, vagy kölcsönöztek, vagy loptak egyenesen a Fekete-tengeri Flottától. Azért mondom, hogy Fekete-tengeri Flotta, mert nincs a világon még egy olyan hely, ahonnan szerezhették volna. Ezenkívül ellenőriztük a világ összes tengeralattjárójának pozícióját azon az éjszakán. Minddel el lehet számolni – még az önökével is! Kivéve ezt az egy oroszt. – Értem. Mi továbbra is mindenben a rendelkezésére állunk. Mint nemzet nem szeretjük a kétes ügyleteket, és az embereim rettentően sajnálják az önök repülőgép-anyahajóját. Az pedig még jobban elkeserít minket, hogy eszükbe jutott, hogy minket vádoljanak. – David, a mi helyzetünkben önök is mindenkit gyanúsítanának. Gavron tábornok elgondolkodva nézte, ahogy Morgan kikortyolgatta italát. A kettőjük közti csend egyre nőtt, amíg végül Gavron tábornok törte meg. – Van egy pontos dátumunk – mondta –, hogyha az az orosz a kairói repülőtéren Adnam parancsnok volt, akkor november 25-én késő éjjel érkezett Isztambulba. Ha az igazi nevét használta, amikor elhagyta Kairót, gondolom, akkor is azt használta, amikor elhagyta Isztambult. Egypár dolgot ellenőrzünk még, az utaslistát, légitársaságot, esetleg hajót, amelyek elhagyták a várost, de majd csak holnap reggel. – Van egy pár jó emberünk Isztambulban. Azt javaslom, hogy egyelőre az én szervezetem kezdjen el kutatni... aztán ha nem jutunk sehová, mondjuk három napon belül... esetleg az önök kormánya ösztönözhetné a törököket egy kis együttműködésre. – Ez jó ötlet, David. Egyelőre nem akarjuk, hogy észrevegyék, hogy túlságosan érdeklődünk. – Nagyon visszafogott, admirális... egy olyan embertől, aki az elmúlt pár órában semmisítette meg az ajatollah egész tengeralatti bázisát. – Na várjon csak, tábornok. Már megmondtam a kollégáinak, hogy el sem hagytam az íróasztalom. Különben is honnan tudják önök, hogy mi mit tettünk vagy nem tettünk. – Tudom, hogy csak három-négy olyan nemzet van, amelyik meg tudta tenni ilyen simán. Mi nem, mi nemzetközi lármát okoztunk volna, és az egész helyet a levegőbe repítettük volna. A britek megtehették. Valószínűleg az oroszok is. De csak önöknek van meg arra a kapacitásuk, hogy ilyen bravúros módon tegyék meg amikor csak akarják. A kérdés a motívum. Ki akarná Iránt bántani? Mi nem nagyon. A britek sem. Az oroszok sem. Szép munka, admirális. Mint nemzet, nagyon el vagyunk ragadtatva. Arnold Morgan csak mosolygott erre a nyájas izraeli tisztre. És úgy jósolta, hogy a Mossad eljövendő vezetőjével áll szembe.

A következő reggelen augusztus 3-án, huszonhat nappal a katasztrófa után a szombati lapok még mindig tele voltak az eltűnt repülőgép-anyahaj ó sztorijával, de sem a Washington Post, sem a New York Times nem hozott egyetlen cikket sem a Bandar Abbas kikötőjében történt balesetről. Morgan admirális, Schnider admirális, Bill Baldridge főhadnagy és Dunsmore admirális Paul tábornok irodájában gyülekeztek, készen arra, hogy 11.00-kor a Fehér Házba induljanak, hogy találkozzanak az Elnökkel. Morgan admirális tájékoztatta őket a Gavron tábornokkal történt beszélgetéséről. Scott Dunsmore úgy tudta, hogy az Elnök este 21.00-kor beszédet készül mondani a nemzetnek, hogy bejelentse precedens nélküli kompenzációját azoknak a családoknak, akiknek a hozzátartozói meghaltak az anyahajón. Szombat este elég szokatlan időpont volt ilyen bejelentéshez, de a Haditengerészet főparancsnoka úgy tudta, hogy a Fehér Ház sajtóhivatala maximálisan támogatja az Elnököt. A két szolgálati főnök attól tartott, hogy az Elnök az iráni haditengerész-bázis bombázása után úgy veszi, hogy Amerika kellő mértékben bosszút állt az elveszett anyahajóért és nem akar további nyomozást folytatni, hacsak valamilyen konkrét bizonyíték nem kerül elő. Morgan admirálisnak szilárd meggyőződése volt, hogy az ellenséges tengeralattjáró még mindig kint van valahol, és lehet, hogy támadni készül. Paul tábornok szerint ösztönözni kell az Elnököt arra, hogy folytassa a hajszát az után a nemzet után, amely elsüllyesztette a Jeffersont, kerül amibe kerül. – Ha szükséges – mondta –, vegyük rá Arnoldot, hogy erélyesen figyelmeztesse az Elnököt arra, hogy milyen következményekkel járna még egy ilyen támadás. Két személyzeti autóval hagyták el a Pentagont, és a Fehér Ház nyugati szárnyának egyik hivatalában találkoztak az Elnökkel, a miniszterelnökkel, a honvédelmi miniszterrel és az elnök biztonsági tanácsadójával és sajtó titkárával. Az Elnök melegen üdvözölte őket. – Csak egy dolgot – mondta. – Önök aztán értik a dolgát annak, hogy kell egy utasítást szó szerint érteni. Megkérdezhetem, mi történt Bandar Abbasban azonfelül, amit ebből a kis jelentésből megtudtam, amit Bob adott át ma reggel? – Uram – mondta Dunsmore admirális –, ön mondta, hogy nem igazán kíváncsi a terv részleteire. Azt hiszem, ezt tényleg szó szerint értettük. – Milyen nagy erővel mentek ki, Scott? – Kilenc úszó, uram, plusz az ASDS vezetője. – Ez minden? Sok sebesült? – Egy sem, uram. Nem tudom, hány iráni tartózkodhatott a tengeralattjárók fedélzetén, de egy fegyveres őrt mellőznünk kellett az úszódokkban. – Mellőzni? – Igen, uram. Elmozdítottuk a hadművelet helyszínéről. – Lelőtték? Megölték? – Pontosan, uram. – Finoman fogalmazott, admirális – mondta az Elnök. – Gondolom, a legfélelmetesebb ütőcsapatot küldte ki. – Igen, uram. Az Elnök csodálkozva ingatta fejét a szakszerűség láttán, ami körülvette. Aztán gyorsan a saját napirendjére tért, és mint ahogy várták, bejelentette, hogy szombat este beszédet kíván mondani a nemzetnek, bejelentve terveit a nyugdíjalapról, amit az anyahajón eltűnt emberek özvegyei és gyermekei kapnának. – Már előre tudom, hogy kifogások fognak felmerülni a fegyveres erők más ágai felől – mondta –, de egy kongresszusi tag sem fogja kifogásolni, nem, ha továbbra is a parlamentben akar dolgozni. Az újságokat majd rávesszük, hogy tapsoljanak nekünk, a közvélemény egyet fog érteni. Ezenkívül arra a tényre is apellálok, hogy túl nagy barátja vagyok a katonai erőknek ahhoz, hogy elszomorítsanak. Paul tábornok bátorkodott volna megjegyezni, hogy kifogások fognak felmerülni olyan emberek részéről, akiknek családtagjai más konfliktusokban haltak meg, és akik nem részesültek ilyen különleges bánásmódban. A legrosszabb dolog – mondta az Elnök –, a legrosszabb dolog, ami történhet, az az, hogy engem elmozdítanak ebből a hivatalból. És akkor majd kapnak egy

demokratikus elnököt, demokratikus parlamenttel és demokratikus szenátussal. És majd ők szépen leszerelik a Haditengerészetet, betiltják a nukleáris fegyvereket, csökkentik a hajóépítő programot, és mindenekfelett leállítják a repülőgép-anyahaj ók gyártását az eljövendő időkre. Aztán az összes pénzt, amit egyébként erre szánunk, odaadják a szegényeknek, a gyengéknek, a betegeknek, a hülyéknek, és ami még rosszabb, a becsteleneknek. Az a sok milliárd dollár, amit egy repülőgép-anyahaj ó építésére költünk és kifizetünk a legjobb mérnököknek, hajóépítőknek, tudósoknak és vállalatoknak, idővel mind megtérülő befektetés, mely az élvonalban tartja ezt az országot... Azzal a végtermékkel, mely egyes egyedül segít biztonságban tartani minden amerikai életét. Amikor egy repülőgép-anyahajót építesz, lehetőséget adsz ennek az országnak, hogy éljen. És körülbelül a felét visszakapod adóban. Sajnálom, fiúk, ismerik az én nézeteimet, és remélem osztják is velem. De segíteniük kell hivatalban tartani engem. És tudom, hogy ez most speciális előzékenység a kormány részéről azok iránt a Jefferson-özvegyek iránt, érzékeny húrokat fog megpendíteni a lakosságnál. És különben is, valamit szeretnék tenni értük. Akkor most nézzük át a helyzetet az ismeretlen tettes szempontjából. Továbbra is Irán-e a gyanúsított, és ha igen, nem büntettük-e meg már eléggé? Josh Scott? A vezérkari testület elnöke bólintott, és Dunsmore admirális felállt. – Uram – mondta –, úgy gondoljuk, hogy iráni volt a tettes, de nem az általunk ismert, Bandar Abbas-i tengeralattjáróval lőtte ki a Jeffersont. Úgy véljük, hogy egy negyedik KILO-val, ami az oroszoktól származik. – Oké – mondta az Elnök. – Csak emlékeztessenek rá, hogy miért is nem hisszük azt, hogy a Bandar Abbas-i tengeralattjárót használták. – Azért, mert a két kinti KILO hetek óta nem mozdult. A speciális csapat vezetője pedig látta a harmadik KILO-t általános javítás alatt állni. Azt mondja, hogy a törzs nagy része hiányzott, és a gépezet fő részeit is kivették. Úgy gondolja, hogy lehetetlenség, hogy ez a tengeralattjáró működőképes volt júliusban. – Igen, ezt olvastam. Hiszünk neki? – Nagyon határozottan, uram. Bennett hadnagy azóta van a haditengerészetnél, hogy elvégezte az annapolisi akadémiát. Az apja is halász, és egész életét csónakok közt töltötte. Az az állapot, amiben a KILO-t látta, nem hagyott kétséget benne. Én személyesen is úgy hiszem, hogy a műszerészek valószínűleg már júniusban elkezdték a tengeralattjáró javítását, mielőtt július másodikán az úszódokkba ment volna, a víz fölötti munkálatok elvégzése érdekében. – Morgan admirális – mondta az Elnök hivatalosan –, önnek mi a meglátása? A texasi származású hírszerző főnök elgondolkodott. – Hát, uram, tapasztalataim szerint, amikor egy haditengerész tiszt technikai dolgokban ítéletet mond, akkor általában igaza van. Én elfogadom a FOKAK vezetőjének megállapítását. – Ami engem jobban zavar, az az, hogy az a tengeralattjáró, amely felrobbantotta a hordozónkat, még mindig ott van valahol. Nem találtuk meg sem mi, sem bárki más. Sem a műholdjaink, sem a megfigyelő embereink nem látták. – Nagyon aggódom, hogy újra támadhat. Annak a KILO-nak valószínűleg még két nukleáris robbanófejjel ellátott torpedója van a fedélzeten, és senki nem mondta még, hogy eddig egynél többet kilőtt volna. – Bizonyos ön abban, hogy orosz gyártmányú tengeralattjáró volt? – Többé nincs kétség efelől, uram. Az egyetlen tengeralattjáró az egész világon, amely július 8. éjszakáján hiányzott, az az, amelyikről azt hitték, hogy elsüllyedt a Fekete-tengeren. Hát tévedtek, de már beismerték. Az a KILO kijutott valahogy a Feketetengerről. Biztos vagyok benne, hogy ez torpedózta meg a Jeffersont... és abban is biztos vagyok, hogy ott lapul valahol, várva a következő alkalomra. – Elnök úr, meg kell találnunk és meg kell semmisítenünk azt a tengeralattjárót. – Igen, admirális, ezt értem. De hogy tudott kijutni onnan? Minden szakértő, akivel beszéltem, azt állítja, hogy lehetetlenség átkelni a Boszporuszon víz alatt. Soha senki még nem tette meg. És azt állítja, hogy a törökök szerint orosz dízelcsónak nem hagyta el a Fekete-tengert már öt hónapja.

– Ez mind igaz, uram. De ez mégis kijutott. Ezt kell feltételeznünk. Valaki kihozta. Valamilyen tengeralattjárós zseni keresztülvezette a felszín alatt a Boszporuszon. Már a nyomában járunk annak az embernek, aki tehette. De fel kell tennünk, hogy sikeresen végrehajtotta azt a feladatot amit eddig még soha senki. – Ez nagyon nagy feladat számomra, admirális. Ezért mielőtt valamit is tennék egy újabb katonai megtorlás végrehajtására, valamit javasolnék önöknek. Szeretném, ha bebizonyítanák, hogy meg lehet tenni a lehetetlent. Azt szeretném, ha kiválasztanák a legjobb tengeralattjárosainkat, és megszerveznék nekik az utat a Boszporuszon keresztül, a Feketetengertől egy dízelelektromos hajóval. Ha sikerül nekik, ígérem, hogy világraszóló hajszát indítok a hiányzó KILO keresésére, és a föld alól is előkerítem kerüljön, amibe kerül. De ha a küldetés valamilyen oknál fogva elbukna, vagy a törökök elfognák őket, az anyahajó megsemmisítését puszta balesetnek fogom nyilvánítani, és az ügyet lezártnak fogom tekinteni. Arnold Morgan nyelt egyet. – Uram, egyelőre nincs a birtokunkban ilyen kis dízelelektromos hajó. Kölcsönöznünk kell egyet a Királyi Tengerészettől. – Kitűnő. Tegyék azt. – Uram, használhatjuk-e az ön tekintélyét, hogy elindítsuk ezt a hadműveletet? – Természetesen. – Uram, és ha a csapatot elkapják, és egy török börtönben végzik a kiküldetést, vehetem úgy, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy kiszabadítsa őket... Mind a briteket, mind az amerikaiakat? – Admirális, veheti úgy, hogy mindent meg fogok értük tenni. Aztán előkerítjük azt a tengeralattjárót. De nem akarom, hogy a törökök előre tudjanak a dologról, és aztán csak szemet hunyjanak. Különben nem ér, rendben? Azt szeretném, hogyha a mi tengeralattjárónk pontosan azzal a kockázattal nézne szembe mint az önök Adnam parancsnoka. Nincs mellébeszélés. – Nagyon jó, uram – mondta Dunsmore. – Pontosan azon az úton fogunk haladni. És ha az embereik nem tudják megtenni, a legjobb királyi tengeralattjárósok asszisztálása mellett, akkor az egész dolgot lehetetlenségnek vesszük. A Thomas Jefferson felrobbantása hivatalosan balesetté lesz nyilvánítva. – Helyes, admirális... és hacsak másnak nincs mondanivalója, szeretnék visszamenni a hivatalba az esti beszédemen dolgozni. Köszönöm mindnyájuknak... és különben én is úgy gondolom, hogy az az átkozott tengeralattjáró ott van még kint, és sikerül a Boszporuszküldetésük, hogy aztán elkapjuk. Délutánra Morgan admirális és Bill Baldridge visszatértek Fort Meade-ba, és a boszporuszi utat tervezték. Baldridge menne mint hivatalos megfigyelő a Pentagon részéről. És ő nyitná meg az újabb tárgyalásokat Elliott admirálissal és valószínűleg MacLean admirálissal. Arnold Morgan megváltotta a vasárnap éjszakai repülőjegyét a Heathrow repülőtérre. Ezenkívül felhívta a northwodi haditengerészeti főparancsnokságot, hogy biztosítsa, hogy a brit tengeralattjárós hadosztály parancsnoka fogadja Billt. Tizenkét perc alatt kész volt az út megszervezésével. – Oké, Bill, most boldog? – Igen, uram. De egy dolgot még be kell vallanom. Boldogabb lennék, hogyha MacLean admirálissal együtt kellene keresztülmennem a Boszporuszon. – Hát, holnap reggel beszél Elliott admirálissal, és tudom, hogy ő majd tárgyal a Lord Admirálissal Londonból, és biztos, hogy a Királyi Haditengerészet mindent meg fog tenni, ami csak lehetséges. Csak abban reménykedem, hogy az az Upholder osztályú hajójuk valahol használható állapotban van, hogy kölcsön tudjuk kérni. Bill Baldridge elhagyta a Fort Meade-i hivatalt kora este, de az admirális még előkészült arra, amit ő úgy hívott, hogy „hosszú éjszaka”. Először is az Elnök beszédét készült meghallgatni 21.00-kor, de az igazi munka, tudta, 02.00-kor hajnalban várja.

Különböző szobákban, különböző helyeken a haditengerészet nyomozószervének fő irányítói, Scott Dunsmore admirális, Arnold Morgan admirális, és Bill Baldridge főhadnagy leültek, hogy

meghallgassák az Egyesült Államok elnökének beszédét a televízióban. Látták, ahogy kimegy a Fehér Ház tájékoztatótermének pódiumához, és egy korty vizet iszik, mielőtt nekifog a beszédnek:

Amerikai honfitársaim, ma este azért állok önök előtt, hogy megosszam önökkel a gondolataimat azokkal a családokkal kapcsolatban, akiknek a hozzátartozói elpusztultak a Thomas Jefferson fedélzetén a múlt hónapban. Gondolom, sokak önök közül tudatában vannak annak, hogy Amerika politikája generációkon keresztül nem bánt különleges módon azokkal a katonákkal és hozzátartozóikkal, akik a haza szolgálatában áldozták fel életüket. A hivatalos vélemény mindig is az volt még a katonai körökben is, hogy az élet az élet, és Isten színe előtt az egyik ember nem különb a másiknál. Eddig egyik elnök és egyik kongresszus sem adott anyagi támogatást azoknak a családoknak, amelyek mindig a legkegyetlenebb körülmények között maradtak hátra. Ma az a szándékom, hogy szakítsak ezzel a hagyománnyal. Szakítani akarok vele, sok-sok nap lelkiismeretvizsgálat után, és azzal a tudattal, hogy a vezetőség és a veterán szervezetek támogatni fogják elhatározásomat. A tiszta igazság az, hogy nem vagyok híve annak a politikának, hogy kevesebb visszajárót adjunk azoknak a családoknak, akiknek tagjai meghaltak e nagy nép szolgálatában. Én úgy hiszem, hogy azok, akik bátran, az Egyesült Államok tengerészetének vagy hadseregének vagy légierejének ruháját viselve halnak meg, a nemzet legjavát képviselik, és az ő áldozatuk mindenek között a legnagyobb. De ahhoz nincs hatalmam, hogy az órát visszafordítsam. A lelkiismeretem szavára kell hallgatnom. És nem fogom tűrni a keménységet azokkal szemben, akik e nemzet fő tartópillérei, amíg a férjek, apák és gyerekek tengerre szállnak, hogy őrizzék a világot az Amerikai Egyesült Államok nevében. Eltart egy ideig, mire teljesen megértjük, hogy mivel is tartozunk ezeknek az embereknek... áldozatos munkájukért... szakmai ismereteikért... bátorságukért... őszinte hazaszeretetükért. És most azokról az emberekről beszélek, akik a harmincezer kilogrammos repülő bombázóikkal hatalmas sebességgel csapódtak be a repülőgép-anyahajó imbolygó fedélzetére, nap nap után kockáztatva életüket. Azokról a képzett technikusokról beszélek, akik lehozták a repülőket, a navigátorokról, a mérnökökről, a repülőfedélzet legénységéről, akik szélben és esőben állandó veszély közt dolgozva biztosították, hogy mi békében élhessük az életünket. Amerikai honfitársaim, az emberségről, a nemességről és a tisztességtudásról beszélek. Az élet igazságtalan. Hatezer ember halt meg a hadtestben, nem saját hibájából, nem gyengeségből, nem olyan körülmények között, amit előre láthattak volna, vagy meg tudtak volna akadályozni. Áldozatkész házastársakat és gyerekeket hagytak hátra, akiknek a legkiválóbb taníttatást kell biztosítani, mivel nagy részük ugyanolyan tökéletes, becses és nagyreményű amerikai honpolgárrá fog válni, mint amilyen az apjuk volt. Amerikai honpolgárok, sokszor érzem magam én is megtört szívűnek... a sok igazságtalanság láttán, ami körülvesz. És gyakran, mint a legtöbb elnök, én sem tudok semmit sem tenni. De ebben az esetben igen. És fogok is tenni valamit. A kongresszus elé helyezek egy különleges számlát, amely minden Jefferson-legénységi tag gyermeke számára 20 000 $ kiegészítő jövedelmet juttat évente, amíg a gyermekek befejezik a felsőbb iskolát. Ez négyezer családot érint, és körülbelül nyolcszázmillió $ kifizetését fogja eredményezni. Lényegében kevesebbet, mint amennyibe egy repülőgép-anyahajó fenntartása kerül... körülbelül 3,25 $-t minden amerikai részéről egy évtized alatt. Van-e olyan ember, aki azt merné állítani, hogy túl magas ár ez nekünk ahhoz, hogy kifizessük? Ezenkívül magasabb katonai nyugdíjban fog minden érintett család részesülni. Attól tartok, nincs hatalmamban visszamenőleges érvényűvé tenni a törvényt, hogy olyan más családok is élvezzék előnyeit, amelyek hozzátartozói más háborúkban haltak meg. De azok számára meg tudom tenni, akiknek hozzátartozói ártatlanul szenvedtek a Thomas Jeffersont sújtó szörnyű katasztrófa következményeitől.

Még egyszer szeretném állítani, hogy imám örökké önökkel marad... Jó éjszakát mindenkinek, az Isten áldja meg önöket.

Morgan admirális azon vette észre magát, hogy összeszorított ököllel feláll. Látta, ahogy Dick Stafford előrelép a pódiumra, és bejelenti hogy az Elnök nem fogad kérdéseket. Aztán látta a nagy embert elsétálni egyedül. Morgan admirális fejét ingatta. – Ez a mi Elnökünk – mormogta – hát nem Valaki? Lehengerelt mindenkit. Óriási volt a beszéde. Megfújt 800 millió $-t, keresztülgázolt százötven év történelmén, közölte a kongresszussal, hogy sorakozzon fel, mert különben... és nincs olyan újságíró vagy politikus ebben az országban, aki kritikus szót merne emelni az elhangzottak ellen. Jézusom. Még jó, hogy a mi oldalunkon áll. Felvette a telefont, és kérte a szokásos esti vacsoráját. Aztán elvonult a computeréhez, előhúzott egy térképet a Boszporuszról, amit fél órán keresztül gondosan tanulmányozott. – Hülyeség – mondta –, inkább Baldridge menjen az útra, mint én. Ez a kis vízszakasz igazán veszélyes, remélem, valaki rá tudja venni Iain MacLeant, hogy segítsen megtenni az utat. – Aztán hozzátette az üres szobához beszélve: – Ha ő nem tudja megtenni, akkor senki. Nem tudta, hogy MacLean szavait idézi, amit Ben Adnamról mondott. Közben megpróbált találni egy baseballmeccset a tévében, elhelyezkedett, hogy vasárnap reggel 02.00-ig várjon. Hívta a telefonost, megmondta, hogy ébressze fel abban az időpontban, küldjön be kávét, aztán kapcsolja neki az orosz számot, a Krím félszigetet, azt a tengerészbázist amelyiket megostromolni készült, mint az angolok 1854-ben. A Fekete-tengeri Flotta szevasztopoli főhadiszállása volt az admirális célja, eldörmögte a számot a telefonosnak... – 011-7-692-366204... Ne beszéljen senkihez. Kapcsolja a vonalat, mielőtt válaszolnának. – Igen, uram. 02.00-kor. Morgan admirális fáradt volt. Megette szokásos marhasültes szendvicsét, aztán elaludt, hátradőlve nagy bőrfoteljében. Úgy tűnt, csak percek múltak el, amikor a telefonja csengett. Azonnal felvette, hallotta, hogy kicseng tizenkétezer kilométerre, a fő orosz haditengerészeti bázis telefonközpontjában. Tudta, hogy most ez az épület nagyon csendes és majdnem elhagyatott lehet, helyi idő szerint vasárnap reggel kilenc órakor. Azt is tudta, hogy Vitalij Rankov altengernagy a támaszponton van a hét végén, és azt is tudta, hogy az orosz hírszerző tiszt vasárnap reggel is szokott dolgozni. Hallotta, hogy a telefonba bejelentkezik a szevasztopoli flotta főhadiszállása. Morgan admirális beleugatott a telefonba angolul, remélve hogy eléggé megfélemlíti a telefonost. – Kapcsolja nekem Rankov admirálist most azonnal... már várja a hívásom... és az Egyesült Államokból hívom... siessen! Egy kattanást hallott, aztán az ex-szovjet cirkálóparancsnok mély, kellemes hangja beledörmögött a telefonba. – Itt Rankov, remélem, sürgős ügy, mert nagyon elfoglalt vagyok. – Vitalij, maga barom, maga elkerül engem – mondta Morgan admirális, kuncogva, ahogy meghallotta Rankov mormogását. – Jézus Isten, Arnold, hát már nincs egy hely a Földön, ahova elbújhatnék? – De nevetett. A két haditengerész titkosszolgálatos ember sok titkot ismert. – Tudja, azt gondoltam, hogy most az egyszer megszabadulok öntől egy kicsit – mi újság? Hajnali két óra van Washingtonban? Hol az ördögben van, és miért nem alszik, mint minden más normális ember? – Hát, a munka, Vitalij, a munka iránti odaadás. Sok a tennivaló mostanában. – Gondolom. Épp most robbantotta fel az Iráni Haditengerészet felét? – Ki, én? – kérdezte Morgan, nagy gyakorlattal válaszolva erre a kérdésre. – Én ugyan nem. El sem hagytam az irodámat.

– Amit kérdeztem, az így hangzik: – Az ön speciális különítménye éppen most robbantotta fel az ajatollah tengeralattjáróit Bandar Abbasban, nemdebár? – Senki nem említette nekem – hazudta az admirális minden nehézség nélkül. – Miért, valami történt? Az ártatlanság a hangjában árulkodó jel volt kollégája számára. – Ön nagy hazudozó, Arnold. Ön egy nagy amerikai gazember. Az iráni szent emberek le fogják törleszteni az adósságukat, ha nem vigyáz magára. Akkor legalább nem piszkál. Azok a törzsfők kiherélik. – Jobb lesz, ha vigyáznak, különben én herélem ki őket – dörmögte Morgan. – Ön egy szörnyű ember, Arnold Morgan. Mi a fenét akar – nem mintha nem tudnám. A KILO-t, ugye? – Beszélne nekem róla, Vitalij – mondta Morgan barátságosabb hangon mint barát a barátnak. Tudnom kell. – Elmondaná, miért? – El. Úgyis tudom, hogy lehallgatják, tehát hamar a főnökei fülébe jut. Vitalij, úgy gondoljuk, hogy valaki megfújta a maguk KILO-ját, kifuttatta a Fekete-tengerről, és egy nukleáris töltetű torpedóval elsüllyesztette vele a Thomas Jeffersont. Morgan admirális hallotta, ahogy a vonal másik oldalán az oroszban bennakad a lehelet. Rankov admirális döbbenete félreérthetetlen volt. – Jézus Krisztus! – mondta a hang Szevasztopolból. – Viccel velem? – Nem, öreg pajtás, nem viccelek. És van körülbelül öt perce, hogy meggyőzzön engem, hogy az Egyesült Államok anyahajóját hatezer emberrel a fedélzeten nem süllyesztette el ok nélkül az ön átkozott tengerészete. És ha mi azt hisszük, hogy igen, akkor nem lesz szükség csökkenteni a Fekete-tengeri Flotta létszámát. Megtakarítjuk önöknek ezt a munkát. – Arnold, kérem. Ne legyen nevetséges. Természetesen mi nem tettünk ilyet. El kell hinnie. Miért tettük volna? Barátok vagyunk, nem? El kell hinnie, amit mondok. Nézze, a történelmünk... soha nem követtünk el ilyen hülyeséget. Nem állunk fanatikusok irányítása alatt. – Az igazság az, Vitalij, hogy nem hiszem, hogy önök bármit is tettek. Legfőképp azért, mert soha nem gondoltam, hogy lenne ennyi eszük. Azt szeretném ha segítene, és elmondana mindent arról a KILO-ról, most azonnal. Ezek után valószínűleg megkérem egypár dologra. Azt mondja hogy a barátunk, mint ahogy mi is az önök barátai vagyunk. De most egyelőre be kell bizonyítania. Az országom nem lesz hálátlan. – Nagyon jó, Arnold. Mindent elmondok, amit csak tudok, és akkor majd ítélkezhet fölöttünk. A kutatásunk a KILO után semmire sem vezetett. Hetekig keresgéltünk a víz alatt, az összes elektromos szerkezetet felhasználva átfésültük az egész tengerfeneket. Semmi. Már tudjuk, hogy nincs ott, és soha nem is volt. Az a halott tengerész a görög partoknál ennek a KILO-nak a legénységéből való volt, a KILO-630-ból. A neve nagyon világosan ott állt a legközelebbi hozzátartozók listáján. De itt volt egy kis problémánk. Amikor a KILO távozott, nem újította meg a legközelebbi hozzátartozók listáját. Ezért most az egész lista gyanús. Mint tudja, mindig vannak cserék, az emberek jönnek-mennek, mindig vannak áthelyezések. Tehát nem tudok megesküdni rá, hogy az az ember a legénység tagja volt, habár minden jel arra mutat. – Most már tudjuk, hogy a tengeralattjáró meglógott, körülbelül ötvenfős legénységgel. Semmit nem hallottunk azóta róluk, hogy elhagyták a kikötőt. Tudja, hogy sok az anyagi nehézségünk a Fekete-tengeri Flottával, és úgy gondoltuk, hogy a legénység valószínűleg disszidált, és valamelyik déltengeri szigeten vagy Dél-Amerikában új életet akarnak kezdeni. A tény az, hogy a KILO-630 nyom nélkül eltűnt. Gondolom, megérti, hogy miért vonakodtam visszahívni önt. – Igen, megértem. Nem sok haditengerészet veszíti el manapság a tengeralattjáróit. Ilyen dolog csak a Harmadik Világban történhet, nem? – Igen, Arnold, például Iránban. Az amerikai erre nem válaszolt, hanem azt mondta: – Nem gondolják, hogy valamelyik másik ország megvásárolta a tengeralattjárót? Mondjuk Ukrajna haditengerészete?

– Az ördögbe is, nem. Lehet, hogy pénzszűkében vagyunk, de azért ennyire nem. A legfőbb tengeralattjáróexport-rendeléseinket teljesíteni tudjuk. Az araboknak, a kínaiaknak és a Varsói Szerződés országainak. De nem szórunk oda egy dízelelektromos tengeralattjárót teljes legénységgel valamilyen fehér lepelbe öltözött fickónak, aki elég nagy zsák pénzzel rendelkezik. Higgyen nekünk. Nekünk is a nemzetközi közösségben kell élnünk, mint mindenki másnak. – Hát, Vitalij, hogyha önök ártatlanok, és a KILO-630 csak úgy eltűnt, akkor két alternatíva lehetséges. Vagy valaki kölcsönvette, vagy eltérítették. – Tudom, hogy önök azt hiszik, hogy mi nagyon eredménytelenek vagyunk a nagy USA-val összehasonlítva, Arnold. De a mi vizsgálódásaink itt Szevasztopolban semmi szokatlant nem jeleztek a hajó indulása körül. A készülődések normálisak voltak. A kapitány bejegyezte a megfelelő adatokat, melyek egy Fekete-tengeri gyakorlathoz szükségesek. A legénység tagjai felhívták feleségeiket, gyerekeiket. A biztonsági intézkedések a tengeralattjáró kikötő körül mindig nagyon szigorúak, és senki nem látott semmit, ami arra adna gyanút, hogy a kapitány egy csapat fegyveres terroristával a fedélzeten hagyta volna el a kikötőt. Az első dolog, ami felkeltette a gyanúnkat, a legközelebbi hozzátartozók listájának a hiánya. És természetesen ezt három napig senki nem jelentette. Úgy vettük, hogy a tengeralattjáró parancsnoksága elfelejtette. Egy másik tizenkét órába telt, mire kiderült, hogy a KILO-630-cal semmilyen összeköttetésünk nincsen. Aztán megtaláltuk a roncsdarabokat, amit most már tudunk, hogy szándékosan szórtak szét. – Tehát mennyiben maradjunk, öreg pajtás? Egyetértek önnel abban, hogy a lopás tárgytalan. Az önök tengeralattjáróját nem térítették el. Annak bizonyára lenne valamilyen nyoma, hogyha a KILO-630 legénysége fegyverrel a hátában hagyta volna el Szevasztopolt. És biztos valamilyen jelzést leadtak volna. Nem? Szerintem az önök tengeralattjáróját kölcsönvették. – Kitől? Az elnöktől? – Nem, Vitalij. A kapitánytól. – Admirális, ő csak vezeti. Nem birtokolja. – De lehet, hogy valaki megközelítette, és megkérte, hogy vállaljon el egy küldetést. Hogy hozza el a tengeralattjáróját, és bolondítsa el a legénységet, hogy részt vegyenek benne. Ennek fejében kapott volna mondjuk tízmillió amerikai dollárt. – De azt tudhatta, hogy soha nem térhet haza, hogyha ellopott egy orosz tengeralattjárót. – Haza? Mire? Egy Fekete-tengeri kikötőváros lepusztult lakásába? Hülyeség, Vitalij, én is meg tudnék vásárolni egy orosz tengeralattjárót. Mint ahogy bárki más egy köteg pénzzel. És ezzel a pénzzel megvásárolhatta a legénységet és a hajót is. – De Arnold, ezeknek az embereknek feleségeik és gyerekeik vannak. Mindet ellenőriztük. Senki nem tud semmit. Egyszerűen azt hiszik, hogy az embereik halottak. Nem hoztuk nyilvánosságra a gyanúnkat: hogy lehet hogy nem. – Hadd kérdezzek valamit, milyen fajta torpedókra volt ez a KILO berendezkedve? – Alapvetően SAET-60-asra, tudja, 533 milliméteres, 7,8 méter hosszú. Körülbelül negyven csomóval halad, és ötven kilométeres hatótávolságú. Elég új volt, egy Ganay-osztályú, 877 M típusú. Legalább húsz darab volt a fedélzeten, egy csomó vezetékes irányításra is képes. – Milyen nagy a robbanófej? – Négyszáz kiló. – Felszerelhető nukleáris variánssal? – Igen. – Volt ezen a hajón abból a variánsból is? – Igen. – Hány darab? – Kettő. – Honnan tudja? – Mert mindenki, akit a belső kihallgatáson megkérdeztünk, mindent tud erről a KILO-630ról. – Érthetem úgy, hogy mindent megtesznek, hogy segítsenek minket?

– Arnold, számíthat rá hogy mindent elkövetünk, hogy előkerítsük, és minden további információt megosztunk önökkel. És én érthetem-e úgy, hogy önök is tájékoztatnak minket, hogyha megtalálják előttünk? – Mi fogjuk megtalálni először. – Honnan tudja? – Van egy régi mondás – mert mi jobban akarjuk. – Ön egy szörnyű ember, Arnold Morgan. – Megmondom, mit tehetnek. Azt akarom, hogy tartsák a szemüket a KILO-630 legénységének családtagjain. Nézzék, hátha valami történik. Tudja, valaki túl sok pénzt költ, vagy ilyesmi. – Úgy érti, hogy valaki lefizette az egész legénységet, hogy robbantsák fel az önök anyahajóját? – Nem. Szerintem erre nem volt szükség. Csak a kapitánynak kell felmutatni egy kisebb vagyont. És ezután tudatja a legénységgel, hogy valamilyen titkos küldetésre mennek az Orosz Haditengerészet nevében. Mit tehet a legénység? Kap egy nagy összegű pénzt, legalább fél millió dollárt fejenként, aztán futás, ha van eszük. Új életet kezdenek valahol. Csak figyelje az özvegyeket és árvákat. Oké? – Oké. És még? – Nem sok. Kivéve, hogy elküldhessem az egyik emberem Szevasztopolba, amikor ön is ott van, egypár napra. Megmutatna neki mindent, megadná a megfelelő információkat, és akkor ő is elmondaná önnek a mi nyomozásunk eredményét. – Oké. Próbáljuk meg megtalálni a KILO-630-at. Morgan admirális bedobta papírcsészéjét és papírtányérját a szemétkosárba, felhúzta kabátját, és ellenőrizte az időt. 02.56. Éppen le akarta kapcsolni a villanyt és a computerét, amikor a telefon váratlanul megszólalt. – Itt Morgan. A hang a vonal másik végén idegen volt, és küszködött az angollal. – Morgan admirális. Én vagyok izraeli hírszerző. Gavron tábornok kért meg, hogy telefonálni. Én vagyok Isztambulban. Megtalálni az ön emberét. Fekete-tengeri hajón távozott. November 26-án. Vett jegyet készpénzzel, török líra Odesszáig. A neve, Adnam. Az utaslistán van. November 27-én kötött ki 13.00-kor. Gavron tábornok átadja ügyet másik kollégának Odesszában. Nem hiszi, hogy az ember visszamegy oda. Viszlát, admirális. Én megyek. A vonal megszakadt. Morgan admirális még mindig a kezében tartotta a telefont. – Nem, az biztos, hogy nem tért vissza. Egyenesen kisétált periszkópmélységben – mondta az üres szobának. A döntött asztalon kiterített térképeihez és vázlataihoz sétált. Felkapcsolta a villanyt, kihúzta a Fekete-tenger partjainak térképét, és munkához látott körzőjével, közben magában dörmögve. – Isztambul, Odessza... 690 kilométer... tizenöt-húsz csomóval haladva odaér másnap. Ezután az admirális megmérte Odessza és Szevasztopol távolságát a vízen keresztül. Háromszáz kilométer a Krím félsziget déli csúcsáig. – Vajon megtette-e Benjámin Adnam ezt az utat, hogy találkozzon a KILO-630 kapitányával? – kérdezte hangosan. Visszatért az asztalához mélyen elgondolkodva. – Hadd képzeljem magam a helyébe. Szevasztopolban vagyok, az oroszok Fekete-tengeri Flottájának főhadiszállásánál. Vagy egy megbeszélt időpontra várok, vagy az orosz dízelelektromos tengeralattjáró kapitányát akarom megtalálni. Mire van szükségem? Készpénzre, egy tonnára legalább, ez az, amire szükségem van. És azt nem tudom megszerezni Odesszában vagy bármelyik másik orosz városban anélkül, hogy magamra ne vonnám a figyelmet. Ugyanez a helyzet Kairóval, de Isztambulban megkaphattam. – Morgan admirális felvette a telefont, és megmondta a központosnak, hogy kapcsolja a CIA-t azonnal. Az admirális megkérte, hogy kapcsolják az ügyeletes tisztet, akinek megmondta, hogy hozza be a vonalba Ted Lynchet, a Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatóját. Lecsapta a kagylót, mielőtt bárki megkísérelte volna emlékeztetni arra, hogy hány óra. Visszaült a székébe, és várt. A CIA főnöke öt percen belül jelentkezett. – Hello, admirális, itt Ted Lynch.

– Hello, bocsánat hogy felébresztettelek, de van egy nyomom, amiben csak te segíthetsz. Úgy hiszem, az emberünk egy nagy csomó készpénzt, valószínűleg amerikai dollárt vett fel, többet mint ötmillió, lehet tíz is, Isztambulban, múlt év november 26-án. Van valami lehetőség többet megtudni erről? – Isztambul nagyon kozmopolita hely, de értékelik az amerikai üzleteket. Gondolom, segítenek. Minden valószínűség szerint a Buyukdere utcán keresünk valakit, ez a hely tele van nemzetközi bankokkal – Nemzeti Bank, Iktisat Bankasi, Garanti Bank. Nagyon titkosak, de vannak kapcsolataink. És nekik is vannak New Yorkban fiókjaik. Kétlem, hogy nevet vagy ilyesmit kiadnának – de ha megkérdezzük, hogy ezen és ezen a napon vett-e fel valaki egy bőröndnyi USA-dollárt, valószínűleg válaszolnak. Igen vagy nem. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Holnap reggel 02.00-kor mozgósítok. Az hétfő, ugye? – Kösz, Ted. Sok szerencsét, várom a hívásod holnap kora reggel. 06.00-tól bent vagyok. Jó éjt. – Héj, Arnold, még valami -a CIA-ember hangja felemelkedett, megpróbálva megakadályozni az admirálist, hogy szokása szerint lecsapja a kagylót. – Van még egy kérdésem... Ott vagy még? – Itt vagyok. – Admirális, hogyha nekem egy csomag pénzt kellene kifizetnem egy orosz tengeralattjáró kapitányának, hogy hozza ki a hajót a Fekete-tengerről április közepéig, holtbiztos, hogy nem adnám oda neki az egészet novemberben. – Nagyon jó gondolat, Ted. Ez aztán biztos, mint a halál. Valószínűleg húszezret adsz neki foglalónak novemberben. Aztán majd később fizeted ki a nagy összeget... ötmilliót neki, amiért kihozza a tengeralattjárót, és ötmilliót hogy ossza ki a legénység között, és ez a pénz a fedélzeten lenne. – Így már sokkal jobban hangzik, admirális. De az nem valószínű, hogy ilyen kis összegnek, mint húsz lepedő, a nyomára bukkanunk. Ami minket izgat, az a tízmillió USA-dollár, mondjuk április 7 és 13 között. Ennek kell valahol nyomának lennie. – Ez az, Ted. Április második hete valószínűbb. Tegyél meg mindent, amit tudsz. Hálás leszek. Az admirális visszatette a kagylót, aztán újra felemelte, és Bill Baldridge marylandi számát tárcsázta. Az óra a falon 03.38-at mutatott. De a kansasi azonnal válaszolt, reflexszerűen, évek hosszú sora óta megedződve. Ha nem volt egyedül, akkor is úgy hangzott, mintha egyedül lenne. – Igen, uram, én vagyok. Mi újság? – Bill, haladunk előre. Az oroszok elismerik, hogy a KILO-jukat valószínűleg kölcsönvette valamelyik arab ország képviselője. A mi oldalunkon állnak, és meg fogod látogatni az egyik társamat az ottani hírszerző szolgálatnál, Vitalij Rankov altengernagyot, de addig nem, amíg kész nem vagy a londoni és skóciai úttal. Aztán majd elküldelek a Fekete-tengerre, tehát csomagolj egy csomó dolgot. Több hétre távozol. Közben a Mossad komolyan Adnam nyomában jár. Kinyomozták Odesszában. Tengeren érkezett Isztambulból, egy orosz útlevéllel. Volt török vízuma is. Egyet mondhatok, ennek a fickónak nincs baja a dokumentumokkal. Úgy néz ki, hogy elment Szevasztopolba egy jó adag készpénzzel, és lefizette az orosz kapitányt, hogy készítse fel az útra a tengeralattjáróját és a legénységét. – Bravó, admirális. Nem állhat elő csak úgy megvesztegetni egy csomó tengerésztisztet, hogy ugyan már lopjanak el egy tengeralattjárót, és beszéljék rá a legénységet, hogy valami olyat tegyenek, ami miatt a világ legüldözöttebb embereivé válnak. – De igen, meg tudod tenni, Bill. Találj nekem egy orosz kapitányt kis fizetéssel, és tudok neki elég pénzt ajánlani, hogy bármire képes legyen. Csak szerezzen egy hajót, mondja a legénységnek, hogy valamilyen titkos haditengerészeti gyakorlaton vesznek részt, és máris indulhatnak. A képlet egyszerű... Végezd el a munkát, itt van a pénz fele. A másik fele valamelyik dél-amerikai bankban, ahonnan mint bűnöst még csak ki sem adnak. Egy kis szerencsével meg sem találnak. – És mennyit fizet? – Mit szól fél millió dollárhoz? – Semmi esélye. Ebből kell megélnem az életem hátralevő részében nekem és a családomnak. – Oké, hárommillió.

– Nem elég ahhoz, hogy elsüllyesszek egy repülőgép-hordozó anyahajót, és elhagyjam az otthonom örökre. – Öt? – Lehetséges. – Tízmillió dollár. – Ez már jobban hangzik. – Legyen húsz, ha úgy jobban tetszik. De akkor is megszerzem. Mert az én államom olajvalutája nem számít nekem, de nagyon is számít neki. És a családjának. Azt hiszem megvan a válaszunk, Bill. így tették. És még valamit elmondhatok. Azok az új KILO-k a Fekete-tengeren fel vannak szerelve torpedókkal már jó előre. Körülbelül hússzal. És kettő közülük nukleáris robbanófejes. – Jézusom! Honnan tudja? – Rankov mondta. – Úgy érti, amikor az a KILO útnak indult, Ben Adnam a fedélzeten volt, együtt az irányított rakétákkal? – Nem, szerintem Bent valahol a török vizeknél vették föl. Nem kockáztathatta az orosz tengerészbázis biztonsági ellenőrző pontjait. De a kapitány tudta, hogy Bennek hatalmas mennyiségű pénze van a számára. Tudta, hogy ez a pénz már eleve az övé, a másik részt pedig majd a küldetés után kapja meg. Valamelyik külföldi országban. De a torpedók már a fedélzeten voltak. Az orosz kapitány gondoskodott róla. Az üzlet része volt. – És az oroszok biztosak benne, hogy a KILO keresztülment a Boszporuszon? – Nem, csak azt tudják, hogy hiányzik, és valami bűzlik a dolog körül. De feltételezik, hogy keresztül kellett menni a Boszporuszon, mert a halott tengerész a görög szigeteknél a KILO-630 legénységéből volt. – Rankov elismerte? – Igen. – Láthatom önt holnap, mielőtt Londonba repülök? – Igen. Jöjjön az irodámba. Kora délután. Egy utolsó eligazítást végzünk a haditengerészeti központból. Azután egyenesen mehet a repülőtérre. Szeretném, hogyha egy hordozható telefonzavarót is magával vinne. Tudja, hogy működik? – Igen, uram, de jobb lenne átfutni a működtetési folyamaton. Ezzel kapcsolatot létesíthetek önnel külföldről? – Igen, bárhonnan. És ez nagyon fontos. Nem kockáztathatjuk hogy bárki is meghalljon minket. – Oké, uram. De Morgan admirális már nem volt vonalban. Egy térkép fölé görnyedt, és most a török partok északi részének nagyobb léptékű térképét vizsgálgatta, azt a részt, amely a Boszporusztól kétszáz kilométerre kezdődött a bolgár határnál, és keletre folytatódott a szovjet Batumi városáig. Újra feltette magának a kérdést, amit mindig szokott. – Mit tennék az ő helyében? Az óra 04.00-t mutatott. Washington aludt. Arnold Morgan nem aludt. Meggyújtott egy szivart, kinyitotta az ajtót, és egy csésze kávét kért. Az időnek nem volt jelentősége az admirális számára, aki mint oly sok ex-tengeralattjárós, hozzászokott a nagy víz alatti térség időtlenségéhez, mert ott nem volt különbség nappal és éjszaka között. Csak az órák mutatói jelezték az idő múlását. Morgan színpadiasan beleszívott szivarjába. – Kezdjük újra – mondta az üres szobának –, épp most érkeztem Szevasztopolból. Két nagy táska van nálam tele USA-dollárral. Az egyiket már odaadtam a kapitánynak. A másikat majd csak akkor adom oda, ha a hajó fedélzetére léptem. Na de az a kérdés, hogy ezt mikor teszem? Morgan admirális könyörögve nézte az üres falakat, hogy várjanak türelemmel, amíg összeszedi gondolatait. Aztán hangosan kijelentette. – Jól van. Várjunk csak. Mi az, amit én nem tennék? Mi az amit még álmomban sem tennék, hogyha illegálisan akarnék fölszállni egy orosz tengeralattjáróra és el akarnám azt lopni. A

válasz, fognám a második táskát tele pénzzel, és gyorsan kihúznám a csíkot Oroszországból és valamilyen más helyen letáboroznék. Az admirális meg volt elégedve logikájával. Megvizsgálta a térképet, lélekben elutasítva a kikötőket a nyugati parton – azokat, amelyek a Duna torkolatánál helyezkedtek el Romániában, mások Bulgária partjain közel a török határhoz. – Inkább mennék a pokolba, mint oda – mondta –, azok túl sokáig voltak szovjet uralom alatt. Nagyon gyanakvóak, mindenbe beleütik az orrukat. Ezután Törökország északkeleti partját vetette vizsgálat alá. – Itt sem jó. Túl messze van a mély víz. Nagyon ki kellene úszni, hogy az ember találkozzon a tengeralattjáróval, legalább száz kilométert. Túl messze van. Túl nagy a veszélye, hogy észrevesznek egy őrhajóról. Ez itt török felségterület. Lehet, hogy elkapnak, azzal a sok pénzzel, és valószínűleg fegyverrel. Még az orosz tengeralattjárót is észrevehetik, vagy útközben, vagy a felszínen. Nagyon rossz hatása lenne. – ezután a Boszporusz másik oldalát vette figyelembe, a keleti partját. Nagyítóját végighúzta a partvonalon, hirtelen megállva egy kis félszigeten lévő kikötőnél. Sinop. Az admirális végigböngészte a térkép rajzolatát. A körzőjével számításokat végzett, és elégedetten állapította meg, hogy a félsziget mély vízbe nyúlik. Kilométereken keresztül az egyetlen hely volt ahol a tengeralattjáró várakozhatott. És csak huszonöt percnyire a parttól. Újra ellenőrizte, aztán elővett egy útikönyvet, amely tájékoztatta, hogy Sinop egy kis hajóépítő és halászkikötő, kitűnő strandokkal, félreeső kikötővel, és sok drága hotellel. Sinopot busszal lehet elérni, négyszáz-valamennyi kilométerre van Isztambultól. Itt született Diogenész, a cinikus filozófus. Ez tetszett. Morgan admirális otthon érezte magát a cinikusok között. – Ez az, amit tennék – jelentette ki ünnepélyesen. – Megkötném a szerződést az orosz kapitánnyal, lemennék délre Georgia partjaihoz, aztán hajóra szállnék, és Trabzonig utaznék. Onnan busszal eljutnék Sinopba. Itt leparkolnék egy kis hotelben, és várnám az orosz kapitány jelzését. Aztán leosonnék a kikötőbe, felszállnék egy elhagyott jachtra, amit már korábban kiszemeltem, és szép csendesen kiutaznék negyvenkilométernyire, használva a kis helyzetmeghatározómat, amely elvezetne a 35,3K, 42,1É pontig. Mint gyakorlott tengeralattjárós könnyen megtalálnám a várakozó tengeralattjárót, egy nagy lyukat ütnék a jacht oldalába, fognám a táskámat, és felszállnék a KILO-ra. Ezután átvenném a parancsnokságot az orosz tengeralattjáróstól, mint ahogy már korábban megállapodtam erről vele. Morgan admirális tudta, hogy lehet, hogy nincs igaza, de szeretett valahonnan kiindulni. Gyakorlott szemét majd kiszúrta az a kis Sinop nevű félsziget. Ez volt, amit szeretett, egy biztos kiindulópont. Ebben a pillanatban úgy vette, hogy Sinop volt az a hely, ahol Ben Adnam letáborozott. Morgan admirális nem is sejtette milyen közel járt az igazsághoz. Ami őt érdekelte, az a tengeralattjáró titkos felszállás utáni sorsa volt. Visszaóvakodott-e nyugatra, mélyen a víz fenekén haladva, a Boszporusz északi bejáratát megcélozva? És vajon akkor Adnam parancsnok szépen utasította-e az orosz kapitányt, hogy kormányozza a hajót balra 2-1-0 irányba, a koromfekete, ismeretlen mélységekbe, a víz alatti sziklák közé, ahol még tengeralattjáró soha nem járt?

11. fejezet Augusztus 5., hétfő, 07.00 Bill Baldridge a 747-es Boeing fedélzetén ülve, London felé közeledve újra és újra elpróbálta magában azokat a szavakat, amelyekkel majd a Királyi Haditengerészet elé tárja példa nélküli kérelmét. – Ó, jó reggelt, admirális, érdeklődnék, hogy kölcsönadnák-e vadi új Upholder osztályú dízelelektromos tengeralattjárójukat, amit valószínűleg elsüllyesztünk az isztambuli kikötő közepén?

Nem. Ez így nem jó. Esetleg kicsit körmönfontabban. Hogy hangzana például: – Jó reggelt, admirális, érdeklődnék, hogy lenne-e olyan szíves kölcsönadni a tengeralattjárójukat egypár hétre. Vigyázni fogunk rá. Ó, egyébként van mentő csapatuk az Isztambuli kikötőben? Az a reménye, hogy Scot Dunsmore elkészíti a talajt számára, mielőtt megérkezik Northwoodba, hogy megtegye ezt a minden mérce szerint is felháborító kérelmét, azt mutatta, hogy Baldridge főhadnagynak még sokat kell tanulnia a haditengerészeti politika belső szövevényeiről. Baldridge 09.00-kor érkezett meg Northwoodba, az eléje kiküldött személyzeti autóval. A terep már ismerős volt számára, így hát vidáman üdvözölte a fiatal Andrew Waitest. – Jó reggelt, uram! – mondta a hadnagy. – Megtalálta már azt a Pusztítót? – Még nem, de már a nyomában vagyunk. Billt egyenesen a tengeralattjárós főparancsnok elé vezették, és Sir Peter Elliott altengernagy azonnal felállt, hogy üdvözölje. – Főhadnagy, örülök hogy újra látom. Jó útja volt? – Elég fájdalommentes – válaszolta. – Minden simán megy mióta elmentem? A brit admirális kuncogott a fiatal amerikai tiszt hányaveti modorán, és amerikai közvetlenséggel válaszolt. – Hát, egyelőre senki sem robbant fel a flottában, senki nem futott zátonyra, nem égett meg, nem veszett el, és nem lázadt fel, tehát remélem, hogy jól állunk – válaszolta. Ekkor az ajtó kinyílt, és Dick Greenwood kapitány sétált be, kissé késve. – Jó reggelt, uram. – Jó reggelt, hadnagy. Megvannak azok a papírok, amit akart. – Nagyon jó. Akkor, ha Andrew hoz nekünk egy kis kávét, akár munkához is láthatunk. A dolog nagyon komplikált, és nagyon fontos az Egyesült Államok számára. Billre nézett, majd hozzátette. – Múlt éjjel beszéltem a Lord Admirálissal, aki hosszan tárgyalt az önök haditengerészeti főparancsnokával. Ha jól értetettem, akkor önök kölcsön akarják kérni a mi dízelelektromos tengeralattjárónkat, és át akarnak kelni a Boszporuszon víz alatt, ami, mint tudjuk, illegális. Megkérdezhetném a gyakorlat lényegét? Bill Baldridge megkönnyebbült, hogy nem kell elmondania azt a beszédét, amit a repülőn elpróbált. Csak ennyit mondott egyszerűen. – Igen, uram. – Akkor, mivel én ismerem a saját álláspontomat és a Királyi Haditengerészetét, megkérném, hogy vázolja nekem az Egyesült Államokét is, amelyet nem állt módomban még ismerni. – Természetesen. Mint bizonyára tudja, egy hónapja már azon fáradozunk, hogy kiderítsük, mi történt a Thomas Jeffersonon. Minden nyom ugyanarra a következtetésre vezetett minket. A repülőgép-anyahaj ót egy torpedóval robbantották fel, amelyet egy nem nukleáris meghajtású tengeralattjáróból lőttek ki. Valószínűleg egy ellenséges Öböl-ország megbízásából. Nem hisszük azt, hogy saját tengeralattjárójukat használták, de abban már most biztosak vagyunk, hogy egy orosz gyártmányú KILO-val követték el a merényletet. Ha a következtetésünk helyes, a tengeralattjárót a Fekete-tengerről hozták ki a Boszporuszon keresztül. A törökök azt állítják, hogy nem láttak semmit. Mi úgy gondoljuk, hogy a hajó a víz alatt tette meg az utat. – Igen, eddig értem. De miért akarják önök is megtenni ugyanezt? Az egyik tv show-műsoruk versenyt rendezett? Bill nevetett. – Nem igazán. Majd legközelebb. Az igazság az, hogy az Elnökünk kész arra, hogy mindent átfogó hajszát indítson a hajó után, de csak akkor, ha valaki bebizonyítja neki, hogy lehetséges áthaladni a Boszporuszon, északról délre, víz alatt. A legnagyobb baj az, hogy egy tucat ember már azt állította neki, hogy ez lehetetlenség. – Igen, a mindent átfogó hajsza kissé költséges lehet – mondta Elliott admirális. – És ha egyszer már elkezdődött, viszi a pénzt, nagyon veszélyes módon. Az önök Elnöke elég bölcsen gondolkodik. – Igen, uram. Majdnem minden politikai tanácsadója arra ösztönzi, hogy ne térjen el a baleset teóriától. Ha a boszporuszi út folyamán valamilyen problémánk lenne, akkor ő továbbra is ehhez a teóriához ragaszkodna.

– Természetesen – mondta az admirális. – Habár lehet, hogy szűk látókörűnek fog bizonyulni, ha az önök arabja újra támadna. Az egyetlen jó dolog egy repülőgép-anyahajó elvesztésében, hogy nem két anyahajó veszett el. – Hát, ez a fő hírszerző szolgálatosainknak a véleménye is, és a tengeralattjárósainknak is. De azt hiszem érti az Elnök álláspontját. Úgy gondoljuk, hogy bizonyos mértékben eléggé józan feltételeket szabott. Csak azt mondja, hogyha átfogó kutatást akarunk kezdeni, amely valószínűleg jó pár milliárd dollárba kerül, akkor legalább szeretné tudni azt, hogy amin munkálkodunk, az egyáltalán lehetséges-e. – Ez nagyon elnökiesen hangzott – mondta az admirális. – Hacsak nem támadnak újra. Akkor aztán majd azzal vádolják, hogy nem vette komolyan a fő katonai vezetők tanácsát. – Igen, uram – válaszolta a kansasi. – Gondolom, ez történne. És jó páran közülünk azt hiszik, hogy könnyen újra támadhatnak. – Ilyen esetben, Bill, soha nem azt kell figyelembe venni, ami történni fog, hanem ami megtörténhet. Bármennyire valószínűtlen is. Katonai ügyekben, amikor katasztrofális mennyiségű emberélet forog kockán, mindig a legrosszabb esetre kell gondolni. Nincs más lehetőség. De a gyakorlat azt mutatja, hogy a politikusok ezt a legkevésbé sem hajlandók megérteni. Ezen a ponton Greenwood kapitány bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Meg tudja mondani, főhadnagy, hogy miért annyira biztosak benne, hogy ez egy orosz KILO volt? – Igen. Ellenőriztük az összes tengeralattjáró helyzetét az egész világon, még a Harmadik Világban is, még azokat is, amelyek vagy javítás alatt állnak, vagy használaton kívül vannak, vagy éppen valamelyik kikötőben vannak elsüllyesztve, például Szíriában vagy Líbiában... – Bocsánat, hogy félbeszakítom – mondta az admirális, Billre pillantva, félig mosolyogva, és felhúzott szemöldökkel –, de nem az irániaknak volt valami hasonló problémájuk egypár nappal ezelőtt? – Erről nem sokat tudok – válaszolta az amerikai. – Természetesen nem – válaszolta az admirális, még mindig azzal a hamiskás mosollyal... – Akkor folytassa. – Igen, uram. Tehát, ellenőriztünk mindent, és erre az egy lehetőségre jutottunk. Volt egy orosz KILO, amely elhagyta Szevasztopolt áprilisban, és a jelentések szerint elsüllyedt a Feketetengeren két héttel később. Az oroszok beismerik, hogy nem találták meg, hosszas kutatás után sem, és okuk van azt hinni, hogy elszökött. Épp most ismerték el, hogy eltűnt. – Lehet, hogy elsüllyedt valamilyen lehetetlen helyen, és nem tudták megtalálni. Ilyen dolgok előfordulnak – mondta Greenwood kapitány. – Igen, de a mi helyünkben, ön mire gondolna? – Arra, hogy talán megtámadták a repülőgép-anyahajónkat. – Igen, uram. Ez volt az egyetlen tengeralattjáró, amely megtehette. Ez visszavezet minket az Elnök feltételeihez, ahhoz, hogy bizonyítsuk be, hogy a Boszporusz átjárható víz alatt. – Mielőtt elsütné a nagyágyút, igaz? – mondta Greenwood. – Nem lennék meglepve, hogyha egypáran az iráni haditengerészetnél úgy tartanák, hogy ez már meg is történt – mondta Elliott admirális. Baldridge főhadnagy nem válaszolt, de észrevette az admirális mindentudó mosolyát. – Úgy tűnik nekem – mondta Greenwood kapitány –, hogy önök olyat akarnak bebizonyítani, ami teljességgel szükségtelen. Miért kellene egy hajót és a legénységét kockáztatni, hogy egy ilyen lehetőséget megalapozzanak? Még ha sikerülne is, ez is csak annyit árulna el, hogy egy első osztályú hajó, első osztályú legénységgel el tudja hagyni a Fekete-tengert. Ezt ebben a szobában is el tudnák dönteni, és akkor megspórolnának egy csomó bajt, és egy rendkívül veszélyes küldetést. Kitüntetést úgysem kapnának. Ne is említsem azt a tényt, hogy az egész a nemzetközi szabályokba ütközik, ezenkívül elveszthetünk egy hajót legalább harmincféle balesetben, és megfullaszthatunk legalább pár tucat matrózt is. – Azt elfelejtettem említeni, Bill – mondta az admirális –, hogy Greenwood kapitány az én személyes ördögi szószólóm. Szükségem van egy ilyenre, mert sok ember hiszi azt, hogy én mindig örömmel foglalkozom olyan dolgokkal, amiket nem lehet vagy nem szabad megtenni. Ez nem igaz, természetesen, de mégis ezt állítják rólam.

– Ez így szokott lenni – mondta Bill Baldridge –, de Greenwood kapitány kérdésére a válasz egyszerű. Az Elnök megtette a javaslatát. Ő akarja ezt az utat, hogy bebizonyítsa a kongresszusnak és a szenátusnak, hogy miért akar több milliárd dollárt elkölteni arra, hogy megtaláljon egy olyan ellenséget, amely lehet, hogy nem is létezik. Ilyen Elnökünk nekünk soha nem volt. Ez az Elnök a katonaság barátja, és megpróbálja megérteni a dolgokat. Elég kemény, nagyon okos, és mindig a mi oldalunkon áll. Amit megpróbál elkerülni, az az, hogy néhány jólfésült marha a parlamentben keresztkérdéseket tegyen fel neki a Boszporuszról, és arról, hogy mire akarja költeni az adófizetők dollármillióit. – Igen – mondta az admirális elgondolkodva. – Értem. Bizonyítékot akar. Greenwood kapitány kezdett elcsüggedni annak láttán, hogy a főnök kezd belemelegedni a témába, ezért újra megszólalt. – Miért nem használják a maguk hajóját? – kérdezte. – Erre könnyű válaszolni – válaszolta Baldridge. – Már nincs ilyenünk húsz éve. Utalt arra, hogy a régi típusú dízelelektromos hajóikat már rég leszerelték, amikor a védelmi kiadásokat csökkentették. Az amerikai stratégia szerint Amerikának csak nagy, erőteljes, nagy hatótávolságú nukleáris tengeralattjárókra van szüksége, mivel mindig az óceánon keresztül támad. – Ami igaz, az igaz, ez elég értelmesen hangzik – mondta az admirális. – Tényleg szükségük van a hosszú hatótávolságú SSN-ekre, és ritkán van szükségük kisebb part menti hajókra. Az Egyesült Királyság politikusai ugyanezen gondolkodnak, de tévednek, mert nem veszik figyelembe az ország földrajzi adottságait. Nekünk szükségünk van arra, hogy Európa partvonalán mozogjunk, és erre csak a kisebb tengeralattjárók alkalmasak. Ezért gyártják az oroszok még mindig ezeket, és el is tudják adni őket. Az átkozottak! A mi helyzetünk nem kevésbé abszurd. – Ezt hogy érti, uram? – kérdezte Baldridge. – Hát, az elmúlt két évben kétmilliárd fontot költöttünk négy Upholder osztályú tengeralattjáróra, amelyek körülbelül olyanok, mint az orosz KILO-k. Ebbe beletartoznak a fejlesztési költségek is, melyek idővel egyre kisebbek lettek volna. Aztán a politikusok elhatározták, hogy nincs szükségünk rájuk, és még csak tárolni sem tudjuk őket. Tehát annak érdekében, hogy túllépjük a költségeket, elhatározták, hogy eladják őket olyan olcsón, amilyen olcsón csak lehet. Az izraeliek már vettek egyet. A brazilok épp most terveznek egyet venni. És még isten tudja kik. Fillérekért adják el őket, és a tengeralattjáró-parancsnokság véleménye szerint ez az adófizetők pénzének kriminális eltékozlása, és azt mutatja, hogy a kormányunk majdnem teljesen hiányában van a katonai előrelátásnak. Baldridge főhadnagy, ön nem mint egy kellemetlenkedő alak jött hozzánk, mint ahogy egyesek gondolnák, hanem mint egy különlegesen érdekes lehetőség. – Igen, értem. Most nagy okunk van arra, hogy feltámasszuk az egyik szerkezetüket, és egy fontos, közös hadműveletet hajtsunk végre vele, az önök együttműködésével. – Pontosan. Azzal tisztában vagyunk, hogy ez haditengerészeti szükségállapot. És az egyetlen út, amivel a mi fő katonai szövetségesünket segíthetjük, hogy odaadjuk a mi lebecsült kis Upholder tengeralattjárónkat, amelynek az ügyét már olyan régóta képviseljük. – Hát, uram, a mi részünkről csak egy nemzet jöhetett számításba. Nemcsak a segítség miatt, hanem a diszkréció és megértés miatt is. – Ami azt illeti, én is szívesen elmennék – mondta az admirális. – Ez teljes mértékben lehetetlen, uram – vágott közbe Greenwood kapitány gyorsan. – egyszerűen nem lehet olyan sokáig távol, és ha esetleg rajtakapnák, és bármi történne önnel, senki nem tudná kimagyarázni, hogy mi a csudát csinált egy ilyen veszélyes helyen. – Hát, természetesen akkor már mindegy lenne, nem? – válaszolta a parancsnok. – De azt hiszem, igaza van. A tengeralattjárónak azonban brit parancsnokság alatt kell utaznia. – Mi is brit parancsnokra gondoltunk – mondta Baldridge. – De az Elnökünk engem is szeretne elküldeni a misszióra. – Helyes. Ez nem probléma. A gondot a rövid határidő okozza. Az én U osztályú parancsnokaim egyelőre nem készültek fel egy ilyen útra. És nincs idő felkészíteni őket. Bárkit

választunk is kapitánynak, szüksége lesz egy csúcsemberre a keze ügyében – egy nagyon tapasztalt, nagyon kiváló tengeralattjárósra. Greenwood kapitány közbevágott. – Mit szólnak MacLean admirálishoz? Ha ő nem tudja megtenni, akkor senki. – Milyen jó ötlet! – mondta a parancsnok. – Lehet, hogy jócskán rá kell beszélnünk, mert vadkacsavadászatra készült augusztus végén. De szerintem vállalja. Az öregfiúnak még tetszeni is fog. – Nem is olyan öreg. Lehet vagy... 56? – Az biztos, hogy elég fiatalnak tartja magát ahhoz, hogy a világon elsőként menjen keresztül a Boszporuszon víz alatt – válaszolta Elliott admirális. – Vagy másodikként. – Ezek szerint érthetem úgy, hogy hajlandóak foglalkozni ezzel az üggyel továbbra is? Úgy értem, a kezdeti stádiumokkal? – Hát, Dick, úgy érzem, hogy nagyon érdekes lehetőségek elé nézünk. A mi szempontunkból mindenképpen nagyon jó. – Először is megmutatjuk a kormánynak, hogy nem érdemes eladni piti pénzekért az értékes hajóinkat. Ha sikerül a küldetés, lehet, hogy sikerül meggyőzni őket, hogy legalább két Upholdert tartsanak meg a flottában, arra az időre, ha szükségünk lenne rájuk. – A törökök néhány új, nagyon fontos információ birtokába jutnának, persze, hogyha elárulnánk nekik. – És hosszú távon a törököknek meg kellene erősíteniük a biztonsági intézkedéseiket a Boszporusz körül. Soha nem lehetünk biztosak benne, hogy az orosz flotta nem kel-e életre újra. – Azt mondanám, hogy sokat nyerhetünk, és keveset veszíthetünk az ügyön. – Hát, uram – mondta Greenwood kapitány – elveszíthetünk egy vadiúj tengeralattjárót és egy tucat embert. – Hát nem tudom, Dick – válaszolta Elliott – szerintem túlélünk egy összeütközést egy sekélyvízi teherhajóval. Lehet, hogy lever egy árbocot, vagy egy uszonyt. Drága, de nem végzetes. És egy csomó fickó ki tudna úszni. A víz nem olyan mély. – Uram! Nem élnének túl egy víz alatti ütközést az egyik ronccsal vagy egy sziklával, sem egyet egy nagy tengerjáró hajóval, amely ott jár azokon a vizeken. – Ez igaz. De mindenképpen elvesztenénk egy tengeralattjárót, ha itthon ülnénk és nem csinálnánk semmit, akkor is. – Ez igaz, uram, de engem inkább a legénység érdekel. – Hát igen, kapitány, értem. De nem akarok hátat fordítani egy olyan lehetőségnek, amikor visszaszerezhetjük az egyik királyi haditengerészeti Upholdert, és e nélkül a küldetés nélkül el kellene adnunk őket. – Igen, de itt van még a törökök kérdése – akadékoskodott Greenwood. – Mi az ördögöt mondunk nekik? – Az Elnök nem akarja elárulni nekik, attól tartok – mondta Bill de mivel ez az önök hajója, azt tesznek, amit akarnak. Mi inkább nem szólnánk semmit. – Hadd hívjam fel a figyelmét egy lehetséges veszélyforrásra. Éjszaka közepe van. Valamilyen oknál fogva fel kell merülnünk a felszínre, vagy ütközés miatt, vagy a sekély víz miatt. A török radar észrevesz. Lemerülünk periszkópmélységbe, de azok kijönnek egy őrhajóval, bepánikolnak, és vagy fél tucat mélyvízi bombát hajigálnak a vízbe, felrobbantva a tengeralattjárónkat legénységgel együtt. Nem kellene elkerülnünk egy ilyen lehetőséget? – De azt hiszem, igen – válaszolta Elliott admirális. – Nem vagyunk háborúban senkivel, és nem is akarjuk kitenni magunkat semmiféle megtorlásnak. A törökök nem nagyon örülnének egy ilyen eset kapcsán. Tehát, valamilyen módon meg kell őriznünk a küldetés becsületességét, el is árulva nekik, meg nem is, ha érti, amit mondok. – És itt talán tudok segíteni. Greenwood kapitány felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy a főnöke mikor játssza ki az adujait. És az most volt. – Egypár évvel ezelőtt – kezdte Elliott – abban a különleges „kegyben” részesültem, hogy ki választottak egy csomó „önként” jelentkező közül, hogy elkísérjek egy nagyon fontos török tisztet egy városnéző kirándulásra a Temze folyó partján. Totális katasztrófa volt az egész. Ő nem beszélt egy szót sem angolul, én pedig egy szót sem törökül. Állítólag beszélt franciául,

amit én alig-alig. Tehát, egy csomó útikönyvből felkészültem, amíg teljesen profi idegenvezető nem lettem. A török és én kibírtuk a napot. Nagyon jól éreztük magunkat, és a klubban töltött vacsora után megbeszéltem neki egy randevút egy hostesszel. Úgy emlékszem, Al, a tulajdonos, kölcsönadta az egyik szobáját. Tehát, ez a török tartozik nekem, és ami a legszebb, most ő a törökök fő tengeralattjárós parancsnoka. Na, mit szólnak? – Hát ez ragyogó, uram – örült Baldridge. – Talán elküldjük neki a hostess számláját? – Nem rossz ötlet. Greenwood kapitány kuncogott, és Bill Baldridge is hangosan felnevetett. De Elliott admirális komoly maradt. – A javaslatom a következő. Beszélek egy pár szót ezzel a török fickóval. Bill pedig Skóciába indul azonnal, hogy beszéljen a régi barátjával, MacLean admirálissal. Majd én is értesítem telefonon. – Dick pedig elmehet a Barrow in Furness-i kikötőbe, és kiderítheti, hogy milyen állapotban van az a hajó, amit a brazilok akarnak megvenni. Unseen a neve, ugye? Andrew! Kapcsolja a Lord Admirálist, legyen szíves. Elküldöm a közvetlen jelentést. Azt hiszem, a miniszterelnököt már értesítették. A politikusoknak nincs ellenvetése, és készek segíteni az amerikai barátainkat bármi áron. Nem robbanthatja fel csak úgy akárki az amerikai repülőgép-anyahajót, ugye? Az admirális fölállt, és azt javasolta Billnek, hogy menjen át a szomszéd szobába, és beszélje meg MacLean admirálissal, hogy maradhat-e náluk éjszakára, és esetleg másnap elmennének-e együtt Barrow-ba, hogy megnézzék az Unseent. – Majd küldünk egy helikoptert, hogy várja a repülőtéren, és elszállítsa Inverarayba, hogyha MacLean beleegyezik. Ha nem, ott tölti az éjszakát a faslane-i bázison, és holnap találkozik Iain MacLeannal. Jobb, ha azonnal indul, majd este felhívom, és megbeszéljük, hogy minden rendben van-e. Nem szeretjük elkeseríteni a Pentagont. Különösen nem, hogyha fizetnek, és még nyerhetünk is valamit. Bill Baldridge lefutott a lépcsőn, és beszállt az admirális személyzeti autójába. A vezető már tudta, hogy az amerikai Skóciába igyekszik, ezért azonnal a Heathrow repülőtérre indult. Az eső esett Northwoodban, és a közlekedés szörnyű volt az M25-ön. De időben odaértek a repülőtérre, hogy elérjék a glasgow-i repülőt, amely 14.40-kor indult.

051835AUG02. 19,55D, 64,31K. Sebesség zéró. Pozíció: Indiai-óceán, 500 kilométerre Mauritius-szigetétől. Az üzemanyag jól áll. Még legalább ötezer liter gázolaj van, Georgy. Fél óra múlva úton lehetsz. – Tényleg nem jönni velünk, Ben? – Nem jöhetek. Le kell szállnom itt, és át kell szállnom az olajszállítóra. Aztán el kell mennem a találkozóhelyünkre, mert nem rakhatsz ki egyszerűen 50 renegát orosz tengerészt, és nem hagyhatod őket valamilyen dél-amerikai faluban fél millió dollárral a zsebükben. Szereznem kell egy hajót. És el kell küldenünk ezeket az embereket kettesével, három hét alatt. így egyeztünk meg. Lassan, óvatosan és biztonságosan, ahogy eddig is mindent csináltunk. – De Ben, mi van, ha én odamenni helyre, és te nem jönni? És soha többé nem látni téged? Akkor mi van nekem? – Georgy, tudod, hol az utolsó töltőállomás. Eddig minden jól ment. És van az ágyad alatt egy bőrönd négymillió amerikai dollárral. Ezenkívül megvan az összes amerikai papírod a chilei bankban. Még a faxon keresztül is megerősítették, hogy hozzájuthatsz a maradék ötmillió dollárodhoz. A pénzed biztonságban van. A legnagyobb probléma az, hogy szállsz le erről a tengeralattjáróról anélkül, hogy meglátnának. Épp ezen fáradozom. Nekem mennem kell. – Ben, nem engedhetlek el téged. Legénység akarja, te maradni. – Georgy, nem hagyhatod el ezt a bárkát anélkül, hogy én ne várnálak egy motorcsónakkal.

– Leparkolom egyik szigeten. Aztán szétosztom pénzt legénységnek, és elpucolok, kis csónakkal, sekély vízben, bőrönddel és papírokkal. – Georgy. Túl sokan vagytok. Megtalálják a tengeralattjárót órákon belül. El kell rejtenünk, amíg elhagyjuk. Ragaszkodom hozzá, hogy a terv szerint haladjunk. – Ha te menni, Ben, én lenni halott ember. Veled itt túlélni. – Ha én maradok, Georgy, akkor mindnyájan halott emberek leszünk. Azt kell tenned, amit mondok. – Ben, ha kell, én fegyverrel itt tartani téged. A legénység nem engedni el. Mondták nekem két nappal ezelőtt. Amint megmondtam nekik, mit tettek. Nagyon el vannak keseredve. Még akkor is ha Oroszországot nem bántották. – Georgy, ne légy nevetséges. Hozzál ide négy embert a legénység közül, majd én beszélek velük. Hadd magyarázzam meg a tervet. Azt akarom, hogy senkit ne kapjanak el. Ha kiviszed ezt a tengeralattjárót egy szigetre, mindnyájunkat elkapnak. Ha az amerikaiak a nyomunkban vannak, mindenkit kiszolgáltatnak az USA-nak, és halálra ítélnek a Thomas Jefferson legénységének meggyilkolásáért. – Oké, Ben, hozom őket. De ők ragaszkodni övék tervhez. Téged is itt akarnak az úton. Én is. Maradj itt. – Georgy, mielőtt egyáltalán eszedbe jutna nekem szegezni egy Kalasnyikovot, egy dologra emlékeztetlek. Én tökéletesen boldog lettem volna, ha meg kell halnom az országomért ezen a küldetésen. És ezt még mindig úgy gondolom.

Bill Baldridge a helikopterről lenézett a Loch Fyne tó tündöklő felszínére. A tó északkeleti részén láthatta a kis várost, Inveraray-t. A levegőből valamilyen várszerűség is látszott, vagy legalábbis valamilyen régi négytornyú épület, hatalmas mezőkkel és kertekkel körülvéve: ez volt az Inveraray kastély, Argyll bárójának otthona. A helikopter csattogva szállt le Sir Iain udvarában, és Bill kilépett a nyugat-skóciai napsütötte délutánba. Az ajtóig vitte táskáját, ahol Lady MacLean fogadta, melegen kezet rázott vele, és közölte, hogy a férjét Edinburghban tartották, és csak egypár óra múlva érkezik meg. Besétáltak a hallba, ahol a hűséges Angus jó napot kívánt Billnek, és felvitte a csomagjait. Lady MacLean bevezette a nappaliba, mely a tóra nézett, és közölte vele, hogy pár perc múlva teázni fognak. Leültek a két szemben lévő fotelba, és könnyed társalgásba kezdtek. A skót admirális felesége megkérte Billt, hogy hívja csak Annie-nak. Egy kis idő eltelt, mire a hölgy a tárgyra tért: – Úgy tudom, azt tervezi, hogy egy kis török vakációra viszi a férjemet. – Senki nem mondta még nekem, hogy beleegyezik vagy nem – mondta Bill. – Elliott admirálissal tanácskoztam, de ő sajnos nem mehet. A következő dolog, amiről tudomásom van, az az, hogy kapcsolatba akartak lépni MacLean admirálissal. Úgy volt, hogy beszélnek vele, amíg én úton vagyok. – Hát, azt hiszem, beszéltek vele. És azt hiszem, a dolog megfontolás alatt áll, habár mindnyájan tudjuk, mi lesz a végeredmény. Iain elfoglalja a helyét a tengeralattjáróban, és a nyakába veszi az összes felelősséget, mint ahogy egész életében. – Annié – mondta Bill csendesen, először nevezve a keresztnevén –, nem akarja, hogy elmenjen? – Természetesen nem. Egész életemben tengerészfeleség voltam. Évek hosszú során át csak vártam rá. Néha hónapokon keresztül, amikor kint volt az Atlanti-óceánon, vagy a Barentstengeren, kockáztatva az életét a nap minden órájában, százméternyire a felszín alatt. Egyenesen az orosz kikötőkben. Hetekig csak magam voltam, nem hallva róla semmi hírt. Azt hiszem, éveket tesznek ki azok az órák, amiket eltöltöttem ebben a házban, éjszakánként csak járkálva fel-le, mindig csak egyedül, imádkozva, hogy halljak valami hírt róla. Bármilyen hírt. Végig a hidegháború idején és végig a Falkland-háborúban. Az utolsó évig, amikor végre visszakaptam. És most ez. Valamilyen öngyilkos küldetés egy tengeralattjáróval, nem nagyobb vízben, mint egy szélesebb vizesárok.

Bill elgondolkodva nézett. – Azt hiszem, hogyha beszélne vele, lehet, hogy nem jönne. Nekem parancsom van rá, hogy ott legyek. – De Bill, ön annyival fiatalabb, és nem hiszem, hogy van felesége, ugye? – Nem, asszonyom, nincs. De nagyon közeli hozzátartozóim vannak Kansasban, és épp most vesztettük el a bátyámat, Jacket, aki a tulajdonképpeni feje volt a családnak. Szerintem az anyám ugyanúgy érezhet, mint ön. – A tengerészfeleségeknek és – anyáknak nagyon magányos és aggodalommal teli életük van. És ez éveken keresztül tart. Azt hiszem, csak egy kicsit megrázott a dolog. Azt hittem, már vége van. – Hát, legalább itt nem lőnek ránk. Csak keresztülmegyünk és kész. Körülbelül száz kilométer. Nem tart tovább négy óránál, ha már egyszer nekiláttunk. Azt hiszem, nem kell aggódnia. Minden rendben lesz. Hogyha Sir Iain úgy dönt, hogy velünk jön, akkor sokkal inkább. Mert ő úgy hiszi, hogy meg lehet tenni. És ő a legjobb. – Ó, biztos ott lesz a tengeralattjárón – mondta Lady MacLean. – Bármit is mondok vagy gondolok. Sőt még élvezni is fogja. Mert visszaviszi a parancsnokoskodása boldog és izgalmas napjaiba. Mindig azt tette, amit csak ő tudott egyedül. – Sok ember úgy gondolja, hogy ő a világ legjobb tengeralattjáró-parancsnoka. Valószínűleg ez az ő rendeltetése. Hisz ön az elrendelésben, Annié? – Igen, Bill. Ezek után az évek után attól tartok, igen. Angus behozta a teát és mindketten csendesen kortyolgatták. Végül Bill törte meg a csendet. – Mennyi időbe kerül az út Edinburg-ból idáig? – Körülbelül másfél óra Glasgow-ig, aztán még egy óra Edinburghig, hogyha a forgalom megfelelő. Kevesebb, mint 80 km van a két város között, egyenesen az M8 úton. – Mégis, az 5 óra a volán mögött – mondta Bill. – Gondolom nem tenné meg mindennap. – Ó, nem. Nem könnyen megtehető távolság. Tulajdonképpen egyenesen Skócia szűk partján keresztül, nyugatról keletre. Mégis ma jó dolga van, Laura hozza haza. Bill igyekezett uralkodni magán, mosolygott, hogy elleplezze izgalommal teli szívdobogását. Azóta nem beszéltek, mióta elváltak a ház teraszán három héttel ezelőtt. Megpróbálta lelassítani beszédét, de nem nagy sikerrel. – Ó, nem gondoltam, hogy a legfőbb informátorommal találkozni fogok – mondta vigyorogva. – És úgy hiszem, az ön egyik legfőbb operarajongó társával – válaszolta Lady MacLean, de a hangja nem árult el semmilyen titkos célzást, amikor hozzátette. – A lányomnak nagyon megtetszett. – Itt vannak a kislányai, akikkel eddig még nem találkoztam? – Nem, Bill. Elmentek az apjukkal fajdkakas vadászatra. Most kezdődik az idény, és mindenki nagyon szorgosan készülődik az első lövésekre. Laura utálja az egészet. – Tehát átjön ide egypár napra, ide a gyönyörű tó mellé. – Igen. Tulajdonképpen mostanában elég gyakran látjuk. Soha nem volt megelégedve Edinburgh-val. A férje kedves. Persze soha nem tudja túltenni magát azon a szörnyű Adnam fiún. Elmondta, hogy ön tud mindenről. – Igen. Nagyon segítőkész volt mindenben. Ha elkapjuk azt a fickót, Laura nem is fogja sejteni, milyen nagy szerepet játszott benne. – Tényleg azt hiszik, hogy ő robbantotta fel a repülőgép-anyahajót? – Amikor legutoljára itt jártam, úgy gondoltam, lehet. Most már biztos vagyok benne, hogy ő volt. – Megtudhatnám, miért? – Sajnos még nagy általánosságban sem – mondta a főhadnagy. – De nem volt izraeli. Úgy gondoljuk, hogy iráni volt. De lehet akár líbiai, szíriai vagy iraki is. A származása még a Mossadot is gondolkodóba ejtette. – Iain úgy hiszi, hogy iráni volt. Különösen miután Laura beszélt arról a furcsa látogatásról a kairói mecsetbe. A telefon csengett. Lady MacLean odasietett. – Igen... igen... itt van. Azonnal adom.

Intett Billnek, hogy menjen át az admirális dolgozószobájába. – Valószínűleg szigorúan titkos – mondta mosolyogva. – A férjem volt irodája. Bill Waitest találta a vonalban. – Helló. Tartsa egy pillanatig, uram, adom Greenwood kapitányt. – Jó napot, Bill. A tengeralattjáró-parancsnokság személyzeti vezetőjének dörmögő hangja félreismerhetetlen volt. – Csak egy rövid jelentés a dolgok állásáról. Először is, politikailag rendeztük a helyzetet. A küldetés szervezését azonnal megkezdtük. A főnök lerohanta MacLean admirálist valamilyen edinburgh-i hivatalban, és az admirális jön. Minden el van döntve. – A tengeralattjáró, amelyiket akarjuk, az Unseen, Barrow-ban van, majdnem készen arra, hogy eladjuk a braziloknak. Ezt elhalasztottuk egy időre, és az admirális berendelte a legénységet. Ez eltart egy hétig. Aztán kell még két hét felkészíteni a csapatot, mindenkit megismertetni a hajóval. Ha semmi nem jön közbe, az Unseen augusztus 25-én fogja elhagyni Barrow-t, és körülbelül szeptember 7-én érkezik meg a területre. Ez körülbelül 7000 kilométer, és körülbelül 20 csomóval haladunk egész úton. – És mi van a föld tulajdonosaival – kérdezte Bill, elkerülve a törökök megnevezését a telefonon. – Kikotyogjuk nekik, hogy miről van szó? – Nem. Azt hiszem, az admirális beszél a főnökükkel ma este, de csak nagyon szűkszavúan. Már beszélt Dunsmore admirálissal a Pentagonból, és már amennyire én tudom, ön lesz az egyetlen amerikai a fedélzeten. Elliott admirális holnap nevezi meg a kapitányt. Azt hiszem, az előző Upholder-kapitány lesz, Jeremy Shaw. Ő és a csapata képezték ki a brazilokat, tehát frissen felkészültek. – Ez jól hangzik. – Igen, és még két dolog. Holnap küldjük a helikoptert önért és Sir Iainért, hogy megnézhessék a hajót Barrow-ban. Ja, és körülbelül fél órán belül Morgan admirális felhívja. – Oké, uram. Itt leszek, élvezve ezt a kis vakációt itt Skóciában. – Nem sokáig, amint hallom. Morgan admirális el akarja küldeni Oroszországba csütörtökön. Valamilyen speciális vízumot kell felvennie Londonban, mielőtt elindul. – Jézusom – mondta Bill – hát nincs egy nyugodt percem? – Nincs, hogyha el akarja kapni az emberét. Fél órával később a főhadnagy éppen belesüppedt a gőzölgő fürdőkádba, amikor az ajtón kopogtak. – Uram, telefon. Kapcsoltam az ágyához. – Kösz, Angus, öregfiú – mondta. – Azonnal ott leszek. Átkozva Arnold Morgan remek időzítését, betekerte magát egy törülközőbe, és felvette a telefont, azonnal figyelmeztetve az admirálist. – Admirális, ez nem egy biztos vonal. – Oké, Bill. Értettem. Hallom, minden rendben. Beszéltem Scott Dunsmore-ral a reggel, és azt mondja, hogy az Elnök ragaszkodik a mondottakhoz. Abban a percben, hogy meghallja, ho gy keresztülmentek a résen, kutatást indít a KILO megkeresésére. Addig is, szeretném, ha átugrana Szevasztopolba, és eltöltene egy kis időt Rankov admirálissal. Aggódik, hogy hol vannak az alkalmazottjai. De majd mindent megmutat, így majd megérezheti a légkört, és megismerkedhet a legénység családtagjaival. Bocs, hogy ilyen detektívvé léptettem elő, de senki nem akarja kiszélesíteni az emberek körét, akik tudnak a dologról. Ezt úgy értem, hogy mindent ön csinál. – És mi van az oroszországi utam megszervezésével? – Elliott admirális hivatala a felelős érte. Fel kell vennie a jegyeket, a vízumot és a készpénzt Londonban, mielőtt indul. Gondolom, csütörtökön vagy pénteken, miután megnézte a tengeralattjárót. Mindenképpen hívja fel Elliottot Northwoodban. Ők már mindent elrendeztek. – Rendben van, admirális. Ezek után visszatérjek az Államokba? – Gondolom, igen. Körülbelül augusztus 13-ra végez Rankov-val, aztán lehet, hogy akarja látni a fiúkat ahogy felkészülnek a tengeralattjárós útra, esetleg még van egy-két elintéznivalója, ha nem, akár haza is jöhet, és akkor majd ketten játszunk detektívest. Mindenképpen szeptember 6-ra készen kell állnia az indulásra. – Értettem, uram.

– Jó. Találkozunk, Bill. – A vonal hirtelen megszakadt. Bill Baldridge visszatért a forró, gőzölgő vízbe, és áttekintette a helyzetet. A tény az volt, hogy a kereső – és megsemmisítő hadművelet attól függött, hogy a boszporuszi út sikerül-e. Ezután az Elnök megindítja a hajszát Adnam után. Érdekes, mennyire biztos volt abban, hogy az izraeli tiszt megtette azt az utat. Még érdekesebb volt, hogy Ben Mestere most a tanítványa nyomába eredt. Amikor leért a hallba, meghallotta a Rangé Rover kerekeinek csikorgását. Kinyitotta a kaput, és látta, ahogy az admirális kilép az autóból, a három mindenhol jelen lévő Fergusz, Maffin és Sámson kíséretében. Isten tudja, mit csináltak ezek a labradorok Edinburgh-ban. Észrevette az admirális lépteinek frissességét, ahogy közeledett felé mosolyogva. Azt is észrevette, hogy valaki integet a szélvédőn keresztül, ahogy szedegeti össze a csomagjait és a ruháit. – Hello, Bill. Örülök, hogy itt van. Hallom, egy kis kirándulásra megyünk együtt? Bill kezet rázott az admirálissal, és leküzdötte magáról a három ágaskodó kutyát. – Egypár napos út Isztambulba, amit az amerikai nagybácsi fizet, nem lehet rossz, uram. – Az már biztos. Már nagyon várom, hogy az igazat megvalljam. Ekkorra Laura is kint volt az autóból, és csatlakozott hozzájuk. – Istenem, milyen gyönyörű – gondolta Bill. És elbűvölten mosolygott, ahogy a lány megrázta a kezét. – Hello – mondta a lány. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozom az én inkvizítorommal. Lady MacLean megjelent az ajtóban. – Hello, drágám – mondta – jól utaztál? – Igen, kitűnően, kivéve, amikor apa elengedte a kutyákat egy erdőben, félóra járásnyira innen. Fergusz nem akart visszajönni. Talált valami nyulat. Majdnem húsz percbe került, mire elkaptuk. Először is nem értem, miért kellett őket elhozni. Két órán keresztül ültek egy hivatal előtt, és öt órán keresztül az autóban, csak két megállással. – Tudod, hogy van az apád ezekkel a dögökkel. Mindenhova mennek vele. Kivéve Londonba. És mindenhol úgy viselkednek, mint a holdkórosok. A távolban Bill meglátta őket. A kitörő három fekete kutya futkározott, ugatott, hempergett, birkózott, és kettő közülük máris berohant a tóba. – Ne engedd be azokat a vizes labradorokat a házba! – kiabált Lady MacLean a férj ériek. Laura karon fogta Billt. – Gyerünk, inkvizítor, igyunk valamit. Már majdnem fél nyolc. Jó kezdet volt egy hosszú estéhez. Angus már megsütötte a lazacot, a borok is ugyanazok voltak. MacLean admirális többet időzött a Boszporusz-témánál, hogy hogyan szándékozik az Unseent biztonságosan átvinni. Bill gondolta, hogy ez a feleségének szól. 11.20 volt, amikor a vacsora véget ért, és mindenki lefeküdni tért. Az admirális és Bill másnap reggel 8-kor akartak indulni. A szigorú illemszabályok fogságában a főhadnagy és az admirális lánya külön szobáikba távoztak, tíz méter és legalább 1000 kilométer messzeségbe egymástól. Bill azon gondolkodott, hogy vajon látja-e még valaha. Két nap múlva elmegy, aztán lehet, hogy többet vissza se jön. Azt tudta, hogy itt soha nem hívná föl, és még kevésbé az edinburgh-i házukban. Tudta, hogy várnia kell, hogy vajon a lány felhívja-e az Államokban. És ugyan hova vezetne egy ilyen tett? Sehova, kivéve Kansasba. De alig ismerte. Jézusom, azt se tudta, vajon Kansasban van-e „au pair”.

A helikopter pontosan érkezett. A főhadnagy és az admirális becsatolták magukat az egyórás útra, amely a Vickers Hajóépítő Társaság telephelyéhez szállította őket, amely a britek nukleáris hajóit gyártotta, a Poláristól a Tridentig. A legtöbb hajókikötő Észak-európában zord és szélfútta vidékeken helyezkedett el, és ez alól ez sem volt kivétel. A Vickers kikötő a Cumbria szigetének legdélibb csücskében volt, a Morecombe-öböl északi sarkában, szemben a lancashire-i partokkal. Tulajdonképpen az ír-

tengerre nyúlt ki, amelynek időjárási viszontagságai elől csak a hatalmas épületei védték meg. A tengerszorosban feküdt a lapos, 15 km hosszú homokos partú Walnei-sziget, mely semmivel se állta útját a nyugatról érkező esőknek és szélviharoknak. Egy kis társaság üdvözölte az admirálist és vendégét, aztán azonnal a Buccleuch Dokkba mentek, amely a használaton kívüli Upholderek otthona volt. Az egytörzsű Unseen a kikötő oldalában állt. Acélfekete, 2500 tonnás, 70 méter hosszú, 15 000 km hatótávolságú hajó volt, melynek legmagasabb víz alatti sebessége 20 csomó (37 km/h) volt óránként. Egy nagy teljesítményű Packsman dízel-elektromos motor töltötte fel a hatalmas kapacitású akkumulátort, mely a 6500 LE-s villanymotort hajtotta. Ezenkívül egy készlet McDonnell Douglas típusú irányított rakétával és 21 Marconi Spearfish típusú torpedóval volt felszerelve. Az Unseen 5 csomó alatt (10 km/h) teljesen hangtalan volt, halálos minden ellenségre. A legénység tudta, hogy a brit kormány el akarja adni őket. Azt is tudták, hogy a Királyi Haditengerészet megrendült. Ugyanúgy, mint 1981-ben, amikor a politikusok megszavazták a két működőképes repülőgép-hordozó anyahajó eladását, amely tulajdonképpen a Falkland-háború kiváltó oka volt, mivel az argentinok azt hitték, hogy Anglia nem tudja megvédeni a szigeteit egy általános támadástól. Ebben tévedtek, de ez hat hónap alatt derült csak ki. Az anyahajók még mindig a Királyi Haditengerészet szolgálatában álltak. Bill Baldridge érezte a neheztelést, amit a haditengerészek az állam iránt éreztek. Senki nem akarta, hogy eladják ezeket a hajókat, és mindenki tudta, hogy egyetlen megmentőjük ez a vendég amerikai főhadnagy lehet. Billt úgy fogadták, mint egy hőst. Felszálltak az Unseenre, és míg Baldridge főhadnagynak megmutatták a fegyverzetet, MacLean admirális két órát töltött a hanglokátoros helyiségben, átnézve a Thompson Sintra típusú rendszereket. Ebéd után a kikötőben tettek egy sétát, keresztülmentek a Minhaelson-hídon. A híd elválasztotta a Buccleuch és a Devonshire Dokkokat, amelyek alatt a hidat föl lehetett emelni, hogy a víz átjárható legyen. A Devonshire Dokk fölött állt a hatalmas Trident épülete. Felhős nap volt, szürke és ködös a víz felett. Iain MacLean számára mindig misztérium maradt, hogy miért keresztelték el ezeket a dokkokat Anglia legnagyobb földbirtokos bárói után. Megmutatta Billnek a szűk csatornát, amely a szigetek partja mellett kanyargott kifelé az ír-tengerre. – Több száz új tengeralattjáró hagyta el ezen az úton a kikötőt – mondta. – A II. világháborúban pokolian sokan nem jöttek vissza. A hajókikötő és a benne dolgozó emberek a Királyi Haditengerészet Tengeralattjárós Szolgálatának lelkét jelentik. Generációk hozzáértése és munkája sokszor természetesnek tűnt a brit kormány számára. – Nekem tetszik az Unseen – mondta Bill. – Nagyon szép sima, csendes, tömör. Nagyon várom már az utat rajta. – Én is – válaszolta az admirális. – Olyan csendes, mint amilyen egy hajó csak lehet ezen a világon, és nagyon könnyen kezelhető. Minden rendben lesz vele.

Pontosan 16.00 órakor felszálltak a helikopterre és Inveraray felé repültek. Felülről láthatták Barrow hangulatos utcáit, ahol a mérnökök és hajóépítők élete olyan bizonytalan volt ezekben a napokban, amikor a hadihajó-építő programokat elhalasztották, illetve beszüntették. Lent, messze alattuk a jobb oldali ablakon keresztül Bill Baldridge láthatta a dokkokat, és még ki is hajolt, hogy a tengeralattjárójukat meglássa felülről, de túl felhős volt az ég. A visszafelé úton a sivár táj elmaradt mögöttük, de a reménytelenség érzése ott maradt közöttük, amit a hajóépítő város lakosainak nehéz élete tükrözött. Csak Miss Laura MacLean látványa oszlatta el a depressziót Bill lelkéről. – Régóta vár itt kint? – Nem. Csak pár perce. A helikopter mindig 4 órakor indul Barrow-ból, ez azt jelenti, hogy 5 után itt vannak, mint ahogy most is. Jó napjuk volt? – Hát, nagy napunk volt, és az admirális hazaért teára.

Laura Billre bámult. Még sosem látta egyenruhában, és most, úgy gondolta, elég parancsoló kinézete van. – Laura? – kérdezte Bill. – Miért bámul úgy rám? – Ó, bocsánat. Még eddig nem láttam egyenruhában. Csak próbálok hozzászokni, hogy milyen hivatalosan néz ki. – Igen, én tényleg nagyon hivatalos vagyok – kuncogott Bill. – Az USA kormányának ügyében beöltöztem a szerephez illően. Keménygallér és kitüntetések sora. – Olyanja is van? – Hát, eddig semmit nem nyertem az ellentmondások mezején – válaszolta Bill. – De volt egypár személyes pillanatom. Hát, ez egy csirkefogó – gondolta Laura –, de azért kedves. Nézték, ahogy a helikopter elszáll a tó fölött vissza Faslane-ba. Lady MacLean az ajtóból hívta őket teázni a nappaliba. – És Iain... tartsd azokat a szörnyű kutyákat kint, legyél szíves. Az este úgy tűnt, már előre el van tervezve. A falusi fogadóba készültek, a George-ba, vacsorára. – Pulóver és nem kell nyakkendő – szólt Lady MacLean. – Egy jó aberdeeni sültet fogunk enni, Bill... egy amerikai farmer normái szerint is jót. – De mama, nem tudod, mik az ő normái – vágott közbe Laura. – De te sem – válaszolta az anyja. Valamilyen célzás volt ebben a megjegyzésben. Bill is, és Laura is megértette. Nem néztek egymásra, de a gondolataik egybefonódtak. És ezt mindketten tudták, anélkül hogy bárhová is néztek volna. Az admirális a teáját kortyolgatva olvasta az újságot, és csak egyszer morgott. – Ez az átkozott amerikai tőzsde. Egyik nap 50-60 ponttal felmegy, a másik nap 50-60 ponttal leesik. Már így csinál két hete. Egyáltalán nem kellett volna megnyitnunk. Megtakarítottunk volna egy csomó gondot egy csomó embernek. Hét órakor indultak a George-ba. Laura vezette a Rangé Rovert a faluig, aztán el a templom mellett. MacLean admirális egy kis kitérőt javasolt, hogy megmutassa Billnek az ő régi tengeralattjáró-kikötőjét. – Ott szoktunk megállni éjjel, aztán bejöttünk ide a kocsmába egypár italra, amíg a tavon gyakorlatoztunk – mondta. – Nagyon furcsa kis falu ez egy tengeralattjárós számára, mert az első dolog, ami a szemedbe ötlik, az Argyll grófja főméltóságos úr, aki egy evezős csónakban ül és látogatóba készül a tengeralattjárókra. – Mindig egész ceremónia szokott lenni. Felhúzzuk a fedélzetre, adunk neki egy korty whiskyt, aztán elmeséli nekünk a helyi pletykákat. Egyszer elmesélte, hogy a felesége a skót hadseregparancsnok lánya. Gondolom, ez nem olyan különleges egy gróf feleségétől, az inkább különös lett volna, hogyha mondjuk egy kórista lányt vesz feleségül. A George egy alacsony mennyezetű fogadó volt, mely majdnem üresen állt. A sült kitűnő volt, és az a pár üveg vörösbor is, amit megittak. Bill ragaszkodott hozzá, hogy ő fizet, és azt mondta, hogy az Egyesült Államok Elnöke nagyon dühös lenne, ha még egy este igénybe venné a MacLeanék vendégszeretetét. Ez ugyanis az ő utolsó vacsorája. Holnap indulnia kell Oroszországba. Amikor visszaértek Inverarayba, Lady MacLean átvette az irányítást. – Azonnal ágyba küldöm a férjem – mondta nevetve. – Barrow ma, Edinburgh tegnap, horgászás egész nap a tavon, golf múlt pénteken. Túl fáradt lesz a boszporuszi úthoz. Jó éjt kettőtöknek. Remélem, nem fogtok unatkozni. – És ne igyátok meg az összes drága boromat – dörmögte az admirális, ahogy felcaplatott a lépcsőn. – Holnap találkozunk. Korán, Bill. Elviszlek a bázisra. Van egy emberük, aki kivisz a repülőtérre. Bill és Laura elvonultak az admirális dolgozószobájába, ahol az amerikai egypár hasábot rakott a parázsra és Laura feltette a Bohém életet a CD-lejátszóra. – Semmi komoly neked, inkvizítorom – mondta, átváltva tegező hangra. – Azt hiszem, ezt a kezdők operájának hívják, ugye? – Igen, annak. De azért még mindig a kedvencem, habár már ki kellene nőnöm belőle.

– Az enyém is – mondta Laura, miközben két pohár Taylor 47-et töltött, és az egyiket átnyújtotta Billnek. Herbert von Karajannal és a Berlini Filharmonikusokkal a háttérben, csendesen ültek a nagy fotelokban a kandalló két oldalán, és csendben iszogatták az admirális ősrégi portóiját. Pavarotti Rodolfója és Mirella Freni Mimije megtette hatását. Az idő gyorsan telt. Beszélgettek a zenéről, Kansasról, Ben Adnamról. Laura csüggedten rázta fejét. Az izraeli tiszt, akit valaha szeretett, most a világ legjobban üldözött embere. Szórakozottan megjegyezte. – És most, két ember ebből a házból azt tervezi, hogy valamilyen öngyilkos küldetésre menjen Törökországba... emiatt az átkozott Ben miatt. Nem akarom, hogy meghaljatok. Azt sem akarom, hogy holnap Oroszországba menj. – De Laura – mondta Bill –, neked vissza kell menned Edinburghba, nekem pedig el kell kapnom Ben tengeralattjáróját. Laura aznap már másodszor nézett rá tágra nyílt, csodálkozó szemekkel, majd azt mondta nagyon határozottan: – Én akkor sem akarom, hogy holnap Oroszországba menj. Bill Baldridge pár percig csendben maradt, ahogy a célzás megtette hatását. Aztán megkérdezte: – Jelentene az bármilyen különbséget, ha azt mondanám, hogy inkább mennék Oroszországba veled, mint nélküled? – Igen – válaszolta a lány – nagyon is. Átváltoztatna egy eleve nehéz helyzetet egy majdnem megoldhatatlanná. – Laura, én ezt igazán veszélyesnek tartom. Már kockáztattam egyet s mást a szolgálatom ideje alatt, de most itt, annak a lehetőségét tárgyalva, hogy elcsábítsam-e egy vezető brit admirális férjezett lányát, amíg hivatalos kiküldetésen vagyok az Amerikai Egyesült Államok Elnöke részéről, hát ez igencsak meghaladja az én korlátaimat... és azt hiszem, a tiedet is. Csak ültek és bámultak, amíg Rodolfo és Mimi megtették a saját szerelmi vallomásukat a fülük hallatára. Baldridge főhadnagy ekkor meghallotta magát, ahogy kimondja azokat a szavakat, amelyekről tudta, hogy megváltoztatják egész életét. – Laura, a küldetés után elhagyom a Haditengerészetet. Visszatérek Kansasba mint szabad ember, aki senkinek nem tartozik elszámolással. Szeretnéd, ha addig is összeköttetésben maradnánk? Mert ez a legtöbb, amit tehetünk. – Igen, szeretném. Laura felállt, és egy újabb üveg portóit hozott, majd mindkét pohárba töltött. Ahogy ezt tette, lehajolt, hogy megcsókolja Billt, először életében. Egy gyors és feszültséggel teli pillanat volt. Laura lélegzete elakadt, haját hátravetette, majd azt mondta: – Nagyon csodálatos ember vagy, de pillanatnyilag mindenképp megmaradok a magas erkölcsi talajon. Csendben kikortyolták poharaikat. A vaskapocs, mely ezentúl összefűzte őket, megköttetett. Laura elküldte Billt az ő szobájába, amíg elmosta a poharakat. 15 perccel később felment saját szobájába, és egy egész nyugtalan éjszakán keresztül tartózkodott megtenni azt a veszélyes útszakaszt, amely a szülei szobája előtti nyikorgó folyosón vezetett keresztül az amerikai tiszt szobájába. A következő reggelen az admirális elvitte Billt, azelőtt, hogy Laura felébredt volna. A két ember úgy gondolta, hogy szeptember 6-án találkoznak Isztambulban. Addig is Bill érintkezésben maradna a northwoodi hivatallal, amely felé most éppen tartottak. A vízum, a jegy és a készpénz begyűjtése egypár órájába került a reggeli Londonban. Elliott admirális egy személyzeti autót küldött érte a repülőtérre, a délután folyamán pedig kifogyhatatlan információforrásnak bizonyult. Elmesélte, hogy beszélt a török admirálissal, és közölte vele, hogy szeretne átmenni egy Upholder osztályú tengeralattjáróval a Boszporuszon a felszínen, hogy meglátogasson egypár orosz kikötőt. Eddig nem is volt semmi probléma, de a török majdnem dupla-szaltót csinált, amikor Elliott közölte vele, hogy a visszautat víz alatt szeretnék megtenni. De ebben sem látott semmi ártalmasat a török nemzet számára. Esetleg egy ütközés, amiért természetesen bőségesen kompenzálva lennének. De különösebben nem izgatta más. Nem lenne nukleáris fegyver a

fedélzeten, és a küldetés segítene megszilárdítani a barátságot mind az USA-val, mind a Királyi Tengerészettel. Ezenkívül érdekelné a küldetés végeredménye is. A küldetés egyik aspektusa mellett Elliott kitartott. – Nem akarjuk, hogy bárkinek is elárulja. Teljesen normális körülmények között szeretnénk megtenni az utat, hogy lássuk – meg lehet-e tenni. – Valamikor szeptember 12. és 20. között fogjuk véghezvinni – és csak arra kérem, hogy ne rohanják le mélyvízi bombákkal a brit hajókat, ha véletlenül észrevennék a figyelő rendszereikkel. A török admirális nevetett. – Nem, bizony nem fogjuk ezt tenni. Egyébként egész érdekes ötletnek tartom. Azt tudom, hogy ha sikerül, akkor már senki másnak nem lesz lehetősége újra kipróbálni. Ha a terveik szerint halad az ügy, akkor meg fogom erősíteni a Boszporusz biztonsági védelmét. Addig is, nem teszek semmilyen különleges erőfeszítést annak érdekében, hogy megtaláljam önöket. De azért nagyon érdekel az ügy kimenetele. Elliott admirális nem nagyon hitt neki. A török valószínűleg meg fogja erősíteni a figyelőrendszerét, remélve, hogy legalább meglátja a brit tengeralattjárót. Megengedi majd az embereinek, hogy megtámadják, elkapják és letartóztassák őket, de mélyvízi bombákkal nem fogja bombázni. És senkinek nem fog szólni előre. De ha a briteket nem kapnák el, a török kitalálná, mi történt, és a tényeket lobogtatva, megtenné a szükséges biztonsági intézkedéseket.

Közben MacLean admirális és Jeremy Shaw főhadnagy megtennék az észak-déli átkelést, majdnem ugyanolyan körülmények között, mint Adnam parancsnok. A legnagyobb veszély az lenne, mint ahogy Adnamnak is, hogy nekiütközhetnek a sötétben a gyorsan áramló vízben egy sziklának vagy hajónak. – Úgy határoztak, hogy Baldridge főhadnagy ugyanúgy lép be Oroszországba, mint ahogy a Mossad szerint Adnam tette. Először a Brit Légitársaság repülőjével elrepülne Isztambulba, aztán egy hajón fel a Fekete-tengeren Odesszáig és onnan Szevasztopolig. Volt egy közvetlen repülőjárat Londontól Kijevig, az ukrán fővárosig, mely 800 kilo méterrel északabbra fekszik a Krím-félszigettől. De az út onnan Szevasztopolig nagyon nehézkes, mert a nagy titkos orosz haditengerészeti kikötő még mindig zárt város, és ezért nehezen megközelíthető. A régi biztonsági intézkedések, végtelen halogatások, rendszertelen közlekedés, kevés járat, kivéve a katonai járatokat, az utazók rémálmává tették ezt az utat. Ezért jobb, hogyha Bill hajóval érkezik, csendesen, megfelelő papírokkal, és majd Rankov várja. Bill egy London melletti légikikötőben töltötte az éjszakát, aztán másnap reggel indult Isztambulba, este 6 órakor érkezve meg a régi ottomán birodalom fővárosába. A közlekedés zsúfolt volt, a taxi a régi szultáni palota területén hajtott keresztül a szállodájáig, amelyik a Kék Mecset és a Márvány-tenger között helyezkedett el. Gondolt rá, hogy esetleg felhívná Laurát Inverarayban, amely most millió kilométernyi távolságnak tűnt, de aztán úgy döntött, hogy mégsem, hátha az anyja venné fel a telefont. A telefon a szobájában hangosan csöngött, ahogy Baldridge belépett. – Hát, ez nem lehet Laura – gondolta komoran –, fogalma sincs arról, hogy hol vagyok. Igaza volt. Nem Laura volt a vonalban. Ted Lynch vezérőrnagy a CIA isztambuli képviselője akart átjönni hozzá azonnal. Volt egypár dolog, amit meg kellett beszélniük. Bill szerette a húsos, volt rendőrtisztet, és örült neki, hogy itt van a városban, különösen azért, mert Lynch tudta, hogy hol lehet jót enni és inni. Mondta, hogy azonnal átjön a hotelba, amely az Amiral Tafftil Sokakban található. Nagy Ted 15 percen belül előkerült, a bérkocsiját kint hagyta, lehívta Billt az előtérbe. Kezet ráztak, aztán betuszkolta Billt a taxiba, amely megfordult, és nyugat felé hajtott, keresztül a zsúfolt utcákon Kunkapi felé, mely Isztambul vízparti területe volt és melyen éttermek tucatjai sorakoztak.

A forró augusztusi estén a hely egy utcai partihoz hasonlított, melynek keleties zenéje betöltötte a levegőt. Millió fűszer, sült hal, erős paprika és feketekávé illata terjengett a levegőben. Bill észrevette az elegáns párok tömegét, öltönyös férfiak és drága ruhákba öltözött nők járkáltak mindenütt. A bérkocsik végeláthatatlanul szállították utasaikat az utcákra kitelepült vendéglőkhöz. Ted Lynch egy külső teraszon foglaltatott asztalt, és ahogy leültek italt rendelt, két pohárral a vadul erős ánizspálinkából, a Rákiból, amelyet mint a törökök, ő is fele-fele arányban vízzel hígítva ivott. Billben bennakadt a levegő, ahogy az első kortyot megitta a török tüzes vízből. – Jézusom – mondta. – egy Concorde-ot is elindíthatsz ezzel a szerrel. A CIA embere kuncogott, és azt mondta. – Úgy gondoltam, egy órán át itt elüldögélünk és elbeszélgetünk, aztán körülbelül 9-kor megvacsorázunk. A pincér mindjárt itt lesz, rendelek valamilyen török mezét, aztán valamilyen halat, amelyet csodálatosan készítenek itt. Remélem, tudod, hogy a török konyhát a kelet francia konyhájának tartják. – Hát, nem az a szokásos felfogás van itt, mint amit Kansasban láthatsz – mondta Bill. – De igazad van, ugorjunk egyenesen fejest ebbe a jó öreg mezébe. Egyébként mi az ördögből készítik? – Egy adag az hors d’oures-ből – ilyen dolgok, mint borek, kabak dolmasi, patlican tava, és persze yaprak dolmasi. Biztos szeretni fogod. – Hát, az valószínű – mondta Bill. – Akár a hastáncosnőket is hozhatod. Ma este átmegyek bennszülöttbe. Aztán egy sportosat kortyolt a rákiból, amely majdnem megbénította a nyelőcsövét. Ted Lynch nevetett. De aztán hirtelen elkomolyodott és azt mondta. – Bill, engem tulajdonképpen nem érdekel, hogy mi lőttük-e ki múlt szombaton az ajatollah tengeralattjáróit. Nem kérdeztem senkit, de mint mindenki más, kitaláltam. Azok a KILO-k a legjobb esetben csak kellemetlenek voltak, legrosszabb esetben viszont nagy veszélyt jelentettek az Öböl biztonságát tekintve. Tehát, megszorongattuk őket? – Meg kell azonban mondanom, hogy minél többet nyomozok ez ügyben, annál kevésbé gondolom, hogy Irán a tettes. – Nem? – Aha. Sehol semmi nyomravezető. Zepeda ezen a héten visszatért Teheránba vonattal. Múlt éjjel hagyta el Isztambult, aztán keresztül készült menni a razi iráni határon. Onnan Tabriszba menne, és onnan Teheránba. Beszél arabul, így könnyű dolga van, és egy csomó kapcsolata is van. De ő azt állítja, hogy semmi sincs, ami azt sugallaná, hogy az ajatollahnak bármilyen köze lenne a Jeffersonhoz. Ezenkívül nagyobb összegről sincs semmi hír. Hogyha valamit takargatnak, akkor azt nagyon jól csinálják. Jeff azt mondja, hogy kétli, hogy benne lennének. – Hát, Ted, szerintem akkor hinni kell neki. – Hát, igen. De van még valami. – Igen? – Két különböző forrásból, Jeff és én is hallottunk valamit. – Igen, és mi lenne az? – Irak. – Jézusom! Gondolom, semmi konkrét? – Nem, de itt Közel-Keleten semmi konkrétat nem hallhat az ember. Csak egy csomó vállrándítást, vigyorgást, bólogatást és fejrázást. Ez a burkolt célzások országa, és ezekből a burkolt célzásokból kell helyesen következtetni. – Az én forrásom, a Szíriai Titkos Szolgálat embere volt, Kairóból. Már évek óta ismerem. Már egyszer említette nekem. Azt mondta: „Ted, néhány hónappal ezelőtt hallottam, hogy Irak orosz tengeralattjárók vásárlását tervezte. Nagy előrehaladást jelentene, hogyha ilyen fegyverük lenne.” – Aztán egy másik alkalommal, egy nyomorúságos kávéházban ülve, ugyanez a jól informált ember elmondta nekem: „Ezek az irániak nem olyan tudatlanok ám a Közel-Kelet katonai

felépítését illetően. Irak legnagyobb ellenfele Izrael, és rejtélyes módon mindig nagyon jól értesültek az Izraeli Haditengerészet szokásairól és kapacitásáról. Sejtettem, hogy lehet egy emberük mélyen beépülve. Arábiában nagyon céloznak erre.” Egy héttel később Zepeda tippet kapott, hogy nagy összegű pénzt vettek fel, dollármilliókat, az Iraki Bank genfi részlegében. Semmi több. De együtt ez a sok információ már jelent valamit, amin el lehet indulni. – Honnan szerezhetünk bizonyítékot? – Ezen dolgozom egy helybeli mossados fickóval. Ő az egyik legjobb emberük. Gavron tábornoknak dolgozik. Már az iraki pénz dolog nyomában vannak. Isten tudja, hogyan. Legutoljára két hete hallottam felőlük. – Mit gondolsz, mi történne, ha rábizonyítanánk Irakra a Jeffersont. – Rossz belegondolni is. Az Elnök kész katonai erővel lerohanni Bagdadot. Olyan, mint Reagan. Nem habozik, hogyha arra a hatezer amerikaira gondol, aki meghalt a hajó fedélzetén. – Igazad van. Megtenné. – Bill, még egy dolog, amit eddig még senkinek nem említettem. Az izraeli társam itt, azt mondja, hogy a Mossad lehallgatott egy nagyon titokzatos nemzetközi telefonhívást Genfben, márciusban. Svájc és Kairó között zajlott, és 10 millió dollárról szólt. Arab nyelven beszéltek, a telefon pedig azé az iraki fickóé volt, aki a svájci intézetben kezeli az iraki pénzeket. – És ez miért fontos? – Azért, mert a hívás Tikritből jött, amely Szaddám Húszéin és majdnem az egész kormányának szülőhelye.

12. fejezet Augusztus 9., péntek, 07.30 Bill Baldridge keservesen megbánta, hogy a CIA emberével töltötte az éjszakát Isztambulban. Az Észak felé tartó hajó korlátja fölé hajolt, és hevesen kívánta, hogy bár soha ne ismerkedett volna meg közelebbről azzal az üveg rákival. A feje lüktetett, a gyomra émelygett, egész testében reszketett. Két órán keresztül állt ott a korlát mellett, de a hajó ritmusa és a hullámzó víz nézése csak még rosszabbá tette állapotát. Két kérdés volt, amely fájó agyán dörömbölt. – Mit fog találni Szevasztopolban, ami Benjámin Adnam nyomára vezeti? És, Benjámin Adnam tényleg iraki volt-e, aki az Izraeli Haditengerészetnek dolgozott? Ezek nagy kérdések voltak. Azt kívánta, bárcsak jobban érezné magát ahhoz, hogy boldoguljon velük. Ted Lynch még mindig várta a Mossad jelentését a genfi beszélgetésről. De Bill mostanra már majdnem biztos volt benne, hogy az orosz tengeralattjáró kikötőben fog valamit találni, ami nagy összegű pénz kifizetésére utal. Remélte, hogy Rankov admirális együttműködő lesz. Azt is remélte, hogy épp olyan könnyen bejut Oroszországba, mint ahogy Morgan admirális jósolta. 24 órával később, augusztus 10-én, vasárnap reggel, a korai órákban reménysége Arnold Morganban meghallgatásra találtatott. Egy fiatal orosz haditengerész tiszt várta, Jurij Szapranov hadnagy, aki kitűnően beszélt angolul, és minden nehézség nélkül végigvezette Odessza homályosan megvilágított vámhivatalain és útlevélkezelőin keresztül. Vitte az amerikai csomagjait, kivéve a táskáját, amelyben a telefonvonal-zavarója volt, és közben elmagyarázta, hogy egy haditengerészeti járműre fognak szállni, amely 6 óra alatt Szevasztopolba viszi őket. 13.00-kor fognak megérkezni. A hajó Oroszország egyik leggyorsabb, támadó őrhajója volt, egy Babocska típusú 1141 -es, tengeralattjáró elhárító felszereléssel. Szapranov hadnagy közölte, hogy a hajó 80 kilométeres sebességgel képes haladni, és egyenesen az ő szülővárosába, Szevasztopolba tart. Rankov admirális személyesen utasította Szapranovot, hogy várja Baldridge főhadnagyot. Immár kigyógyulva csütörtök éjjeli kicsapongásából, Bill élvezte az utat, és végig a hadnaggyal csevegett, akiről kiderült, hogy a Krím-félszigeten született, Feodoszija városában, ahol a Babocskákat gyártják.

– Mindenki nagyon aggódott a hiányzó KILO miatt. Rankov admirális már legalább két hete őrjöng és dühöng. És elég nagy ember ahhoz, hogy hangosan üvöltözzön. Ő az én főnököm. Én vagyok a szárnysegédje. Pillanatnyilag csak egy átmeneti irodában vagyunk, vékony falakkal, és az egész épület beleremeg, amikor valaki ezt a KILO-t említi. Nem tudja megérteni, hogy tűnhet el egy tengeralattjáró csak úgy. Az igazság az, hogy én sem. – Mindennap végignézem a leveleit Moszkvába. Nagyon aggódnak, hogy az amerikaiak esetleg azt hiszik, hogy mi hazudunk. Múlt héten egy hosszú jelentést küldtem Moszkvába, Zubkov admirálisnak – ő a főparancsnok és a védelmiminiszter-helyettes. Azt mondja, hogy az amerikaiak gyanakodnak, hogy a KILO-nak van valami köze az anyahajójuk elsüllyedéséhez az Öbölben. Azt mondja, hogy nagyon fontos, hogy az amerikaiakat segítsük, ahogy csak tudjuk. Zubkov visszaüzent, hogy mindenbe beleegyezik. Gondolom, ezért van ön itt. Bill úgy érezte, hogy ez egy kicsit túl folyékony előadásmód ahhoz, hogy ne lett volna jó előre elpróbálva. De Morgan admirális bízott Rankovban, és abban, hogy az oroszok mindent megtesznek, amit csak tudnak. – Hát, az biztos, hogy ez rejtély – mondta a hadnagy – figyelték a legénység családjának tevékenységét? – Igen, természetesen. Az embereink meglátogatták őket, még a házaikat is megfigyelték. A régi KGB-tagok. De senki nem látott semmilyen árulkodó jelet. Sem sok pénzről, sem arról, hogy valakit megvesztegettek volna. Minden nagyon szomorú, de normális. Rankov admirális egyre haragosabbá válik. Tegnap hallottam, hogy valakivel üvöltözik a telefonon. Ezen a ponton Szapranov hadnagy megpróbálta utánozni valamilyen mesebeli óriás hangját: – „Semmi nem normális e körül az átkozott ügy körül. Semmi! Hall engem!” – Gondolom, a fickó a telefon másik végén szívrohamot kapott. De akkor sem találtunk semmit. Bill nevetett. Szerette az oroszokat, mint mindenki más, aki találkozik velük. Általában nagyon nyíltak és őszinték, jó a humorérzékük, és egy jó csomó tiszteletlenség van bennük a feljebbvalóik iránt, ha egyszer elengedik magukat. Ő és a hadnagy egy jó adag kolbászt ettek reggelire, az ukránok nemzeti füstölt kolbászát, lágy tojással, orosz kenyérrel, és orosz kávéval, amely Bill szerint nem sokkal különbözött az övéktől. Ezután kiültek a fedélzetre a reggeli napfényben, és voda Lagidzét ittak, ezt az orosz ásványvizet, melyet különböző szörpökkel kevertek össze. Nézték a Krím-félsziget közelgő partjait. Pontosan 12.30-kor a Babocska befordult a szevasztopoli öbölbe, és 13.00 óra előtt Bill már a kikötőben volt. Vitalij Rankov admirális már várta. Az ex-szovjet nemzetközi evezős ott magasodott a kikötőben, szeme olyan szürke, mint a Balti-tenger, a keze pedig, mint egy hatalmas ásó. Az biztos, hogy impozáns figura volt. – Üdvözlöm, főhadnagy – dörmögte mély, basszus hangon, amely Bill szerint tökéletesen megfelelt volna Sparafucile szerepére a Rigolettóból. – Tudom, hogy Morgan admirális küldte. Jól ismerem Arnoldot, ezért nem nagyon irigylem. Szörnyű ember. Rankov admirális viccelődött, ahogy a móló mellett elsétáltak. Egy tömb újonnan épített irodaházhoz érkeztek, amely erősen emlékeztetett a New York-i hasonló építményekre. Rankov admirális és a személyzete körülbelül hat szobát foglalt el a faépítményekből, arra a hat hét időtartamra, amíg a Fekete-tengeri Flotta parancsnokságán tartózkodik. Minden lépésére, amit az irodában tett, a helyiség megrázkódott, minden ajtócsapásra azt lehetett várni, hogy a plafon a fejükre esik. Bill azt gondolta, hogy az egész építmény össze fog dőlni, amikor az admirális az asztalra csapott a nyomaték kedvéért. Ez egy olyan ember, gondolta, aki a Kreml vastag falai közé való, ahova Morgan admirális szerint valószínűleg hamarosan ki is nevezik. – Helyes, főhadnagy – mondta az admirális, ahogy sürgős dolgaival végzett. – Utasítottam Jurijt, hogy adjon önnek átfogó képet az eddigi intézkedéseinkről, de ha bármi kérdése maradt, kérem, nyugodtan forduljon hozzám bizalommal. Különben, még mindig nincs bizonyítékunk a KILO sorsának alakulásáról. – Uram – mondta Bill –, az én utazásom fő célja, hogy megtudjam, láttak-e valamilyen gyanús külsejű közel-keleti alakot a területen abban az időben. Úgy gondoljuk, hogy valaki megvesztegette az önök kapitányát valamilyen nagy összegű pénzzel. Valakinek látnia kellett a mi emberünket.

– Igen – válaszolta Rankov –, Morgan admirális már beszélt erről, és én is kezdem azt hinni, hogy igaza van. Milyen más magyarázat lehetne? Nem találjuk a roncsot. A halott tengerész, akit a görög szigeteknél találtak, a hajó fedélzetén volt. A KILO-nak valahogy ki kellett jutnia innen. De mégis nagyon nehéz kitalálnunk, hogy hogyan. Ez a hely egyébként tele van közel-keleti alakokkal. Az irániaknak van egy átkozott hivataluk is itt. – És mi van az irakiakkal? – Nekik nincs hivataluk. De ők sem idegenek. Akarnak venni két-három KILO-t, habár most egyelőre nincs pénzük, és mi többet nem adunk hitelt senkinek, bármennyire is hitelképes. Azonnali készpénzfizetésre teljesítjük csak a rendeléseket. – Az irakiak sok éven keresztül vásároltak tőlünk fegyvereket, de ha nem tudnak fizetni, nem fogjuk az igényeiket teljesíteni. Nagyon rosszul állunk anyagilag, és nincs meg az a hátterünk, hogy csak úgy tengeralattjárókat osztogassunk, hogy majd valamikor fizetnek érte. Önök, amerikaiak nagyon jól értik már ezeket a dolgokat. Mi pedig inkább maradunk az önök barátai, és nem akarunk semmi olyat tenni, ami elronthatná ezt a barátságot. – Nem adnak tengeralattjárókat az iraki veszett kutyáknak? – Főhadnagy, be kell vallanom, ha valaki idejön milliárdokat lobogtatva, és tengeralattjárókat akar vásárolni, hát megteheti. Nem érdekel, hogy kínai, arab, perzsiai, vagy akár eszkimó. – Hát, ezt észrevettük – mondta Bill. – Ön nem tudja elképzelni, hogy milyen az, amikor a pénz a falhoz állítja az embert – mondta Rankov. – Főleg egy olyan nagy nép számára, mint amilyen mi vagyunk, ez végzetes lehet. Tulajdonképpen ez történt az egész 20. században, és még most is, a 21.-ben. – Igen, ezt értem. De észrevettek-e valamilyen idegent, aki úgy nézett ki, mint valamilyen arab, és itt ólálkodott a környéken, április körül? – Hát én biztos, hogy nem, mert nem is voltam itt abban az időben. De nem hiszem, hogy bárki más is. Túl sok emberre illik a leírás. Egyébként nem hiszem, hogy az önök embere csak úgy járkált itt. Először is nem tudott volna keresztüljönni a kapukon anélkül, hogy valamilyen orosz tiszt hivatalosan be ne hozta volna. – Őszintén szólva arra hajlok, hogy egyetértsek Arnold Morgannal. Szerintem is úgy történt, hogy a randevút már előre megbeszélték. Elhozta a kapitánynak a pénzt, aztán a kapitány elbolondította a legénységet, hogy valamilyen titkos gyakorlatra mennek az Orosz Haditengerészet nevében. Semmi más nem illik a képbe. – Ki volt a kapitány? – Egy nagyon elismert orosz tiszt. Származása szerint ukrán, mint oly sok más tengeralattjárós parancsnokunk. Georgij Kokoshin kapitány. Nagy gyakorlattal rendelkezik, ha nem is egy lángész. Körülbelül 42 éves. Natalia, a felesége jóval fiatalabb nála. Van két fiuk, 6 és 8 évesek. A család a város szélén lakik, az egyik újonnan épített toronyházban. Már jó párszor ellenőriztük őket, amióta jelentették, hogy a tengeralattjáró eltűnt. Minden normálisnak tűnik. Mrs. Kokoshin nagyon bánatos volt a férje elvesztése miatt. – Mikor ellenőrizte utoljára? – Körülbelül kedd reggel. A gyerekek iskolában voltak. – Semmi új autó, új ruhák, semmi extravagáns? – Semmi. – Végigkutatta a lakást? A padlástól a pincéig? – Nem. Nem is akartuk. Kokoshin kapitány nagyon szeretve tisztelt orosz parancsnok volt, és mindenki úgy tudja, hogy meghalt. Nagyon népszerű volt, és senki nem akarja úgy kezelni az özvegyét, mint egy bűnözőt. Tulajdonképpen hasonló helyzetben vagyunk, mint önök. Önök nem akarják beismerni, hogy az anyahajójukat kilőtte valamilyen ellenség. Mi nem akarjuk beismerni, hogy elveszett egy tengeralattjárónk legénységgel együtt. Hogyha molesztálni kezdenénk a feleségeket, akkor elterjedne a szóbeszéd, hogy valami nincs rendben. – Igen. Szerintem is. És a többi családot ellenőrizték? – Mindet. De semmit nem találtunk. – És a KILO nem küldött semmilyen jelzést, amióta elhagyta Szevasztopol kikötőjét? – Semmit.

– Hát, nem bánja, ha egy kicsit magam is körülnézek? Csak mutassa meg a területet, ahol a tengeralattjáró tartózkodott, és hadd nézzem meg, hol élt a kapitány és a tisztjei. Jelentést kell írnom a látogatásomról Arnold Morgannak. – Természetesen. Mindent megmutatok önnek, amit csak akar, mint ahogy megígértem Arnold Morgannak. Odaértek a tengeralattjárós területhez. Amint megérkeztek, Szapranov hadnagy már várta őket egy KILO előtt állva, mely Bill szerint ugyanolyan típusú volt, mint amilyennel a Jefferson-t kilőtték. – Itt állomásozott, a 630-as. Ez az a hely, ahol utoljára látták. Innen indult útjára április 12ének hajnalán – mondta Rankov admirális. Bill egy kissé rozoga, feketére festett tengeralattjárót látott, mely hasonlított az Unseenhez, amelyiket néhány nappal ezelőtt tekintett meg. A KILO egy kicsit egyszerűbb volt a modern formatervezett amerikai hajókhoz képest, de tudta, hogy pokolian csendesen tud közlekedni a víz alatt, valószínűleg még csendesebben, mint az amerikai hajók, és azt is tudta, hogy torpedói halálosan pontosak. Három árboc állt ki a hosszú, fényes farokrészéből. Lelki szemei előtt látta, ahogy a nagy SAET-60 gerjeszti az áramot, hallotta a motor zúgását, és a torpedót, ahogy halad előre a célja felé, a nukleáris robbanófej beállítva, az órája ketyeg, hogy felrobbanjon és mindent elhamvasszon. Odaképzelte Ben Adnam jéghideg szemét a periszkóp alá. Bill megrázkódott. Körülnézett és látta, hogy az Orosz Haditengerészet egyenruhás tagjai mindenfelé járkálnak. Sok ember volt körülötte és a tengeralattjáró körül. Csak az alatt a pár perc alatt, amíg ott volt, négy különböző ember hagyta el a KILO-t, kettő közülük tiszt. Úgy vélte, hogy lehetetlenség lett volna, hogy egy arab rohamcsapat behatoljon a kikötőbe és átvegye a parancsnokságot a tengeralattjáró fölött. Nem. Valaki megvásárolta Kokoshin kapitányt. És az a valaki Benjámin Adnam volt. Neki megvolt az esze, a háttere, az ismerete és a készpénze. Ezenkívül a kellő önteltsége is, hiszen saját nevén utazott ide, annak ellenére, hogy a Mossad elől futott, mint az Izraeli Haditengerészet szökött katonája. Hidegvérű vásárló volt, az kétségtelen. – Szeretne felmenni a fedélzetre? – kérdezte Rankov. – Láthatnám a fegyvertárat, a torpedóvető csöveket és a robbanófejeket? – Nem. Attól tartok, hogy nem léphet be arra a területre. Senki más, kivéve a kapitányt és a tűzszerészt a személyzettel. – Én tűzszerész vagyok – mondta Bill mosolyogva. – De rossz haditengerészettől – nevetett Rankov. Bill is vele nevetett, aztán megtette első formális kérelmét. – Elmennénk beszélni Mrs. Kokoshinnal? – Természetesen, de inkább holnap reggel. Van egypár ember, akivel találkoznom kell ma délután. Úgy gondoltam, valakivel elvitetem a hoteljába. Ott kicsomagolhat, ihat egy kis kávét, aztán 19.00-kor várom vacsorára. Én is ugyanabban a szállóban szállok meg. – Ez jól hangzik – mondta Bill. – Oké. Akkor indulok. Felhívom Morgan admirálist a hotelből, aztán találkozunk. A két tiszt kezet rázott. Szapronov hadnagy egy nagy fekete Mercedes limuzinhoz vezette Billt, amely a móló előtt állt. A motor már járt, és a hadnagy mondott valamit a vezetőnek, aki kiugrott és kinyitotta a hátsó ajtót az amerikainak. Ezután lassan elhajtottak, megállva a kikötő kapuja melletti biztonsági épületnél. Bill legalább nyolc fegyveres őrt számolt össze, és újra arra gondolt, hogy lehetetlenség ide fegyveres osztaggal betörni és elrabolni egy tengeralattjárót. Sokkal kézenfekvőbb kölcsönvenni egyet. A Mercedes keresztülhajtott a szürke, lepusztult utcákon. Kevés embert láttak, és az autó is ritkaság volt. Az utca felszíne borzasztó volt nyugati mérték szerint. A pusztulás jelei voltak láthatók mindenhol. A szomorú, lepusztult utcák láttán Bill arra gondolt, hogy az angliai Barrow-in-Furness Szevasztopolhoz képest valamilyen amerikai gazdag negyedhez hasonlít. A belvároson kívül a táj már kissé barátságosabbnak látszott. De Szevasztopol el volt zárva a külvilágtól a szovjet haditengerészet miatt, már generációkon keresztül, ezért aztán hotelben nem bővelkedett. Ez volt az utolsó terület egész Ukrajnában, ahol külföldi vállalat épített hotelt. 1995

előtt ilyen létesítmény nemcsak hogy Kijevben, hanem az egész országban elképzelhetetlennek tűnt. De most, a 21. században az egyik vállalkozó szellemű finn szállodalánc egy új hotelt épített a városban, amely képes volt elszállásolni a Fekete-tengeri Flotta tisztjeit is. Krasznajának hívták, és a külföldi vállalkozók is szívesen látogatták, akik azért jöttek Szevasztopolba, hogy ex-szovjet hadifelszereléseket vásároljanak, vagy néhány esetben akár újakat is. Például KILO-kat. A hotel tele volt külföldiekkel, Közel-Keletről, Távol-Keletről, Dél-Amerikából és mindenféle harmadik világbeli köztársaságból. Ezek mind hadihajókat akartak vásárolni, vagy azért, hogy megijesszék a szomszédjukat, vagy éppen hogy a kábítószer-szállítmányaikat megvédjék. Néhányan a jobban eleresztett vevők közül, például az Öböl-államokból, sokkal gonoszabb szándékkal érkeztek. Ez kitűnő hely volt a zseniális orosz haditengerészeti hírszerző tiszt, Rankov számára. Fent a szobájában Bill előkészült, hogy felhívja Arnold Morgant. Elővette a hordozható telefonzavaró készüléket a táskája mélyéről, az ágyra helyezte, és kinyitotta a fedelét. Aztán rátette a hotel kézibeszélő telefonját egy speciális állványra, és beállította az elektronikus titkosító rendszert, amely érthetetlenné tette beszélgetésüket egy kívülálló számára. Aztán felhívta a normális, nyílt vonalat. Amikor az admirális válaszolt, átmentek titkos módba. A folyamat trükkös volt, de nagyon hatásos. – Itt Morgan. – Baldridge... kész beszélni. Készüljön titkosra, augusztus 10. – Értettem, készen állok. – Titkosítás 3, 2,1. Rajt. Mi, újság ,admirális? – Szörnyű a vonal, Bill. De azért valamit hallok. Morgan elmagyarázta, hogy beszélt Lynchcsel, és a gyanú árnyéka, amely eddig Iránra esett, most áttevődött Irakra. A Mossad parancsot adott, hogy hallgassák le Szaddám Húszéin egyik féltestvérének – a genfi ENSZ iráni nagykövetének – Barzan al-Tikritinek tóparti házát. A Mossad mindenkinél jobban tudta követni a pénz útját, különösen a kémkedéssel szerzett pénzét. Barzan egyike volt Irak vezető pénzembereinek. A háttérből irányította azt a tervet, amely lehetővé tette, hogy az iraki diktátor megvámolja minden exportolaj 3-5%-át, és dollármilliókká és arannyá változtassa valamelyik genfi bankban. A pénz az iraki kincstárból elvándorolt egy bankszámlára, amelyet Hazafias Forradalmi Gárda számlájának neveztek, és az iraki központi bankban volt 473-as szám alatt. Innen elküldték egy bécsi magánbankba, ahol szintén számozott számlaneveket használtak. Innen egy svájci vállalat genfi számlájára távozott, melyet Barzan al-Tikriti felügyelt. Végső összegként több mint kétmilliárd dollár volt a számlán. Ezért tudta Szaddám Húszéin megszegni az összes nemzetközi fegyvervásárlási törvényt. Az a viszonylag kis dolog, hogy 10 millió dollár készpénzt kivonjanak a számláról, hogy titkos csapást mérjenek a „Nyugat Sátánjára”, gyerekjáték volt egy olyan művész számára, mint Szaddám. Csak meg kellett szerezni a megfelelő embert a megfelelő munkára. A Mossad ügynökei ebben nagyon biztosak voltak Gavron tábornoknak tett jelentésükben. Az irakiak nem bíztak sem bankban, sem bróker cégben, sem átutalásban, amikor a pénzt elmozdították Genfből Isztambulba. Ezért nem tudott Ted Lynch semmilyen eredményre jutni a török bankoknál. A hatalmas mennyiségű készpénzt, amely az orosz tengeralattjáró kölcsönzéséhez kellett, betették egy csomó kemény fedelű, speciális keretekkel ellátott táskába, feltették egy közvetlen repülőjárat első osztályú csomagmegőrzőjébe, és Barzan jól megfizetett személyi titkárára, az ausztriai, szőke Ingrid Jaschke-nak a felügyeletére bízták. Őt ennek fejében mindig egy iraki testőr kísérte, egy gorilla és bérgyilkos, aki mindig mögötte utazott valamilyen magas rangú egyiptomi útlevéllel. A neve Kamel Rasheed volt. Ingrid mindig magával hordta a kis német gyártmányú pisztolyát, melyet olyan speciális lassú lövedékkel láttak el, amely becsapódás hatására szétnyílt és hatalmas tépett sebet hagyott maga után. Minden engedéllyel rendelkezett, hogy ezt a pisztolyt viselje, melyet minden út előtt leadott, aztán leszálláskor begyűjtött. Némelyeknek nagyon idióta elképzelésük lehet a nemzetközi fegyverkereskedelemről. Egyesek úgy gondolják, hogy ez Ingrid Jaschke kirablásával történik.

A Mossad négy embere épp most Isztambul titokzatos városának átfésülésével foglalkozott, bájt, készpénzt és rábeszélő készséget nem kímélve, hogy kiderítsék, hogy vajon Miss Jaschke és/vagy Mr. Rasheed 2002. április 7. és 13. között a városban tartózkodtak-e. Ezek voltak azok a napok, amikor Benjámin Adnam parancsnok valószínűleg a városba érkezett. Az admirális elmagyarázta Billnek, hogy ez nem csüggesztő feladat, mivel Miss Jaschke nem az a fajta nőszemély, aki valamilyen lepusztult panzióban szállna meg. Ha Isztambulban volt valamelyik éjszakán, akkor valószínűleg az egyik legjobb hotelben foglalt magának helyet. Az ugyanis semmilyen törvénybe nem ütközik, hogy egy pár nagy bőrönddel sétáljon a városban. Már amennyiben ezek a bőröndök az ő tulajdonát képezik. A Mossad a légitársaságot is megpróbálta ellenőrizni, de a Swissair még zárkózottabbnak bizonyult, mint a svájci bankok. Az egyik izraeli ügynök úgy gondolta, hogy meg tudja szerezni az április elejének utaslistáját Isztambulból Svájcba. Morgan admirális mindezt szépen elmagyarázta a kansasi születésű tisztjének a titkos vonal biztonságában. – Engem csak az döbbent meg, hogy ezek az izraeli fickók milyen hatékonyak – dörmögte végül Morgan admirális. – A fele információt egyszerűen nem tudom, honnan szedik. De ahányszor beszélek a követséggel, mindig újabb és újabb információkkal rendelkeznek. De ahányszor a CIA-vel beszélek, soha nincs semmi hírük, csak amit a Mossadtól hallottak. Pedig 25 ezer ember dolgozik Langleyben. Isten tudja, mit csinálnak ott annyian. – Szerintem ez azért van, mert a Mossad olyan átkozottul kicsi és szigorúan ellenőrzött – mondta Bill. – Van 1200 emberük, és csak 35 tisztjük? Hogy is hívják őket? Katszák? – Igen. De van még valami, Bill. Izraelnek rengeteg külső embere van, akik mélyen együtt éreznek az ország sanyarú helyzetével és félelmeivel. Ez az úgynevezett láthatatlan hadsereg, minden országban több ezer tagból áll. Ezek mindig készek segíteni a Mossad ügynökeit. Az izraeliek sayanimnek hívják őket, és komputeres listájuk van róluk. Ezért tudnak lehallgatni minden fontos információt. – Gondolom, így jutottak be Barzan al-Tikriti telefonvonalára is. Valamelyik svájci zsidó benne volt a genfi telefonhálózatban. És szívességet tett mint büszke sayanim a közel-keleti lelki hazájának. Ez így működik. – Tehát, most egy segítőkész török zsidó után néznek, aki ismerős Isztambul hotelvilágában – válaszolta Baldridge. – egy olyan fickó után, aki ráállítja őket a helyes nyomra, akinek van egy csomó barátja, akik ellenőrizni tudják a vendégek névsorát. – Eltaláltad, Bill. Pontosan így teszik. Maradjon Rankov közelében. Ő is meg akarja találni azt a KILO-t. És maradjunk kapcsolatban. Hívjon, ha megtudott valamit. A vonal ezzel megszakadt. Bill még mindig tartotta a kagylót, mint mindig is, ha Morgannal beszélt. – Ó, köszönöm szépen – mondta szarkasztikusan. – Örültem az önnel való beszélgetésnek, Morgan admirális. Érezze jól magát, goromba szamár. Bill lezuhanyozott és átöltözött, majd kinézett az ablakon az elhagyatott szevasztopoli utcákra. Nem messze láthatta a hatalmas darukat a kikötőben. Elhatározta, hogy lemegy, iszik egy kávét, aztán elmegy a bárba, hogy Rankov admirálissal találkozzon. A kávé teljesen ihatatlan volt, de közben átfutott egy angol nyelvű arab újságot, amit a szomszéd széken talált. Egy képet látott a Bandar Abbas-i úszódokkról, mely romokban hevert a vízben. A képaláírás nem utalt másra, csak katasztrófára a kikötőben. Bill aláírta a csekket, aztán elhatározta, hogy egy kis nyomozást folytat. Most már tudta, hogy a KILO április 12-én indult, amit ez előtt nem tudott. Ösztönösen érezte, hogyha Adnam Szevasztopolban járt, akkor bizonyára ebben a hotelben szállt meg. Mindenki, aki valamilyen hajó vagy fegyverüzletben itt járt, itt szállt meg. Bill, a Mossaddal ellentétben, nem tölthetett heteket azzal, hogy megszerezze a vendégek listáját április első feléről. Soha nem adnának neki ilyet, itt nem. De volt egy dolog, amit azonnal megtehetett. Kiment a hotel elé, hogy beszéljen az ott várakozó taxisokkal. Az első ember, akivel beszélt, szürke egyenruhát viselt. Nem, őneki soha nem volt ilyen hosszú fuvarja, a török határhoz Georgiába. De úgy tudja, hogy Tomasnak volt, valamikor tavasszal, és Tomas éppen most érkezett meg a szálloda elé. Bill ekkor odament Tomashoz, aki

egy kövérkés, szőke orosz fiatalember volt. Körülbelül 25 éves lehetett. Igen, neki volt egyszer egy ilyen utasa. Áprilisban. Egész éjszaka vezetett, csak a benzinkútnál állt meg. Nagyon jól emlékszik rá, mert majdnem a házasságába került. – A feleségem nem volt otthon, tehát nem tudtam megmondani neki, hogy elmegyek, és az az ember azonnal távozni akart. 14 óra alatt tettem meg az 1000 kilométert, egyenesen végig a parton, Szocsin keresztül. Egy arab úriember volt, két és fél ezer amerikai dollárt fizetett. A legjobb üzletem volt. – És miért került majdnem a házasságába? – Elfelejtettem, hogy a feleségemnek születésnapja van. El akartunk menni a barátainkkal ünnepelni. Szörnyű volt. Batumi-ból telefonáltam neki. Azt mondta, soha nem akar többet látni. Lecsapta a kagylót. Úgy vezettem hazafelé, hogy nem tudtam, hogy házas vagyok-e még. Hogyha nem egyezek bele, hogy megosztom a pénzt vele, akkor már nem lennék nős. – Emlékszik az ember nevére? – Nem, nem is mondta meg. Alig beszélt. – Emlékszik rá, hogy nézett ki? – Nem igazán. Egy arab volt. Sötét bőrű, fekete hajú. Nem nagyon magas, körülbelül, olyan mint én. De jó felépítésű, erős fickó volt. Bill keresgélni kezdett a tárcájában, aztán kivette Benjámin Adnam faxképét, amit Izraelben csináltak az Allenby hídnál. Teljesen használhatatlan volt, csak a szeme látszott. De azért Bill megmutatta az orosz vezetőnek. – Lehetett ez az ember? – kérdezte átnyújtva a fényképet. – Hát, lehetett – válaszolta az. – De akit a határig vittem, az nem viselt ilyen fejkendőt. Nem tudom megmondani erről a képről. Különben is éjszaka volt, alig láttam az arcát. Hátul ült. Ez a fénykép legalább ötven arabra ráillene. Nem mondhatom azt, hogy most ez volt az az arab, akit Georgiába vittem. Még akkor sem tudnám megmondani, ha itt állna mellettem. – Hol tette le, amikor megérkeztek Georgiába? – kérdezte Bill. – A városban. Egy másik autó várt rá, és továbbvitte. Azt hiszem, Törökországba ment, de nem tudom, hogy vajon az országúton, vagy szárnyashajóval Trabzonig. Azóta nem is láttam. – Kösz, Tomas – mondta Bill, és egy 10 dollárost nyomott a markába. – Ja, és mikor is van a felesége születésnapja? – Azóta nem felejtem el. Április 11-én. Az óra 18.58-at mutatott, és Bill Baldridge elköszönt a vezetőtől, és visszament a hotelba, hogy megtalálja a bárt. Kissé meglepődött, mikor az admirálist már ott találta. Orosz tiszti sapkája ott volt a mellette levő széken, és az admirális egy pohár gorilka s pertsemet ivott, ami vodka volt, amiben egy kis piros paprika úszkált. Ez egy speciális ukrajnai variációja volt a vodkának, de Bill most már óvatos volt az ilyen külföldi italokkal, ezért inkább whiskyt kért szódával, ami nem volt egészen olyan ízű, mint az inverarayi. Rankov admirális élvezte az italát, nagyokat kortyolva, ahogy beszélgettek. Bill azt várta, hogy mikor fogja már a poharát a válla fölött elhajítani, mint valami őrült kozák. De mielőtt ezt tehette volna, szóltak az admirálisnak, hogy telefonja van. Amikor visszatért, Vitalij Rankov arca halottsápadt volt. – Nagy a baj – mondta. – Érzem. Szapronov hívott. A KGB-megfigyelők szerint Mrs. Kokoshin gyerekei nem jelentek meg az iskolában. És tegnap sem voltak ott. Tudni akarják, mit tegyenek. Az iskola nem tud semmit, csak annyit, hogy hiányoznak. – Én tudnám, mit tegyek – mondta Bill. – Egyenesen elmennék a lakásukra, amilyen gyorsan csak lehet, de nem riasztanám az egész titkosrendőrséget egyelőre. – Úgy érti, most azonnal? – A pokolba is, igen. Megvan a címe? – Meg hát. – Akkor gyerünk. Lehet, hogy tudok segíteni. – Ez egy kicsit szabályellenes. Levezetni egy orosz tiszt lakásán egy házkutatást, egy amerikai tiszt jelenlétében. – Együtt akar működni az USA-val a hajó felkeresésében? – Nemcsak hogy akarok, hanem egyenesen ezt a parancsot kaptam a Kremlből. – Akkor gyerünk a pokolba innen, és nézzük meg, mi a dörgés Mrs. Kokoshinnál.

Az admirális aláírta a csekket, aztán kimentek az autóhoz. Rankov megadta a sofőrnek a címet, aztán azt is közölte, hogy taposson bele. A Kokoshin család tízpercnyire lakott. Egy emeletes ház nyolcadik emeletén, a 824-es szám alatt. Bill megvárta, míg az admirális becsenget. Látták, hogy a villany ég a lakásban, hallották a rádiót vagy a televíziót a háttérben. Senki nem válaszolt. Rankov újra csengetett, most háromszor egymás után. Vártak, de senki nem jött ki. – Lehet, hogy csak átmentek a szomszédba – mondta az admirális. – Hát akkor ellenőrizzük – mondta Bill. Átmentek a 826-os lakáshoz, az admirális becsengetett, de itt sem nyitottak ajtót. – Próbáljuk meg a 822-t – mondta Bill. Itt egy kicsit több szerencséjük volt. A nő, aki kinyitotta az ajtót, ismerte Mrs. Kokoshint. De egész nap nem volt otthon, sem tegnap, amikor a saját gyerekei hazajöttek az iskolából, hogy megkeressék a Kokoshin gyerekeket. Azt javasolta az admirálisnak, hogy próbálják meg a szemben levő ajtónál lakó hölgyet, a 827-est, aki jó barátnője volt Natalja Kokoshinnak, és lehet, hogy tudja, hogy hol van. – Néha meglátogatja az anyját, aki körülbelül 45 percnyire lakik innen, egy kis faluban, Bahcsiszerájban. A csengő nem működött, ezért kopogtak az ajtón. Egy másik ukrajnai háziasszony nyitott ajtót, de nem sokat tudott segíteni rajtuk. – Már két napja nem láttam, ami egy kicsit szokatlan – mondta. – Tegnapelőtt későn ért haza, mert a gyerekei jöttek a kulcsért. Körülbelül 5 órakor megérkezett, aztán visszaadta a kulcsot. Azóta nem láttam. – Még mindig önnél van a kulcs? – kérdezte az admirális. – Igen, de nem hiszem, hogy van joguk behatolni. – Én pedig azt hiszem, hogy igen – dörögte Rankov. – Én a férje főnöke vagyok, és az én dolgom nagyon sürgős. A szomszéd meghátrált a hatalmas, egyenruhás titkosszolgálatos tiszt előtt, és egy perc múlva visszatért a kulccsal. Az admirális megköszönte, meghajolt, aztán megvárta, míg becsukja az ajtót. Aztán átsétált Kokoshinék lakásához. A kulcs megfordult a zárban. Rankov belökte az ajtót. A villanyok égtek, látta, hogy a televízió be van kapcsolva. De a lakók réges-rég eltávoztak. A lakás tiszta volt, de üres. Egyik szekrényben sem volt semmi, és a fiókok is üresek voltak. Nyilvánvaló volt, hogy a ruhákat elvitték, kábátokkal, cipőkkel együtt. De a bútor a helyén volt és a konyha is érintetlen. Az ablakok be voltak zárva. A Kokoshinok történelemmé váltak. – Visszamegyünk egy kicsit megszorongatni a szomszédot? – kérdezte Rankov. – Minek? – válaszolta Bill. – Ez olyan lenne, mintha féloldalas cikket írnánk az ukrajnai lapokba. Tudjuk, hogy mi történt, szerintem kapcsoljuk ki a televíziót, és kapcsoljuk le a villanyokat, aztán adjuk vissza a kulcsot. Ezután az ön helyében ellenőriztetném a KGB-vel a repülőtereket, a határátkelőket, a hajóútvonalakat, meg a szokásos dolgot, ami ilyen esetben történni szokott. – Igaza van. Gyerünk vissza a hotelba. Felhívom Szapronovot, és beindítom a dolgokat. – Nem mintha túl sokat érne – mondta az amerikai. – Miért nem? – Mert azt hiszem, ez a hölgy egy bőröndnyi dollárral távozott. És egy csomó nyomot, szabályt, mérföldet el tud takarni az ember ilyen sok készpénzzel. Már két napja távozott, így akár a világ másik végén is lehet. Nehéz lesz kinyomozni. – Kíváncsi lennék, hogy jutott ki Oroszországból – mondta Rankov. – Ilyen sok készpénzzel százezer variációja volt – mondta Bill. – Bérelhetett egy autót és egy sofőrt, és a határ felé indulhatott. Bérelhetett egy csónakot, de ez valószínűleg túl lassú lett volna. Akár egy privát repülőt is bérelhetett volna, vagy akár helikoptert, és akkor egyenesen Georgiába mehetett, aztán Törökországba. A készpénz majdnem mindent lehetővé tesz, és ha neki is ugyanaz a háttere van, azt hiszem, a papírokkal sem volt semmi gondja. – Ön hogy tenné, Bill Baldridge? – kérdezte az admirális, orosz szokás szerint mind a két nevet használva.

– Hát, Georgiába mennék, amilyen gyorsan csak tudok, aztán átmennék Törökországba, mondjuk Sharpnál, vagy szárnyashajóval Batumiból Trabzonba. Az attól függ, hogy milyen papírjaim lennének nekem és a két fiúnak. – Szerintem Natalja az anyjánál tárolta a holmijait, már több hete, és egy sofőrt bérelt, mondjuk 5000 dollárért, hogy éjszaka Batumiba szállítsa. Aztán valószínűleg este 6 körül egyszerűen kisétáltak a lakásukból. Semmi feltűnő, semmi gyanús. Aztán gyerünk. Először az anyjához, utána a benzinkúthoz, aztán a déli határhoz. – Azt hiszem, ez legalább 1000 km le a keleti partokig, de ha elég gyorsan mentek, odaérhettek már 23.00 órára is, 15 óra alatt. Akkor már tegnap reggel, 09.00-kor Trabzonban lehettek. – És hova tovább Trabzonból? – Ez könnyű. Nincs ok sietségre. Közvetlen repülőjáratok vannak Trabzonból Isztambulba, és volt legalább négy hónapja előre, hogy pontosítsa a járatokat. Aztán mondjuk felszállt egy brit repülőre és Londonba repült, és onnan valahová a pokolba. Valószínűleg Dél-Amerikába. Hogyha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy tegnap reggel már kint volt Törökországból, esetleg már Párizs, vagy Madrid, vagy London felé tartott. És jusson eszébe, nem szegett meg semmilyen törvényt. Csak elvitte a gyerekeit egy másik helyre lakni. És akkor mi van? A délamerikaiak soha nem adnák ki, még ha meg is találnánk. – Önök amerikaiak annyira elfogadnak mindenféle emberi viselkedést – mondta az admirális mosolyogva. – Ez igaz. Ezért vagyunk mi gazdagok, és önök szegények. Haladni kell a korral, öreg pajtás. Megtakarít magának egy csomó időt és gondot. – Hát, akár vissza is adhatjuk a kulcsot, és indulhatunk a hotelba. Természetesen mindezt jelentenem kell. – Természetesen. És mi több, meg is kell találnia a nőt. Mert ahol ő van, ott van Georgij Kokoshin kapitány és az egész legénysége.

Augusztus 11-én, vasárnap reggel, az amerikai főhadnagy Rankov társaságában, egy katonai repülőgépen Kijevbe utazott, ott egy éjszakát szándékozott tölteni, aztán továbbutazni Londonba. A Tarasz Sevcsenko nevű ukrajnai hotelban szállt meg, és épp Morgan admirálist készült felhívni marylandi otthonában. 09.00 volt Washingtonban. Újra kicsomagolta a telefonvonal zavaróját, és rárakta a hotel telefonját az elektromos karra. – Itt Morgan. – Baldridge... – Baldridge készen áll a beszélgetésre. Állítsa be a titkosítót. Augusztus 11. – Értettem. Készenlétben állok. Miután a titkosítót bekapcsolta, beszélgetésük védve volt a kémkedő fülek elől. Bill elmagyarázta, hogy a Kokoshin család eltűnt. Aztán átadta Rankov admirális üdvözletét. – Hogyha szeretne vele beszélni, a moszkvai irodájában lesz. Morgan admirális megerősítette, hogy a gyanú egyre inkább Irakra terelődik, de arról még nem hallott, hogy Ingrid Jaschke-t elkapták volna. Beszélt Scott Dunsmore-ral és a haditengerészeti főparancsnok jelentette, hogy az Elnök rendíthetetlen a globális tengeralattjáró-hajsza ügyében. – Menjenek át a Boszporuszon a víz alatt, aztán végrehajtom, amit akarnak. De ha nem sikerül a küldetésük, akkor az ujjamat sem mozdítom. Bill hírei riadóztatták az amerikai admirálist. – Akarja-e, Rankov, hogy segítsünk megtalálni a nőt? Mert akkor minden forrásunk a rendelkezésére áll. – Ezt nem mondta, uram, de azt hiszem, nagyon aggódik a pozíciójáért. Elvesztettek egy tengeralattjárót, ez éppen elég zavarba ejtő dolog egy nemzet előtt, aztán az emberei hagyták, hogy a legfőbb szemtanújuk kicsússzon a kezeik közül. Az öreg Vitalij egy kicsit odavan, az igazat megvallva.

– Azt elhiszem. Na, és most ön hol tartózkodik, már hazafelé? Vagy visszamegy megnézni a MacLean családot? – Most Kijevben vagyok. Aztán Londonba megyek, és utána haza. Hacsak nem akarja, hogy Európában maradjak. – Nem hiszem, Bill. Szeptember 6-ra kell Isztambulban lennie, nincs semmi szükség arra, hogy a víz alatt tegye meg az utat odáig hajóval. Jöjjön haza, segítsen elkészíteni ezt a jelentést. Kedden találkozunk. A vonal hirtelen megszakadt, de Bill most csak nevetett.

Az elkövetkezendő három hét, amit az Egyesült Államokban töltött, gyorsan elrepült. Összeállította a részletes jelentést Arnold Morgannal a USS Thomas Jefferson megsemmisüléséről, mely az elkövetkezendő években előreláthatóan fontos dokumentummá válik. A harmadik hét közepén, a Mossad újabb felfedezést tett. Gavron tábornok felhívta Morgan admirálist, hogy jelentse, megtalálták Ingrid nyomát. Április 7-én ő és társa, Kamel Rasheed bejelentkeztek a Pera Palas Oteliba, amely Isztambulban az Istiklal Caddes-i sétányon található. Két éjszaka maradtak itt, majd április 9-én jelentkeztek ki. A szobát egy American Express kártyával foglalták, amelyet a hotel nem ellenőrzött. Aztán Ingrid 1500 dollárt helyezett letétbe érkezéskor. Ingrid egyedül vacsorázott mindkét este, és további költségek nem érkeztek az American Express-számlára, nem volt nyoma sem számlának, sem fizetésnek. Mire a Mossad a számlaszám nyomába ért, a kártya már lejárt. Az American Express nem árult el semmit. A hír, hogy Ingrid Jaschke, az iraki futár, hirtelen feltűnt Isztambulban öt nappal a KILO indulása előtt, Arnold Morgannak tetszett. Tetszett neki az is, amit Bill kinyomozott Szevasztopol-ban, arról az emberről, akinek egy éjszakai fuvarja volt a török határra. Pont mielőtt a KILO elindult. – Sok ezer egybeesés – dörmögte. – Ez már jelent valamit. És azt állítják, Adnam iraki. Nem csoda, hogy Gavron el van keseredve. Azok az izraeli katonai fickók nem szeretik, ha behatolnak a szervezetükbe. Különösen egy olyan országból, mint Irak. Nem lepődnék meg, ha elvégeznék helyettünk a piszkos munkát a végén. Odasétált a térképhez, és körzőjét beszúrta az északkeleti török partokhoz, ahol már egy kis elhasznált tűnyom volt. A körző másik végét Sinop kikötőjéhez helyezte. Négyszázharminc kilométer – dörmögte. – Part menti út vezet a két város között. Ezután a sinopi part navigációs térképére nézett, a legészakibb földrészre, amely benyúlt a tengerbe. – Itt vették föl Adnamot. – Uram? – kérdezte Bill. – Ó, semmi, csak elképzeltem Adnam indulási pontját. Hogyha az ön embere, az a Tomas, elvitte őt a török határhoz, azt hiszem, van egy hiányzó jacht Sinop kikötőjében... Nagyon gyanús nekem ez a hely.

Szeptember 6-án délután, a Brit Légitársaság járata leszállt Isztambul nemzetközi repülőterére. Sir Iain MacLean admirális kilépett az első osztályú kabinból, táskáját egy légi kísérő vitte mögötte. Egyenesen az útlevélkezelő pulthoz mentek, ahol Bill Baldridge főhadnagy már várta. Az admirális útlevelét gyorsan lebélyegezték, aztán keresztülkísérték őket a vámon, és Bill egy bérelt autóhoz vezette az admirálist. Baldridge lefoglaltatott egy asztalt az étterem sarkában, ahol nyugodtan tudtak beszélni.

Úgy volt, hogy a révhajó másnap délidőben veszi fel őket, hogy csatlakozzanak a HMS Unseenhez, amely a Márvány-tengeren halad a Boszporusz felé.

Az admirális szerint az Unseen 21.00-kor hagyja el a Dardanellákat, és 10 csomó sebességgel éjszaka haladva ennyi idő alatt teszi meg Isztambulig a 250 kilométeres távolságot. Mielőtt lementek az ebédlőbe, az admirális egy CD-t adott Billnek, Georges Bizet Carmenját. Az operát Ágnes Baltsa és Jósé Carreras énekelte, Herbert von Karajan vezetésével, és a Berlini Filharmonikusok kíséretével. – Bill, ezt Laura küldi. Ez az, amit az első látogatásakor meg akart szerezni. Azt mondta, bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott, de meg kellett rendelnie.

Billnek halvány fogalma sem volt arról, amiről Sir Iain beszélt, ezért csak megköszönte a szívességét. – Nem tudtam megszerezni ezt a lemezt az USA-ban – mondta. – Nem tudtam, hogy ennyi bajt okozok vele. Letette a CD-t az asztalra, aztán csatlakozott az admirálishoz. Közben feltette azt a kérdést, amely már hetek óta foglalkoztatta. – Uram, ha a törökök a radarjukkal végigsöpörnek a Boszporuszon, az egyik végétől a másikig, ez nem jelenti azt, hogy észrevesznek, amikor periszkópmélységben haladunk? Úgy értem, az Upholder árboca nem fog nagy hullámot hagyni maga után, amit nagyon könnyen észrevesznek, talán még radar nélkül is, ha nagyon akarják? – De igen. Keresztül fogják söpörni a felszínt a Boszporusz egyik végétől a másikig. És mivel én periszkópmélységben akarok maradni az út nagy részén, egy kicsit okosabbnak kell lennünk. – Az biztos. De mit fogunk tenni? Mit tett Adnam? – Valószínűleg azt tette, amit én is szándékozok tenni. Beállt a Fekete-tenger délnyugati részén egy várakozó helyre, és megvárta, amíg egy jó nagy teherhajó arra jön, szemmel láthatóan olyan teherrel, amelyet keresztülvisz az egész szoroson. Utána ráállt a hátsó lámpájára, beállította a kellő követési távolságot, kb. 100 métert, és egyszerűen követte a hajót. – Értem. És akkor a periszkóp hulláma eltűnt a sokkal nagyobb teherhajó hullámai között. – Így van. – Mi is ezt tesszük? – Ezt. – Jézusom. És mi van, hogyha a hajó hirtelen megáll, vagy irányt változtat, olyan vízben, ami neki elég mély, de nekünk túl sekély? Vagy egyenesen nekirohanunk, vagy az aljához ütközünk. – Hát igen, ha nem vagyunk elég óvatosak. De nagyon óvatosak leszünk. Ezt kellett Adnamnak is tenni, és mi is ezt tesszük. – És Jeremy Shaw elég jó ehhez? – Ó igen, nagyon jó. Es mindig azt teszi, amit mondanak neki. Ismerem a Mesterét. Tulajdonképpen én tanítottam a Mesterét, és ő volt a fiatal Shaw főnöke is jó pár évig. Szerencsére ezek az öreg tengerészszokások nem halnak ki. – És mikor akar pozícióba állni? – Hát azt hiszem, a Boszporusztól egyórányira északra el fogunk tűnni. És akkor senkinek nem lesz fogalma arról, hogy hol vagyunk. A törökök majd látnak közeledni a felszínen, de aztán, amikor kezd sötétedni, eltűnünk. – Aztán szeretnék kint lenni a Fekete-tengeri állomáshelyen, készen az indulásra, periszkópmélységben, körülbelül 19.30-kor, sötétedés előtt, 40 kilométerrel északra a Boszporusz bejáratától. Még lesz elég fényünk, hogy felfedezzünk egy közelgő teherhajót, amely remélhetőleg keresztülmegy a szoroson. – És akkor a nyomába eredünk. Lemerülünk a bejáratnál periszkópmélységbe, vigyázunk az akkumulátorra, és reménykedünk, hogy a kereskedők nem vesznek észre. Remélhetőleg nem fognak, mert már elég sötét lesz hozzá. Egy kis szerencsével. Bill megrázta a fejét és vigyorgott. – Azt hiszem, a mélytengeri von Karajanhoz beszélek. – Az ki? – dörmögte az admirális. – Valamilyen Upholderes? – Nem, uram. Ő a CD karmestere, amit Laura küldött. Ő az egyik legjobb. Herbert von Karajan Mester. – Ó igen, értem. Természetesen. Nem értek nagyon az operákhoz, de köszönöm, hogy így gondolja – habár nem igaz. Én csak egy nyugdíjas tiszt vagyok, aki olyan munkát vállal, amit senki más. – Azt hiszem, a Királyi Haditengerészet Főparancsnoka választotta ki önt személyesen, az összes tengeralattjárós parancsnok közül. – Igen. Természetesen, hiszen én voltam a főnökük régen. A vacsora előállt. A beszélgetés még mindig a másnapi veszélyes feladat körül forgott. Bill még soha nem vett részt ilyen tengeralattjárós küldetésben, és a végén vette a bátorságot ahhoz, hogy megkérdezze az admirálist, hogy is működik ez az egész.

Nem tette föl azt a kérdést, amely igazán aggasztotta: Mit tesznek, hogy elkerüljék a teherhajó propellerébe ütközést? – Ez csak akkor történhet, hogyha nem áll készen – mondta az admirális. – A hanglokátorosoknak nagyon kell fülelniük, jobban, mint általában. Nekik jut az a létfontosságú feladat, hogy a teherhajó legkisebb sebességváltozását is azonnal jelezzék. – Ez azt jelenti, hogy nagyon közel kell haladni a teherhajó propelleréhez. Akkor a másodperc töredéke áll rendelkezésünkre, különben tényleg nekiütközünk a hátsó felének, ami elég rossz hír lenne. – Ha a víz elég mély, lelassítunk, lemerülünk és megpróbálunk átúszni alatta. Hogyha nem, és van egy kis hely valamelyik oldalon, akkor kitérünk. Hogyha nem elég mély a víz és nincs hely oldalt, akkor már késő lelassítani, és valószínűleg a Haditörvényszék előtt végezzük. Már ha valamelyikünk is túléli. – Jézusom – mondta Bill. – Van valamilyen feladat, amiről tudnom kell, amikor hirtelen meg kell állnunk? – Hát, van egypár dolog. Egész idő alatt, amíg közel vagyunk a hajóhoz, merülési mélységben kell maradnunk, de azért a lehető legközelebb a felszínhez, hogy a hang és radarérzékelők elől eltűnjünk ebben a speciális szögben, amit a hajó nyomvonalával zárunk be. – Senki sem ismeri közülünk a helyi áramlatokat és örvényeket, tehát valószínűleg régi típusú egyensúlyozó csapatra lesz szükség. Ez azt jelenti, hogy a hajót szakaszokra osztó vízzáró ajtók állandóan nyitva lesznek, így az emberek gyorsan odacsoportosulhatnak ahová kell, előre, hátra vagy oldalra, hogy egyensúlyban tartsák a hajót. – Beszéltem Jeremy Show-val, és azt javasoltam, állítson válaszfalőröket. Mindenki állandó készenlétben lesz, és amikor bejelentjük, hogy „kényszermegállás”, az ajtókat nem bezárjuk, hanem kinyitjuk az egyensúlyozó csapatnak. Bill a kebabjét ette elgondolkodva, és nagyot kortyolt a török vörösborból. Még soha sem dolgozott dízelelektromos tengeralattjárón, de az alapvető ütközési procedúrákat ismerte. Bármilyen vészhelyzet esetén a szakaszoló válaszfalajtókat be kell zárni, hogy kirekesszék a tüzet, a beáramló vizet, amennyiben a tengeralattjáró léket kapna. Ismerte a félelmetes veszélyeket, különösen a mélymerülésnél előfordulókat. Az admirális nyugodt maradt, és vidáman fecsegett mindenféle hajmeresztő eshetőségről a Boszporusz felszíne alatt. – Tulajdonképpen, Bill, remélem, szerzünk egy kis tapasztalatot, amíg a teherhajó megáll, hogy felvegye a vezetőjét az északi végen. Addigra már a hátába kerülünk, és a víz szépen sodorni fog lefelé a csatornán. Aztán majd meglátjuk, hogy milyen gyorsak vagyunk, és milyen könnyű megtartani az egyensúlyt, amikor két és fél ezer tonna vas utazik 10 csomó sebességgel, és hirtelen meg kell állnia. Bill kortyolt a borából, és pár percig még maradtak az ebédlőben, aztán visszatértek a szobájukba. – Valószínűleg ez az utolsó éjszakám – mondta Bill, és becsukta az 1045-ös szoba ajtaját. Kinyitotta a CD tokját, kivette a két szivárványos lemezt és a Librettó-könyvet. Nem talált üzenetet. Nem talált semmilyen feljegyzést Laurától. Aztán kinyitotta a dobozt. Ott sincs semmi. Aztán kezdte végiglapozni a könyvecskét. A 105. oldalnál megtalált egy beragasztott lapot. Nagyon egyszerű volt: Visszatértem Edinburgh-ba, magányosnak érzem magam, mert nem tudok beszélni veled. Kérlek, Bill, vigyázz az apámra, és az Isten áldjon meg – vigyázz magadra! Nem tudnám elviselni, hogyha mindkettőtöket elvesztenélek. Laura A kis üzenet mellett még egy másik, mélyebb értelmű is volt. Rózsaszín filctollal három sor volt kijelölve, melyet Carmen énekel az isteni kettősben Carrerasszal az első felvonás kilencedik jelenetében. Franciából fordítva: „Nem tilos gondolkodni. Egy bizonyos tisztre gondolok, aki szeret engem, és akit viszonzásképpen én is nagyon szerethetek!” – Ez Bizet – mondta Bill. – Jó megérzései vannak.

Egy idegtépő álmokkal teli éjszaka után, energiával feltöltődve ébredt. Összecsomagolta a bőröndjét, és lefelé indult, hogy találkozzon az admirálissal. Mindkét csekket kifizette a hitelkártyájával, aztán lefelé indultak a kikötőbe egy bérkocsival. Az utazás a kikötőn keresztül délre a Márvány-tenger partján, gyönyörű kilátást nyújtott Isztambulra, a Kék Mecset, az Hagia Sophia és a Topkapi Szeráj minaretjeire. A hatalmas híd, mely összekötötte a Boszporusz két oldalát – öt kilométerre az Aranyparttól felfelé –, remegett a ködös reggelen, ahogy az autók keresztülhajtottak rajta, hatvan méterrel a víz szintje fölött. A HMS Unseen kapitánya álló helyzetben tartotta a hajót az ázsiai oldal közelében, a török haditengerészeti hajókikötőtől északra. A sima, csendes vízben Bill Baldridge, az admirális és a kísérő megtették hajótól hajóig terjedő útjukat, táskáikat a tengerészek kötéllel emelték be a hajóba. A két tiszt és a török kísérő szerencsésen megmászták a kötéllétrát, majd besegítették őket a fedélzeti nyíláson keresztül. Az újonnan jövők csatlakoztak Jeremy Shaw főhadnagyhoz, hogy megtegyék a Boszporuszon keresztülvezető felszíni útjukat. A parancsnok kellő tisztelettel üdvözölte MacLean admirálist és Bill Baldridge-ot, és beszámolt mindenről, amit az eddigi útjukon átéltek. Meg volt elégedve a hajóval és a legénységgel, akik könnyen elsajátították a hajó működtetését a kéthetes felkészítő tanfolyamon, mielőtt még elhagyták Angliát. Ez általában öt hétig tart, de természetesen most nem kellett a fegyverekkel bajlódniuk. Az utazás északra nagyon sok tanulsággal szolgált. MacLean admirális mindent lejegyzetelt, a csatorna szélességét, a fényeket a két nagy hídon, különösen a Fatih Sultan Mehmeten, mely négy és fél kilométerrel volt északabbra a Bogazi hídtól. Lejegyezte a vízmélységet a szűk, jobbra-balra kanyarokban, közvetlenül a híd után, melyet a navigációs kontrollállomás követett az ázsiai oldalon. Az első nagy sarok, amelyen át kellett haladniuk, egy éles bal és egy éles jobb kanyarból állt, melyek egyformán veszélyesek voltak, mert a csatorna drámaian beszűkült. Az admirális kisbetűs kézírással lejegyezte: „Két szörnyű nagy homokzátony a bal oldalon, 5 méter vízmélység.” A Boszporusz napsütötte vize szélesnek és veszélytelennek látszott. Csak a térképek fedték fel a tengerfenék veszélyes voltát. Egész úton észak felé MacLean admirális megpróbálta felállítani a kontúrok alapján a víz alatti részek veszélyeinek térképét. Két órával később, hogy elindultak, az Unseen elhagyta a Boszporuszt és az emberek a fedélzeti hídról integettek a távozó kísérőnek. Shaw kapitány északi irányt rendelt, 0 -3-0, a csendes vízen keresztül a várakozó helyükig. 17.30-kor Shaw kapitány közölte, hogy ideje eltűnniük. – Őrtiszt! Merülünk! – Igen, uram. – Ürítse ki a hidat! – Felső nyílásokat bezár. Egy biztosító kapocs... mindkét kapocs bezár. – Főventilátorok induljanak... felpörget... főmotor fél teljesítménnyel előre. – Ventilátor indul... gépháznak... felpörget, fél gőzzel előre... – Öt le. 17,5 méter. – 12 méteren vagyunk, uram. – Csökkentse a kibuborékolást, kormányos! – 18 méter, levegőkiáramlás megállítva, uram. – Nagyon jó! Főventilátorok leáll, fordulatszámot csökkent. – Radarérzékelő fel... keresünk kereskedelmi hullámsávú jelet északról, mondjuk 3-1-5-től 04-5-ig. – Jó az egyensúly – mondta Show kapitány. – Maradjunk ebben a pozícióban, amíg feltűnik egy Boszporusz felé tartó kereskedőhajó. 10 csomó alatt. Egy nyolccsomós megteszi. Maradjunk rejtve, bár nem fog egy magunkfajta után kutatni. Szóljanak, ha látnak egyet. – Rendben van uram. Felszíni megfigyelés... figyelő állapot. Őrizd a csendet! – A kabinban leszek az admirálissal és az amerikai tiszttel. Átadom a parancsnokságot! Öné a hajó, első tiszt.

– A parancsnokságot átvettem! A parancsnok, az admirális és Baldridge főhadnagy azonnal elvonultak a kabinba egy kis megbeszélést tartani. – A fenék általában mindenhol kavicsos, admirális – mondta a parancsnok. – Nem akarjuk, hogy a fenekünk leüljön. Az egyensúlyozó csapatok nagyon fontosak lesznek. De attól tartok, hogy a szűk helyeken azok a kavicsok néhol sziklákká változnak, ami nagyon csúnya lesz. Így azt javaslom, hogy bármi áron is, de maradjunk periszkópmélységben, még ha ez minden szabályt felrúg is. – Azt hiszem, ehhez az én írásos engedélyem kell, Jeremy – mondta MacLean admirális. – Majd bevezetem a hajónaplóba. Sokkal jobb, hogyha a periszkópunkat letöri a teherhajó alja, mint ha valamelyik átkozott sziklába ütközünk egyenesen a hajó törzsével. A három ember a térképre bámult. Jeremy Shaw fintorgott, aztán hirtelen azt mondta. – A trükkös helyek itt vannak... itt... és itt. Mutatóujjával a nagy éles kanyarokra mutatott. Ezeket Tattenham saroknak fogjuk hívni – a balkezes angol lóversenyző után –, a másikat pedig Chicane-nak. Hasonló okból. Az emberek nagy feszültség alatt jobban hallgatnak ismerős szavakra. Egyébként valamilyen kimondhatatlan török nevük van ezeknek a helyeknek, és ez csak zavart okozna a fejekben. – Jó ötlet – mondta az admirális. – A bal kanyarokon itt, gondolom, a teherhajó jobbra fog tartani, és nem vágja le a kanyart. De lehet, hogy megkísérli, hogyha nem jön senki szemben a másik oldalon. Hogyha megáll, vagy valamilyen hülyeséget csinál, és nem tudok megállni, vagy alámenni, ki kell térnem balra. És ezen a helyen lehet, hogy gyorsan kell helyes egyensúlyba hozni a hajót. – Igen, Jeremy. De, hogyha ki akarunk térni, és egy sor hajó jön a másik oldalon szemben, azt hiszem, jobb, hogyha inkább a felszínre megyünk. Soha nem tudhatod, talán nem vesznek észre. Csoda, hogy az ember miken tud keresztülmenni, hogyha eléggé acélból vannak az idegei. – Igen – mondta Bill. – egyszer hallottam valamilyen szemtelen brit hadihajóról, amely egészen közel jött az anyahajónkhoz „piroslámpás háznak” álcázva magát. Jeremy Shaw-ból kitört a hahota. Az admirális ártatlanságot tettetett. – És mi van a mélységgel, Jeremy? – kérdezte. – Hát, uram, 17,5 méterre van szükségünk, hogy periszkóp-mélységben haladjunk, plusz 5 méter alattunk... körülbelül 22,5 méterre minimum. A legrosszabb, a Bogazi híd alatti rész, ahol a térkép szerint csak 27 méter mély a víz, és ráadásul egypár roncs is van a csatorna közepén, az egyik csak 15 méternyire a felszín alatt. – Itt nem tudok jobbra térni sem, mert ott vannak a parti bóják és a teherhajó -kikötő. Nem tudok a közepe felé sem menni, a roncsok miatt, és balra sem, mert nem lehet belátni a nagy kanyart. Ezért nagyon veszélyes a másik oldal. És azért is, mert csak 30 méter mély a víz, ami megakadályozhatná, hogy alámerüljünk egy szembejövő teherhajónak. – Hogyha a vezetőnk úgy gondolja, hogy egyenesen keresztülmegy a roncsok fölött, azt hiszem, fel kell merülnünk a felszínre, egypár kilométerre, de csak pár percre. Az a baj, hogy nagyon világos lesz a lámpák miatt. Itt észrevehetnek a törökök, hogyha elég éles szeműek. – Azt hiszem, itt csak az imádság segít – mondta Sir Iain. – És a remény, hogy minden jól sikerül. Egyébként gondolt már rá, hogy egy esetleges sikertelenségnek mik lehetnek az okai? Mint például láthatóság stb. – Csak a szokásos dolgok, uram. A navigációs rendszer hibája, a vezető hajó korai elvesztése az utolsó szűk rész előtt, vagy a törökök nyilvánvalóvá tennék, hogy megláttak valahol, vagy hogyha a hajó egyensúlyozása túl nehéz lenne az áramlatok miatt. Ezenfelül bármilyen váratlan, hirtelen esemény, mely növelné az amúgy sem kevés hibalehetőségeink számát. – Tulajdonképpen, ha az előreláthatatlan dolgok felhalmozódnak, addig próbálkozunk, míg meg nem találjuk a kiutat. Azt hiszem, bízhatok önben, és Billben, hogy az itt hallottakat mind észben tartják, amíg én a percnyi pontosságú részletekkel foglalkozom. – Jó. Csak álljunk a háttérben, fogainkat összeszorítva, addig, míg eljutunk az egyik pillanattól a másik pillanatig. Öné a végső felelősség a hajóért Jeremy, de nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy én neveztem ki ide.

– Jusson eszébe, hogy bármikor azt mondhatja, hogy „stop, haza akarok menni”, és senki nem fog semmi rosszat gondolni önről. Csak azért vagyunk itt, hogy lássuk, lehetséges-e ez az egész, nem pedig azért, hogy demonstráljuk, hogy nem. – Oké, uram. Addig is az ellenőrzőszobában leszek. Vacsora 8-kor. Nem lesz film estére, attól tartok. Még az első osztályú utasoknak sem. De nem kellett sokáig várniuk...

092025SZEPT02. HMS Unseen. 41,55É, 29,37K. Irány 180. Sebesség 5. – Kapitány! Azt hiszem, megtaláltam... 0-2-0... 15 000 méterre a jobb oldali radarjától... körülbelül 8,5 csomóval megy 180-on... van egy erős radar egyenesen az irányban... más bárka 7 km belül nem látható... befordul a helyes irányba, még mielőtt besötétedne. – Helyes. Megvan a hajó. – Megvan a hajó, uram. A legmagasabb árboclámpája 28 méterre jön ki, összehasonlítva a radarral. – Oké. Periszkóp fel. Teljes körbepillantás. – Célbeállítás. Fel. Irány... 0-2-2. Távolság... 28 méteren. 14 kilométer, uram... Tegyen 25-re a jobb oldalától. A céliránya 1-8-5... Távolság a nyomtól 5500 méter... – Felpörgetni... fél gőzzel előre. Fordulatszám 60... 5 le... 40 méter... fordulás jobbra 0-9-5 – Csapat... mélyre megyek, hogy megközelítsem a nyomvonalát 15 percre. Jó rálátást akarunk, hogyha délre indul. Aztán utána... közvetítsen, 20.30-kor merülési állapotban leszünk. Ez egy hosszú szakasz lesz, 8 vagy 9 óra. Kakaót és szendvicseket 23.00-ra és 03.00-ra.

092040SZEPT02. – Pillantson ide, admirális. Azt hiszem, megfelel. Körülbelül 6000 tonnás. Kis tartályhajó... Orosz nemzetiségű, hajói látom. – Lehet, hogy nem megy egészen keresztül. De az ideje és a sebessége megfelel. Ússzunk alá, hogy megfigyeljük, pontosan mennyivel megy, amíg sok a víz. Aztán haladjunk mögö tte periszkópmélységben. – Nagyon jó, Jeremy. Megfelel. A HMS Unseen haladt előre 42-es fordulatszámmal és 15 km/h sebességgel az orosz hajó nyomában, vissza a Boszporusz bejárata felé. Majdnem 4 órán keresztül utaztak, és már éjfél is elmúlt, amikor 00.30-kor Jeremy kapitány megszólalt. – GPS és hanglokátor és minden érzékelő bekapcsolva, admirális. A rumineleferi erőd közeleg 2-4-0... 3 kilométerre. A vezető még mindig 1-8-2 irányt tart... 80-as fordulatszám, 8,7 m a talaj fölött, 8,2 m a felszíntől. Az áramlat mögöttünk is lehet a következő három kilométeren. Valószínűleg a vezető jobbra kitér, körülbelül 2-1-7-re, bármelyik pillanatban... – Már itt is van, uram. Jobb oldal 3. Hívja a hajó orrát, minden két foknál. – 1-8-4... 1-8-6. – Nagyon közel vagyunk, admirális. Az orrunk egyenesen a tatja alatt. A távolságot a tat lámpájánál mérjük. – Körülbelül 20 percünk van ilyen irányban, mielőtt felveszi a kísérőjét. Pontosan ugyanazzal a sebességgel haladva az orosz teherhajó és a Királyi Haditengerészet tengeralattjárója belépett a Boszporuszba, és csak 100 méter távolság választotta el őket egymástól, az áramló vízben, a sápadt holdfény csillogó fényében. Senki a kereskedőhajón nem vette észre a mögöttük levő hullámokból kiálló periszkópot, és így tudattalanul is vezették a láthatatlan tengeralattjárót be egyenesen a Haditengerészet történelmébe. Az a precízió, amit a tengeralattjáró tisztjei begyakoroltak, a leggyakorlottabb kereskedő tengerész tudását is meghaladta volna. Nagyon kellett figyelniük azt a szöge t, amelyet a tengeralattjáró orra és a teherhajó tatjának lámpája bezárt, tudva, hogy ha ez nő, akkor túl

gyorsan mennek és veszélyesen közelednek, hogyha a szög csökken, akkor kicsúsznak a teherhajó hullámából. Áthaladtak a Boszporusz északi határán, keresztül azon a láthatatlan vonalon, amely az erőd és a másik oldali kiálló félsziget között húzódik, melyen a lámpa minden 20 másodpercben villogott. Már négy kilométerre behatoltak a csatornába, amikor a teherhajó lassítani kezdett, hogy kísérőjét fölvegye. Jeremy Shaw készen állt. Már tudták, hogyan történik a kalauz felvétele, ezért amikor a tengeralattjáró kapitánya kényszermegállást rendelt el, ezt maximális eredményességgel hajtották végre, majdnem 60 méteres vízzel a törzsük alatt. Az Unseen hamarabb megállt, mint a teherhajó. Eddig jó. Dél felé haladtak a sötét vízben, jobbra-balra kanyarodva, végig periszkópmélységben, pontosan a teherhajó mögött. 01.30-kor értek a Fatih Sultanhoz, és felkészültek a hirtelen jobb és balkanyar fogadására, melyet Chicane-nak neveztek el, mert itt, ahol a csatorna összeszűkült, a víz mély maradt, de az áramlat iszonyúan felgyorsult. De a teherhajó vezetője szépen kormányzott, egyenesen az út közepén haladva. Sebessége állandó maradt, a tengeralattjáró őrei 100 méterről követték, és nem vettek észre semmilyen változást a hajó motorjának fordulatszámában. Mindenki előtt rejtve volt a titkos angol-amerikai tengeralattjáró hadművelet. Az Unseen fölött a török katonai radar végigsöpörte a víz felszínét, de nem tűnt fel a fodrozódó habokban a kiálló periszkóp, mely a teherhajó nyomában haladt. Jeremy Shaw elengedte a kormányrudat, beállította az irányt 2-3-2-re, ahogy egy egyenes szakaszhoz értek, ahol a csatorna sekélyebbé vált, és majdnem előttük a Bogazi híd hatalmas íve látszott. Hihetetlenül szerencsések voltak. A periszkópon keresztül az Unseen kapitánya már láthatta a híd jobb oldalán lévő gyors, sárga villogást, és a fehér villogást a bal oldalon. A híd 01.41-kor haladt el a fejük fölött. Egy komphajó keresztezte a csatornát előttük nyugatról keletre, de jó messze a közelgő teherhajótól és árnyékától. Két perc maradt hátra a sekély homokpadig, mely a dél felé tartó út közepén terült el – amelyen már két roncs volt – amikor az első veszélyt jelző lámpa felvillant. Előttük, egyenesen feléjük közeledve, majdnem a hajóút közepén, valamilyen szembejövő hajót érzékeltek. Azt látták, hogy nagyon széles, nagyon gyorsan közeledik, és levágja a jobboldali kanyart, amelyet a Kizkulesi-torony jelzett. Nem tudták, hogy ez egy 20 ezer tonnás, romániai tankhajó. A tengeralattjárónak pontosan bele kellett volna ütköznie, amikor a középen levő második roncsot kikerülik. Nem volt elég víz, hogy lemerüljenek és átússzanak alatta. Legjobb esetben is csak 30 méter maradt a homokzátony partja mellett. A tankhajó legalább 10 méterre behúzódott. Az Unseennek legalább 20 méterre még szüksége lett volna. MacLean admirálisnak és Jeremy Shaw parancsnoknak 5 perce maradt, hogy valamit kitaláljanak. A lehetőségeik kifogyóban voltak. – Jézusom! Ez egy iszonyú nagy valami – jelentette a parancsnok, ahogy kinézett a periszkópon. Aztán, hogy tetézze a bajt, észrevette, hogy előttük egy másik komphajó keresztezi az utat keletről nyugatra, és vele is pont egyszerre fognak odaérni. A hanglokátoros tiszt hirtelen megszólalt. – Hanglokátor-ellenőrzés... a vezetőnk fordulatszáma csökken. Jeremy Shaw arca először árult el pánikot. – Jézusom! – kiáltotta. – Hát erre aztán igazán nincs szükségünk. Nem csoda, hogy illegális ez az út. Az Unseen egy víz alatti összeütközés felé haladt az orosz teherhajó propellerével, mely életveszélyes manőver bármelyik tengeralattjáró számára. Shaw kapitány visszanyerte lélekjelenlétét... – Fordulatszám 20... gyors fordulat jobbra 2-4-0. Most az orosz teherhajó is elkezdett jobbra kanyarodni az európai oldal kikötője irányába, de legalább ment tovább. A navigátor közölte, hogy a 15 méteres roncsot elhagyták. De a román tankhajó még mindig csak jött, 500 méterre volt, és még mindig nagyon széles volt. Jeremy Shaw és MacLean admirális tudták, hogy a sekély vízi tankhajó keresztülmehet a burkolatukon, vagy ha ezt elvéti, az uszonyukon vagy a periszkópjukon. De ha a tengeralattjáró

áttért volna a másik sávba, nem tudták volna elkerülni, hogy a román tankhajó egyszerűen legázolja őket, mert túl széles volt és túl gyors. Az Unseen képtelen volt jobb oldal felé kanyarodni a homokzátony miatt, és a 20 méteres roncs miatt, és balra sem, mert közeledett a kanyar, és még ha a tankhajó el is vétené őket, nem tudták, hogy nem közeledik-e valamilyen nagy kereskedőhajó a másik oldalon. Az admirális csak azt tudta javasolni, hogy tegyenek úgy, mint egy „döglött disznó”, vagyis mutassanak magukból a lehető legkevesebbet és haladjanak lefelé az áramlattal, a homokzátony fölött, nem gyorsítva addig, amíg le nem tudnak merülni a következő kanyarnál. – Így éppen elkerüljük az ütközést a tankhajóval, és talán a török radarok valamilyen úszó törmeléknek gondolnak minket – mondta az admirális. – Hogyha a kormányosuk a legkisebb hibát is elköveti, kettétöri a tengeralattjárónkat – dörmögte a kapitány. Ez egy passzív manőver volt, és nagyon nagy bátorság kellett hozzá. De ez volt az egyetlen választási lehetőségük. Perceken belül hallották a hatalmas tankhajó propellerét, ahogy elhaladt a bal oldalukon, nem 200 méterre, mint ahogy MacLean admirális becsülte. – ennek a 20 ezer tonnás sodródó vashajónak a hulláma a sekély vízben jócskán letérítette a tengeralattjárót az útjáról. 15 fokot elsodródott balra, mielőtt újra visszanyerte egyensúlyát. – Ó, igen, egyenesen Ázsia felé tartunk – eléggé szokatlan módon – dörmögte az admirális. – Nem olyan rossz, uram – mondta a navigátor. – egy kicsit késésben vagyunk ahhoz, hogy rendesen bevegyük ezt a kanyart. Jól érzem magam a csatorna nyugati oldalán is. A víz itt mélyebb. Ekkor egy újabb vészjelző szólalt meg a tengeralattjáró fedélzetén, amely még mindig mint egy „döglött disznó” haladt periszkópmélységben. – Sonarellenőrzés... új kapcsolat! Jelölt nyomvonal 4-3. Irány 1-8-5. – Jézusom! – csapott a térdére a parancsnok. – ez valami szörnyű nagy valami, és pontosan előtte vagyunk, a nyomvonalában. Tegyük 700 méterre. Adj neki 15 kilométert. Pokolba, a rossz vonalban van. – Le kell merülnünk – mondta az admirális. – Jeremy... fél fordulat előre... 40 fordulatszám... 5 le... 30 méter... mond meg a sebességet. – Uram... – 3 kilométer. – JÉZUSOM! KANYARODIK... 31 MÉTER. – 25 méter, uram. A hangjelző beordította a mélységet a hajó feneke alatt. – 10 méter. – LASSÍTS. – Még 1-8-5. Hangosabb. Az összes többi kapcsolat eltűnt. – 31 méter, uram. – Mélység 5 méter. Az admirális: – Igen, itt jön Ő, Jeremy. Érezhetően nyom lefelé. ELSŐ SÍK TELJES EMELKEDÉS. – Mélység 2 méter, uram. – Szépen nyugodtan, Jeremy. Nem akarom letenni a propellert a sárba. – Helyes, uram. A mélység marad... Most szívóerőt érzünk, ahogy elhalad mellettünk. Az admirális kiadta utolsó parancsát: – FÉL FORDULAT ELŐRE. FORDULATSZÁM 40. 17,5 MÉTER. Tartsd egy szintben, Jeremy. A mélységmérő hangját – mélység 2 méter, uram – teljesen elnyomta a hatalmas teherhajó propellerének a dübörgése, ahogy elhaladt a fejük fölött 15 km/h sebességgel. – Nyom 4-3 egyenesen hátul. Irány 0-0-4, uram. Nagyon hangos. Doppler-effektus lejjebb. Ugyanaz a fordulatszám 1-2-4. MacLean admirális oldalra lépett, ahogy a tengeralattjáró visszatért a felszínre, Isztambul kikötőjének most már szélesebb és mélyebb vizeiben. Lassan az Unseen visszatért periszkópmélységbe, és csendben behatolt a biztonságosabb vizekre. 15 perccel a majdnem ütközés után, az élet visszatért normális kerékvágásába a hajón. A legrosszabbon már túl voltak. Shaw kapitány átadta az első tisztnek a kormányzást, és csatlakozott az admirálishoz és Baldridge-hoz egy csésze teára az ebédlőben.

– Sajnálom, hogy egy kicsit erőszakos voltam, Jeremy – mondta az admirális. – De kicsit több tapasztalatom van ilyen sekély vízi kormányzásban, és sekély vízi alámerülésben, mint Önnek. – Az biztos, uram. Egy kicsit megbabonázott, ahogy a periszkópba néztem. De azt hiszem, nem értettem a navigátor kulcsszavát, hogy mélyebb vízben vagyunk, és alá tudunk menni. Köszönöm, uram. Az Unseen most már kifelé tartott a déli csatornából, mely áthaladt Isztambul keleti partvidéke mellett. Már több mint 50 méteres víz volt itt, és kevesebb, mint 5 kilométer, hogy elérjék a Márvány-tenger külső vidékét. Jeremy Shaw érdeklődött, hogy vajon küldhetnek-e már műholdas jelentést a northwoodi ügyeletes tisztnek. És utána egyet Washingtonba. – Azt hiszem, azonnal küldhetünk – mondta az admirális. – Kész vagyunk. Ennyi. – Van valamilyen kódja a sikeres küldetés teljesítésére, Bill? – kérdezte a kapitány. – Igen. „Hazafutunk” – ez az, amire várnak. Egyenesen Morgan admirálisnak, Forth Meadeba, Marylandbe. Most kilenc óra van ott, de biztos, hogy ott van az irodájában és várja a híreket. A parancsnok megüzente, hogy küldjenek egy kódolt jelzést, aztán elhagyta az ebédlőt, otthagyva az admirálist és Billt magára. – Hadd kérdezzek valamit. Megtette volna, hogyha előre tudta volna, hogy milyen? – Nem, Bill. Nem tettem volna meg. Én tudtam, hogy rizikós, de nem gondoltam, hogy ennyire nem lesz szerencsénk. 10 perc leforgása alatt, kétszer majdnem odavesztünk. Az az első teherhajó közelebb volt, mint én bármikor a halálhoz. A másodiknál pedig azt hittem, hogy egyenesen átgázol rajtunk. – Hogyha ön nem lett volna itt, akkor lehet. – Ó, szerintem Jeremy is ki tudott volna találni valamit időben. – Hát, örülök, hogy ezt nem kellett kipróbálnunk. Ön megmentett minket. Mint ahogy Jeremy is. Mindaz, amit most itt felmutattunk, egy kis történelem. Az első ember, aki tengeralattjárón átkelt a Boszporuszon víz alatt. – Hát, nem egészen, Bill. A másodikok voltunk.

Morgan admirális örömmel vette az üzenetet. „Hazafutunk.” Tehát, túl vannak rajta. Felhívta Scott Dunsmore-t, hogy közölje a hírt. Ő pedig felhívta Josh Paul tábornokot, aki értesítette az Elnököt, aki már várta a hívását, így az admirális személyesen közölhette vele. Egy perccel később az Elnök kilépett az ebédlőből, és telefonon felhívta Dunsmore-t. – Megtették?... Jó... Igen, megvan a joguk, hogy mindent elkövessenek, hogy megtalálják azt az orosz KILO-t, és megsemmisítsék, bármi áron... teljes szabadkezet adok. – Köszönöm, Elnök Úr. – válaszolta Dunsmore admirális. – Kapják el, Scott – mondta az Elnök.

13. fejezet Szeptember 9., hétfő, 22.00. Szeptember 9. estéje idegtépő izgalmakkal telt el Arnold Morgan számára. Bent maradt irodájában, és még mindig Isztambul kikötőjének déli végéből várta az üzenetet. Keresztülette magát szendvicsén, magára öntötte a kávéját, és mindenkire rákiabált, aki csak bent dolgozott még az épületben. Szerencsére már nem sokan voltak, de a tábornoknak ez az idegesítően felspannolt viselkedése mindenkit arra ösztönzött, hogy messze elkerüljenek az útjából. A „Hazafutunk” üzenet, visszatérítette bánatos vigyorát az arcára. A következő négy perc alatt átadta az üzenetet Dunsmore admirálisnak, aztán csikorgó kerekekkel kihajtott a lejárón, és David Gavron tábornokhoz sietett az Izraeli Nagykövetségre. A tábornok személyesen hívta fel Forth Meade-et, és az admirális azon kapta magát, hogy idegesíti az izraeli tiszt udvarias és szívélyes modora. Általában élvezte a beszélgetéseiket, de ma

este Gavron tábornok nem volt olyan nyugodt, az admirális feszültséget és aggodalmat érzett a hangjában. És bármi volt is az aggodalom oka, valószínűleg köze volt Benjámin Adnamhoz. Különben David nem kockáztatta volna a találkozást. A követség kapuján belül az izraeli őrök elkísérték abba az emeleti helyiségbe, amelynek burgundiszínű foteljaiban már egyszer találkozott a tábornokkal. David Gavron háttal ült, és egy üveg fehérbort tartott a kezében, és valamilyen ritka cigarettát szívott. – Üdvözlöm – mondta az admirális. – Bocsánat, hogy késtem, de úgy tűnik, egyre nehezebben tudok kikerülni a gyáramból ezekben a napokban. – Üdvözlöm, Arnold – válaszolta a tábornok. – Hadd öntsek Önnek ebből a desszertborból, amit annyira szeretett. Van egypár dolog, amit el kell mondanom. – Mi van a tarsolyában? – kérdezte az admirális. – Mint sejtem, már kitalálta, Benjámin Adnamról van szó. Attól tartok, Arnold, hogy a körülmények lehet, hogy legyőznek minket. Hadd térjek vissza az időben egy kicsit. Emlékszik, egy pár héttel ezelőtt mondta nekem, hogy az önök embere, Jeff Zepeda, egy fő iraki hírszerző sejtben dolgozik Kairóban? – Igen emlékszem. – Hát, mi is benne voltunk már ebben, évek óta. Ténylegesen volt egy emberünk mélyen bent a helyszínen, 1998 óta. Egy iraki, zsidó nagyszülőkkel. Közvetlenül az Öböl-háború után alakítottuk meg ezt a sejtet, és felbecsülhetetlen értékű információforrást jelentett számunkra az iraki kormány belső működéséről. Nem kell mondanom, milyen nagy veszélyben dolgozott az emberünk. – Nem kell. – Arnold, ez az ember most eltűnt. Kilenc napja nem hallottunk róla semmit. Mindig hetenként jelentkezett, soha nem mulasztotta el a vasárnapi bejelentkezést, még ha nem volt semmi mondanivalója, akkor sem. – És mit tehetek? – Igazából semmit. Csak két héttel ezelőtt adtam egy utasítást neki, hogyha bármit megtud Adnam parancsnokról, vagy főleg a hiányzó KILO-ról, azt azonnal akarom tudni. – Soha nem használt elektromos berendezést, nyilvánvaló okokból. Az után érdeklődök, hogy kapott-e valamilyen névtelen üzenetet Kairóból. Mert ha igen, lehet, hogy ez volt az emberünk utolsó próbálkozása. – Nem. Semmi ilyesmit nem kaptam. De ha igen, majd tudatom. Gondolja, hogy az embere eltűnésének köze van a Jeffersonhoz. – Igen. Főleg azért, mert szerintem az iraki kormány minden belső óvintézkedést megerősített. Gondolom, kitalálták, hogy önök lőtték ki az iráni tengeralattjárókat viszonzásképp. Most arra számítanak, hogy ők lesznek a következők. Szerintem bárki, aki a Jefferson után érdeklődik, nagyfokú veszélybe kerül. Az irakiak néha irracionálisak. És könyörtelenek. – Igen. Ezzel egyetértek. – Hogyha az ön ügynöke talált valamit, és sikerült bizalmasan az amerikaiak tudomására juttatni, lehet, hogy lefülelték. Arra nem volt ideje, hogy minket felhívjon. De tudja, hogy milyen sürgősen akarjuk Adnamot. Ez az ember egy dezertőr tiszt az Izraeli Haditengerészetből, és nagyon sok titkos információ birtokában van. Szeretnénk élve elkapni, hogy megtudjuk, mennyire árult el minket. Aztán majd tudni fogjuk, hogy mit változtassunk. – Lehet, hogy az önök számára dezertőr, tábornok. De számunkra nemzetközi terrorista. Én akarom először. Élve vagy halva. – Az mindegy nekünk, hogy végül ki végez vele, de mi szeretnénk először ízekre szedni. Jóval éjfél után volt már, amikor Arnold Morgan elhagyta az Izraeli Nagykövetséget. Lassan hazavezette az autóját, aludt három és fél órát, zuhanyzott, felöltözött és visszatért az irodájába, ahol már várta egy postai csomag. 05.15-kor megtalálta.

Scott Dunsmore admirális úgy gondolta, hogy készen áll mindenre. Négy Los Angeles osztályú támadó tengeralattjárója volt, melyek a virginiai Worfolkban várakoztak speciális

küldetésre. Ezenkívül volt még egy Diego Garciában és két másik Pearlben. Mivel előre láthatóan arra számítottak, hogy a KILO a Dél-Atlanti-óceánon keresztül Dél-Amerikába tart, műholdas megfigyelőpontokat helyeztek el a térségben, hátha a KILO kibukkanna a felszínre és akkor elárulná magát. Amire az admirális nem készült fel, az egy telefonhívás volt 05.20-kor. Még Arnold Morgantól sem várt ilyet, aki pedig híres volt arról, hogy nincs tekintettel az időre. A főparancsnok az ágyából kelt fel, felvette a telefont, és nem tudta, hogy dühös legyen-e az admirálisra, vagy inkább díjazza a haditengerészet titkosszolgálati főnökének munkáért való odaadását. Morgan admirális, mint mindig, most sem vesztegette az időt. – Uram – mondta. – Lehet, hogy megtaláltuk a KILO-t. Bizalmas értesítés. Azonnal indulok az irodájába. Ott találkozunk. A vonal megszakadt. Dunsmore admirális már azelőtt a szőnyegre lépett, mielőtt a vonal megszakadt volna. Kinyitotta az ajtót és lekiabált, hogy valaki azonnal készítse ki az autóját, hogy 8 percen belül elhagyhassa a kikötőt. Morgan pár perccel előbb ért a Pentagonba, megdöntve saját csúcsidejét, amely alatt Forth Meade-ből az Egyesült Államok katonai főhadiszállására ért. Kicsivel 06.00 után érkezett. Már rendelt kávét mindkettőjüknek. A kezében egy drága, krémszínű írólapot tartott, amelyet átadott a Haditengerészet Főparancsnokának. – Ma reggel érkezett. Légiposta Kairóból, Egyiptomból. A Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatójának címezték Forth Meade, Maryland, USA. Irányítószám nincs. A majdnem üres lap közepén csak négy sor volt írva nagy betűkkel. 120630 ÁPR 024436 É 3332 K. 050438 MÁJ 023557 É 0548 NY. 082103 JÚL 021992 É 6395 K. 251200 SZÉP 025440 D 6000 NY. Semmi más. Sem dátum, sem aláírás, sem cím. – Én mindenkinél előbb megkapom a postát – mondta Morgan admirális. – Ezt észrevettem – válaszolta a parancsnok. – De mi a csuda ez? Dátumok, idők, tengerészstílusban. És térképpozíciók. – Így van. A második sorból jöttem rá. Az a „050438 MÁJ 02.” Ez a pontos dátuma annak, amikor azt a tengeralattjárót hallottuk a Gibraltári– szorosban. Ezek a számok a szívembe vannak írva, 050438. Még a térképen sem kellett megnéznem... 35.57 Észak, 05.48 Nyugat. Ez a valószínűségi zóna, amelyben a hibát érzékelték. – Aztán ellenőriztem az első sort. Ez pontosan az az idő, amikor a KILO elindult a kikötőjéből, Baldridge jelentése szerint, melyet Rankov admirálistól kapott információra alapozott. Április 12., kora reggel. A pozíció, 44.36 Észak 33.32 Kelet, vagyis Szevasztopol. – A harmadik sor a Thomas Jefferson felrobbantásának ideje... július 8., 3 perccel 21.00 óra után. A térkép adata egy kicsit különbözik a miénktől. – Tehát, Arnold a negyedik sor, amely egy mától 15 napra keltezett dátummal kezdődik, az a pozíció lehet, amelyen várhatjuk a KILO felbukkanását. Vagy ahol az író szeretné, hogy mi úgy gondoljuk, hogy a KILO fel fog bukkanni. – Pontosan. Van valami elképzelésem arról, hogy honnan jött az üzenet, de akkor is Anonymus. Az érdekes rész az információ, mert nagy része csak néhány ember számára volt ismert. Az első sor az indulás ideje csak néhány ember számára, és azok nem mi voltunk, legalábbis amíg Baldridge vissza nem tért három héttel ezelőtt. – A második sor, a KILO dátuma, ideje és pozíciója a szorosban. Az idő percre pontos. Néhány emberünk tudhatta, vagy hallhatta, de itt talán lehet tréfáról beszélni. De nem hiszem, hogy bármelyik amerikai katona viccelne ezzel. Nem uram. Az egyedüli emberek, akik tudhatták, hogy hol és mikor adott zajt az a hajó, azok, akik rajta voltak. Dunsmore admirális lassan bólintott. – Igen – mondta. – És a szevasztopoli indulás idejét is tudták.

– Helyes. Ezt pedig egyikünk sem tudta, mielőtt Baldridge megmondta. És azóta, csak ön és én, és talán egypár személyzeti ember tudhatta meg. A jelentés soha nem hagyta el Forth Meadeet, kivéve velem együtt. – Helyes. Ez leszűkíti a dolgokat egy kissé. – Ami elvisz a harmadik sorig, a Jefferson, dátum, idő és pozíció a megsemmisülés pillanatában. A pontossága valószínűleg jobb, mint a miénk. – A balesetet ellenőrző embereink dolgoztak ezen, és ők tudták az anyahajó pontos helyzetét. De egyikük sem volt semmilyen kapcsolatban azzal az információval, ami a Gibraltári-szorosból jött. Ez nagyon kevés gyanúsítottat hagy, összesen hatot. Ön, én, Baldridge, Jay Bamberg főhadnagy és a helyettese. Őket mindnyájukat kategorikusan felmentem a gyanú alól. – Én is. Ez azt jelenti, hogy egy olyan külső embert keresünk, aki mindezeket tudhatta. – Uram, mást nem tehetünk. A szerzőnek tudatában kellett lenni a KILO felőli kétségeinkről, ezenkívül tudta a gibraltári zaj keletkezésének idejét, és tudnia kellett a pontos idejét és pontos helyét annak, hogy hol lőtték ki a Jeffersont. Az én végkövetkeztetésem az, hogy a szerző vagy magán a tengeralattjárón volt, vagy birtokában van egy jelentés a tengeralattjáróról. – Ez az, amire én is következtettem. – Valahogy nyilvánvaló. A szerző először is felállított egy feddhetetlen adatokból álló listát, annak érdekében, hogy bebizonyítsa, hogy a negyedik sor adata megtámadhatatlan. – Ezt tette volna? – Azt hiszem, ezt. Az volt a szándéka, hogy mi azt higgyük, hogy a KILO-t szeptember 25-én megtaláljuk abban a pozícióban, amit megadott. – Úgy látom, a Dél-Atlanti-óceán. Pontosan hol? – Körülbelül 200 kilométerre északra a Falkland-szigetektől. 700 kilométerre a Horn-foktól északkeletre. Azt nem tudom pontosan, hogy a KILO hova igyekezett, de valószínűleg valahova Dél-Amerikába, ami érthető, hogyha ő a legkeresettebb hajó a világon. – Hát, igen. Minden bizonyíték azt mutatja, hogy Irak nevében működtek, így hát valószínű, hogy felveszik Chilével való barátságuk fonalát, és felhasználják mint menekülési útvonalat. – Hát, uram, kihúznám Argentínát, túlságosan délre vannak. A legnyilvánvalóbb kikötő, ahova a KILO tarthat, Punta Arenas, amelyik Chilében van, közvetlenül a Tűzföld északnyugati végével szemben. – Így meg kell kerülnie a Horn-fokot, át a Csendes-óceánra, aztán fel a dél-amerikai partok mellett, 480 km után keletre a Cockburn-csatornába. Aztán tovább a Magellán-szoroson. Punta Arenas pontosan itt van, rengeteg mély vízzel körbevéve. Tele van kis szigetekkel, és ha valaki valaha el akarna rejteni egy tengeralattjárót, akkor ez pontosan a legmegfelelőbb hely lenne. Megállna valahol a víz alatt, és csak akkor jönne fel a felszínre, ha pár naponként a fickókat kiengedné a partra. – Igen, admirális. Különösen, hogy mindegyik számára van egy tonna pénze, és egy csónak, amelyik a partra vigye. – Kezdi azt érezni, hogy ez a menekülés jól meg van tervezve? – Mondhatnánk azt is, Arnold. – Ez az én érzésem is. Az a kérdés, hogy vajon nem csapda-e ez számunkra? Lehet, hogy az üzenet szerzője egyszerűen oda akar csalni minket, hogy aztán felrobbantsa a hajónkat. – Arnold, hogyha ez az Adnam egy mohamedán Fundamentalista, akkor valószínűleg kész volt meghalni a Jeffersonnal. De most egyelőre szabadlábon van, valahol a Dél-Atlanti-óceánon, egy orosz tengeralattjárót vezet, amely még mindig állig fel van fegyverkezve torpedókkal, amik közül az egyik nukleáris. Lehet, hogy csapda. Lehet, hogy ott vár a mi tengeralattjárónkra, hogy ott felbukkanjon, mint ahogyan az anyahajóra várt. Egy tengeralattjárós csatában, amelyet felszínen vívnak, mindig azé az előny, aki először ér oda a helyszínre, és először tud várakozó pozícióba helyezkedni. – Igen, és még azé is, akit nem érdekel, hogyha meghal. – Helyes. De menjünk végig a lehetőségeken... Először is, írjuk le a tréfát. Ez kérdésen felüli. Másodszor tegyük fel, hogy az üzenet írója vagy a tengeralattjárón van, és a kollégáinak küldte az üzenetet műholdon; vagy olyan küldte az üzenetet, aki nincs a tengeralattjárón, hanem valamilyen ellenőrző helyzetben van. Eddig stimmel?

– Igen. – Tehát, ez vagy egy csapda, amit azért állítottak, hogy egy másik drága, amerikai hadihajót is kilőjenek, vagy pedig egy egyenes felszólítás arra, hogy mi lőjük ki a KILO-t. – Ez így világos. De szerintem nem csapda. Annyi más, könnyebb módja is lenne annak, hogy felrobbantsák a hadihajóinkat, anélkül, hogy randevút adnának. – Tehát, akkor mit csinálunk? – Elmegyünk oda egy csomó hadihajóval, és apró darabokra robbantjuk azt az átkozottat. Ez az, amit teszünk. – Nyomozunk egy új, ismeretlen barát után? – Szerintem van egy új barátunk, és azt is sejtem, hogy kicsoda volt. De egyelőre csak az egész folyamatot akartam végigvenni önnel, hogy megismertessem az egész helyzettel, és minden elágazásával. Ezen a ponton Morgan admirális elmagyarázta Gavron tábornokkal folytatott beszélgetését. – Lehetséges, hogy a levelet egy halálra ítélt Mossad-ügynök küldte Kairóból. Szerintem elindulhatunk a nyomon. – Egyetértek. Négy tengeralattjárót rendelek a Dél-Atlanti-óceánra. Morgan admirális nyugtalanul járkált az irodában, amíg a Haditengerészet főparancsnoka riadóztatta Ray Mapleton altengernagyot, az Atlanti-óceáni Flottától, és még nagyobb sürgősséggel Joseph Mulligan altábornagyot, az Atlanti-óceáni Tengeralattjárós Haderőktől. Arnold Morgan végighallgatta, ahogy elrendelte, hogy négy tengeralattjárót állítsanak készenlétbe, hogy bármelyik pillanatban elhagyhassák Norfolkot. Körülbelül két hétbe kerül, hogy elérjék a Falkland-szigeteket, melyek 16 000 km-re voltak. A nagy nukleáris hajók képesek 45 km/h sebességgel haladni a víz alatt, éjjelnappal, 24 óra alatt 1100 kilométert megtéve. így szeptember 24-ére érkeznének el Dél-Argentína partjaihoz. A KILO a következő nap mutatkozna, valószínűleg a korai órákban. Morgan admirális tudta, hogy nagyon fontos, hogy jóval Adnam parancsnok előtt érjenek oda. így lenne idejük elhelyezkedni a víz alatt, és hozzászokni a víz alatti világ normális hangjaihoz. A hírszerzési főparancsnok élvezte, ahogy a Haditengerészet főparancsnoka akcióba lépett. Éles volt, szűkszavú és határozott, azt tanácsolta Mulligan admirálisnak, hogy állítsanak három hajós csapdát északtól délre, elállva az utat a Magellán-szoros bejáratánál, és a déli utat a Hornfokhoz. Világossá tette Joe Mulligan számára, hogy a főnök csak egy nukleáris hajóra gondolt, a negyedikre, melyet a Falkland-szigetek környékére telepítenének. Morgan admirális azt is hallotta, ahogy Dunsmore admirális a legnagyobb diplomáciai és taktikai érzékkel fejezi be a beszélgetést. – Nagyon jó, Joe. Ez csak pár ötlet volt. Vedd, aminek akarod, a többit rád hagyom. Maradjunk kapcsolatban, viszlát. Dunsmore visszafordult. – Ó, igen, Arnold, elfelejtettem valamit említeni. A következő pár órában szándékozunk Bill Baldridge-ot és MacLean admirálist visszaszállítani az Unseenről. Van egy Spruance osztályú rombolónk, a Fletcher, a térségben. Ezzel elmennek Athénig, ahonnan közvetlen járattal Londonba. – Nem kellene Baldridge-ot elküldeni a Dél-Atlanti-óceánra, mint a hivatalos megfigyelőnket? – Nem is gondoltam erre, Arnold, de azt hiszem, ott a helye. Mit gondolsz? – Igen, természetesen. Először is a hivatalos jelentés miatt. Másodszor, nagyon hasznos lehet. Többet tud Adnamról, mint bárki más. És egy csomó időt eltöltött a Mesterével. – Egyetértek. Szállíttassuk le Roosevelt Roadra. Ott felszállhat a Columbiára. Ez alig esik kívül a tengeralattjáró útjából. Londonból Miamiba repül, onnan Pedig Puerto Ricóba. Majd Jay elintézi a jegyeket. – Kitűnő. Mielőtt távozok, csak két dolog, amit említeni akartam. MacLean admirális volt a hanglokátoros tiszt a Királyi Haditengerészet tengeralattjáróján, amelyik elsüllyesztette a Belgránót a falklandi háborúban. Ez valahol ott történt délre a szigettől, pont ott, ahova most igyekszünk. Talán van egy-két tanácsa. Az az ember a tengeralattjárók Mestere.

– Nagyon jó. Baldridge főhadnagy hozzá is láthat azonnal. Elküldünk egy részletes jelentést az akciótervünkről a Fletcherre, és amíg Athén felé utaznak, Bill kikérdezheti Sir Iaint. Bill pedig majd a Falkland-szigetek felé tartva, tájékoztathatja a Columbia kapitányát az admirálistól hallottakról. – Még egy utolsó dolog. Rendeljünk-e CIA-ügynököt a chilei pénzhelyzet tanulmányozására? Hogyha az a KILO tényleg oda tart, akkor kell lennie egy nagy banknak Punta Arenas közelében, egy csomó iraki készpénzzel. Ha csak nem a tengeralattjáró van tele százdollárosokkal. – Pillanatnyilag azt mondom, hogy inkább ne. Egyelőre koncentráljunk csak erre az egy hajóra, amely megsemmisítette a mi repülőgép-anyahajónkat. Addig is tájékoztatom az Elnököt a hírről.

Szeptember 10-én, kedden, délután 14.00-kor, három amerikai nukleáris tengeralattjáró indult el a northfolki haditengerészeti kikötőből Hampton Roads felé. Mindhárom 110 méter hosszú, 7000 tonna vízkiszorítású, és 133 ember tartózkodott a fedélzetükön, ebből 13 tiszt. Két óra leforgása alatt kijutottak az ismerős hadihajó kijáraton, mely két alagútszerű nyíláson vezetett keresztül. Előttük máris ott voltak a széles atlanti-óceáni partok, és egyenként délre fordultak... az USS Asheville, az USS Springfield és az USS Charlotte. Mind a három Los Angeles osztályú tengeralattjáró volt, mindhárom torpedóval felszerelve, Tomahawk és Harpoon irányított rakétákkal. Mindhárom 50 km/h-nál nagyobb sebességgel volt képes haladni. Körülbelül kétszer olyan gyorsak és kétszer olyan nagyok voltak, mint az orosz gyártmányú KILO, melyet kerestek. A USS Columbia volt a legújabb hajó a négy közül, amelyre kiosztották a feladatot. Öt órával később indult, 19.00-kor, Puerto Ricó-i kitérővel a Falkland-szigetekre. Connecticutban gyártották, és 1994-ben bocsátották vízre. A nagy, egytörzsű hajót két nukleáris meghajtású turbina működtette, mely 35 000 LE-s teljesítményt biztosított. A tengeralattjáró képes volt háromszáz méter mélységben tartósan haladni. Az Amerikai Haditengerészetnek 16 db ilyen ultramodern támadó nukleáris hajója van. Ezek jelentik Amerika víz alatti támadóerejét, 9 ezek közül az Öböl-háborúban is részt vett. A Columbia parancsnoka, Cale „Dörgő” Dunning volt, a 40 éves repülőhordozó tiszt, a massachusettsi Cape Codról. Mint ahogy a beceneve is sugallta, „Mennydörgő”, egész életét a nukleáris tengeralattjáróknak szánta. Két évet töltött Holy Lochban, Skóciában a Polaris program keretében még a 80-as évek végén, és 1997-ben nevezték ki parancsnoknak. Dunning parancsnok fehér bőrű, hatalmas ember volt, aki inkább illett volna egy amerikai jacht vitorlarúdja mellé. Széles válla és izmos, fatörzsvastagságú lábai kitűnő vitorlázóvá tették, és ha tehette, még mindig hazajárt a szülei otthonába Cape Codra, ahol még mindig szívesen vitorlázott. „Dörgő” Dunning felesége egy tökéletes szépségű, bukott televízió-színésznő volt, Jo, akinek az apja egy csónakkikötőt vezetett New Hampshire-ben. Az egész család a szó szoros értelmében vén tengeri medvékből állt. „Dörgő” Dunning varázslatosan tudott bánni bármilyen csónakkal, a legkisebb hajótól a legnagyobb versenyjachtig. De nukleáris tengeralattjárók irányításában volt a legjobb. Aki „Dörgő” Dunning parancsnoksága alatt szolgált, legyen az harcász, hanglokátoros, fegyverszakértő navigátor vagy nukleáris mérnök szakértő, az a szakmája legjobbja kellett hogy legyen. A 132 ember, aki keze alatt dolgozott a Columbián, napról napra csak egyre gyarapította tudását. A Haditengerészet legjobb nukleáris hajójának tudhatták magukat. Amikor a Haditengerészeti Főparancsnokság kiválasztotta őket a titkos küldetésre a Dél-Atlanti-óceánra, úgy érezték, hogy a Főparancsnokság helyesen döntött. Mint mindig, Dunning parancsnok most is a legnagyobb rendben tartotta a hajóját. Az összes elektromos harci rendszert ellenőrizték és újra ellenőrizték. 14 darab Gould Mk48 típusú vezetékes irányítású torpedót hordozott, a régi, de megbízható, fejlettebb képességű,

csőindításúakból. Ezenfelül nyolc db 300 km hatótávolságú Tomahawk rakétával, és négy radar irányítású robbanófejes Harpoon rakétával volt felszerelve. Arra az esetre, ha a KILO rájuk lőne a víz alatt, a Columbiának volt egy csomó csalétek bójája, Emelson Elektrik Mk2-es típusú, plusz egy MOSS alapú Mk48 típusú egy zajkeltővel volt felszerelve, amelyet speciálisan arra a célra terveztek, hogy eltérítse a bejövő rakétát a tengeralattjárótól. BQQ5 D/E típusú passzív/aktív kereső és támadó IBM hanglokátorai voltak. Az állomáshelyen a Columbia olyan alacsony frekvenciájú hanglokátort fog használni, amely képes felfogni bármilyen arra kószáló szívdobbanását, amelyet „Dörgő” Dunning parancsnok és a hanglokátoros csapata ellenségesnek vagy ártalmatlannak ítél. A Columbia harcászati parancsnoka Jerry Curran főhadnagy volt, egy magas, dupla szemüvegű, görnyedt alak, aki a Fordham Egyetemen doktorált elektronikából és számítógépprogramozásból. „Dörgő” Dunning parancsnok szerint Jerry a legjobb (bridzs) játékos az egész Haditengerészetnél. Négy órával a Columbia indulása előtt, Curran főhadnagy a hanglokátoros parancsnokkal beszélgetett. A navigátor, a 29 éves David Vingate hadnagy, a dél-atlanti-óceáni mélytengeri térképei fölé hajolt. A tengerészgyalogsági mérnök, L. I. O’Brien főhadnagy és csapata üzemállapotba hozta a nukleáris reaktort. Ez egy hosszú, módszeres folyamat, a reaktort megfelelő hőmérsékletre és nyomásra kell hozni, hogy az energiatermelése kész legyen fedezni a tengeralattjáró energiaszükségletét. O’Brien főhadnagy Annapolisban végzett, és a massachusettsi Mérnöki Karon szerzett diplomát nukleáris tudományokból. Jelenleg ő volt a legszorgalmasabb ember a hajón. Dunning parancsnok néhányszor meglátogatta, de inkább magára hagyta az elgondolkodó „bostoni írt” a munkájával. – Nincs szüksége rám – mondta Vingate hadnagynak –, csak nyugalomra. Hat gyereke van otthon, ebből öt fiú. Jó idegei vannak. 18.30-ra a híd és a kontrollszoba közti telegráfrendszert utoljára ellenőrizték. 18.50 -kor Dunning parancsnok jelzett a gépmestereknek. A tengeralattjáró fedélzetén a legénység útra készen állt. A fedélzeti tiszt elrendelte: – Az összes kötelet kiengedni... elevezéshez felkészülni! Dunning parancsnok a navigátora mellett állva a hajóhídon, elkiáltotta magát: – A hajó útra kész... húzzák be a zászlókat. Hátul a csillagos és csíkos lobogót bevonták, elöl pedig lehúzták az orrárboczászlót, melyen kék alapon ötven fehér csillag látszott. Ahogy a vontatók elkezdték kifelé húzni a Columbiát a kikötőből, most a hajóhíd fölött emelkedett föl az Egyesült Államok zászlaja. Tíz méter után a kikötőben Dunning parancsnok elrendelte, hogy a vontatók engedjék őket szabadon, tolatásra állíttatta a motort: – Motor hátra... egyharmad... Oké... előre kétharmad. A tengeralattjáró hatalmas acélfekete törzse lassan elkezdett mozogni a kikötő vizében, most már saját erejéből, félelmetes, gonosz látványt nyújtva a napfényben. Este, mikor a fények kezdtek kialudni, a Columbia elhagyta a Hampton Roadot és az Atlantióceán fele indult. Dunning parancsnok a hajóhídon maradt Vingate hadnaggyal. Húsz kilométeres sebességgel haladtak a northfolki partok közelében, lent a közös helyiségben pedig éppen a közeli hozzátartozók listáját állították össze. 01-3-0-ra állították be az irányt, délkeletre és kifelé a Bermudaszigetek felé, melyek 800 kilométernyire voltak tőlük. De „Dörgő” Dunning lemerülésre készítette a tengeralattjárót, hogy még délebbi irányt vegyenek föl és még mélyebben tudjanak haladni, hogy hamarabb odaérjenek a Cape Hatterashoz. Épp most, a csatornán lefelé haladva adta ki a parancsot „Dörgő” Dunning. – Állandó sebesség 25-30 km/h.

102200SZEPT02. Az USS Fletcher fedélzetén, Égei-tenger, Athéntól északkeletre.

Bill Baldridge a parancsot a hajó kantinjában kapta meg. Tehát, az irány Athén-LondonMiami-Puerto Rico, hogy találkozzon a Columbiával és csatlakozzon hozzájuk a Dél-Atlantióceán felé. Elmagyarázta MacLean admirálisnak a helyzetet, aki meg volt döbbenve azon, hogy az Amerikai Haditengerészet mennyire nem törődik a távolságokkal. – repülők, hajók semmi probléma. Bármikor, bárkit, bárhová odarendelhetnek. Amikor Bill tájékoztatta a KILO valószínű helyzetéről szeptember 25-én, a nyugalmazott tengeralattjárós elgondolkodott. – Igen, tehát Dél-Amerika felé tart, ugye? – mondta. – Gondolom, ott a Falkland-szigeteknél akarják elkapni. Hmm? De ez nem olyan egyszerű ám ott. – El tudná mondani a fő problémákat? – Igen. Hallott már valaha a Burdwood-partról. – Nem. – A Burdwood-part egy elég sekély vízi réteg Dél-Amerika kontinentális talapzata mentén. Ez egy 400 km-es sáv keletről nyugatra, mely 200 kilométernyire délre halad el a Falkland-szigetek keleti részétől. Pontosan itt, körülbelül 100 kilométer széles, északdél irányban. – Na már most, tovább délre az Atlanti-óceán három kilométer mély. De ezen a parton, a fenék 45 méterre felemelkedik. A zátonyokat elég jól feltérképezték. De ez halálos hely egy nagy nukleáris tengeralattjáró számára, különösen, ha az 60 méter mélyen akarna haladni, hogy ne hagyjon árulkodó hullámot a felszínen. – De nem is igazán ez a probléma, mivel önöknek nincsen felszíni ellenségük. A probléma a zaj. Ez az átkozott partszakasz a legzajosabb helye az egész óceánnak. Tele van hallal, bálnákkal és az isten tudja, még mivel. Lehetetlenség meghallani egy közelgő hajó zaját az általános hangzavar miatt. Nem is szólva egy olyan csendes hajóról, mint a KILO. – Abból amit mond, uram, abból arra következtetek, hogy a KILO nem fog keresztülmenni ezen a partszakaszon. Valószínűleg Dél-Afrika felől jön, körülbelül nyugatra, hogy megkerülje a Horn– fokot. – Egyetértek, Bill. De érdemes figyelembe venni, hogy Dél-Afrika déli pontja körülbelül 17 fokkal északabbra van, mint a Horn-fok. Tehát, kelet-délkelet irányból fog érkezni. Valószínűleg szándékosan el fogja kerülni a Burdwood-partot, nemcsak a sekélysége miatt, hanem azért is, mert ezt a szakaszt a brit katonai erők őrzik. Szerintem keletről fog érkezni az önök ellensége. És Bill, önöknek azelőtt kell pozícióba helyezkedniük, hogy odaérne. – Azt tanácsolom, hogy álljanak le közel a parthoz úgy, hogy a hanglokátoraik kelet-dél körívben helyezkedjenek el, a mélyebb vizek felé irányulva. Onnan fognak érkezni. Ott kint elég nagy a csend. Tulajdonképpen így viszonylag csönd lesz – egészen addig, míg Ben Adnam nem mutatkozik. Valószínűleg passzív hanglokátort fognak alkalmazni az utolsó pillanatig. Tehát, fontos, hogy a sugarat a széles zónára irányítsák, ami olyan csöndes, amilyen csak lehetséges. – Értem, uram. Gondolja, hogy veszélyes lesz? – Bármikor, amikor ilyen ravasz és briliáns ellenséggel áll szemben az ember, mint Ben Adnam, mindenképpen veszélyes. De az ön hajója sokkal jobban fel van szerelve, első osztályú a legénysége, és ön fog rá várni. Remélem. Az ő legnagyobb ereje az, hogy titokban mozog. 5 csomó alatt teljesen hangtalan, mint tudjuk. És nem fog önre számítani, ami egy nagy előny. – De harcolni fog, hogyha a legkisebb lehetőséget megkapja rá. Kétségtelen, hogy Benjámin Adnam harcolni fog, minthogy erre képezték ki... Vagyis, merthogy én tanítottam erre. Abban a másodpercben, hogy ön aktivizálja magát, tüzet fog nyitni az egyik orosz torpedóval. Készítse elő a csalétek bójákat. És legyen kész bármely pillanatban. Nagyon gyorsan zajlanak ott lent a dolgok. Én nagyon nem szeretném, hogy meghaljon. Azt hiszem, ez nagyon összetörné a lányomat, de azt hiszem, nem túlságosan bántaná a feleségemet, aki szerint ön okozta az én törökországi víz alatti kiruccanásomat. – Csak kettőnk közt, uram, én is remélem, hogy elkerülöm a halált.

130700SZEPT02. USS Columbia, 18.22É, 65.38NY. A Roosevelt Roadon várakozva Puerto Rico, karib-tengeri sziget legkeletibb pontján. „Dörgő” Dunning parancsnok rövid ujjú ingjében állt a napsütötte hajóhídon, és a helikoptert nézte, amely észak felől közeledett, hozva a főhadnagyot Washingtonból, aki elkíséri őket hosszú déli útjukra. Tudta, hogy az érkező tiszt első számú felbujtója ennek a dél-tengeri utazásnak. Dunning parancsnok ismerte a bátyját, Jack Baldridge kapitányt, akiről tudta, hogy meghalt a Thomas Jeffersonon. Bill Baldridge feltűnt a nyugat-indiai kék égen, majd ahogy a helikopter lejjebb ereszkedett, őt is leengedték a tengeralattjáró fedélzetére. A táskája egy másik kötélen érkezett, és leereszkedett a fedélzeti nyíláson. A fiatal tiszt már várta Billt, és körülvezette a tengeralattjáró birodalmában. A parancsnok átadta az irányítást a vezető tisztjének, Mike Krause főhadnagynak, aki egy másik New England-i volt, Vermontból, és lement, hogy beszélgessen az újonnan érkezett pentagoni vendéggel. Ahogy beszélgettek, Krause főhadnagy északra fordította a Columbiát, hogy egy széles keleti kanyart tegyenek a Virginiaiszigetek és Anguilla körül. Éjjelre már kint szándékoztak lenni az atlanti vizeken öt-hat kilométer távolságban, a felszín alatt, egészen a Puerto Ricó-i árkon keresztül, ahol a tengeralattjáró már gyorsabban tud haladni, 120 méterre a felszín alatt. „Dörgő” Dunningnak és Bill Baldridge-nak sok megbeszélni valója akadt. Beültek a kapitány kabinjába, ahol a parancsnok kifejezte kétségét ez iránt a küldetés iránt, amely egy senki által nem ismert és nem látott, és a legkevésbé sem bűnös valakinek a kilövésére irányult. Bill Baldridge azon nyomban a helyes vágányra állította „Dörgő” Dunningot. – Semmi kétség afelől, uram – mondta, felismerve a tiszt felsőbbségét, annak ellenére, hogy magas rangú körökben mozgott az utóbbi napokban –, sok-sok hetet töltöttünk azzal, hogy bizonyossá váljon, hogy a világon ez az egyetlen tengeralattjáró, amely ki tudta lőni a Thomas Jeffersont. Az összes többi víz alatti járművet ellenőrizték újra és újra. – A repülőgép-anyahajót egy orosz típusú, KILO-630 süllyesztette el, még az Orosz Titkosszolgálat is beismeri ezt. Ezt az irakiak egy nagy csomag készpénz segítségével „kölcsönözték” – legalább 10 millió dollárt fizethettek a kapitánynak. A pénz nagy része valószínűleg a fedélzeten van most is. Még azt is kiderítettük, hogy Szaddám Húszéin genfi számlájáról érkezett a pénz. Még azt is tudjuk, hogy jutott Szevasztopolba, néhány nappal a KILO indulása előtt a parancsnoka. Mindezt darabonként összeraktuk. Bizalmas értesülés szerint, a KILO egy bizonyos helyen, bizonyos időben fog mutatkozni, és ezt egy nagyon megbízható forrásból tudjuk. – Uram, nem akarunk már több energiát vesztegetni arra, hogy a KILO bűnös-e, vagy sem. Tudjuk, mit tett, és tudjuk, hogy ki vezette. Ő a mi problémánk. Ő egy iraki, aki az Izraeli Haditengerészetnél dolgozott, mint tengeralattjárós tiszt éveken keresztül. A Királyi Haditengerészet Skóciai Kiképző Központjában képezték. A britek minden idők legnagyobb mestere tanította, és ő volt a legjobb tanítványa az összes közül. – Jézusom – mondta „Dörgő” Dunning parancsnok. – Honnan a pokolból tudják mindezt? – Egy kis mázlival az elején elindultunk. Én mint nukleáris fegyverszakértő voltam berendelve a tárgyalásra – de ettől a ponttól fogva nem tudok szabadulni ettől az ügytől. De azért büszke vagyok arra, amit eddig tettem. Gondolom, tudja, hogy a bátyám, Jack, a hadihajón szolgált. – Tudom, Bill. Nagy sajnálattal hallottam a hírt. Én találkoztam Jackkel egypárszor. Szuper fickó volt. Pokolian jó tiszt, minden mérték szerint. – Nagy űrt hagyott maga után az életünkben – mondta Bill. – Beszélt a Mesterrel erről a fickóról? – Beszéltem. Órák hosszat. Egypár jó tanácsom is van tőle arra a területre vonatkozóan, ahova megyünk. Hanglokátoros tiszt volt egy tengeralattjárón, amikor a Királyi Haditengerészet elsüllyesztette a General Belgránót délre a Falkland-szigetektől, 20 évvel ezelőtt. – Kétlem, hogy tanácsra lenne szüksége, de javasolok egy pár dolgot, ami lehet, hogy segítségére lesz. Megpróbáltam leírni a London-Miami repülőúton, de olyan fáradt voltam, hogy egyszerűen elaludtam. A következő pár nap alatt majd leírom.

– Ez nagyszerű lesz. Hogyha valamilyen tengeralattjárós zsenivel harcolunk, akkor jól fel kell készülnünk rá. – Az biztos, hogy zseni – mondta Bill. – Az első dolog, amit az után tett, hogy elhagyta Szevasztopolt, az az volt, hogy keresztülment a Boszporuszon víz alatt. – Ön viccel? Ezt még soha senki nem tette meg. – De Ő igen. Tulajdonképpen rendszeres dologgá kezd válni. A múlt héten én is átmentem. Bill elmagyarázta az Elnök ragaszkodását ahhoz, hogy valakinek meg kell tennie ezt az utat, mielőtt az Egyesült Államok Haditengerészete akcióba lépne a tengeralattjáró keresésére. – Ez azelőtt volt még, hogy megkaptuk a rejtett üzenetet a Mossadtól, és abban az időben még fel voltunk készülve egy több hónapos keresési akcióra. És ha annak a végén tegyük fel, semmit nem találunk, az Elnököt nem lehetett volna azzal vádolni, hogy milliárdokat kidobott egy olyan dologért, ami egyáltalán nem is lehetséges. – Tehát, elküldte önöket, hogy tegyék meg az utat a Feketetengertől egy nukleáris hajóval? – Nem. Egy királyi haditengerészeti dízelt használtunk, brit legénységgel, amelybe beletartozott a nyugalmazott admirális is, aki tanította az irakit. – Könnyű volt? – Egy darabig igen. Aztán nagyon is veszélyessé kezdett válni. 10 percen belül majdnem kétszer életveszélyben forogtunk. Mindkét alkalommal azt gondoltam, hogy vége. Amikor másodszor gázolt le majdnem egy 20 ezer tonnás tankhajó, észrevettem, hogy a kapitány keze annyira remegett, hogy még 10 perc múlva sem tudott meggyújtani egy cigarettát. – És az az iraki is megtette? – Igen meg. De elvesztettek egy embert a fedélzetről a görög szigetek körül, és később kiderült, hogy ez a 630-as KILO legénységének a tagja. Hallottuk őket a Gibraltári-szorosban, pontosan akkor, amikor egy 8 csomóval haladó tengeralattjárónak oda kellett érnie. Aztán az egyik postai repülőgépünk észrevett egy nyomvonalat az Indiai-óceánon, megint pontosan abban az időben, amikor egy napi 200 kilométeres sebességgel haladó tengeralattjárónak oda kellett érnie. – A hadtest körül is érzékelték a hanglokátoraink, felküldtünk helikoptereket, és elhelyeztünk hangbójákat is. De nem találtuk meg. Másnap már kilőtték a Jeffersont. – Jézusom! Ez a fickó aztán valami, ugye? Keresztülment a Boszporuszon víz alatt, kijátszott egy amerikai repülőgépanyahajó hadtestet és milliárd dollárokat érő védelmi rendszerét, aztán a levegőbe röpítette az egész anyahajót. – Pontosan, uram. Ez már igazán valami. – Hát, Bill, úgy érzem, tényleg előbb oda kell érnünk, mint az a KILO. Ott kell várakoznunk abban a helyzetben. Afelől nincsen kétség, hogyha találunk arra lent egy orosz gyártmányú KILO-t, akkor az biztos, hogy az lesz? – Parancsnok, határozottan állíthatom, hogy a Falkland-szigetek 5000 kilométeres körzetében, sem az Atlanti, sem a Csendes-óceánon egy orosz gyártmányú KILO sem található. Csak az az egy, amelyiket keressük. Az oroszok segítenek minket. Megerősítették, hogy az összes KILO-juk otthon található. Az egyetlen KILO, amelyik felénk fog közeledni, a 630-as, melyet egy iraki vezet. – Ez legalább megnyugtató. Nem akarok szembenézni egy nap a Teremtőmmel azzal a tudattal, hogy 60 ártatlan embert küldtem a másvilágra. Egyelőre a dolog egyszerűnek néz ki. Utasítást kaptunk, hogy egy biztos identitású KILO-ra lőjünk. Ha már egyszer meghallottuk a motorja hangját, és holtbiztosak vagyunk az identitásában, már biztos, hogy holt identitású lesz. – Ez az, uram. Könnyűnek hangzik, ugye? És azt hiszem, az is lenne, ha nem egy gyilkos iraki fanatikus lenne a fedélzeten. „Dörgő” Dunning parancsnok nevetett. – Még el kell valamit mondanom. Soha senki nem fogja nekünk elhinni, hogy egyszer leparkoltunk a semmi közepén, és éles fegyverrel lőttünk egy arra haladó tengeralattjáróra, amely csak egy kairói furcsa levél eredményeképpen létezik. – Hát, igen. Ezt tényleg nehéz lenne elképzelni. De itt bizonyosak vagyunk. És hogyha végiggondolja, természetes is, hogy Dél-Amerikába igyekszik. Ha Ön menekülne, mint a nácik, a banditák, a vonatrablók, és Isten tudja, még kicsodák, akik valamilyen bűntényt követtek el, ön

is Dél-Amerikába tartana. És hogyha a Dél-Atlanti-óceánon menne keresztül az Indiai-óceán irányából nyugat felé, akkor biztos, hogy pontosan a Falkland-szigetek mellett haladna el. – Gondolja, hogy megtaláljuk azt a KILO-t, Bill? – Igen, uram. Gondolom. Szerintem az információ, amit kaptunk, aranyat ér. Azt hiszem, ez az információ egy izraeli ügynök életébe került. Nem igazán kérdezősködtem. Vannak dolgok, amit az ember nem akar tudni. A következő öt nap alatt a Columbia elhaladt Brazília északi partjai mellett, aztán a Guyanaimedence mellett, ezer kilométert megtéve minden egyes 24 óra alatt, pontosan, ahogy a nap felkel keleten. Az a nap, amelyet a legénység soha nem látott se felkelni, se lenyugodni. És minél délebbre haladtak, annál égetőbbé váltak a nap sugarai a trópusi tenger fölött. De ahol az amerikaiak utaztak, ott csak sötétség volt, és koromfekete víz, amelyet csak a Northfolkból érkező nukleáris támadó tengeralattjáró fekete törzse tört meg. Szeptember 17-én, kedd este 19.00-kor a Columbia átlépte az Egyenlítőt. 600 kilométerrel később már valahol Sáo Rogue-fok magasságában jártak, a brazilok hatalmas kiálló földrészénél. Pontosan itt. Dunning parancsnok és David Vingate hadnagy megváltoztatta az irányt egyenesen dél felé, hogy a hátralevő 1000 kilométert megtegyék Rió és Sáo Paulo felé, a nagy dél-amerikai városok irányába, amelyek mellett a Columbia 1400 km-re fog elhaladni. A parancsnok volt az egyetlen ember a hajón, aki néha láthatta a napfényt, bár csak másodpercekig. 12 óránként lelassíttatta a tengeralattjárót, felúsztak periszkópmélységbe, hogy megtegyék a rutinszerű ellenőrzésüket. Üzenetet kerestek a szatelliten. „Dörgő” Dunning elrendelte a rádióantenna kinyújtását, a kommunikációs helyiségben pedig rátapadtak a műholdra egypár pillanatig. Aztán a Columbia visszatért a végtelen sötétségbe, dél felé haladva, hogy találkozzon a gonosz KILO-val, amely olyan világméretű katasztrófát okozott az USA-nak. A Falkland-szigetek felé tartó hosszú út ideje alatt a tisztek csendben elfoglalták magukat papírmunkájukkal, a tengerészek munkájukat befejezve kártyáztak vagy videót néztek. Bill Baldridge nekiállt, hogy megírja hosszú, részletes jelentését a Boszporuszon való átkelésről. Néha ő és Dunning parancsnok együtt vacsoráztak, addig Krause főhadnagy vette át a hajó irányítását. Bármennyire is el akarták kerülni a témát, beszélgetésük mégis mindig a KILO-ra kanyarodott vissza. Arról beszéltek, hogy milyen nehéz dolguk lesz a hanglokátorosoknak a Burdwood-zátonynál, és annak az idegtépő lehetőségéről, hogy mi van, ha Benjámin Adnam parancsnok veszi őket észre először. Szeptember 20-án, éjjel 23.00-kor megváltoztatták az irányt Sáo Paulónál, 2-1-5-re, hogy az utolsó délnyugati útjukat megtegyék a part mentén, amely elviszi őket Uruguay mellett, és a széles argentínai földbenyúlás mellett. Dunning parancsnok a következő 200 kilométeren keletre irányítja a Columbiát, hogy elhagyják a Rio Grandé hegyvonulatát, és a mélyebb vizek felé térjenek. Innentől kezdve már csak 4 nap utazás a Falkland-szigetekig. Szeptember 24-én hajnalban érték el a szigetek keleti partját, egy nappal a dátum előtt. Dunning parancsnok keleten maradt, olyan mélyen, amilyen mélyen csak tudott, elhaladt a brit fennhatóság alatt álló terület mellett, amelyért Margaret Thatcher kész volt harcba szállni 1982ben. – Sok ember van a világon, aki miatt nem aggódnék – mondta Dunning parancsnok –, de igazán nem szeretném, hogyha a britek észrevennék, hogy a szigetük körül ólálkodok egy tengeralattjáróval, anélkül hogy bejelenteném nekik. Ezek a fickók nagyon veszélyesek. Biztosan állíthatom. Bill Baldridge, aki épp egy csésze kávét ivott a parancsnokkal, kuncogott. – Pontosan tudják, hogy hol vagyunk. Velünk együtt dolgoztak majdnem a kezdetektől fogva. Ok fedték fel nekünk Adnam kilétét. – Jól van, csak el akarom kerülni a félreértéseket – mondta „Dörgő” Dunning nevetve. Most először rendelte el a sebesség csökkentését. Dél felé indultak, csupán 15 csomó sebességgel a Burdwood-homokzátony 100 kilométer széles nyugati vége felett. A hanglokátoros csapat számára a sekély vízben keletkező zaj olyan mértékeket öltött, hogy mindenki megértette, hogy itt lehetetlenség lenne bárkit is megtalálni a halrajok között. Négy óra alatt keltek át. Dunning parancsnok periszkópmélységbe jött fel kétszer is, először, hogy megnézze a vizet, amely borzalmasan ködös és szeles volt, egyidejűleg nagy dél-atlanti hullámokkal, melyek délnyugat felől érkeztek, ahol az Atlanti és a Csendes-óceán először

találkozik, a Horn-fok éles és meggyötört szikláinál. Másodszor azért, hogy ellenőrizze a műholdas összeköttetést. A legénység most működésbe léptette azt a hatalmas elektronikus antennarendszert, amely mint egy „farok”, követte a tengeralattjárót – súlytalanul a vízben –, és amíg működtek, lehetővé tették, hogy a hanglokátorosok mindent halljanak – minden irányból, kivéve azt a kis vízszakaszt, amely mögöttük volt. Ezt a vak foltot rutinmódon kezelték. Minden pár órában, de elég gyakran, a tengeralattjáró megfordult vagy a jobb, vagy a bal oldala felé, hogy ellenőrizze a hátoldala mögötti sávot. Hogyha bármi is becserkészte, a hanglokátorosok azonnal észrevették. Úgy hívták, hogy „rendezni a hátvédet”. A passzív hanglokátort maga után húzva, a Columbia 12 km/h-val csendesen haladt kelet felé, a baloldalán a Burdwood-zátony szikláival. Dunning parancsnok, akinek most már kezében volt MacLean admirális leírása és javaslata a területről, úgy tervezte, hogy végigmennek a zátony mellett, és a sziklák árnyékában állnak meg őrködni, várva az érkező orosz KILO-ra.

Szeptember 24-e délutánján még egyszer ellenőrizte a műholdas összeköttetést, hogy jelentse a helyzetét, és felvegye az új információkat. Egy jelzés volt. Ez azt árulta el neki, hogy a Springfield a Virgenes-fok környékén őrjáratozott, a Magellán-szoros keleti bejáratánál, amely egy cikcakkos tengerszakasz Argentína partjai közt, mely szabad nemzetközi átjárást biztosított a szoroson keresztül.

A Charlotte az 54. szélességi fokon volt, a Shan Yoan-foktól északra, és őrséget állt a Tűzföld északkeleti csúcsánál. Az Ashewille a mély vizeket őrizte délkeletre a Horn-foktól. Mindhárom tengeralattjáró készenlétben állt arra az esetre, ha a Columbia elvétené. A KILO-63-nak nem volt lehetősége arra, hogy egy darabban megkerülje Dél-Amerikát. De igazán nehéz helyzetben ebben az állapotban a Columbia volt, melynek parancsnoka úgy vélte, hogy a KILO valószínűleg egynapi járásra van a keleti parttól, és körülbelül 10 km-es sebességgel közeledik, csak néha jön fel a felszínre azért, hogy a légzőperiszkópján keresztül levegőt cseréljen, és újratöltse a hatalmas és nagyon is fontos akkumulátorát.

Dunning parancsnok és csapata szeptember 25-én röviddel 00.30 után érték el a zátonyt. Majdnem biztosak voltak benne, hogy eddig nem kerülték el a KILO-t, de ha elkéstek volna, akkor is a másik három tengeralattjáró biztosan elkapná. Dunning nyugat felé fordította a hajót. Bill Baldridge teljesen meg volt győződve a titkos kairói üzenet valódiságáról, és nem várta a KILO-t a megadott dátum és idő előtt, vagyis szeptember 25-e 12 óra, 54.40 D szélességi, és 60.00 NY hosszúsági fokon. Pontosan ott, ahol most haladtak, lassan a sötét vízben. Az idő múlt. A passzív hanglokátor hatalmas elektronikus „fülei” egész éjjel és reggel a jeges mélységeket söpörték, mindig a csendes mély víz felé fordulva, háttal a zátony zajának. Hatóránként jelentették a zajt az antennarendszeren. A Columbia állt és várt, maga mögött tudva a zátony zaját. Mindnyájan kíváncsiak voltak, hogy mikor fog a KILO hátborzongatóan kisiklani a déli óceán felől. Attól tartottak, hogy nem fogják meghallani a tengeralattjáró zaját a mögöttük lévő zátony miatt, amely elhomályosítja, elnyomja és álcázza bármelyik tengeralattjáró hangját. De „Dörgő” Dunning és Bill Baldridge most már mint fegyvertársak, tudták, hogy megvan az az előnyük, hogy ők értek oda először ennek a sötét és halálos bújócskának a színhelyére. Szeptember 25-e, szerda dél elérkezett, és el is múlt. Szeptember 26-a ugyanúgy jött és elment. Még mindig semmi. A délután is eltelt, és a hanglokátorosok nem érzékeltek semmilyen halkan közeledő, egytörzsű, ötlapátos hajót. Egész éjszaka résen álltak. Az őrség éjfélkor váltott. 04.00-kor „Dörgő” Dunning kapitány újra felmerült periszkópmélységbe, hogy ellenőrizze a szatellitet. Nem volt üzenet. Az amerikai tengeralattjárók az őrhelyükön voltak, és külön-külön vártak a KILO-ra. De a Columbia állt ütésre készen a támadási vonal közepén. A második őrség felváltotta az elsőt éjfélkor, és „Dörgő” Dunning elrendelte, hogy a tengeralattjáró újra merüljön le a jéghideg, sötét vízbe. 06.00-kor mozgolódás támadt a hanglokátoros szobában. Skip Govans altiszt valamit mormogott, hogy valamilyen halvány zajt hallott a háttérben. – Csak a zajszint növekedett, lehetett akár eső is, csak valami végigsöpört a felszínen. Gondoltam, van valami... egypár percig. Jerry Curran főhadnagy mellette állt, és 06.04-kor a főnök megint megszólalt. – A hangszint emelkedik – mondta. – Nehéz megmagyarázni, lehet, hogy csak az időjárás. 06.14-kor az elektromos megfigyelő jelzett... – Kapitány – hanglokátor... halvány motorhang közeledik. Viszonyítás 92. Riadókészültség 135-re. Fejtsék meg a kétértelmű jelet. Beleillik-e a mintába. – Hanglokátoros – Kapitánynak... azonnal ott leszek. Curran főhadnagy keresztülvágott a szobán a „vízesés” képernyőig, ahol kivehetően látszottak a motor vonalai. A komputer összehasonlította a beépített mintát ezzel az eredménnyel. – Pontosan beleillik, uram, nincs kétség. „Dörgő” Dunning hátra lépett. – Semmi más? – Semmi, kivéve ez az állatkert mögöttünk a zátonyon. – Távolság? – Távoli, uram. Az irány nem változott. Úgy érzem, egyenesen előrehalad. Dunning parancsnok odalépett Baldridge-hoz. – Mit csinálna az ön admirálisa jelen helyzetben, Bill? – Azt tanácsolta, hogy mozduljunk el a nyomvonalról északra, próbáljuk meg a zátonyt a hátunk mögött tartani háttérnek, hogyha a KILO teljes csöndben közeledne felénk. – Éppen a légzőcsövével levegőt cserél, nyugati irányban. Nagyon nagy zajt csap ahhoz a csónakhoz képest. De azért mi északra mozdulunk, ahogy tanácsolja. Negyven perc iszonyú lassúsággal telt el. Bill meghallotta a hanglokátorosok következő bejelentését. – Az eredmény jónak látszik. Újra kelet felé tart, megint felénk közeledik. Még mindig a légzőcsövét használja, lassabban megy 15 kilométernél. – Egyes és kettes rakétaindító cső készen áll. Körülbelül 3000 méterre vagyunk a KILO előre látható nyomvonalától. – Oké – mondta „Dörgő” Dunning csendben, mintha a hangja elárulná a jelenlétét. – ezen a helyen megállunk... aztán hagyjuk, hagy menjen, és hátulról lövünk, hogy ne legyen esélye elfogni a közelgő torpedó jeleit. – Igen, uram.

15 perc telt el, és a KILO már 12 kilométerrel közelebb volt, mint az első észlelésnél, három kilométerrel délre a Columbiától. – Periszkóp fel... itt, Bill, ön a hivatalos megfigyelő. Jelentenie kell a Haditengerészet főparancsnokának, hogy igazi élő KILO volt. Vessen egy pillantást rá. Bill Baldridge belepillantott a lencsébe, a szürke vízen keresztül, és látott valami halvány, antennára emlékeztető dolgot fel-le mozogni a hullámokban. – Igen. Eléggé hasonlít. Nehéz megállapítani, de az biztos, hogy nem vonóhálós hajó. – Periszkóp le. Tüzet nyit 5 perc múlva. Lokátoros, biztosítsa a teljes hangfelvételt. – Lokátoros, értettem. Három perccel később... – Kapitány – lokátorosnak... a cél dinamikusan megállt levegőt cserélni. Átmegyek a széles hullámsávba, de az összes vonal eltűnt. Perceken belül teljesen csendes lesz. – Azannyát. A KILO felől érkező hangok elhaltak. Eltelt egy perc, és „Dörgő” Dunning úgy határozott, hogy a legutoljára mért adat szerint 3000 méterről lő. Elküldi az MK48 torpedót 6 km/h-val, a hanglokátorral pedig passzív marad az utolsó 60 másodpercig. Aztán a Columbia torpedóirányító tisztje bekapcsolja az aktív hanglokátorokat, hogy teljes pontossággal beállítsák az irányt, és közben kioldja a rakétát a pontos célba, nem hagyva időt a megtorlásra sem. – Egyes készültség... – Utolsó helyzetmeghatározás... – Tűz! A hanglokátoros szobában hallották, ahogy a hatalmas, vezetékkel irányított torpedó fémese n becsapódik a vízbe a csövön keresztül. A Columbia kissé megrázkódott. – A torpedó irányítás alatt... – Kezelje a torpedót... – A lövedék kezelve... Egy perc eltelt... – Lövedék 2,1000 méterre a céltól. – Lokátoros – kapcsoljon aktívra. – Igen, uram – mondta a hanglokátoros tiszt és megnyomta a gombot, amely erőteljes árulkodó hanghullámot küld egyenesen a KILO utolsó mért adata felé, aztán visszaverődik róla és lehetővé teszi az utolsó percben pontosan beállítani a célpont helyzetét.

260713SZEPT02. 54. 40D, 60.00NY. Irány 225. Sebesség 5. A Burdwood-zátonytól keletre. Mélység 16 méter. – Kapitánynak – lokátoros... aktív hangátadás... HANGOS... irány zöld 135... Amerikai tengeralattjáró. NAGYON KÖZEL. – Figyeljen a 2-es számú kilövőcsőre. Állítsa be a célt. Irány zöld 135. Hatótávolság 3000 méter. Mélység 100 méter. Lőjön, amilyen gyorsan csak tud. – KEMÉNYEN JOBBRA. Kormány 0-3-5. Ellentámadásra felkészülni. Teljes gőzzel előre... 10 fokkal lejjebb... 200 méter. – 2-es tüzelt, kapitány. – Kapitány – lokátorosnak... aktív torpedó közeledik... valószínű találkozás. EGYENESEN ELŐRE... TÁVOLSÁG 900 MÉTER...

Egyenesen az ellensége felé fordulva, teljes sebességre kapcsolva, Georgij Kokoshin kapitány nekikezdett a vakmerő, de klasszikus orosz torpedókivédő manőverbe. Kiadta utolsó parancsát... – ELTÉRÍTŐK... 30 LE... Az amerikai torpedó becsapódott egyenesen a hajó orrába, hatalmas erővel felrobbant, és egy nagy lyukat tépett a nyomás alatt lévő hajótörzsbe. A víz beözönlött, letépve a választófalakat.

Kokoshin kapitány felnézett a másfél méter magas, 7 centi vastag acélajtóra, amely védte őt, pont időben ahhoz, hogy lássa, hogy az ajtó berobbant felé, nem tudva ellenállni a 86 tonna víznyomásnak. Meghalt tengeralattjárós egyenruhában, szolgálatteljesítés közben. De szolgálatát nem az anyaország javára teljesítette, amelyet pedig egész életében szolgált az utolsó 5 hónap kivételével. A Columbiában már elfogták a közelgő orosz torpedót, amelyet felvillanó utolsó reménysugárként lőtt ki a KILO fegyverkezelő csapata. – Kapitány – hanglokátorosnak... valószínű kilövés, átmeneti célpont. „Dörgő” Dunning csendes maradt. – Kapitány, igen... oldalszárny előre. Teljes kanyar jobbra... 30 le... 300 méter... eltérítő bóják 1 és 2. – Torpedó -torpedó -torpedó... irány 260... aknakereső módozat... balra fordul. Gyorsan... még mindig aknakereső. – Hajóközép, kormánylapát – kiáltotta a kapitány. – Még mindig balra fordul... de már gyengébb, uram. Elvétette. – Igen, elvétette – válaszolta Dunning parancsnok. És Billhez fordult, majd hozzátette azon a tengerésznyelven, amit ilyenkor szoktak használni. – Hidegrázást kapok tőle, ahogy elmerül. És most elrendelte, hogy a hajója merüljön fel a felszínre, és meglepődött, hogy az óceán milyen hamar elcsendesedett. Nyugatra, kétkilométernyire a víz felszíne sima volt. Egyedül a zord és elhagyatott Dél-Atlanti-óceán közepén, a Columbia arrafelé indult, a nyugodt, csendes víz felszínén, hogy formálisan is azonosítsák küldetésük céljának maradványait. Nem sok látnivaló volt igazán. Égy csomó olaj, egy pár faroncs, és néhány azonosíthatatlan tárgy, tengerészöltöny-darabok és más ruhadarabok, amelyek kirobbantak a torpedó hatására. A maradvány, a nehéz vasszerkezet, a fegyverek, a motorok, és a hajó legénysége már 4 kilométer mélyen feküdt az óceán fenekén. Dunning parancsnok, Bill Baldridge és Vingate hadnagy fent álltak a hajóhídon és bámultak lefelé a KILO maradványaira. Lent a fedélzeten vagy fél tucat ember a legénységből szintén meg akarta vizsgálni a küldetésük eredményét. Orosz holttestek, gondolták. De nem láttak semmit. Egypár percig csend volt, valószínűleg az ismeretlen halottak iránti tisztelet jeléül. De hirtelen az egyik fiatal tengerész felkiáltott. – Hé, mi az ott lent? Ott, ahova mutatok. De senki nem látott semmit. A tengerész felnézett a hídra, zavarban érezve magát hirtelen kitörése miatt. – Bocsánat, uram – mondta –, de megesküdnék, hogy egy csomó 100 dollárost láttam úszni ott, az olajban. Csak Baldridge főhadnagy mosolygott.

EPILÓGUS PENTAGON 1100, október 10., csütörtök A Védelmi Minisztérium hivatala, E gyűrű, harmadik emelet Robert MacPherson személyesen vett részt az eligazító tájékoztatáson. Harcourt Travis, a külügyminiszter, Josh Paul tábornok, a Vezérkari Testület elnöke, Scot Dunsmore admirális, a Haditengerészet Parancsnoka, Arnold Morgan altábornagy, a Katonai Hírszerzés igazgatója, és az az ember, aki az első pillanattól fogva a végső megsemmisítésig nyomon kísérte az orosz KILO utáni nyomozást, Bill Baldridge, mind ott gyülekeztek a teremben. Ted Lynch vezérőrnagy, a CIA-től is hivatalos volt az ülésre, és egy egész dossziényi anyaggal érkezett, amit az irakiaknak a Jefferson katasztrófába való gazdasági beleszövődéséről állított össze. Az Egyesült Államok Elnöke is csatlakozni kívánt hozzájuk 11.15-kor, de nem szándékozott végigülni a tanácskozást. Azért gyűltek itt mind össze, hogy megfogalmazzák az orosz KILO titkos megsemmisítésének hivatalos jelentését. Itt a zárt ajtók mögött, Amerika három legfőbb állami hivatala végső tárgyalásra készült a Pentagon legfőbb hivatalaival, hogy meghozzák a végső döntést arról, hogy nem vallanak be semmit. Az irániak semmit sem szóltak a megsemmisített tengeralattjáróikról, az oroszok már eldöntötték, hogy nem hozzák nyilvánosságra a KILO-ról

szóló nyomozati eredményeket, az izraeliek nem szándékoztak közzétenni semmit Benjámin Adnamról, sem a valószínűleg meggyilkolt külső ügynökükről. A kormányok szeretik nyugovópontra tenni az ilyen ügyeket. Az Egyesült Államok is kész volt leplet borítani a Thomas Jefferson-ügyre. Az Elnöknek nem állt szándékában letörölni a Föld színéről Bagdadot az egész világ szeme láttára. Robert MacPherson megerősítette, hogy az Elnök nem forgat ilyet a fejében, mivel az orosz KILO és legénysége, és Benjámin Adnam már rég az Atlanti-óceán mélyén fekszenek. Az asztalnál mindenki olvasta az üldözésről és a megsemmisítésről szóló jelentést, melyet nagyrészt Bill Baldridge írt, és Arnold Morgan admirális hagyott jóvá. A Ted Lynch vezérőrnagytól kapott gazdasági elemzés beleillett a kirakós játék hiányzó helyeire. Egy személyes jelentés is érkezett David Gavron tábornoktól, amely többé-kevésbé megerősítette, hogy Ben Adnam parancsnok tizennyolc éves korától iraki beépített ügynök volt az Izraeli Haditengerészetnél. A Mossad komputerizált hang-összehasonlítást végzett a Barzan al-Tikrit tóparti házban lehallgatott beszélgetésről. Először csak arra jöttek rá, hogy a két beszélgető partner ugyanabból a városból származott, vagyis Tikritből, mely Bagdadtól északra, a Tigris folyó partján található. A Mossad technikusai azonosították a másik hangot is, mely minden kétséget kizáróan Benjámin Adnamé. Ő is Tikritből származik, mint Szaddám Húszéin, és az iraki kormány nagy része. A Mossad öt nappal a halála után leplezte le Adnam kilétét, úgy, hogy a genfi beszélgetést összevetették egy kazettával, amelyen Adnam ad utasításokat izraeli tengeralattjárós kiképzős tiszteknek. A dolgok kezdtek összeállni, amikor az Elnök megérkezett. Mindenkit melegen üdvözölt, szokásához híven a keresztnevén szólítva az embereket, és közölte, hogy természetesen töviről hegyire átolvasta az összes jelentést. De be kell látnia mindenkinek, hogy egyelőre tovább nem léphet, kivéve, ha háborút indítana Irak ellen, ami a következményekre nézve nem lenne valami jó ötlet. Beszélni akart a repülőgép-anyahajók és kíséretük jövőbeli biztonsági fejlesztéséről, és különösen érdeklődött „Dörgő” Dunning parancsnoknak a KILO elsüllyesztéséről szóló beszámolója iránt. De előre feltett szándéka az volt, hogy hagyja az egész ügyet lenyugodni. Egyelőre az a tény is kielégítette, hogy tudta, az irakiak álltak az egész ügy mögött. Mintha csak az alkalmas pillanatra várt volna, hogy megbosszulja a történteket. – Uraim, szeretném megköszönni a nyomozó bizottságnak azt a hatalmas munkát, amit végzett. Szeretném, ha valaki tolmácsolná a skót admirális iránt érzett hálámat is. Nagyon sokkal tartozunk neki. Szeretnék találkozni vele, ha meg lehetne szervezni. – Addig is egyezzünk meg, hogy hallgatunk. És most, hacsak nincs valakinek valami halaszthatatlan mondanivalója, úgy hiszem, le is zárhatjuk az ügyet. – Végighordozta tekintetét az asztaltársaságon, majd még egyszer megismételte mosolyogva: – Van még valami? – Uram – szólalt meg Baldridge főhadnagy határozottan –, nem kaptuk el Benjámin Adnam parancsnokot. Nem volt a tengeralattjárón. Még mindig életben van. És remélem, nem tervez valamilyen újabb akciót. Minden fej feléje fordult. Az Elnök csodálkozva nézett, de aztán gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. – Bill! – mondta tettetett felháborodással. – Nem mentünk mi már keresztül valami hasonló dolgon egyszer valamikor? – De igen, uram. – Akkor igaza volt, úgyhogy inkább leülök és hallgatom. Dunsmore admirális közbevágott. – Főhadnagy, az Elnök úr nagyon elfoglalt. Nem tudta volna ismertetni velem legújabb teóriáját egypár nappal ezelőtt? – Alig hiszem, uram. Épp most jöttem rá. Észembe sem jutott, amikor ott álltam és néztem, hogy törlik le azt a KILO-t a térképről. – Min töri a fejét? Lehet hogy elfoglalt vagyok, de nem annyira, hogy ezt ne hallgassam meg. – Oké uraim – mondta Bill. – Ha Dunning kapitány jelentésének 14. oldalára lapoznak, akkor láthatják, hogy mi kilőttük a vezetékes irányítású torpedót, és hagytuk, hogy hadd fusson 50 km/h-s sebességgel kétezer méteren keresztül. Aztán bekapcsoltuk a fegyver hanglokátorát

aktívra, hogy pontosan lássa a célt, aztán hirtelen növeltük a sebességét. A Columbia hanglokátoros jelentése szerint csak harminc másodperccel később csapódott be. – Ez azt jelenti, hogy a KILO védekezése klasszikus „Bolond Ivanuska” volt. – Bolond micsoda...? – kérdezte az Elnök. – Bolond Ivanuska. Tengeralattjárós zsargon a szokásos orosz, torpedó előli kitérési módszerre. Az idióták csak megfordulnak, és teljes sebességgel megindulnak visszafelé a közeledő torpedó irányába, egyre mélyebbre merülve. Azt hiszik, ez a taktika megbolondítja a torpedó hanglokátorát és arra készteti hogy elvétse a célt. És tényleg ez is történik. Néha. De egy nyugati országban kiképzett parancsnoknak álmában sem jutna eszébe ilyen. – A mi módszerünk az, hogy beletaposunk a gázba, és a közeledő rakétával megegyező irányban menekülünk. Ez azt jelenti, hogy ha a torpedó hetven kilométeres sebességgel közeledik, és mi negyvennel menekülünk, akkor legföljebb negyven kilométerrel tud elkapni, és még akkor is van egy fejhossz előnyünk. Ez plusz perceket ad, ami alatt ki tudunk még találni valamit. Tudják, eltérítő bóják, elhárító taktikák. De az biztos, hogy nem rohanunk fejjel neki annak az ördögi bombának! Az asztal körül csend volt. Bill Baldridge még hozzátette: – A KILO-630 azért nyerte el helyét a Haditengerészet „Fekete Múzeumában”, mert egy Mester volt a fedélzetén; és azért kellett elpusztulnia, mert ez a Mester már nem volt a fedélzeten. Aki a hajón maradt parancsnokolni, az egy orosz volt, feltehetőleg Georgij Kokoshin kapitány, és nem Ben Adnam. – És gondolja, hogy Ben csak úgy leugrott a fedélzetről? – Nem, uram. Akkor szállhatott le, amikor tankoltak. Számításaim szerint valahol az Indiaióceánon, mielőtt átléptek volna az Atlantira. Tulajdonképpen még egyszer fel kellett tankolniuk üzemanyaggal, valahol Afrikától nyugatra. Ben otthagyta őket valamelyik megállónál. Ezért repültek a levegőbe az első torpedótól, amit kilőttünk rájuk. Az Elnök felállt. – Köszönöm, Bill. Nagyon érdekes volt. Arnold, bizonyára figyelni fogja Adnam lépéseit, ebben bizonyos vagyok. Ne hagyják, hogy lerázza a megfigyelőinket. Egyelőre azt hiszem, megfontolás alá veszem az ügyet.

Október 30., Kansas Bill Baldridge főhadnagy leköszönt az Egyesült Államok Haditengerészeténél betöltött állásáról, és visszavonult a családi ranchra. Két nappal később tartottak egy emlékünnepséget a bátyja, Jack Baldridge kapitány tiszteletére. A Haditengerészet lelkésze vezette le a szertartást a folyó partján, a gránit és bronz emlékmű mellett. Scott Dunsmore admirális, é s felesége Grace Dunsmore, a mintegy háromszáz megjelent közt volt.

November 30., Camp David Sir Iain MacLean admirális és az Egyesült Államok Elnöke lassan lépkedtek, háttérben a Blue Ridge-hegység őszi színpompájával. Az ösvény, amelyen sétáltak, az ötvenhektáros elnöki rezidencia mélyén helyezkedett el, juhar és hikorifa ligeteken vezetett keresztül. A fák levele vörösen égett és aranylott a reggeli fényben. Az ösvény olyan kanyargós volt, hogy az őket tisztes távolból követő titkosrendőrök és tengerészgyalogsági őrök alig-alig látszottak. – Elnök úr, ön csodálatos helyre hívott engem – mondta az admirális. – Ha tehetném, önnek adnám, azért, amit értünk tett. Örülök, hogy eljött, és el tud tölteni egypár napot velünk. Meghívtam Scott Dunsmore admirálist vacsorára, így megengedhetjük magunknak, hogy kedvenc időtöltésemmel foglalkozzunk, vagyis a Haditengerészetről beszélgessünk.

– Örömmel nézek elébe. Van egypár közös ismerősünk is. Egy időben a washingtoni Brit Nagykövetségen dolgoztam mint haditengerész attasé. Ismertem az előző Haditengerészeti Parancsnokot. – Ó, igen, az még énelőttem volt. De biztosan kedvelni fogja Scottot is. Nagyon jó parancsnok, és sokkal több vidámság szorult belé, mint amennyi előszörre látszik. És nagyon okos is... mint önök mind, az ilyen vezető fickók. – Nagyon hízelgő, uram. De igazából mi mind nagyon egyszerű, őszinte emberek vagyunk. – Mint a védelmi vonalasok – válaszolta az Elnök –, de azért az mégsem olyan, mint egy nukleáris tengeralattjárót, vagy egy harci repülőgépet kormányozni. – Valószínűleg nem, de el kell mondanom, hogy volt itt egy igazán félelmetes játékos a Vörösbőrűeknél, mikor itt jártam... Az Elnök nevetett. – Mielőtt visszatérnénk vacsorára, admirális, hadd kérdezzek meg öntől valamit, amire ön minden nehézség nélkül válaszolhat. – Csak tessék. – Tegyük fel, hogy ön egy nukleáris tengeralattjáróban van. Az ellenség, amely az ön háta mögött van, kilő önre egy torpedót, passzív hanglokátorral, körülbelül 3000 méter távolságból. Ezer méter távolságban aktívba kapcsol, begyorsít, és egyenesen ön felé közeledik. Ön mit csinálna? – Teljes sebességgel elindulnék előre, a hátsó felem mutatva a torpedónak, és megpróbálnék ragaszkodni a 800 méteres előnyömhöz. Közben kilőnék három-négy eltérítő bóját, hogy összezavarjam a torpedó hanglokátorát. Felemelném a hajó orrát, és megpróbálnék a felszínre úszni, mert a torpedó nagyon össze tud zavarodni ott. A hullámok visszhangja összekeveredik a hanglokátoréval, ha már egyszer tíz méterre megközelíti a nappali világosságot. A propellerem zaja és a hullámok mögöttem szintén megkavarják. – Ez az, amit Benjámin Adnamnak is megtanított? – Igen, pontosan ezt tanítottam meg neki is. – Köszönöm, admirális. A vacsora az Aspen Lodge-ban, az elnöki rezidencia egyik legnagyobb házában volt tálalva. Ez egyike volt a birtok fákkal borított területén szétszórva elhelyezkedő rezidenciáknak. Amerika elnökei szerették ezt a helyet, Roosevelttől kezdve, aki alapította, Eisenhoweren keresztül, aki az unokája után elnevezte, Jimmy Carterig, aki itt kötötte meg a közel-keleti megállapodást. Sir Iain MacLean a Dogwood Lodge-ban szállt meg, ahol Anvar Szadat 1978-ban. A délután nagy részét a Jefferson jelentés olvasásával töltötte, este 19.30-kor pedig átsétált az Aspenbe. Pontosan annak a beszélgetésnek a közepébe cseppent, amire számított. Dunsmore admirális és az Elnök azzal a kérdéssel próbáltak megbirkózni, hogy vajon Adnam a hajón volt-e vagy nem. A bemutatás megtörtént, de a beszélgetés továbbra is a körül az ember körül forgott, aki felrobbantotta a Thomas Jeffersont Épp a torpedó sebességéről beszéltek, amellyel a tengeralattjáróba ütközött, amikor hallották, hogy Sir Iain a következő szavakat dörmögi: – Hmmm. Bolond Ivanuska. Ekkor Dunsmore az admirálisnak szegezte a kérdést: – Ön szerint Adnam a fedélzeten volt, amikor a torpedó kilőtte a KILO-t? – Semmiképpen. A „Bolond Ivanuska” egyértelműen elárulja. És szerintem, uraim, az is biztos, hogy egyetlen ember lehetett csak, aki azt a négy sor üzenetet elküldte. És az pedig Adnam. – Én ismerem azt az embert. Hidegvérű, de önmagát nagyon féltő, rettenetesen agyafúrt gyilkosról van szó. Semmi esetre sem maradt volna a tengeralattjáró fedélzetén. Azt egyenértékűnek tartotta volna az öngyilkossággal. Vagy csellel, vagy fenyegetéssel, vagy erőszakkal, de sikerült időben megszöknie. – Egyébként is le kellett szállnia, hogy befejezze a feladatát. – És befejezte? – Ó, természetesen. Az irakiak soha nem engedték volna be azt a KILO-t a kikötőjükbe. Mindeddig úgy vártam, hogy majd elsüllyesztik, és akkor majd nem találunk egyebet egypár roncsdarabon kívül. De Adnam egy lépéssel továbbment. Nem ő süllyesztette el, nem volt rá szüksége. Önök megcsinálták helyette, és csak egy egyszerű kis négysoros levélke kellett hozzá.

– Jézusom! – kiáltott fel az Elnök. – A disznó! Egy ugrással előttünk járt végig. – Nemcsak önök előtt, hanem mindannyiunk előtt. Mielőttünk, akik tanítottuk, a Mossad előtt, az oroszok előtt, legalább három ugrással, az irániak előtt, akik az országa esküdt ellenségei. És az Egyesült Államok előtt. Trükkös kis bestia, nem gondolják? – Ravasz fickó, az már biztos. És ami a legrosszabb, hogy nem is tudunk mit tenni az ilyen átkozott terroristákkal. Természetesen hadat is üzenhetnénk, vagy nukleáris támadást is indíthatnánk Irak ellen. De nagyon mocskos dolog lenne az egész. A nemzetközi közösség fele rosszul lenne. Az átkozott média pedig tele lenne romba dőlt iskolák és kórházak képével. Tudják, hogy milyenek. – Attól tartok, túlságosan is. A végén el kell fogadnunk, hogyha egy tucat anyahajóval őrizni akarjuk a világot, néhanapján el is veszíthetünk egyet. Ez szörnyű nagy ár, de az alternatíva egy óriási nagy világkáosz. Attól félek, hogy a 21. század átka az lesz, hogy tömegpusztító eszközök kerülnek őrült mániákus gyilkosok és fanatikusok kezébe. – Igen, uram, de azért nem kell, hogy erőtlenek legyünk. Ösztönözhetjük az oroszokat arra, hogy ne adják el bizonytalan, kétes kormányú országoknak azokat az átkozott KILO-kat. Azt alig hiszem, Elnök úr, hogy általános gyakorlatot csinálhat abból, hogy amelyik nemzetet veszélyesnek ítéli a szabad világ számára, annak egyszerűen eltörli a tengeralattjárós flottáját. – Nem, azt tényleg nem tehetjük. De mint ahogy kitalálta, részlegesen alkalmaztuk ezt a problémamegoldást. – Sejtettem, uram, attól a pillanattól fogva, hogy először hallottam felőle. – Egyelőre nem sokat tehetünk az ügyben anélkül, hogy bevallanánk, hogy mi történt az anyahajóval, amit nincs szándékunkban. – Ott van természetesen még a gátak lehetősége – mondta MacLean. – Milyen gátaké? – kérdezte Dunsmore. – Amik a Tigris folyón találhatók. Amiket az irániak már megpróbáltak felrobbantani az irakiakkal folytatott háborújuk idején. – Emlékszem – mondta az Elnök –, az egyiket úgy hívják, hogy Samarra Barrage, ugye? – Az az – válaszolta MacLean. – Még otthon Skóciában voltam egyszer vadkacsavadászaton az egyik fickóval, aki a külügyminisztériumban dolgozik az iraki osztályon. Nemrég beszélt erről. Az admirális elmondta, amire emlékezett, az iraki gátakkal kapcsolatban. Az egyik, a Samarra Barrage, Bagdadtól 200 kilométerre északra található, és 85 milliárd köbméter vizet tárol. A másik, a Darband-I-Karjan, az jóval kisebb, az három köbkilométer vizet tart. Ez a Tigris egyik mellékfolyóján található, 200 kilométerre északkeletre a fővárostól, a Halablan nevű hegyi városkától nem messze, egyenesen az iráni határon, ahol három folyó fut össze. Ezt a hatalmas Darband tárolót akarták az irániak felrobbantani, de az irakiak valahogy megneszelték. Később az is kiderült, hogy az irániak a Samarra Barrage felé is úton voltak, de végül soha nem értek oda. – Emlékszem – mondta az Elnök –, arról is szó volt, hogy az egyiket kilőjük az Öböl-háború idején, de aztán lemondtunk róla, mert senkinek nem volt gyomra megfullasztani több millió irakit. Azt hiszem, én sem tettem volna ilyet. – Igen, uram, de az én emberem szerint ezeket a dolgokat tudományosan is megvizsgálták. Kiderült, hogy korántsem kerülne annyi emberáldozatba, sőt szinte semmibe. De az biztos, hogy padlóra küldené az egész iráni gazdaságot egypár évre. – És mennyire lenne nehéz a feladat? – Csak egy kicsit. Nem jobban, mint kilőni az ajatollah tengeralattjáróit. Fontos az időzítés. Ahhoz, hogy Bagdadot teljesen lekapcsoljuk, az emberem szerint mindkét gátat egyszerre kellene felrobbantani. Ezt pedig pontosan akkorra kellene időzíteni, amikor a hó elolvad a hegyekben, vagyis amikor a legtöbb a víz. Ilyen módon Irak jó pár évig nem okozna gondot a világnak. Valószínűleg megbénulnának mind gazdaságilag, mind lelkileg. – Tehát akkor mostantól számítva van három hónapunk, hogy fontolóra vegyük, hogy teljes mértékben megbosszuljuk-e a Thomas Jefferson elvesztését. – Igen, uram, de attól tartok, többet nem segíthetek. Tengeralattjárósokra nemigen lesz szüksége. Az elnök elgondolkodott. MacLean admirális folytatta.

– Tudja, uram, én az önök helyében nekilátnék, hogy átgondoljam az egész repülőgépanyahajós rendszert. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, amiről most kaptunk elég meggyőző bizonyítékot. Vagyishogy ezekben a veszélyes időkben a „nagy amerikai rendőrt” elteheti láb alól egy viszonylag egyszerű „bicskás”, mert minden biztonsági rendszer léket kaphat valahol. Nincs 100 százalékos biztonság. – Esetleg kisebb és olcsóbb egységeket rakhatnánk a frontvonalba, amelyek lehetővé tennék, hogy megőrizzük katonai kapacitásunkat. – Ha a fanatikus gerilla újra ránk támadna, legyen neki kisebb célpontja... mint egy multimilliárd dolláros repülőgép-anyahajó, hatezer emberrel a fedélzetén. Azt esetleg lehetne tartogatni a háttérben, készen és biztonságban, arra az esetre, ha meg akarnánk büntetni az agresszort. – Gondolom, olvasta már, hogy a Birodalom idejében, mi britek, mindig egy feláldozandó ágyúnaszádot tettünk a frontvonalba, az érdeklődők szeme elé. A hadtest csak akkor támadott, ha az ágyúnaszádot megtámadták. – Ha egyébként a mindennapokban valami gond támad a város egyik felén, nem a rendőrfőnököt küldjük rögtön a helyszínre, hanem csak egy őrjáratot. Az Elnök arca felderült, ahogy végiggondolta egy ilyen stratégia politikai következményeit. Dunsmore is megszólalt. – Igen, ez egy érdekes és sokat vitatott kérdés. Én magam is gondoltam már rá, hogy vajon bölcs dolog-e egy nagy repülőgépanyahajót tenni Tajvan és Kína közé. Ebben a pillanatban egy fegyveres biztonsági őr lépett be az ajtón egy üzenettel MacLean admirálisnak, hogy hívja fel a lányát, Laurát másnap reggel. – Bocsánat, ez teljesen magánjellegű hívás lesz – mondta szabadkozva, hozzászokva már a Királyi Haditengerészet szűkmarkúságához. – egypár napra „szabadságot vett ki”, hogy meglátogassa egy barátját New Yorkban. Operába mennek, meg ilyesmi. Gondolom, a barátaival a városon kívül tartózkodik, valahol New Jerseyben vagy Connecticutban. A terület hívószáma 3-1-6. – Akkor biztos, hogy a városon kívül van, admirális – mosolygott az Elnök. – 3-1-6 New Yorktól Nyugatra van, körülbelül 900 kilométerre, kint az én szülőhelyem mellett, Amerika Kansas nevű államának déli részén. – Te jóságos ég, ettől tartottam – mondta az admirális lemondóan. – Az anyja ki fog borulni teljesen.

December 14., Fort Meade, Maryland Morgan admirális óvatosan nyitotta ki a különleges küldeménycsomagot, mely a reggeli postával érkezett az íróasztalára. Egy kis újságkivágást tartalmazott, melyet egy címeres, izraeli követségi diplomatapapírra ragasztottak. Az újságcikkben ez állt: Kairó, hétfő. Egy arab ruhás, negyven év körüli férfi holttestére bukkantak a fellegvár környékén. Hamdi rendőrfőnök közlése szerint ezt az embert tarkón lőtték. A hivatalos szervek egy éjfél utáni bejelentés alapján léptek működésbe. A gyilkos fegyvert még nem találták meg. A rendőrség még mindig a Mohamed Ali-mecset környékén kutat, ahol a holttestet megtalálták. Hamdi rendőrfőnök szerint az incidens a jelekből ítélve lehetett profi leszámolás is, melyet egy vagy több személy követett el. Az áldozat személyi iratait elvitték, viszont meglehetősen nagy mennyiségű készpénzt hagytak nála, így a rablás kizárt. A rendőrség folytatja a nyomozást. Morgan admirális mélyebben beletúrt a borítékba, és kihúzott egy vékony bőrtárcát. A tárca belsejében egy kis katonai jelvényt talált, egy horgony, címerszőlővel körbefonva és egy kis ezüst tengeralattjáróba ágyazva, az izraeli tengeralattjárós szolgálat jelvénye. A bőrtárcába nyomtatva, Arnold Morgan kivehette az elhalványult B.A. monogramot. A kísérő szöveg megmosolyogtatta. Ezek a szavak voltak a papírra írva: „Csak azért, hogy emlékeztessük rá – csak egy parancsnok volt. Erőszakos kis gazember. Minden jót! D.G.”

Morgan admirális csak ült, és gondolkodott. A bőrtárcát elteszi a saját kis katonai múzeumába, mely győztes küldetések szuvenírjaiból állt. Úgy döntött, hogy a kis jelvényt pedig az Elnöknek adja, mint a Thomas Jefferson gyilkosának törvényes elítéléséért folytatott harc eredményét. A végén „Dörgő Dunning” torpedója és a Mossad golyója megtették együttes hatásukat, és ha szélsőségesen is, de igazságot szolgáltattak.

Fehér Ház, december 20., délidő A két gyalogsági őr becsukta az ajtót, egyedül hagyva Bill Baldridge-ot az Ovális Teremben szemtől szemben az Elnökkel. – Hello, Bill. Örülök, hogy eljött – mondta az Elnök, megkerülve az asztalt, hogy kezet rázhasson vendégével. – egy kis vacsorát rendeltem a számunkra, amelyre meghívtam Scott Dunsmore-t és Morgan admirálist is. Szeretném megköszönni mindhármuknak ezt az átkozottul nehéz munkát, amelyet olyan nagy szakmai hozzáértéssel vittek végbe. – Köszönöm, uram – válaszolta Bill. – Nagyon nagyra becsülöm dicséretét. Az Elnök egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta. – Mint tudja, a küldetés szigorúan titkos volt, tehát nem tudom semmilyen kitüntetésben sem részesíteni. Nem tudom előléptetni sem, mivel leköszönt a Haditengerészettől. Tehát azt hiszem, be kell érnie az én személyes köszönetemmel. – Ez engem teljes mértékben ki is elégít, uram. Az Elnök hellyel kínálta Billt, aztán odasétált az asztalához. – Bill, én nem vagyok olyan buta, mint ahogy egyesek gondolják. Nagyon is jól emlékszem, hogy ön volt az, aki felhívta a figyelmemet a baleseti teória lehetetlenségére. – Igen, uram. Nagyon magányos vélemény volt abban az időben. – Tudom, hogy az volt. Arra is emlékszem, hogy ön akadt annak az arab parancsnoknak a nyomára. És elment, és azonosította a Mossad számára. Ha ön nem találja meg, még most is vakarhatnánk a fejünket. – Szerencsém volt Northwoodban, uram. – Arra is emlékszek, hogy ön volt az, aki rájött, hogy Adnam nem lehetett azon a tengeralattjárón, amit felrobbantottunk. – A „Bolond Ivanuska”, ugye? – Igen, a „Bolond Ivanuska’’. Ugyanezt a kifejezést használta az a csodálatos skót admirális is. És ön is részt vett a Columbia akcióján, a végső pillanatban, amikor kilőtték a KILO-t. Bill, a fene vigye el! Szeretném kinevezni admirálisnak, a legfiatalabb admirálisnak az egész Haditengerészetnél, de nem tehetem. – Nem baj, uram, úgysem járkál olyan sok hadihajó ott kinn a prérin! Az Elnök mosolygott. Aztán elővett a fiókból egy kis csomagot, amit odaadott a kansasi cowboynak. – Nyissa ki, ez az öné. Én közben átmegyek ide a szomszéd hivatalba, és mindjárt visszajövök, aztán mehetünk vacsorázni Scottal és Arnolddal. Az Elnök távozott, és Bill Baldridge ott állt egyedül az Ovális Terem kellős közepén. Leszedte a csomagolópapírt, és egy lapos kis ékszerdobozt tartott a kezében. Kinyitotta, és egy fehér házi hivatalos papírt talált benne, amelyen gondos kézírással az Elnök sorai álltak, és csak a keresztneve szerepelt aláírásként. „Billnek, mert elég bátor volt ahhoz, hogy figyelmeztessen, és mert a barátom.” A papír alatt, a mélyvörös bársonypárnába tűzve egy kis katonai jelvényt talált, egy horgony, címerszőlővel körbefonva, egy kis ezüst tengeralattjáróba ágyazva.

UTÓSZÓ ÍRTA SIR JOHN WOODWARD ADMIRÁLIS

Ki kell jelentenem személyes érdekeltségemet Patrick Robinson könyvében, aki még 1991 ben segítette saját emlékirataim megírását. A Nimitz című könyve írásakor felkért, hogy legyek technikai tanácsadója a tengeralattjárók működésének területén – vagyis hogy viseljem újra a tengeralattjárós zászlóaljparancsnoki címet – mint valaha a Falkland-szigeteknél mint hadtestparancsnok. Felhívta figyelmem arra, hogy a könyv lapjain találok egy erőteljesen megrajzolt admirálist, aki lehet, hogy ismerősnek fog tűnni mind nekem, mind azoknak, akik az én parancsnokságom alatt szolgáltak. Habár el kell mondanom, hogy az ő regénybeli admirálisa csöppet sem hasonlít az én, magamról alkotott személyes képemhez. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felismertem volna. Ezt az utószót azért írom, hogy elismerésemet fejezzem ki a könyv, és annak igaz, és ezért szörnyű kérdésfeltevése iránt. Patrik Robinson számos szakemberrel konzultált, mind Anglia, mind az Egyesült Államok haditengerészeténél, az alatt a két év alatt, amíg a regény megírására készült. Abban biztos vagyok, hogy mindenki tudatában volt a téma nagyságának, és annak hogy az USA Haditengerészetének micsoda veszélyek közt kell tevékenykednie. A szerző ezt a „legrosszabb eset” forgatókönyvet egy alig letehetően izgalmas olvasmánnyá változtatta. Nem tért el a manapság egyre nagyobb mértéket öltő terrorizmus zord valóságától, sem attól, hogy a modern katonai parancsnok milyen védtelenül áll szemben egy ravasz és alattomos „bicskással”. Ami a Nimitzben történik, megtörténhetne akár a mai világban is, mindannyiunk számára veszélyes következményeket vonva maga után. Mind a Királyi Haditengerészet, mind az Egyesült Államok Haditengerészete sajnos tudatában van a ránk leselkedő veszélynek. De mégis, az Atlanti- óceán mindkét partján vannak olyan politikusok, akik készek lennének csökkenteni a védelemre szánt összegeket, nem véve komolyan a katonai oldalról érkező szigorú figyelmeztetéseket. Emlékeztetni kellene az olyan országokat, mint Nagy-Britannia, vagy az Egyesült Államok, hogy ha bármilyen módon csökkentik az éber őrködést a világ felett, azért a végén vérrel és könnyel kell fizetniük. Margaret Thatcher, aki már nincs hivatalában, de emlékezetünkben annál inkább, egy egészen másféle, messzelátó politikát képviselt. Március 9-én, a Missouri államban lévő Fulton városban, a Westminster Főiskolán tartott történelmi értékű előadásában a következőket mondta: A szovjet összeomlás felnagyította a modern idők legveszélyesebb fenyegetését: a tömegpusztító fegyverek elszaporodását. Ezeket az eszközöket – és a hozzájuk kapcsolódó szállító és fejlesztőberendezéseket – a terroristák manapság közepes gazdasági fejlettségű országokból nyerik, mint például Irak, Irán, Líbia és Szíria... néha olyan országokból is, mint Kína vagy Észak-Korea, de legnagyobb mértékben a volt szovjet területről.