Pamela Morsi - Ártatlan Szenvedély

Esme ujjaival végigsimított Cleav ölelő, erős karján, majd érzékien megcsókolta, s egy nagyot sóhajtott. Élvezettel adta át magát a tiltott gyönyörnek. Minden izgató mozdulatra készségesen reagált. A térde megremegett, s egy pillanatra attól félt, meg sem tartják a lábai. Azonban Cleav erősen tartotta a karjában, szinte felemelte a földről. A lány hosszú, karcsú lábai a férfi köré tekeredtek. Cleav felnyögött, mintha a feltörő vágy elviselhetetlen fájdalmat okozott volna, pedig maga volt a mennyország. Szorosan ölelték egymást, olyan szorosan, mintha mindketten a szívükhöz akarták volna ölelni a másikat. Cleav felnyögött az élvezettől. A lány beletúrt a férfi hajába. Megborzongott a sima, selymes haj tapintásától, és mélyen beszívta a fűszeres, férfias illatot. Cleav beleharapott Esme alsó ajkába. Ezek után már nem lehetett különválasztani a gyönyörteljes, mély, torokból előtörő sóhajtásokat…

PAMELA MORSI

Ártatlan szenvedély

A mű eredeti címe GARTERS Copyright © 1992 by Pamela Morsi All right reserved! A fordítás a Jovel Books 1992. évi kiadása alapján készült.

Hungarian translation © 1993 by LAP-ICS Hungarian edition © 1993 by LAP-ICS Fordította: Palkó Ágnes

Kiadja: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ

ISBN 963 7767 67 0

Címzett: Mr. M. Cleavis Rhy 1888. február 26. Vader, Tennessee állam Mr. Rhy! Nagyon izgatottan ragadtam tollat, hogy írjak önnek. Van egy régi barátom, Benjamin H. Westbrook, akivel annak idején együtt jártunk a Yale-re, és aki jelenleg Dr. Phythe-nál dolgozik Washingtonban. Múlt csütörtökön levelet kaptam tőle, amelyben az ön haltenyésztési munkájáról írt, nagy elragadtatással. Azt hiszem, az ön eredményei roppant segítséget jelenthetnének az én itteni kutatómunkámban. Be kell vallanom, alig tudtam elhinni, hogy olyan eldugott hegyi vidéken, amilyennek Tennessee államot mondják, olyan gazdagságot lehet találni, mint a Salmonidae három különböző fajtáját. Egész biztos, hogy az önök kis forrás táplálta hegyi patakja az Appalachhegységi pataki pisztráng legdélibb élőhelye. Őszintén remélem, nem megyek túl messzire, ha azt kérem, hogy meglátogathassam önt, és saját szememmel megnézhessem a munkáját. Még ma megírom ezt Dr. Westbrooknak is. Őszinte tisztelettel Theodatus G. Simmons Springfield, Massachusetts

1. Tennessee, 1888. A reggeli szellő még őrzött valamit a tél hidegéből, és a nap nem tudta felszárítani a füstösszürke ködöt. A barátságtalan idő ellenére Esme Crabb, kopott kabátjába burkolózva, lefelé tartott a hegyről. Nem is figyelt az időjárásra. Ott lenn a völgyben, a sötét, kopár téli fák között már idelátszott úticélja, Vader. A Nolichucky folyó partján álló kis település a legnagyobb volt, amit Esme valaha is látott. Négy házból, egy templomból, egy béristállóból állt az egész, és a kis iskolából, ahol ő csak néhányszor fordult meg. No meg abból a házból, ahová igyekezett. A ház elölről úgy tűnt, mintha kétszintes lenne, de Esme látószögéből jól látszott, hogy csak földszintes, hosszú és keskeny épület. Még messze volt ahhoz, hogy a bejárat fölé erősített táblát is lássa, de jól tudta, mi áll rajta: „Ifjabb Cleavis Rhy Vegyeskereskedés”. A hegy lábánál a lány megállt egy pillanatra, hogy rendbe szedje magát. Miután megigazította harisnyáját, és leporolta szoknyáját, büszkén felemelte a fejét. Ünneplőruháját viselte, és meg volt róla győződve, hogy ha olyan jól végzi a dolgát, amilyen jól néz ki, akkor minden rendben lesz. Határozott léptekkel elindult a bolt felé. A nővérei vitték bele ebbe az egészbe, gondolta. Az ikrek tizenhét évesek voltak, és Esme szerint az egész vidéken ők voltak a legszebbek. A legtöbben nem tudták őket

megkülönböztetni egymástól, még a saját apjuk sem, és Esme ezt nem értette. Az ő szemében ugyanúgy különböztek egymástól, mint bármely más két ember. Az viszont igaz, hogy ugyanolyan hibáik vannak. Mostanában mindketten Armon Hightowerről ábrándoztak, akinél haszontalanabb ember nemigen létezett egész Tennesseeben, talán csak Esme apját kivéve. Mama ugyanolyan volt, mint az ikrek, levette a lábáról a csinos arc és a széles vállak. Meg is kapta a maga jóképű, széles vállú férfiját, és aztán halálra dolgozta magát érte. Esme elhatározta, hogy a nővéreit nem engedi ugyanerre a sorsra jutni. Ezért jött most ide. – Jó napot, Mr. Tyree, Mr. Denny! – Köszönt, és fellépett a bolt tornácára. A két férfi a bolt előtt üldögélt egy padon, történeteket meséltek egymásnak, és bagót köpködtek. – Ki vagy te? – kérdezte Tyree, s a szeme sarkából ránézett, közben tovább rágta a bagót. – Esme Crabb – felelte a lány egyszerűen. – Mit mond? – Azt mondja, Esme Crabb! – ordított Denny Tyree fülébe. – Tudod, Yo egyik lánya. A szépek közül? – kérdezte Tyree, és újból odasandított. – Nem – hangzott a határozott válasz. Esme fülig pirosan lépett be az ajtón. Hiszen gyakran hasonlították össze a nővéreivel, és ebből ő mindig vesztesen került ki, de éppen ma reggel egy kicsit többet szeretett volna abból, amivel Isten olyan bőkezűen megáldotta a testvéreit. Mikor belépett, a bolt csendjét egy kis csengő verte fel. A hátsó pult előtt egy férfi állt, előtte szétszórt papírok és számlakönyvek. Felemelte a fejét, és udvarias mosollyal felnézett a lányra. – Jó reggelt, kisasszony! Nézzen csak körül! Szóljon, ha valami megtetszik.

Rögtön vissza is fordult a papírjaihoz, Esme pedig körbesétált a boltban, s megpróbált közömbösnek látszani. Mindkét oldalon keskeny pult húzódott, mögöttük pedig dohánnyal, konyhai felszerelésekkel, konzervekkel megrakott polcok. A bejárat mellett álltak a készruhával teli szekrények, és a rövidárut, a hajolajat, a nadrágtartót, a halászhorgot rejtő fiókok. A lány feje fölött, a szarufába vert kampókra akasztva lószerszámok, kosarak, üstök és éjjeliedények lógtak. A hátsó sarokban, ráccsal ellátva állt egy kis fülke, ahol a pulton különböző színű tinták sorakoztak, és egy sor fából faragott pecsét, amelyekre a „Tennessee Állam Vader Városának Postahivatala” feliratot vésték. Esmének máskor igazi szórakozást jelentett, ha eljött a vegyesboltba, de a mai feladat mindent lehetetlenné tett. Hátrapillantott a férfira, aki magas és sovány volt. Nyilvánvalóan nem az eke mögött töltötte az életét. De ropogós fehér inge alatt széles váll feszült, amit még jobban hangsúlyozott a nadrágtartó két szürke csíkja. Pultra könyöklő hosszú karja nem nagyon izmos, de ahhoz elég vastag, gondolta Esme, hogy megvédje magát, ha arra kerül a sor. A haja sötét, de nem fekete, inkább barna. Középen elválasztva viseli, de fürtjei mégis a homlokába hullanak. A lány közelebb lépett, és jól megnézte a férfi kezét is. Hosszú, vékony ujjai között ceruzát tartott, körmei olyan tiszták voltak, amilyet Esme még sohasem látott. – Megvan! – suttogott a férfi, és megjelölte az egyik számot az oszlopban. Kijavította a hibát, és elmosolyodott. Ettől a mosolytól Esmében mintha megdermedt volna valami.

– Cleavis Rhy! Megbolondultál? – Esme még mindig hallotta nővérei hahotáját.

A tegnap esti vita, mint az összes többi az utóbbi hetekben, Armon Hightower nevének említésével kezdődött. – Az a fickó egyszerűen semmire sem való – mondta Esme komolyan. – Egyáltalán nem olyan férfi, amilyet szeretnék nektek. – Armon Hightower a legjóképűbb férfi a környéken – tiltakozott Adelaide. – Tennessee-ben minden lány szerelmes belé. Miért ne lehetnénk mi is? – kérdezte Agrippa. Esme csípőre tette a kezét, és nagyot sóhajtott. – Mert már elég régóta élünk apával. Tudhatnátok, hogy a szép beszéd és a csinos arc nem tesz ételt az asztalra. Erre az ikrek mindketten elhallgattak. Ilyenkor, tél végén, mindig nagyon kevés volt az élelem, és az éhség komoly dolog. Esme látta el az egész családot kenyérrel, és ő volt, aki gondolkozott mindannyiuk helyett. De akármiről beszélt, főleg persze az evésről, mindig ugyanazt mondta, úgyhogy már unalmas volt. – Miért, te milyen férfit szeretnél nekünk? – kérdezték egyszerre a szép, szőke ikrek. Esme egy percig összevonta a szemöldökét, és gondolkozott. – Meg kell mondanom őszintén, én reménykedtem Milt Newsome-ban, mielőtt el nem vette azt a Maud Turhellt. Az ikrek Esme háta mögött egymásra néztek. Hálásan pillantottak az ég felé, hogy megköszönjék Milt Newsome szerencsés házasságát. – Miltnek van a legjobb farmja közel s távol. Nagyon bíztam benne – rázta meg a fejét Esme szomorúan. – Olyasvalaki kellene, akinek nagy háza van. Nem akarok örökké ebben a barlangban élni. – Körülnézett a nem túl nagy helyiségben. – Nekünk is kell majd hely, hogy ott lehessünk a menyasszonnyal. – Esme elgondolkodott, és lassan fel-alá járkált a szobában. – Legjobban azt szeretném, ha lenne egy kis

félretett pénze is a nehéz időkre. Amilyen a mi szerencsénk, mindig jönnek nehéz idők. Megállt séta közben, és a távolba meredt, gondolatban minden férfit sorra vett a környéken, és sorban el is vetette őket. A nővéreit nagyon szerette, de az egész család jóléte megért annyit, hogy az egyikük gazdag emberhez menjen férjhez. Hirtelen izgatottan felcsillant a szeme. – Tényleg! Miért is nem jutott eszembe hamarabb! – Ki? – kérdezték az ikrek egyszerre. – A boltos, Cleavis Rhy! – Cleavis Rhy? – kiáltottak a lányok azonnal. – Megbolondultál? – Tökéletesen megfelel – jelentette ki Esme. – Nincs is olyan öreg, mint Milt Newsome, és az a ház! Van benne vagy fél tucat szoba. És apa egészségének is jót tenne, ha lekerülnénk végre a hegyről. – Nincs is semmi baja apának – mondta Adelaide. – És miért nem akarjátok? – kérdezte Esme. – Nem olyan, mint mi – siránkozott Adelaide. – Még csak nem is úgy beszél, mint mi. Azt sem tudnám, mit mondjak neki. – Nem kell semmit mondani, csak szép legyél. A férfiaknak ennyi elég. A két lány azonban nem hallgatott rá. – Neked fogalmad sincs róla, mit akarnak a férfiak – mondta egyikük nyíltan. – Sohasem engedtél magadhoz egyet sem, még kőhajításnyi távolságra sem. – Még sohasem próbálta egy sem, aki ért volna valamit – felelte Esme, de aztán gyorsan másra terelte a szót. – Ha csak egyet pillantana is valamelyiktek arra a boltosra, mindannyian abban a nagy, fehér házban lakhatnánk, és egész életünkben sült csirkét ehetnénk! A nővérek csökönyösen rázták a fejüket. – Én nem – jelentette ki Agrippa.

– Én sem – szajkózta Adelaide. – Ha annyira tetszik neked Cleavis Rhy, menj hozzá te! Legalább harminc éves – tették hozzá. – Segíthetek? – Cleavis Rhy felnézett a papírok tömegéből. Még mindig mosolygott, és Esme ráadásul úgy találta, hogy ilyen barátságos világoskék szemet még sohasem látott. Kiszáradt a torka. A szíve olyan hangosan dobogott, mint a kovács kalapácsa. Gondolkodás nélkül kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. – Hány éves? Cleavis Rhy egy pillanatra megdöbbent a kérdéstől, de gyorsan magához tért. Huszonhat – felelte, és értetlenül nézett. Esme bólintott. – Gondoltam, hogy nem olyan öreg, mint amilyennek mutatja magát. Cleav figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, aztán jobban megnézte a lányt. – Maga Yohan Crabb lánya, ugye? – Igen – válaszolta Esme, és egy kicsit kihívóan felemelte a fejét. A férfi láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Értse meg, nem tudok tovább hitelezni az édesapjának. De ha valami létfontosságú dologra van szüksége… – Nem kell semmi – felelte Esme gyorsan, és lenyelte a csomót, amit a szégyen a torkába kergetett. A boltos újra elmosolyodott, még kedvesebben. – Ott a ládában van egy kis kétszersült. Vegyen belőle. – Nem azért jöttem, mert éhes vagyok – felelte. Esme minden szavából büszkeség áradt. – Persze. De attól még ehet egy falatot. Esme zavarba jött, lépett egyet a láda felé. Cleavis azonnal visszafordult a papírjaihoz.

Most vagy soha. Hiszen ezért jött le a hegyről. Ha most nem mondja ki amit akar, akkor soha. A családja pedig örökké békán és alkörömössalátán fog élni. – Elvesz feleségül? – Tessék? Esme pár lépésre állt a férfitól, tekintetük összefonódott. A férfi arcán döbbent rémület ült, a lányé pedig lángolt, mintha tűzben égne. Imádkozott, hogy nyíljon meg az ég, és csapjon bele egy villám. – Azt kérdeztem, van-e áfonyalekvár? – Egy percre feszült csend támadt. Cleav agya végül felfogta a kérdést. – Nem, áfonya nincs – mondta halkan. – Őszibarackbefőtt van, és szilvalekvár. Esme könnyedén bólintott, és a bolt végébe ment, s remegett a keze miközben kivett egy kétszersültet a ládából. Vastagon megkente a vékony kétszersültet szilvalekvárral, de úgy érezte, nem bír lenyelni egy falatot sem. Cleav tekintetével követte a lányt, s fejében kavarogtak a gondolatok. Valóban azt mondta volna? Dehogyis, bizonygatta magának. De hogy lehet az, hogy ilyen bolondságokat hall? Tisztán hallotta, a lány azt kérte, vegye el feleségül. Nem, biztosan félreértette. A lány a kétszersültes láda mellett állt, háttal neki. A haja hosszú, göndör, sötétszőke, két-három tincs lazán összefonva a tarkóján, a többi pedig rendetlenül hullik rá a vállára. A rongyos gyapjúkabát csak a csípőjéig ért, nehéz szövetszoknyája pedig jobb napokat is látott valaha. Cleav még innen távolról is jól látta a kopott szegélyt: egy jó arasszal rövidebb volt annál, amit a divat és a jó ízlés diktált. De a legrosszabb a cipő. A fekete fűzős bakancs egy paraszt lábára illett volna, nem pedig egy fiatal nőére. Valóban azt monda volna…? Nem, bizonygatta magának újra. Mostanában bolondját járatja vele a füle. Kényszerítette magát, hogy a könyvelésre figyeljen. Megtalálta a háromcentes különbséget, ami reggel óta

bosszantja, de a mérleget még meg kell csinálnia. Munka közben azonban a szeme folyton elkalandozott a kályha mellett álldogáló, és kétszersültet rágcsáló nő felé. Esme megpróbálta eldönteni, mit tegyen. Harapott egyet az édes kétszersültből, de nem érezte az ízét. A kályha körül nádfonatú karosszékek kínálták magukat hívogatóan, de inkább állva maradt. Minden szék előre fordult, és most nem bírt volna Cleavis Rhy szemébe nézni. Óvatosabbnak kellett volna lennie. Nem csupán kibökni az ajánlatát, mint egy bolond. Talán nem hallotta. Vagy mégis? Esme imádkozni kezdett bárcsak ne hallotta volna a férfi. Az igazság az, hogy egész éjjel álmatlanul feküdt, küszködött az elhatározásával, igyekezett meggyőzni magát, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Végül is hajlandó feláldozni magát, az egyéni boldogságát, egy szerelem nélküli házasság oltárán, a családja kedvéért. Arra nem is gondolt, hogy mi lesz, ha a férfi nem akarja. De most félni kezdett a visszautasítástól. Mióta jobban megnézte, teljesen elhatalmasodott rajta a félelem. Végül is nem is olyan öreg, és egész jóképű. Persze nem olyan, mint Armon Hightower, de szép az arca. És az a mosoly… Esme meglepődött, hogy hangos sóhajtáson kapta magát. Igazán szemtelenség egy férfitól, hogy szép is és gazdag is egyszerre! Harapott a kétszersültből, s megrázta a fejét. Bárcsak megfelelne az ikrek közül valamelyiknek a férfi! Azóta már úszkálhatnának a pecsenyelében. A formás, göndör hajú Crabb ikreken minden férfinak megakadt a szeme, fiatalnak, öregnek egyaránt, és bármelyik büszke lenne rá, ha ilyen szépség sétálna az oldalán. Esme nem ilyen volt. Ő mindig is különbözött a testvéreitől. Mióta képes bármit is megérteni, tudja, az ikrek szép feje tökéletesen üres. Nyilvánvalóan azért teremtette őt az Isten, hogy erre a két szép, szeleburdi teremtményre vigyázzon.

Nővérei közül bármelyiket kint hagyná az esőben, megfulladna, mert nem jutna eszébe, hogy becsukja a száját. Esme örömmel, szeretettel vállalta ezt a feladatot. Alig emlékezett az anyjára. Apjuk pedig egyszerűen csak apa volt. Esme életében a nővérei voltak a legfontosabbak, és csak nagyon ritkán fordult elő, hogy irigyelte volna tökéletes arcbőrüket és csodálatos vonalaikat. Ez most a ritka alkalmak egyike. Legalább a melle teltebb lenne, így nyújthatna valamit Cleavis Rhynak. De Esme melle határozottan lapos volt. Azonban fürge vagyok, mint a csík! – emlékeztette magát. Vajon Cleavis Rhy szereti az ügyes nőket? Esme hallotta, hogy a férfi Knoxvill-ben járt iskolába. Egy olyan nagy városban biztosan sok ügyes embert láthatott. Esme azt is tudta, hogy a férfinak abba kellett hagynia az iskolát amikor az apja meghalt, és haza kellett jönnie, hogy átvegye a boltot. De Pearly Beachum azt mondta a templomban, hogy befejezte a főiskolát levelezés útján. Ez már valami! Pearly legutóbb azt pletykálta, hogy Cleavis nagy figyelmet fordít Sophrona Tewksburyre, a lelkész lányára. Sophrona játszott a templom zongoráján. Mindig nagyon udvariasan beszélt Esmével és az ikrekkel, de Esme nem sokat értett abból, amit mondott. Szinte állandóan a Bibliát olvasta, és mindenre tudott valami idézetet. Esme úgy érezte, nem igazán bizalomgerjesztő, ha valakinek nincs saját mondanivalója. Vajon így lehet Cleavis Rhy figyelmét megnyerni? Ő is megtanult néhány részt a Bibliából. A Korinthusziakhoz írott Első Levél 13. fejezetét kívülről fújja, vagy legalábbis fújta. Esme mormolni kezdett magában. „Ha az embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, könyörület pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a…” Hirtelen megállt, „...könyörület?” Ez nem

tartozott a kedvenc szavai közé. Sokkal többször hallotta, mint szerette volna. Talán jobb lesz nem emlékeztetni Cleavis Rhyt, hogy tavaly karácsonykor elengedte apjának a 42 dollár 73 centes tartozást, ami évek során összegyűlt. Na és a Példabeszédek könyve 31. fejezete? Az talán jobb benyomást tesz rá. „Derék asszonyt ki találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket.” Ó, a fenébe is! – gondolta Esme. Már megint ez a pénz! Ez nem fog menni. Sohasem lesz olyan szép, mint a nővérei, és az is biztos, hogy nem olyan, mint Sophrona Tewksbury. Ő egyszerűen csak Esme Crabb, és azok a dolgok, amiket ő tud – például megnyúzni egy oposszumot, és egy hétig négy embert etetni belőle – valószínűleg nem fogják felkelteni egy ilyen különleges fickó figyelmét. Akkor egy nő, aki semmiben sem kiemelkedő, hogyan találjon magának férfit? Eddig sohasem tette föl magának ezt a kérdést. Most pedig hirtelen ez lett a legfontosabb. Gondolataiba merülve érezte, hogy a harisnyája ismét lecsúszni készül. Elkeseredett sóhajtás kíséretében feltette a lábát a legközelebbi kisszék szélére, és kissé felemelte a szoknyáját. Előrehajolt, hogy felhúzza az elkóborolt harisnyát, de hirtelen megdermedt. Megérezte magán a férfi pillantását, s szándéka ellenére a férfi felé fordult. Cleavis Rhy meleg pillantását Esmére szegezve mereven és mozdulatlanul állt. A lány szeme tágra nyílt, és első gondolata az volt, hogy gyorsan elszalad. Azonban valami visszatartotta. Valami különös forróság öntötte el Esmét, amint a férfit nézte. Nehezen vette a levegőt, ajkai kissé szétnyíltak. Elfordította a tekintetét, meztelen lábára nézett, és hirtelen nem is bánta, hogy megmutatta neki. Évek óta azon tűnődött, mi lehet férfiak és nők között az a különös kapcsolat, de sohasem jött rá. Azt tudta, hogy szükség

van rá, de mindig azt érezte, hogy határozottan szégyenteljes és buta dolog. És most egyszerre, ezen a kedd délelőttön, Cleavis Rhy vegyeskereskedésében életében először érezte meg a vágy édes, sötét hullámát. Cleavisre pillantott, aki nem tudta levenni róla a szemét. Mellkasa fel-le járt, hirtelen neki is kevés lett az üzletben lévő levegő. A férfi erős keze a pulton feküdt, mintha meg akarná támasztani magát, s ujjai között kettétört a ceruza. Esme a harisnyájához kapott, óvatosan és nagyon lassan kisimította a fekete anyagot a combján. Mintha csak véletlenül tenné, magasabbra gyűrte a szoknyáját, s egy pillanatra még a fehér pamut alsóneműjének fodra is kivillant. Aztán lágyan visszasodorta a harisnya szélét, úgy, hogy fehér, selymes bőre kivillant. Szükségtelenül széles mozdulatokkal igazította el maga körül a szoknyáját, majd levette a lábát a székről. Szembefordult Cleavis Rhyjal. Lassan, csípőjét riszálva odasétált a pulthoz. Rövid, dolgos életében Esmeralda Crabb még sohasem érezte ezt az erőt, ezt a fajta magabiztosságot. Észrevette, hogy a férfi keze remeg, felsőajka fölött pedig izzadságcsöppek gyöngyöznek. A vágy. Egy hatásos fegyver. Tettetett ártatlansággal Esme csípőre tette az egyik kezét, és így szólt: – Szóljon, ha valami megtetszik! Ahogy Cleav meghallotta saját, gyakran ismételt mondatát a lány szájából, magához tért a megdöbbenésből. Gyorsan kihúzta magát, s majd megfulladt, mert érthetetlen módon annyira kiszáradt a torka. Persze máshol is kényelmetlenül érezte magát, s mentegetőzésbe fogott. – Miss Crabb, én… én nem… bocsásson meg, hogy… én… A lány győztesen mosolygott. – Kérem, Mr. Rhy, csak szólítson nyugodtan Esmének.

Ezzel megfordult, s kisétált az üzletből, izgatóan riszálva a hátsó felét. Minden el van intézve. Mielőtt a répa kihajt, Mrs. Cleavis Rhy lesz belőle.

2.

Yohan Crabb a leglustább ember volt a Tennessee állambeli Vaderben. Ezt mindenki tudta. Néhányan azt gondolták, talán ő a leglustább az egész világon, de ezt eddig még senki sem tudta bebizonyítani. Ha Yo Crabb részeges lett volna, érthető lenne lustasága, de istenfélő ember lévén, Crabb ajkát sohasem érintette az alkohol ördöge. Ő egyszerűen csak a lustaság kedvéért volt lusta. Azt beszélték, hogy amikor Yo született, és különös, idegen nyelvet beszélő édesanyja utolsó leheletével azt kérte, nevezzék a fiát Yohannak, valójában azt akarta mondani: „Fiam, látom, hogy semmire nem leszel jó.” Mikor Yo feleségül vette Providence Portiát, a falu aprócska reménysugárt látott felvillanni. Miss Providence nagyon dolgos lány volt, és mindenki azt hitte, hogy jó hatással lesz Crabbre. De sajnos Yohan új energiaforrásait máshol hasznosította. Az esküvő után még egy év sem telt el, amikor megszülettek az ikrek, tizenegy hónappal később pedig Esme. Amennyire Esme tudta, Yo soha többé nem csinált semmit. Kivéve persze a hegedülést. Ha nem játszott volna olyan szépen, Yohan Crabb teljesen értéktelen ember lett volna. Így csak gyakorlati szempontból nem ért semmit. Hegedülni, azt valóban tud, gondolta Esme, mert a hegyen felfelé tartva már hallotta a zenét. Ahogy közeledett, egyre hangosabban és tisztábban hallotta. Milyen édes, milyen romantikus, gondolta a lány, és még mindig maga előtt látta Cleav rászegeződő meleg tekintetét.

Jó estét, apa! – köszönt Esme, amikor a férfi kilépett a ház előtti tisztásra. Bár az igazat megvallva, a ház szó túlzás volt. Esme jól emlékezett arra, amikor fel kellett jönniük ide. Egy évvel azután történt, hogy a mama meghalt. Titus Mayfieldnél voltak bérlők, de már nem volt ott az édesanyja, hogy elvégezze a munkát. Apja a földben hagyta a termést, és majdnem elrothadt. Mayfield maga szedte föl végül, majd azt mondta apának, költözzön ki a házból, mert olyan bérlőt akar felvenni, aki dolgozik is. Ezután felköltöztek a hegyre. Esme apja mellett gyalogolt, az ikrek pedig előreszaladtak, kacagtak, s virágot szedtek. – Jó erős ház – mondta az apja. – Azt hiszem, kőháznak is lehetne nevezni. Nem fog egyhamar összedőlni, és ami a legjobb az egészben, hogy a miénk. Teljesen a miénk, és senki sem fogja elvenni tőlünk. Nyolcéves korára Esme már annyira kiismerte az apját, hogy nem hitt neki. – De hiszen ez egy barlang! – kiáltott fel rémülten, és rámeredt leendő lakóhelyükre. – Ne haragudj, kedves – mentegetőzött az apja. – Hidd el, kicsikém, én ugyanúgy nem örülök neki, hogy ide kell hoznom a gyerekeimet, ahogy ti sem örültök neki. De nincs mit tenni. Esme szemét elöntötték a kétségbeesés könnyei, de visszatartotta. – Barlangban fogunk lakni! – kiáltott fel Agrippa izgatottan, cérnavékony hangon. – Barlanglakó vagyok – ütögette meg Adelaide a mellét. – Látod – súgta oda Yo Esmének –, minden rendben lesz. Én sohasem hazudok neked. Esmének be kellett látnia, hogy valóban kőből volt a ház. Évszázadok óta éltek benne medvék, úgyhogy nem úgy nézett ki, mint ami össze akar dőlni. Sőt apa tényleg mindenben igazat

mondott: senki nem veszi el tőlük – mivel egyetlen ember sem lenne hajlandó itt élni. A barlang előtt most hasított rönkökből szélfogó állt. A kidőlt fákat és a bozót cserjéit különféle módon erősítették össze, és ahol csak lehetett, kövekkel, sárral voltak megtámasztva, meg még sok mással, amit Esme fel tudott vonszolni a hegyre. Volt bejárati ajtó is, amitől tényleg majdnem úgy nézett ki, mint egy ház. Az egyik nyáron Esme még ablakot is vágott, de aztán lefedték a nyílást. A barlangban ugyanis sohasem volt túl meleg, télen pedig elviselhetetlen hideg tudott lenni. Ezért kályhát is raktak, a csövét a tető alatt vezették ki egy lyukon. A kályha nem csupán a főzést tette lehetővé, de elviselhetőbb lett a helyiség melege is. Szép ez a dal, apa – dicsérte Esme. Az öreg rámosolygott. Bár már hatvan felé járt, még mindig jóképű volt, ráadásul értett is hozzá, hogy elbűvölő legyen. Tetszik, kicsi Esmém? Ma költöttem ezt a kis dalt. A lány elmosolyodott, majd hirtelen elkomorodott. – Ma írtad ezt a dalt? Remélem, nem tartott el egy egész napig. – Majdnem – vallotta be az apja. – Megígérted, hogy lemész a folyóhoz, és megpróbálsz fogni valamit vacsorára. Yo sóhajtott, és megrázta a fejét. – Kicsi Esmém, teljesen elfelejtettem. Ez az igazság. Esme érezte, amint elönti a bosszúság. – Apa, hogy felejthetted el? Nincs semmi ennivaló ebben az átkozott házban! – Csak úgy elfelejtettem, kicsikém. Tudod, hogy van ez nálam. Elkezdek játszani, és elfelejtem hány óra, megfeledkezem az evésről, az alvásról és mindenről. – Adelaide és Agrippa nem figyelmeztettek?

– Nem is láttam őket reggel óta. Miután elmentél, megjelent az a Hightower fiú, és a lányok elmentek vele kirándulni. – Kirándulni! Remélem, az ennivalót az a fickó hozta. – Dehogyis – felelte az apja kurtán. – Mindketten vittek egyegy kosarat. Esme már eddig is bosszús volt, de most dühbe gurult. – Az isten szerelmére, még csak egy kis kukoricalisztünk sincs! Mégis, miből etessem az egész családot? Az apjában volt annyi tisztesség, hogy legalább zavarba jött, és gyorsan felállt. – Ne haragudj, kicsi Esmém – mondta hízelgően. – Máris indulok a folyóhoz. Esme elkeseredetten sóhajtott, és megrázta a fejét. – Apa, már mindjárt esteledik. Mire leérnél a folyóhoz, besötétedik. Yo meglepetten nézte, amint a nap már lebukni készült a hegyek mögött. – Igazad van, Esme. Úristen, te lány, hol voltál egész nap? A lány elpirult. Azonnal haza kellett volna jönnie, és munkához látnia. De szerette volna még őrizgetni magában azokat a perceket, így egész délután a folyóparton kószált, Cleavis Rhyról álmodozva. – Mondtam, hogy bemegyek a városba. – De az nem tart egy egész napig – felelte az apja. – És nem hoztál semmit. A fiatal Rhy nem adott semmit? Hozzám mindig nagyon jólelkű volt. Esme dacosan emelte fel az állát. – Nem fogok odáig süllyedni, hogy kolduljak! Yohan hitetlenkedve rázta meg a fejét. – A keresztény könyörületesség elfogadása még nem koldulás – mondta. – Hidd el nekem, Esme, azok a népek határozottan jól érzik magukat, ha segíthetnek a kevésbé szerencséseken, mint mi vagyunk.

– Csakhogy én nem mondhatnám, hogy olyan „határozottan jól érzem magam”. Én határozottan undorodom az ilyesmitől. Az apja bólintott. – Tudom. Anyád is épp ilyen volt. Utált bárkitől bármit elfogadni. Bizony halálra is dolgozta magát szegény asszony. Mindig csak azon járt az esze, mit fogunk enni, és hol fogunk lakni. – Valakinek erre is gondolnia kell. Yo leült a földre, kényelmesen nekitámaszkodott a ház farönkökből álló falának, és vonóját finoman végighúzta a húrokon. – Igazad van, ezt senki sem tagadhatja. De néha az az érzésem, hogy túl sokat törődsz a gyakorlati dolgokkal. Nem jut időd élni, lélegezni. Kicsi Esmém, észrevetted, hogy feltámadt a szellő? Már szinte érződik a levegőben a tavasz. Jön a tavasz. Kinyílnak a virágok, énekelni fognak a madarak. És a kislányok, az olyanok, mint te, szerelmesek lesznek. Ezzel kellene törődnöd. Esme undorodva nyitotta ki a bejárati ajtót. – Én azt hiszem, sokkal könnyebben esnek szerelembe azok a lányok, akiknek tele van a hasuk, és tele van a kamrájuk is télire. Most pedig, ha nem hagyod abba ezt a sok hülyeséget, és nem eresztesz a dolgomra, eltöröm a fejeden azt az átkozott hegedűt! Yo felkuncogott az üres fenyegetés hallatán. – Épp olyan, mint az anyja – suttogta maga elé. Arcán szomorúság árnyéka suhant át. Állához emelte hegedűjét, és újra játszani kezdett, s az egyre növekvő sötétséget gyönyörű tavaszi, romantikus dallamokkal töltötte meg.

Cleavis kinyitotta az aranyóráját, és megnézte mennyi az idő.

– Pontosan hat óra – mondta magában, mosolyogva. Az elegáns órát visszacsúsztatta nadrágja órazsebébe, felvette a pultról a táblácskát, és felakasztotta az ajtóra. A táblán ez állt: Zárva. Kopogjon a házban! Nem volt valami jó felirat. Még az apja festette, s a nagy betűk olyanok voltak, mintha gyerekkéz írta volna. Itt a hegyen senki sem foglalkozott a táblával, Vaderben és környékén ugyanis minden teremtett lélek tudta, hogy ha Cleav nincs az üzletben, a házban kell kopogtatni. Cleav leakasztotta vastag gyapjúkabátját a kampóról, elfújta a lámpát, és hazaindult. Kerülő úton ment, végigsétált a sok kis tó közötti gáton. Ezeket a tavacskákat ő ásatta a bolt és a folyó közti mocsaras területre. Ezek a halak itt a tóban voltak az ő igazi elfoglaltsága, legalábbis Cleav így gondolta. Lehet, hogy boltos a foglalkozása, de a hobbija a természettudomány volt. A sötétben nem tudott megfigyeléseket végezni, de már jól tudta, mi folyik minden csendes kis tó felszíne alatt. A víz lágy csendjét figyelve elmosolyodott. Eszébe jutott, mennyi ikrát fog begyűjteni a következő íváskor! Azt remélte, hogy egyszer az egész világ haltenyésztői megismerik az ő munkáját. Talán valamikor, a távoli jövőben, róla fognak elnevezni egy új fajtát. A Nolichucky Rhy Pisztráng, ábrándozott. Az ötlettől fellelkesülve fütyörészni kezdett. Amikor már közel járt a házhoz, észrevette, hogy a szalonban meggyújtották a lámpát. Ez azt jelentette, hogy vendégek jöttek vacsorára. Cleav meggyorsította lépteit. Kettesével vette a lépcsőket, és közben bekukkantott a szalon ablakán. Egy fiatal nő arcát látta, amelyet rőt hajfürtök koszorúztak. Nem is rőt, javította ki magát gyorsan. Az úrihölgyeknek nem lehet rőt hajuk, legfeljebb vörösesszőke.

Cleav belépett az előszobába. Felakasztotta kabátját a gondosan megmunkált, faragott fogasra, és a tükörbe nézett. Haja kócosan hullott a homlokába, s sietve hátrasimította a zabolátlan fürtöket. Egy pillanatnyi habozás után végigsimított a fogasra szerelt esernyőtartó mahagóni fogantyúján. Mint a bútorzat minden darabját, ezt is a hegyeken túlról hozták, azzal a határozott szándékkal, hogy ide is eljusson a divat és a jó ízlés. – Jó estét, hölgyeim! – köszönt Cleav a három nőnek, amint belépett az ajtón. De tekintetével azonnal a gyönyörű Miss Sophronát kereste. – Cleavis, drágám – mondta az anyja –, végre hazaértél. Már attól féltem egész este rád kell várnunk. Cleavnek nem kellett elővennie az óráját, anélkül is tudta, hogy nem lehet több negyed hétnél. Mindig ekkor szokott hazaérni. – Már itt is vagyok – mondta, és egy lószőrrel kitömött székre ült le, nem túl közel Miss Sophronához. – Tewksbury tiszteletes úrnak Mrs. Latham mellett kell virrasztania – folytatta az anyja. – Szegény öregasszony, már szinte a halálán van, erre most a férje is megbetegedett. Cleav a hírnek kijáró komolysággal bólintott. – De hála istennek, a kedves Mrs. Tewksbury és leánya mégis velünk tudja tölteni az estét. – Kétszeresen is hála – mondta Cleav, és Miss Sophronára pillantott, aki kedvesen elpirult. A férfi agyában ekkor önkéntelenül felvillant egy kép: egy hosszú, sima comb, fekete harisnyába bújtatva. Annyira meglepődött ettől a váratlan, és a helyzethez nem illő képzettől, hogy bizonyára kiült az arcára, mivel Miss Sophrona kíváncsian nézett rá. Cleav megpróbálta gyorsan összeszedni magát, és Mrs. Tewksburyhez fordult.

– Nos, hölgyeim, milyen témáról beszélgettek? Talán egy új kézimunkamintáról? Vagy valami komolyabbról, mint… hm… mint János jelenéseinek szimbolikus jelentése? Mrs. Tewksbury helyeslően bólintott. Nagyon büszke volt arra, milyen mélyen, magasztosan és metafizikusán érti ő a Bibliát. Az igazat megvallva a tiszteletes felesége meg volt róla győződve, hogy hozzá képest a férje semmit sem tud ezekről a dolgokról. – Mrs. Rhyjal épp a tizenkét szűz példabeszédéről beszélgettünk. Arra próbáltunk választ találni, hogy az ilyesfajta keresztényi elgondolásokat miként lehetne megvalósítani, például a saját közösségünk szerencsétlen tagjai iránti jótékonysággal. Cleav udvarias mosollyal a pamlagon ülő vörösesszőke lányhoz fordult. – Na és ön, Miss Sophrona, milyen bölcs gondolatokkal gazdagította a társalgást? Sophrona szerényen lehajtotta a fejét, tiszta hangja édesen csengett, mint egy kisgyermeké. – ”Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem…” Itt Sophrona megállt, arca lángba borult. Anyjára nézett, és elnémult. Cleav azonnal rájött, miért habozik. A vers következő sora ez volt; „Mezítelen voltam, és felruháztatok”. Kétségtelen, egy úrihölgy, mint Miss Sophrona, nem ejthet ki egy ilyen szót. Ezt még elképzelni is lehetetlen. Mint egy hősies lovag, aki bajba jutott hölgye segítségére siet, Cleav gyorsan továbbfűzte a beszélgetés fonalát. – Milyen érdekes, hogy éppen a jótékonyságról beszélnek! Ma volt egy látogatóm a boltban, aki szerintem nagy szükséget szenved.

Sophrona, hálából a segítségért, fokozott érdeklődést mutatva kérdezte: – Ki volt az? – Yohan Crabb egyik lánya – felelte Cleav, de meglepetten vette észre magán, hogy nem szívesen beszél erről. – Az ikrek egyike? – csóválta meg a fejét Mrs. Tewksbury, és aggodalmas pillantást vetett Mrs. Rhyra. – Nem tudom, mit is tehetnénk azokkal! – Nem, nem az ikrek közül – szólt közbe Cleav. – A harmadik, Esmének hívják. – Á! – bólintott Mrs. Tewksbury bölcsen. – Ő rendes lány. Biztosan az anyjára ütött. Eula Rhy a homlokát ráncolta. – Nagyon remélem, nem egyeztél bele, hogy megint hitelre vásároljanak! Az égvilágon semmi remény arra, hogy valaha is megfizetik. – Mrs. Rhy barátnőjére mosolyogva hozzátette: – Az én Cleavisem olyan lágyszívű. Esküszöm, az egész üzletet odaadná, ha úgy gondolja, hogy valakinek szüksége van rá. Cleavet kissé felbosszantotta a bírálat. – Anya, ha az emberek éhesek, nem tehetjük meg, hogy nem adunk nekik. Ezen nem is lehet vitázni. – Ha Crabbék éhesek – felelte az anyja hidegen –, az azért van, mert az öreg nem akar dolgozni. A Biblia azt írja: Segíts magadon, az Isten is megsegít! – Ez nincs benne a Bibliában – javította ki kedvesen Sophrona. – De benne van az, hogy „Tekintsétek meg a liliomokat, mi módon növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom néktek: Salamon minden ő dicsőségében sem öltözött úgy, mint ezek közül egy”. Mrs. Rhy úgy megdöbbent a váratlan rendreutasítástól, hogy válaszolni sem tudott. – Végül is az a lány nem kért semmit – mondta Cleavis, s csillapítóan pillantott anyjára. – Mindenesetre világosan a

tudomására hoztam, hogy szigorúan csak készpénzért vagy cserealapon tudok nekik bármit is adni. – Akkor miért jött le a hegyről? – kérdezte Mrs. Tewksbury. Cleav tisztán hallotta a szavakat: „Elvesz feleségül?” – Fogalmam sincs – felelte. – De határozottan szegénynek tűnt. Az volt az érzésem, hogy így tél vége felé biztosan felélték már a tartalékjaikat. Még legalább két hónap, amíg krumpli terem. – Ó, akkor készítenünk kell nekik egy kosárnyi élelmet – mondta Sophrona őszinte kedvességgel. – Mr. Rhy, nagyon köszönöm, hogy megemlítette. Feladatomnak fogom tekinteni, hogy még ezen a héten felhívjam erre a Jótékonysági Hölgytársulat figyelmét. Miss Sophronából annyira őszintén áradt a jóság, hogy Mrs. Rhy azonnal el is felejtette sértődését. Rámosolygott a lányra. – Milyen kiváló lánya van, Mrs. Tewksbury – dicsérte. – ”Az igaz hitben neveld fel gyermekedet” – mondta a tiszteletesné büszkén. A két asszony szeretettel nézett a fiatalokra. A csinosan öltözött Cleav bátorítóan pillantott Miss Sophronára, aki szégyenlősen visszamosolygott rá. – Talán egy kicsit magukra hagyhatnánk őket – javasolta Mrs. Rhy suttogva. – Nem segítene nekem a terítésben? Cleavis udvariasan felállt, míg a két asszony elhagyta a szobát, aztán pillanatnyi habozás után a pamlagra ült, Sophrona mellé. A fiatal lány továbbra is maga elé nézett, kezében idegesen gyűrögette levendulaszínű zsebkendőjét. Szép, fehér, sima keze olyan volt, mint egy kisgyereké. De Cleav figyelme nem a lány kezére irányult. Miss Sophrona alacsony teremtés volt, egy kerítéscölöpnél sem magasabb. Ha Cleav mellé állt, körülbelül a melléig ért. De amitől a természet megfosztotta magasságban, azt bepótolta szélességben. Cleav minden alkalommal, amikor

látta, szinte egyfolytában a lány hatalmas méretű, feszes mellét bámulta. Ma este illedelmes, halványlila pöttyös ingváll takarta a kihívó látványt, s szépen berakott redőkkel igyekeztek eltakarni, teljesen reménytelenül, ezt a szépséget. Cleavnek eszébe jutott, hogy ez mégsem illendő, és igyekezett elfordítani a tekintetét a tiszteletes lányának buja idomairól. Udvarias beszélgetésbe fogott. – Gondolja, hogy lesz még az idén hó? – kérdezte. A lány szégyenlősen rápillantott. –”Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett.” Cleav bólintott. – Pontosan így van. – Egy percnyi habozás után újra kezdte. – Édesanyámtól hallottam, hogy a hölgyek társas összejövetelt terveznek. – Igen. „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. A férfi kérdően húzta fel a szemöldökét, erre a lány még hozzátette: – Még túl hideg van a fagylalthoz, így karamellpartira gondoltunk. Cleav udvariasan megköszörülte a torkát, és azt mondta: – Miss Sophrona, nagyon hálás lennék, ha megengedné, hogy elkísérjem. Sophrona már annyit csavargatta a zsebkendőjét, kész csoda, hogy nem szakadt darabokra. – ”Örvendezik az én szívem.” – Hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. Cleav zavarba jött a beszélgetés hirtelen komolyra fordulásától, és megpróbált valami más témát találni.

– Levelet kaptam ma egy bizonyos Mr. Simmonstól. NewEnglandben él, és az Amerikai Haltenyésztők Egyesületénél dolgozik. – Ó! – felelte Sophrona, de hangjából alig csendült ki érdeklődés. – Igen – folytatta Cleav izgatottan. – Mr. Simmons hallott az én pisztrángtenyésztési kísérleteimről, mégpedig Mr. Westbrooktól, aki az USA Halászati Intézetében dolgozik. Együtt jártak a Yale-re. – Milyen érdekes! – Igen, ez egyenesen csodálatos. – Cleav hátradőlt a pamlag párnáján, és kényelmesen keresztbe rakta a lábát. – Mr. Simmons aktívan tevékenykedik a Halmentő Mozgalomban, és el van ragadtatva az eredményeimtől, amit itt a Nolichuckyn elértem. – Mi mindannyian nagyon büszkék vagyunk az ön munkájára, Mr. Rhy – mondta Sophrona kedvesen. Cleav félreérthetetlenül látta a lány arcán az unalom jeleit. Szája széles mosolyra húzódott, ami mindig megdobogtatta Sophrona szívét. – Drága Miss Sophrona – mondta a férfi. – Milyen jólelkű is ön, megengedi nekem, hogy a halaimmal untassam. Túlságosan udvarias ahhoz, hogy emlékeztessen, mennyire nem érdekli a hölgyeket a lazacfélék szaporítása és nevelése. A lány csak egy kedves kis fintorral válaszolt, amitől Cleav csak még jobban megkedvelte. Lassan, komolyan és megfontoltan kezébe vette a lány kicsiny kezét, szájához emelte, és könnyedén megcsókolta ujjai hegyét. – Ó, Mr. Rhy – tiltakozott Sophrona, és levegőért kapkodott. De azért egészen addig, míg vacsorához nem hívták őket, otthagyta a kezét.

– Épp ideje, hogy megjöttetek – üdvözölte Esme a nővéreit, a legkevésbé sem kedvesen, mikor sötétedés előtt pár perccel beléptek az ajtón. – Jó estét, Miss Esme – hallatszott a lányok háta mögül egy mély férfihang. – Te jó ég! Azt hittem, több eszetek van annál, hogy meghívjátok vacsorára – veszekedett az ikrekkel. Armon Hightower jóindulatúan nevetett. – Miss Esme, ne lármázzon annyira! Hightower magas volt és izmos, olyan jóképű, amilyenről minden lány álmodik, szénfekete haja és hosszú szempillával szegélyezett sötétkék szeme különös vonzerőt adott az arcának. 1

– Nem jöttem üres kézzel – mondta büszkén, és két mókust fektetett az asztalra. – A lányoknak lőttem ezeket a kirándulás közben. – Szerintem arra is lett volna ideje, hogy megnyúzza – mondta Esme udvariatlanul. Hightower úgy nevetett, mintha Esme valami jó viccet mondott volna. – Ejnye, Miss Esme, ne legyen már ilyen! Legközelebb magunkkal visszük! Ennél nyilvánvalóbb hazugságot még senki sem mondott, de Esme úgy döntött, nem foglalkozik vele. Undorodva pillantott a két merev mókusra. Az étel mégiscsak étel, és hálásnak kell lenni érte. Még ha egy ilyen semmirekellőtől származik is, mint ez az Armon Hightower. – Köszönjük a húst – bökte ki végül udvariasan. – Máris megnyúzom és megsütöm. A vacsora elhúzódott. Armon remekül tudott csevegni, történeteket mesélni, amin az ikrek is és apjuk is jól szórakoztak. Esme nem tudott a nővéreivel beszélni, csak mikor

a fiatalember elment, és a lányok nekiláttak elkészíteni az ágyakat éjszakára. – Az isten szerelmére, hogy lehet így megfeledkezni a munkáról? – Esme, mi nem tehetünk róla – tiltakozott Agrippa. – Ez az Armon esküszöm, még a leveleket is lebeszélné a fáról. – Adelaide belebújt vászon hálóingébe. – Egyszerűen lehetetlen nemet mondani neki. – Remélem, nem mindenre mondtatok neki igent! – tört ki Esméből a düh. Az ikrek kacagásban törtek ki, és tréfásan összeborultak a szalmazsákon. – Esme, hogy te milyen bolond vagy! – mondta Adelaide, mikor végre levegőhöz jutott. – Ha valaki tud bánni a férfiakkal, az én vagyok, és Agrippa. Agrippa felült az ágyon, és megfogta Esme kezét. – Drága húgocskánk, ha meg akarod tanítani nekünk azt a közmondást, hogy „ne vegyél tehenet, ha a tej ingyen van”, akkor bizony elkéstél – mondta. – Mi már akkor is csináltuk ezt, amiről itt prédikálsz, mikor te még azt sem tudtad, mi érdekes van a férfiak nadrágjában. És újra nevetgélni kezdtek, huncutkodva csipkelődtek Esmével. – Az lehet, hogy tudsz kertészkedni, háztartást vezetni, főzni, meg minden ilyesmit – oktatta Adelaide –, de ha a férfiakról van szó, mindig is kislány maradsz. – Adelaide és én már jóval többet elfelejtettünk a férfiakról, mint amit te egész életedben meg fogsz tanulni. Esme belebújt kopott hálóingébe, és úgy döntött, nem hallgatja tovább. – Jól van, lányok – húzta fel az orrát. – Az elkövetkező néhány hónapban meg fogom tanulni, amit ti tudtok. És – a

nagyobb nyomaték kedvéért szünetet tartott – ti is meg fogjátok tanulni, amit én tudok. – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – kérdezte az egyik lány. – Hogyhogy meg fogjuk tanulni, amit te tudsz? – tette hozzá a másik. – Mostantól nektek kell rendben tartani a házat – felelte Esme határozottan. – Micsoda!? – kiáltottak fel az ikrek egyszerre. – Én nem tudom ezentúl a háztartást vezetni, ennivalót keresni, odafigyelni, hogy ti is és apa is tiszták legyetek és jóllakottak. Valakinek meg kell ezt is csinálnia. És csak ti lehettek azok. – Ugyan, Esme – hízelgett Adelaide. – Hiszen már bocsánatot kértünk, amiért ma úgy eltűntünk. – Igen – helyeselt Agrippa. – Ránk bíztad a dolgokat, mi megígértük, hogy megcsináljuk, de… – segítségkérőén nézett a testvérére. – Egyszerűen elfelejtettük – mondta Adelaide. Agrippa hevesen bólogatott. – Így van. Elfelejtettük, ahogy apa is szokta. Azt hiszem, ez a vérünkben van. Esme hitetlenkedve felkapta a fejét. – A véretekben? Majd ezentúl a gyomrotokban is ott lesz! Szigorúan rájuk mutatott az ujjával. – Ha legközelebb elfelejtitek, akkor egyszerűen éhen maradtok, és nem csak ti, de apa is. Az ikrek elképedve bámultak egymásra. – Én a saját ügyeimet fogom intézni, és nem lesz időm benneteket kiszolgálni. Fontos dolgom akadt. Terveim vannak, hogyan tudnék jobb életet biztosítani mindannyiunk számára. És hozzá kell látnom. – Esme, ezt nem teheted! – tiltakozott Agrippa. – Hiszen ez a legnehezebb időszak. Ilyenkor hol találunk ennivalót?

– És ki fogja beültetni a kertet? – kérdezte Adelaide. – Nemsokára fel kell ásni, és mi nem értünk hozzá, ha nem segítesz. – Majd megcsináljátok valahogy – Esme becsúszott a takaró alá, a testvérei mellé. – Nem tudjuk megcsinálni – panaszkodott Agrippa. – Biztos, hogy nem. – Pedig meg kell próbálnotok – felelte Esme, és megpróbálta gőgösen a magasba emelni az orrát. De persze fekvés közben ez nem egy könnyű művelet. – Mi a csuda lehet olyan fontos neked, hogy nem tudsz itthon maradni? – Nem tartozik rátok – felelte Esme, és behunyta a szemét. Adelaide nem bírta tovább. Felült az ágyban, mellén keresztbe fonta a karját, száját dühösen összeszorította. – Engedj ki, Esme, megyek apához! – Én is – csatlakozott Agrippa. Egy egész percig feszülten hallgattak. – Jól van – adta meg magát Esme. Felült ő is, feljebb húzta a hálóingét, és törökülésbe kuporodott. – Egy ideig nem sokat leszek itthon – kezdte habozva –, mert udvarolni fogok járni. Az ikrek egy percig szótlanul bámulták húgukat, aztán egymásra néztek, és nevetésben törtek ki. – Esme, Esme, nem megmondtuk, milyen buta vagy? – kezdte Agrippa. – De hogy ennyire, azt nem hittük volna – folytatta Adelaide. – Mit nevettek? – kérdezte Esme. – Te nem járhatsz udvarolni – mondta Adelaide, Agrippa pedig eltakarta a száját, hogy visszatartsa a nevetését. – A férfiak udvarolnak a lányoknak. – Ha a férfit nem érdekli a nő – mondta Esme –, nem fog ide feljönni.

– Ha a férfit nem érdekli a nő – próbálta Adelaide elmagyarázni –, akkor szó sem lehet udvarlásról. Másik férfit kell keresned. Valaki olyat, akinek tetszel. – De nekem nem kell másik – mondta Esme határozottan. – Még a nyár beköszönte előtt feleségül akarok menni Cleavis Rhyhoz. És egyáltalán nem számít, hogy tetszem-e neki vagy sem.

3.

Cleavis Rhy földjén, a nagy háztól távolabb állt egy kis melléképület, amelynek éppen most vágódott ki az ajtaja. Cleav lépett ki a halak táplálékát cipelve, s úgy nézett ki, mint egy megrakott öszvér a „húsházból”. Szép, márciusi nap volt, és Cleav az egész délutánt kint akarta tölteni, hogy rendbe tegye a tavakat és a nevelőmedencéket, amelyeket a bolt és a folyó közötti részen ástak. A nap fényesen sütött, lassan felmelegítette a levegőt, amelyben még kissé érződött a tél utolsó lehelete. A feltámadó szellő felborzolta a férfi haját. Épp elég volt ez a kis szél ahhoz, hogy a tél szépségét felidézze. Cleav azért örült, hogy nem a rakománya felől fúj a szél. A hálóból készült zsák, amely finomra darált hússal volt tele, szörnyű szagot árasztott. Cleav ezt a munkát szerette a legkevésbé. A pisztrángok gondozása és nevelése izgalmas feladat, de időnként meglehetősen büdös. Mikor odaért a tavakhoz, meghatározott rendszer szerint kezdte szétosztani az ennivalót a halaknak. Cleav lelkes híve volt a tudományos módszereknek, és meggyőződése szerint a megfelelő, dokumentálható kísérlet alapvető feltétele rendszeresség. Mikor odaért a keltetőtóhoz, kihurkolta a hálót, amely a tó fölött, cölöptől cölöpig húzódott. Óvatosan megfogta a kötelet, és ráerősítette a zsákot, majd addig lökdöste, míg a zsák meg nem állt valahol középen, egy csomónál. Aztán leeresztette a kötél végét, és újra a cölöphöz kötözte. Máris élezte a határozott rándulásokat, ami azt jelentette, hogy a halak enni kezdtek.

Cleav mindig is imádta a halakat. Rövidnadrágos kisfiú korában naponta rohant haza az iskolából, gyorsan elvégezte a feladatát, hogy minél előbb mehessen halászni. A gyermekkorát bárki ideálisnak írta volna le. Meg volt mindene: ennivaló, meleg ruhák, tiszta ágy, és a legnehezebben megfogható emberi szükséglet is: a szabadság. De a fiatal Cleavis Rhy nem tengeri kalandokról álmodozott, nem vett rész iskolatársai durva, zajos játékaiban, hanem a természet csendes megfigyelése volt kedvenc időtöltése. Most, délutánonként, miközben anyja átvette egy kicsit a boltot, Cleav ezt a régi szórakozását folytathatta. Elnyúlt a tó melletti füvön, keresztbe vetette a lábait, és felkönyökölt, hogy jobban lássa a kezdődő előadást. Az „ujjacskának” nevezett pici halak izgatottan keringtek a húsos zsák körül. Ezek egészen fiatal pisztrángok, teljesen magukra hagyatva a világban. Éhesek, de nagyon félnek. Egy pisztrángkölyöknek veszélyes dolog a világ, ezért aztán nagyon óvatosan közelítik meg az ennivalót. Az „ujjacskák” hosszú percekig köröznek a zsák körül, és figyelnek. Végül egy merészebb annyira csábítónak érzi az étel szagát, hogy bátran harap egy falatot. Határozottan szorítja a zsákmányt kis fogai között, és elsuhan vele. Ezzel egy pillanatnyi rémületet okoz a társai körében, de aztán újból összegyűlnek a vágyott, de egyben rettegett zsák körül, míg csak a következő kalandvágyó pisztrángocska meg nem kockáztatja az evést. Cleav elégedetten nézte a halakat. Ezek a kis „ujjacskák” sokat tanulnak. Mindennap egy kicsivel hamarabb győzik le a félelmüket. A tenyészhalak egyáltalán nem félnek, tudják, hogy ezekben a tavakban nincs mitől félniük. Ezek a kicsik is meg fogják tanulni, de nem itt, hanem a második tóban, a nevelőben. Az újszülött kis pisztrángok mindig is félni fognak a zsáktól,

gondolta Cleav. A természet látta el ezzel az érzéssel a legkisebb pisztrángokat, védekezésül. A lakomához közben egyre több halacska csatlakozott. A férfit elbájolta a többszáz pici hal vidám tánca. Ezt mindig élvezettel nézte. Itt jól érezte magát, elgondolkozhatott, képzelődhetett, terveket szőhetett. Semmi sem zavarta meg a nyugalmát. Azaz, mostanáig semmi, mert most a víz tükrében éppen egy női alakot látott meg maga mellett. Riadtan megfordult. Esme Crabb állt mellette, ugyanabban a tiszta, de kopott ruhában, mint tegnap. – Mit keres itt? – kérdezte a férfi meglepetten, hiszen még soha, senki nem zavarta itt. Esme leült mellé a földre, indián módra keresztbe rakta maga alatt a lábát, és színlelt közönnyel megrántotta a vállát. – Téged kereslek. Cleavnek fogalma sem volt róla, mihez kezdjen ezzel a kijelentéssel. A tegnapi incidens óta ott a boltban, Esme Crabb képe állandóan gyötörte. Megrázó élményt nyújtott, ahogy felemelte a szoknyáját, és megigazította a harisnyáját. Bár nagy erőfeszítésébe került, Cleav lelkiismeretesen arra a döntésre jutott, hogy nagyot hibázott tegnap. Nem lett volna szabad néznie a lány lábát. El sem tudta képzelni, miért viselkedett ilyen udvariatlanul. A lány a hegyen nevelkedett, anya nélkül. Az ő részéről, ha nem is megbocsátható, de érthető volt, hogy így viselkedett. De férfi létére, őbenne kellett volna annyi tapintatnak lennie, hogy hátat fordítson a lánynak. Egy igazi úriember ezt tette volna. Esme kíváncsian nézett körül, és szemügyre vette a pici halakat, amint éppen lakmároztak. – És te mit csinálsz? – kérdezte Cleavet. – Dolgozom. Esme elmosolyodott.

– Dolgozol? – ismételte meg, és végignézett Cleav fekvő testén, majd az idilli környezeten. – El kellene ezt mesélnem apámnak. Úgy látom, ez éppen olyan munka, amilyet ő szeretne. Cleav bosszúsan összeszorított szájjal felállt. Jól tudta, hogy az emberek nem értékelik a munkáját. Még Tewksbury tiszteletes, és a drága Miss Sophrona is alig bírják palástolni az unalmukat, amikor erről beszél. De ez igenis munka, méghozzá fontos. Cleavet felingerelte a kellemetlen összehasonlítás a lusta és semmirekellő Yohan Crabbel. – Vannak, akik a kezükkel dolgoznak, és vannak, akik a fejükkel. Maga nyilván az előbbihez van szokva. Cleav szinte durván otthagyta a lányt, aki tönkretette a délutánját. Dolga van, és nem hagyja, hogy egy kíváncsi hegyi kislány megzavarja. Esmét egy kicsit megijesztette ez a megvető hang, de aztán beleharapott az alsó ajkába, és utánament. – Milyen büszke – suttogta magának a lány, mintha feljegyzést tenne, amit majd később fel fog használni. Azt akarja elérni, hogy a férfi sóvárogjon utána, nem azt, hogy megsértődjön és elutasítóan viselkedjen. Cleav felemelt egy vödröt, amit az egyik nagy, mély tó mellett hagyott, közvetlenül a forrás mellett. Esme gyorsabban lépkedett, és amint beérte, rámosolygott. Épp megfelelő magasságú, gondolta. Nem olyan hosszú, hogy esetlen legyen, de ahhoz elég magas, hogy kilásson a tömeg feje fölött. A lány azt is jókedvűen nyugtázta, milyen könnyedén kapta föl a teli vödröt. Izmos. De a vidám gondolatokat valami nagyon rossz szag zavarta meg. Belekukkantott a vödörbe. – Fuj! Mi ez? – kérdezte, és elfintorodott. – Haleledel – felelte a férfi. – Mivel eteted őket, görényszarral?

Cleav egy pillanatra visszahőkölt a lány csúnya beszédétől, de aztán magához tért. – Hússal – válaszolta hidegen. – Hússal? – húzta fel Esme a szemöldökét. – Ha ez tényleg hús, akkor fogadjunk, hogy már legalább egy hónapos dög. – A halak nem éreznek szagokat – magyarázta a férfi nem túl nagy lelkesedéssel. – Természetes körülmények között a halak nem esznek disznóhúst. – Persze, az Isten így teremtette őket. El tudod képzelni, mi lenne, ha egy disznó belemenne a vízbe, és a halak elkezdenék harapdálni szegényt? Teljesen szétmarcangolnák, még mielőtt a vágóhídra vinnék. Cleav nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Elképzelte a visító malacot, amint a nyüzsgő húsevő pisztrángok megtámadják. Van humora ennek a lánynak, ismerte el kelletlenül. Kíváncsi lett, milyen okos lehet ez a Crabb lány, hiszen a humor az intellektus magasabb szintű megnyilvánulási formája. A városban azt beszélték az emberek, hogy Esme ügyesebb, mint a nővérei. De amennyire Cleav ismerte az ikreket, az volt a véleménye, hogy még a kősziklák is okosabbak, mint ők. Egy árnyalatnyival több türelemmel folytatta a magyarázatot. – Az nagyon nehéz lenne, hogy ennyi pisztrángnak elegendő apróhalat szedjek össze. Ezért próbálom disznóhússal etetni őket. Ami az ízlésüket illeti, eddig úgy látszik, nem veszik észre a különbséget. De az emésztőrendszerük könnyebben befogadja a sertéshúst, ha már részben bomlásnak indult. Esme komolyan, összehúzott szemöldökkel hallgatta a magyarázatot. – Úgy érted, amikor már rothad? – fordította le a saját nyelvére.

– Pontosan – bólintott Cleav, és elnyomott egy mosolyt. Megállt az egyik tó mellett, és Esme hitetlenkedve figyelte, ahogy a vízre vetülő árnyék láttán egy csapat hatalmas pisztráng úszott oda, az etetést várva. – Nézd! – suttogta Esme döbbent csodálkozással. – Jönnek az etetésre – felelte Cleav vidáman. Leguggolt a víz mellé, és beledugta a kezét a darált, nyers húsba. Kivett egy maréknyit, és a kezét a vízbe dugta, épp csak a felszín alá. Esme legnagyobb meglepetésére a nagy pisztrángok köré sereglettek, hogy haraphassanak egyet. – Egyenesen a kezedből esznek! – A lány szeme nagyra nyílt a csodálattól. Úgy nézett Cleavre, mintha csodát tett volna. Cleavet örömmel töltötte el a lány túláradó lelkesedése, de ez egyben arra kényszerítette, hogy tovább magyarázzon. – Nem engem ismernek. Ezek a tenyészhalaim. Már két éve etetem őket, mindennap, ugyanebben az időben, ugyanezen a helyen. – Ezért ismernek hát – csillogott Esme szeme. – Ezek csak halak – tiltakozott Cleav jóindulatúan. – Nem ismernek semmit, csak az evést és a szaporodást. – Ez épp elég nekik – mondta Esme, és a vízbe nézett. – Van nevük? Hogy hívod azt a szürkét, amelyiknek fekete folt van a képén? – Nincs nevük – válaszolta a férfi. – Ezt hívhatnád Pearlynek, Mrs. Beachum után – javasolta Esme. – Mrs. Beachumnek épp ilyen anyajegy van az arcán. Cleav kuncogott. – Igaza van. Tényleg hasonlít Mrs. Beachumre. Esme nagyot sóhajtott. – Olyan büszke vagyok rád – mondta. – Még sohasem ismertem senkit, aki oda tudta volna hívni magához a halakat. A férfi újabb maréknyi ennivalót nyújtott oda a halaknak.

– Ha árnyékot látnak a víz felszínén, tudják, itt az etetés ideje, biztonságban vannak, kijöhetnek, és nyugodtan ehetnek. – De hiszen ez csodálatos! – hajtogatta Esme a magáét. – Ismernek téged, és bíznak benned. – Nem. Azt hiszi, ezek olyanok, mint a vadászkutyák? Pedig nem így van. – Persze, hogy nem – rázta meg Esme egyetértően a fejét. – A vadász megszelídíti a kutyát, aztán tanítja. De hozzád úgy jönnek oda a halak, hogy nem szelídítetted meg őket, nem is tanítottad. Ugyanolyan halak, mint voltak. Ez olyan, mintha beszélgetnél a vadakkal. Cleav erre hangosan felnevetett. Esme mellkasában zakatolni kezdett a szíve, a széles mosoly láttán. A lágy délutáni szellő összekuszálta Cleav haját, és a kócos, barna fürtök csak még jobban kiemelték világoskék szeme szépségét. Nem beszélgetek a halakkal, kisasszony – jelentette ki tréfás szigorúsággal, amitől Esmének nevetni lett volna kedve, ha a szíve nem vert volna olyan bolondul. Miként lehet az, hogy tegnapig észre sem vette, milyen szép, mennyire okos, és gyengéd ez a férfi, még a halak sem félnek tőle. – Csak te eteted a halakat, senki más? – kérdezte Esme lágyan. Cleav arcára kíváncsiság ült ki, aztán odaintett neki. Jöjjön, és etesse meg őket! – Én? – Persze. Ők csak az árnyékot látják. Nem ismerik fel a kezet, amelyik az ételt nyújtja. Esme habozott. – Nem is tudom. Cleav maga sem tudta miért, de nagyon szerette volna, ha megteszi. Ösztönösen úgy érezte, a lány nem fog tudni ellenállni a kihívásnak. Lepillantott a vödörre, és azt mondta:

– Bele kell nyúlnia ebbe a rondaságba! – Egy árnyalatnyit sürgető volt a hangja. A lány gyorsan elfelejtette, hogy korábban nem tetszett neki a bűzös haleledel. – Egy kis rondaság meg sem kottyan nekem – mondta dicsekvően. – Hányszor kellett kitisztítanom a budit, és az sokkal rosszabb ennél. Cleav volt olyan jólnevelt, hogy ne vegyen tudomást az illetlen kijelentésről. – Meg is mosakszom ebben az izében, ha a halaknak az kell – mondta Esme. Cleav elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy erre szükség lenne, Miss Esme. A lányt örömmel töltötte el, hogy Cleav a keresztnevén szólította. Most már ő is nagyon szerette volna megetetni a halakat. Meg akarta mutatni neki, hogy bármit megtesz, amit csak kér tőle. – Jöjjön, üljön ide elém! – mondta a férfi. Azt kell gondolniuk, hogy maga az egyik testrészem. Esme csak egy pillanatig habozott, majd odafutott hozzá. A férfi guggolva széttárta két lábát, hogy elég hely legyen a lánynak. – Bújjon el az árnyékomban! – irányította. – Ha az árnyék nem változik, a halak nem ijednek meg. Esme érezte Cleav kezét a vállán, amint gyengéden a megfelelő helyzetbe irányítja, közvetlenül maga előtt. Olyan közel ült hozzá, hogy érezte a férfi testének melegét. Cleav térde szinte súrolta a lány égő arcát, s a férfi mellkasa a hátát súrolta. Esme lenézett az árnyékukra a víz felszínén. Ő láthatatlanná vált, mert az alakja teljesen eggyé olvadt a férfiéval. Hirtelen a hasában valami szokatlan remegést érzett. Legalább addig,

amíg a halakat etetik, Esme Crabb Cleavis Rhy részévé vált. A lány szédülni kezdett. – Csak vegyen ki egy maréknyit! – mondta a férfi. – Igazából már kaptak eleget, de ma kapnak egy kicsit többet, hogy elfogadják magát – majd melegen, bátorítóan elmosolyodott. Esme egy kicsit fintorgott, amikor belenyúlt a vödörbe. Előrehajolt, és érezte, amint a férfi is vele hajlik. – Egy tenyérnyire nyújtsa be a kezét a víz alá – utasította Cleav –, és csak félig nyissa ki! Esme pontosan követte az utasításokat. Könnyedén megborzongott, amint beledugta kezét a hideg vízbe. Megfeszítette magát, és igyekezett legyűrni magában az érthetetlen félelmet. De nem tudta megállni, hogy ne ránduljon össze, amikor az első nagy, barna pisztráng mohón elcsípett egy falatot a kezéből. – Csak nyugodtan – figyelmeztette Cleav, és a vállára tette a kezét. – Nem harapják le az ujját – suttogta Esme fülébe. – Meg kell bíznia bennük, ha azt akarja, hogy ők is bízzanak magában. Esme lassan kezdett megnyugodni, ahogy a férfi keze melegét magán érezte. A hatalmas halak egymást lökdösve versengtek az ételért, és közben uszonyaikkal lágyan csiklandozták Esme ujjait. – Gyere, Pearly! – hívta a lány a foltosképű halat. – Az én kezem nem olyan nagy, mint a Cleavé, de az étel ugyanolyan ízű belőle. Cleav halkan kuncogott, és a lélegzetétől a lány nyakán felemelkedtek a könnyű kis hajtincsek. – Ó, de csodálatos! – suttogta Esme, miközben a szíve indulót dobolt a mellében. Azonban nem a halak etetésétől lett ennyire izgatott. Cleav egyetértett vele, bár az ő gondolatai és érzékei sem a halakra összpontosultak. Mikor Esme riadtan összerezzent,

kezét teljesen természetes módon tette a vállára, hogy biztonságérzetet nyújtson neki. Most lágyan simogatta. Esme határozott vonalú, egyenes válla rendkívül nőiesnek tetszett az ujjai alatt. Tettetett nemtörődömséggel a nyaka felé araszolt a hüvelykujjával. Hirtelen forró vágyakozás árasztotta el a férfit. Elég! – parancsolta magának dühösen. Ez a lány csak azt kérte, hogy a halakat megetethesse, nem pedig azt, hogy a haltenyésztő cirógassa. – Nézd ezt az nagyot! – tört ki Esméből az izgatott suttogás. Cleav odahajolt, hogy kövesse tekintetét, miközben mellkasa a kopott gyapjúkabáthoz ért. Arca olyan közel került Esme nyakához, hogy meg tudta volna számolni a pici tincseket, amelyek kiszabadultak a vastag, szőke fonatból. Cleav nagyot sóhajtott, és a levegővel együtt a lány édes illatát is beszívta. Egyszerű, barna szappan és a női bőr illata keveredett, melyet korábban sohasem értékelt. Egészen természetes mozdulattal csúszott le keze a lány derekára, csakis azért, hogy biztonságban legyen, magyarázta magának. Mégsem hagyhatja, hogy beleessen a vízbe! Igaz, hogy a víz még egy méter mély sem volt, Esme pedig biztosan ült a parton, de ezekre valahogy nem akart gondolni. Esme dereka nem volt olyan vékony, mint ahogy azt a divat diktálta. Nem hordott fűzőt, ami elrejtette és megvédte a női derekakat a férfiaktól. Cleavis a test rugalmasságát érezte a keze alatt, s csak a kabát, a ruha és az ing választotta el a lány puha, selymes bőrétől. Remegtek az ujjai, annyira szerette volna levenni ezt a néhány ruhadarabot. El kellett volna vennie a kezét, de túlságosan jó volt érezni a lány közelségét. Esme közben megetette a halakat, tenyere kiürült, és kihúzta kezét a hideg vízből. Annyira lekötötte a figyelmét Cleav meleg, kellemes érintése a derekán, hogy mikor oldalra fordult,

meglepődött, milyen közel van az arcuk egymáshoz. Hogy lehet ez a világoskék szem ilyen forró, ilyen mély? Elárasztotta a vágy. Ugyanaz az érzés, mint abban az emlékezetes pillanatban, ott a boltban. Esmét forróság öntötte el, hiszen a férfi ölelgeti, az ő kezét érzi határozottan és mégis oly gyengéden a derekán, s az ajkai is oly veszélyesen közel vannak, hogy bármelyik pillanatban csókot lehelhetne rá! Összeszedte minden bátorságát, és kényszerítette magát, hogy megszólaljon: – Adjak még nekik? – kérdezte suttogva, remegő hangon. – Ne! – A válasz röviden hangzott, és Esme még sokáig hallotta belül ezt a hangot. Egymás szemébe néztek. Majd Cleav tekintete időről időre a lány szájára tévedt, amely annyira ki volt száradva az izgalomtól, hogy Esme gondolkodás nélkül kidugta egy picit a nyelvét, hogy megnedvesítse. A férfi egyre erősebben szorította a lány derekát. – Esme… – suttogta gyötrődve. A lány már egész testében remegett. Cleav közelségének érzése, vágyat és félelmet váltottak ki benne. Vajon meg fogja csókolni? Mikor csókolja már meg? És ő mit tegyen, ha megcsókolja? Sikoltozzon? Elfusson? Ó, mennyire szeretné, ha megcsókolná! A férfi lassan felé fordult. Te jó ég, Cleavis Rhy meg fogja őt csókolni! Az ajkát rászorítja majd az övére! Azokkal a hosszú, vékony ujjaival meg fogja érinteni, és simogatni. Most azonnal. Egyre közelebb hajolt, de oly lassan! Nem bírt tovább várni. Esme rávetette magát Cleavis Rhyra. Szorosan a nyaka köré fonta a karját, és forró ajkát a férfiéra nyomta. A lány hirtelen mozdulatától Cleav elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Esme rajta feküdt, és igyekezett minél közelebb simulni hozzá. Kezét belemélyesztette a férfi

hajába. Száját olyan erősen szorította a férfiéra, hogy az szinte már fájt. De ekkor meghallotta a férfi riadt kiáltását, és érezte, hogy erős karjaival gyengéden, de határozottan eltolja magától. A hosszú, erős férfitest érintése, és Rhy bőrének fűszeres illata olyan gyönyörrel töltötte el Esmét, amit addig el sem tudott képzelni. A szorongó érzés teljesen feloldódott benne, és a vágy józan ítélőképességének a maradékától is megfosztotta. Ösztönösen a férfi köré kulcsolta hosszú, erős lábát, és amint az megpróbálta legördíteni magáról, együtt megfordultak, így most Esme feküdt alul, és Cleav rajta. Egy pillanatig Cleav nem is tiltakozott, hogy a női idomokat olyan közel érezte magához. De aztán erővel ellökte magától a lányt. Felállt, majd leguggolt mellé, óvatosan, mint a birkózó, aki a következő menetre készül. Esme felült a fűben, arcára kábult, meglepett kifejezés ült ki. Sötét szoknyája szinte a derekáig felgyűrődött, hosszú, szép combja egészen kilátszott. Az egyik harisnyája a bakancsig lecsúszott, a másik a térdénél lógott. Sima pamut alsóneműjének a szára majdnem átlátszóvá vékonyodott a sok mosástól és viseléstől. Cleav döbbenten elfordult, legalább annyira a saját, mint amennyire a lány tisztessége kedvéért. Az egésztől még mindig kábultan, igyekezett összeszedni magát. Az egyik percben még a halakat etették, a következőben meg… Végig sem meri gondolni, mi történt. De miként lehetett ő ilyen… Ez lehetetlen. Egy úriember nem terül el a földön egy fiatal lánnyal. Persze a fiatal lányok sem szokták ismeretlen úriemberek karjaiba vetni magukat. Mit akart ez a lány? Hirtelen felidézte azt a pillanatot. „Elvesz feleségül?” Úristen, csak nem akarja elcsábítani őt ez a kis hegylakó lány?

Szívverése és lélegzete lassan visszatért a normális ütembe, és ezzel együtt a gondolatai is. Ez a fiatal lány nyilvánvalóan túlságosan ártatlan és tapasztalatlan ahhoz, hogy ilyen terveket kovácsoljon. Cleav emlékeztette magát, hogy kényes helyzetekben – és ennél kényesebbre Cleav nem tudott visszaemlékezni – mindig a férfi a hibás. Ezzel odafordult Esméhez, de a bocsánatkérés elhalt az ajkán. Esme büszkén, határozottan állt előtte, és a legkisebb jel sem látszott rajta, hogy vele most valami illetlen dolog történt. – Cleavis Rhy – mondta tiszta hangon. – Nagyon sajnálom. Az az igazság, hogy én most először csókolóztam. – A pír a lány arcán nem azért jelent meg, mert az erényét féltette, sokkal inkább a büszkeségét. – De gyorsan tanulok. Ha adsz még egy lehetőséget, azt hiszem, jobban fogok csókolózni, mint a többi lány. A férfi szótlanul bámult rá. Eddigi tapasztalatai a nőkkel nem készítették fel az Esmeralda Crabb-bel való találkozásra. Miként viselkedjen ő most úriemberhez méltóan, ha a nő nem tud hölgyként viselkedni? Esme sóvárogva közelebb lépett hozzá. De ez is elég volt. Cleav felemelte az egyik karját, mintha azt mondaná: hagyj engem békén, Esme Crabb! Ez azonban nem illett bele a lány terveibe.

4.

A galambok kedves reggeli turbékolásába a meleg víz loccsanása vegyült, amit Cleav a mosdótálba öntött. Még mindig túl sötét volt a borotválkozáshoz. Cleav talált egy gyufát, és meggyújtotta az öltözőasztal mellett álló olajlámpát. A hajnal ezüstös világosságába a lámpa meleg, vöröses fényt vegyített. A férfi óvatosan kinyitotta a „Fulton Brothers legjobb borotvaszappana” feliratú dobozt, kis tálba tett belőle egy darabot, és erősen keverni kezdte az ecsettel. Előrehajolt, és megvizsgálta az arcán és állán kiütköző sötét tüskéket. Ásítozva a mosdótál fölé hajolt, és benedvesítette borostás arcát. Erőteljes mozdulatokkal felkente a fehér szappanhabot, így olyan lett, mintha maszkot viselne. Amikor a szappanhab elosztásával végzett, Cleav kinyitotta a borotvát, és egyszer-kétszer hozzáfente a hosszú, barna bőrdarabhoz, ami a tükör mellett lógott. Hüvelykujjával kipróbálta az élét, amit elég élesnek talált. Újra a tükörhöz hajolt. Füle mellett megfeszítette a bőrét, és hosszan végighúzta rajta a borotvát. Üresnek érezte az agyát. Legalábbis annyira üresnek, amennyire ez korán reggel szokásos az embernél. Az előtte álló nap bizonytalan szavakban fogalmazódott meg benne: a munka, a bolt, a halak. Valahol a távolban elkukorékolta magát egy kakas, hangja összekeveredett a halastavak fölött élelmet keresgélő madarak füttykoncertjével.

Cleav a szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes odakint. – A fenébe is! – morogta, mert megvágta magát. – Már megint itt van ez a lány. A hajnal félhomályában Esme Crabb ott állt a platánfának dőlve, és Cleav ablakát nézte. A férfi első gondolata az volt, hogy eloltja a lámpát. A fiatal nő egész biztosan belát a szobába, ő pedig félmeztelenül mosakodott, s nadrágja nadrágtartó nélkül lógott a derekán. Azonban mégsem oltotta el. Ha a lány valami olyat lát, amit nem kellene látnia, forduljon el. Az elmúlt néhány napban Cleav már rájött, hogy Miss Esme Crabb nagyon hasonlított a tavaszi legyekre: állandó bosszúságot jelentenek, nem lehet őket kikerülni. Cleav újra a tükörhöz hajolt, és folytatta a borotválkozást, de a korábbi magabiztosság nélkül. Magán érezte a nő tekintetét. – Ennek a képtelenségnek véget kell vetni! – mondta ki hangosan, és lemosta az arcáról a maradék szappanhabot és a szőrszálakat. Tegnap az ösvényen várta, amikor ő éppen az árnyékszékről jött vissza! – Jó reggelt – mondta társalgási hangnemben. Mintha teljesen természetes lenne, hogy az ő árnyékszéke előtt álldogáljon napkeltekor! Esme Crabb úgy látszik, azt képzeli, minden joga meg van, hogy úgy viselkedjen, ahogy neki tetszik, a szokás és az illendőség pedig menjen a fenébe. Akkor kezdődött el ez az egész, miután az a szerencsétlen dolog történt a halastavaknál. A férfi remélte, hogy a lány visszariadt, de másnap reggel nagy merészen ő lépett be elsőként a boltba.

– Abból a barackbefőttből vinnék néhányat – mondta, és fenekét riszálva a bolt hátsó részébe ment. Az utóbbi időben mindig ilyen kihívóan járt. Cleav megpróbált nem odafigyelni, amikor a lány megkent magának egy kétszersültet lekvárral. Aztán leült a kályha mellé, vele szemben, és ő kénytelen volt másfelé nézni. Pár perc múlva elmegy, biztatta magát. De tévedett. A fiatal lány gyakorlatilag egész nap ottmaradt. Ott ült az ő székében, rágcsálta az ő kétszersültjét, eltársalgott a vásárlókkal, és ahányszor csak magukra maradtak, felhúzta a szoknyáját, hogy megigazítsa kopott harisnyáját. Cleav – bár nem olyan feltűnően, mint az első alkalommal – többször is odapillantott formás bokájára és lábszárára. Ezt lehetetlen emberi ésszel felérni. Ha csak ennyi lett volna az egész, talán még nevetni is tudott volna rajta. Azonban a lány estéről estére ott állt a hegyen, és vágyakozva bámulta őt, mikor a halakat etette. Távolról követte, bárhová ment is. Most pedig már egyenesen leskelődik az ablakon. Cleav lemosta az utolsó szappanfoltot is az arcáról, és úgy döntött, hogy még ma tisztázza a dolgot. Az ég szerelmére, mit akar tőle ez a lány? Gyakran eszébe jutottak azok a szavak: „Elvesz feleségül?” Csak buta félreértés lehetett, bizonygatta magának Cleav. Ez a lány nem olyan tudatlan, hogy ne venné észre, mennyire nem illenek egymáshoz. A férfi tiszta fehér törülközővel megtörölte az arcát és a fejét, majd futólag végigpillantott magán. Talán a lány valóban beleszeretett? Megfésülte vizes, kócos haját, és azon gondolkozott, milyennek láthatja őt Esme. Hiszen még nagyon fiatal, Cleav észre sem vette az üzletben a múltkori eset előtt. Talán ő az első férfi, akire felfigyel.

A női érzelmek olyan különösek és ésszerűtlenek. Hallott olyan fiatal lányokról, akik költőkbe, színészekbe szerettek bele, a viszonzás minden reménye nélkül. Talán ez a lány is csak valami női hisztériából foglalkozik vele ennyit. Akármi is legyen az oka, átkozottul zavaró. Esme a nagy házhoz vezető ösvény végén állt. Az északi szél átfújt kabátja vékony szövetén, s válla megremegett. A tél még mindig nem ért véget egészen. De most, miközben Cleavis Rhy nagy fehér házát bámulta, gondolatai átmelegítették. Kékre kell festeni, gondolta magában, és tovább nézte az impozáns kétszintes épületet, amely a hegyek közötti szorosban állt. Vaderben keveset láthatnak az égből, gondolta Esme, ezért kell a házat kékre festeni. Olyan lesz, mintha a mennyország egy darabját hozták volna le a földre. Képzeletben maga előtt látta a nagy, kék házat, ahogy a szegélyek fehérre vannak festve, mint a nyári felhők. Szinte apját is látni vélte a házat körülvevő tornácon üldögélve. Hegedül: édes, lágy dallamot játszik. Az ikrek természetesen a hintán fognak üldögélni, egyforma fehér batiszt ruhában. Ő maga pedig… Saját magát valahogy nem tudta elhelyezni a képben. Ő mindig ott lesz, ahol Cleav. Fáradtan nekitámaszkodott a platán törzsének, és a szemét erőltetve megpróbálta kivenni Cleav alakját az ablakon keresztül. Biztosan már mosakszik, feltételezte, és hamarosan észreveszi őt, ha ugyan eddig észre nem vette. Az elmúlt hét során sok mindent megtudott Cleavis Rhyról. Olyan dolgokat, amit Esme szerint egy fiatal feleségnek tudnia kell a férjéről, ha segíteni akar neki. Az első dolog, amire rájött, hogy Cleav nagyon sokat dolgozott. Mindennap már napkelte előtt felkelt, maga gyújtott tüzet a konyhában. Elvégezte a házimunkát, és hatkor már kinyitotta az üzletet. Este hatig árubeszerzéssel, a vásárlók kiszolgálásával vagy papírmunkával volt elfoglalva, kivéve azt az egy órát délután,

amikor kiment a halastavakhoz. A második dolog, amit Esme megtudott, hogy a férfinak nyilvánvalóan nem volt társasága. Vacsora után az anyjával üldögélt a szalonban, és éjszakáig olvasott. Ezt Esme egészen biztosan tudta, mert előző este figyelte olvasás közben. – Hol a pokolban voltál? – ordítozott az apja, amikor éjfél felé végre hazakerült. – Lent voltam, apa – felelte fáradt sóhajtással a lány. – Mondtam, hogy ne aggódj miattam, egy ideig nem leszek itthon. – Azt mondtad, udvarolni jársz – javította ki az apja dühösen. – Ki az a férfi, aki fél éjszaka feltart, de nem jön el, hogy megkérje a kezedet? Esme a fejét vakargatta, és fáradtan ásított. – Nem ő tartott fel. Én tartottam fel magamat. Yohan kíváncsian nézett rá. – Mit csináltál? Vagy ezt az apád már meg sem kérdezheti? – Csak néztem, apa – válaszolt Esme. – Csak járok utána, és nézem. – Minek? – Mert meg akarom ismerni – felelte a lány könnyedén. – És hogy hozzászokjon ahhoz, hogy ott vagyok a közelében. Meg kell szoknia a gondolatot, hogy a felesége leszek. Magától nem teszi meg, ha én nem vagyok ott, hogy ébren tartsam a figyelmét. Apja nyilvánvalóan nem értette az egészet. – Az biztos, a mi időnkben nem így folyt az udvarlás. Ma reggel, Cleav háza előtt ácsorogva, Esme biztos volt benne, hogy ma sem úgy folyik, ahogyan apja mondta. De nem tudta elképzelni, hogyan másképp. Kinyílt a bejárati ajtó, és Cleav kilépett a küszöbre. Nyakkendője szépen meg volt kötve, kabátja tiszta, ropogós, vasalt. Úgy nézett ki, mint egy tökéletes üzletember, akit

Vaderben ugyanúgy fel lehet ismerni, mint Knoxville-ben vagy Richmondban. Esme arra készült, hogy távolról követi a férfit, de aggódva vette észre, amint az egyenesen felé tart. A tavaknál történtek óta a lány szándékosan távolságot tartott. Arra gondolt, hogy férjet fogni nem olyan egyszerű, mint elkapni egy csirkét a vasárnapi ebédhez. Egy túl gyors mozdulat megijeszti a férfit, és minden meghiúsul. Az a csodálatos, szédítő, mennyországbeli csók túl gyors mozdulatnak bizonyult. Visszacsinálni már nem lehetett, és az az igazság, ha lehetett volna, akkor sem akarta volna. Éjjel álmában számtalanszor újra átélte azokat a röpke perceket, amikor Cleav meleg ölelését érezte maga körül. De a férfi azt akarta, hogy ne közeledjen hozzá. Rendben van, nem közeledik, de azért elég közel marad ahhoz, hogy mindig eszébe jusson. Most pedig épp felé tart a férfi, az arca olyan komoly és szigorú, mint egy papé a táncteremben. – Szeretnék beszélni önnel, Miss Crabb – szólalt meg Cleav, mikor odaért mellé. – Már mondtam, hogy szólíts Esmének – felelte a lány széles mosollyal. A férfi tiltakozva felhúzta a szemöldökét, de aztán nem akart vitatkozni. – Gyere velem, Esme! – mondta. – Együtt mehetünk a boltig. Esme meggyorsította a lépteit, hogy lépést tartson vele. Együtt sétálnak! A szavak szinte daloltak az ereiben. A férfi szándékosan rövidebbeket lépett, hogy egymás mellett maradjanak. Esme látta elgondolkodó arckifejezését. Magas, és erős férfi. És olyan jó az illata! A lány sohasem gondolta, hogy egy férfinak ilyen jó illata lehet. Az apjának legalábbis nem volt. Még sohasem sétált egy férfi mellett, de Cleavvel nagyon szeretett volna. Jó lett volna, ha a férfi karon fogja, ahogy a

jegyespárok és a fiatal házasok szoktak hazafelé menni a templomból. De nem ajánlotta fel a karját, Esmének pedig nem volt elég mersze, hogy magától belekaroljon. Cleav lenézett a nő arcára, amely oly vágyakozva fordult felé. Bájos kis arc, szabályos is talán, de nem igazán szép. Azonban van benne valami nagyon vonzó. És a kék szemek mögött értelem sziporkázik. – Szeretném tudni, mi ez az egész? – A férfi hangja túlzottan türelmesen csengett. – Micsoda? A férfi szemében tisztán látszott az elfojtott bosszúság. Mély levegőt vett, és még higgadtabban folytatta: – Miss Crabb, én úgy látom, ön túl fiatal, és kétségkívül nincs tudatában jelenlegi cselekedetei társadalmi következményeinek. Esme mosolya felragyogott, szeme boldogan felragyogott. – Cleavis, amikor ilyen szépen beszélsz, az teljesen úgy hangzik, mint egy vers vagy valami ilyesmi. Cleav döbbenten nézett rá, és zavarba jött. Elgondolkozott, és közben nyelvével megnedvesítette szája szélét. – Bocsánat – mondta egyszerűen. – Bocsánatot kérsz? – kérdezte Esme értetlenül. – De miért? Cleav megköszörülte a torkát, és kicsit felemelte a fejét. – A kommunikáció célja, Miss Esme, hogy megértessük magunkat, nem pedig az, hogy a saját szóvirágainkban gyönyörködjünk. A lány vidáman kuncogott. – Ó, én nagyon is jól értem, amit mondasz – biztosította. – De valóban szeretem hallgatni ezt a finomkodó beszédet. – Finomkodó? – Úgy tört ki a szó Cleav ajkairól, mint egy káromkodás. – Szóval, nem egészen úgy értettem – kapott észbe Esme. – Úgy gondolja, hogy én finomkodva beszélek? – A férfi szemei tágra nyíltak a rémülettől.

– Nem azt mondtam, hogy te vagy finomkodó… – Mindenesetre nagyon köszönöm, Miss Crabb. Biztosíthatom, hogy nagyra értékelem állhatatos figyelmét. Közben odaértek a bolt tornácához, és Esme megállt. Cleav lépett egyet az ajtó felé, de aztán megfordult. – Akkor beszéljünk nyíltan, Miss Crabb! És remélem, ez nem lesz túl finomkodó! – A világoskék szemben tűz gyúlt. – Tartsa távol a fürkésző tekintetét a házamtól, és nekem ne mutogassa azt a hosszú, vékony lábát! Cleav kinyitotta az ajtót, bement, és olyan erővel vágta be maga mögött, hogy az út szélén csipegető csirkék szétszaladtak ijedtükben. Esme egy percig csak állt, és gondterhelt szemmel nézett az ajtóra. Aztán lassan, elégedetten elmosolyodott. Öntudatosan suttogta maga elé: – Lehet, hogy hosszú és vékony, de akkor is az én lábam az, ami a fejedben jár. A város legnagyobb fehér faházán, vastag fenyődeszkába égetve a következő szavak álltak: „A Szabad Akarat Baptista Egyházának Első Temploma, Vader, Tennessee”. Esme apja mellett a templom felé tartott, a nővérei le-lemaradoztak. A templom feliratát olvasva a lány elmosolyodott. Ez nem csak a Tennessee-beli Vader Első Szabad Akarat Baptista Egyházának Temploma volt, hanem, az igazat megvallva, a hegyekben ez volt az egyetlen templom. Esme születése óta minden vasárnap elment a templomba. Ezen a vasárnapon, mint mindegyiken, a Crabb család megint késve érkezett. Úgy tűnt, az ikrek sohasem tanulják meg, hogy időre elkészüljenek. De az is lehet, hogy szerették felhívni magukra a figyelmet. Esme általában nem törődött ezzel. Nem nagyon szerette a szertartás előtti pletykákat a ruhákról, meg a lányok szépségéről. De ma reggel szeretett volna korán ott

lenni. Szerette volna látni Cleavet, hogy megnézze, milyen az ünneplőruhája. – Egy család vagyunk, és úgy is kell viselkednünk – mondta az apja határozottan, amikor Esme előre akart menni. Nem akart ellenszegülni neki, már így is helyteleníti az udvarlási módszereit. Nem akart okot adni rá, hogy esetleg a terveit keresztezze. Ahogy a templom bejáratához közeledtek, már hallották a dalt. Apa kinyitotta az ajtót, és előrement, vezetve a sort. A fél egyházközség megfordult az ajtónyitásra. A másik fele akkor fordult meg, amikor Yo, aki imádott énekelni, és rajongott a zenéért, érces baritonján azonnal bekapcsolódott a közös éneklésbe. Elindultam a szent föld felé, Elindultam a szent föld felé, Közel a mennyeknek országa, tisztán látom, Mert elindultam a szent föld felé. Esme érezte, amint elpirul, mikor rászegeződött a kis templomban összegyűlt hatvan-egynéhány ember átható tekintete. Apját követve, aki már tapssal kísérte a harsány himnuszt, leült a templom utolsó sorában. A Crabb család mindig az utolsó padban ült. Ahogy elfoglalta helyét, Esme azonnal egyenesen előre fordította figyelmét, Oswald testvérre. A vörös arcú, kopaszodó férfi a pulpitus mögött állt, karját ritmikusan lengetve vezényelte a gyülekezet közös énekét. Esmének nem volt jó énekhangja, nem úgy, mint apjának és az ikreknek. Ő csak némán mozgatta az ajkát, úgy tett, mintha énekelne. Közben az ikrek szép altját és apja lármás baritonját hallgatta. A templom egyszerű, kocka alakú épület volt. Az emelvény a bejárattal szemben állt, a zongora pedig közvetlenül a bal

oldalán. Amikor az ikrek kicsik voltak, úgy hívták: „sárga templom”. A falak és a bútorok ugyanis lakkozott fenyőfából készültek, így amikor besütött a nap, az egész csillogó, sárga színben tündökölt. Amint a dal utolsó taktusai is elhaltak, Oswald testvér az emelvény bal oldalán álló székre ült, Tewksbury tiszteletes pedig, akinek jobb oldalt volt a helye, felállt, és a pulpitushoz lépett. – Imádkozzunk! – mennydörgött hangja a szentélyben. Olyan hangosan beszélt, mintha az egész egyházközség süket lett volna. Esme jámboran lehajtotta a fejét, és csendesen imádkozott magában. Pár perc múlva azonban lopva felemelte a fejét, és végignézett a termen. Cleavis a szokásos helyén ült, balról a második sorban, az anyja mellett. Esme hátulról jól látta ünneplő ruhájának finom anyagát. Sötétbarna haját gondosan megnyírták a tarkóján. Anyja divatos, fekete selyemruhát viselt, fején csinos kis kalappal, aminek a szalagját az álla alatt kötötte meg. Mrs. Rhy mindig is a legjobban öltözött nő volt az egész városban. És még a tiszteletesnek sem volt olyan szép, készen vásárolt zakója, mint Cleavnek. A lány tekintete továbbsiklott Cleavisről a zongora mellett ülő fiatal lányra. Sophrona Tewksbury levetette aprócska főkötőjét, és maga mellé tette a padra. Sötétvörös haját szépen elrendezték. A vörös hajúak gyakran fehér bőrűek és szeplősek, gondolta Esme, bár a zongorista lány divatos domborodó alakját minden férfi csodálattal nézte. Ahogy Esme Sophrona egyenes hátát végigmérte, biztos volt benne, hogy a lány dereka sokkal kisebb, mint a mellbősége és a csípője. Ennél nagyobb tőgye már csak a tehénnek van, gondolta Esme gonoszkodva. És valószínűleg a feneke is félig tömés.

De nem tudott könnyedén átsiklani a gyönyörű, szilvakék brokát és szatén anyagból készült ruhán. A finom anyagok és Sophrona varrótehetsége együttesen jól kiemelték a lány alakjának előnyeit. Esme újra lehajtotta a fejét, és a saját kopott, szürke szoknyáját vizsgálgatta. Végigsimított az anyagon, hogy megnézze, milyen erős. Nem tűnt nagyon tartósnak. És az sem tett jót neki, hogy amióta Cleavisnek udvarol, minden nap ezt hordja, hiszen ez a legjobb ruhája. Esme sohasem törődött sokat a ruhákkal. Ha ruhaanyagok vagy kész ruhák kerültek a házba, természetesen az ikreknek adta. A két testvér imádta a szép dolgokat, ráadásul az egyikre illő ruha tökéletesen jó volt a másiknak is. A takarékos Esme általában nagyon örült ennek. Ma az egyik nővére rózsaszín pöttyös kalikó ruhát, a másik pedig kék pamutszövetet viselt. Esme hirtelen azt kívánta, bárcsak saját magának is megtartott volna valami szépet. Elhangzott az ámen, és felemelkedtek a fejek. Esme nem tudta megállni, hogy tekintetével ne Cleavet keresse. Összeakadt a pillantásuk és a lány édesen elmosolyodott. A férfi azonban rémülten fordult előre. Oswald testvér újabb himnuszba kezdett, de Esme figyelme kizárólag Cleavre irányult. A férfi ezúttal még csak egy pillanatra sem fordult felé, de biztosan tudta, a lány őt nézi. Erről árulkodott a nyakát elárasztó vörös szín. Esme abban reménykedett, hogy a férfi most éppen az ő karcsú lábaira gondol. Tewksbury tiszteletes újra a pulpitushoz lépett, Oswald testvér és Miss Sophrona pedig a padsorokban foglaltak helyet, a családjuk mellett. A tiszteletes várt. Kezét határozottan a pulpitus két oldalán nyugtatta, és szemügyre vette az egyházközséget. Úgy tűnt, hogy elégedett a látvánnyal, mert szélesen mosolygott.

Hirtelen, mindenkit felriasztva, elkiáltotta magát: – Dávid az Úr választottja volt! – Ámen – felelte az egyetértő kórus a templom különböző pontjairól. – Dávid kedves volt az Úr előtt, mondja a Biblia. Nem kell-e nekünk is azon igyekeznünk, hogy kedvessé tegyük magunkat az Úr előtt? Az ámenek alatt Esme gondolatai elkalandoztak. Pillantását Cleavis Rhy széles vállára szegezte. Bizonytalanul hallotta, hogy Tewksbury tiszteletes futólag áttekintette Dávid felemelkedését, ahogyan pásztorból királlyá lett. Esme jól ismerte a történetet, ezért engedte meg magának, hogy ne figyeljen oda. Úgy érezte, hogy eddig jól halad a terve. Cleav igazán gyakran gondol rá. Még a templomban is ránézett. A következő tennivaló az lesz, hogy nélkülözhetetlenné kell tennie magát Cleav számára. Túl sokat dolgozik, ezért egy üzletembernek szüksége van valakire, aki segít a boltban. A feleségnek osztoznia kell a gondjaiban. Az elmúlt néhány nap alatt a vegyeskereskedésben Esme sokat látott, és sok mindent megjegyzett. A jövő héten majd megmutatja, milyen gyorsan tanul, és mennyire akar segíteni. A tiszteletes zsoltárt kezdett olvasni, Esme figyelme csak most fordult Cleav szép profiljáról a pulpitusra. – ”Mert ő megszabadítja a kiáltó szűkölködőt, a nyomorultat, és akinek nincs segítője.” Esme inkább csak érezte, mintsem látta a feléje forduló pillantásokat. – Ő könyörül a szegényen és a szűkölködőn, ezt mondja nekünk Dávid – mondta Tewksbury tiszteletes. – És a Jótékonysági Hölgytársulat úgy döntött, hogy ők is ebben a szellemben kívánnak cselekedni.

A gyülekezeten jóváhagyó mormogás futott végig, a Jótékonysági Hölgytársulat kiemelkedő tagjai pedig szerényen rázták a fejüket a ki nem mondott bókokra. Esme látta, amint Pearly Beachum átnyújtja a kezét a padok közt húzódó folyosón, és hálásan megszorongatja Miss Sophrona kezét. – Ó, ne! – suttogta Esme elkeseredetten. – Ne itt! Ne most! Ó, könyörgöm, ne ma! A tiszteletes szélesen mosolygott. – Yohan, gyere ide előre a lányaiddal – mondta hívó mozdulat kíséretében. Az apja felállt, szemmel láthatóan meglepetten, de boldogan. Az ikrek pirultak és kacarásztak a feléjük forduló pillantásoktól. Esme úgy érezte, mindjárt rosszul lesz. – Gyertek, kislányok – mondta Yo, elég hangosan, hogy mindenki hallja. – Úgy látszik, a tiszteletes tavasszal is tud karácsonyt teremteni. A gyülekezet jóindulatúan nevetett. Esme úgy követte a családját a templom első részébe, mintha álomban lépkedne. Arra összpontosított, hogy amint a tiszteletes mellé ér, meg tudjon fordulni, és szembenézni a néppel. Ám addig is tekintetét rendületlenül a lakkozott fenyőfa falra szegezte. – Ámen – hangzott körülötte. A gyülekezet nyilvánvalóan boldogan vette tudomásul saját jóságát. Yohan megrázta a tiszteletes kezét, aztán előrelépett, és az első padokban ülő diakónusokkal is kezet szorított. – Isten a tanúm – mondta tréfálkozva a gyülekezetnek –, ha sejtettem volna, hogy ez lesz, a jobbik ingemet vettem volna fel. Yo humora nevetést csalt ki az emberekből. Azonban elég volt Tewksbury tiszteletesnek megköszörülnie a torkát, hogy elcsendesüljön a terem. A tiszteletes várt, hogy a pillanat komolyságát és drámaiságát elnyújtsa. A percek is óráknak tűntek a várakozásban.

Esme gyors pillantást vetett a nővéreire. Az ikrek egymásba karolva álltak, tenyerük mögött pirultak és kacarásztak. Mellettük állt apja, aki úgy vigyorgott, mint a falu bolondja. Esme felemelte a fejét. Nyugalmat erőltetett magára, és maga elé meredt. Okos vagyok és erős, érek annyit, mint akármelyikük. Senki sem hozhat szégyenbe, ha én nem hozom szégyenbe saját magamat. A tiszteletes lehajolt a zongora mögé, és egy hatalmas kosarat vett ki, majd felemelte a gyülekezet elé. – Nézzétek, testvéreim, mi van itt! – mondta büszkén. A nagy kosár a pereméig meg volt töltve. A tiszteletes megizzadt, ahogy felemelte. A kosár tetején egy nagy illatos füstölt sonka lógott ki. – Nézd, Yo testvérünk, mit hoztak nektek a jólelkű hölgyek – mondta a tiszteletes. – Tizenhárom üveg befőtt, mindenféle gyümölcsből és zöldségből, amit csak a hölgyek el tudtak tenni. Felmutatott néhány üveget a gyülekezetnek. Az emberek lelkesen tapsoltak. – Ez itt egy húszfontos liszteszsák, meg egy kis szappan. Azt hiszem, mindannyiunkra ráférne! – folytatta a tiszteletes széles mosollyal, és játékosan oldalba bökte Yot. – Úgy látom, lánykáim, hogy sok finomság van még itt – fordult a kacarászó ikrekhez, akik elrejtették piruló arcukat. – Van itt még néhány sonka és egy tábla szalonna, hogy kihúzzátok, míg megjön a tavasz. – Ámen – mondta Yo hálásan az egyházközség felé, és átvette a kosarat a tiszteletes kezéből. – Yo testvér – mondta a tiszteletes. – Dávid azt mondja, hogy az Úr „felemeli az alacsonyt a porból, és a szűkölködőt kivoná a sárból”. Yohan szélesen mosolygott a tiszteletesre, majd a padsorok felé.

– Azt gondolom – folytatta a tiszteletes hogy a mi közösségünkben, a mi egyházunk tagjai között nincs senki, aki annyira szűkölködne, mint te és a kislányaid. A templomban egyetértő mormogás hallatszott. – A hölgyek úgy gondolták, hogy ilyenkor, tél végén, bizonyára kevés az ennivalótok. Dávid azt mondja, hogy az Úr akkor ad, amikor szükség van rá. Úgyhogy ez a sonka és a többi, a tiétek. A templomban ámenek visszhangzottak, sőt néhány halleluja is hallatszott. A Crabb család a padok előtt alázatosan elfogadta a gyülekezet könyörületességét. Esme azon igyekezett, hogy ne nézzen sehová, elnézett az emberek feje fölött, akik olyan boldogan tettek eleget keresztény kötelességüknek. De aztán tekintete mégis elkalandozott, belenézett abba a kék szempárba, a baloldali második sorban. Cleavis Rhy egyenesen rá bámult. Az arcán megértés tükröződött.

5.

– Ez bizony már a tavasz! – jelentette ki Tewksbury tiszteletes könnyedén. – Rügyeznek a fák – tette hozzá Cleav. – Remélem, nem jön valami kései fagy, hogy csalódást okozzon nekünk! A nők halkan elmondták saját véleményüket a dologról. A délutáni nap felmelegítette a széles, keményfából készült tornácot, amely olyan kecsesen ölelte körül a nagy, fehér házat. A Tennessee-beli Vader városkának ez az öt jólöltözött, jóllakott polgára dologtalanul üldögélt, kellemes társalgással ütve agyon a vasárnap délutánt. Tewksbury tiszteletes alacsony, kövér ember volt, majdnem olyan széles, mint amilyen magas. Ritkuló haja rőtvörös és csillogó ezüst keverékét mutatta. Gyakran mosolygott. Villogó, zöld szeme olyan meleg tudott lenni, mint egy nyári nap, de ha a pokol tüzéről és az elátkozottak sorsáról beszélt, jéggé tudta fagyasztani az embert. – Nagyon tetszett a mai istentisztelet, tiszteletes úr – mondta Eula Rhy, és élvezettel ringatózott nádfonatú hintaszékében. – Valóban, a tiszteletes ma csodálatos formájában volt – helyeselt Mrs. Tewksbury. A tiszteletesné magasságban összeillett a férjével, de ő megőrizte fiatalkori alakját. Kerek arca olyan lapos volt, mint egy tányér, az orra is csak alig emelkedett ki belőle. Egyáltalán nem volt szép nő, de méltóságteljesen, magabiztosan viselkedett. Sőt, időnként egészen nyersen is, habozás nélkül képes volt kijelenteni, hogy ő az úr a háznál.

– Amikor Tewksbury tiszteletes lázba jön, teljesen felkavarja az ember szívét. Cleav szórakozottan bólintott, de nem szólt közbe. A tornácon álló hintában ült, s ernyedten maga elé nyújtotta a lábát. Volt valami bensőséges, valami békés ebben a csendes vasárnap délutánban, amit a kedvese mellett tölthet. Időnként megengedte magának, hogy odapillantson Sophronára. Olyan vonzó volt a lány az ünneplő ruhájában, hogy Cleav nem is tudott megfelelőbb nőt elképzelni a jövendőbeli Mrs. C. Rhyként. Tökéletes ez a lány: fiatal, szép, ártatlanul piruló, épp egy kulturált úriembernek való. A lány szégyenlősen rápillantott, amit Cleav széles mosollyal viszonzott. Aztán bátorítóan megcirógatta a kicsiny fehér kezet. Sophrona gyorsan felpillantott, vajon az apja nem látta-e meg. Tewksbury tiszteletes azonban teljesen belebonyolódott egy hosszadalmas magyarázatba az aznapi zsoltárokról, és semmit sem vett észre. Sophrona szemmel láthatóan megnyugodott. Cleav a kedvéért közömbösen összefonta karját a mellén. – Mindenesetre – mondta Mrs. Rhy a lelkésznek – azt hiszem, hogy Crabbék nagyon örültek a kosárnak. Sokkal többet kaptak, mint amennyit megérdemeltek. – Yo Crabb mindig hű fia volt az egyháznak – felelte Mrs. Tewksbury. – Sohasem helyeseltem a lustaságát, de őt úgy tekintem, mint egy újabb terhet, amit egyházközségünknek magára kell vállalnia. A felnőttek egyetértőleg bólogattak. – A Crabb család Vader keresztje, amit viselnünk kell – jelentette ki a tiszteletes. – Nem tudnak gondoskodni magukról, és Isten a tanúm, senki más nem gondoskodik róluk. Sophrona édes, dallamos hangja hallatszott:

– ,,A gazdagság szaporítja a sok barátot. A szegénytől pedig az ő barátja válik el”. Mrs. Rhy és Sophrona szülei büszkén néztek a csinos lányra. – Milyen igazad van, kedvesem – mondta a lelkész. – És milyen szerencsés – tette hozzá Cleav. – Szerencsés? – Mrs. Tewksbury kíváncsian nézett a fiatalemberre. – Mire gondol, Mr. Rhy? Cleav fagyos hallgatásba merült, amikor a társalgás a Crabb családra terelődött. Lelki szemeivel még mindig látta Esmét, amint felemelt fejjel, merészen… igen, merészen szembenéz a gyülekezettel, amely megpróbálja megalázni őt. – Csak Miss Esmére gondoltam – felelte Cleav tettetett nemtörődömséggel. Látta, amint a tiszteletes felhúzza a szemöldökét. – Nem lehetett nem észrevenni – magyarázta, futó pillantást vetve Sophronára –, milyen érzékenyen érintette az adomány Miss Esme büszkeségét. – Büszkeség! – gúnyolódott Eula Rhy. – A Crabb-félékben sohasem volt egy fikarcnyi büszkeség sem – jelentette ki. – Ha úgy gondolta, hogy ő túlságosan jó a mi adományunkhoz, akkor elmondhatta volna, és mi odaadhattuk volna valakinek, aki jobban rászorul – tette hozzá Mrs. Tewksbury. – Így van – helyeselt a tiszteletes. – A büszkeség és a szegénység nem fér össze. Ez a lány csak a bajt keresi, úgy hallottam. – Mint azok a haszontalan testvérei is – mondta Mrs. Tewksbury. – Bajt? Miféle bajt kereshet Miss Esme? – kérdezte Cleav aggodalmasan. Mrs. Tewksbury komolyan nézett Eula Rhyra. A lelkész zavarában elvörösödött, és egy percre kínos csend állt be.

– Sophrona, drágaságom – szólalt meg végül Mrs. Tewksbury. – Azt hiszem, be kellene menned a házba megigazítani a frizurádat. A szellő teljesen szétfújta. Ezt az utolsó mondatot vidáman nevetve mondta, de olyan hamisan hangzott, hogy mindenki kényelmetlenül érezte magát. Sophrona engedelmesen felállt a hintáról, és udvariasan bocsánatot kért. Cleav aggódva nézett utána, majd észrevette, hogy mindhárom szempár szigorúan rámered. – Cleav – kezdte az anyja. – Mrs. Tewksbury azt mondja, hogy pletykálnak az emberek. – Pletykálnak? – fészkelődött Cleav kényelmetlenül, majd összefonta karját a mellkasán. – Azt beszélik, hogy azt a Crabb lányt a múlt héten mindennap veled látták. Cleav a megdöbbenéstől nem jutott szóhoz. Mintha valami csomó akadt volna meg a torkában, s már szinte fulladozott. A három rámeredő ember közül még a lelkész tűnt legbátorítóbbnak, ezért Cleav egyenesen neki címezte a válaszát. – Az lehet, hogy Miss Esmét a közelemben látták, de nem velem. Ezt biztosan állíthatom. A tiszteletes bólintott, úgy, hogy feje búbján látszott a választék. – Mindenesetre az tény, hogy elég sok időt töltött a közeledben. Cleav színlelt közönnyel vonta meg a vállát. – Nem én szabom meg, hogy Miss Esme hol töltse az idejét. A tiszteletes elgondolkozva dörzsölgette halántékát. Eula Rhy elkeseredetten nagyot sóhajtott. – Az isten szerelmére, miért jár utánad? – kérdezte, már arra sem ügyelve, hogy udvariasan, s kevésbé egyértelműen fogalmazzon.

– Neki, meg a nővéreinek mindegy, csak nadrág legyen rajta – mondta Mrs. Tewksbury határozottan. – Nem, Mabel, ez igazságtalan – javította ki a tiszteletes a feleségét. – Az ikrek sohasem keresik a férfiakat, azok tapadnak rájuk. – De ez nem igaz Esmére – felelte az asszony. – Ő sosem volt olyan szép. És most egyszerre Mr. Rhy nyomában jár, mint az árnyék. – Pletyka – mondta Cleav nyersen. – Egy pillanatig sem lenne szabad komolyan venni az ilyesmit. A tiszteletes bólintott. – Ha csak az öreg Pearly Beachum jártatná a száját, egyik fülemen be, a másikon ki. Annak a kedves öreg hölgynek nincs jobb dolga, mint mások ügyeivel törődni. A hölgyek egyetértően megbiccentették a fejüket. – De olyan emberektől is hallottam, akik nem szoktak pletykálni – folytatta a lelkész. – És az az igazság, hogy ma délelőtt magam is láttam. Majdnem lyukat égetett a hátadba, az egész szertartás alatt téged bámult. Cleav majd megfulladt, s zavarában a torkát köszörülte. – Mit akar tőled? – kérdezte Eula. – Nem tudom, anyám – felelte Cleav. – Mintha… szóval, olyan, mintha érdekelné, amit csinálok. A bolt, a halak… – A halak? – Mrs. Rhy hangja olyan volt, mint a gágogás. – Kétségtelenül azt tervezi, hogy amikor nem figyelsz oda, megdézsmálja az egyik halastavadat. Cleav dühösen felfújta az arcát. Az első gondolata az volt, hogy megvédi a lányt. Esme igenis szereti a halakat, és róla sokkal kevésbé hinne el olyasmit, hogy „megdézsmálja az egyik halastavat”, mint azokról, akikkel most együtt ül a tornácon. Mit is mondjon ezeknek? Hogy a szóban forgó fiatal lány nyíltan kifejezésre juttatta, szeretne a felesége lenni? Egy héttel ezelőtt talán el tudta volna mondani, és együtt nevethettek

volna egy óriásit a bolond hegylakó lányon. De most már nem képes erre. A mai nap után nem. Amikor ma a templomban látta, bátornak és meg nem alázkodónak, Cleav valódi csodálatot érzett iránta. Tökéletesen megértette a lány érzéseit. Ő is érezte már ugyanezt. Soha, még ha az életéről lenne szó, akkor sem tenne semmit, amivel megalázná. Lehet, hogy a büszkeség nem fér össze a szegénységgel, de Esme Crabbhez igazán illik. Cleav magában tartotta a gondolatait, és más taktikával próbálkozott. – Azt hiszem, Miss Esme számára valami különleges ember vagyok. Egyfajta szórakozás. A tiszteletes egy pillanatra megdöbbent ettől az állítástól. Mivel életében már nagyon sokszor látta a gonosz mesterkedéseit, rögtön a legrosszabbra gondolt. – Miféle szórakozásra gondol, fiatalember? – kérdezte, most először szigorú hangon. Cleav nem hagyta magát kihozni a sodrából. Sőt, most úgy érezte, biztos talajon mozog. Az igazat mondta, csak éppen nem a teljes igazat. – Azt hiszem, élvezi a kulturált viselkedést és az udvariasságot. A tiszteletes hitetlenkedve nézett rá. – Azt mondta, szereti hallgatni, amikor „finomkodva” beszélek. Egy pillanatnyi csend után Tewksbury tiszteletesből kitört a nevetés. – Finomkodó? – kérdezte, és hátravetette magát a székben, úgy nevetett. – Igazán finomkodónak nevezett, szemtől szembe? – Nem azt mondta, hogy én vagyok finomkodó, hanem a beszédmódom. A lelkész a combjait csapkodta, és már egyenesen hahotázott.

– Finomkodó! – alig tudta kimondani a szót. Az arca vöröslött, szeme teljesen eltűnt a nevetés ráncai között. És csak nevetett, nevetett. Cleav egyre növekvő bosszúsággal figyelte. – De hiszen nincs semmi baj Mr. Rhy beszédmódjával – mondta Mrs. Tewksbury, mert észrevette Cleav elégedetlen ábrázatát, és férje viselkedése zavarba hozta. – Persze, hogy nincs – helyeselt Eula Rhy. – Knoxville-ben, az iskolában tanult így beszélni. Egy úriembernek így kell beszélnie. Nem is igazán finomkodó, csak úgy hangzik, mintha az lenne. Anyja erőtlen védekezése csak még jobban elkeserítette Cleavet. Valahogy a saját tréfájának a céltáblájává vált, de sehogy sem tudott rájönni, hogyan történt. Természetesen csak azt tudja, ki miatt történt. Esme Crabb volt az oka. Ettől a nőtől kiütése lesz az embernek. Egy hétig úgy követte, mint valami rossz pletyka. Úgy rávetette magát, mint egy vénkisasszony, aki férjhez akar menni. Beleavatkozott a munkájába, és üres szóbeszéd tárgyává tette ki magát városszerte. Most, amikor nincs a közelben, Cleav abban a kínos helyzetben találja magát, hogy védekeznie kell – és rádöbben, hogy a lányt is védi. – Nagyon örülök, hogy ilyen jól szórakozik rajtam, tiszteletes úr – mondta Cleav érezhető éllel a hangjában. Tewksbury tiszteletes talán sohasem hagyja abba a nevetést, ha a félesége nem bökdösi oldalba néhányszor. Végül is a Rhy család volt a legtehetősebb az egész városban, és Mrs. Tewksbury reményeket dédelgetett magában Cleavist és Sophronát illetően. – Bocsánat – mondta a lelkész, fájdalmas nyögések és felesége szemrehányó pillantásai után. Meglehetősen sikertelenül próbálta eltüntetni arcáról a széles vigyort.

– Nos, Cleav – kezdete Tewksbury tiszteletes, és igyekezett paphoz illő viselkedést erőltetni magára –, biztos vagyok benne, hogy édesanyád nagyon megnyugodna, ha egyszerűen kijelentenéd, hogy ez a pletyka az egyházközségben valóban csak pletyka. Csak annyit mondj nekünk őszintén, nem történt semmi kellemetlen közted és a között a szerencsétlen Crabb lány között. Cleav szólásra nyitotta a száját, de hirtelen emlékképek rohanták meg. Esme hosszú, karcsú lába, selymes bőre jutott eszébe, amint fényes nappal, ott, a boltban tetszeleg előtte. Az édes, tiszta illat, ami a lányból áradt, mikor az ő árnyékában ült a tóparton. Ajkainak vad, mohó érintése, az övén. Forró testének sürgető vágya, amikor olyan szorosan összesimultak. Ott ült, de nem szólt egy szót sem. Egész arcát és nyakát pír öntötte el. A szalonna pattogott és sercegett, amikor Esme beleöntötte a hideg, főtt babot a zsírba. – Nem értem, miért kell szalonnás babot ennünk, mikor két sonkánk is van – panaszkodott Adelaide. – Mert én főzök – csattant fel Esme. – Majd ha te magad megcsinálod, azt ehetsz, amit akarsz. – Esme nem akarja rám pazarolni azt a finom sonkát, csillagom – mondta Armon Hightower, és megfogta Adelaide kezét, majd magához húzta. Esme észrevette, hogy a férfi szorongatja nővérét. A fiatal, jóképű hódító Crabbék konyhai lócáján ült, egyik karjával Adelaide-ot, a másikkal Agrippát ölelve. Jó erősen magához szorította a lányokat, akik maguk is szívesen odabújtak hozzá, és közben kacarásztak. – Látjátok, szépségeim, a kishúgotok egyáltalán nem törődik velem – mondta az ikreknek, miközben kedélyesen méregette Esmét. – Fogadjunk, ha megtehetné, felfújtat sütne belőlem is!

A lányok kuncogni kezdtek. Agrippa Armon vállára hajtotta szép fejét. – Esme nem ismer téged úgy, ahogy mi – suttogta a fülébe. – Nem is fog – súgta Armon vissza, de elég hangosan ahhoz, hogy Esme is meghallja. – De igazán, Esme – mondta sugárzó mosollyal –, vagyok olyan férfi, hogy elég lennék az egész csapatnak. Nincs szükség féltékenységre a családon belül. Esme szorosabban markolta a kanalat, és legszívesebben megfordult volna, majd jól fejbe verte volna a férfit, hogy egy kis észt is verjen bele. – El sem tudja képzelni – mondta összeszorított foggal –, hogy nem vágyom olyan nagyon a társaságára, Armon Hightower. Armon felnevetett, láthatólag nem hitte. – És vigyázzon a kezére, uram! – folytatta a lány szigorúan. – Ha apa bejön, magából nős ember lesz, mielőtt észrevenné. Az ikrek sikoltozni kezdtek, és ha lehet, még szorosabban odabújtak álmaik férfijához. Armon azonban elsápadt, és bal kezét, amely Adelaide csípőjét simogatta, feljebb csúsztatta, ahol már nem olyan veszélyes. Yonak persze eszébe sem jutott, hogy bejöjjön, és eleget tegyen apai kötelességének, hogy vigyázzon a lányaira. Odakint üldögélt, s a hegedűje édes hangja lebegett a fák között, amely elhallatszott a völgyig. Ma boldogsággal és életörömmel teli dallamot játszott. Még mindig jó hangulatban volt az ajándékkosár miatt. – Látod, kicsi Esmém – mondta neki hazafelé jövet. – Az Isten gondoskodik rólunk. – Nem az Isten adta ezt, apa. – A lány hangja éles és támadó volt. – Ez a szomszédaink jótékonykodása. Apja a fejét rázta.

– Tudom, hogy neked ez rosszul esik, kislányom. De ettől még nem lesz étel az asztalunkon. Legalább azoknak a jó embereknek meg van a lehetőségük, hogy jót cselekedjenek. Esme most elkeseredetten sóhajtott, és beleütött egy tojást a babba. Nincs értelme apával beszélni. Ő semmit nem ért meg abból, amit Esme érez: a szégyent és a tehetetlenség érzését. Talán neki könnyebb. Majd az ikrekre pillantott, akik Armon Hightowerrel csiklandozták egymást – nyilvánvalóan őket sem bántotta a dolog. Esme megrázkódott, mert újra átélte azokat a perceket. Ott állt előttük, rongyos ruhájában, mintha meztelen lett volna. És Cleav… látta őt. Látta a szégyenét. Kíváncsi volt, vajon sajnáltae. A rotyogó babbal teli fazékba belehullott egy árva könnycsepp. Gondolatait hirtelen sikító nevetés szakította félbe, és Esme a testvéreire nézett. Adelaide hanyatt feküdt a lócán, nevetve sikoltozott, Armon pedig föléje hajolva csiklandozta az oldalát. Agrippa a fiatalember nyakára fonta a karját, mintha a testvérét akarná megvédeni. Amit Esme legelőször észrevett, az Armon Hightower tüzes tekintete volt. Nem játékosság tükröződött benne, hanem szenvedély. Esme felkapott egy vizesvödröt, és megfenyegette őket. – Azonnal hagyjátok ezt abba! Esküszöm, mindjárt lehűtlek benneteket. A bolondozás máris abbamaradt. Lassú, óvatos mozdulatokkal váltak szét, mintha attól félnének, hogy megijesztik Esmét, és valami hirtelen mozdulattal leönti őket. Esme zörögve helyére tette a vizesvödröt. – Adelaide, Agrippa, üljetek ide, erre az oldalra, és viselkedjetek úgy, ahogy ifjú hölgyekhez illik! Az ikrek szótlanul teljesítették húguk parancsát. Esme visszafordult a babhoz, és gyorsan megkavarta, hogy le ne

égjen, aztán folytatta a szóáradatot. A babos fakanalat fegyverként maga elé emelte, és Hightowerhez fordult. – Fiatalember, elvárom, rendesen viselkedjen a házamban! – mondta neki dühösen. – Ha nem tud illendőképpen viselkedni, valóban nagyon nemkívánatos vendég lesz nálunk. Esme makacsul felszegte a fejét, szemében indulat lángolt. Armon Hightower öt évvel idősebb nála, és kétszer akkora, de Esmében ijesztő ellenfélre talált. – Bocsánatot kérek, Miss Esme – szólt halkan a férfi. – Azt hiszem, ez a meleg tavaszi idő az oka. Ettől az embernek pezsegni kezd a vére. Esme válaszolni akart egy csípőset, de aztán meggondolta magát. Visszafordult a babhoz. – Kész a kukoricakenyér – szólalt meg túlságosan is higgadtan. – Szóljatok apának, hogy kész a vacsora! Esmének evés közben sem támadt jobb kedve. Armon az apja felé fordította ellenállhatatlan vonzerejét. Apa nevetett, kacagott a csillogó szemű, vidám fiatalember tréfáin, Esmének pedig kedve lett volna pofon ütni. Armon egyértelműen jó benyomást akart tenni Yora, és úgy tűnik, sikerült is neki. Esmének alig volt étvágya. Hogyan lesz így rendes lány a nővéreiből, miként vigyázzon rájuk, ha apa annyit sem tesz meg, hogy ezt a semmirekellő Hightowert elzavarja? Jobban meg volt róla győződve, mint valaha, hogy amit eltervezett, az a helyes útja-módja a dolgoknak. Amíg barlangban laknak, és ők a falu szűkölködői – ahogy a tiszteletes mondta ma – addig minden széltoló férfi, akinek viszket a nadrágja, itt fog koslatni az ikrek után. Biztosan van valami íratlan törvény, amelyik azt mondja, hogy a szegény nők szabad prédák. Amikor a férfiak ki akarják tombolni magukat, mindig ilyen nőket keresnek.

De egy nagy kék házban, amelyet tornác ölel körbe, a férfiak udvarolni fognak az ikreknek. Szépeket mondanak majd nekik, esetleg a hintában tréfálkoznak velük. De nem fogják a konyhai lócára fektetni őket. – Mr. Hightower – mondta Esme szertartásosan. – Ha jól értem, ön érdeklődést mutat a nővéreim iránt. Armon gyorsan Yora, majd az ikrekre pillantott. – Miss Esme, a nővérei nagyon kedves lányok. Esme olyan dölyfös hangon beszélt, ahogy csak tudott. – Akkor biztosan apa is egyetért velem abban, hogy az egyikük iránt kellene érdeklődnie. – Egyikük? – Armon teljesen meglepődött. – De hiszen mi mindig mindenen megosztozunk – tiltakoztak az ikrek. – Nem osztozhattok meg egy férfin! – Esme rendíthetetlen volt. Az asztal túloldalán Armon egy darabig nem tudott megszólalni, gondolkozva vakargatta a fejét. – Miss Esme, nekem halvány fogalmam sincs róla, hogyan válasszak közöttük. – Pedig muszáj választania! – erősködött Esme – Nem muszáj most döntenie – szólt közbe Yo, mire Esme döbbenten, dühösen villogó tekintettel meredt rá. – Apa! – Én csak azt akarom mondani, hogy az ilyen dolgokhoz idő kell – mosolygott, közben az ikrekre kacsintott, Armon felé pedig bólintott egyet. – Egy férfi nem akarhat egyszerre két nőt! – Esme nem engedett az álláspontjából. – Igazad van, kicsi Esmém – helyeselt az apja, hogy megbékítse. – Ezért is gondoltam, hogy Agrippával minden pénteken, Adelaide-dal pedig minden szombaton találkozhatna.

– Micsoda!? – Csak addig, amíg eldönti. – Ó, kérlek, Esme, kérlek! – az ikrek szemében remény csillogott. Ezzel a kompromisszummal láthatólag Armon is elégedett volt. – Nekem így sem tetszik – mondta Esme lassan. – De nem bánom, legyen így. De figyeljen ide, Hightower! – szólította, és feléje bökött az ujjával. – Eljöhet pénteken és szombaton, de máskor nem akarom errefelé látni! Vasárnaptól csütörtökig máshol lófráljon! – Igenis, kisasszony – mosolygott engedékenyen a férfi, és Esmének kétségei támadtak, vajon valóban ő nyerte-e meg ezt a csatát. Armon vacsora után nemsokkal elment, az ikrek legnagyobb elkeseredésére. Esme hálás volt a haladékért. El sem tudta képzelni, mit tudna kezdeni egy ilyen férfival, mint ez az Armon Hightower, ha nem akar vele együttműködni. Elmosogatta az edényeket. Közben újra a nagy, fehér házra gondolt, a körülötte futó tornáccal. Ma délelőtt a templomban még esküdözött, hogy soha többé nem lesz képes Cleavis Rhy szemébe nézni. De nem maradt más választása. Megszerette Cleavis Rhyt, talán saját maga miatt is meg akarná szerezni, de elsősorban szüksége volt rá, a család miatt. A lányok izgatott nevetéssel válogatták ki az ajándékkosár tartalmát. Esme megtörölte a kezét. – A jövő héten nem nagyon leszek itthon – jelentette be hirtelen a családnak. – Odalent leszek a völgyben. Három szempár fordult felé kíváncsian. – Agrippa, te főzöl a legjobban, úgyhogy elvárom, tégy ki magadért a konyhában! Adelaide, neked fel kell ásnod a kertet! Apa, te pedig segíts neki!

Mindhárman azonnal heves tiltakozásba kezdtek, de Esme folytatta: – Holnaptól kezdve Cleavis Rhynak fogok segíteni a boltban, és ez azt jelenti, hogy még napkelte előtt elmegyek, és csak sötétedés után érek haza. – Rhy munkát adott neked a boltban? – az apja nem akart hinni a fülének. – Nem egészen – vallotta be Esme. – De az most mindegy. – Ez is hozzátartozik az elképzelésedhez, miként kell egy férfinak udvarolni? – kérdezte az apja savanyú képpel. – Apa, én csak meg akarom mutatni, milyen nagy segítséget jelentenék neki – magyarázta Esme higgadtan. – Nincs ebben semmi rossz. – Kicsi Esmém – kezdte Yo végtelen türelemmel. – Ha Rhynak jó segítőtársra van szüksége, én azt hiszem, hogy a kis Miss Sophronában megtalálja. Ő rendes keresztény nő, és rendkívül jól mutat az üzletben. Esme úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. – Szerinted jobb feleség lesz belőle, mint belőlem? – Nem arról van szó, hogy jobb – felelte Yo kedvesen. – Inkább arról van szó, hogy inkább őhozzá illik. Tudod, hogy szeretlek, kicsikém. A világért sem szeretném, hogy téged bárki is megbántson. – Yo átnyúlt az asztalon, és megszorította lánya kezét. – Látom én, miben mesterkedsz, kicsi Esmém. Megpróbálsz jobb életet teremteni. – De nem csak magamról van szó, apa – sietett Esme elmagyarázni. – Mindannyiunknak akarom. – Mi mindannyian jól megvagyunk, kislányom, csak te elégedetlenkedsz. Olyan vagy mint a mama. Őt is nagyon szerettem. – Majd melegen, szeretettel megpaskolta a kezét. – De ez a Rhy fiú nem neked való. Olyan üresfejű, városi ember. Ahhoz is iránytű kell neki, hogy a saját hátsó felét megtalálja.

– Nem, apa! – tiltakozott Esme. – Egyáltalán nem ilyen. Úriember, ez biztos. De jó ember. Tudod, mi van azokban a tavakban, amit a bolt mögött csinált? Halakat tenyészt bennük. Tenyészti őket, mint mások a csirkét. Vannak olyan halai, mint a kotlósok, és mint a kakasok, az egyik tó pedig tele van kis porontyokkal, akik nem nagyobbak, mint az ujjam. Yohan a lánya tekintetét figyelte beszéd közben. Érdeklődés és értelem sugárzott belőle. – A folyókban egyre fogynak a pisztrángok, mert túl sokat kihalásznak belőlük – magyarázott tovább Esme. – És a víz hőmérséklete sem mindig jó nekik. Cleav azért neveli őket, nehogy kipusztuljanak. – Cleav? – húzta fel apja az egyik szemöldökét. – Izé… Mr. Rhy – javította ki magát gyorsan a lány. Apa hosszan a szemébe nézett. – Csak nem tetszik neked az a Cleavis Rhy? Esme érezte, amint elpirul zavarában. – De igen, apa – vallotta be suttogva. – Halleluja! – kiáltott Adelaide, és mindketten odaszaladtak, hogy átöleljék. Esme hálásan fogadta nővérei szeretetét, de közben visszanézett apjára, jóváhagyást, segítséget, reményt kérve tőle. A férfi csak mosolygott, állához emelte a hegedűt, és rázendített egy vidám dalra. – Esméé lesz a ruha – mondta Agrippa határozottan. Adelaide egyetértően bólintott. – Milyen ruha? – kérdezte Esme. – A legszebb ruha, amit életedben láttál – felelte Adelaide. – Ez volt a legjobb az egész kosárban – mondta Agrippa, s előhúzott egy fehér batisztgöngyöleget, és megrázta. A könnyű, nyári anyagot a mellrészen szép redőkbe szedték, a hosszú szoknya pedig a földet söpörte. – Próbáld fel, Esme! – biztatta Adelaide. – Most rögtön!

Az ikrek szinte erőszakkal levették Esméről a régi, kopott szoknyát, és ő egy percig reszketve állt a szoba közepén vékony alsóneműjében. A fején keresztül ráhúzták a szép, készen kapott ruhát, de nagyon kényelmetlenül érezte magát benne. – Mi a baja ennek? – kérdezte meglepetten. Agrippa kritikus pillantásokkal méregette. – Ez nem jó rád – mondta egyszerűen. A ruha egyértelműen jó néhány centivel rövidebb volt a kelleténél. De más, komolyabb problémák is akadtak. – Derékban szűk – mondta Adelaide. – Észrevettem – felelte Esme rosszkedvű vigyorral. – Alig kapok levegőt. – Azt hiszem, ki lehet engedni – mondta Agrippa, és meghúzogatta az öv mögötti bőre szabott ráncokat. – Mennyi anyagot elpazaroltak a blúzra! – kiáltott fel. – így azt sem lehet látni, hogy van-e melled, vagy mit rejtegetsz. Adelaide felnevetett vele együtt. – Akié ez a ruha volt, biztosan hármasikreket szoptatott. – Szörnyen néz ki – jelentette ki Esme beletörődően. – De nemsokára csodálatos lesz! – ígérte Agrippa. Ez a sok anyag itt elég lesz, hogy kiengedjük a derekát, és még mindig marad a hosszát is megtoldani. – Igaz, meg tudom csinálni magamnak – mondta Esme reménykedve. – Persze, meg tudnád – helyeselt Agrippa. – De nem fogod. – Micsoda? – Mi Adelaide-dal ügyesebben varrunk, mint te. Nem bánjuk, ha sok munka is van vele. – És ikerpárja felé nézett, aki helyeslően bólintott. – Te csak menj a vegyeskereskedésbe, és segíts Mr. Rhynak! Mi a házimunka közben megcsináljuk neked a ruhát. – De ez nem helyes – tiltakozott Esme.

A hegedű a sarokban elhallgatott, Yo hangja melegen, de határozottan csengett: – Ez a leghelyesebb dolog, ami mostanában történt itt.

6.

A hétfő reggellel együtt hirtelen megérkezett a tavasz is. A fák ágain pici, zöld rügyek jelentek meg, a hegy oldalát élénk színek tarkították, és a vakító, kék ég mintha csupa jót jövendölt volna. A hegy tetején már rég el is felejtették a havat, és ahol a fákat nem borította be a reggeli köd, a babér olajzöld foltjai világítottak, ameddig csak a szem ellátott. Cleavis Rhy ebből semmit sem vett észre. Számára olyan szürke volt ez a nap, mint a gondolatai. Tegnap délután csak az mentette meg a nyilvános megszégyenítéstől, hogy Miss Sophrona váratlanul visszatért a házból, ahol „megigazította szétfújta fürtjeit”. De ezzel még mindig nem volt vége. Igaz, hogy az ártatlan, fiatal lány előtt semmit nem mondtak, azonban a nap hátralévő részében anyja is és Tewksburyék is ferde szemmel néztek rá. Ezekkel a gondolatokkal a fejében nem csoda, hogy nem örült annak a látványnak, ami a boltnál fogadta. Esme Crabb, emlékezetes rongyos ruhája fölött az ő kötényét viselve, a tornácot söpörte. – Az isten szerelmére, mit csinál? – A kérdés éles volt, határozott és célratörő. Esme felnézett, és sugárzó mosolyt küldött felé. – Jó reggelt, Mr. Rhy! – felelte kedvesen. – Szép napunk lesz ma, nem igaz? Cleav merev léptekkel közeledett. Elvesztette a türelmét, magán kívül volt a dühtől. – Azt kérdeztem, kisasszony, mit csinál, és választ akarok! Az első lépcsőfokra lépett, és Esme szemébe nézett.

A harchoz két fél kell, gondolta Esme, és úgy döntött, nem megy bele. Játékosan a seprűnyélre hajolt, megtámasztotta rajta az állát, szemében és hangjában is nevetés bujkált. – Azt mondta, hogy ne leskelődjek többet a házába. Hát idejöttem a bolthoz. Aztán úgy gondoltam, dologhoz is láthatok. Felemelte a seprűt. – Ez az első tennivaló reggel, nem? Először leporolni, aztán kiseperni. Cleav mély lélegzetet vett, és emlékeztette magát, hogy nagyon udvariatlan dolog lenne megfojtani egy fiatal nőt. – Először leporolok, aztán kisöprök. Én – mondta szándékosan higgadtan. – Ez az én boltom, Miss Crabb! A lány mosolyogva válaszolt. – Már mondtam, hogy szólíts egyszerűen csak Esmének! A férfi álla megfeszült, szeme szikrákat szórt. – Talán, Miss Esme, nem akarom magát Esmének szólítani. Felment a tornácra, és a seprűért nyúlt. Esme szó nélkül odaadta. – Adja vissza a kötényemet, Miss Crabb! – parancsolta. – Persze – felelte Esme, és hátranyúlt, hogy kikösse a szalagot. – De az az igazság, hogy nekem jobban áll, mint neked. Cleav ajkait egy olyan hang hagyta el, amit csak dühös fújtatásnak lehet nevezni. Esme odanyújtotta neki a kötényt. A férfi gyorsan belebújt, a hosszú szalagot hátul keresztezve gondosan megkötötte. Esme felé intett, mintha el akarná hessenteni, akárcsak egy csirkét vagy egy kóbor macskát. Azután ott folytatta a söprést, ahol a lány abbahagyta, s szándékosan nem nézett rá. Esme nem sértődött meg, majd mintha mi sem történt volna, elindult az ajtó felé.

– Köszönöm, hogy átvette tőlem – mondta könnyedén. – Ma még nem ettem, és már alig vártam, hogy bekaphassak pár falat kétszersültet egy kis lekvárral. Belépett az ajtón, de a válla fölött még visszaszólt: – A kávé kész van, ha kérsz. Cleav mozdulatlanul meredt az üres ajtónyílásra. – A kávé kész van? – ismételte magában, mintha valami furcsa, érthetetlen szöveget hallott volna. Bosszúsan lesöpörte a maradék port a tornácról, még öt percbe sem telt. Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy alig vette észre az öreg Denny közeledtét. – Ma reggel egy kicsit korábban nyitottál ki? – kérdezte. Cleav felnézett, szótlanul az öregre bámult, aztán megfordult, és bement az üzletbe. Ezután a nehéz kezdet után Cleav napja csak egyre rosszabb lett. Esme Crabb elhatározta, hogy otthon érzi magát, és olyan segítőkész lesz, amilyen csak tud. Amíg Cleav megcsinálta a hétfői könyvelést, és feltöltötte a polcokat, Esme Denny-vel beszélgetett. Mikor az öreg dámapartnere, Hiram Tyree felbukkant, Esme még a játék előkészítésében is segédkezett a tornácon. – Érezzék jól magukat! – mondta nekik. – Már kinyíltak az ibolyák a hegyen – tette hozzá vidáman. – Magam láttam ma reggel. Észre sem vesszük, és az egész völgy tele lesz virággal, mint az Isten szőnyege, amit maga szőtt. A férfiak együtt nevettek vele, a lány jókedve és humora felmelegítette a kissé még hűvös reggelt. De Cleav egyáltalán nem volt boldog. A helyzet roppant kínos volt, és abban is biztos lehetett, ha így mennek tovább a dolgok, Miss Sophrona fülébe is eljut a pletyka. Elhatározta, kitiltja Esmét a boltból, de sohasem talált megfelelő pillanatot. A vásárlók jöttek-mentek, lehetetlen volt kettesben beszélniük.

Meg akarta neki mondani, hogy menjen el, de képtelen volt rá. Maga előtt látta, amint bátran áll a templomban, a sorsához képest túlságosan büszkén. De ez nem tartozik őrá, emlékeztette magát Cleav. Határozottan összeszorítva az állát megesküdött, hogy amint lehet, eltünteti az életéből ezt a nőszemélyt. A lány azonban valóban sokat segített a mindennapi munkában. Pár nap alatt kitanulta, minek hol van a helye. Szívesen, szinte már buzgón szolgálta ki a vásárlókat. – Mióta dolgozol itt? – hallotta Cleav Pearly Beachum hangját, aki a legnagyobb pletykafészek a városban. Hideg félelem hasított belé, és feléjük sietett. Hallani akarta, mit válaszol Esme? Akármit is mond, estére az egész város tudni fogja. – Én csak úgy segítek – felelte Esme kedves mosollyal, aztán még súgva hozzátette: – Volt egy kis adósságunk. Mr. Rhy olyan jó volt, hogy elengedte, de én szeretném letörleszteni. Cleav nem hallotta a suttogást, és amint közelebb ért, a nők hátrahúzódtak. Pearly kíváncsian, de nem rosszindulatúan nézett rá. Cleav azt gondolta, Esme biztosan nem mondott rosszat, mert az öregasszony nem verte fejbe a napernyőjével. Dél felé Cleav haragja megenyhült. Esme tökéletesen bánt a vásárlókkal. A férfi még meg is csodálta, milyen ügyesen köt üzletet. Mikor megérkezett Rog Wicker a heti bevásárlást elintézni, no meg a szokásos egy csomag Red Leafért, Esme megszólalt. – Tudja, Mr. Wicker, én magam nem élek vele, de mindenhol azt hallottam, hogy a Carolina Blue sokkal jobb, mint az a régi Red Leaf. Wicker döbbenten húzta fel a szemöldökét, és odafordult a lányhoz. – Persze, hogy jobb a Carolina – mondta. – Drágább is. Beérem én a Red Leaffel, köszönöm.

– Természetesen – bólintott Esme nyugodtan. – Ha megtakarítunk egy pennyt, az ugyanaz, mintha kerestünk volna egy pennyt. – Sóhajtott egyet, aztán még hozzátette: – Nekem csak az volt az érzésem, hogy egy ilyen férfi, mint maga, akinek farmja van, nincs adóssága, a gyerekeit is mind felnevelte és megházasította, akinek egyetlen bűne, hogy szereti a dohányt, szóval egy ilyen embernek a legjobb járna. Úgy gondoltam, megérdemelne ennyit. Rog Wicker felhúzta a szemöldökét. Egy percig Esme után nézett, aki a konzervek felé indult. Cleav közben összeszedte a rendelt holmikat. – Még valamit? – kérdezte a férfi végül. – Ennyi az egész – felelte Wicker. – Adja össze! – Felvette a dohányt, és a tenyerében tartotta egy darabig, mintha méregetné. – Vigye ezt vissza, és adjon abból a Carolina Blue-ból! – mondta magyarázat nélkül. Cleav egy pillanatra megdermedt. Rog Wicker már az idősebb Rhy idejében is Red Leaf dohányt vásárolt. Szó nélkül kicserélte a dohányt, de alig tudott odafigyelni a számokra, amikor kiszámolta a végeredményt. Amint Wicker elment, Cleav Esmére pillantott. A lány szélesen elmosolyodott, majd kérkedve felhúzta a szemöldökét. Cleav nem tudott ellenállni ennek a pajkos arckifejezésnek, maga is elmosolyodott. Aztán elfordult, komolyságot parancsolva magára. De nem tudta teljesen elfojtani a nevetést, a szája sarkában mégiscsak ott bujkált. Már úgy tűnt, kezd jóra fordulni a dolog, de a következő vásárló Tewksbury tiszteletes volt. Mellette lépkedett Sophrona, kék kalikó ruhát, és széles karimájú kalapot viselve. Még ebben a szerény öltözetben is úgy festett az aprócska fiatal lány, mint egy hercegnő.

A tiszteletes mosolyogva lépett be, de észrevehetően elkomorult, amint a helyiség másik végében meglátta Esme Crabbet, aki épp a konzerveket rakta sorba a polcon. Esme úgy látta, minden a terv szerint halad. Cleav már észrevette, mennyivel könnyebb a munkája, ha ő mellette van. És maga is meglepődött azon, milyen könnyedén elfogadták a vásárlók. Nem szívesen magyarázkodott Pearly Beachum előtt, de nem volt más választása. Tudta, hogy a kutyától csak úgy lehet elvenni a koncot, hogy másikat dobunk neki helyette. Most, a dohányügyben elért kétségtelen győzelme után kezdte magát biztosan érezni a nyeregben. Cleav nem maradhat örökké ilyen rideg. Majd megbékél. Egy perccel ezelőtt barátságosan mosolygott rá. Könnyebb lesz a dolog, mint gondolta. Esme egészen jókedvű volt, amíg észre nem vette Sophrona Tewksburyt. Még ha Esme jobb feleségnek való volt is, külsőleg a lelkész lánya mindazt megtestesítette, ami belőle hiányzott. És a kék kalikó ruha egyenesen feléje tartott. – Esme! Jó reggelt! Micsoda meglepetés! Csak néhány év volt a két lány között, de egy egész világ választotta el őket egymástól. Sophrona gyerekkorában az ikrekkel játszott, amíg nem volt tudatában a köztük lévő különbségnek. De ahogy telt az idő, a jóllakott, jól nevelt fiatal nő problémái nagyon különböztek a Crabb család mindennapi gondjaitól. Esme mindig is tudta, miben különböznek egymástól. Neki nem adatott meg a gondtalan gyermekkor, és úgy tűnt, Sophronának a felnőttkora sem lesz gondokkal terhes. Természetes lett volna, hogy féltékeny legyen rá, irigykedjen vagy, hogy gyűlölje. De Esme mindig is kedvelte Sophronát. Nem tehetett róla. Nem könnyű ellenségnek tartani azt, akinek a jó kedélye közismert.

– Jó reggelt, Sophrona! – üdvözölte Esme. Látta távolról Cleavet és a lelkészt. Cleav olyan arcot vágott, mint aki zöld szilvába harapott. – Nagyon szép a ruhád – dicsérte Esme őszintén. – Jól áll neked ez a kék szín. Sophrona boldogan mosolygott, és lenézett a ruhájára. – Úgy gondolod? – kérdezte, aztán apja felé pillantva pajkos kacsintással megjegyezte: – „Hiúság, hiúság, minden csak hiúság”. Esme szinte akarata ellenére visszamosolygott rá. Sophrona mindig ilyen hatással volt rá. Vonzotta magához az embereket, majdhogynem kényszerítette őket, hogy ezt élvezzék is. – Meg szeretném köszönni neked a kosarat – mondta Esme hűvösen, kényszerítve magát, hogy udvarias legyen, pedig éles fájdalom hasított belé. – Mrs. Beachum mondta, a te ötleted volt, és a gyűjtés nagy részét is te végezted. Sophrona kedvesen elhárította a hálálkodást. – Mindannyian szívesen csináltuk – felelte könnyedén. – „Aki azt akarja, hogy barátai legyenek, neki magának kell barátian viselkednie” – idézte. Aztán lehervadt a mosoly az arcáról, és óvatosan körülnézett. Közelebb lépett Esméhez. – Gyere – suttogta. Még egyszer körbepillantott, megfogta Esme karját, és egy sarok felé húzta. – Láttad az új krepdesint, amit Mr. Rhy rendelt? – kérdezte, szándékosan hangosabban a szükségesnél. – Fogadjunk, hogy nagyon jól állna neked az a szín. Esme értetlenül nézett rá. – Én nem tudok krepdesint venni magamnak – suttogta zavartan. – Tudom – mondta Sophrona. – Csak beszélni akarok veled. Ez az, nézd csak! – folytatta újra hangosabban.

Ezzel kinyitotta azt a szekrényt, amelyben szép rendben sorakoztak a különböző feltekert anyagok. Kihúzta a rózsaszín krepdesint, amit egy ügynök hozott Cleav legutóbbi rendelésével együtt. A két lány megtapogatta a szép anyagot, majd Sophrona szólalt meg: – Pletykálnak rólad és Mr. Rhyról. – Igen? – Esme érezte, amint elpirul, és hálás volt azért, hogy Sophrona a ruhaanyagot nézi, nem pedig őt. – Tegnap a templom előtt hallottam – vallotta be a tiszteletes lánya. – Mindenki azon igyekezett, nehogy megtudjam, miről van szó, de tudom, hogy együtt láttak benneteket. – Én… – kezdte Esme, de nem tudta, mit is mondjon. Elmagyarázza? Tagadja? Hiszen ő feleségül akar menni Cleavis Rhyhoz, de mi van akkor, ha Miss Sophrona is. – Tegnap Mrs. Rhynál teáztunk – folytatta Sophrona, és előrehajolt. – Beküldtek a házba. Anya azt mondta, meg kell igazítanom a hajam. – Sophrona elkeseredetten sóhajtott. – Néha azt hiszem, teljesen butának tartanak. Persze, megfésülködtem, de a szalonból mindent hallottam. Ezt olyan komolyan jelentette be, mintha gyilkosságot követett volna el. Sophrona felemelte a fejét, és Esme szemébe nézett. – Nem tudom pontosan, mivel vádolnak kettőtöket – vallotta be –, de azt akarom, hogy tudd, egy szót sem hiszek az egészből. Azzal megfogta Esme kezét, és melegen megszorította. Cleav még sohasem örült annyira annak, hogy a bolt bezártságából kimehet a halastavakhoz, a szabadba. Mikor az anyja megérkezett, még rémültebb volt, mint a lelkész, amint megpillantotta Esme Crabbet.

– Fiam – mondta a tiszteletes halkan, miközben a két lány a ruhaanyagokat nézegette. – Ezzel, hogy itt van veled a boltban, kiteszed magad a pletykáknak. – Nem dobhatom ki – felelte Cleav elgondolkozva. – Ha nem lop, és nem csinál semmi rosszat, ugyanannyi joga van itt lenni, mint bárki másnak. – Úgy gondolod, hogy nem csinál semmi rosszat? – nézett rá kételkedve a tiszteletes. Cleav erre nem tudott mit válaszolni. A város szemében nem helyes, amit Esme csinál. – Megbolondult ez a lány? – kérdezte az anyja. – Úgy viselkedik, mintha itt dolgozna. – Csak segíteni akar – magyarázta Cleav habozva. – Segíteni? – Anyja úgy kérdezte, mint aki már a gondolattól is megrémül. – Ne is törődj vele, anya! – tanácsolta Cleav. – Hamarosan megunja ezt a butaságot. – Remélem is, hogy megunja, még mielőtt a szájára vesz bennünket az egész város. Cleav ugyanebben reménykedett. Ahogy mindig is szokta, kihozta a halak ételét a kis házból, és közben azon igyekezett, hogy elterelje gondolatait Esme Crabbről. Ha már egész délelőtt kénytelen volt elviselni a jelenlétét, annyi legalább jár neki, hogy ne rá gondoljon egész délután. A tenyésztőtónál járt. Megetette a nőstényeket, és elindult felfelé, a kisebb, mozgékonyabb hímekkel teli másik tóhoz. A halak izgatottan nyüzsögtek a lakoma reményében. Ekkor Cleav valami mozgásra lett figyelmes a bal oldalon. Ó, ne! Esme a borókának támaszkodott, és előrehajolva a harisnyáját igazgatta.

– Hagyja abba! – A madárcsicsergésbe és a méhek zümmögésébe olyan hirtelen hasított bele Cleav hangja, hogy Esme megijedt. Felugrott, és gyorsan leengedte a szoknyáját. – Jaj de megijedtem! – panaszkodott, szívére szorítva a kezét. – Valamit tennem kellett. Nem lenne szabad fényes nappal így felhúznia a szoknyáját! – vágott vissza Cleav. – Nincs senki a közelben – bizonygatta Esme. – Én itt vagyok – válaszolta Cleav dühösen. – Igen – felelte a lány kis grimasszal. – De te már láttad a lábamat. Cleav elsápadt. Bűntudatos arccal körülnézett a környező dombokra, felugrott, és odasietett a lányhoz. – Elment az esze? – kérdezte ingerülten. – Ha valaki meghallja, mit fognak gondolni? Esme kihívóan csípőre tette a kezét. – Pontosan tudom, mit fognak gondolni. Azt fogják gondolni, hogy te már láttad a lábamat, ami így is van. És én egy percig sem hiszem, hogy úgy gondolod, sovány a lábam, ahogy már mondtad. Nagyon is tetszett neked. Majdnem csöpögött a nyálad, mint az éhes embernek, ha ennivalót lát. Cleav egy percig nem tudott megszólalni. Aztán behunyta a szemét, és halkan türelemért imádkozott. – Miss Esme, biztos vagyok benne, ön is ugyanolyan jól tudja, mint én, milyen illetlen ez a beszélgetés. – Magunk között vagyunk – felelte Esme. – Nincs értelme úgy tenni, mintha nem tudnánk, mi történik közöttünk. Cleav hátrált egy lépést, aztán felemelte a karját, mintha valami láthatatlan táblát akarna tisztára törölni. – Semmi sem történt közöttünk, Miss Crabb – mondta nyomatékosan. – Egyáltalán semmi.

Elfordult. Miért is hitte, hogy ez egy okos lány? Hiszen a legostobább nő, akivel valaha is találkozott. Egyszerűen itt hagyja, és a továbbiakban nem vesz róla tudomást. – Semminek nevezed azt, hogy megcsókoltál? Cleav megpördült maga körül, majd döbbenten kinyitotta a száját. – Sohasem csókoltam meg! – De igen! – állította a lány. – Épp ennél a tónál, ma egy hete! Ha két embernek összeér a szája, az csókolózás – mondta Esme, mintha nagyon tapasztalt lenne e téren. – Az teljesen mindegy, hogy ki kezdi. – Dehogy mindegy! Óriási a különbség! – vágott vissza Cleav. – Legalábbis számomra. Csak úgy rám veti magát, aztán azt állítja, hogy megcsókoltam! Azt már nem! Higgye el, mikor én megcsókolom, azt észre fogja venni! – Szóval meg akarsz csókolni? – Esme arca csupa boldog mosoly volt. – Nem! Ilyet sohasem állítottam! – Hiszen a saját fülemmel hallottam. – Soha nem állt szándékomban ilyesmi. – Azt mondtad: „mikor”, és ezt arra mondjuk, ami biztosan meg fog történni. – Esme azoknak az embereknek a furcsa logikájával érvelt, akik megszokták, hogy ők kerülnek ki győztesen a vitákból. Cleav egyenesen a szemébe nézett. – Vigyázni fogok, hogy meg ne történjen. – Miért? – kérdezte a lány őszinte sértődöttséggel. – Mit miért? – Miért akarsz „vigyázni”? Szeretnéd, csak visszafogod magad? A férfi döbbenten nézett rá. – Honnan vesz ilyen őrültségeket? – Abból, ahogyan rám nézel.

– Egyáltalán nem nézek magára. – Nem? Ez aztán arcátlan hazugság. Mindennap megbámulsz a boltban, amikor a harisnyámat igazgatom. A férfi érthető módon teljesen elvörösödött, azonban a lány nem gondolta, hogy a zavarától, nem pedig a dühtől. – Ha egy nő ilyen könnyelműen mutogatja magát, nem panaszkodhat, hogy megnézik. – Nem mondtam, hogy panaszkodok – javította ki Esme, és közelebb lépett. – Szeretem magamon érezni a tekintetedet. Teljesen elgyengülök tőle, és valahogy veszélyesnek érzem magam. – Valóban veszélyes – káromkodott magában Cleav. Esme csak egy önelégült mosollyal válaszolt. Cleav elfordult, és kényszerítette magát, hogy folytassa a munkát. Esme halkan dudorászott, a vidám dallam pedig még jobban felbosszantotta Cleavet. Nem vesz róla tudomást. Ez az egyetlen megoldás. Érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, ereiben száguld a vére, mintha fél mérföldet rohant volna hegynek fölfelé. Nem mintha olyan elképzelhetetlen dolog lett volna, hogy megcsókolja Esmét. Sőt, az az igazság, hogy a múlt héten már többször megkísértette ez a gondolat. Túlságosan is jól emlékezett a lány hajának édes, tiszta illatára, amikor olyan közel ültek egymáshoz. A formás, harisnyába bújtatott láb is gyakran megjelent emlékezetében. Álmában pedig többször újra átélte azt a megrázó pillanatot, amikor feszülő teste oly szorosan hozzásimult a lányéhoz. Cleav befejezte a tenyészhalak etetését, majd a tavak közti keskeny gáton a nagyobb, mélyebb tóhoz ment: ebben hizlalták az egyéves pisztrángokat. Nem állt meg, hogy kézből etesse őket, csak kiszórta a húst a víz tetejére, mint vetéskor a magot. Hátranézett, és látta, hogy Esme árnyékként követi. A férfi felsóhajtott.

Kívánta a lányt – nincs értelme tagadni. De az ember nem kaphat meg mindent, amit megkíván. Miközben a lány óvatosan átment a gáton, a szél szorosan hosszú, vékony combjához tapasztotta a szoknyáját, amely alatt nem volt alsószoknya – bár a szokás legalább féltucatot követelt. Hirtelen, mintha valami kisördög súgta volna Cleav fülébe: „Miért ne kaphatná meg?” Még a legkulturáltabb úriemberek is kitombolták magukat, mielőtt megállapodtak. A lány nem csinált belőle titkot, hogy Cleav kell neki, őt pedig semmiféle eskü vagy ígéret nem köti. Cleav számára egy kis tiltott gyönyör, biztos, hogy a lány is akarná, és talán adhatna neki valami kis ajándékot búcsúzáskor. A gondolatai elragadták. Egész biztosan jól jönne Esmének egy kis készpénz, amiből vehetne magának új ruhát. Vagy Cleav hozzásegíthetné, hogy valami kis üzletbe fogjon – hiszen azt már tapasztalta, hogy a lánynak jó feje van az ilyesmihez. Ez a képtelen ötlet felzaklatta Cleav lelkiismeretét. Ugyan miféle üzleti tevékenységbe foghatna ebben a városban egy tönkretett nő? Haragudott önmagára, amiért ilyen gátlástalan gondolatai támadtak. Esme Crabb rendes lány. Egész életében csak azért küszködött, hogy eltartsa a családját. Neki egy jó, megbízható, dolgos kezű férjre van szüksége, aki gondoskodik róla. Ha azonban a boltos szeretője lesz, sohasem talál magának ilyen férjet. Az persze lehetetlen, hogy egy ilyen megállapodást titokban tartsanak. Ha Cleav csak egyszer belecsípne Esme fenekébe, minden gyerek, nő és férfi megtudná Vaderben. Hiszen már most is pletykálnak róluk a városban, pedig egyáltalán nem történt semmi közöttük. Esme közben mellé ért, és Cleav odafordult hozzá. Nem olyan szépség, mint Sophrona, de a maga módján egész csinos.

Az arca napbarnított, és átlagos, de az arcvonásai kellemesek. A melle és a csípője nem igazán szédíti meg a férfiembert, de azért határozottan nőies. A lába pedig… – Cleav szája sarkában mosoly bujkált. Még jó, hogy az illendőség azt parancsolja, hogy a nőknek el kell takarniuk a lábukat. Máskülönben Miss Esme lába lázadást okozna. Esme visszamosolygott, naivan, bolondul reménykedve. Ó, hogy szerette volna Cleav a dereka körül érezni ezeket a hosszú lábakat! Szerette volna érezni, amint hozzátapad, és tőle várja a gyönyört. Egy férfi sok mindent odaadna ezért az érzésért. De nem mindent! Cleav nagyon vágyott a lány után. Ebben az egyben biztos volt. Még kedvelte is, azaz kedvelte volna, ha nem lógott volna rajta állandóan. Azonban semmi kedve feleségül venni. És ráadásul egy úriembernek kötelessége vigyázni egy hölgy tisztességére. Még akkor is, ha a hölgy maga nem annyira akar vigyázni rá. – Nem akarja megetetni a halakat? – kérdezte Cleav. Olyan melegen, kedvesen mosolygott rá, amilyet Esme már napok óta nem látott. A lány szeme nagyra nyílt örömében, arcát pír borította el. – De igen, nagyon szeretném – felelte végül, szokatlanul gyengéden suttogva. Ezek az édes, őszinte szavak majdnem kizökkentették Cleavet az elhatározásából, miszerint baráti viszonyt teremt kettejük között. De meg kellett keményítenie a szívét. – Jó – válaszolta, és odaadta neki a vödröt. – Csak szórja ki a húst a víz tetejére, a halak majd megeszik. A lány meglepetten nézett rá. – Az asztali pisztráng nem elég szelíd ahhoz, hogy kézből etessük. És különben is, az ember nem nagyon akar megismerkedni olyan valakivel, akit másnap esetleg felszeletel

a serpenyőben. – Cleav felpillantott a napra. – Rengeteg dolgom van a boltban. – De – tiltakozott Esme határozatlanul, és eredménytelenül. – El ne felejtse jól kimosni a vödröt, és aztán vigyen be mindent a házba! – utasította Cleav, és elindult. A lány ottmaradt, csak állt, és bámult a férfi után. – Ó – szólt vissza még Cleav a válla fölött, mielőtt hallótávolságon kívül került volna. – Ha vissza akar jönni a boltba, akkor jó alaposan mosakodjon meg. Nem akarom, hogy bebüdösítse a boltot!

7.

Esme Crabb lefelé tartott a hegyről labdarózsák és rododendronok között, a kis tavacska felé, amely óriási bürökök gyökerei helyén keletkezett. Óvatosan felemelte a ruháját, és a tó fölé hajolt, hogy megnézze magát. Tükre nem volt, csak a hűvös víztükör adott homályos képet a külsejéről. A késő szombat délután csendjében sokáig bámulta magát az új ruhában. Aztán lassan egy pici könnycsepp futott végig az arcán. – Hála istennek, szép vagyok – suttogta lágyan az erdőnek. Letörölte a könnycseppet, és a következő percben már mosolygott. Aztán nevetett. Gyors, vidám léptekkel visszaindult az ösvényhez, ahol megállt, és szédülten forogni kezdett. Az új, fehér ruha pörgött körülötte, szikrázóan vakított a körös-körül burjánzó, zöld színek között. Esme saját bolondos viselkedésén is nevetett. Ki hallott már olyat, hogy valaki táncra perdüljön pusztán csak a saját látványától? De nem tudta elfojtani lelkesedését. Az ikrek csodát műveltek a ruhával. Most tökéletesen ráillett. Az apró kis rakások szépen kiemelték a derekát, sőt, még egy szalag is övezte, amit a túlméretezett felsőrész maradékából szabtak. A bokamagasságban lévő fodrot is az ikrek találták ki. Nemcsak arra volt jó, hogy elég hosszú legyen a ruha Esmének, de arra is, hogy a lábára terelje a figyelmet. És Esme épp mostanában fedezte fel, hogy ez a legszebb rajta. Egy kicsit felhúzta a szoknyát, és az öreg bakancsra meredt. Ez volt az egyetlen bökkenő, de nem tud segíteni rajta. Vagy bakancsban jár vagy mezítláb. A bakancs még mindig jobb.

Gunyoros gőggel felemelte a fejét, aztán felcsippentette a szoknyája egyik szélét, ahogy, képzelete szerint a nagyvilági hölgyek teszik, és eltökélten elindult a hegyről lefelé. Énekelni kezdett, győzedelmesen kieresztve a hangját: Ó, szép lány a Katy, S a lába is szép. Harisnyát stoppol, cérnával, tűvel, De foszlik a cérna és tompa a tű… Ami Esmét illeti, ez életének legfontosabb napja. Egész héten abban reménykedett, hogy Cleav meghívja a karamellpartira. Azonban nem hívta meg, és Esme ezért egy kicsit csalódott volt. Mindenesetre azt megengedte, hogy segítsen neki a boltban és a halaknál. Néha túlságosan is engedte. Mindig azokat a munkákat bízta rá, amelyek a leghosszabb ideig távol tartották tőle. Esme pedig panaszkodás nélkül megtett mindent. Bármit kért Cleav, Esme azonnal belekezdett, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a férfi meg legyen vele elégedve. De kicsit furcsállotta, hogy sohasem tűnik elégedettnek. Ma este biztos elégedett lesz! Hogy is ne lenne? Esme most olyan szép, mint még soha életében. Van olyan csinos, mint akárki! Az ikrek gondoskodtak róla. Ma reggel korán felkeltették, és megfürdették a patakban. Aztán ibolyaszirommal és esővízzel megmosták a haját, és Adelaide még vizesen gyűrűkbe csavarta. Majdnem egy egész napig eltartott, míg megszáradt, de megérte. A sötétszőke fürtök most vízesésként, szabadon hullottak rá a vállára, egyedül egy lazán megkötött szaténszalag tartotta össze a zuhatagot. A szalagot Armon adta Agrippának múlt karácsonyra.

Az ikreknek is meg volt a maguk terve a partira. Mivel vasárnap volt, Armon Adelaide-ot kísérte el, Agrippa pedig apjával ment. Apa egész délután a hegedűvonót gyantázta, így Esme biztos volt benne, hogy sokat fog muzsikálni. Csinos ruha, szép frizura és szaténszalag. Csak egy jóképű fiatalember hiányzott, hogy karon fogja. De Esme meg volt róla győződve, hogy ez is rendben lesz. Képzeletében már gondosan eltervezte az egész estét. Cleav részt vesz a karamellpartin ma este. Esme is megjelenik, hogy kövesse, mint mindig. Amilyen gyönyörű ma, Cleav teljesen bolond lenne, ha nem hagyná, hogy együtt sétáljon vele. Majd mindenki látja, hogy együtt jönnek, és az már ugyanaz, mintha jegyesek lennének. Azt persze nem várhatja el, hogy haza is kísérje, de biztosan el akarja majd kísérni legalább az erdei ösvényig. Ha másért nem, azért a csókért, amire annyit gondolt. Esme biztosan tudta, hogy a férfi is sokat gondol arra a csókra. Ő maga is alig tudott bármi másra gondolni. Állandóan figyelmeztetnie kellett saját magát, hogy a csók is csak egy eszköz a cél elérésére. Férjhez akar menni Cleavis Rhyhoz, és abba a nagy házba akar költözni a családjával együtt. Élvezte azt is, ahogy meg akarta mutatni Cleavnek, milyen jó munkaerő a boltban. Azonban be kellett vallania önmagának, sokkal szívesebben bizonyítaná azt, hogy érdemes őt megcsókolni. Az ösvény végénél megállt. Egy fa alatt, az árnyékban vadvirágok nyíltak. Épp erre van szüksége, gondolta, egy kis élénk színre. Gyorsan szedett egy marék lángvirágot, és betűzött néhányat a hajába, a szalag mögé. Egy kisebb csokorra valót a derekát szorító övbe dugta be, a többit pedig összefogta a kezében. A virágoktól még nőiesebb lesz egy nő, gondolta Esme. És a halványlila szín jól fog illeni a kék szeméhez. Az ösvény végén

még gyorsan megigazgatta lecsúszott harisnyáját, és elindult a nagy, fehér ház felé. – Mr. Cleavis Rhy – mondta hangosan a madaraknak és a méheknek. – Álmaid hölgye és jövendő asszonyod közeledik. Ha Cleav hallotta volna, egész biztosan megszökött volna a hátsó kijáraton. De Cleav nem tudta. Ebben a pillanatban éppen saját, kellemesnek ígérkező estéjét tervezte, és ő is dúdolgatott magában: Csókolj meg gyorsan, és menj, kedvesem! Csókolj meg gyorsan és menj! Könyörgő szemmel kérlek téged, Csókolj meg gyorsan és menj! Ez a hét hosszú volt, és fárasztó. Esme állandóan mellette lófrált, anyja pedig szinte már tombolt haragjában. – Az ég szerelmére, mit fog szólni a tiszteletes, hogy mindennap itt lábatlankodik? És arra még csak gondolni sem merek, mit gondol magában Mrs. Tewksbury. – Anya, igazán nem az a legnagyobb gondom, hogy mit gondol Mrs. Tewksbury – felelte Cleav. Mrs. Rhy idegei végül felmondták a szolgálatot, és feküdnie kellett. Ez két nappal ezelőtt történt, de Cleav azóta sem tudta megnyugtatni. Ma már legalább felkelt az ágyból, és a varrógéphez ült. Nagyon örült a hírnek, hogy Cleav valóban elkíséri Miss Sophronát a partira. – Miért nem jössz velünk, anya? – kérdezte Cleav kötelességtudóan. Eula Rhy boldogan mosolygott a fiára, de a meghívást elutasította.

– Tudod, vasárnapra akarom tartogatni az erőmet. Nem tehetem meg, hogy elmegyek szórakozni, és aztán nem jelenek meg az Úr házában az ő napján. Cleav illő módon csalódottságot mutatott. De most, amint az előszobai tükör előtt állva a nyakkendőjét kötötte, igazán hálás volt, hogy egyedül mehet. A templom és a lelkészlak között nagyon rövid volt az út, de azért egy-két percig kettesben lehet Sophronával. Megnézte magát a tükörben, szemből és profilból is. Úgy vélte, nem valami jóképű ficsúr, hanem inkább egy jól ápolt, jómódban élő, tiszteletreméltó úriember néz vissza rá. Éppen ilyen szeretne lenni. Kihúzta a zsebéből az órát. Tíz perc múlva Tewksburyéknél kell lennie. Feltette elegáns keménykalapját, egy kicsit hetykén, majd fogta a virágot, amit anyja kertjében szedett, és kilépett az ajtón. Még mindig elég világos volt. Cleav gyanította, szándékosan így tervezték, hogy a párok még illedelmes fényben érkezzenek meg a partira. Cleav magabiztos mosollyal nyugtázta, hogy Tewksbury tiszteletes teljesen megbízik benne. Igaz, kissé lehervadt arcáról az elégedett mosoly, mikor eszébe jutott, hogy a lelkész az utóbbi időben mintha kevésbé lelkesedne érte. Amikor kilépett a kertkapun, még akkor is ez járt a fejében, no és az a nő, aki mindennek az oka. A gesztenyefa mögül váratlanul kiugrott Esme Crabb. – Helló! – szinte fuldokolva az izgalomtól mondta ki a szót. Cleav először megriadt, aztán bosszús lett. Sohasem szabadul meg ettől a lánytól? A férfi észrevette, hogy valami furcsa van a lányon. Sokkal vonzóbb, mint máskor. Azonnal megérezte, a teste gyorsabban, mint az esze, mert hirtelen forró vágy hulláma borította el. Meg kell érintenie, érezte egész testében.

A lány úgy nézett rá, mintha helyeslésre, dicséretre, talán még csókokra is várna. Cleav végre észrevette, hogy egy új ruha okozta a változást, egy igazi női ruha. Most először valóban vonzó nőként tündökölt. Aztán elhomályosult a kép. A fehér batiszt és a finoman berakott kis hajtások a felsőrészen egy másik képet idéztek az emlékezetébe. Ugyanezt a ruhát látta elbűvölően egy dús női kebelre simulni. Úgy megdöbbent, hogy kitört belőle az első gondolat: – Mit csinál itt Miss Sophrona ruhájában? – a kérdés vádlóan élesen hangzott. – De ez nem… – kezdte Esme. Úgy megrémült a férfi szavaira, hogy teljesen elsápadt, és alig tudta kinyögni ezt a pár szót is. – Egész biztosan az! – felelte Cleav hajthatatlanul. – Látom, hogy megpróbálta átalakítani, de bárhol felismerném ezt a ruhát. Miss Sophrona a július 4-i pikniken viselte. Emlékszem, vittem neki egy pohár puncsot. Cleav szavaira Esme szíve elszorult, mintha satuba fogták volna. – Most már mások ruhájával is kisegíti magát, ahogy a boltban a kétszersültekkel? – Ez az én ruhám – válaszolta Esme, hangja rekedt volt a fájdalomtól. – A jótékonysági kosárban volt. Miss Sophrona biztosan kidobta. Esme lenézett a szép fehér ruhára, és visszatartotta kitörni készülő könnyeit. – Még sohasem volt ilyen szép ruhám – mondta halkan. – Mások meg eldobják. Esme hirtelen észrevette a kis virágcsokrot a kezében, és elborzadt saját önteltségétől. Megdöbbenve vette észre, milyen komikus is lehet virágokkal, szalaggal díszítve, a másoktól levetett adomány ruhában.

Elfordult a férfitól, mert kicsordultak a könnyei. Eldobta a virágot, felemelte a szoknyáját, és futásnak eredt. – Esme! – kiáltott Cleav, de ő csak futott tovább. Cleav maga is megrémült. Megdöbbent a saját reakciójától, amikor a kicsinosított Esmét meglátta. Ezért aztán hihetetlenül durván viselkedett. – Az a jótékonysági kosár – suttogta maga elé. A futó lány után bámult, akinek formás lábából botrányosan sok látszott. Felidézte magában, amint felemelt fejjel, szégyenpírral az arcán végignézi, hogy a családja átveszi az adományt. Teljes bizonyossággal érezte, micsoda nagy erőfeszítésébe kerülhetett Esmének a büszkeségét legyőzve felvennie azt a ruhát. A lábánál heverő szétszóródott virágokra esett a pillantása. Leguggolt, felemelt egy kékeslila kis virágot, és közelről megnézte. Az öt kis szirom tökéletes szimmetriában ölelte körül sötétlila közepét. A hegyek természetes szépsége, az emberek elvárásai nem tették tönkre. Összehasonlította a szétszóródott lángvirágot a kerti virágokból kötött csokorral, amit a kezében tartott. A rózsák és jácintok nagyon szépek, de szinte rikítóak, harsányak a vadvirágok egyszerűsége mellett. Mikor újra felnézett, már alig látta Esme alakját a távolban. Gyorsan levette a kabátját, felakasztotta egy fehérre festett oszlopra, s tetejébe helyezte a kalapot. A virágcsokrot szépen letette az oszlop mellé. Felmarkolta a lehullott lángvirágokat, és a lány után sietett. Esme mellkasa zihált az erőlködéstől, de szíve szerint sohasem állt volna meg. Talán örökké futott volna, ha nem érzi hirtelen, hogy elegáns fürtjei meglazulnak, és leomlanak köré. – Agrippa szalagja! – sikoltott fel, és azonnal megállt. Kétségbeesetten fordult vissza, az elveszett fehér szatént kutatva a fűben, de a könnyek elhomályosították a látását. A feje teljesen elzsibbadt a fájdalomtól és a szégyentől. Képtelen volt bármire gondolni, csak keresgélt és sírt. Már átért egy

kisebb domb tetején, és egy éppen zöldellni kezdő mezőn haladt át. Legalább Cleav háza nem látszott ide. Így jobban biztonságban érezte magát. Azzal, hogy a helyszínt már nem látja, kevésbé fáj a váratlan megalázás. Meglátta a szalagot, ami az élénken zöldellő lóhere között fehérlett. Esme magasra felemelte fehér ruháját, és letérdelt a fűbe. A szalagnak semmi baja nem lett attól, hogy egy időre elveszett. Esme erővel visszatartotta a könnyeit. Nagyon örült, hogy megtalálta: a nővérei olyan nagylelkűek voltak hozzá! Hiszen a ruhát természetesen az ikreknek szánták. Sophrona jól tudta, mennyire szeretnek szépen öltözködni, és épp ezért tette bele a kosárba. Az ikreket egyáltalán nem érdekelte, ki az előző tulajdonos, hiszen biztosak lehettek benne, hogy rajtuk sokkal szebben áll a ruha, mint bárki máson egész Vaderben. Esme azonban nem ilyen magabiztos. Ő csak egy rongyos hegylakó lány, egy másik nő átalakított ruhájában. És Cleavis Rhy nemhogy csinosnak, hanem egyenesen nevetségesnek találta. Lenézett a ruhára, aminek nemrég még annyira örült. Most szerette volna letépni magáról. Legszívesebben száz darabra szaggatta volna, és bedugta volna valami patkánylyukba. Határozottan összeszorította a száját, és tudta, hogy nem teszi meg. Még ha utálja is ezt a ruhát, ez a legjobb mind közül. A nővérei sokat dolgoztak rajta, rávarrták az övet, amit most már ízléstelennek érzett, és a fodrot, ami nevetségesnek tűnt. Ezt a ruhát addig kell hordania, amíg rongyokban nem fog lógni róla. Lenyelte a könnyeit, és titokban azt remélte, hogy a fehér batiszt nem lesz nagyon tartós. Büszkén felemelte a fejét, mint aki megadja magát a sorsának. Ekkor hirtelen futó léptek zaját hallotta maga mögött.

Még mielőtt ideje lett volna elrejtőzni, látta, hogy Cleav ért fel a hegytetőre. Mikor tekintetük összetalálkozott, a férfi lelassította lépteit. Esme visszafordult, és a lóherét bámulta maga előtt. Nem ülhet itt így, gondolta elkeseredetten. Meg is halna, ha Cleav megtudná, hogy itt ül, és utána sírdogál. Azon imádkozott, hogy az arcán ne látszódjon a könnyek nyoma. Keze nyugtalanul, valami elfoglaltságot keresett magának. A lóhere éppen virágzott. Esme, mintha hirtelen visszatért volna a gyerekkorába, kihúzott két virágot. Ujjával végigsimította az egyiknek a szárát, és kis hurkot formált belőle. Ebbe beledugta a másik virág szárát. Aztán letépett még egy virágzó lóherét, és azt is hozzáfonta. Cleav átvágott a dombtetőn. A nap éppen lemenőben volt a hegyek mögött, és rózsaszínűre festette az égboltot. Csodálatos látványt nyújtott a fehér ruhában üldögélő lány az élénk zöld lóherében, a rózsaszínű háttérrel. A férfi szívében ismeretlen érzéseket ébresztett a látvány. Úgy közeledett a lány felé, mintha csak véletlenül járna erre. Míg végül ott állt mellette. – Mit csinál? – kérdezte, és a fürge ujjakat figyelte, amint a kicsi gömbhöz hasonló virágokat fonogatta. – Koszorút fonok – felelte a lány egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, amit egy felnőtt lány egy szombat estén az elhagyott domboldalon csinálhat. Cleav egy percig csak állt és nézte, aztán felszólítás nélkül leült mellé. Gyengéden letette a maréknyi lángvirágot a földre kettejük közé. Ahogy Esme meglátta eldobott virágait, könnyek gyűltek a szemébe. De visszafojtotta, tekintetét a koszorúra szegezte, és ügyesen tovább kötögette. Cleav kényelmesen elhelyezkedett. Egyik lábát kinyújtotta maga elé, a másikat pedig térdben meghajlította. Hátradőlt,

szinte már hanyatt feküdt, majd az oldalára fordult, és megtámaszkodott a könyökén. Esme olyan furcsán ismerősnek érezte, amint a férfi gyakorlatilag hevert mellette. Percekig szótlanul ültek egymás mellett, mint akik hozzá akarnak szokni a hangulathoz, ami körülvette őket. Esme meglepődött, amikor észrevette, hogy Cleav felemelte a koszorú szabadon lógó végét, és teljes nyugalommal fonni kezdte bele a lóherevirágokat. A férfi felnézett, és találkozott a tekintetük. – Ezt a fiúk is megtanulják, tudja-e? – mondta Cleav simogató hangon. – Azt hiszem, úgy hétéves lehettem – folytatta, és ezúttal nem lóherét, hanem egy szál lángvirágot vett a kezébe. – Akkor úgy gondoltam, hogy egész Tennesseeben senki sem csinált olyan hosszú láncot, mint én – majd félig gúnyosan nevetett saját magán. – Legalább egy hétig jártam a hegyeket, hogy elég lóherét szedjek. Cleav olyan meleg tekintettel nézett rá, hogy Esme azon vette észre magát, hogy visszamosolyog. – Sokáig magammal hordtam egy zsákban – mondta Cleav, és megcsóválta a fejét. – Amikor kezdett hervadni és szétesni, feldíszítettem vele a pajtát. – Világoskék szeme pajkosan csillogott. – Az öreg Bossy megette az egészet, és mama szíjjal fenyegetett, hogy lóherével etetem a tehenet. Esme nevetése olyan őszintén hangzott, hogy Cleav úgy döntött, itt az ideje előhozakodnia valódi céljával. – Esme, bocsánatot akarok kérni. A lány megrázta a fejét. – Helyesen cselekedett – mondta bátran. – Ha azt hiszi, hogy valaki ellopott valamit, akkor a szemébe kell mondania. Cleav nagyon haragudott magára. – Esme, én nem hittem azt, hogy ellopta a ruhát. Tudom, hogy maga nem lop.

Esmét a férfi tekintetétől olyan vágy árasztotta el, amit soha el sem tudott képzelni. – Nem – állította kérkedés nélkül. – Nem lopok. Felemelte a fejét, és a távolba bámult. Cleav ámulva nézte az arcát, nem is annyira a szépségét vagy a nőiességét csodálta, hanem inkább az erőt, ami sugárzott belőle. Megbántotta Esmét, de a lány sohasem mutatná ki fájdalmát. – Tudom, mit érez, Esme. A lány visszafordult. Arckifejezéséből szavak nélkül is érteni lehetett, hogy nem hisz neki. – Igazat beszélek – folytatta a férfi. – Magam is éreztem már ezt. A lángvirágot kezdte belefűzni a koszorúba. A szára nem hajlott olyan könnyen, mint a lóhere, de mégis sikerült befonni az élénken elütő színű virágot is a többi közé. – Tudja, hogy én Knoxville-ben tanultam? – kérdezte, és tekintete messze révedt. – Igen. – Annyira izgatott voltam – emlékezett Cleav, nyugodt és tárgyilagos hangon. – Nagyon szerettem volna tanulni, azt hiszem, egész életemben. Nagyon akartam, de sohasem mertem reménykedni benne. Még egy lángvirágot tett a koszorúba, hogy ne árválkodjon az az egy idegen virág. – Apám elvitt a vasútállomásra Russelville-be. Nem bírtam nyugton ülni útközben, állandóan beszéltem, izegtemmozogtam, mintha nem is tizennégy, hanem hatéves lennék. Esme mosolygott, amint megpróbálta elképzelni az előtte ülő nyugodt, magabiztos férfit mint tizennégy éves, reszkető térdű kisfiút. – Anya varrt nekem egy új ruhát, a legszebb barna szövetből, ami csak volt a boltban. Tökéletesen rám illett, amikor

elmentem. Anyám a varrásoknál és a szegélyeknél, anyagot hagyott arra az esetre, ha nőni fogok. Cleav éppen egy halvány, fehér virágot font a többihez, de nem tartott szünetet a történetben. – A vonatozás csodálatos volt. A kocsiban mindenkinek meséltem az iskoláról, és az új ruhámról. – Cleav mosolygott magán. – A hordár biztosan nem is látott még ilyen zöldfülű kisfiút, aki épp most jött le a hegyről. De mindannyian meghallgatták lelkes beszédemet, tanácsokat adtak a városi élethez, és elhalmoztak jókívánságokkal. Esme megpróbálta elképzelni, milyen is lehet egy zajos vonaton a városba utazni, és idegenekkel beszélgetni. Gyönyörű kaland lehet! – Knoxville nagyobb, forgalmasabb, zajosabb és izgalmasabb volt, mint a legvadabb álmaim. Jó néhányszor állhattam a halál küszöbén, amíg végigmentem a városon az iskoláig. Több dühös kocsis szidta a családomat. Esme felnevetett, mire Cleav játékosan felhúzta a szemöldökét. – Az iskola olyan volt, amilyennek elképzeltem. Még most is emlékszem, amint megálltam előtte, és elolvastam a kőbe vésett feliratot: Halperth Akadémia a Jó Családok Úrifiúi számára. Biztos voltam benne, hogy nagyon sokat fogok tanulni ebben az iskolában. Cleav szélesen elmosolyodott az emlékezés közben, de gyorsan el is komorult. – És valóban sokat tanultam, de nem azt, amire számítottam. Cleav felült. Keresztbe tett lábbal ült, Esmével szemben. A lány tágra nyitott szemében csodálkozás és kíváncsiság tükröződött. A férfi ösztönösen megérezte, hogy legmegalázóbb emlékeit is rábízhatja.

– Amit a Halperth Iskolában megtanultam – folytatta, kissé nyers hangon a haragtól –, az az, hogy egy boltos fia a hegyekből nem számít jó családból való úrifiúnak. Cleav nyelt egy nagyot, újra átérezte a szégyen keserűségét. Nem akart most magányba merülni, így felnézett Esmére. Megszégyenítette a lányt, most kárpótlásul feltárja előtte saját szégyenét. – Kinevettek – mondta halkan. – A többi fiú az iskolában, az emberek a városban, még a tanárok is kinevettek. Nem szépítette az igazságot. – Még az új, barna ruhámat is kinevették, amit anya varrt nekem. Ők szabónál csináltatták a ruháikat. Az enyémet házi készítésű parasztruhának hívták. Az egyik felsőbb osztályba járó fiú egyszer azt mondta: épp ilyen való Földtúró Cleavisnek, a bugrisnak. Azóta sikerekkel, eredményekkel teli évek teltek el, az utálatos gúnynév mégis még mindig gyűlölködést váltott ki Cleavből. – Először azt hittem, hogy majd én bebizonyítom, ki vagyok – mondta tovább. – Keményebben tanultam, mint bárki. Csiszoltam a modoromat. Elhatároztam, hogy megmutatom nekik, ugyanolyan vagyok, mint ők. – Felsóhajtott, és megrázta a fejét. – De persze ők sohasem fogadtak be maguk közé. Esme tekintetében nem volt semmi sajnálkozás, csak végtelen megértés. A férfi közömbösen vállat vont. – Azért nem volt az olyan rossz – mondta őszintén. Nem voltak barátaim, sikereket akartam felmutatni, ezért rengeteget ültem a könyvtárban. A tudomány izgalmas világában elfelejtettem, hogy boldogtalan vagyok. Keserű mosollyal tette hozzá: – A biológiadolgozatomat annyian olvasták, hogy a sok lapozgatástól rongyos lett, mint egy pikáns regény.

Esme hirtelen nagyon közel érezte magához a férfit. Szerette volna megérinteni, megvigasztalni. Szerette volna mindezt vele együtt érezni. Cleav a térdére könyökölt, tenyerébe támasztotta az arcát, és úgy nézett Esmére, mint aki megértés után sóvárog. – Itt Vaderben mindenki, talán még maga is, azt hiszi, hogy úriember vagyok. És itt, talán, az is vagyok. De jól tudom, hogy a városban sohasem tartanának annak. Nem keserűen, csak egyszerű tényként állapította ezt meg. Esme megérintette a férfi kezét, akit meglepett a mozdulat, de megörült neki. – Nincs szükségem a sajnálatára – mondta Cleav, és a koszorú két végét összefonta. – Csak azt próbáltam elmagyarázni, hogy én is ismerem azt az érzést, amit okoztam magának. Sajnálom, amit a ruháról mondtam. – Nem számít – mondta Esme, és különös módon ebben a percben valóban nem számított. – De nekem fontos – Cleav állhatatos maradt. – Megbántottam magát. És csak ez számít. Esme érezte, amint megremeg a keze, és gyorsan elhúzta a férfiéról. – Esme, én nem nagyon ismerem magát – mondta Cleav. – De látom, milyen büszke. Hisz magában, és nem hagyja, hogy mások véleménye megingassa. Én csodálom ezt. Nem szeretném megingatni. – Nem, nem – bizonygatta Esme. – Akkor jó – a férfi felemelte a fejét, és Esmére nézett, szerette volna az egész látványt befogadni. – Ráadásul nem is voltam őszinte. Ezért is bocsánatot kell kérnem. – Nem volt őszinte? – csodálkozott Esme. Cleav megrázta a fejét. – Amikor kilépett a gesztenyefa mögül, akkor úgy gondoltam, ugyanolyan csinos, mint bármelyik más lány.

Esme hirtelen kapkodni kezdte a levegőt. Cleav közelebb húzódott. A lány édes illata nagyon vonzotta, de nem engedheti meg magának, hogy jobb meggyőződése ellenére engedjen az ilyen érzéseknek. Felemelte a lóhereláncot, és a lány nyakába akasztotta, ami lágyan omlott végig a mellén. – Olyan, mint egy vad, hegyi hercegkisasszony – mondta Cleav meleg hangon. – Természet Anyánk igaz teremtménye. Esme a virágokat bámulta. A két vad lángvirág csodálatosan mutatott a szép, zöld és fehér lóhere között. Cleav visszaült, könyökére támasztotta a kezét, tekintete pedig a lány arcán, erős, fiatal vállán kalandozott, majd végigsiklott a koszorún, amely egészen a derekáig lelógott. – Esme Crabb. – A férfi rekedten suttogott, amitől Esme libabőrös lett, mintha kísértetet látott volna egy sötét éjszakán. – Még sohasem láttam ilyen szép fiatal lányt. Aki mást állít, az hazudik. Esme érezte, hogy tüzel az arca, de megrázta a fejét. – Nagyon kedves, Cleavis – válaszolta szintén suttogva, mintha nem is a saját hangja lett volna. – De egész biztosan az előbb volt igaza, nem most. A ruha talán nem nagyon divatos. Cleav odahajolt hozzá, s szemében tűz égett. Két ujjával megigazította a lóhereláncot. Esme erre a gyengéd érintésre vad bizsergést érzett egész testében, és hirtelen túl szűk lett a fehér ruha felsőrésze. – Vader nem is azoknak való, akik a divatot majmolják. Esme egy kis fintorral felelt, amiben magabiztosság keveredett az ő szokásos humorával. – Én aztán nem – mondta. – Engem sohasem érdekeltek a ruhák meg az ilyesmik azelőtt… Nem is kellett befejeznie a mondatot.

– Igazán azt gondolja, hogy szép vagyok? – kérdezte, és úgy tűnt, mintha valaki másnak a hangján szólalt volna meg. Ebben a pillanatban az egész világ Cleav válaszától függött. A férfi szeme sötétebbé vált. – Igen – mondta majdnem suttogva. – Nagyon szép. Esme szíve hangosan vert. Vágyakozva nézett az előtte ülő férfira, és újra reménykedni kezdett. Egy csókot, könyörgött hangtalanul. Egy csókot! A férfi, mintha meghallotta volna a ki sem mondott kérést, és Esme szájára szegezte a tekintetét. A lány ajkai maguktól szétnyíltak. – Nagyon szép – suttogta Cleav újra. Vajon megcsókolja? Ez az álom olyan gyorsan futott át Esme agyán, mint patkány a kígyófészken. Itt, ebben a gyöngéd percben vajon megcsókolja őt? Ó, igen, kérlek! – imádkozott magában. Érezni akarta az ajkait, érezni torkának fűszeres illatát, azokat az erős, férfias karokat akarta maga körül. Esme remegett a várakozás izgalmában, ugyanúgy, mint aznap, ott a tónál. De most nem veti rá magát a férfira. Most várni fog. Megvárja, hogy a férfi mozduljon. Cleav a szemével becézgette, simogatta a lányt. Esme szinte a csókot is érezte a tekintetében. Cleav habozott. Esme megrémült. Nem fogja megcsókolni. Talán nem akarja igazán. Talán nem is igazán tartja szépnek. Csak tréfálkozik egy szerencsétlen hegylakó kislánnyal? Esme úgy érezte, tudnia kell. Biztosat kell tudnia. Ki kell ugrasztania a nyulat a bokorból. – Elég szép vagyok ahhoz, hogy elvigyen a karamellpartira? – kérdezte.

Cleav megdermedt, egy percig csak bámult rá. Néhány percig eltartott, míg az idill véget ért, és a realitás rázuhant, és körülvette. Ijedten tágra nyílt a szeme. – Elkéstem! – kiáltotta, és talpra ugrott. Kihúzta a zsebéből az órát, és rémülten megnézte. – Majdnem egy órával ezelőtt kellett volna megérkeznem Miss Sophronához!

8.

Vonzó, fiatal pár üldögélt egy fehérre festett padon, egy ezüstlevelű juharfa védelmező árnyékában. Körülöttük virága teljében pompázott a tavasz, és a lonc illata töltötte meg a levegőt. – Hozhatok még egy kis limonádét? – kérdezte Sophrona. A Tewksbury lelkészlak alig egy kőhajításnyira volt tőlük, de Cleav nem tudott elképzelni ennél magányosabb helyet. Belepillantott üres poharába, és arra gondolt, hogy Miss Sophrona limonádéreceptjében egy kissé eltúlozták a cukrot. – Köszönöm, nem – felelte udvariasan. – Nagyon finom, de azt hiszem, elég volt. Miss Sophrona sötétkék ruhát viselt, ami valószínűleg a hangulatát fejezte ki. Már egy hét eltelt a karamellpartin átélt kudarc óta, és Cleav még csak most kezdte visszalopni magát Miss Sophrona kegyeibe. Nem beszélték meg nyíltan a gondjaikat, és ez nagyon jól jött Cleavnek. Fogalma sem volt róla, hogyan magyarázná meg, és nagyon remélte, hogy erre nem is kerül sor. Legalább ma sehol sem látják azt a veszélyes Miss Crabbet. Remélte, hogy nem is jelenik meg. Miután futva visszament a lóherével borított hegyoldalról, egyórás késéssel érkezett meg a lelkészlakhoz. Nem lepődött meg, hogy üresen találta a házat. Sophrona várt, amíg tudott, aztán a szüleivel elindult. Cleav elkeseredetten ment utánuk.

De ezt még talán rendbe lehetett volna hozni. Sophrona olyan őszinte volt, hogy eszébe sem jutott másokról hamisságot feltételezni. Mikor Cleav megérkezett a partira, a lány már vidáman elmerült az általános kacagásban, ami természetes, mikor több tucat bevajazott kéz nyúlkál és lökdösődik a forró karamellgolyóért. – Sajnálom, amiért elkéstem – kérte a bocsánatot Cleav azonnal. Sophrona nyílt, megbocsátó mosollyal válaszolt. – Rendben. Mondtam is apámnak, hogy biztosan édesanyja állapota tartotta vissza. Cleav úgy döntött, nem hazudik nyíltan. – Édesanyám ma már jobban érzi magát – mondta. – És természetesen üdvözletét küldi. Sophrona odébb húzódott, hogy helyet csináljon a férfinak maga mellett a padon. Pár perc múlva már Cleav is megmosott, bevajazott kézzel együtt nevetett és viccelődött a többiekkel, mikor hozzá került a ragadós, édes massza. Miközben a fiatalok a karamellt készítették, a gyerekek körülöttük szaladgáltak, és megpróbáltak el-elcsenni egy darabot, annak ellenére, hogy még túl forró volt, és megégette a szájukat. Az idősebbek nézelődtek, beszélgettek. Felidézték saját fiatalságukat, a fiatalkori nagy lángolásokat, néhányan pedig a mostani párocskákról sugdolóztak. Leggyakrabban Armon Hightower és a Crabb ikrek szolgáltattak alapanyagot ezekhez a pletykákhoz. Hightower az egyik lánnyal jött, de most már kettejük között ült, és láthatólag nagyon élvezte, hogy két nő is jutott neki. Yo Crabb vidám dallamokat játszott, amire megmozdultak a lábak. Sokan azt kívánták, bárcsak ne lenne olyan nagy bűn a tánc Tewksbury tiszteletes szemében.

Csak a szerencsétlen véletlen tehet róla, gondolta később Cleav, hogy a zene épp akkor hallgatott el, amikor váratlanul, elkésve megérkezett Esme. Nem csak azért lepődtek meg, mert Esme ritkán jelent meg az ilyen összejöveteleken, hiszen mostanáig egyáltalán nem fordított figyelmet a férfiakra. Az volt a baj, hogy megváltozott külseje miatt minden szem felé fordult. Armon Hightower kibökte, amit mindenki gondolt: – Olyan szép, mint maga a tavasz! Az átalakított ruha nagyon jól állt neki, hosszú fürtjeit futás közben szétzilálta a szél. A kínai lampionok fényében még így kócosan is sugárzott belőle valami. De legjobban a nyakában lógó, lóheréből és lángvirágból font koszorú emelte ki a szépségét. – Ó, milyen gyönyörű! – szólt oda Sophrona Cleavhez boldogan suttogva. – Az én régi ruhámban! Úgy örülök! Cleav nem tudott meg sem szólalni. Esme valóban szép volt, de ő úgy döntött, hogy Sophrona Tewksburynek szenteli minden figyelmét. Ő az a lány, aki neki kell. A zene folytatódott, és Esmének is helyet csináltak a körben. A fiatalemberek közül többen is hosszú, elgondolkodó pillantásokat vetettek rá. – Nagyon szép ez a vadvirágkoszorú – mondta Elmer Crossbridge, egy szőke, nagyfogú fiatal gazda, jó ürügyet találva arra, hogy megbámulja Esme mellét. – Biztosan jó sokáig tartott, míg megcsináltad. Esme büszkén lenézett a művére. Szerinte is nagyon szép volt. A legszebb dolog, amit valaha is látott. És a lángvirág tette olyan különlegessé. – Cleavis segített – bökte ki boldogan. – Cleavis? – A túlságosan meghitt elnevezésre Crossbridge felhúzta a szemöldökét.

– Vagyis, Mr. Rhy – javította ki Esme gyorsan, elpirulva az elszólás miatt. De már megtörtént a baj. Amilyen piros volt Esme arca, olyan sápadt lett a Cleavé. Sophrona úgy bámult rá, mintha még sose látta volna. Egy egész hétig tartott, míg kimagyarázta magát Sophrona apjánál. Most végre újra szívesen látott vendég volt. – Nos, mi az ön véleménye, Mr. Rhy? – kérdezte Sophrona. – Ön szerint az édenkerti kígyónak lábai voltak vagy semmi, úgy mint a ma ismert kígyóféléknek? Cleav utálta a bonyolult bibliamagyarázatokat. De úgy tűnt, Miss Sophrona anyatej helyett is ezt szívta magába. Megerőltette az agyát, hogy részt tudjon venni ebben a beszélgetésben. – A Biblia azt írja, büntetésből kell a földön csúsznia. Ez azt bizonyítja, hogy nem ez volt az eredeti állapota. – Ön szerint tehát az édenkerti kígyó valami gyíkféle lehetett? – kérdezte a fiatal nő. Cleav habozott, nem szerette, ha sarokba szorítják. – Nem – kerülte meg az egyenes választ. – Nem feltétlenül kellett gyíknak lennie. Bármilyen teremtmény is lehetett, mielőtt az ördög felhasználta volna saját céljaira. – Milyen érdekes ötlet! – kiáltott fel Sophrona. Miközben a lány sorra vette a lehetőségeket, Cleav figyelme elkalandozott. Néhány méterrel odébb, hirtelen valami oda nem illő látványra lett figyelmes. A juharfa lábánál, a durva, sötét fatörzshöz támasztva egy pár kopott bakancs állt. A tetején rongyos fekete gyapjúharisnya. A férfi első gondolata az volt, milyen furcsa ilyesmit látni a tiszteletes szép rendben tartott kertjében. Aztán megdöbbent, mennyire ismerős az a bakancs és az a harisnya. Cleav hirtelen elgyengült a rémülettől. Lassan, közömbösen, hogy fel ne hívja magára a figyelmet, hátradőlt, és felnézett.

Pontosan fölöttük, egy erős ágról hosszú, formás, meztelen lábak lógtak le, amelyeket Cleavnek nem lett volna szabad olyan könnyen felismernie, mint ahogy tette. – Én azt hiszem, valami olyan állat lehetett, ami már nem él – mondta Sophrona. – Ön szerint a csúszó-mászók családjába tartozott? Cleav hirtelen visszafordult a mellette ülő nőhöz. Erőlködve próbált válaszolni a kérdésre, de csak arra tudott gondolni, mennyire meglepődne, ha tudná, hogy Esme Crabb leskelődik utánuk. Miként magyarázza ezt meg? És azt is csak az Isten tudja, mit mondana Esme. Abban a nőben annyi tapintat és jóérzés van, mint a halaiban. – Miss Sophrona – tört ki végül Cleav –, azt hiszem, mégiscsak kérek még egy pohár limonádét. A férfi megzavarta a lány töprengését, ezért kíváncsian kapta oda a fejét. De azonnal magához tért, és a pohárért nyúlt. – ”Aki szomjas, azt itasd meg” – idézte vidáman mosolyogva, és felállt, hogy hozzon Cleavnek az üdítőitalból. Amíg a távolodó Sophronát nézte, Cleav nem mert felpillantani a fára. Úgy lebegett előtte annak a vékony bokának és lábnak a képe, mint bika előtt a vörös posztó. Amikor Sophrona belépett a házba, és bezárta maga mögött az ajtót, Cleav csak akkor nézett fel. – Mit csinál itt? Esme lenézett a lombok közül az alatta ülő férfi viharos ábrázatára. – Csak élvezem ezt a szép napot – felelte ártatlanul. Az igazság az, hogy Esme maga legalább annyira meg volt rémülve saját tartózkodási helyétől, mint Cleav. Látta, amint Cleav Miss Sophronához megy látogatóba, és muszáj volt követnie. Csak szerette volna nézni őket, bizonygatta magának. Azaz inkább csak őt. A karamellparti határozott visszaesést jelentett a

kapcsolatukban, és Esme úgy érezte, rendbe kell tennie a dolgot. Szerette volna látni a férfinak ezt az oldalát is, az udvarlót. Meg akarta nézni, megismerni, és elképzelni, hogyan is lesz, ha majd egyszer hozzá fog jönni látogatóba. Arra már nem akart gondolni, hogy ott van az a ha. Azt is meg akarta tudni, ugyanúgy habozik-e Cleav Sophronát megcsókolni, mint ahogy őt. Úgy gondolta, hogy a juharfa elég messze van a háztól, és odahallatszik a beszéd is a teraszról, így felmászott. Feltételezte, hogy a fiatal pár Tewksburyék hintájában fog üldögélni a teraszon, egész délután. Bosszankodott is, amikor észrevette, hogy épp a rejtekhelye alatt telepednek le. Cleav fintorában nyoma sem volt a jókedvnek. – Éppen Miss Sophrona kertjében elrejtőzve kell élveznie? Erre a kérdésre nem is várt választ, de Esme bizonytalanul válaszolt. – Nem rejtőzöm – állította, és csak egy kicsit pirult el a füllentés közben. – Aki felnéz, láthatja, hogy itt vagyok. Cleav egyetértőleg bólintott. – Csakhogy senki a világon nem gondolná, hogy leskelődő fiatal lányokat keressen a fák lombjában. – Te is észrevettél – vágott vissza a lány. – Mert már kezdem megismerni – felelte a férfi tömören, s megvetően felhúzta a szemöldökét. Esme érezte, hogy az arcát lángrózsák borítják el, de nem jutott eszébe semmi frappáns visszavágás. – Az az igazság – folytatta Cleav –, hogy a cipője árulta el. Annyit sem tud, hogy a fiatal hölgyek ebben a korban már nem járnak mezítláb? Azért bírálta ilyen hevesen, mert a meztelen láb látványa teljesen felzaklatta. Esme észrevette ezt, és máris kezdett visszatérni az önbizalma. Szégyenlősen elmosolyodott.

– Nem lehet cipőben és harisnyában fára mászni – felelte gyakorlatiasan. – Ha egy nőnek választania kell az illendőség és a nyaktörés között – mondta, és közben izgett-mozgott a vastag ágon –, akkor mindig a meztelen lábat választja. Cleav kinyitotta száját, hogy visszavágjon, de elfelejtette, mit is akart mondani. Esme átrakta jobb lábát az ágon, így lovaglóülésben ült. A szoknyája felgyűrődött körülötte, s teljesen látni engedte a lábát, sőt még pamut alsóneműjének a szára is izgatóan kivillant. Cleav szája tátva maradt a döbbenettől. Esme ki akarta próbálni új erősségét, és mintha csak véletlenül tenné, előredőlt, és szerinte csábító testtartást vett fel. Cleavnek úgy tűnt, mintha azért fészkelődne annyit, hogy még szorosabban a combja közé fogja a kemény, vastag ágat. A férfi torkában valami csomó keletkezett, alig tudta lenyelni. – Nem is leskelődök igazán – mondta Esme. – Csak érdekel, hogyan udvarol egy úriember egy hölgynek. Cleav tettetett közönnyel keresztbe vetette a lábait. – Na és most, hogy már kiderítette, amit tudni akar, miért nem száll le onnan, mielőtt még Miss Sophrona visszajönne? A lány kötekedve mosolygott. – Máris elmenjek? – kérdezte gúnyosan csodálkozva. – Mielőtt még bármi is történt volna? Nem, ez bolondság lenne. – Semmi sem fog történni – felelte Cleav hűvösen és tárgyilagosan. – Semmi? – Esme hangosan felsóhajtott csalódottságában. – Ha ennyi az egész, amit az úriemberek csinálnak, bizony isten, nem értem, miért akar valaki úriember lenni! – Mit akar ezzel mondani? – Csak azt, hogy a fiúk odafent a hegyen, akik az ikrekhez járnak, mindig udvarolnak, és megpróbálnak legalább egy csókot lopni.

Esme előredőlt, hasra feküdt a vastag faágon. Felemelte a lábát, és körülölelte vele a durva barna fatörzset. – Nekem úgy tűnik, mintha az úriembereknek nem lenne olyan kellemes a dolog. Hetykén behajlította a térdét, és lóbálni kezdte az egyik lábát. A férfi tágra nyílt szemmel nézte. – Udvarlás helyett te a Bibliáról beszélgetsz. Igazán érdekel, miféle féreg volt az édenkertben? Cleav csak nézett felfelé a szép fiatal lányra, és nem volt semmi kétsége afelől, miféle teremtményt használ fel az ördög az ő elcsábítására. – A teológiai vita szélesíti az intellektust és megkönnyíti az ember lelkét – felelte mérgesen. Esme elvigyorodott, de a hangja lágy volt, mint a méz. – Na látod, már megint finomkodva beszélsz. – Nem beszélek finomkodva! – emelte fel a hangját dühösen a férfi, és bűntudattal pillantott a ház felé. – Nem beszélek finomkodva – ismételte meg halkabban. – Nem panaszként mondtam – bizonygatta Esme –, már mondtam, hogy szeretem az ilyen finomkodó beszédet. Cleav hangosan felsóhajtott elkeseredésében. – Ó, akkor köszönöm szépen. Esme úgy tett, mintha nem vette volna észre a szarkazmust a hangjában. – Gondolom, Miss Sophrona is szereti – tette még hozzá, és közben a körmeit vizsgálgatta. – Különben biztosan elvesztette volna már a türelmét, hogy mindig csak beszélgettek, és semmi csókolózás. – Micsoda? – Cleav alig kapott levegőt. – Azt mondtam, hogy… – Hallottam, amit mondott! – Cleav gyorsan a ház felé nézett. – Miss Sophrona nagyon tiszteletreméltó fiatal hölgy. Értékelni tudja egy úriember tiszteletét és megbecsülését.

Esme hitetlenkedve nézett rá. – Én fogadni merek, hogy jobban tetszene neki, ha egy kicsivel több megbecsülést tanúsítanál a csókolózás és az udvarlás iránt. A férfinak rosszul esett, hogy megkérdőjelezte udvarlói képességeit. – A mi kapcsolatunk nem a maga dolga. – Persze, hogy nem. Csak tanácsot próbálok adni. – Nincs szükségem a tanácsaira! – Valamire mindenképpen szüksége van. Olyanok vagytok ti ketten, mintha halálra akarnátok untatni egymást. – Miss Sophrona tökéletesen illik hozzám – jelentette ki a férfi kereken. Esme nem egészen értette, mit akar ezzel mondani. „illik” mondjuk fekete ruhát viselni egy temetésen. Még soha sem hallotta ezt a szót udvarlással vagy házassággal kapcsolatban. Valóban ennyire másképp udvarolnak az úriemberek a hölgyeknek? – Megcsókoltad már egyáltalán? Cleavnek kikerekedett a szeme a rémülettől. Miss Crabbnek fogalma sincs az illemről! – El sem tudom hinni, hogy ilyesmit képes megkérdezni! – Csak hidd el – felelte a lány, de titokban dühös volt magára, és szerette volna visszaszívni a bolond kérdést. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok – mondta. – Amióta megcsókoltál, azóta foglalkoztat a gondolat, hogy őt is megcsókoltad-e. Cleav arca felfúvódott a dühtől, s a szavak szinte kirobbantak belőle: – Én sohasem csókoltam meg magát. Maga csókolt meg engem. – Az ugyanaz – vonta meg a vállát Esme az ellenvéleményre. – Ezt már egyszer megbeszéltük.

– Maga… A hátsó ajtó kinyílt. Kilépett Sophrona, vesszőből font széles tálcát hozva, amin egy nagy korsó limonádé állt. – Fogadjunk, alig várod, hogy megcsókold – suttogta Esme. – Nem fogom közönség előtt megcsókolni – mordult vissza Cleav. Esme boldogan hallotta ezt, de nem tudta megállni, hogy még egy utolsót csípjen a férfi büszkeségén. – Ó, bárcsak nekem hozta volna azt a limonádét! Ez a sok finomkodó beszélgetés teljesen kiszárítja az embert. Cleav nem tudott válaszolni, mivel Sophrona már hallótávolságon belül volt, s gyorsan, udvariasan felállt. – Itt is vagyok – mondta a lány könnyedén, és letette a tálcát a padra. – Ez a sok beszéd kiszárítja az ember torkát. Cleav nem tudta megállni, hogy fel ne pillantson, de aztán azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Esme győzedelmes „ugye megmondtam” arckifejezéssel nézett vissza rá. Cleav esküdözött, hogy az első adandó alkalommal megfojtja ezt a szörnyű lányt. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmondja Sophronának, milyen megfigyelő van a fejük fölött, de aztán gyorsan elvetette az ötletet. Nem tudná kielégítően megmagyarázni Esme jelenlétét Tewksburyék juharfáján. És még ha nem is törődne ennek az idegesítő kis mezítlábasnak az érzéseivel, Esme Crabb nevének említése fájó pont közte és Sophrona között. Sophrona megtöltötte a poharát az édes, hűvös itallal, és Cleav kényszerítette magát, hogy a lány arcára szegezze a tekintetét. Szép lány, fehér bőrű, jó modorú és udvarias. De Cleav gondolatai továbbra is azok felé a karcsú, meztelen lábak felé kóboroltak, amelyek olyan illetlenül himbálóztak a feje fölött, a fán.

A mellette ülő ifjú hölgy meleg mosolyát nézte, és figyelmesen hallgatta lágy hangú csevegését. Nem fog felnézni, nem fog… – De persze, ha a kígyó valami másfajta állat volt – folytatta Sophrona a korábbi beszélgetést –, akkor logikusnak tűnik, hogy egy ilyen kihalt teremtménynek valószínűleg megadatott a beszéd képessége. Cleav merev fejbólintással helyeselt. Korábban még megpróbált részt venni a társalgásban, de most csak arra tudott gondolni, milyen butaságnak tűnhet ez a csak kevesek számára érthető teológiai vita Esme előtt. Természetesen Miss Crabb nem volt valami nagy szakértő szívügyekben, de azért Cleavet érdekelte, vajon valóban nagyon butának tűnik-e a vad hegylakó fiúkhoz képest. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Armon Hightower, meg a hasonszőrűek többet vártak, és kétségtelenül többet is kaptak a lányoktól, mint egyetlen véletlen, lopott csók. Ebben az értelemben Esmének igaza volt: valóban nagyobb élvezet, ha az ember nem úriember. De Cleav mégiscsak úriember akart maradni, mint eddig is, még ha ez azt jelentette is, hogy nem lop csókot Miss Sophronától, és elviseli Esme Crabb gúnyolódását. De mégis…, gondolta Cleav, miközben Sophrona kissé lebiggyedt, sápadt ajkát figyelte, amint az édenkertről beszélt –, egy férfinak szüksége van egy kis szerelemre, ha százszor is úriember. Szinte hallotta magában, ahogy Esme nevet rajta. Talán Sophrona is kineveti? Talán valóban vágyik egy csókra, ahogy Esme gyanítja? Elégedetlen az ő lovagias viselkedésével? Elege van a magasrendű tiszteletből? Újra átfutott a gondolatain az a kép, amint a hosszú, meztelen combok a vastag, barna ág köré csavarodnak. Óvatosan fészkelődött a helyén, hogy elrejtse testének egyáltalán nem úriemberhez méltó reagálását a mellette ülő

fiatal nő elől is, és a másik elől is, aki csábítóként fölötte lógott. Sophrona átvitte a tálcát egy kis asztalkára, s Cleav közben lopva felnézett a levelek közé. Esme felült, hátát a fa törzsének támasztotta, egyik lábát térdben meghajlítva felhúzta az ágon, a másikat pedig a levegőben lógatta. Rózsaszínű lábujjai pajkosan himbálóztak alig pár méterrel Cleav feje fölött. A férfi szeme követte a meztelen combok vonalát fölfelé. Ezek a lábak, ezek a szép hegylakólány-lábak izmosak voltak és simák. Hányszor tették meg ezek az utat fel a hegyre! Enyhén le is barnultak, ahogy néha-néha rájuk talált a meleg tennessee-i napsugár. Ezek a lábak kínozták, gyötörték, s úgy követte tekintetével az ívüket, mint a vadászkutya a mosómedvét. Ó, mennyire csábították és izgatták… Végül a lány arcára tévedt a tekintete, amin gúnyos nevetés ült. Ő ég a vágytól, a lány meg nevet rajta. Ráadásul, sértést sértésre halmozva, kinyitotta a száját, és gúnyosan nagyot ásított. Unalmas – ezt jelentette a mozdulat. Udvarias, finomkodó, illedelmes és unalmas. Cleav szinte hallotta a lány szavait, mintha kiabált volna. Gyorsan visszafordult Sophronához, és kíváncsi lett, vajon ő is ezt gondolja-e. Az ő udvariassága, előzékenysége valóban nevetség forrása? Inkább vágyna a durva hegyi fiúk zabolátlan szenvedélyére? Vagy ami a legrosszabb, talán épp azért veszi elő mindig a bibliai témát, mert merevnek, romantikátlannak tartja? Ő igenis ugyanolyan heves, ugyanolyan pusztító szenvedélyt tud érezni, mint a hegylakó legények. Megbüntetik azért, mert uralkodik magán? Mert tiszteletteljesen viselkedik? Más férfi nem adná meg magát Esme Crabb állandó csábításának? Más férfi, ha egy magányos padon üldögélne Sophrona Tewksburyvel, nem lopna egy csókot?

Esmének igaza van, ha kineveti. Biztosan teljesen ügyefogyott szépfiúnak látszik. Rendben van, ő akart leskelődni! Akkor most láthat valamit, amitől lehervad a gúnyos mosoly arról a piszkos, szeplős arcáról! Sophrona a mondat közepén elhallgatott, és ijedt szemekkel nézett rá. – Miért néz így rám? – kérdezte. Cleav nem nézett fel, de így is maga előtt látta a meztelen női lábakat, amelyek olyan csábítóan himbálóztak, elérhetetlenül. Előtte ott ült Sophrona Tewksbury, akinek halvány, lebiggyedt ajka viszont elérhető. És formás keblének lágy puhaságát könnyedén magához szoríthatja. Cleav viselkedéséből eltűnt az úriember tartózkodása. Egy kissé oldalra fordította a fejét, karjaiba vonta Sophronát, és megcsókolta. A fiatal lány egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy tiltakozni sem tudott, és Cleav teljesen kiélvezhette a csókot. Nyelvével szétnyitotta a lány ajkait, és behatolt a szájába. Szorosabban magához ölelte, hogy minél jobban érezze a buja női idomokat a mellkasán. Még a hegyes kis mellbimbókat is érezte, amitől úgy tűzbe jött, hogy felnyögött. A szemhéja mögött, a sötétben, még mindig azok a halvány, meztelen lábak csábították. Erősebben csókolta Sophronát, hogy eloszlassa a képet. Ki akarta űzni ezt a bajt hozó démont! Belemerült a karjaiban tartott illatos női testbe. Annyira igyekezet elfeledni azt a képet, hogy először meg sem hallotta a szájába mormogott tiltakozást. Szenvedély, gondolta. De egy perccel később Sophrona már egyértelműen küzdött az ölelése ellen, és Cleav nem áltathatta magát tovább. Elengedte a lányt. Az elhúzódott tőle, tágra nyílt szemében döbbenet ült, melle szinte ugrált szaggatott lélegzése ütemére. – Hogy tehetett ilyet? – a kérdésben sértődés és harag keveredett.

– Sophrona, én… De nem tudta befejezni. Miss Tewksbury, akit jól kitanítottak, miként kell elbánni a gazemberekkel és nőcsábászokkal, felemelte jobb kezét, és teljes erejéből, nyitott tenyérrel pofon vágta. Cleavnek csengett a füle, alig hallotta a lány dühös köszönését, miközben elrohant: – Jó napot, Mr. Rhy! Cleav kővé dermedve ült, míg meg nem hallotta a hátsó ajtó csapódását. Összeszedte maradék méltóságát, felállt, és elindult kifelé a kertből. – Cleavis – hallotta a fáról csábítóját. Nem fordult meg, csak ment tovább. Esme végignézte az egészet. Most már valóban van min nevetnie! Esme megrémült a váratlan fordulattól. Cleav megcsókolta Sophronát. És micsoda csók! Esme arca tűzpiros lett, szíve akkor sem dobogott volna hangosabban, ha ő lett volna az egyik résztvevő. Csodálatos csók volt, keresetlen és szenvedélyes. De Sophrona pofon vágta. Esmét bűntudat árasztotta el. Ő ingerelte Cleavet az úriemberhez méltó viselkedés ellen. De ő nem úgy gondolta, hogy Sophronával próbálja ki, hanem vele. Sophrona learatta Esme csábításának az eredményét, és még csak nem is tudta értékelni. Esme lassan, egyik ágról a másikra lépve leereszkedett a fáról. A juharfa legalsó ága úgy nyolc lábnyira volt a földtől. Esme egy kicsit hintázott az ágon, aztán leugrott a fűbe, meghemperedett, hogy tompítsa az esést. Négykézláb odamászott a harisnyájához és a cipőjéhez, majd kezébe vette. Nem foglalkozott most azzal, hogy felhúzza, hanem mezítláb Cleav után sietett.

Már nem látta a férfit, de volt egy ötlete, hol lehet. A büszke fiatalember, aki társai gúnyolódása ellenére is viselte az otthon készített ruhát, most is a természetben keresett megnyugvást, mint régen. Esme egyenesen a halastavak felé indult. Természetesen jól gondolta. Ahogy felért a ház melletti magaslatra, meglátta a férfit. Magányosan álldogált, és a tavak felszíne alatt elfutó vizet bámulta. Esme lelassította lépteit, és sétálva ment oda hozzá. – Bocsánatot kérek – mondta, mikor odaért. Cleav hátranézett, arcán semmi érzelem nem tükröződött. – Ugyan miért? – kérdezte színtelen hangon. – A leskelődésért? Meg van bocsátva. – Megrázta a fejét, és továbbra is a vízbe bámult. – Nem, azért, hogy miattam megpofoztak – mondta Esme. A férfi válaszából teljesen hiányzott a vidámság. – Maga nem csókolt, és nem pofozott – mondta. – Nem hiszem, hogy lenne miért bocsánatot kérnie. Esme közelebb lépett, de hirtelen megrándult, és megállt. – Jaj! – úgy hangzott a kiáltás, mintha suttogva káromkodott volna. Cleav megfordult, és látta, hogy a lány felemelte az egyik lábát, és a talpát nézegeti. – Mi az? – kérdezte. – Csak egy tövis – felelte Esme, és megpróbálta körme közé csippenteni a talpának lágy bőrébe fúródott halványkék konkolytövist. – Nem kellene mezítláb mászkálnia itt. – Sok nyáron át egyáltalán nem volt cipőm! – mondta a lány könnyedén. Összeszorította a fogát, megfogta a tövist, és kirántotta. A konkoly tövise hosszú és hegyes, és van benne valami méreg, amitől felhólyagosodik az ember bőre. Esme látta, hogy kicsordul egy csepp vér, mint egy gyöngyszem. A szokásos

gyógymódot követve ráköpött a sebre, és gyorsan beledörzsölte. – Ó, az ég szerelmére! – mondta Cleav. – Nem így kell kezelni. Két lépéssel ott termett a lány mellett, és mintha véletlenül tenné, szinte ledöntötte a lábáról. – Meg kell mosni, és timsóval be kell hinteni. – Én mindig csak nyállal szoktam – ragaszkodott Esme a maga igazához. Nagyon élvezte, ahogy a férfi átölelve tartotta. – Akkor most tanul valami újat. Üljön ide – mondta, és a tó partjára ültette. – Lógassa bele a lábát, én pedig hozok timsót a pajtából. Esme követte a tekintetével, és eszébe sem jutott a fájdalom a talpában. Csak arra a jó érzésre tudott gondolni, mikor Cleav átölelte, és a karjaiban tartotta. A lánynak még mindig gyorsan vert a szíve az izgalomtól. Csak akkor jutott eszébe, mit is kell tennie, mikor meglátta a férfit visszafelé jönni. Beledugta a lábát a jéghideg hegyi vízbe, és elkezdte mosni. De a hidegtől teljesen libabőrös lett, és elment a kedve a további mosakodástól. – Máskor is ilyen kelletlenül mosakszik? – Olyan hideg a víz, mint a jég – panaszkodott. Cleav bólintott, és leült mellé. – Kell is, hogy hideg legyen, a pisztrángok miatt – mondta. – Azok így szeretik. – Én nem vagyok pisztráng – vágott vissza Esme –, és ez nekem túl hideg. – Talán tudok rajta segíteni – mondta Cleav, és elkezdte gyorsan egymáshoz dörzsölni a tenyerét. Pár perc múlva beledugta a vízbe, és gyorsan lemosta Esme lábát. – Jobb így? – kérdezte. – Egy kicsit.

– A súrlódás miatt van – magyarázta. – Ha összedörzsölöm a kezem, az hőt termel. A víz ugyanolyan hideg, mint volt, de a kezem hőjétől melegebbnek lehet érezni. Esme nem válaszolt. Ebben a percben valóban sokkal melegebb lett. Cleavis Rhy keresztbe tett lábbal ült mellette, s a térde hozzáért az övéhez. Nagyon gyengéden nyúlt a lábához, erős, mégis cirógató érintéssel. A melegség nem a súrlódástól volt. Egyre feljebb kúszott a lábán, egészen egy bizonyos titokzatos, lágy helyig. Esme nagyot sóhajtott. Cleav a szemébe nézett. Mintha tűz lobbant volna fel, amikor összetalálkozott a tekintetük. De Cleav nem akarta felismerni. – Azt hiszem, ideje lesz rászórni a timsót – mondta furcsán, mély hangon. Ölébe vonta a lány sebesült lábát, levette a dobozról a tetejét, és elkezdte kiszórni a timsót. Esme megrándult. – Úristen! Ez jobban fáj, mint a tövis – panaszolta. Cleav úgy bólogatott, mint egy szigorú apa. – Összehúzza a sebet, és kiégeti belőle a mérget – mondta. – Először nagyon fáj, de hamar elmúlik. Egy óra múlva már el is felejti az egészet. Esme szerette volna megmondani, hogy sohasem felejt el egyetlen pillanatot sem, amit vele tölthet, de a férfi szemébe nézve inkább megtartotta magának a közlendőit. – Idehozom a cipőjét – mondta Cleav, majd felállt. – Sajnálom, hogy Sophrona megütött – tört ki a lányból, mikor a férfi hátat fordított neki. Cleav egy pillanatig habozott, de aztán mégsem fordult meg. Felvette a cipőt és a harisnyát, azután visszasétált hozzá. Letette a holmit maga mellé, savanyúan, kedvetlenül elhúzta a száját. – Miért kellene sajnálnia? – kérdezte hidegen. – Magának elég érdekes látvány lehetett, gondolom.

Esme feltűrte a szoknyáját, és elkezdte felhúzni a harisnyát. Cleav kérés nélkül gyorsan hátat fordított neki. – Az igazat megvallva, nem nagyon értettem, miért akarta, hogy megcsókoljam Sophronát. Gondolom, előre tudta, mi fog történni. – Nem! – tiltakozott Esme. – Nem tudtam előre! És én nem is akartam. – Maga gúnyolódott rajtam, Esme – felelte a férfi. – Ezt nem tagadhatja. – Igen… azazhogy nem – hadarta, és felhúzta a cipőjét is. – Azt sugalmazta, hogy nem vagyok igazi férfi, ha nem csókolom meg. – Én nem azt akartam, hogy őt csókold meg. – Esme felállt, és odament a férfi mellé. Maga felé fordította, és tenyerét ráfektette az erős, férfias állra, amely érezte Miss Sophrona ütését. – Nem azt akartam, hogy őt csókold meg – suttogta. – Én azt akartam, hogy engem csókolj meg. Ahhoz képest, hogy Cleav csak néhány perce kapott emlékezetes leckét a csókolózás terén, figyelemreméltóan gyorsan reagált. Átölelte a lány derekát, és szorosan magához húzta. Esme egy meglepett kis „ó”-t suttogott, és mohón próbálta hozzányomni az ajkát. – Várj! – suttogta a férfi türelmetlenül. – Ezúttal azt akarom, hogy egyértelmű legyen. Én csókollak, téged. Ezzel lehajolt. Gyengéden érintette meg Esme ajkát a sajátjával. A csók rövid volt, pillanatig tartó, épp csak egy villanásnyi csoda. Amint Cleav felemelte a fejét, Esme csalódottságot érzett. – Nyisd ki a szád, Esme – suttogta a férfi a fülébe. – Hadd érezzem az ízét. Ezekre a szavakra Esmét kirázta a hideg az izgalomtól. Készségesen szétnyitotta az ajkát. Ez a csók már nem volt

gyors, nem okozott rossz érzést. Kettejük között forró szenvedély lángolt fel, amire Cleav Esme szájában kereste az enyhülést. Esme ujjaival végigsimított az őt ölelő erős karon és vállon. Belesóhajtott a férfi szájába. Élvezettel adta át magát a tiltott gyönyörnek. Minden illetlen mozdulatra készségesen válaszolt. A térde remegett, egy pillanatra attól félt, meg sem tartják a lábai. De Cleav erősen tartotta a karjában, szinte felemelte a földről. Azok a hosszú, karcsú lábak olyan természetesen, maguktól a férfi köré tekeredtek. Az felnyögött, mintha fájdalmat érzett volna, és a lány forró, női testrészét a maga kemény férfiúi tagjához nyomta. Esme felkiáltott, és igyekezett egyre közelebb helyezkedni. Teste megfeszült a vágytól. – Érzed ezt, Esme? – suttogta a férfi rekedten a fülébe. – Igen, ó, igen – felelte a lány halkan. – Ezt csinálja a férj a feleségével a nászágyban. – Igen, igen – a lány tovább izgett-mozgott, hogy még közelebb, sokkal közelebb simuljon hozzá, Maga volt a mennyország. Maga volt a pokol. Cleav a fogait csikorgatta, láthatólag megpróbált uralkodni magán. – És tudod mit? – suttogta tovább, miközben ide-oda mozgatta a csípőjét, hogy a lány még jobban érezze. – Én is csinálhatnám veled, ha gazember lennék. – Ó, igen… micsoda? Meglepődve nyitotta ki a szemét, és látta, amint Cleav rámered, s álla feszesen össze volt szorítva az önuralomtól. Mindketten reszkettek a vágytól. De Cleav magához tért, lefejtette magáról a lány lábát, és gyengéden talpra állította. – Nem vagyok gazember, Esme – mondta neki gyengéden. – Te pedig nem olyan lány vagy, akivel így lehet bánni. – Cleav, én szeretném… A férfi felemelte a kezét, s a lány szájára tette. – Tudom, hogy mit szeretnél – és lecsúsztatta kezét a lány mellére. Lágyan

simogatni kezdte, és érezte, amint a mellbimbók várják a cirógatást. – Nem ezt szeretnéd – súgta rekedten, és keze feljebb csúszott, végig a lány nyakán, majd felemelte az állát. Nem egy gyors hempergést szeretnél itt a fűben – folytatta határozottan. – Azon az első napon, ott a boltban megmondtad, mit szeretnél. A feleségem akarsz lenni. Esme elpirult, és lesütötte a szemét. Cleav nem fogja ilyen könnyen lerázni. – A feleségem akarsz lenni – ismételte Cleav. – De én nem veszlek feleségül, Esme, soha. A lány tiltakozva emelte fel a kezét, de ő folytatta. – Tudom, hogy fáj ezt hallani – mondta. – De ez csak olyan, mint a timsó. A fájdalom nagyon éles egy pillanatig, de aztán gyorsan begyógyul a seb. Meg kell értened, Esme, hogy én nem szeretlek, és nem is foglak soha. Nem ilyen nőt akarok magamnak feleségül. Kedvesebb akart lenni, mondani akart még néhány vigasztaló szót, ha már így összetörte a szívét. De a lány még az ölelkezésüktől remegett. Cleav ha nehezen is, de győzött a lelkiismeretével folytatott küzdelemben. Ha most nem szakítja meg ezt a dolgot egyértelműen, akkor megtörténhet, hogy egyáltalán nem akarja majd megszakítani. – Te jobbat érdemelsz, mint én, Esme – mondta. – Mert egy ilyen bolond hegylakó kislánynak én semmit nem tudok nyújtani.

9.

– Jó reggelt! – üdvözölte a konyhába belépő fiát Eula Rhy. – Cleav udvariasan bólintott, és álmosan viszonozta a köszönést. – Miért keltél fel ilyen korán, anya? Ma úgy látom, jobban érzed magad. – Jól vagyok – felelte az asszony, aztán gyorsan kijavította magát. – Nem vagyok egészséges, persze, de ma jobban érzem magam. – Ennek örülök – mondta Cleav őszintén. Elvette a gőzölgő kávét anyjától, ami kecsesen himbálózott a csontszínű porcelán csészében. Még emlékezett arra az időre, amikor anyja vele és az apjával együtt kezdte a napot. Bőséges reggeliket készített nekik: kukoricamálét, kolbászt. Mostanában Mrs. Rhy már ritkán főz, inkább csak amikor vendégek jönnek. – Beszélni akarok veled – mondta Eula. – Vártalak az este, de olyan későn jöttél be. – Helytelenítve csóválta a fejét. – Mi a csudát tudsz csinálni a tavaknál egészen éjfélig? Nem kellene azoknak a bolond halaknak is rendes időben lefeküdniük, úgy mint nekünk? Cleav furcsán félrehúzta a száját anyja panaszkodására. Tegnap este nem a halak voltak nyugtalanok, hanem ő maga. – Miről akartál beszélni velem? – kérdezte, hogy addig se kelljen saját felzaklatott állapotán gondolkoznia. – Tegnap beszéltem Mabel Tewksburyvel. Eula olyan emelkedő lendülettel fejezte be a mondatot, ami izgatottságáról árulkodott.

– Igen? – Cleavet nem nagyon érdekelte a dolog. Mrs. Rhy egy serpenyőt helyezett a tűzre. A mellette lévő fazékban kavargatni kezdte a kukoricaliszt és víz keverékét. – Mrs. Tewksbury azt mondja, Sophrona egy szót sem hajlandó szólni a múlt heti kis civakodásotokról. – Visszapillantott a fiára. – Nagyon szomorú az egy anyának, ha a gyereke nem bízza rá az ilyen dolgokat. Cleav szépen díszített csészéjébe meredt. Eula bosszúsan felsóhajtott. – Mabel szerette volna kideríteni, mi történt, de az a lány olyan makacsul hallgat, mint egy kőszikla. – A serpenyőben hangosan sisteregni kezdett a zsír. Eula egy pillanatig oda összpontosította figyelmét. A megsűrűsödött kukoricakását beleöntötte a forró zsírba. – De tegnap – folytatta anélkül, hogy Cleavre nézett volna –, Sophrona azt mondta, hogy talán igazságtalan volt, és túl szigorúan ítélkezett. Eula megfordult, abban a reményben, hogy a fia arcán valami pozitív reagálást lát. De azon az arcon semmi sem tükröződött. – Mabel és én azt gondoljuk, hogy hajlandó megbocsátani, és neked addig kellene ütnöd a vasat, míg meleg. Cleav felnézett az anyjára, de nem szólt. Eula elkeseredett. – Ma korábban lejövök a boltba. Szedsz egy szép csokor virágot Miss Sophronának, odamész, és tisztázzátok a dolgot. Cleav anyjára nézett, de ez már nem a szófogadó kisfiú tekintete volt. – Anya, neked vagy Mabel Tewksburynek semmi közötök ahhoz, mi történik Miss Sophronával és velem. Az anyja hitetlenkedve nézett rá. – Semmi közünk? Hiszen a gyerekeink vagytok! Akkor mi a csudához van közünk? Cleav nem igazán megértően nézett az anyjára.

– Én majd elintézem a dolgaimat Miss Sophronával a magam módján, amikor én úgy gondolom – mondta kereken. Eula Rhy beleegyezően, kissé leereszkedően mosolygott rá. – Persze, Cleav – mondta. – Csak szólok, hogy ma van a megfelelő időpont, és ma délután a Tewksbury lelkészlak a megfelelő hely. Mrs. Rhy jókora adag kukoricakását pottyantott Cleav tányérjára, és elé tette. A férfi fintorogva nézte. – Anya, tudod, hogy nem szeretem a puliszkát. – Jót tesz a gyomrodnak. – A gyomromnak? Nincs semmi baja az én gyomromnak. Eula anyailag megrázta az ujját. – Engem nem csap be, fiatalember – mondta. – Hallottalak az éjjel. Úgy nyöszörögtél álmodban, mint aki mindjárt meghal. Cleav szeme észrevehetően kikerekedett, arca úgy elpirult, mint a szénparázs. Lepillantott a gusztustalan puliszkára, kötelességtudóan megfogta a kanalát, és bekapott egy falatot. Nem látta anyja jóváhagyó mosolyát, mert nem akarózott felemelni a fejét, és a szemébe nézni. Valóban nyöszörgött álmában az éjjel, de nem emésztési zavarok miatt. Esme Crabb kísértette álmában. Azóta a tiltott csók óta, ott a halastavaknál, a lány képe jelent meg legtöbbször álmában. Kamaszkorában is voltak erotikus álmai, de akkor kielégülten, pihenten ébredt reggel. Most azonban ingerülten, fáradtan és az érzéki gondolatoktól teljesen meggyötörve ébredt. Esme meztelen lába minden éjjel megjelent előtte, kínozta, csábította, buján kapaszkodott bele. A múlt éjjel a nyaka köré fonta, nyöszörgött, könyörgött, és egyre közelebb simult hozzá… Cleav csalódottan ébredt, szája tele volt a párna pihéivel.

A fájdalom, ami gyötörte, nem múlik el egy pohár friss tejtől és egy tál puliszkától. Cleav nem volt büszke arra, hogy titokban Esme Crabbről álmodozik. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a dolog irányítása kicsúszik a kezéből. Figyelmeztette a lányt, hogy nem tisztességesek a szándékai, és azt várta, azt remélte, ezzel véget vet bolondos, kislányos elragadtatásának. De Esme továbbra is árnyékként követte, szemtelenül mutogatva magát előtte. – Sophrona épp olyan lány, amilyet elképzeltem menynek – mondta az anyja. – Igen, anya – felelte Cleav szórakozottan. – Már megmondtam, hogy a magam módján akarom csinálni a dolgaimat, amikor én jónak látom. Eula Rhy csalódottan felsóhajtott. – Akkor minél előbb „lásd jónak”! – figyelmeztette. – Amiatt a szörnyű Crabb lány miatt szájára vesz az egész város. Miss Sophrona talán már nem is fog érdeklődni irántad, ha ez tovább folytatódik. – Ő nem „az a szörnyű Crabb lány” – mondta Cleav hevesen. – Egyszerűen csak fiatal, kiforratlan, és azt képzeli, hogy szerelmes belém. Anyja kétkedően felhúzta a szemöldökét, és megvetően szipákolt. – Nekem úgy tűnik, mintha napról napra érettebb és okosabb lenne. – Jó reggelt, Esme! – köszönt Rog Wicker, amint belépett a boltba. – Jó reggelt, Cleav! – tette hozzá, csak úgy mellékesen. – Jó reggelt! – felelte Cleav, de ingerülten szorította össze a fogát. Ez ment egész reggel. Denny, Tyree, Fat Blanchard, de még Brother Oswald is jókedvűen léptek be a boltba, úgy köszöntve Esmét, mintha odatartozott volna. És ami még rosszabb, Esme is úgy tett, mintha odatartozott volna. Sietve szolgálta ki a vásárlókat, ha

Cleav nem ért rá. Ismerte az egész árukészletet, és majdnem mindennek tudta a helyét. Világos, hogy Esme imádja a boltot. Szerette a rendet, a dolgok logikus elrendezését, a szövetektől a kétszersültig. Hogy ujjaival megérintheti mindazokat a dolgokat, amelyek oly értékesek voltak a szemében, nagy hatást gyakorolt rá. Ha vevők jöttek, Esme mosolygott, barátságos és jókedvű volt, és az emberek visszamosolyogtak rá. Esmére mosolyogtak. De Cleav iránt ezekben a napokban valamiféle kíváncsisággal kevert rosszallást tanúsítottak. Senki sem tudta, mi folyik itt valójában, miért tölti Esme Crabb ébrenlétének minden percét egy olyan férfi társaságában, aki állítólag a lelkész lányának udvarol. De mindenki a férfit hibáztatta. Általában a nőt szokták gyanúsítani. De az emberi természetből következően mindenki az elnyomottabbnak szurkolt. Esme jószívű, templomba járó, hegylakó lány volt. Cleavis Rhy éveket töltött azzal, hogy kiépítse az üzletkörét, jómódú és előkelő üzletemberré küzdje fel magát. Viszonylagos gazdagsága nem az ő javára billentette a mérleget. Cleav nem tudta, hogy minden szem a vegyeskereskedésre szegeződik, és minden pletykában az ő neve fordul elő. – Mit gondolsz, mi történik ott közöttük? – kérdezte Toady Winthrop Sarah Mayfieldtől. – Azt csak a jó ég tudja – felelte Sarah botrányt szimatolva –, de biztosan van valami. Láttad, hogy bámul arra a lányra? Toady és barátnője, Madge, egyetértőleg bólogattak. – Bizony, alig tudja levenni róla a szemét – mondta Madge. – Ez egyáltalán nem rendes dolog. – Ez mind a városi élet miatt van – mondta pár órával később Pearly Beachum Madge-nek, miközben bevitték a kimosott ruhákat. – Knoxville-ben egész biztosan látta azokat a gazdag,

városi férfiakat, akik kihasználják a szegény, tehetetlen lányokat, mint amilyen Esme. Madge türelmetlenül legyintett. – Csak elrakom ezt a ruhát – mondta Pearly –, és egyenesen a boltba megyek, hogy a saját szememmel lássam, miféle illetlen viselkedést merészel ez a Rhy. – Szóval úgy gondolod, hogy nem tisztességesek a szándékai? – kérdezte Madge. – Mindig is olyan akart lenni, mint azok a városi urak – mondta Pearly. – Attól tartok, hogy azt a szegény, drága kis Esmét a szeretőjévé akarja tenni. Az utolsó néhány szót szinte hang nélkül ejtette ki, de Madge még így is rémülten felsikoltott, és befogta a fülét. De persze ez nem gátolta meg abban, hogy aznap még legalább fél tucat nőnek el ne mondja. – Napról napra rosszabb lesz – mondta Mabel Tewksbury bizalmasan Eula Rhynak. – Már nem is lehet követni. Mrs. Rhy egyetértése jeléül aggodalmasan bólintott. – Nincs benne semmi – mondta. – Meg vagyok róla győződve, hogy az én Cleavisem csak sajnálatot érez az iránt a lány iránt. Mabelt ez nem győzte meg teljesen, de nem vallotta be. – Ezekben a dolgokban nem sokat számít az igazság – jelentette ki. – A pletykának mindene a látszat. Eula tudta, hogy Mrs. Tewksburynek igaza van. – Megpróbáltam távol tartani a szóbeszédet Sophronától – folytatta Mabel. – De nem zárhatom be a lányomat a szobájába. Valaki el fogja mondani neki, ez biztos. – Ezek ellen a pletykák ellen a legjobb védekezés egy nyilvános, gyors eljegyzés lenne – mondta Eula. Mrs. Tewksbury megkönnyebbülten felsóhajtott. – Teljesen egyetértek.

– Mondtam is Cleavnek, hogy itt az ideje kivasalni az öltönyét. Remélem, megfogadja a tanácsomat. Mabel együttérzően bólintott. – Én órákig próbáltam győzködni Sophronát, hogy a világnak ezen a részén az olyan udvarias és jómódú emberek, mint Mr. Rhy, meglehetősen ritkák. Imádkozom, hogy azonnal igent mondjon. Egyikük sem volt biztos benne, hogy ez a megoldás valóban bekövetkezik. De nem csak a nők pletykáltak ezekben a napokban Vaderben. A dámatábla mellett ülő Denny azt kérdezte Tyreetől: – Mi a véleményed róla meg a lányról? – Mi? – Azt kérdeztem, mi a véleményed róla meg a lányról – ismételte meg Denny egy kicsit hangosabban. Tyree rosszallóan morgott. – Lehet, hogy félig vak vagyok – mondta. – De ez nem jelenti azt, hogy ne látnám, ami az orrom előtt folyik. – Azt gondolod, hogy ezek itt a kárhozat útjára léptek? Tyree kikerülte az egyenes választ. – Azt gondolom, hogy ha én lennék Yohan Crabb helyében, megtölteném a puskámat, és lejönnék a hegyről. A kisvárosban egyre jobban elszabadultak az indulatok. Esme mindebből semmit nem érzékelt. Cleav csodálatos csókjának az emlékére még mindig megborzongott, és felragyogott az arca, ha csak rágondolt. És gyakran gondolt rá. Még azok a sértő szavak, hogy sohasem veszi el feleségül, sem tudták letörni optimizmusát. Csak hozzá kell szoknia a gondolathoz, bizonygatta magának. Szüksége van feleségre, és az egyik feleség pont ugyanolyan, mint a másik. Ha már egyszer hozzászokott, hogy Esme mindig ott van a közelében, természetes lesz, hogy őt vegye el.

Az önvádat, amit Sophrona miatt érzett, gyorsan eltörölte. Ha Sophrona akarja Cleavist, ami nem is olyan biztos ezek után, csakis saját magának akarja. Esme pedig az egész családja kedvéért. Magában dúdolgatva újra elképzelte a Crabb családot, amint kényelmesen üldögélnek a legnagyobb fehér – nem, legyen az csak kék – ház tornácán. Cleavet is úgy lekötötte az a feladat, hogy összeszedje kóborló gondolatait, nem törődve azzal, mit gondolnak mások. Először nagyon haragudott, hogy Esme nem tűnt el szándékos sértő kijelentései után. Minden erejét össze kellett szednie, hogy hideg legyen hozzá, de nem érte el a kívánt hatást. Aztán saját magára haragudott. Örült, hogy a lány vele maradt. Annak ellenére, hogy úriembernek tartotta magát, ha Esme Crabbről volt szó, nem tudta kordában tartani a gondolatait. Ha a lány felnyúl valamiért a polcra, ő elképzeli, amint a csuklójától a bokájáig végigsimogatja. Elképzeli, amint az ujjaival mellbimbóit cirógatja, karcsú derekát és csodálatos csípőjét öleli, aztán birtokba veszi azokat a hosszú, érzéki combokat. Emlékezetében élénken élt forró, titkos csókjuknak a képe, és az a mohóság, ahogy a lány hozzásimult. Azt mondta magának, hogy csak el akarta ijeszteni, meg akarta értetni vele, hogy a jó híre forog kockán. De ha őszinte akart lenni, tudta jól, hogy azért csókolta meg, mert nagyon vágyott rá. És csak azért hagyta abba, mert a következő percben már nem tudott volna megállni… Cleav megköszörülte a torkát, és megpróbált a környezetére figyelni. Rog Wicker még mindig a boltban nézelődött, Esme pedig patkószögeket keresett neki. Azonnal a megfelelő ládához ment, pár lépésre Cleavtől, hogy kiszolgálja Rogot. Cleav nem nagyon örült ennek, de annál jobban örült a látványnak, ami elé tárult.

A láda majdnem üres volt, és Esmének egészen mélyre be kellett hajolnia, hogy kiszedje a patkószögeket. Ebben a helyzetben felemelkedett a feneke, tökéletesen megmutatva minden izgalmas domborulatot. Cleav dühösen nézett Wickerre, hogy ilyet kért. A férfi azonban tovább böngészett a polcokon, észre sem vette, milyen formás popsi domborodik a terem túlsó végében. Cleav tekintete meggondolatlanul visszatért Esme gömbölyű fenekére. A szája is kiszáradt, amikor rájött, hogy csak egyetlen lépést kellene megtennie, és megérinthetné. Nem engedte meg magának, hogy megtegye azt a lépést, de az ágyékát olyan forróság árasztotta el, mintha megtette volna. – A fene vigye el! – káromkodott halkan, és öklével a pultra csapott. Wicker és Esme is kérdően néztek rá. Cleav elpirult zavarában. – Hibát vétettem a könyvelésben – magyarázta ügyefogyottan. Különösen suta magyarázat volt ez Esme előtt, aki jól látta, hogy nem is a könyvelés van előtte, hanem egy ügynök listája. Kíváncsian nézett rá, de nem tett megjegyzést. Cleav megérezte a lány pillantását, és közelebb lépett a pulthoz. Már csak az hiányzik, hogy észrevegye, milyen hatást tud gyakorolni rá. Esme óvatosan lemérte a patkószöget, kettőt visszadobott a ládába, és végül megkapta a kívánt mennyiséget. Papírba csomagolta, hogy egy se hulljon ki. A csomagot a pultra tette Wicker többi holmija mellé, majd visszatért a fürdőkádak tisztításához. Talán igaza van az anyjának, vonta le hirtelen a következtetést Cleav. Kétségtelenül itt az ideje, hogy megnősüljön, és Sophrona Tewksbury tökéletes feleség lesz. Esme nem hitte el, mikor azt mondta neki, sohasem veszi el

feleségül. De ha eljegyez egy másik nőt, akkor biztosan jobban meggyőzheti erről. Lopva megigazította a nadrágját, és úgy döntött, nem elég az eljegyzés. Lehet, hogy ha egy nő lesz az ágyában, akkor sem fog többet aludni, de legalább elégedett lesz. És ha egy férfi éjjel kielégül, kevésbé fogékony a csábításokra nappal. Igen, határozta el magában. Ma délután megkéri Miss Sophrona kezét. És ragaszkodni fog hozzá, hogy olyan rövid legyen az eljegyzés, amennyire csak lehetséges az illem keretein belül. Ha hónapokkal ezelőtt elvette volna feleségül, mikor először gondolt rá, ez az egész sajnálatos helyzet Esmével ki sem alakult volna. Gondolataiba kellemetlenül lopózott be az a tudat, hogy nem is igazán bánta ezt a néhány hetet. Mámorító érzés, ha egy nő rajong az emberért. Így még egyetlen nő sem vonzotta, senkit nem kívánt ennyire. Bárcsak ne keveredett volna bele a szenvedély! Bárcsak a szóban forgó nő jobban illene hozzá! Bárcsak nem Esme, hanem Sophrona lenne az, aki így vágyik utána! Erre hirtelen megtorpant. Sophrona, amint vágyat érez? Ezt nehéz volt elképzelni. Egész biztosan kötelességtudó feleség lesz, és ő is meg fog tenni mindent, hogy örömöt szerezzen neki, de a testi vágyak annyira nem illettek egy ilyen kifinomult hölgyhöz, mint Miss Sophrona! Nehezen tudta volna elképzelni Sophrona Tewksburyt, amint nyögdécsel, könyörög, s dereka köré fonja a lábát. Nemcsak nehéz volt elképzelni, de nevetséges is. Részben ez az oka annak, hogy sohasem engedett meg magának semmiféle szabadosságot a lánnyal – azt az egy sajnálatos esetet kivéve –, mert el sem tudta képzelni, hogy hagyná. És ha az a juharfa alatt kapott pofon jelent valamit, akkor jól sejtette. De a feleség mégiscsak feleség. És neki pont erre van szüksége, hogy megszabaduljon Esme Crabbtől.

Rog Wicker befejezte a szemlét a boltban, és odasétált a pulthoz, hogy fizessen. – Ez minden? – kérdezte Cleav, miközben fejben összeadta a vásárolt holmik árát. – Még dohány is kell – jutott eszébe Wickernek. – Red Leaf? – kérdezte Cleav, és már nyúlt is érte. A férfi gyors pillantást vetett hátra, majd megrázta a fejét. – Carolina Blue-t szívok – mondta egy kissé talán hangosabban a kelleténél. – Sokkal lágyabb, mint az a régi, olcsó Red Leaf. Cleav nem tudta megállni, hogy ne vessen egy futó pillantást Esmére. Aztán azt kívánta, bárcsak ne tette volna! A lánynak fülig ért. a szája, és egyértelműen kérkedve nézett rá. Cleav segített Rognak felpakolni a holmit a kocsiba. Közben újra bizonygatta magának, hogy vágy ide vagy oda, még ma délután feleségül kéri Sophrona Tewksburyt. Mikor visszament a boltba, nem volt ott senki. Azaz, dehogyis, javította ki magát. Esme ott volt persze, de őt már úgy megszokta, mintha a bolthoz tartozott volna. A lány magában dudorászott, és a konzerveket pakolta a polcokon. Nemrégiben azt mondta, hogy a színesre festett konzervesdobozok jobban szemébe ötlenek az embereknek, mint a sima, fekete feliratos bádogdobozok. Ha a színeseket teszik előre, az a polcra vonzza a vevők figyelmét, és többet fognak vásárolni. Cleav sikertelenül próbálta megmagyarázni neki, hogy az emberek csak azt veszik meg, amire szükségük van. Túl agyafúrtak ahhoz, hogy bele lehessen rángatni őket bárminek a megvásárlásába. Nem tudta meggyőzni a lányt, így megengedte neki, hogy átrendezze a polcokat, ahogy akarja, gondolta, majd megtanulja tapasztalatból. De legnagyobb ámulatára az elmúlt két hétben több konzervet eladott, mint azelőtt egy hónap alatt. Ráadásul

ilyenkor, mikor beköszönt a tavasz, teljesen meg kellene szűnnie a konzervek iránti keresletnek. Cleav hitetlenkedve, de helyeslően csóválta meg a fejét. Ennek a lánynak valóban jó feje van az üzlethez. Ha már túl lesznek mindenen, és ha majd Sophronával él együtt valamint Esme is biztonságosan férjhez megy valamelyik hegylakó fiúhoz, akkor felvehetné a boltba dolgozni. A családjának is jól jönne egy kis rendszeres készpénz. Cleav annyira elégedett volt az ötlettel, hogy szinte ő is dúdolni kezdett. Egy pillanat múlva abbahagyta, és folytatta az ügynök listájának tanulmányozását. A bolt hűvös csendje, amelyben csak Esme vidám dudorászása hallatszott, egy kis időre elégedett, jó érzésbe ringatta Cleavet. A dúdolás abbamaradt. Cleav felnézett. A lány nem törődve környezetével, sem az illendőséggel, felhúzta a szoknyáját, és lecsúszó harisnyáját igazgatta. Amint meglátta azokat az emlékezetes, gyakran visszaálmodott combokat, Cleav pulzusa felgyorsult. Forróság öntötte el, és hirtelen kevés lett a levegő a zárt helyiségben. Ennek nem szabad újra megtörténnie, fogadkozott magában, soha többé. Belefáradt ebbe az irgalmatlan gyötrődésbe. – Ne! – kiáltott olyan váratlanul, hogy Esme felugrott. Kérdően, és kissé ijedten nézett rá. – Egyáltalán nem szégyelli magát? – kérdezte Cleav dühödten. – Úgy mutogatja magát, mint egy ringyó. – Nem mutogatom magam – védekezett Esme lángoló arccal. – Akkor mit csinál? – a kérdésből harag és gúny áradt. – Csak megigazítom a harisnyámat – magyarázta a lány gőgösen, jóval nagyobb önérzettel, mint amit valóban érzett. – Tudom, hogy a harisnyáját igazítja – mondta Cleav. – Már elég sokszor végignéztem. – Nem muszáj odanézni.

– Ha nem tenném, maga nagyon csalódott lenne. – Ó! – Esme úgy érezte, mintha ezekkel a szavakkal pofon vágták volna. – Sokkal többször láttam azt a szerencsétlen harisnyát, mint szerettem volna. És azt kérném, ha nem esik nehezére, tisztességesen takarja be a lábát a jelenlétemben. Esme tudta ugyan, hogy nem neki van igaza, de büszkén felszegte a fejét. Nem hagyja, hogy Cleav faragatlan viselkedésével megfélemlítse. – Gondolom, azt sem bánná, ha a harisnyám lecsúszna a földre, hogy aztán orra essek benne! – A többi nőnek miért nincs ilyen problémája? – Mert a többi nőnek van harisnyatartója, ami tartja a harisnyát. De harisnyatartót nem szokás jótékonyságból adományozni. És jobb, ha tudja, nekem még nem adatott meg az az önző öröm, hogy ilyen dolgokra pénzt költsek. Cleav kinyitotta a száját, de nem tudott mit felelni. Egy pillanatig keresgélt valami frappáns választ, aztán átviharzott a helyiségen. A rövidáru és szövetrészlegben kihúzta a második fiókot, és kikapta belőle az első keze ügyébe akadó holmit. Egyenesen odalépett Esméhez, és a kezébe nyomta, amit hozott. – Tessék! Fogja! – mondta. Esme csodálkozva bámult a kezében tartott dologra. Vadonatúj, nem használt, bolti harisnyatartó. Hófehér, rózsaszínű szegéllyel. – Tekintse ajándéknak tőlem – mondta Cleav cinikusan. – És hordja a kedvemért mindennap! Esme a szívére szorította a gyönyörű ruhadarabot. Még soha életében nem volt semmije, ami ilyen szép, ilyen nőies, ilyen új lett volna. Lehet, hogy Cleav csak szeszélyből dobta oda neki, de Esme számára ez a harisnyatartó jelképezte mindazt, ami szép és

kulturált ebben a világban. És ráadásul a legcsodálatosabb, legszebb, legokosabb férfitól kapta, akiről csak nő álmodhat. Mindennap viselni fogja a kedvéért. És ahányszor csak felveszi, olyan érzés lesz, mintha ő maga érintené meg a bőrét. – Úristen, Cleavis – motyogta Esme. – Gyönyörű. Könnyek öntötték el a szemét, míg végül már alig látta a kis rózsaszín szegélyű holmit. A férfi arckifejezése még mindig olyan sötét volt, mint egy viharfelhő, de Esme már ezt sem látta. – Köszönöm, Cleavis – sikerült kinyögnie izgatottan. – Nagyon-nagyon köszönöm. A könnycseppek majdnem kicsordultak. Esme szerette volna kisírni magát örömében, de nem a férfi előtt. Az ajtó felé indult, hogy elfusson az erdő menedékébe, kezében a kincsként őrzött ajándékkal. Ha egyedül lesz, senki sem látja, s megsimogathatja, megcsókolhatja a szép rózsaszínű szalagokat, és fel is veheti, úgy, hogy senki se lássa, csak a mormoták. Könnyeitől elvakítva futott az ajtó felé, és hirtelen beleszaladt Pearly Beachumbe. – Te jó ég! – kiáltott fel Pearly. – Majdnem elsodortál, kislányom! – Bocsánat – felelte Esme suttogva, még mindig tántorogva az összeütközéstől. Pearly közelebb hajolt hozzá. – Sírsz, Esme? – Ó, nem, asszonyom – felelte Esme, és az első könnycsepp kicsordult a szeme sarkából. – Igenis, sírsz! – kiáltott fel Pearly. – Történt valami? Ő csinált veled valamit? – Nem, nem történt semmi – mondta Esme, és a keze fejével letörölte a könnyeit. Mrs. Beachum észrevett valami fehér-rózsaszínű dolgot a lány markában. – Mi van a kezedben?

Az asszony hangja olyan gyanakvó volt, hogy Esme rögtön megijedt, nehogy azt higgye róla, hogy ellopott valamit. – Ajándék Mr. Rhytól – magyarázta gyorsan. Az idős nő, aki jól ismert pletykafészek volt, kielégítetlen kíváncsiságában elkapta Esme kezét, és erővel szétnyitotta. – Harisnyakötő! – szinte sikoltotta a szót. Pearly Beachum teljesen meg volt döbbenve. – Cleavis Rhy harisnyakötőt ajándékozott neked?

10.

Egész reggel esett, ezért a hegyre vezető ösvényt csúszós sár borította, azonban Cleav nem törődött ezzel. Pont olyan volt ez a nap, amilyenre számított: szomorú, szürke, fenyegető. Az utóbbi időben minden napja ilyen volt. Azóta, hogy meghallotta Pearly Beachumöt az ajtóban sikoltozni. Kisietett megnézni, mi történt. Mrs. Beachum csak ránézett, és ezüsthegyű esernyőjével fejbe vágta. Aztán óvóan átölelte Esmét, és magával vonszolta. Ez négy nappal ezelőtt történt. Akkor látta utoljára Esmét, de nem akkor hallott róla utoljára. Szinte mást sem hallott. – Egyházközösségünk tagjai nem fogják eltűrni az ilyen aljasságot – jelentette ki Oswald testvér nyilvánosan. Fat Blanchard helyeselt. – Egy rendes lánynak alsóneműt ajándékozni, az ugyanazt jelenti, mintha megkérné a kezét – mondta. – Ez mindig is így volt. Cleav először azt hitte, majd csak átvészeli valahogy a vihart. Feleségül veszi Miss Sophronát, és a pletyka végül megszűnik. Övé az egyetlen vegyesbolt a környéken. Még azok is, akik kifogásolnivalót találnak benne, kétszer meg fogják gondolni, hogy átvágjanak-e a hegyeken Russelville-be kávéért és cukorért. Egyszerűen csak idő kérdése, és elfelejtik az egészet. Sajnos, Cleav tévedett. Amikor elment Miss Sophronához, a tiszteletes becsapta az ajtót az orra előtt. Csak azért jött ki végül, mert Cleav makacsul ottmaradt a tornácon. Tewksbury tiszteletes azt mondta, hogy

Miss Sophrona ágynak esett, és annyira rosszul van, hogy komolyan aggódnak az egészségéért. A tiszteletes szavaiból kristálytisztán kitűnt, hogy az ő egész családja számára az a kimondhatatlan nevű dolog, amit Esme Crabb kivitt a boltjából, azt jelenti, hogy Cleavis Rhy most már nős férfi. A bolt üres maradt. A szomszédok nem beszéltek vele. Otthon pedig még rosszabb volt. Eula Rhy felvette a gyászruháját, fekete szaténcipővel és fátyollal, és kijelentette, hogy nem éli túl ezt a szégyent. Percenként finoman beleszipogott fekete csipke zsebkendőjébe. Csak a halak voltak ugyanolyanok, mint eddig. Azon gondolkozott, lehet, hogy ők még nem hallották a szóbeszédet. Cleav megcsúszott az átázott domboldalon. Belekapaszkodott egy rododendronba, mintha mentőkötél lenne. Épphogy sikerült talpon maradnia. Elmosolyodott, de minden jókedv nélkül. – Ezt kellene tennem – mondta magának gúnyosan. Belepottyanok arccal a sárba, és ezzel teljes lesz a kép rólam: mint egy helyi csavargó. Normális helyzetben péntek délután Cleav biztosan nem indult volna el a hegyre kirándulni, de most bezárta a boltot. Nem volt miért kinyitni. Még Denny és Tyree is az út túloldalán, a tölgyfa alatt állították fel a dámaasztalukat. – Be kell látnod, hogy felelős vagy – tanácsolta neki Tewksbury tiszteletes. – Ha táncoltál a muzsikára, most neked kell játszanod a hegedűn. – De én nem táncoltam… Crabb-bel. A lelkész a fejét csóválta. – A város szemében ez nem így látszik. – Az idős ember makacsul összefonta karját a mellkasán. – Egy rendes lánnyal rendesen kell bánni. Egyszerűen nem illik csipkés alsóneműt ajándékozni egy lánynak.

– Csipkés alsónemű! – Cleav nem akart hinni a fülének – Hiszen csak egy olcsó harisnyatartót adtam neki! A tiszteletes arca elszürkült. – Épp elég baj, hogy tönkretetted a jó hírét. Erre még azzal akarsz kérkedni, milyen kevésbe került ez neked! – Én nem tettem tönkre a jó hírét – kötötte az ebet a karóhoz Cleav. – Pedig tönkretetted – mondta a lelkész kereken. – Azt akarod mondani, hogy nem te tetted? – Nem én tettem tönkre – mondta Cleav makacsul. – Hanem Pearly Beachum, ön, és az egész város, akik olyan következtetésre jutottak, amiből egy szó sem igaz. A tiszteletes mintha megnyugodott volna egy kicsit. – Én elhiszem, hogy őszintén beszélsz, Cleav. És örülök, hogy nem használtad ki annak a fiatal lánynak a bolond ragaszkodását. Cleav egy pillanatig azt hitte, meggyőzte, de az idős férfi azonnal letörte minden reményét. – Akárhogy is legyen, Esme Crabb elvesztette a tisztességes nevét. Az egyetlen helyes eljárás, ha te, úriemberként, megteszed, amit tenned kell. Cleavis Rhy felismerte a vereséget, mivel szemtől szembe találkozott vele. Ezért botladozott és csúszkált most a puha erdei talajon Crabbék kunyhója felé. Megteszi, amit tennie kell. Még nem látta Crabbéket, de már hallotta őket. Kacagó lányhangok értek el hozzá, erre meggyorsította lépteit. A tisztásra lépett, és észrevette az ikreket, akik nevetgéltek, fecsegtek, és közben vizet merítettek az esővizes hordóból. Amint meglátták Cleavet, lehervadt arcukról a mosoly, és leplezetlen undorral meredtek rá. Cleav büszkén nézett rájuk, nem akarta, hogy ez a két hegyi hercegnő lenézze őt.

– Mondjátok meg Esmének, hogy beszélni akarok vele – mondta gőgösen. Adelaide és Agrippa szó nélkül fogták a vödreiket, bementek a házba, és bezárták maguk mögött az ajtót. Cleav körülnézett. Még sohasem járt a hegynek ezen a részén, így még nem látta a Crabb család otthonát. – Ez egy barlang – suttogta maga elé, szinte rémülten. Míg azon gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy a tizenkilencedik században még barlangban élnek az emberek, kinyílt az ajtó. De nem Esme jött ki, hanem az apja. – Mit akarsz itt, Rhy? – Yo Crabb láthatóan nagyon mérges volt, és Cleavnek egy pillanatra az jutott eszébe, hogy csak nem akar ez az öreg hegedűs verekedni? Egyetlen védekezési módja az udvariasság maradt. Megpróbált nagyon szeretetreméltóan mosolyogni. – Jó napot, Mr. Crabb! – mondta. – Miss Esmével szeretnék beszélni, ha lehetséges. Crabb rosszallóan felhúzta a szemöldökét. – Miss Esme ilyenkor nem fogad látogatókat – felelte, Cleav mesterkélt beszédmódját utánozva. – Talán engem mégis fogadna, ha szólna neki – próbálkozott. Yohan Crabb csípőre tett kézzel nézett a fiatalemberre. – Mi a fenéért akarnék én szólni neki? Cleav kihúzta magát, hogy ártalmatlan tevékenységgel vezesse le a dühét. – Azért – felelte –, mert meg akarom kérni, hogy jöjjön velem, és házasodjunk össze. A csend olyan sokáig tartott, hogy már kényelmetlenné vált. – Úgy. Tehát eldöntötted, hogy elveszed – mondta Crabb. – Igen – felelte Cleav udvariasan. – Úgy gondolom, ez az egyetlen megoldás. Ha most velem tud jönni, Tewksbury tiszteletes biztosan összeesket bennünket még ma este. – Ennyire sürgős, hogy megkapd?

– Mr. Crabb, maga is biztosan hallotta, mit beszélnek. Én… – Pontosan tudom, miről jártatják a szájukat az emberek. És hidd el nekem, hogy én még sokkal dühösebb vagyok miatta, mint te. Az öreg szemében olyan indulat lángolt, hogy Cleav nem kételkedett benne, az igazat mondja. – De – folytatta Crabb – az én Esmém csak egyszer megy férjhez. Többet érdemel, mint egy összecsapott esküvő egy olyan férfival, aki ráadásul úgy gondolja, hogy Esme nem elég jó neki. Cleav hirtelen ráébredt, hogy Esme akart hozzámenni feleségül. Az eszébe sem jutott, hogy a család részéről ellenállásba ütközik. – Ön téved, Mr. Crabb, ha azt hiszi, hogy én nem értékelem nagyra az ön lányát. Yohan kételkedve nézett rá. – Hallgatlak – mondta. Cleav egy percig habozott, kereste a megfelelő szavakat. – Esme… Esme okos lány, igen, nagyon okos, és csinos is, a maga módján, és keményen dolgozik – fejezte be magabiztosan. – Tökéletes feleség lesz belőle, és bármelyik férfi büszkén vallaná a magáénak. Crabb bólintott. – Ebben igazad van, Rhy. Csak az a baj, hogy te nem hiszed, amit most elmondtál. Cleav szeme előtt minden esély, minden lehetőség kezdett szertefoszlani. – Mr. Crabb, én… Yohan felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Feleségül akarod venni Esmét? Akkor annak rendje módja szerint kell tenned. Cleav erőtlenül bólintott, egyetértése jeléül.

– Nem este kell megesküdni, aztán meg belopni a lányt a házadba – jelentette ki Yo határozottan. – Igazi esküvője legyen, zenével, virágokkal, és az egész város hallja a templomban, amint hűséget esküdsz neki. Cleav majd megfulladt, mivel láthatóan nem volt ínyére a dolog. – Úgy gondolja, így jobb lesz? – Pontosan így gondolom. Nem mintha az emberek nem tudnák meg. – De – tiltakozott Cleav –, sürgős lenne… Yo a fejét rázta. – Nekik sürgős, a bolondoknak. – Habozott egy pillanatig, mintha felmérné jövendőbeli vejét. – Vasárnap megtarthatjátok az esküvőt – mondta végül. – Lehozom neked. – Rendben van – egyezett bele Cleav. Vasárnap holnapután lesz, az elég hamar eljön. – Jól van – mondta Crabb, és kezet nyújtott, hogy megpecsételjék a dolgot. – Most talán már beszélhetnék Esmével? – Minek? – kérdezte az apa. – Hogy rendesen megkérjem a kezét – felelte a fiatalabb férfi. – Meg szeretném kérdezni, mi a véleménye. Crabb a fejét rázta. – Ahogy én hallottam, már így is többet láttad a lányomat, mint egy vőlegénynek illenék. Cleav úgy összeszorította a fogát, hogy majdnem beletört, de nem hátrált meg. – Van egy-két dolog, amit meg kellene beszélnünk. – Rengeteg időd lesz beszélni vele, ha majd a feleséged lesz. Ha addig bármi mondanivalód van – mondta Yo –, csak mondd el nekem. Cleav szabatosan és nyersen mondta:

– Mondja meg neki, remélem, örül, hogy megkapja, amit akart. Esme Crabb, Sophrona Tewksbury levetett fehér ruhájában, büszkén magasra emelt fejjel lefelé tartott a hegyről, hogy férjhez menjen. – Jó lesz – suttogta magának. – Valóban boldoggá tudom tenni. Én leszek a legjobb feleség, amilyen csak létezik – fogadkozott. Azonban ezt pontosan miként fogja csinálni, azt még nem tudta, de ha az elhatározás elég, akkor sikerülni fog. Apja arca aggodalmas volt, de határozott. Nem mondta el a lányának, miről beszélgetett Cleavvel. De nem is kellett semmit mondania. Esme leolvasta az arcáról a rosszallást. Milyen bolond is voltam – szidta meg önmagát már sokadszor. Ő nem ezt akarta. Igaz, hogy hetek óta másra se gondol, csak arra, hogy Cleavis Rhy felesége legyen, de nem akart botrányt, sem pedig olyan férjet, aki nem jószántából veszi el feleségül. Rossz pillanatban botlott bele Pearly Beachumbe. A maga őszinte természetével kibökte az igazságot, pedig ebben az esetben jobban járt volna, ha hazudik. Innen visszatekintve még az is jobb lett volna, ha hagyja, hogy az egész egyházközség azt hiszi, lopott valamit Rhy boltjából, minthogy ilyen szégyenbe hozza. Nem akarta elhomályosítani azt a ragyogó reménységet, amit a harisnyatartó jelentett számára. Ahogy felvillant szeme előtt az a fehér-rózsaszín ruhadarab, az emlékezéstől újra elpirult. Még ebben a bizonytalan helyzetben is forróság öntötte el a gondolatra, és a szája sarkában kis mosoly jelent meg. Még sohasem kapott ilyen gyönyörű ajándékot. Mégiscsak fontos neki. Mégha csak egy kicsit is. Már látták a templomot. Esme még nyugtalanabb lett. A homlokán verítékcsöppek ütköztek ki.

– Fontosnak kell, hogy legyek neki – suttogta elkeseredetten. – Istenem, kérlek, soha többé semmit nem kérek tőled! Adelaide és Agrippa egyáltalán nem törődtek Esme házasságának végleges voltával, sem a hozzá vezető körülményekkel. Kicsípték magukat, és szédültek az izgalomtól. Az ő számukra az esküvő volt a legszebb ünnep, és ráadásul nekik volt a legjobb esélyük rá, hogy megkaparintsák a menyasszony csokrát. – Ha sikerül, az azt jelenti, mi megyünk férjhez legközelebb – mondta Agrippa vidáman az apjának. Yon nem látszott, hogy nagyon örülne az ötletnek. – Mikor lesz az a legközelebb? – kérdezte helytelenítő homlokráncolással. – Mihelyt Armon megkéri a kezünket – felelte Agrippa, szinte sikoltozva a boldogságtól. És a két testvér nevetve átölelte egymást, és előresiettek a templomba. Crabb habozott. Könnyedén megérintette Esme vállát, és megálltak. – Azért egyeztem bele ebbe az esküvőbe, mert úgy gondoltam, te ezt akartad – mondta, és a lány arcát fürkészte. – De ha félsz, vagy meggondoltad magad, csak szólj. Esme minden izgatottsága ellenére rámosolygott apjára. Az apja lusta, és semmi gyakorlati dologban nem lehetett hasznát venni, de Esme abban sohasem kételkedett, hogy őt nagyon szereti. – Ha hozzámegyek Cleavis Rhyhoz, gyöngyéletünk lesz, apa – felelte, lelkesebben, mint ahogyan valóban érezte. – Ott fogunk lakni abban a nagy, fehér házban, és egész évben lesz mit ennünk. Apja bizonytalanul csóválta a fejét. – Kicsi Esmém, én képtelen lennék egy falatot is lenyelni, ha tudom, hogy te boldogtalan vagy. Esme megpróbált nevetgélni.

– Egy gazdag, jóképű fiatalember feleségének lenni olyan fajta boldogtalanság, amiről a legtöbb lány álmodik – mondta játékosan. – De te nem vagy olyan, mint a legtöbb lány – válaszolta Yohan. – És aztán, a házasság nem ugyanaz, mint az álmok. Ha nem a megfelelő emberrel élsz, még ha szereted is, pokollá teheti az életedet. És az az igazság, mióta én emlékszem, még nem hallottalak a szerelem szót a szádon kiejteni. Esme erővel elnevette magát, de nem hangzott igazi nevetésnek. – Apa, én szeretlek téged és az ikreket. És tisztelem azt a férfit, aki a férjem lesz. Azt hiszem, ez elég. Apja kételkedve vonogatta a vállát. – A tisztelet nem biztos, hogy a legmegfelelőbb érzés a nászéjszakán. Esme arca lángba borult. Visszafojtotta aggodalmát és félelmét, ami úgy tört ki belőle, mintha kézzelfogható dolog volna. – Megteszem a kötelességemet – mondta bátran. Yo bólintott. – Ebben nem is kételkedtem – közölte. – De egy nőnek nem mindig könnyű lefeküdni egy férfival. Esme egy kicsit elsápadt. – Én sohasem beszéltem nektek ilyesmiről, mert olyan kényelmetlen – mondta az apja, aki komolyan aggódni látszott. – De amint belépsz a templomba, és férjhez mész, azt akarom, tudd, mit csinálsz. Ezután egy percnyi hallgatás állt be. – Hozzá akarok menni – suttogta Esme. – Le akarsz feküdni vele? Esme bólintott. – Még sohasem csináltam ilyet – vallotta be. – De amikor megcsókol… még többre vágyom.

Szégyenlősen lesütötte a szemét, de apja felemelte az állát, és a szemébe nézett. – A legtöbb nő így kezdi a házaséletet – mondta. – Félig sóvárogva, félig kíváncsian. – Azt hallottam, hogy fáj – mondta Esme, mintha kérdezné. Apja bólogatott. – Édesanyád azt mondta, hogy csak az első alkalommal. De én azt hiszem, inkább attól van, hogy olyan zavarban van az ember. Yohan elgondolkodva meredt a távolba. – A lánynak húsz évig azt mondják, hogy tisztességesen el kell takarnia a testét. Aztán pár percig áll a lelkész előtt, és egy férfi oldalán találja magát, akit alig ismer. – Yo Crabb hitetlenkedve rázta meg a fejét. – És fel kell emelnie előtte a hálóingét, mintha az semmiség volna. Esme tenyerébe temette égő arcát. – És a fickó is – folytatta Yo – ő maga is majdnem ugyanolyan tudatlan, mint a lány. Annyit tud az egészről, amit más férfiak elbeszéléséből hallott. Az pedig többnyire csak hazugság és hencegés. És most meg kell nyugtatnia a feleségét, becézgetni, örömet szerezni neki, mikor úgy ver a szíve, hogy nem hallja a saját gondolatait sem. Most végre megérintheti, megsimogathatja azt, amiről évekig csak álmodott. Crabb rosszkedvűen sóhajtott, gyengéden megpaskolta lánya arcát, és óvatosan hátrasimította egy hajfürtjét. – Én csak azt akarom mondani, kicsi Esmém, hogy nem mindig azonnal tökéletes. Egy férfi és egy nő kapcsolatának időre van szüksége. Ezért rendelte a Jóisten a házasságot örökké tartónak. Yo bizonyosságot keresve nézett Esme szemébe. – Nem aggasztana annyira, ha tudnám, hogy szereted. Esme alig bírta kimondani a szavakat, de tudta, hogy muszáj.

– Apa, én a családunk miatt akartam feleségül menni hozzá. Úgy gondoltam, bárkivel ki tudok jönni, csak pénze legyen. – Habozott. – Igazán, én nem is gondoltam arra, hogy bármit is érezni fogok, de most azt hiszem, tényleg szeretem őt. Nem tehetek róla. Azt szeretném, ha ő is szeretne engem. Apja vidámabban mosolygott. – Szeretni fog, kicsi Esmém – mondta. – Hogy is ne szeretne? Esme késett. Cleav megállta, hogy ne nézzen újból az órájára. Mindenki őt bámulta. Homlokán veríték csordogált, mintha csillogva ki akarná emelni piros arcát. McCray nagyapa egyszer mesélt neki arról, milyen volt az ő gyerekkora Skóciában. Ott a bűnösöket kiültették a templom elé egy székbe, és büntetésül az egész egyházközség őket nézte. Cleav akkor azt gondolta, könnyen megúszták. Most már nem volt olyan biztos ebben. A már kilencven éves Maude Honsucker szolgáltatta a zenét. Előre szólt Cleavnek, hogy csak azokat a dallamokat tudja játszani, amikre emlékszik. Ma reggel nyilvánvalóan nem volt túl élénk az emlékezete, mert jó húsz percig ugyanazt a himnuszt játszotta. Átszellemülten adta elő a „Közelebb hozzád, Istenem” című himnuszt, és Cleav arra gondolt, hogy jobb lenne, ha nem állna itt a pulpitus mellett, hanem inkább koporsóban feküdne. Amint az embereket nézte, nem először jutott az eszébe, hogy mindenki számított erre a végkimenetelre. Anyja megtagadta, hogy részt vegyen a ceremónián. Cleav abban reménykedett, hogy a többiek sem jönnek el. De most úgy tűnt, mintha Mrs. Rhy lenne az egyetlen élő ember tíz mérföldnyi körzetben, aki nem jött el. Még Sophrona is ott ült a családjával, balról a második sorban. Szép volt, és bátor. Magasra emelte a fejét, arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Cleav nem hitte volna, hogy eljön. Igaz, nem nagyon értették meg egymást, mégis vártak valamit egymástól. Talán épp ezért nem maradt

otthon. Zavarba hozta volna, ha sajnálkoznak fölötte. Minden kétséget kizáróan elsőként fog gratulálni Cleavnek és új feleségének. Cleav rosszul érezte magát, és engedett a sürgetésnek, hogy megnézze az óráját. Talán csak azért jött el, hogy ő is végignézze, amint Cleavis Rhy a templomban ácsorog. A templomajtó hangos csapódással kinyílott, és beléptek a Crabb ikrek. Cleav hallotta, hogy a háta mögött Tewksbury tiszteletes hallható megkönnyebbüléssel felsóhajt. Ezek szerint nem csak ő kezdett már aggódni. A két csinos, fiatal lány összefont karjukat himbálva mentek végig a templomhajón. Mikor Armon Hightower rájuk kacsintott, kitört belőlük a nevetés. Odaértek a templom közepére, gőgösen Cleavre pillantottak, és leültek a helyükre. – Jön már? – suttogta Cleav a közelebb ülőnek, nem tudva megkülönböztetni őket egymástól. – Odakint beszélget apával – mondta a lány, és szünetet tartott, mikor látta, hogy Cleav válla megkönnyebbülten leereszkedik. Ekkor még rosszindulatúan hozzátette: – Azt hiszem, apa próbálja meggyőzni, hogy muszáj megtennie. – Ezt már elég hangosan mondta. A megalázás érzése úgy öntötte el Cleavet, mint a tavaszi patak áradása. A tömegben nevetgélés hallatszott, amint a Crabb lány szavai suttogva terjedt tovább a szentélyben, mint a tűz. Cleav nem tudta, hová nézzen. Nem akarta látni, ahogy a barátai és a szomszédai az ő rovására nevetnek. Váratlanul felidéződött előtte Crabbék adományának az emléke. Mintha tegnap lett volna, látta maga előtt Esmét, amint büszkén, és erősen, tekintetét valami láthatatlan horizontra függesztve elnéz a tömeg feje fölött. Cleav felemelte a fejét, és a távolba meredt. Ha Esme nem hagyta magát megszégyeníteni, akkor ő sem. Eszébe jutott, amikor még iskolába járt Knoxville-ben. Újra hallotta, hogy

nevetnek és gúnyolódnak a szabónál varrott ruhájú fiatalemberek. Furcsa módon már nem volt olyan fájó az emlékezés. Vajon az idő szépítette meg megaláztatásának emlékét? Vagy a tapasztalat tanította meg, hogy a gúnyolódás mit sem számít? A templomajtó kinyílt, és belépett az a nő, aki a felesége lesz. Esme egy pillanatig habozott, aztán előrenézett. Cleav arcán boldog mosoly áradt szét. Esme még nem tudta kivenni a férfit, de ő tisztán látta a lányt. Állát határozottan magasra emelte, és ő is épp olyan kényelmetlenül érezte magát, éppúgy zavarban volt, mint Cleav. A férfi valahogy örült ennek. Honsucker asszony hirtelen félbeszakította a szomorú dallamot, és rázendített egy lelkesítő dallamra: „Ha szólítanak odaát, megyek”. Esme belekarolt az apjába, és nem annyira követte, mint inkább vezette őt végig a templomhajón. Oswald testvér odanyújtott neki egy csokor virágot, amit a templom körül szedtek. A virágok szárát óvatosan körbetekerték fehér szalagokkal, magukat a virágokat pedig levelekkel vették körül, mert a kéz érintésétől a szirmok megsötétedhetnek. A templomot megtöltötte az erős, édes illat. Esme mélyet szippantott belőle. Felpillantott, és Cleav tekintetével találkozott. Olyan óvatosan néztek egymásra, mint azok, akik nem szabad akaratukból, hanem a sors akaratából kötődnek össze. Esme szerényen lesütötte a szemét, és továbbhaladt apja mellett a templom eleje felé. Apja a balján ment, hegedűje szépen a hóna alá dugva. Nővérei a jobbjára álltak, egyformák és csinosak voltak legszebb ünneplőruhájukban. Mikor odaértek a lelkész elé, Esme Tewksbury tiszteletes felé fordult. De Cleavis minden figyelmét a lányra fordította.

– Drága szeretteim! – kezdte a tiszteletes. A hangja váratlanul rekedt és elfogódott volt. Megköszörülte a torkát, és újrakezdte. – Drága szeretteim! Azért gyűltünk össze itt Isten színe előtt, hogy egyesítsük ezt a férfit és ezt a nőt a házasság szent kötelékében. Tiszteletreméltó állapot… Cleav nem figyelt. Szeme és gondolatai is Esmén jártak, aki csak pár lépéssel állt mellette. Sohasem választotta volna őt önként, emlékeztette magát. De talán nem is lesz olyan rossz. Eszébe jutott az a forró csók, s az az érzés, amikor hozzásimult, és – ó, istenem! – az a hosszú, gyönyörű láb. Emlékeztette magát, milyen okos és dolgos ez a lány. Az az egy biztos, hogy nem valami mutatós kincs lesz mellette, de talán ha rendesen megmosakszik, és szép ruhákat vesz fel, nem is néz majd ki rosszul. Ő, a maga részéről, mindent meg fog tenni. – Ki adja férjhez ezt a lányt? – zúgott végig a termen Tewksbury tiszteletes hangja, mintha nem tudná, hogy épp mellette áll, aki válaszolni fog. – Én – kiáltotta Yo. Yo hátralépett, és Cleav kezébe tette Esme kezét. Futó, piruló pillantást váltottak, és aztán újból a lelkészre figyeltek. De Yohan még nem fejezte be. Mindenki nagy ámulatára álla alá szorította a hegedűt, és elkezdett egy lassú, lágy, romantikus hegyi dallamot játszani. Esme felismerte, ezt a dalt. Akkor írta az apja, mikor ő lement a hegyről, és megkérte Cleavet, hogy vegye feleségül. Azon a csodálatos napon – amely most olyan távolinak tűnik –, amikor először érezte a vágy édességét. Cleav meglepetten látta, hogy menyasszonya szeméből könnycseppek gördülnek ki. A dal valóban szép volt, ezt be kellett vallania. Túl szép is egy ilyen szerelem nélküli házassághoz. De talán Esme részéről nem is szerelem nélküli. Az a nő, aki olyan magabiztosan üldözte, aki felkínálkozott, aki szinte könyörgött a figyelméért, kétségkívül rajongott érte.

Talán több volt ez, mint valami kislányos elragadtatás. Lehet, hogy mégis szereti? Ez a gondolat nagyobb örömet szerzett Cleavnek, mint kellett volna. Az övé lesz az édes mosolyú, csábító lábú Esme Crabb, aki mindent megtesz érte. És biztosan nem fog neki gondot okozni. Egy ilyen határtalanul szerelmes nőt könnyű lesz irányítani. – Manfred Cleavis Rhy, akarod-e az itt álló Esmeralda Joleen Crabbet törvényes feleségedül? Ígéred-e, hogy védelmezed, tiszteled, óvod, míg a halál el nem választ egymástól benneteket? Cleav gyorsan nyelt egyet, és szilárdan kijelentette: – Igen. – És te, Esmeralda Joleen Crabb, elfogadod-e férjedül ezt a férfit? Ígéred-e, hogy szeretni fogod, és engedelmeskedsz neki, mellette maradsz, míg a halál el nem választ egymástól? Esme Cleav felé fordult. A szemében félelem tükröződött, de elhatározás is. Visszafordult a tiszteleteshez, és hűvös határozottsággal mondta: – Igen. Cleav elővette a gyűrűt. A széles aranygyűrű már évek óta ott volt a boltjában. Egyszer egy pergő nyelvű ügynöktől vette, de túl sokat fizetett érte, és nem tudott túladni rajta. Nem is merte remélni, hogy jó lesz Esmére, de amint felhúzta a lány bal kezének középső ujjára, tökéletesen ráillett. – Az egyházunk és Tennessee Állam által rám ruházott hatalmamnál fogva ezt a párt férjnek és feleségnek nyilvánítom. Cleav átölelte Esme derekát, és lehajolt, hogy megcsókolja. – Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.

11.

Mindenfelől gratulációk hallatszottak, hátul tapsoltak is, amikor a fiatal pár kilépett a templomudvarra, ahol egy pohár punccsal várták őket. Cleav megbízta Sarah Mayfieldet és a menyét, hogy készítsék el a frissítőt: citromos puncsot és fehér, karamellel díszített tortát. Cleav azt is mondta Mrs. Mayfieldnek, hogy nem kell takarékoskodnia, így a gyülekezet bőkezűnek találta a megvendégelést. Lehet, hogy Esme Crabb csak egy egyszerű hegyi lány, de az esküvőjére úgy fognak emlékezni, mint nagyon nagy eseményre. Esmének még arra sem volt ideje, hogy körülnézzen, amikor Armon Hightower odaállt mellé, elválasztva újdonsült férjétől. Megragadta a derekánál, és erővel magával ráncigálta. – Mit csinál? – kérdezte Esme, inkább ijedten, mint bosszankodva. Armon gonoszul vigyorgott. – Rhy asszonyság, azt hiszem, ezt úgy hívják, hogy elrablás. Esmének csak egy másodperc kellett, hogy felfogja a szó jelentését. Felsikoltott: – Cleavis! – Mi folyik ott? – kérdezte Cleav haragosan, és megdöbbenve látta, amint Armon Hightower a vállánál fogva a hegyek felé hurcolja Esmét. – Hightower! Jöjjön vissza! – ordított. Erre csak Armon társainak gúnyos nevetése válaszolt. – Visszaválthatja három dollár értékű melaszért, és egy korsó pálinkáért – kiáltotta oda neki az egyik Roscoe fiú, amint Armon és a sikoltozó menyasszony után indult.

– Miről beszél? – A menyasszony váltságdíjáról beszélünk – kiáltott vissza Will Gambridge nevetve. – Három dollárnyi melasz egy egész hordó – mondta Cleav hitetlenkedve. – Felgörgetni egy hordót a hegyre, úgy, hogy az egyik kezedben a korsót fogod, nem kis teljesítmény, de egy menyasszony megér ennyit – kötekedett Gambridge. – Hahó! – kiabáltak a Roscoe testvérek, és Hightower után siettek. – Menyasszonyszöktetés! – kiáltotta Will, és elrohant a nézők mellett, akik már túljutottak a meglepetésen, és együtt nevettek a rablókkal. Cleav csak bámult utánuk, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Az esküvő olyan szokatlan körülmények között, olyan gyorsan zajlott le, hogy véletlenül sem jutott eszébe a menyasszonyszöktetés. Yo Crabb, újdonsült apósa, utána sietett. – Úristen, fiam! Menj utána! Cleav elindult utánuk, de a vétkesek azonnal szétszéledtek, amint a fák fedezékébe értek. Majdnem egy órán át kóborolt, anélkül, hogy bármi nyomot talált volna. Végül úgy döntött, hogy ha még ma vissza akarja kapni a feleségét, akkor alkut kell kötnie. Visszament a boltba. A tornácon Mort Riggly, a helyi szeszcsempész várta. – Jó estét, Cleavis! – üdvözölte Mort barátságosan. – Szép esküvő volt? Sajnálom, hogy lemaradtam róla. – Jó volt – felelte Cleav zavartan. – Hogy kerülsz ide? – Armon mondta, mikor a pálinkát vette, hogy neked is kell majd egy korsóval a váltságdíjra. Cleav szeme aggodalmasan kimeredt. – Már egy egész korsóval elvittek?

Mort hallotta az aggodalmat a hangjában. – Ne ijedj meg! Elismerem, Will meg azok a Roscoe fiúk, akár józanok, akár részegek, ha minden jóérzésüket együvé raknák, akkor sem lenne elég egynek – Mort nevetett saját tréfáján – de ott van Armon is. Ő is elég vad, de nem buta fiú. És mindenesetre érez valamit a lány iránt. – Érez valamit? – Cleavbe érthetetlen féltékenység hasított, kérdése élesebbre sikerült, mint akarta. – Mit akarsz ezzel mondani? Mort nagyon jól szórakozott Cleav nyugtalanságán. – Biztosan nem azt, amit te gondolsz – nevetett hangosan. – Most bekövetkezett, amit sohasem hittem volna. Te és Armon gyakorlatilag rokonok vagytok. – Armon Hightower nem tagja a családunknak – állította Cleav keményen. – Még talán nem – mondta az öreg csempész. – De ha olyan népekkel házasodsz, mint ezek a Crabbék… – és a fejét csóválta. – Bizony, Mr. Rhy, most egy szekérderékra való rokonságot szedtél össze, innen le Memphisig, s egyik szegényebb, mint a másik. – Én Miss Esmét vettem feleségül, nem a családját – mondta Cleav hűvösen. – Na, eladja nekem azt a pálinkát, vagy csak beszél egész délután? A helyzet ismeretében, és talán egy kicsit rosszindulatúan is Cleav modora miatt, Mort háromszoros árat kért. Cleavnek nem volt választása, ki kellett fizetnie. És mivel ő maga nem ivott alkoholt, még azt az elégtételt sem szerezhette meg magának, hogy a jövőben nem vásárol Mort-tól. Mort elégedetten megszámolta a pénzét, és felbátorodott. – Egy dolog miatt ne főjön a feje, Mr. Rhy. A maga kis lánykája ott a hegyen olyan biztonságban van, mintha az apja karjaiban lenne. A menyasszonyszöktetés jó dolog a házasulandóknak. Mikor egy lány férjhez megy, természetes,

hogy egy kicsit fél a férjétől. Aztán jönnek valami idegen férfiak, és elviszik, azoktól még jobban megijed. Mikor a férj megjön, és megmenti, akkor már csupa hála. Mort együtt érzően megveregette Cleav fehér ingét koszos kezével. –A menyasszonyszöktetéssel a házasság gyorsan megváltozik: eddig volt „ő és én”, de ekkor hirtelen csak a „mi és ők” létezik. – Játékosan oldalba bökte Cleavet a könyökével. – Éjfélre már ott is lehetsz a lányrablóknál. Cleav fagyosan nézett rá. Mort vidáman megcsapkodta a combját, és harsány kacagással elindult a sötétbe. – Jegyezd meg, amit mondtam! – fordult még vissza. – Még reggelre meg fogod köszönni azoknak a fiúknak. Cleav oda sem figyelt. Azok a fiúk örüljenek, ha nem öli meg őket reggelre. Hogy a fenébe találjon meg egy csapat semmirekellőt a hegyekben, egy hordó melasszal, egy pogány szokás miatt! A pálinkáskorsót egy kötélhez erősítette, és a hátára vetette, mint a tegezt szokás, aztán kiment a raktárba a hordó melaszért. Miután összeszedte a váltságdíjat, lemondóan sóhajtott egyet, és elkezdte görgetni a teli, nehéz hordót Kelet-Tennessee legsíkosabb hegyi ösvényén. Az előző héten állandóan esett, így a talaj telítődött vízzel. A cipője rendszeresen megcsúszott a sárban, de minden alkalommal talpon tudott maradni. Legalább nem vágódott hasra a pocsolyákban. El tudta képzelni, micsoda látványt nyújtana, ha egy hordó melasszal a nyakában legurulna a hegyről. Már túl sötét volt, hogy bármi nyomot meglásson az ösvényen. Úgy feltételezte, hogy a fiúk a legmeredekebb, legnehezebben járható utat választották.

– Megér ennyit ez a nő? – kérdezte magától többször is. De sohasem válaszolt a kérdésre, csak egyre feljebb görgette a hordót. Igazából nem is találta meg őket. Will Gambridge lépett ki egy fa mögül, majd végigmérte. – Ügyesebb vagy, mint gondoltam – közölte a hegyi fiatalember elismerően. Elkérte a pálinkát, és miután nyelt egy hosszú kortyot, Cleavnek nyújtotta a korsót. – Köszönöm, nem – felelte Cleav. Nem esett nehezére ellenállni. Még nincs vége az estének és szüksége van a józanságára Esme biztonsága érdekében. Will elvezette a tisztásra, ahol fogva tartották Esmét. Nevetgéltek, beszélgettek, mintha ez lenne a legjobb játék, amit valaha is játszottak. – Áh! – hallotta Cleav Esme hangját, még mielőtt meglátta volna. A lányt egy kidőlt fához kötözték, izgett-mozgott, rángatta a kötelét a sárban. Száját egy vörös selyemkendővel kötötték be. Szeme tágra nyílt, de inkább düh csillogott benne, mint félelem. – Hál' istennek, hogy ideértél! – kötekedett az idősebb Roscoe fiú. – Már attól féltem, ha nem érkezel meg idejében, ez a nőstény ördög mindannyiunkat megöl. A férfiak együtt hahotáztak vele, és körbeadták a pálinkáskorsót. Senki nem mondta, de látszott, hogy ma este ez már nem az első. – Vegyétek ki a szájából a pecket! – parancsolta Cleav dühöngve. Will meglepődött erre az indulatra, és felugrott, hogy teljesítse a parancsot. De Armon megállította. – Köpködött, és visított, mint egy malac a ribiszkebokorban – magyarázta Armon közömbösen, és lehajolt, hogy kioldozza a szoros kendőt. – Egyáltalán nem bántottuk, Cleavis. Csak le akartuk csendesíteni.

– Úgyse csókolt volna meg minket – jelentette ki a fiatalabb Roscoe fiú. – Ha nem használja semmi jóra, jobb, ha egy nőnek be van kötve a szája. Cleav egy pillantással lehűtötte az ostoba fiút, és letérdelt Esméhez, hogy felsegítse. – Jól vagy? – Ezek a tetves, semmirekellő gazemberek! – panaszkodott Esme keserűen. – Tönkretette az esküvői ruhámat, maga tökkelütött! – förmedt rá Hightowerre. – Még egyszer férjhez akar menni benne? – kérdezte Armon. Esme elindult felé, hogy megüsse. Cleav azonban átkarolta a derekát, és megállította. – Uralkodj magadon, Esme! – mondta határozottan. – Nem engedem, hogy az én feleségem káromkodjon és verekedjen. Erre a lány megtorpant. – Megkaptátok a pálinkát meg a melaszt – fordult Cleav a rablókhoz szándékos udvariassággal. – Hazaviszem Esmét. – Ohó! – kiáltott az egyik Roscoe. – Dühös a fiú, mert késleltetjük a nászéjszakát! Testvére élvezettel vigyorgott. – Hát nem csodálatos dolog a házasság? Ma éjszaka ezek alatt még a matrac is széthullik. Ezúttal Cleav volt az, aki majdnem nekik ment, de Esme megfogta ökölbe szorított kezét. – Menjünk! – mondta. – Még nem – jelentette ki határozottan Armon. Cleav és Esme kérdően néztek rá. – Te már kifizetted a magad váltságdíját, Cleav – mondta Hightower, és a korsó felé bökött a fejével. – De Mrs. Rhy nem mehet el anélkül, hogy ne adna egy csókot valamelyikünknek. – Pedig nem adok egyiknek sem, maguk cselszövő, aljas görények! – tiltakozott Esme.

– Nem kellene ilyen csúnyán beszélned rólam, Esme – figyelmeztette Armon nevetve. – Hiszen gyakorlatilag rokonok vagyunk, nem? – Nem – felelte Esme. – És Isten a tanúm, mindent meg fogok tenni, hogy ne is légy soha. – Még csak egy unokatestvér sem, akinek kijár a csók? – ingerelte a jóképű fiú. – Maga keresi a bajt, Hightower? – kérdezte Cleav. – Ó, dehogy – felelte Armon rejtett gúnnyal, és a többiekre nézett. – Maga vette feleségül őt! A társai kacagásban törtek ki erre. De Cleav és Esme nem voltak olyan hangulatban, hogy értékeljék a humort. – Esme nem akarja megcsókolni magát – jelentette ki Cleav keményen. – Ha a maga helyében lennék, én nem próbálnám erővel kicsikarni. Hightower hitetlenkedő gesztussal égnek emelte a karját. – Erővel? – kérdezte. – Azt hiszi, a nagymamám olyan rosszul nevelt engem hogy erőszakhoz folyamodnék egy hölggyel szemben? A többiek helyeslően morogtak. Nyilvánvalóan nem tetszett nekik, hogy Cleav sokkal inkább úriemberként viselkedett, mint ők. – Én egyáltalán nem akarom megcsókolni Esmét – mondta Armon kereken. – Ha akartam volna, már évekkel ezelőtt megtettem volna. A többiek egyetértően nevettek, Esme pedig elpirult dühében erre a kérkedő feltevésre. – De a menyasszonyt meg kell csókolni. Anélkül nem lenne igazi a szöktetés. Armon társaira nézett, akik bólintottak. – Ha mi nem csókoljuk meg – magyarázta Hightower –, akkor legalább látnunk kell, hogy te megcsókolod. – Micsoda? – kiáltott Esme és Cleav egyszerre.

– Csókold meg! – biztatta Will Gambridge. – De ne csak olyan puhány kis puszit, mint a templomban. Hadd lássuk, hogy úgy csókolod-e, ahogy megérdemli. – Igen – helyeselt az öregebb Roscoe fivér. – És egy kis nyelvet is tegyél bele! – Maguk… tört ki Esme újra, de Cleav csillapítóan megveregette a kezét. – Én, és a feleségem nem fogjuk szórakoztatni magukat – mondta nyomatékosan. Armon nevetett. – Ahogy tetszik, Mr. Boltos – felelte. – Akkor jobb lesz, ha kényelembe helyezi magát, mert sehová sem megy, mi meg egész éjszaka inni fogunk. Mintha csak a szavait akarná alátámasztani, Hightower leült a földre, keresztbe tette a lábát, és kényelmesen elhelyezkedett. – Kösd vissza a lányt, Will! – parancsolta a csatlósának. – Ha nem fizetnek, nem mehetnek el. Ahogy Gambridge elindult feléjük, Cleav felemelte a kezét. Nyilvánvalóvá vált, hogy a részeg társaság még jobban le akarja inni magát ma este. A menyasszonyszöktetés általában csak buta vicc, de a hegyekben már előfordult, hogy rossz vége lett. – Látni akarod, hogyan csókolom meg? – kérdezte Cleav szükségtelenül. – A fenébe is, hiszen a feleségem! Nem bánom, ha meg kell csókolnom. Maga mellé húzta a lányt, és odasúgta neki: – Csak játszd el velem, és kiszabadulunk. Esmének ideje sem volt válaszolni, Cleav magához húzta, átölelte, és hátradöntötte a bal karjára. Ahogy a lány nyaka szabaddá vált, Cleav könnyed puszit lehelt rá, és gyengéden megharapta. Esme döbbenten felkiáltott. Akkor Cleav megcsókolta. Ez a csók nem volt gyengéd, sem édes. Ez a csók érzékiséget és erőt fejezett ki. Férfias jellegű csók volt. Olyan csók, amilyet a

közönség elvárt. Mélyen Esme édes szájába dugta a nyelvét. Csak remélte, hogy Esme nem fog tiltakozni, hanem engedi, hogy végigjátssza ezt a buja színjátékot, aminek az árán megszabadulhatnak. A legkevésbé azt várta volna, hogy Esme visszacsókolja. De Esme torkából lassan lágy nyöszörgés hallatszott, és férje nyaka köré fonta a kezét. Hozzásimult, és csókolta. Cleav elfelejtette menekülési tervét, aggodalmát részeg fogva tartói miatt. Elfelejtette Armon Hightower mocskos kis cselszövését, hogy érzelgős, hegyi fickókkal van körülvéve. A durva csók egyre gyengédebb lett, és egy perc múlva már ő maga is nyögött, és szorosabban ölelte magához a nőt. – Tyű, a mindenit! – az idősebb Roscoe fiú kiáltása áthatolt a vágy ködén, ami elvakította Cleavet. – Ilyen tüzes menyecske ez az Esme? – kérdezte. Cleav elhúzódott Esmétől, megdöbbenve azon, hogy elveszítette a fejét. Két lépéssel Roscoe előtt állt. Anélkül, hogy mérlegelte volna a következményeket, megragadta a nagydarab szőke férfit az inggallérjánál, és nem túl gyengéden odavágta a háta mögött lévő fenyőfához. – Ne merd a szádra venni a feleségem nevét! – mondta Cleav mély szenvedéllyel. – Vagy levágom a töködet, és megetetem a díjnyertes disznóddal. A Roscoe fiú bólintott, és Cleav durván ellökte. Megfordult, és Esméért nyújtotta a kezét. – Gyere! – mondta, és a lány szó nélkül követte. Már félúton voltak lefelé, mikor Cleav rájött, hogy haragja és bátorsága is a vágyakozásból eredt. A vágy késztette arra, hogy felvegye a kihívást azoktól az elázott, erőszakos fickóktól. Vagy legalábbis remélte, hogy csak a vágy. Repedések lennének az úriember külsőn, ami alig tudja elfedni alsórendű örökségét? Akárhogy is, egyik magyarázat sem tetszett neki.

Az éjszaka koromsötét volt. A kimerült ifjú pár leért a hegyről a nagy, fehér ház széles tornácára. Cleavnek elveszett a kabátja, térde csupa sár, izmai sajogtak, nem akart így bemenni a házba, ezért leült a tornác lépcsőjére. Felnézett Esmére, és a lány is leült mellé. Ő is erősen kimerültnek látszott. Sophrona átalakított ruhája már nem volt fehér, hanem sötét, piszkos foltok borították. A haja kibomlott, szétzilálódott, cipője hiányzott. – Sajnálom – mondta Esme szomorúan, térdére könyökölt, és tenyerébe támasztotta az állát. – Biztosan túl ideges vagy most mindenhez. Cleav szája sarkában mosoly látszott. – Nem a te hibád volt, Esme. Gondolnom kellett volna rá, hogy azok a hegylakó fiúk biztosan rendeznek nekünk egy menyasszonyszöktetést. Az az igazság, hogy túlságosan lefoglalt az esküvő, másra nem is tudtam gondolni. – Nekem sem jutott eszembe – vallotta be a lány. Aztán dühösen hozzátette: – Esküszöm, megölöm azt az Armon Hightowert, csak kerüljön a szemem elé. Cleav roppant viccesnek találta ezt az őszinte kitörést. – Szinte sajnálom szegény fickót – mondta nevetve. – Mit nevetsz? Nincs ebben semmi vicces – mondta Esme. Cleav a fejét rázta. – Dehogynem, Esme. Mi vagyunk nevetségesek. – Hogy érted? – Minden rendes hegylakó lánynak, aki férjhez megy, rendeznek menyasszonyszöktetést – mondta Cleav. – Szegény öreg Hightower talán máris a családhoz számítja magát. Apád azt mondta, hogy igazi esküvőt akar neked. Azt hiszem, Hightower csak azt akarta, hogy valóban az legyen. Esme először értetlenül nézett rá. Végül bólintott. – Igazad van – mondta. – Ha nem lett volna menyasszonyszöktetés, mindenki úgy emlékezne rá, hogy

elkapkodott esküvő volt. Így most sokáig fognak beszélni arról, hogy görgetted fel a hordó melaszt a hegyre. Egymásra néztek, és hirtelen nevetésben törtek ki. – Annyira nevetséges voltam? – kérdezte Cleav. – Nem láttam – vallotta be Esme. – Meg voltam kötözve, és Gambridge koszos zsebkendőjét nyomták a számba. Tovább nevettek. Cleav Esme derekára fonta a karját, és közelebb húzta magához. A lány a vállára hajtotta a fejét, a nevetés elhalkult. A fáradt izmok és a zavar eltűnt a csendes nyári éjszakában, itt a tennessee-i hegyekben, miközben először ültek együtt, mint férj és feleség. Esme próbaképpen Cleav mellkasára tette a kezét. Cleavet felgyújtotta az érintés, élénken eszébe jutott az az érzéki csók ott a hegyen. Esme a felesége. Vidáman visszhangzottak a szavak az agyában. Nem volt már semmi oka, hogy tovább várjon. – Mehetünk lefeküdni? – kérdezte hirtelen. Esme ijedten húzódott vissza. Félve felnézett rá, majd bátran nyelt egyet. – Igen – jelentette ki merészen. – Én kész vagyok, ha te is. Cleav alig hallotta a választ, a vér olyan hangosan lüktetett a fülében. Felállt, majd karját nyújtotta Esmének. Szótlanul indultak az ajtó felé, s fogalmuk sem volt róla, mit is mondjanak. Esme hirtelen felfigyelt egy kitömött vászonzsákra a tornácon. – Odanézz! – mutatott rá mohón. – Mi ez? – Cleav gondolatai már odafönn jártak, képzeletben már lefektette Esmét az ágyra, és lehúzta róla az inget. Belenézett a zsákba, kopott, fakó anyagokat látott benne. – Valaki a tornácomon hagyott egy rongyoszsákot – mondta zavartan, és ahogy beléptek, vissza akarta dobni. Esme kikapta a kezéből a zsákot.

– Ez az én holmim – magyarázta védekezően. – És a kelengyém. – A kelengyéd? – Cleav agya nem tudta felfogni a szó értelmét. Ebben a pillanatban Esmével nem a kelengye szót kapcsolta össze. Esme mélyen belenyúlt a zsákba, és kihúzott valami fehér, csipkés anyagot, ami világított a holdfényben. – Ezt a terítőt az édesanyám horgolta. Jog szerint az egyik iker kellett volna, hogy megkapja, mert ők az idősebbek. De azt gondoltam, ha már ilyen előkelő családba megyek férjhez, el kell hoznom a legjobb holminkat, ami csak van. – Ó, az isten szerelmére! – Cleav furcsán kényelmetlenül érezte magát erre a vallomásra. Erővel magához húzta a lányt, és vágyának kemény jelét odapréselte puha hasához. – Add oda valamelyik testvérednek, anyámnak több tucat asztalterítője van. Esmét hideg harag hulláma árasztotta el, amit Cleav ölelése sem tudott lecsillapítani. Ahogy a férfi lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, Esme elrántotta a fejét. – A te anyádnak nincs olyan asztalterítője, amit az én anyám csinált – mondta. Cleav egy kicsit hátrahúzódott, és egy pillanatra megpróbált tiszta fejjel gondolkozni. – Igazad van, bocsáss meg! – felelte fölényesen. – Felejtsük most el az abroszokat. – Megölelte a lányt, és erőteljesen magához szorította. – Menjünk most fel, bújjunk ágyba, és érezzük jól magunkat. Az egész életünk előttünk van még, hogy ilyen mellékes dolgokról vitatkozzunk. Esme úgy érezte, hogy ebben a pillanatban csak egy dologra vágyik: mellékes dolgokról vitatkozni. Egyenrangú félnek tekintette magát ebben a házasságban. De hirtelen megijedt, hogy talán mégsem így van.

– Azt akarom, hogy tudd: édesanyám terítője nagyon is fontos nekem – jelentette ki egy kissé hangosan. Az, hogy nem volt biztos magában, csak feltüzelte haragját. – Esme, nem úgy gondoltam… – Az én családom szegény, jól tudod, de mi megbecsüljük, amink van! – Édes Esme – suttogta a férfi a fülébe. – Tudhatod, mit becsülök én benned – és végigsimította Esme hátát, aztán illetlenül megmarkolta domború fenekét. – Miért nem megyünk már lefeküdni abba a puha, tollas ágyba, ami odafönt vár ránk? – suttogta forrón a lány nyakába. – Ezt reggel is ráérünk megbeszélni. Esmének a torkában dobogott a szíve, és hirtelen rájött, hogy szörnyű hibát követett el. Ez a férfi, akit ő csodálatosnak vélt, akit kiszemelt férjéül, egy érzéketlen, otromba paraszt, aki túl jónak tartja magát hozzá. Minek nézi ez őt? Valami kóbor macskának, aki idetévedt a tornácra? Esme gyorsan körülnézett a csillogó fenyőfa padlóra, a tömör, faragott fogasra, és attól félt, valóban csak idetévedt. Dühösen ellökte magától a férfit. – Nem akarom megbeszélni reggel! – kiáltotta, szinte már sikoltva. – Sőt, egyáltalán nem akarok beszélni veled! Hazamegyek. – Micsoda? – Jól hallottad – vágott vissza a lány. – Elmegyek. Lehet, hogy szegény vagyok és tanulatlan, de nem hagyom, hogy lenézzenek. Különösen nem hagyom, hogy a férjem nézzen le. – De én nem nézlek le. – Akkor minek nevezed ezt a viselkedést? – Én ezt úgy hívom: férji jogaimat kérem. Nem az én ötletem volt, jól tudod. Soha nem vettelek volna feleségül, ha nem ejtesz kelepcébe.

– Ó, te… – Esme felemelte a kezét, hogy megüsse, de a férfi könnyedén elkapta, és mélyen a szemébe nézett. – Te nem üthetsz meg! – mondta dühösen. – Az, hogy láttad, amint egy másik nő pofon vágott, még nem jelenti azt, hogy te is megteheted. Te nem vagy Miss Sophrona! Esme a rémülettől és a döbbenettől kikerekedett szemmel bámult rá. – Hogy mered kiejteni a nevét a nászéjszakánkon? Cleav kinyitotta a száját, hogy durván közölje vele, minek is kellene történnie a nászéjszakán, de az emeletről hallatszó hang megállította. – Az ég szerelmére, mi folyik odalent? A küzdő felek szótlanul meredtek egymásra. Mindketten elfelejtették, hogy nem egyedül vannak a házban. Cleav előrelépett, és gyufát keresgélt, hogy meggyújtsa a lámpát. – Én vagyok az, anya – szólt fel, kissé uralkodva magán. – Esme és én végre itthon vagyunk – közölte társalgási stílusban. – Hogy érzed magad? – Jól éreztem magam, és mélyen aludtam, míg valami szörnyű lárma fel nem ébresztett. Mint egy kocsmai verekedés, a saját házamban! – Mrs. Rhy hangja gőgösen pattogott. Cleav meggyújtotta a lámpát, és kérő pillantást vetett Esmére. – Jó estét, Mrs. Rhy – mondta Esme kedvesen, és közelebb lépett Cleavhez. – Nagyon sajnáljuk, hogy felébresztettük. Örülök, hogy jobban érzi magát. Cleav lazán felesége derekára tette a kezét. A lány megpróbált fészkelődni, de a férfi jobban megszorította. – Az esküvő jól sikerült, anya – mondta a férfi. – Az egész város ott volt. Eula Rhy kíváncsian szemlélte a fiatal párt a lépcső aljában. – Szörnyen néztek ki. Hol lettetek ilyen sárosak?

Esme lepillantott tönkrement ruhájára, és majd elsüllyedt szégyenében. – Elrabolták a menyasszonyt – magyarázta Cleav higgadtan. – Ez egy szokás a hegylakók között, hogy… – Én tudom, mi a menyasszonyszöktetés, Cleavis – felelte az anyja élesen. – Én egész életemet itt éltem le a hegyek között. Az apád egy fa tetejéről hozott le engem, és mindkettőnket teljesen beborított a mérges szömörce. – Az asszony egy percre elmerengett, mintha részletesen felidézné azt a kellemetlen emléket. Aztán a fiatalokra nézett, akik még mindig a lépcső alján álltak, és elmosolyodott. Mintha fiatalkorának emlékei új erőt öntöttek volna belé, feltűrte pongyolájának az ujját, és elindult lefelé a lépcsőn. – Meg kell fürödnötök, nincs mese! – mondta gyakorlatiasan. – Esme, gyere, segíts megmelegíteni a vizet!

12.

Jól kezdődik ez a házasság! – gondolta Esme magában, miközben segített Mrs. Rhynak vizet húzni a fürdőhöz. – Elég lesz egy lavórban megmosakodni – mondta újdonsült anyósának. De az idős nő figyelmen kívül hagyta, mit mondott. – Az isten tudja, milyen férgeket hozol az én tiszta lepedőimre – jelentette ki. Esme döbbenten kapkodott levegő után. Mrs. Rhy gyorsan megmagyarázta: – Úgy értem, a menyasszonyrablás miatt, hiszen olyan sárosak vagytok – helyesbített. – Egy házaspárnak csak egyetlen nászéjszakája van. Esme úgy gondolta, ha csak egy nászéjszakájuk van, akkor legalábbis kettesben kellene lenniük. Majdnem egy óráig tartott, míg megmelegedett a víz a fürdőhöz. Cleav lovagiasan megengedte, hogy Esme fürödjön először. A víz jólesett, Esme fáradt is volt, de nem tudta elengedni magát. Eula Rhy semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy kimenjen a konyhából, hogy egyedül hagyja gondolataival. Esme anyaszült meztelenül ült a fürdőkádban, mint aki csapdába esett, és végighallgatta Mrs. Rhy mondókáját Cleavisről, az életéről és a családjáról, és azt is megtudta, mi a véleménye Eulának a házasságról. – Ma már nem úgy vannak a dolgok, mint amikor én férjhez mentem – mondta Esmének. – Az én időmben a házasulandók valóban ismerték egymást, és a családok is megbeszéltek mindent, mielőtt megtörtént volna az esküvő – és az

öregasszony rosszallóan csóválta a fejét. – Te és Cleavy egy csöppet sem ismeritek egymást – mondta. – Ó, dehogynem – állította Esme. – Én heteken át néztem Cleavist, jól megfigyeltem. Mindent tudok róla. Eula Rhy hitetlenkedve felhorkant. – Ez nyilvánvalóan nem igaz, mert akkor nem mentél volna hozzá. Esme döbbenten nyitotta ki a száját. – Miért mondja ezt? – Esme, te egész okos lánynak látszol. Ha valóban ismernéd Cleavet, akkor észrevetted volna, mennyire nem illesz hozzá. Esmének nagy erőfeszítésébe került, hogy ne válaszoljon erre semmit. – Az én fiam úriember – folytatta Eula. – Az ő élete finom dolgok, és magasröptű gondolatok között forog. Egy ilyen férfinak hasonlóan kifinomult és művelt társra van szüksége. Esme erősen összeszorította a fogát. Olyanra, mint Sophrona Tewksbury, gondolta magában, de nem szólt egy szót sem. – Az ég a tanúm – folytatta Mrs. Rhy –, nekem sem volt könnyű. Megboldogult férjem egyszerű ember volt. Természetesen ő is elvégezte az iskolákat, sokat tudott az üzletről. De sohasem foglalkoztatta az, ki ő, milyen szerepet tölt be. A mi időnkben nem voltak ilyenek az emberek – és Eula fáradtan felsóhajtott az emlékezés közben. – De Cleavis… – megrázta a fejét. – Elmondom neked, Esme Crabb, hogy mióta Cleavy abba az iskolába járt Knoxvile-ben, mindenről mindent tudott, és mindenből a legjobbat akarta. – Az én nevem már nem Crabb – mondta Esme halkan. – Hanem Rhy. Eula bizalmatlan pillantást vetett a fürdővízben ülő lányra, és rosszallóan rázta a fejét. – Egyáltalán nem ilyen feleséget akart magának. Esme makacsul felemelte a fejét.

– Lehet – mondta kelletlenül –, de most már nős, és elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam: soha nem tagadja meg az esküjét. – Persze, hogy nem – helyeselt az anyósa gőgösen, ami azt sugallta, hogy ilyesmit még gondolni is bolondság. – Meg fogom tanulni, hogyan segítsek a boltban – mondta Esme büszkén. – És a halakról is tudok már néhány dolgot, ami nagyon érdekel is. – A halak! – nevetgélt Eula megvetően. – Ez a legnagyobb bolondság, amit Cleav a fejébe vett. Rengeteg hal van a folyóban. Semmi értelme nevelni őket, mint a csirkéket. – Talán annak az embernek az anyja, aki az első kakast megszelídítette, ugyanezt gondolta. Eula felhúzott szemöldökkel nyugtázta, hogy menye váratlanul Cleavet védelmezi. Az ifjabb Mrs. Rhytól mi más is telne, mint váratlan dolgokat csinálni! – Te csak a vagyonáért és a társadalmi helyzetéért mentél hozzá a fiamhoz – mondta Eula kertelés nélkül. – Attól félek, mindketten rá fogtok jönni, hogy a házassághoz nem elég az eskü. Esme valami ideillő válaszon törte a fejét, és közben vizet csapkodott magára, hogy leöblítse a szappanhabot. Ezt a tényt nem tudta megkérdőjelezni. A nagy, fehér házért választotta Cleavet. Most már késő lett volna ezt tagadni. Esme megijedt, hogy hibát követett el, mert máris felmerült közöttük az egyenlőtlen származás problémája, hiszen az előbb jelentette ki Cleav, hogy nem becsüli semmire sem az ő édesanyja szép asztalterítőjét. Tervezgetései közben sohasem gondolt arra, mi lesz az esküvő után. Azt várta, hogy Cleav beleszeret, és feleségül kéri. Az eset a harisnyatartóval, ami az ő malmára hajtotta a vizet, olyan, mint amikor szirupot tesznek a köpűbe: akármilyen erősen köpülöd, sohasem lesz belőle vaj.

Esme felállt. Mrs. Rhy úgy látszik elégedetlen volt a mosdásával, mert felkapott egy vödröt, és nyakon öntötte meleg vízzel. Nem volt rossz, csak váratlanul érte a lányt. Esme neveletlenül lerázta magáról a vizet, mint a kiskutya, lefröcskölve Eulát, aki felháborodottan felkiáltott. – Tessék – nyújtott oda neki egy törülközőt. – Még azt sem tudod, hogyan kell fürdeni? – Én leginkább a folyóban szoktam – vallotta be Esme. – Nem igazán tartom jónak, ha az ember egy nagy dézsa forró, piszkos vízben üldögél – jelentette ki olyan gőggel, ahogy csak tellett tőle. Esme Eula Rhy puha pamutköntösét vette föl, és követte anyósát a hallba. Amint kiléptek, ott találták Cleavet a lépcsőn üldögélve. – Te jó ég! Mit csinálsz itt, Cleavy? A férfi gondterhelten ráncolta a homlokát. – Esmére vártam, hogy felkísérjem a szobánkba. – Ó, azt én is meg tudom tenni – mondta Mrs. Rhy türelmetlenül. – Te csak menj, és fürödj meg! Cleav vitatkozni akart, de anyja csak legyintett egyet. Határozottan átkarolta Esme derekát, és felvezette a lépcsőn. – Ebbe a szobába egyenesen Észak-Carolinából hozattuk a bútort – mondta Eula, amint beléptek a küszöbön. – Cleavnek nem csak nagyon jó ízlése van, de jól felismeri a minőséget is. Itt minden darab kézzel megmunkált fekete diófából készült. Esme félelemmel, vegyes tisztelettel bámulta a masszív, sötét bútorokat. Annyi polc és fiók volt benne, hogy Vader minden holmija belefért volna. A nagy ruhásszekrényen hatalmas, ferdesíkú tükör lógott. Az ágy szélesebb és hosszabb, mint amilyet Esme valaha is látott, a fejdeszka pedig egészen a mennyezetig ért.

– Te jó isten, ez olyan, mint egy palota! – kiáltott fel ijedten, mire Eula Rhy kíváncsian fordult oda hozzá. – Nem ezt akartad? Mielőtt még válaszolhatott volna, anyósa magára hagyta. – Én nem ilyen palotát akartam – felelte Esme az üres szobának. – Én csak biztos fedelet akartam a családomnak – de mire kimondta, a szavak már hamisan csengtek. Valamikor, azóta, hogy először lejött a vegyesboltba, és még azelőtt, hogy az „igen”-t kimondta, Esme szerelmes lett. Biztos volt benne, miközben a patyolattiszta hímzett ágytakarót simogatta, nem a palotájáért szeretett bele a férfiba. Ő azt a gyengéd férfit szereti, aki a kezéből eteti a halakat. Elmosolyodott, amint felidézte az emléket. A férfi árnyékában ülve olyan biztonságban, olyan nyugodtnak érezte magát, mintha az egész világot leemelték volna a válláról. Amíg az árnyékában ül, Cleav gondoskodik róla. Gondoskodik róla? Esme elmosolyodott, és megrázta a fejét. Micsoda buta ötlet! Esme gondoskodott mindenkiről. Neki nincs szüksége senkire. Ekkor megrohanták annak a napnak az érzései. A bizsergés, ami egész testét elöntötte, amint megérezte a férfi közelségét. Ahogy elakadt a lélegzete, mert megérezte a férfi lélegzetét a nyakán. És az a sóvár, reszkető várakozás, ami miatt végül a karjaiba vetette magát. Esme elnyomott egy ideges nevetést, és tenyerébe temette égő arcát. Ma estétől fogva egész életében, jóban-rosszban a karjaiban lesz. Esme belebújt a hálóingébe, és megfésülte a haját. Égve hagyott egy petróleumlámpát, hogy Cleavnek világítson, majd elhelyezkedett a nagy, sötét ágyon, és remegő vágyakozással várta a férjét. Várt.

Arra ébredt fel, hogy az ágy túlsó fele besüppedt a férfi alatt. A lámpa elaludt, és a szobában koromsötét volt. – Cleav? – kiáltott fel ijedten Esme. – Ugyan ki más lenne? – felelte a férfi mereven, bosszúsan. – Senki – válaszolt a lány halkan. A férfi lefeküdt mellé, és nagyot sóhajtott. Esme teljesen felébredt, olyan mereven feküdt, mint egy deszka. Ez a nászéjszakájuk. Most Cleav asszonnyá teszi őt. De a férfi nem mozdult. Talán neki kellene közelednie felé, gondolta Esme. Nem, egyszer már oda vetette magát. Ma este Cleavnek kell kezdeményeznie. Mindjárt megérinti. De mikor? A percek óráknak tűntek, s Esme egész teste megfeszült a várakozásban. A feszültség már kibírhatatlan lett, így Esme megszólalt. – Cleav, én… – nem tudta, mit mondjon. A férfi akarata ellenére vette feleségül. Nem szerette. Talán nem is kívánta. – Cleav, én… Cleav hátat fordított neki. – Jó éjszakát, Esme! – mondta. – Jó éjszakát! Cleavis Rhy széleset ásított, aztán megrázta a fejét, mintha azzal ki tudná tisztítani. A kezében tartott táblára nézett, és gondosan beírta a polcon talált lanolinos dobozok számát. Nem tervezett mára leltárt, de ennél jobb időpontot keresve se találhatott volna. Láthatóan Vaderben mindenki azt gondolta, hogy ma zárva lesz a boltja, de az is lehet, hogy csak egyszerűen nem volt kedve senkinek erre járni. Cleav jobban örült volna, ha tele van az üzlet. Nem akart magára maradni a gondolataival. Ezek a gondolatok túlságosan zavarosak voltak.

Buta, esetlen, ostoba tökfej! – morgott magára. A feje helyett a nadrágjával gondolkozott. Megkapta, amit megérdemelt. Gúnyosan mosolygott magán. Nem kapott az égvilágon semmit! – Magadnak vetetted az ágyadat, magad is feküdj bele! – mondta neki az anyja tegnap este. Cleav éppen ezt szerette volna: „belefeküdni az ágyába”. Sietett a fürdővel, azonban a lépcsőn felfelé menet anyja megállította. – Szeretnék beszélni veled a szalonban, Cleavis – mondta leggőgösebb hangján. Cleav nem az az ember, akit az anyja bármire is kényszeríteni tud, de hosszú évek alatt megtanulta, hogy Eula Rhy rohamait végig kell hallgatni, különben sohasem lesz vége. – Máris, anya – felelte udvariasan, és előre engedte a küszöbön. Keresztülsétált a szobán, és szándékos keresetlenséggel nekitámaszkodott a kandallónak. Anyja, kedvenc karosszéke felé intett. – Kérlek, ülj le! – mondta. – Nagyon késő van, és biztosan fáradt vagy. Eula Rhy kényelmesen elhelyezkedett, de aztán rájött, hogy ezzel hibát követett el. Nagyon kényelmetlen lesz – és nem túl hatékony – úgy szidni a fiát, hogy közben felfelé néz rá. – Jóhiszeműen feleségül vetted ezt a lányt – mondta hajthatatlanul. Cleav bólintott. – Mondanom sem kell, hogy nem ilyen feleséget képzeltem neked. És abban is erősen kételkedem, hogy te magad is ilyen feleséget képzeltél volna el. – Erről már nem érdemes vitázni, anya. Amit tettem, megtettem.

– Ez igaz. Kétségkívül át fogja alakítani a házunkat a sajátjává, és ehhez joga is van, hiszen a feleséged. Erre gondoltál már? Cleav bosszankodott. – Mit akarsz mondani, anya? – kérdezte. – Esme nagyon okos lány. Ha azt képzeled, hogy csirkéket fog nevelni a kamrában vagy disznót az ebédlőben, akkor attól tartok, csalódnod kell. Eula felhúzta a szemöldökét. – Örülök, amiért védelmezed. Biztosan sokszor kell majd ezt tenned a jövőben. Cleav egy pillanatra lehunyta a szemét. – Biztos, hogy nekem és a feleségemnek meglesznek a magunk gondjai – mondta. – De mint minden házaspárnak, az idő és a megszokás majd segítségünkre lesz. Mrs. Rhy gőgösen felhorkantott, mintha fújtatott volna. – Az idő és a megszokás általában nem elég ahhoz, hogy az ifjú házasok erre tervezzék a jövőjüket. – Nem csak erről van szó – védekezett Cleav gyorsan. – Mondj még egyet! Cleavnek azonnal eszébe jutott valami, de erről nem szívesen beszélt volna az anyja előtt. – …például… – Szereted? – a kérdés úgy csattant, mint egy ostor. – Én… – habozott Cleav. – …azt hiszem, hogy ő szeret engem. Az idős nő hitetlenkedve fintorgott. – Téged, a nagy házat, meg a szép ruhákat? Cleav szája elkeskenyedett a bosszúságtól. – Esme nem olyan lány, anya – mondta igaza tudatában. Még mindig maga előtt látta a lányt, amint az árnyékába húzódva ül a tóparton. A szeme örömtől csillogott, miközben a halakat figyelte, aztán pedig elsötétült a vágytól, mikor a karjaiba vetette magát.

– Anya, ő tényleg törődik velem. Olyan nehéz ezt elhinni? Eula Rhy úgy mérte végig a fiát, mintha méretet akarna venni róla. – Azt elhiszem, hogy ő úgy gondolja, szeret téged – ismerte el az anyja. – De ez sem fog sokáig tartani, ha továbbra is úgy megsérted a büszkeségét, mint tegnap az anyja horgolt terítőjével. Még ma reggel is, miközben a gyógyszeres polcon a kenőcsöket és a tablettákat számolta, tovább kínozta, milyen igaza volt az anyjának. Olyan szorosan húzta magához Esmét tegnap este, mint egy rosszul nevelt, zöldfülű parasztfiú. Vágyakozása juttatta el odáig, amiért durván viselkedett. Annyira szeretett volna már lefeküdni vele, hogy megbántotta, ez még sohasem fordult elő vele. Esme teljesen kikészítette azzal a vitával a terítőről. Ezért feküdt le mellé tegnap éjjel, és ezért nem próbálta férji jogait érvényesíteni. Bár ma reggelre már úgy érezte, hogy hibát követett el. Esme hajának édes illatát érezve az egész éjszaka valóságos gyötrelem volt. Az is eszébe jutott, hogy a lány éppen természetének ezt az oldalát kedvelte a legjobban. Megpróbálta végiggondolni, mit tegyen. Egy ilyen nászéjszaka egy házasságnak nem valami ígéretes kezdetét jelenti. Főleg akkor, ha ő mást nem is tud ajánlani a feleségének, csak a testi vonzódást. Miközben a lehetőségeket gondolta végig, a bejárati ajtó fölött megcsendült a csengő. – Jöjjön be, nyitva vagyunk! – kiáltott ki Cleav. – Tudom – felelte egy vékony hang. Felesége hangjára Cleav megfordult. Esme a pult mögé lépett, közömbösen megindult a polcok mentén, néha megmegállt, és megigazított egy üveget vagy egy konzerves dobozt. Lassan, szinte szégyenlősen közeledett a férfihoz, ujjait lágyan

végighúzta a pult tölgyfaborításán, mintha az ismerős dolgokból szeretne erőt gyűjteni. Esme ragyogott a tisztaságtól, de szokásos kopott ruháját viselte. Bár Cleavnek csak azok a dolgok jártak az eszében, amiket mondani akart. – Én… – kezdték mindketten egyszerre. Kicsit zavartan mosolyogtak egymásra. – A hölgyek előbb – ajánlotta Cleav. – Nem, kezdd csak te – mondta Esme gyorsan. Cleav szórakozottan a cipőjét bámulta. – Sajnálom a tegnap estét – mondta egyszerűen. Esme arca tűzpirosan lángolt. Azért kér bocsánatot, mert nem nyúlt hozzá az ágyban? Olyan erősen a torkában dobogott a szíve, hogy majd megfulladt. – Nagyon örülök, hogy édesanyád terítőjét elhoztad hozzánk, Esme. Ekkor Cleav felnézett. Mély, kék szeme őszintén tekintett a lányra. Esme alig kapott levegőt saját butaságán megdöbbenve. Persze, hogy a veszekedésről beszél, bizonygatta magának megvetően. – Igazad volt – mondta tettetett nyugalommal. – A te édesanyádnak egész biztosan sok terítője van, és a legtöbbje jobb is, mint amit az én anyám csinált. – De mégis a te édesanyád csinálta – felelte Cleav. – Végül is ez a lényeg. Ez most már a te házad, és természetesen el kell hoznod a holmidat. – Cleav rápillantott a nőre, és nem tudta, hogyan folytassa. – Bolondokat beszéltem tegnap este – kezdte –, mert bolond vagyok. Inkább csak a csókra gondoltam, mikor az ajkad néztem, nem annyira a szavakat, amiket kimondtál vele. Esme szeme tágra nyílt, és ajkai, amikről éppen szó volt, meglepetésében bájosan szétnyíltak.

– Igen? – Mit is mondjon most? Hiszen ő is csókolni akarta a férfit. Sőt, nem csak csókolni, vallotta be magának. Szerette volna újra érezni erős karjait maga körül. Szerette volna… mindent szeretett volna. De nem veszett el semmi. A bizonytalan kezdet nem jelentheti azt, hogy mindennek vége. Esme nem engedi, hogy ez megtörténjen. Időt sem adott magának, hogy végiggondolja, mit csinál, lábujjhegyre emelkedett, és lágyan férje szájára szorította a sajátját. Cleav ijedt reagálására Esme reményei lelohadtak. – Tudom, hogy nem jól csinálom – ismerte be, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Cleav tekintete ellágyult. – Okos kislány vagy – mondta könnyedén, és átölelte. – Egyszerűen csak gyakorlat teszi a mestert. De én megteszem, ami tőlem telik. Lassan előrehajolt, és amikor szájuk már majdnem összeért, habozva megszólalt: – Most én következem. Könnyedén hozzáért a lány ajkához, majd felső ajkát a fogai közé vette. Gyengéden, játékos szenvedéllyel harapdálta, majd rávette a lányt, hogy kissé nyissa szét ajkait. Aztán megkóstolta a benti meleget. – Hmmm, de finom vagy – mormogta. Esme nem válaszolt. Ezúttal lassabban ölelte meg. Férje nyaka köré fonta a karját, és szép barna haját simogatta, ami olyan gondosan le volt nyírva. Cleav abbahagyta a csókot, és egy kicsit eltávolodott tőle. De ez a kicsi is túl sok volt, és Esme újra a férfi ajkait kereste. Szájának forró, izgató íze olyan tiltott gyümölcs volt, amit most egyszerre szabadon élvezhetett. A kíváncsiság és a vágy keveredett benne, és szerette volna minden megközelítésből, minden részéről megismerni a férfit.

– Én csókollak téged, vagy te csókolsz engem? – kérdezte rekedten. A gyengéd, lágy érintések forrósággal öntötték el őket. Cleav kedveskedő, szerelmes kis harapásokkal borította a lány nyakát, Esme pedig hálás csókokkal viszonozta. – Ha házasok vagyunk – felelte Cleav –, már nem számít. Mintha ezek a szavak engedélyt adtak volna rá, Esme végigsimított a férfi széles vállán, majd le, végig a mellkasán. – Hmmmm – a helyeslő motyogás felbátorította a lányt, és szorosabban hozzásimult. A mohó simogatás feltüzelte Cleav vérét, egyre szorosabban ölelte Esmét. Szája éhesen elindult a lány szájáról az arcára, majd a nyakára. A lány hátradőlt, hogy jobban hozzáférjen, ő pedig kihasználta. – Esme, édes Esme – suttogta Cleav a lány fülébe. A derekáról felfelé indult a keze, és gyengéden megérintette a mellét. – Ó! – Esme döbbent felkiáltására Cleav csókkal fedte be az ajkát. A lány felsóhajtott, Cleav pedig újra végigsimított a mellén, úgy, hogy hüvelykujjával megcirógatta a kimeredő mellbimbókat is. Az a nyugtalanság, amit Esme a torkában érzett, lehet, hogy a félelemtől volt, mégis szinte felkínálta testét a férfi kezének. – Igen, kérlek, simogass! – suttogta. – Azt érzem, hogy… hogy… mindenütt… Esme szavaira mélyen a férfi torkából valami primitív morgás tört fel. Szorosabban ölelte a lányt, majd nyelvével behatolt meleg, édes szájába. A lány meglepetésében elhúzódott egy kicsit, de aztán az ő nyelve is engedelmeskedett a kihívásnak. – Ezt olyan illetlennek érzem – mondta, miközben melle izgatottan fel-le emelkedett. – Az is – felelte Cleav. – Olyan csodálatosan illetlen.

Addig folytatták ezt az illetlen felderítést, míg végül mindketten nehezen lélegeztek. Cleav kicsit eltolta magától, és a lány feje tetejére hajtotta fejét. – Nem lenne szabad ezt csinálnunk – mondta Cleav, próbálva figyelemmel lenni a környezetükre. – Bezárom a boltot, és menjünk be a házba. Esme szeretett volna beleegyezni, mégis a fejét rázta. – Anyád ott van. Cleav elkeseredetten sóhajtott, és újra magához ölelte. – Ó, Esme, annyira kívánlak – suttogta. – De itt most nem alkalmas sem a hely, sem az idő. Egy úriember nem viselkedik így egy hölggyel nyilvános helyen. Esme hevesen megrázta a fejét. – Ó, Cleav, nem kell bocsánatot kérned – mondta. – És ne szidd magad. Az én hibám. Egyszerűen nem tudtam már tovább várni. Cleav gyengéd csókot lehelt az ajkára. – Olyan édes vagy – mondta, és kinyújtott karral eltartotta magától Esmét, arcvonásait vizsgálgatva. – És oly ártatlan. – Nem egészen – mondta Esme lassan. – Emlékszel arra a szép harisnyatartóra, amit adtál nekem? A férfi bólintott. Hogy is felejthetné el? – Felvettem a ruhám alá – mondta a lány. Cleavnek rögtön az jutott eszébe, hogyan állhat hosszú combján. Aztán azon gondolkodott, vajon mennyire magasan hordja, de nem mondta ki hangosan. – Ezért van, Esme. Ebben még nincs semmi illetlen. – Úgy jöttem le ide, hogy előbb felvettem a harisnyatartót – folytatta Esme, és messze nem ártatlan tekintettel nézett férje szemébe. – Azonban semmi más nincs rajtam a ruha alatt. Cleav döbbenten kimeresztette a szemét. – Miss Esme… – kezdte. – Miss Esme, én…

– Az én nevem nem Miss Esme – javította ki a lány halk, bársonyos hangon. – Az én nevem Mrs. Cleavis Rhy. A férfi orrlyukai kitágultak, amint megpróbált rendes tempóban lélegezni. Tekintetével végigfutott a kopott szoknyán, amely most az egyetlen akadály volt közte, és a között a hosszú, érzéki láb között. A keze remegett a vágytól. Nem tudott megszólalni. Átölelte felesége derekát, és tenyerébe fogta lágy domborulatú fenekét. – Kívánlak, Mrs. Rhy – dörmögte. – Itt és most. És mindketten térdre rogytak a kopott padlóra, a pult és a polcok között. Cleav szenvedélye legyőzte benne az úriember tartózkodását. A szürke szövetet felhúzta egészen Esme derekáig. Nem hazudott. A hosszú, csábító combok, amelyek hetek óta kísértették és csábították álmában, most meztelenek voltak, és ráadásul elérhető közelségben. Felforrósodva az elragadtatástól végigpásztázta tekintetével a lány lábát. Formás lábszárát, a kecses térdét, és meztelen combja fehérségét, amelyet fehér-rózsaszínű finom harisnyakötő ölelt körül. Az, amelyik mindkettőjük életét megváltoztatta. A férfi minden aggálya tovaszállt, tenyerét ráfektette a fehér lábszárra. – Oly lágy – suttogta, és visszafogta magát, hogy lassan haladjon, s hogy ne ijessze meg a lányt. Esme cseppet sem ijedt meg. Lángolva borult férje karjaiba, és mohón csókolta. Ez a lelkesedés részegítő volt. Már egyáltalán nem számított, hol vannak, vagy, hogy mit írnak elő a társadalmi szabályok. Cleavnek semmi más kívánsága nem volt, csak magáévá tenni a lányt, akinek a szája és a nyelve az övével játszadozik. Voltak azonban zavaró tényezők is. Az ajkaknak, amelyek most tanulták ezt a bódító újdonságot, még gyakorlásra van szükségük. A kérdezősködő, kíváncsiskodó női kéz majdnem

lelohasztotta férfiasságát ártatlan kutatásai közben. A hetyke kis melleket, amelyek oly vágyakozva dörgölőznek hozzá, még le kell vetkőztetni. És a barna fürtök alatt megbabonázóan rejtőzködő titkokat is érdemes lesz felfedni. – Vegyük ezt le rólad – suttogta forrón a lány fülébe, miközben a blúzát már kezdte gombolgatni. A kopott ruhadarabot lehúzta a lány fején keresztül. Cleav hirtelen rózsaszínű mellbimbókkal találta magát szemben, amelyek keményen ágaskodtak a vékony, átlátszó pamut fűzővédő alatt. Azonnal odahajolt, szájával megcirógatta, majd bekapta a duzzadt kis bimbókat. Lefektette Esmét a földre, és egész testével betakarta. Határozottan a combjai közé fúrta magát. Hallotta és érezte is a hálás, megkönnyebbült sóhajt. Esme hevesen izgett-mozgott alatta. – Ó, de csodálatos! – suttogta, s szélesebbre tárta szét a lábát, és szinte könyörgött. – Még! Olyan jó! Cleav majdnem eljutott a beteljesülésig ezekre a szavakra. Összeszorította a fogát, kissé felemelkedett, és lenézett ifjú feleségére. Esme sötétszőke haja ledéren szétterült a padlón, arca kipirult a gyönyörtől. Fel-alá járó mellét tisztán lehetett látni a fűzővédő átlátszó anyaga alatt. – Cleavis! Itt vagy? A kiáltás az ajtó közeléből hallatszott. Cleav szeme ijedten tágra nyílt, Esme pedig megpróbált felkelni. A férfi intett neki, hogy maradjon, és legyen csendben. – Cleavis! – kiáltott újra a vásárló. Cleav gyorsan feltérdelt, megigazította a ruháját, hátrasimította a haját. Csendre intette Esmét, és felállt. – Jó napot, Mr. Denny! – köszönt. – Nem is hallottam, hogy bejött. – Nem is akartam bejönni – felelte az öreg. – Azt hittem, ma elbújsz a fiatal feleségeddel – és kuncogott egyet. – Csak láttam,

hogy nyitva van az ajtó, és úgy gondoltam, jobb, ha megnézem, minden rendben van-e. – Leltározok – mondta Cleav idegesen. – Az az igazság, hogy épp most akartam bezárni. Szüksége van valamire? Esme amennyire csak tudott, közel húzódott a pulthoz. Felhúzta a térdét, amelyet gyorsan betakart a szoknyájával, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, hogy jobban el tudjon rejtőzni a kukoricaliszt meg az árnikaoldat üvegei között. Szíve még mindig riadót vert. Megpróbálta lecsendesíteni lélegzetét, mert saját fülében erőszakos dörömbölésnek hallatszott. Még mindig remegett a vágytól. A lába közötti lágy hely duzzadt volt, és fájt. Megrökönyödve nézte saját ziláltságát. Cleav ott állt mellette, teljesen felöltözve, és olyan nyugodtan és higgadtan beszélgetett, mintha mi sem történt volna. Mintha máris elfelejtette volna… Esme vágyakozva bámulta maga mellett az erős, nadrágtakarta lábakat, és úgy döntött, emlékezteti Cleavet. Próbaképpen kinyújtotta kezét, és megérintette a férfi lábát. – Gondolod, hogy az idei eső már mind leesett? – kérdezte Denny. – Nem! – felelte Cleav egy kicsit nagyobb nyomatékkal, mint kellett volna. – Úgy értem – folytatta halkabban –, szerintem ezen a héten még fog esni. – Lehet – bólogatott Denny, aztán kíváncsian végigmérte Cleavist. – Lázad van, fiú? Teljesen vörös az arcod. – Nem, jól érzem magam, hmmm, igen, jól – bizonygatta Cleav. Esme nagyon örült annak, amit felfedezett ifjú férjén. Nem csak a lába erős, és izmos, de a combja is, sőt a feneke is kifejezetten formás. Még sohasem figyelt a férfiak hátsó felére. Most csodálkozott magán. Cleav feneke, igaz, hogy a lötyögős

nadrág eltakarta, igazi művészmunkának hatott. Esme felfedező útra indult kezével az izmos domborulatokon, és azt tapasztalta, hogy férje rendkívül érzékenyen reagál az érintésére. Mikor előrehajolt, és egy kicsit incselkedve beleharapott, azt hitte, a férfi mindjárt átugrik a pulton. Esme csak azt sajnálta, hogy nem érezheti a meztelen bőrét. – Az idén semmi sem lesz a paradicsomomból – panaszkodott Denny. – Ó! – nyögött egyet Cleav. – Lerágták a hernyók – mondta Denny, és sajnálkozva csóválta a fejét. – A fenébe is, nagy kár! – Kár – helyeselt Cleav, szokatlanul vékony hangon. – De a krumpli jól indult. – Jól. – A kukorica sem rossz. Esme kutatóútja már veszélyessé kezdett fordulni, Cleav olyan hangokat hallatott, mintha fuldokolna. – Mi a baj? – ugrott egyet Denny Cleav kiáltására. – Én… – Cleav alig kapott levegőt, szeme tágra nyílt. – Én csak most jöttem rá, hogy elfelejtettem valamit, amit meg kell csinálnom. Gyorsan elindult a pult végéhez, és felvette a kassza mellől a „Zárva” táblát. Felemelve a táblát maga előtt, sürgetőleg kikísérte Dennyt. – Muszáj most bezárnom – magyarázta sután. – Jöjjön vissza holnap. – Te jó isten, fiam! Az ég szerelmére, mi a baj? – kérdezte Denny, de Cleav udvariatlanul becsapta az ajtót az orra előtt.

13.

Cleav felakasztotta a táblát az ablakba, leeresztette a redőnyt, és háttal nekidőlt az ajtónak. Elvörösödött, próbált egyenletesen lélegezni, és Esmét kereste a tekintetével, aki épp kikukucskált a pult mögül. Esme aggodalmasan nézte. – Talán nem lenne szabad így megsimogatnom téged? Cleav egy percig szótlanul nézte. Teljesen felizgatott állapotban volt, orrlyukai úgy ziháltak, mint egy csődörnek, amikor megérzi a kanca szagát. Most nem tudott a tudásra és a jó modorra koncentrálni, minden figyelmét lekötötte a nadrágja elején lüktető forróság. Lassan elindult Esme felé. – Az úrihölgyek nem simogatják így az úriembereket – mondta. Esme szégyenkezve bólintott. – Sohasem állítottam, hogy úrihölgy vagyok – mondta. Cleav megkerülte a pultot, és előrehajolt Esme arcához. – Nem, tényleg. De egyetlen nő sem tudta úgy felgyújtani a vérét, mint ez az ártatlan lány itt. Ő nem törődött vele, megbántotta, megalázta, de még mindig itt van. Még mindig itt van, és akarja őt. Esme Crabb szereti őt. Hirtelen Cleav úgy érezte, ő a legszerencsésebb ember Tennessee-ben. Farkasszemet néztek egy percig, aztán Esme lesütötte a szemét. Cleav azonban gyengéden az álla alá nyúlt, és felemelte, hogy arcára nézhessen.

– Nem, sohasem állítottad, hogy hölgy vagy – mondta halkan. – Én pedig inkább nem vagyok úriember, és örömmel elfogadom ezt. Otthagyta a lányt, és odament a méterárut tartalmazó szekrényhez. Esme kíváncsian nézte, amint turkál benne. – Na, ez az! – mondta végül. Kihúzta a maradék rózsaszín krepdesint, szétnyitotta, mint egy asztalterítőt, és leterítette a keményfa padlóra. – A hölgyek romantikát akarnak, virágokat, puha ágyat és tiszta lepedőt. Esme ránézett, majd a szép rózsaszínű krepdesinre, ami matrac helyett szolgált. – Én csak téged akarlak. Cleav nekitámaszkodott a pultnak, először az egyik csizmáját húzta le, majd a másikat. Hüvelykujját beleakasztotta nadrágtartójába, és leengedte a derekára. Rálépett a rózsaszín anyagra, és kinyújtotta a kezét Esme felé. – Nem csatlakozna hozzám, Mrs. Rhy? Esme elindult felé. Csak attól, hogy ránézett a férfira, és elképzelte, mi fog történni a rózsaszín lepedőn, a mellbimbói vágyakozva feszültek fűzővédőjének átlátszó anyagához. Habozva közeledett a férfi felé. Oda akart menni férjéhez, de nem akarta tönkretenni a szép anyagot nehéz bakancsával. – Leveszem a cipőmet – mondta. – Jó – egyezett bele Cleav. Hátradőlt, és gonoszkodva mosolygott rá. – Tudod, mit? Miért nem veszel le akkor már mindent? – Mindent? – Ha nem is mindent, a harisnyatartót magadon hagyhatod. Esme szeme döbbenten kitágult. De amikor a férfi értékelő pillantása kötekedő vigyorrá szélesedett, visszamosolygott. – Azt hiszed, nem teszem meg? – kérdezte.

– No, hadd lássam! – vigyorgott még szélesebben Cleav. Melyik hegyen nevelkedett lány tud ellenállni bármilyen kihívásnak? Esme gyorsan lehúzta a cipőjét, majd a szoknyája hátulján a kapcsokat keresgélte. Egy pillanat múlva a kopott szürke szövet már a földön hevert, és ő kilépett belőle. Már a fűzővédő pántjáért nyúlt, amikor visszanézett Cleavre. A férfi már nem mosolygott. Perzselő tekintettel nézte, amibe egy kis csodálat is vegyült. Esme lelassította mozdulatait. Lassan, gondosan leeresztette a fűzővédő pántját a válláról. Végig a férfi szemébe nézett, és közben végigsimított saját vállán, mintha nem tudna tovább várni a férfi simogatására. Szándékos lassúsággal, centiméterről centiméterre tárta fel mellei domborulatát, ahogy leengedte a fűzővédőt a testéről. Cleav láthatóan nyelt egyet. Esme tekintetével is és játékosan lebiggyesztett szájával is ingerelte. Lassan a pultra dobta a fűzővédőt, és ott állt előtte, arcán a pír, és lábán a rózsaszín-fehér harisnyakötő. Cleav felé nyújtotta a kezét. – Miért csinált az Isten ilyen hosszú női lábakat? – dörmögte, miközben erős kezével megmarkolta a lány csípőjét, és magához húzta. Mikor rálépett a krepdesinre, Esme minden megjátszott merészsége odalett. A férfi meleg érintésétől meztelen teste remegni kezdett. – Én még sohasem csináltam ilyet – súgta feszülten. – Tudom, Esme – felelte Cleav, és simogatni kezdte a meztelen, fehér combokat. – Senki nem ismeri ezt a gyönyörű lábat, csak én. Szándékosan habozva járt rajta a keze, majd közelebb húzta magához. Esme ott állt és remegett. Itt térdel előtte a férje, akiért oly keményen meg kellett küzdenie. Esme félelme elolvadt, mint a hó tavasszal.

– Tudom, hogy nem fogsz fájdalmat okozni nekem – mondta meggyőződéssel. Cleav felemelte tekintetét. – Fájdalmat? – megrázta a fejét, és gyengéden megcsókolta a fehér bőrt a harisnyakötő fölött. – Fájdalmat nem. Sohasem. Cleav fogai közé vette a kecses női fehérnemű pántját, és lehúzta egészen a térdéig. A harisnyakötő csiklandozta Esme lábát. A lélegzete elakadt, lába kocsonyaként remegett. – Nem bírok állni – mondta remegve. Cleav azonnal elengedte a harisnyatartót, és két kézzel megtámasztotta. – Bízz bennem, Esme! – mondta neki. – Nem vagyok olyan férfi, aki cserbenhagyna téged. Esme lepillantott világoskék szempárba, és az erős kéz biztonságos érintésétől újra elárasztotta a vágy hulláma. – Megbízom benned. Cleav mosolygott. – Akkor nem bánod, ha ezt csinálom? – kérdezte, s előrehajolt, majd gyengéd csókot nyomott a lány combjai találkozásánál. – Ó! – kiáltott fel Esme ijedten. – Ezt is lehet? – Én megteszem – mondta a férfi. – Ha akarod. Esme arca lángolt, hiszen testének minden melege és érzése, úgy tűnt, azon a nedves, tüzelő testrészén koncentrálódik, ahol a férfi ajkával megérintette. – Én… én azt hiszem, igen – dadogta a lány. Cleav nem várt további biztatásra, előrehajolt, és megcsókolta a legérzékenyebb pontján. Mikor a nyelvével megérintette azt a lüktető, érzékeny területet, Esme felkiáltott: félig a meglepetéstől, félig az élvezettől.

– Mi volt ez? – kérdezte Esme, és lerogyott a férfi mellé, mert már nem bírták a lábai. – Gyönyör – felelte Cleav, és kezével folytatta, amit ajkaival elkezdett. – Gyönyör, amit egy férfi tud adni egy nőnek. Könnyed, izgató csókokkal borította felesége mellét és nyakát. – Fájnia kellett volna – mondta Esme. Cleav folytatta az apró kis csókok széthintését a lány szemén és orrán. – Nem ezen a helyen fáj – felelte. – Igyekezni fogok, hogy egyáltalán ne fájjon. Annyira akarlak! Megpróbálom úgy csinálni, hogy könnyű legyen. És Cleav édes csókokkal, biztató cirógatással folytatta, inkább azért, hogy biztassa, nem pedig hogy felizgassa Esmét. A lány nagyon élvezte ezt a gyengédséget. Élvezte, hogy a férfi keze meztelen bőrét simogatja, foga és nyelve a száját becézgeti, hogy mindenütt élvezetes legyen. Esme torkából hangos, mély, érzéki nyöszörgés tört elő, meghajlított háttal kínálta magát a férjének. Cleav még közelebb szorította magához. Esme izgett-mozgott, érthetetlen szavakkal buzdította férjét, feje fel-alá járt a rózsaszín krepdesinen. Cleav kigombolta finom vászoningét, Esme pedig mohón segített lehúzni a válláról. Mikor sikerült, örömteli meglepetéssel ölelte át. Sohasem hitte volna, hogy egy ilyen finom úriembernek, mint Cleav, ennyire sűrű, selymes, fekete szőr borítja a mellkasát. Addig simogatta, míg Cleav végül megfogta a kezét. – Esme, segíts levenni a nadrágomat! A férfi mohó hangja tettre késztette Esmét. Fürge ujjaival gyorsan kigombolta a nadrág és az alsónadrág sliccét, és lehúzta a ruhadarabokat a csípőjéről.

Cleav férfiasságától, amely a hasához nyomult Esme zavarba jött. Megragadta a férfi erős, izmos fenekét, amiért már korábban is úgy rajongott. Cleav torkából visszafojtott hang tört elő, és hangosan felnyögött. Esme habozott, hogy folytassa-e kutatóútját. – Ó, igen, kedves! – suttogta a férfi forrón a lány fülébe. – Csodálatos a kezed érintése, de nem bírok tovább várni. Magamévá akarlak tenni! Gyengéden megsimogatta a lány belső combján a fehér bőrt, széttárta lábait maga előtt, és fölé gördült, hogy magáévá tegye. Most! – sikoltott Esme magában. Most asszonnyá teszi, az asszonya lesz, örökre. Mindjárt meg fog tudni mindent, amit tudni kell a szerelem beteljesülésének sötét misztériumáról. Neki is megadatik az az áldott lehetőség, hogy gyermeket hordozzon. – Most lehet, hogy fájni fog – suttogta Cleav, miközben próbált úgy helyezkedni, hogy beléhatolhasson. A lány legérzékenyebb, legféltettebb pontjához érintette a férfiasságát. Esme torkából kis kiáltás tört fel. – Jól vagy? – kérdezte suttogva a férfi. A lány bólogatott, jóval határozottabban, mint valóban érezte. A férfi újra előrenyomult. Esme szeme tágra nyílt a félelemtől és a fájdalomtól. – Ó, ne! – kiáltott fel, miközben Cleav teljesen beléhatolt. A férfi homlokáról izzadtság csorgott, s szinte önkívületben lihegett. A nő testének forró invitálása éles ellentétben volt ártatlanságával. Cleav kicsit hátrahúzódott, és megpróbálta összeszedni magát. – Édes Esme – fuldokolta gyengéden, gyötrődve. – Nem akarok neked fájdalmat okozni, de…

Esme újra levegőhöz jutott. Cleavis Rhy kék szemébe nézett, és érezte, mennyire szereti. Mint mindig, most is úriemberként viselkedett. Összeszorított foggal állt ellen saját vágyának, mert nem akart neki fájdalmat okozni. Ennek fájnia kell, ezt mindenki tudja. De ez a férfi itt a karjaiban, a férfi, akit szeret, meg fogja őt kímélni. Esme férje derekára kulcsolta hosszú, vékony lábát. Határozottan megmarkolta a fenekét, és előretolva csípőjét Cleav férfiasságához nyomta magát. Mindketten felkiáltottak: Esme a fájdalomtól, Cleav az élvezettől. A redőny résein keresztül besütött a délutáni napnak egy sugara, végigpásztázta a keményfa padlót. Az üres helyiség csendjét a két meztelen ember kapkodó lélegzetvételének a hangja töltötte be, akik a pult és a konzerves polc között feküdtek. Esme végighúzta kezét a férfi hátán, s érezte az erős izmok remegését, és az izzadság cseppjeit. – Fájt neked – szólalt meg Cleav. – Nem, semmi bajom – hazudott Esme. Pedig fájdalmas volt. Jobban fájt, mint várta. De most már nem fájt, legalábbis nem annyira. A be nem forrott seb és a kényelmetlen feszülés elhalványult a megkönnyebbülés mellett, amit érzett. Igen, határozott megkönnyebbülés volt ez. Cleav benne volt, mintha testének a része lenne, óvta, körülvette. Olyan biztonságban, annyira otthon érezte magát végre. A szemébe könnyek gyűltek, de visszatartotta őket. Cleav azt fogja gondolni, hogy a fájdalom miatt sír, és ez méltóságán aluli lenne. De az ilyen fajta öröm miatt érdemes sírni. Cleav kicsit felemelte a fejét, és észrevette a könnycseppeket a szemében. – Ne sírj, kicsikém – suttogta. – Én kicsi drágaságom.

Megpróbált elhúzódni tőle, de Esme nem engedte. Nyaka köré fonta a karját, lábát pedig a derekára, és erősen tartotta. – Túl nehéz vagyok neked – mondta Cleav. – Kérlek, ne menj el még! – suttogta a lány. – Nem megyek sehová – bizonygatta a férfi. – Úgy értem – habozott Esme, mert nem tudta, hogy is fogalmazza meg – olyan nehezen sikerült, várj még egy kicsit! Cleav egy percig kíváncsian nézett rá, aztán elégedetten elmosolyodott. Ugyanolyan szorosan ölelte át a lányt, mint az őt, és oldalra fordult vele. – Megpróbálok egész délután így maradni, ha ezt akarod – mondta Cleav kötekedő mosollyal. – A kedvem meglenne hozzá, de lehet, hogy a testem gyenge lesz. Esme kérdően nézett rá, aztán elismerően végighúzta a kezét izmos felsőkarján, próbaképpen megnyomogatva a bicepszét. – Nincs rajtad semmi gyenge, Cleavis Rhy – mondta határozottan. Cleav felnevetett. – Nem is a karom miatt aggódtam. Esme továbbra is kíváncsian nézett rá, és Cleav zavarba jött. Nem volt tapasztalata ártatlan nőkkel. Persze, vannak olyan dolgok, amiket Esme nem tud, nem is tudhat, míg a férje el nem mondja neki. Ő ez a férj. Valahogy a tanítás felelőssége olyan tehernek tűnt, amit nem szívesen vett a vállára. – Az én… – kezdte habozva. – Szóval, az én… férfiúi részem nem mindig képes erre. Esme szeme nagyra nyílt. – Nekem úgy tűnt. A férfi hangosan felnevetett. – Csak amikor a közelemben vagy, Esme Crabb. – Esme Rhy – javította ki a lány, és egy kicsit mocorogni kezdett, hogy csillapítsa azt a furcsa remegést ott, ahol összeért a testük.

– Így van – helyeselt a férfi. – Esme Rhy. Azt vette észre, hogy különös öröm fogta el, mikor kimondta ezt a nevet. Hirtelen meg volt róla győződve, hogy élete legokosabb döntése volt, hogy elvette Esmét feleségül. Egyetlen hölgy sem tudna ilyen izgató lenni. Ahogy azt Esme olyan helyesen kitalálta, az úriember nem ölte meg benne teljesen a férfit. Vacsorák háziasszonyai és kifinomult beszélgetőpartnerek jó, ha vannak a barátok között. De nem kell ágyba bújni velük. Esme hétköznapi volt, érzéki és kielégítő. Az ilyen tulajdonságok nagyon fontosak az egész életen át tartó hűséghez. Cleav lustán végigsimított az egyik hosszú, vékony lábon, amint az a derekát ölelte. Ilyen lábak veszik körbe egész életében! Puha csókot nyomott a lány halántékára, és mosolygott. Ez a vad, hosszú lábú hegyi lány szerelmes belé. Vadászott rá, és végül elfogta. Ebben a percben Cleav biztos volt benne, hogy a jövőben mindkettejüknek lesz rá elég oka, hogy hálásak legyenek ezért. – Mit fészkelődsz? – kérdezte. – Olyan furcsát érzek ott lent – vallotta be a lány. Cleav mosolya lehervadt. – Fáj? – és újra el akart húzódni. – Nem – biztosította Esme, és szorosabbra fonta karját körülötte. – Nem fáj. Csak olyan furcsa. – Hogyhogy furcsa? – Mintha bizseregne vagy ilyesmi. Esme csak nézte, amint az aggodalom eltűnik Cleav szeméből, arcán a megértés villáma cikázik át, és elmosolyodik. – Bizsereg? – kérdezte kötekedve. – Bolhái vannak, Mrs. Rhy?

– Bolhák!? – Esme felháborodott, mert eszébe jutott előző este az anyja megjegyzése a férgekről, és erősebben reagált, mint kellett volna. – Én nem… – Esme dühöngve harcolni kezdett, szerette volna belevágni kicsiny öklét férje kötekedő mosolyába. – Ó, szerintem azok bolhák – folytatta Cleav, és jó erősen megszorította. Esme azonban dühében nem vette észre hangjában a tréfát. – Nem kell szégyenkezned. Itt a hegyekben sok nőnek van bolhája. A lány megpróbálta megharapni, de ő még idejében félrerántotta a fejét. – Nem vagyok bolhás! – jelentette ki Esme hangosan. – Szerintem az vagy – kötötte az ebet a karóhoz Cleav. – De ne aggódj, majd én gondoskodom rólad. – Te… te…. – Esmének nem jutott eszébe olyan szó, ami elég csúnya lett volna. Tovább dúlt-fúlt és verekedett, Cleav pedig kettejük közé csúsztatta egyik kezét. Érzékien simogatni kezdte Esme felsőtestét. – Azok a bolhák néha rákapnak egy nőre – mondta, és keze felforrósította a lány bőrét. – Aztán szegény úgy bizsereg, hogy azt csak egy férfi csillapíthatja. Nos, egy ilyen rendes lánynak, mindig a férjének kell csillapítania. Esme hirtelen döbbent sóhajtással értette meg férje szándékát, és abbahagyta a küzdést. Mikor Cleav keze melegen, kedvesen, kíváncsian cirógatni kezdte a nedves barna szőrszálakat, majd elolvadt alatta. – Fogadjunk, hogy van itt valahol egy bolha – súgta a férfi forrón a fülébe. Cleav nézte őt, és arcán meglágyult a kötekedő vigyor. A férfiassága megmerevedett, ajkai édes kis csókokkal és harapásokkal borították a lány nyakát. – Úristen! – kiáltott Esme, és a férfi ujjainak körkörös mozgása irányába izgett-mozgott. – Ó, Cleavis! Mi ez?

– Ez az a rész, ami nem fáj – felelte. Még sohasem látott egy nőt sem ezelőtt. Mindig sötétben csinálta eddig? Nem tudott visszaemlékezni. Ebben a pillanatban nem tudott egyetlen nőre sem visszaemlékezni. Újra teljesen izgalomba jött, és összeszorította a fogát. – Fáj? – kérdezte rekedten. – Nem akarok fájdalmat okozni. Szólj, ha azt akarod, hogy hagyjam abba. Esme megmarkolta a fenekét, és kérlelni kezdte: – Soha ne hagyd abba! A lány sürgetően hozzásimult, Cleav tartotta őt, amennyire csak tudta, és a hátára fordította, hogy ő irányítson. Örült, hogy ő lehet az a férfi, aki irányítja. – Ne olyan gyorsan – suttogta a fülébe. – Az előbb nem tudtam uralkodni magamon, de most jobb leszek. – Én is jobb leszek – ígérte Esme halkan. Cleavis felnevetett. – Ne! Már így is jobb vagy, mint amit megérdemlek. – Jobb vagyok? – Ó, igen, édes – mondta Cleav, és megcsókolta. – Igazi örömet szereztél nekem az előbb. Most ez a tiéd, csak a tiéd. De végül is nem így történt. Esme fészkelődött, és mocorgott, és megfeszítette magát. Cleav gyengéd volt és odafigyelő, de végül úriemberhez illő ritmusa átadta helyét az érzéki lüktetésnek, ami a padlót is megrázta. – Igen – motyogta Cleav összeszorított foga között. – Gyere velem, menjük együtt! Esme kinyitotta a szemét, és meg akarta kérdezni, mit jelent ez. De szeme előtt minden rózsaszínűvé vált, lehunyta a szemét, és a férfi nevét kiáltotta. Nem tehetett ellene semmit, átadta magát. A mennyország érzése után Cleav lágyan ringatta a lányt, semmiségeket suttogott a fülébe, míg lassan visszatért a

valóságba. A szívük még mindig gyorsan vert, de lélegzetük már visszatért normális ütemébe, és egymásra mosolyogtak. Szavakra nem volt szükség. Cleav Esme szájához hajolt. Csak egy picit nyitotta ki ajkait, könnyedén hozzányomta a lányéhoz, és gyengéden megcsókolgatta az édes ajkakat. Esme viszonozta a csókot, sőt a nyelvét is kidugta a foga között. – Gyorsan tanulsz – mondta Cleav, miközben élvezte a becézgetést. – Te magad mondtad, hogy nagyon okos vagyok. – Nagyon okos? – a férfi eltúlozva értetlenkedett. – Mikor mondtam én ilyesmit? – Ott lent, a halastavaknál – felelte Esme. – Nem emlékszel? Aznap, amikor megtanítottál a halakat etetni. Cleav elégedetten sóhajtott. – Ó, dehogynem, Esme. Emlékszem arra a napra, amikor megtanítottalak a halakat etetni. Újra csókolóztak, nyelvük és fogaik érzéki játékát kis puszikkal hangsúlyozták. – Emlékszel, hogy azt mondtad, okos vagyok? – kérdezte a lány a szerelmes csókok között. – Valóban mondtam – ismerte el Cleav. – De természetesen tévedtem. – Tévedtél? – Esme hátradőlt, hogy ránézzen. A férfi nevetett. – Miként lehetne okos egy nő, aki a délután kellős közepén a padlón hempereg a férjével? Esme belecsípett a fenekébe. – Épp olyan okos, mint az a férfi, aki vele hempereg. Nevetgélve, csókolózva, egymást felfedezve töltötték el a délutánt a betűző napsütésben, hogy alaposabban megismerjék azt, akit egész életükre társul választottak maguknak.

Esme elmesélte apja figyelmeztetését a zavarral kapcsolatban. – Azt hiszem, én majdnem bűnös vagyok – vallotta be Esme. – De egy kicsit sem szégyellem magam, pedig olyan meztelenül fekszem itt melletted, mint aznap, amikor megszülettem. – Nem egészen – javította ki Cleav, és meghúzta a harisnyatartót. – Azt hiszem, azért van ez, mert olyan régóta mutogattam neked a lábamat, teljesen elveszítettem minden szégyenlősségemet – mondta a lány. – El akartál csábítani? – kérdezte Cleav gúnyos felháborodással. Esme elpirult. – …akkor, az első nap… szóval, észrevettem, hogy tetszett neked a lábam. – Azért húztad fel a szoknyád, hogy megnézd, mit szólok hozzá? – Dehogyis! – kiáltott Esme. – Csak véletlenül. Legalábbis akkor – vallotta be. – Szégyelld magad! – szidta Cleav. – Bűnbe akartál csábítani, csak azért, hogy elvegyelek felségül. – Másként hogyan… – kezdte Esme, de mikor Cleav elhúzódott tőle, elhallgatott. Esme megrémült, mikor a férfi felállt mellőle. – Cleav, sajnálom. Én… Cleav a pulthoz támaszkodott, keresztbe fonta karját a mellén és megvetően felhúzta a szemöldökét. – Nem sikerült, kislány – mondta kereken. – Ellenálltam minden csábításodnak, és biztos vagyok benne, hogy az égben észrevették ezt, és a javamra írták. – De elvettél feleségül – mondta Esme, és felült. – De nem azért, mert te elcsábítottál.

– Ez igaz – jött rá Esme. Minden csábítása és próbálkozása kudarcot vallott. Nem esett bűnbe vele, csak az emberek hitték azt. – A város pletykája miatt vettél el feleségül – jelentette ki Esme halkan. Cleav lehajolt, és felemelte fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Emiatt a harisnyatartó miatt – felelte, és rámutatott Esme egyetlen ruhadarabjára. Esme megsimogatta a fél pár bűnös, gyönyörű rózsaszínfehér szalagot. – Azt hiszem, megbántad, hogy nekem adtad – suttogta, s a torkában valami furcsa csomó keletkezett, amitől alig tudott beszélni. Cleav nem válaszolt. Elfordult tőle. Meztelenül odasétált a bolt túlsó végébe, kinyitotta az egyik fiókot. Esme elpirult, és úgy érezte, a meghittség pillanatai elmúltak. A ruhájáért nyúlt. Olyan gyorsan elmúlt. Pár perccel ezelőtt még olyan biztonságban érezte magát, úgy érezte, megbecsülik. Cleav felé fordult, de Esme nem bírt ránézni. Most szégyellte magát. Cleav visszament hozzá, a fiókkal a kezében. – Maradj nyugodtan! – kérte a férfi. Erre Esme abbahagyta a ruhája keresését. – Ne öltözz fel még kicsikém! – mondta a férfi lágyan. Cleav egy lépésnyire megállt, és lenézett ifjú feleségére, aki meztelenül üldögél egy darab maradék rózsaszín krepdesinen. Rámosolygott és a feje fölé emelte a fiókot. – Micsoda? – kezdte Esme meglepetten, aztán boldogan felkacagott. Harisnyatartók hullottak a fejére, mint az eső.

14.

Cleav kilépett a keltetőházból, és meglátta Esmét, amint lustán, és elégedetten feküdt a tenyészhalak tavánál. – Lusta! – kiáltotta Cleav miközben felé tartott. Esme a hátára fordult, és kezével beárnyékolta a szemét. – Csak pihenek, Mr. Rhy – mondta ingerlő árnyalattal a hangjában. – Még csak három napja vagyok férjnél, és a férjem egy szemhunyásnyit sem hagy aludni. Cleav széles vigyorral ült le mellé a fűbe. – Ön most henceg vagy panaszkodik, asszonyom? – Éppen csak megállapítom a tényeket – felelte a lány hetykén, kihívóan. Cleav játékosan megcibálta egy kilógó hajtincsét a füle mellett. – A tényeknek egy részét, asszonyom, de nem az egészet – mondta könnyedén. – Azt elfelejti megemlíteni, hogy valaki két-háromszor is felkelti egy éjszaka azt a szegény, elgyötört férfit azzal, hogy állandóan rajta kúszik-mászik. Esme arca felragyogott. – Mi, hegyi emberek kilencen szoktunk egy ágyban aludni. Nekünk az a természetes, hogy összebújunk – jelentette ki. Cleav előrehajolt, és megcsókolta felesége orra hegyét. – Lassan nekem is egész természetes lesz. Cleav elégedett volt, rájött, miért nevezik a házasság első heteit mézesheteknek. Kétségei a nősülés iránt úgy elpárologtak, mint a pocsolyák szárazság idején. Esme kedves volt, vonzó, jókat lehetett viccelődni vele, és mohón vágyott az

ő érintésére. Cleav meglepődött azon, hogy soha, senkivel nem érezte magát ilyen nyugodtnak, mint vele. Egy ilyen nőnek sok mindent el lehet mondani. Esmével azt tehette, amit akart. Nem is tudta, de nem is törődött vele, mit követel a „helyes viselkedés”. Meghallgatta Cleav véleményét, de mindig volt saját véleménye is. De jó humorán és könnyed természetén túl az volt a fontos, hogy őszintén szerette Cleavet, önmagáért szerette, és ráadásul sohasem habozott ezt ki is mondani. Ez mámorító újdonság volt. – Mit csinálsz idekint? – kérdezte Cleav. – Azonkívül, hogy a férjeddel zsörtölődsz. Esme pajkosan mosolygott. – Csak álmodoztam egy kicsit. Azon töprengek, mennyire lennének felháborodva a vaderi jó emberek, ha meglátnának egy ifjú párt a fűben heverészni a délután kellős közepén. Cleav felhúzta a szemöldökét. – Nos, Mrs. Rhy, ezt sohasem fogjuk megtudni – felelte jókedvűen. – Nem mintha nem lennél nagyon nagy csábítás – ismerte el –, de ezek a halak nagyon éhesek. – Akkor etessük meg őket! – felelte Esme, majd talpra ugrott, és a kezét nyújtotta a férfinak, hogy felsegítse. Cleav megfogta a kezét, és akkor sem engedte el, mikor kettesben elindultak a takarmánytároló házba. – Néztem a halakat – mondta Esme –, hogy jobban megismerjem őket. Cleav mosolygott. – Még mindig úgy gondolom, nevet kellene adni nekik – mondta Esme, aztán vállat vont. – Több halunk van, mint ahány név a Bibliában. – Ó, nem is tudom. Ha végigmegyünk az összes ősapán, talán elég lesz. De nem szívesen nevezném, valamelyik szép pisztrángomat mondjuk Jehoshaphatnak. Esme nevetett.

Teleraktak egy vödröt a büdös darált hússal, és odavitték a vízhez. – Ezek a kedvenceim – mutatott Esme a lustán úszkáló halakra. – Olyan gyönyörűek! – ”Szivárványos” a nevük – mondta Cleav, megértően bólintva. – Nagyon szépek viszont enni jobban szeretem a „Barnákat”. Látványnak nem olyan szépek, de az ízük kitűnő. – Én nem tudnék enni belőlük – mondta Esme kelletlenül. – Pedig azért vannak. – Tudom. Nincs értelme érzelgősnek lenni az ennivaló eredete miatt. De olyan szépek. Amíg Cleav a többi tónál megetette a halakat, s megengedte, hogy Esme a kezéből etesse ezeket. A lány nagyon szerette ezt csinálni, Cleav pedig élvezettel nézte. Esme úgy érezte, ha Cleav halaival törődik, az egy kicsit olyan, mintha vele magával törődne. – Mik ezek a szürkék? – kérdezte. – Ezek, amelyek mindig a Szivárványos mellett úsznak. Cleav odanézett, ahová Esme mutatott. – Ez az „Acélfejű” – felelte. Ugyanaz, mint a Szivárványos. Esme értetlenül nézett fel. – Hogyhogy ugyanaz? Teljesen másképp néz ki. A férfi bólintott, és letelepedett mellé. – Az Acélfejű ugyanaz a hal, mint a Szivárványos – mondta, és követte tekintetével az egyik ezüstszürke Acélfejűt, amint elkapott egy falat húst a lány tenyeréből. – Csak menet közben lesznek másfélék. – Miért? – Tudod, a lazacfélék mind vándorolnak. – Vándorolnak? – Elmennek lefelé, a folyás irányába. Persze ha nem keríted be őket ilyen tavakban, mint ezt is itt. – Miért mennek el?

Cleav vállat vont. – Talán kíváncsiak. De az is lehet, hogy a megfelelő társat keresik. Senki nem tudja biztosan, miért, de ők azért csak vándorolnak. De ívás idejére mindig visszatérnek oda, ahol születtek. Esme bólintott. – Szóval, minden lazac vándorol, de a legmesszebb ezek az Acélfejűek jutnak. Életében egyszer ez a nagy szürke hal az óceánban úszott. – Az óceánban? – Igen – mondta Cleav. – A sós víztől lesz a Szivárványos szép színeiből ilyen szürke. – És a színe soha többé nem jön vissza? – Nem – rázta meg a fejét Cleav. – Ha egyszer járt a tengerben, örökre megváltozik. Hazajöhet ide, itt maradhat egész életében, és élhet a többi Szivárványos között, de mindig különbözni fog tőlük, amiatt, hogy valamikor messze járt. Az Acélfejű újabb falatért jött fel, és Esme különös szomorúsággal nézett rá. – Olyan, mint te, Cleavis. – Micsoda? – Olyan, mint te. Sohasem lehet belőle tengeri hal, de látta az óceánt, és az rányomta a bélyegét. Esme szembefordult férjével. – Te elmentél a városba, és az megváltoztatott téged. – Körülnézett, és körbemutatott. – Mindig itt fogsz élni, Vaderben, de a város rád nyomta a bélyegét, és már sohasem leszel olyan, mint mi, akik itt élünk. Cleav szótlanul bámult rá. Néhány percig csendben ültek. Esme lepillantott az Acélfejűre. – Nevet adok ennek a halnak. Cleav a vízből kivillanó ezüstös foltot nézte.

– Jó – mondta. – Hogy akarod elnevezni? A lány arcát széles, de kesernyés mosoly derítette fel. – Úgy fogom hívni, hogy Úriember. Együtt fejezték be az etetést. Esme halkan dudorászott magában, de Cleav hallgatott, szinte gondterheltnek tűnt. Igazán közel került Esméhez, de nyugtalanná tette, hogy a lány ilyen könnyen olvas benne. Valahogy bizonytalan lett ettől. Nem lett volna szabad a városi életéről beszélni neki. Még soha, senkinek nem mondta el. De akkor ez tűnt helyesnek. És olyan jó érzés volt, hogy ő megértette. Túlságosan is jó érzés volt. Állandóan vele szeretett volna lenni. El akart mondani neki mindent, ami történt, minden szót, amit kimondott, és minden bolond gondolatát, álmát. Azonban meg volt róla győződve, hogy egy férfinak nem lenne szabad így éreznie. Vagy talán ez a természetes? Elnézett a keltetőház másik végébe, ahol Esme a berendezést vizsgálgatta. Azon gondolkozott, nem ezt hívják-e szerelemnek. Esme Crabb nem olyan nő volt, akiről el tudta volna képzelni, hogy szerelmes lesz belé vagy feleségül veszi. De nem ez lenne az első alkalom, amikor tévedett. A természettudományban is így mennek a dolgok. Minden kutatónak vannak feltevései, amiket megpróbál igazolni. Elég gyakran előfordul, hogy a feltevés helytelennek bizonyul. Most is helytelennek bizonyult volna? Bele tud szeretni Esme Crabb-be? Talán igen. – Mi ez? – kérdezte Esme. Egy nagy, négyszögletű szerkezetet nézegetett, amiből egy fém hajtókar nyúlt ki. – Az egy hengeres ívódoboz – felelte Cleav, és odasétált hozzá, hogy megmutassa. – Ívódoboz? – Ezzel gyűjtöm össze a megtermékenyített petéket a pisztrángoktól – felelte. – Ez elég új dolog, de én nagyon szeretem. Sokkal természetesebb a halak számára.

Megforgatta a kart, hogy Esme lássa, hogyan működik. – A hal ide teszi a petéit, a tetejére. Amikor a hím megtermékenyítette, akkor a henger leviszi ebbe az alsó részbe, ahonnan kivehetem, és a keltetőházba vihetem, anélkül, hogy a halat bántanám. Esme közelebbről is megnézte a dobozt. Valójában három doboz volt egyben. A legfelső réteg egy háló volt, amit durva kavics borított. Alatta húzódott egy végtelenített drótszövet, amely a hengerekre feszült, és amelyet a kar forgatott. Esmét lenyűgözte ez a leleményes ötlet, és kíváncsi lett a működésére is. – Nem lehet a petéket egyszerűen a tóban hagyni? – kérdezte. Cleav megrázta a fejét. – Túl sok a ragadozó. Madarak, békák, gyíkok táplálkoznak halikrával. Nem szívesen vallom be, de a halaim között is vannak olyan buták, amelyek nem tudják megkülönböztetni a családjukat az ennivalótól. – Úgy érted, hogy megeszik a saját gyerekeiket? – kérdezte Esme tágra nyitott szemmel. – Megtörténhet. Ezért tartom az ivadékokat külön a szüleiktől, amíg elég nagyok nem lesznek, hogy megvédjék magukat. – Ez elég szomorú – mondta Esme. – Szerintem is – ismerte be Cleav. – A természet nem mindig olyan szép és kedves, ahogyan mi szeretnénk. Én a természet rendjét tanulmányozom, és nagyon szépnek tartom, de azt hiszem, kell, hogy legyen valamiféle egyensúly. – Milyen egyensúly? – Nehéz megmagyarázni – felelte Cleav, és összehúzott szemmel keresgélt a legjobb kifejezés után. – Vannak, akik úgy vélik, hogy az emberek igényei a legfontosabbak. A fákat ki kell

vágni, és termőföldet csinálni a helyükön, és hogy a veszélyes állatokat rendszeresen kell irtani. Cleav felsóhajtott, és a fejét csóválta. – Ennek ellentéte, amikor a természetvédők azt mondják, semmit nem szabad átalakítani. Azt állítják, hogy az embernek nem szabad magasabb intelligenciáját arra használni, hogy az állatok és a növények fölé helyezze magát. – De te, ugye egyik véleménnyel sem értesz egyet? – Nem – nevetett fel Cleav. – Én mindkettővel egyetértek – és kinézett az ajtón, a halastavak felé. – Olyan ez, mint amikor valakinek van egy rakás gyereke. Természetesen az a dolga, hogy gondoskodjon róluk, hogy minden napra jusson kenyér az asztalra. Cleav Esmére nézett. – De ez nem jelenti azt, hogy szó nélkül hagyja, ha a szomszéd gyerekei éheznek. Megfogta felesége kezét. – Érted, mit akarok mondani? Esme rámosolygott. – Csodálatos ember vagy, Cleavis Rhy. – Egyszerűen csak ember vagyok – felelte. – Próbálom azt csinálni, amit helyesnek tartok. Ezért próbálok például a halaknak olyan környezetet teremteni, ami lehetőség szerint hasonlít természetes élőhelyükhöz. Az ívódoboz is ebben nyújt segítséget. Sokkal természetesebb. – Természetesebb? – kérdezte Esme. – Mint mi? Hogy csinálják mások? – A legtöbb haltenyésztő egyszerűen megvárja, míg a hal szaporodásra képes lesz, és hálóval kifogja. Aztán megfogják a halat, és megnyomkodják a hasát. Ha nőstény, és érett, akkor a peték egyszerűen kipotyognak belőle egy edénybe. Aztán ott, az edényben megtermékenyítik, és úgy viszik a keltetőházba. A halaknak nem sok közük van az egészhez.

– És az ívódobozzal? – kérdezte Esme. Cleav bólintott. – Azokat az árkokat, amelyeket a tavak túlsó végén építettem, zúgónak nevezik. Amikor eljött az ideje, hogy a nőstény lerakja a petéit, igyekszik minél messzebbre felúszni, és valami csendes helyet találni nekik. – Elhelyezem ezt a dobozt a zúgó végében. Finom homokkal beszórom, hogy jó fészkelő hely legyen a számukra, és otthagyom. Cleav szeme csillogott az izgalomtól és a boldog emlékezéstől. – A nőstények feljönnek a zúgó legvégébe, választanak maguknak egy helyet, és lerakják a petéket. A hím állandóan nézi a párját, és amikor az otthagyja a petéket, azonnal odamegy, és a petékre helyezi az ikrát. – Ikrát? Cleav habozott. – Az ikra az az… szóval, amit a hím lerak a petére, hogy megtermékenyítse. – Ez is olyan, mint a pete? – Nem ez inkább egy folyadék, amit a hím a petékre spriccel. Esme kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – Úgy, mint az embereknél? – kérdezte bátortalanul, suttogva. – Az embereknél? – Tudod – mondta a lány elpirulva. Cleavnek tátva maradt a szája a meglepetéstől. Hölgyek nem szoktak ilyesmiről beszélni. Ahogy elmúlt a megdöbbenése, hangosan felnevetett. – Igen, Esme – felelte. – Úgy, mint az embereknél. Karjaiba szorította feleségét, és melegen megölelte. – Örülök, hogy a férjed lehetek – mondta. Ez volt a legtöbb, amit ki tudott fejezni új érzéseiből.

– Én is – vallotta be Esme. – Úgy örülök, hogy mi emberek vagyunk, nem pedig pisztrángok. – Miért? Nem tudsz úszni? – De nagyonis jól úszom, Mr. Rhy – felelte a lány. Egyáltalán nem erre gondoltam. – Akkor mire gondoltál? Mindig nagyon érdekel, hogyan működik az agyad. Esme nevetett. – Arra gondoltam, nem lenne jó pisztrángnak lenni, mert akkor nem lenne karod, amivel megölelj. A férfi erre elengedte, és a helyiség másik felébe sétált. – Ez igaz, Esme. De nem lenne az olyan szörnyű. Néha elég egy pillantás is. Hogy bebizonyítsa állítását, Cleav lassan végigpásztázta tekintetével Esme testét. Pupillái kitágultak a gyönyörtől. – Talán végrehajthatnánk egy tudományos kísérletet – javasolta –, hogy kiderítsük, vajon feltétlenül szükséges-e a tapintás ahhoz, hogy férj és feleség között szoros kapcsolat jöjjön létre. Cleav nem is várt felesége beleegyezésére, hanem forró, izgatott tekintettel simogatta a bőrét. Miközben az álla és a nyaka vonalát követte, izgalmában kissé kinyílt a szája. Lassan mellére siklott a tekintete, majd karcsú derekára és csípőjére. Aztán emlékezetébe idézte a szoknya alatt rejtőzködő hosszú, vékony lábat. Esme érezte, amint bizseregni kezd a bőre ettől a nézéstől. Felemelte az állát, kihúzta magát, és viszonozta a tekintetet. Olyan szép volt a férje, olyan erős, meleg és csodálatos. Olyan jószívű, és olyan őszintén és odafigyeléssel beszélt mindenről. Alig tudta visszatartani magát, hogy ne fusson a karjaiba. De a kihívásnak meg kellett felelni. Mellbimbói vágyakozva feszültek ruhája anyagához. De nem csak őrá lehet egy tekintettel ilyen hatást gyakorolni.

Esme szabadjára engedte a saját tekintetét. Cleav idegesen nyelt egyet. A lány tekintete bejárta az arcát, aztán széles vállát, amely olyan sok terhet hordozott, majd hosszú, izmos karját, amely erősen tudta őt ölelni, végül a nagy, hosszú kezét, amit mindig oly tisztán tartott, és amely oly gyengéden tudta őt simogatni. Esme az öröm és birtoklás melegségét érezte. Tekintete elkószált a férfias felsőtestről a nadrágja elejére. A férfi teljesen izgalomba jött. Esme elmosolyodott a látványra. – Csak egy dolgot a kísérlethez – mondta. – Mikor a halak egymást nézik, nincs rajtuk ruha. Cleav arcán kis mosoly ragyogott fel, majd inge gombjához nyúlt. Fényes, tavaszi vasárnap volt, és Rhyék – Cleav, Esme, no és Eula is – a templomba készülődtek. Esme boldogan dúdolgatott, miközben felvette az új ruhát, amit varrt magának. A rózsaszín nagyon jól állt neki, és szép színt kölcsönzött az arcának. Egy hete házasok, és úgy érzi magát, mintha a mennyországban lenne. Visszagondolt arra, hogy ma egy hete mennyire aggódott és félt. Könnyedén felnevetett. Cleav nem szereti, ez igaz. De olyan kedves, tiszteletreméltó férfi, olyan gyengéd és törődő, hogy jobb nem is kell. Esme szinte áhítattal simogatta meg új ruhájának szép anyagát, és boldogan felsóhajtott. Cleav olyan jó hozzá. – Ha elképzelem, miként bánna egy olyan nővel, akit valóban szeret – suttogta maga elé, aztán utálkozva nézett a tükörbe. Nem szabad az után vágyakoznia, amit sohasem kaphat meg. Egész életében nélkülözött, megtanulta értékelni azt, amije van. – Gyönyörű vagy – mondta Cleav az ajtóból.

– Tetszik? – kérdezte. – Remélem, nem baj, hogy elhasználtam az anyagot, de úgysem tudtad volna eladni. Tudod, nem szeretem, ha kárba mennek a dolgok. Cleav közelebb jött, és ujjai között morzsolgatta az anyagot. – A rózsaszín krepdesin – suttogta, majd közelebb hajolt. – Hogy sikerült kivenni belőle a foltot? – Nem sikerült teljesen – vallotta be Esme zavartan. – Úgyhogy a vállrész béléséhez használtam fel. Lágyan a szívére fektette a kezét. – Itt van. Cleav egy pillanatra megdermedt az érzésektől, amelyek elárasztották. Aztán gyengéden odahajtotta a fejét, ahol Esme keze feküdt. – Ó, Esme, én… – Cleav szinte megijedt saját szavaitól – …én nem érdemellek meg téged. Megcsókolta a lány mellét. És az egyik csók után jött a másik. Ha Eula Rhy nem kiáltott volna fel értük, pár perc múlva, a Rhy házaspár teljesen megfeledkezett volna a vasárnapi istentiszteletről. Cleav a két nő között lépkedett a templom felé. Még mindig remegett, de a nők könnyed társalgása egyszer csak felkeltette a figyelmét. – Nagyon szép a ruhád, Esme – mondta Mrs. Rhy udvariasan. – Köszönöm – felelte Esme. – Nem vagyok olyan jó varrónő, mint a nővéreim, de megpróbáltam minél többet kihozni az anyagból. – Finom anyag – helyeselt Mrs. Rhy. – Már kezdtem aggódni, csak nem akar Cleav örökké abban a sivár, szürke szoknyában járatni téged. Esmének a döbbenettől kinyílt a szája.

– Igazad van, anya – szólt közbe Cleav gyorsan. – Hanyag voltam, gondoskodnom kell megfelelő ruhatárról a feleségem számára. Odafordult Esméhez, és kedvesen rámosolygott. – Ma délután lemehetnénk a boltba, és végignézhetnénk az anyagokat. Biztosan találsz néhány dolgot, ami tetszeni fog. – Én igazán nem… – habozott Esme. – Úgy értem… nem kell új ruhákat ajándékoznod nekem. Nyilvánvaló volt Esme zavara, de Cleav nem hagyta annyiban. – Butaság, én nem ajándékozom neked a ruhákat. A feleségem vagy. Ami az enyém, az a tiéd is. Ez az Isten és az emberek törvénye is. Esme viszont úgy érezte, már így is túl sokat kapott, és megalázónak érezte, hogy tovább terhelje a férjét. – Tényleg nincs szükségem semmire – ragaszkodott a magáéhoz. – Megszoktam a régi ruháimat. Engem nem zavar. – De engem zavar! – vágott közbe Eula Rhy, nem túl kedvesen. Cleav anyjára nézett. – Új ruhákat kell hordanod! – mondta gyengéden Esmének. – Azt akarod, hogy a vaderiek azt higgyék, nem tudlak eltartani? – Természetesen nem – felelte –, de mindenki tudja… – Mindenki tudja, hogy a feleségem vagy. És egy úriember felesége mindig olyan jól öltözik, ahogy csak tud. Cleav olyan hajlíthatatlan volt, hogy Esmének nem maradt más választása, mint beleegyezni. A szavai azonban továbbra is ott csengtek a fülében, és elsötétítették könnyed reggeli hangulatát. Egy úriember felesége. Cleav anyja már az esküvő éjszakáján megmondta. Hogy is tudna az egyszerű, szegény Esme Crabb valami ilyesmivé felnőni? Időben odaértek a templomba. Cleav lovagiasan átkísérte a két nőt a tömegen, időnként megállt egy-egy emberrel szót

váltani. Büszke volt a mellette lépkedő fiatal nőre. Gyerekkora óta nem érezte ezt az erőt, a valakihez tartozás, és a teljesség érzését, mint most. Hibái és gyengeségei ellenére, sőt, majdnem azokért, szerette őt Esme, a hegyvidéki haltenyésztőt, és kisvárosi bolttulajdonost. Nem kívánta tőle, hogy valaki más legyen. Ebben az édes, értékes percben Cleavis Rhy teljesen átadta magát a boldogságnak. Esme viszont nem repesett a boldogságtól mikor először ült le férje mellé, balról a második sorba. Minden tekintet rájuk irányult. Máskor Esme úgy fogta volna fel a dolgot, hogy az ifjú házasok első nyilvános megjelenése természetszerűleg rájuk irányítja a figyelmet. De most annyira aggódott amiatt, hogy ő egy „úriember felesége”, hogy kritikus ítéletként értelmezte. Sophrona Tewksbury közeledett a templom közepén, tettetett közömbösséggel. Tökéletes mosollyal állt meg Cleav és Esme padja mellett. – Jó reggelt! – köszönt, és kedvesen kezet nyújtott Cleavnek. A férfi megfogta a kezét, és felállt. – Jó reggelt, Miss Sophrona. Ön ma is ugyanolyan szép, mint mindig. Esme nem tudta, fel kell-e állnia vagy sem. Attól félt, hogy általános megrökönyödést vált ki a gyülekezetből, ezért kicsit habozott, aztán felállt. – Ó, de csodálatosan nézel ki! – kiáltott fel Sophrona őszintén. – Tudtam, hogy ez a rózsaszín tökéletesen fog állni neked. – Kö… köszönöm – hebegett Esme. Sophrona előrehajolt, és átölelte Esmét, testvéri csókot nyomva kipirult arcára. – Tudom, hogy nagyon sok a dolgod, be kell rendezkedned új otthonodban – mondta Sophrona könnyedén. – De ha lesz

egy kis időd, gyere át hozzám egy limonádéra valamelyik délután. – Természetesen – tört ki Esméből. Sophrona melegen mosolyogva továbbment a zongorához, kecsesen leült a padra, és azonnal játszani kezdett. – Olyan kedves – suttogta Esme maga elé. – Igazi úrihölgy – felelte szintén súgva Eula Rhy. – Jobb lesz, ha megtanulsz te is így viselkedni. Esme csomót érzett a torkában. Soha nem lesz belőle Sophrona Tewksbury, ha egy tucat élete volna, akkor sem. Cleavisre pillantott. Bárcsak átölelné, megcsókolná, s azt mondaná neki, hogy szép. De a házasság, figyelmeztette önmagát, nem csak a hálószobában játszódik. Minden módon meg kell tanulnia, hogy jó feleség legyen. Esme az egész szertartás alatt el volt foglalva saját gondolataival, a tiszteletes szavai nem jutottak el hozzá. Egyszer fordult hátra, amikor az apja és a nővérei késve beléptek, mint mindig. Egyébként igyekezett úgy tenni, mintha odafigyelne. A templom elején ülve nem lehetett úgy elkalandozni, mint azoknak, akik a hátsó padokban foglaltak helyet. A szertartás véget ért, és Esme azt remélte, gyorsan eltűnhetnek. – Olyan fényes vagy, mint egy új penny – szólt oda neki Pearly Beachum hangosan, és átölelte Esmét, mintha rég elveszett lányát találta volna meg. – Köszönöm – fulladozott Esme. – Az asszony ölelése szinte kiszorította belőle a levegőt. – Wilma, gyere, nézd ezt a ruhát! – hívott oda Mrs. Beachum egy másik nőt. A két asszony ámuldozott az anyagon. Pearly odahajolt Esméhez, és a fülébe súgta:

– Fogadok, hogy az a két butuska nővéred kikericssárga lett az irigységtől! Esme először meglepődött, aztán feldühödött. Ezek az öreg pletykafészkek azt hiszik, hogy azért, mert feleségül ment Cleavis Rhyhoz, most már nem tagja többé a Crabb családnak? – Bocsássanak meg – mondta olyan gőgösen, ahogy csak tudta. – Beszélnem kell a családommal. Már egy hete nem láttam őket. Esme gyorsan, szinte kétségbeesetten keresztültört a tömegen az apjához. – Jó napot, apa! – mondta, és megpuszilta Yo nem igazán szépen borotvált arcát. – Nocsak, az én kis asszonylányom – mondta nevetve az apja. – Nagyon szép vagy ma, kicsi Esmém. Gondolom, az öreg Rhy még nem kezdett el verni. – Sohasem fog megverni – jelentette ki a lány gúnyosan. – Nagyon gyengéd és kedves. – Esme elpirult a tenyere mögött. – Nagyon boldog vagyok, apa. Az öreg örömmel bólintott. – Bizony, jólesik ezt hallani. Ha valaki, akkor te megérdemelsz egy kis boldogságot. – Ó, Esme! – üdvözölték az ikrek sikoltozva, nevetgélve és elárasztották kérdéseikkel. – Gyönyörű a ruhád! – kiáltott fel Adelaide. – Vannak más ruháid is? Mikor jöhetünk el megnézni? – kérdezte Agrippa. Esme elhárította a kérdéseket, ahogy tudta, és elindult. De megígérte, hogy hamarosan meglátogatja őket. Cleav már várta. – Nem kellett volna sietned – mondta neki, és belekarolt. – Anya Tewksburyéknél ebédel. Én azt mondtam, hogy mi szívesebben maradunk kettesben.

Cleav melegen rámosolygott, de Esme annyira belemerült gondolataiba, hogy nem is vette észre. Pár percig szótlanul lépkedtek. Esme megpróbált rendet teremteni a fejében kavargó káoszban. – Mikor költözhet hozzánk a családom? – bökte ki hirtelen. – Tessék? – Mikor költözhet hozzánk a családom? Már egy hete házasok vagyunk. Nem gondolod, hogy ez az idő elég volt arra, hogy kettesben legyünk? Cleav szemöldökét gondterhelten összehúzta. Amikor feleségül vette Esmét, nem sokat törődött a családjával. Valóban azt várja tőle, hogy befogadja őket? – Nem vagyok benne biztos, hogy valóban hozzánk kell költözniük – kezdte Cleav óvatosan. Esme tágra nyílt szemmel nézett rá. – Ugyan miért nem? Cleav habozott, nem igazán tudta, mit mondjon. – Nem nagyon szokás, hogy a menyasszony családjával együtt költözik a vőlegényhez. – Engem nem érdekel, mi a szokás – mondta Esme. – Engem a családom érdekel. – Nem akarsz kettesben maradni velem? Én azt hittem, hogy neked is sokat jelentett, amikor kettesben lehettünk. – Tényleg sokat jelent – hangoztatta Esme. – A családom nem változtat semmit a dolgokon, hiszen az anyád úgyis velünk lakik. – Azt akarod, dobjam ki az anyámat az utcára? – Dehogyis! – Esme amilyen dühös volt, éppoly hajthatatlan. – Én nem akarom, hogy kidobd az anyádat az utcára. De te sem akarhatod, hogy az én családom egy barlangban éljen! Cleav nem tudott ezzel vitába szállni. Egész életében nem látott még lakóhelyet, ami annyira alkalmatlan lett volna a lakásra, mint Yohan Crabb hegyi barlangja.

– Persze, szeretnék én segíteni a családodon – kezdte próbaképpen –, csak eddig, bevallom, nem jutott eszembe. – Nem jutott eszedbe? – mondta Esme nyíltan. – Milyen önzőnek hihetsz te engem! – Önzőnek? – Azt hitted, csak magam miatt akarok hozzád menni, és abban a nagy házban élni? Cleavis szívébe késpengeként hasított bele a hideg félelem. – Fent ültem abban a barlangban – folytatta Esme, anélkül, hogy észrevette volna férje elsötétülő arcát. – Láttam ezt a nagy, régi házat, amiben csak ketten éltek az anyáddal. És tudtam, hogy bőven lenne benne hely az egész családom számára. – Igen – felelte Cleav nagyon halkan.

15.

Miután Cleav beleegyezett, hogy Esme családja odaköltözzön hozzájuk, a lányt meglepte, milyen sietséggel bonyolította a dolgot. Vasárnap délután otthagyta őt a boltban, hogy válogassa ki a szöveteket, amiket szeretne az új ruháihoz, ő maga pedig felment a hegyre, hogy Crabb-bel beszéljen. – Teljesen igazad van – mondta valami furcsa, új, hűvös modorban. – Az én rokonaim nem élhetnek a hegyen, egy barlangban. Különösen, hogy ilyen nagy áldozatot hoztál értük. Esme nem értette, miféle áldozatról beszél. Talán azokról az évekről, gondolta, amíg ő főzött és mosott rájuk. Meg akarta kérdezni, de nem volt rá ideje. Cleav egy pillanat múlva már el is tűnt. Kedden apja és nővérei beköltöztek a nagy házba. Eula Rhy újból rohamot kapott, és ágynak esett. – Vidd le a lányokat a boltba, ők is válasszanak maguknak valami ruhaanyagot – mondta Cleav. – Az egész nyarat rászánhatjátok, hogy megvarrjátok az új ruhatáratokat. Esme azzal akarta tölteni a nyarat, hogy megismerje a férjét. – Túlságosan nagylelkű vagy – tiltakozott, de Cleav nem törődött vele. – Apádnak is szüksége lesz néhány ruhadarabra – folytatta. – Nem hagyhatjuk, hogy úgy járjon, mint egy csavargó. Esmének rosszul esett Cleav hideg viselkedése, és aggasztotta szótlansága. A költözés minden mozgalmassága közben természetes, gondolta Esme, hogy nincs annyi idejük egymásra. De amikor hiába várt rá az ágyban éjjel, Cleav pedig a könyvtárban üldögélt, Esme komolyan aggódni kezdett.

Miután kivitatkozták magukat, Cleav látszólag maga is akarta, hogy Esme családja jobb körülmények között éljen, jobban öltözzön. De az már nem volt világos, mi vitte rá erre. Azért csinálja, mert törődik vele? Vagy azért, mert szégyelli? Ezeket a gondolatokat azonnal el akarta űzni a fejéből, mert butaságnak tartotta. Cleav kedves, gyengéd, szerető férj. Nem olyan hiú, hogy lenézné az ő szegénységüket. De a gondolattól nem tudott megszabadulni. Cleav beszéde, ruhája, háza mind úgy volt tervezve, hogy úriemberként mutassa be őt. Felesége és annak családja azonban határozott visszalépést jelentett. Visszacsengtek fülébe anyósa szavai: „Ha valóban ismernéd Cleavet, akkor észrevetted volna, mennyire nem illesz hozzá.” Esme attól félt, talán igaza volt az anyósának. Lehet, hogy mégsem ismerte Cleavet olyan jól, mint ahogy azt hitte. És valóban nem illik hozzá. Mielőtt férjhez ment, csak a családja érdekeit tartotta szem előtt. Most viszont csak azt akarta, ami Cleavnek jó. Talán egy úrihölgy lenne jó neki. De ő csak egy hegyi lány volt. Igenis meg tudok változni! – jelentette ki magának határozottan. Cleavnek van pénze, és ő jobban öltözhet, mint bárki a városban. És a családja is. Igaz, hogy csak egyszerű hegyi emberek, de tudnak finoman öltözni és beszélni, ha akarnak. Esme biztos volt benne. Ezt tűzte ki maga elé célul. Lett is annyi dolga, mint még soha. Az idősebb Mrs. Rhy úgy tűnt, fel sem kel az ágyból. Esme egész nap az ő utasításait teljesítette. Részben azért, mert ő még sohasem volt beteg, és nem tudta, milyen szörnyű lehet. Részben pedig azért is, mert valahogy bizonyítani szerette volna Cleav anyjának, hogy jó feleség és jó meny tud lenni. De a hét múlt, és Eula Rhy állapota semmi javulást nem mutatott. Hat emberre kellett főznie, takarítani, mosni, így Esmének nem sok ideje maradt, hogy Cleavvel legyen a boltban. Még

kevesebb, hogy a halaknál segítsen. Úgy tűnt, szinte alig van egy percük egymásra – eltűntek a halk beszélgetések, nem osztották meg titkaikat többé. Esmének hiányzott az a meghittség, de úgy gondolta, biztosan az ő hibája. Lehet, hogy most már megszűnt az újdonság varázsa, és Cleav unalmasnak találja a vele való beszélgetést. Talán a modora túl durva vagy már nem igazán tetszik neki. Úgysem fogja sosem megszeretni. Ez a gondolat összeszorította Esme torkát, és szúró érzést okozott a szívében. Meg fogja szerettetni magát, fogadkozott. Csak azok a különleges éjszakák adtak némi reményt, amikor a férfi nem bírta ki nélküle. Addig szerették egymást, míg sem beszélni, lélegezni, gondolkozni nem tudtak. Egyetlen férfi sem tudna ilyen gyengéd, ilyen törődő lenni, ha nem érezne iránta semmit, bizonygatta magának Esme. Egyszerűen csak értékesebbé kell válnia a szemében. Esme megrándult a gondolatra. Egész életében magasan hordta a fejét, nem engedte, hogy a világ elítélje a nevéért vagy a szegénységéért. Most pedig azt vette észre, hogy saját ujjával mutat magára gúnyosan. Esme aggodalmasan rázta a fejét. Összehajtogatta a kenyértésztát a meglisztezett asztalon, és keze élével megütögette. – Már megint folytatod, kicsi Esmém – figyelmeztette az apja. Esme kíváncsian nézte, mit akart ezzel mondani. – Mit folytatok? – Azt, hogy mindenkivel törődsz, csak magaddal nem – válaszolta Yo, őszinte türelmetlenséggel. Esme elutasítóan rázta a fejét. – Én nem bánom – mondta.

– És a férjed? – kérdezte az apja. – Ő sem bánja, hogy hajnaltól estig dolgozol, nincs segítséged, és sosincs egy perced a számára? – Cleav nagyon megértő – mondta Esme védekezően. – És ti vagytok a családom. – A családod? – hümmögött az öreg. – A család az család. A te családod a férjed. Mi többiek csak rokonok vagyunk. Esme egy kicsit megsértődött, hangja élesebb lett. – Én azt hittem, örülni fogtok, ha egy tiszta, száraz házban lakhattok a barlang helyett. Yo Crabb összefonta karját a mellén. – Örülök is, kicsi Esmém – mondta. – De nem azon az áron, hogy fiatalon halálra dolgozod magad, mint édesanyád. Négy nő és egy öregember van a házban, nem neked kellene minden munkát elvégezned. Esme nem csillapodott le. Kételkedve nézett apjára. – Igazad van, apa – felelte ravaszkodva. – Te milyen munkát akarsz elvállalni, hogy segíts nekem? Az öreg elvigyorodott. – Nekem nem sok hasznomat veheted, ez az igazság – vallotta be. – De játszom neked egy kicsit, és felvidítalak. Mosolya felderítette volna öreg, sötét barlangjukat is. Esme nem először érezte meg, hogy keményen dolgozó, gyakorlatias édesanyja mit talált „Vader leglustább férfijában”. – Jó, apa – mondta csendesen. – Játssz nekem valami vidámat. Egy perc múlva Yo rákezdett az Öreg Rosin fürge dallamára. Esme lábával verte a ritmust, miközben négyfelé osztotta a tésztát, és a tepsibe helyezte. Az ikrek befutottak a varrószobából, fürge léptekkel, s tapsoltak, és énekeltek. Az életem vidám és gondtalan,

És engem soha senki se bánt, Míg mások a pénz után futnak, Én az öreg Rosin maradok csupán. Már legalább tíz versszakot végigénekeltek, tapsoltak, nevettek, s mindannyian teljesen feloldódtak. Hirtelen felpattant a konyhaajtó. – Te jó ég! – kiáltott fel Eula Rhy, amint meglátta őket. – Az isten szerelmére, miért csináltok itt ekkora lármát a délelőtt kellős közepén? Yohan abbahagyta a játékot, és a melléhez támasztotta a hegedűt. – Ó, mama! – kezdte Esme, elszégyellve magát a könnyelműségéért. – Beteg? – vágott közbe Yo. – Az vagyok! – Eula szinte ordított. – Nagyon rossz idegállapotban vagyok. Yo bólintott. – Igen, hallottam. – Komolyan a hegedűjére pillantott, és ártatlan képpel kijelentette. – Mindig is azt hallottam, hogy a zenének gyógyító ereje van – mondta. – De nem az ilyen zenének – tiltakozott Eula sértődötten. Yohan felhúzta a szemöldökét. – Pedig ezen a héten először kelt fel az ágyból, emiatt a zene miatt. Eula dühösen kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Esme közbelépett. – Jöjjön, mama, üljön le, még mielőtt kimeríti magát! – Esme karjánál fogva egy székhez vezette az idős nőt. – Hozhatok valamit? Egy kis forrásvizet? Vagy egy pohár írót? – Teát! – követelte Mrs. Rhy gőgösen.

– Természetesen – felelte Esme, és gyors, figyelmeztető pillantást vetett a többiekre, miközben sietett feltenni a teáskannát. – Apa – mondta tekintélyének tudatában. – Játssz valamit mamának, ami megnyugtatja az idegeket. Yohan rosszalló pillantást vetett Eula Rhyra, de azért rákezdett egy lágy, édes dallamra. Az ikrek énekeltek hozzá. Ragyogtak ránk a csillagok. A füvön holdsugár fénylett. Egy augusztusi esti sétán Hazakísértem Nellykémet. Eula Rhy arca először kősziklához hasonlított, de a zene lassan belopózott a szívébe. Mire Yohan a harmadik, utolsó versszakba belekezdett, Eula altja csatlakozott az ikrek szopránjához. – Nagyon szép hangja van, Mrs. Rhy – bókolt Yo. – Ismeri azt, hogy „Az öreg favödör”? Az éneklés folytatódott. Esme közben elkészítette anyósának a teát, és végezte tovább a munkáját. Behozta a lepedőket a szárítókötélről, majd Eula hirtelen felállt. – Ó, a vasalás! – kiáltott fel izgatottan, mint egy kisgyerek, ha új játékot kap. – Hadd csináljam én! – Jobban érzi magát? – kérdezte Esme, őszintén meglepődve az asszony szemmel látható jó hangulatán. – A szórakozástól van – mondta Yo meggyőződéssel. – Nos, hölgyeim – folytatta a hegyvidéken szokásos udvarlói modorban. – Olyan szépen fogok hegedülni, hogy a házimunka úgy fog folyni a kezeik között, mint a falevelek a folyó hátán. És tényleg úgy hegedült. Esme szerint még nem játszott ilyen vidáman az apja, mióta ideköltözött. Arra gyanakodott, hogy

Yo fent járhatott a hegyen, onnan hozta ezt a zenéhez szükséges hangulatot. – El tudja játszani azt a dalt a medvéről, aki golyóra vágyott? – kérdezte Eula. Crabb csak egy mosollyal válaszolt, és rázendített. Pár perc múlva az ikrek behozták varrnivalójukat a konyhába, ott varrtak és besegítettek a házimunkába, közben nevettek, tapsoltak, ringatóztak a zenére. Mrs. Rhy még néhány kopogós tánclépést is megmutatott a lányoknak. – Nagyon jó táncos voltam fiatalkoromban – büszkélkedett. – Persze, ez akkor történt, még mielőtt Mr. Rhy és én beléptünk volna a Szabad Akarat Baptista Egyházába – magyarázta kis szomorkás sóvárgással a hangjában. – Minden táncmulatságon ott voltunk, és szétrúgtuk a padlót! Esme elámult. A Szabad Akarat Baptista Egyház mindenféle táncot bűnnek tartott, így Esme és az ikrek sem táncoltak soha egy lépést sem. Amint Yo előre megígérte, a házimunkát sokkal könnyebben és gyorsabban elvégezték. Esme őszinte meglepetéssel vette észre, hogy a férje áll az ajtóban. – Az ég szerelmére, mi folyik itt? – kérdezte mennydörgő hangon Cleav. – Már a kapunál hallottalak benneteket! – Csak jól érezzük magunkat, Cleav – mondta neki Mrs. Rhy. – Yohan azt mondta, játszik valamit, én meg úgy gondoltam, megmutatom az ikreknek, milyen volt az igazi vidéki kopogós. – Azt ünnepeljük, hogy édesanyád jobban érzi magát – tette hozzá Yo segítőkészen. – Ó! – Cleav szemmel láthatólag nem jutott szóhoz. – Örülök, hogy jobban vagy, anya – mondta végül. – A vacsora mindjárt az asztalon lesz – mondta Esme. – A kedvencedet csináltam, sült csirkét. De férje különös hűvös pillantással nézett rá.

– Sült csirke? Vasárnap van, és nekem senki sem szólt? A délután nagyon hosszú volt Cleav számára. Délben úgy viselkedett, mint egy morgós öreg medve, kizárólag egyszótagú szavakat használt. Az ízletes sült csirkét egy hegyi oroszlán finomságával, egy bakkecske jólneveltségével ragadta meg. Egyetlen dicsérő szó sem hagyta el az ajkát. A szívében érzett hideg megfagyasztotta a szavait is. Kipirult arcú, nevető anyjának a látványa, és a Crabb család vidámsága éles ellentétben állt saját sötét hangulatával. Azóta a szerencsétlen vasárnap óta Cleavet állandóan az a tudat gyötörte, hogy a felesége, Esme Crabb Rhy, a házáért ment hozzá feleségül. Ez tény, emlékeztette magát újra meg újra. És Esme Crabbnek még annyi ízlése sincs, hogy értékelje az épület légkörét. Kékre akarja festeni! Miért is törődik vele? – kérdezte magától Cleav többször is. Azért vette feleségül, mert muszáj volt. Nem kevesebb, mint a társadalom követelése miatt volt kénytelen lealacsonyodni egy ilyen kis harapós csitrihez, mint Esme Crabb. Egész Vaderben nem várta volna egy teremtett lélek sem, hogy ebből szerelem lesz, ő maga a legkevésbé. Azt hitte, hogy a lány szerelmes volt belé, kívánta, akarta őt, saját magáért. Szüksége volt rá, az igaz. Azért, hogy segítse az apját és a testvéreit, hogy fedelet adjon a fejük fölé. Lelkének egyik része haragudott Esmére, másik része azonban megértette. Épp úgy, ahogy ő is kötelességének érezte, hogy otthagyja az iskolát, és hazajöjjön az anyjához a nagy bajban, Esme is felelősnek érezte magát a családjáért. Ő volt az, aki gondoskodott róla, hogy tető legyen a fejük fölött, és étel az asztalukon. Nem lehet hibáztatni, ha olyan megoldást keresett, ami mindkettőt biztosítja. A vele kötött házasság volt ez a megoldás.

Visszaemlékezett arra a régi napra, amikor Esme bejött a boltba, és nyíltan megkérdezte, nem akarja-e feleségül venni. Természetesen nem volt szerelmes belé. Hiszen nem is ismerte. Cleav önmagán gúnyolódva rázta meg a fejét. Csak képzelődött. Minden a helyére került, és még nem is tudta Esmét hibáztatni. Megpróbálta naiv, vidéki fortélyaival elcsábítani, ő pedig könnyedén belebonyolódott a cselszövésbe. Akkor miért olyan fájdalmas még csak rágondolni is? A büszkeség? Hogy egy nő rászedte? Igen, részben ez is. De már elég régóta dolgozik az üzleti életben, volt alkalma mindenféle csalásokat látni, tudhatja, hogy időnként mindenki lehet bolond. Itt valami másról van szó. Valami, ami jobban fáj, mint a megsértett büszkeség. Nem volt bátorsága, hogy kimondja, de attól még létezett. Esme kétszínűsége azért fáj ennyire, mert szerelmes belé. Nincs más magyarázat. Már korábban is gyanította, de elvetette a gondolatot. De ez a fájdalom a szívében mással nem magyarázható. Visszaemlékezett azokra az első, édes, hazug napokra, és sóhajtva siratta elmúlásukat. Aztán indulatosan odavágta a tollseprűt a fürdőkádakhoz. – A fene vigye el! – panaszkodott keserűen. Valaki más nő bizonyára tudná őt szeretni. De más nők nem számítanak többé. Neki Esme kell. Azt akarja, hogy szeresse. És eltökélte, hogy meg fogja nyerni a szerelmét. Csak az a kérdés, hogyan. Bármit megad neki, amit csak akar. De ő nem az a fajta nő, aki az ilyesmivel sokat foglalkozna. Nagyon jó együtt az ágyban, emlékeztette magát. De vajon ez elég, hogy az ember elnyerje egy nő szerelmét?

Így, ahogy ő csinálja, biztosan nem, dörmögött Cleav maga elé félhangosan. Már napok óta nem ölelte meg. Attól félt, hogy a szenvedély tüzétől fűtve kiteregeti érzéseit, és ez mindkettejüknek kényelmetlen lenne. De nem bírta ki nélküle. Kívánta Esmét. Még most is kívánta. Ez jó kezdés lehet. De meg kell próbálnia, hogy a barátjává is tegye. Meg kell próbálnia megérteni őt. Megosztani a problémáit, az egész életét. Az ajtó fölött megszólalt a csengő, és Cleav felpillantott, hogy lássa, ki jött. Yohan Crabb volt az. – Mire van szükséged, Yo? – kérdezte Cleav olyan türelmesen, ahogy csak bírta. Az öreg vállat vont. – Az égvilágon semmire – felelte könnyedén. – Csak azok annyit sürögnek-forognak odabent a házban, gondoltam, lejövök, megnézem, mit csinálsz. Cleav egy pillanat alatt döntött, és a köténye szalagjáért nyúlt. – Megkérlek, vedd át a boltot egy pár órára. – Mi van? – kérdezte Yo, szinte elnémulva a döbbenettől. Cleav odanyújtotta neki a kötényt. – Ott van az árjegyzék a kassza melletti fiókban. Ha valami olyat kérnek, amin nincs rajta az ára, ott nézd meg. Yohan teljesen elképedve megpróbált tiltakozni. – De hiszen én még olvasni is alig tudok. – Csináld, ahogy tudod – felelte Cleav nemtörődöm legyintéssel. – Nekem most fontos dolgom van. – A halakhoz mész? – kérdezte Yo szinte vádló hangon. – Nem – válaszolt Cleav az ajtó felé menet. – A feleségemmel van egy kis dolgom. A hold már felkelt. Esme a tükör előtt a haját fésülte. A finom bolti szappan, amit Mrs. Rhy samponnak hívott, olyan lággyá,

selymessé varázsolta a haját, mintha tojással mosta volna. De Esme gondolatai messze jártak. Ma délután a varrószobában üldögéltek. Esme éppen anyósa egyik viccén nevetett, közben csodálkozott Mrs. Rhy hirtelen változásán. Cleav hirtelen megjelent az ajtóban. – Anya, húgaim – üdvözölte a nőket udvarias fejbólintással. – Ha megbocsátotok a feleségemnek, szeretnék beszélni vele egy percre. Esme meg sem várta a válaszukat, azonnal utána sietett. – Mi történt? – kérdezte, de Cleav nem felelt, hanem karjánál fogva felvezette a lépcsőn. Esmét aggasztotta ez a szótlanság. Látta délben, hogy nagyon mérges. Éveket töltött azzal, hogy megpróbált tökéletes úriemberré válni, úriember házában úriember módjára élni. És pár hét sem kell hozzá, ifjú felesége táncteremmé alakítja a konyhát, sőt még az édesanyjából is előhozza hegyvidéki neveltetését. Cleav talán úgy látja, hogy viselkedésével nagyon megszegi a szabályokat. Haragszik? Szemtanúk nélkül akarja megbüntetni? Cleav kinyitotta szobájuk ajtaját, és előreengedte Esmét. A lány kissé félve lépett be. Mikor hallotta, hogy halkan bezáródik mögötte az ajtó, megfordult, és meg akarta kérdezni. Azonban nem volt ideje egyetlen szóra sem. Cleav átölelte, s forró, szenvedélyes, mohó csókban forrtak össze. Esme vére fellángolt, és hevesen viszonozta a csókot. Ujjaival beletúrt a férfi hajába, felnyögött a gyönyörtől, és szorosan hozzásimult. Cleav is egyre jobban magához szorította. – Édes drágaságom, kicsikém – nyögött fel. – Annyira kívánlak.

Gyengéd és édes, ugyanakkor heves, szenvedélyes csókokat váltottak. Mindketten nyíltan kimondták érzéseiket, de egymást nem hallották. Cleav türelmetlenül kigombolta Esme ruháját a hátán, ő pedig, szabaddá téve a kezét, levette a blúzt, ami nagy csábítást jelentett Cleav ajkainak. – Olyan szép vagy – mondta a férfi nyersen. – És az enyém vagy. Örökre az enyém… Most, este, miközben saját magát nézte a tükörben, Esme még mindig remegve idézte fel azt a gyönyört. Ez a délután maga volt a mennyország. De az egész házaséletet nem lehet az ágyban leélni. Cleav felizgatta, becézgette, kielégítette. De az első néhány nap meghittsége nem tért vissza. Cleav nem beszélt többé sem mindennapjairól, sem az álmairól. Mintha valamivel elriasztotta volna. Esmének egész életében mindig sikerült azoknak a szükségleteit kielégíteni, akiket szeretett, de most nem is tudta biztosan, Cleavnek mire van szüksége. Esme halk kacagásra lett figyelmes odakintről, a kertből. Nem tudta kivenni a szavakat, de felismerte nővére és Armon hangját. Ma Agrippa napja volt. Adelaide-dal együtt egész nap rohammunkában dolgoztak, hogy befejezzék új perkálruháját. Nagyon csinos volt benne, mikor lejött a lépcsőn. Esme csak remélte, hogy egy olyan kicsapongó, erőszakos paraszt, mint ez az Armon is, tudja értékelni a munkájukat. A kertben elhallgattak a hangok. De ajtónyitás nem hallatszott. Esme kíváncsian az ablakhoz lépett. Odalent, a bejárat előtt Armon és Agrippa szenvedélyes ölelésben tapadtak össze. Túlságosan szorosan simultak egymáshoz, ahhoz képest, hogy még csak el sem voltak jegyezve, és Agrippa nem tiltakozott.

Esme éppen ki akart szólni, hogy kifejezze rosszallását, amikor végre befejezték a csókot, és Armon karnyújtásnyi távolságra eltartotta a lányt. A beszélgetés túl halk volt ahhoz, hogy Esme hallhatta volna, de látszott, hogy Armon éppen jó éjszakát kíván. Egy utolsó vágyakozó pillantással Agrippa besietett. – Az ég szerelmére! – dörmögte Esme magában. – Ez túlságosan közel volt. Feltétlenül beszélnie kell Agrippával. Ezúttal Armon úriemberként viselkedett, de Esme egészen biztos volt benne, hogy nem lehet arra számítani, hogy mindig ilyen lovagias lesz. Már épp el akart jönni az ablaktól, amikor a gesztenyefa mögött valami mozgást vett észre. – Mit csinálsz te itt? – hallotta Armon hangját. – Leselkedsz? Pajkos nevetéssel Adelaide bújt elő a fa mögül. Esme nem hallotta, mit válaszolt, de rémülten látta, hogy Hightower karjaiba vetette magát. Adelaide ugyanúgy csókolta Armont, mint Agrippa. Túl közel, túl sokáig, túl veszélyesen. – Te jó isten! – kiáltott fel Esme magában. Ennek véget kell vetni. Ha nem tesznek gyorsan valamit, ezek hamarosan kettős esküvőt fognak tervezni, méghozzá ugyanazzal a vőlegénnyel. Esme annyira megdöbbent, hogy nem is vette észre, hogy Cleav bejött, csak mikor megérintette a vállát. – Mit nézel? – kérdezte. Esme nem válaszolt. Férje kihajolt az ablakon. – Hmmm – mondta, amint észrevette tekintete célpontját. – Jó éjszakát, Hightower – szólt ki nyugodt hangon. A gesztenyefa alatti sötétben ácsorgó pár bűntudatosan szétugrott. – Gyere be a házba, Agrippa! Adelaide a bejárati ajtóhoz szaladt, Esme pedig majdnem kijavította férjét. Cleav még mindig nem tudta

megkülönböztetni az ikreket. Aztán észrevette, milyen mereven nézi Armont. Többször is kijelentette, nem tetszik neki az ikrek viselkedése. – Bocsáss meg, Cleavis – mondta Esme, miközben együtt figyelték, amint Hightower eltűnik a sötétben. – Esküszöm, holnap beszélek a fejükkel. Nem hagyom, hogy ilyen jelenetet rendezzenek a házad előtt. Cleav megrázta a fejét, és szeretettel megcsiklandozta feleségét az álla alatt. – Ne aggódj! Majd én beszélek az ifjú Hightowerrel – mondta. – Egy férfinak néha nem árt egy kis biztatás, ha választás előtt áll. – Ó, neked nem kell ezzel törődnöd – mondta Esme ijedten. Miután belerángatta egy nem megfelelő házasságba, és rávette, hogy tartsa el egész bolond családját, csak nem várhatja el tőle még azt is, hogy felnevelje és kiházasítsa az ő két tyúkeszű nővérét is? – Az ikrek az én dolgom. Soha nem kérnélek meg arra, hogy ezt is magadra vállald. Cleav Esme arcára fektette tenyerét, és maga felé fordította a fejét. – Tudom, hogy sosem kérsz meg rá, Esme – suttogta. – De szeretném, ha meg akarnád osztani velem.

16.

Tavasszal megújul a természet körülöttünk, eljött az ideje a lelki megújulásnak is. Egy vándorló prédikátor érkezett Vaderbe, Wilbur Boatwright tiszteletes, hogy vezesse a szokásos évi megújulást, amit egész hétig tartó, éjszakába nyúló pokoltüzes és kénköves prédikációnak ismertek. A templom egy kicsit fülledt lett volna, és ezek az összejövetelek általában arról voltak híresek, hogy messze belenyúlnak az éjszakába, ezért a gyülekezet férfinépe sűrű lugast épített a templommal szemközti dombon. Hat erős cölöpöt vertek be a földbe, amelyeket gömbfákkal kapcsoltak össze. A tetőre keresztléceket szögeztek, arra pedig frissen vágott fenyőágakat, páfrány és szömörceleveleket fektettek. A nyitott térben a frissítő szellők átjárhatták a gyülekezetet, az ideiglenes tető pedig megvédte őket a késő esti napsugaraktól. Esme máskor nagyon szerette a friss ágak illatát, de ezúttal olyan izgatott és gondterhelt volt, hogy nem tudta értékelni a környezetét. Ezek a megújulási összejövetelek jó alkalmat nyújtottak a régi ismeretségek felfrissítésére, jó szórakozást és lelki megkönnyebbülést biztosítottak. Esme várta ugyan a szórakozást és a barátokkal való találkozást, de nem vágyott arra, hogy mélyebben megvizsgálja saját életét. Elérte, amit kitűzött maga elé. A családja feje fölött rendes tető van, nem szenvednek hiányt sem ruhákban sem ételben. De azt a férfit, akit szeret, aki most a legfontosabb számára, vajon boldoggá tette?

Mitől is lenne boldog? – kérdezte Esme magától, miközben férje ünneplő fekete kabátját kefélte. Kényszerből elvett feleségül egy olyan nőt, akinek a tudatlansága és vidéki elmaradottsága egész életében nyomasztani fogja! Esme mindent megtett, hogy megtanuljon igazi hölgyhöz méltóan viselkedni. Mohón követte anyósa irányítását a divatos háztartást illetően. Többször rendreutasította nővéreit és apját, mert „barlangi modort” hoznak Mr. Rhy finom házába. Nővéreivel együtt sok divatlapot átnéztek, hogy új ruháik ne legyenek sem illetlenek, sem pedig ódivatúak. De az a helyzet, hogy nem tudott megváltozni. Még mindig Esme Crabb volt, az az Esme, akit az Isten megteremtett. És nem szívesen találkozott így teremtőjével, hogy elégedetlen az alkotásával. – Készen vagy? – kérdezte Cleav az ajtóból. Esme bólintott. – Csak még lekefélem a kabátodat. Cleav a fejét rázta, és kíváncsian nézett rá. – Nem akartam felvenni ma este. Nagyon meleg van, és sokan leszünk. – Rendben – felelte Esme elpirulva zavarában, hogy ilyen buta volt. Ő azt hitte, az úriemberek mindig kabátban járnak. – Csak felakasztom a szekrénybe. Cleav látta, hogy Esme nyugtalan. – Akarod, hogy felvegyem? – kérdezte. – Szívesen megteszem, ha neked örömet szerez. – Nem, dehogy! – Csak szeretnék neked örömet szerezni – mondta Cleav csendesen. – Én pedig neked szeretnék örömet szerezni – felelte Esme kíváncsi pillantással. – Tudnom kellett volna, hogy túl meleg van a kabáthoz. Cleav megfogta felesége kezét. Egy percig a magáéban tartotta, majd bátorítóan megszorította.

– Nem várom el tőled, hogy kitaláld minden kívánságomat. Esme bólintott. Nem várja el tőle, hogy kitalálja, gondolta, mert úgy véli, hogy egy ilyen tudatlan, hegyi nő sohasem fogja megérteni az ő gondolatait. – Gyertek már – szólított őket Eula a hallból. – Ha nem sietünk, lekéssük a lábmosást. A Szabad Akarat Egyházát itt a hegyvidéken gyakran nevezték „lábmosó baptistáknak”. Ez a Tennessee-ben alapított felekezet ismertebb volt arról, hogy ragaszkodott összejövetelein a lábmosás szertartásához, mint arról, hogy hajthatatlanul ellenezte a predesztinációt. Innen származott a nevük is. A lábmosó rituálét hasonlóan végezték, mint az utolsó vacsorán történt. A férfiak és a nők külön csoportosultak erre az időre. Mindenki két tiszta törülközőt hozott magával: egyet a derekukra tekertek, a másik pedig erről lógott le, mint egy szalag. A gyülekezet tagjai egyenként teljesítették a megalázkodásnak ezt a formáját, megmosták egy társuk lábát egy kis mosdótálban, majd megtörölték a törülközővel, amit viseltek. Eula nem annyira attól félt, hogy lemarad az eseményről, inkább szeretett volna túlesni rajta, mielőtt a víz túl piszkos lesz. De természetesen nem ő volt az egyetlen, aki erre gondolt, a gyülekezetnek több, mint a fele fél órával korábban érkezett. – Gyere, Esme! – sürgette Mrs. Rhy a menyét. – Nem akarom, hogy sokan legyenek előttem. – Én ma este nem megyek a lábmosásra – mondta Esme, és a férjére pillantott. – Jól van – mondta Cleav, és biztatóan megveregette a vállát. – Menjünk, anya. Mrs. Rhy már sietett is kifelé, Cleav még visszafordult a feleségéhez. – Jól érzed magad?

– Semmi baj – felelte Esme könnyedén. – Csak ma nem akarok menni. Cleav beleegyezően bólintott, és szemérmesen arcon csókolta. – Nem szívesen hagylak itt egyedül – mondta. Aztán válla fölött a tisztásra nézett, ahol már gyülekeztek az emberek, jól láthatók voltak a vödrök és a törülközők. – Nincs semmi bajom, menj csak – mondta a lány. – Biztos, kicsi Esmém? – szólt közbe az apja. – Igen apa. Menj Cleavvel. A két távolodó férfi hátát nézte, de egyszer csak kuncogást hallott a háta mögött. Megfordult. Az ikrek jöttek felfelé a hegyre, Armonnal. Mindkettőjüket a derekánál fogva ölelte. Ahogy meglátták Esmét, a lányok otthagyták a fiút, és odaszaladtak húgukhoz. – Ránk vársz? – Mit kerestek mindketten Armonnal? – kérdezte Esme, és a nővérei feje fölött a bűnösre nézett, aki hanyagul egy fatörzsnek támaszkodott. – Armon azt mondta, hogy ma nem sétálni megyünk, hanem a megújulásra, így nem számítanak a szabályok – felelte Adelaide meggondolatlan nyíltsággal. – A szabályok mindig számítanak – felelte Esme határozottan. Adelaide, ma este te vagy a soros, úgyhogy Agrippa velem és Cleavvel fog hazajönni. – Ó, az ég szerelmére – nézett Agrippa elkeseredetten a húgára. – Legalább ülhetek velük együtt? Esme nemet akart mondani, de aztán visszafogta magát. – Rendben van – mondta végül. – De mihelyt vége a szertartásnak, odajössz hozzám. – Köszönöm – Agrippa hálásan arcon csókolta Esmét. Esme melegen megölelte őket. – Most pedig siessetek, mert elkéstek.

– Te nem jössz? – Ma este nem. Esme összefonta karját a mellén, úgy figyelte a nők csoportjához szökdécselő ikreket. Nővérei olyan kedvesek és szépek, és olyan kis butuskák. Ő azt gondolta, hogy mindig gondoskodni fog róluk. De Cleav ad nekik rendes lakást, és ő ruházza őket. Elvárhatja tőle azt is, hogy az emberektől is megvédje őket? Cleav szeretné, ha megosztaná vele a felelősséget, de Esme még mindig azt érezte, hogy ezt egyedül kell megoldania. Megfordult, és az aggodalmát kiváltó férfira nézett. Armon Hightower vigyorogva állt, mint egy lapuló farkas. Esme érezte, hogy kigyúl benne a harag. Ó, mennyire szeretné pofon ütni ezt az önelégülten vigyorgó alakot! De még sohasem ütött pofon egy férfit sem. Hirtelen valami az eszébe ötlött. Lassan kezdett alakot ölteni benne a terv, és elindult Armon Hightower felé. A férfi lustán álldogált, szája sarkában egy szalmaszálat rágcsálva. Közömbösen figyelte a közeledő Esmét. – Jó estét, Mrs. Rhy! – köszönt udvariasan. – Mit csinál itt velünk, bűnösökkel? Esme gyorsan körülpillantott, és azt látta, hogy aki nem ment a lábmosásra, az vagy sokgyerekes családanya, vagy vad, fiatal férfi. – Az az igazság, hogy magával akartam beszélni – hazudta Esme. Armon félve felhúzta a szemöldökét. – Ha arról akar beszélni, hogy mind a két lány velem jött, akkor meg kell mondanom, hogy szóltam az apjuknak, és ő egyáltalán nem bánta. Esme egy bólintással tudomásul vette a bejelentést. – Ennek semmi köze az ikrekhez – mondta ki szemrebbenés nélkül a hazugságot. – Ez egészen mással kapcsolatos.

Armon kiegyenesedett, Esme láthatólag felcsigázta a kíváncsiságát. Esme hagyta egy kicsit, hadd legyen még izgatottabb, ezért habozott. – Van egy… van egy barátnőm, aki… szóval érdeklődik maga iránt. A férfi meglepetten felhúzta szemöldökét, aztán szándékos nemtörődömséggel vállat vont. – Sok fiatal lány sóvárog utánam – mondta nem túl büszkén. – De én választom ki a lányokat, nem pedig ők engem – és ezzel a férfiak csoportja felé intett fejével, ahol Esme férje a sorára várt. Ha Esmének voltak is eddig aggályai a tervével kapcsolatban, azzal, hogy Hightower Cleavet bírálta, mind szertefoszlott. Lassan bólintott. – Ez a fiatal lány – mondta óvatosan, vonakodva –, akiről én beszélek, nem olyan, mint a többi. – Igen? – Armon nem egészen értette, mit akar ez jelenteni. Most már nem is titkolta kíváncsiságát. – Ki a csuda lehet ez a különleges nő? Esme szégyenlősen mosolygott. – Sajnos, nem áll módomban megmondani. – Miért nem? Mély, szívből jövő sóhajjal folytatta Esme, színlelt habozással. – Ez a fiatal hölgy bevallotta nekem, hogy szerelmes magába messziről, már évek óta. Esme megállt egy pillanatra, hogy a másiknak legyen ideje felfogni. – Már évek óta álmodozik magáról, de maga sohasem közeledett hozzá. – És most ő akar közeledni hozzám? Esme rémülten nézett rá.

– Ó, nem! Ő sokkal szerényebb annál, semhogy akárcsak egy szót is szóljon magához. Armon szeme csillogni kezdett. – Szóval magát kérte, hogy beszéljen helyette? – Jaj, dehogy! – Esme úgy csinált, mint aki nagyon megrémül ettől a feltételezéstől. – Még attól is megijedne, ha megtudná, hogy megemlítettem ezt magának. – És kicsit halkabban hozzátette: – Soha nem szabad elmondania! Armon kezdett belefáradni a játékba. – Miért kéri, hogy ne mondjam el neki, ha azt sem tudom, ki ő? – Nem várhatja azt tőlem, hogy csak úgy kimondjam a nevét – mondta Esme. – Akkor egy kis célzás? Esme jól meggondolta a javaslatot, mintha neki még nem jutott volna az eszébe. Végül sóhajtott, mintha nagyon küzdenie kellett volna a lelkiismeretével. – Jól van, teszek néhány célzást, de nem mondom meg, hogy kitalálta-e vagy sem. – Ez megfelelő – Armon könnyen vette a dolgot. – Lássuk – kezdte Esme. – Kivételesen vonzó, fiatal lány. – Akkor nem Vaderben lakik – tréfálkozott Armon. De mikor Esme fagyos tekintetével találkozott, lehervadt arcáról a mosoly. – Rendben – mondta. – Most nincs senkije, a közelmúltban veszítette el az udvarlóját. Armon mélyen elgondolkozott. Esme reménykedve nézett rá, de a fiatalember megrázta a fejét. – Sok lány lehet – mondta. – Ő… – Esme gondolkodott, mire célozhatna még. Armon olyan együgyű. – Ó, igen, zongorázik. Armon szélesen vigyorgott, de gúnyosan válaszolt.

– Itt a hegyekben a nők fele azt gondolja, hogy tud zongorázni. A férfiak viszont nem a zongorát nézik, ha egy nőre gondolnak. – Ó, az ég szerelmére! – Esme kezdett ingerült lenni. – Vörös haja van – mondta még maradék türelmével. Ha erre sem találja ki, akkor teljesen ostoba. – Vörös haja? – Armon úgy nézett rá, mintha azt hinné, hogy Esmének elment az esze. – Én nem ismerek senkit, akinek vörös a haja – mondta. – Dehogynem – biztatta Esme. – Igen – mondta a férfi némi gondolkodás után. – Ott van az a vén ringyó odalent Collins Crossingban. De biztos vagyok benne, hogy az ő vörös haja festett. – Csak nem képzeli, hogy egy ilyen nő az én barátnőm? – kérdezte Esme dühösen. – Nem, asszonyom – felelte Armon. – De maga mondta, hogy vörös haja van, és én más vörös nőt nem ismerek. – De igen! – mondta Esme. – Nem – felelte Armon makacsul. Egy sem jut az eszembe. Esme idegesen szorította össze a fogát. – Rendben van – mondta. – Még egy célzás, de ha most sem találja ki, feladom. Armon vállat vont. – Egy tiszteletesnek a lánya. Armon bután bámult rá egy percig, aztán döbbenten tágra nyílt a szeme. – A bögyös Tewksbury lány? – suttogta hitetlenkedve. Esme összevonta a szemöldökét erre a durva becenévre. Armon lepillantott a nők felé, akik egymás lábát mosták, és továbbra is hitetlenség tükröződött az arcán. – Nem hiszem el, Miss Esme – mondta őszintén. – Ez a lány még arra sem méltat, hogy köszönjön nekem.

– Én nem mondok semmit – mondta Esme bűntudattal. – Egy hölgy szíve forog kockán, én pedig nem szeretném, hogy bármilyen módon is bánatot okozzak neki. Armon a fejét rázta, teljesen le volt taglózva. – Miss… azaz Mrs. Rhy, én soha, egy szóval sem fogom említeni, amit mondott nekem. De köszönöm, hogy elmondta – mosolygott vidáman. – Ezek a hölgyek különbek, mint akármelyik lány – mondta. – Még csak nem is lehet sejteni, mit gondolnak. A tömeg oszlani kezdett, és Esme gyorsan elindult. Ha Armon nem sejti, mit gondolnak a hölgyek, ez azt jelenti, hogy ő is hölgy, gondolta Esme. Mert Armon biztosan nem mosolyogna, ha tudná, mi a terve. Esme vidáman dúdolgatott, és odasietett a férjéhez. Ha Sophrona pofon vágta Cleavet egy gyengéd csókért, akkor Armonnak biztosan eltöri az állát. Esmének nagyon tetszett az ötlet. Wilbur Boatwright tiszteletes alacsony, kopaszodó férfi volt, lekonyuló fehér bajusszal. De ami hiányzott a megjelenéséből, azt pótolta dörgő hangjával. Cleav és Esme a harmadik sor közepén találtak helyet. Yohan otthagyta őket, és társaihoz csatlakozott a hirtelen kialakított felelgető kórusban. Csak néhány tucat pad volt, és mivel tízmérföldes körzetben mindenki megjelent, nagy volt a tömeg. Ahogy egyre újabb emberek érkeztek, Esmét egyre jobban odaszorították a férjéhez. – Nem bánod? – kérdezte Cleav, és átölelte, hogy jobban elférjenek. – Nem – suttogta Esme. Kuncogást hallottak a hátuk mögül. Az ikrek ültek Armon két oldalán, és ő kényelmesen átkarolta mindkettőjük derekát.

– Neked már nem kell engedélyt kérned – mondta Armon Cleavnek. – Te már a férje vagy, és a férjek azt teszik, amit akarnak. Az ikrek vágyakozva sóhajtottak, és még szorosabban odasimultak hozzá. Esme csak azért nem húzódott el férje öleléséből, mert nem tudott. – Ne törődj vele galambom – suttogta Cleav. Esme enyhén elpirult a kedves becenév hallatán. Cleav nevetett. Ez végre feloldotta a feszültséget kettejük között. Esme azt vette észre, hogy közelebb húzódik a férjéhez, mint ahogy igazából szükséges lenne. A lugasban nem volt zongora, úgyhogy Miss Sophronát nem lehetett látni. Énekeskönyvek sem voltak, de mikor Oswald testvér elkezdte az éneklést, Esme úgy érezte, a közös harmónia melege átöleli. Cleav még mindig ifjú feleségét ölelte, és napok óta először érzett békességet a szíve mélyén. A prédikátor, Wilbur atya elfoglalta helyét a pulpitus mögött. Előbb gyorsan belelapozott a Szentírásba, majd lelépett az oltár mellé, és szembefordult a tömeggel. – Földművelők vagytok! – kiáltott rájuk. – Amikor a magot a földbe vetitek, azt várjátok, hogy ki is kel. Láthatóan felkeltette az emberek figyelmét, mindannyian csendben nézték. – Miért? – kérdezte halkabban. – Miért várjátok, hogy ki fog kelni? – mutatott egy idős emberre az első sorban, de aztán ő maga válaszolt a kérdésre. – Azért várjátok, hogy ki fog kelni – ordított ismét –, mert az Úr megígérte nektek, hogy így lesz! Cleav derűs hangulata odalett, és azt kívánta, bárcsak hátrébb talált volna helyet. Vallásos embernek tartotta magát, de a protestáns buzgalom az ő szemében inkább csak színlelt, mint valódi becsületesség látszatát keltette.

A prédikátor fel-alá járkált a teremben, emelt hangon beszélve. A túlbuzgóság, gondolta Cleav, semmi más, mint ha azt teszed, amit helyesnek tartasz. Még akkor is, ha fájdalmas. Nem, a vallásos buzgalom nem titokzatos dolog. A szerelem az, amit oly nehéz megérteni. Lepillantott feleségére. Esme keze az ölében pihent, Cleav gondolkodás nélkül odanyúlt, és megfogta. Esme meglepetten, örömmel nézett fel rá. Gyengéden megsimogatta férje tenyerét, és két keze közé fogta. A gyülekezet felállt imához. Cleav és Esme is lehajtotta fejét a többiekkel együtt, de még mindig fogták egymás kezét. A prédikátor a világ szükségleteiért könyörgött, és az emberekért, Esme és Cleav azonban csak egymásra koncentráltak. Az ima végeztével, ahogy kimondták az áment, mindannyian leültek. De Wilbur atya szónoklata fáradhatatlanul áradt még több, mint egy óráig. A prédikátor ügyesen manipulált a tömeg érzelmeivel. Hol vágyakoztak a szerető „pásztor” után, hol pedig rettegtek a haragos királytól, aki a pokol tüzére veti a bűnösöket. A fiatalok üzeneteket adtak át egymásnak. A kisgyerekek, a nagy zajtól és izgatottságtól megzavarva zajongani, ordítani kezdtek, egyik a másik után. Az öreg Tyree elaludt, és hangosan horkolni kezdett. Garner Broadwick belevéste a nevét a lugas egyik hátsó oszlopába. A szertartás a tetőpontjához érkezett. Az ámenekhez kiáltozó hangok csatlakoztak. A suhancok a hátsó padokban kíváncsian várták, mikor ájul el valamelyik vakbuzgó, vagy mikor kezd el valaki extázisban beszélni. Jimmy Milo legszebb csillogó üveggolyójába fogadott Noch Gingrich-csel, hogy amikor a nők letérdelnek, felhúzzák a szoknyájukat. Noch szívesen fogadott, úgy érezte, akár igaza lesz, akár nem, mindenképpen nyer valamit.

De a megújulás első estéjén csalódniuk kellett. Amikor elhangzott a hívó szó, csak hárman térdeltek le az oltárként szolgáló fenyőfa asztal mellé. Egy hétéves kislány keresett megváltást bűnei alól. Könnyek között vallotta be, olyan mélyre süllyedt a bűnbe, hogy elrejtőzött a kamrában, mikor édesanyja segíteni hívta a mosásnál. Egy sovány, ijedt fiatalasszony beteg kisgyerekéért aggódott. A tavaly őszi kanyarójárvány ezt az egyetlen gyerekét kímélte meg a háromból, és most ő is nagyon betegnek látszott. Pearly Beachum felállt, és vigasztalóan átölelte a fiatal nőt. Megígérte neki, hogy másnap elviszik a gyereket az öreg Woolsy nagyanyóhoz, és adnak neki valami erősítőt. A harmadik gyászoló az oltár mellett az öreg, félig nyomorék Nola Hightower volt. Az asszony már túl járt a hetvenen. Nagy elkeseredésében úgy sírt, hogy végül kis tócsák gyűltek össze a nyers fenyőfa padlón. – Drága nővérünk, drága nővérünk – mondta Wilbur atya, és megpróbálta felsegíteni az öregasszonyt. De az elég kövér volt, és már régóta nem térdelt le. Még a lelkészre és két botjára támaszkodva sem tudott felállni. Végül az első sorból sietett oda egy férfi, így sikerült talpra állítani az öreg nőt. – Drága nővérünk – kezdte újra Wilbur atya. – Mondd meg a neved, és mondd el nekünk, milyen teher nyomja a lelkedet. – Csak bátran, Mrs. Hightower! – mondták mások is. – Itt mindannyian testvérek vagyunk. A szegény öreg Hightower asszony már alig tudott beszélni, de összeszedte minden erejét, és sikerült kinyögnie a nevét. Nem szeretett mások előtt beszélni, de szégyellős sem volt, és túl sok mindent megélt már ahhoz, hogy a sok ember zavarba hozta volna. – Az ön prédikációja, Wilbur atya – mondta végül – Istenem, valóban a lelkem mélyéhez szólt.

– Ámen – hallatszott a tömegből. – Arról beszélt, mit ígértünk az Úrnak, és mit ígért nekünk az Úr. Az öregasszony szomorúan megrázta a fejét, és végignézett a termen. – Az Úr ígéretet tett nekem, ott a Szentírásban – állította. – Én tudom, hogy megtartja a szavát. – Így van – helyeselt Wilbur atya. – Ma este azért imádkozom, hogy amíg élek, történjék ez meg, hogy én is láthassam. A tömegen morgás futott végig. Találgatások. Vajon mit ígérhetett a Szentírás Nola Hightowernek? – Nem tudhatjuk az órát és a napot, amikor az Úr megteszi az ő csodáit – figyelmeztette Wilbur atya. – A Biblia azt mondja, várnunk kell az Úrra. Az asszony bólintott. – Tudom, ez így van – mondta. – De én már majdnem húsz éve várok. És már egész biztosan nem sok időm van hátra. Wilbur atya vigasztalóan megveregette a vállát. – Mindannyiunkat túl fog élni – mondta. Nola Hightower nem is hallotta. Felemelte a tekintetét, s az emberek felé fordult. – Amikor Ephraim fiam meghalt – kezdte –, teljesen levert a fájdalom. Azok a nők, akik szintén elveszítették a gyereküket, együttérző hangokat hallattak. – Megígértem a fiamnak – folytatta Nola Hightower –, hogy anyátlan árva kisfiát felnevelem. A tömegen furcsa susogás futott végig. Cleav nyelt egyet, és idegesen nézett Esmére. – Én mindent megtettem a kisfiúért. Nem voltam már fiatal, de ugyanúgy felneveltem, ahogy a saját gyerekeimet. – Az öregasszony sajnálkozva sóhajtott. – A Biblia azt ígérte nekem,

hogy ha igaz hitben nevelem fel a gyermekemet, akkor biztosan ő is az igaz hitben fog élni, ha felnő. A gyülekezet tagjai közül többen is lopva a negyedik sor közepe felé tekintgettek. – Ma este azért imádkozom, hogy az Úr érintse meg az unokám, Armon Hightower fekete, bűnös szívét, és vezérelje az igaz útra. Nem fogok már sokáig élni, de még mielőtt találkozom a Teremtővel, szeretném rendes embernek látni. Cleav és Esme a többiekkel együtt megfordultak, és ránéztek a mögöttük ülő fiatalemberre. Az ikrek komolyak voltak és fülig pirultak. Armon kényelmetlenül ült közöttük, nyakán élénkpiros folt terjengett. Még Esme is sajnálta.

17.

A nyugati horizonton nagy, fekete felhő közeledett, de a hold még sütött, megvilágította a nyári éjszakát, miközben a tömeg szétoszlott a kicsiny dombon, a kisvárosban. Esme Cleav mellett haladt, illedelmesen belekarolt, mint akik jegyben járnak. Mögöttük Yohan és Eula fecsegtek a megújulás első estéjéről, a meglepetésről, amit hozott. Agrippa mereven hallgatott. Amikor a ház elé értek, Cleav habozott. – Ti csak menjetek – fordult oda a többiekhez. – Esme és én még megnézzük a tavakat. – A tavakat? – kérdezte Eula hitetlenkedve. Yohan nevetett. – Mi a csudát tudsz csinálni a halakkal az éjszaka kellős közepén? – Úgy látom, hogy nagy vihar közeleg nyugatról, és nem akarom, hogy a gátak átszakadjanak. Nagyon elkeserítene, ha a pisztrángok felét elveszíteném. Ahogy elváltak a többiektől, Cleav feleségére pillantott. Egyikük sem tudta, mit mondjon. Igaz, hogy a megújulás egész ideje alatt cirógatták egymást, de ez most valami más volt. Olyan messzinek tűnt, amikor utoljára kettesben lehettek. Néhány percig szótlanul mentek egymás mellett. – Nem muszáj velem jönnöd, Esme, ha fáradt vagy – mondta Cleav, miközben abban bízott, hogy vele marad. Esme szégyenlősen mosolygott rá. – Azt reméltem, lesz egy kis időnk együtt. Cleav helyeslően bólintott.

– Úgy érzem, az utóbbi napokban ebből nem sok jutott nekünk. Esme. helyeslően bólintott. A holdfény a víz felszínén úgy csillogott, mintha egy másik világba vezető út lenne. Feltámadt a szél, amely esőillatot hozott. Kisétáltak a partra, és mindketten elmerültek saját gondolataikban. Cleav minden gátnál megállt, majd megvizsgálta. Ezeket a gátakat még ő maga építette a tavak között, fából, földből és dróthálóból. Mivel saját maga építette az egész rendszert, erős volt, és szilárd. Nagy felelősségérzete miatt, minden vihar előtt igyekezett ellenőrizni őket. Saját kárán tanulta meg, hogy egy rosszul összeillesztett sarok egy egész évi munkát tönkretehet. Esme a nyomában járt, néha segített is, de többnyire csak figyelte. Ma esti töprengő hangulatában azon is csodálkozott, hogy Cleavis Rhy felesége. A múlt télen még csak észre sem vette. Most pedig nem tudja levenni róla a szemét. Óvatosan ment át egyik tótól a másikig. A vihar baljóslatú hangja már idehallatszott, de még messze volt. Cleav pedig olyan közel. A férfi ma este is nagyon csendesnek tűnt. Mostanában túlságosan csendes, és Esme aggódni kezdett. Mikor éjjel bejött hozzá, forróság vette őket körül, és újra megtörtént a csoda, de Esme azt is érezte, mintha valahogy távol tartaná magát tőle. Vajon azért van ez, mert ő annyira nem hasonlít egy úrihölgyre? A hölgyek biztosan nem nyöszörögnek addig, míg a férjük be nem fogja a szájukat, hogy fel ne ébresszék a házat. Igaz, Cleav sohasem panaszkodott emiatt. Sőt, Esmének az a határozott érzése volt, hogy tetszett neki. Esmét hirtelen elöntötte a vágy. Nem küldte el magától ma este. Talán tervei vannak vele.

– Te jó isten! – mondta Esme hirtelen, élénk társalgással próbálva elterelni csökönyös gondolatait. – Hightower nagyanyó igazi jelenetet rendezett ma este, nem? Cleav felpillantott a dróthálóról, amit éppen vizsgálgatott, és elmosolyodott. – Esküszöm, sohasem fogom úgy sajnálni Armon Hightowert, mint ma este. Együtt nevettek, és ez hidat vert a bizonytalan távolságra közöttük. – Úgy látszott, bűntudata van, nem? Cleav bólintott. – Vajon miért csinálta ezt az öregasszony? – kérdezte Esme kíváncsian. – Hiszen tudhatta, hogy nagy szégyenbe fogja hozni. Cleav a fejét rázta. – Azt gondolta, tesz még egy kísérletet. Néha csinálnak ilyet az emberek. Esme elgondolkodott. – Ilyet én is csináltam – vallotta be, mert eszébe jutott, mikor szándékosan mutogatta a lábát Cleavnek. De ha arra várt volna, hogy Cleavis Rhyban megmozduljon valami, akkor a barlangban halt volna meg, vénkisasszonyként. – Mindannyian csinálunk ilyesmit – felelte Cleav, és melegen megszorította a lány kezét. Aztán összefonta karját a mellén. – Néha annyira akarsz valamit – mondta Cleav, és felesége arcát simogatta tekintetével –, elfeledkezel arról, hogy ezt te akarod, de lehet, hogy nem ez rendeltetett. Esme kényelmetlenül érezte magát saját gondolatai miatt, nem akarta ezt a témát folytatni. Visszatért az eredeti beszélgetéshez. – Az ember azt hinné, Mrs. Hightower okosabb ennél – mondta.

– Valóban okosabb – felelte Cleav. – De tudja, hogy néha ez is hatásos lehet. Talán ez is része a tervnek. Esme férje felé fordult. Az ezüstös holdfény furcsa árnyékokat rajzolt az arcára. Távolról odahallatszott a vihar moraja. – Gondolod, hogy mi részei vagyunk a tervnek? – kérdezte aggodalmasan. – Gondolod, hogy a mi házasságunk elrendeltetett? Cleav lepillantott rá. A lány szeme tágra nyílt aggodalmában, arcán árnyékok suhantak át, s egy cseppnyi mosoly sem derítette fel. Szája édes emlékeket idézett fel Cleavben, így gondolkodás nélkül lehajolt, és szájon csókolta. – A mi házasságunk igen, Esme – suttogta gyengéden. Esme férje nyaka köré kulcsolta a karját, és fejét ráfektette a vállára. Cleav olyan kedvesen beszélt vele, hogy elragadták az érzelmei, bár nem volt benne biztos, hogy férje boldog vagy szomorú. Szorosan ölelték egymást, olyan szorosan, mintha mindketten a szívükhöz akarták volna ölelni a másikat. Mindketten azt hitték, a saját lábuk reszket. Cleav sóhajtott egyet, elengedte Esmét, és könnyedebb témára terelte a beszélgetést. – Nos – kezdte komoly arccal –, legalább egy jó dolgot tudok, amit Hightower nagymama elért a szavaival. Esme nagyot nyelt, és igyekezett visszatérni a jelenbe. – Gondolod, hogy ami ma este történt, az majd jó útra téríti Armont? – kérdezte egy kissé meglepődve. – Nem – válaszolta Cleav, s nevetés bujkált a hangjában. – De azt hiszem, annyit elért vele, hogy az ikrek magukban mennek a többi megújulási összejövetelre. Esme egy pillanatig bután bámult rá, de aztán mindketten nevetésben törtek ki. Elindultak kéz a kézben, egy kissé gyorsabban.

Amikor elérték a házhoz vezető ösvényt, Cleav habozva megállt. – Be akarsz menni? – a kérdésből nyilvánvaló volt, hogy ő még szívesen maradna. Esme a fejét rázta. – Nincs miért sietnünk. Legfeljebb megázunk egy kicsit. Cleav a baljóslatú sötét felhőre nézett, ami nyugat felől közeledett feléjük. – Van még néhány percünk – mondta. Odasétált a vízparti puha, száraz fűre, keresztbe tett lábbal leült, és Esméért nyújtotta a kezét. A lány letérdelt, és hozzásimult. Férje átölelte, és csendben ültek egy darabig. A tó lágy hullámzását figyelték. – Mit gondolsz, a barátod, az Úriember, ébren van még? Esme játékos aggodalommal meredt a víz mélyébe. – Azt hiszem, már elaludt. – Elaludt? – Cleav kérdése hitetlenkedő volt, és könnyedén felnevetett. – Szoktak a halak aludni? Esme vállat vont. – Mindenki alszik, nem? – Nem tudom – vallotta be Cleav. – Az emberek azt hiszik, hogy a vízi állatok nem olyanok, mint mi. Szerintem pedig pontosan olyanok. Elgondolkozva felsóhajtott. – Mindannyiunkat ugyanaz az Isten teremtett, úgyhogy valószínűleg nagyon hasonlóak vagyunk. Cleav helyeslően bólintott. – Még sohasem gondoltam a vízi állatokra ilyen szempontból. Közelebb húzta magához Esmét, és állát könnyedén a lány fejére fektette.

– Nagyon valószínű, hogy igazad van. Talán tényleg mind hasonlóak vagyunk. Esme büszkén mosolygott erre a helyeslő megjegyzésre, és még jobban hozzásimult. – Az öreg Acélfejű biztosan alszik. – Gondolod, hogy álmodik is? – Természetesen. – Aztán kíváncsian megkérdezte: – Miről álmodnak a halak? Cleav jól megfontolta a kérdést, végül mosolyra húzta a száját, és gyengéd csókot nyomott Esme illatos hajára a feje búbján. – Fogadni mernék, hogy a mi Úriemberünk álmán éppen egy hosszú uszonyú női szivárványos hal úszik keresztül. Esme elnevette magát, de aztán komoly lett. – Nem akarna inkább egy Acélfejűt? Egy olyan nőt, aki jobban hasonlít hozzá? Cleav kicsit elhúzódott tőle, és felemelte a lány állát, hogy a szemébe tudjon nézni. – Ez jár az eszedben? – kérdezte lágyan. Esme némán bólintott, de Cleav megrázta a fejét. – Nem, Esme – mondta. – Az Úriember emlékei olyanok, amit csak elviselni lehet, megosztani nem. Nyugodt csönd köszöntött be. – Még mindig a halakról beszélünk? – kérdezte a lány. – Nem – válaszolt Cleav. – Én… – Esme elfelejtette, mit is akart mondani, mert a férfi szája az övéhez közeledett. Férje ajkai lágyak voltak és forrók, de követelőzőek. Nem gyengéd csók volt, hanem szenvedélytől fűtött. Szájának csábító mozgása arra biztatta Esmét, hogy ő is ugyanígy viszonozza a csókot. Esme mocorgott, átölelte férje széles vállát, és igyekezett olyan közel simulni hozzá, ahogy csak tudott.

Cleav az ölébe húzta, szembe magával. Az új testhelyzetben Esme szoknyája illetlenül magasra felcsúszott, lába fedetlenül maradt. Cleav keze azonnal kihasználta az alkalmat. Végigsimogatta a lány lábszárát és combját, amitől az egész testében forróságot érzett. – Csókolj meg, drágaságom – dörmögte a férfi lágyan, majd Esme ajkát finoman harapdálni kezdte. Esme megcsókolta. Ő is épp olyan mohón vágyott rá, mint Cleav. Cleav felnyögött az élvezettől, a lány pedig még illetlenebb módon ingerelte, hogy háláját kimutassa. Kezével beletúrt a férfi hajába. Megborzongott a sima, selymes haj tapintásától, és mélyen beszívta a fűszeres, férfias illatot. Cleav beleharapott Esme alsó ajkába, ő pedig a férfi bal fülét csókolta meg, ahol oly érzékeny. Ezek után már nem lehetett különválasztani a gyönyörteljes, mély, torokból előtörő sóhajtásokat. Cleav szája a lány nyakán kóborolt. Esmének rendkívüli élvezetet szerzett a kissé csiklandós borosta érintése a nyakán, és szemérmetlenül fészkelődni kezdett a férfi ölében. Cleav felnyögött, majd újra Esme lábára tévedt a keze, de nem sokáig. Hamarosan feljebb csúszott, a mellére. Cleav minden részletre kiterjedően simogatta, de Esme mohó volt. Elhúzódott az öleléséből, és gombolni kezdte a ruhája nyakát. – Segíts! – kérlelte. – Nem tudom tovább elviselni ezeket a ruhákat magamon. Cleav először nem akarta otthagyni azokat a meleg, selymes lábakat. Végül mégiscsak odanyúlt, és félrehúzta az Esme mellét takaró szövetet. Ő is nagyon szerette volna meztelenül látni, amint a holdfény megvilágítja idomait.

Fesztelenül, sietve kapkodták le egymásról a ruhát. Ing, nadrágtartó, fűzővédő, harisnya – semmit sem hagytak magukon. Egy percen belül mindketten meztelenül simultak egymáshoz. Cleav lefektette Esmét a hűs fűre. Apró csókokkal bontotta el szemét, arcát, aztán szájába vette duzzadt mellbimbóját. A lány türelmetlenül többre vágyva széttárta a lábát. Cleav fölébe került, és férfiasságát ingerlően Esme combjai közé helyezte. De még visszatartotta magát, szerette volna elnyújtani ezt a meghitt közelséget. Egyre mélyebbek és hevesebbek lettek a csókjaik. Esme izgett-mozgott a férfi alatt, és Cleav majdnem elveszítette az önuralmát, mint egy kamaszfiú. A gomolygó fekete felhők eltakarták a holdat, és Cleav már nem látta Esme arcát. Aztán a nyári eső első cseppjei a hátára hullottak. – Esik – suttogta forrón. – Ó, igen! – emelte meg Esme a csípőjét s már alig várta, hogy a férfi beléhatoljon. – Esik az eső – próbálta Cleav újra. – Meg fogsz fázni. Az esőcseppek most már Esmének is érték azokat a testrészeit, amelyeket Cleav nem takart el, de ő nem törődött vele. – Azt akarom, hogy mindig így melegíts – kérlelte férjét, és hozzásimult. Nem a lány szavai, hanem a mozgása tudta elfeledtetni Cleavvel az egyre szaporábban hulló égi áldást, ami a hátát csapkodta, majd lecsorgott a combján, valamint a haját is eláztatta. Végül Esme reszketni kezdett. – Fázol – mondta Cleav, és elhúzódott tőle. – Nem – jelentette ki a lány, és újra magához vonta férje száját.

Cleav nem tudott ellenállni neki. Térdével széttárta Esme lábait, és kezével megsimogatta vágyott, édes testrészét, amely megduzzadt az izgalomtól. Cleav, Esme boldogan nyöszörgő hangja hallatán ujjaival finoman simogatta a lány legérzékenyebb pontját. A lány örömét az égbolton cikázó tűzfény villanása tükrözte vissza, s kiáltását elnyelte a mennydörgés. Az eső zuhogott, de nem tudta kioltani a bennük lángoló tüzet. Cleav felforrósodott és érezte, felesége készen vár rá. Hirtelen, közvetlenül fölöttük egy villám belecsapott a tó másik partján lévő borókába. A fa hangos csattanása olyan volt, mint egy fájdalomkiáltás. Cleav ösztönösen maga alá rejtette Esmét. – El kell mennünk innen – mondta. Elhúzódott Esmétől. Sose hitte volna, hogy ilyen nagy erőfeszítést igényel ez. – Ne! – kiáltott Esme kétségbeesetten. – Villámlik! – magyarázta férje sietve, igyekezve túlkiabálni a vihar egyre nagyobb zúgását. – Nem maradhatunk itt így. Elhúzódott az öleléséből. Esmére hirtelen szinte kézzelfogható egyedüllét szakadt rá. – Kérlek! Cleav egyik karját Esme válla alá, másikat pedig a térde alá csúsztatta, és felemelte. Szorosan saját meztelen testéhez ölelte, és az éjszakán, a zuhogó esőn át a keltetőház felé futott vele. Kinyitotta az ajtót, a szél azonnal kivágta. Cleav belépett, biztos kézzel tartva Esmét, meztelen talpa alatt összegyűlt a víz, ami lecsöpögött róluk. A bádogtetőn staccatót vert az eső. A kis helyiség tele volt zsúfolva tartályokkal, szerszámokkal, gépekkel, s nem talált annyi helyet, ahová lefektethette volna feleségét. A keltetőház, mikor éppen nem volt rá szükség, logikus tárolóhelyül szolgált a hálók, forgókarok, kátrány és egyéb limlom számára. Üvegek, vödrök, kesztyűk, halászati

eszközök töltöttek meg az asztalokon minden négyzetcentimétert. Cleav talpra állította Esmét, és gyengéden félresimította homlokából az ázott fürtöket. A lány térde még mindig remegett a szenvedélytől. – Simogass meg – suttogta. – Úgy kívánom a simogatásodat! – Én is kívánlak – felelte Cleav vágyakozva. – Ha egy kicsit alábbhagy az eső, elfutunk a házig. Egy szemhunyásnyit sem alszik az éjjel, asszonyom, ezt megígérhetem. Esme mosolygott. Remegve átölelte férje meztelen testét, és mellét az ő szőr borította mellkasához szorította. A nő testének érintésétől, a megkeményedett mellbimbóktól Cleav ágyéka újra megfeszült. – Ne! – mondta, és nagyot sóhajtott. – Ne ingerelj! Kínszenvedés olyannal izgatni, amit nem kaphatok meg. – Én is szenvedek – dünnyögte Esme. – Bele is halok, amíg a rendes házastársi ágyunkba kerülünk. Előrehajolt, megmarkolta férje izmos karját, és nyelvével kutatóútra indult a mellkasán. Mikor megtalálta a piciny barna mellbimbót, amely olyan keményen meredt előre, mint egy kétpennys szög, gyengéden szopogatni kezdte. Cleav felnyögött, határozottan megfogta Esme vállát, és elfordította magától. Ha még tovább nézi a mellét, ajkait, akkor nem bírja ki, hogy ne érintse meg. És már így is szinte fájdalmasan kívánta. Eltolta magától a lányt, vigyázva, hogy ne érjen hozzá a fenekéhez. Gyengéden szólalt meg. – Ezt abba kell hagynod, Kicsim! – Nem! – De! Nem tudok többet elviselni. – Szeretkezz velem! – kérlelte a lány. Cleav mély lélegzetet vett, és megpróbálta elmagyarázni.

– Ez most olyan pillanat, amikor – egy kicsit megcsuklott a hangja – civilizált viselkedésre van szükség. Esme megremegett ezekre a szavakra. – Át vagy fázva – suttogta a férfi kedvesen. – Még egy takarónk sincs. – Melegíts meg, Cleav – kérlelte Esme elkeseredetten. – A tested melegen tart. Cleav nehezen tudott nyelni. – Nincs elég hely – magyarázta fájdalmasan, keservesen összeszorítva a fogsorát. – Nincs hely, hogy lefeküdjünk a padlóra, de még arra sem, hogy a falhoz támaszkodjunk. Az ő hangja épp olyan csalódottságról árulkodott, mint amit Esme érzett. Esme a válla fölött hátranézett rá. – Kell lennie valami megoldásnak – mondta csalódottan, keserűen. – Az igaz, hogy nincs hová lefeküdni, nincs minek nekitámaszkodni, de rengeteg hely van ahhoz, hogy előrehajoljak. Cleav szinte akarata ellenére kinyújtotta remegő kezét, és megsimogatta Esme lágy, csintalanul domborodó fenekét. – Esme, tedd a kezed a térdedre – suttogta. Cleav látott francia képeslapokat, amelyeken férfiak és nők épp így csinálják. De sohasem hitte volna, hogy ő maga is megteszi valaha. Ez kizárólag az éjszakai fantáziálásokban fordulhatott elő. Gyengéden megragadta a nő gyönyörű fenekét. Keze letévedt enyhén széttárt combjai közé, és Esme felsóhajtott a gyönyörtől. – Igazán így akarod, kicsikém? – kérdezte, remegve a vágyakozástól. Esme attól félt, túlságosan sokat kér.

– Nagyon rossz vagyok? – kérdezte, elkeseredve attól, mennyire képtelen úrihölgyként viselkedni. – Kettőnk között semmi sem rossz, szerelmem – suttogta Cleav. Fölé hajolt, megfogta a derekát, simogatni kezdte a mellét, majd óvatosan közelebb húzta magához a lányt. Esme a simogatásra úgy dorombolt, mint egy macska. – Tégy magadévá, Mr. Rhy! – mondta, és még jobban előrehajolt. Cleav nem várt további biztatásra.

18.

A reggeli nap éppen kibukkant a hegyek mögül. Cleav kifogástalanul ápoltan, a napi munkára felkészülve, kerülő utat tett a halastavak felé, hogy megnézze, nem okozott-e valamilyen kárt a tegnap esti vihar. Még maga előtt látta azt a vad, széllel és villámokkal kísért esőt. Pajkos kis dalocskát dúdolt, miközben megvizsgálta a gátakat. A rácsok eltömődtek a falevelektől és a törmeléktől, amit a vihar odasorolt. Gyorsan kitisztította, hogy a víz megfelelő áramlását biztosítsa. A tenyészhalak tavánál nemcsak faágak és növények akadtak fel a hálón. Cleav kitisztította, és kihúzott egy széltépte, eső áztatta, fehér muszlin női alsóneműt. Cleav melegen elmosolyodott. – Szóval ezért nem találtam. Óvatosan kicsavarta az alsónadrágot. Közben gondolatai visszatértek az előző éjszakához. Olyan édes, olyan beteljesedést hozó volt szerelmük, mint még soha. A zajos vihar és a tiltott póz izgalma még emlékezetesebbé tették. Már majdnem hajnalodott, mikor az eső alábbhagyott. Cleav végigment a tóparton, és összeszedte elázott ruháikat. Úgy nevetgéltek, mint a pajkos gyerekek, épp csak annyit vettek fel a vizes ruhákból, ami feltétlenül szükséges volt, és tolvajok módjára lopóztak be saját házukba. Alvásra nem is gondoltak, inkább megmelegítették egymást a tiszta, illatos ágyneműben, ami akkor szinte fényűzésnek tűnt.

A pihenés hiányától Cleavnek kimerültnek kellett volna lennie. De könnyed, vidám léptei nem ezt sugallták. Szerelmeskedésük tanújelét bevitte a keltetőházba. Szégyenlősen vigyorogva arra gondolt, mi lenne, ha kitűzné a bugyit a bádogtetőre, mint a győztes hadvezér a megszerzett zászlókat. De aztán mégiscsak megadta magát jólneveltségének. Óvatosan kiterítette az illetlen ruhadarabot egy keltetőtartály végére, hogy megszáradjon. Akkor és ott eldöntötte, hogy ezt már nem adja vissza szeretett feleségének. Megszárítja, és elrejti a komódban, hogy emlékeztesse erre az együtt töltött, csodálatos éjszakára. Cleav fütyörészve bezárta a keltetőházat, és elindult a boltba. Késésben volt. Tyree és Denny már biztosan hiányolják. Nemtörődöm módon vállat vont, és rájött, hogy az utóbbi időben a pontosságnak nem sok hely maradt a szívében. Túl sok volt benne a szerelem, kiszorította a szükségtelen dolgokat. – Jó reggelt, uraim! – mondta Cleav, ahogy kibukkant a bolt sarkánál. A két öreg már türelmetlenül várta. – Hol a fenében voltál? – kérdezte Tyree, láthatóan elégedetlenül. – Mindjárt dél van, és még fel sem állítottuk a táblát. Cleav közömbösen kihúzta zsebéből az óráját, és megnézte. – Pontosan hét óra huszonöt perc – mondta nyugodtan. – Egész biztosan lesz még idő ebédig egy-két játékra. Cleav öt perc alatt kisöpörte a boltot, és felkészült a munkára. Az öregek még mindig dohogtak, és csak félig figyelték a dámajátékot. Azon morfondíroztak, vajon mi lehet az oka, hogy a boltos másfél órával később nyitott ki ma reggel. Cleav oda sem figyelt, mosolyogva, fütyörészve folytatta a munkáját. – Úgy látom, az a tegnap esti prédikáció jót tett neked – mondta Tyree.

Cleav felpillantott, s szélesebbre húzódott a mosolya. – Igen. Azt is mondhatnám, a mennyországgal beszélgettem. Délre Cleav már több üzletet lebonyolított, mint máskor egész nap. A megújulási szertartás miatt egyre több család jön le a hegyekből, és táboroznak le a völgyben. Vasárnap estére, a „hazatérés” estéjére Tennessee-ben minden teremtett lélek, akit „megtérítettek”, aki valaha is nősült, keresztelkedett, vagy rokonait temette a Szabad Akarat Baptista Egyházánál, itt lesz a városban a szertartáson. Cleav ezúttal is beszerezte a szokásos „megújulás napi különlegességeket”, de ebben az évben nem tudott igazán odafigyelni az üzletre. Az egyetlen dolog, ami állandóan a fejében járt, az a szép nő, akit elvett feleségül, és másra sem tudott, gondolni, csak arra, mennyire szerelmes belé. Az ajtó fölött megszólalt a kis harang, mint az elmúlt órában már vagy tucatszor. Cleav felpillantott, és meglátta Sophronát. A lány furcsán körülnézett mindkét irányba, mielőtt belépett volna a boltba. Gyorsan végigpillantott a bent lévőkön, és megnyugodott. Odasietett az egyik távoli sarokba, és rá egyáltalán nem jellemző lelkesedéssel vizsgálgatta a kapható különböző fajtájú és méretű mosódeszkákat. Cleav értetlenül figyelte, aztán amikor kiszolgálta azt a vásárlót, akivel éppen beszélgetett, odasietett hozzá. Alig beszélt korábbi kedvesével, mióta megnősült. Nem mintha úgy érezte volna, hogy beszélnie kellene vele. Szakításuk elég egyértelmű volt, és mindketten megértették. Cleav tudta, hogy Sophronát kényelmetlen helyzetbe hozta az ő állhatatlansága, de a lány láthatólag nem emésztette magát utána. Azon is elgondolkodott, vajon valóban érdeklődött-e iránta. Valójában nagyon kevés közös vonásuk volt, és nem sokat tudtak mondani egymásnak. – Jó napot, Miss Sophrona!

– Ó! – A fiatal nő megijedt. Megfordult, és ahogy felismerte, megkönnyebbülten sóhajtott. – Ó, maga az, Cleav – mondta kedvesen. Aztán összeszedte magát, és gyorsan helyesbített. – Jó napot, Mr. Rhy. Örülök, hogy láthatom. Cleav udvariasan bólintott. Ha Sophrona jobban szeret úgy tenni, mintha csak ismerősök lennének, ő van olyan udvarias, hogy elfogadja ezt. – Szép napunk van – mondta. – Igen – helyeselt Sophrona, és jámboran idézni kezdett a Bibliából: – „Ez a nap, melyet az Úr szerzett”. – Aztán bátortalanul még hozzátette: – Ha nem fog esni. – Természetesen – felelte Cleav udvariasan, de magában arra gondolt, hogy ő most már más szemmel nézi az esőt. Miss Sophrona jól láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és ez aggasztotta Cleavet. Több mint valószínű, hogy mindketten Vaderben fognak élni, hosszú ideig. Mindkettejük számára az lenne a legjobb, ha el tudnák felejteni az egészet. Vagy legalább úgy tekinteni vissza rá, mint egy könnyed kis játékra. – Keres valamit? – kérdezte Cleav. Szinte biztos volt benne, hogy a lány nemmel fog válaszolni, amikor megszólalt a csengő. Sophrona arcán nyugtalan, szinte ijedt kifejezés jelent meg. Idegesen tördelte a kezét, tekintete ide-oda járt, a padló, a falak, a mennyezet, Cleav között, mintha nem tudná, hová is nézzen. – Igen, ezt akarom megvenni – jelentette ki a szükségesnél nagyobb elhatározással. És gyorsan a háta mögött lévő polcra nézett. Cleav követte a tekintetét. Értetlenül nézett a lányra. – Mosódeszkát akar venni? Sophrona arca lángolt, és Cleav érezte, hogy az ő háta mögött néz valamit. Hátrafordult, de csak Armon Hightowert

látta, aki a terem másik végében, rájuk ügyet sem vetve, teljesen belemerült a múlt heti újságba. – Igen, mosódeszkát – mondta Sophrona, és újra Cleavre nézett. – A régi már teljesen tönkrement. Cleav még meglepettebb arccal válaszolt. – El sem tudom képzelni, mitől mehetett tönkre. Mrs. Tewksbury a múlt hónapban vette. Egy mosódeszkának egy életen keresztül ki kell tartania – és határozottan bólintott. – Mondja meg az édesanyjának, hogy hozza vissza, és kicserélem. A háta mögül nevetés hallatszott, amitől Sophrona arca még vörösebb lett. Cleav hátranézett Hightowerre. Armon még mindig olvasott, és láthatóan valami nagyon mulatságosat talált az újságban. Nyüzsgő, lármás volt az egész hét. A boltban annyian voltak, hogy Cleavnek le kellett hívnia az anyját és Esmét is, hogy segítsenek. Anyja idegkimerültsége sokat javult. De ahelyett, hogy többet segített volna a boltban, egyre kevesebbet lehetett látni. Fia legnagyobb ámulatára hirtelen virágokat kezdett ültetni mindenhová a ház körül, Cleav egy délután így talált rá, egy ócska, kifakult kalikó ruhában, és olyan régi szalmakalapban, ami legalább Cleavvel egyidős volt. – De igazán, anya – mondta neki –, nem kellene egész nap négykézláb mászkálnod a sárban. Eula egy kissé elbódulva nézett fel rá. – Mindig imádtam kertészkedni. Tudom, hogy nem olyan finom foglalatosság, mint a hímzés vagy a csipkekészítés. De az az igazság, hogy én nem voltam valami ügyes egyikben sem. – Felsóhajtott, és hozzátette: – Növényeket nevelni mindig is érdekes feladat volt a számomra. De ha neked kényelmetlen, nem csinálom. – Kényelmetlen? – Cleav alig jutott szóhoz a megdöbbenéstől.

– Tudom, hogy azt várod tőlem, hogy igazi hölgyként viselkedjek, meg ilyesmi. És én tényleg megpróbáltam. De ez az egész hasznos társalgás és finom élet teljesen megviseli az ember testét – Mrs. Rhy ruhaujjával megtörölte izzadt homlokát. – Igyekeztem jó segítőtársa lenni az apádnak – mondta. – Miután meghalt, megpróbáltam megfelelő társ lenni a te számodra is. Feladtam a magam életmódját, és úgy éltem, ahogy te akartad. Mert tudtam, neked erre van szükséged – és Eula fia felé nyújtotta piszkos kesztyűs kezét. Cleav habozás nélkül megfogta. – Szükséged volt rám, de már nincs. Van feleséged, aki melletted áll. Úgyhogy, ha neked mindegy, én szeretném újra azt az életet élni, amit korábban. – Anya – mondta Cleav őszintén megdöbbenve. – Tudod, hogy sohasem kértelek arra, adj fel értem bármit is. Én csak azt akarom, ami neked jó. Ez a hőség, meg a nyirkos föld tönkreteszi az egészségedet. Eula csak legyintett az aggodalmaskodására. – Életemben nem éreztem magam ilyen jól. Különben is, Yo testvér azt mondja, bűn, ha az ember szembe akar szállni saját természetével. Cleav szeme rémülten tágra nyílt. – Mióta Yohan Crabb a lelki tanácsadód? – Én vagyok a magam „lelki tanácsadója”, fiam – vágott vissza az anyja. – Nos, ha te szégyelled, hogy az Isten földjét túrom a kezemmel, csak mondd meg. Cleav zavarba jött, és bűnbánóan felelte: – Anya, dehogyis szégyellek! Ha valóban élvezed a kertészkedést, akkor nyugodtan csináld – felelte őszintén. Arcon csókolta anyját, és visszaindult a boltba. Azon gondolkodott, vajon néhány hónappal ezelőtt tudott volna-e

ilyet mondani. Az elmúlt hetekben mintha elpusztultak volna benne azok a démonok, amelyek még Knoxville óta kínozták. Még ha akarja is, nem tud most amiatt aggódni, mit szólnak az emberek, akik alig ismerik őt. Mivel Eula mással foglalta el magát, Esmének egyre gyakrabban kellett lejönnie a boltba segíteni. Láthatólag nem bánta, sőt úgy látszik, élvezte, hogy beszélgethet, tréfálkozhat a vevőkkel, válogathatja és sorba rakhatja az árut, és egy-egy nehezebb eladás is örömet szerzett neki. Csütörtökön és pénteken reggeltől estig Cleav mellett dolgozott, sőt még fel is váltotta, mikor a férfi kiment a halakhoz. Cleav aggódott, hogy túl sokat dolgozik. – Apád is bedughatná néha az orrát – mondta mogorván. Esme a fejét rázta. – Apa csak apa – mondta. – Nincs jogunk azt kívánni tőle, hogy valaki más legyen. Cleav a feleségére nézett, és eszébe jutott az anyja. – Komolyan így gondolod? Esme kíváncsian nézett rá. – Igen – mondta nyíltan. – Az emberek nem lehetnek mások, mint amik valójában. Csak saját magadat tudod megváltoztatni, és az is nagyon sok munkába és álmatlan éjszakába kerül. Cleav karjaiba szorította feleségét. Gyengéden lehajolt, és megcsókolta. – Micsoda látvány! – ordított Denny Tyree-nek, aki engedelmesen odanézett az ölelkező párra. – Kik azok? – kérdezte. – Az ifjú házasok! – kiabált Denny. Vasárnap este, a megújulás utolsó estéje pont olyan volt, mint egy táborozás. Egy félórával a kezdés előtt a lugasban már minden hely foglalt volt. Körös-körül takarókat terítettek le a

fűre, és azon ültek, hogy meghallgathassák Wilbur Boatwright tiszteletes prédikációját. Eula jó korán megérkezett, hogy beszélgethessen, pletykálkodhasson egy kicsit, és egy fél padot lefoglalt a családnak. Esme és az ikrek alig ültek le, Mrs. Tewksbury odalépett máris hozzájuk. – Láttátok ma Sophronát? – kérdezte. Esme egy pillanatra megijedt. – Nem, de talán – mondta elgondolkozva – volt délelőtt a boltban. Nem vagyok benne biztos. Miért? – Ó, semmi különös – mondta a tiszteletesné. – Kora reggel elment egy beteg barátnőjéhez. Azt hittem, mostanra visszaér. – Ki beteg? – kérdezte Agrippa tapintatlanul. – Én nem hallottam, hogy bárki is beteg lenne most, amikor a megújulás van. – Biztosan hamarosan itt lesz – válaszolt Mrs. Tewksbury, mintha nem is hallotta volna a kérdést, és visszaült a helyére. Esmében felébredt a kíváncsiság, de néhány futó pillantást vetve a tömegre, feladta. Sophrona biztosan itt van valahol, gondolta. Egyszerűen csak a szertartás előtt még látogatóba ment valahová. A szertartás időben elkezdődött. Esmének úgy tűnt, sose lesz vége. Szinte az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a prédikátor nem volt a legjobb formájában. Néha megtörténik, hogy a legfrissebb, legvilágosabb, szertartás, ha rosszkor mutatják be, ellaposodhat. Esme biztos volt benne, hogy most is ez történik. A tömeg nyugtalanul mocorgott. A csecsemők sírtak, a totyogó kisgyerekek nyafogtak. A térdnadrágos kisfiúkat apjuk néha el-elhívta, feltehetőleg a bokrokat látogatták meg. A füvön üldögélők, hamarosan el is vesztették az érdeklődésüket, és elkezdtek átjárni egymáshoz. Az állandó

suttogás halk moraja hamarosan hangos fecsegéssé erősödött, ami még a felelgető kórust is zavarta. Azelőtt, ha egy prédikátor vereséget szenved a tömeg előtt, Esme biztosan sajnálta volna. De ez ezúttal nem volt könnyű, mert a szívós, vörös arcú, kis ember nem volt hajlandó beismerni a vereségét. A szertartás egyre tovább húzódott. Eltelt egy óra, aztán kettő, és ő még mindig a legnagyobb hangerővel beszélt. Olyan volt, mintha meg akarná büntetni a gyülekezetet, amiért nem figyelnek rá. Esme kényelmetlenül fészkelődött a székén, és az ikrekre nézett. Mindketten a térdükre könyököltek, mert unatkoztak. Esme Cleavre pillantott. A férfi éppen egy ásítást igyekezett elnyomni, kis köhögéssel álcázva. Összetalálkozott a tekintetük, és szavak nélkül is egyetértettek abban, hogy az egész heti szép szertartások kudarccal végződnek. Annak ellenére, hogy egyre későbbre járt az idő, úgy tűnt, egyre melegebb van. Esmének a kezébe nyomtak egy legyezőt, egy pálcikára erősített papírdarabot. Az egyik oldalára az volt írva: „Moreley temetkezési vállalkozó és halottmosdató”. A másik oldalon bibliai idézet: „És amit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek”. Esme azért kezdett könyörögni, hogy legyen már vége. Igazából azonban nem hitt benne, hogy valaha vége lesz. Így nem is lett. Cleav, mintha megérezte volna Esme bosszankodását, megfogta felesége kezét. A lány felpillantott rá, de ő egyenesen előre nézett, feszült figyelemmel. Hüvelykujja lassan, apró kis köröket kezdett rajzolni Esme tenyerébe. A gyengéd érintés furcsa, érzéki hatással volt Esmére. Mintha a fülledt helyiség hirtelen lehűlt volna, érezte, amint megfeszül a melle. Gyorsan odapillantott, hogy előremeredő mellbimbója nem látszik-e át a blúzán.

El akarta húzni a kezét, de Cleav nem engedte. Futólag vetett egy pillantást Esmére, és sokatmondóan mosolygott. Esme olyan piros lett, mint a pipacs. Fel akarja izgatni! A felismerés egyenesen megrázó volt. Itt, a szertartás kellős közepén, szándékosan csinálja! Esme nem tudta elfojtani a huncut mosolyt, ami megjelent a szája szélén. Lassan, lopva keresztbe tette a lábát, hölgyekhez nagyon nem illő módon, és új, magas szárú, gombos cipőjével óvatosan simogatni kezdte Cleav lábszárát. Cleav újra rápillantott, de már meglepetésében tágra nyílt szemmel, hogy Esme saját fegyverével támad rá. Esme azonnal a prédikátorra fordította minden figyelmét, mint aki csügg minden szaván. Férje valahogy kényelmetlenül fészkelődött mellette. Szégyellnie kellene magát, gondolta Esme pillanatnyi bűntudattal. De nem tartott sokáig ez az érzés. Ha az ég valóban azt akarja, hogy odafigyeljenek a prédikációra, miért hagyja, hogy ilyen unalmas legyen? Ez a kis közjáték egy kis időre felfrissítette az estét, de nem tudta teljesen semmivé tenni a hosszú, fárasztó szertartást. Az egyetlen dolog, ami még felkeltette a figyelmüket, az a felelgető kórus felől hallatszó többszólamú horkolás volt. Esme észrevette, hogy Mrs. Tewksbury az első sorban állandóan figyelte a tömeget. Pearly Beachum is úgy tűnt, szünet nélkül a gyülekezet tagjait figyeli. Talán most gyűjti a holnapi pletykáinak az anyagát, gondolta Esme gonoszkodva. Eula Rhy óvatosan vizsgálgatta második legjobb fekete ruháját. A pulpitus bal oldalán függő lámpa pislákolt, azzal fenyegetve, hogy még az a kevés fény is megszűnik, amit eddig nyújtott Wilbur testvér makacs fel-alá járkálásához.

Már majdnem éjfél volt, mikor a kimerült, izzadt, és őszintén ingerült prédikátor a bűnbánatra hívó himnuszt kezdte énekelni. A „Szabadíts meg engem” még sohasem hangzott ilyen szépen. A felelgető sarokban ülő férfiak a tipikus köhécselés közepette ébredtek fel. Esme majdnem elnevette magát, mikor apja, még homályos tekintettel, megrázta magát, mint egy vizes kutya, hogy kitisztítsa a fejét. A gyülekezet szárnyaló hangon énekelte a himnuszt, a tiszteletes pedig felszólított minden jelenlévő bűnöst, hogy jöjjenek előre, és „béküljenek meg az Úrral”. Esme majdnem hangosan felnyögött. Az ilyen felhívás több óráig is eltarthat, ha elég sokan érzik úgy, hogy ki kell menniük az oltár elé. Még a bűntelenek is előrejönnek néha, hogy elmondják a bajaikat, imádságot és tanácsot kérjenek. Egy igazán jó prédikáció után több tucat bűnbánó láb indul el. A mai tanítás után azonban még a legjámborabbak sem moccantak meg. A gyülekezet állva énekelte a megindító harmadik versszakot: Szabadíts meg engemet, Ó, Isten, Mert a vizek Lelkemig hatottak. Hirtelen a tömegben mocorgás támadt. Mint mindenki, Esme is megfordult. Valaki előre akar jönni? Esme el sem tudta képzelni a mai szertartás után, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek. A nyakát nyújtogatta, hogy a többiek fején át ellásson odáig, és végül meglátta, ki váltotta ki az izgatottságot: Armon Hightower.

Esme szája tátva maradt a csodálkozástól. Hallotta, amint Cleav is hitetlenkedve felkiált. Armon, Sophrona Tewksburyvel a jobbján, végigment a folyosón, a lugas elejére. A tömegben megkezdődtek a találgatások. A dal lassan elhalt. Armon odaért az oltár elé, és mondott valamit Wilbur atyának, aki ugyanúgy meglepődött, mint mindenki más. Sophrona a háttérben maradt, kifejezetten zavartan, és igyekezett nem nézni arra, ahol a szülei ültek. A prédikátor néhányszor bólintott, amíg a fiatalemberrel beszélt, aztán előrelépett, és felemelte a karját. – Testvéreim! – kezdte. – Ez a fiatalember idejött ma este, hogy szóljon hozzátok. A döbbent csendet izgatott, suttogó hangok törték meg, mindenki a szomszédjához fordult. „Mit jelentsen ez? Miről van szó? A fiatal Hightower megtért volna? Hihetetlen.” Amikor elhallgatott a susogás, Armon gyorsan Sophronára pillantott, majd előrelépett. A jóképű fiatalember idegesen köszörülte meg a torkát. – Sokan itt voltatok hétfőn – kezdte. – És akik nem voltak itt, gondolom, azok is hallották, hogy a nagymamám kijött ide a lelkem megmentéséért imádkozni. A helyiségben többen helyeslően bólintottak. Armon vonzó megjelenését csak fokozta zavara, amitől kipirult az arca. – Az az igazság – vallotta be –, én sohasem gondolkoztam a megtérésen. Mindig úgy éreztem, hogy ez valahogy ellentétes a természetemmel. A felelgető sarokból egyetértő kuncogás hallatszott, és Esme rosszallóan nézett apjára. Armon idegesen hátrasimította homlokába hulló haját, és kényszerítette magát, hogy bátran a tömegre nézzen.

– Mostanában gondolkoztam ezen az egészen. – Tekintete megállapodott az öreg, hajlott hátú asszonyon, aki a második sor túlsó végében ült. – Nagymama – mondta, lágyan, halkan. – Tudom, hogy évek óta állhatatosan imádkoztál értem. Nyelt egy nagyot. – Meg akarom köszönni ezt neked. És minden mást is, amit csak kaptam ezen a világon. Majdnem egész eddigi életemben te gondoztál, te etettél. És ez egy özvegyasszonynak nem könnyű, ezt mindannyian jól tudjuk. Beharapta felső ajkát, és összedörgölte két kezét, miközben megfontolta következő szavait. – Szeretném neked azt mondani, nagymama, hogy végre megtaláltam az Istent. De akkor hazudnék. Mosoly futott át az arcán, amint felidézte régi emlékeit. – Ha emlékszel, évekkel ezelőtt, mikor úgy érezted, nem elég erős már a karod, hogy megverjél, megígértem, soha többé nem hazudok neked. Az öregasszony szeretettel mosolygott rá. – Még nem tértem meg – jelentette ki Armon őszintén. A tömeg felől furcsa sóhajtás hallatszott, mintha több száz ember tartotta volna vissza a lélegzetét. – De komolyan gondolkozom rajta – folytatta Armon. – Arra kérlek, és titeket is, hogy emlékezettek meg rólam imáitokban. Minden segítségre szükségem lesz, amit csak nyújtani tudtok. A felelgető sarokból újabb kuncogás hallatszott, és maga Armon is idegesen elmosolyodott. – Úgy látszik, ezt a Jóisten is tudja – folytatta nyugodtabban. – Ugyanis olyan segítséget küldött nekem, aminél jobbat egy férfi nem is álmodhat. Megfordult, és Sophronára nézett. – Még nem tértem meg – mondta –, de elhatároztam, hogy megváltozom.

Melegen, mosolyogva kinyújtotta a kezét, és Tewksbury tiszteletes lánya odalépett mellé. A ringó keblű fiatal nő nagyon szép volt, mikor pirulva, szégyenlősen lesütött szemmel megfogta Armon kezét, mintha erőt kapna tőle. – Nem leszek többé vad, hegyi fiú – jelentette ki Armon. – Nincs több ivás, kártya, nők. Most már én is csak egy morcos, öreg nős férfi vagyok. Sophrona szélesen elmosolyodott. – Azt akarom, hogy ti legyetek az elsők, akiknek bemutathatom ifjú feleségemet, Sophrona Hightowert. Ma délután házasodtunk össze Russelville-ben. Ha a térdnadrágos kisfiúk egész este valami izgalomra vártak, most megkapták. Hightower nagyanyó feje fölé emelte a kezét, és felkiáltott: – Halleluja! A Crabb ikrek egyszerre sikoltottak fel rémületükben. Mabel Tewksbury pedig ájultan esett össze.

19.

A következő heteket Vader legnagyobb házában mindenki másképp élte át. Az ikreket csak úgy lehetett látni, mint akik gyászolnak. Beszélgetésük egyetlen témája Armon Hightower állhatatlan szíve és váratlan nősülése volt. Egymás karjaiba borulva sírtak, és esküdöztek, hogy soha többé nem néznek férfiakra. Hirtelen még azt is eltervezték, hogy beállnak a blethertoni apácák közé, de Esme lehűtötte őket, mert elmagyarázta, hogy ahhoz előbb katolikussá kellene válniuk. Apjuk könnyedén beilleszkedett a „városi életbe”, ahogy ő nevezte. Délelőttönként a vegyesboltban dámázó öregekhez csatlakozott. Játszani nem volt kedve, de órákat töltött azzal, hogy nézte őket. Délutánonként, ha éppen nem szundikált, kiült a tornác árnyékos oldalára, és hegedült. Mint mindig, akkor volt a legelégedettebb, ha semmit sem csinált. Eula érdekes módon egyre jobban összebarátkozott az öreggel. Lustasága csak elvben zavarta. Amikor legmelegebben sütött a nap, otthagyta virágait, és leült mellé a tornácra. Yo oda sem figyelve folytatta a játékot, Eula pedig hangosan tűnődött, vajon kiszedje-e a kannahagymákat a ház déli oldalán, és ültessen-e a helyükre valami mást. Cleav és Esme túlságosan el voltak foglalva önmagukkal, nem sokat törődtek a változásokkal. Napközben, amikor csak tudtak, együtt dolgoztak. Esme gyorsan összecsapta a házimunkát, hogy csatlakozhasson Cleavhez a boltban. Cleav is sietett a halak etetésével, hogy minél előbb visszatérjen hozzá.

Esténként kettesben ültek a hűvös tóparton, és elnevezték a halakat. Szeretettel fogták egymás kezét, és a jövőt tervezgették. Miként lehetne a halastavakat bővíteni, mivel lehetne még vonzóbbá tenni a boltot, és hogyan lehetne a házat is átalakítani. – Kékre kell festeni – mondta Esme, már nem első alkalommal. – Esme – felelte Cleav, gyengéden simogatva a lány tarkóját, és felpillantott a házra. – A házaknak fehéreknek kell lenniük. Egyszer majd elviszlek magammal Knoxville-be, és meglátod. Gyakorlatilag minden jobb ház a városban fehér színű. Esme vállat vont. – Egy cseppet sem érdekelnek a Knoxville-i házak. Azt akarom, hogy ez a ház kék legyen, mint az ég, nem pedig fehér, mint a halál. Cleav a fejét rázta, és felnevetett. – Ebből nem engedek, Esme – mondta gúnyos komolysággal. – Ha mindenáron kékre akarsz festeni valamit, akkor fessük a boltot. De az én házam az fehér lesz, semmi más. – A bolt is lehet kék – bólintott Esme. – Legalábbis egyelőre. Azt hiszem, néhány év múlva úgyis nagyobb üzletet kell építenünk. Persze téglából. Cleav játékosan hozzádörgölte az orrát, és megharapdálta a nyakát. – Igen – helyeselt nevetve. A keltetőházban töltött szerelmes éjszaka óta Cleav nem éjszakázott többé a könyvtárban. Mihelyt kellőképpen besötétedett, a fiatalok visszavonultak szobájuk magányába. Úgy játszadoztak az ágyban, mint a pajkos gyerekek, s szinte a lepedő vékonyra kopott alattuk. De az éjszaka legsötétebb részében, mikor kielégülten feküdtek egymás mellett, Esme még mindig kételkedett benne,

hogy boldoggá tudja tenni férjét. Igaz, sohasem mutatta aggodalmát. Cleav szeme alatt a kék karikák arról tanúskodtak, hogy nem alszik eleget, de ő sohasem panaszkodott. Magában azon gondolkodott, hogy ha Esme szeretné őt, lehetne-e még ennél is jobb. Cleav már el sem tudta volna képzelni az életét Esme nélkül. Esme pedig úgy érezte, nem is élt azelőtt, mielőtt Cleavet megismerte. Teljesen feloldódtak, ha együtt lehettek. Együtt válogatták a hordók tartalmát a boltban. Az üzletről és a halakról beszélgettek. – Ha ki tudnánk találni valami módszert, hogy a jég ne olvadjon el, vagonszámra vihetnénk a friss pisztrángot a városba, és jó pénzt kaphatnánk érte – javasolta Cleav. Esme egy kis lépcsőn állt a polcok előtt, s lepillantott a férjére. – És ha szárnyaink lennének, átrepülhetnénk a hegyek fölött – felelte színlelt türelmetlenséggel. De Cleav nem riadt vissza. – Belerakhatnánk a halat egy hálóból készült zsákba, és levontathatnánk a folyón – mondta, és elgondolkozó tekintettel latolgatta a lehetőségeket. Esme reménykedve bólintott. – És amit az alligátorok meghagynak, az jó lesz a városiaknak? – Nincsenek alligátorok a Nolichucky folyóban – válaszolta Cleav. – Akkor, az istenért, mire várunk? – kiáltott fel Esme. – Neveljünk néhányat, és engedjük a folyóba! Erre Cleav tréfásan Esme fenekére ütött. Pearly Beachum rosszallóan fújtatva abbahagyta a vizsgálódást a boltban, és tiltakozásul kirohant.

A magukra maradt ifjú házasok egy pillanatig bűntudattal néztek egymásra, aztán kitört belőlük a nevetés. Esme nevetve ugrott férje karjába, s hosszú, harisnyába bújtatott lábát a dereka köré fonta. – Megbotránkoztatjuk a szomszédokat – jelentette ki, és csintalanul Cleav mellkasához dörzsölte a mellét. – És nem először – mondta Cleav, miközben vidáman megmarkolta Esme fenekét. – Hiszen így kerültünk össze. – Nem bánod? – kérdezte Esme, maga is meglepődve a nyílt kérdéstől. Cleav egy pillanatra elkomolyodott, aztán mókásan elvigyorodott. Érzékien odanyomult a lányhoz. – Csak ha egészen a vacsora utánig kell várnom. Esme játékosan rendreutasította egy vállveregetéssel. – Márpedig valószínűleg kénytelen leszel addig várni. Folytatnia kell a munkát, Mr. Rhy. Családja van, akit el kell tartania. Cleav tréfás komolysággal csóválta a fejét. – Ebben igazad van. Van egy földet túró anyám, egy hegedülő apósom, egy pár szerelmi csalódással küszködő sógornőm, és egy teljesen romlott feleségem, akinek egész Tennessee-ben a leghosszabb, legizgatóbb a lába. Esme elnevette magát, aztán izgatóan megharapdálta férje fülét. – Megígérem önnek, Mr. Cleavis Rhy, drága férjem – mondta nyíltan – hogy érdemes lesz várni rám. És valóban érdemes volt. Kedden, mikor megérkezett a posta, Cleav túlcsorduló izgalmában apósa nem igazán megbízható kezében hagyta az üzletet, és berohant a házba. – Esme! – kiáltott, és kivágta a bejárati ajtót, amire pedig máskor nagyon vigyázott, a szép, lekerekített sarkú üvegtábla miatt. – Esme, hol vagy?

Esme kilépett a hátsó szalonból, fején kendő, kezében tollseprű. – Az isten szerelmére, Cleav, mi történt? Cleav válaszképpen felemelt egy hosszú, vékony borítékot. Esme kíváncsian bámulta. – Mi ez? – Levél Mr. Simmonstól, a massachusettsi Springfieldből felelte Cleav, lelkesedéstől ragyogó szemmel. – Kitől? – Az az úriember az Amerikai Haltenyésztők Egyesületéből. – Cleav arca ráncos lett az állandó nevetéstől. – Ó, igen! – mondta Esme. – Az egyik pisztrángos barátod ott Északon. – Nem egészen a barátom – javította ki Cleav szerényen. – Az igaz, hogy rendszeresen levelezünk majd szélesen vigyorogva hozzátette – de ma nagyon izgalmas újságról írt. Esme nevetett. – Elmondod vagy megvárod, míg kitalálom? – Mr. Simmons Vaderbe jön – mondta Cleav, és magához ölelte feleségét. – Micsoda? Cleav hangosan felnevetett Esme arckifejezését látva. – Mr. Theodatus G. Simmons, a massachusettsi Springfieldből, eljön ide, a tennessee-beli Vaderbe, hogy – és Cleav kinyitotta a levelet, onnan olvasta – „megtekintse egy haltenyésztő társának – ez én vagyok – a pisztrángnevelő kísérletét”. Esme elsápadt, és szótlanul állt előtte. – Meglepődtél? – kérdezte Cleav, de nem várt a válaszra, folytatta. – Még nincs vége. Útközben megáll Washingtonban, hogy találkozzon a barátjával, Mr. Benjamin Westbrookkal, aki az

Egyesült Államok Halászati Intézetében dolgozik, és aki szintén vele tart. Cleav őszinte örömmel nevetett. – El tudod hinni? A haltenyésztő mozgalom két legfontosabb személyisége eljön Cleavis Rhy kis pisztrángfarmjára Tennessee-be! – Ez csodálatos – mondta Esme. A hangja fakón, színtelenül csengett, de Cleav túl izgatott volt, hogy észrevegye. – Én már hónapokkal ezelőtt meghívtam őket – magyarázta. – De legoptimistább álmomban sem gondoltam volna, hogy valóban elfogadják a meghívást. Újra felnevetett, és magához szorította Esmét. – Fel tudod fogni, mit jelent ez? – kérdezte. – Ez azt jelenti, hogy elismerik a munkámat, értékelik az eredményeimet. – Hitetlenkedve, boldogan rázta a fejét. – Azt is jelenti, hogy talán a teljesítményem nyilvánosságra kerül. A haltenyésztők az egész országban – és Cleav széles gesztussal felemelte a karját – , de az is lehet, hogy az egész világon hallani fognak a kísérletemről, a tavaimról, a pisztrángjaimról. – Ez csodálatos – próbálkozott Esme lelkesebbnek tűnni, de válaszában még mindig volt valami hamis csengés. – Három hét – mondta Cleav izgatottan. – Három hét, és ezek a nagyrabecsült urak itt lesznek, ebben a házban – és Cleav szorosan Esme derekára fonta a karját, felemelte, és körbeforgott vele, mint a gyerekek játék közben. – Igen! – kiáltott forogva. Esme igyekezett elfojtani a jéghideg félelem rátörő fekete hullámát, és megpróbált férjével együtt nevetni és bohóckodni. Mikor végre abbahagyták, egy pár percig mindketten tántorogtak, mert a szoba mintha tovább forgott volna velük. Aztán Cleav lehajolt, hogy egy édes, játékos kis puszit nyomjon a lány szájára, de aztán nyelvének egy hirtelen mozdulatával az egész pajkos szerelmi előjátékká alakult át.

Esme egy percre átadta magát a forró érzékiségnek, de aztán a varrószoba ajtaja felől kuncogást hallott. Elhúzódott férjétől, és helytelenítően nézett Adelaide-ra. – Törődj a magad dolgával! – mondta neki rosszkedvűen. – A magad dolga! – kiáltott fel Cleav, és a homlokára csapott, mintha nem működne tökéletesen az agya. – Te törődj a magad dolgával, Miss Leskelődő – mondta Adelaide-nak. – És azt hiszem, én is jobban teszem, ha a magaméval törődök – mondta Esmének egy utolsó gyors csók kíséretében. – Apád képes akkor is hegedülni, ha ég az üzlet. Búcsút intett és már el is indult. Esme bezárta mögötte az ajtót, és figyelte, amint kettesével véve a lépcsőket szalad a vegyesbolt felé. A lány arcán nyoma sem volt a mosolynak. – Három hét – suttogta hangosan. – Három hét múlva a haltenyésztő mozgalom két legfontosabb személyisége idejön a tennessee-beli Vaderbe, hogy Cleavis Rhyjal találkozzon. – Esme szemét elöntötték a könnyek, és alig tudta visszatartani, hogy ne csorduljanak ki. Találnak itt nagyszerű halastavakat, és pompás pisztrángokat, gondolta Esme. És rájönnek, hogy barátjuk – nem, levelezőpartnerük –, Mr. Rhy egy tudatlan, hegyi parasztlányt vett el feleségül. – Ó, Cleav – sóhajtott fennhangon. – Olyan régóta vársz erre. Szeretnél közéjük tartozni. Ökölbe szorította mindkét kezét, és az arcához emelte. – Ó, kérlek! Nehogy tönkretegyem az örömöd! Két nappal később Esme nagy elhatározással eszébe idézte a mondást, miszerint „segíts magadon, az Isten is megsegít”, és anyósa keresésére indult. Nem volt nehéz megtalálni. Fején nagy kalappal éppen a „Miért sírsz, testvérkém?” kezdetű dalt énekelte, kicsit hamisan.

Esme éppen annak a sornak a közepén szakította félbe, hogy „szép voltam és butuska, az alakom gyönyörű forma”. – Mama – mondta Esme. – Beszélni akarok magával. Az öregasszony felpillantott a virágokról, amelyeket éppen átültetett a ház melletti árnyékos részre. – Mi a baj, kislányom? – kérdezte. – Olyan furcsa vagy ma. – Majd kíváncsian végigmérte Esmét. – Csak nem vagy máris áldott állapotban? – Ó, nem – felelte Esme gyorsan. – Csak azt akarom… szóval… Eula Rhy türelmetlenül nagyot sóhajtott. – Az ég áldjon meg, gyermekem, mondd már, amit akarsz. Ezek a virágok nem várhatnak a te butaságaid miatt. – Szóval – kezdte Esme újra –, nem tudom pontosan, hogy is mondjam. Mrs. Rhy hitetlenkedve felhorkant. – Ha van valami, amivel nem lehet téged vádolni, az éppen az, hogy ne tudnál őszintén beszélni. Esme bátran összeszorította a fogát, és végül kitört. – Tudja, azok a finom népek jönnek az én Cleavisemhez. – Te jó Isten, persze hogy tudom – felelte Eula nemtörődöm legyintéssel. – Igaz, hogy öreg vagyok, de süket azért nem. Ez a fiú már napok óta másról sem tud beszélni. Az öregasszony úgy döntött, hogy Esme ok nélkül szakította félbe, ezért újra letérdelt, és kezével túrni kezdte a földet. Esme szégyenlős makacssággal felemelte az állát, és egy szuszra bevallotta, mi bántja. – Ez nagyon fontos Cleavnek. Mióta visszajött Knoxville-ből, csak erre a lehetőségre várt. Fontos, hogy ezek az úriemberek megszeressék, és elfogadják őt ugyanolyan úriembernek, mint ők. Én pedig semmit sem tudok arról, hogyan kell egy hölgynek viselkedni, hogyan kell kiszolgálni az ilyen urakat, mit adjak nekik enni. Pontosan úgy van, ahogy maga mondta,

hogy én nem leszek jó felesége Cleavnek, szégyenbe fogom hozni, tönkreteszek mindent. Ezt nem tehetem meg vele. Segítsen nekem! Ez már elég volt, hogy felkeltse az anyósa figyelmét. Kíváncsian vizsgálgatta. – Attól félsz, hogy szégyent hozol Cleavisre? – kérdezte. Esme fájdalmasan beharapta a szája szélét, és bólintott. Eula Rhy hitetlenkedve megrázta a fejét, és elnevette magát. – Esme – mondta. – Drága kislányom, valóban volt idő, amikor én is ettől féltem. Az esküvőtök napján azt mondtam neked, hogy nem vagy Cleavhez való. – Az öregasszony szélesen elmosolyodott. – De te bebizonyítottad, hogy tévedtem. Esme meglepetten nézett fel. – Tessék? – Azt mondtam, tévedtem – ismételte meg Eula. – Azt hittem, hogy a fiam úriemberré akart válni – nem, hogy muszáj volt úriemberré válnia – és nagyot sóhajtott. – Azt csak a Jóisten tudja, mi történt Knoxville-ben, amitől ennyire megváltozott, de teljesen más fiú jött haza Knoxville-ből, mint akit én elengedtem. Eula felemelt egy virágot, és megnézte, nincs-e rajta valamilyen kártevő. – Olyan illedelmes és komoly lett. Az az igazság, nem tudtam mire vélni az egészet. De szeretem a fiamat, és mint te, én sem akartam cserbenhagyni. Eula leült a sarkára, lehúzta egyik piszkos kesztyűjét, és Esmének nyújtotta a kezét. – Segíts felállni – mondta. – Ha megöregszel, akármennyire is élvezel valamit, mire befejezed, megmerevednek a csontjaid. Esme felsegítette, és együtt elindultak a ház felé. Távolból favágás ritmusos zaja hallatszott. A levegőben frissen vágott fenyőfa szaga terjengett, a virágzó lonc illatával keveredve.

A fejük fölött épp olyan kék volt az ég, amilyenre Esme a házat akarta festeni, csak néhány fehér felhő tarkította. Lent, a folyóparton Yo hegedült, olyan lágy, nyári kis dallamot játszott, ami mindenki arcára képes volt mosolyt csalni. Esme is majdnem elmosolyodott, de aztán eszébe jutott a feladata, a veszély és a csalódás, ami arra a férfira leselkedett, akit szeretett. Maga miatt nem aggódott volna. Mióta elég nagy volt, hogy megértse, épp elégszer volt része megszégyenítésben. Megtanulta, hogyan tegye magát túl rajta, hogyan fogadja el, megerősítette magát ellene. De Cleav nem ilyen volt. Cleav szembeszállt a szégyennel. Ugyanúgy, mint Esme, ő is évekig hurcolta magában a büszkeségét. De ő sosem nyelte le. Ezúttal, Cleav kedvéért, Esme sem nyeli le. Ugyanolyan ember, mint bárki más, mondta magának gyerekkora óta. Most, Cleav miatt, be is kell bizonyítania. A ház elé értek. Mrs. Rhy lehúzta a másik kesztyűjét is, és kerti köténye zsebébe dugta. A tornácon, az árnyékban, Eula levette a kalapját, és intett Esmének, hogy üljön mellé a hintába. – Éppen úgy, ahogy te gondolod – folytatta, mintha nem is lett volna szünet a beszélgetésben –, én is segíteni akartam Cleavnek. Gondoskodni akartam róla, hogy olyan élete legyen, amilyet akar. – Felépítette ezt a nagy házat, túlságosan is nagyot, pedig nagyon jól éltünk évekig abban, amit még a nagyapja épített. Telerakta a házat városi dolgokkal, és addig beszélt nekem a városi emberekről, a városi életről, míg halálra rémültem. Eula megcsóválta a fejét, és vigasztalóan megveregette Esme kezét. – Én is a hegyen nőttem fel, egy cseppet sem vagyok jobb nálad – mondta. – Talán többet tanultam az iskolában, de sohasem gondoltam arra, hogy úrinőként viselkedjem, vagy

finom modort vegyek fel, amíg Cleav haza nem jött Knoxvilleből. Mrs. Rhy szomorkásán felsóhajtott. – Sajnáltam, hogy csak úgy abba kell hagynia a tanulást, de mikor a férjem meghalt – Eula a távolba meredt, arcán az újra átélt fájdalom –, úgy éreztem, nem tudok egyedül boldogulni. Eula arcán látszott, hogy megveti akkori önmagát. – Hazahívtam az iskolából. Mindenki azt hitte, azért, mert nem tudom a boltot vezetni, és nincs pénzem. Megrázta a fejét, és halkabbra, komolyabbra fogta a beszédét. – Meg tudtam volna oldani magam is. De nem tettem – mondta határozottan – mert nem akartam. Nem volt könnyű ezt bevallania. Eula még sohasem mondta ki a szégyenteljes igazságot hangosan. Elhomályosult a szeme, köténye tisztább sarkával gyorsan megtörülgette. – És megérkezett az én csendes, zavart fiam. Már nem volt kisfiú és még nem volt igazán férfi. Én csak arra gondoltam, amit én akartam. Ő pedig megpróbált helyesen, tisztelettudóan viselkedni. Eula büszkén, és ugyanakkor szomorúan csóválta a fejét. – A fiam nem csak imádott apját veszítette el, elveszítette azt az életet is, amit szeretett. Én vettem el tőle. – Ó, mama! – szólt közbe Esme. – Én biztos vagyok benne, hogy… Eula a fiatalasszony felé fordult, mintha azt akarná, hogy jobban megértse. – Te Cleav felesége vagy. Hadd higgyék el a többiek a gyengéd hazugságot, de neked tudnod kell az igazat. – Mikor végül rájöttem, milyen önző voltam, már túl késő volt megváltoztatni a dolgokat. Egy percig hallgattak. Esme félszegen próbálta megvigasztalni annak a férfinak az anyját, akit szeretett.

– Kárpótolni akartam őt – magyarázta Eula. – Azt akartam csinálni, amitől boldog lesz. Ezért próbáltam meg finom hölgyként viselkedni. Öngúnnyal a hangjában felnevetett, és legyintett. – Isten a tanúm, nem nagyon sikerült. – Maga igazi úrihölgy – tiltakozott Esme. – Nem, kislányom – ragaszkodott az idős asszony a maga igazához. – Csak úgy tettem. Többé-kevésbé be is vált, de szerencsétlennek éreztem magam tőle. – Szerencsétlennek? – Igen, komolyan. Voltak olyan napok, amikor nem bírtam felkelni, és szembenézni önmagammal a tükörben. – Beteg volt – mondta Esme. Eula bólintott. – Azt hiszem, igen. Beteg voltam a szívem mélyén. Teljesen képmutató életet éltem. Nem lehettem az, aki vagyok, de az sem tudtam lenni, amit utánozni próbáltam. Reménykedve mosolygott Esmére. – Csak azt a napot vártam, amikor Cleav feleségül vesz egy igazi úrihölgyet. Esme arca lángba borult, és szégyenkezve lesütötte a szemét. – Azt akartam, hogy a kedves kis Sophronát vegye el, mert azt hittem, ilyen nőre van szüksége. Neki nem kell színlelnie, mint ahogy én tettem. – Tökéletes lett volna Cleavnek – suttogta Esme leverten. Mrs. Rhy felnevetett. – Azt hiszem, te ugyanúgy tévedsz ebben, ahogy én tévedtem – mondta, és könnyedén megcirógatta Esme állát. – Tévedett? – Óriásit tévedtem. Esme egy percig fontolgatta a szavait. – Azért mondja ezt, mert Sophrona beleszeretett Armon-ba? – kérdezte.

Eulából kitört a nevetés, átölelte Esme vállát és megszorította. – Hű, az volt aztán a látvány, nem? Úristen, én azt hittem, meghalok a nevetéstől, mikor az öreg Tyree Mabel Tewksburyre zúdított egy vödör vizet, ő pedig úgy tért magához, hogy megrázta a fejét, mint egy vizes kutya. Esme együtt nevetett anyósával, miközben felidézték azt az estét. Armon gyorsan anyósa segítségére sietett, de miután talpra segítette Mrs. Tewksburyt, az csak egy pillantást vetett rá, és úgy gyomorszájon vágta, mint egy hivatásos ökölvívó a megyei bajnokságon. Mikor jól kinevették magukat, Eula folytatta. – Nem ezért tévedtem a Cleavhez való feleséget illetően. – Akkor miért? Eula vidáman elmosolyodott, és Esme most először vette észre, hogy anyósa szeme pont olyan, mint a fiáé. Esme ilyen szemet szeretett volna a gyerekeinek is. – Mert Cleavy szerelmes lett beléd – mondta Eula egyszerűen. – Tessék? – Esme nem jutott szóhoz a döbbenettől. – Nem látod? Itt van az orrod előtt, fiatalasszony. Megnézted rendesen a férjedet mostanában? – Cleav nem… dadogta Esme zavartan. – Úgy értem, az nem úgy van… szóval, tudom, hogy nagyon tisztel, és… – Tisztel! – kiáltott Eula nevetve. – Az a fiú bolondul utánad, és ezt az egész város tudja. Esme némán bámult anyósára, miközben heves tiltakozó szavak tolultak az ajkára. De erővel visszatartotta magát, és nem mondta ki. Eula Rhy nagyon szereti a fiát. Attól függetlenül, hogyan viselkedett azelőtt, nyilvánvaló volt, hogy őszintén törődik Cleavvel. Kétségtelenül könnyebb neki abban a hitben élni, hogy Cleav házassága boldog.

Esme nem lehet olyan kegyetlen, hogy elrontsa az örömét. Különösen, hogy az utóbbi időben olyan vidám és egészséges. A legnagyobb tapintatlanság lenne felfedni előtte a szomorú igazságot. – De mégis – kezdte Esme tapintatosan. – Úgy érzem, hogy megfelelőképpen kell gondoskodni azokról a városi urakról, ha idejönnek. Biztosan különleges ételeket esznek, különleges abroszról, különleges evőeszközökkel. És hogy miről beszélgetnek, az teljesen rejtély előttem. Egyszerűen fogalmam sincs az egészről, és tényleg szükségem lenne a segítségére. Eula nevetett, és határozottan rázta a fejét. – Ne is foglalkozz egy percig sem ezzel a butasággal. Ne akarj más lenni, csak Esme Rhy – mondta. – Ha azoknak az északi úriembereknek nem elég jó egy kedves, nyílt fiatal nő, amilyen te vagy, bizony isten, ott leszek és végignézem, amint a fiam, a te férjed, abba a finom fenekükbe rúgva kipenderíti őket az ajtón.

20.

– Ha engem kérdeztek, ez csak egy rakás hülyeség – mondta Yo Crabb makacsul, de csak annyit ért el vele, hogy Esme figyelmeztetően rápillantott, Sophrona Hightower pedig kedvesen nevetett. – Nem, Mr. Crabb – mondta udvariasan. – A jó modor sohasem hülyeség. Az öreg haragosan akart nézni, de ez bizony nem könnyű egy ilyen szép arcra. – Nincs semmi idézete, ugye, Miss Sophrona – inkább állította Yo, semmint kérdezte. – Mert a Szent Könyv nem törődik az ilyen hülyeséggel. A fiatal nő mutatóujját a halántékához emelte, mint aki gondolkozik. Hirtelen mosoly ült ki az arcára. – Mr. Crabb, Pál azt mondja, hogy „Kikre haragudott vala pedig negyven esztendeig? Avagy nem azokra, akik vétkeztek?” – mondta. – Maga hány éves most? A kérdés inkább költői volt, és Yohan csak kelletlen hümmögéssel válaszolt. De ezek után nem panaszkodott. – Az evőeszközt használatuk sorrendjében kell az asztalra helyezni – magyarázta Sophrona. – Kintről kezdve, és a tányér felé haladva. A legújabb etikett szerint a kést a tányérra kell helyezni. Ez emlékezteti az embert arra, hogy nem illik használni. – Akkor mi a fenének van, ha nem akarjuk használni? – kérdezte Yo. Sophrona udvariasan elmosolyodott.

– Az étel feldarabolásához lehet használni. De nem szabad késsel enni. Yo komor sóhajjal nézett a tányérjára. – Legalább annyi fém van itt a tányérom körül, hogy egy nagyobbfajta ekét lehetne kovácsolni belőlük. Esme az asztal túloldalán ült, apjával szemben, és azt vette észre, hogy kelletlenül ő maga is egyetért vele. De gyorsan elnyomta a gondolatot. Hálásnak kell lennie, hogy van, aki megtanítsa őt és a családját a helyes viselkedésre. Igaz, hogy Eula Rhy arra buzdította, hogy csak nyugodtan legyen önmaga, Esme azt akarta, hogy Cleavnek a lehető legjobb legyen. Még mindig hitt abban, hogy egy úrinő lenne a legjobb feleség neki. És ha Esme olyan akart lenni, mint Sophrona, a legjobban maga Sophrona tudta erre megtanítani. Ezt szem előtt tartva Esme meghívót írt az ifjú Mrs. Hightowernek. De annyira félt, hogy esetleg nem jön el, hogy gondosan megrajzolt nagybetűi után még odafirkantotta: „kérlek, gyere el, beszélnem kell veled”. De Sophrona habozás nélkül eljött, mint aki alig várja, hogy fátylat boríthasson a múltra. – Úgy örülök, hogy meghívtál – üdvözölte Esmét, és úgy ölelte át, mint egy rég nem látott barátot. – Én is akartam beszélni veled, hogy köszönetet mondjak, de túl sok volt a dolgom. – Köszönetet mondj? – Esme nem értette. – Az én drága, imádott Armonom elmondta, hogyan vezetted rá a gondolatra, hogy udvarolni kezdjen nekem – magyarázta Sophrona. Esme arca elvörösödött. Már el is felejtette azt a kis trükköt, és most rátört a bűntudat. Szinte hallotta, ahogy Armon csak úgy emlegeti ezt a szeretetreméltó, kedves kis nőt: „a bögyös Tewksbury lány”. – Sajnálom… – kezdte Esme. Sophrona átölelte.

– Honnan tudtad, hogy szeretjük egymást, mikor mi magunk sem tudtuk? Ez az Úr egyik nagy csodája. Esme dadogott. – Én nem… én nem úgy gondoltam… Sophrona boldogan felnevetett. – Persze, hogy te nem úgy gondoltad – mondta vidáman. – A szívedből beszéltél, ahogy az Úr rendelte. – Sophrona szeretettel megszorította Esme kezét. – „Kifürkészhetetlenek az ő útjai”. Esme nem tehetett mást, egyetértett. És az, hogy Sophrona mellette áll ebben a fontos dologban, valóban égi áldásnak tűnt. Egész délelőttjüket azzal töltötték, hogy kieszelték a menüt. – Természetesen pisztrángot akarsz adni nekik – találta ki Sophrona Esme gondolatát. – Igen – mondta Esme, bár most már maga sem volt benne biztos. – De ha a konyhában leszek, hogyan legyek egyszerre háziasszony is? Sophrona együttérzően bólintott. – Az biztos, hogy egyszerre nem tudsz főzni is, és ellátni a háziasszonyi teendőket is. Legjobb lesz olyan ételt választani, amit előre elkészíthetsz, és csak be kell jelentened a vacsorát. A Házi Társalkodó egész évfolyamát átlapozták, mire Sophrona megtalálta a tökéletes receptet. Ha megsütik a halat, gombával és kagylóval, igaz, hogy forró lesz tőle a konyha, de Esme ott ülhet férje mellett a vacsoraasztalnál. Sophrona felnyúlt a szekrény tetejére, és levett egy nagy, kétrészes tálalóedényt. – Te jó ég, mi ez? – kérdezte Esme. – Ez egy gyorsforraló – magyarázta Sophrona. – Ide a külső részébe forró vizet kell tölteni, és egész vacsora alatt melegen tartja az ételt. – Ezt így az asztalra teszik? – kérdezte Esme kételkedve.

– Bizony isten, úgy néz ki, mint egy éjjeliedény. Ebből kell megkínálnom ezeket az embereket? Sophrona nem tudott elfojtani egy mosolyt. – Valóban hasonlít egy kicsit arra a bizonyos edényre – ismerte be. – De most ez a divat a városban. Mivel csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy szolgákat tartsanak, egy közönséges családnak ki kell találni valamit, hogy elegánsan tálaljanak, és a háziasszonynak ne kelljen percenként felugrálni az asztaltól. Esme bólintott a magyarázatra, de még mindig nem tudta magát túltenni első benyomásain az edényről. Aztán végignézték az abroszokat, mindketten felkiáltottak, mikor meglátták, milyen sok, és milyen szép terítő sorakozik a szekrényben. – Ez a terítő gyönyörű – mondta Sophrona, és kihúzta az egyik fiókból a kissé kopott fehér horgolt anyagot. Esme ránézett, és elpirult szégyenében. – Azt az édesanyám csinálta – mondta szándékosan halkan. – De Mrs. Rhynak biztosan sokkal szebb dolgai vannak. Sophrona kíváncsian nézett rá. – De hiszen ez nagyon szép. Régebbi is, és ezért értékesebb. – Majd lágyan végigsimított az anyagon. – Látszik rajta, hogy szeretettel készítették. A fiatal nő melegen, megnyerően mosolygott. – Ez a legfontosabb a családban. A szeretet mindennek az alapja. – Ez volt a legszebb dolog, ami csak volt anyámnak – mondta Esme minden érzelem nélkül. – És ez a legszebb, a te dolgaid között is – mondta Sophrona könnyedén, a horgolást simogatva. – Mert ő csinálta. Esme is megsimogatta gyengéden édesanyja keze munkáját. – Túl kicsi az asztalra – mondta végül gyakorlatiasan. Sophrona kirázta a terítőt, és sóhajtva bólintott.

– Milyen kár! Talán majd felhasználhatod egy különleges vacsorához, mikor kettesben lesztek Mr. Rhyjal – mondta mosolyogva, és hagyta, hogy képzelete elragadja. – Talán aznap este, mikor majd bejelented az első gyermeketeket. – Sophrona! – kiáltott fel Esme éles hangon. – A hölgyek nem beszélnek ilyesmiről. – Azt hittem, nem is tudod, hogyan viselkednek a hölgyek. Mikor kiválasztották a menüt, az edényeket, és a terítőt, Sophrona abba is beleegyezett, hogy a család ruhatárához tanácsokat adjon. Az ikrek gyönyörűek voltak egyforma szabású ruháikban, az egyik rózsaszínben, a másik kékben. Sophrona őszintén áradozott. – Nem csoda, hogy elcsavartátok az én drága férjem fejét – mondta. – Komolyan mondom, ennyi szépséggel körülvéve egyetlen férfi sem érezheti magát biztonságban. Adelaide és Agrippa, akik korábban már kijelentették, hogy ki nem állhatják a „vörös hajú, tehéntőgyű férfirablót”, gyorsan elfeledték neheztelésüket, és feloldódtak az ifjú Mrs. Hightower melegségétől és őszinteségétől. Esme még nem nyugodott meg. Szekrénye nyitott ajtaja előtt állva felsóhajtott, és aggodalmas pillantást vetett Sophronára. – Azt hiszem, nekem mindegy, mit veszek fel – mondta sajnálkozva. – Bármit is teszek, úgysem lehetek soha olyan szép, mint te vagy az ikrek. Sophrona csak legyintett erre a butaságra. – Nyilvánvaló, hogy Mr. Rhy nem osztja ezt a nézetet – mondta. – Minden nőnek megvannak az előnyös, és a kevésbé előnyös oldalai. Például ezt a szörnyű vörös hajat egész életemben szégyelltem. – Odahajolt Esméhez, és suttogva bevallotta. – De az én kedves Armonom azt mondja, hogy a hajamtól teljesen kimegy az erő a lábából.

Esme ijedt arckifejezéssel nézett rá, aztán mind a ketten elnevették magukat. A házasélet titkainak megbeszélése mindkettejüknek újdonság volt, és ennek segítségével gyorsan szoros barátság jött létre közöttük. – Mondd csak, szerinted mi a legszebb rajtad? – kérdezte Sophrona. – Nos – mondta Esme mosolyogva –, Cleavis teljesen beleszeretett a lábamba. De azért nem hiszem, hogy azt akarná, az egész társaság előtt mutogassam. Sophrona trillázva kacagott. – Talán tényleg nem kellene szoknya nélkül behoznod a vacsorát – mondta színlelt komolysággal. – De miért ne emelhetné ki egy megfelelő ruha ezt a rejtett szépségedet? És hogy nyomatékot adjon szavainak, meg is mutatta. Egy csinos fehér ruhát szorosan Esme combjai köré tekert. – Az egyenes szabás kiemeli a hosszú lábadat – mondta. – És micsoda szerencséd van, ez a legújabb divat. Nincs olyan városi nő, aki modernebben öltözne ennél. Sophronának csak Esme apjával kellett vitába szállnia. – Olyan vagyok, mint akit mindjárt el akarnak temetni – panaszkodott az öreg a finom, tiszteletreméltó fekete öltönyben. – Apa! – vágott vissza Esme csípősen. – Nem hagyhatom, hogy úgy nézzél ki, mint aki most lépett ki egy barlangból. Yohan makacsul felemelte az állát. – Tudod, kicsi Esmém, az az igazság, hogy én éppen most léptem ki egy barlangból, nem több, mint egy hónapja. Én egy szegény, egyszerű ember vagyok, és ha valami másnak akarnék látszani, az ugyanolyan, mintha hazudnék. – Apa! Sophrona gyorsan beavatkozott a fenyegető apa-lánya veszekedésbe.

– De az nem hazugság, ha egy józan életű, vonzó középkorú férfinak mutatja magát – javasolta a csinos kis asszonyka. Yo Crabb azonnal felfuvalkodott, mint egy pulykakakas. Megsimogatta a kabát tökéletesen szabott hajtókáját, és azt kérdezte: – Nem gondolja, hogy többet mutatok, mint ami vagyok? – Egyáltalán nem – mondta Sophrona. – Nem a daróc és a hamu teszi az alázatos embert. Az alázatnak a szívből kell jönnie. Yohan lebiggyesztette a száját, és elgondolkozott. Végül bólintott. – Azt hiszem, igaza van, Miss Sophrona. Esme csodálkozva figyelte, hogyan tudja Sophrona irányítani az egész családot. Feltételezve, hogy ez a tulajdonság is az úrihölgyekre jellemző, Esme már alig várta, mikor tanítja meg erre is. Most pedig az asztal körül ültek, Esme egész családja, és Mrs. Rhy is, aki szkeptikusan figyelte a leckét. Esme rájött, hogy hölgyhöz illően viselkedni nem olyan könnyű, mint úgy öltözködni. – A legfontosabb dolog – mondta Sophrona –, hogy az asztal körül mindenki kényelemben, nyugalomban érezze magát. – Ez nem lehet olyan nehéz – mondta Esme. – Hiszen ezek a finom északi úriemberek bizonyára mindenütt otthon érzik magukat. – Nem feltétlenül – felelte Sophrona. – Időnként mindenki érezheti magát rosszul a bőrében. Tennessee teljesen új világ lesz ezeknek az embereknek. Idegennek fogják érezni magukat itt, és neked mindent meg kell tenned, hogy melegen üdvözöld őket. – Az üdvözlés az egyik dolog. De majdnem tíz napig itt lesznek. És még csak az elsőt terveztük el.

Sophrona egyetértően bólintott, és bátorítóan megszorította Esme kezét. – A legfontosabb az első benyomás. Ezek az emberek végül is azért jönnek ide, hogy Cleavet megismerjék, és azokról a borzalmas halakról beszélgessenek. Az ikrek kacarásztak. – Ha az urak kellemes benyomást kaptak az otthonodról és az életmódodról, akkor feloldódnak, és beilleszkednek. Esme a körmét rágcsálta. – De hogyan tegyek rájuk kellemes benyomást? – Nem leszel egyedül – bizonygatta Sophrona. – Itt lesz az egész családod, segíteni fognak. Esme végignézett az asztal körül ülőkön. Az ikrek olyanok, mint a cukros tojáshab, szépek és hívogatóak, de belül üresek. Apa egyszerűen csak apa. Egy hegedülő semmirekellő, aki szinte büszke arra, hogy ő „a leglustább ember egész Vaderben”. Esme elkeseredetten nézett vissza Sophronára, és kérlelte: – Taníts minket! Sophrona körbepillantott, megköszörülte a torkát, és belekezdett. – A finom viselkedésben a legfontosabb a kellemes társalgás. – Egyszerűen csak beszélni kell? – kérdezte apa kételkedve. – Azt hiszem, ez egyikünknek sem okoz nehézséget. – A kellemes társalgás – helyesbített Sophrona –, nem ugyanaz, mint egyszerűen csak beszélni valakihez. – Olyan finomkodva kell beszélni, mint Cleav – javasolta Esme. Sophrona nem tudott elnyomni egy mosolyt. – Nem, nem – mondta. – Nem az a lényeg, hogyan beszélsz, hanem amiről beszélsz. – Mint például az, hogy állandóan a Bibliát idézzük, ahelyett, hogy a magunk gondolatait mondanánk? – kérdezte Agrippa.

Sophrona arcán rózsapír ömlött szét. – Nem, nem egészen – vallotta be. – Én magam is akkor fordulok a Biblia szövegéhez, mikor ideges vagyok, és nem tudok miről beszélni. – Majd egy kis öngúnnyal hozzátette. – A kellemes társalgás művészetében én sem vagyok valami nagymester. – Ha maga sem tudja, hogyan kell – mondta Yohan –, akkor ezek a lányok és én biztosan nem tudjuk megtanulni pár nap alatt. – Ó, én tudom, hogyan kell – válaszolta Sophrona. – Csak éppen nem nagyon vagyok járatos benne. – Pedig úgy tűnt, mindig tudod, mit kell mondani Cleavisnek – mondta Esme. Sophrona rámosolygott, és szemében pajkos fény villant fel. – Mostanában úgy tűnik, mintha sokkal jobban érdekelné őt az, amit te mondasz neki. Az asztal körül kuncogás hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy a két nő között semmiféle harag nincs. – Azt hiszem, az a döntő – mondta Sophrona –, hogy hagyjuk a férfiakat arról beszélni, amiről ők akarnak. – És mi lehet ez? – kérdezte Esme. Sophrona vállat vont. – Ezt én sem tudom. Az úriembereknek nagyon különböző lehet az érdeklődésük. Annyit legalább tudunk, hogy ezek az urak is, mint Cleavis, érdeklődnek a haltenyésztés iránt. Az ikrek egyszerre nyögtek fel. – Úgy érted, hogy készítünk egy finom vacsorát, szépen felöltözünk, csak azért, hogy a vacsora mellett a büdös halakról beszélgethessünk? – kérdezte Adelaide hitetlenkedve. – Talán nem a haltenyésztés lesz az egyetlen érdeklődési körük – mondta Sophrona reménykedve. – Elképzelhető, hogy ezek a városi urak érdeklődnek a művészetek, a zene iránt.

– De hiszen mi egyikről sem tudunk semmit – panaszkodott Esme. – Te csak a magad nevében beszélj – vágott közbe az apja. – Én az égvilágon mindent tudok, amit a hegedülésről tudni lehet. – Ez igaz – helyeselt Sophrona örömmel. – Édesapád zenei tehetsége nagyon jó alapul szolgálhat a társalgáshoz. – Ez biztos – állította Yo. – Ne is törődj semmivel, kicsi Esmém. Ha ezek a lakkcipős, keménygalléros urak unatkoznának, én csak fogom a hegedűmet, és egy pillanat múlva már táncra is perdülnek. Az ikrek kacarászva átölelték egymást, és gyorsan előadták saját tervüket. – Ha apa hegedül, mi megtaníthatjuk őket kopogóst járni. – Kopogóst? – Esme valahogy nem tudta elképzelni a két északi úriembert, kifogástalan öltönyükben, amint a padlóhoz verik a sarkukat. – Azt bizony – mondta Agrippa. – És felvihetjük őket a hegyre, megmutatni nekik, hogyan szedik a farkasbabot. Adelaide lelkesen bólintott. – Talán Agrippával elvihetnénk őket a folyóhoz úszni – javasolta. – Nem! – kiáltott Sophrona és Esme egyszerre. – Az ilyesmitől megbotránkoznak az emberek – mondta Esme a nővéreinek. – Azok a városi emberek gutaütést kapnának. Sophrona komolyan bólintott. – Nagyon fontos – mondta az ikreknek –, hogy mindig betartsuk a társasági illemszabályokat. – De az már nem lesz olyan érdekes – tiltakozott Adelaide. – Azok a fickók nem fogják jól érezni magukat, inkább unatkozni fognak. Sophrona legyintett.

– A hölgyekhez illő viselkedés nem unalmas. Az úriemberek nagyon érdekesnek találják. Mintha szavai hirtelen kézzelfogható valósággá váltak volna, a bejárati ajtón valaki kopogott. – Majd én megyek – mondta Mrs. Rhy, könnyedén felállt és kisietett az előszobába. – Á, jöjjön be – hallották a többiek a hangját. – Esküszöm, jót tesz magának a házasság. Nagyon jól néz ki. – Köszönöm, asszonyom – hallatszott az előszobából Armon Hightower hangja. Az ikrek először elsápadtak, aztán elvörösödtek, és vetettek egy gyors pillantást Sophronára. A lány szeme csillogott a várakozás örömétől. Armon Mrs. Rhy mögött belépett az ebédlőbe. Szélesen mosolygott, arca nyugodtnak tűnt és elégedettnek. – Jó napot, Mrs. Rhy – köszönt tisztelettudóan Esmének. Mr. Crabb, Miss Adelaide, Miss Agrippa. A fiatalember illedelmes modora furcsán idegenné tette őt, és ez valahogy megnyugtatta a szobában lévőket. – Isten bizony – kiáltott fel Yo –, Mrs. Rhy jól eltalálta. Egészen elégedettnek látszol, és úgy is beszélsz. Jót tett neked a házasság. – A megfelelő nő egy férfi egész megjelenését és egész életét meg tudja változtatni – mondta Armon könnyedén. Aztán, mintha hirtelen észrevette volna szavai akaratlan élét, bocsánatkérően bólintott az ikrek felé. – Bár az is igaz, hogy nekem szerencsém volt minden baráti viszonyomban is. Az ikrek teljesen összezavarodtak. Sophrona, kényelmetlen helyzetüket látva, gyorsan közbelépett. – Nem kellett volna lejönnöd értem a hegyről – mondta boldog meglepetéssel. A korábban oly öntelt fiatalember most elpirult.

– Ó, Phonie, kedves – mondta. – Kiszámoltam, mennyivel tovább kellene egymástól távol lennünk, ha megvárom, míg magad jössz haza. A szép kis vörös nő szégyenlősen kuncogott. – Komolyan mondom, Mr. Hightower, a maga szavai a madarakat is lecsábítanák a fákról. Az ikrek hitetlenkedve bámulták volt kedvesüket. Akkor sem lettek volna jobban meglepve, ha Armonnak még egy orra nőtt volna a homloka kellős közepén. – Azt hiszem, én most elmegyek – mondta Sophrona Esmének. – Biztosan magad is elboldogulsz. – Vissza kell jönnöd – mondta Adelaide. – Még a felét sem tanultuk meg annak, amit tudni akarunk. – Esküszöm – tódította Agrippa –, ha újra eljössz, és még egy lehetőséget adsz nekünk, minden szavadat megjegyzem. Sophrona kíváncsian nézett a lányokra, aztán egy értetlenkedő tekintetet váltott Esmével. – Hogyne – mondta. – Ha még egy leckét akartok, holnap is eljöhetek. – Udvariasan a férjéhez fordult. – Persze, csak ha neked is megfelel, Armon. Armon egy hűséges kölyökkutya tekintetével nézett rá. – Elkísérlek, és el is jövök érted – mondta ok nélkül boldogan. Amikor a fiatal pár elment, Esme kérdően fordult a nővéreihez. – Mitől változott meg így a véleményetek? – kérdezte. – Én azt hittem, csak önmagatokat akarjátok adni, még ha Cleavet szégyenbe hozzátok is. Az ikrek számára egyértelmű volt a válasz. – Láttad Armont? – kérdezte Agrippa. – Ha egy hölgy egy ilyen duhaj férfit így meg tud szelídíteni – jelentette ki Adelaide –, akkor ide nekem azt az úrinőhöz illő viselkedést, de gyorsan!

21.

– Ó, micsoda férfi! – sóhajtott Adelaide boldogan, és kihajolt az ablakon. – Igen, valóban tökéletes – helyeselt Agrippa, és ő is odament az ablakhoz, hogy megbámulják a két úriembert, akik Cleavvel együtt a pisztrángos tavakat vizsgálgatták. Cleav már hajnalban elindult a Russellville-i vasútállomásra, szinte egy pillanata sem volt, hogy a családjával beszéljen. És a felületes bemutatkozás után mind a három férfi izgatottan indult a Rhy-féle haltenyésztési kísérletet megszemlélni. – És a szemüveg még hozzá is tesz valami különlegeset – jelentette ki Adelaide drámai hangon. – A szemüveg? – fordult meg Agrippa, és rámeredt a testvérére. – Én nem arról a négyszeműről beszélek. Nekem az a jóképű fickó tetszik. Adelaide visszafordult és hitetlenkedve nézte ikertestvérét. – A szemüveges a jóképű. A vita fellángolt, de ekkor Esme lépett be a szobába, és teljesen elámult nővérei szokatlan civódása láttán. – Mit csináltok itt? – kérdezte. – Innen látszanak legjobban a tavak – felelte Agrippa, mintha ez mindent megmagyarázna. – A tavak? – Esme szigorúan csípőre tette a kezét. – Soha egy fikarcnyi érdeklődést sem mutattatok a halastavak iránt. Benneteket az a két férfi érdekel, és én ezt nem hagyom annyiban. – Mit akarsz azzal mondani, hogy „nem hagyod annyiban”? – kérdezte Agrippa harciasan.

– Folyton azt hajtogattad, hogy felejtsük el Armont – emlékeztette Adelaide. – Az a szemüveges fickó hetek óta az első férfi, aki érdekel! – Az ég szerelmére, Adelaide – könyörgött Agrippa. – Hiszen már mondtam, hogy a szőkére érdemes odafigyelni. Adelaide a fejét rázta. – Az ugyanolyan, mint bármelyik jellegtelen paraszt. A másikban viszont van valami méltóság. – Méltóság? – Agrippa és Esme is nagyon furcsának találták ezt a szót Adelaide ajkain. – Teljesen mindegy – jelentette ki Esme élesen. – Nem hagyom egyikőtöknek sem, hogy rávessétek magatokat ezekre az urakra. – Ugyan miért nem? – tiltakozott Agrippa. – Nőtlen férfiak, nem? – De, nőtlenek – ismerte be Esme. – De ha egyszer megnősülnek, biztosan úrihölgyeket keresnek maguknak feleségül. Az ikrek makacsul felemelték az állukat. – Tudd meg – mondta Agrippa –, hogy Adelaide és én Miss Sophronának minden szavát megjegyeztük. – Éppolyan úrihölgyként tudunk viselkedni, mint bárki azok közül – állította a másik magabiztosan. – Ha úgy is viselkedsz, attól még nem vagy az! – felelte Esme élesen. – Az ember nem tud megváltozni, akármennyire is akar. – Ugyan miért kellene megváltoznunk? – kérdezte Adelaide. – Mióta csak emlékszem, mindig azt mondogattad, hogy mi ugyanolyan jók vagyunk, mint bárki más. Hogy magasra kell emelnünk a fejünket, és nem szabad elfelejtenünk, hogy senki sem alázhat meg minket, csak mi magunk. – Ez így van – tódította Agrippa. – Mindig azt mondtad, hogy nem a külső dolgok teszik értékessé az embert, hanem ami a szívében és a fejében van.

Az ikrek kíváncsian néztek Esmére. Ő pedig csak bámulta ezt a két lányt, akiket úgy szeretett, akik miatt aggódott, és akikért felelősnek érezte magát, mióta édesanyjuk meghalt. Ő tanította meg őket arra, hogy higgyenek önmagukban. Engedheti-e most, hogy az ő gyengesége miatt elveszítsék a reményeiket? – Csak ideges vagyok egy kicsit – mondta végül kitérően, bizonytalanul. – Csak legyetek óvatosak azokkal a városi férfiakkal. Nem szeretném, ha valamelyikőtöket kicsalnák a pajtába. A lányok pajkosan felnevettek. – Hacsak nem mi csaljuk ki őket – mondta Agrippa. – És apa puskával vár ránk a pajtában. – Sokat tanultunk a te szörnyű körülményeidből – mondta Adelaide. Esmének döbbenetében tátva maradt a szája, de nővérei szeretettel átölelték. Jókedvük, boldogságuk simogatólag hatott Esme nyúzott idegeire, és tovább erősítette irántuk érzett szeretetét. – Ha nem megyek le, hogy megnézzem azt a pocsék halat, akkor a végén csak sózott hússal és alkörmösből készült salátával fogjuk megvendégelni azokat az urakat! Esme elkeseredetten próbált mindent tökéletesen elkészíteni, de a délután olyan gyorsan eltelt. De a tökéletességet nem adják könnyen. Az előző este szedett gomba levet eresztett, és elég gusztustalan fekete színű lett. A kagylónak is volt valami sajátságos illata, ami aggasztotta. A habos tekercs nem volt hajlandó megkelni, úgyhogy Esme kénytelen volt sütőport keverni bele. És alig bírt ránézni az éjjeliedény szerű gyorsforralóra, mert elment az étvágya. Mikor végre úgy gondolta, hogy lesz mit az asztalra tenni, az urak már visszatértek a házba, és a vacsorához öltöztek.

Felrohant az emeletre, és azon imádkozott, hogy legyen ideje rendbe szedni fáradt, lisztes, izzadságban fürdő testét, mielőtt bárki is meglátná. Az ég minden angyala az ő lépteit vigyázhatta, mert sikerült észrevétlenül feljutni a szobájukba. Gyorsan besurrant az ajtón. Mielőtt még megköszönhette volna ezt a kis haladékot, két erős kar ölelte át, és Cleavis magához szorította. – Cleav! – Esme megijedt a váratlan érintésre. – Olyan jó érezni téged! – mondta a férfi, és szorosan hozzányomta a testét. – Egész délután arról álmodtam, hogy végre a karjaimban tarthassalak. Esme meglepetten emelte fel a fejét. – Ezt nem hiszem. – Elhúzódott férjétől, és a mosdóállványhoz sietett. Komoran belepillantott a tükörbe, gyorsan vizet öntött a tálba, és elkezdett vetkőzni. – Hogyhogy nem hiszed? – kérdezte Cleav. Esme a törülközőért nyúlt, és elnéző mosollyal nézett rá. – Egész nyáron azt vártad, hogy ezek az emberek lejönnek Vaderbe. Ki merem mondani, hogy hetek óta semmi másra nem gondoltál. Cleav felhúzott szemöldökkel, szkeptikusan nézett rá. – Más véleményen vagyok, kedves kis feleségem. Valóban örültem, hogy végre lesz valaki, akivel beszélhetek a pisztrángtenyésztésről. De te vagy az, akinek máson sem jár az esze, csak ezen a látogatáson, mióta csak elmondtam neked. – Ez nagyon fontos – mondta Esme, közben az arcát és a nyakát mosta, s igyekezett a forró tűzhely előtt töltött nap minden nyomát eltüntetni magáról. – Fontos? – Cleav arckifejezése egyértelműen kíváncsi volt. – Kellemes a megfelelő szó, azt hiszem vagy esetleg az érdekes? – Lehet, hogy nem fontos abban az értelemben. De neked fontos, ezért akarok jó benyomást kelteni. Cleav hangosan felnevetett.

– Igazán örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Rhy. Simmons odalépett, és ő is kezet csókolt. – Valóban nagy öröm – helyeselt. – Az ön férje szakadatlanul azzal henceg, hogy ön mennyire érdeklődik a pisztrángok iránt, és mennyit tud róluk. Ben és én teljesen elsárgultunk az irigységtől, hogy ilyen szerencsés fickó. Olyan feleséget talált magának, aki osztja az érdeklődését. – Hogy is ne érdeklődne – szólt közbe Adelaide, és gyors pillantást vetett a sötét hajú, csillogó keretes szemüvegű Westbrookra. – A pisztrángok olyan izgalmas teremtmények, esküszöm, nem tudok eleget hallani róluk. Eula Rhy majdnem megfulladt a limonádéban. – Igazán? – Westbrook ráharapott a csalétekre, és odafordult, hogy közelebbről is szemügyre vegye a csinos rózsaszín ruhás lányt. – Ó, igen – helyeselt Agrippa is. – Nagyon szeretünk a halakról beszélgetni. Cleav alig tudta elrejteni a nevetését. Karon fogta Esmét, és a társalgást abba az irányba terelte, ami mindenki szívéhez a legközelebb állt: a haltenyésztésre. Esme alig hallott valamit a beszélgetésből. Agyában listák kergették egymást arról, hogy mit kell mondania, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, gondolkoznia, és a vacsora. A vacsora! – Esme? – szólt rá Cleav kíváncsian, mikor elhúzódott tőle. – Meg kell néznem az ételt – mondta Esme, és sikerült rendkívül udvariasan kimentenie magát egy pillanatra. A zöldség egy kicsit túlfőtt, a kukorica pedig nem főtt meg eléggé, de a hal csodásan illatozott. Esme elfojtotta a hányingerét, és óvatosan átrakta az „éjjeliedénybe”.

Négyszer is ellenőrzött mindent az asztalon, mielőtt végre úgy döntött, hogy a mélyen tisztelt vendégeket asztalhoz hívhatja. Fáradjunk le a vacsorához – suttogta maga elé. Valahogy viccesnek hatott, újra megpróbálta. Fáradjunk le a vacsorához. Ez sem hangzott sokkal jobban. Fáradjunk le a vacsorához. Jóváhagyólag bólintott. Kétségtelenül így kell mondani. Halkan keresztülment a hallon az első szalonig, és előírásosan megállt a küszöbön. – Hölgyeim és uraim! – mondta határozottan. – Fáradjunk el a vacsorától. Az ikrek értetlenkedve néztek fel rá. – Mitől fáradjunk el? – kérdezte Adelaide. – Menjünk enni – mondta Cleav gyorsan. – Theo, légy szíves, és kísérd le Miss Agrippát. Esme arca tűzpiros volt, mikor férje odalépett hozzá. – Csodálatos illata van – súgta neki Cleav. – És az ebédlő még sohasem volt ilyen gyönyörű. Esme bólintott, de nem tudott megszabadulni zavarától a buta nyelvbotlás miatt. Esme megmutatta a vendég urak helyét, és közben kezdte visszanyerni lélekjelenlétét. Az ikrek gyilkos pillantásokat vetettek rá, mikor kiderült, hogy Esme az ő helyüket Eula és az apjuk mellett jelölte ki, nem pedig a vendégek mellett. – Ez gyönyörű környék. Ezektől a hegycsúcsoktól szinte eláll az ember lélegzete – mondta Theo udvariasan. – Még az én Massachusettsem sem fogható hozzá. – Mi csak ezt ismerjük – magyarázta Cleav. – Én ugyan töltöttem pár évet Knoxville-ben, de a hegyek mégiscsak a hegyek. – Én sehol sem voltam – jelentette ki Yohan tárgyilagos higgadtsággal. – De nem is akartam sehová menni. – Meg tudom érteni – bólintott Theo.

– Ön földműves? – kérdezte Ben Westbrook. Az asztal körül hirtelen csend támadt. Esme visszatartotta a lélegzetét. Vajon mit mond az apja? Mit is mondhatna? Én vagyok a leglustább ember egész Vaderben? – Nem nagyon foglalkozom földműveléssel – felelte Yo őszintén. – Hegedülök. – Igazán? – Westbrook arcán boldog mosoly ömlött el. – A nagyapám is zenész volt – mondta. – Vadászkürtön játszott, a philadelphiai szimfonikusoknál. – És mit csinált még? – kérdezte Adelaide. – Még? Semmit. Zenész volt. Az ikrek boldogan összenéztek, aztán Agrippa határozottan kijelentette: – Apa is az. Tennessee-nek ezen a részén ő a legjobb zenész. Mindenki mosolygott és bólogatott, Yohan pedig tesséklássék ellenkezett egy kicsit. – Nem zenész családból származik, Mr. Crabb? – kérdezte Theo. – Ilyen névvel, mint a Yohann, az ember nem is lehet más, mint a hangszínek és a ritmus varázslatos csodájának a művelője. – Játszania kell nekünk, amíg itt vagyunk – mondta Ben. – Én is gondoltam rá – mondta az öreg könnyedén. – Ígérem, még ma este rúgni fogják a port. Esme kővé dermedve, döbbenten hallgatta, milyen irányt vesz a beszélgetés. Ez egyáltalán nem olyan nehéz, mint gondolta. Ha tudta volna, hogy ilyen könnyű hazudni, már évekkel ezelőtt elkezdte volna. A még mindig forró tálalóedényből már az utolsó falat halat szedték ki. A társalgás újra a haltenyésztésre terelődött. Esme felállt, hogy behozza a sült őszibarackot, az ikrek pedig tovább folytatták, amit megbeszéltek. Igyekeztek úgy tenni, mintha nagyon érdeklődnének a halak iránt.

Esme kezdett megnyugodni, és visszatért az önbizalma is. Ezek az úriemberek nem is különböznek olyan nagyon a vaderi emberektől. Az ikrek nem csináltak szörnyű baklövéseket, és még az apja is ügyesen kivágta magát, nem hozta őket szégyenbe. Cleav elégedettnek látszott, és Esme sóhajtva köszönetet mondott magában Sophronának. Körbekínálta a desszertet, és végre ő is kezdett bekapcsolódni a beszélgetésbe. – A pisztrángoknak hideg folyóvíz kell az élethez – magyarázta Theo. – Ezért kell úgy építeni a tavakat, hogy átfollyanak egymásba. Ezzel a hőmérséklet és az oxigénszint is megfelelő és egyenletes marad. – Ha a halak ujjnagyságúra megnőttek – folytatta Westbrook –, ki lehet telepíteni őket a folyókba, vagy olyan területekre, ahol nem is volt soha vagy most nincs. – Nem lehet könnyű azokat a pici halakat utaztatni az egész országon keresztül – mondta Adelaide. – Kell, hogy legyen valami könnyebb megoldás. – Néhányan megpróbálkoztak más megoldással is – mondta Theo. Aztán Cleavhez fordult. – Mi a véleménye Dr. Bachman tiszteletes kísérleteiről? Cleav nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. – Azt hiszem, a képzeletében egész jól működtek. – Milyen kísérletek voltak azok? – kérdezte Agrippa. Theo könnyedén előrehajolt, hogy jobban lássa a csinos fiatal nőt. – Ez a dél-Karolinai úriember azt állította, hogy sikerült neki olyan petéket megtermékenyíteni, amelyek tíz napig szárazon voltak, és ebből ivadékok is születtek. Az ikrek értetlenül néztek rá. Cleav magyarázni kezdett. – A pisztráng petéje víz nélkül csak néhány óráig marad életben. De Dr. Bachman azt állítja, hogy megtermékenyítette az elpusztult petéket.

– Nem halak kellenek ahhoz, hogy újabb halak szülessenek? – kérdezte Adelaide Mr. Westbrooktól, ártatlanul tágra nyílt szemmel. – Persze, hogy halak kellenek – felelte Esme könnyedén a buta lánynak. – Cleav természetes módszert használ a szaporításhoz, de sok haltenyésztő egyszerűen csak kinyomja az érett nőstényből a petét, beleteszi egy edénybe, aztán rárakja az ikrát. – Ikra? – kérdezte Agrippa kíváncsian. – Az meg mi a csuda? – Az ikra az az anyag, ami a hím halból kijön – magyarázta Esme. – Olyan, mint a férfiak… Esme a mondat közepén hirtelen elhallgatott, és rettegve nézett körül. Apja kíváncsian nézett rá. Az ikrek nem értettek semmit. Eula Rhy együttérző pillantásokat küldött felé. Theodatus Simmons kővé dermedten ült, a szája kinyílt a döbbenettől, Ben Westbrook pedig majdnem megfulladt a kanáltól, ami megállt a szájában. Végül Cleavre nézett. Ráadásul az is tetézte megalázását, hogy férje elnyomta kitörni készülő nevetését. Semmi sem bántotta jobban, mint ez. – Én… én… – próbált Esme valahogy megszabadulni ebből a kínos helyzetből, de nem sikerült. Könnyekben tört ki, és kiszaladt a szobából. Végigfutott a hallon, ki a hátsó ajtón. A hegyek felé indult. Még sohasem szaladt el megalázó helyzetből, de most igen. Szégyenbe hozta magát. Ezt még el tudná viselni. De szégyenbe hozta a férjét is. Cleav jobbat érdemelne. Ő most már soha meg nem áll, csak fut, fut örökké. De mielőtt elhagyta volna az azáleákat, erős, barna kar ölelte át a derekát. – Esme, Esme – suttogta, és magához szorította. – Ne sírj, nem volt az olyan nagy baj.

– Úgy szégyellem magam – tört ki Esméből, aztán beletemette arcát a szeretett férfi meleg, ismerős illatú ingébe. – Nincs miért szégyellned magad – mondta Cleav, és ringatta a karjában. – Zavarba jöttél egy kicsit, de ne szégyelld magad. Ha az ember a haltenyésztésről beszél, nem könnyű finomnak lenni. – Úgy sajnálom, Cleav – nyögött fel Esme. – Úgy sajnálom! – Ugyan mi a csudát sajnálsz? Egy pár buta szóból nem kell ekkora hűhót csapni. – Nemcsak erre mondtam, hogy sajnálom – vallotta be Esme. – Az egészet. Sajnálom, hogy el kellett venned engem feleségül. Sajnálom, hogy nem olyan feleség vagyok, amilyenre szükséged van. Sajnálom, hogy nem olyan nő vagyok, amilyet szeretnél. – Olyan nő, amilyet szeretnék? – Cleav karnyújtásnyira eltartotta magától a lányt, hogy jól lássa. – Esme, drága – mondta kedvesen. Te vagy az a nő, akit én szeretnék. Az egyetlen nő, akire valaha is vágytam. Esme a fejét rázta. – Nem úgy gondoltam – mondta. – Tudom, hogy vágysz rám úgy. De úgy értettem, olyan nő, akit feleségnek szeretnél. – Téged akarlak feleségemül – mondta a férfi határozottan. – Úgy is és mindenféleképpen. Felemelte Esme állát, és a szemébe nézett. – Szeretlek, Esme Rhy. – Ne tréfálkozz ilyesmivel! – mondta Esme, és újabb könnycsepp csordult ki a szeme sarkából. – Lehet, hogy neked jó szórakozás, de a nők képesek az ilyesmit egészen komolyan venni. – Én egészen komolyan gondoltam. Azért nem mondtam eddig, mert azt gondoltam, hogy te nem szeretsz viszont. – Nem szeretlek viszont? – Esme teljesen összezavarodott. – Tudod, hogy szeretlek, soha nem csináltam belőle titkot.

– De igenis titkot csináltál belőle. Csak ma este jöttem rá. Esme nem értette a dolgot. – Azt mondtad, csak a házamért jöttél hozzám feleségül – emlékeztette Cleav. – A házadért? – kérdezte Esme, nem emlékezett már a beszélgetésre. – Igen – állította Cleav. – Azt mondtad, azért akartál hozzám jönni, hogy a családod ebben a nagy házban lakhasson. – Házat akartam a családomnak – próbálta elmagyarázni Esme. – De téged is akartalak, saját magamnak, teljesen önző módon. Egyáltalán nem érdekelt apa vagy az ikrek, de még a szegény Sophrona sem, a kedvesed. Még azzal sem sokat törődtem, hogy te mit érzel. Annyira szerettelek, azt mondtam, hogy meg foglak szerezni, akár horoggal, akár kampóval kell is elkapnom. – Horoggal vagy kampóval? – ismételte Cleav mosolyogva. – Vagy harisnyatartóval. – Cleavis! – tiltakozott Esme. – Hogyan hihetted, hogy csak a házadért mentem hozzád? – Már nem hiszem – mondta Cleav. – Mikor láttalak ma este, az én büszke, tiszteletet parancsoló Esmémet, aki tudatában van annak, hogy ugyanolyan jó, mint bárki más, mikor láttalak ma este buta modorosságok mögé rejtőzni, akkor már tudtam, hogy szeretsz. Szorosan magához húzta a lányt, mintha azt szeretné, hogy egybeolvadjanak. – Semmi más nem vihetett rá téged, hogy megalázd magad, csak az igazi szerelem. – Megaláztam magam. Tönkretettelek – suttogta Esme az ingébe. – Szégyenbe hoztalak a barátaid előtt. Tudom, milyen sokat számít neked a véleményük. Cleav megrázta a fejét.

– Nem hoztál szégyenbe. Ez nem fontos. Te saját magamért szeretsz engem. Ez százszor többet ér nekem, mintha az egész világ szeretne azért, aminek mutatom magam. – Ó, Cleav – sírt Esme. – Te igazi úrihölgyet érdemelnél. Cleav megsimogatta Esme szemöldökét hosszú ujjaival. – Nekem van egy úrihölgyem, Mrs. Rhy – suttogta. – Mégpedig te. – Én nem vagyok az! Láthattad ma este. – De az vagy, és mindig is az voltál. Láttam egyszer a templomban. – A templomban? – Aznap, amikor azt a kosár adományt adták nektek – mondta Cleav. – Megaláztunk téged. De te nem takartad el az arcodat, nem sírtál. Felemelted a fejed, és elnéztél fölöttünk. Tudtad, hogy érsz annyit, mint bárki más. És engem is megtanítottál erre. Ajkaival felesége ajkaihoz hajolt, és megcsókolta. – Túl sokáig foglalkoztatott engem ez az egész hűhó a civilizált és illedelmes viselkedéssel. A cicoma és a finom társalgás nem csinál belőlünk urakat és hölgyeket. A városi embereknek is meg van a maguk életmódja, és nekünk is a magunké. Ha megpróbálunk az lenni, akik nem vagyunk, csak szégyenbe hozzuk magunkat. És megcsókolta, olyan finoman, hogy Esme nem tudott ellenállni neki. Sürgető vágyakozással viszonozta a csókot. Testük azzal a szenvedéllyel simult össze, amit már jól ismertek, és mégis mindig újdonságként éltek át. Esme érezte az ismerős melegséget szétáradni az ágyékában, és mohón igyekezett minél közelebb érezni magához férje reagálásának nyilvánvaló jelét. – Szeretlek – suttogta Cleav. – Szerettem volna mindennap elmondani neked, ahányszor csak hozzád értem. Szerettem

volna elmondani, és most már nem tudom tovább magamban tartani. – Én is szeretlek, Cleav – felelte Esme. – Nem tudom, mikor történt, azon az első napon, ott a boltban, vagy később, mikor megismertelek. De nem tudnék nélküled élni, és bármit megtennék, hogy megtartsalak, hogy segítsek neked, hogy boldoggá tegyelek. – Még azt is, hogy szerepet játsszál – mondta Cleav. – Úszkálnék a folyóban, mint a halak, ha neked az kellene – jelentette ki Esme. Cleav pajkosan nevetett. – Én nem egészen erre gondoltam. De ha felviszlek a szobánkba, megígéred, hogy úgy fogsz ficánkolni, mint a pisztrángok? Esme nevetett, és rosszallóan csóválta meg a fejét. – Csak akkor, ha te megígéred, hogy megint rám nézel és nem érsz hozzám. – Ezt nem tudom megígérni, asszonyom – válaszolta a férfi. – Ma este terveim vannak a kezemmel is. – Akkor – javasolta Esme –, mi lenne, ha finomkodva beszélnél? Legalább ennyit elvárhatok, nem? – Drága Mrs. Rhy, esküszöm, olyan nagyszerűen fogok szónokolni, hogy egész éjjel nem fog tudni felkelni az ágyból. – Hmmm – hangzott a jóváhagyó válasz. Cleav megragadta Esme kezét, és rossz gyerekek módjára siettek a ház felé. – Várj – torpant meg Esme a bejárat előtt. – Felmehetünk? Vendégeink vannak. – Mrs. Rhy – mondta a férfi simogató hangon. – Ebben a házban ön csinálja az etikett szabályait. Szerinted hogy lenne illő? Esme egy pillanatig elgondolkodott.

– Lehet, hogy a vendégeink meg vannak botránkozva – mondta. – És jó lenne odafigyelni apára és az ikrekre. Cleav beletörődött. – Ahogy ön gondolja, Mrs. Rhy. Esme elgondolkodó arckifejezését lassan magabiztos mosoly váltotta fel. – De azt hiszem, túl sokat törődöm a családommal. Épp ideje, hogy apa és az ikrek megálljanak a saját lábukon. – Nos, ez jó ötlet – mondta Cleav. – És a te északi barátaid lehetőséget kapnak, hogy vérbeli tennessee-i emberekkel ismerkedjenek meg. Cleav bólintott. – Akkor egyenesen felmegyünk? Mint akinek most jut eszébe, mi is történt, Esme csüggedten felsóhajtott. – Nem, miután bolondot csináltam magamból, jobb lesz, ha bemegyek, és szembenézek velük. Cleav erősen átölelte a derekát, és ránevetett. – Csak maradjon szorosan mellettem, Mrs. Rhy. A férj joga, hogy megmentse feleségét a társaságban elkövetett baklövésektől. – Ki találta ki ezt a szabályt? – Én – felelte Cleav könnyedén. Esme idegesen ment férje mellett. A társaság már átment az ebédlőből a meghittebb hátsó szalonba, és hallatszott, hogy apja valami vidám dalt játszik. Az ajtóba érve látta, hogy az ikrek vidáman tanítják az urakat a hegyi kopogós tánc illedelmesebb lépéseire. Nagyokat nevettek, tapsoltak, és a két tudós képű úriember láthatólag életében még sohasem szórakozott ilyen jól. – Bocsánat – szakította félbe Cleav a mulatságot. Mindenki rájuk nézett, és Esme érezte, ahogy elszáll a bátorsága. Csak Cleav erős karja tartotta.

– A feleségem és én szeretnénk bocsánatot kérni, hogy félbeszakítottuk a vacsorát – kezdte Cleav udvariasan. – Semmi baj – mondta Theo biztatóan. – Nagyon jól érezzük magunkat – tette hozzá Ben is. – Remek – válaszolt Cleav kellemes mosollyal. – Csak érezzék otthon magukat. Mrs. Rhy és én kénytelenek vagyunk korán visszavonulni. Esme meglepetten nézett fel férjére. Cleav rámosolygott, és nyugodtan folytatta. – Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a feleségemet és engem is hirtelen elleptek a bolhák.

1898, március 12. Theodatus G. Simmons Springfield, Massachusetts Kedves sógorom, Theo! Mint mindig, most is nagyon örültünk a levelednek, különösen a családi szaporulatról szóló jó hírnek. Esme csókjait küldi legkisebb fiadnak, és a mi drága Agrippánknak, mielőbbi eseménytelen felgyógyulást kívánva. Legutóbbi leveled megszólítását tréfának vettem. Hidd el, az a cím kizárólag tiszteletbeli, és egyáltalán nem kezdtem Dr. Rhynak szólíttatni magam. Igaz, hogy a kormányzó nagyon szépen beszélt az én szerény természettudományos eredményeimről. Esme és én nagyon élveztük a Knoxville-i utazást. Nagyon furcsa volt annyi év után visszatérni, és látni, hogy nem változott semmi, mégis minden egészen más, mint ahogy emlékeztem. Esme elbűvölte a méltóságos urakat, egytől egyig. Azt hiszem, a Halperth Akadémia igazgatója ódákat akar írni a szemöldökéről. De mint rendesen, az én drága feleségem észre sem vette, hogy szellemessége és humora micsoda utolérhetetlen hatást gyakorolt a férfiakra. Esme megkért, feltétlenül említsem meg Agrippának, hogy Tewksbury tiszteletes visszavonult, és a templomban most a veje, Hightower tiszteletes a lelkész. Az új lelkész jó barátja volt az ikreknek még gyerekkorukban. Valóban nagyon kivételes tehetségű prédikátor. Én magam nagyon meglepődtem, de Esme nem. Ő azt bizonygatja, hogy a legnagyobb bűnösökből lesznek a legjobb prédikátorok. Yohan már jobban érzi magát, ahogy melegszik az idő. A hidegben megfájdul a térdízülete, bár nem panaszkodik. Állandóan csak arról beszél, amikor Washingtonban járt Bennél és Adelaide-nál, és találkozott Cleveland elnökkel, és a szimfonikus zenekarral együtt hegedült. Úgy tűnik, ez a legfontosabb esemény az öreg életében.

Anyám jól van, az ikrek állandó elfoglaltságot adnak neki. Nemcsak az, hogy játsszon velük, de az is, hogy újraültesse azokat a virágokat, amit a két lurkónak sikerül letaposni. Biztosan hallottad a történetet, mikor a fiúk megszülettek, és Esme Herbertnek és Hubertnek nevezte el őket. Én úgy éreztem, és még mindig úgy érzem, hogy ezek túl finomkodó nevek egy tennessee-beli boltos két fiának. De Esme egyáltalán nem értett velem egyet, és közölte, hogy fogalmam sincs a névadásról. A látogatók előtt kijelentette, hogy ha nekem kellett volna nevet adni a fiúknak, biztosan Márnának és Pisztrángnak hívnák őket. Legnagyobb rémületére ezek a nevek rajta ragadtak a gyerekeken. Különösen akkor keseredett el, mikor a fiúk első nap hazajöttek az iskolából, és a gúnynevüket valaki szépen ráírta a palatáblájukra. Remélem, hogy talán nyáron újra eljöttök meglátogatni bennünket. Az idén különösen jól sikerült az ívás, és szeretném megmutatni a csatornázásra kitalált új terveimet is. Be kell fejeznem a levelet, mert a fiúk várnak rám. Az idén tavasszal csinálunk egy kis gyakorlatot. Megengedem a fiúknak, hogy segítsenek átfesteni a házat. A fehér olyan élettelen szín, úgy döntöttem, legyen inkább kék. Itt a hegyek között sosincs elég a kék égből.

Maradok a ti Cleavetek.