Orson Scott Card - Bűvölet

Orson Scott Card BŰVÖLET

Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert KLASSZIKUSOK I. Róbert E. Howard: Kuli király és az ősök 2. M.R. James: Szellemjárás Angliában 3. Jack London: Kóbor csillag 4. Róbert E. Howard: Bran Mák Morn és a piktek 5. Sir Arthur Conan Doyle: Jobb nem firtatni 6. M.R. James: Sötét örökség 7. Róbert E. Howard: Cormac Mac Art és a vikingek 8. Clark Ashton Smith: Gonosz mesék SCIENCE FICTION 1. Ursula K. Le Guin: A Rege 2. Piers Anthony: Khton 3. Alfréd Bester: Tigris! Tigris! FANTASY 1. Orson Scott Card: A kegyelem ára 2. Jo Walton: A király békéje 3. Jack Vance: Rhialto, a Csudálatos 4. Orson Scott Card: Bűvölet ELŐKÉSZÜLETBEN: Klasszikusok – Róbert E. Howard: Fekete Turlogh és a kelták Klasszikusok – M. R. James: Az öt korsó és más történetek* Science fiction – Alfréd Bester: Az arcnélküli ember Science fiction – Piers Anthony: Fthor Fantasy – Abraham Merritt: Istár hajói *munkacím

Delta Vision Kft. Budapest, 2013

MESTERMŰVEK Orson Scott Card BŰVÖLET A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Orson Scott Card: Enchantment Copyright © 1998 by Orson Scott Card © Delta Vision Kft., 2013 Hungarian translation © Kőszeghy Anna, 2013 Borítógrafika © Blackstone Audio, Inc., 2013 Szerkesztő: Sziklai István Tördelőszerkesztő: Ádám Krisztina Korrektor: Dobos Attila Kiadja a Delta Vision Kft. Minden jog fenntartva ISBN 978 615 5314 94 0 ISSN 2063-7284 Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (70) 322-3755 Fax: 36 (1) 216-7054 www.deltavision.hu

Előszó

A fantasy, mint műfaj rengeteget köszönhet a népmeséknek, a folklórnak, a mondáknak és regéknek. Számos szerző merített ebből a bőséges kútból, emelt át motívumokat, elemeket, szereplőket, helyszíneket és cselekményeket, hogy új köntösbe öltöztetve, más megvilágításba helyezve ismét színpadra állítsa őket, a nagyközönség elé tárja a már jól ismert mesehősöket. Orson Scott Card is ezt teszi a Bűvöletben: fogja a jól ismert Csipkerózsika történetet, és egy merész mozdulattal egyszerre két idősíkba rántja át – a 9. századba és a jelenkorba. Card azonban nemcsak az idővel játszik, hanem a térrel is: a mese – merthogy egy klasszikus népmese egyáltalán nem klasszikus átdolgozásával van dolgunk – a térben is ide-oda röpíti az olvasót, így hol Ukrajnában járunk, hol Amerikában, hol meg éppenséggel egy kitalált kis királyságban, Tajnában, ami az egykor létezett Kijevi Nagyfejedelemséggel határos. Card tehát egyszerre csábítja utazásra az olvasót térben és időben, az eltérő kultúrák találkozása pedig számos konfliktushoz, félreértéshez, komikus, időnként viszont véresen komoly következményhez vezet, ahogy történetünk szereplői ide-oda bolyonganak két – ami igazából több – szögesen ellentétes világban. Vajon hogyan viselkedik egy mesebeli királyság hercegnője korunk Amerikájában és mihez kezd egy ukrán–amerikai nyelvész, mikor anyaszült meztelenül találja magát egy olyan világban, amiről eddig azt hitte, soha nem létezett?

A cselekmények helyszínei és az idősíkok önmagukban természetesen nem lennének elegendőek, nem állnának meg a szereplők nélkül, és ez a Bűvölet másik nagy erénye: karakterei hús-vér alakok – még akkor is, ha egyik-másik mesebeli lény –, akiket jól körülhatárolható célok vezérelnek, döntéseiket az értelem és az érzelem egyformán áthatja, konfliktusaikat az eltérő kultúra- és világszemléleten túl emócióik parancsoló ereje szüli. A részletesen és aprólékosan kidolgozott szereplőket megnyilvánulásaik, megnyilatkozásaik, viselkedésük, minden rezdülésük teszi a lehető leghihetőbbé és hitelessé, az olvasó pedig gyorsan elfelejti, hogy egy mesét tart a kezében – joggal, hiszen a Bűvölet sokkal több ennél. A nézőpont-karaterek eltérő szemszöge még nagyobb súlyt kölcsönöz mondanivalójuknak, meg inkább rávilágít tetteik mozgatórugójára, döntéseik hátterére. A Bűvölet is fejlődésregény, de Card legtöbb művétől eltérően itt nem egy, hanem két főszereplő „érését”, jellemének és viselkedésének átalakulását követhetjük figyelemmel, aminek további zamatot, ízt kölcsönöz Katyerina és Iván egymáshoz csiszolódása, a köztük kialakuló kapcsolat formálódása és állandó vibrálása, miközben a háttér folyamatosan változik. A műben találkozik a hétköznapi a mesebelivel, a varázslat a modern kor technikájával: az egyik pillanatban korunk tudósának nappalijában ülünk, a másikban pedig egy legendás boszorkány házának konyhájában kuksolunk, vagy éppen azt látjuk, amint egy isten traktorra ül, hogy szántani induljon. A vallás Cardnak ebben a munkájában is fontos szerepet kap, jelenléte és képviselői még tovább színesítik és árnyalják az alkotó által vászonra vitt világot. Megjegyzések a fordításhoz: Az olvasónak fel fog tűnni, hogy

főhősünk, Iván neve időnként változáson esik át: hol oroszosan (ukránosan) Ivánnak hívják, hol az angol fonetika szerint Ivannek ejtik. Ennek oka nem valamiféle hanyagság vagy következetlenség, hanem főhősünk kettős identitásából, és az adott környezetből fakad: ő maga is hol az angol névalakban gondol magára, hol visszanyúl szláv gyökereihez, ahogy ide-oda vetődik a két világ között, mint ahogy a két világ és annak lakói is másként nevezik, saját kultúrájuk hagyományait követve. A történetben fontos szerepet kap az óegyházi szláv nyelv, mint elsődleges összekötő kommunikációs kapocs. A tudományosan elfogadott és leghelyesebb változat helyett azonban a legtöbb esetben a gördülékenyebb és a magyar nyelvben kevésbé nyakatekerten hangzó ószláv, illetve régi szláv kifejezéssel helyettesítettük. Az egyház hol nagy, hol kisbetűvel történt írása sem véletlen, hanem tükrözi a karakterek valláshoz való hozzáállását, életükben betöltött szerepét, viszonyulásukat. Card mestere az árnyalatok megfestésének, és ebben is ez köszön vissza. Sziklai István

Kristine-nek Évek teltek el az első csók óta, és a varázslat egyre csak nő...

1. Falevelek

– Tízéves vagyok, és egészen idáig Ványa volt a nevem. Az iskolában és hivatalos iratokon az áll: Iván Petrovics Szmeckij. Most azt akarjátok mondani, hogy valójában Itzak Shlomónak hívnak? Mi vagyok én, zsidó titkos ügynök? Ványa apja csendben, rezzenéstelenül hallgatta, megviselt, pergamenszerű arccal. Anya, aki csak ide-oda libbent, nem szólalt meg, de alig tudta rejtegetni mosolyát. Valami vicceset mondott? Ha igen, min mosolygott? Ványán? Vagy apján, aki egyik pillanatról a másikra rádöbbent, hogy ők milyen elkötelezett zsidók? Bármi is volt a félmosoly oka, Ványa nem akart nevetség tárgya lenni. Már tízévesen fontos volt számára a méltóság. Miután lehiggadt, így szólt: – Eszünk sertéshúst. Rákot. Kaviárt. – Szerintem a zsidók ehetnek kaviárt – jegyezte meg Anya. – Hallom, amint azt suttogják, hogy libás, azt mondogatják, hogy ők oroszokkal akarnak versenyezni, és én nem futhatok velük – fakadt ki Ványa. – Mindig én voltam a leggyorsabb, a legjobb gátfutó, de tegnap az időt sem mérhettem. Pedig még a stopper is az enyém! – Valójában az enyém... – suttogta Apa. – Az igazgató nem engedi, hogy arra az órára járjak, mint a többiek, mert nem vagyok sem orosz, sem ukrán, hanem áruló idegen: zsidó. Akkor meg miért nem tudok héberül? Minden mást megváltoztathatsz, ezt miért nem?

Apa felnézett a plafonra. – Mit nézel ott, Apa? Imádkozol? Az utóbbi években, mikor sokat beszélek, mindig a plafont bámulod. Istennel beszélgetsz? Az apja most Ványára emelte tekintetét. Nyugodt szeme volt, tudós szeme, táskás és fáradt a végtelen betűáradat böngészésétől. – Hallottam, mit mondtál. – Tízévesen már bölcsnek hiszed magad, mindent jobban tudsz, és nem tiszteled az apádat, nem bízol bennem. Pedig mindezt érted teszem. – És Istenért – tette hozzá Anya. Most ironizál? Ványa soha nem igazodott ki rajta. – Teérted teszem – folytatta Apa. – Gondoljátok, hogy magamért? Az én munkám itt van Oroszországban, idekötnek a régi kéziratok. Amire külföldről szükségem van, elküldik, mert tisztelnek. Jó állásom van. – Volt – köhintett Anya. Ványába ekkor hasított bele először a felismerés, hogy ha őt kizárták az órákról, Apa büntetése talán még rosszabb lehet. – Elvesztetted az egyetemi állásodat? Apa összerezzent. – A tanítványaim így is eljönnek hozzám. – Ha ugyan megtalálnak – súgta oda Anya. Már megint az a különös mosoly. – Vagy megtalálnak vagy nem! – kiabált Apa. – Vagy eszünk, vagy nem! De az biztos, hogy Ványát, azaz Itzakot elvisszük ebből az országból, hogy olyan helyen nőhessen föl, ahol ez a nagyszájúság, ez tiszteletlenség mindenkivel szemben, aki nem ér föl az ő magas igényeihez, nos, ahol ezt kreativitásnak, lángelmének, rock and rollnak hívják! – A rock and roll zene... – suttogta Ványa.

– Prokofjev zene! Sztravinszkij zene! Csajkovszkij, Borogyin és Rimszkij-Korszakov, talán még Rahmanyinov – zene! A rock and roll viszont eszes, de tiszteletlen fiút jelent, a rock and roll te vagy! Az iskolai zűrökből ítélve ezzel a hozzáállással soha nem fogsz bejutni az egyetemre. Miért az én fiam az egyetlen Oroszországban, aki nem hajlandó fejet hajtani a hatalom előtt? Apa már tucatszor feltette ezt a kérdést, és ahogy eddig, Ványa most is tudta, hogy inkább büszkeség, mint megbotránkozás szól belőle. Apának tetszett, hogy Ványa kimondja, amit gondol. Még biztatta is. De honnan jött az ötlet, hogy egyszerre zsidónak vallják magukat és izraeli vízumot igényeljenek? – Nélkülem döntesz, de miattam? – Ki kell juttatnom téged innen, hogy a szabad világban nőhess fel – mondta Apa. – Izrael a háború és a terrorizmus földje – jelentette ki Ványa. – Besoroznak, aztán gyilkolhatok palesztinokat. Fel kell égetnem a házaikat. – Ebből a propagandából egy szó sem igaz. Amúgy meg... nem számít. Mert megígérhetem, hogy sohasem leszel izraeli katona. Ványa rövid duzzogás után megértette, apja miért ígérte biztosra, hogy nem sorozzák be az izraeli hadseregbe. – Ha egyszer kijutsz Oroszországból, nem Izraelbe mész! Apa sóhajtott. – Amit még nem tudsz, arról ne szólj semmit! Kopogtak. Anya kiment ajtót nyitni. – Lehet, hogy Oroszországban egy rövid időre kimaradsz az iskolából. De ez a futásmániád... úgysem leszel világbajnok, azok az afrikaiak. Ha viszont abbahagyod a futást, az agyad

gyorsabban fog pörögni, és vannak országok, ahol ezt tényleg értékelik. – Milyen más országok? – kíváncsiskodott Ványa. Anya eközben beengedte azt a bizonyos valakit a lakásba. – Talán Németország. Vagy Anglia. Esetleg Kanada. – Amerika... – suttogta Ványa. – Honnan tudjam? Attól függ, hol található egyetem, amelynek szüksége van egy ószláv irodalmat tanító, idősödő professzorra. Amerika! Az ellenség. A rivális. A farmernadrág, a rock and roll, a bűnözés és a kapitalizmus földje, meg persze a szegénységé és elnyomásé. A remény és szabadság országa. Az a sokféle történet Amerikáról: szóbeszéd és kormánysajtó minden mennyiségben. I975-öt írtak, a vietnami háború csak pár éve ért véget, és Amerika kezéhez vér tapadt. De minden propaganda, rivalizálás és irigység ellenére egy dolog biztos: Amerika a világ legjelentősebb országa. És Apa most azt akarja, hogy ott nőhessen föl. Hát, ezért lettek hirtelen fontosak Anya zsidó rokonai és Apa anyai nagyanyja! Azért, hogy kijuttassák őket Amerikába. Már majdnem rábólintott. Ekkor lépett be Anya a szobába: – Itt van. – Ki van itt? – kérdezte Ványa. Apa és Anya kifejezéstelenül bámultak rá. Végül Anya kibökte: – Úgy nevezik, hogy móhel. Aztán elmagyarázták, mit fog művelni az idős zsidó Ványa péniszével. Tíz másodperccel később Ványa már a lépcsőkön rohant

lefelé, ki az utcára, és lélekszakadva futott az életéért. Nem engedi, hogy egy férfi elkapja azt a szervét, és csak úgy lenyisszantsa egy részét azért, hogy ő elrepülhessen a cowboyok földjére. Mire hazaért, a móhel már elment, szülei pedig nem szóltak semmit a hirtelen távozásról. De ettől még Ványa nem táplált hiú reményeket. Ványa családjában a csend soha nem megadást jelentett, legfeljebb taktikai visszavonulást. *

Móhel ide vagy oda, Ványa ezentúl is megnyugvást talált a futásban. Az iskola kiközösítette, otthon megbántották, eltiltották attól, hogy a barátaival játszhasson, de az utcát mindig nyakába vehette: minden nap lótott-futott, loholt, örökös morgolódást és kiabálást hagyva maga után: Lassíts! Nézz a lábad elé! Több tiszteletet! Idióta! Ványának azonban ez a város morajához tartozott. Futva álmodozott. Az életét soha nem ő irányította, ezért az volt a szabadság, ha elfuthatott. Arról álmodott, hogy viszi a szél, ide-oda repíti. Tökéletesen kiszámíthatatlan életre vágyott, ahol nem része mások terveinek. Apa komor, nyugtalanító terveinek. Anya ironikusan fogta fel az életet, mintha tréfától tréfáig tartana, miközben az ember azt teszi, amit kell. Anya, szeretném, ha papírsárkány lehetnék, a levegőben elszakadna a zsinór, én pedig kötelékek nélkül szálldosnék! Apa, azt szeretném, hogy amikor emberfiguráiddal sakkozol, felejts a dobozban! Felejts el! A futás sem menthette meg mások terveitől. Szabadságot sem hozott, mert szülei, mint mindig, most is eltűrték apró kis hóbortjait. Még történeteikbe is beleszőtték. Hallotta, amint

újdonsült zsidó barátaiknak azt mondogatták, Itzakkal türelmesnek kell lenni, mivel két valóság közt lebeg: a régit elvették tőle, és még nem kész arra, hogy átlépjen az újba. Hogy nézhetik le ennyire az ő komoly lelki tusáit? Miután Apa alávetette magát a férfiak engedelmességi szertartásának, Ványa rádöbbent, hogy ezt a zsidó szokást nem csak tőle várják el. Apa próbálta végezni mindennapos teendőit, de hiába. Szinte megnémította a kín és a szégyen, hogy nem tudja leplezni szenvedését. Anya, az örökké jóságos, még csak nem is utalt arra, hogy a móhel mit tett férjével, de Ványa mintha halvány vigyort látott volna arcán átsuhanni, mikor Apa megkérte, hogy vigyen oda valamit, amiért máskor maga ment volna. Ványa egy pillanatra elgondolkodott, hogy ezek szerint anyja szemében, az egész istenhit valami mókás dolog lehet. De amint Apa sebe meggyógyult, és az élet visszatért az ekkor normális kerékvágásba, sejteni kezdte, hogy minden iróniája ellenére anyja az igazán hívő. Talán mindig hívő volt, akkor is, amikor vastagon megkente kenyerét disznózsírral, mint akármelyik orosz. Az, hogy Apa felfedezte zsidóságát, egy összetett terv része volt. Anya tudta, ki az univerzum ura. Apa kényszerből vette fel a hívő álarcát, de Anya sohasem kételkedett Isten létezésében. Egyszerűen csak nem volt vele beszélő viszonyban. – Hatmillió zsidót öltek meg a fasiszták – mondta Apának. – A te imádkozásod fogja kitölteni azt az űrt? Amikor egy gyermek meghal, kiskutyát ajándékozol a szülőknek vigasztalásul? Anya nemcsak hogy hitt Istenben, még azt is hitte, hogy ugyanez az Isten választotta ki a zsidókat akkor régen, amikor

még Ábrahám hurcolászta ide-oda meddő feleségét, akit a húgának állított be, valahányszor egy nagy hatalmú férfi megkívánta. Ez volt Ványa kedvenc története, Apa ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy együtt tanulmányozzák a Tórát a rabbi lakásán, ahol az felolvasta héberül, majd lefordította nekik. Hazafelé sétálva átbeszélték, amit hallottak. – Ezek a fickók vallásosak? – kérdezgette Ványa. – Júdás lefeküdt egy útszéli prostituálttal, akiről kiderül, hogy a menye, és ez Isten szerint jól van így? Szichem körülmetélésének története volt Ványa számára a fordulópont. Dinát, Jákob lányát megerőszakolja Szichem. A herceg feleségül szeretné venni, Jákob áldását adja, mert így mindent rendbe hoz, de Dina tizenkét fivére inkább a család becsületén esett szégyenfoltot szeretné lemosni, mint férjhez adni a lányt egy gazdag trónörököshöz. Ezért megkérik a herceget, hogy ő és városában minden férfi vesse alá magát a körülmetélés szertartásának, és amikor a férfiak a földön hemperegve fogják szerveiket és összevissza jajgatnak, Jákob fiai kardot rántanak, aztán lekaszabolják őket. A történet befejeztével Ványa kibökte: – Talán mégis megengedem, hogy a móhel elvégezze rajtam. Apa teljes megrökönyödéssel bámult vissza: – E miatt a történet miatt akarnád a körülmetélést? Ványa vállat vont. – Esetleg van valamiféle magyarázatod arra, hogy ebben most mi a logika? – Csak gondolkodom rajta, ennyi – felelte Ványa. Ha tudta volna, elmagyarázza. De a történet előtt még csak nem is volt hajlandó rágondolni, utána kezdte felfogni, és amint a dolog

elképzelhető lett, lassan elkerülhetetlenné vált. Később, futás közben jutott eszébe, miért gondolta meg magát a történettől. A körülmetélés bolond, barbár dolog. De az, hogy a Tórában szerepel Szichem története, éppen azt mutatja, hogy ezt még Isten is tudta. Barbár dolog, mondja Isten, és pokolian fáj, de akarom, hogy megtegyétek! Tegyétek gyöngévé magatokat, és amikor előáll valaki, hogy megöljön, ti mindössze annyit mondotok: köszönöm, amúgy sem akarok már élni, mert valaki lemetszette a férfiasságom egy részét. Ezt Apának nem magyarázhatta el, de tudta, hogy ha Isten is nevetségesnek tartja, képes megtenni. Úgyhogy pár napig Ványa nem futott. Mire a körülmetélés helye meggyógyult, és futhatott volna, kiderült, hogy magát a várost rántották ki a lába alól. Az amerikai kongresszus ellenszegült az orosz kormányzatnak azzal, hogy a vámkedvezmény-státuszt a zsidóknak adott orosz kilépő vízumok számának növeléséhez kötötte, mire válaszul az oroszok nullára csökkentették a zsidó emigrációt, és még jobban zaklatták őket. Ványáékat ez közvetlenül is érintette: elvették a lakásukat. Apa számára véget értek a hallgatókkal folytatott konzultációk, régi egyetemi kollégái nem látogatták többé. Át kellett élnie a szégyent, hogy másoktól függött étel és ruha terén, mert semmilyen munkát nem kapott. Anya most sem esett pánikba. – Akkor szalmából csinálunk téglát – mosolygott. Amióta az eszét tudta, Ványa mindig efféle rejtélyes megjegyzéseket hallott anyjától. Csak most, a Kivonulás könyvét olvasva jött rá, mire utalt ezzel. Hogy Anya igazából zsidó! Végig úgy beszélt hozzánk, mintha zsidók lettünk volna, csak nem fogtam fel!

Most először elmorfondírozott azon, mi van, ha ez az egész anyja ötlete, de addig mesterkedett, hogy Apa már a saját ötletének hiszi, a maga hiperlogikus, nemvallásos módján. Ne azért légy gyakorló zsidó, mert Isten parancsolja, azért légy az, mert jó életet biztosíthatsz fiadnak Amerikában! Vajon tényleg ilyen furfangos az anyja? Egy hétig zsidóknál szálltak meg, akiknél nem volt elég hely. Ez az életmód nem tarthatott soká, egyrészt a kényelmetlen összezsúfoltság miatt, másrészt mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Törvényt egy életen át tisztelő emberekhez képest Ványa és szülei amatőrök judaizmusból. Apa és Ványa törték a héber nyelvet, alig tudták az imákat, és napjában százszor néztek értetlenül, amikor számukra érthetetlen frázisok röpködtek. Anyát ezek a gondok, úgy tűnt, nem zavarták, mert ő élt pár évig anyukája szüleivel, akik megtartották az összes zsidó ünnepet, volt két konyhájuk, imádkoztak, külön a nők és a férfiak. Ványa viszont látta, hogy anyja inkább mulatott rajtuk, mint részt vett ezeknek a zsidóknak az életében, és a ház asszonyai még gyanakvóbban néztek rá, mint apjára a férfiak. Végül aztán nem is zsidó, hanem egy másod-unokatestvér (Apa nagyapja bátyjának az unokája, mint azt Ványának gondosan elmagyarázták) fogadta be őket arra a vélhetően hosszú időre, amíg a kiutazási engedély megérkezik. Marek kuzinnak tejgazdasága volt a Kárpátok lejtőinél, a két háború közt Lengyelországhoz tartozó területen, amely így elkerülte Sztálin kegyetlen, a szabad ukrán földbirtokosokat érintő kollektivizálásait. Mivel a dombvidék távoli, stratégiai szempontból érdektelen és gyéren lakott volt, az itteni kommunizmus nem volt más, mint álca. Elvileg Marek kuzin

fejőstehenei csak egy kis részét képezték a hatalmas termelőszövetkezet jószágainak, gyakorlatilag viszont saját jószágai voltak, kedvére szaporíthatta és gondozhatta őket. Az általuk termelt tej és sajt jelentős része pedig valahogy nem jutott el az állami tejgazdaságig. Ehelyett termékekért és szolgáltatásokért cserélt gazdát erre-arra, néhanapján pedig nyugati keményvalutáért. Marek kuzin rendelkezett elég hellyel, merészséggel és tartalékkal ahhoz, hogy befogadjon pár jobb sorsa érdemes rokont, akik úgy döntöttek, zsidókká válnak a Nyugatra jutás érdekében. – Jót tesz majd neked a vidéki élet, Ványa – mondta Apa, bár keserű arckifejezéséből ítélve még nem tudta, őneki mit hoz a vidék. Marek kuzin háromórás körzetében ugyanis nem volt egyetem. Ha Apa tanítani akar, itt csak tehénfülekre talál. Ványát illetően Apának igaza volt. A vidéki élet jót tett neki. Kemény munka következett, mert bár Marek kuzin derék ember volt, azt elvárta, hogy a birtokon mindenki minden áldott nap dolgozzon, ahogy erejéből telik. De Ványa elég gyorsan hozzászokott a munkához, pláne a vidéki ízekhez: a frissen fejt tejhez és az Ukrajna ezen részén készített, durvább, ropogósabb, lisztesebb kenyérhez. Szerette a birtokot, de valódi szerelme a birtokon túl terült el. Mert ez az érintetlen világ magában rejtette Európa megmaradt öregerdeinek egyikét. – Ez a rógyina, az ősi szülőföld – magyarázta Apa. – Itt bujdostak az ószlávok, amikor a gótok és a hunok átvonultak. Aztán ők elmentek, mi pedig kiözönlöttünk a síkságokra, hátrahagyva ezeket a dombokat a farkasoknak és medvéknek. A mi földünk. Apa még mindig úgy gondolkodott, mint egy orosz, nem mint egy zsidó. De mit érdekelte ennyi idősen Ványát az ősi Oroszország!

Annyit tudott, hogy a vég nélkül kanyargó vidéki utakon nincs forgalom, hogy fű nő mindenütt, ahol kerék nem tör magának utat; hogy az ősfák magasra nőnek a dombközi meredek völgyekben, ahol senki nem vágja ki őket, a madárdalt pedig nem nyomja el autódudák vagy motorok zaja. Valaki egy csöbörnyi csillagot fröccsentett az égboltra, de holdtalan éjszakákon olyan koromsötét volt, hogy az ember a falnak ütközött a ház ajtaját keresve. Igazából nem számított ez vad vidéknek, de Ványa, a városi lakásból jövő fiú, mégis álomszerűnek és bűvöletesnek találta, mintha Siskin festményei elevenedtek volna meg, szinte maga előtt látta a medvebocsokat az erdőben. Bizonyára itt játszódtak gyermekkora tündérmeséi: ez volt Iván cárevics, a szürke farkas és a tűzmadár birodalma, Halhatatlan Koscsej, Mozsajszki Mikola és Baba Jaga világa. És mivel akkoriban olvasta először a Tórát, amikor megérkezett, ide, ebbe a zöld tájba képzelte el Ábrahám és Jákob vándorlásait, Izrael fiait. Tudta persze, hogy abszurd, hogy Palesztina forró és száraz, a Sínai-hegy szikla és homok. De miért ne gondolhatta volna, hogy Jákob fiai e dombok közül térnek haza nyájaikkal, megmutatni apjuknak a véres, tépett tarka köntöst? Hogy innen, a dombokról vonult le Ábrahám a síkság városai ellen? Bár repülni itt sem tudott, tudott addig rohanni, ameddig a kimerültség és a gondtalanság már szinte repítette. Aztán egyre merészebb lett, elhagyta a járt utakat és ösvényeket, bemerészkedett az erdő legősibb, legelhagyatottabb részeibe. Ilyenkor órákra eltűnt, hogy felfedezőútra induljon, amíg Anya ki nem fakadt: – Legurulsz nekem egy lejtőn, kitöröd a lábad, senki sem

tudja, hol vagy, és ott halsz meg egyedül! Hát ezt akarod? De Apa és Anya biztos megbeszélték a dolgot egymással, és úgy döntöttek, bíznak a józan eszében és talán az isteni gondviselésben, mivel továbbra is rábólintottak a szabadságra. Talán arra számítottak, hogy jön a vízum, őt pedig elvihetik valami amerikai városba, ahol majd a lakásban bujkálnak gengszterek és lázongó afrikaiak elől, akikről annyit hallottak. Ha a vízum egy nappal előbb érkezik, Ványa nem talál rá a tisztásra, a falevelek tavára. *

Az ősfás erdő mélyén bukkant rá, ahol alig volt aljnövényzet – a feje fölött olyan áthatolhatatlan volt a lombkorona, hogy a talajszint örök szürkületben maradt, csak néhány szívós gyom és inda tekergőzött. Ezért úgy tűnt, mintha bármeddig elláthatna a fatörzsek között, de végül túl sok törzs állta útját, vagy eluralkodott a sötétség, a homály és többé nem látott semmit. Sűrű levélszőnyeg borította a talajt, ettől az erdő szinte trambulinszerű lett. Ványa el is kezdett ugrálni, mert élvezte a föld ruganyosságát. Mintha a Holdon járna – ha az amerikaiak csakugyan leszálltak ott. Ugrik, pattan, ugrik, pattan! Na persze, a Holdon nem volt faág. Ványát az egyik úgy fejbe kólintotta, hogy teljesen elszédült. Erre figyelmeztetett Anya. Agyrázkódásom lesz, rángatózva a földre zuhanok, a testemet pedig csak akkor találják meg, ha valamelyik részemet az egyik tanyára hurcolják a kutyák. Valószínűleg pont a körülmetélt részemet, és majd a mohéit kell hívniuk az azonosításhoz. Ez egészen biztosan az az Itzak Slomo gyerek, a maguk dokumentumain Iván Petrovics Szmeckij. Futónak remek, de láthatóan nem elég okos ahhoz, hogy

kikerülje a fákat. Elnézést, de az élethez túl ostoba volt. Bizony, ez a természetes kiválasztódás. Erre Apa fejcsóválva azt mormogná: Izraelben kellett volna élnie, ott nincsenek fák. Egy idő után viszont kitisztult a feje, és folytatta az erdei ugrabugrálást. Igaz, ezúttal fel-felnézett, figyelte az alacsonyabb ágakat, és így vette észre, hogy egy tisztásra ért – nem a ragyogó napfény miatt, amely hirtelen nappali szigetté tette az erdő alkonyát, hanem mert egyszer csak elfogytak az ágak. Lefékezett a tisztás szélén, és körbenézett. Nem mezőnek kellene itt lennie, ahol süt a nap? Magas fű és vadvirágok – így kellene kinéznie. Ehelyett olyan volt, mint az erdei talaj: a tisztás hullámzó felszínét sűrűn borították a lehullott falevelek. Halott volt minden. Mi olyan mérgező a földben, hogy sem fű, sem fa nem nő errefelé? Biztosan valami mesterséges anyag, mert a tisztás olyan szabályos kör alakú. Az enyhe szellőtől megremegett egy-két falevél. Elfújt néhányat a tisztás közepén emelkedő dombról is, ami most nem sziklának vagy valamiféle gépezetnek tűnt, hanem mintha emberi test alakjában domborodott volna ki a levéltakaró. És ott, a fejrésznél, az tényleg egy emberi arc? Még egy levél elsodródott. Biztosan egy arc. Egy alvó nőé. Vajon azért gyűjtött maga köré leveleket, hogy befedjék? Vagy megsérült, és olyan régóta fekszik itt, hogy már beborították a levelek? Meghalt vajon? Összeaszalódott a bőre, mint egy múmiának? Ilyen messziről nem láthatta. Egyik énje nem is akarta látni, inkább elfutott és elbújt volna, mert ha a nő halott, akkor először válik valóra tragikus rémálma – és rádöbbent, hogy ezt nem akarja valóra váltani. Nem akar a

leveleket félresöpörve egy halott nőre bukkanni, aki az erdőben futkosott, beverte a fejét egy ágba, még betámolygott a tisztás közepére, hátha jelezhet valami átsuhanó repülőnek, csakhogy elvesztette az eszméletét, meghalt és... Menekülni akart, de ugyanakkor látni is akarta, megérinteni; ha pedig halott, látni és érinteni a halált. Felemelte az egyik lábát, hogy belépjen a tisztásra. Bár mozdulatában nem volt semmi rendkívüli, a levelek örvényleni kezdtek a lába körül, mintha forgószelet támasztott volna, és ekkor döbbent rá, hogy a tisztás földje egyáltalán nem hasonlít az erdő talajára. Mert a levelek egyre lejjebb és lejjebb örvénylettek, és ahogy eltűntek a lába mellől, kiderült, hogy egy szakadék szélén áll. Nem tisztás volt ez, hanem egy mély medence, egy kerek gödör mélyen a földben. Hogy mennyire mélyen, fogalma sem lehetett róla, mert a levelek egyre csak örvénylettek, egyre mélyebben és mélyebben; a lépte által kavart szél felkapta és füstoszlopként repítette őket az ég felé. Ha ez tényleg egy nő, akkor a mély üreg közepén tornyosuló emelvényen fekszik. Faágakat lefejelő nők viszont nem másznak le ilyen szakadékokba, és nem másznak fel a közepükön magasodó tornyokra. Valami más történt itt, valami sötétebb. Biztosan megölték. Ismét ránézett a nőre, de addigra a lépte által felkavart levelek többsége a földre hullott, ezért nem látta jól az arcot. Nem, ott volt vagyis ahol lennie kellett. De most sehol egy arc, mindenütt csak levelek. Képzelődtem, gondolta. Az a levél, arra hittem, hogy orr. Nincs is ott nő. Csak egy különös alakú szikla. Meg egy falevelekkel teli gödör az erdő közepén. Talán kráter, egy régi meteorbecsapódástól.

Logikus lenne. Amint ott állt egy űrbéli kő becsapódásán morfondírozva, valami megmoccant a tisztás távolabbi részén. Illetve, inkább a tisztás távolabbi része alatt, hiszen azt látta, hogy a levelek egy bizonyos ponton kavarogni kezdenek, és az örvény a körvonal mentén elindul, egyenesen felé. A völgyben rejtőző lény úgy él a levelek alatt, mint tengeri kígyó a hullámok mélyén. Szárazföldi polip, ami közeledik, kicsap karjával a partra, leránt a falevelek alá, felfal, és csak az emészthetetlen koponyámat hajítja föl az emelvényre, ami végül odacsalogat egy újabb vándort, aki szintén beleesik a csapdába, és ő lesz a következő csali. A falevelek alatti örvény közeledett. Hosszas vívódás után Ványa morbid képzelete végül legyőzte kíváncsiságát. Sarkon fordult és rohanni kezdett, de már nem ugrált, hanem izmait megfeszítve a gyorsaságra koncentrált. Ami persze azt jelentette, hogy folyton megbotlott a csúszós faleveleken, és többször elesett, végül már mindenütt avar és föld tapadt rá, hajába levéldarabkák vegyültek. Merre volt az út? Vajon az a lény a gödörből követi az erdőn át? Eltéved, eljön az éjszaka, a szörny kiszimatolja, és komótosan felfalja tetőtől talpig... Ott volt az út. Nem is olyan messze. Vagy gyorsabban és régebb óta futott, mint hitte. A járt úton, ahol még sütött a délutáni nap, biztonságban érezte magát. Még szaladt egy kicsit, aztán már csak sétált Marek kuzin tanyája felé. *

Ványának nem volt alkalma kalandjáról mesélni. Anya egy szempillantás alatt végigmérte, és rögtön kádfürdőt parancsolt,

már égre-földre keresték, alig maradt idő elkészülni, hol a csodában volt? A vízum váratlanul megérkezett, a gép két nap múlva indul, még ma este ki kell autózniuk a vonatállomásra, hogy időben Kijevbe érjenek, ahol felszállhatnak az Ausztriába tartó járatra. Végül, mikor a Bécsbe tartó repülőn szusszanhattak egy kicsit, Ványa már nem is akarta elmesélni gyerekes rémületét az erdőben. Mit számított volna? Azt az erdőt nem látja viszont soha többé. Ha valaki egyszer elhagyta Oroszországot, nem tér vissza. Még akkor sem, ha a régi erdőben hátrahagyott egy rejtélyt. Csak az emlékezetében élhet majd tovább örökre megválaszolatlan kérdésként. Vagy inkább egy gyerekes rémület emlékeként, amelybe önmagát hajszolta, hiszen mindig ilyen drámai dolgokról fantáziáit. Mikor Bécsben leszállt a gép, riporterek vakuvillogtatása és kameraáradata közepette a vámtisztek megvizsgálták vízumaikat, majd többen lerohanták őket bizonygatva, hogy a szüleinek Izraelbe kéne utazniuk, ahogy ígérték, vagy azt hajtogatták, hogy innentől joguk van bármit tenni, szabadon egy szabad világban – nos, ekkorra Ványa meggyőzte önmagát, hogy a tisztáson soha nem is volt emberi arc, a gödör nem is volt olyan mély, mint képzelte, a levélörvényt pedig a szél kavarta fel, vagy esetleg egy üregi nyúl. Nincs veszély. Nincs gyilkosság. Nincs rejtély. Nincs min töprengeni. Nincs értelme annak sem, hogy felbukkanjon álmaiban, kísértse gyerekkorát és kamaszéveit. De az álmok forrása nem az értelem. És bár azt mondogatta magának, hogy aznap az erdőben semmi sem történt, tudta, hogy valami igenis történt, de most már soha nem fogja megtudni, mi volt az a tisztás, és hogy mi lett volna, ha ott marad.

2. Igaz szerelem

Apa terve végül bevált. Becsbe érkezésüket követően mindössze néhány órás papírmunka kellett ahhoz, hogy a New York állam nyugati részén található Mohegan University rábólintson a kinevezésére, ahol a tekintélyes bölcsészkaron ő lesz az ószláv nyelvek professzora: a poliglott korona orosz ékköve. A család nemsokára tágas, kertes házba költözött, amelynek kertje elért az Olalaga-tó partjáig, amit azonnal elnevezett a kis Oljának az Olga becézéseként, néha, hóbortosan pedig Olja-Oljenka volt, mintha csak valami mesehős lenne. Amerikai, főleg New York-i történeteken nőtt fel, a gettók és város porának keverékében, ezért elbűvölőnek találta az erdőket, a New York állam nyugati részén elterülő dombok és farmok világát. De az erdők feleannyira sem voltak régiek vagy veszélyesek, mint Marek kuzin birtoka mellett. Ványa hamar rádöbbent, hogy Amerikába megérkezni izgalmas kaland, de ott élni egy idő után ugyanolyan unalmas lehet, mint bármi más. Apa viszont elégedett volt. Ványa elég fiatalon került Amerikába ahhoz, hogy teljesen kétnyelvű legyen, gyorsan megtanult akcentus nélkül beszélni, és hozzászokott az Iván amerikai kiejtéséhez: Ajvön, nem pedig Ivááán. Annyira lelkes volt, hogy önmagára is ezt a nevet használta, a Ványa családi körben maradt. Apja és anyja nem volt ilyen szerencsés a nyelvet illetően. Apa nem hagyta el karcos, oroszos akcentusát, Anya pedig meg sem próbált az amerikai pénz és a bolti élelmiszerek nevénél

többet elsajátítani. Ezért aztán anyja ritkán mozdult ki a házból, és bár Apa más egyetemeken is előadott, és szerette hallgatóit, azért az ő élete is leginkább a fia körül forgott. Iván élete minden percében érezte önfeláldozásuk terhét. Erről nem beszéltek: nem kellett. Igyekezett legjobb tudása szerint kihasználni a lehetőségeket, amelyeket Apa és Anya biztosítottak neki: keményen tanult az iskolában és sokféle más dolgot is az iskolán kívül. Nem volt okuk panaszkodni Ivanre. És valahányszor tiltakozott volna a néha túl rövidre fogott gyeplő ellen, emlékeztette magát, mit hagytak ott érte. Barátot, rokont és szülőföldet. Szülei örökös elvárásai elől ugyanabba menekült, mint Oroszországban: futott. És mire elég idős lett az iskolai atlétikához, nem egyszerűen hosszútávfutó lett, hanem kipróbálta a tízpróba minden sportágát. A gerelyhajítást, a gátfutást, a diszkoszvetést, a síkfutást. Volt, hogy kiemelkedett egy-kettőben, de igazából állhatatossága különböztette meg a többi csapattagtól: összetettben mindig magas pontszámot ért el, és minden találkozón versenyben maradt. Három évet járt a tantalusi gimnáziumba, és amikor elkezdte az egyetemet, könnyedén bejutott a Mohegan University tízpróbásai közé. Szülei és barátai nem értették, miért fontos számára az atlétika. Páran még nevettek is rajta. Egy zsidó atléta? Aztán Iván megelégelte, és ridegen csak annyit mondott: Izrael sem hívott keresztényeket az olimpiai csapatába. Egyetlenegyszer, az első gimnáziumi év vége felé javasolta Apa, hogy az atlétikára pazarolt időt fordítsa az elméje csiszolására. – A test negyvenévesen már öregszik, de az elme! Az elme éles marad. Miért fektetnél olyan részvénybe, amely nem értékálló? Ha így szétforgácsolod magad, nem tudsz kitűnni

semmiben. Válaszul Iván az egyik év végi vizsga helyett körbefutotta az Olja-tavat. Azt a nyarat végül tanulással töltötte, hogy elvégezhesse az iskolát. Apa soha többet nem javasolta, hogy hagyja abba a sportolást. Iván valójában nem utasította el az apját. Egyetemi évei során vonzani kezdte a történelem, a nyelvek, a mondavilág. Elsőéves hallgatóként apja leglelkesebb tanítványa lett. Együtt merültek el az ukrán, bolgár és szerb nyelvek ősi dialektusaiban. Egy teljes évig óegyházi szlávul (röviden ószlávul) társalogtak, csak akkor váltva oroszra vagy angolra, amikor nem találtak megfelelő régi szót a modern kifejezéshez. Akárki láthatta, apja milyen büszke Iván kivételes teljesítményére: elsőrangú folyóiratokban publikált, mielőtt szakosodott volna az egyetemen – de soha nem alakult ki köztük igazi közelség. Legalább is nem úgy, ahogyan Iván az amerikai apák és fiúk közti közelséget elképzelte. Iván nem beszélt apjának az álmairól, vágyairól, csalódásairól és reményeiről. Azt pedig pláne nem említette, hogy még mindig rémálmai vannak az erdőbeli örvényről, ahol valami megnevezhetetlen lény lapul a levelek alatt. Még az anyjával sem tudott könnyedén szót érteni de ő többnyire anélkül is tudta, mit érez, vagy eltalálta, vagy megsejtette. Amikor a gimnáziumban fülig belezúgott egyik vagy másik lányba, ő azonnal tudta, pedig Iván bőszen hallgatott. – Hogy hívják a lányt? – kérdezte ilyenkor. Aztán Iván elmondta, és mindjárt jobb érzés volt. Anya ilyenkor tanulmányozta Iván arcát, és csak hümmentett: – Ez nem szerelem.

Az első néhány alkalommal Iván ragaszkodott hozzá, hogy igenis az, ugyan mit tudhat Anya ilyen idősen az igaz szerelemről, amit nála már felváltott a megszokás. Egy idő után azonban elfogadta a véleményét. Főleg, amikor néha azt mondta: – Na, szegénykém, ez tényleg szerelem, és nagyon fog fájni! Sajnos anyja sohasem tévedett. – De honnan tudod? – kérdezte. – Az arcod nyitott könyv előttem. – Na, ne már! – Boszorkány vagyok, értek az ilyesmihez. – Anya, komolyan kérdezem. – Ha nem hiszed el a választ, miért teszed föl a kérdést? Amikor 24 éves lett, leomlott a berlini fal. A család közösen nézte végig a televízióban. Utána Apa kikapcsolta a tévét, és ünnepélyesen azt mondta: – Innentől visszamehetsz Oroszországba, hogy kutatásokat végezz a disszertációdhoz! – A disszertációhoz nem kell oroszországi forrásokat felhasználnom. – Hát, akkor ideje a témaváltoztatásnak! Megzakkantál? Nem akarsz visszamenni? Vissza akart menni. De nem kutatni. Azért akart visszamenni, mert álmaiban még mindig látott egy bizonyos levél borította tisztást, egy női arcot, egy szörnyeteget az örvény közepén... de pont emiatt nem akart visszamenni, mert félt, hogy a hely nem létezik, és mert félt, hogy mi van, ha mégis. Ezért a szemeszter hátralévő részét azzal töltötte, hogy elvégezze kurzusait és letegye szigorlatait. Aztán még egy év

disszertációs terepgyakorlat, és 1991 július végére már kezében tartotta Kijevbe szóló jegyét, amellyel hat hét múlva elutazhatott. Természetesen ekkor találkozott Ruth Meyerrel. Egy ithacai orvos lánya volt, aki alig néhány tóval lakott odébb, New York állam nyugati részén. Egy presbiteriánus esküvőn ismerte meg, Iván a vőlegény tízpróbás csapattársa volt, Ruth a menyasszony szobatársa. Ugyanazt az előételt szemelték ki mindketten, és pár perc múlva már odakinn, a tornácról csodálták a délnyugatról közelgő vihart. Mire eleredt az eső, kéz a kézben tértek vissza a vendégek közé. – Mondj valamit óoroszul! – kérlelte a lány. Az óoroszt túl modernnek vélte, ezért ószlávul mondta: – Gyönyörű vagy, okos, és szeretnélek feleségül venni. A lány élvezettel hunyta le a szemét. – Imádom, hogy olyan nyelven szólsz hozzám, amit soha más nő nem hallhat tőled. – De nem érted – figyelmeztette Iván. – Értem – mondta Ruth még mindig csukott szemmel. Iván felnevetett. Mi van, ha tényleg értette? – És mit mondtam? – Reméled, hogy szerelmes leszek beléd... – Nem is... – Ám Iván zavart nevetése olyan volt, mint egy beismerő vallomás. – De bizony – nézett fel a lány. – Ezt sugallja minden mozdulatod. Amikor az esküvő után Iván hazaért, leült anyjával szemben a nappaliban, aki hamarosan fölpillantott. – Nos... semmi vagy szerelem? Anya ünnepélyesen annyit mondott: – Az biztos, hogy valami.

– Feleségül veszem – jelentette ki Iván. – És ő tud erről? – Mindent tud. Tudja, mit gondolok, amint elgondolom. – Bárcsak még azelőtt tudná, mert akkor nem kellene többé gondolkodnod. – Komolyan mondtam, Anya. – Én talán nem? – Ne ugrass már! Ez szerelem. Addigra Apa is belépett a szobába. Miért van az, hogy már a házasság puszta említése is odavonzza a szülőket, bármivel is foglalatoskodnak? – Mi? Most lettél szerelmes, amikor egy egész évre készülsz elmenni? – Lehet, hogy elhalasztom az utat – felelte Iván, de azonnal rájött, hogy rossz ötlet volt. – Remek, házasodj meg most, amikor nincs doktorid! Talán a lány apja fog eltartani titeket? – Tudom, hogy el kell mennem. De utálok várni – dohogott Iván. – Türelem rózsát terem! – Oroszországban türelmet tanul az ember. Amerikában cselekedni. – Akkor praktikus, hogy te Oroszországba mész – mondta Apa –, a türelemnek ugyanis gyakrabban veszed hasznát, ráadásul igen fontos elsajátítanod, ha gyerekeket akarsz. Iván felkacagott már a gondolattól is. – Olyan, de olyan jó apa leszek! – kiáltott fel. – Végül is, miért ne? – vélekedett anyja. – Hiszen a legjobbaktól tanultál. – Hát, persze! Mindkettőtöktől. Mindent megtettetek egy

ilyen különc gyerekért, mint én. – Örülök, hogy megérted – bólintott Anya. Megint az a különös mosoly. Lehet, hogy nem viccel? Hogy sohasem viccelt? A kijevi utat megelőző hetek során több időt töltött Ithacában, mint otthon, Tantalusban. Anya szomorúnak és nyugtalannak tűnt, valahányszor találkoztak – ami nem fordult elő túl gyakran. Amikor Iván észrevette ezt az aggódást, kedvesen így szólt: – Nem veszítesz el, Anya. Szerelmes vagyok. – Soha nem birtokoltalak, azóta, hogy kimenekültél a mellemből – mondta, és félrenézett. – Akkor mi a baj? – Elárultad neki a zsidó neved? – váltott gyorsan témát Anya. – Ja, hogy Itzak Slomo? Nem került szóba. Számít ez? – Ne mondd el neki! – Hogy micsoda? Ne mondjam el a zsidó nevemet? Miért mondanám? És miért ne mondhatnám? Anya felsóhajtott: – Mekkora bolond vagyok! Most már csak azért is elmondod neki, mert kértelek, hogy ne tedd. – Ugyan, mikor kerülne szóba? És miért fontos ez? Azóta nem használom, hogy ideérkeztünk. A zsinagógánk konzervatív, mint az övék, senkit sem érdekel, ha van egy idegen nevem. Anya megszorította Iván karját, és most az egyszer komoly arcot vágott: – Nem veheted feleségül! – Miről beszélsz? Ha emiatt aggódsz, biztosan nem vagyunk rokonok. – Emlékszel az Ég, a Patkány és a Kút meséjére?

Persze, hogy emlékezett. Kiskorában mesélte Anya először, és a mondaszemináriumon újból hallhatta. Egy nem túl kedves rabbitanonc kihúz egy fiatal lányt a kútból, de csak miután, a lány megígéri, hogy vele hál. A kútból kijutva a lány ragaszkodik hozzá, hogy a fiú ígérje meg, elveszi feleségül. Ezért a fiú eljegyzi őt. Tanúik csupán az Ég, a Kút és egy arra járó Patkány. A fiú hazaérve elfelejti ígéretét, és feleségül vesz másvalakit, holott a lány sorra utasítja vissza a kérőket, végül őrültnek tetteti magát, hogy elűzze őket. A fiú első két gyereke meghal: egyiküket egy fertőzött patkány harapja meg, a másik beleesik egy kútba. Ekkor eszébe jutnak az eljegyzés tanúi, és bevallja a feleségének, aki nem haragszik, csak azt kéri, békésen váljanak el, mielőtt a fiú beváltja a kútból kimentett lánynak tett ígéretét. Így történt, hogy a fiú végül megtartotta a szavát. A történet tanulsága az, hogy az esküt be kell tartani, mert Isten szeme mindent lát, de Iván az istennek sem tudta kideríteni, hogy Anya mire célozgat. – Nincs más jegyesem, csak Ruth – mondta. – Gondolod, hogy nem tudom? Mégis van valami. – Miféle valami? – Ezt a történetet álmodtam. – Egy álom miatt van ez az egész? – A fiú te voltál, Ruth pedig az, akit soha nem lett volna szabad elvennie. Ványa, ez nem lesz jó. Nem ő az igazi számodra. – Anya, de ő az, hidd el, én jobban tudom! – és ezzel a lendülettel egy puszit nyomott az arcára. – Szeretlek. De mikor az anyjára nézett, látta, amint könnyek peregnek végig az arcán. Belévillant a felismerés, hogy évek óta először puszilta meg őt, és mondta neki, hogy szereti. Legutóbb talán

nyolc- vagy kilencévesen tette meg. Vagy még régebben. Az anyja azonban nem azért sírt, mert kapott egy puszit. – Tégy, ahogy jónak látod! – suttogta lágyan. – De ha eljön az idő, nekem kell hinned. – Milyen idő? Mi ez, valami rejtély? Anya megrázta a fejét, elfordult, és kiment. Természetesen elmesélte Ruthnak a beszélgetést. – De hát miért ne tudhatnám a zsidó neved? – kacagott Ruth. – Nem mintha az lenne az igazi nevem – tette hozzá Iván. – Egészen az emigrálásig nem is tudtam róla. Tudod, nem vagyunk hithű zsidók. – Ó, tudom – helyeselt a lány. – Úgy emlékszem, Denise esküvőjén éppen egy rákocskát akartál kihalászni. – Na, de te is! – mondta Iván. – És végül az enyém lett. Ruth felvonta szemöldökét: – Én téged akartalak kihalászni. Megkaptam, amit akartam. Ezen elnevetgéltek, de Ivannek valójában nem tetszett a dolog. Találkozásuk színtiszta véletlen volt – legalábbis ezt gondolta eddig. De most a lány felvetett egy másik lehetőséget, ami ez idáig Ivannek fel sem tűnt. Becsapták volna? Ha a lány manipulálta, vajon miket eszel még ki? Nem, nem, ez badarság, nyugtatta magát. Anya furcsa ellenérzése miatt gyanakszik most. Egyébként is, mi van, ha kitervelte ezt a találkozást? Legyen megsértve? A gyönyörű, okos lány úgy intézi, hogy találkozzon a különc, csóró egyetemistával – ez milyen gyakran történik meg? Ó, persze mindig – az egyetemisták álmaiban. Anya annyira várta, hogy elkerüljön New York államból és Ruth mellől, hogy az utolsó héten úgy kellett kikunyerálnia a

ruháit, mert anyja már elcsomagolt mindent. – Nem viszem el az összes cuccomat. Egyetemista vagyok. Azt várják el, hogy jó pár napig hordjam az ingeket két mosás közt. Az anyja vállat vont, és átnyújtott neki egy inget, de a frissen vasaltak közül, nem a bőröndből. Ruth egész családja és Apa kísérte ki a rochesteri repülőtérre. Anya viszont nem volt ott, ami félig dühítette, félig elszomorította. Mind ez idáig azt hitte, anyja mosolya mögött egy titokban Apánál és nála is bölcsebb lélek rejlik. Most kiderült, hogy babonás, álmok és mondák nyugtalanítják. Becsapva érezte magát. Úgy érezte, anyját is becsapták, amiért nem tanulhatott ennél többet. Vajon ezt a zsidó nagyszüleitől tanulta? Vagy ez valami mélyebb? De az, hogy nem búcsúztatja el fiát egy legalább hat hónapig tartó út előtt, nos... ez nem helyes. Most viszont más gondjai voltak. Vidáman kellett viselkednie Ruth anyjával és apjával, visszafogott, férfias módon elköszönni saját apjától, végül kibontakozni zokogó jegyese öleléséből, aki összevissza csókolgatta. – Úgy érzem, mintha meghalnék, vagy mi – mondta, amitől Ruth csak még jobban zokogott. Butaság volt ezt mondani közvetlenül a felszállás előtt. Anyja morgolódására és apja kitartó unszolására nem hallgatva, miszerint engedje el a fiút, végül Iván apjának kellett finoman elhúznia a lányt, hogy Iván felszállhasson a gépre. Igen, szerette Ruthot, a családját is, de a gép felé vezető alagútban lépdelve hatalmas kő esett le a szívéről. Jókedvében még dobbantott is egyet. Miért érzi magát egyszerre könnyűnek és szabadnak? Ha

valami, hát ez az út teher! Bármeddig jut a kutatásaiban, az lesz a karrier, a jövő alapköve. Amikor visszajön, végez az egyetemen és megházasodik, tehát gyerekkora tényleg véget ér. De még van egy kis idő az apaság és az egyetemi tanári lét előtt. Akkor aztán csakugyan elkezdődik a felnőtt élet és jönnek a valódi terhek. Ennek kezdete az oroszországi út. Amikor becsatolta biztonsági övét, és a gép kigördült, akkor ébredt rá, miért érez ekkora felszabadultságot. Amerikába jövetelekor szülei minden álma és reménye mázsás súlyként nyomta a vállát. Most visszatér Oroszországba, ahol nincsenek efféle terhek, vagy ő még nem sejti őket. Lehet, hogy Oroszország a legtöbb ember szemében az elnyomás földje, de kisgyerekként neki a szabadság földje volt, ahogy Amerika sohasem. – Mielőtt állampolgárok leszünk, előbb gyermekek vagyunk – gondolta –, és gyermekként fogjuk fel a szabadság, a hatalom és a kötelesség értelmét. Megtettem, amit megköveteltek tőlem. Fejet hajtottam a hatalom előtt. Többnyire. Most pedig, mint Oroszország, megszabadulok ezektől a terhektől egy időre. Lássuk, mi történik!

3. A szakadék

A forradalmi változások nyüzsgő napjaiban Iván nehezen koncentrált a kutatásaira. A kéziratok sok száz éve hevernek a templomokban és múzeumokban, az átiratok és fénymásolatok évtizedek óta porosodnak könyvtárakban. Várhatnak még egy kicsit. Mindenütt kávézók nyíltak, ahol társalognak, beszélgetnek, vitáznak az ukrán függetlenségről, az orosz nemzetiségűek kitoloncolásáról, a teljes állampolgárság megadásáról vagy valamiről a kettő között, a korlátozások feloldását követően a könyvpiacot elárasztó, vacak idegennyelvű könyvekről, arról, vajon mit tenne Amerika és mit nem azért, hogy segítse az új ukrán nemzetet, arról, szigorúan ellenőrizzék-e az árakat, vagy engedjék az inflációt, amíg stabilizálódik a „természetes” árfolyam; és így tovább. Ezen eszmecserék során Iván afféle ünnepelt hírességgé lépett elő: egy amerikai, aki folyékonyan beszél oroszul, de még az ukrán nyelvet is érti – amelyet hazafiasan meg is követeltek tőle az egyébként kizárólag orosz nyelven zajló értelmiségi beszélgetésekkor. Volt pénze kávéra, de gyakran fizetett erősebb italt is. Ő maga nem ivott alkoholt, atlétaként tüntetőleg nem vette át apja vodkafogyasztási szokásait. Igaz, nem erőltették, ihatott vagy nem ihatott, ahogy kedve tartotta – főleg, ha ő fizetett. Nem mintha ezek magasröptű beszélgetések lettek volna. Egyszerű helyi csevej, pletyka, dicsekvés, vádaskodás. De éppen ez volt a lényeg. Az egyetemen még mindig az apja fia lenne, a

kávézókban önmaga lehetett, saját maga miatt hallgatták. Vagy talán a pénze miatt? Vagy mert amerikai? Vagy mert így illik? Számított ez bármit? Éppen elég hét telt már el, mikor Iván belefásult az örökös beszédbe. Senki nem kezdett másként gondolkodni, semmi fontosról nem döntöttek, elege lett saját nagyképű szólamaiból, mintha amerikai vagy egyetemista léte szaktudást jelentett volna. Egyre több időt kezdett kéziratokkal tölteni, kutatott, hogy megteremtse a disszertáció alapjait. Agyament vállalkozás volt, amire hamar ráeszmélt: megpróbálta kideríteni az Afanaszjevgyűjteményben szereplő tündérmesék legkorábbi verzióinak rekonstruálásával, hogy igaz-e vagy hamis Propp elmélete, miszerint minden orosz tündérmese szerkezetileg egyetlen mesében gyökerezik, és ha igaz, vajon ez egy velünk született, pszichológiailag igaz ősmesében keresendő, vagy egy, az orosz kultúrában rejlő, abban különleges nyomot hagyó történetben. Agyament vállalkozás, mert a témakör túl nagy, túl sokat ölel fel, mert bizonyíthatatlan még akkor is, ha megtalálja a választ, és főleg azért, mert valószínűleg nem létezik rá válasz. Miért nem figyelmeztette senki a doktori bizottságból, hogy témaköre lehetetlen küldetés? Talán, mert ők sem gondolták át. Vagy azért, mert ha mégis keresztülvihető, tudni akarják a választ. És akkor, a kétségbeesés csúcsán kikristályosodtak az összefüggések, ő pedig hozzákezdett a rekonstruáláshoz. Persze, ez csupán Propp elméletének kivetítése volt a kutatási anyagra, ami még nem bizonyított semmit, de tudta, tudta, hogy a kirakós nem értelmetlen, és úgy tűnt, tényleg a Propp által kidolgozott szerkezet felé tart. Jó nyomon volt, a kutatás egyre izgalmasabb lett, önmagáért. Égő szemmel tápászkodott fel könyvtári és múzeumi

asztaloktól minden zárórakor, begyömöszölte jegyzeteit és céduláit az aktatáskájába, és hazabattyogott a sötét utcákon, a gyülekező hidegen át. Leroskadt az ágyra apró szobájában, amelyet egy kínait tanító professzortól bérelt, aki tiszteletben tartotta magánszféráját. Reggel felkelt, szeme még mindig égett az előző napi olvasástól, befalt egy fél kenyeret, csak egy kávészünetet engedélyezett magának, elsétált a múzeumba, és kezdte elölről. Minél keményebben dolgozik, annál hamarabb befejezi. Így telt el az ősz és a tél. A szén- és olajhiány a farkasordító hideget még elviselhetetlenebbé tette, de mint Bob Cratchit, Iván is beburkolózott és írogatott, nem törődve a belül is fagyos kijevi épületekkel. Úgy belemerült a munkába, hogy néha elfeledkezett az otthoniaktól – Anyától, Apától, Ruthtól – jött levelekről. Halmokban álltak, végül egy vasárnap, amikor később nyitott a könyvtár, rádöbbent, mennyire régóta nem jelzett haza, és honvágytól hajtva felvagdosta az összes borítékot. Aztán sietős és elégtelen válaszokat firkantott. Ugyan mit is írhatna? Az élete a négy fal között zajlik, mesterséges fények alatt, végtelenszer végtelen sorokban régiesen írt, cirill betűs kéziratok golyóznak a szeme előtt. Miről lehetne beszámolni? Ma kenyeret ettem. És sajtot. Túl sok kávét ittam. Egész nap tompa fejfájás gyötört. Hideg volt. A kézirat kivehetetlen vagy triviális vagy nem is olyan régi, mint azt állítják. A könyvtáros barátságos, rideg, kacér, bénázik. A munka végtelen, bárcsak láthatnálak, köszönöm, hogy írtál, bocsáss meg, amiért hűtlen levélíró vagyok. És egyszer csak már nem volt hideg. Rügyezni kezdtek a fák. Kabát nélküli ukránok özönlötték el Kijev utcáit, süttették magukat a napon, és orgonaágat szorongattak, hogy így

ünnepeljék a tavaszt. Ironikus. Amikor az évszak ismét értelmet adott a kijevi létnek, rádöbbent, hogy minden oroszországi feladatát elvégezte. Az összes többit már magától is kitalálja, a kéziratokra való hagyatkozás nélkül. Ideje hazamenni. Ez furcsa. Amint felmerült benne a hazatérés gondolata, nem Tantalus jutott eszébe vagy az Olja-tó partja, nem édesanyja arca, nem a drága Ruth ölelése. Nem, egy birtokra gondolt a Kárpátok lejtőinél, a megművelt földeken túli ősi erdőkre. Az arc, melyet maga előtt látott, Marek kuzin arca volt, teste nem egy nő szerető ölelésére áhítozott, hanem egy birtokon akart dolgozni. Fizikai munkára vágyott, hogy szakadjon róla a veríték, és esténként kimerülten zuhanhasson az ágyba, hogy reggel ezer új élettel teli napra ébredjen. Amint felderengtek ottani emlékei, rájött, hogy gyerekkorában egy kulcsfontosságú adat kimaradt. A város neve, ahol át kell szállni a vonatról buszra, a buszról meg bármire, ami elviszi... melyik faluig is? Fogalma sem volt, hogy magyarázza el a sofőrnek úti célját. Még Marek kuzin vezetéknevét sem tudta. Ó, csak egy apró kis ötlet volt... De ez az ötlet nem akart kimenni a fejéből. Hónapokig alig írt haza, pofátlanság lenne most felhívni szüleit ezért a kis kiruccanásért. Mégis felvette a kagylót, hívást kért, és kivárta a félórás kapcsolási időt. – Vissza akarsz menni oda? – hüledezett Apa. – Minek? – Hogy újra lássam azt a helyet – mondta Iván. – Kedves emlék. – Te újraértelmezed a kedvesség fogalmát. Azóta fáj a hátam és még mindig vannak bőrkeményedéseim!

– Az enyémek elmúltak. Bár soha ne gyógyulnának be! Néha úgy érzem, szabadabb voltam azon a birtokon, mint... de nem, mégsem. Mindegy, nem költöttem annyit kajára, úgyhogy van miből leutaznom. Van Mareknek telefonja? – Ha lenne, sem tudom már a számot. – Akkor kérdezd meg Anyát! Tudod, hogy mindent összegyűjt, mint egy hörcsög, biztos megvan valahol. – Ó, igen. Remek beszélgetés lesz. Ványa befejezte a kutatást, de nem jönne haza, meglátogatná az unokatestvérét, mialatt az anyjának megszakad a szíve. Mit várhatok egy fiútól, aki nem ír a szüleinek? A szeretetet nem lehet erőltetni... Iván nevetésben tört ki: – Anya nem szokott nyafogni, Apa. – Neked nem. A kitüntetett személy én vagyok. És Ruth, ő is örülni fog, ha megtudja, hogy megváratnád őt, csak azért, hogy odaköszönhess pár tehénnek. Iván megint elnevette magát. – Te most azt hiszed, viccelek. – Nem, Apa, csak azt hiszem, te és Anya viccesek vagytok. – Na, ez rossz kijelentés volt. Apa nem szívelte, ha viccesnek hitték. – Néha – tette hozzá Iván. Apa szenvtelenül annyit mondott: – Örülök, hogy szórakoztatlak. Nézettségem alacsony: egyetlen ember, de a megjelent kritikák alapján talán leszerződtetnek egy második évadra... – Ne már, Apa, szeretném meglátogatni Marek kuzint! Befogadott, amikor segítséget kértünk, miért ne látogassam meg, ha már ilyen közel vagyok? – Közel? – kérdezte Apa. – Olyan közel, mint egymáshoz New York és Miami.

– Rosszul tudod a léptéket: inkább, mint Buffalo és Syracuse. – Akkor beszélj majd, amikor negyedik órája döcögsz a buszon! – Hívj vissza, ha megvannak az adatok! – Várj, itt van Anya könyvében! – Lediktálta őket, aztán elköszöntek egymástól. A vasútállomáson nem adtak el jegyet, csak közvetlenül a vonat indulása előtt. Az infláció túl magas volt ahhoz, hogy az árakat akár egy nappal előbb is rögzítsék. Azt sem ígérték biztosra, hogy jár busz. – Kapitalizmus van – magyarázta a jegypénztáros. – Csak akkor jár busz, ha van elég utas ahhoz, hogy kifizessék a benzint. Aznap este, félórás próbálkozás után elérte Marek kuzint telefonon. – A kis Itzak? – csodálkozott Marek. – Főleg az Ivánt használom. – Meglepődött. Marek kuzin korábban mindig Ványának szólította. Nem is emlékezett rá, hogy rokona tudta volna a zsidó nevét. De hát ez régen volt, az öregember talán mókásnak tartotta, hogy egy orosz értelmiségi család hirtelen elhatározza, zsidó lesz, aztán beköltöznek egy birtokra. – És kósert eszel? – érdeklődött a kuzin. – Ja, nem, dehogyis! – nyugtatta meg Iván. – Illetve, nem eszem sertéshúst, szalonnát meg ilyesmit. – Nem eszel szalonnát? – kiáltott Marek. – Hát, mihez eszed a kenyeret? – Sajthoz, leginkább – mosolygott Iván. – Jól van, akkor majd megyünk és szüretelünk a sajtfáról –

Marek nagyot hahotázott a saját viccén. – No, gyere, örülök, ha látunk! Kiderítem, mikor érkezik a buszod, és eléd megyek. Attól tartok, minden általad ismert tehén feldobta a patáját. – Úgysem szerettek annyira. – Nem voltál egy fejős típus. – Attól tartok, most sem, de megteszem, ami tőlem telik. Jó vagyok... rúdugrásban. – Egy pillanatig nem jutott eszébe ukránul. Marek hahotázott. Éjszaka, a csomagolás után még mindig ébren tartotta a tavasz. Kiment sétálni, de az sem volt elég. Kocogni kezdett, futni, keresztül-kasul az utcákon, mint kisgyerekként. Amikor kicsi volt, ilyen későn soha nem engedték el futni, és meglepte, mennyi ember lézeng még mindig az utcákon. De régen talán ez nem így volt. Alkottak régen arra vonatkozó szabályt, hogy meddig tarthatnak nyitva a kocsmák? Vagy létezett kijárási tilalom? Nem tudhatta, gyerekként nem, de ha tudta is, elfelejtette. Az amerikai iskolában belérögzült a Szovjetunióról festett amerikai kép, hiába élt itt korábban, és tudta, hogy nemcsak a terrorról és a szegénységről szólt minden. De a kijevi élet emlékei elhomályosultak, vagy visszahúzódtak látóteréből, és helyet adtak az amerikai értelmezésnek. Ami, részben, igaz is volt: a toronyházak magas és ocsmány betontömbök, az esztétikumra törekvés összecsapott formái, mintha a szocializmus szükségképpen el akarta volna törölni az élet szépségeit. Az óváros viszont megőrizte méltóságát. A Sztarij Gorod felé indult, a régi városrészbe, és meg sem állt az 1037-ben épített Aranykapuig. Megérintette a kő- és téglaoszlopokat, melyek egykor romokban hevertek, de mára felépítették őket

eredeti formájukban. Amikor először emelték az Aranykaput, a boltív feletti kistemplom aranyozott rézborítással dicsekedhetett, erről kapta a nevét, és ez volt Kijev központja, Kijev pedig Európa legnagyobb és legerősebb királyságának a központja. Elképzelte, hogy nézhettek ki az utcák akkoriban, a középkori kereskedelem nyüzsgése és bűze közepette. Megszólalnak a harsonák, és Szent Vlagyimir kijevi nagyfejedelem vagy Bölcs Jaroszláv és kísérete ellovagol az éljenző sokaság előtt. Persze, Iván nem romantikusan fogta föl a lovagkort. Az orosz legendák, történelem és mondák nem az anakronisztikus álmodozás, az Artúr-mondakör időszakáról meséltek. A mai viszonyokhoz mérve a nép nyomorban és mocsokban élt. Az arisztokrácia és az alacsonyabb rangúak közti különbség az öltözék minőségében és az étel mennyiségében nyilvánult meg. Öltözékéről ismerték meg az embert, a gazdagságot a tehetősek és asszonyaik magukon viselték. Az éljenző sokaság tehát egyszerűbb színeket viselt, az itteni mezők hagyományos szövetét, a fejedelem és kísérete viszont keleti selymet, amelyben teljességgel keleti uralkodónak tűntek, pedig ők északi skandinávok, nem keletiek voltak. A Kijevi Rusz, a régi Oroszország vagyonát a kereskedelem adta, a kereskedelmet pedig a Kelet szövetei és fűszerei jelentették. Ezért persze, nemcsak gané-, izzadtság-, romlott zöldségszag és halbűz terjengett, hanem mindez a fahéj, bors, kömény, bazsalikom, borsfű és paprika bódító illatával vegyült. Iván mélyet szippantott, és szinte érezte az óvárost belengő aromákat. Ezzel a lélegzettel lendült is tovább. Lenyargalt a dombon a Podol lakónegyed felé. Itt megmaradt egy-két nagyon régi

templom és kolostor, de az épületek többsége az 1800-as években épült. Az egyre ismerősebb utcák között úgy érezte, hazatért, és csakugyan, nemsokára saját utcájukban találta magát. Itt nem a történelem, hanem az emlékei törtek elő, nem az elnyomás vagy vágyakozás emlékei, hanem a szüleivel, a barátaival töltött boldog idők. Itt a postaláda, meg a pad, ahol az öreg Jurij Gyenyiszovics üldögélt napsütéses délutánokon, itt szokott Anya apróságokat ajándékozni Baba Tyilának, az idős örmény vagy grúz néninek, akiben volt valami hegyvidéki, egzotikus és idegen. Mindennap járt valami kedvesség az idős hölgynek. Vajon itt él még? Iván lassított, és megállt az épület előtt. Első gondolata az volt, hogy fogalma sincs, melyik az idős hölgy ablaka, mivel soha nem voltak nála. Baba Tyila mindig a tornácon ült, nem? Nem. Az ablaknál ült a tornác mellett, Anya felment három lépcsőfokot, és odaadta az apróságokat Baba Tyilának az ablakon át. Anya szerint apróságokat, de igen gyakran csak faleveleket. Teának, magyarázta Anya, azért finomság. Egyszer viszont földet adott. Anyja megrovóan nézett rá, mikor nevetett az ajándékon. „Baba Tyila növényeket ültet virágládákba – magyarázta. – De ez csak föld! Nem éppen ajándéknak való!” Már nem emlékezett, mit válaszolt Anya. Lehet, hogy nem is válaszolt. Lehet, hogy lecsukta a doboz fedelét, kézen fogta, és elmentek sétálni. Hány éves volt akkor? Három? Öt? Nehéz felidézni. Baba Tyila ajándékozása abbamaradt, amikor Iván iskolába ment. Vagy talán mégsem, és Anya nélküle ment oda, ameddig ő iskolában volt. Egy negyven év körüli férfi bukkant fel az utcán, aki már alaposan felöntött a garatra. Fellépdelt a tornácra, az ajtó előtt megállt, és visszanézett.

– Keres valakit? – kérdezte. – Későre jár. – Ismerek valakit, aki itt lakott. – mondta. – Baba Tyilának hívták. Idős hölgy, abban a lakásban élt, ott elöl. – Meghalt. – Ismerte őt? – Nem – vágta rá a férfi. – De a halála után senki nem volt hajlandó kibérelni a lakását. Disznóól volt, vagy legalábbis úgy bűzlött. Üres volt, mikor a házba költöztem, de nekem meg se mutatták. Én is rákérdeztem ám. Földszint, utcafront – tetszett volna pedig. Erre három emelettel feljebb tettek. – Mindegy – legyintett Iván. – Csak gyerekkori emlék. – Ugye, maga nem valami átkozott betörő? Mert ha rajtakapom, remélem, tudja, hogy összetöröm a csontjait! – Amerikai egyetemista vagyok. Nem betörő. – Amerikai! – méltatlankodott a férfi. – Akkor én meg kínai! – És bement. Ivannek ez hízelgett. Nem beszélt akcentussal, egy kicsit sem, ha még egy gyanakvó helyi sem hitte külföldinek. Klassz! Elsétált, kocogni kezdett, aztán visszafordult, és ismét felnézett Baba Tyila ablakába. Eszébe jutott, hogy sokszor, amikor Anya odavitte, Baba Tyila nem volt otthon. Olyankor Anya az ablakpárkányra helyezte ajándékát, de valami rejtett dolgot le is vett onnan, ami az ablak közelebb eső felén heverő kövek közé volt rejtve – Iván soha nem látta, mit, mert a lépcső eltakarta. Visszaemlékezve úgy érezte, muszáj megtapogatnia a rejtekhelyét, az anyja által érintett köveket. Persze, ott volt a halvány reménysugár, a lehetséges felfedezés mámora. Mi van, ha a hosszú évek során mindvégig ott lapult Anyának valami, amit hazavihet neki? Bármilyen nevetséges is volt, nem bírt ellenállni a

csábításnak. A legfelső lépcsőfokról odahajolt. Könnyen elérte, lévén magasabb az anyjánál, és még neki sem kellett messzire nyújtóznia. Ujjait végigfuttatta az ablak bal szélső köveinek felületén, aztán a vájatokban keresgélt, a faablak és a kőfal közti részen. Valami volt ott. A mélyedésben, nagyjából arra, ahol Anya keze régen kutatott, kitapintotta valaminek a szélét. Végigsimított rajta egyszer-kétszer, és kicsit kijjebb csippentette mindkét alkalommal. Harmadszorra már eléggé kint volt ahhoz, hogy megfogja a legszélét, és az egészet kihúzza. Egy összehajtott papírdarab. Átázott, szétmállott és elszíneződött, foltos volt és hullámos, gyűrött a sok téltől... hánytól is? Amióta Baba Tyila meghalt? Vagy mióta Anya nem látogatta? Vajon Anyának szól az üzenet? Vagy egy másik lakónak, aki átvette a helyét? Kihajtogatta. Az írás olvashatatlan volt a halvány fényben. Lehet, hogy mindenhol az. Visszarendezgette, zsebre vágta, és futni kezdett a lakása felé. Ahol a konyhai lámpa fényében ismét kihajtogatta a cetlit, amelyet a foltok és szakadások ellenére egész jól el tudott olvasni. Nagyon egyszerű szöveg állt rajta: Kézbesítsd ezt az üzenetet! Egyszerű, de önmagát ismétlő, szinte értelmetlen. Más nem volt a papírra írva, ezért a kézbesítésre felkérő utasítás láthatóan maga volt az üzenet. De kinek a részére kézbesítse? És ő volt a kiszemelt üzenetvivő? Nem valószínű. Talán az üzenetet egy másikhoz tűzték, amelyik mélyebben lapult. Vagy egy hosszabb üzenet része volt, amelyet már rég elvittek, ezt a kis utasítást pedig ottfelejtették. De amint végiggondolta, már tudta, hogy nem igaz. Ha volt is hozzátűzve egy másik üzenet,

amely tartalmazta magát az üzenetet és a címzett nevét, miért kéne ez a kísérőcédula? Egy boríték címzésekor és pecsételésekor aligha szükséges hozzátűzni egy cédulát a borítékhoz, hogy Kézbesítsd ezt az üzenetet! Bedobjuk a postaládába, és el van intézve. Ki volt a kézbesítő? Mi volt az üzenet? Egyvalami biztos: bárki volt is az üzenet vivője vagy, aki kisilabizálta volna az önismétlő értelmet, sok-sok évig nem vette ki onnan a cédulát. Most viszont teljesen értelmét elvesztette, és csak ez az írás maradt, ami ennyi erővel lehetett volna minószi lineáris A írás is, mert körülbelül ugyanannyi esélye volt megfejteni. Viszont erre azon a helyen bukkant rá, ahol Baba Tyila hagyott dolgokat Anyának, és Anya biztos szeretné megkapni. Iván tehát összehajtotta és eltette a cetlit bőröndje belső zsebébe. Ha elfeledkezne róla, akkor is hazaviszi, előkerül majd kipakoláskor, és átadja Anyának. Aki talán elmagyarázza, ki volt Baba Tyila, és miért vitt neki ajándékot. Talán elárulja, mit jelent az üzenet. Bár majdnem biztos, hogy titkolózni fog, elővillantja különös mosolyát, és lezárja az ügyet azzal, hogy ha eddig nem értette, már nem is fogja. A nők mindig efféléket mondanak, és ez őrjítő. Mintha a nőkkel folytatott beszélgetés vizsga lenne, ahol a férfi mindig elbukik, mert nem ismeri a nyelvet, nem tudja, miről beszélnek valójában. Ha a férfi csak egyetlenegyszer érthetné, tényleg felfoghatná a teljes beszélgetést, létrejöhetne a tökéletes összhang férfi és nő között. Ehelyett férfi és nő továbbra is együtt él, még talán szeretik is egymást, de soha nem tudják átugrani a félreértés szakadékát. És én akarom feleségül venni Ruthie-t? Végül is, miért ne? Ruth szerelmes. Iván szerelmes. A

megértés hiányának tudatában ez még mindig jó érv amellett, hogy együtt éljenek, lebabázzanak, felneveljék, majd kihajítsák őket, együtt lépjenek az öregedés lassú, hanyatló útjára, végül egyikük meghaljon, és otthagyja a másikat ismét egyedül, aki aztán ugyanolyan keveset ért hitvese kívánságaiból, hogy ki is volt valójában, mint azelőtt. Ez tragédia? Vagy komédia? Van bármi különbség? *

A szemeszter véget ért, Ruthie meglátogatta őket. Esther Szmeckij a kezdetektől fogva szimpatikusnak találta fia menyasszonyát, de nem szeretett vele beszélgetni, amióta megértette, hogy Ványa nem veheti el a lányt feleségül. De hiszen ez nem Ruthie hibája, hanem Ványa műve volt. Valami történt vele, amit még a fiú sem értett, mégis meggátolta hogy megházasodhasson, és most itt van ez a gyűrűs menyasszony, aki eljött a Szmeckijházba, hogy sírdogáljon, milyen rossz levelezőtárs az ő fia. – Anyám egyre azt mondogatja, nem úgy viselkedik, mint egy szerelmes férfi, és nekem kell bizonygatnom, hogy Iván kutat, el van havazva, egész nap csak ír meg olvas, a könyvtárzárás után pedig semmi kedve írni. Hangjából úgy tűnt, szinte mulattatja a helyzet. Mostanra elégszer előadta ahhoz, hogy ne sértettséget érezzen. Már nem is bánta annyira, hogy Ványa nem ír. Pjotr bólintott, és gépiesen mosolygott. Esther sokéves tapasztalatból tudta, hogy Pjotr nem bírta a felületes beszélgetést, és ha egy téma már sokszor elhangzott, ezt az álarcot vette föl, ha már nem sunnyoghatott ki a szobából

valami értelmes dolog után nézni. De Ványa érdekében mosolygott. Bólintott. – De neked biztos ír, Pjotr – folytatta Ruthie – A kutatásairól. Pjotr. Micsoda név egy zsidónak! Persze, az áttéréskor kapott zsidó nevet, de tudományos hírnevét Pjotr Szmeckij néven alapozta meg, ezért nem akarta, hogy az emberek ezentúl Ruven Shlomo után kutassanak. – Hát, nem túl gyakran – nyögte ki. – Beszél majd eleget akkor, amikor átnézem a disszertációja vázlatait – tette hozzá kényszeredett mosollyal. Miközben szó esett arról, milyen feladatok várnak a hazatérő Ványára, Esther kizárta a beszélgetésfoszlányokat, és Ványára gondolt: milyen különös, hogy ez a másik nő, ez a gyereklány, képes ilyen birtoklási vággyal beszélni a fiáról, a jövőjéről, mintha az Ruth saját jövője lenne. Amikor a karomban tartva az igazi nevét suttogtam, melyet csak Isten és én hallhattunk és érthettünk, mindezt nem azért tettem, hogy szűk két évtized múlva odaadjam egy amerikai lánynak, ennek az orvoscsemetének, ennek a pénzeszsáknak, ennek a klubokba járó sznobnak. Az én gyermekem fenséges, ez a házasság viszont banális. – Bolond vagyok – gondolta. – Hiszen maga a házasság éppen a banalitásról szól. Valódi célja a banalitás, a mindent felülmúló biztonság és beláthatóság, megteremteni a gyermek számára az élet alapjait, a belső béke forrását. Kit kívánjak neki? Egy bonyolult lelkű, hisztis nőt? Királylányt? Majdnem felkacagott. – Vicceset mondtam? – nézett fel Ruth meglepetést színlelve.

– Bocsánat – mondta Esther –, egy pillanatra elkalandoztam, máson járt az eszem. Miről is beszéltünk? – Mindegy, úgy látszik, szórakoztatóbb az, amire te gondoltál. Mondd el! – Igen, kérleld – búgta Pjotr, alig leplezett iróniával. Amivel azt akarta jelezni, ments meg a vele való beszélgetéstől. Tényleg ennyire hülye ez a lány, hogy nem érzi? Pjotr, ne gonoszkodj előtte! Még sok évig kell hallgatnunk őt, ha Ványa nem tér hirtelen észhez. – Néha nehéz... az angolra koncentrálnom – magyarázta Esther. – Komoly odafigyelést igényel. – Bárcsak jobban beszélnék oroszul! – sóhajtott Ruthie. – Beszélsz oroszul? – figyelt fel Pjotr. – Tényleg? – Tudom, hogy palazsuszta. – Pázsálujszta – köhintett Pjotr. – Azaz: kérlek szépen... – Na tessék! – mosolygott Ruthie. – Még ezt sem tudom. Attól tartok, a gyerekeink nem lesznek kétnyelvűek. De a gyerekek említésére egyszer csak elnézett a messzeségbe, ki az ablakon. Valami nincs rendben a témát illetően. Esther érezte, hogy megszólal benne a riasztó. A lány már nem akar gyereket. Így rendezi el Isten a dolgokat. Minden régi mesében, ha egy férfi olyan nőt vesz el, akihez nincs joga, a házasság gyermektelen marad. Régen a nő ugyan próbálkozhatott, de nem fogant meg, vagy nem tudta kihordani a gyermeket. Manapság viszont a nő is dönthet úgy, hogy nem akar gyereket. De mindkettőből ugyanaz következik, nem igaz? Ványa nem veheti feleségül ezt a lányt. Bárcsak hallgatna az anyjára! – Ahogy mostanság a gyerekek beszélnek, örülhettek, ha egynyelvűek lesznek – dörmögte Pjotr.

Esther kissé előredőlt a székén. Ruthie rögtön rápillantott. Lehet, hogy nem ébredt tudatára, de a lány tudta, hogy valamit elárult, és azt is, hogy Esther észrevette. Legtöbbször így működik a nők közti kommunikáció: kevés nő fogja fel, de mindegyiket érinti. A női megérzés abszolút nem megérzés. Inkább különleges figyelem, rejtett nyomok nem tudatos rögzítése. Ruthie tudta, hogy leendő anyósa ellenzi a házasságot, és tudta, hogy valamivel éppen olajat öntött a tűzre. Tudta mindezt, de nem fogta fel, hogy tudja. Egyszerűen csak kényelmetlenül érezte magát, bosszús volt, és észrevette, hogy egyre jobban azzá válik, ha Estherrel társalog. Esthernek ezt mondani sem kellett. Ő tudta, mert ránevelte magát a képességre. Az ő iskolája legalább olyan szigorú volt, mint bármely egyetem, de ő nem kapott diplomát vagy előtagot a nevéhez. Egyszerűen csak tudta a dolgokat és a legtöbb nővel ellentétben ő tisztában volt azzal, hogy honnan és miért. – Ruthie, ugye, nem tervezel sok gyereket? – tette fel a kérdést. De rögtön hozzátette az enyhítő általánosítást is: – Az amerikai lányok mostanában nem szeretnének sok gyereket. – Nektek is csak egy van – mondta Ruthie még mindig mosolyogva, de már védekezőn a nekiszegezett kérdéstől. Esther engedte, hogy régi érzelmei felszínre törjenek: szeme megtelt könnyel. – Nem mintha nem vágytunk volna többre... – suttogta. Az érzés ugyan valódi volt, de a megfelelő pillanatban történő kimutatása tökéletes manipuláció. Működött. – Persze, be akartad tölteni a zsidó feleség és anya hagyományos szerepét. Ez a szűkösség vallása. Érzed a kötelességet, hogy fiaid rabbik, lányaid pedig fiúkat szülő anyák legyenek.

– Ez minden? – szólt Esther. – Na persze, ott van még a szaporodásra való biológiai késztetés – mondta Ruthie. – Micsoda szavak – bökte ki Esther. Pjotr figyelme sem kalandozott el annyira, hogy ne hallotta volna ki Esther szavaiból az iróniát és egyre jobban odafigyelt arra, mit beszél Ruth. – De a női judaizmusban, a szeretet Bibliájában, annyi gyereked születik, amennyire szükséged van. Mint Évának, például, akinek két fia volt, és csak akkor született meg a harmadik, miután az előző kettő meghalt. Szabad volt, nem átkozták meg, az átok a másik Bibliából ered. – A másikból? – érdeklődött Pjotr. – Két Biblia van, egyik a másikba rejtve – magyarázta Ruth. – A szűkösség Bibliája az a könyv, amelyben az átkok lapulnak. Ádám verejtékes munkával keresi a kenyerét. Éva keserűségben szüli meg gyermekeit, és a férje uralkodik felette. Afféle nullszaldós játék ez, ahol kiűzhetik Kánaán őslakóit, hogy helyükre telepedjenek, ahol, ha egy férfi nem tudja kimondani, hogy sibbolet, megölhetik, amiért idegen. Ez a gyilkolás Bibliája, a gyűlölködő és féltékeny Istené, aki minden bálványimádóra lesújt: villámcsapással Illés próféta kérésére, vagy a leviták kardjai által, amire Mózes adta ki a parancsot. – Micsoda tudós vagy! – mondta Pjotr. – Nem vagyok. De ez a feminista judaizmus című kurzus tényleg felnyitotta a szemem. – Ah! – A nő értékét nem a gyerekszülés vagy az engedelmesség adja, hanem bölcsen meghozott döntései, mint mondjuk Éva döntése, hogy egyen a gyümölcsből, és tudjon. Ádám őt követte,

a nő volt a lázadó, a férfi a követő. De mégis, hogy nevezik ezt? Ádám bukása! – Legalábbis a keresztények – mosolygott Pjotr. Egyre zavartabban. – A szűkösség Bibliája miatt vélik úgy a zsidók, hogy joguk van kiűzni a palesztinokat. A női Bibliában az oroszlán együtt alszik a báránnyal. – Az oroszlánok örülnek, ha ilyen báránnyal futnak össze, ez tény. Megkíméli őket a hajsza fáradalmaitól. – Jaj, most ugratsz! – nevetett Ruthie, aki feminista szónokból édes kislánnyá változott, amint az utóbbi tűnt jobb győzelmi stratégiának. És Pjotr csakugyan visszafogta magát. – Persze, tudom, hogy nem úgy értetted. Vicceltem. – Most biztos azt gondoljátok, hogy valami radikális, esetleg hitehagyott zsidó vagyok, vagy mi – motyogta Ruthie. – Nem – gondolta Esther. – Azt gondolom, rátaláltál a filozófiára, amelynek ürügyén nem szülsz gyereket a fiamnak, akihez amúgy sem lenne szabad hozzámenned. – Persze hogy nem – rázta a fejét Pjotr. – De Esther igen – mutatott Estherre Ruthie. Na tessék, felvegye a kesztyűt? – Bizonyára érdekes óra volt – mondta Esther. – De tudod, milyen nehezen értem az angol nyelvet. Ruth arcán halvány mosoly suhant át: – Iván szerint remekül értesz angolul, csak akkor nem érted, ha nem akarod. Ezek szerint a fiú jobb megfigyelő, mint gondolta. – Ványa ezt mondta? – kérdezte Esther, miközben hagyta, hogy hangjából sértettség tükröződjön. – Talán igaza van. Ha zaklatott vagyok, nehezebben koncentrálok az angol beszédre.

– Tehát mondtam valamit, amivel felzaklattalak... – töprengett hangosan Ruthie. – Amúgy is zaklatott vagyok, mert a fiam olyan szívtelen, hogy halogatja hazajövetelét a menyasszonyához. Biztosan megszakad a szíved. Ha nincs melletted a párod, az az igazi szűkösség, nü? A beszélgetés ezután semlegesebb témákra terelődött, végül Ruthie bejelentette, hogy hazaindul a szüleit is üdvözölni. – Komolyan előbb jöttél ide hozzám, mint a saját anyukádhoz? – döbbent meg Esther. – De aranyos vagy! – Remélte, hogy hall valamit Levelektől Rettegő Ivánról – horkantott Pjotr. Ruthie nevetés és puszik közepette távozott. – Nü! –fordult feleségéhez Pjotr, miután becsukódott az ajtó. – Te most jiddisül beszélsz itt nekem? – A zsinagógákban hallom a nőktől, rám ragadt – szabadkozott Esther. Pjotr oroszra váltott: – És én még hittem neked, mikor azt mondtad, hogy a te zsidó családod már a gót népvándorlás előtt ott élt Oroszországban, jóval azelőtt, hogy német területeken megjelent a jiddis nyelv! – Ezt te sem hihetted – mondta Esther szelíden. – Olvashattad a könyveidben, hogy az orosz zsidók mind német területről vándoroltak át, tudhatod, hogy az én családom sem eredhet Oroszországból. – Miért nem? Számít ez valamit? A lényeg az, hogy tartsd be a saját szokásrendszered. Az ősi zsidókét, akik úgy vélik, a Talmund sem forrásmű mindenhez a világon. Az ősi zsidókét, akik tudnak marhahúsos-sajtos szendvicset készíteni.

– De nem sonkás-sajtosat – mosolygott rá Esther. – Ez a Ruthie – folytatta Pjotr – szerinted tényleg elhiszi ezt a feminista badarságot a jóságos női Bibliától, amely a gonosz férfi Bibliában rejlik? – Most még igen. De mint a feminista egyetemi hallgatók általában, ő sem fog elállni a házasságtól. – Te ilyen jól értesz ehhez? – Hallom, ahogy a zsinagógában a nők a lányaikról beszélnek – utánozni kezdte őket amerikai angolul: – Ajvé! A fiatal generáció mindig okosabb az öregeknél! Kétezer éven át a zsidó nőknek több joguk volt, mint a keresztény nőknek a történelem folyamán bármikor, de most hirtelen el vagyunk nyomva, és ezt a lányomtól kell megtudnom! Pjotr jót szórakozott a zsinagóga matrónái című jeleneten, aztán megszólalt: – Tudod, mi jutott eszembe? Úgy fellelkesült, ahogyan áradt belőle ez a történelmietlen, megalapozatlan badarság, hogy azon kaptam magam, elgondolkodom, miféle idióta tanára lehet, aztán rádöbbentem: a lelkesedésnek ez a fajta megnyilvánulása, ahogy ész nélkül ismételgeti az ostobaságokat, amelyeket az egyetemen tanult, pont olyan, mint néhány hallgatómé. Majd elmorfondíroztam azon, hogy akit mi, professzorok értelmes hallgatónak könyvelünk el, az nem más, mint az a valaki, aki lelkesen követ bármilyen idióta felfogást, amit mi vertünk a fejébe. – A megvilágosodás fájdalmas dolog – bólintott Esther. – Amikor rájössz, hogy a legjobb hallgatóid... papagájok. – Na ja, de a hallgatók, akik az én elméleteimmel töltik meg a fejüket, és parancsra visszamondják őket, legalább okos dolgokat beszélnek, még akkor is, ha minden gondolatuk tőlem

származik. – Főleg akkor, ha minden gondolatuk tőled származik. – Az életben a küldetésem nem más – és megcsókolta Esthert –, mint megtölteni az üres fejeket. – Nekem pedig az üres gyomrokat. Most, hogy elment, vacsorázhatunk. Csak két sertésszelet van, nem tudtuk volna háromfelé elosztani. Pjotr szúrósan nézett rá, de rájött, hogy Esther csak viccel. – Most komolyan... mi lesz a vacsora? – Leves! – kiáltotta Esther. – Hát nem érzed az illatát? – Ebben a házban mindig mennyei illata van az ételnek. Ez a szerelem illata. A vacsoránál számos dolgot megtárgyaltak, de volt, hogy nem is beszéltek, élvezték a kellemes csöndet, amely a hosszú barátságból, az együtt töltött életből ered. Amikor Esther felállt az asztaltól, hogy a tányérokat a mosogatóba tegye, akkor bökte ki, ami a leginkább nyomasztotta. – Szerinted lehetséges, hogy Ványa azért nem ír Ruthie-nak levelet, mert mégsem akarja elvenni? – Nem – csóválta fejét Pjotr. – Szerintem csak nem gondol rá. A munkáján jár az esze. – És amikor dolgozol, nem szeretsz? – kérdezte Esther. – Mi házasok vagyunk – magyarázta Pjotr. – És te itt vagy. – Ha Oroszországban lennél, mint Ványa, te sem írnál nekem? Pjotr egy pillanatra elgondolkodott ezen, aztán rávágta: – Én nélküled nem mennék el. – Gondosan válogattad meg a szavaidat. – Nem lennék nélküled – ismételte. – Nélküled nem lennék. Esther megcsókolta, aztán indult mosogatni, Pjotr pedig

nekiesett egy halom szemináriumi dolgozatnak. *

Marek kuzin tényleg állta a szavát, és egy traktorral várta az állomáson. – Úgy örülünk, hogy megint eljöttél! Kész férfi lettél! – Aztán felnevetett: – De egy zsidó tudós szemüveges, és mindig van nála könyv, vagy tévedek? – A könyvcipelés része megvan. A szemem még jó, erről nem tehetek. – Csak ugrattalak. Mert vállas vagy. Ki gondolta volna kiskorodban... Széles válla lett a rúdugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás és súlylökés gyakorlásától. A sík- és gátfutástól megizmosodott a combja. A sok-sok kilométer állóképességet fejlesztő futás pedig megőrizte karcsú, szikár termetét. Iván tudta, mindez furán hangzana olyasvalaki számára, akinek izmai a birtokon való munkától acélosodtak meg. Iván testét verseny és meditáció, Marekét a földművelés formálta – növényeket termesztett, hogy mások ehessenek. Nem tartotta helyénvalónak, hogy atlétikáról beszéljen. Ezért Marekre terelte a szót. – Biztos cipeled még a borjút a lépcsőn! Marek zavartan bámult rá. – Ez egy amerikai vicc – mosolygott Iván. – És egyben városi legenda. Arról, hogy egy farmer mindennap felcipelt egy borjút a lépcsőn. A felesége megkérdezte, miért, mire ő azt mondta: így elég erős lesz ahhoz, hogy bika korában is felcipelje. Marek elmélázott, aztán megszólalt: – De a bika nem hagyná, még akkor sem, ha a farmer elbírja.

– Ez benne a vicc. Marek hahotázni kezdett, és jól meglapogatta Iván karját: – Azt hiszed, nem értem? Ez bizony ukrán vicc, az ukránok vitték Amerikába! Iván is nevetett, miközben igyekezett nem dörzsölgetni az ütés helyét. Lehet, hogy vannak izmai, de soha nem bokszolt vagy birkózott. Nem szokott hozzá, hogy megütögetik. Vajon Apát is gyakran hátba veregette Marek, amikor itt éltek? Ez megmagyarázná, miért nem akart visszatérni. Besötétedett, mire a birtokra értek. Idegennek tűnt, de Marek elmesélte, mi minden változott. – Ott vannak az új tyúkólak. Most inkább tojásra van igény, szóval tojásra specializálódtunk: hűtőkamion szállítja őket Lvivbe. Ez a kapitalizmus! És minden világosabb, mert van elég áramunk ahhoz, hogy a ház összes szobájában egyszerre égjen a villany! – De, ugye, ez nem történik meg? – Nem, nem, persze hogy nem – szabadkozott Marek. – Ketten vagyunk, tehát soha nem ég két villanynál több. Ha ugyanott vagyunk, csak egy. Most, hogy itt vagy, meglesz az három is! – Ismét nagyot nevetett. Marek felesége, Szófia hihetetlen mennyiségű étellel várta Ivánt: volt tejfölös-túrós palacsinta, káposztás hústekercs, aranyló zöldségleves, szilvás gombóc és egy kevéske tejfölös gombapörkölt. Megértette, hogy annyit kell zabálnia, amennyi belefér. Mást nem tehetett, különben megbántotta volna őket, rögtön az első estén. – Otthon soha nem eszem ilyen sokat – magyarázkodott. – Igazán nem kell ennyi ételt készíteni legközelebb, kipukkadok. – De hiszen csont és bőr vagy, te nem eszel eleget –

sajnálkozott Szófia. Megcsippentette a karját, arra számítva, hogy olyan sovány, mint kisfiú korában. De csak két kézzel tudta átfogni Iván felkarját. Marek közben dőlt a röhögéstől: – Nem is olyan sovány, mi? – Szedd elő a régi ekét! Ha ő húzza, traktor sem kell! Ugyanazt az ágyat vetették meg neki, amelyikben régen aludt, és jót nevettek, amikor belátták, hogy ez olyan, mint a sárkányszelídítés. Nem fog menni. Végül a szülei régi ágyában aludt. De nem zavartalanul. Az ágy puhább volt, mint amihez szokott, a hely pedig idegen. Vagy talán nem is idegen, hanem ismerős, azokból az időből, amikor nyomás nehezedett rá – de akármi is volt az oka, minduntalan felriadt. Végül, hajnal felé arra ébredt, hogy rettentően kell pisilnie, feküdni sem bírt tovább. A forgolódástól fáradtan kislisszolt az ágyból, és magára kapott valamit. A hegyek között még nem kezdett tavaszodni: hűvös lesz, amint kilép az ajtón. Odakint viszont, bebugyolálva, lehelete ködén keresztül, a halvány fényben azt látta, hogy nem lát semmit: a budi nem ott volt, ahol régen. Tyúkólak álltak a helyén. Elindult a ház körül, azt a kitaposott ösvényt keresve, amely a mostanihoz visz. Teljesen körbejárta az épületet, aztán abban a hiszemben, hogy a meggyötörtség és homály miatt nem vette észre, újabb kört kezdett kitaposni. Csak a tornácon álló Marek kuzin hahotája döbbentette rá, hogy rossz nyomon jár. – Hallottál már az angolvécéről? – röhögött Marek. – Hol pisiltél tegnap este? – Az állomáson – pirult Iván. – Itt már csak vacsoráztam, és beestem az ágyba. Marek rámutatott a ház oromzat felőli részén egy új

épületszárnyra: – Egy fürdőszoba fent, egy meg lent, ugyanúgy, mint Amerikában. Egy teljes évi nyereségembe került, no meg fél marha a vízvezeték-szerelőnek, fél a villanyszerelőnek, de Szófia szerint megéri, hogy nem kell télen kicaplatnunk a hóba. – Vezess oda – kérte Iván –, mielőtt szétrobbanok! A reggeli a vacsorához hasonló porciókkal fenyegetett a konyhából kiszűrődő hangokból ítélve. Iván viszont képtelen volt ennyit enni, ezért a reggeli futás előtt bement a konyhába, átölelte Szófiát, jó reggelt kívánt, és azt mondta: – Addig maradok, ameddig kétszer annyit nem ettem, mint a saját testsúlyom. Ha ez így megy tovább, holnap délután indulhatok haza. Szófia felnevetett, mintha viccnek szánta volna. – Szófia, kérlek! – térden állva könyörgött. – Atléta vagyok, futó, nem ehetek ennyit. – Egyél, amennyit akarsz, senki sem szegez pisztolyt a homlokodnak! – nyugtatta meg Szófia. – De félek a rosszalló tekintetedtől, ha keveset szedek az ételből. Félek, hogy megbántom Ukrajna legjobb szakácsnőjét. – Mit törődöm én azzal a nővel? – kérdezte az asszony. – Engem ugyan nem bántasz meg, mert nem dicsekszem a fűztőmmel: ezek egyszerű ételek, Amerikában biztos jobbakat eszel. Iván nevetett és megpuszilta, de tudta, hogy elbukott. Ha nem akarja egész ittléte alatt azt hallgatni, hogy mennyivel jobb az amerikai étel a nyomorúságos ukrán koszthoz képest, hogy Szófia rossz szakácsnő, akkor ezentúl is tömheti magába a hatalmas adagokat. Ezért legjobb lesz, ha ma reggel futni indul, jó hosszan,

utána pedig sokat dolgozik. Bár fogalma sem volt arról, miféle munkát adhatnak neki. A gazdaság már teljesen gépesített, Iván pedig életében nem vezetett traktort. Annyit tudott, melyik van előbb: a szántás vagy a vetés. Felfutott az útra, kinyújtóztatta a tagjait, reggel még hideg ízületeit, aztán futni kezdett, olyan tempóban, melyet akár fél napig vagy tovább is tudott tartani. Csak úgy éli túl Szófia laktató ételeit, ha naponta egyszer jó sokat fut. Esetleg kétszer. Az utakat is megcsinálták egy kicsit. Nem nagyon, persze, mert az utóbbi pár év nem volt egyszerű a Szovjetunió területén. Tőkeberuházásra, az infrastruktúra javítására kevés pénz jutott. Az utakat mégis elegyengették. Talán a helyiek fogtak össze, és maguk csinálták meg, nem várva a kormány segítségére. Elvégre innen ered a kormányzat is. A közös munkából. Aztán valaki egyszer csak ellustult, felbérelt egy helyettest, és a fáradságos munka helyett jöttek az adók. De így kezdődött, hasonló utakon, ahol falusiak vágták ki a fákat fejszével, utána pedig csákánnyal, ásóval és emelőrudakkal kihúzták a fatönköket, végül pöröllyel és kaparóval elegyengették az utakat. – Ilyen munkára én is képes lennék – gondolta. – De megelőztek. Ekkor döbbent rá, merre futott. A fákon túl, északészaknyugat felé van egy ősi, sűrű lombú erdő, ahol nincs aljnövényzet. Közepén tisztás, egy falevelekkel borított kör alakú szakadék, és valami a levelek alatt. Nem értette saját félelmét, de mégis félt. Azt képzelte, hogy a szakadék őrzője, egy óriási vadállat, előlép az erdőből, és lecsavarja a fejét, mert azóta várja, hogy megbüntesse a betolakodót.

Képtelenség – gondolta. – Ostobaság az egész. Egyébként sem történt meg, amire gondol: álom volt, félelem és düh által generált álom. Nincs szakadék, nincs tisztás, biztosan nincs falevél-tóban úszkáló lény, afféle légcápa, mely körbe-körbe úszik, felkavarja az ősfák törmelékét, miközben a következő betolakodót lesi, akit a mélybe húzhat. Iván megrázta fejét, és a felkelő napba kacagott – egy kicsit erőltetetten. Rá se fog hederíteni! Futott tovább az úton, még egy-két kilométeren át, mintha elfeledkezett volna gyerekkori rémálmáról, mintha nem emlékezett volna arra, amint előbukkan a veszélyektől körülölelt emelvény-ágyon fekvő fiatal nő. Mivel Iván jelenleg arra az elméletre hajlott, hogy a tündérmesék egyfelé tartanak, mert velünk született lelki vágyakat elégítenek ki, azon tűnődött, ő vajon milyen tündérmesét épített fel magának ezzel az álommal. Miféle belső vágy hajtotta régen, ha kitalált egy ilyen helyet, egy ilyen gyönyörű nőt, egy ilyen leírhatatlan és álomszerű veszélyt? Vajon ő volt a történet hőse, távol otthonától, akinek cél kellett küldetéséhez? Falevél-szakadékban rejlő vadállattal akart küzdeni? Mindezt azért alkotta, hogy értelmet adjon az értelmetlennek, szülei döntésének, amiért elvették otthonát, nevét, identitását, anyanyelvét, barátait. Lehet, hogy a megnevezhetetlen szorongást akarta formába önteni, amelyet ezek a változások hoztak. Ez esetben az álom teljesítette küldetését. Most minden félelmét itt hagyhatja az erdei falevelek alatt, mert felszáll a repülőgépre, és maga mögött hagyja Oroszországot. Nem kell többé félnie, a szörnyeteg ebben a távoli országban marad. Ő már boldog, kiegyensúlyozott férfi – nem kellenek efféle

mesék. De mégsem tudta kiverni fejéből a nőt, a szakadékot és őrzőjét, aki mozgásával felkavarta a leveleket. Volt itt valami más, valami kielégítetlen vágy. Ó, megvan! Nem pusztán az álombéli vadállat kísértette. Hanem a szigeten fekvő nő! Pont elérte azt a kort, amikor elkezdődnek a megmagyarázhatatlan álmok, és ekkor gondolta ki saját kis mítoszát. A pubertáskori hormonok dúlhattak benne, és bár teste még nem változott, mindenféle vágyai voltak, de azt nem sejtette, mi lehet a vágy tárgya. Szűzies királylány az erdei szigeten! Száraz falevelek víz helyett az árokban. A királylány egy emelvényen fekszik, halott növények borítják, amelyek örvényleni kezdenek Iván lába körül, ahogy behatolna a szakadékba, hogy megmentse őt... Most, felnőtt férfiként, megmosolyogta akkori képzelgéseit, és úgy tett, mintha mulatna Ványán. De Ivánt nem tudta félrevezetni, hosszú távon nem. Még mindig félt. Jobban, mint valaha. Visszafelé az úton ismét el kellett futnia a tisztás közelében, de kimerültsége ellenére elsprintelt mellette. Ha bármi is kiugrik az erdőből, engem száguldás közben talál és nem fog utolérni. Nemsokára hazaérkezett Marekhoz izzadtan és farkaséhesen reggelizni. Csakhogy Marek nem volt sehol. – Még mindig a teheneket feji? – érdeklődött Iván. – Ő, nem, már szánt – válaszolta Szófia. – Visz magával kenyeret, sajtot, kolbászt. Egy percet sem késlekedhet: amikor tavasszal kiolvad a talaj, előkészíti a földet a vetéshez. Iván rábámult az ételtől roskadozó asztalra: kenyér, bundás kenyér, egy böhöm nagy tál kása, szendvicsek és borsókonzerv. – Szóval ezt nekünk kell elpusztítani? Szófia felkacagott: – Ó, én már nem reggelizem, csak elnyammogok egy kis

kenyeret, és iszom egy korty teát. – Ezt nekem készítetted? – Csak annyit egyél, amennyi jólesik. Tudom, hogy jobb ételekhez vagy szokva: finom hamburgerhez, ízletes turmixokhoz, de... – Ne beszélj azokról az amerikai mérgekről, amikor efféle csodákat kaphatok! – Azzal étvágyat tettetve nekilátott magába tömni az ételt. Az már biztos, hogy megkéri Mareket, hadd kísérje el holnap reggel a földekre. Lehet, hogy szántani nem tud, de még egy ilyen reggelit nem bír ki. Reggeli után Iván segíteni próbált a házimunkában, de makacs ellenállásba ütközött. Szófia nem hagyta, hogy női munkát végezzen az ő felségterületén. Ez ellenkezett a természet törvényeivel. Így hát nem létező nyomolvasási tudományát összeszedve kisétált a fészerhez, és követte onnan a keréknyomokat addig a mezőig, ahol Marek aznap dolgozott. Csakugyan ott állt a traktor egy félig felszántott mező közepén, és ott ült egy fa tövében kuzinja, aki éppen kolbászos kenyeret falt. Rokona észrevette, intett neki és reggelizni hívta. Iván természetesen visszautasította a felkínált ételt: – Annyit reggeliztem, hogy Napóleon egész hadseregének elég lett volna. Ha találkozott volna a feleségeddel, Marek kuzin, elfoglalja Moszkvát, és a történelem teljesen más irányt vesz. Marek nevetett: – Úgy gondolod, hogy túl sokat főz? Rosszul gondolod, barátom. Pontosan annyit főz, amennyire egy mindennap a végkimerülésig dolgozó férfinak szüksége van. Nem az a nehéz, hogy elérd, hogy kevesebbet főzzön. Az a nehéz, hogy eleget dolgozz ahhoz, hogy az adagjai megfeleljenek!

– Annyi munka nincs is a világon. – Azért mondod ezt, mert olyan sok könyvet olvastál, és azt hiszed, a gondolkodás munka. – Nem láttam, hogy te ettél volna ma reggel. – Mert ma traktorba ülök, és egész nap azzal furikázom. – Akkor adj munkát, de olyat, hogy ledolgozzam az ételt, amivel degeszre ettem magam! Ezért Iván kapta a széna megforgatását: nyomorultul verejtékes munka, amelyet időről időre tüsszögési rohamok szakítanak meg. Mire befejezte, dőlt róla az izzadság, tiszta por volt, és úgy viszketett minden tagja, hogy egyetlen percig sem bírta volna tovább. Amikor viszont odaért a hátsó ajtóhoz, Szófia útját állta. – Na persze, hogy összeszénázz mindent a házamban! – mérte végig. – Vesd le ezeket a göncöket, és hagyd őket a mosókonyhában! Készítek egy fürdőt. Emlékszem, kiskorodban is mindig piszkosan jöttél haza. Izzadtan, mint egy ló. És büdösen, mint egy malac! – De mindezt olyan kedvesen mondta, hogy Iván egyetértően mosolygott, és engedelmeskedett. Ahogy Marek megjósolta, a pajtában való egész napos munka tényleg segített emészteni. Nem volt rettentően éhes, amikor leült a vacsoraasztalhoz, de legalább már a reggelit nem érezte. Amikor elbóbiskolt vacsora alatt, rájött, hogy mostantól joga van visszautasítani az ételt anélkül, hogy megbántaná őket. – Ó, szegénykém! – kiáltott fel Szófia. – Irány az ágy, mielőtt lefejeled a töltött káposztát! Hajnalban felneszelt, úgy, mint előző éjszaka. Izmai és ízületei most még jobban sajogtak. A háta beállt a vasvillaemelgetéstől. A keze is fájt, pedig viselt kesztyűt. Először a

másik oldalára akart fordulni, hogy visszaaludjon. De tudta, hogy ez nem vezet sehova. Fel kell kelnie, muszáj átmozgatnia elgémberedett testét. Arra gondolt, talán elfut a másik irányba, le a falu felé, az erdő helyett. De a faluban beszélgetni kell az emberekkel, mert ez nem Kijev, ahol az idegenek szó nélkül elmennek egymás mellett. És ebben a napszakban a magányt kereste. Egyébként is, hogy engedheti, hogy saját kis magánmítosza visszatartsa a vidék leggyönyörűbb zugaitól? Kifutott hát arra a helyre, ahol az ösvény az erdőbe vezetett, és nem nézett arra, amikor elhaladt mellette. Visszafelé már nem is sietett különösebben. A hely elvesztette hatalmát Iván fölött. Aha, persze. A következő éjjel, a csirkeólak gusztustalan, kimerítő kitakarítása után, többször riadt fel egyetlen hosszú álomból. Ugyanabból, amelyikből eddig. És amikor reggel felébredt, megértett valamit, amit eddig nem. Anya kijelentését, hogy egy álom miatt nem veheti feleségül Ruthot, butaságnak vélte. Most viszont eltöprengett rajta. Anyja mindenkinél jobban ismeri a fiát, ugye? Talán tudott valamit, amit nem volt képes szavakba önteni, valamit, amit ő sem értett igazán. Talán értette, mi történt gyermeke életében, amitől egyszerre fontossá vált a képzelt hely. Az általa álmodott zsidó népmese azokról az akadályokról szól, amelyek miatt egy házasság nem jöhet létre. Mi van akkor, ha Anya valahol mélyen érezte, hogy Ivánt visszafogja valami, ami megakadályozná, hogy teljesen szabadon adja át magát a házasságnak? Ezért álmodott anyja arról, amiről, ezért álmodott Iván is egy nőről, aki biztosan nem Ruth, aki elérhetetlen, akit egy vadállat őriz egy szakadékban. Talán felül

kellett kerekednie ezen a félelmen, hogy készen álljon a Ruthtal való házasságra. Talán ezért fogant meg benne a vágy, hogy visszajöjjön Marek kuzin birtokára. Mert nem mehetett haza Ruthot feleségül venni addig, ameddig a szakadék szörnye az elérhetetlen, alvó nő körül cirkál. De ha mindez a lélekben gyökerezik, hogyan fogja feldolgozni? Talán az első lépés lehetne, hogy egyszerűen visszamegy, és meggyőzi önmagát, hogy a hely nem létezik. Ó, talán van ott egy mező, de nem tökéletesen kerek, nincs nő a közepén, a falevelek sima talajon hevernek, nem szakadék felett, á, dehogy! Talán látnia kell, hogy az emlék hamis, és azután kezdheti begyógyítani a lelki sebet. Így hát reggel egyenesen az erdei ösvény felé vette az útját, és nem habozott, hanem merészen, félelem nélkül berohant az erdőbe, végig a fák között. Az ösvény nem volt jól kitaposva, az erdei kaland emlékei pedig elmosódtak. Ha a hely valóban nem létezik, még a mező sem, akkor honnan tudja, hogy megtalálta, ami nincs, hogyan bizonyítja be ezzel a tudattalanjának, hogy a szörny sem létezik, a bebörtönzött nő sem létezik, és ezért nincs rászorulva arra, hogy Iván megmentse? Aggodalma alaptalan volt. Sokáig kellett futnia, de felismerte az utat a ritkuló aljnövényzetről, és tudta, hogy jó úton halad. A klimax erdő óriási fatörzsei, gyér aljnövényzete valódi, ő pedig mintha egy végtelen Parthenonban suhanna, ahol oszlop oszlop után emelkedik ki a végeláthatatlan, sápadtzöld boltívek csarnokában. Közeledett, közeledett... Aztán egyszer csak ott volt. Az erdei tisztás. Tökéletesen kerek, falevelekkel beterítve. Úgy, ahogy az évek során

álmaiban és emlékeiben előbukkant. Valódi. Persze hogy valódi. A mező valódi. De nincs arc a közepén, az csak a talaj kidomborodása. Szakadék sincs, mert mikor közelebb lépett, a falevelek nem kezdtek örvényleni lába körül, és nem bukkant elő... A falevelek örvényleni kezdtek, ahogy lépett egyet. A szakadék szélén állt, amelyre olyan élesen emlékezett. Nem a képzelet műve volt. A távolban pedig mozgás támadt a levelek alatt, valami úgy túrta fel az avart, mint a borzok, mégis fürgébben, és egyenesen felé tartott. Legutóbb ettől a mozdulattól szállt inába a bátorsága. Most viszont idősebb, jobban bízik képességeiben. Ha kiskorában elfutott előle, most is menni fog. Talán nem is kell elfutnia. Talán a lényt foglyul ejti a szakadék, és nem tud kimászni. Ezért bevárta, hadd jöjjön.

4. A csík

A lény odaért a szakadék széléhez, ahol megtorpant. Aztán lassan, a falevelek mozgásából ítélve hátrálni kezdett. Iván megnyugodott – egy pillanatra. Úgy képzelte, az a valami elrugaszkodik a szakadéktól, és rátámad. De jó házőrzőként visszavonult, várva, hogy Iván tegye meg a következő lépést. Zörgés a levelek alatt, mintha sántikálna valamiben. Aztán megint csend. Mi legyen? – villant át rajta. Megtett pár lépést a szakadék mentén. Hirtelen az örvényből kirobbant valami, és közvetlenül Iván feje mellett süvített el. Automatikusan elugrott, hátraesett. Mikor odanézett, döbbenten látta, hogy ágyúgolyó méretű szikla fúródott az egyik – még remegő – ősfába. Mi van odalent, tarack? Újabb örvény! Rögtön hasra vágta magát, odébb gurult. Újabb szikla repült ki a szakadékból. Berohant egy fa mögé, hogy szemügyre vehesse, honnan jönnek a kövek. Ezért hátrált a lény! Mert abból a szögből tudott Ivanre lőni. Ezek szerint átlát a faleveleken. Legelőször azt gondolta, visszafut a Marek-birtokra. Mi értelme maradni? Ezután eszébe ötlött, hogy Marek kuzinnak valószínűleg van fegyvere. Nem mintha tudna lőni, de annyira nem lehet nehéz.

Aztán rádöbbent, hogy csak a bolond gondol fegyverre. Ezt a helyet tényleg nem akarná felfedni senki előtt, még Marek előtt sem. Hiszen a saját fantáziája révén kelt életre. Nem. Nem fantázia. Ez valóság. Gyerekként rátalált, elmenekült. De nem tudta elfelejteni. Kísértette. Most, férfiként megteszi, amit megkövetel, bármi legyen is az. Ő fogja véghezvinni, senki más. Ha ez a hely Marek miatt lenne itt, akkor Marek réges-rég rátalált volna. Tényleg van egy nő a szakadék által körülvett emelvényen, Iván őmiatta kellett, hogy idejöjjön. Idejönni, igen – de belehalni? Hogy szikla üsse agyon? Átrohant egy másik fához. A falevelek alatt megbúvó lény pontosan Iván és a nő közé helyezkedett. A fiú megint kitört, de most egy pillanatra megtorpant, mielőtt beslisszolt a következő fa mögé. A lény követte. Iván eltávolodott a fáktól, és lassan kocogni kezdett a szakadék peremén, a körvonalon. Figyelte lába alatt a talajt, a felfelé és oldalra örvénylő leveleket. Kellemetlen dolog lenne most beleesni a szakadékba, ahol ki lenne szolgáltatva a szakadék őrének. Az a valami komoly kőhajító szerkezettel rendelkezik vagy puszta kézzel műveli mindezt. És azzal, ami ilyen erejű lökésre képes, ő nem akar bírókra kelni. Úgyhogy megtett egy teljes kört. Csak ezután rejtőzött ismét a fák mögé, hogy szemügyre vegye, mivel foglalatoskodik a lény. Követte Ivánt, de olyan sebességgel, hogy amerre ment, az örvénylő leveleket felkapta a szél, és kifújta őket a szakadékból. A levélszint jó fél métert apadt az árokban, most már tisztán látszott a szakadék széle. Iván kíváncsi volt, vajon mennyi levelet tud még eltüntetni az árokból, ezért, mielőtt a lény beérte volna, rohanni kezdett. De ez nem lassú kocogást

jelentett, mint eddig, hanem valódi futást! A talajra most nem kellett úgy figyelnie, mivel a falevelek többsége odébb sodródott az általa kitaposott ösvényről. Előtűnt a szakadék pereme. Újabb kört írt le, de megállás nélkül futott tovább, mert látta, hogy a levélszint egyre csökken. Remek, a lény nemsokára láthatóvá válik. Ha Iván végre megpillantja, és a lény is őt, akkor már megtervezheti a következő lépését. Futott, még sebesebben. A szakadék mentén, körbe, körbe, körbe. A pálya nem volt hosszú, már szinte megszokta a tempót, amikor ráébredt: olyannyira maga mögött hagyta a lényt, hogy kezdi lekörözni. Ha még egy icipicit belehúz, szemügyre veheti, pláne most, hogy a falevelek két méter mélységben kisodródtak. A lény elég magas lehet ahhoz, hogy kilátsszon a levelek közül, különben nem tudta volna ilyen röppályán hajítani a sziklát. Rákapcsolt, és egy másodpercre, aztán több másodpercre is láthatta a tömött bundát, a hosszú, karokat, és a két lábon imbolyogva haladó lényt, ami éppen visszazuhant négy lábára, és így loholt tovább, kurta farka föl-le libbent. Egy medve. Egy istentelenül nagy medve. Ha széttárja karjait, majdnem átérte vele az árok két falát, alig kellett megdőlnie jobb vagy bal felé. Mivel a szakadék falainak szélessége körülbelül hat méter lehetett, ez nagyjából négy és fél méteres fesztávolság, esetleg több. Birkózásban nem ő fog győzni. Ő nem Beowulf, hogy megküzdjön a medvével – akkor sem, ha eddig hős lovagnak képzelte magát. Iván abbahagyta a futást, a medve pedig tovább ügetett az emelvény körül, míg látótávolságon kívülre nem került. Szinte minden falevél leszállingózott onnan, ezért jól láthatta, hogy tényleg fekszik ott alacsony faágyon egy fiatal nő, derekán összekulcsolt kézzel, lehunyt szemmel.

Ilyen távolságból, ilyen fényben is tündérinek tűnt: a békésen alvó tökéletes szépség. Mennyit olvasott a mesékben erről a pillanatról! Ott szinte hanyagul írják le mindezt. A hős meglátja a hősnőt, és attól a perctől kezdve megváltozik az élete. Bármit óhajt a nő, a férfi megszerzi, bármilyen akadály van is köztük, a férfi legyőzi. A mesék viszont soha nem írnak arról, hogy miért. Iván most értette meg. Igazából már tízéves kora óta sejtette, azóta, hogy először megpillantotta ezt az arcot, amelyet soha nem feledett. Ezért jött vissza. Azt hitte, a falevelek alatti lénnyel kapcsolatos félelmei kísértették. De viszontlátni, felismerni arcélét, érezni, ahogyan ez a látvány szívéig hatol... már tudta, miért kísértett álmaiban a tisztás, miért nem tudta elengedni az emlékét. Nem a medve miatt. Nem a különös szakadék miatt. Hanem a nő miatt. Mindvégig miatta volt az egész. A medve kétségkívül megértette, hogy lekörözték, mert kibukkant az emelvény mögül és két hátsó lábára állva morgott, vicsorgott, és elővillantotta elképesztő fogsorát. Mint egy krokodil állkapcsa – villant Iván eszébe. De nem a fogsora fenyegette legjobban Ivánt, mert a medve ismét visszazöttyent négy lábra, és mancsába fogott egy óriási sziklát. Bal mancsában egyensúlyozta, mint valami gerelyhajító, és dobni készült. Ez biztosan nem közönséges medve. Úgy döntött: szégyen a futás, de hasznos. A szikla viszont már levegőben volt, mire Iván megpördült, a medve pedig jól célzott, mert bár a fiú az ellenkező irányt szemelte ki magának, mégis telibe találta a hátát a bal válla mellett, amitől a szakadék széléig gurult, ott pedig úgy terült el, hogy egyik karja az árokba lógott.

A szikla a szuszt is kiszorította tüdejéből, a másodperc törtrészéig minden elsötétült. De rögtön feleszmélt, hogyan került oda, és hogy mi ez a hangos susmorgás a levelek alatt. Ó, igen. Egy medve fut az avarban. Felém. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a medve alig két méterre van, és a karjával felé csap, arra készülve, hogy karmaival lerántsa őt a mélybe. Abban a pillanatban gördült odébb, amikor a medve lecsapott: érezte a felkavart levegőt, ahogyan ütésétől megremeg a föld. A hátába hasító fájdalom ellenére továbbgurult, és lassan talpra állt. Bal karja élettelenül lógott. Vajon eltört? Nem, de elzsibbadt. A fák között futva sorra vette magában, mit jelenthet ez. Megsérült az ideg? A gerincideg? Ez maradandó bénulás vagy átmeneti, ami meggyógyul? A bal karja nélkül... nem, a puszta gondolattól is rosszul lett. Mi a fenét képzelt, hogy kikezdett egy vadállattal? Ha egyáltalán állat az ilyen, ami legalább tizenöt évig él a levelek mélyén, és egy emelvényen fekvő mozdulatlan nőt őriz. És tudta, hogy nem tizenöt éve. Biztosan régebb óta... Évszázadok óta. A rengeteg tündérmese után, amelyeket olvasott és tanulmányozott, valamire sohasem gondolt: hogy igazak, hogy a valóságban gyökereznek. Hogy a világ működésébe beleférnek a szikladobáló óriásmedvék és egy örökké szunnyadó, elvarázsolt nő, aki várja... Várja a lovagot. Ez kell ennek a nőnek: egy lovag, páncélban, hosszú, lehetőleg medveölésre is alkalmas lándzsával. A hősnek minden mesében van varázskardja vagy varázszsákja, amiből bármit előhúz, amire szüksége van, vagy ott egy varázslatos segítő, aki elvégzi helyette a lehetetlen

feladatokat. És mivel rendelkezett Iván? Egy egyetemista véges tudásával, aki ezzel a bolondsággal, kutatásaival garantáltan úri nyomorban élhet, és a három év kihagyás után tízpróbás múltjából megmaradt erejével és fürgeségével. Más szóval: ő nem tud semmit, a nő pedig csodára vár. Félkarú Iván és a varázsmedve... nem kifejezetten tündérmese-téma, főleg az a része nem, amikor Iván kihátrál a küzdelemből, szorongatja béna bal karját, és nyavalyog, mekkora igazságtalanság történt: ő a medve ellen, ő egyesegyedül a varázsmedve ellen. Leállt, egy fának dőlt, és hátrakukkantott a szakadék felé. A falevelek visszaszállingóztak a levegőből a földre. Tudta, hogy egy levél sem fog eltűnni. Mind visszahullik, az árok pedig megint olyan lesz, mint azelőtt: egyenletes levéltakaró borítja, de a közepén kiemelkedik valami. A nő, aki ott fekszik és vár. Ki ő számomra? Nem ismerem. Világos, hogy az ellenségei erősebbek nálam, de miért lettem hirtelen a barátja? Miért én? De bármennyire szeretett volna szabadulni ettől a képtelen küldetéstől, a puszta gondolat, hogy más teljesíti, jut el az emelvényig, hajol föléje, csókolja meg az ajkát, ébreszti fel... elviselhetetlen volt! Én vagyok itt és most. Az igazi. Senki más, csak én. De esze azt súgta: ez már sok lovag vesztét okozta. Ezért esett el Trója, egy nő miatt. Megrázta bal kezét. Az ujjai mozogtak. Remek. Tehát csak átmeneti a bénulás. Biztosan elmúlik a hátfájdalom is, bár ebben a pillanatban nem éppen ezt az ingerületet küldte agyának. A nő várt. A falevelek újra lehulltak. A medve biztosan a mancsát dörzsölte, amiért egyetlen sziklával hátba dobta, és

ezzel elijesztette a lovag jelöltet. Mi van, ha újra visszamegy köröket futni, de ezúttal nem annyira gyorsan, hogy lehagyja a medvét? Talán akkor a körbefutással kimerítheti az állatot. Persze, lehetséges, hogy a varázsmedvék nem fáradnak el. De egy ilyen böhöm nagy medve mennyire lehet természetfeletti? Karmaival, nem varázslatokkal akarta hússzeletekre aprítani. A köveket sem varázslattal hajította felé. Igen, az átlagos medvékhez képest határozottan értelmes medve, mivel kitalálta, hogyan kell sziklát dobálni. Ezt a viselkedést még a Discovery Channel műsorán sem említették. De ez a medve nem tud varázsolni. Mit tudnak a mesebeli medvék? Mindegyik zabál. Egy-kettő beszél. A varázslat viszont ördögökre, démonokra tartozik: a Baba Jaga-féle boszorkányok varázsolnak, meg olyan hatalmas varázslók és istenségek, mint Mozsajszki Mikola – igaz, a vén Mikola inkább tanácsokat osztogatott. Ami a medvéket illeti, az elvarázsolt példányok is egyszerűen csak medvék. Visszakocogott a szakadékhoz. A rugózó mozgástól fájdalom nyilallt a hátába, úgyhogy más ritmusra váltott, amellyel gyorsabban haladt, amelyet egyenletesebbnek érzett. Ismét odaért a szakadék széléhez. Az árok már félig megtelt falevéllel. Hallotta a zörgést, látta az árok túlsó oldalán röpködő leveleket, amint a medve megérezte visszatértét. Iván bevárta, hogy látótávolságba érjen, és újra futni kezdett a szakadék szélén, de most úgy, hogy a medve mindig láthassa, azaz mindig a sarkában legyen. Körbe és körbe és körbe, kör kör után, az árokban már nem volt levél, eltűnt az utolsó is. Láthatta, hogy az emelvény, a szakadék belső fala, sima márvány, és alul keskenyebb, mint

felül. Azt a felületet nem lehet megmászni. Minek szórakozzon a medvével, ha nem tud felmászni a nőhöz? Végeláthatatlan próbatételek, amelyek közül valószínűleg egyik sem sikerül. A medvén nem látszott, hogy fáradna, Iván háta és válla viszont egyre jobban sajgott. Ez van. Vagy elvégzi most a feladatot, vagy másnap kezdheti elölről, mert az biztos, hogy nem tud még egyszer elsétálni innen egy évtizedre. Már nem fiú, hanem férfi. Egy férfi megteszi, ha tudja. Eddig megtettem, amit tudtam. Nem többet, de nem is kevesebbet. A déli nap magasan ragyogott az égen, forró tavaszi nap lett. Iván futás közben ledobta pulóverét, oldalra, a fákhoz. Kicsit később kigombolta az ingét is. Bárcsak jobb cipője lenne, mint ez, de a legjobb futócipőjét Amerikában hagyta, mert nem hitte, hogy kelleni fog, ez meg egy elnyűtt, régi cipő. A kijevi kocogáshoz megteszi, de ilyen komoly maratonhoz nem passzol. Egyik láb a másik után, mint a maratonon, de itt nem haladt előre. Egy idő után kívülről tudta, melyik fatörzs milyen, az összes részletet, aztán már oda sem figyelt: a törzsek egyetlen, Iván bal oldalán pörgő fává változtak. Miért nem az óramutató járásával ellenkező irányban kezdett futni, mint egy rendes versenyző? Zavarta a folytonos jobb kanyar. Arra is gondolt, hogy megáll, bebújik a fák mögé, bevárja a medvét, és elkezd a másik irányba futni, de ezt a gondolatot elhessegette. Ha ki akarja fárasztani a medvét, egyetlen fegyverét kell bevetnie: az atléta kitartását, a hosszútávfutó erejét. A medvék nem lovak. Ők nem szoktak egész napos vágtákhoz. És csakugyan: kora délután a medvén a fáradtság jelei kezdtek mutatkozni. Egyre lassabban cammogott négy lábon, és

már nem állt meg, hogy időről időre felmorduljon.. A fejét is lógatta. Továbbra is könyörtelenül a nyomában loholt, de lassan elfogyott az ereje. A medve sem mindenható – mosolyodott el Iván. Eddig minden a terv szerint halad. Csak tudná, hogyan folytassa... Minden megtett kör alkalmával elzúgott a fa mellett, amelybe beékelődött a medve által dobott első szikla. Régóta fel sem pillantott erre a kőre, amely ott díszelgett három méter magasan, mint egy diadém. De most eszébe jutott, és lelassított, mikor odaért. Nincs mélyen a fatörzsben. Talán kimozdítható. A következő körnél gyorsított, eltávolodott az árok szélétől, és a fa felé szaladt. Egyik lábával elrúgta magát a fatörzstől, felfelé és ezzel a lendülettel éppen elérte a sziklát. Sokkal könnyebben kimozdult, mint hitte, ezért estében jól bezúzta az állát és a mellkasát. Súlyos kő volt, fájt, de a hátához képest alig. Állához érintette a kézfejét, ami egy kicsit véresnek tűnt, de érezte, hogy csak karcolás, nem vágás. Simán kibírja, majd szerez fertőtlenítőszert. Megborzongott a régi orosz fertőtlenítők emlékére. Az edzett orosz gyerekek meg sem érzik a lágy amerikai jódokat. Mintha valaha is visszatérhetne Marek kuzinékhoz, ha egy ilyen őrült tervet forgat a fejében. Lehajolt a szikláért, felkapta, és odarohant a szakadék pereméhez. Ahogy sejtette, a medve eddigre beérte és egy hatalmas követ fogott a két mancsába. Iván úgy döntött: nincs értelme várni. Legjobb súlylökő tehetsége szerint egyensúlyozta jobb kezében a négykilós követ. Sajnos ez nem az a hagyományos, versenyszerű súlylökés. A versenyeken minél messzebbre kellett lökni a súlyt, nem egy adott célpontot kellett eltalálni. Pláne

nem egy előre-hátra mozgó célpontot, mint amilyen egy medve feje. Próba szerencse! Ha ez a szikla nem talál, ott a többi, amelyet eldobott a fenevad, megkeresi azokat, és próbálkozik megint. Megfordult, pördült egyet, és kilökte a sziklát. Átívelt az árok fölött. Rögtön látta, hogy túl nagyot dobott, a medve mögötti sima kőfalat fogja eltalálni. De pont ebben a pillanatban, mancsai közt a sziklával a medve fölegyenesedett. Ezzel a váratlan mozdulatával pedig éppen Iván sziklájának útjába került, amely eltalálta a bal szemét. Ettől hátratántorodott, és rettentően beverte a fejét a szakadék kőfalába. Nyüszítve huppant le, mint valami szerencsétlen részeg, fejét oldalra hajtotta, üres bal szemüregéből dőlt a vér. Szeme szétkenődött véres pofáján. Mit tettem? – gondolta, mert megesett a szíve a sebesült medvén. Mi ütött belém? – döbbent meg azután, ahogy eszébe jutott sérülése, meg a ráhajigált sziklák. Viszont én vagyok a betolakodó – szólalt meg lelkiismerete. Csakhogy a nő a medve miatt raboskodik – emlékeztette magát. A nő. Vajon mikor tér magához a medve... dühödtebben, mint valaha. Mennyi ideje marad kifundálni, hogyan jut el az emelvényre? Ha nem képes felmászni a sima kőfalon, nincs értelme leereszkedni a szakadékba, mert egy félszemű medve még mindig rövid úton elintézheti. Az árkot körülvevő fák többsége olyan magas, hogy

kivágva esetleg átéri a szakadékot: egy-kettő az egész tisztást átérte volna. Viszont kidőléskor szinte biztosan rázuhannának a nőre. Iván úgy okoskodott, ha a nő választhatna az elvarázsolt álom és a fatörzs általi összezúzás között, biztos az előbbi mellett döntene. Mekkora a perem és az emelvény távolsága? Hat méter? Régen megugrotta a hét és felet, ami, bár nem világrekord, ahhoz elég volt, hogy a versenyeken győzhessen. Viszont elsőéves egyetemista kora óta nem távolugrott. Mi van, ha nem hat méter? Ha mondjuk nyolc méter. Vagy éppen kilenc méter tíz? Az már simán világrekord, ha sikerül. Nem kell szépen leérkezni, a bírók nem fogják kizárni, ha beleér a keze, vagy leér a feneke. Másrészt viszont, ha elvéti, belecsúszik a szakadékba, és ha az esés nem, a medve öli meg. Ezzel a sajgó háttal nem tud világrekordot dönteni. Lábfejével az árok szélét jelképező vonalat húzott a földön, aztán egy másikat, az emelvénynek. Vajon jól becsülte meg a távolságot? Lépésekkel kimérte. Hat és fél méter. Mit bizonyít ez? Nem tudta ellenőrizni a pontosságát. A lépésekkel való kimérés sem valami precíz módszer. Sohasem lett kétszer ugyanaz az eredmény. A medve felhördült, megmoccant. Nincs idő bemelegítő ugrásokra. Ha célja az emelvény és a királylány, most vagy soha! Visszahátrált az erdőig, tiszta, egyenletes ösvényt taposott ki, hogy ne legyen akadály. Egyetlen bemelegítő nekifutást engedélyezett magának, elvégre élete múlt a jó induláson. Ahogy felgyorsult a valódi futáshoz, hallotta a medve morgását, de futott, futott egyre gyorsabban. Majd megacélozta izmait, elrugaszkodott, átrepült a szakadék fölött, és akkor villant belé,

hogy nincs hely az emelvényen a nekifutáshoz visszafelé. Ha eljut odáig, ott is marad – persze, csak ha nem rejtettek el valahol egy használati utasítást. De lettek ennél sürgetőbb gondjai: félúton ráébredt, hogy vagy a távolság több hat és fél méternél, vagy a sérülése miatt ugrik sokkal rövidebbet, mert biztosan nem éri el tisztán az emelvényt. Annyi ideje maradt csak, hogy behúzza lábát, nehogy visszapattanjon, és rögtön elterült az emelvényt borító füvön. Törzse az emelvényen, de lábai a levegőben kalimpáltak. Lassan csúszott lefelé, maga mögött hallotta a medve dühös morgását. Fél kézzel megragadta a füvet, a másikkal pedig támasztékot keresett, nem törődve a bal karjába hasító fájdalommal, amint igyekezett magát kitornászni a szakadékból. Próbálta fellendíteni a bokáját, de ekkor a bal lábában tompa fájdalom jelezte, hogy a medve talpra állt, és fél szemmel is tud irtózatosat ütni. Iván keze viszont fogást talált a nő faágyának lábán. Felhúzta magát oda, ahol a medve nem érhette el, és végre biztonságban pihegett a hűvös füvön. A füvön. A falevelek még az emelvényről is eltűntek. Lenézett a lábára. Bal nadrágszára elrongyolódott. A medve karma két tátongó sebet ejtett a vádliján. Ömlött belőlük a vér, de egyikből sem szökött sugárban. Artéria tehát nem sérült. Levette nadrágját, a rongyos szárat felhasogatta, és a lába köré tekerte, hogy átkösse vele a sebet és elállítsa az erős vérzést. Most már nincs remény visszaugrani, visszamászni, a medve elől elfutni, vagy bármi egyéb ostobaságra. Itt fekszik mellette a nő, de mi haszna felébreszteni, ha mindkettejükre halál vár? A medve még mindig odalent őrjöngött a szakadékban. Iván hirtelen felállt, hogy odapillantson, de a fájdalomtól és a vérveszteségtől elszédült. Megtántorodott, egy percig azt hitte,

lezuhan a medve karmai közé, de végül a másik irányba dőlt, megbotlott, ráesett az ágyra, és elterült a nő oldalán. Kézfeje hozzáért az alvó hűvös, mégis élettel teli karjához. Végre megnézhette alaposabban. A Kijevi Rusz gazdag asszonyainak Keletről behozott selyemruháját viselte, arccsontja szlávosan széles, Iván viszont nem volt annyira amerikai, hogy ez idegennek tűnjön. Nyilvánvalóan minden tekintetben csodaszép fiatal nő volt: bőre selymes, haja ragyogó gesztenyebarna, világosabb fürtjei aranyszínűen tükrözik a bágyadt, délutáni nap sugarait. Sokkal kevésbé szép nőkről is írtak már szerelmes verset. De Iván nem volt szerelmes. Hiszen még csak nem is ismerte. Azazhogy nem ismerte mint embert, és úgy sem mint nőt... csak mint ikont, a mesebeli királylányt. Aki azért szunnyadt az emelvényen, mert gonosz átkot szórt rá féltékeny riválisa, egy nagy hatalmú boszorka. Vajon az ő ujját is megszúrta egy orsó? Ki tudja, mi igaz a régi mesékből. Az a bökkenő, hogy eddig láthatóan az összes királyfi és lovag pórul járt. Talán, ha közelebbről megvizsgálná a medve barlangját, rozsdás páncélokat és régi, lerágott embercsontokat találna. De az biztos, hogy ezt a nőt a lovagkor nem volt képes életre kelteni, és most, az I990-es években, megmentője nem királyfi, de nem is lovag, hanem egy kölyök, aki szeret futni, ugrálni, dobálózni, de nem nagy bajnok, ha medvebirkózásra kerül a sor. Pedig ez a mese vége. Meg kell küzdenie a medvével, vagy ha mást nem, hát elterelni a figyelmét addig, amíg Aranyhajat vagy hogyishívjákot gyöngéden lehajítja a szakadékba, persze, csonttörés nélkül, aztán kikászálódik vele az árok másik oldalán, mindebben pedig hihetetlenül nagy hasznára lesz csodás, csúszós, súlyos selyemruhája.

Nem ismerem Önt, hölgyem, de kész vagyok magáért meghalni. Elmorfondírozott, mi lenne, ha hagyná, hadd aludjon, és inkább saját bőrét mentené. De a vérveszteség és az egész napos futás miatti kimerültség legyőzte. Lehanyatlott az ágy melletti pázsitra, és ahogyan a nap lebukott a horizont mögött, ő is lehunyta a szemét. Elaludt. Sötétben ébredt föl, valami száraz hullott az arcára. Falevél. Falevelek. Lerázta magáról. A hajnal első fényei derengtek keleten, a fákon át. Észbe kapott, hol van. Átaludta az egész éjszakát? Marek kuzin biztosan aggódik. Biztosan keresi, erre nem is gondolt. Marek megtalálja nyomait, és megtalálja őt is. Iván felkönyökölt. A mezőt ismét beborították a falevelek. Ha Marek felbukkan, beleeshet a szakadékba. Lehet, hogy éppen az erdőben rohan, keres-kutat, jobbra-balra világít az elemlámpával, de nem veszi észre, amint lépte nyomán kavarogni kezdenek a levelek, csak amikor már késő, az előtte ásító szakadék pedig... – Menj vissza! Állj! – Megrémült a reggel csendjét megtörő hangjától. Persze, Marek nem volt sehol. Ha közeledne, látszana az elemlámpa fénye, hallaná a lépteit. Ekkor a bal kezénél vadul örvényleni kezdett az avar, és egyszer csak előtűnt az emelvény oldalát markoló medve, ahogy karmaival a fű után kapdosott, és hangtalanul tátogott. De most, hogy felfedezték, véget ért a némasága. Elbődült, nyáladzott, a fogát csikorgatta. Iván hátraszökkent, de belebotlott az ágy szélébe. A medve még feljebb kapdosott a füvön. Ez a hosszú kar elér idáig. Hárman lesznek az emelvényen! A szakadékba nem ugorhat, onnan nincs kiút. Egyetlen dolgot tehet: meg kell akadályoznia a medvét a

feljutásban. – Csak a fejét ne! – figyelmeztette magát. Az az állkapocs villámgyorsan bezárul, és többé nem ereszt. Felkúszott az ágyra, és ráugrott a medve karjára, ahogy csak bírt. Mindezzel elérte, hogy a bal lábába belenyilalljon a fájdalom, sebe szétnyíljon, és vér folyjon varas bokájára. Felnyögött. A medve viszont felüvöltött, és közben másik mancsával is fogást talált a füvön. Iván leguggolt, és letérdelt a medve mancsánál. Vajon ezzel ejtette a lábán a sebet? Megpróbálta meglökni, hogy az állat hátraessen a szakadékba. De a fenevad éppen akkor előrelendült, és éles fogaival Iván keze felé kapkodott. Iván visszahőkölt, és félreugrott a medve elől, át az alvó nő felett. Mit fog tenni a medve a nővel? – suhant át rajta egy újabb gondolat. Aztán hamar rájött, hogy ha a medve bántani akarta volna a nőt, réges-rég felmászott volna már ide. A nő biztonságban van. Ő viszont nem. Ha meg kell halnia, a nő végignézi. Muszáj, hogy legyen tanúja annak, hogyan adta életét Iván valakiért, aki az égvilágon semmit nem jelentett neki, azonkívül, hogy gyermekkora óta kísérti álmait. Ezért amikor a medve felmászott az emelvényre, Iván letérdelt az ágyhoz, odahajolt, és csókot lehelt az alvó ajkára. A puha, élettel teli száj visszacsókolt. A nő kinyitotta szemét, ajkai szétnyíltak. Halkan felsikoltott és elfordította fejét. Iván a medvére sandított. Az éppen hátsó lábát igyekezett megvetni az emelvényen. A nő különös nyelven hebegett valamit. Szlávul beszélt, de

furcsa kiejtéssel. Iván tudta, hogy valahonnan ismerős. Egy pillanat alatt beugrott. Az akcentus idegen, de biztosan az egyik ősszláv dialektus, amely közel áll az ószlávhoz, amit még apjával használtak régen közös nyelvként. – Mit mondtál az imént? – kérdezte régi szlávul. – Micsoda? – pislogott a nő. Iván szép lassan elismételte a kérdést, a nazálisokat jól megnyomta, a nő akcentusához hasonlóan: – Mit mondtál az imént? – Proszi minyá poszagnotyi za tyibé! – mondta az lassan, tagoltan. Most megértette, nem is volt nehéz: Kérj feleségül! De ő úgy vélte, ez nem a legalkalmasabb idő a romantikára. A nő csak a medvét bámulta. Föléjük tornyosult, széttárta karját, kitátotta pofáját, és diadalittas üvöltést hallatott. Ekkor döbbent rá Iván, hogy ez egyáltalán nem romantika: a nő arra utalt, hogyan győzhetik le a medvét. – Proszo tyibé poszagnotyi za minyá?! – ordította ószlávul: Hozzám jössz feleségül?! A nő tétovázott, arca egy pillanatra elborult. – Ej poszagno! – bólintott. A medve köddé vált, a levegő sokáig visszhangzott utolsó üvöltésétől. Iván feltápászkodott, odasétált a szakadékhoz, és körbenézett: az állatnak semmi nyoma. A hangját sem hallani, nem szuszog a mélyben. A falevelek sem hulltak vissza. Se híre, se hamva a leveleknek, amelyekkel tele volt az árok másodpercekkel ezelőtt. Ehelyett feltűnt valami új. Fehér kőhíd ívelt át a szakadékon a túloldalra. – Hála istennek! – sóhajtott. Odament a hídhoz, rálépett,

próbálgatta. Valódi, biztonságos. Megtett még két lépést. A nő felsikoltott. Visszanézett. A királylány csodálattal, talán rettegve bámulta őt. – A levegőben jársz! – sikoltott. – Nem, ez egy... – azt akarta mondani, hogy híd, de nem jutott eszébe az ószláv szó. Próbálta oroszul, ukránul. A nő a fejét rázta. Aztán a másik irányba mutatott. – Erre – mondta. – Itt van a híd. Iván felismerte a híd szót a mondatban, mert mégsem állt olyan távol az orosz szótól. Biztosan a nő is értette. De rémülten látta, ahogy a lány eltávolodik az emelvénytől, aztán hármat lép a levegőben. – Várj! – kiáltott Iván. Világos, hogy tartotta valami, de Iván nem látta, mi az. A puszta látványtól, hogy a nő a semmi közepén álldogál, összeszorult a szíve. Le fog esni, le fog esni... – Jöjj! – kérte a nő. – A jegyesem lettél, most hazaviszlek. – Lehetetlen... te hidat látsz ott, ahol én nem. Csak egy hidat látok, az pedig a másik irányba vezet. A lány visszasétált pár lépést az emelvény felé, és kinyújtotta a kezét: – Igaz, hogy csak egy paraszt vagy, de te törted meg az átkot, téged fogadtalak jegyesemül. Paraszt? Végignézett a viseletén. Lehet, hogy lovagok nem öltöznek így, de a földművesek sem. – Vagy a medve ragadta el a kardod? – érdeklődött kedvesen a nő. – A mászás miatt vetted le a páncélt? – Nem viseltem páncélt – mondta. – Kardot sem használtam, tényleg csak jobbágy vagyok. – Iván aszmridu szót használta. Dolgozó. Közember. Viszont legalább szabad ember. A nő nem hitte rabszolgának. Ez is valami.

– A medvének csak fél szeme van. – Hozzávágtam egy sziklát. – Akkor legyőzted a medvét. Azért nem ölt meg téged, amikor fölém hajoltál, mert a hiányzó szemével nézett rád. – Nem. Azért nem ölt meg, mert beleegyeztél, hogy hozzám jössz feleségül. – Furcsán beszélsz – méregette. – Római vagy? Most biztos azt gondolja, hogy Iván a Bizánci Birodalomból való, a Római Birodalom utolsó utódállamából. – A szüleim egy messzi országban élnek. A tengeren túl. A nő megnyugodott: – És eljöttél értem? – Eredetileg régi kéziratokat tanulmányozni repültem ide... A lány megdermedt a repülés szó hallatán, és rémülten a szája elé kapta a kezét. – Nem úgy értem, hogy a szárnyaimon – magyarázta Iván. – Ki vagy te? Valamiféle varázsló? – Nem vagyok varázsló. – Nem hordasz fegyvert, különös nyelvet beszélsz, mégis iderepültél, és egy sziklával megvakítottad a Nagy Medvét. Melyik csillag fog ezután kihunyni a kövedtől? – Ó, te is úgy nevezed... – Azt akarta mondani, hogy: Ó, te a csillagképet is Nagymedvének nevezed? De a csillagkép szó nem jutott eszébe ószlávul. A nő nem várta meg, hogy befejezze: – Bármi vagy is, te leszel a férjem – jelentette ki. – Akkor is fogd meg a kezem, ha nem látod a hidat, én átvezetlek rajta! Kinyújtotta a kezét. Iván megfogta. Kezük összeért, és abban a pillanatban feltűnt Iván előtt a híd, amelyen a nő állt. Teljesen különbözött az általa

megidézettől. Az övé természetes kő volt, ez viszont aranyborítású, faragványokkal díszített. Kidolgozásából ítélve nagyjából az időszámításunk szerint 1000 előtti időkből. Mint a selyemruha. Hova vezet ez a híd? Mi várja ott? – Már van jegyesem – mormolta. – Ne most! – nézett rá a nő rémülten, mintha nem értené, miért fontos ez. – Ha nem házasodunk össze, minden elveszik: az Özvegy elpusztítja egész népemet és országomat. – Az Özvegy? – kérdezte Iván. – Őt még talán a te országodban is ismerik. Kijev nagyfejedelmének, az öreg Brat királynak gonosz özvegye. A királyt a ruszok elűzték trónjáról, aztán egy apró királyság, Prjava ura lett. A halála után özvegye könyörtelen hadjáratot indított, végül birodalma szomszédos lett a miénkkel. Most azt állítja, hogy egy még hatalmasabb király jegyese. Elpusztítja a népeket, és csak csontok maradnak utána. – Ő tette ezt veled? – Azt mondta apámnak: ameddig Katyerina férjet nem talál, addig én, Ja... – itt a nevét mondta – maradok az egész vidék úrnője! Aztán utánam küldte a Nagy Medvét. Idáig üldözött, eddig bírtam futni. Elaludtam, a medve pedig őrzött, de jöttél te, letetted az esküt, és megszabadítottál. Most haza kell jutnom a családomhoz. – Ja... – ismételte Iván a nő szavait. – Ja-ga? – Lehetséges, hogy a gonosz királynő a mesebeli boszorkány? – Baba Jaga? A nő rémülten Iván szájára tapasztotta kezét. Iván érezte, hogy kérges a munkától, és erősebb, mint gondolta. De jólesett az érintése, még ha ezt most a rettegés és a bosszúság miatt történt is.

– Megbolondultál, hogy ki mered mondani a nevét? Még itt sem szabad. Még ezen a helyen sem. Akkor hát Baba Jaga az! Ha tudatalattija tündérmesékre vágyott, most valódi kincsre bukkant. Lefejtette a nő kezét a szájáról: – Ne haragudj, amiért kimondtam a nevét, sajnálom a királyságodat. De... – De micsoda? Nincs más választásunk, csak a házasság. Felejtsd el azt a másik nőt! Vedd magad mellé ágyasnak, miután megesküdtünk! – De eltelt ezer év – mosolygott Iván. – Több mint ezer éve alszol itt. A nő úgy bámult rá, mintha bolond lenne: – Nem telt el ezer év. Ma van. A mai nap reggele. Megragadta Iván kezét, odahúzta a hídhoz, és átvezette a túloldalra. ***** Pjotr és Esther a nap befejeztével ágyból nézték Johnny Carson műsorát, mert Pjotr jót szórakozott rajta. Esther alig értett belőle valamit. Amikor megértette az angol mondatokat, akkor sem fogta föl, miért hahotázik mindenki. De nézte ő is, mert Pjotr nézni akarta. Carson turbánban parádézott, és lezárt borítékokból olvasott fel, amin a közönség dőlt a röhögéstől. Pjotr is. Esther érezte, ahogy beleremeg az ágy. De hirtelen úgy érezte, mintha zuhanna, összeszorult a gyomra. Nem. Olyan volt, mintha mocorogna benne egy gyermek. Azaz: mintha már nem mocorogna benne a gyermek. Mintha várandós lenne, és érezné, hogy a baba meghalt, és nem rúg már soha többé. – Meghalt – suttogta.

– Mi van? – kérdezte Pjotr. Esther sírva fakadt. Pjotr kikapcsolta a tévét: – Mi történt, szerelmem? Rosszul vagy? Mi a baj? – Meghalt – nézett rá Esther. – Az én kisfiam. Meghalt. Elhagyta ezt a világot. Pjotr átölelte: – Csitt, csitt, szerelmem, ez nem lehet, ez nem igaz. Honnan tudhatnád ilyen messziről? Csak félted, anyai féltés ez. Ne félj! Marek kuzinnál van, biztonságban, hidd el, hogy biztonságban. Hangsúlya biztató akart lenni, de Estherre most nem hatott, egyedül az ölelésből merített erőt, férje testmelegéből, és közben azt suttogta: – Szerelmünkből egyetlen gyermek született, Pjotr, egyetlen kisbaba, egy kisfiú... aki meghalt. Baba Jaga Jaga éppen elfoglalt volt, amikor Medve betoppant. Próbálta kiügyeskedni egy kereskedő szemét, akinél nem volt figyelemre méltó áru, de olyan igéző ezüstszínű írisszel rendelkezett, amely még ki tudja, milyen csodákra lesz képes a látást és a szemfényvesztést érintő varázslatok terén. A fickó igyekezett meggyőzni őt idegen, akadozó beszédével, hogy talán egyetlen szem is megteszi, Jaga viszont arra figyelt, hogy a kipattintandó bal szem ne loccsanjon szét. És ekkor ordított Medve egy eget rengetőt a szobája előtt. A kereskedő felpattant, amitől persze még jobban szenvedett, mint eddig, mivel szorosabban vágtak nyakába a

kötelek. Fulladozva sikerült kinyögnie: – Mi ez? – A férjem – sóhajtott Jaga. Szilárdan eltökélte, hogy nem mutat csalódottságot, amiért férje visszatért. Nem mintha arra számított volna, hogy az őrző-védő munka örök időkre leköti, ráadásul ott van az a rengeteg hasznos varázslat, amit csak akkor tudott, ha a közelében volt. Mégis azt remélte, hogy ha elzárja egy időtlen világba Medvét és a királylányt, többet nyer a varázslat óta eltelt pár hónapnál. Az igazi csalódás viszont akkor érte, amikor megtudta, hogy a királylány nemcsak fölébredt, hanem férjül kérte fölébresztőjét. Pont azért tette oda, hogy bárki csókolja is meg, idegen legyen, egy másik kor és másik hely szülötte, aki egy mukkot sem ért a lány nyelvén, így Medvének bőven legyen ideje felfalnia szőröstül-bőröstül, mielőtt bármiféle eljegyzésre sor kerülhetne. És most betoppant Medve, ékes bizonyítékául annak, hogy a terve nem volt hibátlan. – Maradj nyugton! – mondta bosszúsan. – Elnézést – nyögte a kereskedő. A szem kipattant. – Meg is vagyunk. A kereskedő sóhajtott, és nyöszörgött. Jaga elővette hosszú, vékony pengéjű kését, aztán elvágta a látóideget és az ereket közvetlenül a szem mögött; a legjobb állapotban akarta eltenni, ha már előző gazdájának hiányozni fog. – Tessék! Akarod látni? A kereskedő nyögött egyet. Jaga beleegyezésnek vette, ezért odalógatta elé az idegnél fogva. – Mostantól engem szolgál a szemed – sziszegte –, ezáltal

sokkal izgalmasabb dolgokat lát, mint veled valaha. – Kérem – suttogta a kereskedő –, hadd tartsam meg a másikat! – Irigy kutya! Anyád nem tanított osztozkodni? Az ajtó kicsapódott. – Drága férjem – szólt Jaga –, kértelek, hogy kopogj előbb! A válasz egy üvöltés volt. Medve becammogott, aztán felegyenesedett, és tovább bömbölt. – Éhes vagy? – érdeklődött Jaga. – Mindjárt kész a feje, szeretnéd? – Kié lesz a szeme? – kérdezte Medve. – Miért, neked kéne? – Ekkor Jaga felpillantott, és megállapította, hogy igen, Medve elég nagy hasznát venné egy szemnek, azon egyszerű oknál fogva, hogy fél szemmel pislogott vissza, másik szemüregéből dőlt a vér. – Legalább megtartottad? Gondoltál rá, hogy hazahozd? – Összepasszírozta – horgasztotta le a fejét Medve –, az az átkozott eltalált egy sziklával. – Azt hittem, a magadfajta istenek visszanövesztenek mindent, amit levágnak vagy ami kiesik... – Nem esett ki – dörögte Medve. Határozottan dühösen. – És ez nem történhetett volna meg, ha nem zársz be oda minden varázserő nélkül, egy átlagos medve erejével. – A te erődre itthon van szükség, szerelmem – nyugtatta meg Jaga. – Nem hagyhatom, hogy szaladjon a ház csak azért, mert te odakint királylányokkal játszadozol. – Megöllek! – hörögte Medve. – Ó, nem ölsz meg – mosolygott Jaga. Tudta, hogy Medve nem teheti. Az őt behálózó varázslat ugyanis feltétlen szerelmet biztosított.

– Jól van, na, de azt akarom, hogy meg akarjalak ölni! – Medve, bemutatom... hogy is hívnak? A kereskedő nyögött valamit. – Muszáj mindig hülyítened ezeket? – kérdezte Medve. – Miért nem ölöd meg őket előbb? Utána eljátszhatnád a szerepüket. – Ha a test meghal, romlásnak indulnak odabenn a dolgok. Addig kell kiemelnem az értékes részeket, ameddig még egészen frissek. – Tiszta, fehér hamuba helyezte az első szemet. Becsukta és lepecsételte a szelencét, aztán elkezdte kipiszkálni a másodikat. – Leszel olyan kedves, és felnyitod nekem a koponyát? Szeretném az agyat egyben kivenni, ha lehet. Medve válasz helyett odacammogott, mancsai közé fogta a kereskedő fejét, és olyan vadul rántotta felfelé, hogy a kötelek elvágták a kalmár torkát. Egy mozdulattal lecsavarta a fejet a gerincről, és odacsapta a kőpadlóhoz. Mindezt olyan lendülettel, hogy az agyvelő szétloccsant Jaga lábára és a szőnyegre. – Te ügyetlen, szemtelen... – Hagyd ezt abba! – üvöltött Medve. Egy másodpercre Jaga megijedt, mert Medve még mindig isteni hatalommal bírt, és nem tudhatta biztosan, hogy az ő varázslata megmarad-e, ha férje ilyen dühös. Isteneket veszélyes rabul ejteni. Ki tudja, milyen ördögi módon alakíthatják maguk körül a valóságot... De rögtön látta, hogy ez valójában nem düh, mert ezt az érzést megtiltotta neki. Az üvöltés meg az egész hiszti a fájdalom miatt történt, és ez érthető, mivel szegény pára fél szemére megvakult. – Most le kéne, hogy szidjalak, amiért a második szem kivétele előtt megölted. De szerintem a fájdalomtól lettél

nyűgös, úgyhogy megbocsátok. – Add nekem a kereskedő szemét! – Nem passzol. Ráadásul emberi szemszögből látnád a dolgokat, ami nem lenne jó. Kiszedte a második szemet a fejből. Mivel az alanya már nem élt, nem volt fontos a hamubevonat. Tulajdonképpen meg is száríthatná, elég később bevonnia. Annyi mindenre használható egy ilyen szem. – Az agyát jól elpocsékoltad. Azt sem tudom, mi micsoda! Medve rátaposott az agyra, és mancsával jól széttrancsírozta. – Ne légy utálatos! – figyelmeztette Jaga. – Öld meg a lányt, és vedd el a királyságát, ha akarod! Ne fuss felesleges köröket, én már futottam. Tiéd a hatalom. Azazhogy az enyém. Jaga felsóhajtott: – Nem egyszerűen elvenni akarom, hanem megtartani. A kijevi nagyfejedelem... – ...esküdt ellenséged. A ruszok elűzték néhai férjedet a kijevi trónról, igaz? Titeket meg elüldöztek ide, az isten háta mögötti prjavai királyságba. Mit érdekel téged, mit gondol Tajnáról és tajnai trónigényedről a ruszok királya? – Nem akarok háborút a ruszokkal – sóhajtott Jaga. – Te is tudod, miért. Medve bosszúsan felhördült. – De még mennyire, hogy tudod, szerelmem. Azt hitted, becsaphatsz, ugye? Mint a vidék és az összes itt élő nép istene, a Rusz és a ruszok istene is te vagy, és ha a kijevi nagyfejedelem ellenem vonulna, meggyengülne feletted a hatalmam. Mindent csak szépen, törvényesen, Kismackóm. A tajnai trón elfoglalását

is. Hiszen az ő istenük is te vagy. Kellemetlen téma volt ez mindkettőjüknek, mivel Tajna királya más vallásra tért, amely már nem Medvét tisztelte. – Ugyanazon az oldalon harcolunk, szerelmem, ezt ne feledd! – vonta le Jaga a következtetést. De amint végignézett Medve kopott bundáján, véres pofáján és mellkasán, komolyan elgondolkodott. Ha Oroszország őrzője ez a télisten, ez a két lábon járó pokróc, ez a félszemű, siránkozó mamlasz, akkor igen nehéz jövőt jósol az országnak. – Tudod, mit? Mesélj nekem a lovagról, aki a sziklát rád dobta! – Nem lovag – mondta Medve. – Szinte meztelen volt. – Gyere ide, és engedd, hogy a te Baba Jagád gyógyírt tegyen a sebre! Medve odacammogott, és az ölébe hajtotta fejét. Jaga lemosta a seb környékét, és bekente. – Nem viselt fegyvert. Igazából nem is küzdött. Csak futott és futott. – Hogy jutott el a királylányhoz? – kíváncsiskodott Jaga. Tudnia kellett, mert örök félelme volt, hogy Medve egyszer kiszabadul a varázslata alól, és ellene fordul. – Átugrotta a szakadékot. Azt mondtad, erre senki emberfia nem képes. Azt mondtad, aki próbát tesz, mind beleesik, én pedig megehetem a fejét – azzal végighúzta mancsát az agyvelős szőnyegen, majd vadul lenyalogatta, mialatt felesége ápolta őt. Közben a kenőcsre sandított, joggal, mert Jaga szándékosan kihagyta a kotyvalékból a fájdalomcsillapító gyógyfüveket. – Én sem tudhatok mindent – szabadkozott Jaga. – Elvégre én nem vagyok isten. – Jaga, Jaga, Jaga! – dörögte Medve, aki nem volt tréfás

kedvében. Hogy utálta ezt a gúnynevet! Mégis rajtaragadt, már önmagára is használta. Még néhai férje, Brat király adta neki a nevet, amikor Kijevbe hozatta őt, a tizenkét éves menyasszonyt. Ezt suttogta lágyan a fülébe, amikor erőszakot tett törékeny testén, és akkor, amikor a nő megsiratta magjából fogant, halott elsőszülöttét. Kedves Jaga, drága kis Jaga! Jaga, a gondos anya, aki még akkor is mellkasához szorította mohó, szürcsölő ivadékát, amikor az már rég nem kapkodott levegőért, utána pedig sírva helyezte fiát az erőszaktevő ölébe. Üzenet volt ez, amit Brat, a durva, tetőtől talpig felfegyverzett harcos soha nem érthetett, de népe mostanra már igen. Őt elűzték trónjáról, aztán elsorvasztotta egy rejtélyes kór, az özvegy pedig feleségül ment valakihez, aki végre úgy is nézett ki, mint amilyen valójában minden férj: szőrös, büdös, nyáladzó szörnyeteg. Az üzenet egyszerű volt: ha olyasmire kényszeríted Jagát, amit nem akar megtenni, te jársz rosszul. Az évek során az üzenet talán át is alakult, valami ilyesmivé: ha akadályozod Jagát abban, amire készül, te és mindenki, akit valaha szerettél, elpusztul. De eredetét és lényegét tekintve a kettő ugyanaz. Ha már egyszer el kellett hagynia dicső és csodás szülőföldjét, a tengerpartot, aztán Kijev nyüzsgő kereskedővárosát ezért a kopár erdőségért, akkor már hadd legyen az övé minden környező királyság, és hadd parancsoljon kénye-kedve szerint. Ám akadt egy kis gond: mindehhez kellett egy királyi címet viselő férj, mert különben nem vették volna komolyan. Nos, ő megmutatta a Brat halála után őt ostromoló kérőknek. Azt hitték, megkaphatják őt és néhai férje királyságát. Csakhogy

Jaga nem érte be efféle alantas királyfiakkal. Az ő hitvese egy isten lett. Brat drága kis Jagája tehát férjül vette Medvét, és ezután mindenki elfelejtette a Balti-tenger déli királyságából származó szépreményű Olga királylányt. Eljártak felette az évek, és nem pont Baba Jagának kezdték el hívni, mintha nagymama lenne? Hát, de! Persze, ironikusan. Hát nem aranyos becenév ez annak, akit gyűlölnek, akitől rettegnek? Úgy elterjedt a vád, miszerint csecsemőket zabál, hogy ezek után muszáj volt egyet megkóstolnia, mi ez a nagy hűhó. Ilyen egy vérbeli nagymama. Felállt, otthagyta Medvét, és a halott szemével odalépett az öltözőasztalkához, ahol láthatta saját tükörképét. Természetesen a tükröt varázslatokkal zárta le, nem léphetett ki onnan ártó lélek. Sokan irigyelték szépségét és varázserejét. – Nem úgy nézek ki, mint egy nagymama – állapította meg. – De igen – mondta Medve –, hiszen tudhatod, hogy a varázslatod nem hat rám. – Nem érdekel, hogy te mit látsz – vágott vissza Jaga. – Mi értelme becsapni önmagadat varázslatokkal? – Szépséggel kell körülvennem magam – magyarázta Jaga. – Még a tükörben is. – Szóval akkor a másik szemem is illúzió lesz? – morgott Medve. Jaga oda sem figyelt az önsajnálatra. – Katyerináról beszélj! – A szokásos történet. A fiú megcsókolta, a lány felébredt, és átmentek a hídon. – Melyik hídon? – A lány hídján. Azt hittem, elég érzékeny vagy ahhoz, hogy megérezd a visszatértét.

– Éreztem is. Azt hittem, a nehéz étel miatt volt... – Vajon tényleg érezte? Nem. Ami abban a világban történt, számára nem volt érzékelhető. De amint Katyerina kilép onnan, és visszatér Tajnába, Jaga minden mozdulatát követni tudja. – Hát, ezek szerint Katyerina felébredt, és Tajnába tart férjével, aki szélsebesen fut, és gonosz sziklákat dobál. – Még nem a férje – mosolygott Jaga. – Arra nem gondoltál, hogy eunuchhá varázsolod a fickót? Úgy belezúgott, mint minden kan, aki eddig látta. Mondjuk ezen nem csodálkozom, mert ahogy Katyerina ott feküdt, úgy szaglott, mint egy örökké tüzelő szuka. – Azért néha bánom, hogy megadtam neked a beszéd képességét. – Hát, vedd vissza! – üvöltötte Medve. – Nem hiányozna! A szemem hiányzik! – Nem kell nekem varázslat ahhoz, hogy eunuchhá tegyek egy férfit... – dünnyögte Jaga. Medve morrantott valamit. – Hallottam ám. – Nem is – feleselt Medve. – Tudom, mit akartál mondani, és egy cseppet sem vicces. – Meglátjuk, mit mondanak a szolgák, ha elárulom nekik. – Csak rajta! Kár, hogy megölöm mindegyiket, amelyik megtudja. – Ölni csak étkezési célokból szabad – dörmögte Medve. – Visszakapod, egyszer még pofára esel, hogy ennyit gyilkolsz. – Ez nem gyilkolás, ez az életművem! Pofára esni meg te fogsz, ezért a gyilkosságért! – Jaga, Jaga, Jaga! – csitította Medve. – Fogd be azt a pici pofád... – suttogta kedvesen felesége, és

az ölébe ült. – Úgy örülök, drágám, hogy visszajöttél! – Tényleg? – bámult rá Medve. – Azon agyaltam, amikor az árokban futottam körbe-körbe, és próbáltam a lány és a paraszt közt maradni, szóval eszembe jutott, hogy ha azt szeretted volna, hogy senki ne csókolhassa meg, akkor arra számítottál, hogy szerető férjed örökre a szakadékban marad. – Ne butáskodj már! Hazahoztalak volna, amint meghal az apja. A hatalmas karmok ekkor belemélyedtek Jaga ruhájába, és lassan letépték azt, karcolást sem ejtve a bőrén. Medve a nő mellkasára nyomta mancsát, szorosan és fojtogatón, miközben úgy vonta közel magához, hogy Jaga alig kapott levegőt. – Legközelebb ne küldd el szerető férjedet örökké tartó küldetésekre! – hörögte a fülébe. – Hát, miért tenném? – zihálta Jaga levegőért kapkodva. – Ne feledd, hogy szeretlek, Kismackóm! A szorítás enyhült. A nő sietett teleszívni a tüdejét levegővel. – Nem öllek meg. A vén medve így mutatja ki a szerelmét. – Én is szeretlek – nyögte Jaga. Ó, bár tudná, hogyan győzze le ezt a legutolsó akadályt, bár kiteljesedhetne varázslata, bár ne lenne szükség Medvére! Kéne a halhatatlanság, isteni képességei. Aztán tőle is megszabadulhatna, ahogy régen Brattól. De ha léteztek is az isteni képességeket megszerző, és az isteneket örökre elbocsátó varázslatok, ő még nem bukkant rájuk. Talán buzdítani kéne a keresztényeket. Talán, ha már senki nem hisz az erdei totemállatokban, azok elvesztik erejüket. Most azonban vacsorát kell adnia Medvének, aki éhes. És aki evés után oda ürít a házban, ahová medvekedve tartja. Az

eltelt pár hónap alatt, amíg férje az alvó királylányt őrizte, sikerült megszüntetnie a bűzt. Most viszont újra elárasztja a házat. Bárcsak... Bárcsak, bárcsak. Akármekkora hatalma volt is, mindig tudott még többet kívánni.

5. Meztelenül

Amint Iván lelépett a hídról a fű borította rétre, ruhái eltűntek. Döbbenten engedte el Katyerina kezét, és próbálta magát takargatni, de eszébe jutott, milyen szánalmas látványt nyújthat nemi szervét szorongatva, ezért inkább hátat fordított. – Mit csinálsz? Pisilsz? – kíváncsiskodott Katyerina. Az adott helyzetben ez nem volt valószínű, mivel Iván minden záróizmát öntudatlanul is összeszorította. – Meztelen lettem – nyögte. – Mi történt a ruhámmal? – Nem tudom – felelte Katyerina. – Szép sima a bőröd. Mint egy kisbabának. Határozottan zavarta, hogy a lányt nem zavarja a meztelensége. Odaslisszolt a hídhoz. – Talán, ha visszamennék oda középre, megtalálnám őket. – Amint visszajössz, abban a pillanatban ismét eltűnnek – közölte Katyerina türelmetlenül. – Ha visszajövök – gondolta Iván. – Olyan sima a bőröd – ismételte a lány –, és fehér. Sokat betegeskedtél? Ez a megjegyzés kicsit rosszulesett Ivannek. Büszke volt tízpróbától edzett testére. Erre a nő úgy bámul rá, mintha... mintha nem lenne férfias. Viszont komolyabb problémája is akadt a kegyetlen jelzőknél. A híd láthatatlanná vált, ő pedig nem tudta felidézni, merre volt pontosan. – Fogd meg a kezem, hogy láthassam a hidat! – kérlelte.

– Nem – rázta fejét a nő. – A ruháimat akarom. – Nem lehet. – Nem szeretnék előtted meztelen lenni. – Már láttam – sóhajtott Katyerina. – Nem kell rejtegetned a deformitásod... Deformitás? Aztán leesett neki, mire céloz. Amerikában a sporttársai közül szinte mindenkit körülmetéltek, de Katyerina népe számára ez szokatlannak számított. A meztelenség ellenben biztos megszokott. Ivannek viszont nem! – Valamilyen ruhára tényleg szükségem lesz – vacogta. – Valóban hideg van. Kár, hogy nem tudtad lenyúzni a medve bőrét. – Ideadnád a... – elgondolkodott, hogy mondják a köpenyt ószlávul. Lehet, hogy valaha tudta, de most nem jutott eszébe. – ...csuklyád? A palástod? A kabátod? – Ezzel nagyjából ki is merítette a szinonimákat. Semmi válasz. Visszanézett a válla fölött. A nő elpirult! – Mi van? Én lehetek meztelen, te meg egy ruhadarabodtól sem tudsz megválni? – Most szégyent akarsz rám hozni? – suttogta Katyerina. – Mindkettőnket a szégyentől akarom megóvni – magyarázta Iván. – Nem sétálhatok be csak úgy a szüleid házába meztelenül. – Inkább meztelenül, mint női ruhában. – Nem úgy hordom, mint a nők – nyugtatgatta. – Na, ide vele, mielőtt idefagyok a földhöz! A nő komoran ledobta válláról a köpenyét. Lehajolt érte,

felvette, aztán elfordult, amint átnyújtotta a fiúnak. Iván ígéretéhez híven tényleg nem a vállára tette, hiszen nem sok haszna lett volna belőle, lévén elöl nyitott. Csípője köré csavarta, és betűrte, mint valami fürdőlepedőt. – Remek – fordult a nő felé. – Eltakartam magam. Csakhogy a nő, aki eddig szemérmetlenül bámulta, most nem volt hajlandó ránézni. – Úgy hordom, mintha katonák viselte férfiszoknya lenne – mondta. – Ha az emberek majd azt rebesgetik, hogy a királynő férje egykor az ő ruháját viselte, én bátran mondhatom, hogy úgy soha nem láttam. Megesküdhetek akár a Szent Szűzre is! – Ezzel azt akarod mondani, hogy jobb, ha meztelenül érkezem a szüleid házába? – Jobb, ha holtan érkezel a szüleim házába, mint női ruhában. – Hát, mondok én neked valamit! Mi lenne, ha egyáltalán nem mennék a szüleid házába? Add a kezet, hogy láthassam a hidat, és már itt sem vagyok! Katyerina megpördült, szembefordult vele, és átkulcsolta a kezét: – Ne, ne, viselj, amit csak akarsz! Nem hagyhatsz itt, muszáj eljönnöd hozzám, össze kell házasodnunk, vagy minden elveszik! Mindazok után, hogy legyőzted a medvét és felébresztettél, ha itt hagysz, az rosszabb, mintha sohasem jöttél volna! Iván átfogta a kezét: – Figyelj, értem én, hogy női ruhát viselni... – eltöprengett, hogyan írja körül a tabu szót – ...bűn. Ha már közeledünk a faluhoz, elbújok az erdőben, amíg hozol nekem férfiruhát. –

Azzal pirulva leoldotta magáról a köpenyt, és visszaadta. Katyerina undorral nézett rá, hozzá sem ért: – Most azt várod, hogy viseljem, amit az ágyékod köré csavartál? – Nem – sóhajtott Iván. – Belátom, hogy tényleg nem viselheted többé – azzal fogta, és beleejtette a szakadékba. – Vége. A nő még megvetőbben nézett rá: – Nincs vége. Éppen most adtad az Özvegynek. – Most jövök onnan lentről, és tanúsíthatom, hogy nincs ott. – Ő alkotja a szabályokat, nem te – csóválta a fejét Katyerina. – Hozzád kell mennem, pedig bolond vagy. Biztosan ő választott ki. Ez hidegzuhanyként érte Ivánt: – Lehet, hogy hozzám kell jönnöd, de nekem nem kell elvennem téged. – Adott egy meztelen, torz testű paraszt az erdőben, aki női ruhákat hord, és úgy beszél, akár egy buta gyerek... nem hiszem, hogy sok választásod lenne. Katyerina gúnyolódása olyan mulatságos rövidlátásról tanúskodott, hogy muszáj volt kinevetnie. Ruthra gondolt, aki New Yorkban várja. A varázslat, a gyermekkori álmok, a gonosz vadállat, akit legyőzött, a királylány, akit megcsókolt... mi volt mindez? Megértette, hogy mekkora bolondság. Nem tartozik ide. Számára követhetetlenek a szabályok. Világos, hogy a nő valódi házasságot vár el tőle. Mint a porcelánboltban: ha eltöröd, kifizeted. Itt az erdőben: ha megcsókolod, elveszed. A szabályokat nem neki találták ki. Nem akar összeházasodni valakivel, aki azt hiszi róla, hogy egy torz,

transzvesztita paraszt, de még kevésbé akar beavatkozni egy mitikus boszorkánnyal vívott küzdelembe, aki ötven generáció óta kísérti az orosz gyerekek rémálmait. Megtette, amit meg kellett tennie. Felébresztette és kiszabadította a lányt. A királyfinak nem muszáj maradnia. Főleg, ha nem is királyfi. – Nézd... – kezdte Iván. – Már eleget láttam... – Úgy értem, figyelj! – Ha azt akarod, hogy figyeljek, mondd azt, hogy figyeljek! Miért beszélsz ilyen furcsán? Olyan nyakatekerten fogalmazol. – Mert nem vagyok idevalósi! – kiáltotta a fiú. – A te nyelved nem az én nyelvem! – És hogy bebizonyítsa, a saját korában beszélt orosz nyelven fakadt ki: – Holt nyelvet beszélsz, olyat, amelyik csak régi kódexekben és töredékekben található, úgyhogy rohadtul nagy mázlid van, amiért beszélek egy nyelvet, amit megértesz! Katyerina reszketve kérdezte: – Miféle átkot szórtál rám? A halált emlegetted. A halálba küldesz? – Nem átkoztalak meg – felelte Iván ismét ószlávul. – A saját nyelvemen szóltam. Ekkor eltöprengett, melyik is az ő saját nyelve. A szülei otthon oroszul beszéltek, de gyermekkorának nyelve az ukrán. Sok-sok éve viszont már csak angolul gondolkodik, beszél és ír, ettől az angol is a saját nyelve lett? Amikor majd elveszi Ruthot, mi lesz a gyerekeik nyelve? Az angol? Ha már itt tart, az ószláv is joggal nevezhető saját nyelvének, hiszen bármilyen rosszul beszéli is, régen ez volt a titkos nyelvük apjával. Most pedig képes lenne visszautasítani egy lehetőséget, hogy megtanuljon egy ősszláv dialektust, az igazi beszélt nyelvet,

aminek ez idáig csak árnyképét ismerte és használta? De még mennyire! Van saját élete, és az nem ez. Megtette, amiért idejött, eltüntette a leveleket, legyőzte a vadállatot, átugrotta a szakadékot, felébresztette a királylányt. Minden történet eddig tart. Arról nem szól a fáma, hogy meztelenül didereg az erdő és a szakadék között, hogy a királylány leparasztozza, hogy undorodva tekint Istennel való szövetségkötésének bizonyítékára, és megveti, amiért eltakarná a meztelenségét. Bár ez nem teljesen igaz. A nyugati történetek azzal érnek véget, hogy a szereplők összeházasodnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az orosz tündérmesék jóval túltesznek ezen: van bennük árulás, házasságtörés, gyilkosság, mindez abban a romantikus házasságban, amelybe a mese vándora belekeveredett. Csipkerózsika története az angoloknál és a franciáknál boldogan ér véget, de ez itt Oroszország. Csak egy bolond akarná átélni a tündérmesék orosz változatait. Iván letérdelt a fűbe, végigkúszott a szakadék szélén, és bal karjával próbálta kitapogatni a láthatatlan hidat. – Mit csinálsz? – érdeklődött Katyerina. – Hazamegyek – válaszolt Iván. Katyerina sóhajtott: – Nem fogod megtalálni. Iván abbahagyta a keresgélést: – De igen, megtalálom. – Már többször keresztülnyúltál rajta. Neked nem jelenik meg. – Tehát csak akkor létezik, ha kézen fogsz? – Számomra mindig létezik.. – Szóval nem jutok haza a segítséged nélkül.

– De miért akarnál elmenni? – kérdezte. – Ha összeházasodunk, herceg leszel. Trónörökös. Egy napon te lehetsz Tajna királya. – Soha nem hallottam még Tajnáról. Nem akarok sehol sem király lenni. Doktori címet akarok, egyetemi kinevezést, feleséget és gyerekeket, akik szeretnek. – Természetesen a mai orosz szót használta a doktori cím és az egyetem esetében, és az angolt a kinevezésnél, mert oroszul erről nem beszélt, nem tudta, hogy mondják. Katyerina elámult a különös szavaktól, de próbálta követni gondolatmenetét: – Tehát küldetést teljesítesz. Keresed ezt a... kinevezést? – Bizony ám – bólintott Iván. – Úgyhogy, légy olyan kedves és segíts visszajutnom a hídhoz, onnantól magam is hazatalálok! – Nem. – Figyelj! Tartozol nekem. Felébresztettelek. – Igen. És emiatt nem mehetek feleségül senki máshoz. Az esküvő után elmehetsz megkeresni a kinevezést. – Figyelj... van már jegyesem. – Nem, nincs – mondta hűvösen Katyerina. – Biztosíthatlak, hogy van. – Engem jegyeztél el – magyarázta a nő. – Ha más jegyesed volna, nem ébresztett volna fel a csókod. A medve nem tűnt volna el, amikor igent mondtam a lánykérésre. – Honnan tudná ezt egy medve? – Nem a medve tudja. Hanem a varázslat. Az univerzum érzi, amikor valaki esküt tesz vagy esküt szeg. – Hát, az univerzum működésébe hiba csúszott, mert én már eljegyeztem Ruthot, mielőtt... – Ennél a szónál elakadt. Mielőtt? Mit jelent most, hogy mielőtt? Ez Katyerina világa:

azóta az ő világában tartózkodik, hogy eljutott a szakadék közepén álló emelvényig. A nő öltözékéből és beszédéből ítélve pedig egészen biztos, hogy ez a középkor világa, i. sz. 900 körül, talán korábban. Tehát abban a percben, amikor megcsókolta Katyerinát, ő és Ruth még meg sem születtek. Ez viszont nevetséges. Mert itt van ő huszonéves férfiként, aki élete egy korábbi szakaszában kétségkívül szavát adta Ruthnak, hogy feleségül veszi. Ezért hát eljegyzett férfiként csókolta meg a királylányt. De évszázadokkal az eljegyzés előtt adta a csókot. Ördögi kör. Mire valók az idő törvényei, ha a varázslat törvényei ellentmondanak azoknak? Anya azt mondta, hogy van valami gond, hogy valami akadályozza a házasságát Ruthtal. Ez lett volna az? Annak ellenére, hogy még nem járt itt, és még nem jutott el a királylányhoz, ez a pillanat évszázadokkal ezelőtt már megtörtént? Vajon az objektív idő, az évszázadok története, felülírja a szubjektív időt, az ő életét? Lehetetlen ilyen fogalmakról beszélgetni Katyerinával. Még ha tudna is Iván elég jól ószlávul ahhoz, hogy kifejezze gondolatait, kételkedett benne, hogy Katyerina megfelelő filozófiai háttértudással rendelkezik azok megértéséhez. Mint ahogy Iván sem értette a dolgok menetét ebben a világban. Hidak, amelyek egyesek számára láthatók, másoknak viszont nem. Évszázadokon át falevéllel teli árokban élő medvék. Boszorkányok, akik királylányokat varázsolnak el. Olvasni jó ezeket, de átélni a történetet már feleannyira sem szórakoztató. És gyanította, hogy ha véget ér, még kevésbé fog neki tetszeni. – Akkor csapdába kerültem – hajtotta le fejét. – Igen – válaszolta ridegen a lány. – Szegény csapdába csalt

parasztfiú, akinek feleségül kell vennie a királylányt, hogy király legyen. – Nem akarok király lenni – közölte Iván. – És nem vagyok paraszt. Sem fiú. – Az biztos, hogy nem vagy lovag. – Lovagnak kell lennem. Különben hogy jutottam volna át a medvén? – Túl gyenge, puhány és fiatal vagy ahhoz, hogy lovag legyél. Soha senki nem nevezte gyengének, puhánynak, ráadásul idősebb volt, mint Katyerina. Szinte reflexből megfeszítette izmait, és azok rendesen kidudorodtak: – Hogy mersz gyengének nevezni? Válaszul a nő két kézzel átfogta Iván jobb alkarját. Ujjai fedték egymást: – Ez a kar nem emelt soha kardot. – Aztán megragadta a bal felkarját. – Képes lenne ez a kar öt percnél tovább tartani egy pajzsot? – Soha nem volt erre szükségem – magyarázta Iván. – De nem vagyok... – Nem jutott eszébe szó, ami azt jelenti: nyápic. – Szmridu – segített a nő. Földműves, paraszt. – Nem vagyok szmridu. Soha nem dolgoztam birtokon. Azt sem tudom, hogyan kell földet művelni. – Látom, hogy nem – bólintott a másik. – A modorod olyan, mintha paraszt lennél, de a combjaid nem bírnák a szántást. Eltörnének, mint a gallyacskák. Meztelen testének lebecsmérlése feldühítette és zavarba is hozta Ivánt. Soha nem akart olyan kigyúrt lenni, mint Schwarzenegger, ő a valódi, minden izmot megmozgató atlétikára hajtott. Olyan igazságtalan volt ez a megvetés:

kulturálisan rövidlátó, ugyanakkor belátta, hogy szánalmas dolog védőbeszédet mondani. – Az én országomban erősnek tartanak. – Akkor bizony a te országodat hamar leigázzák az igazi férfiak, amint lehetőségük adódik. Mi vagy te, kalmár? – Lenézett Iván ágyékára, és tovább méregette a fiú testét. Egyszer csak tágra nyílt a szeme. – Mi az? – Iván igyekezett legyőzni a késztetést, hogy takargassa magát, vagy elforduljon. – Erről már hallottam. A zsidók csinálják ezt. – Így igaz – bólintott a fiú. – Zsidó vagyok. A lány jéghidegen bámult rá, és motyogott valamit, amit Iván nem értett. Remek, mi kell még? A csaj antiszemita. – Ha azt hiszed, hogy eladhatod a király lányát rabszolgának, nagyon tévedsz! – jelentette ki Katyerina. – Apám megfizeti a váltságot, utána pedig megtalál, és halállal lakolsz. – Rabszolga-kereskedésről beszélsz? – kiáltott fel Iván. – Mi köze van a zsidóságomnak a rabszolga-kereskedelemhez? Katyerina félelme alábbhagyott: – Mivel nem vagy földműves, sem lovag, gondoltam, kalmár lehetsz, aztán eszembe jutottak a zsidó rabszolga-kereskedők, akik nyugatra hurcolják az embereket, és eladják őket a frankoknak. Iván felidézte saját történelmét. Ezekben az időkben minden kereskedő rabszolgákkal üzletelt. – A kereskedők nem rabolják a rabszolgákat, hanem veszik őket. A hadifoglyokat. Az adósokat. – De a püspök szerint...

Persze. Amint ezek a népek áttérnek a kereszténységre, az egyház első dolga, hogy megrágalmazza a zsidókat: – A püspök azokat a hazugságokat terjeszti a zsidókról, amiket a keresztények összehordanak rólunk. A nő elvörösödött: – Hogy merészeled azt állítani, hogy a keresztények hazugok? Én keresztény vagyok, és nem hazudok soha! – Hát, én pedig zsidó vagyok, és soha életemben nem fogtam el egyetlen rabszolgát sem. Nem adtam, nem vettem embert. És soha nem is találkoztam ilyen zsidóval. Katyerina rábámult: – Szemenszedett hazugság! Láttam, amint apám rabszolgákat vesz a zsidóktól! – Hát, ha ti megveszitek őket, mi jogon kritizáljátok a zsidót, aki eladja? – Apám királyságában a keresztény rabszolgák tizenöt év munkával kiválthatják szabadságukat. – Ó, de a zsidó rabszolgák örökké rabszolgák maradnának, ugye? – Minden rabszolgánk áttér a keresztény hitre. – Hát persze! – ordította a felbőszült Iván. – Hiszen csak a keresztényeket engeditek szabadon! – De a zsidók eladják a keresztényeket rabszolgának – csóválta fejét Katyerina. – És mit gondolsz, ki veszi meg őket? A keresztények, mint a te apád. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez vita tárgya lehet egy beszélgetésben! A rabszolga-kereskedelem gonoszság, ha zsidók művelik, de tökéletesen rendben van, ha ugyanezt a keresztények teszik. Jól mondom? – Minek vitatkozzam egy férfival?

– Ne vitatkozz! Figyelj, és tudd meg, mi az igazság! Zsidó vagyok, nem vagyok királyfi, és nem akarlak elvenni, haza akarok menni, és Ruth lesz a feleségem. Ráadásul szerinted még női ruhát is hordok. Senki nem akar majd a trónon látni, felejtsük el az egészet! Hadd menjek vissza azon a hídon át! Katyerina azonban hajthatatlan maradt: – Ahhoz a férfihoz kell hozzámennem, aki megcsókolt – mondogatta. – Máskülönben az Özvegy uralkodik majd Tajna népe fölött. – Szóval hozzámennél egy rabszolgalopkodó zsidóhoz? – Beismerted! – sikoltotta diadalmasan a lány. – Nem ismertem be! – ordított vissza Iván. – Azt ismertem be, hogy nem akarlak feleségül venni! – Szavadat adtad! – Ott volt egy medve! Sarokba szorította, mint vadászok a vadat: – És lesz még másik medve, vagy valami rosszabb. Hozzád megyek a népemért. Lehet, hogy téged ők nem érdekelnek, lehet, hogy neked nincs néped, lehet, hogy olyan vidékről származol, ahol mások szenvedése semmit sem jelent. De az én földemen még egy földműves is feláldozná életét a népéért, és megküzdene a hunokkal vagy a szászokkal, még akkor is, ha egy csecsemő élete a tét. Mert az én földemen még a földművesek is férfiak. Iván nézte a lányt, és visszaemlékezett arra, milyennek tűnt, mielőtt megcsókolta: a légies szépség, a tökéletesség megtestesítője. Mindez már a múlté. De most feltűnt egy másfajta szépség. Vagy nem is szépség talán. Nemesség. Ez a nő megszégyenítette. – Ők nem az én népem – mormogta.

– Ők az én népem, és ha megmenthetem őket, hozzád megyek, egy olyan emberhez, aki női ruhát hord, és az arcomba hazudik. – Tényleg olyan gonosz az Özvegy? – kérdezte Iván. – Elég gonosz ahhoz, hogy téged engedjen át a medve mellett, hogy felébressz. – Hé! Senki sem engedett át a medve mellett. Legyőztem, jó? – Hozzávágtál egy sziklát – mondta megvetően Katyerina. – Megtörtem az átkot – emlékeztette Iván. – Valaki egyszer úgyis megtette volna. – Mikor? A te idődtől számítva ezer év telt el az én koromig. – Iván ilyen régire becsülte a nő által beszélt nyelvet. Aki most meghökkent: – Ezer év? De ezer év alatt... a népem... Megpördült, megfogta szoknyája szélét, és befutott az erdőbe. Iván utána szaladt, ami a füvön könnyen ment, de elég kellemetlenné vált az egyenetlen talajú erdőben, ahol diót és köveket rejtett az avar. – Várj! – kiáltotta. – Akkor már meghaltak! – sírta Katyerma. – Ezt nem tudhatod! – kiabált Iván a hang irányába. – A király és népe minden mesében alszik, amikor a királylány szunnyad. Katyerina meghallhatta, mert lassított, de nem állt meg. – Lassíts, muszáj bevárnod! Én nem tudom az utat! A lány megállt, és figyelte, ahogy Iván pipiskedve lépked a szegdelt talajon: – Úgy jársz, mintha égne a talpad alatt a föld. – Tudod, én cipőt hordok. A talpam nincs ehhez szokva.

Újabb megvető pillantás. – Bocsáss meg, ha nem érek fel a férfiideálodhoz! – A férfiideálom Jézus Krisztus – jelentette ki hűvösen Katyerina. Ivánban csak most tudatosult, hogy az ikon szót használta, mivel apjával ezzel helyettesítették az ideál és a fogalom szavakat. De a nő világában még csak vallási értelemben terjedt el, és halvány fogalma sem lehetett róla, kicsoda Iván, milyen az ő világa. Butaság lenne haragudni Katyerinára tudatlanságáért. Iván legalább tanult erről a világról, ő viszont fel sem foghatta Ivánét. – Ahonnan én jövök – próbálkozott –, nem készítettek fel az itteni életre. Segítened kell. A nő arca megenyhült és ismét gyönyörű lett: – Segítek. Te is segítesz? – Megteszem, amit kérsz. Ha már idáig eljöttem... talán véghez viszem, amit elkezdtem. A szókapcsolat viszont értelmetlen frázissá silányult ószlávul. Apjával sok hasonlót ötlöttek ki, amikor megalkották a holt nyelv általuk használt változatát: szó szerint fordítottak le kifejezéseket. Anakronisztikus tréfának indult, de később így kezdtek beszélni, és erről nehéz leszokni. – Nem értelek – sóhajtott fel Katyerina. – Én sem értelek téged, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a népedet megmentsem a boszorkánytól. Utána mást nem ígérhetek. – Utána – suttogta a nő – mindegy, mit teszel. – Visszahozol ide, és hazaengedsz? – kérdezte Iván. – Átvezetlek a hídon. Esküszöm.

*

A szakadék mélyéből női alakot öltve felemelkedett a köpeny, pedig nem volt benne senki. Elkezdett forogni. Táncot járt. Egyre gyorsabban pörgött. Szoknyarésze szétterült, vízszintesen pörgött, mint egy helikopterrotor. Falevelek sodródtak a szakadékba, beleakadtak a köpenybe, és levéltornádó tornyosult föl az árokból. Pár másodperc múlva a tornádó szétoszlott, és a levelek újra lehulltak a szakadék körüli mezőn. A köpenyt a szakadék külső oldalához szegezte tizenkét kés, amely keresztülhatolt rajta egészen a földig. A szúrásokból fekete, olajszerű anyag folydogált. A köpeny mögül pedig előmászott egy pók, aztán még egy tucat, és ellepték a szakadék falát. *

Katyerina legelőször is ki akarta deríteni, vajon ez a férfi tényleg a megmentője vagy csak Baba Jaga gonosz tréfája. Számos érv szólt az utóbbi mellett. Az a különös öltözék, amit akkor viselt, mikor megcsókolta, a távoli sztyeppék lovasainak nadrágjához volt hasonló, az alacsony szárú, könnyű csizmával forrásokon sem lehetett átgázolni; viszont szép, szoros szövésű, lenyűgözően drága árnyalatú darab. A furcsa nyelv, amit a férfi érthetően, de akcentussal beszélt, és teletűzdelt új, idegen szavakkal, aminek ő még csak nem is sejtette az értelmét. Hogyan különböztesse meg a beszédet a ráolvasástól, a varázsigéktől? Ez egy felnyiszatolt testű zsidó, most éppen fedetlen fővel. Sima, fehér bőréből ítélve sohasem dolgozott vagy harcolt, mégis hihetetlenül vakmerő, mintha nem

találkozott volna vele egyenrangúval, a nála magasabb rangúakról nem is beszélve. Arca békét sugároz, valószínűleg nem ismeri az éhezést, a rettegést. Igaz, hogy nem olyan az alkarja, mint egy harcosnak, és nem olyan a combja, mint egy földművesnek, de azért mégsem vézna. Különös, mennyire tiszta és szagtalan, az iménti futás izzadságát leszámítva. Volt benne valami, ami egy pillanatra elismerést, talán vágyat ébresztett Katyerinában. Átsuhant rajta a gondolat, hogy ilyenek lehetnek az angyalok ruhátlanul, ha leveszik szárnyaikat. Büszke, parancsoló hangjában csakugyan érzett valami angyali tekintélyt, biztosan vele egyenrangúnak, királyi ivadéknak képzelte magát. Mégis, a szégyennel nem törődve képes lett volna maga köré csavarni az ő köpenyét. Igen, el tudta képzelni, hogy a férfi megérintse őt, hogy az ifjú, tiszta test magáévá tegye, még azzal a megcsonkított zsidó szervével is. Nem vonakodna, hogy teljesítse kötelességét. Viszont képtelen volt királyként elképzelni. Éppen az a fajta perverz csábító volt, akit Baba Jaga szeretne Tajna birodalmára kényszeríteni. Vajon Baba Jaga küldte? Kevéssé valószínű, hiszen nem ő az egyetlen, még csak nem is a legnagyobb hatalom ebben a komoly játszmában. Ha nem tartaná vissza egy magasabb tekintély, Baba Jaga már rég eltette volna apját és őt is láb alól. Ha a bérgyilkosai kudarcot vallanak, akkor Tajnába vonulna a hadseregével, szívtelen rabszolgái és gonosz zsoldosai biztosan elsöpörnék apja elszánt, de nem fegyverforgatásra termett parasztkatonák alkotta seregét. Nem, még Jagát is kötik bizonyos szabályok. Azt rebesgették, hogy Mozsajszki Mikola vigyáz Tajna birodalmára és népére, pedig már sok éve nem látták, és ő nem engedné, hogy

Baba Jaga megsértse az ősi törvényt. A király személye szent, semmiféle varázslat nem fog rajta, vagy foszthatja meg a birodalmat jogos uralkodójától. Kivéve, ha olyat tesz, amivel elveszti uralkodáshoz való jogát. Mivel Katyerina apja, Matfej király mindig méltósággal viselte címét, és népétől csak annyit vett el, amennyi a boldogulásukhoz kellett, miközben megadott nekik mindent, ami a biztonságukhoz és élelmezésükhöz fontos, a koronához való joga vitathatatlan. Baba Jaga sem boríthatta fel az univerzum természetes rendjét. Egyelőre nem. De azt beszélik, leigázott egy hatalmas istenséget, és rendelkezik a képességeivel. Apjának meggyőződése, hogy nem Mozsajszki Mikola tartja sakkban Baba Jagát, hanem a kereszténységre való áttérés; hogy Lukasz atya felkente őt a szent olajjal. „Ez ugyanaz a hatalom, amely Bizánc trónjára emelte a bizánci császárt” – szokta mondogatni. Mivel Katyerina soha nem volt apjával tiszteletlen, ezért jobbnak látta, ha elhallgatja a véleményét. Ha a keresztény beiktatás elég lenne ahhoz, hogy az ember fenekéhez ragassza a trónt, nem sok bizánci császárt öltek volna meg, vagy tettek volna le trónjáról a múltban. A Szentháromság alkotta a mennyet és a földet: ezt fenntartások nélkül elhitte. Azt viszont tudta, hogy Mozsajszki Mikolának hatalmában áll megvédeni a tengerészeket az út viszontagságaitól, a királyokat pedig a politika veszélyeitől. Mozsajszki Mikolához nem lehet úgy imádkozni, mint Istenhez, vele nem lehet egyezkedni, ő nem kér sem keresztséget, sem misét. Vagy betartod a szabályokat, vagy nem. Ha igen, még a Baba Jaga-féle boszorkányok sem tudnak elpusztítani, de ha nem, akkor Mozsajszki Mikola sem tud megmenteni. Ha ez nem Baba Jaga tréfája, akkor viszont, hogy kerül ide

ez a pucér bolond, aki mezítláb csörtet mögötte az erdőben? Rengetegszer eltévedt már, pedig mutatja neki az utat. Egyáltalán nem tud tájékozódni a rengetegben. Hogy tudott felnőni anélkül, hogy gödörbe pottyant volna, vagy megmarta volna egy kígyó? Amikor kisfiúként vándorolt, mert a fél életét biztos elveszetten, bóklászva töltötte, miért nem küldte egy kegyes farkas a mennyországba? Illetve nem oda. Hiszen zsidó. Hogyan tudott egy ilyen férfi átjutni a medvén? Így hát megkérdezte. – Átugrottam – kapta meg a választ. Átugrotta. Azt a széles és mély szakadékot? Ezen eltöprengett. Az elvarázsolt medve biztosan megállított volna egy közönséges lovagot. De egy ilyen könnyű férfi, akinek teste fiúsan légies, ugyanakkor elég rugalmas ahhoz, hogy átugorjon a medve feje felett, átrepült a szakadékon, mint a madár, mint az angyalok... Azért lett ő a kiválasztott, mert ilyen kisfiús? Ebben az esetben ez csodálatra méltó erény, nem lenézendő gyengeség. Megállt és végigmérte. A férfi éppen az útját álló ágakat törte le, hogy azok ne karcolják meg a testét, de felpillantott, mikor észrevette, hogy Katyerina nem mozdul. Hogy őt nézi. A fiú azonnal elpirult, oldalra fordult, mintha így elrejthetné nemi szervét, amely most oldalról látszott. Egy bögöly szállt rá, mire lecsapta. Nagyon gyorsan mozdult. Ez az ember fürge. Olyan izmos, hogy még a feneke sem remegett bele a hirtelen mozdulatba. Csak ilyen testtel ugorhatta át a medvét, hogy csókjával felébressze őt, Katyerinát. Talán a hitvesi ágyban is gyöngéden feküdne rá, nem úgy, mint a nagydarab lovagok, akik alig leplezett vággyal bámulták. – Mi van? – kérdezte Iván.

– Bevárlak. Mindjárt megérkezünk. Tajna, a legnagyobb falu nem változott. A nő ezen elcsodálkozott. Nem szántottak fel új földeket a régi talaj kimerülése miatt. Minden régi ház állt, csak egy-kettő épült fel azoknak, akik azóta házasodtak össze, hogy megszúrta ujját az orsó. Álomba szenderült, amelyben a medve addig üldözte, hogy már futni sem tudott, végül kimerülten roskadt a kőre, forgott körülötte a világ, a medve pedig beugrott a szakadékba, és ő elaludt. Almában elaludt, de mégsem álom volt, nemde? Mert amikor felébredt, ott volt a szakadék és a medve. Most pedig itt van apja királysága, a föld, amelyet szolgálnia kell. Az erdő szélén állva tekintetét végighordozta az ismerős tájon, míg odaért mellé ifjú jegyese. Puha bőrét összekarcolták a szederbokrok. Hasznára vált volna az a kevés öltözék. Katyerinára rátört a bűntudat, amiért szégyent ébresztett benne, és eldobatta vele a köpenyt, de tudta, hogy badarság. Inkább szerezzen ezer karcolást, mintsem hogy megsértse Istent. – Mi a baj? – kérdezte Iván. – Azt mondtad, eltelt ezer év – gúnyolódott a lány. – Pedig csak pár hónap repült el. Ugyanazokat a mezőket vetik be, nem szántottak fel újakat. Alig épültek házak. Dimitrij, Paska és Jarosz mind jegyben jártak, amikor utolért az Özvegy átka. Még a régi házakat sem hagyták ott vagy gyújtották fel. – Azok házak? – bökte ki a mafla. – Miért, mit gondolsz, szénaboglyák? – Ez tiszta hülye! – Hát, mert olyan... kicsik. – Nem mindenki olyan magas, mint te. Nem hiszem, hogy egy közönséges házban kinyújtózva lefekhetnél. Anélkül, hogy a fejed ne lógna ki az ajtón, a feneked meg ne érne bele a tűzbe.

– Elbűvölően beszélsz. Mint egy királylány. – Persze hogy úgy beszélek, mint egy királylány – döbbent meg Katyerina ezen a teljesen egyértelmű állításon –, mivel az vagyok, bárhogy beszélek is, úgy beszél egy királylány. A férfi gúnyosan felvonta a szemöldökét. Miért ilyen utálatos? Visszaidézte magában a társalgásukat, hogy mit mondhatott, ami esetleg nem tűnhet egy királylányhoz méltónak. Talán azért gondolja, mert arról beszélt, hogy lefekszik? Na de semmi olyat nem mondott, hogy kivel, akkor meg? Bárhonnan való is ez a férfi, elég prűd népség lehet, ha ilyen nagy dolog náluk a férfiúi meztelenség, és már a puszta szavak sértik őket. Érezte a férfi forró testének kipárolgását. Nagyon közel állt hozzá, mégsem volt büdös. És még magasabb volt, mint amilyennek eddig tűnt. Ő ugyanis szokatlanul magas nőnek számított, de még így sem ért a válláig. Igazából pont a férfi mellbimbójáig ért, ami – ezt csak most vette észre –, reszketett. Feltámadt a szél, a fiú bőre halványkék lett a hidegtől. Megint eszébe jutott a ruha, amelyet megtagadott tőle. Lassan megfogta a férfi kezét, és elindult vele a falu irányába. A férfi azonban visszarántotta, mint valami csökönyös szamár, aki egy tapodtat sem hajlandó továbbmenni. – Mi az? – Meztelen vagyok! – Az vagy, te szerencsétlen mafla, éppen ezért vinnélek apám házába, hogy ne reszkess a szélben! – Nem hoznál nekem ruhát? – A szolgálód vagyok talán? Te vagy a jegyesem, engednéd, hogy egyedül lépjek a faluba, amíg te az erdőben kucorogsz,

pedig meg sem sérültél? – Megrántotta a karját, és cibálni kezdte. Aztán hátranézett, és zavartan látta, hogy a férfi másik kezével eltakarja nemi szervét, mint egy kisbaba, aki felfedezte játékszerét. Eltökélte netán, hogy bolondot csinál magából? – Hagyd abba! – sziszegte. – Ne fogdosd magad! A férfi kétségbeesve tekintett az égre, de engedelmeskedett neki, és nem takargatta magát. Viszont elhúzta tőle a kezét, csak mellette sétált, nem hagyta, hogy vezessék vagy ráncigálják. Jó, mert azzal, hogy mellette sétált, kimutatta, hogy a férjként joga van ehhez, mégsem vonult előtte úgy, mintha az ura lenne. Amint felismerték, a nők kijöttek házaikból, és kiáltozó, ujjongó, ugrabugráló gyerekek özönlötték el az utcákat. A buzgóbb fiúk és lányok előrefutottak apja házához, úgyhogy a király már az ajtóban várta Katyerinát. Matfej király szeméből könnyek patakzottak, amint átölelte és megcsókolta lányát. Jó pár ölelés és puszi után szentelt csak figyelmet a mellettük álló ruhátlan férfinak. – Matfej király, apám, ő az a férfi, aki keresztüljutott a szakadékon, megvakította a medvét, és csókjával megtörte az átkot. Ha apja észrevette is, hogy a mozsu szót használta a vityez helyett, azaz a férfit a lovag helyett, nem mutatta. Határozott mozdulattal levette válláról saját köpenyét, és ráterítette az idegen vállára. A mafla persze rögtön vacogni kezdett. Meztelenül nem vacog, de amint meleg köpenyt kap, úgy tesz, mintha esne a hó. Mindenáron azt akarja, hogy bolondnak nézzék? – Jöjj beljebb, jöjj beljebb! – invitálta a király. – A férfit, aki visszahozta lányomat az Özvegy karmai közül, mindig

tisztelettel látjuk e házban! De kérlek, mielőtt belépsz, áruld el a neved! A férfi habozott, mintha nem tudná a nevét, végül azt mondta: – Iván. Iván, azaz János, a negyedik evangélista. Krisztus kedves tanítványa. Hogy lehet egy zsidónak ilyen neve? – Iván – folytatta apja –, a mai napon örömet hoztál házamba és reményt adtál népemnek. Jöjj beljebb, mert ez már a te házad és a te királyságod is! Isten a tanúm rá, hogy tőlem és népemtől csak jót fogsz kapni. – Köszönöm, uram – bólintott a férfi. Vajon nem tudja, hogy cserébe vendégesküt várnak tőle? De apja ügyet sem vetett az illemszabály megszegésére, és bevezette a férfit. Katyerina megállt apja házának küszöbén, aztán szembefordult a tömeggel. – Hamarosan egybekelünk – szólt a sokasághoz –, és akkor Tajna megmenekül a Trónkövetelőtől. Csend honolt egy pillanatig. Természetesen nem ejtette ki Baba Jaga nevét, de mind tudták, kire gondol. Ekkor éljenzésben törtek ki. Matfej király és lánya, Katyerina megóvják a népet a csecsemőzabáló szörnyetegtől, aki a férfiakat rabszolgává alázza, és hozzáment egy medvéhez. A boszorkány átka megtört. A világ rendje helyreállt. *

Iván először is azt vette észre, hogy az ember hozzászokik a meztelenséghez. Mert áttörve a sűrű bozóton, ahol összevissza karcolták az ágak, már nem számított, ki nézi: lefoglalta az élve

megnyúzatás elleni küzdelem. A faluba érve ismét elbátortalanodott, de aztán úgy döntött, hadd bámuljanak, sokkal jobban érdekelte, amit lát, mint amit ők látnak. Eddig nem tudatosult benne, de kétféle elvárással érkezett a faluba. Mint kutató, tudta, hogy elvileg hogy néz ki egy középkori orosz falu, és a látvány megfelelt várakozásainak. A királyi udvartartáshoz tartozó mesteremberek házai egy rakáson voltak, mint valami város, egymáshoz és a műhelyekhez közel. Az istállók és a disznóólak az ismert szagokat árasztották. A király városa mögött kezdődött az erdő, előtte a fatönkökkel tarkított mezők, és mindegyiken apró kunyhó az ott gabonát rostáló család számára. A többi földdarab erdősödő, ugaron hagyott terület: facsemeték bukkantak ki a régi tönkök közül, a birkák és tehenek által lelegelt fűben pedig eltűntek a földművelés nyomai. Viszont meglepődött a nagyszámú lakosságon. Elvileg egy ilyen faluban csak tizedannyi ember él, mint amennyit ez a föld eltartani képes. Ivannek felrémlett egyik professzora, aki gúnyosan elvetette az elméletet, ami szerint egykor hatalmas hadseregek néztek volna egymással farkasszemet. „Akkoriban Európa összes lakosa együttvéve sem adott volna ki egy hatalmas hadsereget.” Hát, ha Tajnát vesszük alapul, talán a középkori történetíró jobban értett ehhez, mint a jelenkor professzora. A mezők messzire elnyúltak, más falvak és udvarházak is látszódtak, illetve sejtette őket a láthatatlan tűzhelyek füstje. Tajna nem volt sem Párizs, sem London, de az is igaz, hogy a Mohegan Universityn ma több hallgató tanul, mint amennyien i. sz. 800 körül Párizsban vagy Londonban laktak. Tajna királya nem egy vándorló törzs vezetője. Népe már

letelepedett ezen a vidéken, és a király képes lett volna jókora hadsereget kiállítani, ha a szükség úgy hozza: több tucat lovagot, ha minden udvarház ad egyet-kettőt, és sok száz felfegyverzett parasztgyalogost. Nem csoda, hogy Baba Jaga ürügyet keres hódítás helyett. Nem csoda, hogy ennyire vágyik egy ilyen dúsan termő vidékre, amely ekkora lakosságot képes eltartani. Iván eltöprengett: vajon ez a vidék manapság is ennyire termékeny és sűrűn lakott? Bár felismerte és elismerte a középkori falut, Iván teljesen más elvárásokkal érkezett. Walt Disney miatt. Hiszen Csipkerózsikát csókolta meg! Hol van a pompás palota? A történet Disney-változata a tizenhatodik és tizenkilencedik század különös keverékében játszódik, Iván viszont csalódottan látta – és hallotta és szagolta – a nyers valóságot a varázslat helyett. A király nem palotában lakott, de még csak nem is várban. Háza gerendából készült, nem rozséból, akadt benne díszterem és néhány kisebb helyiség, de mindössze egyszintes volt és zsúptetős, mindenféle erődítmény nélkül. Védelemnek ott volt a közeli földvár, amely a római kor előtti időket idézte: de ez sem vár volt, hanem facölöpökkel körülsáncolt földhányásterület, amelyen számos lőrést hagytak az íjászoknak. Az erődítmény közepén magas őrtorony állt, ahonnan a falusiak kémlelhették a közeli erdőségeket, de egyben jól látható tájékozódási pont is lehet egy közelgő ellenség számára. Sehol egy palota, egy erős vár vagy kőből készült erőd. Minden fából épült, tehát könnyen lángra kaphat. De miért is ne épült volna fából? Ott vannak az erdőségek, hogy újjáépítsenek bármit, ami esetleg leég. A védelem a védők

erejében rejlik, és Iván feltételezte, hogy a helyiek varázserejében. És mivel a mágia működött ezen a tájon, talán még isteneik védelmére is számíthatnak. Istenek? Csak ekkor vette észre, amit már elsőként illett volna. A királyi ház mögötti lejtőn apró fakápolna állt, ortodox kereszttel a kapuja felett. Tényleg, Katyerina beszélt Krisztusról! De ez a vidék annyira a messzi északnyugaton terült el, hogy nem maradt fenn olyan beszámoló, amely leírta volna a térítőutat, aminek következtében ez a Kárpátok lejtőinél fekvő királyság áttért volna. Ennek persze egyértelmű oka van. A térítőutat akkor jegyezték volna fel, ha maga a királyság is fennmarad. A puszta tény, hogy Iván sohasem hallott Tajna áttéréséről és egyáltalán Tajnáról, azt sugallta, hogy bekebelezte őket egy nem keresztény hatalom, elvesztették önállóságukat, és a keresztény hittel folytatott rövid kacérkodás feledésbe merült. A bizánci papok minden igyekezete, hogy hassanak e vidék kultúrájára, semmibe vész. Tajna halálra ítélt királyság, ezt pedig a kápolnán lévő kereszt bizonyítja legjobban. Erre a szomorú következtetésre jutott Katyerina mellett álldogálva, amikor a lány az átölelte síró apját, és bemutatta őt teljes pompás pucérságában, miközben vacogott a hidegtől és ezer karcolástól vérzett. Amikor a király levette a saját köpenyét, és betakarta vele, nem egyszerűen a nagylelkű gesztus hatotta meg. Ez az ember elveszti a királyságát – gondolta. – A szunnyadó királylány története fennmarad, és megismeri egész Európa, de a boszorka végül megkaparintja a királyságot. Mégsem hoz áldást erre a népre, hogy felébresztette az alvót.

Lelki szemei előtt megjelent a lángoló Tajna, és beleborzongott, habár a köpenyben már nem fázott annyira. Aztán Matfej király a nevét kérdezte, és majdnem kibökte, hogy Itzak Slomo. Megbolondult? Időbe telt, mire eszébe jutott orosz neve. Meg az is, hogy mégse a bizalmaskodó Ványa mellett döntsön, hanem a hivatalos Ivánt mondja. Úgy, ahogyan az oroszok ejtik, nem az amerikaiak. Végül kibökte, hogy Iván. Úgy döntött, inkább nem árulja el a vezetéknevét, mert olyat ekkoriban csak az uralkodóházak használtak. Egyébként is, Iván most meseszereplő. És az orosz mesékben Iván egyszerűen csak Iván, ahogyan az angol Jack is mindig Jack marad. Az uralkodó ezzel a vendégszerető gesztussal méltóságteljesen bevezette őt a házba. Mögötte Katyerina még mondott valamit a tömegnek, de már nem hallgatta meg. Jobban érdekelte az őt körülvevő terem. Középen tűz égett, ezért elég füstös volt, és bár a tető nyílásán át távozott a füst egy része, éppen elég maradt ahhoz, hogy csípje a szemét. Szarvas sült nyárson – sercegett, sistergett, amint egy szolga lomhán forgatta a tűz felett. Matfej király nem trónon ült, hanem az asztalfőn egy óriási székben, neki pedig megtisztelő módon jobbján kínált helyet. A köpenyen kívül Iván más ruhát nem kapott, de amint szeme hozzászokott a belső félhomályhoz, láthatta, hogy nem ő az egyetlen meztelen vagy félmeztelen férfi. A nagyterem sarkában, egy másik tűznél az aranyműves csupán egy kötényt viselt, és kiderült, hogy a szemét irritáló füst nagy része az ő kemencéjéből jön. Azonnal megértette, miért nem saját műhelyében végzi ezt a munkát, miért a király házában munkálkodik: mert a király aranyán dolgozik, ami a király házában marad. Még két nyolc-tízéves fiúcskát is látott a

teremben, akik semmilyen ruhát nem hordtak: egyikük a régi gyékényt söpörte össze, míg a másik újat szórt a helyére. Lévén rabszolgák, ők sem viseltek semmit. Belépéskor a király azonnal odakiáltott szolgáinak, úgyhogy amint Iván helyet foglalt, kenyér és sajt termett előtte. Pár másodperc múlva gőzölgő borscsot hoztak, amelyet kanál híján a tálból szürcsölt ki. Jó sűrű, erős leves volt, tele céklával. Odakint közben ujjongott a tömeg, Katyerina és Matfej nevét kiáltozták. Közben a lány is belépett a nagyterembe, és elfoglalta helyét apja balján. – Tehát... – szólt Matfej király – megmentetted a lányomat! – Igen, uram – bólintott Iván. Megint hörpintett a levesből. Szájából kétoldalt kicsorgott a borscs, le az állára és mellkasára. Az élénkvörös céklacseppek szakasztott úgy néztek ki, mintha erdei vad elejtésekor annak forró, nyers szívébe harapott volna. Egy pillanatra tényleg vadembernek érezte magát, aki diadalmaskodott a medve fölött, és kimentette karmai közül a zsákmányt. – Apám szeretné, ha elmondanád, hogyan történt – nézett rá Katyerina, és valószínűleg még magában hozzátette: te féleszű. – Semmiség – közölte Iván –, de tényleg. Matfej és Katyerina úgy bámultak rá, mintha az asztalra pisilt volna. – A lányom megmentése semmiség! – kérdezte Matfej király. – Nem, nem, apám! – vágott közbe Katyerina Ivánra meresztve a szemét. – Szeretett Ivánom arra vár, hogy összegyűljenek lovagjaid, és akkor elmondja dicső történetét, győzelmét az Özvegy pokoli és félelmetes medvéje felett! Iván rögtön rádöbbent, hogy rosszat szólt. Tudhatta volna

a tanulmányai alapján, hogy a szerénységet ebben a kultúrában nem értékelik. A férfi dicsekedett hőstetteivel, és még nagyobb elismerést kapott, ha jól adta elő. Miről feledkezik el ezután? Próbálta eltussolni ezt a kis hibát, és inkább újra meghúzta a borscsostálat. Ezúttal teljesen kiitta. – Akkor hát gyűljenek ide! – kiáltotta Matfej király. Odaszólt a söprögető, gyékényt szóró meztelen kisfiúknak: – Futás, hívjátok a bojárokat! A gyerekek otthagytak seprűt, gyékényt, ahogy esett úgy puffant, és kirohantak. – Nem fognak fázni? – érdeklődött Iván. Katyerina fölsóhajtott. – Látod, milyen együtt érző a megmentőm? – fordult apjához. – Még a rabszolgafiúk kényelme is számít neki, mintha elfelejtené, hogy a futás átmelegíti őket. – Furán beszélsz – nézett Matfej király Ivánra. – Idegen földről jöttél vagy együgyű vagy? – Együgyű vagyok – vágta rá gyorsan Iván. Katyerina erre nagyot nézett: – Viccel. – Ó, dehogy! – jelentette ki Iván. – A lányod mindent megtett, hogy tudassa velem, milyen hülye vagyok. Matfej király most a lányához fordult, aki mintha összerezzent volna a tekintettől. De a király hamar felnevetett, rámosolygott, és magához ölelte: – Hogyan gondolhattam, hogy hálátlan vagy a megmentőddel! – kiáltott fel. – Ez az ember tényleg viccel! – Meglepődnél, miket csinál még... – suttogta Katyerina, és mosolyától még a gőz is megfagyott volna. – Másként beszélek – magyarázta Iván a királynak –, mert

nyelvetek egy másik dialektusát tanultam gyermekként, és sok szó van, amit nem ismerek. Ígérem, olyan gyorsan tanulok, ahogyan tudok. – Katyerina majd segít – jelentette ki Matfej király. – Ő aztán minden szót ismer! – Ezt kimondva dőlt a nevetéstől, és még jobban magához szorította a lányát. Katyerina mosolyogva ölelte át az apját. Milyen boldog család – gondolta Iván. – Mi a fenét keresek én itt? A boldogan éltek utáni napok még csak most kezdődnek. Mikor végre túltette magát félelmein és afelett érzett dühén, hogy Katyerina lenézi, be kellett ismernie, hogy a lány és az apja boldogok. Matfej király ugratta őt, de viselkedésén látszott az apai büszkeség: emberként szerette, nem kiházasítandó tulajdonként bánt a leányával. Ezek szerint a nőket nem nyomták el úgy, mint a következő évszázadok során. – Annyira aggódtam érted, kislányom! Azt hittem, soha nem látlak többé! Minden bojárom téged keresett, de nem bukkantak a nyomodra, nem hallottak semmi szóbeszédet. A kutyák sem fogtak szagot, és Lukasz atya imái sem hallgattattak meg. Már azon voltam, hogy újra elküldöm őket a keresésedre vagy imádkozni, de ekkor megérkeztél: megmentettek, eljegyeztek, ráadásul hamarabb, mint hittem! – Csak pár hónapra varázsoltak el – mondta Katyerina. – Bár Iván azt hiszi, pár ezer évre. – Hogyan? Pár ezer év? – fordult oda Matfej király Ivánhoz. – Számotokra ez csak pár hónapnak tűnik – felelte a fiú. – Én viszont biztosíthatlak, hogy az én hazámban ezer év pergett le a történelemből, míg Katyerina aludt. Azt hiszem, a bojáraid azért nem találták meg Katyerina királylányt, mert az Özvegy

nemcsak a tér erdejében, hanem az évszázadok erdejében is elrejtette őt. – Ezt én ésszel fel nem érem. – A boszorkák már csak így mesterkednek – jelentette ki Iván. – Én semmit nem értek a mesterkedéseikhez – csóválta a fejét Matfej király –, mindössze annyit tudok, hogy a Sátántól valók, és minden erőnkkel harcolni kell ellenük. – Én még kevesebbet tudok róluk, mint te – válaszolta Iván –, mivel egészen a mai napig, amikor is megküzdöttem a medvével és kiszabadítottam a lányod, nem hittem a létezésükben. – Hát, ez nem volt éppen bölcs dolog részedről – hümmentett Matfej. – Igaz – bólintott Iván –, most már belátom, hogy nem. – Akkor nem vicceltél, hogy együgyű vagy. – Rengeteg dolog van, amit nem értek – folytatta Iván. – Remélem, adtok elég időt, hogy mindezeket megértsem. – Olyan ügyetlen vagy, hogy senki nem bízott rád semmilyen munkát? – faggatta a király. – Vegyük csak a karod és a vállad! Kétlem, hogy elbírnál egy virágos kosarat. – Felemeltem egy sziklát, és megvakítottam vele a medvét – bosszankodott Iván. Katyerina aggódva pillantott rá: – Apám csak ugrat. Hát, a humor is sokat változhatott az évszázadok során. Iván számára ez sértésnek hangzott. – Ahonnan én jövök – folytatta a fiú–, úgy tekintenek rám, mint... – Halvány gőze sem volt, hogy mondják az atlétát régi szlávul. Kifejezetten ritkán használják ezt a terminus a

liturgiában és történeti szövegekben. – ...mint jó futóra! A király arca falfehérre sápadt: – A szemedbe mondják? Hogy jól futsz? Iván gondolatai ide-oda cikáztak: most vajon mi rosszat mondhatott. Aztán megértette: – Nem a csatából szoktam elfutni! Hanem versenyeken futok. Két férfi szalad egymás mellett, futnak, futnak, és az győz, aki előbb célba ér. – Az üzeneteket nálunk rabszolgák viszik – csóválta fejét a király. – Akkor úgy látszik, velem csak rabszolgák fognak versenyezni! – nevetett Iván. Rajta kívül viszont mindenki komoly maradt. Ennyit a tréfálkozásról. A tréfák itt csak egy irányba működnek. – Lefogadom, keresztény sem vagy – puhatolózott a király. – Nem, uram – válaszolta Iván. Van olyan tulajdonsága, amiben nem találnak kivetnivalót? A gyereknemzést még nem is ellenőrizték. – Zsidó – sietett válaszolni Katyerina. A királylányra bátran számíthat, majd ő megmondja a következő hiányosságát! De dicséretére legyen mondva, ezúttal nem biggyesztette le ajkát, nem beszélt fagyosan. – Annyi baj legyen! – kiáltotta Matfej király. – Lukasz atya majd tanít téged, beszél neked Krisztusról, és hamar megkeresztelünk, hogy elvehesd a lányomat. – Örömmel beszélek Lukasz atyával – mondta Iván. – De ha esetleg van mód arra, hogy ezt a házasságot... – Azt akarja mondani – vágott a szavába Katyerina –, hogy mindez még új neki, de mindent meg fog tanulni, amit elvárunk.– Tekintetével egyértelműen jelezte Ivánnak, hogy az

idő nem alkalmas arra, hogy szóba hozza a házasságot. Matfej király megint súgott lányának valamit. Biztosan azt hitte, hogy Katyerina az egyetlen, aki hallja, pedig éles szavait a nagyterem minden sarkában hallani lehetett: – Hogy tudta egy ilyen hülye legyőzni a Trónkövetelő medvéjét? – Aztán csendesebben, de még mindig hallhatóan megkérdezte: – Biztos vagy benne, hogy ez nem az ő csapdája? – Ahhoz, hogy megtudjuk – suttogta Katyerina lágyan – meg kell kérdezned Mozsajszki Mikolát. – Csakhogy évek óta nem járt errefelé. Kiskorod óta nem. Talán már nem is emlékszik arra, hogy létezem. Végül is, csak egy király vagyok. – Azzal fölnézett a zsúptetőt tartó gerendákra, és elbődült: – Szóba elegyedik Mozsajszki Mikola mással is az isteneken kívül? Iván azt hitte, tréfál, és elmosolyodott. Matfej az arckifejezését látva megpördült székében, és farkasszemet nézett vele: – Szerinted ez vicces? – Soha nem találkoztam Mozsajszki Mikolával – mentegetőzött Iván. – Nem ismerek itt senkit. – Ismered a lányom – bökte ki Matfej, és láthatóan nem örült neki. – Aki nem szeret – jelentette ki Iván, mert eltökélte, hogy legalább az igazság egy részéről fellebbenti a fátylat. A király mennydörögve felnevetett: – Ugyan, mit számít, hogy szeret-e?! Feleségül megy hozzád! Többet kapsz, mint bármelyik férfi! A mindent felülmúló közhely pillanatában, ahogy az asztalnál ülve körbevette a középkori csarnok minden íze és bűze, és ahogy a király teljes közönnyel viseltetett aziránt, hogy

lánya netán nem kedveli jövendőbelijét, nos, ekkor döbbent rá Iván, hogy itt nem fogja magát úgy kimenteni, mint Tantalusban, ahol udvariasan lemondhat egy vacsorát egy alig ismerőssel, vagy ahol megteheti, hogy nem megy el a palmyrai mormon felvonulásra. Ha a király úgy döntött, hogy ő elveszi a lányát, enyhén szólva nehéz lesz erről lebeszélni. Ami pedig a megkeresztelkedést illeti, a történelem útját azok hullái szegélyezik, akik buzgó és felfegyverzett hittérítőknek nem tudták megfelelően elmondani, hogy: Kösz, nem. Mint amikor egy haditudósító először döbben rá, hogy a füle mellett elsüvítő lövedéknek nem számít, hogy ő nem hadviselő fél, hanem füzet, magnó és kamera van nála. Ehhez a képzeletbeli haditudósítóhoz hasonlóan Iván egyetlen vágya is az volt, hogy a földhöz tapadjon, és odakiáltsa egy arra járó helikopternek: Vigyél el innen! Mégis megőrizte hidegvérét és nem mutatta ki a hirtelen rátörő pánikot. A jelen részleteire kell összpontosítania. Bármi történik, ő még mindig terepgyakorlatot végző tudós, aki olyan tapasztalatokat gyűjthet, amit soha senki a történelem során. Muszáj a mának élni, nem szabad a jövőt kutatni. Fogott egy darab zsírt, a kenyerére kente, befalta, és a királyra vigyorgott. Nem emlegette, hogy már van jegyese. Azt sem, hogy nem kíván kereszténnyé válni. Nem kezdett bőgni az anyukája után. Csak rágott, nyelt, és remélte, hogy a torkába gyűlt gombóc miatt nem jön vissza az étel... Katyerina segítsége nélkül nem juthat ki innen, arra pedig aligha számíthat. Nincs visszaút. És még az idevezető út is láthatatlan. Hogy mostantól ez az élet? Elveszi feleségül ezt a gyönyörű barbár nőt, disznót zabál, és buzgón veti a keresztet?

Valószínűleg, egészen addig, amíg kardvívásban szembe nem kerül egy igazi lovaggal, ahol a kardot meg sem tudná emelni. Vagy majd Baba Jaga ellene küld egy irtó dühös, félszemű medvét, hogy ezúttal végleg elintézze. Legkevésbé a halál miatt aggódott. Ahogy körbenézett, máris világos lett számára, hogy mielőtt bárki megölhetné, ezer unalmasabb gyötrelemmel kell megbirkóznia. Kétségkívül ellepik majd a bolhák: látta őket pattogni a gyékény padlón. És a tisztítatlan víz? Itt mindenképpen alkoholos italokat kell inni, és valahogy megtalálni az egyensúlyt részegség és vérhas között. De hogy fog hűtőszekrény és ízesítések előtti étrenden élni? Már most megkívánt egy nagy adag egyszerű csokoládés-vaníliás pudingot, csokireszelékkel a tetején. Soha többé. Gyülekeztek a bojárok és a lovagok – a druzsina tagjai. A magas rangú urak pedig magukkal hozták feleségüket és rokonaikat. A szolgák egyre csak hordták és hordták az ételeket a hatalmas étvággyal falatozó vendégek elé. Ez a király asztala, és a király a főurak és lovagok hűségéért ingyen vacsorával tartozott. Persze botrányosan viselkedtek az asztalnál: tányéruk kenyérhéj volt, és ujjaikat használták evőeszközként. A nők legalább olyan élvezettel zabáltak, mint a férfiak: ugyanolyan maszatosan morzsáltak és habzsoltak. Ivánnak feltűnt, hogy bár mindannyian beszélgetnek egymással, alig tudták levenni róla a szemüket: méregették, és találgatták, miért csak egy köpeny van a vállán átvetve. Kétségkívül akkorát csalódtak testfelépítését illetően, mint Katyerina és az apja. Bár tudna megfelelő szólást arra, hogy ha ló nincs, szamár is jó. A király néhány körülötte ülő bojárral társalgott, de most

ismét Ivánhoz fordult: – Leendő fiam, a figyelmed elkalandozott. Attól a kevés mézsörtől, amit ittál, nem lehetsz részeg. – Bocsánat. Nem mindig értem, miről beszéltek. – Hidd el, mi sem mindig értünk téged! – hahotázott a király. Ekkor Iván észrevette, hogy a terem másik végében egy nő valószínűleg fuldoklik: mereven ült, szeme tágra nyílt, szinte megüvegesedett a rémülettől, ujjai pedig az asztalt karmolászták. Körülötte senki nem vette észre. Iván talpra ugrott, széke felbillent, és átrohant volna a termen az asztalok között, de túl sok szolga és vacsorázó vendég nyüzsgött mindenfelé. Ezért inkább fellépett az asztalra, és lehuppant a másik oldalon, amitől a köpenye lehullott válláról. Végiglépkedett az asztalok közti üres részen, és megállt a fuldokló nő előtt, az asztal túloldalán. A nő a csendben tűrt fájdalomtól egyáltalán nem vette észre. Iván átlendült az asztal felett, jó pár csészét kiborított. De ügyet sem vetve a mézsör miatt hőzöngőkre, átfogta a nő derekát, és közvetlenül a mellcsontja alatt összekulcsolta kezét. Mivel a Heimlich-fogást nem akadályozta melltartó, ezért a fuldoklót felrántotta álló helyzetbe, magához szorította, és hirtelen mozdulattal felnyomta a rekeszizmot. Félig megrágott hús repült ki a nő szájából a padló kellős közepére. Lélegzetért kapkodott, és zokogva borult az asztalra, amint a férfi elengedte. Csakhogy durva kezek elragadták onnan, Ivánt pedig ordibáló lovagok vették körül. Egyikük a karjánál fogva kiráncigálta őt a tömegből, és odacsapta a falhoz. Forgott vele a világ, nem érzékelte, hogy arcát szilánkok sértették fel, hogy

köpenye rég lecsúszott válláról, nem értette, ki és miért támadt rá, csak azt érezte a vasmarok szorításából, hogy a java még hátravan. Rosszul is végződhetett volna az ügy, ha nem ordít közbe maga Matfej király: – Hagyd abba, te bolond! Mit művelsz leendő királyoddal? Az Iván karját szorongató férfi válaszul csak annyit morgott: – Meztelen férfi nem érhet így a bátyám feleségéhez! – Megmentette az életét, te sültbolond! – üvöltötte a király. – Vak vagy? Fulladozott, nem láttad? Bármit tett is... nézd meg jól azt a húsdarabot a padlón, mert az okozta volna húgod halálát! Iván karján a szorítás nem enyhült. Végül a nő is összeszedte erejét ahhoz, hogy beszélni tudjon. Szembefordult a bátyjával. – Ne bántsd ezt a férfit, Dimitrij! – esedezett. – Csak a derekamat fogta át, mintha táncolnánk. És utána meg... kilökte belőlem az ételt, és végre kaptam levegőt. – Na de meztelen! – hörögte Dimitrij. Akármilyen kába és rémült volt, Iván nem tudta nem észrevenni az iróniát: ez az ember az első, aki egyetért vele abban, hogy a meztelenség rossz ötlet. – Megmentette az életem. Amíg te, Dimitrij bátyám, mellettem tréfálkoztál. Addig viccelődtél volna, amíg fel nem dobom a talpam! – Miért nem szóltál, hogy segítsek? – Mert fulladoztam, bölcs bátyám, azért! Addigra a király is átverekedte magát az Iván köré gyűlt tömegen:

– Dimitrij! – harsogta. – Ahelyett, hogy kitépnéd vendégem karját a helyéből, kérlek, engedd el, és köszönd meg neki, hogy megmentette a húgod életét! Bár kérésnek álcázta, Dimitrij – helyesen – parancsként értelmezte a dolgot: – Felség – fordult a lovag a királyhoz –, mindig hű szolgád leszek. – Ezzel elengedte Iván karját, amelynek régóta elszorított ereiben kínok közt, de ismét áramlani kezdett a vér. A fiú végre megfordulhatott és szemügyre vehette a férfit, aki felkapta és laza mozdulattal falhoz kente őt. Dimitrij úgy nézett ki, mint... Popeye! Vagy Tarzan. Karja hihetetlenül izmos, válla masszív, bivalyerős. Ezzel hasonlította össze Katyerina? Szerinte ez a férf? Iván magasabb volt Dimitrijnél, de fizikai küzdelemben nem lehetne vetélytársa. Felnőtt léte során először határozottan gyengének érezte magát. Ez a fickó úgy törné össze a csontjaimat, mint a gallyakat. Egyértelmű, hogy a király szavai ellenére Dimitrij nem enyhült meg. Bocsánatkérése őszintén hangzott, mivel a király is figyelt, de valójában biztos nem ezt akarta mondani: – Ó, királyi vendég, sajnálom, hogy falhoz vágtalak. Azt is sajnálom, hogy hozzáértél a húgomhoz. Ha szóltál volna, hogy fuldoklik, én mentettem volna meg. Ó, persze, simán. A Heimlich-fogást előszeretettel alkalmazták a kilencedik században, vagy mi a fene van most. Viszont úgy gondolta, legjobb, ha úgy tesz, mint aki elfogadja a bocsánatkérést, és nem sértegeti tovább a másikat: – Uram, szóltam volna, de idegen vagyok itt, és nem beszélem jól a nyelvet. Nem tudtam, hogy mondják, mikor valaki fuldoklik. Csak most tudtam meg, mikor az imént említettétek. Ezért szavak helyett, bár az lett volna a helyes út,

jobbnak láttam cselekedni. – Hát, persze hogy jobban tetted! – kiáltott Matfej király. – És milyen fürgén! Úgy repültél át a termen az asztalok felett, mint egy vadászó sólyom, vagy még gyorsabban! – Megfordult, és az egész társasághoz intézte szavait: – Láttatok valaha férfit így átsuhanni az asztalok felett? Hát, Medvére mondom, bár lenne egy kutyám, aki így ugrik, mint te! – Ekkor kapott észbe, hogy mit mondott: – Dehogyis Medvére, Krisztus Urunkra mondom! – Ámen – suttogták az istenfélőbb vendégek. Katyerina lépett oda hozzá, kezében a padlóról felvett köpennyel. Le nem vette tekintetét Iván arcáról, csak addig, amíg vállára terítette a köpönyeget. A fiú hálásan összevonta derekán a ruhát. A lány így szólt: – Látjátok, miféle embert adott nekem Isten? Két nő menekült meg a mai napon, Libigy és én, de én vagyok az a szerencsés, akit feleségül vesz. A csarnok zengett az ujjongástól. – Szerencséd, hogy már elígérkeztél a királylánynak – jegyezte meg Dimitrij húga, Libigy, és szeme nem csak a mézsörtől parázslott –, mert özvegy vagyok, és örömmel köszöntem volna meg jótetted azzal, hogy az ágyamba viszlek. A vendégsereg üdvrivalgásban tört ki a léha megjegyzésre. Matfej király úgyszintén. Még Katyerina is mosolygott. De Dimitrij nem. Karon fogta húgát, és elhúzta az asztaloktól: – Ettünk már eleget – jelentette ki. – Visszaviszlek a gyerekeidhez, mert a részegségtől lassan már járni sem tudsz. – Nem vagyok részeg – tiltakozott Libigy, de engedte, hogy elvezessék.

– Nos – mondta most a király –, saját szemünkkel láthattuk, hogy méltó bajnok vagy, még ha gyönge ifjúnak tűnsz is. Nem létező erődet kárpótolja a fürgeséged, esküszöm! Gyere hát vissza asztalomhoz, és kérj bármit, ami jólesik! Iván kihasználta az alkalmat: – Matfej király, bocsáss meg, de amire most legjobban vágyom, az egy ágy. Egész délelőtt egy medvével futottam versenyt. A király elértette a célzást: – Miféle házigazda vagyok én? Ez a férfi kiszabadítja és hazahozza Katyerinát, királyságom megmenekül a Nagy Lotyótól, ráadásul fegyvermesterem húgát is megmenti, de eszembe sem jut ágyat adni neki! Tudjátok, mit? Saját ágyamat adom neki! – Ne, ne, kérlek! – tiltakozott Iván. – Hogy alhatnék én a király ágyában? Matfej harsogva felnevetett: – Hát aztán? Amikor feleségül veszed a lányom, a királylány ágyában alszol! Iván Katyerinára sandított. Az nem mutatta ki érzelmeit, amikor apja a házasság elhálására célozgatott, de ez a nő tudja, mi az őszinteség. A házasságról egy szót sem szólt. Megteszi kötelességét, de nem szépíti a dolgokat feleslegesen. Iván mindig úgy képzelte, hogy szerelemből fog házasodni. A menyasszonya viszont láthatóan puszta kötelességből megy hozzá. Most már igazán hadd menjek aludni! Ha elalszom, talán Marek kuzin házában ébredek, esetleg Kijevben, vagy Tantalusban a saját szobámban. Mert ugye, így érnek véget az efféle őrült álmok?

Az ágy, amelyhez odavezették, nem éppen az otthoni pihepuha ágynak bizonyult. Természetesen díszhely volt ez is: az ágykeret egy méterrel a padló felett kezdődött. De a matrac szalmával volt tömve, a helyiség fűtetlen, izzadságtól és húgyszagtól bűzlött, és mindez nem repítette közelebb otthonához. Lehet, hogy ebben a világban létezik varázslat, de itt a szobában nem, és Iván amúgy sem tudott varázsolni. *

Esther egy teljes napig keresgélt, míg végül egy syracuse-i boltban rátalált a spanyol gyártmányú, kívül élénk színű, belül egyszerű sötétkék agyagtálra. Megvette, és mire hazavitte, leszállt az éj. Pjotr megkérdezte, hol járt, de felesége kurta válaszaiból megértette, hogy nem lesz beszélgetős estéjük. Odakinn, a hátsó kertben a kerti asztalra helyezte a tálkát úgy, hogy a hold tükröződjön benne; aztán előcipelte a locsolócsövet, és a pereméig megtöltötte vízzel. Fűszálakat és gallyakat szedett fel a pázsitról, ezekkel dúcolta alá a tálat és hozta vízszintbe, hogy tökéletesen tele legyen; éppen hogy nem csordult ki a víz, a felületi feszültség tartotta meg. A legutolsó cseppeket már szemcseppentővel adta hozzá. Az utolsó csepptől még reszketett a víz, hosszan hullámzott, mintha egy távoli dobszót visszhangozna. Esther leült, úgy figyelte orra és szája elé tett kézzel, nehogy megzavarja a vízfelszínt. Szélcsendes éjszaka volt, de biztos, ami biztos, elmormolt néhány szót egy ősi nyelven, melyet maga sem értett, hogy távol tartsa a szelet, és beleszőtt egy ráolvasást is, hogy a tavasz buzgó bogarai ne a tálkába rakják le petéiket. A vízfelszín végül tökéletesen mozdulatlanná dermedt. Esther óvatosan felállt. Ruháját szorosan magához ölelte,

nehogy megbillentse a tálat vagy megzavarja a vizet, belebámult a sötétkék mélységbe, az éjszínű vízbe, és újra meg újra elsuttogta egyetlen gyermeke igazi nevét.

6. A jövevény

Amíg Iván aludt, Katyerina és az apja kisétáltak a földvárhoz. A cölöpök túloldaláról hadgyakorlat hangjai szűrődtek ki, de Katyerina négyszemközt akart az apjával beszélni, ezért a kapun kívül megállt. Apja tudta, miről akar szólni: – Nos? – kérdezte. – Miféle király lesz belőle? – Király? – ismételte a lány bánatosan. – Fogalma sincs a királyi kötelességekről. Apja mosolyogva elnézett a messzeségbe: – Biztos igazad van. – Eszerint nem vagy benne biztos? – nevetett Katyerina. – Figyelj – szólt az apja –, vacsora alatt végig az járt a fejemben, hogy a Trónkövetelő örömtáncot jár, amiért a lányom egy ilyen lehetetlen alakkal tért haza. Aztán egyszer csak megment egy idegent a fulladástól. – És magára haragítja Dimitrijt... – Ő, természetesen mindent rosszul csinál, Katyerina, de a szíve királyi szív. Ha látja, hogy valaki segítségre szorul, kész cselekedni, nem fél a bírálattól... – De, apám, ha valamit megtanítottál, akkor az az, hogy egy királynak muszáj felmérnie tettei következményét! Úgy kell cselekednie, hogy abban ne találjanak kivetnivalót. – Nem mondtam, hogy ennek az Ivánnak királyi esze is van. Csak a szívéről beszéltem. – De mit ér a szív az ész nélkül?

– Többet, mint az ész szív nélkül – felelte az apja. – És mit érnek a jó tulajdonságai, ha a nép nem fogadja el? Nézz rá, apám! Ki követné őt a csatába? – Tudod te is, hogy ez az egész öröklési rend soha nem volt az ínyemre – magyarázta apja. – Réges-régen a királyainkat választottuk, és ők vezettek minket a háborúban. – Igen, de csakis ez az öröklési rend tartja vissza az Özvegyet – érvelt Katyerina. – Őt biztosan nem választaná meg senki... – Ha eléggé rettegnének tőle, akkor igen – mondta a lánya. – Ezért muszáj, hogy én kövesselek téged a trónon, és a férjem: megesküdtem Ivánnak és ő is nekem. – Megküzdhetünk az Özveggyel – jelentette ki az apja –, de válassz másik férjet! Sajnálom ezt a jószívű fiút, és hálás vagyok neki, amiért megszabadított téged az Özvegy átkától, de kérlek, válassz más férfit a küzdelemre! Bátor embereink vannak. – Egy bátor ember nem ér fel tíz vérszomjas harcossal. – Isten velünk lesz a sötétség erői ellen. Elvégre Nagy Constantinusért is harcolt! E jelben győzni fogsz! – Ez a történet vagy igaz, vagy nem. Apja megkövülten bámult rá: – Hát nem esküdött meg rá Lukasz atya? – Nem volt ott, apám. – A feltámadásnál sem volt ott. – Apám, keresztény vagyok, te is tudod. De Róma hadait már számtalanszor legyőzték, amióta felvették a keresztény vallást. Talán, ha Istennek valami nagyobb célja van, mondjuk, egy birodalom megtérítése, akkor győzelmet ad a híveinek. Ám a keresztények is meghalhatnak. Nem akarom, hogy Tajna népe a mártírok sorsára jusson.

– Tehát azért mész hozzá, mert az Özvegy megígértette velünk ezt ahhoz, hogy visszakapjunk? Utána gyöngék lennénk egy ilyen nyeszlett uralkodóval... láttad a karját? Kétlem, hogy egyáltalán fel tud emelni egy kardot. Ha fa lenne, gyökerestől kitépné az első szél. – De te mondtad, hogy királyhoz illő szíve van. Ha van elegendő idő, a többit már megtanulhatja. – Szóval tetszik neked – mosolygott apja. – Kiszabadított. Te nem láttad azt a medvét. A medvék istene volt, esküszöm, apám! Irtózatos! De Iván szembeszállt vele. Vigyázott rám, és nem próbált elmenekülni, még akkor sem, amikor a medve felmászott az emelvényre. Azt tette, amit kértem tőle, hogy megmeneküljünk. – Az engedelmesség nem királyi erény. – Viszont azt tette, amit kellett. Méghozzá a veszély pillanatában. Utána... nem tudom, talán olyan vidékről jön, ahol minden a feje tetejére állt, és éjszaka süt a nap. De ha a nép követné, nem hiszem, hogy csalódást okozna nekik. Főleg, ha van ideje tanulni. – De lehet, hogy nem lesz ideje. És talán nem követné a nép. – A nép nem követné – gondolkozott Katyerina hangosan. – Most nem, még nem. – Talán ő az az ember, akit Isten küldött nekünk – elmélkedett Matfej király. – Szeretnék szívből hinni. Lukasz atya szerint Krisztus azt mondta: Isten azon keresztül munkálkodik nagy céljain, ami a világ előtt gyönge. De vajon bízhatok ebben az Iván fiúban, ha népem élete a tét? – Nézzük a tényeket! – vetette fel Katyerina. – Van más választásunk? – Bárcsak te vezethetnéd őket a csatába...

– Gondolod, hogy ez eddig nem jutott eszembe, apám? De nem vagyok katona. Irányítani tudok, összetartom a királyságot, igazságot szolgáltatok a népnek, de ki követne engem a csatába? – Harcoljon helyetted Dimitrij, a nevedben... – Akkor ő lenne a király – rázta fejét Katyerina. – A király a hadvezér. A hadvezér a király. – Akkor nem, ha te adod ki a parancsokat. Ha te készíted a haditervet. Te leszel a király, Katyerina, még akkor is, ha nem vezetheted őket a küzdelembe. – Nem, apám. Muszáj látniuk, hogy a király élete kockáztatásával ott harcol mellettük. Látniuk kell, amint a király erős karja lecsap az ellenségre, és véresen emelkedik fel ismét. Ezt nem lehet elkerülni. Te a béke pártján állsz: nem harcolnál, ha nem lenne muszáj, de megteszed, amit a királyságért tenned kell. – Katyerina, élesebb az eszed, mint tíz fiúgyermeknek! Igazad van. Te nem vezetheted őket. Otthon maradsz, gyermekeket szülsz... jó sokat, főleg fiúkat, hogy királyságunk soha többé ne maradjon fiúörökös nélkül! – Iván fiait – suttogta Katyerina. – A te fiaidat – helyesbített az apja. – Talán szerencsénk lesz. Lehet, hogy feleségül vesz, fiúgyermeket nemz neked, aztán ágynak esik, és meghal. Katyerina megragadta apja karját: – Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta megrovóan. – Dávid király bűnét követed el, ha hűséges embered halálát kívánod! – Kérd meg Lukasz atyát, hogy olvassa fel újra azt a történetet, Katyerina! – Én is el tudom olvasni.

– Dávid király vétke nem gondolat volt, hanem cselekedet. – Azt szeretnéd, hogy a gyermekem apa nélkül nőjön fel? – Sajátomként nevelném, ha ez az Iván meghalna. De ne félj, a Trónkövetelő minden varázserejét latba veti, hogy életben tartsa. Nagyon hasznos számára, és túlságosan nagy veszélyt jelent reményeinkre nézve, ezért nem hagyja majd, hogy baja essék. – Ne nézd le őt, apám! – kérte a lánya. – Tanítsd inkább! Faragj férfit belőle! – Hát, persze, hogy tanítani fogom! – vágta rá türelmetlenül a király. – És nem nézem le, te is tudod. Csodálom a jószívűségét. De azok a satnya kis karok! Mit gondolhattak a szülei? – Szerintem papnak szánták. – Gratulálok. Meg kellett volna tanítaniuk arra, hogy ha egy pap egy különös mezőn medve által őrzött, elvarázsolt királylányra bukkan, hagyja szépen békén, amíg egy igazi férfi nem vetődik arra, hogy próbát tegyen. – Ó igazi férfi, apám. A szívében. Apja átölelte, és magához szorította: – Ki vagyok én, hogy a szerelem útjába álljak? Katyerina elfintorodott. Apja csókot lehelt a homlokára, aztán beléptek az erődbe, ahol az udvaron néhány idősebb férfi tanította fegyverforgatásra a fiatalabbakat. A királylány még odalépett apja mögé, és búcsúzóul annyit súgott neki: – Ha ezeket a fiúkat megtanítják, megtanulja Iván is. Apja felsóhajtott, de Katyerina tudta, hogy mindent meg fog tenni az eljegyzésért. Mindent, mert ez a királyság egyetlen reménye.

*

Az erdő szélén Nágya éppen visszatért kunyhójába, hogy folytassa a szövést. Most, hogy egyre rövidültek a nappalok, rengeteg tennivalója akadt, de soha nem jutott mindenre elég idő. Csak egyetlenegyszer próbált meg szőni sötétben, de azt a ruhát senki nem hordta volna, úgyhogy visszabontotta, megcsinálta újból, és soha többé nem művelt efféle ostobaságot. Mindent az értékes napvilágnál kell elvégezni. Mindent, kivéve a gyerekcsinálást. Még egy érv amellett, hogy minél hamarabb befejezze a munkát. Igaz, egy kivételével az összes gyereke meghalt pár napos korában, de a férje nem adta fel. És minden terhesség új reménnyel töltötte el öt is. Csakhogy eljárt felette az idő. Harmincéves is elmúlt, és teste kimerült a terhességektől. Egyetlen életben maradt gyermekük – egy fiú – nyomoréknak született, és beteg lába kiskorában újból megsérült, az amúgy is sorvadt végtag tehát még rövidebb és görbébb lett. A környéken néha azt suttogták, Nágyán és családján átok ül, de ő rájuk sem hederített. Soha nem ártott senkinek, ugyan ki átkozná meg? Nem akart ilyet gondolni szomszédairól. Még a különös vénasszonyról sem, aki az ő kunyhója oldalához szokott támaszkodni. Valami távoli erdei viskóból költözött ide. Nágya mindig adott neki ételt, és emberségesen bánt vele, mert sohasem lehet tudni, ki tud átkot szórni rá; ha férje előbb hal el, ő magára marad éhesen és egyedül, mivel egyetlen életben maradt gyermekétől nem várhatta, hogy kenyeret keressen, és azt sem, hogy megossza vele. A fiú Lukasz atyánál van, minden idejét a kereszténységnek szenteli. – Szép jó estét! – köszönt Nágya.

– Híreket hoztam! – vihogta az öreg. – Híreket messzi földről? – kíváncsiskodott a nő. – Fáradj beljebb, kapsz kenyeret és sajtot! A vénasszony követte a kunyhóba. – Tajnából! – kiáltotta. – A királylány visszatért! – Tudom – mondta Nágya –, én is ott voltam a faluban, amikor visszatért a meztelen férfival. Az idős asszony sértetten fintorgott, amiért az asszony nem kér a pletykáiból. – De te biztosan többet tudsz róla, mint én – tette hozzá sietve Nágya. A vénasszony megenyhült. Harapott a száraz fekete kenyérből, és egy darabka sajtot tömött a szájába: – Remélem, mézsöröd is van, hogy ezt leöblítsem. Nágya töltött neki egy korsó mézsört. Akkorákat kortyolt, mint egy férfi, aztán vihorászott egyet, ami vendéglátóját valamiféle karattyoló állatra emlékeztette. – Hát, nem éppen férfi, akit hazahozott férjnek – folytatta a vénség. – Megmentette a gonosz Özvegy csapdájából. Ennyi bőven elég, nem? – Úgy véled? – nézett rá az öregasszony. – Tényleg úgy véled, hogy csak ez számít? – Megmentette Libigyet is, azt mondják. Bár Dimitrij utána megütötte. Hát nem igazságtalanul? A vénasszony rejtélyesen mosolygott: – Még az is lehet, hogy megérdemelte az ütést. Más miatt. – Miért? Mit tudsz róla? – Például, hogy ezt viselte. – Azzal a vénasszony előkapott szütyőjéből egy ütött-kopott, foltos köpenyt. Nágya rögtön

ráismert finom szövéséről és egyedi mintájáról. Ő varrta. Ezt a ruhadarabot ajándékozta a királylánynak, és Katyerina ezt viselte, amikor megszúrta ujját az orsó, és mély álomba merült. – A férfi ezt viselte? – Elkérte Katyerinától. Hogy ne karcolják meg az ágak, amikor átmegy az erdőn. De nem találta megfelelőnek, nézd csak, hogy keresztül tudták döfni az ágak, biztosan megkarcolták a viselőjét! Ezért is dobta el. Mert egy keresztény nő ruhája nem tűr ekkora sértést. – De... felvette? Hordta? – Kérdezd meg őt! Vagy kérdezd Katyerinát, ágyéka köré csavarta-e a férfi ezt a ruhadarabot, mintha nő lenne! Kérdezd meg mindkettőjüket, lássuk, elmondják-e az igazat! – Honnan tudod, hogy így történt? – Mit gondolsz, nem néztek rajtam keresztül ők is, Ugyanúgy, mint minden más ember? – Én nem – emlékeztette Nágya. – Ő eldobta, én felvettem, és elhoztam ide. Mert azt gondolom, Tajna népének tudnia kell, miféle gonoszság lakozik a férfi szívében, aki azt hiszi, feleségül veheti ezt a drága királylányt. – De... nem menne hozzá, ha olyan férfi lenne – óvatoskodott Nágya. – De igen, ha azt hinné, hogy ezzel megmentheti Tajnát a nagy és hatalmas Trónkövetelőtől. – Meg... megtarthatom? Hogy rákérdezzek. – Csak rajta! – bólintott a vénasszony. – Nekem aztán nem kell. – Vacsorája végeztével indulni készült: – De félek az idegen bosszújától, ha kiderül, ki fedte fel a titkát. – Én nem félek tőle – jelentette ki Nágya. – Ahhoz sem

tűnik elég erősnek, hogy pórázon vezessen egy kutyát. – Te aztán bátor vagy! – mosolygott az asszony. – De azért, mert erényes és jó vagy, a fiad papnak ment, a férjed pedig... – Szergej csak egyszerű írnok, nem pap – javította ki. – Mintha ez bármit is számítana. – Mit mondtál? – Csak azt, hogy nem vagy olyan biztonságban, mint hiszed – felelte a vénasszony. – Vannak elvetemült emberek, akiknek olyan jólesik a gonoszság, hogy ha kedves vagy velük, akkor is átokkal sújtanak. – Remélem, ilyen gonosz emberrel nem hoz össze a sors – mondta Nágya, de egy pillanatra elgondolkodott, vajon nem önmagáról beszél-e a vénasszony. Lehetséges lenne, hogy ő okozta gyermekei halálát? Őmiatta béna Szergej lába? Ő döntötte ki a fát, amely még jobban megnyomorította? Látogatója arcát fürkészte. Az pislogás nélkül állta tekintetét, és nem mutatott sem bűntudatot, sem szégyent, de rosszindulat vagy diadalittasság sem látszott a szemében. Csupán őszinte aggodalom. Képtelenség, hogy ez az asszony valaha is ártott volna neki. Még feltételezni is merő gonoszság. Felemelte a szakadt köpenyt: – Helytelenül cselekszem, ha beszélek róla? – Nem tudom, mi rossz és mi jó – csóválta fejét a vénasszony. – A királylányt, úgy tűnik, nem zavarja. De mi lesz a férfiakkal, akik ezt az... embert követik a csatában? Az ő oldalukon harcol-e Isten, ha ilyen a király? Nágya a férjére gondolt. Visszaemlékezett az elkeseredett küzdelemre, amelyben megállították Baba Jaga seregeit az első támadáskor. A vereség biztosnak látszott, de egyszer csak Matfej király elkiáltotta magát, bátorságot öntött embereibe,

belevetette magát a csata sűrűjébe, és minden ellene emelt kard forgatóját lekaszabolta. Katonái nem hagyhatták, hogy királyuk egyedül kockáztassa értük az életét, ezért követték őt, és elszántan küzdöttek az oldalán. A király volt az, aki bátorságot öntött szívükbe. De miféle bátorságot öntene bárkibe ez az idegen? Mennyien vesznének oda, ha ő vezetné a sereget? Isten óvjon a háborútól, persze, de ha választhatna, hogy Matfej uralkodása alatt legyen-e háború, vagy amikor ez a puhány kerül trónra... hát, jobb lenne most. Ne legyen házasság, hadd követelje a trónt Baba Jaga! Majd megmutatják neki Tajna kardforgatói, élükön Matfej királlyal, hogy miféle joga van Baba Jagának a trónra! – Talán elmondom Lukasz atyának – sóhajtott Nágya. – Talán a fiamnak is megmutatom. – Talán? Nágya belátta, hogy ha elmondja, Matfej király szíve megszakad, és szégyent hoz Katyerinára. Végül is, ha a királylány úgy döntött, hogy nem szól erről, biztos jó oka van rá. Ki ő, hogy beszéljen, amikor a nagyok hallgatnak? – Talán – mondta végül Nágya. – Nos, tégy, amit akarsz! – búcsúzott a vénasszony. – Velem mindig jót tettél. Biztosan jót teszel majd Tajna népével is. – Igyekszem. *

Iván arra ébredt, hogy egy csuklyás alak hajol fölé. Felkiáltott, és behúzódott az ágy sarkába. Aztán leesett neki, hogy látogatója egy ifjú pap. Vagy szerzetes. Vagy efféle. – Lukasz atya? – kérdezte. – He? – kérdezett vissza az ismeretlen.

Iván rájött, hogy az előbb oroszul beszélt. Na de az ősszláv nem különbözik ennyire az orosztól: – Te Lukasz atya vagy? – Nem – válaszolta az ember. – Szergej testvér vagyok és nem vagyok pap. Ez megmagyarázza, miért beszél úgy, mint a helyiek: – Azt hittem, minden pap Bizáncból jön. – Nem lehettem harcos vagy földművelő... ezzel a lábbal – mondta Szergej, és csuháját felhúzva megmutatta két különböző lábát: az egyik egészséges, vagy még annál is erősebb, a másik viszont összezsugorodott, görbe és jóval rövidebb volt. – Lukasz atya fogadott az írnokává. – Tudsz írni-olvasni? Tudsz olyan jól görögül? Szergej lelkesen bólogatott: – Megtanított a betűvetésre, de nem görögül. Azt azért nem tudom elolvasni. Tehát nem tud görögül olvasni: – Akkor hát az anyanyelveden olvasol? – Lukasz atyától tudom a betűket. – Miféle betűket? Megmutatod? – Ez lehetetlen, senki sem írt ószlávul ilyen messze északnyugaton. A cirill ábécét még csak nemrég találták fel, vagy most fogják nemsokára, messze innen, a Bizánci Birodalom határainál. A glagolita ábécé pedig hasonlóan új, és soha nem terjedt el ennyire széles körben. Akkor meg miféle ábécét tanít Lukasz atya? Szergej testvér lezöttyent a földre, és ujjával írni kezdett a porba. Akármilyen lehetetlennek tűnt is, Iván szemei előtt kibontakozott a cirill ábécé legrégibb ismert formája. – Ezeket a betűket egy Cirill nevű ember találta föl – mutatott a betűkre Iván.

– Tudom – bólintott Szergej. – Az ő írnoka volt Lukasz atya. – Elvigyorodott. – A nagy térítő, Constaninus atya írnokának írnoka vagyok! A Cirill nevet ugyanis Constantinus csak közvetlenül a halála előtt vette föl. Lukasz atya azt mondja, azzal, hogy úgy szolgálom őt, ahogy ő Constaninus atyát, két lépésre vagyok a szentségtől. – Közelebb, mint a legtöbben – mormolta Iván. Beleborzongott, hogy az itteni pap személyesen ismerte, vagy legalábbis azt állítja, hogy ismerte Szent Cirillt. Eszerint, ha hazaviheti saját korába az itt használatos írást, az lehet a legősibb cirill írásmód, amelyet huszadik századi ember valaha látott. És ez még semmi, mert biztos választ kaphat arra a történeti kérdésre is, hogy Cirill maga találta-e fel az ábécét, vagy követői az ő halála után. Ha hazaviheti, választ kaphat rengeteg kérdésre. Még egy elképesztően groteszk helyzet. – Sokkal jobban beszéled a nyelvünket, mint Lukasz atya – folytatta Szergej. – De a kiejtésed azért furcsa. – Mert ugyanennek a nyelvnek egy másik változatán nőttem föl – magyarázta Iván. – Lukasz atyának viszont görög az anyanyelve. – És te honnan jössz? – Kijevből – válaszolta Iván. Szergej testvér nevetni kezdett: – Hallottam már kijevi kereskedőket. Ők nem így beszélnek. – Ó! – Legtöbbjük rusz, és északiul beszélnek, ami egyáltalán nem hasonlít a mi nyelvünkre. – Kijevben sokféle ember él – felelte Iván –, és sokféle nyelvet beszélnek.

– Csodálatos lehet egy hatalmas városban élni! – Csodálatos dolog Tajnában lenni. – Persze, számodra az – legyintett Szergej –, elvégre te leszel a király. Iván elfintorodott: – Hát, nem valami jó király. Jobbat is választhatnátok. Szergej erre vállat vont: – Van, aki ezt állítja. Bár sohasem lehet tudni, kiből lesz jó uralkodó, amíg fejére nem kerül a korona. – Hát, aki úgy véli, hogy nem kéne uralkodónak lennem, az gondolja jól. Szergej holtsápadt lett: – Akkor hát igaz? – Mi igaz? – Hogy hordtad Katyerina köpenyét. Iván alig akarta elhinni, hogy ilyen gyorsan terjed a hír: – Ezt ő meséli? – Ő nem mondott semmit – csóválta fejét Szergej. – De egy vénasszony rábukkant a szakadt köpenyre, megmutatta anyámnak, ő pedig felismerte a királylány öltözékét. Anyám úgy vélte, nem helyes, ha rajtam kívül másnak is szól erről, amíg nincs lehetőséged tagadni vagy beismerni. – Ezzel Szergej az ágyra terítette Katyerina szakadt, foltos köpenyének maradványát. Iván azt sem tudta, mit feleljen. A legjobb lenne hazudni, de úgy okoskodott, hogy Katyerina van a dolog mögött, és azért terjeszti a történetet, hogy lejárassa őt, hogy ne kényszerítsék a házasságba. Nem vezetne jóra, ha teljes egészében letagadná, ami történt, mivel senki nem hinne neki a királylány ellenében. – Szergej testvér – kezdte –, én messzi földről jöttem. A

szülővárosom Kijev, de az elmúlt tíz évet egy még furcsább, távoli vidéken töltöttem. Azon a helyen, ha egy nő leveti a ruháját, onnantól fogva az nem női vagy férfiruha többé, hanem egyszerűen csak ruha. Amit férfi visel, az férfiruha, ameddig viseli. Amit pedig nő hord, az női ruha, ameddig rajta van. Érted? Szergej egy pillanatig töprengett, aztán megrázta a fejét: – Azt akarod mondani, hogy ez egy férfiköpeny? – kérdezte megvetően. – Azt akarom mondani, hogy ez nem több egy bizonyos módon megvarrt ruhadarabnál, amely most elszakadt. Bár amikor legutóbb láttam, nem volt szakadt. Szergej hallgatott. – Szergej – szólt Iván –, ha most letépném a keresztet a nyakadból, az tolvajlás lenne, ugye? Keresztlopás! Miféle elvetemült bolond lennék, ha ilyen bűnt követnék el? Szergej figyelmesen várt, rezzenéstelen arccal. – De mi történne, ha ugyanerre a keresztre az erdőben bukkannék? Vagy egy kő alatt. Akkor a kereszt megtalálása... csoda lenne, ugye? Isteni ajándék! – Azt mondod, rátaláltál erre a köpenyre, és nem tudtad, micsoda? – kérdezte Szergej. – Ha egy férfi nem tudja, hogy tettével bűnt követett el, de miután rájön, hogy bűn és többé nem teszi, akkor is vétkes? Szergej nekidőlt a rönkfalnak: – Ezen még gondolkoznom kell. Majd megkérdezem Lukasz atyát. Iván lehajolt, és elkezdett cirill betűket rajzolni a föld porába. A saját nevét írta le, alá pedig ezt: Sohasem akart király lenni.

Szergej egy pillanatig tanulmányozta az írást, aztán elmaszatolta Iván nevét, odaírta a sajátját, a király szót pedig átírta arra, hogy írnok. Felnézett a fiúra, és amikor tekintetük találkozott, rámutatott béna lábára: – Ha elveszik tőled, amit szeretnél, azt teszed majd, ami megmaradt. – Ha mindenkinek elmeséled a történetet, hogy női ruhát viseltem, akkor megváltoznak a dolgok, és nem kell feleségül vennem Katyerinát? Szergej vállat vont: – Ha holnap lenne Jézus második eljövetele, meggyógyítaná a lábam? – Azt hiszem, igen – bólintott Iván –, ha tudná. – De szerintem nem jön el – sóhajtotta Szergej. Ez meg mit jelent? Hogy nem szól a köpenyről? – Gyere velem! – invitálta az írnok. – Lukasz atya tanítani akar, hogy felkészítsen a keresztségre. Iván ismét lehajolt, elmaszatolta Szergej nevét és az írnok szót, helyükre pedig beírta, hogy Iván és keresztény. Lukasz atya tanítványa elmosolyodott, újra kitörölte a leendő király nevét, és beírta a sajátját. De a keresztény szót meghagyta. Iván bánatosan megrázta a fejét: – Nem választhatjuk meg a világot, amelyben élünk. – Csak ezután jutott eszébe, mekkora butaságot is mondott. Hiszen ő választotta ezt a világot. Igaz, nem volt tisztában a következményekkel, mégis ő fogta meg Katyerina kezét, és követte a láthatatlan hídon át Tajnába, ahelyett, hogy hazasétált volna azon a hídon, amelyet egyedül csak ő látott. Ez kapásból több választási lehetőség, mint ami Szergejnek valaha

is megadatott. Az ifjú mégis megtesz minden tőle telhetőt. – Segítesz nekem elsajátítani, amiket megtanultál? – kérdezte végül Iván. – Már tudsz olvasni és írni – mosolygott Szergej. – Bár néhány betűt furcsán írsz. Hiába magyarázta volna, miért. – Akkor hát vigyél Lukasz atyához! – egyenesedett fel Iván, amikor belévillant, hogy egyetlen ruhája a királyi palást. – De nincsen ruhám. Szergej rámutatott az ágy lábánál lévő halomra: – Biztosan éjszaka hozták, míg aludtál. Iván szerzetesi csuhába bújhatott. Valahogy nem így képzelte egy leendő király vagy egy királylány vőlegényének az öltözékét. De rendben, hadd higgyék egyházi személynek! Talán sértésnek szánták? Vagy csak ez volt az egyetlen viselet, amely biztosan illett egy mindenkinél magasabb emberre? *

Lukasz atya temploma nem nagy, mégis masszív épület volt, legalább száz falusit befogadó belső térrel. Állóhelyekkel, természetesen, mert az ortodox templomok nem pazaroltak helyet padokra. Az oltár mögött jobbra nyílt a sekrestye. Két idős asszony térdelt oldalt egy ikon előtt, de Iván nem tudta kideríteni, vajon imádkoznak vagy egymásnak suttognak. A harmadik, zömök parasztasszony éppen gyertyát gyújtott egy másik ikonnál. A sokadikat: a belső tér ragyogott a hit lángjaitól. Lukasz atyának viszont semmi nyoma. Szergej testvér intett, hogy várjon, ameddig ő megkeresi a papot. Amint eltűnt az oltár mögötti sekrestyében, a zömök parasztasszony elfordult a meggyújtott gyertyától, észrevette

Ivánt, és behúzott nyakkal kisietett. A kitáruló kapun szerzetesi ruhában egy középkorú pap lépett be, aki jót mulatott a sietségen. Majd észrevette Ivánt, és nem kapta el a pillantását, hanem ridegen végigmérte, mintha megbecsülné, ki is jött el hozzá. Kétségkívül azonnal tudta, ki egyházának új tagja. – Úgy tudom, te tanítasz meg a kereszténységre – törte meg Iván a csendet. – Ha lehetséges, Krisztus majd megteszi – felelte Lukasz atya, igen erős akcentussal. Ivánnak az anyanyelvűeket is nehéz volt megérteni, a pap viszont úgy törte a nyelvet, hogy el kellett gondolkodnia egy pillanatra, vajon tényleg érti-e, amit hallott. És amikor már tudta, hogy az atya minden szavát felfogta, még akkor sem értette, mit akar mondani. Krisztus fogja tanítani? Vagy másra gondolt, nem tanításra? Lukasz atya ekkor karon fogta, és elindult vele a sekrestye felé, de abban a pillanatban, amikor odaértek, Szergej testvér robbant ki, és szinte fellökte őket. Amikor ráeszmélt, hogy ott vannak, nem győzött bocsánatot kérni, a pap pedig felöltötte elnézően türelmes arckifejezését. Iván szinte hallani vélte a gondolatait: Ó, barbárok! Mit tudtok ti? Ez a hozzáállás még tovább növelte Szergej testvér iránt érzett rokonszenvét, akinek kétségkívül nap nap után el kellett viselnie az alig palástolt gúnyt. De nem csak az írnok iránti együttérzés vezérelte. Látva, mennyire lenézi Lukasz atya a helyi szlávokat, hirtelen sorsközösséget érzett a falu egész népével. Mert bármilyen koszos is ez a vidék, bármilyen kezdetleges, nem primitívebb Európa bármely más csücskénél – tisztelet a kivételnek, Bizáncnak. És vághat bármilyen arcot ez a pap, a fiú tudta, hogy egy napon, minden nemzetet megelőzve a szlávok repítik

majd az első embert a világűrbe. Ezt kapd ki, te dekadens görög! Bizony, ilyen gyorsan megjelenik a nacionalizmus annak a szívében, aki azt hiszi, hogy fölötte áll az efféle törzsi rendszereknek. – Ó, megtaláltátok egymást? – kiáltotta Szergej testvér. – Gyere, tarts velünk! – kérte Lukasz atya. – Szükség lehet tolmácsra. A leendő király nehezen érti, amit mondok, bár az ő beszéde is igen különös az én fülemnek. Beléptek, és helyet foglaltak. A pap azonnal kinyitott egy pergamenlapokból fűzött könyvet, amelynek egyik szélét bőrborítású fatáblákhoz erősítették. A kézírás a cirill ábécé betűit használta, nem a görögöt, ahogy Iván képzelte. – Egy Bibliai – érdeklődött. – Ezen a nyelven? Nem görögül? – Csak az Evangéliumok – nézett rá Lukasz atya. – Ezek szerint írástudó vagy? Felismered, milyen nyelven íródott a könyv? – Melyik évben járunk? Lukasz atyát láthatóan összezavarta a kérdés. – Anno Domini...? – próbálkozott Iván. A latin szavaktól a pap még inkább elképedt, de azért megpróbálkozott ezzel a nyelvvel is. Vontatott, egyházi latin nyelven föltett egy kérdést, amelyet Iván természetesen nem értett. – Nem, nem, nem beszélek latinul, csak szeretném megtudni, melyik évben járunk. Krisztus születése után. – Nyolcszázkilencven év telt el a Megváltó születése óta – válaszolta Lukasz atya. Az Evangéliumok könyvben, ószlávul, időszámításunk szerint 900 előtt! Iván legszívesebben összevissza csókolgatta

volna a könyvet. Odalépett az asztalhoz, és finoman, óvatosan belelapozott. Könnyen tudta olvasni, a nem létező központozás és a régi betűformák ellenére is. Mennyi feltételezés és elmélet látott napvilágot az ószláv írásmódról és nyelvről, ez az értékes könyv pedig választ ad rájuk: ilyen régről semmi nem maradt fenn a huszadik századra! – Tehát Szent Cirill csak huszonegy éve halt meg? – Fivére, Metód, pedig öt évvel ezelőtt – tette hozzá Lukasz. – Te viszont túl fiatal vagy ahhoz, hogy ismerhetted volna Cirill, illetve Konstantin atyát, ahogy én neveztem. – Aztán rádöbbent, mit mondott Iván az előbb: – Szent Cirill? Olyasmit feltételezel, amit ember még nem tudhat! Iván tudomást sem vett az enyhe elszólásról. Persze, Szent Cirillt még nem avatták szentté, de azok alapján, amiket Szergej az imént megosztott vele, Lukasz atya nagyra becsülte a szlávok apostolát: – Az írnoka voltál? – Csak élete legutolsó évében – felelte a pap. – Utána öt évig szolgáltam Metód atyát, majd önálló misszióra küldtek ezekhez a népekhez. Metódtól kaptam az Evangéliumok ezen példányát. Cirill atya készítette fivérének saját kezűleg, ez volt utolsó másolása, mielőtt meghalt. – Akkor ez nem Cirill atya eredeti, legelső példánya. – Persze hogy nem – mosolygott Lukasz. – Azt réges-rég átadták a konstantinápolyi pátriárkának megőrzésre, hogy végtelenül sok példányban lemásolhassák. Ezek szerint a Hagia Szophiában őrzik, kétségkívül egészen 1453-ig, amikor a törökök elfoglalják. – De ezt arról másolták? Méghozzá Cirill atya, saját kezűleg?

– Egy részét igen – tette hozzá a pap zavart mosollyal, amiért magyarázata megtévesztően hangozhatott. – Mindjárt ezzel kellett volna kezdenem: Metód atyának adta oda, hogy fejezze be. Azt hiszem, a Szent Márk fele és az egész Szent János már Metód keze munkája. Mindkettőjüket hűen szolgáltam, ezért kaptam ezt az értékes könyvet. Ivánnak hirtelen úgy tűnt, mintha Lukasz atya nagyon is mentegetőzne. Elképzelte, amint a pap útra kel az önálló misszióra, Metód atya pedig élete hátralévő részében égenföldön keresi az Evangéliumokat, amelyeket Constantinnal együtt saját kezűleg másolgattak. Mi ütött belém? – döbbent meg. – Csak mert nem tetszik, ahogy Szergejjel bánik, ami nem meglepő az adott helyen és időben, rögtön feltételezem, hogy efféle álnokságra képes? Miért ne lehetett volna a könyv tényleg ajándék? Iván elkezdte olvasni a könyvet ott, ahol éppen kinyílt: – Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. Szergej testvér azt sem tudta, hová legyen a csodálkozástól: – Lukasz atya, de hisz ő már keresztény! – Krisztus szavainak elolvasása még nem jelenti azt, hogy hisz az Igében – figyelmeztette a pap. Hangjában lenézés bujkált, vagy legalábbis Iván lenézést hallott ki szavaiból. – Szergej testvér még nem találkozott olyan emberrel, aki ír és olvas, de mégsem keresztény – magyarázta Iván. – Ezért tévedése érthető. Tudomást sem véve arról, hogy a leendő király éppen az írnokát védi, Lukasz atya ravaszul feltett egy kérdést: – Ki ismerheti ezt az ábécét? Hol tanultad meg? – Az apám tanított meg rá – válaszolta Iván. Bár most,

hogy belegondolt, még valószínűbb, hogy anyja tanította neki a betűket. Úgy ment iskolába, hogy már tudott írni-olvasni, viszont nem voltak konkrét emlékei arról, hogy valaha is tanulta volna. Lehetetlen, hogy apja türelmesen tanítgatott volna egy totyogó kisgyereket. Mindegy, éppen elég nehezen hihető számukra az is, hogy az apjától tanult – ha az anyját mondta volna, attól dobnának egy hátast. – Hogy hívják az apádat? Biztos olyantól tanulta, akit ismerek. Miért kerülje ki a válaszadást, ha a pap úgysem ellenőrizheti? – Pjotr Szmecki. – Az a neve, hogy Pjotr! – Lukasz atya rögtön levonta az egyértelmű következtetést. – Ő tehát a keresztségben kapta ezt a nevet, te mégis zsidó lettél. – Nem az a fontos, mi vagyok, hanem, hogy taníts engem – mosolygott Iván. – És mit vársz tőlem, mit tanítsak? – Azt, hogy hogyan legyek keresztény. Utána pedig megkeresztelkedem, feleségül veszem Katyerina királylányt, és Tajna megmenekülhet Ba... az Özvegytől. Azt hiszem, rövid távon ennyi. – Ez még nem ok a megkeresztelkedésre. Ez csupán kapzsi, kéjsóvár, hazug formaság lenne. – Lukasz atya közelebb hajolt: – Azt ugyan nem akadályozhatom meg, hogy valaki hazudjon Istennek, de mindent megteszek, hogy az igazat mondja, amikor hitet tesz Krisztus mellett. – Akkor ez nem lesz egyszerű – sóhajtott fel Iván. – Erre a barbár nyelvre csak az Evangéliumok és a liturgia van lefordítva – érvelt tovább Lukasz atya. – Ezért biztosra

veszem, hogy te az evangélisták igéit olvashattad, de még azok sem tudtak megtéríteni. Mit tehetnék hozzá én az ő szavaikhoz? – És honnan tudod, hogy nem térítettek meg? – kérdezett vissza Iván, mert esze ágában sem volt elvégezni egy ritka szigorú, ortodox kereszténységről szóló tanfolyamot. Legelőször is, még nem tudta, tényleg vállalja-e a keresztséget. Igaz, eszébe jutott egy kibúvó, amely talán fölmenthetné. Mivel az I970-es évekig nem metélik körül, és a 890-es években keresztelik meg, egyértelmű, hogy a körülmetélés a feltételezett megkeresztelkedés után történik. Ezért bármilyen rítust csinál itt végig a keresztény hit felvételéhez, az felülíródik tizenegy évszázaddal később. Tehát olyan lesz, mintha át sem tért volna. Vagy mégsem? – Miért, megtértél? – érdeklődött Lukász atya. – Amennyire Szergej testvér. Lukasz atya felhorkant: – Szergej testvér hite olyan erős Krisztusban, mint az enyém Szergej testvérben. Hirtelen más szemszögből láthatta az atya megvetését. Lehet, hogy azért nem kedveli Szergejt, mert az képmutató, és nem tud hinni, nem pedig barbár múltja miatt? – Szergej testvér mindig igazat szólt nekem – tette hozzá Iván. – Áldozik, miközben ítéletet eszik és iszik magának – jegyezte meg Lukasz atya. – De mindegy, ő az egyetlen, akit a falu nélkülözni tud, egész jól tud írni-olvasni, és kódexmásolásban is tűrhető. Beérem azzal, amit Isten adott. – Mint mindannyian – felelte Iván. – Komolyan nem értem, miért mondasz efféléket, Lukasz atya – morogta Szergej testvér. – Elsőként követném Krisztust

mindenhova. Miután kimondta, döbbentek rá szavai valódi értelmére: ő, a nyomorék, elsőként követné Krisztust. Sértődés helyett Lukasz atya csak felnevetett: – Legalább a te gyengeségeid jól láthatók, Szergej testvér. Mint az, hogy nem tudsz hinni. Ezek a falusi asszonyok viszont istenfélő módon imádkoznak, naponta járnak gyónni, otthon meg fekete mágiához folyamodnak, ördögi átkot szórnak szomszédaikra, vagy éppenséggel pogány istenek, mint Mozsajszki Mikola áldását kérik! – A régi szokásokat nehéz megváltoztatni – kelt a védelmükre Iván. – Főleg, ha beválnak – mormogta Szergej. – Mi? – kiáltott Lukasz atya. – Visszatérhetnék a munkámhoz? – váltott témát Szergej. – Jobban olvas mindkettőnknél. Tolmácsra sincs szükség. – Menj, gondozd a konyhakerted, vagy csináld, ami fontos dolgod akad éppen! De vecsernyén ott legyél ám! Hallottad? Szergej testvér mosolyogva bólintott, keresztet vetett, és kiment. Lukasz atya lerogyott egy zsámolyra. Iván leült a mellette lévőre, ahonnan mindketten jól látták a könyvet. – Tisztelettel értél a könyvhöz – állapította meg Lukasz atya. – Vajon Szergejnek igaza van? Már szívedbe fogadtad Krisztust? – Teljes szívemből szeretem ezt a könyvet – közölte Iván. – Akkor megtérésed már félig megtörtént – sóhajtotta az atya, majd nagy levegőt vett, mintha bátorságot gyűjtene következő mondatához: – Gyónáskor valaki olyan visszataszító dolgot említett, amelyet alig hiszek el, de tudnom kell az igazat,

mielőtt tovább beszélgetnénk. Hajlamos vagy női ruhákat hordani? Iván felsóhajtott. Úgy látszik, Szergej döntése, miszerint hallgat a dologról, nem terjedt ki másokra. Vajon hányan tudnak arról az átkozott köpenyről? Hiszen csak pár másodpercig hordta! Ennyi erővel a skarlát betűt is viselhetné. – Nem női módon hordtam, és nem vágyom úgy kinézni, mint egy nő. Hideg volt, ezért vettem fel, hogy melegítsen. – Szóval nem tudtad, hogy női ruha? – kérdezte szigorúan Lukasz atya. – Tudtam, de azt gondoltam, csak egy sima ruhadarab, ha nem viseli nő, és azáltal, hogy felveszem, férfiruhává válik, mivel férfi viseli. Lukasz atya a plafonra emelte pillantását: – Jobbat nem tudsz kitalálni? Még a farizeusok is ötletesebbek voltak! – Krisztus vére lemossa a bűnöket, nemde? – kérdezte Iván, próbálva felidézni évek során megszerzett töredékes ismereteit a keresztény hitről. – Ha vétkeztem is, csak egyetlenegyszer történt, és soha többé nem teszem. Hát nem tisztít meg a keresztvíz? – De igen – mondta a láthatóan feszengő Lukasz atya. – Viszont miután megkeresztelkedsz, őrizkedned kell az ilyen dolgoktól, mert súlyos büntetés jár értük. – Mint már mondtam, azt tettem, amit Ádám és Éva, amikor eltakarták meztelenségüket. – A köpeny nem fügefalevél. – A köpeny és a fügefalevél is az első kéznél lévő dolog volt, amellyel a meztelensége miatt szégyenkező ember eltakarhatta magát.

– Jól van – bólintott erre az atya. – Látom, olyan ember vagy, aki az alázatos megbánás és bűnei igazolása közt őrlődik. Az előbbit bátorítani kell, az utóbbit rövid úton halálba küldeni. Ivánnak nagyon nem tetszett ez a gondolatmenet, de nem volt más választása: – Előtte kérdezhetnék valamit? Lukasz atya türelmesen várt. – Hiszel az Özvegy hatalmában? – Baba Jaga hatalmában? Ó, ne lepődj meg! Isten házában ne félj kiejteni a boszorkány nevét! – De a templomon kívül, hiszed, hogy van hatalma? – Láttam harcolni a katonáit. Ellenfelei megnyomorított testét. Ó, igen, van hatalma, méghozzá a sakálé: széttép, megöl és bekebelez. – Úgy értettem, képes elvarázsolni Katyerinát, aztán rábízni őrzését egy hatalmas medvére ezer évig? – Csak néhány hónapig – felelte Lukasz atya. – Fogalmam sincs, hova rejtette Baba Jaga, miféle mérget használt az elaltatására. Ami a varázslatot illeti, ha magát az ördögöt állította is maga mellé, a végén rá fog döbbenni, hogy Krisztust nem győzheti le. Az ördög az utolsó pillanatban elárulja őt, mint mindenkit, akinek bizalmába férkőzik. A kisebb szónoklat alapján Iván úgy döntött, nem Lukasz atya az ideális jelölt arra, hogy felfedje előtte az igazságot. Bele sem mert gondolni, mi történt volna, ha egy kereszttel próbálja legyőzni a medvét a szikla helyett, vagy akkor, ha Katyerina leleményesen nem töri meg az átkot. Nagy kár. Viszont a paptól tanulva lehetősége nyílik a legősibb cirill betűs kézirat tanulmányozására, amelyet

huszadik századi ember valaha látott. Tulajdonképpen bármit ír le ittléte során, ha fennmarad, kapásból az lesz a legrégibb cirill betűs kézirat. Iván elképzelte, amint megírja élettörténetét tintával, itteni pergamenre, majd elrejti, hogy a jövendő generációk rábukkanhassanak. Micsoda döbbenetet okozna a nyilvánvalóan jelenkori hamisítvány a tagadhatatlanul régi pergamenen, amelyet a szénizotópos kormeghatározás a kilencedik századra datálna! Döbbenet? Katasztrófa! Ha ezek meglátják az ő jelenkori, kialakult cirill betűformáit, és csak egy icipicit is hozzáigazítják betűiket az övéhez, az már önmagában meghamisítja a régészeti eredményeket, és örökre értelmetlenné teheti a tudományos kutatást. Magába omolva értette meg, hogy ameddig Tajnában van, egyvalamitől mindenképpen őrizkednie kell: méghozzá az írástól. – Mi a baj, fiam? Tekintetedből szenvedés sugárzik. – Mert érteni vélem vétkeim súlyát. Lukasz az arcát fürkészte: – Ilyen gyorsan megtértél volna? – Vétkeim megértése nem azonos a megtéréssel – pontosított Iván. – Vajon azok, akik a pokol bugyraiban szenvednek, nem ismerik önnön vétkeiket? Mégsem hatott rájuk Krisztus szenvedése, mert nem hallgattak az igazságosságra. Milyen könnyedén jöttek szájára a szavak! Azt sem tudta, a protestáns rádió- vagy tévéadásokat majmolja, vagy csak morzsáit szedegeti össze annak, amit ortodox hittérítőktől hallani itt-ott a kijevi külvárosokban. Talán kérdés volt az amerikai kvízműsorban, ahol a válasz van megadva? Bárhonnan is merítette az ószlávra fordított keresztény

teológiát, láthatóan meggyőzte Lukasz atyát. Úgy érezte, jó húzás volt az igazságosság kifejezést használni, mert a gimnáziumban tanult európai történelemből emlékezett arra, hogy a protestánsok odavoltak a kegyelemért, a katolikusok az igazságosságért, ezért vélhetően az ortodoxok is igazságosságmániások. Miért nem vette fel az orosz egyház témájú szemináriumot? Lényegtelennek gondolta akkor. Egyházi hatásra lettek ugyanis végképp használhatatlanok a korai orosz történelmi krónikák, mivel az összes történetíró úgy írta át az eseményeket, mintha az ortodoxia diadalmaskodott volna minden téren. Most gyorstalpaló tanfolyam következik kereszténységből, akár akarja, akár nem, ami keresztséggel zárul. Az ortodoxok nem merítik víz alá, ugye? Nem, ők fröcskölnek. Bárcsak hazajutna! Soha többé nem kételkedne a Ruthtal való házasságban. Amit Ruth vár tőle, az semmi ehhez képest. Ezután viszont eszébe jutott az emelvényen alvó, gyönyörű Katyerina. Ahogyan belépett Tajnába: fenségesen, bátran. Semmi fellengzős, távolságtartó, királyi integetős badarság, mint az angol királynőnél. Ő olyan királylány, aki ismeri népét, közöttük jár-kel, színlelés nélkül, mégis első az egyenlők között. Nem keresi kétségbeesetten az emberek kegyeit, mint egy politikus. Távol áll tőle a mentegetőzés, csakúgy, mint az arrogancia. Lenyűgöző nő, akivel a lehető leggyorsabban babát kell csinálniuk. Ijesztő gondolat. De nem annyira visszataszító. Már amennyiben nincs más választása. Ameddig be tudja beszélni magának, hogy nem hűtlenebb Ruthhoz, mint a judaizmushoz. Azért még mindig hamis érvnek érezte, hogy Ruthtal való eljegyzése ezer év múlva történik. – Máshol jár az eszed – állapította meg Lukasz atya.

– Kimerített az út – felelte Iván. – Akkor holnap ismét találkozunk! Muszáj? Ez utóbbi gondolatot bölcsen megtartotta magának, de azután eszébe jutott, hogyan kerülhetné el, hogy túl sok időt töltsön Lukasz atya társaságában: – Nem akarnálak hátráltatni papi teendőidben. Mi lenne, ha Szergej testvér megtanítana az alapokra, és azután visszatérnék hozzád vizsgázni? – Szergej? – kérdezte undorral Lukasz atya. – Vak vezessen világtalant? – Hát, nem hunyoroghat egy pillanatig a sötétségből kilépő ember, mielőtt szeme megszokja a nap fényét? – Csak homályosan értem, mire utalsz, de az a homályos értelem is inkább Platónt idézi, nem Szent Pált. Mindazonáltal, mivel Szergej testvér a feladatait a legjobb esetben is hanyagul végzi el, legrosszabb esetben pedig sehogy, kétlem, hogy komoly kárt okoznál az Egyház működésének azzal, ha elvonnád e munkától. – Kegyes vagy, uram. – Szólíts atyának! – Atyám... *

Esther a tükörsima vízben meglátta a fiát. Csak az ő arcát mutathatta, elvégre ki más élő emberrel kapcsolta össze őt vér és szeretet? Én Itzakom, Ványám, mi történt veled? Középkori szerzetesi csuhát viselt, mögötte pedig egy papi ruhát viselő idős, alak bontakozott ki a homályból. Ványa ajka mozgott. Oroszul azt mondta: Atyám.

Ekkor bagoly repült át a víz fölött, pár centiméterre az arcától. Esther tudott úgy összpontosítani, hogy meg se moccant, és nem sikoltott, bár szívverése szaporább lett az ijedségtől. A bagoly szárnycsapásai viszont szelet kavartak a víz fölött, amitől vízgyűrűs lett a felszín. A kép eltűnt. Sírni tudott volna a dühtől. Gyorsan megnyugtatta magát. Haragra semmi szükség. Hiszen megtudta, hogy fia él. És nem ez volt kutatásának célja? Nem ebben a világban, de valahol egy másik világban él, és ha keresztények kezébe került, úgy tűnik, nem bánnak vele rosszul. Ráadásul apját szólította. Mintha tudná, hogy valaki figyeli, ezért megszólalt. Holnap éjjel is belenéz a tálba.

7. Összeesküvések

Hányszor kívánta már Matfej király, hogy az apja ne uralkodott volna éppen akkor, amikor kiadták a kijevi edictumot, amely szerint ezentúl csak a király fia vagy a király lányának fiúgyermeke örökölheti a keleti szlávok trónját. Ő és apja nagyon is jól tudták, mi végre hozták a törvényt: azért, hogy a ruszok királya megkaparintsa a szomszédos trónokat, egyiket a másik után. A rusz türelmes nép. Északról jött szőke kereskedők, akik portékáikat árulják, de keményen megbüntetik azokat, akik nem engedik őket továbbutazni vagy kedvük szerint kereskedni. És ahol a ruszok kereskedtek, letelepedtek; ahol pedig letelepedtek, hamarosan ők uralkodtak. Most vártak. Több generáción át várták, hogy a király gyermektelen legyen, vagy leánygyermek szülessen, és lecsaphassanak a trónra, a kijevi nagyfejedelemtől követelve az új király kinevezését. Aki kivétel nélkül mindig a fejedelem rokona, vagy maga a kijevi nagyfejedelem lett. Matfej apját azért választották, hogy háború idején vezesse népét, ahogyan ez régen a szlávoknál szokás volt. Ha a törvény megváltozásakor más lett volna a király, Matfej valószínűleg nem került volna trónra. Annyi erősebb, bátrabb, bölcsebb férfi élt Tajnában. Amikor az új törvény révén választás nélkül királlyá lett, eleinte tartott a bosszútól, de a nép különös nyugalommal tűrte a változást. Mintha büszkék lettek volna a trónörökös királyra, jobban, mint egy választottra. Aztán jött Lukasz atya, aki azt hirdette, Isten választja meg, ki születik

királynak és ki parasztnak, ennélfogva Isten teszi a férfit királlyá. Isten ad neki annyi fiút, amennyit érdemel vagy éppen nem ad. És ezzel az ügy el volt intézve. Vagyis el lett volna intézve, ha Matfej fiai nem halnak meg kisgyermekkorukban. Többen állították, hogy gyilkosság történt: mágia. Matfej viszont látta gyenge testüket, hogy milyen kicsik voltak: az egyik elkékült, meghalt, soha nem is lélegzett, a másik torz gerinccel született. Talán tényleg mágia ölte meg őket. Talán csak gyengének, nyomoréknak születtek. A király nem értett az efféle dolgokhoz. Úgy gondolta, a mágiának tulajdonított dolgok többsége egyszerűen a természet törvénye. Elpusztult egy tehén. Gondolta valaki, hogy örökké fog élni? Ám ilyenkor minduntalan felröppent valami: hogy egy vénasszony meghülyült, aztán elmormogott valami átokfélét. Vagy hogy az irigy, haragos szomszéd tette. Ugyanígy kezdtek keringeni a mendemondák is a fiairól. Persze bizonyíték nem akadt. De ha valakinek Baba Jaga az ellenfele, a szóbeszédet nem nehéz elhinni. Balszerencsés dolgok történtek azelőtt is, hogy Kijevbe érkezett megfertőzni a világot gonoszsággal, és hozzáment Brat királyhoz. Ugyanakkor nem lehet minden rosszért őt vádolni, amióta Brat elvesztette királyságát, ő pedig Prjavában kötött ki, vészesen közel Tajnához. Ám amint fejébe vette, hogy megszerzi Tajnát, a rossz dolgok egyre cudarabb formát öltöttek. Kimerült a rézbánya. Két év aszály következett. Aztán elátkozták és elrabolták a lányát, elrejtve minden szem elől, ameddig vissza nem hozta egy... Ha Matfej nem lett volna király, most nem szemlélné az erődbeli fegyverforgatást, amint ez a piszkafalábú idegen hülyét csinál magából karddal és fejszével egyaránt, csak azért, mert a

kegyetlen végzet vagy egy irgalmatlan ellenfél mesterkedései folytán ő lesz unokái apja és népe vezére a háborúban. Ó, Istenem, mit vétettem, hogy életet leheltél ebbe az égimeszelőbe, és elküldted őt hozzánk? Mozsajszki Mikola, hát így törődsz az országoddal, ezzel hozol szégyent ránk ellenségeink előtt? Miért vetik meg mélységesen az istenek a szlávokat, miért nem kapnak hatalmat az önrendelkezésre, miért idegenek uralkodnak felettük? Minden ősi törvényt el kell törölni? Asszonyi fondorlat és aljasság uralja e vidéket az erős férfikar helyett? Bár... rosszabb is lehetne. Legalább királyhoz méltó szíve van a fiúnak, és átérzi a felelősséget. Amilyen rosszul forgatja a kardot, annyira próbál tanulni. Kétségkívül megtenne mindent tőle telhetőt. Ami viszont szánalmasan, haszontalanul és átkozottul kevés. Gondolkodás nélkül öltött női ruhát, és azt állítja, hogy az ő hazájában így szokás. Ez legyen itt az unokáim apja? Ó, Mozsajszki Mikola, elveszett barátom! Ó, Jézus, kit népem Megváltójának választottam! És te, Szent Szűzanya, kinek méhe Isten fiát hordozta! Miért szeressem őt, ezt az idegent, akinek már a puszta léte is veszélyezteti a népem? Dimitrij Pavlovics, Matfej parancsának engedelmeskedve félretette haragját, és igyekezett Ivánt megtanítani arra, hogyan védjen ki egy fejszecsapást a pajzsával, és csavarja ki a fegyvert az ellenfél kezéből. Csakhogy a fickóba nem szorult efféle tehetség. Hátrafelé szőkéik, elhajolt a fejsze elől, aztán rávágott Dimitrij fenekére a fakarddal. Milyen ravasznak tarthatta magát ezért a tánctudásért! Amit viszont fel nem foghatott csökött kis külhoni agyával, az az, hogy a csatában jobbról-balról körülveszik az ellenfelek, akik kihasználják a

hátraugrásával támadt rést a sorok közt, ő pedig soha az életben nem szökkenhetne előre, hogy ezt a cseles ütést bevigye. Tovább kell hátrálnia, és ha az oldalán harcolók nem vívják meg helyette a csatát, az ellenfél hamarosan özönleni fog azon a résen át, és minden elveszik. Egy férfi állja a sarat, egy tapodtat se hátráljon, állja az ütéseket, és erősen vágjon vissza, hogy a másik fél legyen kénytelen visszavonulni! És ezt Iván nem éri fel ésszel. Így jutalmazza Jézus Krisztus Matfej királyt, amiért engedte, hogy Lukasz atya templomot építsen, és megkeresztelje azokat, akik ezt óhajtották? Amiért ő maga is keresztény nevet vett föl? Egyébként is, miféle istenség ez a Jézus Krisztus? Egy isten, aki hagyta, hogy keresztre feszítsék, leghűbb követőit halálra kövezzék, megsüssék vagy szintén kereszthalált haljanak. És az a temérdek halott, megkínzott szent! Baljós előjel a követőinek. A keresztre feszítés viszont kegyes halál ahhoz képest, amit Baba Jaga művelt azokkal, akik útjába álltak. Hiszen hallották, amikor az ifjú özvegy a gyrevljány király házassági ajánlatára válaszul karóba húzatta, és megnyúzatta a gyrevljányok vezetőit. Az egyetlen megvakított, kiherélt túlélőt visszaküldte, hogy beszámoljon arról, amit legutoljára látott, és egy kis szelencében átnyújtsa levágott testrészeit Mai királynak, a szerelmes szavakra válaszul. Mit tenne Matfej népével, amikor harcosai könnyedén felülkerekednének az Iván vezette seregen? Valaminek történnie kell, hogy levegye róluk ezt a terhet. Valami csodás szabadulás. Mondjuk Iván dicső mártírhalált hal Krisztusért. Miután nemzett egy fiút Katyerinának. Ez a legfontosabb. Katyerinának fiút kell szülnie, hogy biztosítva legyen az utódlás, és Baba Jaga elveszítse törvényes

trónigényét. Azután Ivánnal már akármi történhet. Nem mintha Matfej ártani akarna a férfinak, aki végül is a veje lesz. Miféle szörnyűség ilyet gondolni is! – Istenem, bocsáss meg! – mormolta magában. – Teérted kérem, hogy végtelen kegyességeddel szabadíts meg e tehertől! Iván végre-valahára megértette az utasításokat, és próbálta aszerint állni a sarat. Amikor azonban Dimitrij lesújtott ennek a nyámnyilának a pajzsára, az felbukott, pajzzsal együtt. A hihetetlen tesze-toszaságon feldühödve Dimitrij egy lépést előrébb lépett, hogy megadja a kegyelemdöfést, amelyet persze nem vitt volna be. Iván pont ezt a pillanatot választotta, hogy csizmájával ellenfele lába közé rúgjon, aki nyüszítve esett össze. Matfej üvöltve talpra ugrott: – Itt csak mímelitek a vívást, te címeres ökör! – Neki mondd! – ordított vissza Iván. – Éppen meg akart ölni! – Ez csak egy gyakorlófejsze! – bömbölt Matfej. – Nincs éle! – De böhöm nagy! Betörte volna a koponyám! – Nem ütött volna meg! – Honnan tudhattam volna? – Mert ő hűséges lovag, te meg a királylány jegyese vagy! Ezért! Most nézd meg, mit tettél! – Hát nem így kell elbánni az ellenféllel? – Az ellenfeled ott kemény acéllemezt fog viselni, mely alul hegyes, hogy felnyársalja a lábszárát azoknak, akik a csatában ilyesmivel próbálkoznak. Komolyan azt hiszed, hogy neked jutott először eszedbe ágyékon rúgni valakit? – Ezt senki nem mondta – sóhajtotta Iván. – Miért kéne mondanom? Gondolod, hogy az ellenfeled is olyan hibbant, mint te?

– Ti mind fegyverforgatást tanulva vagy arról beszélve nőttetek föl. Az én hazámban nem ezzel foglalkozunk. – Akkor a te hazádban csak nők laknak! – ordította Matfej. Miután kimondta, döbbent rá, hogy a gyakorlótéren más hang nem hallatszik, csak az övé. Mindenki megtorpanva figyelte a vitát. E szavakkal vérig sértette Ivánt a férfiak előtt, és hitelt adott az egy hete keringő pletykáknak, hogy a fiú szívesen visel női ruhát. Amit Katyerina négyszemközt kelletlenül beismert. – Népem egyetlen katonája – szólalt meg ridegen Iván – az összes harcosodat képes lenne megölni, és ehhez még öt percre sem lenne szüksége. Matfej visszafogta hangját, de efféle üres kérkedést nem hagyhatott válasz nélkül: – Mutasd meg nekünk ezt az elképesztő csodát! – A mi katonáink olyan fegyvereket használnak, amilyen nektek nincs. – Készíts hát egyet! Vagy mutasd meg, hogyan kell, és mi elkészítjük! – Jobb minőségű vas kell hozzá, mint a tiétek. Itt nem lehet olyat kovácsolni. – Könnyen beszélsz olyasmiről, amire nincs bizonyítékod. – Könnyű megalázni egy férfit, aki más vidékről érkezett, ahol mások a szokások. Ha eljönnél az én országomba, ugyanilyen képzetlen lennél a számunkra fontos dolgokban. – Talán így van – felelte Matfej, továbbra is halkan, de dühét nem tudta leplezni: – Csakhogy nem én vagyok a hazádban, hanem te vagy az enyémben. Te jegyezted el a lányom. A népemnek szüksége van rád, hogy te vezesd őket háborúba.

– Dimitrijnek igaza van: nem lesz belőlem katona – jelentette ki Iván. – Ami a lányodat illeti, feloldozom... Matfej még azelőtt szájon vágta, mielőtt kimondhatta volna a Baba Jagát megidéző szavakat. Iván hátratántorodott, kezét az arcához szorította. Elharapta a nyelvét. Orrából és ajkából ömlött a vér. – Ezt meg miért tetted? – pislogott döbbenten. – Megbolondultál? – kérdezte Matfej. – Ha felbontod az eljegyzést, minden elvész! – Mi minden? – kérdezte Iván. – Minden vérem? Kezdetnek nem is rossz. – Te tényleg ilyen gyáva és nyápic vagy? – Matfej már nem is próbálta elrejteni megvetését. Dimitrijhez fordult, és felsegítette a földről, aki a király vállára támaszkodott, és elvörösödve sántikált a füves területre, ahol lefeküdt, hogy erőre kapjon. – Matfej atyácskám – kezdte Dimitrij, aki hőstetteivel elnyerte e bizalmas megszólítás jogát –, sokat tettem érted, és bármit megteszek, amit kérsz, de ezt a bolondot nem tanítom. – Az Istenért, próbáld meg! – suttogta a király. Dimitrij még halkabban felelt: – Van akaratereje, de testi ereje nincs. Mindenki láthatta, milyen rosszul küzd. Senki sem követné őt. – Akkor értem próbáld meg! – könyörgött Matfej. Segített Dimitrijnek kinyújtózni a füvön. Összedugták a fejüket. – Ha engedted volna, hogy én vegyem feleségül... – suttogta Dimitrij. – De az Özvegy átka... – Elmehet a fenébe az átkával együtt! – jelentette ki Dimitrij. – Ha a nép választhatna, engem választana.

– Elfelejted, hogy az egy boszorkány – figyelmeztette Matfej. – A hatalmával szemben mit sem ér a kard. Talán Istennek célja volt ezzel a férfival, azért küldte ide. – Mit tud, amiben nem vagyunk jobbak? Semmit sem tud. Semmire sem képes. Mit mondhatott volna erre Matfej? Hiszen csak halványan reménykedhetett a csodában. – Talán szerencsénk lesz – mondta ki, amire már előzőleg is gondolt. – Talán fiút nemz, és azután meghal. Elkeseredésében beszélt így, nem gondolta komolyan. Ám ahogy ajkáról elhangzottak a szavak, megértette, hogy átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút. Dimitrij tanúja volt, amint a király Iván haláláról mint kívánatos dologról beszél, még időben is körülhatárolta, mikor lenne ideális. Bárhogy tiltakozik majd Matfej a jövőben, hogy nem gondolta komolyan, ennél egyértelműbben nem ítélhette volna halálra a férfit. Ha nem maga a fegyvermestere, akkor mások biztosan elintézik, hogy a királyság megszabaduljon ettől a betolakodótól. Vére pedig az uralkodó lelkén szárad! – Nem gondoltam komolyan... – suttogta, de közben tudta, hogy Dimitrij úgysem hisz neki. – Értem én a viccet – bólintott a másik, a szemén viszont látszott, hogy nagyon is komolyan vette. – Szükségünk van egy fiúörökösre. Megoldható, hogy a gyermek azonnal megfoganjon, és fiú legyen. – Úgy szülessen, hogy átok ül rajta? – döbbent meg Matfej. – Ennyi erővel akár az Özvegynek is átadhatnánk a kicsit. Nem akarom, hogy az unokáim is meghaljanak, mint a fiaim. – Azt hittem, nem gondolod, hogy fekete mágia végzett a fiaiddal.

– Azt hiszem, hogy haláluk megbosszulása nem vezethet jóra. Mint ahogy az ifjú meggyilkolása sem. Hiszen megmentette a lányomat a boszorkánytól. És megmentette a húgodat. – Nem is ártok neki – mondta Dimitrij. – Nyugodt lehetsz, ha meghal, az csak baleset lehet. – Baleset, amelyet mindketten legjobb tudásunk szerint igyekszünk megakadályozni. – Éberen őrizzük – bólintott Dimitrij –, egészen addig, míg ki nem derül, hogy fiút nemzett. Matfej belátta, nem számít, milyen őszintén könyörög a fegyvermesternek, hogy kímélje meg az idegen életét, ő és a druzsina lovagjai tudják, hogy Matfej eredeti érvelése jogos: a királyság akkor kerül jobb helyzetbe, mint amilyenben a királylány megmentése előtt volt, ha megfogan egy fiú, az apja viszont meghal. Matfej talpra állt, és odaballagott Ivánhoz, aki eredménytelenül kaszabolt egy fabábut fejszéjével. Ó, Jézus, mit tettem? – gondolta Matfej. – A fiúnak királyhoz méltó szíve van. Tanulni próbál. Isten küldte hozzánk, mégis elárultam őt is és Istent is. Vagy mégsem? A népem többet számít, mint egyetlen ifjú. Az én szavaim kértek rá halált, én állok majd Krisztus ítélőszéke előtt. Fejemen a bűn. Ha Jézus elítél, amiért népem életét és szabadságát előbbre valónak tartottam egyetlen ember életénél, akkor én is elítélem őt! Hadd égjek hát a pokol füzében, odalenn is tudni fogom, hogy azt tettem, ami népemnek kellett: ez a király kötelessége, bárhogy is bűnhődik érte később. Nekem is királyi szívem van. Nem vagyok én Dávid király, nem azért ölök meg egy férfit, hogy leplezzem felesége elcsábításának szégyenét. Ha én ölök,

akkor azt mások boldogulásáért teszem. – De még így is gyilkos vagyok – mondogatta magában Matfej, nem tudván elfeledni tettét. Szavaimmal gyilkoltam. Nincs bennem kegyelem. Mi különböztet meg Baba Jagától? Van különbség – súgta legbelül valami a királynak. – Kérlek, Jézus! Kérlek, istenek, bölcsek, mondjátok meg, mi az! *

Szergejnek nagyon nem tetszett, ahogy Ivánról beszéltek. Anya megesküdött, hogy csak Lukasz atyának árulta el a titkot gyónáskor, és Szergej tudta, hogy a pap soha nem szegné meg titoktartási fogadalmát. Mégis napvilágra került a pletyka, hogy Iván férfi létére női ruhákat hord. Senki nem hitte el teljesen, különben már történt volna valami. Viszont senki nem is utasította el teljesen. Még Szergej sem. Csakhogy nem erről volt szó. Szergej tudta, hogy Ivánnal valami nincs rendben, és ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy női köpenyben flangál, mint ahogy a vénasszony az anyjának előadta. Iván furcsasága valami másban rejlett. Nem az érdekelte, ami a halandó férfiakat. Baba Jaga Tajnára áhítozik, mindjárt itt a gyönyörű Katyerinával tartandó esküvő, Lukasz atya hamarosan belekukkant a lelkébe, be kell vágnia a keresztény teológiát néhány nap alatt, de a fiú úgy tesz, mintha mindez mit sem számítana. Egyetlen dolgot akart: a kéziratokat tanulmányozni. Még csak nem is az Evangéliumokat. Ragaszkodott hozzá, hogy azt az írást, azt a könyvet nézegessék, amelyet az atya hozott magával, Cirill saját keze írását. Mintha Cirillt Krisztusnak képzelné, írásait pedig szent ereklyének. A lapokat csak a legszélén érintette meg. Nem engedte, hogy Szergej összehajtogassa a báránybőrt, még

feltekerni sem hagyta. Kisimítva tárold! – mondogatta, azaz csak próbálta, de inkább nyökögte azon a furcsa nyelven. Szergej így is megértette, mit akar, és megtanította neki helyesen. Iván óvatosan nyúlt az Evangéliumokhoz is, viszont nem óvatosabban, pedig azok Krisztus szavait rejtik. Felfoghatatlan. Ivánnal kapcsolatban minden felfoghatatlan. Amikor a keresztény teológiában kellett volna elmélyedniük, pár percig figyelt, aztán kérlelni kezdte Szergejt, hogy meséljen. De nem Jézusról és az apostolokról. Boszorkányokról és varázslókról akart hallani. Baba Jagáról. Mozsajszki Mikoláról. Királyokról, királynőkről, elveszett gyermekekről, erdei farkasokról. Nagyszülők riogatták ezzel a kisgyerekeket téli éjszakákon. Anyák meséltek ilyet gyermekeiknek, hogy éjjel otthon maradjanak, nappal pedig ne bóklásszanak az erdőben. Most meg, amikor Szergej ügyetlenül éppen közölné Ivánnal a róla keringő rosszindulatú pletykákat, a fiú közbeszól, mintha nem érdekelné: – Kérlek, írd le ezeket! – Mit írjak le? – Ezeket a történeteket. Amiket most elmeséltél Ilja Muromecről. – De... ezek a történetek nem igazak. Legalábbis nem úgy, ahogy az Evangéliumok. Iván megrázta fejét: – Viszont fontos történetek. Az én hazámban másképp értelmezzük őket. Mások. Megváltoztak és megváltoztattak. Sok mindent a mongolokkal, kozákokkal és cárokkal kapcsolatban. Ezekből a szavakból Szergej egy kukkot sem értett. Csak

annyit, hogy cár, mert a Római Birodalom egyik magas rangú tisztségviselőjét is így hívták. De mi köze a cárokról szóló történeteknek Ilja Muromechez? – Az általad elmesélt történet régebbi – magyarázta Iván –, világosabb. – De miért írjam le? Hiszen mindenki ismeri. – Az én országomban nem. – Akkor írd le te! – Nem tehetem. – Gyorsabban írsz, mint én. – Szergej, ha én írom le, a hazámban azt fogják hinni, hogy csak kitaláltam. De ha a te kézírásoddal készül... – Lukasz atya szerint csúnyán írok. Nem enged pergamenre másolni, azt mondja, kár azért az értékes báránybőrért. – Hidd el, a kézírásod tökéletes erre a célra! Nem cirkalmas másolatra van szükség, mint az Evangéliumokhoz, hanem egyszerűen csak le kell írnod a mesét. De muszáj pergamenre. – Honnan vegyek én pergament? Nincsen nyájam, de ha lenne is, ruhára kéne a báránybőr. – Ha szerzek báránybőrt, leírod a történeteket? – Ha Lukasz atya rábólint. – Nem bólint rá – mondta Iván. – Ha máris tudod, hogy kérhetsz olyat, amit a papom megtilt? – Nem tiltotta meg. – De az imént mondtad, hogy... – Nem kérdeztem meg tőle. – Akkor talán megengedi. – Gondolod? – Nem.

– Akkor miért kérdeznéd meg? – Miért... talán titkolózzak előtte? – Igen. – Hazudjak neki? – Kérdezte valaha, hogy leírod-e a falusiak történeteit? – Nem. – Most miért tenné? – Nem hiszem, hogy rákérdezne. – Akkor nem is kell neki hazudnod. Szergej egy pillanatig elgondolkodott: – Ez nem becsületes. – Ezek nem Lukasz atya történetei – mondta Iván halkan, de erélyesen. – Ezek a ti meséitek, a családodé, a szomszédaidé, a barátaidé. – Nincsenek barátaim – sóhajtotta Szergej. – Nem szerettek soha. – De ez a te falud. Szergej vállat vont. – Figyelj, ha nem írod le ezeket a történeteket, a papoké lesz minden emlék. Csak az marad történelem, amit ők akarnak leírni, nem a valóság. Csűrik-csavarják, Hogy minden királyt kereszténynek állítsanak be, hogy minden vereség győzelemnek tűnjön. A népedet el fogják felejteni. Senki nem fogja tudni, hogy létezett egy Tajna nevű királyság. De ha leírod a történeteket, megígérhetem, hogy ezt a helyet soha nem felejtik el, mert a történetek örökké élnek majd. – De én az Egyházzal vagyok, Iván – tárta szét a kezét Szergej. – Nem kérheted, hogy mondjak ellent a papok által leírtaknak. – Nem kérem, hogy mondj ellent, Szergej! Amit leírsz,

egyetlen szót sem törölne el az ő krónikáikból. – Honnan szerzel pergament? Iván felnevetett: – A királylány a jegyesem. Gondolod, hogy nem kapok pergament, ha kérek? Szergej nem értette, mire gondol: – És akkor mi van, ha a királylány jegyese vagy? – Kérhetek a királytól pergament. Nem tagadhatja meg tőlem. – De... honnan szerez a király pergament? Iván arcán értetlenség tükröződött. Egyszerű szavakat használt, nem? – Ő a király – mondta végül. Szergej ismét nagyokat pislogott, ahogy próbálta kihámozni a mondat értelmét. – Azt tesz, amit akar – magyarázta tovább Iván. – Mind azt tesszük, amit akarunk – közölte Szergej. – De ahhoz, hogy leöljenek egy bárányt vagy gidát és felhasználhassuk a bőrét pergamennek, nos, ehhez nagyon fontos leírandó szükségeltetik. – Még a király esetében is? Szergej csak ekkor kezdte érteni, mire utal Iván: – Aha! A te országodban a király azt tesz, amit akar. Mint a bizánci császár! – Nálunk nincsen király. – Akkor hogy lehet, hogy az ellenség még nem tört rátok, és nem foglalta el földeteket? Iván felnevetett, de nem örömében: – Hadseregünk van, csak királyunk nincs. – Ha van hadseregetek – óvatoskodott Szergej –, akkor

miért vagy olyan rossz harcos? Iván meglepődött. – Hát erről igazán nem gondolhattad, hogy titok – mondta Szergej. – Akárki láthatja, milyen rosszul forgatod a kardot. Hogy milyen nyeszlett vagy. – Soha nem szolgáltam a seregben – közölte Iván. – Sok ember él a hazámban, és csak egy kis részük megy katonának. Az én foglalkozásom... az olvasás. – Ennyi? – És néha írok arról, amit olvasok. – Tehát kéziratmásoló vagy? – Nem, én róluk írok. Jellemzem őket. – De hát minek? Ha valaki nem tudja elolvasni a kéziratot, hogy olvashatná el a kéziratról írt jellemzésedet? – Mindegy, nem fontos, mivel foglalkoztam. Hiszen nem juthatok vissza. – Ezért nincs semmi értelme, hogy leírjam ezeket a történeteket. Te nem viheted őket haza, hogy utaznának maguktól odáig? – Eltemetjük őket. – Eltemetjük? – Eltemetjük őket nagyon gondosan. Úgy, hogy ne érje őket nedvesség. És akkor valaki ezer év múlva kiáshatja. – Semmit sem értek abból, amit mondasz – rázta a fejét Szergej. – Ha eltemetünk egy pergament az én hazámban, attól még nem jut a tiédhez közelebb. – Vannak furcsa dolgok... – Hacsak nem a föld alól jöttél – tette hozzá Szergej. Iván nevetett: – Nem, Szergej, nem a pokolból jöttem.

– De akkor honnan? A mennyből? – Nem, angyal sem vagyok. – Ez azért elgondolkodtató, hiszen a bőröd sima, a kezed pedig, mint egy kisbabáé. Iván lenézett a kezére, mintha először látná: – Bárcsak repülhetnék! Praktikus lenne. – Akkor szent sem vagy? Iván fölsóhajtott. Szergej még másvalamire ráeszmélt, amint Iván kezét bámulta: – Ezek szerint még soha nem segítettél az aratásban sem? – Nem, nálunk... nekünk... nem ismerem ezeket a szavakat. Nálunk nagyon-nagyon kevesen segítenek az aratásban. – Akkor biztos rengeteg ideig tart a gabona betakarítása. – Nem, nem, mert nálunk... a kaszák maguktól kaszálnak. – Akkor varázsló vagy! – Nem, ez nem varázslás, hanem... ha egy kordét húzol, nem kell minden kerekét külön vonszolnod, hanem az egészet húzod, és a kerekek gurulnak utána. Nekünk jobb szekereink vannak. Húzzák magukat. Szergejből kibuggyant a nevetés: – Most hazudsz, hogy nevetségessé tegyél. – Nem – felelte Iván. – Bár ehhez a királysághoz hasonlítva furcsa az én otthonom, de úgy is vehetjük, hogy nekem is furcsa Tajna. Az elmúlt évek alatt soha eszembe sem jutott, hogy eljöhet az a nap, amikor az életem múlik azon, hogyan forgatom a pallost vagy a csatabárdot. – Hát, hasonlítunk – vonta le a következtetést Szergej. – Én is szörnyen harcolok. Csak olvasásban és írásban vagyok jó. Meg mosogatásban.

– Én még abban sem. – Dehogynem. Bármit le tudsz írni. – Nem – rázta a fejét Iván. – Elrontom a betűket. – Emlékszem, egyszer olyan betűt írtál a porba, amilyet még nem láttam. Mint ez... Azzal ujjával a III betűt írta az asztalra. Iván rögtön megragadta csuklóját, és erősen megszorította. – Soha többé ne írd le ezt a betűt! – mondta határozottan. – Hogyan tudnám? Hiszen azt sem tudom, hogy mondják. – Ne használd! Neked nem szabad. Mindent megváltoztatna. Meghamisítaná a forrásokat. Felejtsd el! Verd ki a fejedből! Szergej megértően bólintott. Szóval... véletlenül sikerült eltanulnia egy hatalmas, mágikus jelet a varázslók birodalmából. Ezt muszáj megjegyeznie. Egy napon még hasznát veheti ennek a jelnek. Mert Iván figyelmeztetése ellenére természetesen nem szándékozott kiverni a fejéből egy ilyen veszélyes, izgalmas dolgot. Elvégre egész életében nem tudott senkire sem ráijeszteni. Különös érzés volt. Tetszett neki. *

Katyerina egy darabig azzal hitegette magát, hogy minden rendben: Iván elnyeri a lovagok és a többi férfi tiszteletét azáltal, hogy keményen edz, hogy kétségkívül tisztelettudóan viselkedik, továbbá elnyeri a tajnai nők szívét, vagy legalábbis a türelmét azzal, hogy megmutatja, törődik másokkal, amit az is bizonyít, hogy megmentette Libigyet a fulladásos haláltól. Fokozatosan kellett rádöbbennie, hogy a rossz vélemények hiánya nem jelent sem elfogadást, sem megtűrést, csupán annyit, hogy neki senki nem beszél a férfiról. Ez pedig rossz jel,

nem jó. Még sohasem közösítették ki a többiek. Azt hitte, bevezetheti a fiút a közösségbe, de lehet, hogy éppen Iván ráncigálja ki onnan. Mi értelme lenne erről beszélni vele? El sem tudta képzelni, hogyan tehetne a férfi még ennél is többet. Tisztában volt vele, hogy Iván nem akar keresztény lenni, mégis kész megtérni. Azt is tudta, hogy nem szeretne sem király, sem harcos lenni, de mégis ezen munkálkodik minden áldott nap. Ha megosztaná vele félelmeit, csak lelombozná, és megint elkezdené őt ostromolni a kéréssel, hogy vigye vissza az elvarázsolt mezőre, és vezesse át a hídon, mert haza akar jutni. Próbálta már beleképzelni magát a férfi helyébe: távol a családjától, egy idegen helyen csapdába esve. Igazából ez történt vele, amikor a medve üldözte, és álomba varázsolták, ki tudja, hány hónapra vagy évezredre. Míg ő átaludta, addig Ivánnak ébren kell kibírnia ezt a teljesen idegen környezetet. Ő a száműzetése végén visszatért. De mi lesz Ivánnal? Ezt a beszélgetést elkerülendő, azon kapta magát, hogy minden beszélgetés elől kitér, kivéve vacsora idején, amikor semmilyen magánügyet nem vitathattak meg. Ő is tudta viszont, hogy a kettejük közti csend nem tarthat örökké, és nem lepődött meg, amikor az egyik délután apja házában a nagyteremből kihallatszott, amint Iván egy szolgától érdeklődik szobája hollétéről. A szolga láthatóan törte a fejét, melyik a kisebbik rossz: elmondani vagy nem elmondani, majd megpróbálta eldönteni, akarja-e azt a bizonyos rosszat. Ez volt valószínűleg a nehezebb döntés. A szolgák rettentően megbízhatatlanok. Az élet viszont elképzelhetetlen lenne, ha mindent magának kéne elvégeznie. Mikor lenne ideje népéről gondoskodni, ha mindig lent, a

folyóparton mosna, vagy kint a konyhában főzné a vacsorát? Mindenesetre levette a szolga válláról egy nehéz döntés terhét: – Itt vagyok! – kiáltott ki a férfinak. Aki képes volt megköszönni a szolga fáradozását, mintha az bármit is segített volna, vagy egyáltalán szándékozott volna segíteni. Még mindig idegen, örökre az marad. Mindegy, milyen témát hoz fel a férfi, jól tudta, hogy nem kívánja megvitatni. Ezért, mielőtt még Iván megmukkanhatott volna, olyat mondott, amiről tudta, hogy úgysem igaz: – Csak nem intimitást remélsz a jegyesség miatt? Ivánt azonban nem tudta lépre csalni: – Tisztaságod ne féltsd! Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogyan juthatnék pergamenhez. Mi a fenének jött ide pergamenért? Azt hiszi, titokban bárány- és gidabőröket halmozott fel? – Ezt miért tőlem kérded? Lukasz atya szokott báránybőrt kérni, ha írófelületet akar. Ha nem igényli a bőrt, felhasználják mások. – Tudom jól – felelte Iván –, Szergej elmagyarázta. – De akkor miért jöttél hozzám? – Azért, hogy megtudjam, hogyan fogjak hozzá a pergamenkészítéshez. Vagy mondd el, ki tud megtanítani arra, hogyan kell báránybőrből pergament készíteni. – De miért vesztegetnéd erre az időd? – Ettől aligha fognak felnézni rá a lovagok... ha órákig pepecsel pergamenszárítással. – Mert szeretnék leírni valamit. Ez most komoly? – Van fogalmad róla, mit beszélsz? – kérdezte Katyerina. – Tudok olvasni és írni, ha erre gondolsz.

– Nem papnak hoztalak ide! Lukasz atya majd keres tanítanivaló fiatalembereket. Mint Szergejt, aki úgysem jó semmi másra. De te... nem tölthetsz órákat írással és pergamenkészítéssel... Iván eddig kedvesen beszélt, de azért az ő türelmének is volt határa: – Akkor mit vársz, mit tegyek? Töltsem az egész napot a gyakorlótéren, és hallgassam, amint Dimitrij csúfol, a többiek meg a markukba röhögnek? – Tudom, hogy ehhez idő kell. – Évek kellenek ahhoz, mire úgy megizmosodom. Minden porcikám fáj, és bár haladok, messze nem vagyok még ügyes. Kinek ártanék azzal, ha egy kicsit azt tehetném, amiben jó vagyok? – De nem vagy jó pergamenkészítésben, ha azt sem tudod, hogyan kell csinálni. – Írni akarok valamit. – Hát, használj nyírfakérget! Csak lehántod a fáról, beáztatod. és lepréseled. – A nyírfakéreg nem marad meg. – De te sem, és Tajna sem, ha nem gyakorlod a harcot! – Tudom, mennyi idő kell a testem megedzéséhez. Egész életemben futottam, de én tízpróbára edzettem. – Micsodára? – Az egy verseny. Futás, ugrás, izé... dárdahajítás. Diszkoszvetés. Szikladobás. Évekbe tellett, mire versenyezni tudtam. Egyszer, pár év múlva talán majd jól forgatom a kardot, és a legjobbak közt lehetek. De nem egy hét vagy egy hónap múlva. – Látniuk kell, hogy próbálkozol. Látniuk kell, amint egyre

jobb vagy. – Ezt bizony nem hajlandók látni. Bármit teszek, kinevetnek. Rendben, joguk van hozzá. De ha azt hiszed, hogy tisztelni fognak azáltal, hogy látnak elbukni mindennap... – Feladnád? – Csak le akarok írni valamit! Katyerinának nem tetszett ez a hangnem. Mintha Iván egy értetlen kisgyerekhez beszélne: – Ne kiabálj velem! – Mégis hogyan büntetnél meg? Számomra ez így is a pokol. – Tajna gyönyörű hely, az itt lakók pedig kedvesek! – Talán veled kedvesek, de én csak lenézést és gúnyolódást kapok. Nem akartam idejönni. Te követelted, hogy maradjak, teérted és őértük. Hát, maradtam, és megpróbáltam azt tenni, amire kértél... nem is, amit parancsoltál, de mostanra kiderült, hogy nem felelek meg az elvárásaitoknak, úgyhogy egyezzünk meg abban, hogy hibáztunk, és engedj hazamenni! – Nem! – sikoltotta Katyerina. Iván szépen lassan vetkőzni kezdett. – Most meg mit csinálsz? – sikította a királylány. – Mondtam, hogy nem várhatsz el házastársi előjogokat... Iván abbahagyta a vetkőzést: – Nem kell a tested, a sajátomat akarom. Rabszolgaként vagyok itt, és ezentúl úgy is fogok öltözni. – Nem rabszolga vagy! Hanem a vőlegényem! – Nem, már ne is haragudj, de ez egyszerűen hazugság. A vőlegény egyenrangú férfi, akit szerelemmel szeretsz, aki a férjed lesz. De te nem beszélgetsz velem, kerülsz, ezt a vak is láthatja. Minden vacsora után megszégyenülök, mikor elhagyod a termet anélkül, hogy egy szót is szólnál hozzám. Nem azért

vagyok itt, mert hozzám akarsz jönni feleségül, azért vagyok itt, mert eszközként van szükséged rám királyságod megtartásához. Olyan vagyok, mint egy fejőstehén, aki nem tejel eléggé. Hogy hívják azt az embert, aki akarata ellenére olyan munkát végez, amit utál, valakinek a javára, miközben mindenki lenézéssel viseltetik iránta? Ha rab, nem tud megszökni, és nincs remény arra, hogy valaha is visszanyerje a szabadságát? Mi ő, ha nem rabszolga? – Nem én választottalak téged – vágott vissza Katyerina. – Te választottad saját magad. – Eszerint rosszul tettem, hogy kiszabadítottalak? – kérdezte lágyan a fiú. – Inkább aludtál és vártál volna még ezer évet, mint hogy mellettem maradj? Ezt gondolod? – Hát, várhattunk volna még néhány hónapot. – Ki kellett volna írnod egy táblára – folytatta Iván. – Ne küzdj meg a medvével, és ne csókold meg a királylányt, hacsak nem vagy remek kardforgató és csatabárdos! Ó, várj! A tábla rossz ötlet! A férfi, akit te akarsz, amúgy sem tud olvasni! Olyan megvetéssel mondta, hogy Katyerina rádöbbent: a férfi lenézi az olvasni nem tudókat. – Én tudok olvasni – suttogta. – De arra még nem jöttem rá, hogyan tűnik el az Özvegy hadserege halálra olvasással. – Az én világomban Tajna tűnik el. Teljesen elfelejtették, mert senki nem írt róla egy szót sem. Meg akarom írni ennek a földnek a történetét, el akarom rejteni valahol, hogy valaki a jövőben rábukkanjon, elolvassa, és tudja, létezett ez a hely, és léteztél te. Én a feledéstől igyekszem megmenteni Tajnát. – Bolond vagy! Nem az emlékezés a célunk! Megmaradni akarunk! – Én pedig mit sem érek – jelentette ki ridegen Iván. –

Úgyhogy vigyél vissza! Hadd menjek át a hídon a saját világomba! Katyerina belátta, milyen nyomorúságos helyzetben van a fiú. Ő pedig nem tett semmit azért, hogy enyhítse ezt. Csakhogy nem engedhette elmenni. Még nem: – Elmehetsz, amint összeházasodtunk. – Szép királylány, hogy mondjam ezt anélkül, hogy összetörném a szíved? Én nem akarlak elvenni feleségül. Pontosan ezt a beszélgetést akarta elkerülni. Ezek voltak a szavak, amelyek, ha beteljesednek, mindennek vége. Eltöprengett, mi módon tántoríthatná el Ivánt ettől a döntéstől: – Ha nem akartál elvenni, akkor nem kellett volna megkérned a kezem. – Ott volt egy medve – emlékeztette Iván. – És te kértél, hogy kérjelek meg. – Megkértél, és igent mondtam. Ez egy eskü. Hát nincs benned semmi becsület? – Kérdezd az engem csúfoló lovagokat, és a nőket, akik kinevetnek. Az én szavamnak itt nincs becsülete. – Az ilyen férfi becsületszava semmit nem ér! – kiáltott Katyerina. Alig mondta ki, máris megbánta a szavait. Iván arca elborult, mintha a dühön is túllépett volna: – Fogalmad sincs, milyen férfi vagyok! – Ezzel hátat fordított, és kilépdelt a szobából. Katyerina szerette volna utána kiáltani, hogy: Nincs még egy ilyen férfi, mint te! Apja házában azonban nem szokott kiabálni és egyébként sem tudta, mit akar valójában ezzel mondani. Hogy nem férfi? De férfi, ezt tudta, olyan férfi, aki sok

szempontból csodálatra méltó, csak nem éppen a nép szemében, akkor nem, amikor leendő királyuk megítéléséről van szó. Micsoda botor és szánalmas dolog így lépni a házasságba! Hol a férjét megillető tisztelet? A szolgák hallhatták a vitát, minden kétséget kizáróan több tucat másik emberrel együtt. Tajnában elterjed a szóbeszéd, és Ivánt még jobban lenézik, mint eddig, mert a királylány szintén tiszteletlen volt vele a tulajdon apja házában. Miért viselkedett így a férfival? Egész életében vasfegyelmet tanúsított efféle helyzetekben: csendben maradt, amíg mások ordítoztak, hallgatott, amikor mások vitatkoztak, és megelégedett a békés csenddel akkor is, amikor más nem beszélt, és minden szem rá szegeződött. Ez a férfi viszont kihozta a sodrából. – Vajon miért? – töprengett. – Miért van felettem ekkora hatalma? Megvethetném, amiért ilyen gyönge, hiszen királyi férfira volt szükségem. De ehelyett azért vagyok rá dühös, mert... mert nem szereti Tajnát úgy, ahogy én. Mert nem akar király lenni. Mert nem akar a férjem lenni. Mert azt akarom, hogy tiszteljen és szerelemmel szeressen, ő pedig csak menekülni akar tőlem és a királyságomból. Ő az egyetlen férfi a világon, aki nem szeretne elvenni olyasvalakit, mint én, erre Isten őt adja nekem. A férjet, aki azt hiszi, rabszolgaként bánunk vele. És igaza van. Ő itt rab, és ahelyett, hogy megnyerném a szívét, a hűségét, elrejtőztem előle. Ennek következtében mást nem érez irántam, csak félelmet és neheztelést. Aggaszt, hogy a nép nem fogadja el mint leendő királyt, de én sem fogadtam el, és ő sem fogadott el engem. Kimondtam az eskü szavait, de nem cselekedtem aszerint, ahogy leendő férjemmel illene. Ő viszont

betartotta ígéretét, mindent megtesz, hogy elérje az általam kitűzött célokat. Ki akkor a becstelen? Az a tény, hogy Dimitrij lenézte Ivánt, és megvető viselkedése egészen biztosan Baba Jaga malmára hajtotta a vizet. Igen, ez a fajta kavarás tényleg Baba Jagára vall: elhinteni az elégedetlenség és a megosztottság magvait, hogy senki ne bízzon senkiben, ezáltal gyűlöljék, akit követniük kellene, és imádják, aki gyűlöletre méltó. Katyerina megfogadta, hogy ezentúl tisztelettel bánik Ivánnal. Amiben tudatlan, arra egyszerűen megtanítja, anélkül, hogy bárki tanúja lenne a férfi tudatlansága feletti első meglepődésének. És mindent megtesz azért, hogy az erényeit mások is észrevegyék. Beszél Dimitrijjel is, ráveszi, hogy legyen tisztelettudóbb Ivánnal. Bár fogalma sem volt róla, hogyan fogja a vén róka szívét meglágyítani. A fegyvermesterre félelemmel vegyes tisztelettel tekintett gyerekkora óta. Amikor nagynénjei elárulták neki Baba Jaga átkát, Katyerina azt kérdezte: Kifog megmenteni elvarázsolt álmomból? Tyetka Retyiva azt felelte: A legerősebb lovag. Tyetka Mojka azt: A legbölcsebb férfi. Tyetka Tyila pedig azt mondta: A legtisztább szeretet. Katyerina úgy okoskodott, hogy a legtisztább szeretet biztosan halott anyja volt, a legbölcsebb férfi apja, a király, vagy esetleg Lukasz atya, de egyikük sem ébresztheti fel őt, és így nem is veheti el. A legerősebb lovag, mint az köztudott, Dimitrij, ezért arra számított, hogy egy napon a férfi jegyese lesz. Sok éven át ez alapján méregette a férfit, és évről évre biztosabb lett abban, hogy nagyon nehéz lenne őt férjéül fogadnia: noha mindig bátran cselekedett, soha nem állt le afféle felesleges dolgokkal

foglalkozni, mint hogy átgondolja a következményeket, vagy hogy eltűnődjön azon, van-e joga dönteni az adott helyzetben. Miután a medve a szikláig hajszolta, és Katyerina zokogva roskadt le azzal a tudattal, hogy innentől vagy örökké alszik, vagy addig, amíg leendő férje fel nem ébreszti, arra számított, hogy ha valaha is újra látni fogja egy ember arcát, akkor az a fölé hajló Dimitrijé lesz, aki az őt felébresztő csóktól még hűvös ajakkal felteszi a kérdést, amelyre neki igent kell mondania. Abban a pillanatban elrebegett egy imát: – Ó, Mikola, ó, Tyetka Tyila, ó, Jézus Krisztus, ó, Szűzanya, adjátok, hogy a legtisztább szeretet ébresszen fel, vagy a legbölcsebb férfi, de ne a legerősebb lovag! – Rögtön észrevette, hogy Jézushoz nem elsőként, hanem csak harmadiknak imádkozott, ráadásul, amikor a Szűzanyához szólt, nem annyira a Szent Szűzre gondolt, mint inkább halott édesanyjára. Biztos kárhozatot hoz magára, gondolta, majd kétségek közt elszunnyadt. Aztán fölébredt, és ez a furcsa fiú hajolt fölé, aki egyáltalán nem volt lovag, és nem volt kifejezetten bölcs sem, amennyire meg tudta állapítani. Ellenben talán az ő szeretete a legtisztább. Csakhogy az a szeretet nem volt az övé. Noha szavát adta Katyerinának, azt is pusztán kényszer hatására, vonakodva tette. Uram Jézus, hát megbántottalak az imámmal? Bocsáss meg, és add nekem a férfit, aki megmenti Tajnát a boszorkánytól! Még ha Dimitrij is az. Megteszek bármit, ami népem javát szolgálja. A gondolat viszont továbbra is ott motoszkált a fejében: hiszen te vagy a csodatévő Isten! Nem tudnál esetleg olyan csodát tenni, hogy ez a fiú lovaggá, bölccsé és férfivé váljon, és szeressen engem?

*

Iván egyedül üldögélt a sekrestyében. Lukasz atya valahol odakint járt a nép között, lefoglalta papi hivatása, bármi légyen is az. Szergej a pap éjjeliedényét mosta ki, aztán a papi reverendát, remélhetőleg nem ugyanabban a vízben. Ó, mennyire vágyott vissza ilyenkor a huszadik századba! A vécéöblítés lágy dallama – ahogy hussan, buggyan, örvénylik és gugyog –, aztán azok a lappangó utóhangok, egy halk szisszenés... és a többi néma csend. A mosógép dicső ritmusa, ahogy megtömve kibillen egyensúlyából, és ide-oda dong a fürdőszoba padlóján. A falusi élet valahol a bolhák és bolyhos gyapjúruhák közt elvesztette báját. Terve, hogy lejegyzi a tajnai nép történeteit, dugába dőlt, csak azért, mert az olcsó papírt még nem találták fel, vagy legalábbis nem érte el Európát, viszont az általuk jegyzetelésre használt nyírfakéreg olyan gyorsan lebomlott, mint a vécépapír. Törte a fejét, hogy felidézze, hogyan és mikor ért el a papírgyártás Kínából Nyugatra. Mennyit is kell várnia, három vagy négy évszázadot? Egy jenki Artúr király udvarában, na, persze! Az amerikai találékonyság az égvilágon semmit sem ér ezen a helyen! Az itt lakóknak egy bizonyos típusú emberre van szüksége, és az nem ő. Katyerina csodaszép, de utálja őt, ami nem sok jót jelent a házasságra nézve, őt pedig egyszerűen nem tudta lekötni az élet ezen a helyen, ebben az időben. Biztosan vannak errefelé hozzá hasonló vérmérsékletű férfiak. Ők vajon mit csinálnak? Azok, akik nem szívelik az erőszakot. Azok, akik tanulni akarnak, válaszokat keresnek, rejtélyeket oldanak meg. Azok, akik villámgyorsan megunják a

fizikai elfoglaltságokat, amelyek nem hagyják kibontakozni az ember gondolatait. Azok, akik még nem nőttek fel. Erre döbbent rá önmagával kapcsolatban. Begubózott életet választott. Régi kéziratok és tudományos iratok közt éli az életét, amelyben eléri a kinevezést, gyakran publikál majd, gondosan kiválasztott egyetemi hallgatók egy csoportját oktatja, és rajongással veszi körül az a marék ember, akinek egyáltalán van fogalma arról, ki is ő, aztán azzal az illúzióval száll sírba, hogy elérte a nagyságot, holott egész életét iskolában töltötte. Hol van az ugrás az ismeretlenbe? Hol van a férfi, aki megvédi családját és népét minden betolakodótól? Könnyű azt mondani, hogy szerencsés, mert eddig békeidőben élhetett, és soha nem szólították hadba. Most viszont igen! Erre ő lustán és kelletlenül gyakorlatozik ennek a kornak és királyságnak a fegyvereivel. Erősebb volt, mint amilyennek mutatta magát; hozzászokott a versengéshez, de itt képzetlennek bizonyult, a lenézés bosszantotta, ezért meghátrált, nem próbálkozott többé. Mint a gyerek, aki csak akkor hajlandó játszani, ha tudja, hogy nyerni fog. Nem gyerekes dolog a tiszteletre méltó apa nyomdokaiba lépni, vagy mégis? Csakhogy apja nem maradt begubózva. Évekkel azelőtt, hogy bárki is sejtette volna a Szovjetunió összeomlását, Iván apja úgy döntött, kijuttatja a családját. Ezért hívőnek vallotta magát, hagyta, hogy ízekre szedjék, elveszítette otthonát és munkáját, kockáztatta a sokéves nélkülözést és zaklatást, de végül ő nyert, mert eljutott családjával a szabadság földjére. Mindemellett feladta, hogy ezentúl saját anyanyelvén taníthasson, hogy valaha is szülővárosa utcáin bóklászhasson. A

világ eközben megváltozott, és ezek közül jó néhány dolgot ismét megtehetne, de az apja nem tudta előre, hogy így lesz. Hol vagyok én ehhez képest? Igen, az elrugaszkodás megvolt, de nem tetszik, ahol földet értem. Legyőztem a medvét, megcsókoltam a királylányt, de király már nem akarok lenni. Hol van az a mesékben megírva, hogy Hamupipőke szeretett volna-e királyné lenni, hogy Babszem Jankó eldönthette, feleségül veszi-e a király lányát, vagy mi a fene történt vele a sárkányölés vagy óriásölés vagy micsoda után? Amikor Apa megérkezett az osztrák családhoz, nem dadogta, hogy: Huba, ez félelmetes, forduljunk vissza! Jó, Apa nem fordulhatott vissza. De én sem. Muszáj cselekednem, úgyhogy mostantól a lovak közé csapok, és mindent beleadok! Iván felállt, becsukta az Evangéliumokat, és félretette. Aztán elővette azt az egyoldalas pergamenekből álló kéziratot, amelyet Szent Cirill adott Lukasz atyának, fogott egy lapot, megfordította, és ráhelyezte a többire... A lap túloldala üres volt. A többi lap nagy részén szintén volt hely a másik oldalon. Sok minden kifér, ha apró betűkkel íródik. Szergej elvégezheti az Iván kérte munkát. De van egy kis bökkenő. Hogy rejti el Lukasz atya elől az írást, ha az a pap saját könyvében van? Mire elérkezett a vacsoraidő, kitalálta. Mint mindig, Matfej király most is gondosan végighallgatta a bojárok panaszait, mielőtt odaadta volna vacsorája maradékát a lantot pengető rabszolgának, akit egy hegyeken túli, nyugati királyság uralkodójától kapott nemrég egy adósság rendezése fejében. Iván rendszerint figyelmesen hallgatta az éneket, de ezen az estén odahajolt az uralkodóhoz, és azt mondta:

– Készen állok a megkeresztelkedésre. Matfej király felvonta szemöldökét: – Lukász atya szerint nem. – Az atya úgy ítéli meg, nem állok készen a papságra, és ebben igaza van. De hogy kész vagyok-e elfogadni a keresztséget és a kereszténységet? Szerintem igen. Mi más kell, mint az, hogy higgyek Krisztusban? – Hát, Lukasz atya szerint éppen ez a gyenge pontod. – Én viszont állítom, hogy hitem elég a keresztséghez – érvelt Iván. – Én vagyok hazug, vagy ő téved talán? A szívem titkait, azt hiszem, egyedül csak én ismerem. Matfej király szórakozottan nézett a semmibe: – Fogós kérdés, ha már így előhozakodtál vele. – Ameddig nem veszem el Katyerinát – folytatta Iván –, a királyságot veszély fenyegeti. Mi akadályozza meg a Trónkövetelőt, hogy bérgyilkosokat küldjön a nyakunkra? – A kijevi nagyfejedelem nem engedné, hogy birtokba vegye a királyságot, ha kiderülne, hogy gyilkolt a trónért. De ami még fontosabb: néhai feleségem nővérei hozzárendeltek néhány varázslatot az átokhoz. Ha a boszorkány kezet emel Tajna királyi házára, az átok visszaszáll rá. – Ameddig nem veszem el Katyerinát, nem vagyok a királyi ház tagja. – Akkor miért vagy még mindig életben? – kérdezte jogosan a király. – Mert tudja, milyen rosszul harcolok, és hogy senki nem követne a csatába. Azt gondolja, a házasság az ő malmára hajtja a vizet. Amikor teljesen lejáratom magam, és feleségül veszem Katyerinát, akkor dörzsölni fogja a tenyerét. Matfej király értetlenül nézett rá:

– És ezt pont te mondod? – Nem leszek örökké rossz harcos. Keményen fogok edzeni, és megtanulom a kardforgatást, hogy hasznomat vegyétek a csatában. Ha Matfej király úgy vélte is, hogy ennek valószínűsége nulla, véleményét megtartotta magának. – Ha az Özvegy fülébe jut, hogy fejlődöm – folytatta Iván – , érdekében áll meggyilkolnia. Akarom a keresztséget és a házasságot. Menjünk tovább, lássuk, hová visz az út! – Lukasz atya csak akkor keresztel meg, ha úgy véli, készen állsz. – Folytatom a tanulmányaimat, mert nagyon szeretném. De hadd tegyem itt! Engedd, hogy Szergej a házadba hozzon könyvet és papírt, és itt oktasson engem, az étkezések között és elalvás előtt, hogy kihasználhassam a napvilág óráit testem megedzésére a harchoz. – Átgondolom a dolgot – felelte Matfej király. Másnap Szergej hajnalhasadáskor megjelent egy tucat pergamennel és az Evangéliumokkal a kosarában: – Lukasz atya tombol dühében – közölte –, viszont holnapután megkeresztelnek! Én pedig a király házába költözöm! Iván rögtön megmutatta neki az üres pergamenfelületeket. – Ezekre írjak? Arra a pergamenre, amire maga Cirill? – Aztán szépen lepecsételjük, és eldugjuk, hogy ezer év múlva rátaláljanak – mondta Iván. – Te ezt tényleg komolyan gondolod – nézett rá Szergej. – Ez a második legfontosabb dolog, amelyet Tajnában elvégzek. – És mi az első?

– Lovaggá kell válnom, hogy király és férj lehessek. – A legfontosabbat már nem tette hozzá: hogy ezáltal hazajuthassak. Baba Jaga Jaga férje éppen embercombot marcangolt. Förtelmes módon csöpögött a vér a bundájára, és mindent összerondított. Az inak, ínszalagok és vénák viszont olyan érdekesen nyúltak és pattantak, hogy Jaga azt kívánta, bár ne tépte volna szét Medve a testet. Szerette tanulmányozni, mi mihez kapcsolódik, Medve viszont egyáltalán nem volt hajlandó élő embert enni, és ezt azzal magyarázta, hogy az élők túl hangosak, és túl sokat mocorognak. Újabb bizonyíték Medve lustaságára – gondolta a boszorkány. – Az isteni természet a legérdemtelenebbeknek jutott. Többnyire azért élvezte társaságát, és szinte tartós kapcsolatban éltek. Talán mert ő volt az egyetlen hímnemű lény, akivel lefeküdt, és nem tudta megölni – akármennyire is szerette volna néha. Ennek következtében elég ideig maradt mellette ahhoz, hogy valami barátságféle bontakozzon ki közöttük. – Hogy bánsz a pallossal? – érdeklődött Jaga. – Vagy, mivel félszemű lettél, ez már alapból kiesik? – Nincs hüvelykujjam, azért lehetetlen. – Persze teli szájjal pofázott vissza. – Soha nem volt kardra szükségem. Kiütöm az emberek kezéből a kardot, leharapom a lándzsák végét. Rájuk üvöltök, mire összecsinálják magukat, és görényszagúan

iszkolnak az erdőbe. – Ez a vőlegény... Katyerina vőlegénye, tudod, aki kiverte a szemed... ő is összecsinálta magát? Medve oldalra döntötte fejét és eltűnődött: – Futott. – De nem el. Világosan emlékszem, hogy körbe-körbefutott, ameddig bolondot nem csinált belőled. Ó, várj! De hiszen már az voltál! – Szerelmem, csak nem bal lábbal keltél fel? – hörrentette Medve. – Tanulja a kardvívást. Gyakorol. Hosszú órákon át. Aztán visszatántorog Matfej ocsmány kis kunyhójába aludni. Kőzsákokkal megrakott igát húz, hogy combja és háta erősödjön, utasítást adott a fegyverkovácsoknak, hogy készítsenek könnyű, de kemény fémhegyű gerelyeket és gerelyhajításra tanítja az ifjakat. A végén még királyt farag magából. Kezd az agyamra menni. – Szegény Baba Jaga! – Medve hagyta, hogy egy csont kipottyanjon a szájából. Később az egyik szolgáló felkapta, és átadta a szakácsnak, hogy főzze bele a rabok és rabszolgák ételébe. Jagát nagyon zavarta, hogy férje ilyen rendetlen, ráadásul gúnyolódik is. Medve ugyanis még hozzáfűzte: – Mintha azt mondtad volna, ha kitudódik, hogy női ruhát hordott, oda a becsülete. – Így is lesz – felelte komoran Jaga, miközben tudta, hogy az öltözékesdi egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy tervezte. – Előbb-utóbb. A szóbeszéd már elbizonytalanította őket, talán csak arra várnak, hogy valami butaságot csináljon, és onnantól kezdve azt fogják mondogatni: Mindvégig tudtuk, hiszen női ruhát viselt.

– Nocsak, Jaga királynő az emberi természet nagy ismerője? – Állatok ezek. Nem érdemlik meg, hogy embernek nevezzék őket. – Szerintem ez az érzés kölcsönös. – Hát, rólad sem gondolja senki, hogy ember vagy! – Még szerencse! – Ha ezt a nyámnyila idegent tényleg királlyá koronázzák, nem lesz hasznomra többé. Medvének lassan esett le, miféle kérés hangzott el az imént: – Nem. Ha azt hiszed, hogy berontok Tajnába, és leharapom a fejét, nagyon tévedsz. Figyeltem, amikor a gerelyről beszéltél. Ez a fickó túl jól bánik a hajítófegyverekkel. – Berezeltél? – Föláldoztam érted a fél szemem. Dögöljek is meg? – Nem halhatsz meg, te bolond! Halhatatlan vagy. – Hát, a szememről is azt gondoltam, hogy visszanő, de mégsem. – Nem hiszel önmagadban! Pompás! Az isten, aki nem hisz önmagában! – Fogalmad sincs, milyen istennek lenni. Mekkora teher! – Maradtál volna időjárásisten, mint az apád! Azáltal, hogy totem lettél, alávetetted magad a halandók kínjainak. De még a halál sem szabadíthat meg tőlük. – Ez az apa-fiú dolog a mi családunkban nem úgy működik, mint másoknál – magyarázta Medve. – A genotípusunk nem homozigóta az istenségtípus-tulajdonságra. Én nem lehettem volna időjárásisten. Ennek a népnek nem volt szüksége égistenre. Olyasvalaki kellett, aki a telet uralja. Mint minden jó király, mi is a nép igényeit tartjuk szem előtt. Azzá válunk, amire szükség van.

Jaga tökéletesen értette a saját uralkodására vonatkozó alig burkolt kritikát: – Tehát szükségük volt egy félszemű, beszari vén bolondra? – Töltött Medvének egy tálba mézsört. – Hogy jobban csússzon az étel. Medve a tálat bámulta, de nem kezdett azonnal lefetyelni: – Nem kellett volna hagynom, hogy elcsábíts – dörmögte végül. – Nem csábítottalak el, elvarázsoltalak. Ég és föld. – A medvéknél nem szokás feleséget venni magunk mellé. Természetünknél fogva hűtlenek vagyunk. – De te nem szegted meg az esküd, te édes kis plüssmackó! – Héra engedte Zeuszt enyelegni más nőkkel. – Héra gyenge volt – jelentette ki Jaga. – Azt kapta, amit megérdemelt. Ha viszont arra gondoltál, hogy esetleg meg akarnál csalni, jobb, ha tudod, hogy átkot szórtam rád. Ha megpróbálod, egy láthatatlan olló lenyisszantja a heréidet! – Ha Héra nem tudta elátkozni Zeuszt, kétlem, hogy te képes lennél erre. Még istennő sem vagy. – Próbáld ki, megtudod! – Ne aggódj! Elegem van az embernőkből. – Remek! Kezdj hattyúkkal és üszőkkel, vagy mi a fenére bukott Zeusz! Esetleg nőstény medvékkel. Ami viszont az emberi kapcsolatokat illeti, az enyém vagy. – Mi ez a házasság-duma? Csak a hatalmam kell. Nem is gondolsz rám soha, csak amikor a szobádba lépek. – Én mindig rád gondolok, szerelmem – suttogta Jaga, és úgy tett, mintha megbántódott volna. – Nem ölöm meg azt a fiút Tajna kellős közepén, úgy, hogy katonák veszik körül. Nem. Még számolunk emiatt az üres

szemgödör miatt, de nem most. Az biztos, hogy nem a te parancsodra fogok cselekedni, szerelmem, mert te voltál az, aki odaküldtél a szakadékba, hogy küzdjek meg vele. Jaga egy szót sem szólt, visszatért a fésülködéshez. Persze, mindketten tudták, hogy Medve megtesz bármit, amit felesége kér, mert ha ellenáll, az igen kellemetlen dolgokat jelent rá nézve. Elvégre a varázslat az varázslat, és akit elátkoztak, az el van átkozva. Minden más csak rizsa. Ha eljön az ideje, és Jaga komolyan gondolja, Medve megöl bárkit, akit ő holtan akar látni. Medve, aki a boszorkány hallgatását tévesen türelemnek értelmezte, így folytatta: – Van róla fogalmad, milyen szánalmas látvány, ahogy azt a pár ősz hajszáladat fésülgeted, mintha érzéki hajzuhatag lenne? Átlátok rajtuk, látom szottyadt fejbőröd, olyan ritkás a hajad. Egy kopasz vénembernek több a haja. A nő felsóhajtott: – Ma este dús, vörös hajfürtöket simogat a fésű. Sajnálom, ha nem szeretsz úgy, hogy te is lásd. – A csöcseid meg térdig lógnak. – Csak akkor, ha ülve előrehajolok, hogy belenézzek a tükrömbe. – Nincs elég szemem, hogy illúziókra pazaroljam. – Mivel az igazságot tudni nem lehet – fordult felé Jaga –, a bölcs nő megtanulja, hogyan legyen a hazugságok tudója, amelyek közül a legjobbal, a legkielégítőbbel párnázza körül magát. Úgy süllyedek hazugságaimba, mint valami pihe-puha ágyba, miközben jóleső melegben tartanak. – Ezzel felállt, és táncot lejtett a szoba közepén. – Akkor hát magad akarod eltenni láb alól a fiút? –

érdeklődött Medve. – De akkor lőttek a jogos trónkövetelésnek, nem? A nő hümmentett egyet és táncolt tovább: – Találok mást, hogy megtegye helyettem. Mint mindig. Énekelni kezdett. A dal ritmusa nem illett pörgő-forgó tánclépéseihez. Medve megunta, összekucorodott a földön, és elszundított. – Muszáj valami gyorsabban ható varázslatot kitalálnom – mormogta Jaga. – Ezer évbe telt, mire elaludtál. Medve kinyitotta a szemét: – Nem vettem be azt az átkozott kotyvalékot – morogta. – Úgy bűzlött, a vak is láthatta, hogy nem mézsörrel kínálsz. Egy medvét nem lehet megmérgezni, te ostoba lotyó! – Ha megfázol, újra próbálkozom! Medve rávicsorgott, és megint elaludt. Vagy úgy tett, mintha aludna. Egy istennel élni nem is olyan egyszerű – elmélkedett magában Jaga. – Azt hiszik asszonyaiknak muszáj hálásnak lenni a puszta jelenlétükért. Ismét a tükörbe nézett, de ezúttal elővett egy kosheréből készült szütyőt és ebből port hintett tenyerébe, majd ráfújt. A por a tükör felé szállt és ráragadt, mintha ragasztóval kenték volna oda. – Hozd el az alvó harcost! – suttogta a tükörnek, vigyázva, nehogy az üveglapról akár egy porszemet is elfújjon. Matfej arca jelent meg a hullámzó tükörfelületen. – Ne a királyt, hanem a harcost! A hatalmas Dimitrijt! Semmi. A tükör tompán fénylett. A disznó, biztos nem alszik! Sietve előhúzott egy emberfej alakú apró fafaragványt az

öltözőasztala melletti dobozból. Megkente egy csepp medvezsírral – a készletet időről időre pótolta, de nem említette férjének, mi az –, utána pedig Dimitrij nevét suttogta, hogy elnevezze, és ezáltal bármit tesz vele, Dimitrijjel is az fog történni. Az asztalra helyezte, és egy kevés álomport szórt a faragványra. Pár perc múlva, bár egy örökkévalóságnak tűnt, a tükör megcsillant, mutatott valamit. Az alvó Dimitrijt. Ilyen késő éjjel már rég aludnia kellett volna, de talán nem hagyta nyugodni a királyság sorsa feletti aggodalom. Meglehet. Jaga előrenyújtotta ujjait a tükör felé. Aztán átnyúlt az üvegen. Fájt, mindig fájt, amikor egyik testrésze máshol volt, mint a többi, de magasztos célokért rengeteg szenvedést kell kibírni. Kezével Dimitrij gubancos hajtincseivel játszadozott, aztán megcirógatta szőrös arcát. – Ne ébredj fel, ó, te nagy ember! Ne ébredj fel, ó, leendő király! A betolakodó elveszi menyasszonyod, hogy megtörje az átkot, és az esküvőtől kezdve ő lesz a trónörökös. Ezzel beteljesedik minden. Ne várd, hogy megfoganjon a gyermek, hiszen éppoly gyönge lenne, mint az apja! Amint Katyerina túlesik a nászéjszakán, az özvegy jogán övé a királyság, mint Baba Jagáé volt egykor, új férje lesz mellette a király, és az általa fogant fiúk öröklik a trónt. Légy inkább te az, ó, hatalmas férfi! Ezt óhajtja tőled leginkább a Télmedve, fényes hírnököd révén ezt közli veled! Aztán grimaszolva fölemelkedett a székből, és átdugta fejét az üvegen. Úgy érezte, mintha lefejezték volna, vagy legalábbis ilyennek képzelte az érzést. Mindennek dacára csábos mosolyt varázsolt az arcára, és megcsókolta az alvó férfi orcáját. Végül, reszketve a fájdalomtól, visszahúzta előbb a fejét, aztán a kezét

a tükrön át. Leroskadt a székre és egy darabig levegő után kapkodott, hogy összeszedje magát. Azután egy száraz ronggyal gondosan letörölte az értékes port a tükörről. Üvegfelületre már nem vihette fel újra, de a rongy varázstöltetű lett, és innentől képes lesz bármilyen tárgyat végtelen távolságokra elvinni: mondjuk egy dobozt a tartalmával együtt. Baba Jaga nagyon takarékosan bánt a varázslatokkal. Mindent megtartott, amit később bármi módon felhasználhatott. A ház ettől zsúfolttá vált, de megérte. Összekanalazta az álomport az asztalról, és visszaszórta a kis szelencébe. A fafaragványt még egy kis medvezsírral átnevezte Senkivé, hogy készen álljon a legközelebbi használatra. Reggelre Dimitrij egy ragyogó és rettenetes álom élénk emlékével ébred. Isteni hírnök látogatott meg, suttogja majd maga elé. Igéző arcú, fényes küldönc. A Télmedve szaga övezte. És megcsókolt. Medve, ne nevess azon, amit a tükröm mutat, mert nem tudhatod, mikor és hogyan látszik a mutatvány!

8. Az esküvő

Dimitrij reszketve riadt fel álmából. Úgy érezte, mintha éjszaka egyáltalán nem aludt volna, pedig már látszott a hajnalcsík éle. Újra és újra felidézte a simogatást, hallotta a hírnök szavait, és remegett a gyönyörtől, amint közeledett a csók, újra meg újra meg újra. Úgy rendeltetett, hogy király legyek, az özvegy jogán. A Télmedve engem szemelt ki erre a feladatra! Igaz, halvány gőze sem volt, miért pont őt választotta az isten. Soha nem tért át a keresztény hitre, csak királya iránti tiszteletből fogadta a keresztséget. Még mindig hódolt a régi szertartásoknak, például tavasszal visszahívta a világba Medvét, amit Lukasz atya kifejezetten megtiltott. Na de nem hagyhatták, hogy a világ megragadjon a télben! A talajnak muszáj felolvadnia, hogy elkezdődhessen a vetés. Most pedig megtudhatta, hogy a keresztény isten mégsem vette át a régi istenek helyét. Lukasz atya hazudozik összevissza, a Télmedve viszont ígéretekkel kecsegtet. Dimitrij azóta szerette Katyerinát, amióta a lány felnőtt, és magára vonzotta a derék férfiak tekintetét. Mindenki tudta, hogy a régi törvények értelmében Dimitrijt választották volna királlyá, és az összes nő örömmel lett volna menyasszonya vagy ágyasa, egyszerűen azért, hogy királyi erő lakozzék gyermekeiben. De új törvények uralkodtak, és csak egyetlen lányt feleségül véve követelhette joggal mindazt, ami királyválasztás esetén szabadon megadatott volna neki. Ezért tudta, mit kell tennie: feleségül kell vennie Katyerinát. A lány

szép, eszes és jóságos nővé érett, nem nagy áldozathozatal. Háta mögött viszont már korábban megfosztotta ettől Baba Jaga átka, és Katyerina nagynénjeinek enyhítő varázslatai. Amikor a lány megszúrta az ujját az orsóval, elmenekült és eltűnt, a bús Matfej király mindenki előtt felfedte az átok részleteit. Dimitrij, amint megértette, elsőként indult útnak, kereste égen-földön. Mégsem találta sehol, pedig három kopót is betanított: megszimatoltatta velük Katyerina ruháit. Mintha a föld nyelte volna el. Ezt mondta a királynak is, bár szándékában állt folytatni a keresést. Amikor pedig épp ismét elindult volna, Katyerina visszatért ezzel a nyápic bolonddal, aki megsértette a húgát, és még a kardot sem bírta felemelni. Dimitrij akkor felhagyott minden reménnyel, fejet hajtott, és próbálta megtanítani ezt a csonka, női ruhában flangáló félembert, hogyan forgasson valódi lovagi kardot. Csak az vigasztalta, milyen lassan fejlődik a bolond. A disznók előbb tanulnak meg énekelni, a szamarak előbb tanulnak meg táncolni. Számára viszont ezt hozta a sors: az istenek gyűlölik őt is, és bizonyosan Tajnát is, ha a birodalmat tálcán kínálják a boszorkánynak. Most viszont, az álom után már fel nem foghatta, hogy veszthette el a reményt akár egy percre is. A Télmedve mégiscsak szereti Tajna népét, és megadja nekik az óhajtott királyt, Baba Jaga átka ellenére. Amikor Tajnában elterjedt a hír, hogy előrehozzák az esküvőt, Dimitrij volt a legboldogabb mind közül. Azt hitték, jókedv és feltétlen hűség sugárzik belőle – ami igaz is volt. Hiszen minél hamarabb kiházasítják a lányt, annál hamarabb segíti át a férjét a másvilágra úgy, hogy balesetnek látsszon, és ezzel megszabadítja a királyságot Baba Jaga mesterkedéseitől.

Elveszi az özvegyet, és Matfej halála után ő lesz Tajna királya. Jó uralkodó lesz, főleg, ha a hírnök ismét ellátogat hozzá, és elmondja, hogyan tegyen Medve kedvére. Mint a hatalmas Constantinus császár, aki Krisztus katonája lett, miután az égi kereszt győzelmet ígért neki. Dimitrij is el fogja érni, hogy királyságában és a többi királyságban, ahová befolyása kiterjed, Medve nevét suttogja minden ajak, és mindenki leboruljon a Hó Ura előtt. *

Csütörtökön megkeresztelték Ivánt a folyónál rendezett egyszerű szertartás keretében. Lukasz atya bosszankodott, nem is palástolta. Matfej király, Katyerina és Szergej voltak az egyedüli tanúk. Összesen tíz percig tartott, azonnali bérmálással egybekötve, amiután Iván ott állhatott csuromvizesen, keresztényen. Fogjuk rá, hogy keresztényen. Keresztény volt, aki tudta, hogy körülbelül tizenegy évszázaddal később körülmetélik, hogy beteljesítse Ábrahám szövetségét. Ahhoz viszont már eléggé keresztény volt, hogy Katyerinát feleségül vegye. A szertartás után Matfej király átölelte és megcsókolta. Egyik kezébe lánya kezét fogta, másikba Ivánét, miközben az arca virult az örömtől: – Most már nincs más hátra, megtarthatjuk az esküvőt! Katyerina mosolygott, de nem őszintén, legalábbis Iván ezt gondolta. Ő ünnepélyes arccal bólintott: – Ahogy kívánod, fenség! – Az előkészületek eltartanak egy-két napig. Lehet vasárnap, nona idején? – Most vasárnap? – kérdezte Iván.

– Azt hiszem, igazságtalan lenne azt kérni a varrónőktől, hogy szombatra elkészítsék a ruhát – szólalt meg Katyerina. – De ha vőlegényem türelmetlen, én lemondok a ruháról. – Hangsúlyából ítélve esze ágában sem volt bármiről is lemondani. – Nem, nem – szabadkozott Iván. – A vasárnap jó lesz. Az esküvői előkészületek egyrészt több, másrészt kevesebb dologból álltak, mint ahogy azt Iván képzelte. Annyi bizonyos, hogy a faluban a készülődés két napja alatt csak a nagy esemény számított, mégis, mikor mindent befejeztek, az elvégzett munka nem tűnt soknak. Katyerina ruhája a helyi viszonyokhoz képest pazarra sikerült, de nem viselt sem hamis, sem valódi ékszereket, Iván pedig a menyasszonyi ruhától meg a papi kellékektől eltekintve semmi díszesebb dolgot nem látott. A padlóra friss szalmát szórtak. A vendégeket hatalmas lakoma várta, úgyhogy Iván emlékeiben az esküvőt örökké a sült vaddisznó, a párolt káposzta és a párolt cékla illata lengte körül, meg a házban és a házon kívül nyüzsgő tömeg, és persze Katyerina ruhája. Mostanra megtanulta magában tartani a megjegyzéseit. Az étkek az éves kalóriabevitel jókora hányadát kitették. A ruhát rekordidő alatt varrták, ha számításba vesszük, hogy kézzel készült, de később megtudta, hogy Katyerina anyjának régi ruháját szabták át, mert másképp lehetetlen lett volna befejezni. Az ételek és a ruha egyaránt elegendő okot szolgáltatott a döntés és az esküvő közötti kétnapos eszeveszett rohangálásra. Ám Iván új terve, miszerint szorgalmasan fejleszti fegyverforgatási képességeit, nem tudott ennyi idő alatt kibontakozni – csupán annyit ért el, hogy minden porcikája

sajgott. A keserves gyakorlást kimerült, fájdalommal teli éjszakák követték, reggel pedig olyan izomláz, hogy alig tudott az ágyból kikászálódni. Lehet, hogy remek maraton- és rövidtávfutó, de ilyen kegyetlenül soha nem hajszolta a testét. Tisztában volt vele, hogy az izmok bizonyos fokú szaggatása szükséges az általa elérni kívánt testalkathoz, de mivel a súlyemelés és a kardvívás területén nem volt jártas, nem ismerte teste reakcióit ilyen terhelés mellett. Talán túl sokat edz, talán vissza kéne fognia magát. Dimitrij szinte derűsen viselkedett az edzések során: dicsérte, és azt mondogatta, hogy remek katona válik majd belőle. Iván gyanította, hogy a király parancsára lett ilyen lelkesítő, mert nagyon is jól látta, hogy nem forgatja ügyesebben a kardot, mint azelőtt, illetve, ha haladt is, alig észrevehetően. Még nem alakultak ki a reflexei. Mindig elkésett a következő lépés kiagyalásával. Dimitrij akár fel is apríthatta volna. Ehelyett viszont lomhán mozgott, és soha nem sújtott le rá. Szinte... kedves volt. Túl sokat mosolygott. Hát, jó. Dimitrij tanár, meríthet a tudásából. Neki úgyis csak az számít, amit saját maga véghezvisz, csak magának akar megfelelni. Mint amikor a suliban atlétaként saját normái, saját kitűzött céljai voltak. Hadd higgye Dimitrij, hogy az általa diktált tempó az oka! Ő amúgy is olyan gyorsan tanul majd, ahogy csak tud. Élete, sőt talán több élet is múlik rajta, ezért eltökélte, hogy senkinek sem fog csalódást okozni, főleg nem saját magának. Eközben esténként Szergej elhozta és bemutatta, amit Szent Cirill pergamenjeinek hátuljára írt. Iván nem törődött az elbeszélés minőségével vagy a szépírói tehetséggel, de véletlenül

úgy esett, hogy Szergej egyszerű, világos nyelvezettel és betűkkel tudott írni. Miután elolvasta az írnok művét, első benyomása így szólt: Milyen hiteles! Hiteles volt, Ivánt mégsem hagyta nyugodni a terv. Szergej sohasem ragadott volna tollat, ha ő nem erőlteti. Az írnok nem látta értelmét a munkának, neki jóformán fenyegetőznie kellett, hogy visszatartsa őt egy mentegetőző előszó megírásától, amiért vélhetően elcsúfítja eme értékes írásokat, mindössze azért, hogy lejegyezze az ostoba falusiak történeteit, amire egyetlen mentsége, hogy Iván királyfi parancsára cselekszik. Ráadásul Szergej elsőként rögtön Iván, Katyerina és a medve meséjét akarta megírni. Még csak az kéne! Tönkretenne mindent! Csak semmi bevezetés, semmi magyarázat, semmi utalás az ő létezésére. Nem lehet nyoma annak, hogy az írás utasításra készült. Maradjon magában a történet. Mert igaz, hogy Ivánnak köszönhetően íródtak Szergej beszámolói, de mind eredeti forrássá vált. A történetekre nem hatottak elvárásai, az írnok saját nyelvezetét használta, Iván keze egyetlen betűt sem formált a lapokon. Így lett hiteles. Viszont fogalma sem volt, hogyan őrizze meg a kéziratokat úgy, hogy később rájuk találhassanak. Ha eltemeti, a pergamen elbomlik. Ha a templomban hagyja őrzésre, mint minden más régi kéziratot, a papok azt fogják hinni, hogy piszkozat vagy szemét, és kiszórják. Senkinek nem jut majd eszébe lemásolni. Már az sem valószínű, hogy az írás kihúzza a tizedik századig, nemhogy a huszadikig. Úgy kell elrejtenie, hogy megmaradjon... de mi van, ha túl jól elrejti? Igaz, hogy nem bomlik el, de mi értelme, ha sohasem bukkannak rá? Bárcsak átvihetné magával a kéziratot a hídon! De még azt sem remélheti, hogy a híd valaha is megjelenik. A kis királyság

gondjai nagyon is valóságosak. És ugyan miért engedné haza Katyerina? Mikor jönne el a megfelelő pillanat? Amúgy sem működne a hazavitel. A kéziratnak túl kell élnie a közbeeső tizenegy évszázadot. Ha visszasétálna a hídon, és 1992-ben bemutatná a világnak, a tudósok és kutatók egyszerűen csak legyintenének: Milyen gyönyörű másolat, milyen cseles megoldás! De maga sem várhatja, hogy elhiggyük erről a kétségkívül új iratról, hogy eredeti, kilencedik századi dokumentum! Száz szónak is egy a vége: a pergamenben lévő C-I4 izotópoknak keresztül kell mennie tizenegy évszázad radioaktív bomlásán. Ezt pedig csak úgy lehet megoldani, ha tizenegy évszázadon át szépen elüldögél valahol. Bárcsak hozott volna olyan nagy, zippzáras, zárható műanyag zacskót! Ruhák közé csomagolná, utána beletenné egy homokkal megtöltött dobozba, hogy szárazon maradjon, ezt szorosan összetűzött állatbőrökbe dugná, majd újabb, homokkal töltött dobozba kerülne, mindez egy kőládába, végül gödröt ásna valami hegyoldalban, és elrejtené ott, ahol a folyók által előidézett, megfelelő mértékű erózió hatására 1992-ben kibukkan a doboz csücske... Azután már csak vissza kell jutnia saját korába, hogy ő találhassa meg az értékes leletet, senki más. Nem azért, hogy ezáltal híressé váljon és remekül megalapozza karrierjét. Illetve, nemcsak ezért, hanem azért is, mert a mesék hitelesebb beszámolók a korról, mint bármi, ami keresztüljuthatott az évszázados írástudatlanságon, és az 1800-as évek népmesegyűjtő mozgalma során leíródott. Eközben ugyanis rengeteg újkori esemény és kultúra hagyta lenyomatát a meséken. A Szergej által leírtakat tanulmányozva Iván felismert még

mélyebben gyökerező történeteket. Ami mostanra tündérmesévé alakult, istenekről szóló elbeszélésekből, mítoszokból eredt. Az eltűnő és visszahívandó isten, a Télmedve története egyértelműen ilyen. A Télmedvében felfedezte Tarhuntasz, a hettita időjárásisten, Zeusz, Iovis Pater és Vódan nyomait. A mesékből még mindig antik, indoeurópai ősök suttogtak. Papok ontottak vért egykor, hogy valóra váltsák a történeteket. Amit Szergej nem sejthetett, amit Lukasz atya végképp tagadott volna, és amit Iván egészen eddig nem tudhatott biztosan, bebizonyosodott: ezek a történetek is egyfajta szent könyvet alkottak, tehát megérdemlik, hogy a kutatók ekként kezeljék. Volt idő, amikor az emberek úgy tisztelték ezeket a történeteket, mint a későbbieket: Mózes és az égő csipkebokor, Ábrahám és a szeretett fia helyett feláldozható, bozótosból előbukkanó kos, a csodálatos kenyérszaporítás, a testét és vérét szeretteiért és követőiért odaadó Isten történetét. A meséknek muszáj fennmaradniuk arra a korra, amikor égető szükség van rájuk. Bárcsak felfedhetném, és megmutathatnám őket az embereknek! Nem a tudósoknak, ők csak mellébeszélnének, miután tanulmányozták és vitáztak rajta, hanem a népnek, az orosz, ukrán, moldáv és belarusz népnek, akik tévelyegnek, mert hetvenkét éven át rabul ejtette őket a vallás, amelynek istenei és papjai gyilkolászták, börtönbe zárták, becsapták és elárulták őket, amikor pedig ez a rémálomvallás megbukott, a nép új vallásként vagy a régi kereszténységet választhatta, amely évszázadokon át a cárok eszköze volt, a rákövetkező évszázadban pedig kivert kutya a kommunisták szemében, vagy a kegyetlen szabadpiaci kapitalizmust, a pénzimádatot, amely az amerikaiak szerint minden felszabadított ország államvallása kell, hogy legyen,

még akkor is, ha ők maguk nem ezt követik. Mi lenne, ha a keleti szlávok, a megszabadított rabszolgák, az Iván-mesékben lelnének rá az ősi szláv lélekre, Mozsajszki Mikola, Ilja Muromec, Szadko, a dalnok és a Télmedve történeteiből? Mielőtt a bölcs Szent Cirill államvallást adott, mielőtt a skandináv ruszok nevüket a népre és a nyelvre erőltették, mielőtt a tatárok igába hajtották és sárba tiporták őket, mielőtt irigységből és a Nyugat iránti tiszteletből újra és újra átformálták magukat, igenis volt saját lelkük. A lélek, amely ezekben a mesékben gyökerezik. Megmosolyogta gondolatait. Mivé lettem? Valami ősi szláv druidizmus prófétája vagyok? Túllihegem a dolgot, de népem tévelyeg, és a meséken át homályos emlékek suttognak régi álmokról, amelyek egykor összekötöttek minket. A népem? Hiszen amerikai vagyok. Vagy legalábbis azt hittem. Még pár hónapos kijevi tartózkodásom alatt is amerikainak éreztem magam, aki látogatóban jár régi szülőföldjén. De most, hogy Ukrajna megint elveszett számomra, úgy gondolok rá, mint hazámra, népemre; most, hogy nincs kihez oroszul beszélnem, saját nyelvemnek érzem. Elvesztettem, talán örökre, és mindössze a kéziratokat ajándékozhatom nekik, de még ebben sem lehetek biztos. Így telt el négy nap lázas készülődéssel: a gyakorlatozás kimerítette, Szergej történeteinek olvasása felüdítette, éjjelente pedig álmatlanul hánykolódott bolháktól hemzsegő ágyában, körme közé csippentve az átkozott rovarokat, szétpattintva nyomorultul kemény páncéljukat, miközben nagyszabású, elérhetetlen gondolatokat forgatott fejében. Ezért nem volt a legjobb formában, amikor felvirradt az esküvő napja, és a király személyesen ráncigálta ki ágyából,

hogy ússzanak egyet a jéghideg folyóban. Biztosan ez is valami ősi termékenységi rituálé része, csakhogy Iván inkább a fűtött, klórozott vizű medencék híve volt. Amikor ő és a király kikecmeregtek a vízből, remegve, összeaszottan és toporogva, egy tucat röhögő férfi szeme láttára, akik illetlen megjegyzéseket tettek, hogy Katyerina mekkorát fog csalódni férje összezsugorodott markolatában, először fogta föl, hogy ettől a naptól fogva nincs visszaút. A királylánnyal kötött házassága nem csak látszat, nem csak udvariasság vagy egy szép nőnek tett szívesség, aki nemrég még bajban volt. Ha leteszi az esküt, azzal megígéri, hogy a férje lesz. A nő pedig megígéri, hogy a felesége lesz. Kihordja gyermekeit. Együtt nevelik fel őket. Erre nem készült fel. De mindegy. Aki bújt, aki nem, megyek! *

Szergej Iván szobájában üldögélt, és mielőtt nekikezdett az írásnak, igyekezett pontosan felidézni Medve aranygyűrűjének történetét, mert a pergamenen már nem maradt hely tévedésnek. Iván valamerre elkószált, biztos a királlyal próbálgatta bojár vőlegényhez méltó új viseletét. Még nem lett volna illendő királyfiként öltöznie, csak az esküvő után, de a szerénység még azután is azt diktálta, hogy visszafogottan öltözködjék. Csak királlyá koronázásakor tűnik el a megkülönböztetés. Persze éppen elég meredek paraszti göncök után bojárviseletben megjelenni. Szergej élvezte az íróasztalnál töltött magányos órákat. Lukasz atya lenézte másolási tudományát, alig bízta meg munkával, ahol írástudását használhatta. Egészen mostanáig

nem is sejtette, hogy van tehetsége hozzá, de az utóbbi napok buzgó körmölése után észrevette, hogy egyre szebben, lényegretörőbben és egyenletesebben ír. Arra is rádöbbent, mennyivel gördülékenyebben fogalmaz, mint azelőtt. Visszalapozott az első lejegyzett történetekhez, és láthatta, hogy betűi hatalmasak és girbegurbák, nyelvezete ügyetlen, néha zavaros. Most sokkal kisebb betűkkel írt, mégis olvashatóbban. Csakhogy a pergamenlapok hátsó oldalán már szinte minden üres felület betelt, Szergej nem akarta, hogy küldetése véget érjen. És bár a legjobb történeteket írta le elsőként, olyan sok lejegyzendő maradt még. Amikor befejezi a munkát, mi marad? Megint az egyházi rabszolgaság. Honnan tudná Lukasz atya, mennyit fejlődött a kézírása? Újból sántikálhat ide-oda szennyvizet kiönteni, felsöpörni, hurcolászhat mindenfélét. Soha nem értette, hogy ha nyomoréksága miatt a falusiak fizikai munkára alkalmatlannak ítélték, akkor miért adták oda a papnak... aki fizikai munkára fogja. Talán mert úgy vélték, az atya alantas munkáit nem kell fürgén és jól elvégeznie. Vagy talán azt hitték, hogy az atya türelmesebb lesz Szergej lassúságával vagy ügyetlenségével szemben. Ha ezt hitték, tévedtek. Illetve, nem úgy tévedtek. A pap nem üvöltözött vele, hogy siessen, nem átkozódott, amikor kilögybölt vagy eltört valamit. De a szemében tükröződő kegyes türelem, amint elmormolt egy imát – mert természetesen ima volt, elvégre ő pap –, sokkal jobban fájt, mint mikor lehurrogták a falusi férfiak és asszonyok. Üzenet messzi földre, bebugyolálva, és még egyszer bebugyolálva, ezer évig a föld alatt. Biztos a csodák kora az, ha lehetséges efféle dolog. Még Krisztus sem ásott el üzeneteket.

Krisztusról és a mesékről eszébe jutott a talentumokról szóló példabeszéd. És az is eszébe jutott, hogy ő, Szergej lehet az a szolga, akire egyetlen talentumot bíztak, és éppen készül azt a földbe temetni. De hogyan is tehetne másképp? Ezeket a történeteket az ő népe már ismeri, aligha mutathatná meg nekik írásait, mert azt mondanák: Mind ismerjük ezeket a történeteket, Szergej, miért írod le őket? Nincs mit tenni, el kell temetni. Mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy úgy viselkedik e tekintetben, mint a lusta szolga. De talán félreértelmezte a példabeszédet. Vagy rosszra vonatkoztatja. Bárcsak megkérdezhetné erről Lukasz atyát! Odakinn a folyosón hangokat hallott, a hangok gazdái aztán elég közel jöttek az ajtajához, hogy kivehesse, miről beszélgetnek. Két férfi. – Természetesen igyekszik majd megzavarni az esküvőt. Számára ez kész katasztrófa. – Ó, nem! A gyermek érdekli. De csak akkor, ha fiú. Mit számít neki az esküvő? – Az esküvő jelent mindent. Tisztelnie kell az özvegyi jogot még gyermek nélkül is, hiszen ő maga is e jogon uralkodik a saját királyságában. – Inkább abszolút terror az, mint jog. Ugyan ki merne vele szembeszállni abban a tudatlan birodalomban? Ahhoz is nagyon kevésnek van bátorsága, hogy elszökjön onnan. – Keresztbe tesz az esküvőnek, fel kell készülnünk! – Ha te mondod. Az éberség semmibe nem kerül. Katyerina és Iván az oltalmunk alatt áll. Az Iván név női megfelelője szíven ütötte Szergejt. Még soha senkit nem hallott ilyen bántón beszélni róla. Vagy lehet, hogy igen, de ő jobban ismerte a királyfit azoknál az

embereknél, ezért jobban zavarta. – Ami a puhányt illeti, őrzése véget ér, amint elhálták a nászéjszakát. A másik felvihogott: – Már értem, miért számít neked annyira az özvegyi jog! – Egyelőre maradjunk annyiban, hogy a Trónkövetelő malmára hajtanánk a vizet, ha az esküvő előtt ölnénk meg. Utána viszont mi járunk a legrosszabbul, ha életben marad. – Olyan kétbalkezes alak! Mindenki tudja. – Beleeshet a folyóba, elsodorhatja az áradat. – Vagy lezuhanhat egy szikláról. – A saját kardjával is felnyársalhatja magát. – Az lenne csak a kétbalkezesség! Végül sátáni kacajjal távoztak. Ha Szergej valaha is járt volna a földvárban, talán felismerte volna a hangok gazdáit. Egyikük sem lehetett a király, az ő hangját ismerte. Lukasz atyát is kihúzhatja a listáról és Ivánt is. Rajtuk kívül többnyire csak azoknak az asszonyoknak a hangját hallotta még, akik imádkozni vagy gyónni jártak a templomba. Iván elleni összeesküvés, ahol az összeesküvők ismeretlenek. Valakik, akik felelősséget éreznek, hogy éberen vigyázzák az esküvőt. Tehát nem közönséges parasztok, hanem katonakorú férfiak bojári felelősségtudattal, vagy esetleg a király saját druzsinája: mindig felfegyverzett lovagok, akik királyi parancsra cselekszenek. De ha a király druzsinája szervezkedik Iván ellen, mit jelentsen ez? Vagy azt, hogy nem engedelmeskednek a királynak, vagy azt, hogy igen. Ha igen, a király gyilkos, mint hajdan Dávid; ha nem, a hatalmát veszély fenyegeti, mert emberei súlyos bűntényt szándékoznak

elkövetni az akarata ellenében. Muszáj elmondani valakinek. De mégis kinek? Iván, ha tudna is róla, képtelen lenne megvédeni önmagát, hiszen ő az egyetlen katonakorú férfi Tajnában Szergejen kívül, aki hasonlóan ügyetlenül forgatja a kardot. A királynak? Szép és jó, ha nincs beavatva, de ha mégis, akkor mi értelme megosztani vele? Hol itt egy bölcs ember? Ki mondja meg, mit tegyek? *

Lukasz atyának komoly kétségei akadtak a házasságot illetően. Csakúgy, mint a keresztséggel kapcsolatban. De ahogy Cirill is többször megmondta, egy papnak nincs joga megtagadni az egyházi szentségeket még akkor sem, ha aki fogadja őket, kétségkívül érdemtelen. Isten majd elítéli, akit akar, a mi dolgunk, hogy igyekezzünk megmenteni mindazokat, akik elénk járulnak. Az esküvőre ez különösen érvényes, és ezt a pap jól tudta, mert nem volt Tajnában olyan törvény, amely keresztény papi áldást követelt volna házasságkötéskor. A régi szokások még mindig érvényben vannak, és ha nem hajlandó összeadni ezt az idegen trónkövetelőt a keresztény királylánnyal, házasságuk anélkül is megköttetik, de őt, a papot a király és a nép ellenségének fogják tekinteni, a Baba Jagától való megszabadulásban reménykedve. Így kezdődött a kiegyezések kora. Ezer hasonló, politikai hatalommal való kiegyezést látott már Hadrianopoliszban töltött évei alatt, ahol a püspökök mindig kénytelenek voltak a város politikai és társadalmi vezetőinek kénye-kedve szerint cselekedni. Lukasz fiatal papként úgy vélte, a politikai nyomásnak engedni megszokottá és beidegződötté vált még azokban az esetekben is, amikor egy jó kereszténynek muszáj

lenne ellenállnia. Most viszont magának kellett felmérni az Egyház igényeit ezen a helyen, ahol még alig vetették meg a lábukat, és belátta, hogy sokkal fontosabb megőrizni egy királyságot, amely megóvja az Egyházat, mint hajthatatlanul ragaszkodni a becsületességhez, amely az Egyház túlélését veszélyezteti. Úgyhogy jó képet vágott a dologhoz, még azért sem panaszkodott, amiért Iván kisajátította az egyik segédjét. Az igazat megvallva, remélte, hogy a királyfi megtartja Szergejt, és ezáltal Matfej kénytelen lesz új segédet adni neki, de most lehetőleg olyat, aki nem ügyetlen, nem hülye és nem nyomorék, egyszóval nem Isten teremtményeinek megcsúfolása. Hogyan tudna bárki áhítatosan elmélyülni az imádkozásban és a szentségekben, ha minduntalan azt kell hallgatnia, ahogy Szergej szobáról szobára botladozik? Jó lenne egy kisfiú, azok soha nem beszélnek vissza, vagy ha mégis, alaposan elnáspángolja őket egyszer-kétszer, és máris észhez térnek. Az írnokot is meg lehetett verni, persze, de kevés haszna volt. A verések után soha nem gondolkodott másként. Az az ember irtózatosan makacs. Egy fatuskó is fogékonyabb a tanulásra. De legalább a fatuskók nem beszélnek vissza uruknak. Lukasz atya kilépett a kapun, hogy üdvözölje a lugasnál gyülekezőket. Régi pogány szokás ez a lomb- és virággyűjtemény. Valami olyan istent tiszteltek meg ezzel, akinek még a nevére sem volt kíváncsi. Ám minden pap jól tudja, hogyan kell kezelni az efféle badarságokat. Kijelentette, hogy a virágokkal hódolnak Isten Igéje előtt, a kimondhatatlan Fiú előtt, aki minden földi növény teremtője, és akinek Jeruzsálembe vonulásakor pálmalevelekkel szegélyezték útját. Hát, persze! Most, hogy ő befejezte a munkát, előcaplat

Szergej. Mindenesetre kibírta anélkül, hogy undorodva elforduljon. Hadd jöjjön ez az ember! Nem nagyobb teher ő, mint a lószőrből készült ing, amelyet Lukasz a ruhája alatt viselt, ahol a többi férfi vászoninget hordott. A lószőr okozta állandó kiütések és nyílt sebek sanyargatták testét Isten előtt. Ha pedig Isten ezek után úgy dönt, hogy Lukasz lelkét is sanyargatja... nos, ez az ő szent ügye. Miközben Szergej testvérre várt, a lugast díszítő nők a véleményét kérdezgették művükről. – Igen elbűvölő! Isten örvend, amiért ilyet készítettetek az ő tiszteletére. Nesze nektek! Még a megkereszteletlenek is Istent szolgálják, tudtukon kívül. – Ó! Nézd, ott a fiam! Szergej anyja kiáltott, de nem Lukasz atyának. Szinte vonszolt magával egy görnyedt vénasszonyt, és a pap felé menet betájolta neki Szergejt: – Szergej, nézd, ki jött el az esküvőre! A fiú tiszteletteljesen köszöntötte az idős hölgyet, de nem ismerte fel. – Tudod, Szergej, ő az, aki odaadta a... – A nő hangja suttogásra váltott, de Lukasz is tudta, mit mond: a vénasszony adta neki a köpenyt, amelyet Iván állítólag viselt. – Bajkeverő pletykafészek – gondolta az atya. – A királyok megtéréssel és jó példával járva elöl, egyházat alapíthatnak ugyan, de az öregasszonyok pletykáikkal és aljasságaikkal tönkretehetik az egész intézményt. Nem is baj, hogy a vén keselyű tudomást sem vett róla. Szergejre sem figyelt már a felületes üdvözlést követően, láthatóan csak bűntársnőivel, a lugas szipirtyóival akart

fecsegni. Szergej gyorsan elszabadult anyjától, és lesántikálta a maradék távolságot Lukasz atyáig. – Atyám, a tanácsodra van szükségem! – Valóban? Azt hittem, már csak Iván taníthat téged. – Én tanítom őt – morogta Szergej enyhén sértődötten. – Inkább ne vitatkozzunk arról, ki tanít kit – legyintett Lukasz atya. – Miben kell hát az én ostoba tanácsom? – Véletlenül meghallottam valamit a király házában. Két férfi azt forralja... – Szergej körbesandított. Lukasz atya úgyszintén. A vénasszony, akit Szergej anyja ideráncigált, még mindig körülöttük sertepertélt. Hallgatózik netán? Karon fogta Szergejt, és behúzta a templomba. Látta, amint a vénasszony elsétál a másik irányba, de a közelben marad. Hát, hadd hallgatózzon! Mit hallhat a falon át egy ilyen öregasszony? – Beszélj halkan, valaki hallgatózik! – dörmögte. – Hogy megölik Ivánt, atyám – fejezte be a mondatot Szergej. – Két férfi a folyosón. Arról beszéltek, hogyan álcázzák balesetnek a dolgot az esküvőt követően. – Bolondok ezek! – csóválta fejét Lukasz atya. – Várniuk kéne egy fiú születéséig. – Az özvegyi jog miatt van. Hallottad már ezt a kifejezést? – Suttogják mostanában – bólintott Lukasz atya –, de özvegyi jog nem létezik. Ez csak Baba Jaga találmánya annak érdekében, hogy továbbra is jogot formálhasson néhai férje trónjára, és megtiltsa az újabb választásokat, amelyek letennék a trónról. Baba Jaga törvényei soha nem lesznek Tajna hasznára. – Akkor talán az esküvői beszédben utalhatnál valami

ilyesmire... – Nincs olyan része a szertartásnak, amikor a pap Isten nevében figyelmezteti az egybegyűlteket, hogy ne gyilkolásszák le a vőlegényt, mivel az meghiúsíthatja a trónutódlást. – Tehát nem teszel semmit? – Azt teszem, amit tudok. De hogy megmérgezzem az esküvőt vádakkal és vádaskodással? Ez homályos ügy: két férfit hallottál, és talán félreértetted őket az ajtón és a falon keresztül. Nem tehetem, mert nem vezetne semmi jóra. – Ezért jöttem hozzád tanácsért, atyám. Mert te tudod, mit kell tenni. Szergej vidáman kibicegett a templomból. Lukasz atya lehuppant egy padra, és eltöprengett azon, amit Szergej az imént megosztott vele. Összeesküvés a vőlegény meggyilkolására. Tudhatta volna előre. Igazából számított erre – de nem ennyire korán. Valaki hazudott ezeknek a szervezkedőknek, amikor azt állította, hogy nem kell a nászéjszakánál tovább várniuk. Hatalmas lárma hallatszott odakinn. Örömujjongás. Megérkezett a menyasszony. Lukasz kiment üdvözölni Katyerinát, hogy bevezesse őt és a ruháját varró asszonyokat a templomba. – Még egy utolsó gyónást szeretnék az esküvőm előtt – suttogta Katyerina. Lukasz atya odasétált vele a templomi oltárnál elhelyezett padokhoz. A legtöbb templomban ezt a királynak és családjának tartják fenn, de Matfej király ragaszkodott hozzá, hogy idős férfiak és nők ülhessenek ide, ő pedig állva hallgatta végig a misét. Most viszont használhatták gyónásra. Leültette a lányt úgy, hogy szemben legyen a falon lévő ítélkező Krisztus-

ikonnal. – Csendesen beszélj! – kérte Katyerinát. A lány gyónása egyszerű volt és bájos, mint mindig. Lukasz atya igyekezett szenvtelen maradni gyónások alkalmával, de nehéz volt nem ítélkezni. Azok az emberek, akik hamis bűnbánatból jöttek hozzá, fárasztották, a többiek viszont feldühítették a bűnről vallott kicsinyes nézeteikkel, miközben valódi vétkeikről nem vettek tudomást. Néhányan gyónás alatt mások bűnét vallották be, persze, mindig burkoltan: arról beszéltek, hogy a harag bűnébe estek, és ezt követte annak az illetőnek a bűnlajstroma, aki kiváltotta szegény áldozatból a haragot. Kapj a fejedhez! – Legszívesebben ezt üvöltötte volna ilyenkor. De nem így Katyerina. Az ő bűnbánata őszinte volt, soha nem hibáztatott mást, csak önmagát. Lukasz atya például nagyon is jól tudta, milyen idegesítő – sőt, zavaró – tud lenni ez az Iván, de egyetlen panaszos szó nem hangzott el a lány ajkáról. Inkább meggyónta, amiért elhanyagolta ezt az alakot, és nem sietett a segítségére. Úgy beszélt, hogy már a papot is meggyőzte arról, hogy mulasztást követett el. Ez határozottan nyugtalanította az atyát, mert tisztában volt vele, hogy ő maga még többet mulasztott. Nem éppen kellemes érzés, ha a pap bűnösebb valamiben, mint a bűnt meggyónni szándékozó egyháztag. Talán éppen ezért, miután feloldozta tanácsaival, hogyan tegyen többet, nem szabott ki semmit vezeklésül. Sőt, ő is könnyített saját lelkiismeretén. Elmondta Katyerinának, hogy mit hallott Szergej, és hogy mekkora veszély leselkedik Ivánra. – De hiszen ez butaság – felelte a királylány. – Az új törvény értelmében már nincs özvegyi jog. Ha azt hiszik, hogy az

Özvegy következetesen viselkedik más esetekben, akkor nagyon tévednek. Ha megölik Ivánt, mielőtt gyermeket nemz nekem, a boszorkánynak tesznek szívességet. Így meglesz az áhított ürügy. – Talán Szergej félrehallott valamit. – Talán – suttogta Katyerina. – Tényleg fogalma sincs, kik lehetnek az összeesküvők? – Bárki lehet, de valószínűleg a druzsina lovagjai, vagy néhány bojár. – A bojárok cselszövése kevésbé tűnik valószínűnek, mivel ők elszórtan élnek uradalmaikon, szerte a királyságban, míg a druzsinnyikok mindig egy helyen találhatók, olyannyira, hogy egy összeesküvés akár egyik napról a másikra is kinőhet. Mint egy gomba. – Mit tehetünk? – kérdezte a lány. – Ha megkérem a férfiakat, hogy őrizzék, minden bizonnyal éppen az egyik cselszövőt sikerül felkérnem, hogy védje meg magától. – Én a gyakorlótéren látom a valódi veszélyt – súgta Lukasz atya. – Úgy hallom, Iván mostanság nagyon keményen edz, de baleset mindig történhet gyakorlás közben, és ki tudná bebizonyítani ennek az ellenkezőjét? Ha mondjuk a nyaka véletlenül egy kardcsapás útjába kerül. Katyerina éppen kitalált volna egy megoldást, de abban a pillanatban odakintről kiáltozás ütötte meg a fülüket. – Tűz van! Tűz van! Lukasz atya felállt, és a kapu felé indult: – Micsoda nap arra, hogy egy kis konyhai tűz elharapózzon! Remélem, nem az apád házában ütött ki! – Nem hiszem – csóválta fejét Katyerina. – Szerintem itt valahol. És csakugyan, a lángok már az ablaktáblákat nyaldosták,

odafenn a gerendák is töredezni kezdtek. A templom teljes egészében fából épült, minden vakolat nélkül, ráadásul csontszáraz volt. A tűz két-három perce gyulladhatott ki, de úgy tűnt, már most késő ahhoz, hogy kimeneküljenek az épületből. – Fussatok! – ordított Lukasz atya, miközben a kapu felé rohant. Mire odaért, és kitárta, Katyerina is felkapta a szoknyája szegélyét, és a kapu irányába terelte a templomban imádkozó idős asszonyokat. A leglassúbbat végül maga a királylány kapta fel, és cipelte ki. Csak amikor mindannyian kijutottak, akkor villant Lukasz atya eszébe, hogy értékes könyvei és a pergamenek mind a sekrestyében maradtak: – Ó, édes Istenem! – kiáltotta, amint visszabotorkált a templomba. – Ne! – sikoltott Katyerina. – Túl késő! Vissza! A király nevében parancsolom! – Mit ér ilyenkor a királyi parancs? – futott át Lukasz agyán a gondolat. Végül a tűz hatalma parancsolta vissza és állta útját, mert alig tett két lépést a templomban, mikor a tető beomlott az oltár fölött. A sekrestyének vége. Éppenhogy visszabotladozott a kapuig, de addigra a tető többi része is a tűz martalékává vált, a lángok pedig vadul utána kaptak, és felgyújtották palástját. Földre zuhant, az emberek odakint saját testükkel és ruháikkal fojtották el rajta a tüzet. Kicsit megperzselődött a haja, de ezen kívül nem égett meg. A templom viszont odaveszett: könyvei és papírjai megsemmisültek, még a palástjának is vége. Konyhai tűz nem keletkezett a templom közelében. Villámlás sem lobbanthatott szikrát. Ez nem más, mint gyújtogatás. De ki művelne ilyesmit? Mintegy válaszként a kimondatlan kérdésre, Szergej anyja felsikoltott:

– Halott! Halott! Halott! – Ki? A vénasszony – döbbent rá. Aki az erdőben élt, aki megmutatta Szergej anyjának a köpenyt, amelyről olyan félénken számolt be neki gyónáskor az asszony. Még egy azok közül, akik előszeretettel gyónták meg mások bűneit. A pap azt hitte, a nő hullája ott hever majd valahol, de olyan kis összeaszott vénasszony volt, hogy valószínűleg azon nyomban egy kupac szürke hamuvá égett, amelyet felkapott az első fuvallat, és szerteszórt. Tényleg eltűnt. A test nem volt sehol. – Én mondom, ő volt a gyújtogató! – szólalt meg az egyik férfi. Lukasz atya a hang irányába nézett. Dimitrij beszélt, a fegyvermester. – Ugyan, ki más lett volna? Nincs itt, nem égett meg, és ezt a tüzet nem a véletlen okozta. – Miért tett volna ilyet? – kérdezte Szergej anyja. – Komolyan ilyen ostoba vagy, hogy nem érted? – csattant föl Dimitrij. – Nem csoda, hogy a fiad is ilyen bárgyúra sikerült! Ki más lehetett az az erdőből jött vénasszony, ha nem maga az Özvegy? És te a házadba fogadtad! Lukasz atya magában felsóhajtott: még ez a Dimitrij sem képes kimondani Baba Jaga nevét. – Az asztalomnál ült – tiltakozott Szergej anyja. – Megtenné ezt egy gonosz boszorka? – Meg bizony, ha ezzel közelebb kerülne a templom felgyújtásához – bólintott Dimitrij. – Nincs értelme ezen vitatkozni – jelentette ki Lukasz atya. – Lehet, hogy az épületnek vége, de az Egyházat nem lehet csak úgy tűzzel elpusztítani. Ha lehetséges volna, az ördög mindenütt felgyújtaná a kereszténység bástyáit. Amit a tűz elpusztított, fáradságos munkával újjá lehet építeni.

– Így van, atyám! – helyeselt Szergej, de a pap jól tudta, miért lelkesedik ennyire a fiú. Bárminek örül, ami anyját felmenti a vád alól, miszerint ő hozta a faluba az öregasszonyt... főleg, ha tényleg az álruhás Baba Jaga volt. – Lukasz atya! – szólította meg Katyerina. – A legfontosabb kérdés, hogy elhalasszuk-e az esküvőt? – Ahogy óhajtod, Katyerina – válaszolta a pap. – Nem kerül semmibe egy másik napra halasztani az esküvőd. – Ne! – ordított fel Dimitrij. – Minél tovább várunk, annál nagyobb a veszély! Hát, nem látjátok, hogy a templomot is akkor gyújtották fel, mikor Katyerina odabent volt? Ennek az esküvőnek folytatódnia kell, hogy végre-valahára megtörjön az átok, és az Özvegy ne formálhasson jogot Tajnára! – Bárcsak ennyivel megoldódna minden... – hallották a feléjük lépdelő Matfej király hangját. Mögötte Iván loholt. Mindketten Katyerinához siettek, és Lukasz atya némi megelégedéssel nyugtázta, hogy a fiú őszintén aggódik menyasszonyáért: megfogta kezét, és aggodalmasan végigmérte, nem esett-e baja a tűzben. – Uram! – mondta Dimitrij. – Minden perc késlekedés az Özvegy malmára hajtja a vizet. Én amondó vagyok, folytassuk az esküvőt most azonnal! – Jószándékú javaslatod köszönöm – mosolygott Matfej király –, de engedd, hogy előbb szemrevételezzük a károkat. A templom kiszáradt gerendái még mindig lángokban álltak és a forróságtól meg sem lehetett közelíteni. Matfej körbejárta az épületet, szorosan a nyomában Lukasz atyával. Mikor odaértek a sekrestye egykori helyére, a pap szeme felcsillant. Talán nem minden könyve és papírja veszett oda: – Szergej! – kiáltotta. – Szergej, az Evangéliumok, amit a

király házába vittél! A kéziratok, amelyből Ivánt tanítottad! Szergej arca felragyogott, de szinte rögtön elborult, és zokogásban tört ki: – Ö, Lukasz atya! Ma reggel Iván utasított, hogy hozzam vissza a pergameneket a templomba, és így is tettem. A pap megpördült. Persze, hogy nem a fiú volt az oka, Lukaszt mégis elöntötte a teljesen igazságtalan harag: – Nem tanulhattál volna még egy napot? Iván elvörösödött: – Lukasz atya, az esküvőm napján mégis mit tanulhatnék? Gondoltuk, elhozzuk ide, mivel itt vannak a legnagyobb biztonságban. A pap nem sírt a templomtűz után, de a felcsillanó, aztán szertefoszló remény már túl sok volt neki: – Ó, Istenem! Méltatlan szolgád voltam, ha engedted, hogy az Evangéliumok a pokol tüzében pusztuljanak el! – Az Evangéliumok nem... – dadogta Szergej. – Otthagytam őket Iván szobájában, mert még olvasgatta őket. Csak az összes pergament hoztam vissza. – Akkor hát a könyv megmenekült? – Lukasz atya megindultan átölelte a sántát. – Isten áldjon meg téged, fiam! – Mégis boldog nap ez a mai – mosolygott Matfej király. – Lássuk meg a bölcsességet! – kiáltott Katyerina. – A pap sírt, de nem a templom gerendáit siratta, hanem az Evangélium Igéjét. Az Egyház az Igében rejlik, nem a gerendákban. Szavait ujjongás fogadta. A legtöbben a szívderítő mondat miatt örvendeztek, Lukasz atya pedig, akinek most egy ideig ismét parasztkunyhóban kell dolgoznia, szintén csatlakozott az éljenzőkhöz, de az ő lelkesedése Katyerina leleményességének szólt, amiért szentbeszédet tudott tartani egy templom

leégéséből és szentleckét az ő könnyeiből. Nagyon, nagyon jól vezette népét. Szégyen-gyalázat, hogy férjet kell vennie maga mellé. – Bárcsak szorgalmasabb diák lettem volna – sóhajtotta Iván szomorúan –, és nem kértem volna még meg Szergejt arra, hogy vigye vissza a pergameneket. Azzal Szergejhez fordult: – Menj, siess vissza a szobámba, és tedd biztonságos helyre az Evangéliumokat! – Erre semmi szükség – közölte Matfej király. – Ráér az esküvő után. Dimitrijnek igaza van, ne késlekedjünk! Ha az Özvegy keze van a dologban, ne hagyjuk, hogy terve sikerüljön! Lukasz atya, irány a lugas! *

A korábbi izgalmakhoz képest az esküvő unalmas volt. A háttérben, a templomrom gerendái közt még mindig ropogott, pattogott a tűz, és világvége hangulatot árasztva égtek a máglyák, mintha házasságkötésük a civilizáció alkonyán történne. Ami nincs is olyan messze a valóságtól – elmélkedett Iván. – Ezek az emberek már nem élik meg, de történetileg hamarosan eljön az idő, amikor egyesülnek a ruszok királya, a kijevi nagyfejedelem alatt, aztán a mongolok végigvágtáznak a sztyeppén, királyságokat döntenek meg, és minden az Arany Horda uralma alá kerül. Az orosz lélek halálos sebet kap ekkor, mert nem akad rátermett király, aki túlélné a szembeszegülést. Ahol az uralkodók a hódítókkal együttműködő hazaárulók, akik adókkal és hadisarccal sanyargatják a népet, ott a népnek nincs oka arra, hogy ezt a kormányzatot törvényesnek tekintse. Iván viszont megtudhatta, mitől fosztotta meg az Arany Horda a

keleti szlávokat. Ahogyan az emberek tisztelték Matfej királyt, és imádták Katyerina királylányt, ahogyan ez a két királyi fenség saját népe között szolgálatra készen, bátor vezetőként élt, fellengzés és nagyképűség nélkül, mindez örökre letűnt – de a fiú láthatta, hogy régen tényleg így volt. Egy valóban törvényes kormányzat szemtanúja lehet. Olyan vezéreket láthat, akiket ismer a nép, és ami még lényegesebb: akik ismerik a népet. Mutassatok egy cárt, aki valaha is végigdolgozta az aratást a szmerddel! Vagy egy királylányt, aki nevén szólította minden alattvalóját, és nevetve tűrte a nászéjszakát illető tréfákat! Most szerette őket, ezt a helyet. Nem úgy, mint Katyerina, aki személyesen ismerte mindegyiküket, és születésüktől fogva ismerte történeteiket is. Iván együtt, csoportként, közösségként szerette őket. Talán Marek kuzinban megvolt a valahová tartozás érzése, de Kijevben senkinél, még a zsidók közt sem volt ilyen, akik pedig mindenki másnál jobban értenek ehhez az összetartozás-dologhoz. És ha ez közösség – gondolta –, akkor Amerikában nincsenek közösségek, legalábbis ő soha nem látott ilyet. Talán a falusi élet miatt volt ennyire más? Meglehet. De megőrizhettük volna, ha értékeljük a valahova tartozás érzését, a közeli ismeretségeket. Ehelyett másfél évszázados amerikai irodalom szól a falusi élet ostorozásáról. Arról, hogy mindig mindenki beleüti orrát a másik dolgába, hogy mindig tudják, mi történik, hogy az erényességről papolók maguk is tökéletlenek, és nincs joguk ítélkezni. Szegény elitista bolondok! Utálták a közösséget, de halványlila gőzük nem volt, mennyire üres az élet, ha a közösségnek vége. És tessék: itt mindenki beleüti az orrát a másik dolgába, és ha egyszer lehull a lepel, a pletyka mérhetetlenül gonosszá tud válni. Kétségkívül itt is megvan a

szokásos mennyiségű intrika és összeesküvés, képmutatás és álszentség. De mindez elsikkad a hely szellemével szemben: hogy mindenki ismer mindenkit. Még Szergejt is. Mindenki tudja, ki ő, ami nem éppen jó dolog. De hova mehetne? Ki lenne ő máshol? Az amerikaiak imádnak felszedelőzködni, nekiindulni, újrakezdeni. De ahelyett, hogy valaki mássá, új emberré válnának, magányos, elveszett lelkek lesznek, vagy mostanában igen gyakran senkik, táplálkozási szükségleteiket kielégítő véglények... hűség, becsület és kötelességtudat nélkül. A kommunizmus pusztulásával pedig ez fog történni Oroszországban az én népemmel is. Már megint itt tartunk: hogy az orosz nép az ő népe. Különösnek találta az ortodox szertartást. Amikor Ukrajnából eljöttek, még túl fiatal volt ahhoz, hogy a vallásnak tudatában legyen. Ha ugyan a családja ismert bárkit is, aki egyházi esküvőt akart a kommunista rezsim idején. Kijevbe való visszatérése óta pedig nem találkozott senkivel, aki esküvőjét tartotta volna. Ismerte az amerikai és angol protestáns szertartást régen látott, régi filmekből. A muzsika hangja rikító, katolikus esküvőjét. Ortodox szertartásokat azonban ritkán mutattak. Lukasz atya elmondta beszédét, Iván és Katyerina is elmondták a maguk szövegét, némi súgással – legalábbis ami Ivánt illeti. Majd közös kupából bort ittak, és kész, ennyi. A tömeg ujjongott, Lukasz atya vigyorgott. Álvigyorral, hiszen nem volt boldog. És, amennyire Iván meg tudta ítélni az emberi természetet, Katyerina sem. Fellélegzett – igen, úgy tűnt, a lány végre fellélegzett. Mintha egy irdatlan nagy kő esett volna le a szívéről. Iván

viszont tudta, hogy a nőnek ez csak egy politikai okok diktálta kötelező házasság. Úgy nevelték, hogy mindvégig tudta, ezt kell tennie. De Ivánt nem. Ő mindig azt hitte, szerelemből házasodik majd, vagy legalábbis önszántából. Remélte, hogy menyasszonya büszkén ejti ki vele együtt az eskü szavait. Ezért nagyon lehangolta, hogy a nő pusztán kötelességből teszi, amit tesz: a királyért és az országért, Apuért és Istenért. Éjszaka pedig... ó, mindig erről álmodott. Lefeküdni egy nővel, aki csak népe iránti kötelességből csinálja. Miben különbözik ez a megerőszakolástól? Iván régen megpróbált Ian Fleming műveket olvasni, mert egy barátjától kölcsönkapta a Csak kétszer élsz című könyvet. A könyv elején Fleming azt írta: „minden nő imádja a fél erőszakot”. Iván csak tizennégy volt, még nem értett minden apró utalást angol nyelven, de a puszta feltételezés is olyan gonoszul hangzott, hogy nem akarta érteni. Olvasatlanul adta vissza. Hogy egy vonakodó nővel feküdjön le? A fiú abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes erre. Ez komoly különbség a nemek között, amit a nők soha nem értenek igazán: a nő megteheti, hogy csak elterül, és a dolog el van rendezve, de ha a férfi úgymond lelombozódik, akkor nem lehet alvás közben elintézni a dolgot. Alig várom az estét! Reménykedett, hogy Szergejnek van elég esze ahhoz, hogy azonnal átnyargaljon a szobájába, amint az esküvő véget ér, és elrejtse a pergameneket. Szerencsére Matfej király kettesben pusmogott Lukasz atyával, úgyhogy, ha Szergej siet, talán visszaérhet az Evangéliumokkal, mielőtt a papnak jut eszébe, hogy elinduljon a könyvért. Ravasz húzás volt ez Szergej részéről: felhasználta a tüzet ürügyként, hogy meggyőzze Lukasz atyát, ne keresse a

pergameneket. Most több idejük lesz eldugni azokat, és nem kell végighallgatniuk az atya dühkitörését, amiért elcsúfították a Cirilltől kapott értékes kéziratokat. Meglepő, hogy Szergej úgy hazudott, mint a vízfolyás. Biztosan gyakorlott hazudozó, ha ilyen természetesen megy neki, és a szeme sem rebben. Jó tudni, hogy képes erre. Jobban belegondolva, Iván sem habozott alátámasztani a hazugságot. Ennyit arról, hogy keresztények. Bár, ha már itt tartunk, jó hosszú hagyománya van a szükségből és kevésbé szükségből hazudozó keresztényeknek. Iván nem is tudott volna hirtelen olyan vallást mondani, amelynek sikerült színtiszta igazmondókat nevelnie híveiből. Talán a kvékerek egykor szókimondók voltak, de még nekik is sikerült egy Richard Nixont produkálni pár száz év elfojtott összezártság után. Szergej, ha hazudni fogsz, örülök, hogy mellettem állsz. Jól csinálod, és tudod, mely hazugságot érdemes mondani. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Vajon ki a nagyobb hazudozó? Szergej, amikor azt állította, hogy a pergamenek odavesztek a tűzben? Vagy Iván és Katyerina, akik úgy beszéltek, mintha komolyan összeházasodnának? Még kezében tartotta a nő kezét, és ez a kéz jéghideg volt. Egyikük tenyere pedig úgy izzadt, hogy kezük összevissza csúszkált egymáson. Iván szinte biztos volt benne, hogy nem Katyerináé.

9. A nászút

A kilencedik és a huszadik század közti különbségek talán sehol nem mutatkoztak meg jobban Iván számára, mint amikor elérkezett a nászéjszaka. A nyolcvanas és kilencvenes években az amerikaiak büszkék voltak arra, milyen nyíltan beszélnek a szexuális életről. Csakhogy a fiú szemében e felvilágosult amerikaiak viselkedése szinte régimódinak tűnt a trágár, néha egyenesen buja megjegyzésekhez, gesztusokhoz és mozdulatokhoz képest, amelyekkel a falusiak körülvették őt és Katyerinát, miközben a király házába vonultak. Valószínűleg nem léteztek dolgok, amelyekre rásütötték a tizennyolc karikás vagy szülői felügyeletet igénylő pecsétet, mivel hétéves kisfiúk ugyanolyan illetlen utalásokat és mozdulatokat tettek, mint idősebb rokonaik. Túl sok volt ez, pár perc elteltével már nem hökkent meg semmin. Érzéketlenné vált. Érzéketlenség: mindenki erre vágyik a nászéjszakáján. A Katyerinával kötött házasság minduntalan Baba Jaga átkának ellenszereként merült fel, esetleg stratégiai lépésként a Tajna felszabadításáért vívott, boszorka elleni küzdelemben. Mindez egy dolgot jelentett: Ivántól elvárták, hogy teljesítsen. De mit? Hogyan? Mint minden hímnemű amerikai, akibe szorult egy csepp figyelmesség, ő is sejtette, hogy azt akarják, tudjon irányítani, legyen érzékeny, de a legnagyobb bűnt azzal követi el, ha befejezi, mielőtt elkezdődne. A vígjátékokban úgy

ábrázolják, hogy csak egy kicsit rosszabb a saláta visszaöklendezésénél. A második legnagyobb bűn viszont az, ha még elkezdeni sem tudja. De talán a legsúlyosabb bűn, hogy Iván nem tudta, hogyan kéne az egésznek lezajlania. A biológiaórákon, disznóvicceken és vacak filmeken kívül ugyanis nem rendelkezett kézzelfogható tapasztalattal. Minden felmérés azt sugallja, hogy ha valaki tizenhat éves koráig nem feküdt le senkivel, akkor vagy négy végtagjára béna vagy kibírhatatlan kockafej. Iván egyik sem volt. Atlétaként normális mennyiségű randevút bonyolított le gimnáziumi évei során. Az edzések miatt az öltözőben mindig hallhatta a hencegést, milyen sokszor és mennyire férfiasan teljesítettek a többiek. Nagyon kevesen voltak, akik hozzá hasonlóan nem szálltak be az öltözői kérkedésbe, de gyanította, a nagyszájúakat és a szelídeket nem a tapasztalat különbözteti meg, hanem az őszinteség. Ha ezek a bolondok tényleg úgy viselkedtek volna a lányokkal, ahogy állították, azok miért nem omlottak a lábuk elé, és követeltek még több varázslatos kéjt a szerelem isteneitől? Nem mintha ez senkivel nem történt volna meg a gimnáziumban. De az erről szóló társadalomtudományi statisztika szemfényvesztés. Ha ezek a „tudományos” eredmények a szexuális életükről igazat mondó tizenévesektől származnak, a tudósok inkább forduljanak a csillag- vagy tenyérjósláshoz, még azok is megbízhatóbbak. Legalábbis valami effélét mondott egyszer Ruthnak, mire a lány nevetve bólintott. Ruthie is szűz volt, és nem ismert olyan lányt, aki bevallotta, hogy nem az. Voltak persze hírneves matracok és hírhedett kanok, akikről Iván is elhitt mindent, de ők a

társadalom peremét alkották, akikhez nem volt semmi köze. Ezekre évekkel ezelőtt rájött, csakhogy volt egy kis bökkenő. Az esetek felében mindezt maga sem hitte el. Az esetek másik felében viszont szétnézett maga körül, és azt gondolta: ők ismerik a titkot, ők már csinálták. Bárkit veszek el, ő már biztos elég férfival feküdt le ahhoz, hogy komoly elvárásai legyenek, én viszont tapasztalatlan leszek. Összevissza szerencsétlenkedem, ő nem élvezi, meggyűlöli velem a szexet, és napokon belül érvényteleníti a házasságot, ha ugyan be nem perel elhanyagolásért. Vagy testi sértésért. Úgyhogy nem éppen biztató, hogy Tajna összes, hat évnél idősebb lakosa mindent tud a szexről, és határozott, túlzó elképzelésekkel rendelkezik Iván szexuális teljesítményéről. Egy durva megjegyzés után, miszerint hogyan fogja tovább forgatni nyársán a királylányt, mint egy nyárson sült szopós malacot, még jobban kezdte becsülni a zsidók disznóhústól való tartózkodását. Mikor pedig a gyerekek azt kérdezgették, játszhatnak-e a lepedősátor alatt, amit erekciója támaszt ki, már szólni sem tudott. Hiszen ez csak tréfa – mondogatta magában. – Az életet ünneplik. A pogány termékenységi rítusok élnek tovább. Egy dolog azonban biztos. Ha valaki így beszélne egy esküvőről kijövet New York állam északi részén, akkor jobb, ha részeg, mert különben az életben nem hívják többé esküvőre. Katyerina mindvégig eleresztette füle mellett a megjegyzéseket. Iván először azt hitte, hogy ő is zavarban van. Persze ez lehetetlen, biztos részt vett már tajnai esküvőn. Minden bizonnyal már gyerekként kigondolt valami sikamlós tréfát, amit most üvöltve visszahall a király háza felé menet. Mert az ő szemében Ivánhoz menni hitvány kötelesség, amire

országa érdeke kényszeríti. Iván szemében viszont Katyerina ezerszer csodálatosabb, mint akit valaha is választott volna. A gondolattól végtelenül hűtlennek érezte magát, mintha eddig még nem lett volna az. Ruth szép, vonzó fiatal nő, Katyerina viszont szívfájdítóan gyönyörű, egész lénye tündököl. Az Ivánhoz hasonló férfiak nem tartják magukat méltónak arra, hogy ilyen nőkhöz közeledjenek. Igazából ilyeneknél csak nagyképű seggfejek próbálkoztak, akik azt hitték, róluk minden nő le akarja tépni a nadrágot, hogy megpillanthassa a varázsfegyvert. Ha nem ismerte volna szerepét a tündérmesékből, azt az egyet bizton tudta, hogy egy ilyen nőt csak álmában csókolhat meg. Végre-valahára – mégis túl hamar – elérkeztek Katyerina virágokkal telehintett szobájába, de vártak még néhány percet, amíg tartott az élcelődés. Iván megengedte a tizenéves fiúknak, hogy letépjék a felsőruháját, és kihajítsák az ablakon a kint rekedtek nagy örömére. Mégis tudták, hol a határ. Hozzá sem értek Katyerinához. Őt körülvették az asszonyok, akik szépítgették, a fülébe sugdostak, és időről időre szúrós szemmel néztek Ivánra, mintha az utolsó pillanatban még felmérnék, milyen kegyetlenül fog vele bánni, és tanácsokat adnának Katyerinának, hogyan türtőztesse magát a sikítva kirohanástól. Szinte hallotta, amint mondogatják: Feküdj és tűrj! Ezt ki kell bírnia egy nőnek. Aztán néma csend lett. Az ajtó becsukódott. A macskazene és taps még behallatszott az udvarról. Az emberek vártak. Ivánnak felderengett, hogy néhány kultúrában elvárták a vérfoltos lepedő bemutatását. De biztos nem a kilencedik századi Oroszországban! Vagy igen?

Nagyon nem érezte át a hangulatot. Ott állt egy szál tunikában, és beléhasított a gondolat, hogy semmiféle szexuális teljesítményre nem áll készen. Lelohadt a vágya, de úgy, hogy életében először eltöprengett: meleg vagyok? Végül is viseltem női ruhát. A nő komoran nézte. Persze, ettől még ugyanolyan gyönyörű. Csak éppen rideg. – Iván – mondta most a lány –, gyere ide, hadd súgjak valamit! Merev léptekkel közelebb lépett. Döbbenten érzékelte, hogy a közeledéstől minden megváltozott. Rögtön izgalomba jött, amit nem leplezett az egyszerű vászontunika. A nő odapillantott, aztán félrenézett... undorodva? – Bocsánat – mentegetőzött elhaló hangon, tűnődve, miért is szabadkozik. A vágy hiánya miatt szintén úgy érezte, hogy bocsánatot kell kérnie. Katyerina a szájára tette kezét, csendet intett. Halkan azt suttogta: – Összeesküvők akarnak meggyilkolni téged, amint elháltuk a házasságot. Elképesztően hamar lelohadt az a gyönge vágy is. – Azt nem tudjuk, kicsodák – folytatta a királylány. – Szergej véletlenül kihallgatta az összeesküvőket, és szólt Lukasz atyának, ő figyelmeztetett engem, én pedig azóta töröm a fejem, hogy kitaláljam, mit tehetnénk. Iván rögtön rájött a logikus válaszra: nem szabad elhálni a házasságot. Felvetette az ötletet. Katyerina felsóhajtott: – Ó, pompás gondolat! Akkor az Özvegy szabad utat kap, és

mindenkit meggyőzöl, hogy tényleg női göncök valók neked! – Rendben van, akkor felhuppanunk az ágyra, megtesszük a dolgot, utána pedig kisétálok, és felszólítom őket, hogy álljanak sorba a kivégzésemhez. Véget ér az izgalom. – Idefelé jövet végig ezen agyaltam – folytatta Katyerina, ügyet sem vetve Iván szavaira –, és egyetlen következtetést sikerült levonnom. Iván azt hitte, a lány a megoldásra jött rá. De közel sem. – Apám szemet huny efölött. A druzsina nem tenne ilyet, ha nem hinné, hogy a király óhaját teljesíti. Ebből következik, hogy nem merem Apám segítségét kérni a szöktetésedhez. – A szöktetésemhez? – érdeklődött Iván. – Ha nem háljuk el a házasságot, nem maradhatsz itt. Hát, nem érted? Ha eldöntötték, hogy meggyilkolnak, miután összeházasodunk, de még mielőtt teherbe esnék, az azt jelenti, eltökélték, hogy szembeszállnak a boszorkány átkával. Ugyanannyi okuk van eltenni téged láb alól akkor is, ha nem leszel a férjem. Vissza kell tehát juttassalak a saját világodba. – Ó, most te mondod, hogy itt az idő! Katyerina szinte felnyársalta tekintetével: – Nem én választottalak. Mindent megtettem, hogy segítselek. Tudom, hogy te is mindent megtettél, de nem volt elég. Mindketten kudarcot vallottunk, és most a népem fog szenvedni a kudarcunk miatt. Annak viszont nincs értelme, hogy te is odavesszél velünk együtt. Te nem tudtad, mit indítasz el azzal, hogy felébresztettél. Azt hitted, kiszabadítasz egy nőt a medve karmai közül. Nem érdemled meg a halált ezért, még akkor sem, ha nem királyi fából faragtak. Iván soha életében nem érezte magát ennyire értéktelennek. De legalább hazamehet.

*

Szergej áldotta az eszét, hogy az esküvő befejeztével egyenesen Iván szobájába sántikált, és eldugta a pergameneket csuhája alá. Istennek hála, a királyfi összetekerve tárolta őket. Mikor kilépett az ajtón, éppen befutott Matfej király és Lukasz atya. – Ivánnak már nem lesz szüksége erre a szobára, úgyhogy nyugodtan használhatod az új templom felépüléséig – mondta az uralkodó. – Kegyes vagy – hajolt meg Lukasz atya. – Szergej, hát itt bujkálsz! Hol vannak az Evangéliumok? Ez az egy kincsem maradt. Szergejnek lelkiismeret-furdalása támadt, amiért hazugsága ekkora fájdalmat okoz a papnak. De amilyen dühös lenne, ha megtudná az igazságot, hogy Szergej összefirkálta a pergameneket, és hogy Szergej és Iván mindketten hazudtak, nos, ehhez képest jobban megéri később a pokolra jutni. Kinek fogja meggyónni ezt a bűnt? Minden remény elveszett, minden. Ivánt pedig megölik... – Szergej! A füleden ülsz? – Lukasz atya, az Evangéliumok az asztalon vannak. Nekem ki kell mennem. – Nem, gyere be, és segíts átrendezni a szobát két személyre! – De, atyám, már két személyre van berendezve. Matfej királynak elfogyott a türelme: – Szergej, az urad azt parancsolta... Szergej már-már engedelmeskedett. De hogy a ruhájába gyömöszölt pergamenekkel próbáljon Lukasz atyának segíteni? Ez képtelenség. Valami történne, és kiderülne az igazság. Nem

teheti. Amúgy meg, Lukasz atya nem az ura. – Fenség! – szólalt meg. – Eddig nem tudtam, hogy én, aki szabadnak születtem, rabszolgává lettem. A király elvörösödött zavarában: – Nem úgy értettem, hogy te az ő... – Az én uram Jézus Krisztus, a mi Urunk – szónokolt Szergej –, és Isten végtelen bölcsességében bízva úgy érzem, sürgősen rohannom kell, kiüríteni a beleimet. Lukasz atya intett neki: – Feltétlenül, menj csak! Szergej kiviharzott. Odakint körbenézett. Hova a csodába rejthetné a kéziratokat? Arra is gondolt, hogy hazasiet anyja házába, de ezt elvetette, anyja szerencsétlen, naiv lélek, aki tudtán kívül összebarátkozott Baba Jagával. Aligha bízhatna rá ekkora titkot, első dolga lenne beismerni Lukasz atyának. Van ideje eltemetni titkát? Szergej sehol nem maradhatott egyedül, nem akadt olyan hely, ahol, ha elrejt valamit, ne bukkanna rá senki. Tegye a pergameneket egy erdei szikla alá, és reménykedjen, hogy még ott lesznek, amikor lehetősége nyílik visszamenni értük? Akkor már nyugodtan tűzbe is dobhatná őket, ha így kiszolgáltatja a pergamentekercseket az elemeknek. Iván az oka, az ő őrült ötlete volt az egész. Most más ember bűnéért fog pokolra jutni. – Légy őszinte! – unszolta magát. – Őrült ötletnek tartottad, mégis rábólintottál. És amikor írni kezdtél, belejöttél rendesen. Már nem Iván miatt akarod biztonságban tudni a tekercseket, hanem azért, mert élvezed, hogy te írhattad rájuk a történeteket.

Lehet ennél egyértelműbben megszeretni saját bűneinket? Akkor is Iván kezdte. Szergejnek lehet, hogy nincs kihez fordulnia, de Iván a királylány férje. Intézze el ő! Úgyhogy visszaindult a király házába. A folyosón hallotta Lukasz atya és a király hangját, akik még mindig Iván régi szobájában beszélgettek. Ha most kilépnek, Szergej alatt megnyílik a föld. A tivornyázók még most is daloltak, énekeltek és hahotáztak a ház előtt, de a folyosón nem volt senki. Ha Szergej hangosan bekopog, a szobában Lukasz atya és a király a kinti zaj ellenére is megneszelik, és biztosan kijönnek a folyosóra megnézni, ugyan ki kopogtat. Szergejnek nem volt más választása. Az ajtóhoz húzódott, lenyomta a kilincset, és beslisszolt a menyasszonyi lakosztályba, majd óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Vigyázva, hogy csak a falakat nézze, előkotorta a pergameneket a csuhájából. Azt hitte, hallani fogja a meglepett menyasszony sikolyát, esetleg Iván is felkiált, de csend volt. Aztán Katyerina kuncogására lett figyelmes. – Nézd, kit küldött nekünk Isten! – mosolygott a lány. – Megfordulhatsz – szólt Iván. Ott állt a királylány hiánytalan öltözékben. És Iván vászontunikában. Nem meztelenül, Hála Istennek! Egymás mellett álltak, és mindketten őt bámulták: a királylány kuncogva, a fiú döbbenten. – Elnézést a zavarásért – suttogta Szergej, és átnyújtotta a pergameneket. Iván elvette: – Hát, nem éppen ezt a pillanatot választottam volna. – Nem én választottam a pillanatot – rázta a fejét az írnok.

– A király odaadta Lukasz atyának a szobát, ahol laktál. Mivel már nem lesz rá szükséged. – Ez meg miféle összeesküvés? – kérdezte a királylány. – Azt hittem, a pergamentekercsek elégtek. Iván kitekerte őket, és megmutatta az egyik hátoldalát Katyerinának. Tudta, hogy a lány ír-olvas. Alaposabban felkészült a megkeresztelkedésre, mint ő. A kilencedik században nem az volt döbbenetes, ha egy nő olvasott, hanem az, ha egyáltalán valaki tudott olvasni. Gyorsan átfutotta Szergej pár mondatát: – A Nem tudom, mi meséje? Miért akarod ezt leírni? – Megcsóválta a fejét. – Hát, erre kellett a pergamen, Iván? – Ezek a történetek megváltoznak, mire elérik az én világomat. Senki nem fogja fel, milyen mélyen gyökereznek, milyenek voltak régen. – Hiszen ezek csak történetek – Katyerina még mindig a fejét csóválta. – Mindegy. Nem remélem, hogy valaha is megértelek téged, de sajnálom, hogy nagy bajba kevered Szergejt, amikor ez kiderül. – Miért derülne ki? – nézett Iván egyenesen a szemébe. – Ó, értem – mondta erre Katyerina. – Rendben, a szobámban őrzöm őket és a titokra nem derül fény. – Köszönöm – hálálkodott Szergej. Kezét a kilincsre tette, menni készült, de ekkor a királylány megszólalt: – Lassan a testtel! – mosolygott rá. – Cserébe szívességet kérek. – Mi lenne az? – buzgólkodott Szergej. – Kérj bármit! – Hívd ide Lukasz atyát! Mondd neki, hogy hívatom a szobámba, csak őt és téged, hogy ismét gyónhassunk, ő pedig imádkozzon értünk, hogy azonnal fiú foganjon!

– De már meggyóntál a... – Ezeket a szavakat mondd neki! – kötötte az írnok lelkére Katyerina. – Mondd, hogy én mondom. Mivel a templomtűz megakadályozta gyónásom befejezését, kérem őt, hogy jöjjön ide, és most fejezzük be! Aztán a többit, az imáról. Tedd még hozzá, hogy Iván szeretné, hogy te is kísérd el őt. Gyerünk! Szergej Ivánra sandítva bólintott, aki csak felhúzta szemöldökét, mintha jelezné, fogalma sincs, mi folyik itt, de inkább ne fürkéssze a nők gondolatait. Mivel Szergejnek minden nő megfejthetetlen rejtély volt, különösen Katyerina, akinek szépsége lehetetlenné tette, hogy a férfiak gondolkozzanak körülötte, nem állt szándékában megérteni bármit is azon kívül, amit egyértelműen parancsba kapott. Amikor Szergej visszatért most már Lukasz atya szobájába, a király még mindig ott volt. – Jó sokáig tartott – jegyezte meg Matfej. – Szerintem határozottan gyorsan visszatért – mondta Lukasz atya. – Ahogy a folyosón elhaladtam – kezdte Szergej, szemét földre szegezve, hogy az alázat álarca elfedje aznapi második aljas hazugságát –, kinyílt a menyasszonyi lakosztály ajtaja, és a királylány a következőt kérte tőlem: Menj Lukasz atyához, és mondd, hogy mivel a templomtűz megakadályozta gyónásom befejezését, kérem őt, hogy jöjjön ide és most fejezzük be. Kísérd el te is, gyóntasson meg engem és a férjemet, és adja ránk áldását, hogy első együttlétünkből fiúgyermek foganjon! Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne nézzen fel, mit szól Lukasz atya az üzenethez, a pap ugyanis azonnal érteni fogja, hogy ez hazugság. A kérdés az, vajon Katyerina vagy Szergej hazugságának tulajdonítja?

– Fenség – kezdte az atya –, engedd, hogy lányod kiöntse szívét... A felelősség terhe nehezedik rá, és talán Isten segedelmével levehetjük e terhet, hogy tiszta szívvel örülhessen e napon, amely boldogságot kell, hogy hozzon egy nő életében. – Menj csak, menj! – legyintett a király. – Bár ez számomra istenfélő badarságnak tűnik. Megáldottad már egyszer az esküvőn, nem? És miért akarja, hogy Szergej elkísérjen? – Azt hiszem – óvatoskodott Szergej –, Iván kéret engem. Talán ő is szeretne megbízni valamivel. – Különösen hangzik – mormogta a király –, hogy egy vőlegény a nászéjszakáján egy fiatalembert kéret magához a menyasszonyi lakosztályba, pláne olyasvalakit, akivel eddig egy szobában aludt. – Óvatosan öntsd szavakba gondolataidat! – figyelmeztette Lukasz atya. – Ami számodra ártatlan tűnődés, másoknak talán vádaskodás lehet. – Ugyan ki hallaná meg? – bámult rá a király. – A folyosóról bárki meghallhatja a szobában elhangzó szavakat – jelentette ki sokatmondón Lukasz atya –, ugyanúgy, ahogy ebben a szobában is meghallani a folyosón elhangzottakat. Szergej egy másodpercig azt hitte, a pap most fogja elárulni a királynak, hogy mit hallott ő aznap reggel ebben a bizonyos szobában, de nagy kő gördült le a szívéről, amikor Lukasz atya rövid időre búcsút intett a királynak, aztán kilibbent a szobából. Szergej pedig botladozhatott a nyomában. *

Lukasz atya beosont a szobába, és, amint Szergej behúzta mögöttük az ajtót, egyszerre bosszúsan, de mosolyogva nézett

Katyerinára: – Igen érdekes hazugsággal üzenni és idekéretni. Hiszen a gyónást befejeztük. – Az üzenetet nagyon is jól értetted. Azt szerettem volna, hogy idejöjj, és legyen rá elfogadható magyarázatod. – De miért kell a királylánynak egy vén pap a menyasszonyi ágynál? – Lukasz atya Ivánra sandított. – Vagy neked kell segítség? Azt csak nem várhatod, hogy én tanítsalak e téren. – Azt akarom, hogy juttasd ki innen Ivánt, és biztonságban vidd ki a házból! – Azért, mert elháltátok a házasságot? Vagy azért, mert nem? – Hagyjuk, hadd töprengjenek rajta! – mondta Katyerina. – Mi a terved? – Szergej és Iván cseréljen ruhát! Iván sántikálva elhagyja a házat, szorosan mögötted. Az arcát eltakarja a csuklya. Ugyan ki figyelne föl rá? – És azután? – Szergej és én várunk egy kicsit. Te visszajössz, hozol az írnokodnak rendes ruhát. Iván elmenekül, Szergej és én pedig előállunk, és kérdezgetjük, mi lett Ivánnal, mert hirtelen elnyelte a föld. Lukasz atya a homlokát ráncolta: – Ami csak részben igaz. – Muszáj azt hinniük, hogy a Trónkövetelő tüntette el, különben túl hamar a keresésére indulnak. – És te beleegyezel? – fordult a pap Ivánhoz. – Elmenekülsz a nászéjszakádon? – Bölcsebb, mint a vérontás. – Sietnünk kell – sóhajtotta Katyerina. – Egészen biztos,

hogy rengetegen akarták varázslattal kideríteni, hogy szűz vagyok-e még. Minél tovább húzzuk az időt, annál türelmetlenebbek lesznek az összeesküvők. Lukasz atya Szergejhez fordult: – Rád ragadt a ruha, vagy megsüketültél? Az írnok azonnal ledobta a csuháját. Összenéztek Ivánnal: mi lett volna, ha a pap akkor parancsolja ezt, amikor még mindig öltözékében rejlenek a tekercsek? Iván belebújt a ruhába, majd fejébe húzta a csuklyát. – Köszönöm, atyám – suttogta Katyerina. – Nem szeretek hazudni. – Bűn megmenteni egy életet? – pislogott Katyerina. – Talán bocsánatos bűn. Iván Katyerinához fordult: – Nem juthatok át a hídon nélküled. – Odamegyek, amint tudok. Addig bújj el! – Nem biztos, hogy odatalálok. – Kövesd a letört ágak nyomát, amit idefelé jövet hagytál. Iván megrázta fejét: – Nem vagyok vadász, nem tudom, hogyan kövessek efféle nyomokat. Katyerina láthatóan minden önuralmát latba vetette, hogy megőrizze a türelmét: – Azt csak tudod, merre van nyugat? – Ameddig fenn van a nap, igen. – És azt tudod, merre van hegynek felfelé? Iván rábámult. – Nem gonoszkodni akartam – magyarázkodott a lány. – Csak nem mindig érted minden szavamat, ezért akartam megbizonyosodni afelől, tudod-e. Muszáj, hogy megtaláljalak

odakint. – Muszáj, hogy megtalálj, ők pedig nem bukkanhatnak rám: mindezt egyazon ösvényen. Ekkor a nő kitépte három-négy hajszálát: – Kösd ezeket a csuklód köré! – utasította. – így megtalállak. Iván fél kézzel nem tudta megkötni, ezért Szergej segített neki. – Most pedig menj! – parancsolta Katyerina. – El kell játszanunk a jelenetet, még mielőtt besötétedik. Iván tett pár lépést, hogy belejöjjön a sántikálásba. – Nem jó! – csóválta fejét Szergej. – Úgy tűnik, mintha sántikálni próbálnál. Én próbálok nem sántikálni. Iván újból nekiveselkedett. Nem jól, de jobban ment. – Gyerünk! – sziszegte Lukasz atya. – Adok valami nehezet, amit cipelhetsz, az majd megmagyarázza az eltérő járást. A pap kilépett a szobából, Iván szorosan a nyomában. Befelé fordított lábfejjel sántikált. Szergej gyorsan az ajtóhoz bicegett, és becsukta mögöttük az ajtót. Aztán csak álldogált rongyos, vászonból készült alsóneműjében, amely olyan lyukacsos volt, akár egy halászháló. Katyerina nem nézett rá, ami azt jelentette, hogy már végigmérte, most pedig félrenéz, hogy ne hozza őt zavarba. – Köszönjük, hogy megőrződ a pergamenek titkát – nyögte ki végül. – Sok titkot őriz a ma este – suttogta Katyerina. – Nem ebben a szobában lenne a helyem. – Egyikünknek sem, de néha olyan helyre kerülünk, ahol meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. Szergej értékelte a szerénységet, de tudta, hogy a nő állítása

nem igaz, akár elhiszi magának, amit mond, akár nem: – Te bárhova kerülsz is, mindenhol királylány leszel. – Hamarosan kiderül. – Mit akarsz ezzel mondani? – Semmit – felelte a másik. – Ne félj tőlem! Láttam már fürdőző férfiakat, nem ijedek meg attól, hogy keresztüllátok a tunikád résein. – Én nem félek, én csak... nem nekem kéne itt lennem. – Ó, most már értelek. Nos, Iván sem tartozott ide. Balszerencse, hogy rám talált. – Nem balszerencse, szerintem nem – jelentette ki Szergej. – Ő most már a férjed. – Az az eskü semmisnek tekinthető, ha nem pecsételik meg. – Azt hiszem – folytatta Szergej –, ő sokkal jobb ember, mint gondolod. – Én úgy gondolom, hogy nagyon jó ember, de nem király. – Madarat nem foghatsz az eke elé. – Istenhez igavonó lóért fohászkodtam. Megpróbáltam azzal boldogulni, akit helyette küldött, de kudarcot vallottam. – Talán Isten ezzel azt akarja sugallni, hogy nem kell senkit az eke elé fogni. – Szergej csak ezután döbbent rá szavai kettős értelmére. – Nem mintha ő lenne az eke, te meg a föld, amelyet... izé... – Értettem – bólogatott a lány. Az ajtón halk kopogás hallatszott. Szergej kinyitotta. Egy kéz ruhát hajított be. Az írnok felkapta, visszacsukta az ajtót, és belebújt a papi reverendába. A hátulján égésnyomokat talált. Hát persze, Lukasz atya nem viselhette ezentúl a megrongálódott öltözéket. – Képzeld csak el! – mondta Katyerina. – Egy szláv pap!

– Igen, képzelem – felelte Szergej. – De nem én. – Miért nem? – Én aztán nem. – Ugyan, miért ne lehetnél? Szergej keserűen felkacagott: – Hogyan győzhetném meg én az embereket, ha arról prédikálok, hogy Jézus meggyógyította a betegeket és a nyomorékokat? Mi más bizonyíthatná jobban, hogy nincs hitem? – Jézus nincs itt. – Jézus mindenütt jelenvaló. És gyakran említett olyat, hogy „a hited meggyógyított”. – Akkor ne legyél pap – mondta Katyerina. – De ha nem pap vagy, akkor mi leszel? – Innen ered a papi elhivatottság? – kérdezte Szergej. – Azért, mert görbe lábbal születtem, Isten kiválasztott szolgájává kell lennem? – Isten mindannyiunkat szólít, hogy valamiképpen szolgáljuk őt. Talán én királylányként tudom őt szolgálni. Te pedig papként. – Gondolod, hogy szolgáltam őt azzal, hogy leírtam azokat a régi történeteket? Katyerina vállat vont: – Én ezt nem tudom megítélni. – Elmondom, én mit gondolok. Azt gondolom, Isten teremtette az összes embert, még azokat is, akik mesélték a történeteket. Tehát ezek a dolgok ugyanúgy Isten teremtményei. Illetve a teremtményeinek a teremtményei, de a lényeg ugyanaz. És ha Isten teremtette az embereket, akik kitalálták és mondogatták ezeket, akkor megőrzésükkel Isten

dicsőségére cselekedtem. – Isten teremtette a gyilkosokat és házasságtörőket is. – Szerintem ezek jó történetek. Megtanítanak minket arra, hogy szeressük a jóságot. – Vagy nagyszerű tetteket akarjunk véghezvinni – ábrándozott Katyerina. – Nos, azt hiszem, már elég időt adtunk nekik. Most jön a riasztás. Szergej összerázkódott: – Ugye, majd beszélsz te? – Persze – bólintott a lány. – Azt hiszem, ebben jó vagyok. – Azzal minden figyelmeztetés nélkül hosszan felsikoltott. Hallották, amint odakint elhallgat a tömeg, aztán pusmogás kezdődik. Ki sikoltott? A királylány? Iván bántotta? Katyerina az ablakhoz rohant, és kicsapta a zsalukat: – Hová tűnt, hol van? Nem láttátok? – Kit? – kérdezték az emberek. – A férjem! Éppen gyóntunk, Lukasz atya távozott, Iván és én beszélgettünk, és hirtelen köddé vált! Az emberek egy szemvillanás alatt felfogták a történteket, és kiáltozni kezdték az egyetlen lehetséges megoldást: – Az Özvegy tette! Újabb átok! Újabb varázslat! Katyerina zokogásban tört ki: – Hát én már soha nem szabadulok az ármánykodásától? A könnyein keresztül a tömeget pásztázta, figyelte, ki mozdul. Néhány druzsinnyik sietve kivált a tömegből, de vajon merre tartanak? Gyülekeznek valahol? Bárcsak jobban látna messzire. Kik voltak azok? A király lovagjai közül kicsoda? Kideríthetné az összeesküvők kilétét, ha látná, kik indulnak elsőként Iván keresésére. – Elháltátok? – faggatta egy öreg parasztasszony.

Katyerina bólintott: – A pap áldását adta ránk. Nem gondoltam volna, hogy az ördög a dicsfényen is áthatol! A járása alapján felismerte az egyik lovagot. Dimitrij. Egy belső hang azt súgta: Nem, nem lehet Dimitrij, a hős, a férfi, akinek királynak kéne lennie. Egy másik hang viszont azt súgta: Hát, persze hogy Dimitrij! Ki más? Ha ő benne van az összeesküvésben, akkor ez már az ő összeesküvése. Mert akkor is, ha nem ő kezdte, most, hogy benne van, már ő vezeti. Iván nagyobb veszélyben van, mint hitte. Mert szíve mélyén abban reménykedett, Dimitrij a király oldalán áll. Az is lehet, hogy Iván ellen szervezkedik, mégis a király oldalán áll. Vagy azt hiszi, hogy ott áll. Egyre jobban sírt, és egyre kevésbé kellett tettetnie. Kihajolt, és behúzta a zsalukat. Amint eltűnt az emberek szeme elől, abbahagyta a sírást: – Ki kell jutnom innen most azonnal úgy, hogy ne kövessenek! – Sok szerencsét! – csóválta a fejét Szergej. – Ebben az öltözékben úgy tudsz elbújni, mint szivárvány az üstben. – Most azt kívánom, bárcsak viselhetném a te ruháidat! – Férfiruhát? – Nem sok hasznát venném. Tajnának egyetlen papja van, és Lukasz atyaként nem tudnék átvergődni a falun. – Akkor mit fogsz tenni? – Megkérlek, hogy fordulj el, amíg átöltözöm valami kevésbé feltűnő öltözékbe. Szergej engedelmeskedett, miközben próbálta nem elképzelni, mit jelentenek a suhogó hangok, és hogy milyen látvány fogadná az adott pillanatban. Katyerina soha, de soha

nem lehet az övé, ezért nincs értelme vágyakozó gondolatoknak, amelyek úgysem teljesülhetnek be. Még keserűbb lenne az élet, ha az elérhetetlen szépségről álmodozna. – Köszönöm – suttogta a királylány. – Most már mehetünk. Szergej megpördült, és ott állt Katyerina legegyszerűbb ruhájában, amelyet aratáskor szokott viselni. Minden évben a legelőkelőbbekkel együtt ő is kévét kötött, ujjai szorgalmasan fonták a csomókat, és az írnok igen gyakran látta már szalmatörekesen és porosan ezt a ruhát. De mindegy. A nő ugyanolyan gyönyörű ebben az egyszerű rongyban, mint a fenséges viseletben. A lány kinyitotta Szergejnek az ajtót. – De az én dolgom, hogy lenyomjam a kilincset, királylány – döbbent meg a fiú. – Az uramat igyekszem kimenekíteni innen – suttogta Katyerina –, ugyan mit számít most az udvariasság? Szergej követte őt, ki az ajtón: – Akkor a házasság... – suttogta – ...mindezek ellenére... valódi? – Nem lesz más férjem – rázta a fejét Katyerina –, szavamat adtam. Abban a pillanatban robajt hallottak kintről. Üvöltözést. Futkosást. – Azt hiszem, valaki a férjed nevét kiáltozta – jegyezte meg Szergej. Katyerina megállt keresztet vetni: – Szűzanya, szárnyas sarut adj! – suttogta. Aztán felkapta a szoknyája szélét, és végigsietett a folyosón, át a nagytermen, majd ki a kapun.

*

Iván úgy vélte, minden a legnagyobb rendben. Lehet, hogy Lukasz atya a vallással kapcsolatban merev, és nem érti a tréfát, de ha politikáról van szó, rugalmasnak bizonyult. Miért is lepődött meg? Nem véletlenül virágzott a kereszténység Európa barbár királyságaiban: a misszionáriusok értettek ahhoz, hogyan tegyék hasznossá magukat, hogyan kötelezzék le a királyokat. Katyerina azt kívánta, mentse meg varázslat útján szerzett, ostoba férje életét? Rendben, a pap eljátssza a szerepét. Nyugat felé indultak a falun keresztül, az erdő azon csücskébe, ahonnan a nő először mutatta meg neki a falut. Mellettük egy-két kisgyerek rohangált, a papot kérdezgették, a nevét kiáltozták. Sokan odaintegettek nekik. Egy taknyos, koszos kislány viszont nem Lukasz atyára figyelt, ő egyenesen Ivánhoz szaladt, a csuháját húzogatta, mellé szegődött. – Mi baja a lábadnak? – kérdezgette. Iván nem kívánt megmukkanni. Nem akarta, hogy bárki meghallja, ő nem Szergej. A kiejtése nem rossz, de nem úgy beszélt, mint akinek ez az anyanyelve. Az ősszláv semmiképpen nem az. – Azt kérdeztem, mi baja a lábadnak! Lukasz atya sietett a segítségére: – Születésétől fogva görbe a lába. – Szergej lába görbe, de ő csak tetteti! – sivította hangosan a kislány. – 0 Szergej. Most pedig hallgass, és iszkiri a dolgodra! – Ő nem Szergej – csóválta a fejét a kislány. – Szergej mindig Harmatcseppnek hív, és kéri a tündéreket, hogy ne

cseréljenek ki egy szörnyszülöttre. Iván csendben átkozódott magában. Erre igazán nem készülhetett föl. – Azért nem beszél hozzád, mert némasági fogadalmat tett – magyarázta Lukasz atya. Iván hálás volt a hazugságért. Most már mindenki pokolra jut: végtére is, ki nem hazudott ma? Rendes dolog volt Lukasz atyától. – Nem is! – kiáltott a kicsi. Körbe-körbe rohangált, és minden arra járó falusinak odakiabálta: – Az új férfi Szergej ruháját viseli! Az új férfi Szergej ruháját viseli! *

A nép felfigyelt. De nem a néppel volt gond. A druzsina lovagjait akarták elkerülni. Iván ugyan egyet sem látott útjuk során, de csuklyával a fején, tekintetét a földre szegezve amúgy sem élvezhette a kilátást. Lukasz atya megszaporázta a lépteit, Iván pedig hallotta, amint a felnőttek is kérdezgetni kezdik: – Ő tényleg Katyerina férje? Tényleg az új férfi? Mit csinál? Hova megy? – Néhányan még oda is kiabáltak Lukasz atyának: – Ki az ott veled, atya? – A pap erre csak még gyorsabban szedte a lábát. Aztán hirtelen megtorpant, Iván beleütközött. Lukasz atya alig hallhatóan suttogott valamit, és Ivánnak beletelt egy kis időbe, mire megértette, mit motyog: – Szégyen a futás, de hasznos. – Mi? Lukasz atya most már sokkal hangosabban válaszolt: – Le a csuklyával, fel a csuhával, és futás, te bolond!

Iván hátralökte a csuklyát, és Dimitrijt látta feléjük csörtetni két másik druzsinnyikkal, fegyverrel a kézben. – Ő az, a betolakodó! – üvöltötte az egyik. – Megfutamodik! – Cserbenhagyja Matfej királyt és Katyerina királylányt! Iván azonnal rádöbbent, hogy ezzel jó előre próbálják igazolni szomorú kötelességüket: az áruló meggyilkolását. Rohanni kezdett az erdő felé, de belebotlott a csuhába, és hasra esett a fűben. Azonnal felpattanhatott volna, de Lukasz atya segíteni igyekezett neki: megragadta a ruhát, és rossz irányba rángatta. A fiú nem talált támasztékot, hogy föltápászkodjon a földről, a papnak pedig nem volt annyi ereje, hogy egyedül felrángassa. Végül, mikor már a léptek dobogása közvetlen közelről hallatszott, Iván egyszerűen felemelte mindkét karját, és kicsusszant a ruhából, a vászon fehérneműből, mindenből. Ugyanolyan meztelen lett, mint ideérkezése napján. De most magasról tett a dologra. Legalább volt rajta bőrcipő: ezúttal sokkal gyorsabban futhat, nem fogja minden kavics és ág agyonszurkálni a talpát. – Nézd ezt a gyávát! – kiáltotta az egyik lovag. – Most aztán lehullt a lepel, Lukasz atya kitépdeste a tollait! Lehet nyársra tűzni! – bömbölte Dimitrij. Jókedvük egy csapásra elpárolgott, mikor látták, hogy Iván kétszer olyan gyorsan fut, mint bármelyik, futáshoz nem szokott lovag a nehéz fegyverével. Jóval előttük érte el az erdőt. Még szerencse, hogy nincs náluk íj – elmélkedett Iván. Három méterre a fejétől nyíl fúródott egy fatörzsbe. Ezek szerint van velük íjász. De célozni nem tud. Iván ide-oda szökellt az erdőben, ügyelve arra, hogy minél

több fatörzs legyen közte és üldözői közt. – Az erdőben nem juthat messzire! – dörögte Dimitrij. – Hozzátok a kutyákat! A lárma nem csitult, hallott valami motoszkálást maga mögött az aljnövényzetben, de mást már nem tudott kivenni a távolból. Talán a király lefújja az üldözést, mielőtt túlságosan elragadtatnák magukat – gondolta, miközben az ágak ismét húsába vágtak, szinte ostorozták. A fák között nem tudott teljes sebességgel futni, de ami még rosszabb, fogalma sem volt, merre tart. Katyerina nem egyenes úton vezette őt ide, és egyébként is, visszafelé minden máshogy néz ki. Hegynek fel vezetett az út – ehhez hozzászokott napi kocogásai során Tantalusban. A jövőben viszont, ha erre akar gyúrni, pucéran kell futkosnia, nyomában két segéddel, akik minden percben pálcával vagy vesszővel rásuhintanak. Vajon lehetne ebből olimpiai sportág? *

Katyerina hatalmas felfordulást talált odakinn: mindenki nyugat felé loholt és azt kiáltozta, hogy a férj elmenekül. Ő viszont nem csatlakozott az üldöző tömeghez, hanem kerülő utat választott a házak között, és jóval délebbre lépte át az erdő határát, mint Iván. Szergej csak nézte, ahogy távolodik: nem tudta tartani az iramot, és nem is igazán állt szándékában. Mindez már nem rajta múlik. Mégis kíváncsi volt, úgyhogy végigsántikált a főutcán, és összetalálkozott Lukasz atyával, aki mogorván baktatott visszafelé: – Ostoba dolog történt – sóhajtotta a pap. – Az általad

Harmatcseppnek hívott taknyos képű vadóc észrevette, hogy nem téged rejt a csuha, és nem volt hajlandó befogni a száját. – Harmatcsepp? – döbbent meg Szergej. – Harmatcsepp rég halott. Meghalt még kilencéves koromban. Lukasz atya az írnokára bámult, aztán teljesen más kifejezés jelent meg arcán. Félelem? Az kizárt: a pap nem félhet. – Ne törődj most ezzel! – legyintett Szergej. – Elvégre tudjuk, hogy az Özvegy úgy bánik velünk, mint a juhokkal: megnyúz vagy megnyír, ahogy kedve tartja. – De egy ekkorka kislány? – kérdezte Lukasz atya zavartan. – Igen, igen – nyugtatta Szergej. – De nem ő volt. Nem támasztotta fel, Lukasz atya. Mondom, hogy az Özvegy volt. – A kislány alakjában? – Miért ne? Vénasszonyként jelent meg, mielőtt ma délelőtt felgyújtotta a templomot – érvelt Szergej. – Holtan akarja látni Ivánt, és addig próbálkozik, amíg ki nem belezi és meg nem süti nyárson. – Jaj, ne gyere már megint azokkal a mesékkel, hogy megzabálja a foglyait! – dörmögte Lukasz atya. – Úgy hírlik. – És ki híreszteli? – kiáltotta a pap. – Ki látta, hogy megeszi őket? Ezeket viszont kiköpte! – harsogta, és odanyújtotta Szergejnek a csuhát és az alsóneműt, amelyet Iván viselt. – Most már visszakaphatod. – És Iván mit visel? – pislogott Szergej. – Amit Ádám az Édenkertben – felelte Lukasz atya. – Amit Noé viselt, amikor részegen a sátrában feküdt a vízözön után. Amit Dávid viselt, mikor győzelmét követően ujjongva táncolt az utcákon. – Meztelenül jövünk a világra – sóhajtott Szergej áhítattal –

, és meztelenül hagyjuk el. – Hát – mondta Lukasz atya –, legalább cipő van rajta. Szergej átvette az öltözéket: – A csuha tényleg az enyém. De a vászonnemű az övé. – Teljes sebességgel rohan az erdőn keresztül – morogta Lukasz atya. – Nyugodtan menj utána, és add át neki! – Ezzel sarkon fordult, és elindult a király háza felé. Lukasz atya tréfált, de Szergejnek szöget ütött fejébe a gondolat. Persze Ivánt követni semmi értelme, hiszen a fiú rohan, és le akarja rázni üldözőit. A királylány azonban senkit nem akar lerázni: ha összefut egy druzsinyikkel az erdőben, őt nem fogják bántani, és még mindig védi a varázslat, amely megtörte Baba Jaga átkát, úgyhogy Katyerinának semmi oka félelemre. Szergej letért az útról, és addig bóklászott a házak között, amíg meg nem találta a helyet, ahol a királylány belépett az erdőbe. Elég követhető ösvény volt, nem is tért le róla. Még csak nem is sietett. Amikor a találkozóhelyen Katyerina megpihen, ő nem sokkal lesz lemaradva. *

Már szinte besötétedett, és bár világított a majdnem teli hold, az erdő aljáig nem nagyon hatolt le a fény. Iván reménytelenül eltévedt, viszont már jó pár órája nem hallott kutyaugatást vagy férfiak kiáltozását, úgyhogy viszonylag biztonságban volt. Hacsak Baba Jaga nem küldi vissza a medvét, hogy ismét próbálkozzon. Vagy ha nem zúg le egy sziklán a sötétben. Ha nem ficamítja ki a bokáját, és hal bele a civilizációba való visszakúszási kísérletébe. A civilizációba? Kortárs szemmel nézve Tajna is az.

Karddal felfegyverzett férfiak, akik simán, büntetlenül megölnek egy másik embert: ez annyiban civilizáció, mint a kábítószer-kereskedők birodalma. Mi a különbség Dimitrij és egy orgyilkos között, aki Uzival öl? Ez így nem korrekt. Dimitrij másik korban él. Ha 1992 Amerikájában el akarná távolítani Ivánt a képből, ügyvédet szerezne, és beperelné. Kijevben, az I970-es években feljelentette volna a KGB-nél. Tajnában pedig kardot ragadott, mert az itteni férfiak így rendezik vitás ügyeiket. Miért feltételezem a legjobbat arról, aki meg akar gyilkolni? Menjen a fenébe! Törje ki ő a bokáját, zuhanjon le ő a szikláról, zabálja meg őt a medve! Vegye el ő a királylányt, és legyen ő a király! Ha már itt tartunk, Dimitrij valószínűleg pontosan ezt forgatja a fejében! Jobb férj lenne belőle. Egészen biztos, hogy az ő keze van a dologban. Ha most kipurcannék, azzal tenném mindenkinek a legjobbat. A francokat! Nekem rossz lenne, és akármilyen önzőén hangzik, én élni akarok. Sőt, haza akarok menni. Az ösvény egyenesen vezetett, de Iván balra fordult, és lecsusszant egy elég meredek lejtőn. Miért csináltam? – tűnődött. – Miért választottam ezt az utat? – Ekkor jött rá, hogy az elmúlt órában nem a legjárhatóbb úton haladt, mint addig, hanem egy viszonylag egyenes vonalon... ...Katyerina felé! A csuklójára kötött hajszálak. Szólította. Tudhatta volna, hogy a lány figyelembe vette az ő nem létező nyomolvasási képességeit. Hamarosan már az „ösztöneit” követve ért egy széles, tökéletesen kerek, holdfényes tisztásra, amelynek közepén gödör tátongott, annak a közepéből pedig emelvény nőtt ki. Katyerina

ott várta a holdfényben. Iván körbenézett, és megbizonyosodott róla, egyedül vannak. – Sehol senki – suttogta a nő. – A hely mindenki előtt láthatatlan, minket kivéve, mert a két híd a miénk. Még az Özvegy sem látja, pedig ő tett ide, és ő tette ide a medvét is, hogy őrizzen. Ha ő nem nézhet be ide, ki más találna rám? Iván viszont nem figyelt. Igyekezett nem szégyenkezni meztelensége miatt, de azután elnevette magát igyekezetén. Hiszen most már nincs mit takargatnia előtte. A királylány nemcsak hogy látta már őt meztelenül, de egyben a felesége is. Már majdnem odaért hozzá, mikor mozgásra lett figyelmes a nő mögött, az erdő legszélén. – Ha ez rejtett hely – suttogta –, akkor ki van ott? A nő riadtan fordult meg: – Gyere elő! – kiáltotta. – Mutasd magad! Árny lépett ki az erdőből, egy különös, imbolygó járású lény. Aki a holdfénybe érve Szergejjé változott. Iván boldogan felkiáltott, de Katyerina bosszúsan kérdezte: – Hogy találtad meg ezt a helyet? – Követtelek – felelte az írnok. Iván felnevetett: – Ennyit arról, hogy ez rejtett hely. – Pedig az. Szergejnek biztosan jogában áll itt lenni. Iván megvonta a vállát: – Én aztán nem értek ezekhez a dolgokhoz. – Már itt sem vagyok – suttogta Szergej. – Csak elhoztam ezeket Ivánnak – azzal átnyújtotta a korábban a fiú által viselt gyapjúruhát és vászontunikát. – De ez a te ruhád – mondta Iván.

– Én nem vagyok meztelen. – Akkor legalább egyezzünk meg! – kérte Iván. – A saját ruhád maradjon a tiéd, én pedig felveszem, amiben Lukasz atya majdnem megégett reggel. – Ezzel belebújt a tunikába. Az anyag dörzsölte felhorzsolt mellkasát és combját, sebei égtek, ahol a vászon hozzáért. De olyan jó érzés volt ismét ruhában bújni! – Köszönöm, Szergej. Ezalatt Szergej is levetette Lukasz atya kiselejtezett öltözékét, amelyet Iván kapott fel. Füstszaga volt. Égett, orrfacsaró gyapjúszaga. Gyapjú-, tűz- és még valami. Lószőr! Lószőr van a ruhába varrva? Nem, persze hogy nem. Lukasz atya lószőrből készült inget viselt. Azok vezekelnek így magukban, akik attól tartanak, nem elég alázatosak. Ivánnak tetszett, hogy a pap legalább ismeri legsúlyosabb bűnét, és igyekszik tenni ellene. Szergej belebújt a saját ruháiba, és láthatóan nagyon örült nekik. A komédiának vége. Mindenki visszatér oda, ahova tartozik. Ivánnak fogalma sem volt, mit fog mondani erről Amerikában. Vagy Marek kuzinnak. Elmentem futni, elvesztem pár hétre, és itt vagyok... Pár hétre? Tizenegy évszázad telt el, ameddig Katyerina az emelvényen feküdt, de Tajnában csak pár hónap. Ha ezt az arányt vesszük, az itt töltött pár hét egy évszázad vagy még több is lehet. A családja nincs sehol, a világ pedig úgy megváltozhatott, hogy ő már nem képes benne élni... Kapd össze magad! Ne fesd az ördögöt a falra! Az emelvény elvarázsolt hely. Az idő szabályai lehetnek azonosak vagy kifürkészhetetlenek. Nem tehetsz ellene semmit. Katyerina megfogta a kezét. Azonnal megjelent az

emelvényre vezető híd, a nő hídja. Átvezette rajta. Szergej tátott szájjal bámulta őket. – Hogy csináljátok? – kérdezte. – A levegőben jártok? – Van itt egy híd – válaszolta Iván –, de csak Katyerina láthatja. Katyerina, és akit ő kézen fog. – És hova mentek? – kíváncsiskodott Szergej. – Haza – felelte Iván. – Én hazamegyek, Katyerina pedig visszatér hozzád, és... – Eszem ágában sincs – szólt közbe a nő. Elérték az emelvényt. Katyerina nem engedte el Iván kezét. – Mit jelentsen ez? – döbbent meg a fiú. – Veled megyek – suttogta a lány. – De nem teheted. – Ugyan miért nem? Fogd a kezem, és vezess át a másik hídon! – A népednek szüksége van rád. – Ha maradok, cserbenhagyott feleség leszek, elhálatlan házassággal. A Trónkövetelő napokon belül ellenünk vonul. Ám ha veled megyek, feleség leszek, aki elutazik ifjú férjével. Találgassa csak a vén hárpia, hogy elháltuk-e, és mikor a házasságot! – Nem értelek! – kiáltotta Szergej. – Itt hagynál minket, királylány? – Elutazom a férjemmel, meglátogatni a szüleit – válaszolta Katyerina. – Mit mondjak a többieknek? – Mondd nekik ezt! Nem titok. Mondd el mindenkinek! – És a tisztás? Megmutathatom nekik ezt a tisztást? – Nem – felelte Katyerina. – Mondd nekik, hogy elvarázsolt, ezért az én útmutatásom nélkül nem találnád meg újra!

– Pedig könnyedén megtalálom. – Efelől kétségem sincs – bólintott a nő. – Ám ha azt mondod nekik, hogy elvarázsolt, elhiszik, és nem nyaggatnak tovább. – Tehát... hazudjak? Katyerinából kitört a nevetés. Ivánból úgyszintén. Szergej zavartan mosolygott. Tetszett nekik a tréfa. – Jó barátom voltál – mondta végül Iván. – Te is nekem – válaszolta Szergej. – De mi legyen a pergamenekkel? Hova rejtetted őket, királylány? – A szobámban vannak. A rongyosládámban, ahhoz férfi nem érhet. Szergej inkább nem gondolt bele, mire használják a nők azokat a rongyokat. – De amint tudod – folytatta a nő –, szedd ki és hozd el őket ide! Erre az elvarázsolt helyre. Szergej összerezzent a gondolattól, hogy a nő intim dolgai közt turkáljon. De ez a küldetés jót is jelentett. – Akkor hát visszatérsz, ugye? – kérdezte. – Igen – felelte Katyerina. – Ha tudok. – És te, Iván? – Minek? – kérdezte a fiú. – Nem vagyok ebbe a világba való. Erre Szergej nem tudott mit mondani. Katyerina sem. – Mindegy, a lényeg az – mosolygott Szergej –, hogy remélem, visszatérsz! – Talán – mondta Iván. – Talán annyi időre, míg kideríthetem, hol vannak elrejtve az eldugott kéziratok. Hogy rábukkanhassak a saját világomban. Szergej ezt még most sem fogta föl. Megrázta fejét, és figyelte, amint Iván az emelvény széléhez megy, aztán kilép a

semmibe. A fiú eltűnt. Ahogy rálépett a láthatatlan hídra, eltűnt. És egy pillanattal később, ahogy a királylány követte, ő is eltűnt. Szergej megbabonázva bámulta hűlt helyüket egy darabig. Komoly varázslat működik errefelé. Nem a falusi, hétköznapi varázslatok és átkok, amelyek az esetek felében úgysem sikerülnek. Két embert eltüntetni a holdfényben – elgondolkodtató. – Ha ilyen varázserőm lenne, nem számítana, hogy fél lábamra nyomorék vagyok. Egy röpke pillanatra elképzelte, amint farkasszemet néz Baba Jagával, alattuk két óriási hadsereg, ők pedig két méterre egymástól állnak egy hatalmas kőszirten. A nő felemelné a kezét, érthetetlen szavakat mormogna, megátkozná, de ő felnevetne, egy legyintéssel kivédené a szánalmas próbálkozást, és kimondaná a varázsszót. Nem, nem is szót. A levegőbe írná a mágikus jelet, amelytől a nő rémült, összezavarodott, gágogó libává változna, a levegőbe emelkedne, és valami megmagyarázhatatlan okból örökké vágyódna dél felé... De ez egy álom, méghozzá bolond álom! Szergej most Isten szolgája, akinek semmiféle hatalma nincs, egyet leszámítva: bír az engedelmesség adományával. Néhány percig viszont nagyszerű események részese volt. Nagy kalandoké. Ott vannak a vele egykorú ifjak, akiknek mindkét lába egyforma, akik hibátlanul járnak, akiknek a tartása is egyenes... egyikükben sem bízott meg a királylány és a férje, hogy itt álljon mellettük. Egyikük sem kapott olyan feladatot, hogy jegyezze le az összes régi mesét, hogy egy másik helyen és időben tovább élhessenek. A jövőben Ivánhoz hasonló emberek fognak élni. Valamikor, ezer év múlva, ezt mondta a fiú. Abban a világban

egy férfi megélhet olvasásból, írásból, beszédből és gondolkodásból. Abban a világban egy hozzám hasonlóból lehet valaki, nem csak egy idegen pap mosogatófiúja. Sarkon fordult, és elsétált a gödörtől azon az ösvényen, amelyiken jött. Hűvös éjszaka volt, elfáradt. Mikor visszajut, kérdezgetni fogják. Nem tagadhatja le, hogy részt vett a szökésben Iván az ő ruháit viselte, ő pedig azokban tér most vissza. Dimitrij azonban nem fog rá kezet emelni. Hiszen nem becsületes dolog megütni egy nyomorékot. Szergej pedig nem a maga ura. Mit tehetett volna azon kívül, hogy engedelmeskedik? Őt nem hibáztathatják. Lesz, aki a maga szerény módján valamiféle hősként tekint majd rá. Hiszen ő volt az, aki tanúja lehetett Iván és Katyerina eltávozásának a másik világba. Baba Jaga Rosszkedvűen ért haza. Medve számított erre, és volt annyi esze, hogy nem ment haza az első néhány órában. Amikor végül úgy döntött, hogy biztonságos, mert abbamaradt a vonyítás, a madarak is normálisan repültek és a farkasok sem nyüszítettek többet, visszacammogott a kastélyba, és bement felesége kellemes, fűtött házikójába – ahol most még melegebb volt, mert Jaga rengeteg bútort vert szét és hajított a tűzre. – Ne pazarolj! – förmedt rá Medve. – Kuss! – Ma vénasszony voltál, és felgyújtottál egy templomot, aztán kislány lettél, és elérted, hogy üldözés kezdődjék, aztán mindebből mi sült ki? Semmi.

– Eltűnt! – rikoltotta Baba Jaga. – A varázserőm nem hat rá! Mit tettek azok a némberek az átkommal? Hidat emeltek a fiú világába. Hidat emeltek, és átmentek rajta! – És most mihez kezdesz? Eltűnt. Mi akadályoz meg Tajna elfoglalásában? – Az akadály éppen az, hogy nem halt meg. Nem halt meg, és ezt mindenki tudja. Elmennek, gyereket csinálnak ott, ahol nem éri el őket a hatalmam, és visszajönnek egy örökössel. Ha pedig támadok, az egész kijevi liga összefog ellenem, te elárulsz, és ez nem igazság! Baba Jaga mindig azt mondogatta, hogy ez nem igazság, de Medve szerint elég korrektül történtek a dolgok. Senki nem kapta meg, amit akart. Baba Jaga nem kapta meg Tajnát, de Katyerina sem. Egyenlően szenvedni – mi lehetne ennél igazságosabb? – Ilyen könnyen nem menekülhetnek el! – tajtékzott Baba Jaga. – Ó! – Követem őket. Bárhonnan pottyant is ide a fiú, bejutok oda, és megtalálom! – Azért csak óvatosan! – figyelmeztette Medve. – Nem tudhatod, miféle varázslók várnak rád azon a földön. – Ha ő mintapéldánya annak, ami abban a világban vár, nincs mitől félnem. – Ha odajutsz. – Ha azok a kotnyeles jótevők képesek voltak a fiú világába ösvényt varázsolni, akkor nekem is menni fog. Kell hozzá egy kis utánajárás, de kiderítem. Amúgy meg, ismerem a lány illatát. Bárhová tudom követni. Időben és térben, bárhol van, számban érzem az ízét. Megeszem azt a kis szukát reggelire.

Medve ásított. Annyiszor hallotta már ezt. – Igenis megeszem! Ne hidd, hogy nem! – Nekem mindegy – közölte Medve. – Sajnos minden bizonnyal itt leszek még, mire visszajutsz. – Nem tart soká – mormogta Baba Jaga. – Kiderítem, hova mentek, találok egy odavezető utat, és egy héten belül visszahozom a lányt. Akkor aztán zabálhatsz nőhúst. Hogy tetszik az ötlet, csodaszép Mackóm? – A hal jobb, de a konyhai dolgokba nem szólok bele. – Nagyon vicces – morogta Baba Jaga. – Mintha szoktam volna főzni. – Mintha bármiben is megbíznék, amit elém teszel – dörmögte Medve. – Néha azt teszed – mosolygott Jaga. – Mindig megmérgezel. – Ha megmérgeznélek, nem tudnád meg, mert feldobnád a mancsod! – Csak egy icipici mérget adsz. Minden átkozott alkalommal, valami új főzet vagy por formájában. Soha nem tudom, hogy most éppen vérhas, fejfájás, impotencia vagy priapizmus következik. – Úgy beszélsz, mintha egyfolytában csak bántanálak. – Miért, mi mást teszel? – kérdezte Medve. – Azt hiszed, nem tudom, miért nem öltél még meg? Hogy azért vagyok még mindig veled, hogy elvégezzem a dolgaidat? Például, hogy körbe-körbe futkossak egy gödörben ezer évig! Hogy megvakuljak fél szememre! – Azt a fiú tette. Őt vacsira szolgálom fel neked. – Csak azért nem öltél meg már ezer éve, mert nem tudsz! – Azért nem, mert szeretlek. Az, hogy elvarázsoltalak, nem

csak rosszat hozott neked. Hiszen szereted a beszéd képességét. – Az isteneknek nem kell beszéd. Csak kívánniuk kell, és az övék minden. – Persze... – Leigáztál, használod a képességeimet, de még utálni sem tudlak érte, mert valahányszor arra gondolok, mekkora haragot kellene éreznem, lényemet átjárja a tűz, a szenvedély és a vágy a te nyomorult, nyeszlett, nyamvadt tested iránt. – Költőnek kellett volna menned, olyan szépen beszélsz. – Gondoltam, tudatom veled, hogy már rég rájöttem. – Elég sok időbe telt, de végül is medve vagy. – Szerintem már jóval ezelőtt rájöttem, csak adtál valamit, amitől elfelejtettem. – Az emlékezet megbízhatatlan – vágta rá Baba Jaga. – Szeress, Kismackóm! – Ó, azt teszem – szólt Medve. – Keserű szívemből szeretlek. – Ígérd meg, hogy hiányozni fogok, amikor elmegyek abba a világba, ahol Iván és Katyerina bujkálnak előlem! – A lepedőn fogom szimatolni az illatod, és megőrülök majd érted. – Akkor adj egy csókot! És gyere az ágyba! Észrevetted, hogy azt nem hajítottam tűzre? Beláthatod, hogy szeretlek. Medve előre-hátra ingatta busa fejét: – Az ágy nem égett el, nem, nem. – Akkor égessük el most! Rakjunk máglyát szenvedélyből! Sok nő diadalmaskodott már az ágyban, de én... én megszelídítettem egy medvét! Lefeküdtem a téllel, és felhevítettem! Medve fölmorrantott, de engedelmeskedett a parancsnak.

10. Régi istenek

A varázslatokban mindig van szimmetria és egyensúly, ezért Katyerina tudta, mi várja, mikor lelép a láthatatlan hídról Iván szülőföldjére. Semmit nem lehet a hídon átvinni, csak az adódik vissza, ami azelőtt az ember tulajdonában volt. Természetesen a tűzmarta papi ruha eltűnt Iván testéről, helyette előtűnt az öltözék, melyet azon a végzetes napon viselt, amikor átküzdötte magát az elvarázsolt emelvényre, és csókjával felébresztette Katyerinát. Ő pedig egész testén érezte az esti hűvös fuvallatot, mert ruhája eltűnt, és nem bukkant fel helyette semmi, mivel itt még nem járt, és nem volt öltözéke. A szégyenérzettől egy pillanatra elakadt a lélegzete. Igaz, hogy Iván a férje, de mivel nem szereti, és soha nem közelít felé férjként, nem érezte, hogy palástolnia kéne döbbenetét, amiért pucéran áll a férfi előtt. A női meztelenség érték, óvni kell, amíg férjének nem adja ajándékként. Vagy, ebben az esetben népének, mert végül is értük teszi mindezt. Esküt tett ennek az idegennek, átjött ezen a hídon, most pedig felfedi meztelenségét bárki előtt. Iván nevetett. Most úgy utálta, amiért kineveti. – Ó, haragszol? – csodálkozott a fiú. Katyerinának nem tetszett a gúnyos hangnem, ezért hátat fordított. – Nem rajtad nevettem – mondta Iván. – A sorson. A sors... – elgondolkodott a szón – fintorán.

Nem. 0 nem fogja takargatni magát előtte, neki semmi oka szégyenkezni. Szembefordult Ivánnal, de a karjával azért eltakarta mellét: – Meztelen vagyok, te pedig kinevetsz – mondta. – Most nem nevetek – mondta Iván. – Gyerekes dolog durcáskodni. Te kinevetted az én meztelenségem. – Nem is – feleselt a lány, bár amint kiejtette száján a szavakat, már nem tudta biztosan, igazak vagy sem. De miért ne kacagta volna ki? – Te férfi vagy. A férfiak akkor meztelenek, amikor csak akarnak. – De nem az én világomban. Az én világomban a nők gyakrabban meztelenek. Bocsánat, hogy nevettem. A fiú elkezdte kigombolni az ingét. Mit gondol vajon, jobb, ha mindketten meztelenek? Vagy megfelelő pillanatnak véli ezt ahhoz, hogy megpecsételjék házastársi esküjüket? Egyik sem. Iván levette az ingét, és átnyújtotta neki. – Mit kezdjek én ezzel? – Vedd fel! Elment az esze? Hát nem tanult semmit? – Keresztény nő vagyok – közölte Katyerina. – Elképzelhetetlen gonoszságot javasolsz. Iván fölsóhajtott, mintha Katyerina valami idegesítő gyerek lenne: – A te világodban igazad volt, rosszul tettem, hogy női ruhát viseltem. Ott jobb meztelennek lenni. – Akkor miért adod ezt nekem? – Mert ez nem a te világod. Itt nem bűn, ha egy nő férfiruhát visel. Igazából ez gyakran megesik, és nem jelent semmit. Keresztény nők is hordják, és senki nem gondol róluk rosszat. Ha egy nő felveszi a férje ingét, mi azt gondoljuk, bájos.

Szerelmet és közelséget jelent kettejük között. Katyerina megdöbbent, hogy idáig süllyedt a kereszténység: – És a férj is felveszi a feleség ruháját? Iván láthatóan zavarba jött: – Hát, igazából nem. Azaz, van, aki igen, de arról azt gondoljuk, hogy... furcsa. – Lehet, hogy a világ megőrült, de én nem – jelentette ki a lány. Megint hátat fordított Ivánnak. – Bárhova is megyünk, mehetünk! Későre jár, és fázni fogok, ha az éjszakát az erdőben kell töltenem. – Katyerina! – kiáltotta Iván. Soha nem hallotta még így beszélni. Mérges volt. Nem is: inkább parancsoló. – Mi van? – Nézz rám! – mondta Iván. Szembefordult vele, és nem palástolta haragját: – Mi az? Csak nem házastársi jogaidat követeled? Vagy elfeledkezel arról, hogy bár a feleséged lettem, tajnai királylány vagyok? – Nem feledkezem el semmiről, és nem követelek semmit. – A fiú hangja viszont nem lett alázatosabb. – Éppen te feledkezel el valamiről. Ez nem a te világod. Itt nincsen Tajna, nincsenek királylányok. Csak egy meztelen nő van, meg egy ruhát viselő férfi. Ebben a világban az emberek két lehetséges dologra gyanakodnának. Az egyik, hogy a férfi megerőszakolta a nőt. A másik, hogy a nő kurva. Ez végképp tűrhetetlen sértés volt. Gondolkodás nélkül arcon ütötte a férfit. – Ó, hát ez remek! – jegyezte meg Iván, aki mintha észre sem vette volna a pofont, bár az arca égett. – Tehát eltökélted, hogy nemi erőszaknak tűnjön. Akkor viszont az fog történni,

hogy engem elvisznek... elvisznek és megbüntetnek. Mivel te nem beszéled az itteni nyelvet, és nem tudod igazolni magad, vagy ha mégis megértenek, és elmeséled ezt a képtelen történetet arról, hogy elvarázsolt királylány vagy, egészen biztos, hogy bedugnak egy... őrülteknek szánt hodályba. Ez lenne a vége. Katyerina nem értette, miről beszél. Őrülteknek szánt hodály? Egy férfi, akit elvisznek nemi erőszakért? De hiszen az ilyen férfi vagy elveszi a nőt, vagy megöli a nő családja, nem? Igazából még nem gondolta végig, pedig már belátta, hogy nem ártott volna gondolkoznia mindezen. A fiú különös viselkedése Tajnába érkezésekor nem valami Iván-féle őrület volt. Egy őrült világból jött, és azáltal, hogy átment a hídon, Katyerina is belépett ebbe az őrületbe. Itt mások a szabályok, ezért voltak Ivánnak furcsa elvárásai Tajnával kapcsolatban. Viszont mennyiben engedhet egy keresztény nő, ha ilyen különös helyre veti a sors? Első gondolata az volt, hogy semennyire. Isten törvénye nem változik meg attól, ha egy nő egyik helyről a másikra utazgat. Még mindig szégyenteljes dolog egy nő számára a meztelenség, viszont még nagyobb szégyen, ha férfiruhát ölt. Mi van akkor, ha... Iván igazat mond? Ő nem kurva, miért viselkedne úgy, hogy az emberek azt higgyék? Az egyfajta hazugság lenne, ugye? A fiú nem erőszakolta meg, sőt nem is erőszakolhatná meg, mivel letették az esküt, és joga van úgy tenni a testével, ahogy jónak látja. Ezzel éppen az erőszaktevő szöges ellentéte: ő a törődő férj, aki nem kényszerítette vonakodó feleségét, és még most is illemtudóan viselkedik, mert nem méregeti őt meztelenségében, pedig ott van előtte leplezetlenül.

– Ádám és Éva levelekkel fedték be magukat – mondta most Iván. – Egyetlen estére melegen tartanának – felelte Katyerina –, de nem jutnánk messzire. – Befedték magukat, hogy eltakarják meztelenségüket – folytatta Iván. – Azzal, ami éppen kezük ügyébe akadt. Itt egy ruhadarab: ujjai elfedik karodat, és magadra csatolhatod övvel. Lehet, hogy valaha valaki ruhának használta, de az az illető lemondott róla. Ez nem is az ő ruhája. Ez... csak hulladék – Ezzel ledobta ingét a földre. – Nézd! – kiáltotta. – Egy ruha! Vajon mi lehet ez? Nézd, Katyerina, talán felvehetnéd! Most ugratja ezzel a gyerekes színjátékkal? – Gondolod, olyan hülye vagyok, hogy ezzel megtéveszthetsz? Iván arca megint elvörösödött haragjában, de uralkodott magán, nyugodtan és kimérten válaszolt: – Figyelj ide, Katyerina! Az, hogy meztelenül kellett bevonulnom a faludba, számomra a legmegszégyenítőbb, legmegalázóbb dolog volt, amit csak el tudok képzelni. Jobb módját nem is választhattad volna annak, hogy lealacsonyíts. De azt mondtad nekem, hogy a te világodban ezt így kell, és én fejet hajtottam, bármilyen nehéz volt is számomra. Megbíztam benned. – Így beszél az ördög – suttogta a nő ridegen. – Nem mondtam, hogy nem viselhetnéd a köpenyem az én világomban, csak azt mondtam, egy tisztességes férfi nem próbálkozna meg a köpeny viselésével. – A te világodban – ismételte Iván kitartóan, de mérgesebben. – Az én világomban viszont egy tisztességes férfi nem engedné a feleségét... semmilyen nőt, akit becsül... mások

előtt meztelenül megjelenni. Ez lenne a legmegalázóbb dolog, amit tehetnél velem, újfent. Újfent, mert neked mindig igazad van, és rajtad kívül senki más nem tud semmit, és már megint eltökélted, hogy megalázol! Katyerina ledöbbent a fiú hevességén: – Mint férjem, azt parancsolod, hogy alázkodjam meg, és viseljem ezt az inget? Iván láthatóan kétségbeesett. – Az én világomban a férfi nem parancsol a feleségének, hanem meggyőzi. Ha ugyan képes erre... – Akkor miért emeled föl a hangod, ha ez nem parancs? – Én engedelmeskedtem neked, amikor megmondtad, mit tegyek a te világodban. – Iván most nyugodtan, de nem kevésbé hevesen beszélt. – Még jó, hogy engedelmeskedtél, hiszen tajnai királylány vagyok. – Az én világomban a királylányok toporzékolhatnak, és parancsolhatnak kedvük szerint, de senki nem engedelmeskedik nekik, csak a fizetett szolgák. Az átlagemberek, mint én, oda sem bagóznak rájuk. Ezektől a szavaktól a lány még jobban elhűlt, mint attól az erkölcstelenségtől, hogy a nők itt férfiruhát hordanak. – Akkor hát tényleg a feje tetejére állt a világ? – Legalább itt nincsenek boszorkányok, akik egy királyság elfoglalásával fenyegetőznek, ha a királylány nem megy férjhez az idegenhez, aki legyőz egy medvét, átugrik egy szakadékon, és csókkal ébreszti fel. Katyerina egyszerűen nem tudta felfogni, hogy létezhet olyan világ, ahol az emberek nem tisztelik a hatalmat, ahol a nők férfiruhát öltenek, és ahol a férj nem parancsol a

feleségének. És úgy fázott. A nap lebukott a fák mögött, és a szürkületben föltámadt a csípős, hideg szél. Lehajolt, és fölvette az inget. Próbált nem sírni, de képtelen volt visszatartani a szégyen könnyeit. Úgy bújt bele, mintha köpeny lenne. A ruhaujjak túl hosszúak voltak. Nem tudta, hogyan kell az otromba, nehéz gombokat begombolni, és kézfejére mindig visszacsúszott a lifegő ruhaujj. Akkor a férfi odalépett hozzá, és begombolta az inget. Keze remegett, mikor a melléhez és a hasához ért, de gyengéd mozdulattal tette, látszott, hogy szívből sajnálja, amiért sír. Egyszer megpróbálta letörölni könnyeit, de Katyerina önkéntelenül is elhúzódott tőle. Azonnal visszarántotta a kezét, mintha újabb pofont kapott volna. – Semmi baj – suttogta a nő –, megérinthetsz. Jogodban áll. – Jogomban áll – csóválta fejét Iván – megérinteni egy nőt, aki szerelemmel szeret, megbízik bennem, és önszántából adja magát nekem, nem egy vén boszorka átka miatt vagy a hazája iránti kötelességből. Katyerina nem tudott nem arra gondolni, hogy Dimitrij nem így járt volna el, ha ő lett volna a férje. Becsülte Ivánt ezért. Az utolsó gomb begombolásakor a férfi keze hozzáért ágyékához, de véletlenül, nem közeledési szándékkal. Viszont ez a távolságtartás, ez az érdektelenség olyan kellemetlenné tette az érintést, hogy beleborzongott. – Bocsánat – suttogta Iván –, nem öltöztettem még nőt sohasem. Amikor Iván felegyenesedett, láthatóan elpirult. Most értette meg Katyerina, hogy nem a gyengeség vezérelte a fiút, mikor olyan szemérmesen viselkedett. Hanem a kedvesség.

Vigyáz rá, fontos neki, hogy ő mit érez. Mint ahogy Libigyre is vigyázott. Mint ahogy igyekezett a lehető legjobban teljesben i kötelességét, és katonává válni az ő kedvéért. A lány elmerengett, vajon mitől pirulna el egy druzsinnyik. Akkor vörösödött ki az arcuk, amikor részegre itták magukat vagy gyakorlatozáskor dőlt róluk a veríték. Iván szépen feltűrte Katyerina ruhaujját. Ügyesebb volt, mint a begombolásnál, így a kézfeje szabaddá vált. – Ha ezzel kezded – csodálkozott a nő –, én is... – Tudom – felelte Iván –, de csak utólag jutott eszembe. Írd hozzá a többi hülyeséghez, amit elkövettem. Az öltöztetés végeztével a fiú ellépett mellőle. Még ránézett az arcára, de biztos nem tetszett neki a látvány, mert azonnal hátat fordított, a szakadék széléhez sétált, és belebámult. Mit láthatott az arcán? Csak félelmet és bizonytalanságot érzett. Szégyenteljes dolgot visel, és éppen igyekszik nem mutatni szégyenét. Ezért fordult el tőle? Megértette, hogy Iván igyekszik jó ember lenni. Nem volt sem ördög, sem a Sátán csatlósa. Elég régóta követte nyomon tetteit ahhoz, hogy belássa, szinte angyalian kedves. Soha nem vont kardot. Olyan békeszerető, mint egy kisbárány. Nos, nem keresztényibb dolog ez, mint elmenni druzsinnyiknak, és a napjait más emberek öldöklésével, vagy az arra való felkészüléssel tölteni? Keresztény létére hogyhogy nem látta meg eddig ebben az idegenben ezeket a krisztusi erényeket? Jézus azt mondta: ne ítélj, hogy ne ítéltess. Mégis igazságtalanul ítélkeztem felette újra és újra! – Iván – suttogta kedvesen. A fiú nem fordult felé.

– Mi az? – kérdezte szomorúan. Muszáj volt kiderítenie, vajon tényleg olyan békeszerető férfi-e, mint amilyennek az imént elképzelte. – Amikor megküzdöttél a medvével... előtte harcoltál már mással is? Semmi válasz. Újra megkérdezte: – Életedben először vettél kezedbe fegyvert, amikor azzal a sziklával megvakítottad a medvét? Most végre megfordult, és Katyerina döbbenten látta, hogy a fiúnak könnyes az arca. Még csak meg sem próbálta letörölni őket, válasza pedig nem szomorúan, hanem haragosan csattant: – Igazad van, megvetendő, nyeszlett alak vagyok, nem olyan erős és bátor, mint apád druzsinájának emberei, joggal vetsz meg engem! A lány szeretett volna közbeszólni, jelezni, hogy kérdése nem ellene irányult, de Iván nem hagyta szóhoz jutni. – Nem küzdöttem soha senkivel – folytatta a fiú. – Soha nem fogtam fegyvert, nem akarok fegyvert fogni, és soha többé nem szándékozom most, hogy végre nem Tajnában vagyok. Ám ha valami oknál fogva valaha is fegyvert kell fognom egy másik emberre, valamit biztosan megígérhetek: nem azért teszem majd, hogy lenyűgözzelek a férfiasságommal, mert egy patkányseggnyit sem érdekel, mit gondolsz rólam. Ilyet sem hallott még, hogy valaki a patkány hátsó felét emlegesse egy átok formulában. Gusztustalan gondolat. Arcára kiült az undor. – Bármit gondolsz is rólam – dörögte Iván –, és bármennyire is utálod azt az inget hordani, én tudom, merre találunk meleg otthont, tiszta ágyat, és ételt-italt bőven, úgyhogy azt

javaslom, kövess! Királylány. És egy percig még azt gondolta, hogy ez a férfi Jézusra hasonlít! Iván viszont tudja az utat a ház és házi tűzhely, az étel és ital irányába. A férje, ő pedig tudja, mi a kötelessége. Szégyenteljes rongyokba öltöztette, de követi, és tűri ezt a szégyent Iván népe előtt. Közelebb lépett a férfihoz. Az hátat fordított neki, és belépett az erdőbe. Katyerina utána. A fiú néha-néha visszapillantott, hogy biztosan követi-e. Mindig követte. *

Katyerina meztelenségét ugyan részben eltakarta, de megjelenése biztosan megjegyzéseket váltana ki az emberekből. Ráadásul mezítláb volt, az autókerekek és Iván amerikai futócipője számára kényelmes út pedig érdes lehet a mezőkhöz és erdei avarral borított talajhoz szokott talpak számára. Ezért az utat végig szemmel tartva a fák között maradtak, kivéve, ha átgázoltak egy-egy forráson vagy elkerülték a meredek dombokat. Katyerina nem beszélt, nem kért segítséget, és nem zihált, úgyhogy Ivánnak néha hátra kellett pillantania, követi-e. Most, hogy elfedte a lány testét, engedte gondolatait visszakalandozni a látványhoz, a szikrázó pillanathoz, mikor véletlenül hozzáért. A feleségem – gondolta. – Jog szerint ő az, akinek testét ismernem kéne, és őneki az enyémet. Tekintete újra meg újra odasiklott az ingét viselő nőre, akinek alakja minden mozdulatnál áttetszett a lazán felöltött ruhán, és egyre jobban kívánta Katyerinát. És egyre jobban fájt a szíve. Természetesen a nő

igazságtalan. Mit változtat ez a dolgokon? Szerelemben mindent szabad. Huszadik századi viszonylatban ő nem rossz parti, de honnan sejthetné ezt Katyerina? Ő csodálta a nő szépségét, bölcsességét, nemességét, és könnyedén átsiklott annak saját kultúrájából eredő tévedései fölött, a királylány viszont csak a hibáit vette észre, nem bocsátott meg semmiért, és kész, vége. Amúgy sem volt joga szerelmesnek lenni. Ruthot jegyezte el, őt kellett volna elvennie. Hogyan fogja ezt Ruthnak elmagyarázni? Valami közbejött, mikor a kilencedik században vakációztam, ezért elvettem ezt a lányt, aki gyűlöl. 1992-ben ünnepeljük az ezeregyszázkettedik házassági évfordulónkat. Ó, és nem tud olyan nyelven, amilyet ma a Földön beszélnek, egyébként pedig keresztény lettem, hogy elvehessem őt... de ugye, nincs harag, Ruthie? A házasságot viszont nem hálták el. Vagyis még érvényteleníthető, ugye? Persze hogy nem. Baba Jaga még mindig fenyegeti Tajnát, és csak az tartja sakkban, hogy ő feleségül vette Katyerinát. Csakhogy most ezen a modern úton sétálva, Tajna kevésbé tűnik valódinak. Hogy lehetne hatással bármely mostani, huszadik századi cselekedete a, távoli múltra? Újra visszasandított. Még mindig követte. Még mindig gyönyörű. Még mindig az a nő, akit tisztel, akibe szerelmes lett. Nélküle kivel beszélgethetne Katyerina? Hova mehetne? Az egyetlen kegyes dolog az lenne, ha semmissé nyilvánítanák a házasságot, és visszavihetné az emelvényre, ahol találta. Az ott a te hidad, bébi, ez meg itt az enyém. Status quo ante. Légy boldog! De nem lenne túl boldog, ha férj nélkül térne vissza Tajnába.

Most aztán benne vagyok a pácban... Egyszer csak teherautót hallott, azt a fajta elképesztő robajt, melyet egyedül csak szovjet gyártmányú gépek produkálnak. Szemből közeledett feléjük az úton, ellenkező irányban, mint amerre stoppolni lett volna érdemes. Megint hátrapislogott, és ismeretségük óta először Katyerina kővé dermedt a félelemtől. – Utánunk jött! – suttogta. – Ki? – A Trónkövetelő – dadogta Katyerina. – Ő nem ad ki ilyen hangot. Ez csak egy... teherautó. – Nem tudott mit tenni, a mai orosz gruzovik szót használta, mert nem volt ősszláv megfelelője. Az idegen szó használata nem sokat segített, de a félelem teljes hiánya határozottan megnyugtatóan hatott Katyerinára. Úgyhogy Iván átfogta a vállát, és behúzta az út menti csalitba. Mire az autó odaért, a sofőr már nem láthatta őket. Iván ottfelejtette karját, és a nő is szorosan hozzá simult. Jó érzés volt maga mellett tudni a testét, érezni az ingét – jó, igazából a saját ingét –, ahogy a lány meztelen mellkasához dől. Eltűnődött egy kicsit, vajon Dimitrij is ilyen nyugodtan nézne-e farkasszemet az úton közeledő rettenetes szörnyeteggel. Ez nem igazságos: ez megvetendő gondolat. Ő sem bátorságból mer szembenézni a teherautóval, hanem mert tudja, hogy nincs veszély. Egy druzsinnyik viszont olyan ellenségekkel mer bátran szembeszállni, amelyek legyőzéséről Iván még csak nem is álmodhatott. Amikor a kocsi elrobogott mellettük, a lány átkarolta Iván derekát, és még inkább karja védelmébe bújt. Jöjjön még ezer teherautó! – gondolta Iván.

– Láttad odabent az embert? – kérdezte a fiú. – Ez olyan, mint egy szekér, de lovak vagy ökrök helyett... tűz van benne. Egy kályha. Csak ezen nem főznek. Kályha, amitől gurul a szekér. – Felfelé ment, és nem húzta semmi – rebegte Katyerina. – Miért hazudtál nekem? – Hazudtam? Mikor hazudtam? – Azt mondtad, a te világodban nincsenek varázslatok. – Ez nem varázslat. Ez egy... eszköz. Mint a kasza vagy a kosár. Eszköz, amellyel dolgozunk. A teherautó viszi az embert, és bármiféle szállítandó terhet. Mint egy szekér. Csak gyorsabb, több terhet bír, és a teherautónak nem kell olyan gyakran pihennie, mint a lónak. Katyerina jobb kezét arcához emelte, ujjai a homlokához értek. Nem a szemét takarta el, dehogy. Csak... elbújt. – Már elment – nyugtatta meg Iván. – Nincs mitől félni. A lány megrázta a fejét. – Szégyellem magam – bökte ki végül. – Ugyan miért? – Olyan bolondnak tűntél a mi világunkban, de most látom, hogy én is bolond vagyok a tiédben. Nocsak! Ez haladás. – Nem vagy bolond – vigasztalta a fiú.. – Én is gyorsan tanultam, te is ezt fogod tenni. – Nem ismerek olyan varázslatot, amely magától elmozdít egy szekeret. Ehhez az Özvegy mágiája kéne. – Az Özvegy nem akarna ilyen teherautót készíteni – bökte ki Iván, pedig tudta, hogy Katyerina nem érti a tréfát. – Gruzovik – ismételte a királylány a fiú által az autóra használt orosz szót.

– Remek! – mosolygott Iván. – Egy új szó. – Hány új szó van? – tudakolta Katyerina. – Sok – sóhajtott a fiú. – Száz? – Hát, lássuk csak! – gondolt bele Iván. Vécé, védőoltás, magazin, mozifilm, televízió, bank, bankautomata (ajaj, veszélyes!), hamburger, jégkrém, pizza, sampon, tampon... Nem, erről nem ő fogja felvilágosítani. Akkor viszont ki? Melyik ősszlávul beszélő nő mondja el neki, hogy kell kibontani, felhelyezni, és... Ha neki kell elmagyaráznia, akkor inkább a tisztasági betétről fog tanulni. Nem mintha a nő a közeljövőben bikinit viselne... Mi a fenét csinálok? Mibe keveredtem? Karja alatt Katyerina megborzongott. – Siessünk, mielőtt ránk esteledik! – suttogta. – Igen, hát persze. Ne... ne haragudj, nem tudom, hogyan kezdjek hozzá az új szavak tanításához. Még abban sem vagyok biztos, hogy elkezdjem-e, mert ha hazajössz velem a családom házába, ott a legtöbb ember nem beszél oroszul. A nő felszisszent a skandináv rusz név említésére. – Úgy értem, azok nyelvén, akik a gruzovik szót használják. Nálunk viszont más nyelvet beszélnek: amit itt gruzoviknak hívnak, azt Amerikában úgy mondják, hogy truck. – Truck – ismételte Katyerina, kicsit ügyetlenül formálva a szót. – Ne aggódj – nyugtatta Iván –, időnk, mint a tenger. Ahogy továbbsétáltak Marek kuzin birtoka felé, szép lassan rádöbbent, mekkora képtelenség mindez. Nem viheti el a lányt Amerikába, azon egyszerű oknál fogva, hogy Katyerinának

nincs útlevele, és nem is kaphat. A kilencedik században ugyanis nem voltak születési anyakönyvi kivonatok, de még ha lettek volna is, nem számítana, mivel senki nem hinné el az ott szereplő dátumot. Ő tulajdonképpen nem létezik. Amint kinyitja a száját, valami azonosíthatatlan szláv országból érkezett idegennek fogják bélyegezni, aki csakis illegálisan tartózkodhat Ukrajnában. Öt Tajnában gyanakodva fogadták, de azt azért nem feltételezték róla, hogy bűnöző, csak mert furcsán beszélt és pucér volt. Mondjuk, segített, hogy az államfő lánya vezette be a faluba, de... a modern világ szövevényes! Katyerina nem mehet Amerikába, de Iván sem maradhat itt. A vízum nem tart örökké. A vízum! Mennyi ideig lehetett Tajnában? Hetekig talán. Amikor Katyerina az emelvényen aludt, Tajnában csak pár hónap telt el, a szakadék innenső oldalán viszont tizenegy évszázad. Eljátszotta, amit Rip van Winkle? Elment az erdőbe lófrálni, és mire visszatér, eltelik húsz év? Vagy száz? Lehetetlen, hogy egy szovjet gyártmányú gruzovik húsz, pláne száz év elteltével még működjön. Ám ha csak annyi időre tűnt el, amennyi átéléséről tudomása van, már az is iszonyatos kavarodást okozhatott itthon. Mire leszállt az éj, Marek kuzin biztos aggódni kezdett, másnap megindíthatták a keresést. Mostanra le is fújhatták, mert már biztosak abban, hogy holtan fekszik valahol az erdő mélyén. Apa és Anya gyászolnak, és Ruth is. Ruth? Hát, persze, hogy ő is, ehhez nem fér kétség! Ki kell magyaráznom valahogy. Hetekre eltűntem, most pedig beállítok egy nővel, aki csak az ingemet viseli, semmi mást.

Ne fesd az ördögöt a falra! – mondogatta magában. – Nincs más választásunk, mint elmenni Marek kuzin házába, és ott felöltözve, jóllakva, fedéllel a fejünk fölött, kitalálni, mi legyen a következő lépés. Mögöttük vörösen bukott le a nap, amint rákanyarodtak az ösvény utolsó szakaszára, előttük pedig Grant Wood festményeihez hasonlatosan terült el Marek kuzin birtoka. Iván megállt egy kicsit, gyönyörködött az ismerős látványban. Biztosan nem volt ez húsz év, mert semmi sem változott. – Tajna... – suttogta Katyerina. Honvágya van – gondolta a fiú. – Mit tettek Tajnával? – Tajna más időben van, más térben – kezdett bele a magyarázatba. Amikor azonban jobban megnézte, immár Katyerina szemszögéből, belévillant az, amire addig egyáltalán nem gondolt: Marek kuzin farmja pontosan Tajna helyén állt. Marek háza ugyanott van, ahol Matfej háza volt. Sőt, jobban megnézve a két ház fekvését, rájött, hogy mindkettőben nagyjából ugyanabban a szárnyban aludt. Hogy történhetett? Merő véletlen? Tajnában senki nem tudhatta, hol alszik ő Marek kuzin házában. Mégis pontosan ugyanott helyezték el. Ez nem lehet. Lehetetlen. De ha igaz is, nincs jelentősége. Iván tekintete végigpásztázta a vidéket, kereste a dombot, amelyen a földvár és a gyakorlótér állt, ahol Dimitrij oktatta... vagy kínozta? Most nem volt ott épület, fák nőttek, fiatal fák sűrű aljnövényzettel. Ám az összevisszaságból csak nem a falak körvonala tűnik elő? – Tajnának vége – suttogta a királylány. – Elbuktunk. A

népemet elpusztították. – Kitört belőle a zokogás. – Nem, nem – vonta magához Iván Katyerinát, és úgy nyugtatgatta, mint egy kisbabát, amint az sírva borult a mellkasára. – Eltelt tizenegy évszázad. Városok emelkedtek fel és hulltak porba, falvak jöttek és mentek, de esküszöm, mindez nem jelenti azt, hogy a Trónkövetelő legyőzte apádat. Ha visszamennénk, és átsétálnánk a hidainkon, azt látnánk, hogy nem változott semmi. Amikor én Tajnába mentem, ez itt mind eltűnt, és a te falud jelent meg. De most ismét itt van, miután átsétáltam a hídon. Érted? A nő bólintott, és elhúzódott. – Te érted ezeket a dolgokat – szipogta –, de én Apám házának hűlt helyét látom ezen a vidéken, ahol ezt a kastélyt emelték. – Ez nem kastély, csak ház. A mi korunkban már magasabb házakat építünk. És fűtötteket. Menjünk be! – Ez a te házad? – Az unokatestvéremé. De Marek és Szófia mindig olyan szívesen látnak, mintha itt születtem volna. – Merre van a falu? – Messze innen, ha gyalog mész. De gruzovikkal nincs messze. – Itt a szolgák laknak? – Mutatott az egyik irányba. – Nem, ott a madarakat tartják. – A csirke nem volt a mindennapi étrend része Tajnában, ezért Iván még nem hallotta a szót, akkor sem, ha már létezett akkor. – Olyanok, mint a ludak, csak nem kószálhatnak szabadon. – Azért, hogy megvédjék őket a rókáktól? – Igen – bólintott Iván. Most ébredt csak rá, hogy az új tyúkól, amellyel Marek büszkélkedett, pontosan ugyanott van,

ahol a templom állt, amíg le nem égett a tegnapi tűzvészben. Nem, nem tegnap, ma délelőtt történt. Az esküvő délelőttjén. Mindez egy nap alatt? Nem csoda, hogy ilyen fáradt és éhes. Odaléptek az ajtóhoz, és Iván bekopogott. Az ajtót olyan hirtelen csapták ki, hogy egy pillanatra ő is megrettent. Marek figyelte volna az ablakból? Nem, Szófia. – Ványa hazatért! – kiáltott hátra. Aztán újra Ivánhoz fordult, arca ragyogott a viszontlátás örömétől. Kitárta a karját, és átölelni készült őt, mikor pillantása Katyerinára esett. – Mi ez? Mi van rajtad? Biztos átfagytál! Itzak, te bolond, hol hagytad... ó, hogy ő viseli? De mit viselt, mielőtt felvette volna a te...? Mindegy, gyertek be, melegedjetek át, melegedjetek át szépen, és meséljetek el mindent a tűzhely mellett! Éhesek vagytok, ugye? Hatalmas adag levessel szolgálhatok, rengeteg borscsot készítettem ma, mintha éreztem volna, hogy jöttök. Meg ne fázzatok, gyertek csak be, ne piszmogjatok ott! Iván nevetett, fellélegzett a fogadtatástól, és bevezette Katyerinát a házba. Vajon mennyit fogott föl Szófia szóáradatából? A nő szorosan mellette maradt, karjával átfogta, és körbehordozta tekintetét a szoba csodáin. Megpróbálta Katyerina szemével látni a szobát. A naplemente halvány fénye szűrődött be az ablakon, mindenütt összemosódott árnyalakok, göcsörtös bútorok, és homályosan tükröződő képek a falakon. Tűzhely. A földön szőnyeg. Milyennek érezheti mezítláb a csiszolt fapadlót? Vagy lehet, hogy csak a tüzet keresi, ami ilyen melegen tudja tartani a szobát?

Beléptek a konyhába, ahol a lány hunyorgott az elektromosság adta fénytől. – Tűz lebeg a levegőben – álmélkodott. Szófia megtorpant. – Ez meg milyen akcentus? – kérdezte. – Nem tudom kitalálni. – Ez nem akcentus – magyarázta Iván. – Ez egy másik nyelv... te értetted őt? Szófia úgy tett, mintha meg sem hallotta volna kérdését. – Nem tűz ez, gyermekem, hanem elektromos áram – mondta Katyerinának. A királylány nem fogta fel a szavak értelmét. Felnyújtotta kezét a himbálózó fény felé. – Hozzá ne érj! – figyelmeztette Iván. – Megégeti a kezed. – De ez nem tűz – felelte Katyerina. – Inkább egyetlen vízcseppre hasonlít, amely fénytől izzik, és nagyobb bármely létező vízcseppnél. Iván nem bírta ki, hogy ne nyűgözze le még jobban. A villanykapcsolóhoz nyúlt, és lekattintotta. A szoba szinte teljes sötétségbe borult, mert az ablak keletre nézett, az esti sötétség irányába. – Kapcsold vissza, te mafla! – kiáltott rá Szófia. Iván engedelmeskedett. Katyerina odafordult hozzá, szemében csodálat és döbbenet: – Miért nem csináltál ilyet Tajnában, ha képes vagy erre? – Mondtam már – magyarázta a fiú –, ez nem az én képességem. Hanem az eszközé. – Azzal megmutatta neki a kapcsolót, megfogta kezét, és együtt kapcsolták le és megint föl. – Tehát a varázslat itt van a falon, és bárki használhatja – csóválta fejét Katyerina. – Ki hallott már olyat, hogy a

boszorkányok hajlandók képességeiket másokkal megosztani? Iván talán még többet is elmondott volna neki, de jól tudta, hogy Szófia a kíváncsiságtól kikerekedett szemmel figyeli őket. A beszélgetést mégis Marek kuzin érkezése szakította félbe, aki munka után frissen fürödve betoppant. – Ványa, te sült bolond! Tudod, mennyire aggódtunk érted Szófiával azalatt a három nap alatt, amíg elkódorogtál az erdőbe, és haza sem néztél? Ezek szerint csak három napig volt távol? Tovább tűnődött volna az idő eltérő múlásán Tajnában és a mai korban, de Katyerina elvonta figyelmét. Mert Marek kuzin láttán a nő térdre roskadt, és arcát a kezébe temette. – Mi baj? – kérdezte Iván. – Az istenek földjére hoztál engem. Te magad is az vagy, isten? – Az istenek földjére? – kérdezett vissza Iván. – Mit jelentsen ez? – Itt él Jézus? – kérdezősködött tovább a lány. – Vagy Krisztus és Mária máshol élnek? – Ő az én Marek kuzinom – magyarázta a fiú. – Hatalmas hangja van és hatalmas szíve, bivalyerős, de ettől még nem isten. A nő bolondnak nézte Ivánt. – Az unokatestvére vagy? Miért nem mondtad soha? Iván Marekről Szófiára bámult. – Azt mondja, hogy szerinte Marek kuzin istenség. Tényleg halvány gőzöm sincs, hogy miből... De sem Marek, sem Szófia nem figyelt Ivánra vagy magyarázkodására. Ehelyett egymás közt váltottak nagyon komoly pillantásokat. Szófia, le nem véve tekintetét férje

arcáról, így szól: – Hol találtad ezt a lányt, Ványa? – Az erdőben aludt egy sziklán – felelte Iván, és nem tudta, elmesélje-e az egész történetet. – Mi a neved, gyermekem? – kérdezte Marek kuzin Katyerinától. A fiú hüledezve hallhatta, hogy kuzinja folyékony, akcentus nélküli ősszláv nyelven kérdez. – Katyerina vagyok – válaszolt –, Tajna uralkodójának, Matfej királynak a lánya. – Tajna – sóhajtotta Marek kuzin, és arcára kiült a vágyakozás. – Szerettem azt a helyet. De túl sokáig maradtam távol. – Tett egy lépést Katyerina felé, és kinyújtotta a kezét. A királylány megfogta, és hagyta magát felsegíteni. – Matfejnek volt egy lánya. Utoljára kétéves korában láttam őt, az apja lábába csimpaszkodott, mikor találkoztunk. De elengedte, és megtisztelt azzal, mint most te, hogy fölsegítsem. – Én voltam az a kislány – válaszolta a lány. – Emlékszem. A legkorábbi emlékem, hogy téged látlak. Amikor kinyújtottad felém a kezed, nem féltem többé. – Persze – bólintott Marek –, nem akartam, hogy félj tőlem. Nem vagyok én ellensége az olyanoknak, mint te, Királylány. Iván egy mukkot nem értett abból, ami itt zajlott. – Ti már találkoztatok? Ismerted kiskorában? – Felnevetett. – Ezer éve volt kisgyerek, Marek kuzin! E szavak után Marek ismét Szófiára nézett. Egyikük kérdezett valamit a másiktól a tekintetével, a másik pedig válaszolt rá, de Ivánnak gőze nem volt sem a kérdésről, sem arról, melyikük kérdezett.

Katyerina felelt neki, amikor szavait hosszú csend követte, és válasz nem érkezett. – Iván, lehetséges, hogy te nem tudod? – Mit nem tudok? – Te Marek kuzinnak hívod őt – folytatta a lány –, de Tajnában minden kisgyerek tudja a nevét. – Marek felé fordult. – Mozsajszki Mikola, azt mondtad, Apám barátja vagy. Hol voltál, mikor szüksége volt rád? Most ott élsz, ahol az ő háza volt, ő pedig nincs sehol, eltűnt az egész falu, csak én vagyok itt. – Ezzel Katyerina sírva fakadt. Iván sietett volna megnyugtatni, de Szófia közelebb állt, és gyorsabb volt. Nézte, ahogy Marek kuzin odalép feleségéhez, és ő is átöleli a zokogó lányt. Ezt látta Iván, de valami mást is: látta, amint Mozsajszki Mikola, a tengerészek védelmezője, az ősi, de nem elfeledett istenség átkarolja az elátkozott tajnai királylányt. Dicső legendákat megörökítő freskó. Bájos falusi jelenet. Egyvalami biztos: amikor Iván azt állította Katyerinának, hogy az ő világában nem létezik varázslat, fogalma sem volt, mit beszél. *

Esther soha nem volt oda igazán az olvasásért, főleg nem angolul, egy olyan nyelven, amelyen nem lehet rendesen betűzni, akkor sem, ha sikerül bevésni az ember agyába, hogy az R az P, de visszafelé már nem, mert a P az 77, a B jelentése E, a C néha K, az Y, H és N pedig ezek után már úgyis mindegy. Reménytelen. Ám az időt valahogy el kell ütni. Pjotr nem akarta, hogy egyfolytában zargassa, ő nem vette komolyan Ványáért való aggodalmait.

– Ha valami baj lenne, nem gondolod, hogy Marek kuzin szólna? Erre nem tudott mit válaszolni. Marek kuzinnak hívnia kellett volna. Hogy nem hívta őket, azt jelenti, hogy azt hiszi, minden rendben van. Esther annyit biztosan tudott, hogy Ványa él, bárhol is van. Türelem rózsát terem. Ám hogyan legyen türelmes, amikor minden egyes másodpercben tettre kész volt egy nem létező tettre? Ezért könyvekhez és magazinokhoz fordult. Fellapozta a People-t, melyben senkit sem ismert föl, pedig múlt héten még mindenkit. Mintha az egész Amerikában töltött idő tévedés lett volna. Ha Kijevben élnének, Ványa nem maradt volna egyedül, és akkor követhette volna oda, ahol most van. Ne erre gondolj! Csukd be az American Heritage-et, nyisd ki a National Geographicotl Még több kép emberekről, akik mit sem jelentenek. Vágy le egy könyvet a polcról! Most cirill betűsét. A betűk papírsárkányként hálózzák be az oldalt, ide-oda bukdácsolnak véletlenszerű alakzatban. Igazán szép. Tedd le a könyvet, találj egy másikat! Ez héber. Himlőszerű pöttyök veszik körül a betűket. Nem köti le semmi. Fölkelt, kiment a kertbe, és megérintette az emelvényre tett tálkát, amelyet már beborított az égi átok: por, madártoll, apró ágacskák, levelek és döglött bogarak. Mindez épp elég, hogy mészárlást jövendöljön, ha jósolni akarna, de mivel nem akart, ebből már nem olvashatott. Megdöntötte, hogy kilöttyintsen egy kicsit, aztán megfogta, és kiöntötte a koszos vizet a gyepre. Majd visszatette a tálat az emelvényre, és sötét mélyére nézett. Néhány rovar tapadt a belsejére: az egyik még élt, szárítkozni kezdett, törékeny szárnyát mozgatta. Eszébe jutott, hogy szétlapítja, kitöltve rajta haragját, de inkább óvatosan ráfújt,

hogy gyorsabban száradjon. A rovar egy pillanat alatt mászni kezdett a tál falán. Aztán elrepült, vagy inkább felimbolygott a levegőbe. Úgyis hamar elkapja valami madár, amilyen kis lassú. Túlélte a tálat, de halálát leli a levegőben. Ez nem is tragédia, csak klisé. A földön mindennap minden nő, férfi és gyermek vagy meghal, vagy nem, ha pedig nem, úgyis meghal egy másik napon. Neki viszont nagyon is számított, hogy a férje és a gyermeke köztük van-e. Életét adta volna a tálból való kirepülés pillanatáért. Vagy elvette volna másét. Igen, még ezt is megtette volna, ha valaki éppen tudni akarja. Ha egyszer Ványa épen és egészségesen hazatér, annak, aki átkot akart rá szórni, vele gyűlik meg a baja. Miután elhagyták Kijevet, azt hitte, soha nem fogja használni többé a védővarázslatokat és átkokat, amelyeket Baba Tyilától tanult, mert úgyis elmúlik a veszély, nem lesz KGB, sem gulág, és attól sem kell tartani, hogy valakiért éjszaka eljön a fekete autó. Baba Tyila olyan dolgokra tanította meg őt, amiket hasonló képességekkel nem rendelkezők ellen használhat. Az öreg hölgy azt mondta, Esthernek van hozzá tehetsége, biztosan hozzáadódik valami saját héber varázslataiból. De elég mindez, ha olyan ellenfelet fog ki, aki annyit tud, mint Baba Tyila, vagy netán még nála is többet? Bárcsak tudná, ki az ellensége! Ó, Izrael Istene, hát nem tűröd, hogy a boszorkány fia éljen? Soha nem idéztem meg a Sátánt, soha nem beszéltem holtakkal, mint az En-Dorban élt halottlátó asszony. Jó emberek boldogulásáért igyekeztem latba vetni az erőmet, de ha ez bűn, akkor az én fejemre hulljon vissza, ne a gyermekemére,

ne a fiaméra! Micsoda gondolatok ezek! Imádkozni nincs értelme. Régesrég másik utat választottam, és a Seolba fogok jutni, onnan pedig nincs kiút. Baba Tyila világosan megmondta: birtokolhatod, amit nagyanyáid birtokoltak, de csak akkor, ha azt választod, amit ők. Esther felemelte a tálkát, és visszaindult a ház felé. Aztán visszahőkölt, amitől elejtette a tálat, de nem törődött vele, eltört-e vagy kicsorbult, mert belévillant, hogy fia újból átlépte ennek a világnak küszöbét, ugyanúgy, ahogy az eltávozását is érezte. Úgy, mint akkor: ahogy hatalmába kerítette a fia helyén tátongó üresség, most úgy érezte, az eltűnik, mint a hirtelen szűnő fogfájás. Ismét teljes a világ. Ványa visszatért. Akkor hát, Te mentetted meg őt, Istenem? Miközben lehajolt, hogy felvegye a tálat, megtorpant. Ha ez Isten műve volt, akkor ajándéka megtagadásának értelmezi, ha Esther megmenti egyik varázseszközét? Könnyen meglehet, hogy Istent nem érdekli, varázsolok-e vagy sem, a rabbik tévednek ezzel kapcsolatban, és... Még az is lehet, hogy Istennek semmi köze ehhez, és ebben a pillanatban történt volna, akár imádkozik, akár nem. Mert végülis az elmúlt három napban mikor történhetett volna úgy, hogy nem imádkozott előtte legalább egy órával? Lehajolt, háta a szokott ponton kezdett sajogni: ez nem új izomrándulás, nem új fájdalom. Ujjait becsúsztatta a perem alá, ugyanis az aljával felfelé esett le, és mikor felemelte, hozzáfogott egypár fűszálat is. Néhány apró halál egy megmentett életért. Ha ezzel bántalak, Istenem, bocsáss meg, de nem tudhatom, Te hoztad-e őt vissza. Ha nem, akkor nem hagyhatok föl

azokkal a szerény varázslatokkal, amelyekkel családomat védem. Ha szeretnéd, hogy abbahagyjam, beszélj, vagy mutass valami egyszerű jelet, én pedig fejet hajtok előtted, megbízom benned, ó, Izrael Istene! Várt. Körbenézett, keresve bármit, amit Isten küldhetett üzenetként. A gondolataira figyelt, a halk belső hangra, amelyet Illés hallott. Teljes csend vette körül. Csak Ványa jelenlétét érezte szívében. *

Marek kuzin igyekezett kedvesen válaszolgatni Katyerina kérdésözönére, amikor pedig türelme fogytán volt, Szófia lepisszegte és megnyugtatta. Végül a királylány belátta, hogy Mozsajszki Mikola nem mindenható, mint a keresztények szemében Isten, de nem is mindentudó, és hogy máshol is van dolga. Egy ingerlékenyebb pillanatában viszont Mikola kifakadt: – Nem az én dolgom, hogy Tajnára vigyázzak, hanem az édes jó apádé! Meg a tiéd! – Ettől Katyerina persze ismét sírásban tört ki, Szófia pedig úgy nézett Marekre, hogy azzal bármely halandó szívét keresztüldöfte volna. Iván csak bámult és hallgatott, várta, hogy feltehesse saját kérdéseit, de az alvás ellen sem lett volna semmi kifogása. Hosszú nap állt mögötte, tele meglepetéssel, de csalódással is. Azt hitte, Katyerinának szüksége lesz rá a mai világban, de nem: kapásból olyan helyen köt ki, ahol mindenki jobban beszél ősszlávul, mint ő. Hát, talán így kimászhat a slamasztikából. Most, hogy Mozsajszki Mikola előkerült, ő megszabadult. Deus ex machina. Isten pottyan alá az egekből, azaz a második emeleti szobából, és elintézi az elátkozott királylány ügyét. Iván

csak a postás volt, idehozta Katyerinát. Megtörtént. Most már aludhat. Amint ezt végiggondolta, már aludt is. Arra neszeit fel, hogy Szófia rázza a vállát. – Ébredj, aludj inkább az ágyadban! – mosolygott. – Szegény fiú, ennyi évszázadot letudni ilyen rövid idő alatt! Iván félálomban megkérdezte: – Te istennő vagy? – Ó, isten ments! – válaszolt Szófia. – Bár istenfeleségként halhatatlan. Ez is álomszerű válasznak hatott. De utána Szófia megborzolta Iván haját, a fiú pedig úgy döntött, felébred. Katyerina és Marek kuzin elmentek. Hát persze. Talán már Tajnában vannak. Iván túl fáradt volt ahhoz, hogy ezzel törődjön. Felbaktatott a lépcsőn a szobájába, és azt sem tudta, hogyan, még ledobta cipőjét, gatyáját, aztán behanyatlott az ágyba. A nászéjszakám – gondolta, – Te szerencsés férj, te! Meglógtál azok elől, akik halálba akartak küldeni. Mire vágynál még? A hajnal derengésére ébredt, teljesen más hangulatban. A sors mostohán bánt vele, és minden jó szándéka csak még nagyobb bajba keverte. Végre eljött a versenyben az a rész, amikor a bírók összedugják a fejüket. Itt az ideje, hogy ráálljanak a témára. Baba Jagát helyretenni, megsemmisíteni a házasságot, hazaküldeni Katyerinát, őt pedig engedjék visszarepülni Amerikába. Disszertációt kell írnom, hiányolnak a szüleim, és esküvőm lesz – ezúttal valódi, olyan menyasszonnyal, aki szerint nem vagyok bolond. Mikor leért a konyhába, a királylány éppen a modern,

illetve a vidéki Ukrajnában használatos sütők működését tanulmányozta. Szófia egyik régi ruháját viselte, láthatóan nagyon régit, mert bár lenge volt, nem volt annyira terjedelmes, mint képzelte volna. Szófia széles mosollyal üdvözölte, de Katyerina fel sem nézett. Igaz, lefoglalta a sütés bonyolult tevékenysége, amely a lánynak még a mai segédeszközök nélkül is szokatlan volt. Ám Iván számára ez is újabb érv volt amellett, hogy nem a felesége, és soha nem is lesz. – Hol van Marek kuzin? – érdeklődött. Meggondolatlan módon mai ukrán nyelven beszélt, de a kérdést nem volt nehéz megérteni Katyerinának sem, ezért, még mielőtt Szofhia kinyithatta volna a száját, határozottan gonoszul felnevetett, és azt kérdezte: – Még mindig így hívod? Iván nem akart veszekedni, de azért úgy vélte, nem ártana, ha a lány legalább egy icipicit emlékezne, hogyan kapaszkodott még tegnap az ő karjába, mikor elhúzott mellettük a teherautó. – Ne bántódj meg, Ványa! – vigasztalta Szófia. Vajon gondolatolvasó? – A királylány a férjemre haragszik, nem rád. – Ezt csinálta akkor is, amikor eltűntem? – kérdezte Iván. – Tudta, hova mész... az elvarázsolt mezőre, amelyet ő nem láthat. A fiú felhorkant: – Itt minden halhatatlan fél szemére vak? Szófia szúrósan nézte, Katyerinának a lélegzete is elállt. – Ó, értem már! Most, hogy tudom, ki ő, nem ugrathatom. Szófia fölkacagott. – Marek remekül lát, mint mindig! De efféle különös helyet senki nem láthat. – Csak én.

– Te besétáltál. – Őt mi tartja vissza? – Hogy nem tudja megtenni. Elindul abba az irányba, és utána veszi észre, hogy túlment rajta. Hiába haladt végig egyenesen, mégis elkanyarodott. Iván megrázta fejét. – Én meg csak úgy egyszerűen besétáltam. – Te azért sétálhattál be oda, mert bármerre futottál, mindig ott volt a közeledben – magyarázta Szófia. – Szólított téged. – Szólított engem... – ismételte Iván. – Mi szólított engem? – A mező. – Na de azt valaki megalkotta. Vagy azzá tették, ami. Ugye? Most Katyerina szólalt meg: – Talán senki sem alkotta, Iván. Nem tervezték így. Az ellenség halálos átkot szórt rám, nagynénéim pedig ellenátkot mondtak, hogy valamiképpen elkerülhessem a halált, és olyan szabályokat alkottak, amelyek lehetővé teszik a megmentésemet. A helyet azonban nem választhatták meg, nem is tudták, hol van. – És az Özvegy sem választhatta meg? – Talán ő igen – tűnődött Szófia. – A hely azonban nem az ő műve. Ő csak használta. – Akkor ki tette oda a szakadékot? Ki épített hidakat? – A szakadék az Özvegy átkának megnyilvánulása – magyarázta Szófia. – Medve végül csapdába esett, mert az ő hatalmánál fogva alkotta a banya az eredeti gyilkos átkot. Úgy tervezte, Medve felbukkan, és kegyetlenül széttépi Katyerinát, de az csak körbe-körbe sertepertélt a levelek alatt. Katyerina,

Marek és én ugyanis erre jutottunk ma reggel, mielőtt felébredtél volna. – Látom, nem volt fontos a jelenlétem – bökte ki Iván, és hangjában sértettség bujkált. – Mit tudhatnál te erről? – nézett rá a királylány. Lehet, hogy nem sértésnek szánta, de Iván lenézést érzett benne. – Most bevonunk téged is – mosolygott kedvesen Szófia. – Nézd, soha nem volt varázserőm – kezdte Iván –, ezért nem is akarom tudni. Marek kuzin majd szépen elintézi a dolgokat, eltávolítja a vén banyát, aztán Katyerina semmisnek nyilváníttathatja a házasságot, és hazamehet valaki megfelelő embert férjül venni. Én pedig hazatérek, és feleségül veszem Ruthie-t. Most Katyerina érezte úgy, mint akit leforráztak. – Te eltaszítanál magadtól? – Nem is esküdtünk meg igazán – ellenkezett Iván. – Te nem akartál engem soha, nekem van jegyesem, így hát mindenki jól jár. Katyerina Szófiára pillantott, de a nő egyszerűen félrenézett. Nem akart ebbe beavatkozni. Úgyhogy a lány inkább Iván felé fordult. Sokáig nézte, míg az feszengeni nem kezdett, mint valami füllentésen kapott kiskölyök. – Krisztus törvényei szerint nincs válás – jelentette ki végül Katyerina. – Nincs házasság, ha nem vittelek ágyba – mondta egy durva ősszláv igét használva Iván. – Nézzenek csak oda, milyen szépen beszél... – dünnyögte Szófia. – Csak nem voltam túl nyers? – érdeklődött a fiú. – A

gyakorlótéren ezt a kifejezést használják a férfiak. – Nem a szó helytelen – magyarázta Szófia –, hanem a szívtelenség. – Szívtelenség? – hüledezett Iván. – Az állítólagos feleségem soha nem érzett irántam mást, csak lenézést. Akkor én miért olvadozzam előtte? Az állítólagos apósom pedig gyilkos összeesküvést szőtt ellenem. Mégis, hogy vehetném komolyan a vallásukat? – Ő nem szervezkedett – tiltakozott Katyerina. – Te magad mondtad, hogy Dimitrij nem próbált volna meggyilkolni, ha nem egyezett volna bele az apád. – Ha nem gondolta volna, hogy Apám... – Ne bántsátok már egymást, gyerekek! – kérlelte őket Szófia. – Ugyan hogyan bánthatnám? – nevetett fel Iván. – Ahhoz előbb szeretnie kellene. Az ő szemében én és Tajnában mindenki, csak eszköz vagy akadály. Én eszköz voltam ahhoz, hogy felébredjen elátkozott álmából, és épségben hazajuttassam. Persze, már ezt sem állíthatom, mert az imént mondtad, hogy gyakorlatilag berángattak a mezőre. – Odavezettek – javította ki Szófia, aztán átváltott mai ukránra, úgy folytatta: – Nem szereted? Ezt a szépséget, ezt a sugárzó, erős nőt? – Remekül ért ukránul – sóhajtott fel Iván –, úgyhogy nem tudunk magánbeszélgetést folytatni előtte. Így is volt. Katyerina elpirult Szófia dicsérő szavai... vagy a nyílt kérdés hallatán. – Mit számít, milyen nyelven beszélek? – tört ki Szófia. – Hiszen mindenki ért mindent, és senki sem ért semmit. – Szerintem minden világos – vágta rá Iván.

– Szerintem is – bólintott Katyerina, és a fiú szemébe nézett. – Fel foglak oldozni az eskü alól. Semmissé fogjuk tenni. Már másvalakit jegyeztél el, úgyhogy nem adhattad a szavad. – Nem volt semmiféle jegyese – ellenkezett Szófia. – Ezer évvel azelőtt vett téged feleségül, hogy találkozott volna Rutinéval. – Saját élete alapján ítéltetik meg, és saját életében, mielőtt beleegyezett volna a velem való házasságba, annak a másiknak adta szavát. – Katyerina megvetően nézett végig a fiún. – Amúgy sem lennél jó király, ha ilyen könnyen visszavonod az esküd. – Vagy beleegyezem, hogy elveszlek, vagy széttép egy medve – emlékeztette Iván. – Én inkább meghalnék, mint hogy esküszegő legyek. – Érdekes, nekem mindig csak ez a választás marad – mondta Iván –, de mi lenne veled, ha azt tenném, amit te mondasz? – Még mindig aludnék – válaszolta a lány –, várva a becsületes férfit. – Állj! – kiáltotta Szófia. – Abbahagyni, mindketten! Ezekről a szörnyűségekről egyszer még azt kívánjátok, bár sosem mondtátok volna! Igaza volt. Iván máris ezt kívánta. Amikor felajánlotta, hogy nyilvánítsák semmissé a házasságot, remélte, hogy a lány nemet mond, és ragaszkodik ahhoz, hogy a felesége akar maradni. Hogy szereti őt, talán szeretné őt, vagy szeretni akarja őt. Ehelyett előidézte ezt a kirohanást, amely teljességgel felfedte az Iván iránt érzett megvetését. Mert Ruthie eljegyzése miatt nem gondolja, hogy az esküje Ivánhoz köti. Ezért hát

nincs több remény... ha ugyan volt is valaha. – Kár, hogy nem hagytad, hogy Dimitrij megöljön – vetette még oda Iván. – Mindenkinek terhére van, hogy életben vagyok. Saját magamnak is. – Azzal felkelt az asztaltól, és kiment. Senki nem hívta vissza. *

Katyerina annyira dühös volt, hogy alig bírt enni, pedig finom ételt kapott, és Szófiát sem akarta megbántani. Szófia viszont jó étvággyal falatozott, közben pedig mosolyogva nézte az étvágytalan lányt. – Alaposan feldühített, igaz? – Gyűlölöm az olyan férfit, akinek az esküje semmit sem ér. – Mostanság a férfiak és a nők akkor bontják föl a jegyességet, amikor csak akarják. Senki nem tartja esküszegésnek. – És te egyetértesz ezzel? – Akár egyetértek, akár nem, Iván és az ő Ruthie-ja ebben a világban ígérkeztek el egymásnak. Bármelyiküknek jogában áll felbontani az eljegyzést, különösebb ok nélkül. Úgyhogy abbahagyhatnád ezt a badarságot, hogy megveted őt, amiért megszegte a Ruthnak tett eljegyzési esküjét. – Akkor ugyanolyan értéktelen volt a nekem tett esküje is? – Feleségül vett téged, igaz? – És az első adandó alkalommal semmissé nyilvánította a házasságot. – Felajánlotta, hogy semmisnek tekinti, ha te ezt akarod. – Mikor volt választási lehetőségem? Amikor egy férfi azt mondja, hogy meg akarja semmis... – Meg kell értened, Katyerina, hogy a szokások

megváltoztak. Ebben a világban egy nő ugyanúgy dönthet a dolgok felől, mint egy férfi. Szóval, talán, amikor felajánlotta a házasság semmissé nyilvánítását, arra gondolt, azt adja meg neked, amit te szeretnél. – Miért akarnám, hogy így megalázzon? Szófia felsóhajtott: – Katyerina, csak úgy teszel, mintha nem értenéd, amit mondok? A lányt elfutotta a méreg, de visszafogta magát. Szófia végtére is egy isten felesége. – Ványa, a te Ivánod, jó ember – kezdte Szófia. – És rendes fiúcska volt akkor is, amikor először itt járt. Nem tudom, miért vonzottad, ha még az én férjem sem léphetett be erdei börtönödbe. Vajon valaki tervének a része ez? Nem hiszem. Azt hiszem, hogy a téged sújtó átkot csak olyasvalaki tudta megtörni, aki... valamiben rendkívüli. Mivel ez már Katyerina fejében is megfordult, egy kicsit rosszulesett neki a figyelmeztetés. – Gondolod, hogy még nem próbáltam valami dicséretre méltó tulajdonságra lelni benne? – Ó, és most azt fogod nekem mondani, hogy ebben a férfiben te semmi tiszteletre méltót nem találsz? Katyerina megrázta a fejét. – Nem fogom azt mondani. Láthatóan igyekezett rendes férfiként viselkedni Tajnában. Apám azt mondta, szerinte Ivánnak királyhoz illő szíve van. Viszont, amint átértünk a hídján, aljas dolgokat kezdett művelni. Például feladta rám a saját ingét! – Neki volt igaza, és nem neked. Katyerina kővé dermedt.

– Te! Mint Mikola felesége ezt mondod...? – Ne említs neveket, kérlek! Hívd őt Mareknek, ahogy mindenki errefelé. – Egy olyan ember, mint Marek felesége úgy gondolja, hogy helyes dolog nőnek férfiruhát ölteni? – Senki nem nézett volna férfinak. A férfiak általában nadrágot viselnek az inghez. – Nem az összetévesztésről van szó, hanem... – Az illendőségről – fejezte be Szófia. – Bizton állíthatom, hogy az illendőség évről évre, országról országra változik, és el kell sajátítanod a szokásait a helynek, ahol élsz. Ványa megtett érted dolgokat, amelyek számára szégyenteljesek. Te pedig őérte olyanokat, amelyek neked szégyenteljesek. Szerintem a házasságban ez jó kezdet. – A szégyenkezés? – Az alkalmazkodás. – Aligha kezdete ez a házasságunknak, ha most meg akarja semmisíteni... – Akarod, hogy megtegye? Van otthon Tajnában valaki, akibe szerelmes vagy? Katyerina nem teljesen értette, mire gondol Szófia: – Ugyan kit szerethetnék? Én nem választhatok. – Dimitrij jutott eszébe, aki biztosan nem szereti őt, és ez az érzés kölcsönös volt. – Na tessék! – mondta erre Szófia. – Ványa világában a fiatalok saját akaratukból házasodnak, elsősorban szerelemből, esetleg a szerelemnek gondolt vágytól hajtva. A szülők ritkán jutnak odáig, hogy tanácsot adjanak. Ványa édesanyja azt gondolja, a Ruthtal kötött eljegyzéssel valami komoly baj van, de a fia nem hallgat rá.

– Tehát mindenki úgy házasodik, mint a parasztok? Az egyik kacsint, a másik ugrik, és irány a szénakazal? – Ványa állandóan azt lesi, hátha bármi jelét adod annak, hogy szereted. Katyerina ettől teljesen zavarba jött. – Hogy szerethetném? Alig ismerem. – Ez butaság – felelte Szófia. – Bőven volt alkalmad volt arra, hogy megtudd, milyen férfi. Te viszont nem mutatsz mást, csak nemtetszést. – Mert nem tetszik, amit művel! – Igen: ami a szíveden, az a szádon, gyermekem. Ő viszont, abszolút érthető módon arra a következtetésre jutott, hogy gyűlöletesnek tartod, és mivel rendes férfi, felajánlotta a házassági eskü alóli felmentést, a szabadságot, hogy ne kelljen olyasvalakihez hozzámenned, akitől ennyire undorodsz. – Mit számít mindez? Feleségül mentem hozzá, hogy megmentsem a királyságom, amely még mindig megmentésre vár. – Ő azt hiszi, ezt majd a férjem elintézi. Ha pedig az ok megszűnt... Mindez különös fényben láttatta a dolgokat. Katyerina próbálta megérteni. – Ezek szerint Iván lemondana arról, hogy Apám örökébe lépjen azért, hogy én... – ...hogy boldog légy? Igen. Katyerina megpróbálta felfogni ezt a gondolatot. Életében nem hallott még olyan férfiról, aki valamit csak azért tett volna, hogy egy nőt boldoggá tegyen. Mondjuk, ez nem teljesen igaz, mert több papucsférj parasztot ismert, akik minden szavukat jól megfontolták, nehogy fejmosást vagy rosszabbat kapjanak

hárpia feleségüktől. De ezeket a férfiakat lenézték, és... és Iván nem hasonlít hozzájuk. – Miért fontos neki az én boldogságom? – Ez fogós kérdés – felelte Szófia. – Erre neked kell választ találnod, mert már jó régóta igyekszik téged boldoggá tenni. Azok alapján, amiket reggel elmeséltél, meztelenül járt az erdőben, összevissza ostoroztatta magát az ágakkal, és mindezt azért, mert boldoggá akart tenni. Most már teljesen másként tűnt föl emlékeiben az esemény. Eszébe jutottak a hárpia feleségek, és hogy talán ez az oka annak, hogy Iván engedelmeskedett. Mivel eljegyezték egymást, egy lenézően beszélő nő alattvalója lett, és most félénken fejet hajt akarata előtt. Ő nem ilyen. És Iván sem olyan férfi. – Én ezt nem értem – csóválta fejét. – Azt hittem, megértette végre, mi a rossz, és mi a jó. – Talán megértette – mondta Szófia, de huncut mosoly bujkált szája szélén. Katyerina kérdezte volna tovább, mert a beszélgetés új szemszögből láttatta vele az eseményeket, úgy érezte, valamiféle bölcsességet kap, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, megjelent Mozsajszki Mikola – vagyis Marek –, és besétált a szobába, súlyos léptei alatt rengett a föld. – Megéheztem – jelentette ki, amint a konyhába ért: – Mi van, Ványa még alszik? – Nem éhes – mondta fapofával Szófia. De úgy tűnt, valahogyan, szavak nélkül mégis beszéltek, mert Katyerina ugyanazt a huncut mosolyt vélte felfedezni Marek arcán. Szófia tányért tett elé, majd föltornyozta a kenyeret, szalonnát, sajtot és gyümölcsöket. Marek úgy falt, hogy az étel seperc alatt eltűnt a tányérjáról, mint szürke

szamár a ködben. Mikor észrevette Katyerina arcán a csodálkozást, félreértette: – Az csak természetes, hogy eszem. Halhatatlan vagyok, de a testem ételt kíván. Nem halnék éhen, ha nem ennék... de nagyon-nagyon éhes lennék. – Mire bukkantál odakinn? – kérdezte Szófia. – Itt van – bökte ki két falat közt Marek. Katyerina szíve szinte kiugrott a helyéről. – Követett minket! – Nem ugyanott jött keresztül – mondta Marek. – Különben nem tudtam volna kiszimatolni. Viszont éreztem valami szagot az úttól délre, a sziklás domboknál, amerre az örmény fickó birtoka néz. – A neve Arkáni – javította ki Szófia kedvesen. – Még az apja vette a birtokot a születése előtt. Úgy teszel, mintha nemrég települt volna ide. – Csak annak jegyzem meg a vezetéknevét, aki már legalább egy-két évszázada él errefelé – vigyorgott Marek. – Nagyon vígan vagy, pedig ő is itt van. – Medvét nem hozta magával – közölte Marek –, legalábbis a varázserejét nem. Az ő szagát sehol sem szimatoltam. – Nélküle soha nem tudott volna átlépni ide – mondta Szófia –, tehát az erejét igenis birtokolja. – Nem hozzáférhetően – bizonygatta Marek. – Tudom, mit beszélek. Lábnyomokat hagyott maga után, erre utaltam az előbb. Köztudott, hogy Baba Jaga nem hagy lábnyomokat a földön, és a tükörképe nem látszik a vízen. Katyerina megdöbbent. – Akkor gyenge? Ezt azt jelenti, hogy elpusztítható?

– Ezt verd ki a fejedből! – rázta a fejét Marek. – Ha csak negyedannyi ereje van, mint egyébként, akkor is legyőz bármilyen fegyvert ezen vagy azon a világon. Térjetek ki az útjából! – Hiszen te megállíthatod... egyszer s mindenkorra. Marek a fejét csóválta: – Hát tényleg nem érted? Az én hatalmam nem ebből áll. Tengerészek szólítanak, mert értek a szélhez, az esőhöz. Északon a hóhoz. No meg egy kis villámláshoz. Aszályt is tudok csinálni, ha elég mérges vagyok, de a szép, tartós aszály feszült figyelmet igényel, és ritkán van türelmem hozzá. A háború nem az én világom. A bérgyilkosság abszolút kizárt. Ez Petun szakterülete, és akik őbenne bíznak, többnyire meg is bánják, ezt megígérhetem. Nem erőssége a tiszta munka. Mindig van járulékos veszteség a célszemélyen kívül, akit amúgy nem akart volna meggyilkolni az ellenféllel együtt. Katyerina visszaroskadt székébe. – Akkor hát Iván kívánsága nem teljesül. – Milyen kívánsága? – érdeklődött Marek, és hol Katyerinára, hol Szófiára nézett. Végül Szophia válaszolt: – Ványa felajánlotta, hogy megsemmisíti a házasságot, amint kinyírod a vén hárpiát. – Miért tenne ekkora hülyeséget? – csodálkozott Marek. Katyerina egy röpke pillanatig diadalmasan tekintett körbe. Aztán, mintha megértette volna, Marek fölsóhajtott. – Megint nagylelkűsködik ez a fiú? Tudod, komolyan törődik ezzel a lánnyal. – Ezt mindenki tudja, kivéve Ivánt – bólintott Szófia –, és magát a lányt, persze.

Marek szerint Iván törődik vele? Ő is úgy mondogatja, mintha ez számítana. De miért? Még egy halhatatlan is alkalmazkodik a világhoz, amelyben él? Ő azt hitte, a halhatatlanok egyik ismérve a változatlanság. Hiszen Lukasz atya azt mondta, Isten változatlan tegnap, ma és holnap. Van egyáltalán olyan dolog, amiben hitt, és még mindig igaz? – Mit tegyünk? – kérdezte végül. – Menjünk vissza Tajnába? – Ó, micsoda remek ötlet! Idecsalogatod a legveszélyesebb nőt, akiről valaha is hallottam, de rögtön visszamennél, és a nyakunkon hagynád, hogy mások intézzék el. Hozzátehetném, ez itt egy különösen rosszul felszerelt bagázs. Feltételezem, te is értesz egy cseppet a varázsláshoz, pedig édesanyád nem élte meg, hogy taníthasson. Nos, itt viszont végtelenül kevés olyan ember létezik, aki beleásta magát az ősi tanokba, és alkalmazza is őket. Ilyen például Ványa édesanyja. Amit régen minden nő tudott, ma már elképzelni is kevesen képesek ebben a tudatlan korban. Nem, itt ez a hárpia mindent elpusztítana. – Hogyan akadályozzam meg? – Nem tudom, képes vagy-e rá. Úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét. Legfeljebb abban reménykedhettek, hogy nem talál meg, feladja, és hazaballag anélkül, hogy megtalálna. – Elbújhatunk nálad? – pislogott Katyerina. – Ha veletek maradnék a házban, akkor igen. Ha nem őrködnék földjeim felett, igen, maradhatnátok. De úgy vélem, sokkal jobb lenne, ha teljesen máshova mennétek. Olyan helyre, ahol nem beszéli a nyelvet, ahol mindig meggyűlne a baja a hatóságokkal. – Marek elvigyorodott. – Szeretném látni, ahogy szembekerül az amerikai rohamosztagosokkal. Vajon őt is úgy legyőznék, mint Grenada hatalmas seregét?

Katyerina egy mukkot nem értett abból, amit Marek mondott, de Szófia felkuncogott. – Nem csíped Amerikát, igaz? – Nagyképű jövevények, akik mindenkinél agyafúrtabbnak képzelik magukat, csak mert feltaláltak egy gépet, ami lenyalja az edényekről a koszt! – Más szóval, közülük senki nem tudja, ki vagy te valójában. Mareket elfutotta a méreg, de gyorsan lehiggadt. Katyerina eltöprengett, mi történne Szófiával, ha a férfi nem tudna uralkodni dühén. Aztán elhessegette a gondolatot: Marek nem olyan férfi, aki elveszti a türelmét. Férfi? Honnan tudhatná, milyen férfi egy istenség? – Ez az Amerika, amiről beszéltek... ez Iván szülőhelye? – Nem, nem, gyermekként került oda. A szülei viszont ott élnek. Most már az az otthona. – És ott biztonságban leszünk? – Honnan tudjam? – kérdezte Marek. – Azt hiszem, hogy ott inkább lennétek biztonságban, mint itt. Ebben a pillanatban a lépcsőre nyíló ajtóból Iván szólalt meg: – Nagyobb biztonságban lennénk, de útlevél nélkül nem tudom kivinni az országból. Katyerina nem tudta, mi az az útlevél, de nem is érdekelte. Teljesen máson törte a fejét: mikor jött le Iván a lépcsőn? Ha már itt tartunk, hallotta egyáltalán fölmenni? Vagy végig ott állt a konyhaajtó mögött, és kihallgatta a Szófiával folytatott beszélgetésüket? Még belegondolni is borzalmas! – Útlevél! – legyintett Marek. – Szerzek, ez természetes. – Nem tudod legyőzni a boszorkányt, de varázsolsz

útlevelet? – érdeklődött Iván. – Én aztán nem varázsolok semmit. Maradt még néhány barátom ebben a világban. Szerzek neki igazi, törvényes útlevelet. És beutazási vízumot Amerikába. A hamis útlevél nem olcsó a feketepiacon, de minden valószínűség szerint menni fog a valódi is, mert Iván felesége vagy. Ahhoz is szerzünk hivatalos papírt. – Elviszel magaddal? – kérdezte Katyerina. – Megesküdtem, nem? – kérdezett vissza Iván. – Hogy megvédelek. Harcolni nem tudok, csak elfutni. Olyan keserűen és ironikusan mondta, hogy Katyerina azt hitte volna, Iván mérges, vagy hogy utálja őt, ha nincs a beszélgetés. De elgondolkodva azon, amit Szófia mondott, valami mást hallott ki a fiú hangjából. Azért csúfolódik ironikusan, mert azt hiszi, ő megveti. Hát, nem az a harcos típus, ez tény, és ez ellen ő sem tehet semmit. Ugyanakkor nem nézi le. Szüksége van rá. Mint ahogy Tajnának is. Ha ehhez szerelmet kell mímelnie, ahogyan Szófia javasolta, akkor igyekszik szerelmesen viselkedni. Ennél többet igazán nem tehet. – Mert ahova te mész, megyek én is – idézte Rut könyvének egy részletét, de későn döbbent rá a szerencsétlen névválasztásra. – Ahol te letelepszel, letelepszem én is. A te néped az én népem, a te Istened... – Katyerina hangja elcsuklott. Iván mintha nem ismerte volna föl a szavakat. – A családod nem keresztény, ugye? – kérdezte. – Ha arra a keresztény szokásra gondolsz, hogy megmerényeljük rokonainkat, akkor nem számítanak kereszténynek. – Ványai – szólt rá élesen Szófia.

Nem kért bocsánatot, de összerezzent a nő szúrós tekintetétől. Miért kéne mentegetőznie? – gondolta Katyerina. – Jogos panasz. – Követlek szüleid házába – folytatta Katyerina –, ahogyan te is követtél engem. – Meztelenül? – bökte ki Iván. – Fiatalember! – sivított föl Szófia. Katyerina viszont felnevetett. – Mintha azt mondtad volna, hogy itt nem szabad. – Elviszlek – bólintott Iván. – Te döntesz, hogyan mutassalak be: barátként vagy feleségként. – Ahogy te óhajtod – suttogta Katyerina. – Ezt nem én döntöm el – rázta fejét a fiú. – De igen, te döntöd el – toppantott a királylány. – Nem, nem én – váltott erélyesebbre Iván. – Ha Tajna iránti kötelességből mondanád magad a feleségemnek, akkor nem akarom, hogy ezt állítsd. A szüleim rögtön látni fogják, hogyan érzel irántam, vagy, hogy pontosabbak legyünk, hogyan nem érzel irántam. Anyám aggódni fog. Tehát akkor gyere a feleségemként, ha megígéred, hogy úgy teszel a szüleim előtt, mintha szerinted jó parti lennék. – Jó micsoda? – kérdezte a lány. – Jó férj – magyarázta a fiú. – Hogy szerinted jól jártál azzal, hogy a feleségem lettél. Ha nem tudsz úgy tenni, mintha ezt gondolnád, jobb, ha csak barátomként mutatlak be. – Gyáva – suttogta Szófia. – Tajna miatt muszáj, hogy házasok legyünk, jobban, mint valaha – közölte Katyerina. Ezenkívül nem tudott mit mondani, fogalma sem volt, Iván mit szeretne hallani tőle.

A fiú az ő arcát nézte, de hogy miért? Nem találta meg rajta, amit keresett. Látszott, mert kissé lehajtotta fejét, majd bólintott. – Rendben van. Azt mondom, hogy a feleségem vagy. Higgyenek, amit akarnak. Már megint megbántottam – gondolta Katyerina. – Szerelmet akartam tettetni, de azonnal kibukott belőlem az igazság, ahogy mindig szokott. És nem hiszem, hogy erről le akarnék szokni. Néhanapján lehet hazudni, de mi van, ha megpróbálod hazugságban leélni az életed? Iván mégis úgy döntött, hogy mellette marad, pedig láthatóan nem repes a boldogságtól. Lehet, hogy Szófiának igaza van? Lehet, hogy őszintén törődik vele? Vagy puszta kötelességből marad a házasságban? Ha már a kötelességnél tartunk – gondolta Katyerina –, vajon én ezért? Baba Jaga Réges-rég bukkant erre a tóra, a föld alatti barlang koromsötét mélyében. Fáklyával merészkedett ide néha, hogy erőt merítsen a fenséges térből. Soha nem használta a vizet utazásra, mert mostanáig nem akadt úti cél, amelyet ne ért volna el egyszerűbben, más utakon. A víz felszíne teljesen sima volt. Ez lényeges. Sajnos azt is jelentette, hogy nem olthatta el a fáklyát a vízben, mert akkor nem láthatta volna, mikor lesz újra sima a felszín. Próbálta a földbe dugdosni, de hiába. Hozzáütögette a talajhoz, mire még forróbban lángolt. Végül saját szoknyáival oltotta el,

összevissza perzselve azokat, de mindegy. Úgyis olyannak látják majd, amilyen alakot ölt. A koromsötétben egy percre elvesztette tájékozódási képességét. A víz szaga alapján kell megtalálnia a tavat, lábát óvatosan addig fogja előrenyújtani, amíg el nem éri a szélét. Majd hangosan kimondja a varázsigéket, amelyektől a hatalmas, üres víztükör kapuvá változik. Látni nem látta, de érezte, amint a felszín beleremeg szavaiba – más nem kavarhatta fel a víztükröt. Végül kimondta a királylány nevét, amelyet megkeresztelésekor nyilvánosan bejelentettek, és így minden jövevény tudhatta, milyen néven ismerik az istenek. Bolond! Nincs menekvés Baba Jaga elől, ha a neve sem titok! A név még visszhangzott az üregben, mikor előredőlt, és lebukott a tóba, mint csésze az asztalról. A varázslat működött: nem érintett vizet, a felszín szinte szárnyakat csatolt rá, és elvitte a kívánt helyre. Valami kemény és durva felületen találta magát. Közeledett valami fülsüketítő robaj. Mi lehet ez? Fölemelte fejét a talajról, és kinyitotta szemét a szürkületben. Új hang adódott az eddigiekhez: valami csikorgás: fém a fémen. Feltápászkodott, és kereste a hang forrását. Nagy, otromba bádogház csücsült négy fekete lábon, mint valami sánta állat, azon a kemény felületen, amelyen ébredt. A felület csodálatosan sima volt, mintha valaki lekaszálta volna magát a földet. Akkor eszébe jutott, hogy ez egy út, olyan, amilyet a rómaiak építettek, csak szélesebb és kevésbé sima. A ház pedig mozog! Férfi hajolt ki az ablakán, és barbár tájszólásban üvöltözni

kezdett. Csak egy-két szót értett belőle, de az sem érdekelte. Intett, hogy hallgasson el. Nem működött. A férfi még csak szünetet sem tartott az üvöltözésben. Elöntötte a rémület. Olyan helyre varázsolta magát, ahol varázsereje nem működik? Sokkal erősebb varázslattal próbálkozott: elmormolta, és háta mögött jeleket rajzolt, elvégre nem akarta feldühíteni az illetőt, ha tényleg kiderül, hogy itt meg van fosztva varázserejétől. Ennek a bűbájnak hetekre el kellett volna némítania az áldozatot, de a férfit csak lenyugtatta. Motyogott tovább... felfoghatatlan, hogy egyáltalán még hangot ad! Utána pedig – anélkül, hogy írt volna valamit a levegőbe vagy port szórt volna mozgó házára, mozgásba lendítette az építményt, kikerülte Baba Jagát, és otthagyta egy porfelhőben. A boszorkány abban sem lehetett biztos, hogy a férfit a bűbáj nyugtatta meg, vagy egyszerűen csak kifogyott a szuszból. Ezt a kérdést sürgősen meg kell válaszolni. Beleszippantott a levegőbe, minden irányban. Ereje gyengült, de nem tűnt el. Enyhe királylányillatot érzett: ő is e mellett az út mellett sétált, nem is olyan rég. Illatát viszont szinte teljesen elnyomta egy másik szag, és ettől kővé dermedt. Mozsajszki Mikola! Mindazok után, hogy fáradságos munkával igyekezett elhanyagoltatni vele szeretett Tajnáját és ottani barátait, sikerült hatalmának központjába pottyannia. Nem csoda, hogy az ereje ennyire megfogyatkozott. Az sem meglepő, hogy az a borzasztó ifjú annyi fejtörést okozott neki. Mozsajszki Mikolától érkezett, és amikor kivitte a királylányt a saját világából, természetes, hogy urához és parancsolójához vitte.

Szóval több istenség él ebben a világban. Mert neki ott volt Medve ereje, Medve pedig röhögve legyőzi Mozsajszki Mikolát. Viszont az ő hatalmának forrása messze van: időben és térben kell magához vonnia. Mozsajszki ugyanakkor ezen a vidéken és ebben a korban erős. Alaposabban szimatolt a levegőbe. Igen, a jóságos Mozsajszki Mikola markáns, nyári aromája mellett nyomokban érezni lehetett a téli levegőt. Medve tehát még mindig itt van. Felemelte kezét, hogy megidézze, de idejében felocsúdott: nem biztos, hogy Medve fölött ebben a világban is hatalma van. A Medve, akinek parancsol, egy másik tér és idő medvéje. Lehet, hogy itt szabad, vagy egy hatalmas varázslót szolgál, akivel ő meggyengült állapotban nem mer újat húzni. Csak lassan, nyugodtan – intette magát. – Bőven van időd figyelni, várni, feltérképezni a vidéket, kideríteni, kinek a varázslata ez a guruló lábakon haladó bádogház. Nem Mozsajszkié, ő nem efféléket csinál: ő a tengerészeket menti ki a bajból, és esővel ajándékozza meg a földművesek mezőit. Valami komolyabb varázserő munkálkodik e világban, vagy egy istenség, aki a saját világát készül megteremteni. Vezesse át a királylány ezen a világon! Ő aztán igazán várhat. Mivel még együtt van a fiúval, a varázslat tiltja, hogy személyesen ő emeljen rá kezet. De talál majd másvalakit a gyilkos szerepére, aki megöli a fiút, vagy legalábbis szétválasztja őket, és akkor megtörik a varázs. Gondolatai visszakalandoztak a tegnapi templomi tűzvészhez. Micsoda briliáns ötlet volt! Nem emelt kezet Katyerinára, mindössze lángra gyújtott egy száraz fadarabkát a távoli, érzéketlen isten tehetségtelen híveinek ocsmány, varázstalan szentélyében. Persze a lány kijutott. Hogy

varázslatnak köszönhetően, vagy mert okos és szerencsés, azt Baba Jaga nem tudta. Igaz ugyan, hogy a templom felgyújtása nem végzett kiszemelt áldozatával, és nem oldotta meg az ő gondjait egy csapásra, de a móka már önmagáért megérte. Itt majd valami más módon elintézi: létezik egy csomó egyéb eszköz. Attól még, hogy gyengébb lett, és ádáz ellenfelei élnek errefelé, akiket nem mer felbosszantani, megoldja, és övé lesz a győzelem! Vagy ha nem talál rá módot, ha az életét veszély fenyegeti, egyszerűen betakarja magát a Medve bundájából nyert olajba áztatott ronggyal, egyetlen szót szól, és minden, amit a rongy betakar, egy szempillantás alatt hazaröppen. Ha véletlenül alácsusszan a királylány, a nyámnyila ősférj, vagy esetleg mindkettő, annál jobb! Ha visszatérnének Baba Jaga házába, ahol ő parancsol... az lenne csak az igazi!

11. Repülőterek

Ha Iván valaha is kételkedett volna Marek kuzin varázserejében, egyvalami biztosan meggyőzi: valódi útlevél és vízum Katyerina részére és nevére, mindössze egy nappal azután, hogy Marek felhívta barátját az új kijevi okmányirodában. – A független ukrán kormány csak pár hónapja alakult, te pedig máris kapcsolatokkal rendelkezel? – A kapcsolataim régebbre nyúlnak vissza, mint a kormány – mosolygott Marek. Katyerina végiglapozta a könyvecskét. – Milyen sok papír, és milyen kevés írás! És ezek a betűk... – Rámutatott egy latin betűs szóra – ...néhányat közülük nem is ismerek. – Az ábécé, amelyet Cirill dolgozott ki nyelvetek leírására – magyarázta Iván –, nem az egyetlen ábécé a világon. – Te minden betűt ismersz? – kíváncsiskodott a lány. – Minden betűt abban a könyvben – bólintott a fiú. – De ebben nincsen sok betű. Katyerina úgy mondta ezt, mintha Iván tudása nem lenne kiemelkedő. Most kötekedik vele vagy lenézi? Hogy remélheti, hogy valaha is kiigazodik rajta? – Két ábécét ismerek – kezdte a fiú –, az egyik, amelyet itt használnak a szülőföldemen: ez a Cirill által alkotott. A másik pedig, amelyet Amerikában használnak, ahol a családom él. – Melyik az otthonod? – érdeklődött Marek. –

Kíváncsiságból kérdem. – Mindkét helyen otthon érzem magam – gondolkodott el Iván. – De itt inkább vagyok idegen, mint ott. Talán mindenhol idegen vagyok. Marek felnevetett. – Mindannyian azok vagyunk. Katyerina belemerült az útlevélkép tanulmányozásába. – Ez rendkívül hűen adja vissza a nő arcvonásait – elmélkedett –, de ki ő, és miért van a képe a könyvben? Ivánnak nem esett le azonnal, hogy a lány komolyan beszél. Persze, hogyan is ismerhetné fel saját magát? Matfej király udvarában az egyetlen tükör a kardok fényes pengéje volt, és egészen a jelenkorig Oroszországban nem nagyon használtak tükröt, mert úgy hitték, azon keresztül egy másik világból kinyúlhat valami szellem, aki hatalmába kerítheti vagy megtámadhatja őket. Valószínűleg csak vízfelületen látta az arcát, eltorzítva, vízgyűrűk által felkavarva, halacskákkal a két szeme között. – A portré rólad készült – közölte. – Ugyan mikor lesett meg a festő? – csodálkozott Katyerina. – Ez nem festmény – magyarázta Iván. – A tegnapi férfi, aki a fénycsóvát dobta... – Arra való az a varázslat? Hogy elvegye tőlem az arcom? – Az nem varázslat, hanem eszköz, mint a villanykapcsoló és a konyhai folyóvíz. – Annyira ragaszkodsz ehhez, de nem gondolod, hogy ideje elmagyaráznod, a varázslatok miért nem eszközök? Iván megrázta fejét. – Most csak makacskodsz, mert te magad is tökéletesen tudod, mi a különbség. Kaszáltál már, és tudod, hogy a kasza

azért vág, mert az éle lenyesi a gabonaszárakat. A varázslat és a varázslat tárgya közt viszont nincs ilyen kapcsolat. – Akkor most alátámasztottad az elméletemet – jelentette ki Katyerina. Ezzel odasétált a villanykapcsolóhoz, felkapcsolta, aztán le. – Nézd! Miféle kapcsolat volt a kézmozdulatom és a fény között? És a portré! A fény fellobbant, de nem ért hozzám. – A fény hozzád ért. Katyerina felkacagott. – Persze, mikor fölemelem a kezem a levegőbe, hogy varázsoljak, kétségkívül lesz egy kis huzat! Iván felhagyott minden reménnyel. – Miért kell állandóan ellentmondanod? Nem vagy hülye. Ez az én világom, nem a tiéd, és ha azt mondom, hogy a varázslatok különböznek az eszközöktől, és a különbség igenis számít, akkor azzal kellene foglalkoznod, hogy megértsd a különbséget, nem pedig azzal, hogy ellenkezz. A lány már majdnem kibökött egy újabb érvet, de végül visszafogta magát: – Tényleg annyira fontos a különbség? – Igen. – Akkor magyarázd el, és igyekszem megérteni! Ezért a következő keserves órában Iván próbálta elmagyarázni Katyerinának az elektromos vezetékek és áramkörök rejtélyét, megspékelve egy kis fényképészettel. A végére egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Katyerina bármit is felfogott magyarázataiból. Kivéve egyvalamit, a legfontosabbat: hogy ebben a világban nem használhat varázslatot, mások előtt nem, de még csak nem is beszélhet efféle dolgokról. – Nem hisznek benne? – kérdezte a lány. – Annak ellenére,

hogy működik? – Tehetség és tanulás kell ahhoz, hogy valaki varázsolni tudjon – szólt közbe Marek, aki gondosan végighallgatta a magyarázatot, ám esze ágában sem volt segíteni Ivánnak –, de bármelyik idióta képes beindítani egy gépet. – Bármelyik idióta, aki megengedheti magának, hogy megvegye a gépet – tette hozzá Iván. – És bármelyik idiótának, aki megengedheti magának, hogy felfogadjon egy varázslót, ott lesz a varázsereje – fejezte be Marek kuzin. – Szóval ki mond ellent csak a vita kedvéért? Másnap megérkezett Katyerina repülőjegye is, Iván pedig úgy intézte saját helyfoglalását, hogy mellé ülhessen: – Tehát ripsz-ropsz a semmiből varázsolod elő a pénzt? – kérdezte Marektől. – Természetesen nem – jött a válasz. – Akkor miféle varázslatot használtál a jegyvételhez? – kérdezte a fiú. – American Expresst... – felelte Marek. – A halhatatlanoknak is van American Express kártyája? – Nem az enyém – magyarázta kuzinja. – Mit kezdenék egy olyannal? Ha én utazni akarok, gyalog megyek. Nem, a kártya egy barátomé. Ugyanis nem a te családod az egyetlen, aki a tengerentúlra utazott. Nem bizony, nem mindenki felejti el Marek kuzint, aki elhagyja ezt a vidéket. Most először jutott Iván eszébe, hogy már történhetett hasonló. – Akkor is te segítettél vízumhoz jutnunk, hogy elhagyhassuk a Szovjetuniót, amikor Anyával és Apával idemenekültünk hozzád? – Igyekeztem.

– Akkor miért tartott hónapokig? – Akkortájt nem voltak Moszkvában olyan jó kapcsolataim – magyarázta Marek. – És nem akartam siettetni az elutazásod. Útlevéllel, jeggyel és rendes ruhákkal, amelyek többnyire illettek rá, Katyerina készen állt az útra. Iván nem. Mert amikor visszatér Amerikába, szembe kell néznie Ruthie-val, az apjával és az anyjával, és megmagyaráznia nekik a lányt. Ugyanakkor nem volt miért késlekedni, ellenben számos ok volt sietni, nem utolsósorban, hogy Baba Jaga még mindig a közelben ólálkodott, és ki tudja, miféle terveket szövögetett. Elbúcsúztak Szófiától, Marek kuzin pedig elfuvarozta őket a vonatállomásig. Iván észrevette, hogy Katyerina nem mutatott félelmet, mikor bemászott Marek teherautójába. Lehet, hogy azért, mert Mozsajszki Mikolába vetett bizalma minden félelmet legyőzött. Vagy lehet, hogy hitt neki, amikor azt mondta, hogy a teherautó is csak eszköz. Bár, jobban meggondolva az autóbalesetek gyakoriságát, talán bölcsebb lett volna figyelmeztetni, hogy ne szálljon be akármilyen autóba. Odaértek a vasútállomáshoz, ahol a nő rögtön értette, hogy sok autót egyetlen mozdony húz végig a sínen. – A mozdony az ökör – mondta –, és úgy húzza ezeket a házakat, mint szánkót a havon. Majdnem – gondolta Iván. Marek kuzin végigsétált a teljes vonaton. Akkor engedte föl őket, amikor megbizonyosodott afelől, hogy Baba Jaga nincs rajta: – Legyetek óvatosak! – figyelmeztette őket. – Járjatok nyitott szemmel, és ne álljatok vele szóba! A napkorongnak is bebeszélné, hogy csak egy tál puding. – A vonatnál azért nem gyorsabb, vagy tévedek? –

mosolyogott Iván. – Vagy a repülőgépnél... Biztonságban vagyunk. Marek haragosan odafordult hozzá. – Ne igyunk előre a medve bőrére! – Honnan ismerjük fel, hogy ő az? – kérdezte Katyerina. – Lehet, hogy tegnap is láttuk, de képes azzá válni, amivé csak akar. – Nézzetek a szemébe – mondta komolyan Marek –, akkor kiderül! Azt nem képes megváltoztatni, csak akkor, ha megvakul. – Nézzünk a szemébe, és mit fogunk látni? – kérdezte Iván. – Az ellenséget. A fiú megértette, hogy Marek kuzin nem szeret egyenes válaszokat adni, hanem mindig köröket ír le, mint most. Ahogy Iván is köröket írt le a szakadék körül, míg a medve föl nem adta. Amint a vonat kigördült a pályaudvarról, a fiún úrrá lett a rettegés. Marek kuzin már nincs velük. Tényleg, miért hagyjanak széles nyomot, hogy a vén hárpia követhesse? Most már rajta a sor: harcnélküli Iván, a könyveket bújó tudós Iván fogja megvédeni Katyerinát, végigvezetni őt ezen a veszélyes világon. Mi van akkor, ha a lány rosszul lesz a repülőn, és hányni fog? Elmagyarázta neki Szófia, mit tegyen, ha menstruál, vagy majd az anyjának kell felvilágosítania Amerikában? Mi van, ha bizonyos betegségekkel szemben nem ellenálló? Felötlött benne a Világok harca, ahol a megszálló földönkívüliek a náthától purcannak ki. Katyerina viszont aligha földönkívüli megszálló, Baba Jagát illetően pedig tudta, hogy nem számíthat valami vírus ex

machinára, ami megszabadítja őket. Ha rajta múlik, már a legelső állomáson fölszállt, haszontalanná téve ezzel Marek vonatszemléjét. Mekkora illúziókra képes? Lehet, hogy itt lapul bőrönd alakjában? Honnan tudhatná, mi lehetséges? A világ, amely pár nappal ezelőtt, ha nem is biztonságosnak, de legalább érthetőnek tűnt, most új veszélyeket rejt. Ismét új lett minden. Új és félelmetes, mint Amerika volt a megérkezéskor, amikor minden, amit mondott vagy csinált, butaságnak tűnt a többi gyerek szemében, és Iván szerint is. Nehezítésként pedig Katyerina ragaszkodik saját döntéseihez, akár felfogta azok következményeit, akár nem. Iván megértette, hogy egy perc nyugta sem lesz, sem a vonaton, sem a levegőben, sem otthon. *

Katyerina próbált a lehető legnyugodtabban és legbátrabban viselkedni – mint Iván, amikor Tajnába érkezett. Nem fog előtte szégyenkezni azáltal, hogy gyávaságot mutat. Most értette meg, milyen zavarba ejtő és ijesztő egy idegen helyen fölbukkanni, ahol nem érvényesek a régi szabályok, és nem értékeli őt senki. Mozsajszki Mikola házában még nem értette egészen, mert olyanok közt lehetett, akiknek értette a beszédét, és ahol Iván tűnt akcentusos idegennek. De most, az állomás és a vonat kakofóniájában, ahol minden váratlanul történt, és minden ötvenedik szót tudta csak kihallani, fojtogatta a rettegés. Azon kapta magát, hogy legszívesebben Iván karjába kapaszkodna, és könyörögne, hogy jöjjön vissza vele Tajnába. Jobb az ismert veszély, mint az ismeretlen. Persze nem kérhette erre, mert Tajnában Iván életére törtek, itt viszont, legjobb tudomása szerint, egyikük élete sincs veszélyben. Butaság félni. A fiú megvédi, ha meg nem tudja,

akkor talán egy icipici varázslattal megmentheti magát. Ha ez sem működik, akkor az élete úgyis Isten kezében van, nem igaz? Ha úgy óhajtja, hogy itt pusztuljon el, semmi sem mentheti meg, ha viszont úgy óhajtja, hogy éljen, nem bánthatja semmi. A repülőtér rémálom volt, bár Iván biztosította afelől, hogy minden rendben, gond nélkül fog menni. A vámtiszt igencsak tiszteletlenül végigmérte, mintha valami büdös paraszt lenne, aztán hadarni kezdett azon a furcsa, hörgő nyelven... addigra már a sírás fojtogatta. A fiú egyszer csak kettejük közt termett, mondott pár szót, megmutatta a kiskönyvet, és az ember megenyhült. Katyerina már éppen rámosolygott volna, amikor az hirtelen megragadott valami nehezéket, rácsapta egy nedves kék rongyra, aztán kegyetlenül hangosan az üres könyvecskéjére, amitől az foltos lett. Ijedtében sikoltva hátraugrott, de gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. A tiszt az arcába röhögött, a disznó. Úgy érezte, megalázták, pedig Iván belekarolt, elvezette, és egyfolytában azt mondogatta, hogy ez a szokás, figyelmeztetnie kellett volna, annyira sajnálja, de mindig lepecsételik az útlevelet. Vajon hányszor döbbent vagy ijedt meg az ő királyságában a fiú, ahol neki soha nem jutott eszébe figyelmeztetni vagy bármire is felkészíteni? Leszidta, amiért még azt sem tudta, amit egy gyerek. Rájött egy bölcsességre: aki idegen földre utazik, mindig gyerekként kezdi. Eszébe jutott, ahogyan Mozsajszki Mikola felébresztette a gruzovikot, elindította, kerékkel a kezében nyugodtan irányította, miközben lábaival szerkentyűkön taposott. Elképzelte magát, amint irányít egy ilyen mozgó házat. Lehetetlenség. Ő mégis elvárta Ivántól, hogy kardot ragadjon, és rögtön bánni tudjon vele. El akarta neki mondani, hogy

sajnálja, amiért nem értette, min megy keresztül. Mielőtt azonban kinyitotta volna a száját, elgondolkodott, vajon valóban ugyanúgy félt-e a fiú, mint most ő. Végtére is, Iván már utazgatott ide-oda korábban is, elsajátított egy másik nyelvet, úgyhogy hozzászokhatott az új élményekhez. Arra sem emlékezett, látta-e egyértelműen félni. A fiú inkább csak vonakodott megtenni bizonyos dolgokat. Ezért bármit is mondana a félelemről, az egyenlő lenne egy vallomással. Ahogy a repülőgép végiggurult a kifutópályán, aztán a levegőbe emelkedett, szeretett volna felsikoltani a rémülettől... és az örömtől. Repülök! Ki akart kukkantani az ablakon, de mikor megtette, rátört a hányinger, mert a föld hirtelen eltávolodott, és minden olyan pici lett. Amikor nem sokkal a felszállás után gépük éles kanyart írt le a levegőben, kidobta a taccsot. Ó, az a kimondhatatlan szégyen! Iván azonnal ott termett egy kis táskával, hátha még hányni fog, de már túl késő volt. Összeokádta a blúzát, és miután a repülőszolga elvezette egy helyiségbe, és segített neki kimosni, a szag megmaradt és a kellemetlen, hideg vizes folt is. Azt hitte, hogy a melltartó, amit Szófia vett neki a faluban a legkényelmetlenebb dolog a világon, de belátta, hogy nem. Mert most fázik, vizes, megszégyenült és hányásszagú. Amikor visszakecmergett a helyére, kibámult az ablakon, hogy elrejtse az arcát Iván elől. A repülőgép magasan szárnyalt, csak felhőket látott odalenn, amit hónak képzelt, a gépet pedig hatalmas szánkónak, amely néha hóbuckába ütközik. Biztosan madár vagy sűrű felhő akadt az útjukba. Nem akarok itt lenni – gondolta. – Haza akarok menni, ahol nem aláznak meg percenként, ahol beszélhetek és beszélhetnek

hozzám, ahol az emberek tudják, hogy én vagyok Katyerina királylány, ahol tisztelnek, nem lesajnálnak vagy megaláznak. Nem szabad erre gondolnod! – mondogatta magában. – Nyugalom! Nem fogok sírni. Iván ekkor gyöngéden, de határozottan megszorította a kezét, közelebb hajolt, és a fülébe súgta: – Nagyon ügyes vagy! Sokan lesznek rosszul a repülőn, úgyhogy ne szégyelld! – Azzal megcsókolta az arcát úgy, ahogyan apja régen, és ez már túl sok volt neki... Sírva fakadt. Vagyis felzokogott, aztán csendben sírdogált tovább, arcát belefúrta a férfi ingébe, úgy rejtve el a könnyeit, Iván pedig átölelte. Ó, bárcsak Apám lenne itt! – sírdogált magában, hogy azután megdorgálja magát. Ezt kell tennie egy férjnek a feleségéért, és Iván megteszi. A feleség nem kívánhatja, hogy bár még az apjával lenne. Ez gyerekes, nem kötelességtudó. Mégis ezt kívánta, miközben teljesen eláztatta a férfi ingét. Vajon egy férj elfelejti édesanyját csak azért, mert feleségül vett valakit? Nagyon remélte, hogy nem. Akkor miért ne gondolhatna egy nő az apjára, még ha férjhez ment is? A repülőút sok-sok órán át tartott: igaz, Bécsben leszállt a gép, de ők fönt maradtak. Nyomorúságos ülve aludni, a szék viszont a legkényelmesebb volt a világon, az okos kispárna pedig hihetetlenül puha volt, mégis jobban megtartotta az alakját, mint a tollpárnák. Amikor mindketten felébredtek, Iván próbált neki az újságból mai oroszt tanítani. Leírva könnyebben értette, hogyan kapcsolódik az általa beszélt nyelvhez, és mi ismétlődik az eltérésekben. Úgy érezte, egész jól halad, amikor a fiú emlékeztette, hogy ezt a nyelvet Amerikában nagyon kevesen használják.

– Anyám és Apám viszont igen, és az a legfontosabb, hogy ti beszéljetek egymással. Apám a te nyelveden is tud, úgy-ahogy, Anyám pedig megtesz minden tőle telhetőt. Meglátod. Barátságosak. – Akkor tőlük tanulhattad – suttogta lágyan. Ha hallotta is, Iván nem szólt semmit. Katyerina remélte, hogy nem hallotta, mert megszégyenítő dolog kedvesnek lenni, ha a másik lenézi a kedvességét. Mintha megadná magát. De azt is remélte, talán jobban, hogy mégis hallotta, mert lényegében bocsánatkérő szavak voltak. Bánta a nagyképűségét és a fricskáit, hogy megsértette a saját világában, és itt is, amikor idepottyantak. Mindenről, amit Iván mesélt, kiderült, hogy igaz. A nők tényleg úgy öltöztek, mint a férfiak. Valójában olyan ruhákat öltöttek, hogy eleinte ledöbbent, de aztán megszokta. Csodálatos cipőket hordtak, különböző alakút jobb és bal lábra. Iván és Szófia megnyugtatták, hogy Amerikában még ezeknél is sokkal szebbeket talál, mert ott cipőben nincs hiány – nem úgy, mint Ukrajnában az idén. Az amerikai repülőtéri hivatalnokok még gorombábbak voltak, mint a kijeviek, összevissza ugattak mindenféle parancsot egy pattogós, durva nyelven, amit még hallgatni is fülsértő volt. Nagyot sóhajtott, mikor Ivánt hallotta ugyanezen a nyelven szólni, mert ő nem pattogósan vagy csikorgósan beszélt. Megnyugtató hangja láthatóan nyugtatóan hatott a hivatalnokokra is. Még több pecsételés, de ezúttal nem ugrott hátra, Iván kinyitogatta előttük a táskáit, hogy átnézzék, mit hozott magával, aztán hamarosan kikeveredtek a sorból, és bekeveredtek egy csomó ember közé, akik furcsa jeleket tartottak fejük fölött, kiabáltak más embereknek, és ölelgették őket. Először megijedt, hogy valaki elkapja és megölelgeti őt is,

de aztán megértette, hogy azok ölelkeznek, akik már ismerik egymást. Ő pedig itt senkit nem ismert. Iván viszont igen. Egy férfit és két nőt. – Istenem, mit vétettem... – suttogta Iván halkan Katyerina nyelvén. – Megmondtam Anyámnak telefonon, hogy ne hozza el Ruthie-t. – A jegyesed – mormogta Katyerina. Iván erre nem mondott semmit. Katyerina végigmérte a fiatalabb nőt: magabiztos tartás, könnyed elegancia, ahogy átölelte Ivánt, aztán őt, és rádöbbent, hogy azért annyira ismerős a mozdulat, mert Ruthie ugyanúgy királylánynak érezte magát, mint ő. Odasúgta ezt Ivánnak, aki elmosolyodott, és lefordította megjegyzését, vagy annak egy változatát a többieknek. Ruthie elpirult, mosolygott, odahajolt, és megpuszilta Katyerina arcát. – Azt mondtam nekik – mormogta Iván –, hogy egy érthetetlen, Kárpátok-környéki dialektust beszélsz. Hogy egy barátom vagy, akit elhoztalak magammal. Nagyon hamar feltárom előttük az igazságot, de nem itt a repülőtéren, mert nem lenne helyes megszégyeníteni Ruthie-t mások előtt. Katyerinának feltűnt, hogy Iván apja hegyezi a fülét, hogy elkapjon valamit beszélgetésükből. Szeme összeszűkült, és hol rá, hol Ivánra nézett. Anyja viszont átölelte őt, és a fülébe súgott valamit, de olyan halkan, hogy nem hallotta a szavakat, bár biztos akkor sem értette volna, ha hallja, amit mond. – Mit súgott az édesanyád? Iván megkérdezte az anyjától, aki pirulva elsuttogta fiának ugyanazokat a szavakat. Az szintén belepirult, de odahajolt Katyerinához, és lefordította: – Anyám azt mondja, te vagy az, akiről mindig is remélte,

hogy feleségül veszem. Katyerina rámosolygott Iván anyjára, mialatt visszasuttogta a férjének: – Mintha azt mondtad volna, hogy nem tudnak a házasságról... – Nem is tudnak. Anyám kicsit különös. – Vagy igen bölcs – fűzte hozzá Katyerina. – Ő ezt hiszi – jegyezte meg Iván. Utána lefordította valahogyan a beszélgetésüket, mire a többiek felnevettek, és bólogattak. Katyerinának fogalma sem volt, hogyan tolmácsolta a fiú, hogy mit mondott ő, de bólogatott és visszamosolygott rájuk. Ezek szerint a nyelv nem jelent akadályt, mert úgy tűnik, nem számít, mit mond... Iván átfordítja mondandóját a megfelelő szavakra, amikor tolmácsol. Katyerina most Iván anyjáról hirtelen Ruthra pillantott. Vad düh szikrázott a szemében. Nem kell neki mondani, hogy az eljegyzést felbontották. Ruthie már tudja. *

Mikola azt kívánta, bárcsak akkor tanult volna meg írniolvasni amikor ez még új keletű dolognak számított. De nem, ő az elmúlt ötven évben sajátította el, amikorra az írás-olvasás tudománya úgy elterjedt a Szovjetunióban, hogy muszáj volt jeleket és újságot olvasni a társadalomba való beilleszkedéshez. Még akkoriban is afféle hóbortnak tartotta, egészen mostanáig. Mert ráébredt, hogy rövidlátásáért még drágán megfizethet. A régi szép időkben a papok könyveiben leírt történetek olyan jelentéktelennek és távolinak tűntek. Mikolának megvolt a maga élete, kötelességei, varázsereje. Miért akart volna még egy istenről olvasgatni, aki egy távoli vidék népeit vigyázza, ha

megvolt a maga feladata? Csak egyetlenegyszer jutott eszébe az írásbeliség korai szakaszában, hogy esetleg megtanulhatna írni-olvasni. Éppen akkori feleségének – Hilda? vagy Bruna? – mesélte el a történetet, amelyben Medve először vándorolt keresztül az Urálhegységen, abban a hitben, hogy a föld, amelyre érkezik, egyedül az övé. Medve akkoriban még vadabb volt, tudatlan és barbár, mégis veszélyes, el tudott illanni, képességeihez hasonlóval Mikola még sohasem találkozott. Találékonynak kellett lennie, összekapcsolni varázslatokat és ráolvasásokat, ravasz, láthatatlan falakat emelni korokon át. Hahotázva számolt be feleségének arról, hogy véletlenül az erdő összes medvéjét elaltatta három napra, mielőtt kitalálta volna, hogyan szűkítse le új varázslatát. Felesége rákérdezett – Hilda volt, hát persze, aki lelépett Lokival, amikor a skandinávok elözönlötték a folyóvidéket –, szóval Hilda rákérdezett, hogyan altatta el az összes medvét. És ő már nem tudta felidézni. Törte a fejét, elment sétálni, hogy tovább töprenghessen, de még mindig nem jutott eszébe. Csak késő éjjel, álmatlanul hánykolódva jött rá az egyszerű, nyilvánvaló tévedésre, amelynek folytán az összes medve elszundított. Majdnem felrázta Hildát, hogy megossza vele, de a nő fáradt volt, ő pedig nem akarta zavarni, lévén igen féktelen természetű. Amint ott feküdt az ágyban felesége horkolását hallgatva, megértette, nem az számít, hogy vissza tudott emlékezni a régi varázslatra. A fontos felfedezést az jelentette, hogy Mozsajszki Mikola képes elfelejteni egy varázslatot. Nem gondolta volna, hogy ez megtörténhet. Le kéne írnom őket – gondolta akkor álmatlanul hánykolódva. – Szerzek egy papot, ő megtanít olvasni, és akkor

papírra vethetem az összes varázslatomat, meg sem kell őket jegyezni. A hullámok és a szél parancsait fejből tudom, mert azokat gyakran használom. A nagy égi folyót álmomban is megszabályozom. De tavasszal minden egyes növényt felébreszteni? Alig emlékszem a parancsszavakra, mert többnyire nélkülem is ügyesen elboldogulnak. No meg a rovarokat röptükben irányító bűbájok, a madárcsitító dalok, ezek hogy vannak? Mindenképpen meg kéne tanulni ezt az új ábécét és minden szót, hogy leírhassa ezeket, és többé ne kelljen miattuk aggódnia. Majd tovább agyalt, és úgy döntött, hogy ez két okból is rossz ötlet: Mi van, ha teljesen a könyvre hagyatkozik, de elveszti? Sokkal rosszabbul járna, mint most. És – még belegondolni is borzalmas – mi van, ha valaki elcseni a könyvet, és ellene használja a varázslatokat? Sokkal jobb, ha frissen tartja az emlékezetét, és nem hagyatkozik egy könyvre, amely hatalmassá teheti az ellenfelet. Ekkor alakította ki azt a szokását, hogy átismételte minden ismert varázslatát évente legalább egyszer. Sok évszázadon keresztül meg is tartotta ezt a jó szokását, de aztán a népe földhözragadttá vált, nem maradt több riválisa vagy ellenfele, aki keresztbe tett volna a természet rendjének kis helyi varázslataival. A boszorkányságot és varázslást olyan hathatósan tagadták, hogy az ő ereje is megcsappant, mert kevesen járultak hozzá a hatalmához azzal, hogy a nevén szólították őt. Persze minden régi bűbájt el tudott mondani, de nehezebben. Kimerítették, ezért csak a legszükségesebb varázslatokat alkalmazta, egyre ritkábban őrködött a régi tájak felett, végül már csak ezzel a vidékkel törődött, ami néha Lengyelország, néha Oroszország, néha Ukrajna és Belarusz meg

Szlovákia egy kis csücskét foglalta magába. Változtak a nevek, hadseregek vonultak át, de ez őt nem izgatta. Elirányítgatta őket isteni bűvkörében, vagy biztosította nekik a kíméletes áthaladást, úgy, hogy ne zargassák az embereket. Amúgy meg csak az időjárással foglalkozott. Eddig. Amíg Baba Jaga bűze el nem érte a vidéket. Most pedig sehol egy könyv, amely emlékeztetné a támadóvarázslatokra és módszerekre, amelyeket azóta nem alkalmazott, hogy népe kivált a perzsa hegyek közt vándorló ősi törzsből, és új istent ébresztett, hogy védelmezze. Halványan felsejlettek gyerekkori emlékei, az idilli élet, a hegyoldalban űzött játékok, ahogy beszéltek hozzá az állatok, a növények zenéltek, ő pedig gyakran énekelt velük. Aztán felébresztették, nevén nevezték, amelyben rögtön magára ismert, még kimondatlanul. Elárasztotta az életerő, fürgén kiugrott a hegyek közül, akár egy serdülő ifjú. Hadd jöjjön, aminek jönnie kell! Ő, megvívta a csatáit akkoriban, rendreutasított másokat... és néha rendreutasították mások. Zeusz különösen szeretett borsot törni az orra alá, de végül Mikola elsajátította az égbolton előforduló összes időjárást, és vívtak egy igazi égiháborút, villám a villámmal. A csaták kora véget ért. Még az a nagyképű, szexmániás Zeusz is visszavonult a közélettől, igaz, hírneve néha-néha felébresztette a lusta enyelgésből és papucsférjhez illő otthonülésből – de mindhiába. A sok ezer osztályteremben elmormolt neve mögött nem volt valódi szándék. Mikola elnézte a mai Zeuszt, és saját jövőjére gondolt, amikor népe elfeledkezik róla. Addig viszont még őrzőjük marad. Most hatalmas veszély leselkedik a földjére, ő pedig alig emlékszik, hogyan villámoljon célba. Bárcsak, bárcsak leírta volna!

Ezért törte a fejét rendesen, miközben Baba Jaga nyomában járt, követte a szagát, amerre átvonult a tájon, felsöprögetett utána apró bűbájokkal, hogy az emberek elfelejtsék a látogatását, eltörölte az aljas kis átkokat, amelyeket otthagyott a házakon, ahova beengedték, ahol ételt vagy szállást adtak neki. Mindez jókora leleményességet igényelt Mikolától, mert Baba Jaga végtelenül ravasz csapdákat hagyott hátra, ugyanis az átkok eltörlése után egy még rosszabb csusszant oda, ha nem tett előtte óvintézkedéseket. Legfontosabb dolga volt, hogy megújítsa a bűbájt, amely Medvét és Baba Jagát megakadályozta abban, hogy egymásra találjanak. Kiszimatolták egymást, de valahányszor Baba Jaga arra gondolt, megidézi Medvét, vagy Medve izgalomba jött álmában, Mikola a nyári feledés sűrű ködével töltötte meg kettejük közt a levegőt, amelynek hatására összezavarodtak, elkalandoztak a gondolataik, és csak valami görcsös ragaszkodás vagy unalom idézte fel elfeledett vágyaikat. Mikola sem esett a feje lágyára. Tudta, hogy Baba Jaga követte a gyerekek nyomát Kijevig: még a cikcakkos vonalban haladás sem téveszthette meg Mikola orrát. Ő tudott valamit, amit Jaga nem. Hogy Kijevben útjuk az egekben folytatódik, tíz kilométer magasan szárnyalnak Európa és az Atlanti-óceán fölött, és ez a magasság és távolság abszolút felfoghatatlan valakinek, aki, legyen bármilyen hatalmas, végeredményben csak egy halandó, aki soha nem követte a nagy égi folyó útját a föld körül. Talán eljut a repülőtérig, ahol tanúja lehet a nagy gépek égbe emelkedésének, és kitalálhatja, hogy Ványa és Katyerina az egyiken szálltak fel. Innen viszont még nem tudhatja, hova mentek, és azzal sem menne sokra, ha követné őket. Csak áll majd zavartan, tehetetlenül és lassacskán

rádöbben, hogy kicsúsztak a markából. Mikola elképzelte, amint Jaga dührohamot kap. A hatóságok persze nem néznék ölbe tett kézzel. Elképzelte, ahogy körülveszi a terroristaelhárító egység a vadul sikítozó, tüzes varázslatokkal dobálózó Jagát, aki végre ideális célpontot nyújt, és kivonszolják onnan, mint az amerikai filmekben. Melyekből a világ minden rendőre megismerhette azt a fölényes járást, ami egyszerre vált ki rettegést és röhögést. Baba Jaga látná ezt az parádét, és nem tudván a távcsöves puskák pontosságáról és hatótávolságáról, nem lenne elég esze ahhoz, hogy féljen. Golyót eresztenek a fejébe, legyező alakban szétspriccel az agyvelő és a vér a repülőtér kövén – Mikolát már a puszta gondolattól elöntötte egy érzés, amelyet évek óta nem hagyott felszínre törni. Csatára szomjazott. Attól még, hogy nem ő maga sújt le rá, nem kevésbé diadalittasan mosolygott azon, hogy Baba Jaga soha nem éli túl a világot, amelyben ő, Mikola megőrzött egy kis zugot magának és szeretett Szófiájának. *

Az egész reptérre vezető út olyan kínos volt. Ruth egyszerűen nem tudott mit mondani Iván szüleinek. A fiú hosszas oroszországi távolléte alatt Ruth igyekezett közeli kapcsolatban maradni leendő apósával és anyósával, ami először működni látszott, de eltelt néhány hónap, és egyre inkább eluralkodott rajta az érzés, hogy csak puszta kötelességből látják őt vendégül. Valójában jegyese apja mindig szórakozottan viselkedett, egy-két percig kedves volt, néha túl kedves, aztán sietett vissza a dolgozószobájába. A könyveihez. Milyen borzasztó, ha a férj otthon dolgozik! Sokkal jobb, ahogy

a szülei intézik: a munka a munkahelyen marad, otthon már csak az otthonnak élnek. Persze, Iván valószínűleg apja életmódját követné, hiszen mindketten ugyanazzal foglalkoznak. De nincs is ezzel semmi baj, Ruth megtanulna ezzel együtt élni, ezzel a szórakozottsággal, ezzel az „itt vagyok, de mégsem” közönnyel. Ráadásul, Mrs. Smetskivel ellentétben Ruthnak lenne munkája. Saját karrierje. Mrs. Smetski. Ő itt a gond. Ruth már a kezdetek kezdetén gyanította, hogy Mrs. Smetski úgy véli, Iván jobb feleséget is találhatott volna. Smetski professzorral ellentétben ő nem volt szórakozott. Ellenkezőleg, ő teljesen, szinte fojtogatón odafigyelt Ruthra. Minden egyes mondatában ott bujkált valami komolytalanság. Valami irónia. Tudok valamit, amit te nem. Ruth próbálta Ivannek ezt elmondani, de ő nem értette. „Anyám ilyen – mondogatta. – Mindig testen kívüli élményei vannak. A plafonról néz minket. Nem vesz részt a dolgokban. De nem miattad.” Ruth viszont jobban tudta. Egy nő tisztában van az efféle dolgokkal. Persze, ezt Ivannek nem mondta, mivel határozottan ingerült lett, amikor ő előjött a női képességekkel, mintha a nőisége a fiút fenyegette volna. Persze, Iván úgy próbált érvelni, mint egy megrögzött feminista: „Az egyetlen különbség férfi és nő között vagy kulturális, vagy veleszületett. Szóval, ha a női megérzés-cuccot pártolod, akkor vállald az elméletet teljes egészében! Ha egyenlőséget akarsz, akkor viszont nem gondolhatod, hogy a nőknek titkos képességeik vannak.” Na persze... A békesség kedvéért nem lépett be a fenyegetett férfiúi önérzet körülkerített magánterületére, és nem erősködött

tovább. Egyszerűen tudta, hogy valamilyen okból Mrs. Smetski lenézi őt. Iván távollétének hónapjaiban mindez egyre nyilvánvalóbbá vált. A fiú apjának mindig valami dolga akadt. Anyjának viszont nem lehetett efféle kifogása. Amíg Ruth beszélt hozzá, gyakran kisétált a szobából. De ez sem volt véletlen. Mert amikor visszatért, szelíden úgy vette föl a beszélgetés fonalát, hogy megkérdezte azzal a durva akcentussal: „Mit is mondtál, Ruthie?” Számára én nem létezem – Ruth csak erre tudott következtetni. Gyere haza, Iván, mielőtt a szüleid miatt meggondolom magam! Hát, eljött az idő! Persze, Mrs. Smetski utalt rá, hogy Ruthie esetleg jöhetne a saját kocsijával, de Smetski professzor lezárta a vitát: „Együtt kell mennünk, kegyetlen dolog lenne, ha Ványának választania kéne szülei és leendő felesége között. Úgyis a menyasszonyt választaná, mi pedig hoppon maradnánk.” „Csak gondoltam, hazafelé szűkösen lennénk” – mondta erre Mrs. Smetski. Szűkösen? Mintha a kocsijuk olyan apró lett volna! A legtöbb oroszhoz hasonlóan, a Smetski család is dúskált az amerikai méretarányban. Autójuk egy nagy, régi Crown Victoria volt: nagy autónak olcsó, vagy olcsónak nagy? Bőven akadt benne ülőhely. Túl sok ülőhely. Smetski professzor próbálta hátraültetni Mrs. Smetskit Ruthhoz az odaúton, „hogy legyen társasága”, de Mrs. Smetski felnevetett, és azt mondta: „Tudhatod, hogy hátul rosszul vagyok”, és ezzel a dolog el is volt intézve. Amikor Ruth

beszélgetést próbált kezdeményezni, egyedül Smetski professzor figyelt, de ő sem nagyon. Mrs. Smetski a tájat nézte. A fák fák maradtak. Ruth tudta, hogy azért bámulja őket, hogy ne kelljen őhozzá szólnia. Iván, beszélnünk kell! A szüleid nem csípnek, legalábbis az anyád nem, és ez nagy gond. Erre megcsókolná, és biztosítaná afelől, hogy ez nem lehet gond, Mami szereti, blablabla. Lehet, hogy nagy hibát követünk el. Lehet, hogy Mrs. Smetskinek van igaza, Iván aranyos, okos, oroszosan szexi, törékeny és mégis izmos, teste hajlékony, mint a futóké, arca szoborszerű, és azok az őzike szemek! De a báj, az ész és a szépség együtt vajon szerelem? Ruth anyja mindig azt mondta: „Ugyan miféle fiú az, aki megkéri egy lány kezét, aztán elpucol Oroszországba elég hosszú időre ahhoz, hogy teherbe ejtsen egy másik lányt, és lássa a baba születését, mielőtt hazatér a menyasszonyához?” Gondolni sem mert ilyesmire. Iván nem az a típus... ő olyan szemérmes! Rettentően ciki volt elmondani a lányoknak a főiskolán, hogy nem, még nem feküdtek le, Iván várni szeretne... ó, az a visongás meg kuncorászás! „Homokos!”, vágták rá azonnal, és amikor megnyugtatta őket, hogy bizonyítéka van az ellenkezőjére, úgy viselkedtek, mintha egy nyomorékba szeretett volna bele. „Gyerekkori sérülés?”, tudakolta egyikük, és ez szállóigévé vált. Ruth vőlegényének gyerekkori sérülése. Mindig előrukkoltak valami új betegséggel, hogy magyarázatot találjanak Iván szexuális vágyának hiányára: „Elefántkor támadta meg a heréit – ez nagy kedvenc volt –, ezért egyenként tízkilósak!” Vagy: „Kölyökként szeretett lecsúszni minden korláton, még azokon is, ahol méterenként olyan kis kegyetlen dárdák vannak.” Vagy: „A szülei egyedül hagyták a cicával, amikor nem volt rajta pelus, és tudjátok,

milyenek a cicák, ha valami játékszert találnak...” A helyzet az, hogy néhány vicc tényleg humoros volt. Ruth hűtlennek érezte magát, mikor elnevette magát leendő férje nemi szervének ilyen kegyetlen kibeszélésén, de tehetett róla? Ő mindent megtett, épp csak nem vetkőzött meztelenre és bújt a férfi ágyába, de Iván mindig csak nevetett, megcsókolta, és azt mondta: „Később, amikor összeházasodunk rengeteg időnk lesz erre.” Most kapaszkodj meg, Iván! Nem azért akartam lefeküdni veled, mert félek, hogy később kifutunk az időből! Azért cuki megjegyzés volt. Azok után, hogy rengeteg férfi csak ágyba akarta vinni körülbelül tizenegy éves korától fogva – legalábbis visszatekintve így tűnt –, Iván teljesen más. Nem lehet más. A francba velük, amiért bogarat ültettek a fülébe! Ha legalább Mrs. Smetski hajlandó lenne beszélni, akkor nem gyötörnék őt ezek a baljós gondolatok. Hogy miért ritkultak Iván levelei, ahogy teltek-múltak a hónapok. Hogy milyen romantikusan írt először, és milyen felületesen később. Azt gondoltad, honvágya lesz, mi? Hacsak nem talált magának valakit. Valami orosz nőcskét. Valakit a gyermekkorából. Valami nőt, aki azonnal elcsábította, amint orosz földre lépett, mert a férfi amerikai vízumot jelent. Hosszú séták a folyó mentén – Kijevben van valami folyó, nem? –, édes orosz anyanyelvén beszélgethet, elmélkednek majd Dosztojevszkijről, Tolsztojról vagy... ki is volt az a költő? Jevgenyij Anyegin? Nem, az a vers címe. Puska? Pippin? Puskin! Vagy elmélyült a kutatásban, és nincs is nő. Végül is ez Iván. Nem mindennapi férfi. Azért lett belé szerelmes, mert

olyan férfi, aki megtartja a szeretett nőnek adott szavát. Nem mintha valójában szavát adta volna. Ruth szinte elképzelte azt a beszélgetést: „Csak semmi szex Ukrajnában, szerelmem!” „Ó, miért? Zavarna? Jól van, kicsim.” „Ne is smárolj!” „Oroszországban így üdvözöljük egymást!” „A nyelved ne használd!” „Semmiképpen. Kösz, hogy félmondatod velem az utazó vőlegények erkölcskódexét. Te mindenre gondolsz.” – Ideális idő a repülésre – jegyezte meg Smetski professzor, amint kiszálltak a repülőtéren az autóból. – Derűs nap – bólintott Ruth. – Úgy értem, mert nincs szél – igazította ki a professzor –, így biztonságosabb a leszállás. – Erre lesz a USAir terminál – szólt közbe Mrs. Smetski. Aztán elindult, Ruth és Smetski professzor pedig loholtak utána. Ott álldogáltak tehát, erőltetett beszélgetést folytattak – erőltetettebben, mint valaha –, és lesték a kaput, mikor jelenik meg Iván. Mint valami verseny: én látom meg először, én szeretem jobban! Aztán megjelent, szakállasan, napbarnítottan... igazi tudós! Látszik, hogy keményen bújta a könyveket! Ó, segít egy nőnek az utashídra lépni, ugye? Igazán kedves. A nő viszont nem hagyta ott, mikor az ajtóhoz értek. Sőt, Iván átölelte a lány derekát, úgy vezette. A lány... a lány... vele volt! Ruth megszédült. A lány orosz, bár nem az a széles arcú, mongol fajta, aki ékes bizonyítékául szolgálna, mivel töltötte idejét az Arany Horda, ameddig a sztyeppén uralkodott. De nem is skandináv. Valami más. Egyvalami biztos: nem zsidó. Nem mintha Ruthie politikailag inkorrekt lenne, persze.

Kötelessége úgy tenni, mint aki nem ismer föl kapásból egy orosz zsidót. De ez esetben biztosan tudta, hogy nem zsidó. Ha ez a lány zsidó anyától születik, akkor egy házasságtörés ékes bizonyítéka. Valaki, akivel összeismerkedett. Ennyi. Valami tudós lány, aki amúgy is Amerikába utazott volna, és Iván elkísérte, mert... mert... nem beszél jól angolul! Vendégségbe már biztos nem hívja. De mi van, ha mégis? Ez az idegen nem Iván menyasszonya. Ruth az, és gondoskodik róla, hogy Ivannek kevés ideje legyen otthon lebzselni ezzel a siksze királylánnyal. Ha a lány oroszul akar beszélni, kiváló társaság lesz neki Iván anyja és apja. Mialatt ő állandó társa lesz Ivannek. Közelebb értek, Iván tekintetében volt valami. Sunyiság. Meglátta őt, bugyután mosolygott, aztán lefelé nézett, elkapta a pillantását. Anyjára és apjára nézett. Mindenhova, csak a lányra nem. Úgy tett, mintha azt sem tudná, hogy ott van. De a karja azért a derekát öleli. Vezeted, óvod, véded. Az nem az ő helye, te dög! Mást engedtél az én helyemre? Ne légy dühös! Nem tudhatod. De tudod. Katyerina? Ó, örülök a találkozásnak! – mondja Smetski professzor. Dől belőlük az orosz beszéd. De ez nem orosz, ugye? Vagy ha az, akkor nagyon fura akcentus, mert Smetski professzor megkéri, hogy ismételje meg, amit mondott, és mikor válaszol a lánynak, már más hangsúllyal mondja, mint általában. Szeme kikerekedik, teljesen elvarázsolja a lány beszéde. Mrs. Smetski pedig, hát, ő totál odavan! Vigyorog. Mint a

vadalma. Meg sem próbál a sikszéhez szólni, de imádja. Ölelés, ölelés, puszi, puszi, puszi, és ismét ölelés. Le nem venné tekintetét a gój királylányról. Királylány, ez tuti. Ez a fenséges tartás. Mintha a szomszédos hat háztömb az ő tulajdona lenne. Mintha Iván az ő tulajdona lenne. Nem férfiként, nem. Hanem... szolgaként. Azt hiszi, birtokolja őt. Mint Nancy Reagan, olyan ez a lány, tündöklik, mert a férfi az ő tulajdona. Dacos és gőgös. Amíg Ruth ezeket gondolta, Iván folyamatosan magyarázott: – Marek kuzin birtoka mellett találkoztunk. El akart jönni Amerikába, de nem tanult angolul, úgyhogy felajánlottam, hogy segítek. Ruth legszívesebben sikított volna. Hazudsz, te hülye! Láthatóan több mint valami szomszéd, akinek szívességet teszel! Mondd meg az igazat, mondd meg azonnal, és essünk túl rajta! De nem, Ruth is ugyanazt tette: ölelés, ölelés, puszi, puszi, puszi, és ismét ölelés. – Milyen kedves lány! – jegyezte meg. – Iván unokahúga vagy? Iván zavartan nevetett, és tolmácsolt. Mikor befejezte a tolmácsolást, Katyerina csak akkor fordította a figyelmét Ruth felé. Az a tekintet... mit jelentsen ez? Szánalmat. Azt hiszi, Iván az övé. Azt hiszi, nyert ügye van, és lesajnál engem. Hát, tartsd meg a szánalmat és ezt a nézést annak, aki hajlandó föladni! Iván talán olvadozott a pillantásodtól

Kijevben, de én nem, kösz szépen. Az már biztos, hogy jobban öltözködöm, te szerencsétlen. Honnan szerezted azokat a ruhákat? Valami farmer lányától örökölted? – Elmegyünk vásárolgatni – mondta Ruth Ivannek. – Mondd neki, hogy valamelyik délután menjünk együtt plázázni! – Ó, semmiképpen – szólt Mrs. Smetski, mielőtt Iván fordíthatott volna. – Te és Ványa minden időt együtt töltötök. Majd én keresek amerikai ruhát Katyerinának. Ha Mrs. Smetski valaha is úgy nézett volna rám, mint erre a sikszére, soha nem aggódtam volna. Ekkor értette meg: Mrs. Smetski mindvégig egy sikszét akart a kisfiának. Orosz kisfiának. Az öngyűlölő, antiszemita zsidók közül való! Hisz nem megmondta Iván, hogy teljesen az apja ötlete volt a zsidóvá válás, és az Oroszországból emigrálás izraeli vízummal? Mrs. Smetski soha nem akarta, hogy Iván komolyan vegye zsidó identitását. Azt akarta, hogy egy rendes orosz lányt vegyen el, és íme, itt van... Katyerina! Most már teljesen oroszul beszéltek, mindannyian, mintha ő nem is létezne, mintha az udvariasság már a letűnt korok legendája lenne, amelyben senki sem hisz. Ruth összerázkódott a félelemtől. Már vesztettem. Zárt kört alakítottak. Ivánból kihozta a védelmező férfit, apját elbűvöli minden egyes szava, Mrs. Smetski pedig szerelmes belé. Mrs. Smetski olyan önelégült képet vág. Mintha legyőzött volna. Lehet. Biztosan. Nekem lőttek. Bárcsak itt lenne az autóm, bepattannék, hazamennék egyedül, és... Mrs. Smetski tudta előre. Ezért akart külön autóval jönni. Ő tudta, hogy a Crown Victoria túlzsúfolt lesz a hazaúton, mert tudott róla, hogy a siksze is leszáll a gépről. Iván biztos megmondta nekik. Nekem viszont nem mondta senki.

Ruth ezt az álnokságot nem hagyhatta szó nélkül: – Szóval, mikor telefonáltál haza, hogy Katyerina is jönni fog? Mind úgy néztek rá, mintha őrült lenne. – Nem telefonált – mondta Smetski professzor. – Az utolsó pillanatig én sem tudtam, hogy jönni fog – mondta Iván. Úgy tűnt, nem hazudik. Egyedül Mrs. Smetski nem szólt egy szót sem. Mert ő tudta. Valahogy, telefonhívás nélkül is tudta. És amilyen édes, kedves, aranyos, együtt érző, jámbor asszony, megpróbálta Ruthot megkímélni ettől, hogy elmenekülhessen, és ne kelljen végigszenvednie a hosszú hazautat, besuvasztva a hátsó ülésre Iván és az ő... Hirtelen ötlettől vezérelve, valami átkozott sugallatra, Ruth nyíltan megkérdezte: – Már eljegyezted Katyerinát, vagy még vártok a hivatalos bejelentéssel, és előbb megszabadultok tőlem? Azok a zavarba hozott fejek! Mekkora tapintatlanság részéről, hogy csak így eléjük tárja a kérdést! Hogy követeli tőlük a szembenézést azzal, ami mindenki számára egyértelmű. Ó, csak nem zavarba hoztalak titeket? Hogy oda ne rohanjak! – Ruthie, ne butáskodj – kezdte Smetski professzor –, Ványa csak segít neki a... Iván intett apjának, hogy ne mondja tovább. – Nem tudom, Ruth, nem tudom, hogyan... szerettem volna kettesben beszélni veled, nem akartam, hogy itt történjen, de... Ruth szíve összeszorult. Sírhatnékja támadt a szégyentől és a bánattól: – Tényleg eljegyezted?

Iván megrázta fejét. Ruth szeme felcsillant. Van még remény. – Összeházasodtunk – mondta Iván. Derült égből villámcsapás. Összeházasodtak. Az ajtó nemcsak csukódik, hanem már be is csukódott, bezárták, a pofájába vágták. Összeházasodtak: – Milyen... hirtelen – suttogta. Hátat fordított. Ne lássák, hogy könnyes a szeme. Iván kezét érezte a vállán. Lerázta. – Ne haragudj, amiért nem írtam – mondta a fiú –, vagy nem hívtalak. Tudom, hogy nehéz elhinni, de nem tudtam. Végtelenül gyorsan történt... Ruth, hinned kell nekem, én nem akartam így. – Ha te nem akartad volna így – felelte, alig remegő hangon –, akkor nem lenne így. Vagy komolyan azt akarod nekem bemesélni, hogy nektek össze kellett házasodnotok? – Visszafordult, és nyíltan végigmérte Katyerina alakját, mintha azt akarná megnézni, látni-e már a terhességet. – Még csak nem is feküdtünk le – tiltakozott Iván. – Nem, hát persze hogy nem! – vágta rá Ruth megvetően. – Te nem vagy olyan. Ha a feleséged teherbe esik, az szűznemzés útján történik. Ezért kellett egy szikse, ugye? Az a specialitásuk! – Ruthie... – kezdte Smetski professzor –, ez nekünk is olyan döbbenetes, mint neked, teljesen váratlan dolog, de próbáljunk meg nyugodtak maradni, hosszú az út hazafelé, és... – Nem, Smetski professzor, nem hiszem, hogy együtt megyünk haza. Egy szobatársam Syracuse-ban lakik. Örültem a találkozásnak, Katyerina. Csak egy jó tanács: ne téveszd Ivánt szem elől!

Persze hogy egy mukkot sem értett Ruthie beszédéből, de ez az ukrán királylány sem volt bolond, szeme megtelt könnyel. Megbánás? Szánalom? Tartsd meg a krokodilkönnyeidet, drágám! Ha ő téged akar, akkor én nem őt akarom. A férfi, akit én szeretek, nem vett volna feleségül valakit anélkül, hogy előbb ne bontotta volna fel az előző eljegyzését. Ezért bárki is öleli át a derekad, ez nem az a férfi, akit ismertem, vagy akit ismerni akarok. Valaki más ez, egy hűtlen alak. Én jobbat érdemiek. Úgyhogy ne sírdogálj! Ribanc! Szó nélkül sarkon fordult, és elsétált. Ki a terminálról. A telefonok odabent voltak, de muszáj volt egy kis friss levegőt szívnia. A hatásos távozásnak pedig meg kell adni a módját. Ne lófráljon arrafelé, ahol láthatják, ahogy bőgve telefonál Emíliának, és azt mondja neki: Hozd a reptérre a vagány, sárga sportkocsit, Nancy Drew, mert hosszú út és erős szél kell ahhoz, hogy felszáradjanak Ruthie átkozott, huta kis könnyei! Baba Jaga Baba Jaga bűbájosnak és lenyűgözőnek találta a szárnyas házakat. A nagyurak csarnokaihoz hasonlítottak, hosszú kunyhókhoz, amelyekbe száz ember betömörül, azok végiggördülnek csirkelábaikon, aztán a levegőbe emelkednek, mint a vadludak, oldalt füstcsíkot húzva kéményeikből. Azonnal megértette, hogy a királylány és nyámnyila férje beléptek egy szárnyas házba, és így utaztak el messzi földre. Miért? Természetesen azért, hogy elmeneküljenek Baba Jaga elől. Az égben nincsenek nyomok, Katyerina varázsillatát

sem tudja kiszimatolni. Jó messzire utaznak, ahol Medvének nincs hatalma, ahol Baba Jaga még gyengébb. Azt hiszik, akkor nem követi őket. Mindig jóleső érzéssel töltötte el, amikor kiszemelt áldozata azt hitte, biztonságban van: ez csak növelte a dolog pikantériáját, mert ezáltal a rajtaütés még ízletesebb lett. Ha viszont egy ilyen ember csakugyan biztonságban volt, az megfeküdte a gyomrát, mint a romlott hús, attól háborgott és kínlódott. Nem fognak elmenekülni, csak mert ismerik a hatalmas varázslatot, amely a házakat röptetni képes. A reptéren viszont minden összevissza működött. Úgy tűnt, mindenki tudja, hova megy, melyik sorba álljon. Persze a sor fogalma számára nem jelentett semmit, úgyhogy amikor megpróbált elslisszolni egy különösen hosszú sor mellett, határozottan útját állta egy nagydarab férfi. Baba Jaga idős női alakot öltött, ezért nem bánt vele durván, csak magyarázott, egyre tagoltabban, de hatástalanul. A sorban álló emberek ajándékaikat egy óriási doboz tátongó szájába helyezték. A doboz bekebelezte azokat, az emberek átmentek egy kapun, aztán a másik oldalon visszakapták ajándékaikat. Ennek semmi értelme. Ő nem hozott ajándékot, de ajándék nélkül, úgy látszik, nem tud átjutni, pedig úgyis visszakapja. Tehát felöltötte az Árnyat, a láthatatlanná tévő bűbájt. Kimerítette a viselése, mert Medve távolléte miatt láthatóan tőle szívott el varázserőt, de csak ahhoz kellett, hogy elcsenjen egy női táskát. Egy könnyűt. Elvitte a dobozhoz, odatette. A doboz előcsarnoka megnyílt, beszívta. Akkor átengedték a kapun. Amely fülsüketítően sípolni kezdett, amikor áthaladt alatta. Intettek, hogy lépjen vissza, és sétáljon át újra. Megint sípolt.

Kérdezgették, nem értette a kérdést. Karon fogták, elvezették egy helyre, ahol varázspálcát suhogtattak körülötte. Fogalma sem volt, mi ez a varázslat, de nem is óhajtotta megtudni. Előhúzta az Árnyat, felvette, és észre sem vették, ahogy eltűnt. Még egy kicsit toporogtak, bambán, zavartan. Elsétált, hadd tűnődjenek el azon, miért hitték, hogy a biztonsági kapunál elvarázsolhatnak valakit, amikor már arra sem emlékeztek, hogy valaki beindította a riasztót. Akármennyire is kimerítő volt, végig magán tartotta az árnybűbájt a többi kapun áthaladáskor is. Egyiknél sem érzékelt jelentősebb varázslatot. Azt ugyan nem értette, hogyan mozog a doboz előtti padló, és azt sem, miért sípolt, amikor keresztülment a kapun, de ha ez mégis varázslat, akkor nem erős, mert becsapta őket egy olyan egyszerű bűbájjal, mint az Árny. Közönséges emberek ellen, nem varázslók megfékezésére készülhetett, az utóbbiak ellen nem működött volna. Úgy tűnik, errefelé varázslóhiány van. Elérkezett oda, ahol a szárnyas házak fenséges, színezetlen üvegezésű, tiszta óriásablakból látszódtak. Ekkora ablakok hogyan rögzíthetők varázslat nélkül? Mert nem érzékelt rajtuk semmiféle bűbájt. Az ablakoknál sok imát suttogtak el, főleg a szárnyas házakhoz vezető kapualjban, de ez isteni cucc, engedelmes szolgák alázatos fohásza, közük nem volt ahhoz, ahogyan Baba Jaga varázsol. Átment a nyitott kapualjon, elindult a ház bejárata felé. Megérintette a házfalat. Acélos, mint a kard éle. Hűvös és sima. Tetszett neki a tapintása. De hol a repülésbűbáj? Furcsa dolgokat szimatolt a levegőben, de egyet sem ismert fel közülük. Becsusszant a bejárati ajtón, és rengeteg széksort látott, mindegyik egy irányba nézett. Puha, trónszerű székek –

elfoglalt egy üreset. Figyelte az embereket maga körül, megtanulta lehajtogatni az asztalt, bekötni az övét... hogy miért, arról halványlila gőze sem volt, de mindenki komolyan vette. Végül már csak a szolgák és egy középkorú férfi járkáltak. A férfi papírt lobogtatott a kezében, a szolgák azt nézegették. Fel-le sétáltak a széksorok között, bámulták a papírt, aztán a székek feletti betűket: csak néztek, néztek és néztek. De mit néztek? Egyszer csak rájött: a házban minden széken ült valaki. Mindenkinek van papírja, a papíron lévő írás pedig megmondja, hova kell ülni. Jaga viszont a férfinak kijelölt székben ül, és mivel az Árny beteríti őt, mindig elkerüli a figyelmüket. Ezért nem találják a férfi helyét. És ameddig nem találják, a ház nem emelkedhet a levegőbe. A trükkös rendszer határozottan felkeltette érdeklődését. Az ezt megalkotó varázsló egy fikarcnyi mágiát sem használt fel, csak közönséges embereket, de még Baba Jagát is feltartóztatta, egyszerűen azért, mert az emberek olyan bolondok, hogy körbekörbe rohangálnak, ide-oda sétálnak, beszélgetnek és vitáznak, de a ház addig nem emelkedik fel, ameddig a férfi székére rá nem bukkannak. Fia Baba Jaga leveszi a bűbájt, kiderül, hogy ő ült a férfi székében, és kipaterolják, mert nincs meg a kellő papírja. Megölhetne egyet-kettőt, aki az útjába áll, de megértette, hogy a rendszert megalkotó varázsló erre a lehetőségre is gondolt, és a ház akkor sem repülne. Itt van az átkozott szék, szánalmas bolondok! Állok. Felegyenesedett, és ellépett a széktől. A szolgák rögtön rátaláltak az ülésre, a férfi elfoglalta. Baba Jaga azért hagyott egy kis viszketést a kárpiton, ami egy óra elteltével átjut a férfi ruháján. És ugyanúgy mindenki ruháján,

aki abba a székbe beleül. Az egyik legkedvesebb átkocskája. Ott állt az egyik szolga mellett, aki levett egy fekete nyelű ostort a falról, és belebeszélt, mintha egy istent idézne meg. De nem, csak a hangja visszhangzott mindenütt a házban. Baba Jaga nem igazán értette, mit mond. Csak egy-két szót: Kijev, cél és... Cél? A nő bejelenti az embereknek, mi a ház úti célja. Ekkor esett le Baba Jagának, hogy természetesen nem minden ház repül ugyanoda. Bizonyos házak bizonyos helyekre mennek, és ezt rajta kívül mindenki tudja, kétségkívül azért, mert azokra a fránya kis papírkákra van ráírva, amelyeket ő nem tud elolvasni, vagy hangosan bemondták azon a nyelven, amelyen ő nem beszél. A szárnyas ház ajtaját bereteszelték, nem tudta kinyitni. A ház mozogni kezdett, majdnem hanyatt esett, amint elindult. Ha elviszik innen, el sem tudja képzelni, hogyan talál vissza. Mivel nem tudja Katyerina és Iván úti célját, reménytelen megtalálni őket, ha nem ez a kiindulási pont. Kudarcot vallott. Már majdnem előszedte azt a rongyot, hogy a fejére terítse. De elöntötte... nem a félelem, nem félt, hanem a szégyenérzet, a puszta gondolat, hogy feladja, és üres kézzel állít be otthon, mert feltartóztatta egy varázsló, aki ilyen marhákat ugráltat szolgaként. Ezt nem teheti. Lehúzta az Árnyat, és hangosan zokogni kezdett, alakot váltva úgy, hogy egy rettegő, zavarodott parasztasszonynak tűnjön, akit pár napja rabolt ki valahol vidéken. Akadályozta, hogy nem beszélte a nyelvet, de remélte, betudják annak, hogy öreg és szenilis. Ó, remek formában voltak ezek a szolgák! Ide-oda

rohangáltak, keresték a helyét. Csakhogy nem volt helye és nem volt jegye, összevissza gagyogtak neki, amiből ő semmit nem értett, aztán a szárnyas ház megállt, a szolgák tanácskoztak a legelső kis szobában ülő férfiakkal, akik elkeseredve pillantgattak Baba Jagára, dühösen sziszegve odavetettek valamit a szolgáknak, majd visszamentek a szobájukba, és visszagurították a házat a kapuhoz. Kinyitották az ajtót, kiterelték őt, aztán felszálltak. Szóval elöl, a kis szobából irányítják a házat – ezt jó tudni. Mindenképpen kell neki egy papír, rajta betűkkel, hogy széket kapjon. És tudnia kell az úti célt, különben máshol bukkan elő. Ezért hát Baba Jaga néhány napig a repülőtéren vesztegelt és figyelt. Próbálta minél ritkábban magára ölteni az Árnyat, miközben az agyonsózott vagy éppen túl édes ételeket lopkodta, amelyek hiányát senki nem vette észre. Megtanulta használni a vécét, utánozni kezdte a megrögzött kézmosást. Addig fosztogatta a bőröndöket, míg megfelelő ruhát nem talált, amelyben elvegyülhetett a helyiek közt az Árny nélkül. Ami pedig a legfontosabb: kiderítette, mire való a jegy, a pénz és a hitelkártya. Leszólított egy alkalmazottat, és rövid szófosásbűbájt tett rá. Úgy intézte, hogy lassan beszéljen, és addig ismételtette vele a dolgokat, amíg meg nem értette mondanivalóját. Felfedezte, hogy a pénz már nem aranyból készül, hanem varázsszámokat őriznek apró, egyablakos házakban, amelyeket számítógépnek neveznek, a hitelkártya pedig az a bűbáj, amely távoli szolgáknak parancsol, hogy átvigyék vékony vezetékeken a varázsszámokat egy másik számítógépre, és kész! Az ember kap egy rúnákkal teleírt papírkát, amely a szárnyas ház irányítóit arra kötelezi, hogy széket adjanak a feneke alá, és elvigyék őt az úti céljához.

Most, hogy rádöbbent a hitelkártyák értékére, Baba Jaga gyűjteni kezdte őket. Felvette az Árnyat, odalopakodott a jegyekért fizető emberek mögé, és kikapta kezükből a kártyát. Hamarosan több tucattal büszkélkedhetett. De mire jó a hitelkártya-gyűjtemény, ha fogalma sincs, hova tűnt Katyerina és a hitvese? Amikor rávette az egyik jegyeladót, hogy magyarázza el, mit mutat a számítógép, akkor értette meg. Nem egyetlen varázsló műve ez! Minden egyes légi fejedelemnek külön szolganépe van, akiket az egyenruhájuk színe különböztet meg egymástól. Minden fejedelemnek külön birodalma van, ezért bizonyos szolgák csak bizonyos helyekre vihetik el az embert. Ráadásul mindenkiről bejegyzést készítettek, aki a házaikban valaha is repült. Mivel Baba Jaga nagyjából be tudta határolni, mikor repült el Katyerina és Iván, nem volt nehéz – csak időigényes – rábukkanni, melyik légi fejedelem vitte el őket és hova. Ezek után már csak annyi teendője maradt, hogy jegyet vegyen ugyanoda. Határozottan praktikus módon Iván lakcíme is szerepelt a számítógépben. Baba Jaga leíratta ezt a jegyeladóval. Mindenki olyan segítőkész volt. A legcsillogóbb hitelkártyával fizetett, amelyet ajándékba otthagyott a jegyeladónak... egy átkocskával, húgyúti fertőzéssel és vérhassal megspékelve – elvégre ő Baba Jaga, és a név kötelez. Ezután a repülőtéri rendszert már jól ismerve, gond nélkül túljutott minden akadályon: fellépdelt a szárnyas házba, leült egy székbe, kezében szorongatva jegyét. A szárnyas ház első úti célja Berlin, aztán New York, Kennedy, végül Syracuse. Onnan talál valami közlekedési eszközt – talán vonatot? – Tantalusba. Ahova Katyerina és Iván menekült. Baba Jagával nem érnek fel az e világi istenek és varázslók,

pedig nincs is ereje teljében. Minden ellenfelét le fogja győzni. Aztán, persze, minden szövetségesét. A halált is. Egyszer őt is kijátssza. Ha az olyan csökött elméjű, vén istenek, mint Mozsajszki Mikola, képesek voltak rá, neki is menni fog.

12. Bíítóiok

Iván azonnal belátta, hogy apjának mindent logikusan elmagyarázni lehetetlen. Bármit is mond, Apa kérdésekkel fogja ostromolni, miközben körbesáncolja magát teljes hitetlenséggel. Anya viszont bámulatosan viselkedett, néha-néha bólintott, egyébként pedig Katyerina kezét szorongatta, és a legváratlanabb pillanatokban rámosolyogott. A beszélgetés félig ősszlávul, félig ukránul folyt, de úgy tűnt, mindenki ért mindent. Csak Apa nem értett semmit. Iván még csak meg sem próbálta elmagyarázni, melyik évszázadból érkezett Katyerina, Apa túl sokat tudott az általa beszélt nyelvről. – Lehetetlen, hogy egy tisztán ősszláv nyelvi sziget ennyi évszázadon keresztül fennmaradjon – indította a beszélgetést Apa, mikor mindannyian beültek az autóba. – Egy elszigetelt nyelv csakugyan megőrző jellegű, de nem ennyire. Még a baszk nyelv sem ugyanaz, mint ötszáz évvel ezelőtt volt. Tehát az itt a kérdés, vajon a feleséged valami bizarr szovjet nyelvi kísérlet eredménye, vagy ez egy gondosan megtervezett vicc, amely egyáltalán nem vicces? – Mindezt angolul mondta, de Iván rögtön átváltott olyan nyelvkombinációra, amelyet talán Katyerina és Anya is megérthet. – Mi köze van a szovjetnek a nyelvhez? – kíváncsiskodott Katyerina. – Az országodban nagyjából az utóbbi hetven évben volt egy kormányzat, amely bizarr és rettenetes dolgokat művelt –

magyarázta neki Iván. – Enyhén szólva elszigetelt ez a közösség – hüledezett Apa. – A szovjet kormányt sem vették észre? Hát, erre tényleg nem tudott mit felelni. Muszáj volt elmesélnie, hogyan szippantotta be a kilencedik század, azt hitte, örök életére ott ragad, és ezért feleségül vette Katyerinát, de visszajött, és magával hozta. Apa azonnal levonta a következtetést: ez valami ravasz scifi trükk. – Idegenek raboltak el és utaztattak az időben? Anya viszont gyengéden megérintette Apa karját, és azt mondta: – Vedd úgy, hogy varázslat! Vedd úgy, mintha... Iván rálelt volna Csipkerózsikára, és a csókjával felébresztette volna. Apa gúnyosan felnevetett. – Apa – mondta türelmesen Iván –, ne úgy vedd, mintha megtaláltam volna Csipkerózsikát, és felébresztettem volna. Katyerina tényleg Csipkerózsika. A gyermek, akit egy gonosz boszorkány elátkozott. A gonosz boszorkány, az Özvegy... – Elharapta a mondatot. De apjának hallania kell a nevet. Már nem Tajnában vannak: – Baba Jaga. Hogy megmentsék a halálos átoktól, a gyermek nagynénjei végül egy szakadék közepére varázsolták őt, ahol egy hatalmas medve őrizte. Úgy ezeregyszáz évig. – Hogy repül az idő! – kiáltott fel Apa ridegen. Katyerina furcsán nézett Ivánra. – Mi az? – kérdezte a fiú. – Akkora hazudozó hírében állsz, hogy a saját apád sem hisz neked? – Ezzel rákacsintott. Apa nem látta a kacsintást.

– Hazudozó? Iván aztán nem. Inkább az elmeállapotáért aggódom. – Az elmeállapot kifejezéshez viszont muszáj volt a ma használatos orosz szóval élnie, ezért Katyerma nem értette meg. A fiú megdöbbent, mikor Anya egyszer csak akadozva megszólalt ősszlávul: – A férjem szerint Ványa megőrült – magyarázta Katyerinának. – Te beszéled ezt a nyelvet? – pislogott Iván. Anya vállat vont. – Talán süket vagyok? Mintha nem hallanám, amikor röpködnek köztetek az ősszláv szavak! Iván azonban tudta, hogy ennél többről van szó. Amit apjával beszéltek, az a régi szláv nyelv, az egyház hivatalos írott nyelve. Amin viszont Anya megszólalt, az a beszélt nyelv, amely egy kicsit különbözött a tajnai akcentustól, de abszolút nem tanulhatta el kettejük beszélgetéseiből. Érdeklődött volna tovább, de Apa újabb kérdéseket szegezett neki, és mire behajtottak a tantalusi ház udvarára, Apa már tudta, amit tudni akart... és talán egy részét még el is hitte. Úgyhogy otthagyta őket, és bezárkózott a szobájába, bár Iván nem értette, milyen válaszokra lelhet a négy fal között. Anya bekísérte Katyerinát a konyhába, míg Iván becipelte a táskáikat. Katyerina számára ez a második, modernül felszerelt konyha talán még az elsőnél is izgalmasabbnak tűnt, és nemcsak azért, mert annyira különbözött Szófiáétól, hanem azért is, mert megértette, hogy a világon mindenkinek vannak efféle eszközei, nem csak istenfeleségeknek. Iván elnézte őket, amint nevetgélnek a nyelvi furcsaságokon, és szép lassan ráébredt, hogy létezik egy általa eddig nem értékelt, a nyelv szintje alatti

kommunikáció,.. vagy a nyelv szintje feletti? Amikor két ember ráhangolódik egymásra, és ösztönösen kitalálják, mit szeretne, mit akar és mit érez a másik. Minden nő képes erre? – töprengett Iván. Aztán eszébe jutott, hogy nem. Anya és Ruthie közt nem volt ilyen. Szófia konyhájában Katyerina meg sem próbált segédkezni, mintha az ottani varázslat meghaladta volna a képességeit. Anya konyhájában viszont kérdés nélkül munkához látott. Ez egyrészt nem lepte meg Ivánt, mivel Tajnában a királylányok nem törékeny kis lények, akiket buzgón kiszolgálnak. Sokat hallotta, milyen ügyes a lány aratáskor, hogy gyorsabban köti a kévét bárkinél, és ahogy azt mondogatják: Tű nélkül is tud varrni. A borsószem hercegkisasszonyok kora később kezdődött, legalábbis az orosz történelemben. Ezért nem a szorgalma lepte meg, hanem az, ahogy ösztönösen megérezte, miben segíthet. Rögtön értette, hogyan kell kipakolni és bepakolni a mosogatógépbe, pedig senki nem magyarázta el neki, mi az a mosogatógép, és mit csinál. Tudta, milyen eszköz kell éppen anyjának, de a legfurább az volt, tudta, hol találja őket a konyhában. A fiú ezt soha nem fogta föl. Úgy nőtt fel, hogy néhanapján segített anyjának a konyhában, főleg mosogatásnál, de mindig rá kellett kérdeznie, hova valók a különlegesebb eszközök. Végül, mikor Katyerina egyenesen odament az egyik fiókhoz, és kivett egy apró eszközt, amellyel Anya az eperszárakat szokta kiszedegetni, Iván nem bírta tovább, és nyíltan föltette a kérdést: – Honnan tudtad? Mindketten hülyének nézték. – Mert mondta – válaszolta Katyerina.

– Arról beszélt, hogy a konyhakerti eper végre beérett, és nem kell üvegházban neveltet venni. Egyáltalán nem mondta, mi kell neki, és hogy hol van az a valami. Anya és Katyerina megrökönyödve bámultak rá. – De, mondtam – nyugtatta meg Anya. – Te nem figyeltél. – Dehogynem – mondta Iván –, éppenséggel nagyon figyeltem, mert döbbenten látom, hogy elmélyedtél az ősszlávban, Katyerina pedig elképesztően jól érti a mai ukrán nyelvet. Ha kíváncsiak vagytok, akár szóról szóra is visszamondhatom nektek a beszélgetést. Anya tehetetlenül, csodálkozva bámult rá. – Esküszöm, hogy mondtam, miként kell egy... – És amint kimondta, kezével úgy tett, mintha éppen kiszedné az eper szárát. Tényleg – gondolta Iván, ezt a mozdulatot látta akkor is, és csak most vette észre, hogy Katyerina a kezével utánozta ezt a cselekvést. Tehát mozdulattal adta át a tudást, nem szavakkal, de a királylány láthatóan felismerte az eszközt, amint meglátta, mert keze már tudta, hogyan kell használni. És még a konyha elrendezésére is úgy ráérzett, hogy kitalálta, hova rejtette Anya azt a valamit. Iván próbálta mindezt szavakba önteni, de ez egyaránt meghaladta a nyelv és a filozófia határait, mivel sem Anya, sem Katyerina nem rendelkezett azzal a megrögzött férfitulajdonsággal, hogy keressék a dolgok mechanikus okát, a természet működésének logikus magyarázatait. Nekik a mögöttes szándék, a motiváció, a cél számított. Azért akartak tudni valamit, mert ezt szándékozták tenni, és ezt kellett tudniuk hozzá. A fiú viszont azért akarta tudni, hogyan működnek a dolgok, mert ő maga nem tudta őket elvégezni,

mégis szükségét érezte, hogy mindent értsen maga körül. Mindkét esetben az őket körülvevő világ megértéséről volt szó. Iván rögtön azon kezdte törni a fejét, hogy vajon ez a dolog Anya és Katyerina közt minden nő sajátja? Vagy csak ők ketten képesek erre? Nekik viszont az számított, hogy együtt vannak a konyhában, szeretik és megértik egymást a nyelvi akadályok ellenére is, és mivel simán ment, a dolog működésének háttere nem volt fontos. Úgyhogy Iván többet nem szólt, csak, amikor tolmácsként volt rá szükség. De továbbra is éberen figyelt, és szép lassan rájött, hogy van még valami közös bennük, amit a konyhában töltött hosszú idő alatt ő soha észre sem vett. Anya varázsolt. Hogyhogy nem ismerte fel a Matfej házához tartozó konyhában? Egy tálka a tűzhelyen, tele sóval és kenyérmorzsával. Tajnában azt hitte, ajándék valami istennek, akit keresztény királyságként hivatalosan már nem tisztelhetnének. Pedig ugyanez van az ő tűzhelyükön. Amikor kisgyerekként kíváncsiskodott, miért nem használják a tálkába szórt sót, azt a magyarázatot kapta, a só azért van ott, hogy felszívja a levegő páratartalmát. Később rájött, hogy régi babona, amelyet Anya még a saját anyjától tanult, aki szintén az anyjától tanulta, és így tovább, az idők kezdetéig. Amikor Tajnába került, megtudta, hogy a régi istenek valódiak, és hogy a só és kenyér egyáltalán nem felajánlás, hanem bűbáj. Tehát nem azért tették ki, hogy valami isten képletesen felcsipegesse, hanem mert varázserővel rendelkezett, amely elűzi a gonosz szellemeket. Varázspor. Ezért, mikor Katyerina először közeledett a tűzhelyhez, szoknyájába törölte az ujjait, megérintette a sót és a kenyeret, Iván megértette, hogy nem valami rég elfeledett isten

tiszteletére tette, hanem azért, hogy a konyha varázsvédelme alá helyezze magát. A lány, akinek volt érzéke az efféle dolgokhoz, egy percig sem gondolta, hogy a kenyér és só helytelenül van varázserővel feltöltve. Éppen ellenkezőleg, azonnal otthon érezte magát Anya birodalmában. Nem kell védelem, mert a hely már védelem alatt áll. Iván körbepillantott. A kamrában a fokhagymafüzér – azelőtt természetes gyógyírnek vélte, most viszont eszébe jutottak a fokhagyma mitikus varázstulajdonságai. Innentől már nem tudott úgy tekinteni a dolgokra, hogy egyszerű babonából vannak ott, ahol... felötlött benne, hogy határozottan egészségesebb enyhén mágikus fokhagymával távol tartani a kamrától a patkányokat, csótányokat és más kártevőket, mint rovarirtót használni, amely összevissza mérgezi a levegőt. Mégis, miféle varázslatok között nőtt fel? Vajon Anya tudta, hogy a szertartások csakugyan működnek? Hát persze hogy tudta. Iván mindig is ismerte és szerette Apa munkáját, az ő nyomdokaiba lépett. Ugyanakkor mindvégig körülvette egy másfajta, legalább olyan ősi tudomány... nem, még ősibb, mivel ahelyett, hogy modern szemszögből tanulmányozott volna régi dolgokat, Anya igazából művelte a régi dolgokat, életben tartva a hosszú, töretlen hagyományt. Ő pedig ezt nem vette észre. A konyhában azonban inkább nem mondott semmit. Ha nem beszéltek erről a férfiakkal – és Anya soha nem beszélt ilyenekről Ivánnal vagy apával, ebben biztos volt –, akkor nincs értelme, hogy bombázza őket kérdésekkel, amelyekre nem akarnának válaszolni. Különös, Tajnában a férfiak elől nem zárták el a varázslás

útjait. Tajnában nagyon is jól tudták, mit csinálnak a nők, és ők maguk is varázsoltak: a kardkészítő a kovácsműhelyben, a paraszt az ekénél, a gombász és vadász az erdő mélyén. Tehát nem az összes férfi, hanem a földhözragadt példányok, a tudomány és kutatás emberei voltak ebből kirekesztve. Az olyanok, mint Apa. Mint ő. Apa nemhogy rosszkedvű, hanem egyenesen goromba volt, mikor lejött vacsorázni. Rá egyáltalán nem jellemző módon alig szólt valamit az evés kezdetén, viszont felvillant a szeme, amikor Katyerina keresztet vetett, és rövid keresztény imát mormolt, mielőtt nekikezdett az ételnek. Iván nem Apa gorombaságára, hanem a lányra figyelt inkább: ahogy elsajátította az asztali illemszabályokat, amelyek különböztek Marekék szokásaitól. A hídon átkelt zsarnoki utazó, aki lenézte az idegen hagyományokat, mindössze pár nap leforgása alatt hihetetlen változáson ment keresztül, szinte alkalmazkodott, talán tetszett is neki a változás. Néha kicsit esetlenül, de nagyon bájosan tette, és Iván csak akkor figyelt újra apjára, amikor az a királylányt nézve, tisztelettel felmorrant. Tényleg a tisztelet jele volt ez? Mert az étkezés befejeztével, amikor Katyerina és Anya leszedték az asztalt – és Iván is segített volna, de mindketten bizonygatták, hogy ezúttal együtt szeretnének dolgozni –, Apa hátradőlt a székben, és cinikus mosollyal kijelentette: – Feltűnően gyorsan alkalmazkodik a mai szokásokhoz, nem gondolod? A burkolt célzás világos volt: Katyerina csak megjátssza, hogy időutazó. – Szerinted mennyire voltak hülyék a kilencedik századi emberek, és mennyire bonyolultak a mi szokásaink? –

érdeklődött Iván. – Velem ne gúnyolódj! – figyelmeztette Apa. – Azt akarod, hogy elhiggyek egy nyakatekert történetet, mikor Occam borotvája egyszerűbb magyarázatot kíván. – Hidd el, Apa, ha lenne egyszerűbb magyarázat, én és Occam lennénk a legboldogabbak! – Te azt hiszel el, amit akarsz – zárta le a vitát az apja. – Én a bizonyítékoknak hiszek. Iván alig hitt a fülének. Angolra váltott, természetes vitanyelvére, amelyen vad szellemi szócsatát tudott vívni. Odahajolt az apjához, és azt mondta: – Életem során hányszor dőltem be szélhámosságoknak? Állítottam valaha, hogy ufókat látok? Beléptem a Kommunista Pártba? Akkor meg miért gondolod, hogy most jöttem le a falvédőről? És te, Apám, mióta vagy a racionalizmus élharcosa? A bíró, aki bizonyíték nélkül ítél? Nekem nagyon úgy tűnik, én vagyok a szemtanú, te pedig előfeltevésekben hiszel, és úgy ítélkezel. – Egy racionális univerzumban hiszek, igen. – Nem, Apám. Nem egy racionális univerzumban hiszel. Ez egy olyan univerzum, ahol semmi sem lehet gyorsabb a teljesen önkényes 300 000 kilométer per szekundumnál, ahol vákuumban a toll és a kő azonos sebességgel esik, ahol egy mérhető, de megmagyarázhatatlan erő, amit gravitációnak hívunk embereket bolygókhoz, bolygókat pedig csillagokhoz vonz, és ahol egy pillangó egyetlen szárnycsapása Kínában tornádót idézhet elő a Karib-szigeteken. Hiszel ebben az egész érthetetlen humbugban, pedig még csak fel sem foghatod, mert az értelmiségiek intézményesített egyházának papjai kinyilatkoztatták ezeket a kőbe vésett törvényeket, és te, aki az

ő oltáruknál áldozol, nem mered megkérdőjelezni mindezt. – Úgy beszélsz, mint aki egy új vallás követője lett – fonta össze a karját az apja. – Talán igen. Vagy talán én vagyok az, aki kimászott a barlangból, te pedig még mindig odabenn, a falra vetülő árnyakat tanulmányozva próbálod megérteni az univerzumot. Hát, Apám, láttam dolgokat, amelyeket csak varázslattal lehet megmagyarázni. Ennek ellenére még mindig földhözragadt embernek tartom magam, mert azt hiszem, ezekre is van racionális magyarázat, természeti törvényszerűségek, amelyeket még nem ismerünk. Egyvalami azonban lehetetlen: nem tehetek úgy, mintha mindaz, ami velem megtörtént, egyszerűen köddé válna, ha ötször elhadarom Einstein nevét. – Én Occam megidézéséről beszéltem. A humortól kissé felengedett a fagyos hangulat: – Nézd, Apám, nem vitatkozhatok veled, és nem győzhetlek meg, mivel te nem voltál ott. Csak azt mondhatom: egyetlen nyelv sem képes megmaradni beszélői közeg nélkül. Te magad mondtad, hogy az ősszláv nyelv, amelyet Katyerina beszél, túl tiszta és ősi ahhoz, hogy egy elszigetelt, Kárpátok melletti kis közösségből származzék. Occam borotvája egyetlen választ enged meg: tényleg a kilencedik századból érkezett. – Nem, Ványa, teljesen más választ követel: ő olyan, mint Eliza Doolittle. Betanították, hogy folyékonyan beszéljen ősszlávul. – Nem! – csapott az asztalra Iván dühében – Hallgass a füledre! Hallgasd őt! Ha valaki, akkor te biztosan tudod, hogy a nyelvet nem lehet hamisítani. Túl sok olyan szót tud, amelyet mi nem. Az akcentusát egyikünk sem sejthette, a magánhangzókat rendesen ejti, de nem megjósolható módon, a

nazálisok pedig hamarabb eltűnnek, mint gondoltuk. A mai kutató azt tanította volna neki, amit a tudomány mai állása alapján gondolunk. A nazálisok tiszták lennének, a palatálisokat erőteljesebben ejtené. – Hacsak nem értette meg, hogy a magánhangzókat másként kell ejteni... – Apa! – hördült fel Iván. – Úgy beszélsz, mint... mint valami összeesküvés-elméletekben hívő ember, aki azt hiszi, hogy a Trilaterális Bizottság irányít minden nemzetet valami ördögi terv érdekében! Kinek lehetett volna bármi oka arra, hogy ekkora hamisításba kezdjen? Micsoda hatalmas vagyon és hatalom várhat az összeesküvőkre, akik képesek betanítani egy fiatal nőt, hogy látszólag anyanyelveként beszélje az ősszláv nyelvet! Te minden tudóst ismersz a szakterületen, melyikük tette? Kinek a teremtménye Katyerina? Apa megrázta fejét. – Nem tudom. Képtelenség... te nem szoktál hazudni, Ványa, tehát azt kell feltételeznem, hogy téged is becsaptak. Figyeltem egész vacsora alatt, és... kedves lány, de eszembe jutott, hogy teljesen természetes, hogy kedves lánynak tartom, hiszen azért választották őt, mert szeretetre méltó, és ha szélhámosságot terveznek, azt választják, akit mindenki szeret, akiben az emberek megbíznak, és... de igazad van, mert hát kik azok az ők? Ennek semmi értelme. De... ha van is... azt hittem, Csipkerózsika francia tündérmese. Ha viszont mégis megtörtént, akkor miért pont veled? Miért pont velünk? – Miért ne? – kérdezett vissza Iván. – Valakivel meg kell történnie. – És miért pont most? Ne, már tudom is a válaszod... miért ne most?

Iván felnevetett. – Tessék, az utolsó szög Occam koporsójában. – A végén még megvágod magad, ha mások régi borotváját használod – sóhajtotta Apa. – Egyelőre tehát úgy kell tennem, mint aki a kitalált univerzumodban él? Iván hevesen megragadta Apa kezét. Nem gyakran történt ez: rendes oroszok módjára csókkal üdvözölték egymást, és legutoljára talán akkor fogták meg egymás kezét kézrázáson kívül, amikor még Iván kicsi volt, és Apa Kijev utcáin sétált vele. Mégis jól ismert kéz volt ez. Vannak emlékek, amelyek nem homályosulnak el, néhány konkrét emlék örökre megmarad. Apa keze, Anya hangja. Csakhogy Apa keze kisebb lett. Nem, Iván keze lett nagyobb, de neki úgy tűnt, Apa ment össze, már nincs meg az az óriáshoz méltó, isteni ereje, hogy átölelje és megvédje őt. Most Iván az, aki vezeti őt, aki segít neki a veszélyes, idegen utcákon. – Apa! Anya tudta ezt. Nem az egészet, de megmondta nekem, amikor eljegyeztem Ruthot, hogy nem szabad, mert helytelen. Mint a régi zsidó mesékben, elmondta, hogy engem is köt egy eskü valaki máshoz, és megsérteném Istent, ha nem őt venném feleségül. Azt hittem, teljesen zakkant, de... igaza volt. Már feleségül vettem Katyerinát ezeregyszáz évvel ezelőtt. – Ő és a megérzései – mormolta Apa. – Amikor először kérvényeztem, hogy zsidóként Izraelbe mehessünk, kérlelni kezdett: Nem, nem teheted, még valamit meg kell tudnod Ukrajnában! Aztán, mikor Marek kuzin házába költöztünk, nem idegeskedett tovább. Teljesen nyugodt volt, amikor elhagytuk az országot. Most, hogy elmesélted a történetet, látok némi összefüggést. Hiszen akkor pillantottad meg Csipkerózsikát. Ez pedig elég. Ha egyszer láttad, visszamész. – Mélyet sóhajtott. –

Anyád nem tudta elmagyarázni. Soha nem hittem volna neki. Csak most teszek úgy, mintha elhinném. De nem úgy tett, már nem. Ráeszmélt, hogy ez az egyetlen lehetőség, amely magyarázatot ad a történtekre. – Tehát Anya végig tudott mindent? – kérdezte Iván. – Nem, nem – csóválta fejét Apa. – Hiszen, ha tudta volna, mit kell tenned, akkor elmondta volna nekem, még ha nem is hiszem el. Nem az ő ötlete volt, hogy Marek kuzinnál szálljunk meg. Nem, csak volt egy megérzése. Úgyhogy... nem vettem komolyan. Megérzés! Még hogy megérzés! De most... Ha ez tényleg a valóság, akkor ki a bolond? – Senki sem bolond. Csak azok, akik azt hiszik, értik a világot. Ők a bolondok, nem gondolod? Apa vállat vont. – Bolondok, de amikor űrhajót építenek, az többnyire repül, és amikor olajkutat fúrnak, többnyire olaj tör fel. – Azok a mérnökök, Apa. A tanárok a bolondok. – Szerencséd, hogy mosolyogva mondtad, különben még megsértődtem volna. – Remélem, nem felejtetted el, hogy én is tanítani akarok! – Ó! – kiáltott fel Apa. – Azt hittem, Tajna varázslatos királyságában leszel királyi hitves. – Száműzött hitves – pontosított Iván. – Amíg Amerikában élünk, szükségem van itteni munkára. Meg kell írnom a disszertációmat nyáron. Akár hiszed, akár nem, tényleg kutattam, mielőtt ez az egész megtörtént velem, és most meg kell írnom... – Meg kell írnod mit? Iván keserűen fölnevetett, és megrázta fejét. – Idáig eszembe sem jutott a disszertációm, akkor sem,

amikor átcipeltem az Atlanti-óceánon a papírokat. Hogyan írhatnám meg? Találkoztam Szent Cirill írnokával. Láttam Cirill kézírásával írt könyveket. Pontosan tudom, hogyan írták a betűket. Pontosan tudom, milyen volt a nyelv, és mennyiben változtatták meg a papok az írásbeliség során. – Úristen! – Apának most esett le, ami Ivánnak már korábban. – Mielőtt megcsókoltam Katyerinát, kész voltam megírni egy korrekt, tudományos dolgozatot. Most, ha megírom, vagy teljes tudatlanságot kell színlelnem, vagy... nincs más választásom. Nem írhatom le az igazat, és tehetem oda lábjegyzetbe forrásként: terepgyakorlat a tajnai királyságban, ősszlávul beszélő lakosok közt, mely birodalomról nem maradt fönn írásos emlék, és nem említi semmilyen történetírás. – Iván ezután mesélt az apjának Szergejről, az emlékekről, melyeket leíratott vele Szent Cirill kéziratának margójára és a lapok hátoldalára. – De nem terveztem, hogy ilyen hirtelen otthagyom őket – magyarázta. – Tehát semmi esély nincs arra, hogy megőrződjenek a dokumentumok. Azt sem tudom, hogyan rejtsem el őket úgy, hogy talán legyen erre esély. Meg kell maradniuk, származási hellyel ellátva. Ha például elkerülnek valami bizánci könyvtárba, senki nem fogja őket hitelesnek gondolni. Mondjuk egy tizennegyedik századi, névtelen írnoknak fogják tulajdonítani a jegyzeteket. Vagy valami nacionalista koholmánynak. Ha megmarad a pergamen, hatalmas szenzációt kelt... de ha valaki más előbb bukkan rá, félreértelmezi. Nekem kell megtalálnom, mégpedig úgy, hogy én közölhessem, és bebizonyíthassam, hogy pontosan az, aminek látszik: Szent Cirill által írt dokumentum, kiegészítve Szergej beszámolóival a korabeli mese- és mondavilágról.

– Most úgy beszélsz, mintha terveznéd, hogy visszatérsz Tajnába. – Visszamegyek, mert csak ideiglenesen jöttünk haza. Katyerina nem lesz boldog, ameddig meg nem menti a népét. Az idejöveteltől még nem menekültek meg. Ez csak minket mentett meg. Most az apán volt a sor, hogy megragadja a fia kezét. – Tudnom kell, fiam! Látom, hogy védelmezed őt, de úgy tűnik, mintha... bocsáss meg, de mintha nem lennétek jóban. Úgy vetted el, hogy csókot leheltél rá, és ígéretet tettél egy medve árnyékában, igaz? De szeret ő téged? Iván felkacagott. – Na, ez aztán nagy kérdés! Nem, nem szeret. Talán egy kicsivel jobban bír azok után, hogy ő is átélte a világváltást. Esetleg kevésbé vet meg engem. Méghogy szerelem! A szerelem nem része a házasságnak, legalábbis királylányok esetében nem. – Édesanyád és én bizonyos szempontból még mindig idegenek vagyunk, mint minden házasember. De összeillünk, ismerjük egymást úgy, ahogyan két idegen erre képes lehet. – Apa bánatosan elmosolyodott. – Szeretem őt, Ványa, és ő is szeret engem. Az életünket egymásnak szenteltük. Nem verjük nagydobra, de így van. – Tudom. – Te is ezt érdemled, fiam. Ruthie-val kapcsolatban kétségeim voltak, egy kicsit túl rámenősnek tűnt imádatában, túlságosan kimutatta ahhoz, hogy valóságos legyen. Bocsáss meg, ezt nem említettem, mert szeretted őt. De őhozzá képest Ruthie a feleségek gyöngye. Elképzelni is rossz, hogy a fiam olyan nőt vegyen feleségül, aki rangján alulinak véli ezt a házasságot.

– És ez komoly gond, ugye? – kérdezte Iván. – Viszont ez az igazság. – Nem, ez nem igaz. Nincs olyan nő, aki hozzád menve rangon alul házasodna. Ivánnak ez túl gyorsan, túl váratlanul jött. – Azt hittem... ez olyasmi, amit Anya mondana. – Igen – bólintott Apa. – Az anyák gyakrabban mondanak ilyet, mint az apák. – Örülök, hogy így érzel, de ez még nem jelenti, hogy elhiszem, hogy helyesen gondolod. – Tudom – hajtotta le a fejét Apa. – Fáj a szívem amiatt, amiért azt hiszed, hogy ez a nő szívességet tett, amikor hozzád ment. – Hát, ami azt illeti, Katyerinával abban talán egyetérthetünk, hogy egyikünk sem tett túl nagy szívességet a másiknak ezzel a bizonyos friggyel. Apa bólintott: – Az élet – kezdte azzal a lemondó keserűséggel, amelyre csak az oroszok képesek, az orosz zsidók pedig még egy kis büszkeséget is vegyítenek bele –, az élet kegyetlen, de én legalább magam választottam az áldozat szerepét. – Miért nem tanítottál meg a kardforgatásra, mikor kicsi voltam? – érdeklődött Iván. – A többi professzor fia sem vívott, de ha jobban belegondolsz, átadtam neked az ószláv tudást. Megértetted a beszédét. Iván erre elvigyorodott, és tisztelgett. *

Katyerina az út kezdetétől fogva rettegésben élt: igaz,

elfojtotta, próbálta visszafogni, még letagadni is. Csak akkor kezdett elillanni a félelme, amikor beszállt Iván anyjával és apjával az autóba, bár akkor még nem értette, miért. Ez nem hasonlított a gruzovikra, irtózatos sebességgel haladt, ide-oda kanyargott a többi fürge jármű között, de a fiú apja látszólag alig figyelt oda a vezetésre. Mégsem félt. Biztonságban érezte magát. Akkor értette meg, miért, amikor belépett Iván otthonába. A ház tényleg védelem alatt állt, mint ahogyan az autó is. Régi darázsfészek függött a bejárat feletti ereszről, és azonnal tudta, hogy minden ajtó felett lesz ilyen, és minden ablakkeretre havi vérzés cseppjeit festették. A házba lépve zenét hallott, sehonnan és mindenhonnan, de nem ijedt meg, mert harmóniabűbájt érzett, és megértette, hogy egy nagyon ügyes és körmönfont boszorkány óvja ezt a házat. Itt nem marad meg a gyűlölet, nincs képmutatás, és ha ellenség lép be, összezavarodva távozik. Katyerina nem mélyedt el a varázslásban, nagynénjei, ha egyáltalán éltek még, soha nem merészkedtek elő távoli otthonaikból, elvégre Baba Jaga megesküdött, hogy megöli őket, amiért enyhítettek Katyerina átkán... tehát ki taníthatta volna a legősibb tudományra? Tanulta, amit látott. Eleget ahhoz, hogy felismerje az igényes munkában a művészt. Mert a bűbájok itt rejtve maradtak az egyszerű dísztárgynak látszó dolgokban, ha nem lehetett őket természetes foltnak, darázsfészeknek vagy ártatlan lények művének beállítani. Igaz, a kis porcelán a kandallópárkányon Medvét hívta segítségül, amitől kicsit megijedt, mert Medvéről az a hír járta, hogy Baba Jaga uralma alatt áll. De az istenek istenek, és bárki őrzi is ezt a házat, biztos, hogy nem bolond. Nem könyörögne

Medvéhez, ha ebben az időben és helyen ő ellenség volna. A konyhában olyan összhangot érzett Iván anyjával, hogy alig volt szükség szavakra. De amikor Iván felhívta erre figyelmüket, úgy tűnt, anyja nem tudja, hogyan beszélnek a beszéden túl. Komolyan nem tudta ez a jó boszorka, mekkora ereje van? Az én világomban – gondolta Katyerina – veszélyt jelentenél még Baba Jagára is. Persze, ez garancia lenne arra, hogy eltegyen láb alól, úgyhogy jobb, hogy nem akkor élsz. Vacsora után, amikor Iván az étkezőben maradt az apjával, végre megkérdezhette Anyát – mert már így gondolt rá –, mennyire ismerik a varázslatokat ezen a világon. – Iván, úgy tűnik, nem vette észre – vetette fel Katyerina –, pedig... ebben a házban él. Anya mosolygott, és szégyenlősen belebámult a mosogatóban ringatózó vízbe. Mert az edényeket nem gép mosta, mivel a mosogatógép nem őrizte meg a bűbájt, amitől az étel mindig laktatóvá és ízletessé vált. – A legtöbben olyanok, mint Ványa – mondta, és próbált régi szavakat használni, amikor tudott. – A legtöbben semmit nem tudnak. Nekem volt tanárom. – Tanárod biztosan. Viszont tehetséged is. Anya nem ismerte a Katyerina által használt szót. – Benned van – magyarázta a lány. – Nem csak tanultad. Benned van. Anya megrázta a fejét. – Nem vagyok különleges. Kegyetlen időben és helyen éltünk. Én a háború végén születtem, de anyám elmesélte, mi történt. Rettenetes dolgok. Apám és a bátyáim meghaltak, amikor jöttek a németek. Feljelentették és elhurcolták őket,

mert zsidók voltak. Csak anyám és a nővérem élték túl, mert elbújtak. Így. Anya fejére húzta régi köténye előkéjét. Láthatatlanná vált. Katyerina elég zavarba ejtőnek találta. Tudta, hogy ott van, és igazából tökéletesen látható volt, ahogy a mosogatónál áll, de mégis csak máshova tudott nézni, és nagyon nehéz volt Anya felé terelni még a gondolatait is, hogy ne felejtse el, kihez beszélt az imént és miről. Aztán Anya újra megjelent, a köténykét lehajtva fejéről. – Én anyám méhében voltam akkor – mesélte tovább –, apám legutolsó ajándéka. Ő tanított engem. Hogy néha egyedül az ősi módszerek akadályozzák a gonoszt. Ezért hát tanultam. Korán meghalt, nem taníthatott meg mindent, és nem is tudott sokat. De mielőtt meghalt, bemutatott Baba Tyilának, még Kijevben. – Volt egy Tyetka Tyila a családban – ötlött fel Katyerinában a gondolat. – Az egyik nagynéném, aki enyhített Baba Jaga átkán. De Tyetka Tyila élt a legmesszebb mind közül, és kiskorom óta soha nem jött többé. Megmentette az életem, de nem tanított semmire. – Nagyon idős volt már – folytatta Anya –, még egy olyan hatalmas boszorkány, mint ő, sem élhet örökké. Én voltam az utolsó tanítványa. – Felsóhajtott. – Mindenki túl hamar megy el. – Titokban tartod? – Az egyház és a keresztények üldözték a boszorkányokat. Ritkán a valódiakat, ha érted, mire gondolok. Csak idős nőket, akik badar módon elmormogtak valamit, vagy azokat, akiket ellenségeik megvádoltak boszorkánysággal, csak hogy megszabaduljanak tőlük. A valódi boszorkányok el tudtak bújni

a bosszú elől. De nem tett jót, hogy az emberek ennyire gyűlölték már a puszta fogalmat is. Úgyhogy megtartottuk magunknak. Úgy beszélek, mintha egy lennék közülük. Nem vagyok valami nagy boszorka. Értesz te egyáltalán engem? Baba Tyila megtanította nekem a régi nyelvet, de ez már régen volt, és annyit felejtettem. – Minden értek – bólintott Katyerina. – Illetve, majdnem. – Most nem hiszik, hogy boszorkányok valaha is léteztek. Ez leegyszerűsíti a dolgokat. Nem keresnek minket. Vannak bolond nők, akik boszorkánynak nevezik magukat, meztelenül táncikálnak, és azt hiszik, ezáltal az ördöggel cimborálnak, vagy mi! Legfeljebb egy természeti valláshoz lehet közük. Halvány fogalmuk sincs az egészről, és szégyenbe hoznak minket – nevetett Anya. – De legalább nem félnek tőlünk. A férjem... ha tudta volna... hogy jössz, rettegek, hogy megtudja az igazat. – Nem szólok – mondta Katyerina. Anya megrázta fejét. – Túl késő. Ványa tudja, és Ványa elmondja az apjának, pedig nem akar rosszat. – Nem kérheted meg, hogy ne tegye? – Ványának semmi tehetsége a hazudozáshoz, még csak eltitkolni sem tudja. Meglátjuk, mit tesz Pjotr. Itt az ideje, hogy megtudja. Beszélgettek még. Arról, miket tudott Anya Ivánról, ahogy felnőtt. – Azt tudtam, hogy valamiért fontos, de hát minden anya ezt hiszi a gyermekéről, nem igaz? Az apák is. Pjotr mindig tudta, hogy Ványa különleges. Nem mintha könnyű eset lett volna. Ez az örökös futás! Atléta akart lenni. Pjotr tudóst akart belőle nevelni. Én csak azt akartam, hogy jó emberré váljon.

– Akkor mindenkinek teljesült a kívánsága – sóhajtotta Katyerina, miközben azt gondolta: Erős lovag. Bölcs elme. Tiszta szív. Anya megsimogatta a lány kezét, és rámosolygott. – Ó, igen, dicsérd a gyermekem, és tudhatod, hogy barátok leszünk! – Azt mondom csak, amit tudok – szólt Katyerina. – Ő tényleg jó. A jóságától függ az életem. Ez az egyetlen reményem. – Úgy megrémültem, amikor elhagyta ezt a világot – sóhajtott fel Anya. – Nem tudtam, hogy rád talált. Csak azt, hogy elment. Aztán láttam, hogy él, ezért nem aggódtam. Ami hozzád vonzotta és szólította őt, én már kicsi kora óta hallottam, és bármi legyen is az, tudtam, hogy férfiként végigküzdi magát az akadályokon. Katyerina tiszta szívből szerette ezt a nőt, egyszerű modorát és mély bölcsességét, úgy szerette, mint a saját anyját, akire alig emlékezett. Pjotr is jó embernek tűnt, bár annyira beletemetkezett saját kétkedéseibe, hogy a lány alig beszélhetett vele. Életében először, ebben a védett házban, abban a tudatban, hogy Baba Jaga több ezer kilométerre van, végre tökéletes biztonságban és békében érezte magát. Igazán boldog volt. Nem volt ez szokatlan érzés, hiszen sokszor elöntötte a boldogság. Mikor Apjával egy végigdolgozott aratási nap után elnézték a fáradtság ellenére táncoló embereket. Gyönyörködött a gyerekekben, táncolt az esküvőkön, gyakran érzett boldogságot. Ám mindig mások örömének örült: a királylány boldog volt, mert az volt a népe is. Létezett még a gyónás és áldozás utáni békeérzet, amikor tudta, hogy a szeretet istene megbocsátott neki, és magához fogadja, mikor élete véget ér... még akkor is, ha az Baba Jaga rettentő

mesterkedései miatt következik be. Gyakran áradt szét benne a béke. Ugyanakkor ebben a házban egyszerűen... nem ért véget. Boldogságot és békét érzett, a következő pillanatban pedig még mindig boldogságot és békét. Sírhatnékja támadt. Amikor Anya odavezette a szobájához, Ivánnal nem közös szobájához, és kitárta az ajtót, elsírta magát. – Nem – rázta fejét –, szeretnék Ivánnal egy szobában aludni. – Ő mondta nekem – nézett rá Anya –, hogy kényelmesebb lenne neked külön. Katyerina megrázta fejét. – Nem, nem érted. Ebben a házban én mindenhol kényelmesen érzem magam. – Akkor hadd fogalmazzam meg másképp: neki kényelmesebb lenne tőled külön. A két nő egymásra bámult, és kacagásban tört ki, bár Katyerináéba kétségbeesés vegyült. – Jól van – sóhajtott fel a lány –, egyelőre a saját szobámban alszom. De igazi felesége akarok lenni a fiadnak. Bárhogy kezdtük is, szeretném, ha jól végződne. Anya rátette az ujját Katyerina ajkára. – Tudom – mondta. – Nincs sok idő ezen a világon, de mindig van elég, ha tudod, hogyan használd ki. A királylány megrázta fejét. – Nincs elég idő mindenre. Nem jutott elég idő Anyámra. Iván anyja kinyújtotta karját, és átölelte Katyerinát. – Édesanyád minden pillanatban körülvesz téged. Tudom, mert érzem az irántad érzett szeretetét, mikor átölellek, érzem körülötted. Katyerina még zokogott, mikor Anya halkan becsukta

mögötte az ajtót, és egyedül hagyta a szobában. De még ez is boldogsággal töltötte el, mert örömkönnyek voltak, a béke könnyei. *

Ruth keservesen sírt az eljegyzés felbontása miatt, anyja pedig gondoskodott róla, hogy pár órán belül minden zsidó tudja Tantalusban, hogy Iván Smetski megszegte Ruthie-nak tett esküjét azért, hogy feleségül vegyen egy sikszét, hogy Ruthie-nak ezt a repülőtéren kellett megtudnia, ahol a lány úgy csimpaszkodott Ivanbe, mint egy kismajom. Mindenki kellően megbotránkozott, ettől Ruth szülei jobban érezték magukat. Ruth viszont nem. A főiskolai barátaival folytatott beszélgetések, a szinte diadalmas reakciók végighallgatása sem enyhítette a fájdalmat. Mit vársz? Férfi. A nő csak tulajdon. A férfi pedig két lábon járó hormonbomba, blablabla, annyiszor hallotta már ezt, és nem volt boldog, hogy alkalmat szolgáltathat még több diadalittas feminizmusnak. Amit várt, az együttérzés lett volna. Még mindig úgy érezte – legalábbis attól tartott –, hogy Iván jó ember, és valódi kincset veszített el. De ha jó ember, hogy hagyhatott el? Akkor tehát nem jó ember. De ha nem jó, miért fáj ennyire, hogy elveszítem? Csak a büszkeségemet sérti? Talán. Ám valahol a szíve mélyén még mindig tudta, hogy ez sem igaz. Mert ha Iván visszajönne hozzá, ezek után is visszafogadná őt. Nem bízna benne, de biztosan visszafogadná. Mert ő tényleg szereti Ivánt. És a szerelem nem múlik el a szeretett fél aljas hűtlensége miatt. Ivánról mindig azt hitte, hogy olyan, aki megtartja az ígéretét.

Az idő. Annak kéne begyógyítani a sebet. A tennivalók, mert azzal telik az idő. Plázafosztás. Mikor hazaért, ki sem vette a dolgokat a táskákból és dobozokból. Egy könyv, két könyv, három könyv. Mindegyikben tíz-húsz oldal után könyvjelző, félretéve az ágya mellett. Még az önéletrajzát is megírta, abban a hiú reményben, hogy ideje kimerészkedni a valóságba pénzt keresni. Mikor leírta: Legutóbbi pozíció: menyasszony. Távozás oka: siksze, tudta, hogy mindez hiába. – Kövesd az én példámat! – biztatta az anyja. Így kötött ki Ruth a szépségszalonban, ahol belakkoztatta a körmeit és egyszerre levágatta, befestette és daueroltatta a haját, ami rettenetes a hajának és az allergiájának egyaránt, de legalább az ajtón kilépve már teljesen máshogy fog kinézni. – Olyan szép vagy – szólította meg a mellette ülő idős nő. – Nem is értem, miért akarod levágatni azt a csodás, hosszú hajad. Igazából ez egy kicsit hátborzongatóan hangzott, főleg, ahogy a nő végigmérte... tényleg kilencvenéves leszbik cirkálnak a szépségszalonokban? Ruth azért udvariasan válaszolt: – A változás felér egy üdítő pihenéssel. – Szóval mi az oka: férfi vagy munkahely? – Tessék? – Ennek a dühödt önpusztításnak – folytatta az idős hölgy. – Önmagad eltörlésének. Vagy munka-, vagy pasielvesztés van a dologban. – Már elnézést – kezdte Ruth –, de... találkoztunk mi már? – Most találkozunk – jelentette ki az öreg nő. – A cuki bubifrizuránál több kell ide, édesem. És most: vissza! – Mármint szerezzem vissza? Vagy vágjak vissza? – Édesmindegy.

A nő szeme szikrázott az örömtől. Aztán hirtelen már csak egy darázs ült a mellette lévő széken. Körbemászkált pár percig a műbőrülésen, aztán kirepült az ajtón. – Bediliztem – gondolta Ruth. Először azon ijedt meg, hogy egy nő darázzsá változott, illetve egy darázs nővé, akárhogy is történt. Aztán azért ijedt meg, hogy mély depressziója hallucinációkhoz vezetett, és aggódni kezdett, vajon tényleg olyan jó-e az antidepresszáns, mint mondják. Aztán felidézte, mit mondott a nő. És most: vissza! És most: vissza! Az istennek sem tudta eldönteni, hogy ő maga mit akar valójában. Bosszút vagy kiengesztelődést? Végigment az utcán az autóját keresve. Hol parkolt? Újabb jele annak, hogy bediliztem – gondolta. – Mostanában nem emlékszem, hova parkoltam, vagy hogy ettem-e reggelit. Amióta dobott. A szemét. A szajha. A járdaszélen, a Ruth autójával szemközti falnak dőlve egy hajléktalan asszony üldögélt. Koszos volt, meg minden, de nem kéregetett. Eladott. Kiterített maga elé egy kis pokrócot, rajta fura kis batyuk, bedugaszolt üvegcsék és agyagtetejű befőttesüvegek. Ruth megtorpant, és végignézett a portékáján. A cigány asszony előhúzott egy papírcetlit a háta mögül. Amire az volt írva: És most: vissza! Ez már túl kísérteties. Főleg, mert a következő pillanatban a betűk értelmetlen firkává alakultak át. A cetlire írtak nem jelentettek semmit, legalábbis nem olyan ábécé szerint íródtak, amilyet valaha is látott. Biztos csak hallucinálta az olvasottakat. A cigány asszony odatartott elé egy kis batyut, és a másik

kezével Ruthra mutatott. – Nem kérem – rázta fejét Ruth. A cigány asszony elmosolyodott. Fogatlan. – Ettől szeretni fog? A nő egy pillanatra elgondolkozott, mintha nehézkesen fordítaná le magában, amit hallott. Aztán megcsóválta fejét, letette a batyut, és felkapott egy kis, viasszal lepecsételt üvegcsét. – Ettől igen? – faggatta Ruth. – Elfelejti a ribancot, és engem szeret majd? A cigány asszony bólintott, és elvigyorodott. – Mennyi? – El sem hiszem, hogy megkérdem. El sem hiszem, hogy megveszem. De bizony, keze máris a pénztárcája után kotorászott a táskájában: – Hmm? Mennyi? A cigány asszony továbbra is vigyorgott. Ruth előhúzott egy ötdollárost. A nő meg sem rezzent. Tíz? Nem. Húsz? Mi a fene történik velem? A cigány asszony elvette a huszast. Gyanakvónak tűnt. Aztán Ruthra vigyorgott. Nem volt teljesen fogatlan. Volt pár megfeketedett őrlőfoga. – Mit kell vele tenni? – kérdezte Ruth. – Mármint... viselni? Megenni? Meginni? Felszolgálni neki? Erre az utolsó mondatra a nő hevesen bólogatni kezdett. – Remek. Mi sem valószínűbb, mint hogy együtt piknikezünk – sóhajtott fel Ruth. Úgy érezte, becsapták. Mégis, mit várt ekkora őrültségtől? Szerelmi bájitalt vásárol egy cigány asszonytól az utcán. Mindezt azért, mert a szépségszalonban egy idegen ráparancsolt, hogy szerezze vissza Ivánt. Ez a férfi

megőrjített. Akarom én, hogy szeressen? Beült a kocsiba, de ettől a gondolattól vezérelve újra kiszállt. A cigány asszony oldalra döntötte a fejét, és kérdőn bámult rá. Ruth rámutatott a batyura, amit a cigány asszony először ajánlott neki. – Az mit csinál? A cigány asszony elkezdett vakarózni, miközben dőlt a nevetéstől. Ruth nem volt benne biztos, ez mit jelent: Iván rühöt kap, valaki csiklandozza, vagy majommá változik? Mindenesetre ígéretesen hangzott. Amúgy sem kötelezi semmi, hogy Ivannek adja oda. Talán hasznosabb, ha a siksze lotyó kapja. Megint ki kellett derítenie, hogyan használja: süteménybe süsse vagy vágja a pofájába? A cigányasszony evést mímelt. – Mint a másikat – mormolta Ruth. A nő bólintott. – A batyu bosszút áll, az üvegtől pedig szeretni fog. A nő odatartotta a markát, Ruth tett bele még egy huszast. A vénség megrázta a fejét, így a lány adott még egy huszast. A cigány asszony beletömködte a blúzába, aztán fölkapta pokrócát, összecsomózta, felkászálódott, és elbattyogott. Ennyi? Én vagyok a mai egyetlen kuncsaft? Talán, ha egy vadbarom képes neki hatvan dolcsit adni, vehet belőle annyi bort, hogy egy hétig vedeljen. Nem fogom ezeket felhasználni. Mikor lenne rá lehetőségem? Ráadásul azt sem tudom, mit akarok. Talán Ivannek adom mindkettőt. Vagy még jobb: mindkettőjük belém szeret! Akkor dobhatom Ivánt ugyanazért a nőért. Az lenne

csak a pofára esés! Talán inkább fegyvert kellett volna vásárolnom. Amint átvillant az agyán a gondolat, mintha megmérgezte volna. Méghogy fegyvert! Iván miatt? Katyerina miatt? Magamnak? Mi történik velem? Nem akarok senkit megölni. Azt akarom, hogy élhessem az életem. Behajította a kisüveget és a kisbatyut az autó padlóján tartott szemetesbe. Hatvan dolcsit kidobtam az ablakon, de még mindig olcsóbb így, mintha veszek egy új ruhát, amit ki sem csomagolok, amikor hazaérek. Baba Jaga Kimerült. Ha eddig nehéz volt varázsolni, akkor most közel lehetetlenné vált, Medvétől ennyire távol. Baba Jaga nem sejtette, milyen nagyon függ Medve erejétől, egészen addig, amíg nélküle nem próbált mágiával élni. Viszont semmi sem állíthatja meg. Napokkal volt lemaradva Iván és Katyerina mögött, de könnyedén rájuk bukkant. A házat viszont őrizték, ő pedig túl gyenge volt, hogy átjusson a bűbájokon. Feldühítette, hogy akadályozza egy boszorkány, akit normális körülmények közt egy lehelettel elfújna. De úgy kell boldogulnia a világban, ahogy az a világ engedi. Iván és Katyerina ott vannak a házban. Ő kutakodhat eleget, hogy megbizonyosodjon róla, a házasságot még nem hálták el. Egyszer csak elhúztak egy függönyt, és az ablakban megjelent egy középkorú nő, aki egyenesen őrá szegezte a tekintetét. Elvileg nem vagyok észrevehető – villant át Baba Jaga

agyán. – Ő mégis tudja, hova nézzen. Jó, lehet, hogy egy leheletnél több kéne az elfújásához – morfondírozott. Sarkon fordult, és eltöprengett, mihez kezdjen. Figyelni fog. Lehet, hogy nem varázsolhat el senkit odabenn a házban anélkül, hogy észrevennék vagy megakadályoznák, de az a boszorkány abban igazán nem gátolhatja meg, hogy saját magát elvarázsolja. Hosszú órákig tartott összekutyulni, néha más gyógynövényeket használt, de egész jól sikerült a fürkészfőzet. Miután a keveréket összerágta és lenyelte, hosszú ideig üldögélt a sötétben egy fa alatt, és figyelte az elméjét elöntő hangokat. Evés hangja, mosogatás, főzés, vitatkozás, beszélő gépekre figyelés. Ház házat követett. Baba Jaga kiszűrte, és semmivé foszlatta őket a tudatában. Addig, amíg végül csak egyetlenegy ház hangja maradt. Mire a bűbáj elhalványult pár órával később, Baba Jaga megtudta, hogy van egy Ruth nevű nő, aki Iván jegyese volt. A faképnél hagyott nő – gondolta Baba Jaga. – Akit felhasználhatok. Nem tudván, hol él ez a Ruth, Baba Jagának ismét a varázsláshoz kellett folyamodnia, hogy megtalálja. Két napig kutatott düh és fájdalom után. Bőven talált ilyet – micsoda mérges népség! –, de végül, miután elég széles hálót vetett ki, felfedezte benne Ruthot, aki éppen az autópályán vezetett. Úgy száguldott mindenki! Most, hogy Baba Jaga a lány lelkének lenyomatát a saját szívébe másolta, bármikor megtalálja. A nyelvet nem beszélte, ezért Baba Jaga a darázsvarázshoz folyamodott: beirányította a kis rovart a szépségszalonba, majd elképzeltette Ruthtal a nőt, a szavakat és a nyelvet, hogy

előhúzza azokat az érzéseket a lány érzelmi viharából, amelyek a számára a leghasznosabbak: a vágyat, hogy visszakapja Ivánt, és a vágyat, hogy elpusztítsa őt. A járdán Baba Jaga személyesen jelent meg, ezúttal nem lehetett hallucináció, hiszen a kotyvalék valódi. Hatvan dollár? Baba Jaga röhögőgörccsel küszködött a pénz láttán. De belátta, hogy el kell fogadnia, máskülönben Ruth nem hinné el, hogy az áru értékkel bír. Bármelyiket választja, megteszi – gondolta Baba Jaga. Másnap reggel Ruth arra ébredt, hogy összes haja a párnán hever. A tükör megerősítette ebben. Kopasz lett! Sikoltozott. Sírt. Fogadkozott, hogy visszavág Ivannek, mert ez a mindent betetőző csapás az ő hibája. Nem festetett és daueroltatott volna egyazon napon, ha a férfi nem viselkedik így. Odakinn az erdőben Baba Jaga rovarokat fogdosott, legyilkolászta őket az apró testekben rejlő varázserőért, de Ruth rettegése és dühe még ott is érződött. Az átok ezúttal nem csak mókás volt: a lány órákon belül kihalássza a kotyvalékokat a kocsi szemeteséből. Mert úgy véli, kopaszsága – akármilyen közvetetten is – Iván és Katyerina hibája, és ezért valakinek bűnhődnie kell. Vagy így, vagy úgy.

13. Piknik

Iván végignézett a szoba sarkába hajított bőröndökön. Nem pakolta ki őket, még egy fogkefét sem, mert Anya újat tett fogmosópoharába a fürdőszobában. Volt elég tiszta ruhája is, de a bőröndben lapuló szennyest ki kéne mosni. Maga sem értette, miért vonakodott kipakolni őket rögtön érkezéskor. Ez az otthona, mégis úgy érezte, mintha átutazóban lenne. Most már házasember, csak látogató lehet a szülei otthonában. Az ágyra hajította, és kinyitotta a bőröndöket, majd elkezdte kiszedegetni összelapított ruháit. Fogalma sem volt, melyik a szennyes és melyik a tiszta, Anya úgyis ragaszkodik hozzá, hogy mindent kimosson, ő pedig rábólint. Ruhák, irány a szennyeskosár! Könyvek, papírok, jegyzetek az asztalra. A disszertáció. Ez a jövő? Aligha. Túl fáradságos lenne egy évet vagy még többet írással tölteni, azt színlelve, hogy tudatlanságban él, mint egy közönséges tudós. Elég rossz az, hogy a disszertációk a tudomány nyomorúságosan fontoskodó nyelvezetén íródnak. Ha ezenkívül még hamis dolgokat kéne lejegyeznie, már nem bírná ki. De mit számít ez? Úgyis visszamegy Tajnába Katyerinával, aztán, ha túléli, király lesz – legalábbis névleg. A király foglalkozás általában feljebb van a rangsorban, mint a professzor. Igaz, számára nem, mert ő nem erre vágyott. Egyik sem az én világom. Mindkettőből elvágyódom. Kiürítette a bőröndöket. A végén lendületesen felkapta és megrázta őket. Az egyikből papírcetli hullott ki, és

beszállingózott az ágy alá. Letérdelt, immár céltudatosan. Rögtön eszébe jutott a papír eredete. A cédula, amelyet Baba Tyila ablakában talált. Most hazaérkezett anyjához, aki Baba Tyila tanítványa volt. Iván kezdte érteni, miket is tanult. Talán ő majd kihámozza a cédula értelmét. Csakhogy Anya is ugyanolyan tanácstalanul méregette a papírfecniket, mint Iván. Katyerinával együtt nézték a cetlit: fény felé, láng fölé tartották, még óvatosan egy tál vízre is ráhelyezték, hátha előtűnik valami. Semmi. Továbbra is csak az állt rajta: Kézbesítsd ezt az üzenetet! – Baba Tyila ablakában találtad, igaz? – kérdezte újra Anya. – A kövek között, ahol régen üzeneteket hagyott neked. – Nem én voltam az egyetlen tanítványa. Iván vállat vont. – Másoknak is lett volna ideje rábukkanni. – Pedig teljesen világos – szólalt meg Katyerina. Mindketten rábámultak, magyarázatot várva. – Az üzenet nem neked szól, különben értenéd. – Akkor vissza kell tennem – mondta erre Iván. – Nem – rázta fejét Katyerina –, neked kellett megtalálnod. Az áll rajta, ami a te feladatod. – Kézbesíteni... de kinek? A lány erre csak vállat vont. – Hát, biztosan nem nekem. – A te világodból nem lehet senki... oda nem vihetek át dolgokat. – Mozsajszki... – Katyerina még időben ocsúdott –, azaz Marek kuzin lehet a címzett!

– Eszembe juthatott volna, de a bőröndben lapult, alig nyitottam ki. Sok minden történt a cédula megtalálása és a Marekhez való visszatérésem között. – Nem neki szól – jelentette ki Anya határozottan. – Baba Tyilának nem kellett sem hírnök, sem cédula, hogy a Szélgazdának üzenetet küldjön. – Ők... kapcsolatban álltak? – döbbent meg Iván. Baba Tyila ismerte Mozsajszki Mikolát. Katyerinát nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Baba Tyila és az ő Tyetka Tyilája talán... de nem, nagynénje nem volt halhatatlan. Valószínűbb, hogy ez a név évszázadokon keresztül öröklődött, akárcsak az ősi nyelv. Az ő anyanyelve. – Nincs ebben semmi varázslatos – mondta Anya –, postagalambokkal leveleztek. Baba Tyila imádta őket. – Elmerengett. – Vajon mi lett velük a halála után? – Talán magával vitte őket – vetette fel Iván. Anya szúrós szemmel nézett rá. – Ne űzz tréfát abból, amit magad sem értesz! – Komolyan mondtam. – Az az igazság – gondolkozott el Anya –, hogy ez a legvalószínűbb. Baba Tyila egy része a madaraiban élt. Neki figyelték, illetve rajtuk keresztül figyelte a világot. A halálával kiüresedhettek, legalábbis részben, és úgy hiszem, vele haltak. Vagy hamarosan utána. – Milyen szomorú – sóhajtott fel Katyerina. – De gyönyörű lehet repülni... – Tehát még mindig nem tudjuk, ki a címzett. – Tudni fogod – nyugtatta meg Anya. – Tartsd magadnál! – Magamnál? – Ivánnak nem tetszett ez az ötlet. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nyugtalanította a gondolat,

hogy a zsebében legyen. – Csak akkor, ha akarod. Az is elég, ha a közeledben van. Amikor találkozol azzal, akinek át kell adnod, úgyis felismered, és gyorsan eljössz érte. Mielőtt visszamegyek Tajnába – gondolta Iván. – Akkor aztán nem lesz elérhető közelségben. Attól tartok, ha csak elmondom az üzenetet a címzettnek, az nem ugyanaz, mintha átadom neki a cédulát. – Remélem, nem tettem tönkre azzal, hogy egy kicsit a vízen lebegtettem – sóhajtott fel Anya. – A lángok miatt én jobban aggódtam – nézett rá Iván. – Buták vagytok – mosolygott rájuk Katyerina. – Ha jól csinálták, sem tűz, sem víz nem árthat neki. Ha viszont rosszul, akkor nem komoly varázserővel rendelkező üzenet, és úgysem számít. A cédula miatt Ivánban újabb kérdések merültek fel. – Valami módon csak lehet dolgokat átvinni a két világ között, ugye, Anya? – Honnan tudhatnám? – kérdezett vissza a címzett. Katyerina a fejét csóválta. – Mi van, ha lenyelem? – töprengett hangosan a fiú. – Akkor bennem marad. – Meg ne próbáld! – intette Anya. – Szigorú szabályok kötik az ilyesmit, veszélyes lehet, ha ételen kívül bármi mást próbálsz meg átvinni a testedben. Bármely testüregedben. – Ezek becsületes varázslatok – magyarázta Katyerina. – Nem tűrik a megtévesztést. A megtévesztő ellen működnek. Érted? A Gonosz Özvegy nem használhatja a hidat, mert tele van hazugsággal, az tölti meg, az borítja tetőtől talpig. Ne akard megtudni, mi történne, ha sunyi vagy hazug módon

akarnál átmenni a hídon. Iván felvihogott. – Akkor oklevelet kéne adományoznunk azoknak a politikusoknak, akik átmehetnek a hídon. A politikusokra használt ukrán szót Katyerina nem értette, de sem a fiú, sem Anya nem szándékozott ebbe belemenni. – Csak azt viheted, ami a fejedben van – jelentette ki Katyerina. – És a szívedben. – A fejemben káosz van. És az orosz irodalom. Anya és Iván egyszerre találták ki. – Mi lenne, ha megtanulnád, amit tudnod kell ahhoz, hogy ott elkészíts bizonyos dolgokat? – vetette fel Anya, és Iván már bólogatott is. – Mit? – kérdezte Katyerina. – Vannak fegyverek – magyarázta Iván. – Bombák. Már sejtem, hogyan készíthetnénk Molotov-koktélt... ha desztillálunk egy kis alkoholt... – Nagyszerű! – dünnyögte Anya. – Találd fel a vodkát Oroszországban évszázadokkal előbb! – Használjak talán benzint? Benzint csak nem használhatok. – Miről beszéltek? – kérdezte Katyerina. – Nem ismerem ezeket a szavakat. – Mai dolgokról – sóhajtott fel Iván. – Amit elsajátíthatunk itt, hogy ott megtanítsuk az embereknek, akik elkészíthetik, és használhatják. – Milyen fegyverek ezek? – ráncolta a homlokát a lány. – Nem használtok kardot, senkinél nem láttam, és ami a varázslást illeti, a legtöbb embernek fogalma sincs róla. – Ó, Katyerina, nem tudod, mi a fegyver, amíg nem láttad,

mit művel a mai civilizáció! Olyan fegyvereket fabrikál, amelyek az egész világot képesek elpusztítani – igaz, ezeket senki nem veti be. Betegségeket terjeszt, de ilyet nem használhatunk, mert sok ártatlan ember meghalna, talán el sem jutna az ellenségig. Pontosabban célzó fegyverekre van szükség, ugye, Anya? A vasmegmunkálás még nincs olyan szinten, hogy ágyúkat tudjunk önteni... nem, a kilencedik században még nem. Bár az igaz, hogy akkoriban már készültek korai bronzfegyverek. Ezen érdemes eltöprengeni. Miből is áll a puskapor? Úgy tudom, van benne egy kis salétrom... ami valamilyen nitrát, ugye? És a dinamit? – Most komolyan engem kérdezel? Iván felnevetett. – Ó, tudom, hol nézzek utána! Tele van ezzel az internet! Ha a hatóságok megtudják, mit művelek, azt hiszik, terrorista vagyok. – Minden attól függ, hogy akkoriban mi állt rendelkezésre. Katyerina majd segít neked – mondta Anya. – Ő tisztában van vele, mit tudnak, és mit nem tudnak elkészíteni a faluban. A lány bólintott. Büszkeséggel töltötte el, hogy remekül ismeri minden nő és férfi munkáját Tajnában. Lehet, hogy nem tudná az összesét elvégezni, hiszen a kovácsok és szántóvetők erősebbek és izmosabbak, mint ő, de legalább jól tudta, mit csinálnak, és mire van szükségük ahhoz, hogy megtegyék. – És a közlekedés! – tette hozzá Iván. – Autókat nem gyárthatunk, de talán... mit tudom én, felturbózhatnánk a szekeret? – Felnevetett. – Száguldó szekér... ettől még Baba Jaga szíve is megtelik félelemmel! Anya jól kupán vágta. – Aú! Mi van?

– Kimondtad a nevét. – Nem Tajnában vagyunk – dörgölte a kobakját a fiú. – Erőt ad neki ahhoz, hogy átlépjen a ház védelmén – világosította fel Anya. – A világ másik végén van. – Nem. Itt van. Katyerina megrémült. – Itt? Ebben a városban? – Néhány napja tartózkodik itt. Valaki a ház védelmét feszegette. Éreztem... nem is: inkább kiszimatoltam őt. Mintha... mindegy, inkább nem is mondom, mihez hasonlított. Az ablakhoz mentem. Nem láttam, mert körbevette magát varázslattal, de láttam a helyét. Az utca másik oldalán állt, és figyelt. – Miért nem szóltál? – kérdezte Iván. – Mert elég védelmet jelent a ház. Itt gyengébb. Azt hiszem, dühös, amiért nem léphette át a védelmi vonalat. – Tudja, hol rejtőzünk – suttogta Katyerina. – Istenem, segíts! – Ámen – vágta rá Anya –, de ez nem változtat a helyzeten. Meg kell tanulnotok mindent, amit érdemes, és vissza kell mennetek! – De szorosan a nyomunkban lesz – aggódott Iván. – Eszembe jutott pár dolog, hogyan küldhetném haza – vallotta be Anya. Katyerina hevesen rázta fejét. – Eszedbe ne jusson! – kérlelte. – Nagyon tehetséges vagy, de bármilyen gyenge is ő most, nem győzheted le. – Azt hiszem, talán mégis, a saját felségterületemen – mosolygott Anya.

– Meg ne próbáld, kérlek, és óva intelek! – esdekelt a lány. – Már az, hogy szembeszállsz vele, büszkeség... hát nem érted? Hatalmat ad neki fölötted, mert ő a büszkeségből táplálkozik. Alázatosnak kell maradnod. Ez Krisztus oltalma. Jézus Krisztus engedelmes híveinek alázatossága, ami megvéd minket a nőstény farkastól. – Én nem vagyok ám keresztény – mosolygott Anya. – De nem cselekedtél soha büszkeségből, ugye? Soha nem hívtál ki küzdelemre senkit? – Nem – felelte Anya. – Soha nem volt rá szükségem. – Most sincs rá szükség – erősködött Katyerina. – Hinned kell nekem. Nem ismerem úgy ezeket a dolgokat, mint te, de az Özvegyről többet tudok nálad. Ha szembeszállsz vele, ha kihívod őt, elpusztít. Anya beleborzongott. – Hát akkor... – suttogta –, hát akkor... – Nehogy azt mondd, hogy erre vártál! – döbbent meg Iván. – Nem, nem, nem – rázta fejét Anya. – Ellenkezőleg, nagy kő esett le a szívemről, hogy nem szükséges megtennem. Félelemmel tölt el, ha eszembe jut, milyen közel voltam hozzá, hogy megpróbáljam, amikor csak egy ablaküveg választott el tőle. Ilyen közel voltam. Sürgősen cselekedniük kellett. Nem volt idő rendszertelen beszélgetésekre az apjával és az anyjával, kellemes otthoni házimunkára Katyerinával és az anyjával, nyelvgyakorlatra a lánnyal. Iván innentől fogva szobájában, a számítógépasztalnál töltötte napjait, rákapcsolódott az egyetemi szerverre, és azon át az internetre. Harminc e-mailt küldött különféle ismerőseinek, és sorra kapta a válaszokat arra, hogyan készül a puskapor, hogyan lehet gyufát készíteni, hol voltak a szükséges

ásványkincsek lelőhelyei a Kárpátok lejtőin, hogyan lehet őket kinyerni növényekből, vagy mely anyagokkal helyettesíthetők még. Egyfolytában kérdezgette Katyerinát az alapanyagokról, igaz, beszélgetésük legtöbbször abból állt, hogy megtalálják a megfelelő szavakat arra, pontosan mit is akarnak kideríteni. Még Apa is bekapcsolódott a küzdelembe, körbekérdezgette a saját barátait. Iván és Katyerina nem kóboroltak el a ház közeléből. Anya szerint ő és Apa biztonságban voltak, de ragaszkodott ahhoz, hogy férje talizmánt viseljen, amitől Pjotr majdnem elsüllyedt szégyenében, de beleegyezett. A fiú és a lány csak a hátsó kertig merészkedtek ki, ami eleinte még nagynak tűnt, aztán egyre kisebb lett, ahogy teltek-múltak a napok, és nem mehettek máshova. Iván egyetlen vigasza az volt, hogy ha már lakatlan szigetre vetődött, legalább vele van Katyerina. Ezen is dolgoztak. Amikor a fiú elkészítette az első adag puskaport, ami majdnem levitte kezét, a királylány kezdett tisztelettel felnézni rá, de Iván is Katyerinára, mert a nő mindent egyedül is el akart készíteni. – Mi van, ha egyikünk meghal? – kérdezte. – Akkor győzedelmeskedik? – Ezért megkérte, hogy kezét kezébe véve mutassa meg, hogy morzsolja porrá az alapanyagokat. Iván rettegett, hogy véletlenül felrobbantja Katyerinát, de a lány tréfálkozott ezen, és azzal ugratta, hogy túlságosan védelmező. Minden egyes órát együtt töltöttek, egymás közelében: a fiú érezte az illatát, a karján vagy a fülén végigsimító leheletét, ahogy a nő áthajolt a válla fölött. Néha szinte beleőrült, úgy kívánta Katyerinát, de el sem tudta képzelni, hogyan hidalhatná át a közöttük tátongó szakadékot. Igaz – gondolta –, hogy Katyerina megkedvelte, de még

mindig nem hitte, hogy barátságuk alapja lehet a házasságuknak. Szeretsz te engem? Szerette volna megkérdezni, szerette volna tudni, de mivel tartott tőle, hogy a válasz egy halovány Ne haragudj, Iván lesz, hallgatott. Katyerina megtanult gyakorló Molotov-koktélt dobni, gyufát készíteni és gyújtani. Lepárlót rendeztek be az erre a célra beszerzett, könnyen összeszerelhető kerti színben, Apa pedig egyfolytában azon morgolódott, hogyan mutatna az újságok címlapján: Egyetemi professzor vodkát gyárt a sufniban. Úgy döntöttek, július 4-én próbát tesznek. – Aznap fel sem tűnik egy kis tűz vagy robbantgatás – magyarázta Apa, és abszolút igaza volt. Végre kiderül, mire képes az általuk készített puskapor. Persze, csak kis mennyiségben, mert nem szerettek volna semmit felrobbantani, csupán azt akarták megtudni, működik-e egyáltalán. Tűzijáték lesz, semmi más. És néhány üveg Molotov-koktél egy farakásra dobva. Ők csak örömtüzet gyújtanak, utána pedig kolbászsütést rendeznek, mint minden rendes amerikai. Azaz csak majdnem: sehogy sem bírták elnyámmogni a nyúlós, gusztustalan bécsi virslit, amit Amerikában hot dognak csúfolnak. Azt a mennyei, laktató, lengyel, orosz és olasz virslit – azt fogják enni. Tápláló kenyérrel, nem a pépes, szivacsos péksüteménnyel, amit a fogatlanoknak találtak ki. Ekkor telefonált Ivánnak Ruthie. – Téged már nem is látni, Iván. Rejtőzködsz? Vagy még mindig tartogat izgalmakat a nászút? Ez most maró gúny? Vagy Ruth barátságos és vidám? Nehéz megállapítani. – Katyerina tanulja a nyelvet – válaszolta Iván, és igazat

mondott, bár ez a nyelv a mai orosz volt. Sok-sok generációnyi orosz kisgyerekhez hasonlóan a lányt is Puskin tanította: esténként, elalvás előtt felolvastak egymásnak. Tatjana álmának versszakai, amikor a lányt medve üldözi a hómezőkön keresztül, igen felzaklatták Katyerinát. A fiú néha eltűnődött, hogy Puskin látomása mennyire hasonlít ahhoz, amit a lány átélt, mielőtt elátkozták azon a varázsmezőn. Vajon honnan sejthette ezt Puskin? Miféle hatalma volt Medvének azokban az időkben, amikor Puskin írt? Ruthie hangja visszarántotta a jelenbe. – Szeretnélek titeket meghívni egy július negyedikei piknikre. – Piknikre? – Elég bizarr ötlet, bár ha úgy vesszük, nagyon aranyos. – Jó lenne, de... – Természetesen hárman lennénk. Még mindig barátként gondolok rád, Iván. Nem szabad? Talán rosszul teszem? – Dehogy, dehogy! Bár mehetnénk, de otthon kell maradnunk, családi program... – Ne szabadkozz, megértem. Én nem vagyok családtag, ő igen, és kész. Felfogtam, Iván. Nem állítom, hogy értem, mi történt... talán ez is közrejátszik abban, miért szeretnék egy kis időt együtt tölteni kettőtökkel. – Tudod, még nem igazán beszél angolul – magyarázta a fiú. – Tolmácsolhatnál. Mi van, ha egy nappal korábban megyünk? Harmadikán. Iván, ne utasíts vissza! Azt már nem, ő és Katyerina nem fogják elhagyni Anya védett házát. De faragatlanság lenne a békülési szándékot elutasítani. – Jó, akkor harmadikán, de gyere inkább te ide! Tudom, hogy Anya és Apa szeretnének újra látni.

A vonal másik végén egy kis csend következett, aztán Ruth azt mondta. – De hadd hozzam én a nassolnivalót! – Anya nem egyezne bele. – Akkor most ki hív meg kit? Ez az én piknikem, Iván. Még akkor is, ha a te kertedben tartjuk. Miért van rossz előérzete? Nemet kéne mondanom – gondolta a fiú. – Valami nincs rendben, hibát követek el. Veszélyes! Ugyan miért lenne veszélyes? Ő csapta be Ruthie-t. Bűntudatból is tartozik neki ennyivel. Ha Ruthie helyre akarja hozni a barátságukat, ő hogyan engedhetné, hogy valami homályos, megnevezhetetlen félelem közéjük álljon? Az igazat megvallva volt még egy ok, amiért nem akarta ezt a pikniket: az utóbbi hetekben, mióta visszatért Amerikába, és legutóbb a repülőtéren találkoztak, Iván szép lassan ráébredt, hogy Ruthie nem hiányzik neki. Hogy soha nem szerette igazán. Most, hogy összehasonlíthatta Ruthie és Katyerina iránti érzelmeit, megértette, hogy a kettő ég és föld. Akkor egyáltalán nem állt készen a házasságra. Komoly küzdelmek árán tudtak volna együtt élni. Nagyon hamar megunták volna egymást. Ha teljesen őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy már akkor untatta Ruthie, amikor Kijevbe indult. Örült, hogy maga mögött hagyhatta. Nem hiányzott neki. Soha nem szerette igazán. Ettől pedig akkora bűntudata támadt, hogy az felülírt minden más megfontolást. – Hozd te az ételt, gyere ide délre! Aranyos vagy, Ruthie. – Te csak ne beszélj így, Iván! Még mindig nem garantálom, hogy nem öntöm a fejedre a krumplisalátát. És masszírozom a

hajadba. Ez az őszinteségi roham megnyugtatta Ivánt. – Ahogy jónak látod – nevetett fel. – Nem mondom, hogy nem érdemlem meg, de Katyerinára ne önts, kérlek! Nem tudott rólad, amikor igent mondott nekem. – Ó! Hát, akkor tényleg kétszínű gazember vagy – jelentette ki Ruth vidáman. – Hát, így állunk, de legalább megakadályoztam, hogy feleségül menj egy ilyen alakhoz. Ruthie könnyedén felkacagott. – Akkor harmadikán délben találkozunk! – Várni fogunk, pezsgőspohárral a kézben – köszönt el Iván. Miután letette a kagylót, belehasított a szégyen saját hamissága miatt. Még hogy pezsgőspohárral a kézben! Miféle középszerű, harmincas évekbeli filmből szedte ezt a szöveget? Egyetlen őszinte mondat nem hangzott el, kivéve azt, amikor Ruthie a krumplisalátás hajbalzsamról beszélt. Nem akarom, hogy eljöjjön. Jelenet lesz. Sírás lesz a vége. Fogaknak csikorgatása. Nem fog ízleni az étel. Ha lett volna bennem tartás, nemet mondok. De ami történt, megtörtént. *

Igen, Esther féltette a fiát és ifjú menyét, az egész családját. Igen, aggódott, mert a férje tartott és idegenkedett az életébe betolakodó varázslattól, haragudott, amiért Esther végig tudta ezt. Legjobban mégis a Baba Jagából áradó hatalom és gonoszság rémisztette meg. Mindez viszont nem árnyékolta be az örömét, mert végig erre a pillanatra várt. Évekkel ezelőtt, mikor Baba Tyilától tanult, azt hitte, a bűbájok, kotyvalékok,

varázsszavak és átkok azért kellenek, hogy megvédjék a családját a KGB-től vagy valami jövőbeni üldöztetéstől. Most megértette, hogy egész élete ide, e pillanat felé vezetett, amikor megvédelmezheti Tajna leendő királyát és királynőjét a történelem legveszélyesebb boszorkányától. A büszkeségen túl pedig boldog volt, hogy láthatta a fiát férfivá érni. Őt is ide vezette az élet: az a rengeteg futás, ugrás, súlylökés, diszkoszvetés, gerelyhajítás, amely Pjotr és Esther szemében akkora balgaságnak tűnt. Mégis, ezeknek köszönhetően tudta legyőzni Medvét és megcsókolni Csipkerózsikát. Ványa és az apja pedig olyan folyékonyan beszéltek ószlávul, mint azok, akiknek ez az anyanyelve, ami szintén életbevágónak bizonyult. De ki rendezte így a dolgokat? Egy isten? Pontosabban: Isten? Ha ez utóbbi a helyzet, akkor azért segíti őket, mert zsidók? Vagy Tajnát segíti, mert keresztény királyság? Vagy egyszerűen csak úgy alakítja a világot, hogy véget vessen Baba Jaga gonoszságának? Vagy létezik egy minden istennél hatalmasabb sors, amely nem tűri a gonoszt, és még a valóságot is képes átalakítani, akár egy korokon átívelő utazással, hogy eltüntesse a rosszat a föld színéről? Természetesen ezekre a kérdésekre nincs válasz. Valójában a puszta kérdésfeltevésen kívül Esthert sem érdekelték. Bármi is választotta fiát és őt, eleddig méltónak bizonyultak a feladatra. Aggódott, ahogy látta Ványát felnőni, mert néha nem túl bölcsen választott – vegyük példának Ruthie-t –, de valahol a szíve legmélyebb rejtekén, ahol a legkomolyabb döntések születnek, jó fiú. Ha valamiben igazán hitt, aszerint cselekedett, ha egy tettet helyesnek gondolt, véghezvitte. Néha sértetten, de mindig teljesítette a kötelességét.

Talán eszerint választják ki a legnagyobbakat – elmélkedett. – Akik látszólag nem zsenik. Ványa jó eszű fiú volt az iskolában, tehetséges tudós, ügyes atléta, de senki nem választotta volna őt, ha szembe kell szállni egy rettenetes ellenséggel. Senki nem gondolta volna, hogy hős lesz. Esther még most is úgy látta, hogy az ifjú pár egyik tagja sem a fiút gondolja a boszorkány ellenfelének. Segít majd betanítani a lovagoknak és a falusiaknak az új fegyverek használatát, de Katyerina a királylány, őt védi a bűbáj, amelyet nagynénjei vontak köré. És igazuk is lehet. Talán tényleg a lány fog szembeszállni a boszorkánnyal, és győzi le egy csatában vagy egyszerűen csak azáltal, hogy életben marad, és gyerekeket szül. Elvégre a kitartás is egyfajta győzelem, egyfajta hősiesség. Ez Esthert is boldoggá tenné. Éljenek! Szeressék egymást! Szülessenek kisbabáik, akik megérik a felnőttkort, ne csak egy, hanem több! Még ha egy másik korban élnek is, ahol soha nem láthatom őket, ahol csak történet vagyok, egy arc nélküli név, legyen így, ha a fiam és a felesége élhetnek! Ez boldogság... boldogság a keserűség és a magány közepette talán, de attól még diadal és boldogság. Katyerina éjszaka bekopogott hozzá. – Nyugtalan, amiért újra látnia kell Ruthie-t – suttogta, de Esther tudta, hogy nem ez az egyetlen oka. És csakugyan, a lány hamarosan elvezette a garázsban ahhoz a polchoz, ahova a víztükörben Ványa arcát megmutató tálkát tette. – Egy fekete tál? – kérdezte Katyerina. – Megmutatta Ványát, mikor veled volt – magyarázta Esther. – Hallottam erről, de sohasem láttam még ilyet. – Azt láthatod csak benne, akit igazán szeretsz – válaszolta

Esther. – Nem mindig kielégítő az eredmény. – Ó, és ez még semmi – lendült bele a magyarázatba Katyerina. – Ha a fekete tál elég nagy, láthatsz benne akár egy helyet is, és a vízbe dőlve odajuthatsz. Azt hiszem, az Özvegy így követett minket. – Akkor hadd mondjam el, nekem a kedves, öreg Baba Tyila csak a nézés tudományát tanította meg. – Nézzünk bele! – kérlelte Katyerina. – Apám... Ki tudja, hány nap vagy hónap telt el azóta! Az idő nem ugyanúgy múlik ott, ahogyan itt. Ezért levették a tálat a polcról, megtöltötték, kitették az udvarra, vízszintbe hozták, és együtt vártak a még meleg nyári éjjelen, hogy ne fodrozódjon a felszín. Ehhez előbb persze elvarázsolták a szúnyogokat. Katyerina fürgén, stílusos és magabiztos kézmozdulatokkal intézte el őket, úgy, ahogy Esther sosem hitte volna, hogy lehetséges, hiszen őt egy idős, reszketeg kezű nő tanította. Végül éjfél utánra a víz lecsendesedett. – Láthatom, amit látsz? – kérdezte Esther. Feltételezte, hogy igen, a lány pedig mosolyogva bólintott. Halkan közeledtek a tálhoz, két, szemközti oldalon megálltak, ruhájukat maguk mögé tűrték, nehogy ruhadarab, fonal, esetleg hajszál hulljon le. Előbb Katyerina hajolt a víz fölé, szinte levegőt is alig vett, Esther pedig a lány fölé dőlt, ügyelve rá, hogy mindig felette maradjon, ezáltal a víztől távolabb, hogy Katyerina akarata irányítsa a látomást. Pár másodperc sem telt bele, megjelent egy középkorú férfi arca. Kétségkívül Matfej király. Békésen aludt. Egyszer csak, Esther őszinte csodálatára, a lány különös mozdulatokat tett a kezével a víz fölött, amitől kiszélesedett a látótér, és

megmutatta az apja körüli színteret. A király egy ágyon feküdt, és igen, aludt. Keze-lába viszont meg volt kötözve, és két lovag őrizte a szobát. Katyerina közelített, hogy csak apja arca látszódjon. Aztán, szájához tartva kezét, nehogy lélegzete felkavarja a vizet, lágyan kimondta a nevét. Egyszer. Kétszer. Harmadszor. Matfej király kinyitotta a szemét. – Ne szólj! – suttogta a lány. – Ne hívd fel magadra az őrök figyelmét! Felfelé nézz, ha a válaszod igen! Lefelé nézz, ha a válaszod nem! Fogoly vagy? Jól látom? Matfej a plafont nézte. – Az Özvegy katonái? Lefelé nézés. Nem. – Valami más ellenség? Nem. – A saját népünk? Egy kis habozás. Aztán igen. – Ó, Apám! Dimitrij? Mert Iván és én megszöktünk? Igen. – Az a nő tette, Apám, tudod jól. Dimitrij igaz ember... biztos megtévesztették. Erre nem válaszolt. – Igazad van, nem számít, miért történt. Egy férfit nem lehet megtéveszteni, ha nem akarja maga is elhinni a hazugságot. Apám, hazamegyünk. Nemsokára. Tanultunk dolgokat. Csodákat láttam... de most nem ez a megfelelő alkalom. Örvendezz, mert visszatérünk! Dimitrijt eltávolítjuk onnan, ahol van, és visszakapod a trónod! Nem. – Nem? Miért nem?

Matfej összevissza forgatta szemét. – Tudom, nem mondhatod el, hogy miért. De te vagy a király. Muszáj, hogy te légy a király! Nem. Nem. – Akkor kicsoda, Apám? Dimitrij? Nem. – Iván? Igen. – Iván még nem készült fel erre. Igen. – De én sem, hogy rajta keresztül kormányozzak. Igen. Nem. Igen. Katyerina sokféle értelmet rejtett a mondatába, ezért Matfej nem válaszolhatott világosan. – Azt gondolod, én készen állok? Igen. Na, tessék! – Amikor visszamegyek, megbeszéljük, miután kiszabadítottunk. De te vezetsz minket a háborúban. Nem. Nem. Nem. A férfi egyik szeme megtelt könnyel. – Nem vezethetsz minket háborúban? Nem. Igen. Nem. A kérdés ebben a formában ismét megválaszolhatatlan. Ha Matfej egyetért, melyiket mondja? Igen, az állításod igaz vagy Nem, nem tudlak háborúba vezetni titeket? – Megsérültél, Apám? Igen. – Testi sérülés? Igen. – Bántott téged? Igen. – Megölöm – jelentette ki egyszerűen Katyerina.

Igen. – A kezed? A lábad? Nem. És nem. – De hogyan tudhatnám, hol sérültél meg? Matfej kinyitotta száját. Rögtön rádöbbentek, mit nem látnak. Nem volt nyelve. Katyerina levegő után kapkodott, hátratántorodott, hogy csendben zokoghasson, arcát eltakarva. Esther szintén visszalépett a tálkától, óvatosan körbesétálta, aztán átölelte a menyét. – Meg nem ölhette, arra még Dimitrijt sem tudta rávenni – suttogta Katyerina. – Ám lehetetlenné tette, hogy ő vezesse a háborút. Lehetetlenné tette, hogy uralkodjon. – Csakhogy nem volt seb – töprengett Esther. – Láttad? Molcsanyije. Némaság. Varázsfőzetet adott az árulónak... Dimitrij, ugye?... hogy Apád a testében hordozza. A legerősebb nyelvzsugorító bűbáj, amit valaha láttam! Biztosan a mágiát előidéző személy ereje működteti. – Ez nem vigasztal – sóhajtott fel Katyerina. – Az Özvegy soha nem vonja vissza. – Valóban nem fogja. Ameddig életben van. – Még javában életben lesz, mikor Apám és én már rég a sírban porladunk. Több mint százéves, de varázslatai még évszázadokig életben tartják. – De az én időmre már rég halott – magyarázta Esther. – Senki nem tudja, miként, de elpusztult, vagy legyengült és meghalt, de az biztos, hogy nyoma sem volt, míg titeket nem követett ide. – Hiú reményekkel nem áltatom magam – csóválta fejét a lány. – Ha visszajönnél velünk, akkor sem győzhetné le a

hatalmát senki. – Meg lehet ölni – ellenkezett Esther. – Hogyan? – Fogalmam sincs, de Baba Tyila azt mondta, nem létezik tökéletes védelem. Mindig van egy kiskapu. Katyerina felemelte a fejét, és Esther szemébe nézett. – Akkor ennek a háznak sem tökéletes a védelme, ugye? – Persze hogy nem. Nem tudom, hol a kiskapu, ezért vagyok éber. A lány ellépett mellőle, s visszament az apjához: – Iván anyja boszorkány – folytatta komolyan –, jó boszorkány. Nem mérhető az Özvegyhez, de ahhoz elég erős, hogy itt ellenálljon neki. Matfej aggódva bámult vissza. – Igen, utánunk jött. Ezért nem használta ki a serege Tajna kiszolgáltatott helyzetét, hogy fogolyként, elátkozva szenvedsz. Apám, légy türelemmel! Visszamegyek. Kiszabadítalak. Levesszük rólad az átkot. Matfej lehunyta a szemét. – Jól van, Apám. Aludj! Ne figyelj arra, amit most az őreidnek suttogok! Matfej egy kacsintásra még kinyitotta a szemét. Aztán újból becsukta. Katyerina ismét távolított. Az őrök újra láthatóvá váltak. – Szégyelljétek magatokat – suttogta –, szégyelljétek magatokat! Mindkét őr felneszelt. – Hallottad? – mormogta az egyik. – Ugyan mit? – hazudott a másik. – Dimitrij kényszerített titeket – folytatta Katyerina –, aki

a Gonosz Özvegyet szolgálja. Éjjel megjelenik neki, és utasításokat ad. Tőle kapta a bűbájt is, ami miatt Matfej király némaságra ítéltetett. Dimitrij az ellenség szolgája. Ti viszont Krisztust szolgái vagytok. Mindketten buzgón keresztet vetettek. – Katyerina vagyok, és visszatérek. Velem lesz a férjem, Iván, aki beavat titeket e különös és hatalmas ország varázslataiba. Aki Dimitrij mellé áll, elpusztul. Aki mellém áll, élni fog, és együtt megszabadítjuk birodalmunkat az Özvegy árnyékától. Hallottatok. Hű emberek, igaz keresztények, Isten fiai, engedelmeskedjetek az Apámnak tett eskünek! Készülődjetek! Senki ne vonuljon Dimitrij ellen, mielőtt megérkezem, de senki ne álljon mellé, amikor igen. – Igenis, királylány... – mormogták. – Megígérjük, Katyerina. – Apámnak pedig ne essék bántódása többé! A kegyelem elnyeri jutalmát. Az egyik férfi azonnal odasietett Matfejhez, és kioldozta a csuklóját elszorító kötelet. A másik fürgén nekilátott a bokájára hurkoltnak. – Most már látom, hogy a király igaz barátai vagytok, és igaz keresztények. Néha látlak titeket a távolból, Krisztus viszont mindig lát, a szívetek mélyéből. – Nagy levegőt vett. – Most pedig tekintsetek föl a levegőbe, lássátok az arcát annak, akit követni fogtok! Esther sietve hátralépett, mert nem tudta, mire készül a lány. Effélét még sohasem látott. Katyerina a tenyerébe köpött, összedörgölte két kezét, és nyállal alaposan bekente arcát. Mielőtt megszáradt volna, lehajtotta a fejét, és óvatosan keresztülnyomta a vízfelszínen.

Esther odakukkantott a válla felett. A víz hullámzott, de a látomás elég ideig tartott ahhoz, hogy a nő lássa, amint a katonák felnézve a királylány arcára bámulnak. Aztán Katyerina kiemelkedett a tálból. A víz csurgott, csöpögött, a látomásnak vége. A lány arcához emelte szoknyáját, letörölte a vizet és a nyálat. Majd felzokogott, és ruhájába temette arcát. – Hatalmas ellenféllel fogsz megmérkőzni – ölelte át Esther zokogástól rázkódó menyét. – De szerencsésebb vagy nála, mert az ellenfele te vagy, és nem láttam még nálad elszántabb embert. Katyerina erre még hangosabban sírt, és belefúrta arcát anyósa ölébe. *

Iván a ház előtti udvaron várta, hogy Ruthie megérkezzen. Az utca szemközti oldalán egy tizenkét éves fiúcska próbálta kibogozni új papírsárkánya zsinórját. – Nem a legtehetségesebb kiskölyök – vonta le a következtetést Iván. Délelőtt szépen feltámadt a szél, úgyhogy nem lesz a tegnapihoz hasonló elviselhetetlen a hőség a hátsó kertben. Késő délutánra vihart jósolnak, negyedikére pedig kitisztul, forró és fülledt lesz a levegő. Ma viszont kellemes szellő lengedez, sárkányeregetéshez ideális. Katyerina még sosem látott sárkányt – villant az eszébe. – A kínaiak találták fel, és Európába csak... hát, később érkezett. Benjamin Franklin előtt, de Baba Jaga után. Ennyit a leendő történészről. Az a kisfiú ott szemben... hogy is hívják? Terrel Sprewel. Soha nem Terry, hanem Terrel, pedig a Terrel nevet biztos azért találták ki, hogy lehessen Terrynek becézni, de mégse terheljék a

kiskölyköt olyan béna névvel, mint a Terence. Mondjuk ennyi erővel már egy Rúgj belém! feliratot is ráragaszthat, ha valaki ilyen bizarr és rímelő nevet ad a gyerekének. Terrel mindig a gimnazista Iván nyomában járt, aki akkor még a környéken futott, nem a tó körül. Akkoriban, amikor a szomszédok nevetségesnek tartották, hogy egy zsidó fiú fut. Terrel akkor még csak kisgyerek volt, és Ivánnak abba kellett hagynia a futást, hogy visszafordítsa. Amúgy meg mit keresett a nyitott első kertben szülői felügyelet nélkül? Egyszer még a bejárati ajtóig is el kellett vinnie Terrelt, olyan kitartó volt, az anyja pedig úgy tett, mintha Iván valami szörnyű bűnt követett volna el, amikor javasolta, hogy ne engedje el a gyereket vele, amikor ő elmegy nyolc kilométert futni. Lehet, hogy az anyja szerette volna, hogy elvigyem? Lehet, hogy erre vágyott. Szomorú dolog úgy felnőni, hogy anyukád azt reméli, elfutsz a vakvilágba. A végén ott maradsz egy szál magadban, és egy papírsárkány madzagját bogozgatod, hátha fölrepül. Iván első gondolata az volt, hogy átrohan az utcán, és segít a gyereknek, hogyan kell. Aztán eszébe jutott, hogy nem biztonságos egyedül kilépni az utcára. Ki itt a kisgyerek? Madzag megkötve. Nem a legjobb helyen, de talán megteszi. Terrel a futás előtt a háztömb végére viszi a sárkányt. Vajon miért? Miért nem a saját kertjükből kezdi a futást? Ó, világos! Szeretné, hogy a levegőben legyen, mire eléri a kertjüket, és úgy állhasson az ablakuk előtt, a sárkánnyal a magasban, hogy a szülei láthassák. Talán jobb szülők, mint gondolta. Talán kinéznek. Tudta, hogy nem. Sohasem figyeltek rá. Terrel mindig egyedül volt. Senki sem tapsol majd, de a kicsinek mégis fontos

ez. Még mindig reménykedik, hogy anyu vagy apu megdicséri, vagy legalább szótlanul nézi, amint sárkányt ereget. Iván a gondolataival irányította. Gyorsabban fuss! Még engedj rá madzagot! Hadd kapjon bele a szél! Most rohanj! Remek, működik! Felkapta! Pörgesd ki jobban a madzagot, még egy kicsit! Most nem tette. Túl rövidre fogta a sárkány madzagját. Le fog esni! – Engedd hosszabbra! – kiáltott oda neki. Terrel hátra sem nézett. Engedelmeskedett. A madzag letekeredett, a sárkány egy pillanatig tétovázott a levegőben, aztán felkapta a szél, és repítette. A gyerek megállt, kiengedett még egy picit. Aztán még egy picit. Amikor teljesen biztosan fent volt a magasban, végre hátranézett, és Ivánra mosolygott. Nem a szüleit akarta nézőnek. Hanem engem. – Ügyes vagy! – kiabált. – Elsőre! Terrel felé nyújtotta madzagot tartó kezét, felajánlva a sárkány irányítását. Ő intett, hogy nem: – Te vagy a sárkányeregető, Terrel! Tiéd a pálya! – Azzal tekintetét az égre, a sárkányra emelte, hogy a gyerek ne kérlelje tovább. Tilos átmennem az utca másik oldalára, Terrel, mert elkap a boszi. A viharos szélben táncolt a sárkány. Iván pedig elmerengett, milyen lehet odafönn, mondjuk sárkányrepülővel meglovagolni a leszálló légáramlatokat. Zuhanna tizenöt métert, mint egy kő, aztán újból magasra szárnyalna. Sárkányrepülő. Tajnában lehetne ilyet építeni, bizony. Nem papírt, mert Matfejnek van selyme, még a felesége hozományából. A keret könnyű, száraz fa, és ha eleget tanul az

aerodinamikáról, legalább egyet biztosan tud építeni. Arra jó, hogy valakit bejuttasson Baba Jaga erődjébe. Valakit, aki egyedül van és fegyvertelen. Ennek meg mi értelme? Mert egy kardot és pajzsot viselő ember be nem libben oda sárkányrepülővel. Ó! Mindegy. Kinyílt a bejárati ajtó. Terrel anyja lépett ki a verandára egy nővel, aki szintén az utcában lakott. Iván fellélegzett egy pillanatra, biztos rosszul gondolta, és Terrel tényleg kiérdemelt egy dicséretet a sárkányröptetéssel. A nők azonban rá sem hederítettek a kisfiúra, úgy belemerültek az élénk beszélgetésbe. Egyszer csak borzas kiskutya rohant ki az ajtón, és a verandán álló nők lába közt szlalomozva egyenesen Terrel felé loholt. Aki a sárkányt figyelte, miközben előre-hátra lépegetett, hogy feszesen tartsa a madzagot, és csak akkor vette észre a kutyát, mikor az a lábába ütközött, és fellökte. A fiú egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és miközben próbálta visszanyerni, véletlenül a kutyára lépett. Nem erősen, de ahhoz eléggé, hogy az nyüszítve és vinnyogva visszafusson Terrel mamájához. Most bezzeg észrevette. – Mit művelsz? Meg akarod ölni? Szerinted egy sárkány fontosabb, mint egy élőlény? Idegbajt kapok tőled, Terrel, hogy mindent és mindenkit letaposol magad körül! Döbbenetes dühkitörés volt. A szomszéd hölgy is ugyanúgy meghökkent, mint Iván. Terrel viszont jól kezelte: behódoló pózt vett fel, a földet nézte, már nem a sárkányt. Úgy tűnt, tudja, és nagyon fiatalon megtanulta, hogy ez az egy póz képes eloszlatni a haragot. Iván észrevette, hogy a háta mögött azért erősen szorítja a madzagot, és feszesen tartja.

Terrel anyja ölbe vette a kutyát, tutujgatta, közben szúrós megjegyzéseket téve fiára: – Beléd rúgott és rád lépett a csúnya kisfiú? – Majd teljes figyelmét Terrelre fordította. – Elengedni azt a sárkányt! Nem hallod? Most rögtön engedd el! Majd megtanulod, hogy az élőlények fontosabbak, mint a játékok. – Olyan megvetéssel bökte ki az utolsó szót, hogy Iván legszívesebben fölpofozta volna. Iván tudta, hogy hallgatni arany, de nem bírta ki. Jó hangosan, hogy az utca túloldalán is hallják, megszólalt: – Mrs. Sprewel, én tanúja voltam az egésznek, és Terrel nem tudta volna elkerülni a történteket. A kutya fellökte, mielőtt észrevehette volna, hogy ott van. Mrs. Sprewel úgy bámult, mintha citromba harapott volna. – Köszönöm az észrevételt! – kiáltotta. – Ettől szegény Edwin biztosan sokkal jobban érzi magát. – Ivánnak beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy Edwin a kutya. Próbálta elsimítani a dolgot, elterelve a szót a kutyataposásról. – Terrel nagyon ügyesen felröptette a sárkány elsőre... egy ilyen viharos napon, mint a mai, ez nem könnyű. – Már bocsánat, de nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményed – jelentette ki Mrs. Sprewel. Mögötte a szomszéd is pofákat vágott. Ruthie autója kanyarodott a ház elé. Egy pillanatra, nem törődve Ruthie érkezésével, Iván elmosolyodott és vidáman odaintett Mrs. Sprewelnek: – Igaza van, Mrs. Sprewel, de vajon miért nincs a kutyája elkerítve vagy pórázon, a tantalusi jogszabályoknak megfelelően?

– A mi birtokunkon van! – dobbantott Mrs. Sprewel most már védekezőn, Iván pedig éppen ezt akarta elérni. – A kutya nem volt a birtokukon, amikor fellökte a fiát, és majdnem megölte – mosolygott Iván. – Ügyelnie kéne a kutyára! Veszélyes! – Aztán oda sem pillantva búcsút intett, és Rutinéhoz fordult, hogy üdvözölje, amint kiszáll a kocsiból. A lány a szomszédi perpatvarról mit sem sejtve baráti öleléssel és testvéri puszival köszöntötte. Miután Ruthie visszahúzódott, és a kocsihoz indult, Iván rádöbbent, milyen ravaszul manipulálta az üdvözlést. Ő megszokásból egy kicsit túl szorosan és egy kicsit túl hosszan ölelte át, Ruth viszont egy picit hamarabb húzódott vissza, mint szokásos, talán még kötelező társasági üdvözlésekkor is. Szinte hallotta a lány gondolatait: Ezt kapd ki, te sármőr! Azt is észrevette, hogy parókát visel. De fura! Hirtelen átment volna haszidba? Nem valószínű. Biztos csak elaludta a haját. Ruthie kinyitotta a csomagtartót. Iván épp csak annyira lépett az útra, hogy kivegye a piknikes kosarat, aztán becipelte a ház mellett a hátsó kertbe. Mögötte ugatott a kutya, de Mrs. Sprewel már nem üvöltözött Terrellel, és a sárkány még a levegőben szálldosott. *

Ruth látta, amint a darázs Iván hátára száll, mikor behajol a csomagtartóba a kosárért. Nem szólt róla. Inkább csendben azt suttogta a darázsnak: – Csípd meg az átkozottat! Azt hiszi, átölelhet, mint rég, azt hiszi, joga van közel vonni magához annyira, hogy a melleim a mellkasához érjenek, és szorosan öleljen... hát, ezt a jogot

átadom azoknak, akik megérdemlik! A darázs nem csípte meg. De nem is repült el. Amint Ruth követte őt a ház mellett, látta, hogy a darázs az inge körül döngicsél. Időnk, mint a tenger. Amúgy, ha a darázs nem csípi meg, ott vannak a csokis sütemények. Van azokban elég csípés és viszketés, ha úgy tartja kedve, hogy felszolgálja. Persze, nem minden csokis süti ilyen. Csak kettő, amelyekre a cigány asszony batyujából viszketőport szórt, aztán bevonta őket cukormázzal. Valószínűleg ezeket nem szolgálja fel Ivannek és Katyerinának. Jobban reménykedett a hatalmas csirkemellben, mert belefecskendezte a cigány asszony üvegéből való híg, tiszta folyadékot. Azt egye meg Iván, amíg Katyerinát valami ürüggyel a házba küldi, és lássuk, akar-e még utána siksze feleséget! Nem hiszem el, hogy komolyan veszem ezeket a dolgokat – gondolta Ruth. – Ez mágia, boszorkányság, babona. Ugyanakkor miért ne működne? A boszorkányság egyszerűen az univerzum másik szemléletmódja, minden részlete tudományos. A népi dolgok gyakran bölcsebbek, nagyobb harmóniában vannak a természettel, mint a mérnöki pontosságú, fémes gondolkodás. Iván mindig kinevette, ha ilyesmit mondott, és még azt is megkérdezte, elhiszi-e, hogy ez az elv receptekre és átjelzésekre is vonatkozik: Elvárod, hogy az átjelzések egyértelmű hozzárendelései legyenek az autópályának? Ez a patriarchális gondolkodásmód. Bármit mond vagy gondol a nő, a férfi elnyomja. Eddig még nem is tűnt föl neki, hogy a fiú ennyire patriarchális, csak miután elárulta őt – de a szerelem vak. – Kérdezhetek egyetlenegy dolgot? – érdeklődött, miközben mögötte lépdelt a ház mellett.

– Persze. – Iván Smetski vagy Itzak Slomo vette el feleségül? – Mi? – Keresztény vagy zsidó esküvő volt? Iván nem válaszolt. Ami azt jelenti: keresztény esküvő volt. Mindenkit elárult, Istentől kezdve minden zsidón át, aki a holokauszt áldozatául esett egészen Ruthig. És nem törődik ezzel. Mert szerelmes. Mi lenne, ha most újra belém szeretnél? Megint vallást váltanál? Hányadszorra? Mi vagy te, Isten kicsi teniszlabdája? Ide, oda, ide, oda? Nagy hiba volt ez részedről, Itzak. – Miért érdekel? – kérdezett vissza Iván. Egy percig eltűnődött, miről is kérdezi. Aztán megértette, hogy az ő föltett kérdésére válaszol: – Amikor egy zsidó meghal, a többi zsidónak gyászolnia kell. Iván hirtelen megállt, és megfordult. Ott állt, kezében a nehéz piknikes kosárral, és mélyen a szemébe nézett: – Ha ez ízelítő a piknikből, akkor tegyük vissza ezt a csomagtartóba, mert akár haza is mehetsz. – Ne! Bo... bocsánat, Iván, nem, nem fogok neked támadni. Csak arra gondoltam, amit a nagymamám mondott. – A szüleim számára nem haltam meg, amiért feleségül vettem. – Ebben biztos vagyok. – Számomra sem. Elvégre itt vagyok, nem? – Miért vagy itt? – Hogy ebédeljünk. És hogy értelmet adjak az életemnek. Egyszer csak kicsúszott a lábam alól a talaj. Nemcsak egy vőlegényt vesztettem el, hanem egy nagyon közeli barátot is.

Talán a barátot visszakaphatom. – Nem úgy, mint régen – jelentette ki Iván. – Már másnak a része vagyok. – Tudom, Iván. De mi van, ha Katyerina megszeret? Akkor mindkettőtök barátja lehetnék. Iván ránézett. Mi van, azt hiszed, hazugságvizsgáló szemed van? Ránézésre megállapítod a hazugságot? – Te aztán tudod, mit beszélsz – jelentette ki Iván. – Az ebéd pedig finom. Igaz, egyszerű. Elegánsát akartam, de nem mertem kaviárt felszolgálni egy orosznak. Iván felnevetett, megfordult, és továbbmentek a ház mellett. *

Katyerina nem tudta mire vélni Iván túlzásba vitt udvarias gesztusait. Igen, felbontotta a nővel az eljegyzést, de emiatt talán még inkább kerülnie kéne. A fiú viszont bizonygatta, hogy nincs mitől félniük, hacsak nem egy érzelemkitöréstől, az pedig elkerülhető, ha nagylelkűen, természetesen és türelmesen viselkednek a beszélgetés alatt. Katyerina sokkal konkrétabb dologtól félt: leginkább a mérgezett ételtől és italtól. Rögtön gyanús volt számára, hogy mindenáron Ruthie akarta hozni az ételt. Azt meg végképp nem értette, Iván miért neveti ki félelmét. Itt nem ismerik a mérgezés fogalmát? Esther megnyugtatta. – Minden ételünk a házon kívülről származik – magyarázta –, tehát rengeteg bűbáj és varázslat véd minket amúgy is. Nemcsak mérgek, hanem főzetek, porok és egyéb kutyulékok ellen. Az éberség mindig hasznos, de nem hiszem, hogy bármi,

amit esztek, megártana. Mert nem tudnátok megenni azt, ami ártana. Megmutatta Katyerinának az alkalmazott bűbájt, és – mivel a lány ragaszkodott hozzá – adott egy-egy amulettet Ivánnak és a lánynak, amit a nyakukba akasztottak. Persze, egyikük sem említette a fiúnak, mire való. – Van egy általános bűbáj, amely úgy véd, hogy megérzed, ha bárkinek az asztal körül tudomása van mérgezett ételről – magyarázta Esther –, és vannak olyan bűbájok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy olyat egyetek, ami nem az, aminek látszik. De nem vehetem fel a versenyt a Gonosz Özveggyel, úgyhogy légy résen! A bűbájok és a figyelmeztetés ellenére Katyerina nem lett sokkal nyugodtabb a piknikkel kapcsolatban. Be kellett ismernie, hogy nagyrészt azért rettegett az eseménytől, mert ezt a nőt Iván úgy választotta magának, hogy nem tornyosult fölé egy dühös medve. Ruthie viszonylag barátságos volt – semmi szúrós megjegyzés vagy bármi, ami a fiút megakaszthatta volna a tolmácsolásban. Ruthie láthatóan örült, hogy a beszélgetés angolul zajlott, és többnyire olyan gyorsan, hogy Iván alig fordíthatta le a lényegét annak, ami elhangzott, és csak miután elhangzott. Katyerina gyakorlatilag kiszorult a beszélgetésből. De ez várható volt. Ameddig ő nem haragszik meg emiatt annyira, hogy otthagyja őket, addig minden rendben. Ruthie kiszedte a csirkét a tányérra, és átnyújtott Ivánnak pár befőttesüveget, hogy nyissa ki. Katyerina elvett egyet, mert legalább úgy vagy még erősebben le tudta csavarni a tetejét – ezt mindketten tudták –, de a vendégük ekkor odaszólt valamit a fiúnak angolul. Ő leplezett mosollyal Katyerinához fordult,

ezúton tudatva vele, hogy fölfogta, Ruth manipulálja őket, és fordított: – Elfelejtette a sót. Szeretné, ha kihoznád a konyhából. *

Esthert kirázta a hideg. Megborzongott. Valami belépett védett birodalmába. De nem ember. Vajon mi lehet az? Kinézett az ablakon a hátsó udvarra, ahol Ványa, érthetetlen okokból Ruthie-val és Katyerinával piknikezett. Eszébe jutottak azok a régi fényképek: mint Churchill, Roosevelt és Sztálin. Csakhogy ott egyikük sem viselt olyan nyilvánvaló parókát, mint Ruthie. Ez meg miféle divat most? Vagy csak egy rosszul sikerült hajvágás és hajszínezés miatt takargatja a fejét pár hétig? Esther figyelte, amint előkészülnek a piknikezéshez: kiterítettek néhány pokrócot a fűre, tányérokat és poharakat vettek elő, majd kiszedegették a Ruthie hozta kosárból az ételt. A Ruthie hozta étek. A bűbáj megvéd az ételtől, de lehetséges, hogy valami élőt is hozott magával? Mi van, ha Baba Jaga tud Ruthie-ról? Mert ha igen, biztosan felhasználja. Esther viszont betolakodót érzett. Kisebbet egy emberi lénynél, de töredéknyi emberi lélekkel. Megfigyelő. Ügynök. Démon! Mégis hogy lehet? A föltett talizmánok és varázslatok visszatartanák a démont, aki egyedül próbálna bejutni. Tehát emberi lény testén kellett beslisszolnia, méghozzá olyasvalakién, akinek bejárása van ide. Ahhoz viszont elég ügyesnek kell lennie, hogy az őt irányító boszorkány hasznára váljék. Egy bolha vagy tetű aligha lenne megfelelő, bármennyire is Baba Jagához illő démonlény.

Ezt nem hagyhatta annyiban. Meg kell találnia a démont, és elhárítani a veszélyt. Kezet mosott a mosogatóban. Kinyílt a hátsó ajtó. Belépett Katyerina. Esther döbbenten bámult rá. – Kettesben hagytad őket? – Elfelejtette a sót – felelte a lány –, ami szerelmi bájitalra utal. Eszter a plafonra meredt. – Nem tudta ágyba vinni, mielőtt feleségül vett téged, ezért most bájitallal próbálkozik. – Ők még soha nem...? – kérdezte Katyerina. – Fura fiú ez. Azt hittem, tudod. Addigra már a lány kezében volt a só. – Hát, eljött a fűszerezés ideje. – Óvakodj a démontól! – figyelmeztette Esther. Katyerina visszafordult, és komoran azt kérdezte: – Miféle démontól? – Kicsi. Nem ellenség hozta be. *

Iván felvonta szemöldökét. – Nos, elment. Mit akartál mondani? Ruthie zavarba jött. – Iván, ha lett volna bármilyen titkom, telefonon is elmondtam volna. Sajnálom, hogy ilyen gyanakvó vagy, egyszerűen csak elfelejtettem a sót. – Bocs. Itt vannak a felnyitogatott befőttesüvegek. Apa jött elő a fészerből, ahol a fűnyírót tartották. – Hogy vagytok? Katyerina merre van? – Bement a sóért – válaszolt Iván. – És remekül vagyunk.

Örülök, hogy Ruthie meghívott minket piknikezni. Pjotr széles mosolyt villantott rájuk, és elindult a ház felé. – Iván, előkóstolnád a csirkét, hogy ízlik-e? – kérdezte Ruthie. – Anyukám receptje alapján készítettem, és nem úgy néz ki, mint ahogy neki szokott. – Szerintem ugyanúgy néz ki, tehát biztosan nagyszerű. – Ruthie anyukája híresen jó csirkét sütött, és ezt nem csak a zsidók gondolták így. Iván a szájához emelte a nagydarab csirkemellet, amelyet Ruth a tányérjára tett. Kicsúszott a kezéből, mielőtt beleharaphatott volna. – Még jó, hogy az uborkásüveget nem dobtam el – nevetett Iván, és felkapta a csirkét a pokrócról. – Talán ezek a kis pokrócszöszök adják a KFC-ízt. *

Pjotr akkor jött be a hátsó udvarról, amikor Katyerina és Esther az ajtóhoz értek. Katyerina kifelé indult, kezében a sóval. Pjotr és felesége megálltak a küszöbön. – Még senki nem ölt meg senkit – tréfálkozott Pjotr. – Na, ezen fogok változtatni – vágta rá félig tréfásan Esther. – Csak ne úgy, hogy a rendőrség nyomozni kezdjen – mondta Pjotr, és nem tréfált. – Nem fog beszélni. Ahogy Esther becsukta maga mögött az ajtót, és kilépett a verandára, azt látta, hogy Katyerina pár lépésre áll Ványától és Ruthie-tól, és figyeli őket. Igazi látványosság volt: Iván fölkapta a csirkemellet, aztán kiejtette kezéből az ölébe, a pokrócra, a fűre. Feltápászkodott, zavarában elpirult, felvette a gyepről, közben pedig elnézést kért Ruthie-tól. Esthernek nyilvánvalóvá vált, csakúgy, mint

Katyerinának, hogy valami van a csirkében, és a bűbáj működésbe lépett. Ennyit Ruthie békés szándékáról. Aztán kutyaugatást hallott. Nem, nyifogást. A ház elejéről. Talán ez a démon, amit keres? Az a kibírhatatlan szőrpamacs, amiért Mrs. Sprewel úgy bolondul! Normális esetben nem bóklászott szabadon, így Esther gyanúja a tetőfokára hágott. Közbe akart lépni, de nem volt elég fürge. A kutya Ványára ugrott. Esther felsikoltott, de már ekkor látta, hogy a kutya nem Ványa torkára ment, hanem a csirkét kapta ki kezei közül, aztán eliszkolt zsákmányával a ház sarkához. Nem Baba Jaga vonzotta ide a kutyát, hanem a bűbáj. Ványa annyira meg akarta enni azt az átkozott csirkét, hogy a varázslat bevont valamit vagy valakit, hogy vegye el tőle. Hát, Ruthie szerelmi bájitalának lőttek, ha egyáltalán az volt! Az arckifejezéséből ítélve Ruthie-ban egy világ omlott össze. De türtőztette magát, és elmosolyodott. – Azt hiszem, ezek szerint a csirke ehető – nyögte ki. – Lefogadom, hogy ez különlegesen finom darab volt – jegyezte meg Esther. Ruthie rámosolygott, bár alig tudta palástolni a dühét. – A legjobb részt tettem el Ivannek – közölte, de végül a kutyáé lett. Ványa, persze, nem értette a rejtett, szúrós megjegyzést, de Esther igen, látta a Ruthie-ban rejlő hatalmas gonoszságot. – Tényleg befolyásolta Baba Jaga – gondolta Esther. Rutinénak voltak hibái, de eddig nem rejlett benne gonoszság. Az emberek mindig tartogatnak meglepetéseket. Katyerina ősszlávul odasúgta: – Az a kutya hamarosan a vidék összes macskáját és

mókusát magáévá teszi. A kutya nem egyedül érkezett. Ott állt Terrel Sprewel, kezében a sárkányt szorongatva. – Elnézést a kutya miatt – szólalt meg. – Azt hiszem, követett engem, és kiszimatolta a csirkét. – Semmi baj – felelte Ványa –, hiszen kutya. De ha legközelebb rálépsz, intézd úgy, hogy rosszul járjon! Terrel felnevetett. Ezt biztos csak a bennfentesek értik – gondolta Esther, mert fogalma sem volt, Ványa miről beszél. Ruthie egy Tupperware-dobozka tetejét simogatta. Esther biztosan tudta, hogy bármi is van benne, az a B terv. Keksz vagy csokis süti hashajtóval ízesítve? Terrel zavarában a földet rugdosta: – Arra gondoltam, mi lenne, ha mondjuk a piknik után te is eljönnél sárkányt eregetni. – Remek ötlet! – mosolygott Ványa. – A feleségem, Katyerina még biztosan nem röptetett sárkányt. – Odafordult hozzá, és ősszlávul megkérdezte. Katyerina viszont nem a sárkányt figyelte. – A kutya – suttogta. Ruthie kinyitotta a Tupperware-dobozt. Csokis süti. Ványa odanézett, ahova Katyerina bámult. Terrel is. Ványa már majdnem odaért, amikor Esther is fölfigyelt. A kutya a kerítés mellett feküdt, lába remegett, háta íjszerűen meggörbült. Ványa ölébe vette. A karjai közt még egy utolsót vonaglott, és kilehelte a lelkét. Terrel csodálkozva sétált oda Ványához. – Mi volt abban a csirkében? – kérdezte. Mindenki Ruthie felé fordult. Aki fölállt, és rémülten

bámult a kutyára. – Nem lehetett a csirke – dadogta. Esther hitt neki. Ruthie úgy viselkedett, mintha a csirkében szerelmi bájital lett volna. Ha tudta volna, hogy halálos méreg, valószínűleg nem küldi el Katyerinát. – Ó, Iván – suttogta Ruthie –, és te majdnem megetted. Hinned kell nekem, nem tudtam! – Hiszek neked – felelte Ványa, de elfordult tőle Katyerina felé, és kezébe fogta a lány kezét. Ruthie úgy érezte, mintha ismét rácsaptak volna egy ajtót. Katyerina ősszlávul azt mondta Ványának: – Alig várom a következő fogást. Esther viszont Ruthie-t nézte, aki kiborította a Tupperware-dobozka tartalmát a gyepre, és beletaposta, majd Estherre nézett. Könnyek potyogtak a szeméből. – Ha tudnék bármi finomat főzni, talán engem vett volna feleségül – sírt. – Soha nem hittem volna, hogy ez a vacak komolyan árthat valakinek! – Az a sok tartósítószer – jegyezte meg Esther ridegen. Ruthie felkapta a maradék ételt, és begyömöszölte a piknikes kosárba. – Hazamegyek. Elnézést a kutyáért. Elnézést... mindenért. – Pá, Ruthie! – mondta Ványa. – Kösz a kaját! Katyerina tört angolsággal utánozta Iván szavait: – Pá, Ruti! A kosarat magához ölelve Ruthie eltántorgott a ház mellett. Parókája valamiért félrecsúszott a fején. Alkalomhoz illőn. Esther odasétált, ahol Ruthie a gyepbe taposta a csokis sütit. A sütemény lebomlik, de vajon mit tesz a fűvel a méreg? Nem beszélve a gyepen élő rovarokról.

Nos, mindjárt kiderül! Darázs szállt le a csokis süti maradékára, és végigmászott rajta. Igazából teljesen úgy tűnt, mintha szándékosan rákenné a potrohára. A fullánkjára. A darázs a levegőbe emelkedett, és egyenesen Ványa felé zúgott. – A darázs! – kiáltott Esther. Rögtön rádöbbent, hogy megtalálta Baba Jaga démonát. Ványa megpördült, pont, mire a darázs odaért. A torkát célozta meg. Bármi volt is a méreg, Baba Jaga tudta, hogy egy darázsfullánkon bevitt mennyiség is megteszi. És Esther nem állíthatja meg idejében. A kérdés, milyen gyorsan hat a méreg. A kutya pár percen belül meghalt. Pjotr hangja szólalt meg mögötte. Nem hallotta, hogy újra kijött volna az udvarra. – Ványa, csukd be a szemed! – Ötméteres folyadéksugár lövellt a kezéből, és eltalálta a darazsat, pont amikor az Ványa nyakához ért. A fiút beterítette a szer, és biztos került a szemébe is, de Esthert most csak a darázs érdekelte. A rovar tántorogva mászkált egy kicsit Ványa gallérján, aztán holtan hullott a fűre – anélkül, hogy megcsípte volna. – Megvan az átkozott! – kiáltotta Pjotr, kezében egy flakon rovarirtóval. – A szemem! – üvöltötte Ványa. Pjotr már a tartályon levő használati utasítást böngészte. Oszlávul odakiáltott: – Mosd ki a szemét vízzel, méghozzá jó alaposan! Esther megnyitotta a kerti locsolócsövet, Pjotr pedig Ványa szeme felé irányította a végét. Nem túl erősen, csak úgy, hogy áztassa, de ne vakítsa meg a víznyomás. Katyerina aggódott, de

tehetetlen volt, mert nem értette a varázslatot, amelyet Pjotr a flakonból lőtt ki. Terrel csodálkozva nézte őket. – Hű, ti aztán gyorsan elintézitek a darazsakat! – Fölvette a halott Edwint a földről, akinek kis testét Ványa elejtette, mikor a szeméhez kapott. – Jobb lesz, ha én most hazaviszem a kutyát. – Ne! – kiáltotta Ványa. – Várj egy percet, Terrel! – kérte Esther is erős akcentussal. Ványa ősszlávul magyarázta el a dolgokat: – Ha hazaviszi a halott kutyát, mérget találnak a szervezetében, és akkor el kell mondanunk, hogy Ruthie meg akart ölni, de tévedésből a kutya kapta. Nem akarok tanúskodni Ruthie perében. Esther azonnal odalépett megvizsgálni a Terrel kezében lévő tetemet. Lehunyta szemét, végighúzta kezét az állat fölött, aztán megsimogatta annak pociját, miközben mélyeket lélegzett. Szimatolt. Majd ukránul így szólt: – Nem használt kimutatható mérget. A varázslat hordozta a mérget. Egy orvos semmit sem találna. – Hogy csináltad? – kérdezte Katyerina. – Hogy voltál rá képes anélkül, hogy megkóstoltad volna? Esther már éppen belekezdett volna a válaszba, de Terrel, akit egyre jobban zavart az érthetetlen nyelv, közbeszólt: – Haza kell vinnem. Ványa angolul válaszolt neki: – Tudnod kell valamit... nem méreg ölte meg. Az állatorvos boncoláskor semmi ilyet nem talál majd. – A kutyákat is felboncolják? Tök jó!

– Igen, ha azt gondolják, hogy esetleg méreg végzett vele. Mondom, itt nem találnak mérget, úgyhogy mi értelme bármit is elmondani azon kívül, hogy holtan találtad? Terrel közömbös arccal kérdezte: – Tehát ne meséljem el Anyunak, hogy rángatózott a kis lába, amikor elpatkolt? – Amúgy sem neked kéne visszavinned a kutyát, Terrel – mondta Ványa, miközben tágra nyitott szemébe még mindig folyt a víz, ahogy mosta ki a rovarirtót. – Majd én visszaviszem. Vagy Apám. Azt mondjuk majd, hogy holtan találtuk a kertünkben. Ne legyen ehhez közöd. – Dehogyis! – ellenkezett a fiú. – Én fogom átadni a kis Edwint. – Igen határozottnak tűnt. Már-már rögeszmésnek. – Te tudod – bólintott erre Ványa. – A te életed. – Nem – jelentette ki Pjotr. – Az ő élete ugyan, de nem ő fogja hazavinni a kutyát az anyjának. Add csak ide! – Ezzel átadta Esthernek a locsolócsövet, hogy Ványa szemét továbbra is mossák. Odasétált Terrelhez, és elvette a kiskutyát a kezéből. – Esther és én eleget néztük, mennyit tűrsz, mióta a családod ideköltözött. Mivel anyukád jobban szereti a kutyát, mint téged, azt gondolod, bosszút állhatsz rajta, ha te adod át neki a kis testét. De igazából arra vágysz, hogy anyukád szeressen. Tehát nem szabad, hogy te nyújtsd át neki a kutyusának a holttestét. Értesz engem? Egy kilométerre kell lenned innen, amikor megkapja az udvarunkon holtan talált kutyát. Szóval eregess sárkányt! Terrel ezen eltöprengett: – Ha így tetszik gondolni... – Úgyhogy most sipirc! – utasította Pjotr. De Terrel még nem végzett.

– És mi van a sárkánnyal, Iván? Nem akarod? – Majd holnap. Elmentek valahová július negyedikén? – Viccelsz? Soha nem megyünk sehova. – Akkor holnap. Szépen eljössz ide, az udvarunkból fogod röptetni. – Persze csak akkor, ha Ványa nem vakul meg – tette hozzá Pjotr. Terrel fellelkesült. – Még az is lehet? – Ne örülj nagyon – felelte Ványa fagyosan. – A vakok csak az első tíz percben érdekesek. – Tréfál – mentegette a fiát Esther. – Én is – bökte ki Terrel. – Hát, akkor megyek. Es... ööö... köszönöm. – Fogta a sárkányt, és kibattyogott a kertből. Amikor eltűnt, egy percig nem szólt senki semmit, aztán Pjotr letette a holttestet. Felsóhajtott: – Egy vinnyogó istencsapással kevesebb. – Az életét adta értem – közölte Ványa. – Úgyhogy ne mondj róla rosszat! – Terrelről beszélt – világosította fel Esther. – És nem szép dolog ilyet mondani. – Az is lehet, hogy talán Ruthie-ra mondtam – szólt közbe Pjotr. – Ó! – csodálkozott Esther. – Azt hiszem, már rendben lesz a szemem – mondta Ványa. – Inkább azokat a sütiket locsold le! Mosd bele a gyepbe! – Rossz napja lesz a gilisztáknak – vélekedett Pjotr. – Az a Szuka Özvegy művelte ezt Ruthie-val? – kérdezte Ványa ősszlávul. – Azt hiszem, hazudott neki a főzetek hatásáról. A csirkét

egyértelműen szerelmi bájitalnak vélte. – És a darázs? – tudakolta Ványa. – Az Özvegy démona – magyarázta Esther. – Akkor most meghalt? – A darázs igen, de az Özvegy még mindig rontja a levegőt azzal, hogy belélegzi. Pjotr meglengette a flakont. – A varázslatod lehet, hogy jó egypár dologra, de mégiscsak a rovarirtó és én állítottuk meg a darazsat. Esther átölelte: – Bár nem értesz mindent, amit teszünk, Pjotr, mellénk álltál, amikor fontos volt. – Most úgy érzem, mint aki a lovagi tornán győzött – mosolygott a férje. – Szép csörte volt – jegyezte meg Ványa. – Érthetetlen, hogy tudott bejutni – ráncolta a homlokát Katyerina. – Mindig van egy kiskapu – felelte Esther. – Mindig. – Remélem is – hepciáskodott Ványa. – Mert valahogy viszonoznunk kell a szívességet, és át kell jutni az ő védelmi vonalain. – Ti is megteszitek majd – vélekedett Esther. – De a piknik kilőve. Felnevettek. Bár nem könnyű szívvel. Baba Jaga Aznap a tantalusi tűzoltókat hétszer hívták ki, egyszer sem téves riasztás miatt. Senki nem halt meg, de öt ház, egy

benzinkút és egy pajta leégett. Mindegyik tűzeset egyértelműen gyújtogatás volt, a nem kimutatható gyújtóanyag ellenére, mivel olyan lehetetlen helyeken gyulladt ki a tűz. Pedig senki nem látott gyanús dolgokat a tűzesetek előtt vagy után. Az egyéjszakás tombolást követően a gyújtogatók soha többet nem csaptak le Tantalusra.

14. Tűzijáték

Katyerina szinte egy falatot sem tudott lenyomni a torkán este a vacsoránál. Nem mintha nem lett volna éhes. Az volt. De majdnem meghaltak. Még az étel is olyan furcsa itt. Semmi sem úgy néz ki, mint valami. Mindent mással ízesítettek, úgyhogy semmi nem olyan ízű, mint egyébként. Szófia házában evett utoljára jó étvággyal. Most pedig Baba Jaga megtalálta a módját, hogyan juttasson keresztül átkokat Ivánék házának tökéletes védelmi vonalán. Ruthie-t még egyszer nem használhatja fel, de majd talál valaki mást. Mondjuk azt a kisfiút. Forr benne a düh. Most még szereti Ivánt és szüleit, de ez változhat, ha Baba Jaga a megfelelő módon ráveszi valamire, vagy becsapja tetteit illetően, úgy, ahogy Ruthie-t. Pjotr vagy Anya is lehet eszköz: mindennap elhagyják a házat dolgozni, bevásárolni, dolgokat intézni. Ki tudja, mit hoznak vissza magukkal? Milyen démont? Milyen átok rejlik Pjotr aktatáskájában és papírjai közt? Vagy a bevásárlótáskákban, amelyeket Iván segít az anyjának behozni a kocsiból? Mindez csak idő kérdése. Mi ez az étel? Anya azt mondta, krumpli, vékonyra vágva, sajtszósszal. De nem sajtnak néz ki, nem olyan az íze, és nem tudja, mi az a krumpli. Minden furcsán olvadt szét a szájában. Azért evett, gépiesen rágott. Ha az ember Baba Jagával áll harcban, jobb, ha teli hassal teszi. Soha nem lehet tudni, mikor kezdődik a küzdelem, és jó erőben kell lenni.

De miben rejlik az ő erejük? Az a rengeteg minden, amelyen Iván dolgozott: a puskapor, az alkohol, a bombák, a Molotovkoktélok, mire jók ezek a földi dolgok a varázslat ellen? Anya mégis hisz bennük, ezért ő sem adja fel. És... ahogy ma megölték a darazsat! Az a folyadék, amitől a darázs csak úgy lehullott, és elpusztult. Egy démonnak gondolt lényt nagyon nehéz eltenni láb alól. Tehát mégiscsak lehet benne valami... Iván meg is halhatott volna. Egy harapás abból a csirkéből, és görcsbe rándulva szenvedett volna ki pár percben belül. Valójában még nem a férjem, mégis ő az egyetlen, aki valaha az lehet. És nincs ki örököljön még. A várakozásnak vége. A nem elhált házasság elvileg megakadályozta, hogy Baba Jaga Tajnára támadjon, viszont annál többször támadt Ivánra és Katyerinára. Katyerina nélkül pedig Tajnának vége. – Nem ízlik? – kérdezte Anya. Beletelt egy kis időbe, mire feleszmélt, mit kérdeznek tőle. Ó, de igen. A krumpli! Vagy nem... Anya újabb tálcát nyújtott felé. Valami izé volt rajta. Óriási, minden bizonnyal beteg állat ürülékének tűnt. – Lazacpogácsa – mosolygott Anya. – Én készítettem, de most nem olyan fűszeres, mert észrevettem, hogy nem szereted fűszeresen. Katyerina nagyon hamar megtanulta ukránul azt, hogy fűszeres, amikor először kóstolta meg a jalapenót. Pjotr és Iván nevetett rajta, mikor rémülten vizet keresett, hogy eloltsa szájában a tüzet. Aztán kenyeret adtak neki, ami sokkal jobb volt, mint a víz. – Elfelejtettem – mondta Iván –, milyen nehéz hozzászokni

az amerikai konyhához. – Nem annyira, mint a zsidó konyhához! – mondta Pjotr. Iván a plafonra nézett. – A kóser kaja is jó. Másként. – Mindent a végletekig eltúloznak. Aki elintézte, hogy a zsidók két konyhát vezessenek... remélem, annak a rabbinak Isten külön bugyrot biztosít a pokolban! Miféle abszurdum, miféle körülményes ötlet csak azért, hogy véletlenül se forralj föl kiskecskét az anyja tejében! – Soha nem etettelek kóser módon – emlékeztette kedvesen Anya. – Néhanapján engedünk – jelentette ki Pjotr. – A társaság kedvéért. Iván nevetett. – Azt hiszem, Katyerinának ízlett volna a kóser kaja. Ez akkor történt, mikor megérkezett. Mostanra hozzászokott az ízekhez, és néhány tényleg finom volt: fahéj, szerecsendió, bár Iván utálta a szerecsendiót, és semmit nem evett, ami akár nyomokban is tartalmazta. De minden étel újabb kellemetlen kalandnak tűnt. Miért nem hagyják legalább néha természetes állapotában a húst? Miért nem lehet a kenyér kenyérszerű, a hal pedig hal? – Mi bánt? – kérdezte Pjotr. – Nem a fűszeres étel. – Nem, csak... ideje visszamenni. Pjotr bólintott, szeme megtelt könnyel. Maga is meglepődött az érzelmek eme hirtelen kitörésén. – Bocsánat – mondta, kezével a könnyeit törölgetve. – Kisbaba! Ahonnan te jössz, minden olyan különös, mint ez a boszorkány-ügy. Ma délután majdnem átéltem, ami a legrosszabb a világon: holtan látni a gyermekemet. Mindig őt

látom odakint, ahogy ott fekszik, mint Edwin: mereven, hidegen és élettelenül. Kezemben tartottam a kutyát, és belém villant, hogy Ványának szánták ezt a sorsot. Mikor átadtam Mrs. Sprewelnek a tetemet, zokogni kezdett, én meg arra gondoltam, a gyászoló akár én is lehetnék. Honnan tudhatom, hogy látlak-e még valaha, Ványa, ha elmész? – Nem tudhatod – felelte Iván. – Itt viszont könnyű célpont vagyunk. Maginot-vonal. Katyerina ebből nem értett egy kukkot sem. De Pjotr igen. – Tudom – mondta –, az a helyes, ha mentek. Katyerina apja bajban van... mennetek kell. – Fel nem foghatom – kezdte Anya –, miért ne mehetnénk mi is. Mindenki meglepetten bámult Estherre. Pjotr rögtön jó ötletnek tartotta. Ivánnak kétségei voltak, de lassan nyitotta ki a száját. Katyerina megelőzte: – Nem háborúra termettél – mondta. – Nagyon jó vagy... de az Özvegy teljes erejével szemben nem tudsz helytállni. – Te igen? – Én vagyok a királylány. A nép szíve bennem dobog. Ha a királyt szereti a népe, akkor bármit tesz, benne van a nép ereje is. A varázslataimban úgyszintén. Tanultam tőled, Anya, és ez jó. Tajnában a te varázslataid erejének sokszorosát birtoklom. Értesz engem? Anya lehunyt szemmel bólintott. – Értelek, de továbbra sem hiszem, hogy ne vennéd hasznom. – Ő venné hasznodat – mondta Katyerina. – Hatalmába kerítene, és irányítana. – Nem tudna ellened fordítani.

– Dimitrijjel is megtette. – Dimitrij akarta a fordulatot – szólt közbe Iván. Katyerina megrázta fejét. – Nem. Hazudott neki. – Dimitrij király akart lenni – jelentette ki a fiú. – Csak a szívben rejlő vágyakból táplálkozhat. – Mióta vagy a varázslatok tudora? – kérdezte hevesen a lány. Iván felvonta szemöldökét. – Minden egyes szót elolvastam a mágia történetéről. – De nem hittél benne – érvelt Katyerina. – Most már hiszek. – Soha nem csináltad. – Nem – felelte Iván –, és te sem vezettél hadat. Mint ahogy én sem küzdöttem medvével azelőtt. De csak rajta, valószínűleg igazad van, kivéve, ha az Özvegy képes rávenni az embereket arra, amit soha nem akartak, mert akkor ki van biztonságban? Kiben bízhatsz? Meggyőző érvelés. Baba Jaga sokakat nem fordított ellene, és biztosan nem a próbálkozás hiánya miatt. Bolondját járatta az egyszerű szegényemberekkel, mint Szergej anyja, de csak ártalmatlanul: hazudott neki, hogy az hamis pletykát terjesszen. Nem vehette volna rá gyilkosságra. Megtudott dolgokat az emberektől, de nem tudta velük elárultatni a szomszédaikat. Dimitrij azért tette, amit tett, mert szívében hordozta a gonoszságot. És az életben semmi sem biztos. – Mindenkiben bíznom kell – jelentette ki végül –, mégsem bízhatok meg igazán senkiben. – Bennem igazán megbízhatsz – nézett rá Iván.

Katyerina felnézett, a fiú arcát fürkészte. Oly kevés ideje ismerlek. A többieket egész életükben ismertem. A többiek az én népem. Te idegen vagy, egy másik időből és helyről. Tudom, ők mire képesek, mit fognak tenni. Fogalmam sincs, te ki vagy, mire képes a kezed, szíved és az elméd. Mégis, mikor azt mondod, igazán megbízhatok benned, tényleg megbízom. Magamban nem bízhatok. Mert tudom, hogy a beléd vetett bizalmam, Iván, férjem, idegenem, nem józan ész és tapasztalat eredménye. Azért bízom benned, mert megismertelek, és ebben a megismerésben megszerettelek. Szerelmes lettem bátorságodba, alázatodba, ártatlanságodba, kedvességedbe. Tudom, hogy minden erőddel mellettem állsz. De nem tudod, amit a férjemnek tudnia kell. Nem tudod megtenni, amit a férjemnek meg kell tennie. Bízhatok a szívedben, királyi szívedben, de az elméd nem tudja, amit kell, a kezedben nincs meg a képesség arra, amire szükség van. Nem volt más választásom, mint hogy hozzádmenjek. De szép lassan vágyni kezdtem arra, hogy körém fond karod, elméd, tiszta szerelmed. Hogy átölelj, és hogy te add nekem a gyermekeimet, te segíts fölnevelni őket. És nem érdekel, melyik világban, a tiédben, az enyémben vagy máshol, ahol még nem jártunk. Megbízom benned, Iván. Téged akarlak férjemül. De királyomnak? Hogyan bízhatnék benned királyként? *

Iván Katyerina arcát nézte, és amit látott, nem volt más, mint... szánalom. Világosabb már nem is lehetett volna. – Bennem igazán megbízhatsz – mondta. Nem afféle

nyilatkozatot tett. Csak azt mondta, ami mindenki számára nyilvánvaló volt, amit a szülei már úgyis tudtak róla. A nőnek fel kellett volna kacagni, és azt felelni: Igen, persze, tudom jól. Ehelyett válasza hallgatás és szánalom. Azt mondják, a szerelem mindent legyőz. Aki ezt mondja, idióta. A szerelem nem győz le semmit. A szerelem nem tud harcost faragni a tudósból. A szerelmem nem tud szerelmet ébreszteni. Most pedig szülei is tanúi lehettek annak, mi az ábra kettejük között. Láthatták, hogy fiuk fölajánlotta az életét ennek a nőnek, és a kis szerencsétlen nem tudja, mit kezdjen vele. Az ajándék értéktelen. Úgyhogy Iván felnevetett. – Hát, ez van – emelte fel a kezét. – Puha. Dimitrij azt mondta, nőies kezem van. A tajnai nők keze kérges. A varrástól, szövéstől, végtelen fonástól. Nekem királylányos kezem van – azzal kezébe vette Katyerina kezét –, neked viszont, neked harcos szíved van. – Odahajolt, és megpuszilta a nő arcát. Mint egy báty. Mint egy barát. A lány lesütötte a szemét, az asztalt bámulta. Az biztos, hogy nem enyhített a pillanaton. – Apa – folytatta Iván –, remélem, van a hitelkártyádon annyi, hogy két jegyet vegyél Kijevbe. – Anyjához fordult. – Csak kettőt, Anya, ne haragudj! – Katyerinára nézett: – Megnézem, van-e jegy holnaputánra. Miután kipróbáltuk a tűzijátékokat. Vagy az azt követő első járaton. – Köszönöm – felelte a lány. – Ideje hazajutnod. De bevallom, te jobban beilleszkedtél itt, mint én ott. A lányt felzaklatták a szavai. Mégis visszafogta magát:

– Nekem segített valaki. Neked nem. – Igen, igaz, te az egyetlen olyan családba pottyantál ezen a világon, ahol mindenki beszél egy kicsit ősszlávul. Mintha valaki kitervelte volna. – A fiú felállt az asztaltól. – Hát, akkor reggel találkozunk. A szobájába ment. Az üres szobába. Jó érzés, ha van egy kis zug, ahova senki más nem léphet. Mi a fenét gondolt, mikor el akarta venni Ruthie-t, mikor a házasságot fontolgatta? Ő nem fél a magánytól. A tudós ne féljen a magánytól. Ruhástól befeküdt az ágyba, de még nem akart aludni. Muszáj volt gondolkoznia. Hogy miről, abban már nem volt biztos. Így hát a semmire gondolt. A szobában lévő tárgyaira. A gardróbban őrzött dobozban heverő atlétikai érmekre. Mi ebből az ő élete? A polcon sorakozó könyvek, a sok olvasással töltött idő. A végén minden értelmét veszti. Futott. Nyert vagy veszített. Egy hét múlva már senki nem emlékezett. Az elolvasott könyvek... mit érnek végül? Az egyetemi emberek mind olyan büszkék arra, hogy tévénézés helyett olvasnak, de valójában hol a különbség? Egyirányú folyamat. Olvasok, de ez mit sem számít az írónak. Soha nem tudja meg. Amikor pedig meghalok, mit számít az a sok elolvasott könyv? Az emlékezet megtorpan, ahol a könyv véget ér, mint ahogyan a tévéműsor... amikor pedig meghalok, még ez az emlékezet is eltűnik a világból. A futáshoz vagy a gátfutáshoz hasonlóan. Keményen edzel, mindenkit túlugrasz, fürgén, jó magasan, de nem túl magasan, mert a levegőben mégsem akadhatsz fenn. Amikor a verseny véget ér, ömlik rólad a verejték, legyőztek vagy te magad győztél... aztán előbukkan pár ember, aki elcipeli az

akadályokat. Kiderül, hogy semmik. Mennyi kínkeserves munka az átugrásuk... pedig nincsenek is ott. Akkor hát mit számít, mi voltam? Boldog... vagy bármi? Miután meghalok, a szüleim biztosan sírnak utánam, de egyszer ők is meghalnak, és akkor ki fog rám emlékezni? Senki. És ez így van rendjén. Mert nem számít. Baba Jaga nyer vagy veszít. Ezer év elteltével úgysem hiszi el senki, hogy valaha is létezett. Tajnát teljességgel elfelejtik. Tehát mit számít, hogy egy idegen valaha szerette a tajnai királylányt, de szerelmét nem viszonozták soha? Bekapcsolta a CD-lejátszót. Bruce Cockburn egyik albuma volt benne. Cockburn arról beszél, hogyan vélekedik a török dobosokról, csakhogy ez nem tart sokáig, mivel nem tud sokat a török dobosokról. Dübörög a fej. Visszafojtott könnyek. Felpüffedt holtak. Talán most nem ez a legmegfelelőbb szám. Mégsem kapcsolta ki. Mikor felébredt, csend volt és sötét. Éjszaka. Pisilnie kellett, nem ment el lefekvés előtt. Utált ruhában aludni. A nadrág mindig megcsavarodott rajta, és nem érezte kényelmesen magát, miután aludt bennük. Egy mozdulattal letolta a nadrágját és az alsónadrágját, aztán lerúgta lábáról a cipőjét, miközben kigombolta az ingét. Mire kihúzta zoknis lábát a nadrág szárából, már az inge is lekerült. Aztán levette a zokniját, körbetapogatózott a szobában a fürdőköpenye után, belebújt, és kinyitotta az ajtót. A folyosón sötét volt. Megállt, hallgatózott. Vajon hány óra? Nem nézte meg. A szobából kiszűrődött Apa halk horkolása. De csak egy horkolás, nem a duett, amit anyjával együtt adnak elő. Továbblépdelt a fürdőszoba felé. Túlment rajta, és megállt

Katyerina ajtaja előtt. Hallani, ahogy lélegzik. Halk nesz. Számára nem rejlik odabent semmi. Amúgy is mindjárt bepisil. A fürdőszobában muszáj volt fölkapcsolnia a villanyt, nehogy rossz helyre célozzon. Vakította a fény. Mikor végzett, lekapcsolta, és megint megvakult. Ilyen nincs... és mégis van. Eszébe jutott a szemébe ment rovarirtó. A darázs. Mi van, ha megcsípi? Bejut a méreg, az átok. Kínzó öt perc lett volna, de mostanra vége lenne. A tompa fájdalom a szívében, a torokszorító vágy, hogy nem jutnak eszébe a szavak – mindez nem lenne. Bennem igazán megbízhatsz. Agyament barom. Kinyitotta az ajtót, aztán eszébe jutott, hogy összehúzza a köpenyét. Kilépett a folyosóra. Még mindig csak Apa horkolt. Talán Anya ébren van. Valahol a földszinten. Óvatosan, nehogy valakit felébresszen, leólálkodott a lépcsőn. A földszinten is sötét volt. Szóval Anya nincs ébren. Vagy kint van a hátsó udvaron. A konyhaajtóhoz ment, kinyitotta, és mezítláb kilépett a verandára. Hűvös beton simult a talpa alá. Feltámadt a szél. Július harmadika van, vagy negyedikének hajnala. Hogyhogy ilyen hideg van? A tó felől fújt a szél. Kisétált a fűre. Vizes volt a talaj. A háztól távolodva egyre erősebben fújt a szél. Belekapott a hajába. Iván kioldotta a köpenyét, és hagyta, hogy a fuvallat átjárja az egész testét. Rögtön le is dobta magáról a köpenyt. Ott állt lehunyt szemmel, tűnődve, miért olyan jó érzés, ha az egész testét kitárja a szélnek. Ha ilyen jó, miért viselnek az emberek mindig ruhát, hogy megfosszák magukat az érzéstől? Eszébe jutott, amikor a szakadék szélén meztelenül,

reszketve takargatta magát. Bolond! Legelőször meztelenül érezzük a levegőt, amikor kibukkanunk az anyaméhből. Igen, olyan érzés ez, mint megszületni. A tavon evezős csónak ringott. Valami koránkelő halász, aki szeretné megelőzni a július negyedikei tömeget. A holdfényben mintha ellátna a végtelenségig. Sehol egy autó. Sehol egy tűzijáték, nincsenek éjszakázok, akik idejekorán kezdik a negyedikei ünneplést. Mindenütt csend. Szinte hallotta a vízbe merített evezőket, és a fölemelt evezőről visszahulló vízcseppeket. A közeli fán rikoltozni kezdett egy madár. Csatlakozott hozzá egy másik. Igazából nem is rikoltott. Átlagos csiripelés volt, amely hirdette a napfelkeltét. A csend után túl hangosan. Itt az ideje visszamenni a házba. Nem mintha ezek után tudna még aludni. Valószínűleg aludt már nyolc órát. Megfordult, felkapta a köpenyt, de ahogy lehajolt érte, mozgást vett észre a kerti színnél. A köntöst maga elé tartva éberen figyelt. Valaki állt az ajtaja előtt. Először azt hitte, a boszorkány áttört Anya védelmi vonalán. Majd azt, hogy Anya, és látta anyaszült meztelenül. Az alak kilépett az árnyékból. Katyerina. Állt, nem mozdult. Szótlanul. Mosolytalanul. Őt nézte. Jó párszor látta már pucéran, úgyhogy elvette maga elől a köpenyt, szembefordult vele, felvette, összehúzta, megkötötte. Katyerina nézte, de nem mutatott érzelmeket. Ivánnak nem volt lelkiereje semmiféle hátsó kerti, éjszakai társalgáshoz. A lány talán ragaszkodna valami üres fecsegéshez, de ő nem. Keresztüllépdelt a füvön, be a verandára, és hátra sem nézve bement a házba. A szobájában az órára tekintett. Fél négy. Korán van még

felkelni. Halkan bekapcsolta a CD-lejátszót. Pár számmal előbbre ugrott. Birmingham Shadows. A valaha írt legmagányosabb dal. Ifjú jövevény szerepében. Elmosolyodott, mert úgy értette: köpenyében. Mutatsz valamit... és én is mutatok. Cockburn mindig olyan kiábrándult. És sértett. Ezen az éjszakán valami mást kéne hallgatnia. Mondjuk a Pointer Sisters legjobb számát. Tire. Igen, ez a címe. A remek Springsteen-dalt dolgozták föl. Vagy még jobban passzol a He’s So Shy. Mégsem tett be más zenét. Levette a köpenyt, felhajtotta a takarót, de nem bújt be alá, hanem elterült rajta, mint egy szarvasbőr. Legalább úgy kikészülve és olyan üresen. Maga előtt látta Katyerina arcát. Édes, csodaszép testét. Hangját, beszéd közben a mozdulatait. Felidézte Tajnában, szerető népe körében, ahol mindenkit ismer, és minden munkában és mókában benne van. Aztán itt, ahol eleinte félt, bizonytalankodott, de jól vette az akadályokat, legyőzte őket. Hogy megszerette anyját, élvezte az apjával folytatott beszélgetést, milyen türelmesen válaszolt annak minden kérdésére. Elképzelte, amint kinyújtja a kezét, megérinti a nő arcát, aki visszamosolyog, hozzá simul, aztán megcsókolja tenyerét, ujjait... Ha meghalok, de nem búcsúztam el, tudd, hogy egy barátod elveszett. Cockburn zárósora a szívébe markolt. Most vagy sohasem. Ez tényleg igaz? Próbált mozdulatlan maradni. Leszorítani a kezét, pedig mozdulni akart, tudta, merre. Végül megmozdult, az egész teste. Felkelt az ágyból, az ajtóhoz ment, és lenyomta a kilincset. Ott állt Katyerina a szemközti falnak dőlve, és úgy nézte Iván ajtaját, ahogy nemrég Iván az övét. A fiú csodálkozott,

aztán megértette, hogy végül is a lányt várta. Ezért kellett felkelnie az ágyból. Nem valami magányos, depressziós dal miatt. Hanem azért, mert a lány az ajtóval szemben várta, hogy kinyissa. – Iván – suttogta Katyerina –, csak arra tudok gondolni... milyen közel voltam ahhoz, hogy elveszítselek. – Nem elég közel – gondolta a fiú keserűen. Ekkor eszébe jutott: hogyan veszíthetnél el, mikor soha nem voltam a tiéd, sohasem akartál? De hallgatott. Katyerina beszélni akart, ő viszont nem. Nem akarta ezen az éjjelen a szobájába beengedni, nem akarta, hogy ott üldögélve átbeszéljék a haditerveket és aggodalmakat, mint már Tantalusba érkezésük óta oly sokszor. Úgyhogy be sem hívta. A nő sem kérte. Végtelen hosszúra nyúlt a csend, ezért hátralépett. A nő nem mozdult. Iván hátat fordított, és visszasétált az ágyához. Nyitva hagyta az ajtót maga mögött, és lefeküdt az ajtónak háttal. Hallotta, ahogy az ajtó becsukódik. Romba döntő férfiak, énekelte Cockburn. Aha, meg nők. Neszezés. Az ágy megmozdult. Izgalom futott át az egész testén. Nincs egyedül a szobában. A nő tényleg becsukta az ajtót, belülről. A hátára fordult, és ott feküdt Katyerina, ugyanolyan meztelenül, mint ő, könyökére támasztva a fejét. Iván kinyújtotta a kezét, megérintette a nő arcát. Ő hozzá simult. Aztán megcsókolta a tenyerét. Majdnem azt kérdezte: ez politikai döntés? Úgy határoztál, ideje elhálni a házasságot, és ezáltal hadat üzenni Baba Jagának? Vagy szánalom? A vacsora utáni lesajnáló tekintet

eredménye, mikor nem fogadtad a szedett-vedett lovag szerelmi zálogát? Gyanakvását végül megtartotta magának. Ameddig egyikük sem szól, képzelheti, hogy ez szerelem. Hogy a lány is úgy érez iránta, mint ő. Hogy élete legszebb napja volt, amikor rátalált az erdei tisztásra, megpillantotta a levelek alatt az elátkozott nőt, aki arra várt, hogy Iván felnőjön, és felébressze egy csókkal. Ezzel a csókkal. Ezzel a lágy, lassú csókkal. Sehol egy föléjük tornyosuló medve. Vagy átok. Csak a férfi és a nő, akit szeret, és aki viszontszereti. Legalábbis ezt hihette akkor éjjel a koromsötétben, a hűvös lepedőn, amint a lány ajka súrolta az ő ajkát, és illata a fejébe szállt, minden dalnál hangosabban. *

Katyerina a hajnallal együtt ébredt, mint mindig. Iván mellette feküdt az ágyon elterülve... hatalmas ágy, egy egész családnak elég. Az ablakon átderengő világosságtól halvány fénysugár vetült a fiú medencéjére. Szerette volna megérinteni, hozzáérni a fényhez a testén. De nem akarta felébreszteni, mert biztosra vette, hogy ébredéskor az éjszaka varázsa véget ér. Beszélne, és mivel ő Iván, mentegetőzne. Valamiért, most már elképzelni sem tudta, miért. Az esküvőt megelőző napokban a falusi asszonyok ellátták tanácsokkal. Legtöbbjük a férfiak szokásos kegyetlenségéről beszélt: hogy olyan lesz, ahogyan a kankutyák a szukákat, ahogy a vaddisznók a kocákat hágják meg. Figyelmeztették, hogy fájni fog amikor először hatol belé. De hamar vége lesz... gyorsan befejezi. Sokan közülük négyszemközt is adtak tanácsot, amelyet

nem mertek mások előtt, mert túl sokat elárult a magánéletükről. Volt, aki félrevonta, és a lelkére kötötte, nehogy a fájdalomtól felkiáltson, mert vannak férfiak, akik azt hiszik, mindig így kell tenniük, és fájdalmat okozni járnak majd vissza, nem szerelmet keresve. Többen javasolták, hogy tegyen úgy, mintha élvezné, mert a jó férfival el kell hitetni, hogy kedvére tesz a feleségének. Ha te nem fogadod örömmel, majd fogadja más. Aztán voltak, akik szerint csak hálás lehet, ha a férje mást talál, mert abban az esetben csak akkor zaklatja őt, ha gyereket óhajt. Egy másik azt súgta neki, hogy Iván olyan típusnak látszik, aki gyenge az ágyban, és nincs benne elég szufla, hogy befejezze. Neked kell majd elcsábítani, mosolygott. Élesztgetned a tüzet. De hogy miként, az asszony nem árulta el. Persze akadtak olyanok is – igaz, kevesen –, akik csak nevettek az efféle figyelmeztetéseken. Egyikük azt mondta: imádni fogod, de soha nem fog kielégíteni ez a nyápic férfi, aki egy kardot sem képes felemelni. Végy magad mellé egy-két szeretőt. Amiről nem tud, nem árthat neki, és nincs értelme, hogy egy nőt megfosszanak az egyetlen élvezettől, amelyet Isten adott neki. Ez a rengeteg tanács... semmit nem segített. Nem gondolt rájuk. Bármi is ez, a nők kibírják valahogy, különben nem születne több kisbaba a világon. Ezért, miután végighallgatta az asszonyokat, és gyerekkorától fogva látta, hogy csinálják az állatok, tudta, hogy ő csak úgy tapasztalhatja ki mindezt, ha Iván megmutatja, mit tesz a férfi a nővel az ágyban. Ivánra egyik sem volt igaz ezek közül. Végtelenül gyöngéd volt, a fülébe sugdosott, és néha megkérdezte: Jó érzés? Élvezed? Vagy: Gyönyörű vagy. Nahát,

suttogta, ez a hajlat, ez a völgy, ez a domborulat, el sem hiszem, hogy én vagyok a férfi, aki ezt a csodát érintheti, akinek ezt ajándékozod. Ismeretlen érzések öntötték el, teste különös változásokon ment keresztül: reszketett ott, ahol még soha, új feszültségek, új vágyak ébredtek benne. Iván olyan lassú volt, hogy türelmetlenkedni kezdett: Most!, suttogta, és még szorosabban ölelte, de Iván azt válaszolta: Mindjárt, ne még mindjárt. Honnan tudod?, kérdezte. Te sem csináltad még. Könyvekben olvastam, suttogta nevetve Iván. Komolyan készültem. Először alig hitte el. Erről nem lehet írni, ez túl személyes. Úgyhogy kezdte azt gondolni, ez is valami varázslat, Iván varázsol a testén, ő irányítja az érzéseit, és olyanokat csináltat vele, amikre eddig nem volt képes, és nem is lehetett volna, míg be nem bújt Iván ágyába. Aztán a fiú azt suttogta, Most, és igaza volt. Tényleg volt fájdalom, amint az asszonyok mondták, de nem olyan szörnyű, amilyet jósoltak. Igaz, az élvezetet kissé tompította, de nem árnyékolta be az eláradó szerelmet. Átölelte Ivánt, nem akarta elengedni, mikor befejezte, úgyhogy a férfi felnevetett, karjába fogta, simogatta, mint ahogy ő is. Végül Iván elaludt. Aztán ő is. Most, reggel, ahogy végiggondolta mindezt, azon tűnődött, miért várt idáig. Mindvégig nekem tartogatta ezt az ajándékot. Persze, tudta a választ. Nem kaphatta volna meg az ajándékot, amíg nem szerelmes Ivánba, és nem szeretett volna belé, ha nem látja saját világában, saját családja körében. Ott, ahol tiszteletre méltó férfi, nem lenézett idegen. Iván ajándék, akire senki nem volt méltó, egészen a múlt éjszakáig.

A fiú megmoccant. Talán a tekintetét érezte magán, talán mert másként lélegzett, talán egy róla szóló álom ébresztette föl. Iván felé fordította a fejét, megpillantotta, és fürkésző tekintettel nézte őt. Vajon miért? Eszébe jutott a tegnapi nap, az a rettenetes vacsora utáni jelenet, amikor túl sokáig várt a válasszal, amikor hallgatása szégyenbe hozta a fiút a szülei előtt. Ma nem fog várni, ha az arcát fürkészi. Úgyhogy közelebb csusszant hozzá, és csókot lehelt a szájára. – Nagyon féltem – suttogta Iván. – Mitől? – Hogy reggelre megbánod, amit éjszaka adtál. – Mit adtam neked, amit nem tízszeresen adtál vissza? A fiú magához húzta. – Mit csináltunk mi múlt éjjel? – Hát nem emlékszel? – Még akkor sem igazán tudtam. Férfi és nő összeolvadt, test a testtel? Egy királylány akart babát, akiben a dinasztia tovább él? Stratégia volt ez, az Özvegy elleni következő csapás? A haláltól való félelem, amely tegnap majdnem utolért? Katyerina teljesen összeomlott, hogy Iván ezt hitte. Hogy egyáltalán nem érti. – Megbántottalak – suttogta a fiú. – Ne haragudj, nem akartam. Mindezek nyomós érvek, belátod? Bármit is jelentett neked, tudd, hogy amíg élek, van férjed, és van a gyerekednek apja. Szeretlek, Katyerina, akár szeretsz, akár nem, akár akarod, akár nem. A lány magához vonta, egyrészt azért, mert megértette, mennyire fáj Ivánnak, hogy nem bízik benne, másrészt, mert így nem látta a könnyeit. Viszont érezte őket.

– Megríkattalak, ne haragudj, nem kellett volna szólnom, mindent elrontok, pedig én csak azt akartam, hogy... – Csitt! – szólt közbe Katyerina. Ahogyan az anyák nyugtatgatják kisbabáikat, akik még szoptatás után is sírdogálnak. Csitt, már a tiéd, amire vágysz, tehát hallgass, vedd el, és légy vele boldog: – Nagyot csalódnál, Iván, ha nem lenne igazad, ha múlt éjjel a feleség jött volna férjéhez, hogy odaadja magát színtiszta szerelemből? – Utálom, ha nincs igazam – mormogta Iván. – De kibírom. *

Esther rögtön, már hajnalhasadtakor érezte a változást. Akkor is tudta volna, ha nem libben át Ványa szobájából Ványa köpenyében a fürdőszoba felé siető Katyerina. A szobáik közt húzódó vastag érzelmi fal leomlott. A levegő kitisztult, a fények vidáman táncoltak a falakon. Reggelinél Ványa és Katyerina hol röhögcséltek, hol elméláztak. Megmagyarázhatatlan hallgatások, aztán kuncorászás valamin, ami a legjobb szándékkal sem volt vicces. Az étkezés közepén Pjotr, akinek nem volt érzéke az efféle dolgokhoz, szintén megérezte a változást. – Van valami, amiről nem tudok? – kérdezte, mire a fiatal szerelmesek újra nevetésben törtek ki. Esther elkapta férje pillantását, és enyhén megcsóválta a fejét. Ne kérdezd! Később elmondom. És mivel már régóta voltak házasok, Pjotr értette. Később, mikor a gyerekek a hátsó kertben felsorakoztatták a Molotov-koktélokat, Esther végre elmondhatta a kíváncsi Pjotrnak a titkot. – Szerelmesek, te vén bolond! – mosolygott. – Már nem is emlékszel, milyen érzés?

– Én nem voltam ilyen kerge birka. Amúgy meg már az idejövetelük előtt összeházasodtak. Esther megcsókolta. – Külön szobában aludtak, Pjotr. – Ahány ház, annyi szokás. – Az éjjel viszont ugyanabban a szobában aludtak. Ekkor esett le a férjének. – Azt akarod mondani... hogy eddig nem feküdtek le? – A házasságot éjjel hálták el. És Katyerina ruganyos lépteiből ítélve, ma reggel is. – Esther – feddte meg szigorúan Pjotr –, nem kéne ilyeneket feltételezned a saját fiadról. – Miért, talán reméljem, hogy jobb módszert talált ki a gyereknemzésre? Pjotr felsóhajtott: – Ezek szerint egész nap azt játsszák majd, hogy nászúton vannak? – Igen, és robbantgatnak is. Ami nem rossz összeállítás. Kell egy kis tűzijáték. – Azt hittem, gyertyafény kell. És hogy a tűzijáték a tegnapi vacsoránál robbant. – Tegnap a vacsoránál két embernek elege lett a megpecsételetlen esküből. Ványa kinyilatkoztatta ezt a maga részéről, de a lány nem adott rá választ. Viszont szerintem, pár órával később igen. Talán azután, hogy lementem vele a hátsó udvarba, hogy megtanítsam egy-két olyan varázslatra, amelyet nem ismert, de hasznára válhat még. A színben voltunk, mikor Ványa kisétált fürdőköpenyben. Úgy gondoltam, rám nincs szükség, visszasettenkedtem a házba, és kettesben hagytam őket. Katyerinának láthatóan volt elég sütnivalója ahhoz, hogy

kint maradjon vele. Pjotr gyanakodva méregette. – Akkor ne feltételezzem, hogy valami bűbájt vontál köréjük? Hogy legyőzzék a... félénkségüket, vagy mi a fenét? – Szerelmi bájitalokkal én nem foglalkozom – jelentette ki Esther. – Azok úgysem a szerelemről szólnak, hanem a kényszerről. Egyébként már rég szerelmesek voltak, csak olyan buták, hogy nem ismerték föl. – De te nem tettél semmit... – morogta Pjotr. – Igazságbűbájt tettem a házra – mondta Esther. – Igazán nagyon egyszerű. Segít az embereknek tiszta szívből cselekedni. Hogy elmondják, ami bennük rejlik, szégyenkezés nélkül. Nem változtat azon, amit éreznek vagy amit akarnak. Csak segít... ellazulni. – Ehhez varázslatra van szükséged? A bort már évszázadokkal ezelőtt feltalálták. In vino veritas. Esther felkacagott. – Tudod, az a bormennyiség, amitől Ványa félreteszi büszkeségét, és végre elmondja, ami a szívét nyomja, nos, mondjuk úgy, nem lett volna hasznára később, mikor végre megértik egymást. – Egy női Pandaroszt vettem feleségül – csóválta fejét Pjotr. – Én nem manipulálom az embereket, Pjotr. Csak segítem elérni a helyes vágyaikat. – Akkor nem Pandaroszt. Netán a Fogtündért? Esther megcsókolta, aztán játékosan meglegyintette arcát. – Irány a kert, robbantsunk fel valamit!

*

A hűvös éjszaka után egyre fülledtebb lett a levegő. Kicipelték a Molotov-koktélokat és a puskaporos petárdákat. Iván hagyta, hogy Apa hajítsa el az első koktélt: meggyújtotta a kanócot, és nekidobta a feltornyozott farakásnak. Jobb volt, mint várták – vagy akarták. Igen, az égő alkohol szétfröccsent a fahasábokra, de ötméteres körzetben minden növényre is. Az összes kis tüzet el kellett oltani a kerti locsolócsővel, és néhány percig komolyan attól tartottak, hogy nem tudják uralni a helyzetet. Eszük ágában sem volt elmagyarázni a rendőröknek a tizenkét Molotov-koktél történetét, és hogy miért nem hagyományos, július negyedikei tűzijátékot használnak. A legelső petárda kipróbálásakor még nagyobb katasztrófa történt. Először is, a házilag sodort kanóc körülbelül tízszer olyan gyorsan égett le, mint tervezték: Iván épphogy el tudta dobni, mielőtt felrobbant. Mégpedig olyan erővel, amit nem vártak volna ilyen kevés puskaportól. A Molotov-koktéltól még mindig lángoló fahasábok most tíz méteren belül szétszóródtak, az egyik mellbe találta és a földre terítette Pjotrt, de szerencsére nem gyújtotta fel. Kitört a mosogató feletti konyhaablak. A bombácska pukkanásától szilánkosra tört az üveg, befelé a mosogatóba, és kifelé a verandára. Agyament öt perc következett: futkostak az égő fadarabokhoz, a kerti szerszámokkal kapdosták fel őket, és visszaszaladtak velük a máglyához. Megnézték, Pjotr nem sérült-e meg súlyosabban nem tört-e el valamije, de kiderült megúszta egy horzsolással. Odabenn és odakinn feltakarították az üvegszilánkokat, majd rádöbbentek, hogy minden üveges szabadságot vett ki negyedikére. Utána órákon keresztül a

petárdák töltését csökkentették le, és kiöntötték az alkoholt a koktélokból. Eközben állandóan csöngött a telefon, és meg kellett nyugtatniuk a szomszédokat, hogy rossz minőségű petárdákat sóztak rájuk, senki sem sérült meg, és nem, többet nem gyújtanak meg ezek közül. Aztán befutott Terrel a sárkányával, és szomorúan jelentette, hogy egy leheletnyi szél sincs. – Csak akkor röptethetünk sárkányt, ha nyitott tetejű sportkocsiban száguldunk – javasolta. Iván viszont mindenáron meg akarta mutatni Katyerinának, mi az a sárkány, úgyhogy ő és Terrel felváltva rohangáltak az udvaron, maguk mögött rángatva a szerkezetet. Iván igyekezett elmagyarázni Katyerinának, hogy ha fúj a szél, még magasabbra száll, és akkor nem kell vele mindig szaladgálni. Végül, mikor Terrel hazament, Iván azt is elmondta szüleinek és Katyerinának, mi jutott eszébe: – Van könyv a sárkányrepülésről. Ha a Tajnában fellelhető nyersanyagokból sárkányrepülőt készítenénk, át tudnánk repülni a falakon. Katyerina inkább hallgatott, és megtartotta a kétségeit magának. Ha a nagy fémépületek repülni tudnak szárnycsapások nélkül, talán egy ember is felrepülhet sárkányháton. Igaz, már azt is nehéz elhinni, hogy a sárkány repülni képes, mert minduntalan földre zuhant, amikor nem futottak vele. Ha ehhez még hozzáadjuk az ember, a kard és a pajzs súlyát... hát, csoda tudja. A Molotov-koktél és a tűzijáték viszont lenyűgözte. Hallott már a görögtűzről, de még soha nem látott olyat. A tűzijátéktól még hosszú órákig csengett a füle, ezért biztos volt abban, hogy az efféle dolgok tényleg megrémítik az ellenséget, főleg, ha az félelemtől hajtva küzd.

Mint Baba Jaga serege. Csak sötétedés után, mikor a tó felett elkezdődött a tűzijáték, mertek újból próbálkozni. A kis bombák kevesebb zajt csaptak csökkentett töltéssel, és jobban sikerült beállítani a kanóc égési idejét is. Iván és Katyerina meg a koktéldobálás mestereivé váltak. – Sokkal gyorsabban tanulod meg, mint én a kardozást – állapította meg a fiú. – Egy kardot először felemelni sem tud az ember – felelte a lány. – Gyakorolni kell. Ez könnyű. Pjotr hahotázott. – Ezért van az, hogy manapság már olyan sok ember vív háborút. Régen tehetséget igénylő szakma volt, ma már képzetlen munkaerő is bírja. Az örömtűz túl forró volt ahhoz, hogy ilyen fülledt nyáréjszakán élvezzék. De sütöttek mályvacukrot, lengyel hotdogot, és befalták a lehető legtávolabb húzódva a tűztél, a konyhaablakot befedő kartonlap alatt. – Azt hiszem – kezdte Iván –, a kísérlet egyértelműen sikeresnek mondható. Minden működik. Tudjuk, hogy ha igazán akarjuk, a házat is felrobbanthattuk volna. – Ami kis híján sikerült – nyelt nagyot Esther. – Most jön a legjobb hír – folytatta Iván. – Holnap repülünk. – Nem – rázta a fejét Anya. – Ez nem jó hír. – Sírva fakadt, és berohant a házba, Pjotr a nyomában. – Anyám aggódik értünk – sóhajtott fel Iván. – Én is – fűzte hozzá Katyerina. Kisétáltak a tűzön túlra, és nézték a tó fölött a levegőbe robbanó tűzijátékot. Minden robbanás hangját feléjük hozta a

víztükör, fülsüketítő volt. Katyerina eleinte befogta fülét, de nem volt értelme, végül feladta, és élvezte a látványt. – Tudnál ilyet csinálni Tajnában? – kérdezte kíváncsian. – Elméletileg igen – felelte Iván. – Néha viszont emberek halnak meg, amikor meggyújtják azokat a petárdákat. Nem akarom, hogy a fegyvereink több kárt okozzanak nekünk, mint az ellenségeinknek. – Elképzelem, ahogy a Hárpia halálra dolgozza magát, hogy olyat próbáljon készíteni, mint azok a fények az égen. – De nem futna el előlük. – Nem nagyon szokott elfutni. Nem adja fel egykönnyen. – Hát, te sem vagy az, aki egykönnyen feladod. És én sem. – Talán ezektől a tűzijátékoktól megfutamodik a serege. Talán a Molotov-koktélok felégetik az erődjét. Talán a varázslatokkal, amelyeket tanultam, szembeszállhatok vele... – Szembeszállhatunk. – Nekem kell kiállni ellene: varázserő a varázserő ellen. A népem belém veti bizalmát. Szeretetét. Hatalmas erőt ad. – Úgyhogy győzni fogsz. Őt nem szeretheti senki. – Marek kuzin megpróbálta elmagyarázni, Iván. Ő nem a saját népéből meríti az erejét. Egy isten erejét uralja, az isten iránt érzett szeretetből táplálkozik. – A medvéből. – Medvéből. A zord télistenből. Őt pedig minden ember tiszteli. Nem csak egyetlen királyság lakói. Sok-sok királyság, Iván. És ő isteni természetű. Ha az a szuka csak töredékét használja is a hatalmának, már az több, mint amit nekem a népem adhat. – Miért hagyja ezt Medve? – Gondolod, hogy van más választása? A nő a rabul ejtő

varázslatok nagymestere. Így vette rá az első férjét a házasságra, így vette rá egész királyságát arra, hogy rábólintsanak az özvegyi jogra ahelyett, hogy új királyt választanának, miután az első férje utód nélkül hunyt el. – De nem kényszerítheti az embereket arra, hogy akaratuk ellen cselekedjenek – érvelt Iván. – Ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét Katyerina. – Olyan vágyakat talál benned, amelyek létezését nem is sejtetted. – Hát, kösz – horkant fel a fiú –, egy percig még reménykedtem. – De van remény, Iván. – Ö! Az imént nem éppen ezt mondtad. – Nem véletlenül találtál rám. Valami erő, vagy a sors azt akarta, hogy megtalálj, összehozott minket, elvitt téged Tajnába, és elhozott engem ide. Bármi is ez az erő, ha azt akarja, hogy győzzünk, akkor miénk lesz a győzelem. – Akkor miért pattogunk ennyire? – Miért kellett sziklával leütnöd Medvét? Miért nem repültél át a szakadék fölött? Iván a fejét csóválta. – Nem bízhatok valami névtelen sorsban, amely ide-oda veti az embert. Nem a sors vezetett vissza hozzád, hanem a vágyaim. – Igen – bólintott Katyerina –, és a jóságod meg a tisztaságod. Pontosan ezért vagy te a kiválasztott. – És most? – kérdezte Iván. – Most gyengébbek lettünk, amiért nem vagyunk olyan tiszták? Katyerina nemet intett. – Ez nem így működik. Összeházasodtunk, tehát a kettősünk nem tisztátalan. Valójában még erősebbé tesz

minket. Mindkettőnk olyan erőssé válik, mintha a másik lelke is ott élne benne. És... ha kisbabánk lesz, ha gyermeket várok, mikor szembekerülök vele, olyan hatalmam lesz, amilyen neki sohasem. Igaz, benne is fogant gyermek, ezt mondogatják, de mindig torzszülöttek lettek, születésükkor meghaltak, a mostani férje pedig nem esélyes az apaságra. – Ezeknél az isteneknél soha nem lehet tudni – morfondírozott Iván. – Vannak történetek hattyúkról, bikákról... – Ha gyerekünk lesz – folytatta Katyerina –, varázslat lesz benne. Hatalom. A fiú egy szót sem szólt. A királylány megértette hallgatását. – Nem, Iván. Nem ezért kerestelek föl tegnap éjjel. Iván úgy tett, mintha nem erre gondolt volna. – Pedig rendben van, megérteném. – Nem – mondta Katyerina –, nincs rendben. A gyermek nem foganhat haditerv részeként. Mit gondolsz te rólam? A fiú magához ölelte, az ajkába harapott, és hosszan megcsókolta. – Ezt gondolom rólad. – Ez neked gondolkodás? – Azzal Katyerina visszacsókolta, még hevesebben. – Szóval – kezdte Iván, mikor újra kapott levegőt –, bár haditerv részeként soha nem tennénk ilyet, mi lenne, ha megint megpróbálnánk? A biztonság kedvéért, ha még esetleg nem lenne útban. – Hogy lemaradjunk a tűzijáték végéről? – pislogott Katyerina. Iván elvigyorodott, és kötelességtudón visszafordult a

tűzijátékot bámulni. Hatalmas piros-fehér-kék gömb robbant szét a levegőben. – Jó – szólalt meg Katyerina –, mindent láttam. – Egyik rakéta olyan, mint a másik – mosolygott Iván. Katyerina szinte beráncigálta a házba. Pjotr és Esther jöttek ki éjjel eloltani a tüzet. Nem bánták. Tudták, hogy fiuk továbblépett. Még ha hazatér is valahogy Tajnából, soha többé nem lakik úgy ebben a házban, mint a gyermekük. Mostantól ketten maradtak. Jól megvannak együtt, nem töltötte el őket félelemmel, hogy életük hátralévő részét egymással osszák meg. Amitől féltek – egyetlen fiuk elvesztésétől –, arról nem kívántak beszélni, legalábbis most nem, mert minden szó és mozdulat háttérmozzanatként magában hordozta történetüket és jövőjüket, még akkor is alakítva az egyszeri pillanatot, amikor nem voltak tudatában. Baba Jaga Lehet, hogy nem jut át védelmi vonalaikon, de még mindig kihallgathatja beszélgetéseiket. Innen tudta, hogy jegyük a holnapi járatra szól. Pár órán belül a repülőtéren termett, ahol egy segítőkész ügyintéző túlórázott azért, hogy elintézze a helyfoglalását ugyanarra a járatra. Az illető utána nehezen magyarázta ki a feleségének, miért ért haza későn a munkahelyéről, mert semmire nem emlékezett a Baba Jagával töltött órákból. Az éjszaka hátralévő részét a repülőtéren töltötte: előkészítette a varázslatokat és bűbájokat a következő napi teendőkhöz. Igen, Iván és Katyerina visszautaznak Tajnába, de

úgy, ahogy ő akarja, nem saját akaratukból. Baba Jaga nem tér haza üres kézzel. Megkaparintja a királylányt, mert övé a tudós. Ruthie kiejtette az igazi nevét a démona előtt, ezért nem tud majd neki ellenállni, ha rabul ejti a nevet. Ezenkívül pedig eltökélte, hogy hazavisz magával egy hatalmas, csirkelábakon guruló szárnyas házat. A világ összes királya leborul előtte, ha a palotája elviszi őt bárhova, ahova akarja, még királyságuk központjába is.

15. Gépeltérítés

Iván és Katyerina nem pakoltak sok dolgot a visszaútra. A lánynak jó pár amerikai ruhája lett, de azokat már úgysem fogja sokáig viselni. Tudták, hogy amilyen hamar csak lehet, vissza kell jutniuk a hídhoz. Ha egyszer kilépnek Anya házának védelméből, Baba Jaga bárhol lecsaphat rájuk. Ezt a kiszolgáltatott fázist nem tudták elkerülni. Anya így summázta a dolgot: – Kiderítette, hogy Amerikában vagytok. Valahogyan ideutazott. Tudomást szerzett Ruthie-ról, őhozzá is eljutott. Alig tudunk előtte titkot tartani, így hát nincs más hátra, fürgén kell haladnotok, és nem engedhetitek meg, hogy elétek kerülve csapdát állítson. Elintézték tehát a helyfoglalást: első osztályú jegyet vettek, pedig tízezer dollárba került, de csak ezeket találták július ötödikén. Iván elővigyázatos volt, hogy még anyját is megnyugtassa: szalvétára írt üzenetben tudatta Katyerinával és a szüleivel, hogy Rochesterből, nem Syracuse-ból repülnek, pedig az egy órával hosszabb utat jelent. Aztán a vízbe dobta a szalvétát, és lehúzta a vécén. Végül interneten foglalt helyet, így senki nem ejtette ki a száján, hogy Rochester. Ha egy kis szerencséjük van, Baba Jaga nem szimatolja ki, hogy nem ugyanarról a repülőtérről indulnak, mint amelyikre érkeztek. Anya és Apa vitték ki őket autóval. Anya hátraült Katyerinához, és útközben elmagyarázta az amulettek, talizmánok, varázsszavak és oltalmak jelentését, amelyeket

készített. – Egyiket sem vihetem át a hídon – jegyezte meg csodálkozva Katyerina. – Tudom – bólintott Anya –, de szeretném, ha élve eljutnátok a hídig. Majdnem mindenből kettőt készített, mindegyiküknek jutott egy. A legfontosabbat úgy hívta: Éberség. – Gondoltam, készítek mindkettőtöknek Gyanút, de attól csak pattognátok, és megingatná az egymásba vetett bizalmatokat. Ráadásul semmi perc alatt hatástalaníthatja, ha van nála kellőképpen erős Barát-bűbáj. Úgyhogy ez a legjobb. Nem igazán specifikus, de ez a jó, mert nem tudhatjuk, mivel támad. Katyerina csukott szemmel a homlokához szorította az apró, többszálú gyékényfonatot. – Nagyon erős – állapította meg. – Pazar munka. – Vegyétek fel! – kérte Anya. Belebújtak, mintha nyakék lenne, ezáltal a talizmánt eltakarta a ruha. – Remélem, nem vagyok allergiás egyik alapanyagára sem – méregette a talizmánt Iván. – Hipoallergén módon varázsolok – nyugtatta meg Anya angolul, mert fogalma sem volt, hogy mondják az ilyesmit ősszlávul. Persze így Iván eltölthetett néhány percet az allergia fogalmának hasztalan magyarázásával, hogy Katyerina se érezze úgy, kimarad a jóból. Az utolsó talizmánból csak a lány kapott. – Ó, ezt ismerem! – suttogta. – Úgy hívják, Picike – mondta Anya. – Szükségem van rá? – kérdezte Katyerina.

– Biztos vagy benne, hogy nem? – nézett rá komolyan Anya. A lány gyorsan felvette. – Mi az? – kíváncsiskodott Iván. – Mi az, és én miért nem kapok olyat? Katyerina felnevetett. – Lehetséges, hogy terhes vagy? – Mit tudom én! Már nem igazodom ki a szabályokon. – A mágia ezen a területen nem igazán haladt előre – mosolygott Katyerina. – A fogantatás módját illetően sem – tette hozzá Apa. – De azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a tudomány jobban csökkentette a kismamákra leselkedő veszélyeket, mint a mágia valaha is. – A tudománynak is megvannak a maga veszélyei – fűzte hozzá Anya. Régi vita volt ez kettejük közt, ami ezúttal kacsintással és mosollyal zárult. A repülőtéren minden simán ment. Rochestert nem ismerték olyan jól, mert a repterét csak néha használták, akkor, amikor vendégeik nem találtak syracuse-i csatlakozást. Ezért Iván nem volt benne biztos, felismerné-e, ha Baba Jaga valamin változtatott volna. Viselte Éberséget, de nem lett élesebb eszű a szokásosnál. Talán ez azt jelenti, hogy nem történt semmi szokatlan. Talán azt, hogy olyan éber, hogy a mágia sem fejlesztheti tovább rendes képességeit. Vagy azt, hogy Baba Jaga túljárt Anya eszén. A fiú jobb szerette volna azt hinni, hogy Baba Jaga Syracuseban keresi őket. Átestek az utasfelvételen, de egy másik kapu előtt várakoztak, mindaddig, míg szinte az összes utas fel nem szállt a gépre. Akkor csók és ölelés következett, a nők egy kicsit

sírdogáltak, Apa pedig egy kicsit hosszabban ölelte át Ivánt a szokásosnál. Mindannyian tudták, lehet, utoljára találkoznak. Tudták, hogy ha Iván és Katyerina visszajutnak Tajnába, de ott meghalnak, az egyetlen erre utaló jel, ha Anya nem leli fia képmását a fekete vizű tálban. Iván mindenre figyelt, még a pilótafülkébe is bekukkantott egy másodpercre. De honnan tudhatná, ha valami nincs rendben? Miféle látványt vár, hogy Baba Jaga ül a pilóta helyén, és sátáni kacajjal fordul felé? Elkaplak, drágaságom, a pincsiddel együtt! Jobban belegondolva, a pincsit már elkapta, igaz, nem az övék volt. Akadálytalanul repültek Rochestertől a Kennedyig. Most nem zavarta őket légörvény, mint a transzatlanti útvonalon. Katyerina már ismerte a biztonsági övre vonatkozó szabályokat, és azt is tudta, mikor kell a csomagokat eltenni. – Nagyon belejöttél – mosolygott Iván. – Remélem, sokszor használhatom ezt a képességet a jövőben... A fiú ezen elgondolkodott. – Azt akarod mondani, hogy visszajönnél? – A gyerekeinknek ismernie kell a te szüleidet is, ahogyan az enyémet, nem gondolod? – Ha ez megoldható – bólogatott Iván. – Nem tudtam, hogy ezt szeretnéd. – Nem ilyen körülmények közt – felelte Katyerina. – Nem akarok mindig az Özvegyre figyelni. De igenis, szálljanak csak a levegőben! A Kennedy a szokásos rémálomnak bizonyult: ez talán a legnyomasztóbb repülőtér, ahol Iván valaha is átszállt. Igaz, nem olyan rossz onnan indulni, mint oda érkezni. De ezzel

mintha azt mondaná az ember: a tüdővész nem öl olyan gyorsan, mint a tüdőgyulladás. A kapuknál a szokásos káosz és tömegnyomor várta őket, aztán jött a tíz kilométeres séta alagutakon és átjárókon keresztül a repülőgépekig, amelyek mintha Ság Harborban parkoltak volna. Iván és Katyerina ezalatt figyeltek mindenkit és mindent, ami történt, de a fiú belátta, hogy ez elsősorban az ő felelőssége, mert ő a tapasztaltabb utazó, aki hamarabb veheti észre, ha valami nincs rendben. Az volt a legőrjítőbb, hogy gőzük sem volt, mit keresnek. Baba Jagát személyesen? Felölthette bárki alakját, de észrevétlenné is válhatott. Akadályt gördít a gép elé? Ó, ha tudnák! Elvarázsol egy utast vagy a személyzet tagjai közül valakit? Talán ezt megérezné. Vagy nem. Ruthie-ról sem hitték volna, pedig Iván jól ismerte őt. Észrevette ugyan, hogy furán viselkedik, és utólag belegondolva a piknik abszurd ötlet volt mindenféle egyéb csapda nélkül is, ő viszont a bűntudattól vezérelve engedményeket tett. Idegenek esetében a bűntudat nem ködösít. Iván kényelmesnek találta a rochesteri első osztályt: nagyobb ülés, többféle étel. Amikor azonban a nemzetközi járaton süppedtek üléseikbe, minden olyan pihe-puha volt, hogy már-már elképzelte, amint az utaskísérő altatót dúdol nekik. Talált cipőtartó zacskót, fogkefét, fogkrémet és mindenféle hasznavehetetlen kényelmi cikket, többek közt furcsa aromaterápiás szappanokat és kenőcsöket. Katyerina gyanakodva méregette ezeket, de miután felnyitogatta, biztonságosnak ítélte mindet. – Eltekintve a görényszagtól – tette hozzá. – Úgy tűnik, Tajnában csődbe mennének a parfümériák.

– Jé! – lelkendezett Iván. – Ha lenyomod a gombot, kijön egy lábtartó, amelyen pihentetheted a lábad! Katyerinának ez irtóra tetszett, de utána elkomorult az arca. – Nézz ránk! – csóválta fejét. – Most például mennyire vagyunk éberek? – Még mindig Tantalusban vagy Syracuse-ban rostokol. Leráztuk. – Nem – ellenkezett a lány. – Ez nem megy egy csapásra. Az ő esetében nem. – Kicsatolta biztonsági övét, és kiment Iván mellett a folyosóra. – Hová mész? – kiáltott utána a fiú. – Végignézem a gépet – jött a válasz. – Hátha feltűnik valami. – Veled megyek! – Ne! Egyikünk itt marad az üléseinket őrizni. Nehogy átkot csúsztasson ide közben. – Akkor majd én körülnézek – jelentette ki Iván. – Nekem inkább feltűnik, ha valami nincs rendjén. Katyerina egyetértett. A fiú feltápászkodott, és hátrament a gép középső részébe. Még zajlott a beszállás, de a tömeg fogyatkozott, a legtöbben már elfoglalták üléseiket. Iván átnézte leghátul a mosdókat, még az is eszébe jutott, hogy felemeli a vécék fedelét, de aztán elmosolyodott abszurd ötletén, de végül muszáj volt bemennie, és mindegyik alá bekukkantania, mert ha már egyszer gondolt rá, meg kellett tenni – elvégre lehet, hogy Éberség hozott felszínre valami tudatalattit. Természetesen minden vécé rendben, kék folyadéktól foltosak, és olyan picik a fülkék, hogy csak baletttáncosok tudnának megfordulni bennük. A dizájntól eltekintve

semmi szokatlan. – Valami gond van? – érdeklődött egy utaskísérő a háta mögött. – Nincs – felelte Iván, és kilépett a mosdóból. – Ideje, hogy helyet foglaljon, uram – mondta a nő. A fiú ettől egy kicsit zavarba jött, de most még inkább eluralkodott rajta egy érzés, hogy muszáj minden vécét átnéznie. Pedig már mindegyikbe belekukkantott, nem? Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte az utaskísérőt. – Hány vécé van itt hátul? – Itt hátul? – kérdezett vissza a légi kísérő. – Hat. – Különös – tűnődött Iván. – Én csak ötöt számoltam. – Egyszerre úgyis elég egy – mosolygott a nő. – Komolyan hat vécé van? Hogy kedvére tegyen, az utaskísérő egyenként megmutatta a vécéket Ivánnak. – Egy, kettő, három, négy, öt. Látja? – Igen – bólintott a fiú. A napnál is világosabb, hogy a nőnek fogalma sincs, mit mondott az előbb. Muszáj lesz leráznia. – Van időm felavatni az egyiket? – érdeklődött.. – Siessen! – És ezzel a nő elővillantotta kötelességtudó mosolyát, ami azt jelentette: Idióta utas, de azért fizetnek, hogy kedves legyek veled. Majd visszasétált a folyosóra, hogy segítsen a többieknek elfoglalni a helyüket. Iván felidézte az imént történteket. Vagy legalábbis megpróbálta, mert hirtelen nem fogott az agya. A nő azt mondta, hat vécé van, igaz? Elkezdte megszámolni őket. Rátette kezét minden ajtóra, és kimondta a számot. Eljutott hatig, igen. De az egyiket nem kétszer számolta? Minden ajtót

érintett? Ekkor értette meg. Nem az számít, hol a hiányzó vécé, vagy hiányzik-e egyáltalán. Az utaskísérő hatot mondott, aztán ötöt számolt. Iván is összezavarodott attól, ami ott van a szeme előtt. Talán csak az idegesség vagy a figyelmetlenség az oka. Ám az is lehet, hogy nem. Ő pedig nem kockáztat. A gép elejére sietett. Az utaskísérő éppen csukta az ajtót. – Várjon! – szólt oda. – Mi leszállunk. – Mi? Miért? – döbbent meg. – Nem számít – legyintett Iván. – Úgy döntöttünk, nem megyünk. – Az egész járat késni fog maga miatt – dohogott a nő. – Nem szállhatunk föl, amíg a csomagját meg nem találtuk, és ki nem tettük. – Nem számít. Leszállunk. Egy lépést tett az első osztály irányába Katyerinához, de szeme sarkából látta, hogy az utaskísérő ismét befelé húzza az ajtót. Megpördült. – Ha becsukja azt az ajtót, beperelem a légitársaságot és magát emberrablásért! – Maga meg miről beszél? – hökkent meg a nő. – Kértem, hogy ne csukja be az ajtót. – Be kell csuknom az ajtót. Nem szállhatunk fel, amíg be nem csuktuk. Odaérkezett egy másik utaskísérő is. – Kérem, uram, foglalja el a helyét! – Nem fogok ezen a gépen utazni! Leszállok! Mondtam neki, hogy ne csukja be az ajtót, mert meg kell keresnem a feleségemet, aki nem beszéli a nyelvet. Nem utazunk ezen a járaton.

– Természetesen, uram. Bár ezzel kellemetlenséget okoz mindenki másnak, mert meg kell várnunk, míg a csomagját kirakják a gépről, és... – A másik légiutas-kísérő már elmagyarázta – vágott a szavába Iván. – Esküszöm – kezdte az első –, nekem ezt egy szóval sem említette. A fiú számára a zavar és a feledékenység ékes bizonyítéka volt annak, hogy jó nyomon jár. Ez a gép varázslat alatt van, és ők nem lesznek rajta, amikor felszáll. Nem léphetett el az ajtajától, mert akkor elfelejtik, hogy le akar szállni, és becsukják. És azt is tudta, hogy ha egyszer becsukódik, előhozakodnának a Szövetségi Légiközlekedési Szabályzattal vagy efféle zagyvaságokkal, és nem nyitnák ki újból. Viszont abban is biztos volt, hogy ha hátraküldené egyiküket Katyerináért, az illető elfelejtené, mit akar, mielőtt odaérne a lányhoz, vagy valahogy másképpen vallana kudarcot. Úgyhogy odakiáltott neki. Nem a nevét, mert Baba Jaga, aki szinte biztosan a vécében bujkál, nagy eséllyel meghallotta volna. Ezért azt üvöltötte: – Ruthie! – Majd megint. És harmadszorra is. Ekkor Katyerina végre megfordult. Iván intett neki, a lány kikapcsolta a biztonsági övét, és elindult felé. – Hozd a poggyászaidat! – kérte Iván, mikor már elég közel járt Katyerina ahhoz, hogy suttoghasson. – Siess! A lány visszarohant az üléshez, kirángatott mindent a székek alól, és jött is vissza. Iván pedig egész idő alatt azt hajtogatta: – A feleségem mindjárt érkezik, hozza a poggyászainkat, kérem, legyenek türelemmel, ne csukják be az ajtót! – Amíg

beszélt, emlékeztek rá, hogy menni akar. Amint szünetet tartott, mindent elfejtettek, és kezdhette elölről. Mire ténylegesen lekászálódtak a gépről, és ott álltak a bejáratnál, az utaskísérők visszanyerték rövid távú memóriájukat. Most már határozottan nyersen viselkedtek velük. A nagy hűhó ellenére a csomagtér mégsem zárult le, és mindössze pár perc múlva az egyik poggyászrakodó már hozta is az általuk leadott két kis bőröndöt. Táskával a kézben Iván és a felesége visszasiettek az alagutakon és átjárókon keresztül, hogy kikerüljenek a bámuló utaskísérők látóteréből, és azok mehessenek vissza a dolgukra. Ott várták meg, hogy a repülőgép ajtaja becsukódjon. Utána visszasiettek a kapukhoz, ahol a pult mögötti ügyintéző magyarázatot követelt, miért gondolták meg magukat a járattal kapcsolatban. – Babonás vagyok – közölte Iván. – Úgy éreztem, ez nem szerencsés gép. – Remélem, tisztában vannak azzal, hogy erről jegyzőkönyvet kell felvennünk! – felelte az ügyintéző. – Sejtettem. Most pedig lenne olyan kedves, és foglalna helyet számunkra a következő járaton? – Honnan tudjam, szerencsés járat-e? – ékelődött a fickó. – Felszállás előtt megmondom – válaszolta Iván. Katyerina csak ekkor kérdezhette meg, mi késztette rá, hogy leszálljanak a gépről. A fiú igyekezett elmagyarázni, mi történt a mosdóban, és fellélegzett, mert a lány rögtön egyetértett vele: – Igazad volt. Lehet, hogy nem ő tette, de ha mégis, pont ezt érezted volna. Hogy össze vagy zavarodva. – Az a durva, hogy majdnem nem vettem észre. – Mert nem is lenne szabad észrevenned. Ilyenek az Özvegy

bűbájai. – Akkor Anya Éberség-bűbája csinálta? Katyerina elmosolyodott: – Emlékszel, amikor az oltásokról meséltél? Nos, ha nem kapod meg a betegséget, tudhatod, hogy az oltásnak köszönhetően nem kaptad el, vagy amúgy sem kaptad volna el? Iván elvigyorodott. – És te nem is jártál gimnáziumba! Amikor a két nap múlva induló járatra áttették helyfoglalásukat – mert a másnapi tele volt –, Ivánnak el kellett döntenie, mit csináljanak két napig New Yorkban. Nem mintha nem akart volna egy szállodában elrejtőzni Katyerinával – igazából nagyon is ezt akarta –, de nem volt elég pénze. Úgyhogy azt tette, amit minden jóérzésű fiatal férj tett volna a helyében: telefonált a szüleinek. Azt a választ kapták, hogy negyedóra múlva hívják őket vissza, addigra kitalálják, hol vegyék fel az elküldött pénzt. Iván és Katyerina a boltokban nézelődtek. Ekkor tűnt fel nekik, hogy a repülőtéri személyzet egyik tagja fontoskodva sertepertél körülöttük, valami susmust hallottak, az emberek pedig csoportokba verődve beszélgettek valamiről. – Biztos még mindig Éberség hatása – gondolta a fiú, de egyszer csak a pult mögött álló ügyintéző megmutatta Ivánt és Katyerinát pár biztonsági őrnek, akik sietve elindultak feléjük, kezüket fegyverük markolatán tartva, támadásra készen: – Iván Smetski és Katyerina Tajna? – tudakolta egyikük. – Valami gond van? – kérdezte a fiú. – Beszélnünk kell magukkal – közölte a biztonsági őr. – Külön-külön. – Sok szerencsét! – vágta rá Iván. – A feleségem nem beszéli

a nyelvet. – Szerzünk tolmácsot. – Hát ilyet aztán nem – felelte a fiú.. – Egy olyan különös dialektusát beszéli az orosznak, hogy garantálhatom, az egyetlen ember New York Cityben, aki rajta kívül ismeri ezt a nyelvet, én vagyok. Egy órába telt, mire elhitték, amit mond, aztán fél órába, mire alaposan kikérdezték őket, miért szálltak le a repülőgépről. Katyerina próbálta megtudni Ivántól, mi történik, de azonnal leintették, hogy ne beszéljenek egymás közt. – Csak azt tolmácsolja, amit mi kérdezünk, és amit ő válaszol! – utasította a vallatójuk. Végül kibökték, miért érdekli őket ennyire Iván és Katyerina. A géppel, amelyet felszállás előtt hagytak ott, elvesztették a rádiókapcsolatot az óceán fölött. A radarról is eltűnt. Nagy erőkkel keresik, a maradványait még nem találták meg, de feltételezhetően lezuhant. Logikus, hogy beszélni akartak azzal a két emberrel, akik az utolsó pillanatban sietve távoztak. Ez választ adott arra a kérdésre is, mihez kezdjenek New Yorkban, legalábbis az első napon. Mikor Iván megértette, mi történik, telefonált apjának, aki szólt a barátainak, azok pedig elintézték, hogy egy elismert ügyvéd is jelen legyen a kihallgatás hátralevő ideje alatt. A fiú jóformán az illető nevét sem kérdezhette meg, mert mire az megérkezett, a kihallgatás nagyjából véget is ért. Iván és Katyerina nyilatkozatot tettek, a fiú pedig hűen tolmácsolta felesége visszaemlékezését, még akkor is, ha az egy-két részletben eltért az övétől. Úgy vélte, hihetőbb, ha nem teljesen egyezik a kettő, mintha gyanúsan azonos. Mivel poggyászaikat lehozták a gépről, bármi baj is

történt, aligha okozhatták ők. Ügyvédjük szerint ez volt a perdöntő bizonyíték. – Azt sem tudják, mi történt a repülőgéppel, de kihallgatják ezt a nászutas párt, mintha olyan bizonyítékkal rendelkeznének ellenük, ami valamilyen bombával hozza őket kapcsolatba. De nemhogy kapcsolat, bomba sincs. Mikor végleg kiléptek volna a szobából, az egyik férfi, aki ez idáig hallgatott, megállította Ivánt az ajtóban. – Kérem – kezdte –, tudom, hogy nem maguk okozták, de ismerje be, maga a legszerencsésebb ember azon a repülőgépen. Miért szállt le? Mi késztette erre? Ez segíthet kideríteni, mi lett a gép sorsa. – Komolyan mondom – felelte Iván –, csak megérzés volt. Kusza. Zavaros. Azt éreztem, van ott valami, aminek nem kéne ott lennie. Ha tényleg láttam volna valamit, gondolja, hogy nem figyelmeztettem volna a személyzetet? Mindez igaz volt. Ha ennél többet mondott volna a férfinak, azt már úgysem hitte volna el, tehát mi értelme? Egy kilencedik századi boszorkány trónolt az egyik vécén az észrevehetetlenség bűbájába burkolózva, de én túljártam az eszén anyám Éberségbűbájával. Persze, csakis. Fellélegzett, hogy nem vetették be a hazugságvizsgálót, mert csúfosan megbukott volna rajta. Western Union pénzátutalással megérkezett a pénz, amitől Ivánnak bűntudata támadt, mert a szülei nem voltak kimondottan gazdagok. Nem Manhattanbe vitte Katyerinát, hanem távolabb, Long Islanden találtak szállást. Ami nem volt egyszerű, mert a strandszezon közepén érkeztek. Viszont ha elég távol van az ember a parttól, mindig akad egy-két üres

motelszoba. Persze nem maradtak végig a szobájukban. Katyerinának szüksége volt arra, hogy szabad ég alatt legyen, és Ivánnak is, hiszen az elmúlt heteket ház- vagy legfeljebb udvarfogságban töltötte, és évek óta most először nem tudott rendszeresen futni. Biztonságban érezték magukat Baba Jagától távol, így hát kimozdultak. A fiú futott, a felesége pedig sétálgatott és gyönyörködött a szép időben. Eleinte próbált a férjével futni, de nem lelt benne örömöt. Számára az edzettség természetesen jött, a munkából fakadt, nem szórakozásból. A parkban ismét láttak sárkányokat, és Ivánnak eszébe jutott, hogy meg akarta tanulni, hogyan készítsen sárkányrepülőt. A boltban ráakadt néhány, sárkányrepülésről szóló könyvre, és úgy tervezte, végigböngészi őket útjuk további szakaszán. Éjjel azon elmélkedtek, vajon mit tett Baba Jaga a repülővel. A fiú elmesélte, hogy a terroristák néha felrobbantják a repülőket, amitől Katyerina szíve elszorult. – Mint Attila, Isten ostora – suttogta. Mert még Attila volt a mesebeli mumus, akivel a gyerekeket riogatták a tatárokat megelőző évszázadokban. – Lemészárolt mindenkit. Elpusztított mindent. – Az Özvegy nem tenne ilyet? – Miért tenne ilyet? Mit érne el vele? Mi nem voltunk a gépen. – Vajon tudta, hogy nem vagyunk a gépen? – morfondírozott Iván. – Ő ott volt. Tehát nem robbantotta föl. – Akkor mi történt a repülővel? Katyerina megvonta vállát.

– Talán hazavitte magával. – Hazavitte? Utasokkal és mindennel együtt? Mihez kezd vele? Begyömöszöli egy batyuba, és a hátára veszi? – Nem tudom. – Mi a ruháinkat sem vihetjük át egyik világból a másikba. Ő meg képes egy egész Boeing 747-est átvinni? Katyerina halványan elmosolyodott. – Amit az Özvegy akar, azt el is veszi. Másnap reggel, július hetedikén Iván keresni kezdte a kis sporttáskát, amibe olvasnivalót tett az útra és néhány apróságot Mareknek és Szófiának. Bele akarta tenni a sárkányrepülős könyvet is, de nem találta sehol. Ekkor döbbent rá, hogy Katyerina csak az előttük lévő ülések alól kapkodta ki a dolgaikat. Valószínűleg észre sem vette, amikor Iván a fejük fölötti tartóba tette azt a táskát. Ő pedig egészen eddig teljesen elfeledkezett róla. Egy pillanatig rettentően megijedt, hogy Baba Jaga talán mégis oda, a táskába csúsztatott egy bombát, amit tényleg ő vitt föl a gépre. De nem, Katyerinának igaza van: nem lehetett robbanás. A táska elkerülte a figyelmüket. Elkerülte a figyelmüket? – Katyerina – kérdezte –, nem kellett volna Éberségnek jeleznie, hogy ottfelejtem azt a táskát a gépen? – De – suttogta a nő, legalább olyan gondterhelten, mint Iván. – Én viszont nem vettem észre, hogy föltetted volna, vagy ha igen, elfelejtettem... ennek sem lett volna szabad megtörténnie. – Két napig eszembe sem jutott. Nem is baj: ha eszembe jutott volna a kihallgatáskor, és elejtek valami megjegyzést a gépen hagyott kistáskáról, az életben nem engednek el.

Katyerina levette a nyakából az Éberség-amulettet, és nézegetni kezdte. – Biztosan ez volt a varázslat, amelynek révén észrevetted a Trónkövetelő jelenlétét, vagy legalábbis észrevetted, hogy valami gátol az észrevételében. Akkor viszont miért nem tudatta velünk, hogy a táskát ottfelejtjük? – Mi értelme, hogy az Özvegy minket elenged, de a táskánkat megtartja? – töprengett Iván. – Talán van értelme – mondta Katyerina. – Sorolj fel mindent, ami a táskában volt! Iván leült, és szép sorjában mindent leírt. Semmi nem utalt arra, mit akarhatott Baba Jaga a táskával, míg a fiúnak eszébe nem jutott az utolsó tárgy. – A Baba Tyilától származó üzenetet is odatettem! – kiáltott fel. – Marek és Szófia ajándéka mellé. Meg akartam kérdezni őket a céduláról. Katyerina pár percig töprengett. – Tehát bármit jelentsen is az üzenet, a Trónkövetelő éppen most vitte el Tajnába. – Honnan tudta, hogy nálam van? – csodálkozott Iván. – Ki mondta, hogy tudta? – kérdezett vissza Katyerina. – Még mindig nem tudjuk, kinek szól az üzenet, és kitől származik. Lehet, hogy őhozzá semmi köze. Viszont, ha Tajnába kell valakinek kézbesíteni, akkor oda csak az Özvegy által eltérített repülőgépen kerülhet, mivel te vagy én biztosan nem vihettük volna át. – Akkor megint a te elméletednél tartunk: hogy valamiféle sors segít minket. – Azért elgondolkodtató. Nem kellett volna mégis inkább a gépen maradnunk...?

– Nem – csóválta a fejét Iván. – Semmiképpen sem. Az Özvegy a hidat nem tartja az uralma alatt. Ezért kell azon az úton Tajnába mennünk. A gépen, ha egyáltalán odavisz, a foglyaiként érkeznénk. – Igen, igazad van – bólintott Katyerina. – A gépen felejtett táska és az üzenet... hát, remélem, tényleg valamiféle sors segít minket. Mert ha nem, akkor valamikor drágán megfizetünk az ostoba mulasztásomért. – A te mulasztásodért? Követelem a jogos részemet! Korán kimentek a reptérre. Néhány ügyintéző ugyanaz volt, mint két napja, ezért gyanakodva figyelték Ivánt és Katyerinát, de a szokásosnál udvariasabban viselkedtek velük, igaz, ezt a szokást felülmúlni a Kennedy reptéren nem nehéz. Ők ketten legalább olyan körültekintőek voltak, mint előző alkalommal, de most nem látszott veszély sem felszállás előtt, sem után. Nagyon úgy nézett ki, hogy Katyerinának igaza van: Baba Jaga visszament az első repülőgéppel együtt a kilencedik századba. Ami azt jelentette, hogy talán most már nem kell aggódniuk a híd eléréséig. A nyugalomnak hála még aludni is tudtak a repülőn. Amikor pedig az utazástól és az állandó készenléttől kimerülten Marek kuzinékhoz értek, ő is megerősítette ezt a feltételezést: – Már nincs ebben a világban. De amikor elhagyta, nem egyedül ment el. – Akkor magával vitte az utasokat? – kérdezte Iván. – Ott vannak, ahol most ő – bólintott Marek. – Szegény szerencsétlenek. – Mit tehetünk? Hogy hozhatjuk őket vissza? – Kétféleképpen – kezdte Marek. – Az első: rábeszéled Baba

Jagát, hogy küldje őket vissza. – Rendben, így lesz – bólintott Iván. Katyerina rábámult, mintha megzakkant volna. – Vicc volt. – Mi a másik lehetőség? – fordult a lány Marek kuzinhoz. – Meg kell törni a hatalmát. – Hozd el nekem a Nyugati Boszorkány seprűjét! – Mi van? – Ez egy filmből van. Óz, a csodák csodája. Csak úgy lehet megtörni a hatalmát, ha megölöd, ugye? Marek vállat vont. – Úgy biztosan igen, de nem állíthatom, hogy ez az egyetlen lehetőség. – Tudsz másik lehetőséget? – Isten vagyok, Ványa, nem szakértő. Mivel Baba Jaga nem fente rájuk a fogát, már nem sürgette őket annyira a hazaút. Akármilyen rosszban sántikál is Tajnában, itt másként múlik az idő, és nem éri meg sietni, ha nyerhetnek valamit a késlekedéssel. Iván remélte, hogy nyerhetnek. Marek kuzinnal és néhány környékbeli parasztgazdával együtt nekiálltak sárkányrepülőt építeni a fellelhető fából: a masszív keretet kiszáradt gerendákból, a többit viszont hajlékony, friss ágakból, vékony vesszőkből. Ezenkívül pedig sűrű szövésű anyagot használtak, amely egyelőre pamut volt, de a durva vászon is megteszi majd, ha Tajnába érnek. Hacsak nem találnak selymet. Katyerina úgy emlékezett, hogy egyszer kapott egy rőf külhoni selymet. Ha még megvan, és nem vagdosták szét apró darabokra, akkor esetleg felhasználható. Volt elég eszük, hogy ne egy sziklafalról ugorjának le

kipróbálni. Többszöri próbálkozás után végül sikerült összeeszkábálni egy működő repülőt. Katyerina is mindenképp meg akarta tanulni a repülést, és bár egyikük sem lett a fellegek ura vagy úrnője, nem is haltak meg, úgyhogy olyan volt, mintha elvégeztek volna egy csináld magad sárkányrepülő kurzust – legalábbis Iván így vélekedett. Elsajátítottak mindent, ami az eszükbe jutott, és később hasznos lehet. Megtettek mindent, amit csak tudtak, hogy felkészüljenek, gyakoroljanak és tervezgessenek. Már csak a félelem tartotta vissza őket, de végül egyszerre jutottak arra a döntésre, hogy elérkezett az idő: keresztülmennek a hídon, ezúttal Tajna uralkodóiként, először elűzik a trónbitorlókat, majd csapást mérnek Baba Jagára, amivel megszabadulnak tőle egyszer és mindenkorra. Vagy belehalnak a kísérletbe. Baba Jaga Amikor a szárnyas ház levegőbe emelkedett, Baba Jaga kimerészkedett a vécéből a folyosóra. Nem sokon múlt: a fiú közvetlenül az ő vécéajtaja előtt állt. Anyja erős bűbájt készített a gyermekének, és érezte, amint Éberség küzd az ő Feledékenység-bűbájával. Amikor Iván ellépdelt, biztos volt benne, hogy nem látta meg őt. Jó lett volna, ha érti, miről beszélgetnek. 2-A és 2-B ülés. Üres mindkettő. Ugye, csak fölálltak a helyükről? A mosdóban vannak? Bekukkantottak a pilótafülkébe? Nem és nem. Leszálltak a gépről. Nincsenek sehol.

Baba Jagát elöntötte a tehetetlen düh. Az egész múlt éjszaka munkája kárba veszett: biztosan tudta, hogy Iván kimondta a foglalás tényét, a nevük mégsem szerepelt a számítógépekben. Csak miután megkettőzte a Segítőkészségbűbájt az unalmas, idióta jegyeladón, akkor jutott eszébe, hogy talán másik repülőtérről indulhattak. Végül rábukkant a foglalásukra, de csak miután felszálltak Rochesterből. Összevissza tolakodott, hogy feljusson egy syracuse-i járatra, amely elviszi a Kennedyre, mielőtt megkezdik az Atlanti-óceánt átszelő utat. Bosszús volt, amiért becsapták. Nem egyszerűen azért, mert legyőzték, hanem azért, mert meg merészelték próbálni. A végén úgysem menekülhetnek. Egyébként is óriási, transzatlanti gépre vágyott. De megtudni, hogy leszálltak a járatról, ez több, mint tűrhetetlen! Rikoltozott, és lármázva fel-alá rohangált a gépen, gyomorforgató átkocskákat szórva két sikoltás között. Persze, senki nem vett róla tudomást, a sok varázslat pedig kimerítette. Alig bírta az Árnyat magán tartani, mire végül lehiggadt. Nem számít. Pár perc múlva ő és a gép végre a saját világába jut, oda, ahol Medve akármikor feltöltheti őt erővel. A gép hazavitelét intéző varázslat már sima ügy. Elvégre ott van az előkészített kelme, nemde? Előbb vagy utóbb Iván és Katyerina visszatér Tajnába. Elegáns lett volna a fiú világában elpusztítani őket, de, ha Tajnában pusztulnak el, annak megvan az a bája, hogy a királyság egész népét lesújtja a gyász. Tényleg jobb így. Elkerültek egy csapdát, de elkerülhetetlenül belesétálnak egy másikba, inkább előbb, mint utóbb. Tajnában pedig nem avatkozhat közbe az a csendes kis boszorkány, akit Iván úgy nevez, hogy Anya.

Miután a biztonsági öv lámpája kialudt, az emberek ismét mindenfelé mocorogni kezdtek. Baba Jaga követni kezdett egy légiutas-kísérőt, szavakkal nem kifejezhető kíváncsiságot töltött az elméjébe, és megjelenítette előtte a pilótát mint a válaszok tudóját. Amikor az utaskísérő belépett a pilótafülkébe, Baba Jagának már a nyelvet sem kellett megértenie ahhoz, hogy tudja, miről beszélnek, mert a nő fejébe a nyelv szintjét jóval meghaladó kérdéseket töltött. – Mi irányítja a gépet? – tudakolta az utaskísérő. A pilóta úgy pördült hátra, mintha a nő megőrült volna. Baba Jaga bevonta Megértés-bűbájjal, ami nem ruházta fel a legyengült boszorkányt tényleges ismeretekkel, viszont képessé tette arra, hogy figyelmesen hallgasson, és félresöpörjön minden gátló előítéletet és elvárást. Végül a férfi így szólt: – A gépet én vezetem, és ehhez ezt az eszközt használom. – Azzal rámutatott valamire, ami egy autó kormánykerekéhez hasonlított. Az utaskísérő hirtelen felsóhajtott, aztán zavarba jött. – Mit keresek én itt? Kértél valamit? – Nem – felelte röhögve a pilóta. – Nem akartunk semmit. – Akkor ne hívj ide! – durcáskodott a nő, és szégyenkezve kirohant a fülkéből. A pilótának még maradt annyi ideje, hogy eltűnődjön. – Azt hiszem, valaki itt nagyon a pohár fenekére nézett... – Ekkor Baba Jaga szokásához híven észrevétlenül a válla fölé hajolt, és a kis kelmével beterítette az irányítószerkezetet, amire a férfi mutatott. Itt ő talán gyenge, de a gyolcsnak még akkor adott hatalmat, amikor ereje teljében volt. Elvégzi majd a feladatát. A repülőgép és vele együtt minden oda fog menni, ahova a kelme viszi.

Haza. Az egyik pillanatban még az Atlanti-óceán fölött szálltak, és a távolban látszott a szárazföld. A következő pillanatban már egy hatalmas erdő felett hasították a levegőt, a Kijevi Rusz nyugati részén. A pilótafülkében a pánik mindössze addig tartott, amíg Baba Jaga le nem vette magáról az Árnyat, és meg nem mutatkozott teljes valójában. Mert az egyik világból a másikba átlépve Medve ereje újra visszatért a tagjaiba, ismét fiatal lánynak érezte magát, a kimerültség véget ért. Már csak annyi volt hátra, hogy Megértést tegyen a pilótára, a személyzetre és az összes utasra. Nem egyszerűen nyitottságot, hanem valódi értelmet rendelt minden kimondott szavához, pedig egyikük sem beszélte az ő nyelvét. – Én hoztalak ide titeket! Irány a királyságom! Kezdetben vonakodtak. Amikor a segédpilóta és több utaskísérő okádva járt vitustáncot, a pilóta tényleg felfogta, miféle hatalommal packázik. Viszont egészen addig nem működött együtt, amíg Jaga egy görcsös végbélviszketést nem oltott belé, amitől aztán nem volt más választása, mint vadul vakarózni odalent. Végül már könyörgött Baba Jagának, és esküdözött, hogy igen, elviszi, ahova csak akarja, és hogy nem, nem fog több bolond követeléssel előhozakodni, miszerint rögtön vigye őket vissza a Kennedy repülőtérre. Oroszország anyácska őserdeje. Több órán keresztül köröztek, sík, fátlan területet keresve, ahol leszállhat egy Boeing 747es. Végül az éjszaka közelgő sötétje hozott döntést: egy mező, amely nem volt elég hosszú, sem elég vízszintes, mégis egyetlen lehetőségük maradt. Baba Jaga besegített, simábbá téve a leszállást, mint azt gondolták, aztán hirtelen fékezett, mielőtt beleütköztek volna az erdő fáiba. Baba Jaga ismét

erőssé vált, eltöltötte a mágia, varázslatai újra a régi hatásfokkal működtek, és nagyon tetszett neki a hirtelen fékezés miatti fájdalom, a pánik és sérülések az utasok körében. Számára az volt a fontos, hogy a szárnyas ház ne sérüljön, ne ütközzön. Az emberek azért vannak itt, mert véletlenül a gépen voltak, mikor eltérítette. Igaz, a sikoltás és zokogás zene volt a füleinek. Amint lecsendesedett a fájdalom és a pánik, Baba Jaga fölkapta a mikrofont, és élénk, lendületes Megértés-bűbájba vonva a repülőgép utasait, kijelentette: – Végállomás. Miután a kimondott szó értelme leülepedett minden elmében, akkor tört ki csak igazán a sírás és a pánik.

16. Restauráció

Szergej mindennap hajnalban felkelt, odalépett kunyhója ajtajához, és kinézett, hátha Iván és a királylány visszatértek. Mindennap a szakadékot és az üres emelvényt látta, a reménytelen jövőt önmaga és szegény Lukasz atya előtt. Ki hitte volna, hogy pár nappal Katyerina királylány elutazása után Dimitrij fellázad? Ki hitte volna, hogy amint magához ragadja a hatalmat, bejelenti, hogy a kereszténység hamis vallás, és megtiltja tanítását Tajna egész területén? Lukasz atya nagyon vágyott a mártírságra, és igyekezett Szergejt is rábeszélni erre, de a végén a fiú győzedelmeskedett, mikor feltette a kérdést: minek örülne jobban Krisztus, két halott egyházfinak vagy két élő misszionáriusnak, akik egy napon még visszaállíthatják a kereszténységet ezen a tudatlan vidéken? Attól fogva éltek az egyetlen helyen, amelyre tajnai ember nem bukkanhatott – legalábbis akkor nem akadtak rá, amikor a királylány itt aludta elátkozott álmát. Persze nem volt olyan balga, hogy a hely jelentőségét felfedje Lukasz atya előtt, mint ahogy nem beszélt neki az értékes pergamenekről sem, amelyeket egy dobozba rejtett szütyőben dugott el egy erdei szikla alatt. A pap számára ez a vezeklés és imádkozás helye lett, míg Szergejnek a találkozásé. Katyerina és Iván visszajönnek, és amikor ez megtörténik, Dimitrij támogatói elpártolnak uruktól. Az emberek csak a királylány távollétében estek kétségbe, és hallgattak a trónbitorló érveire, miszerint

nekik erős harcos kell, aki megmenti őket Baba Jagától. Amikor Katyerina visszatér, a nép újra mögé áll. Majd szégyenkeznek, amiért Dimitrijt követték, különösen, miután az förtelmes átokkal némaságra kárhoztatta az öreg Matfej királyt. Vártak úrnőjükre, imádkoztak visszatéréséért. Úgy megundorodtak a dicsekvő és dölyfös Dimitrijtől, aki parancsolgatott és fenyegetőzött, hogy még Iván visszatértéért is imádkoztak, hogy jöjjön haza a királylánnyal együtt, mert megértették, hogy egy király több mint hadvezér. Matfej király szelíden irányította őket. Dimitrij már nem volt ilyen tehetséges. Baba Jagánál persze még ő is jobb. Ezért nem lázadoztak – még nem. Amikor Szergej visszamerészkedett a faluba hírekért és pletykákért, egyre több és több beletörődést vélt látni az emberekben, akikkel beszélt. Még mindig hű keresztények voltak – efelől biztosították. Viszont miért szabadulnának meg Dimitrij királytól, ha Baba Jaga bármikor beállíthat? Akik már nem reménykedtek Katyerina visszatértében, még azok is feltétlenül hittek Baba Jagáéban. Ez az élet rendje: a királylány eltűnhet, a boszorkány örök. Így történt, hogy a két egyházfi a Szergej által épített kunyhóban tengette életét, és azokat a növényeket, bogyókat, gyökereket és gombákat ették, amelyeket a fiú szedett az erdőben. Egyikük sem volt az a kimondott szakács, úgyhogy az ételt elfogadhatóvá tevő egyetlen fűszerük az éhhalál maradt. Mindketten lesoványodtak, Lukasz atyának kihullott a maradék haja is, Szergej pedig ágyába bújó, meztelen nőkkel álmodott éjszakánként, ezért alig aludt, mert a pap minduntalan felrázta, követelve, hogy vessen véget parázna álmainak ilyen nehéz időkben. Az írnok fel nem foghatta, hogy

lehetne a pokol még ennél is rosszabb. Azon a reggelen, mint oly sok másikon, Szergej hajnalhasadáskor ismét kitámolygott a kunyhóból, körbenézett, hogy Katyerina és Iván nem tértek-e vissza esetleg, aztán odasétált a szakadék pereméhez, fellibbentette a csuháját, és kiürítette éjszaka megtelt hólyagját. Ezzel foglalatoskodott, mikor Iván és Katyerina egyszer csak előtűntek a semmiből, és egy láthatatlan hídról az emelvényre léptek. – Szergej! – kiáltott fel Iván. A fiú döbbenten engedte le csuháját, és összepisilte a belsejét. Véletlenül káromkodott egyet, de azonnal el is feledkezett róla. Visszajöttek! Mielőtt átsétáltak egy másik láthatatlan hídon arra az oldalra, ahol Szergej állt, ő már javában kiáltozta nekik a Tajnában történt mindenféle eseményeket. A lárma Lukasz atyát is előcsalogatta kunyhójából, és a fiú meglepetésére a pap boldognak – sőt, eufórikusnak – tűnt. Szinte táncolt a boldogságtól. Az írnok már-már azt kívánta, bár elmondta volna neki, hogy Katyerina visszatérési ígéretét: ez reményt adott volna neki. Ugyanakkor még több okot szolgáltatott volna arra, hogy lehordja őt. Mintha arra lett volna szüksége, hogy a pap azt mondogassa, el kellett volna árulnia Matfej királynak, hová ment Iván és a királylány, mert akkor Dimitrij nem kaphatott volna támogatást, és nem vehette volna át a hatalmat. Lukasz atya nem értette volna meg, hogy ha Szergej elmondja mindezt, akkor most Dimitrij itt állna karddal a kezében, azt lesve, mikor érkezik meg Iván és Katyerina, és a fiú feje pillanatok alatt a szakadékba hullna. Fél órán át beszélgettek, pontosabban Szergej és Lukasz atya beszélt, a királyi pár pedig hallgatta őket. Alig szólaltak

meg, de a történet kibontakozásával egyre keserűbbek és elszántabbak lettek. Végül Katyerina Ivánhoz fordult, és így szólt: – Látod? Talán Krisztus volt az, aki mindvégig segített minket, mert ha nem győzzük le a Trónkövetelőt, a kereszténységnek a világnak ezen a táján vége. – Jelenleg nem Baba Jaga a gond – csóválta fejét Lukasz atya. – Rengeteg időnk lesz elűzni az ördög szolgáit a többi királyságból, amint megszabadultunk a közénk férkőzött ördögtől. – Dimitrij – magyarázta Szergej. – Szegény pára – sóhajtott fel Iván. – Te szánod őt? – meredt rá Katyerina. – Azok után, amit Apámmal tett? – Bölcsen tennéd, ha te is szánnád őt – szomorodott el a fiú. – Nem ő az első ember, akit az Özvegy rávett arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy magától sohasem. – Összezsugorította Apám nyelvét! – vágta rá a lány. – Tudta, hogy a varázslat ezt fogja tenni? – tűnődött Iván. – Vagy az történt, mint Ruthie esetében, aki nem sejtette, mit tesz? Világos, hogy ők ketten átéltek pár közös kalandot, mióta elhagyták Tajnát. Ez a társalgás azonban nem vezetett sehova: – Az a hír járja, hogy a Trónkövetelő tegnap visszatért, hatalmasabb varázserővel, mint valaha – csapott a lovak közé Szergej. – Csak tegnap? – csodálkozott Katyerina. – Az jó. – Jó? – Több mint egy hete tűnt el arról a vidékről, ahol Iván

családja él. Attól tartottunk, hogy lecsap, mielőtt visszajuthatnánk. – Azt beszélik, csirkelábakon járó hatalmas új háza van. Fehér, mint a hó és kemény, mint az acélpenge. Ezt mondják – tette hozzá Szergej. – Gyorsan terjed a pletyka – mosolygott Iván. – Azt akarta, hogy mindenki megtudja – jelentette ki Katyerina. – Valószínűleg maga viszi hírét. – Az itt a kérdés – merengett el a férje –, lesz-e időnk felkészülni, mielőtt lecsap? – Ki tudja... – vont vállat a királylány. – Annyit tehetünk, hogy a lehető leggyorsabban dolgozunk, és reméljük, lesz elég időnk. – Ez újabb érv amellett, hogy kegyesen viselkedjünk Dimitrijjel – figyelmeztette Iván. – Nincs időnk leverni egy lázadást, utána megbocsátani neki és mindazoknak, akik követték, azután pedig elkezdeni a szükséges alapanyagok gyűjtését. – Bár elkészíthettük volna ott, és elhozhattuk volna magunkkal! – sóhajtott fel Katyerina. – Miféle zsebben? – nevetett fel bánatosan a fiú, és a lány követte példáját. Szergej meglepődött, milyen sok szót használnak ezek ketten, olyan szavakat, amilyeneket ő még sohasem hallott. Mi történt velük, amíg távol voltak? Bármi is, egyvalami világosan látszik: most kedvelik egymást. Sőt, szeretik. Az írnok láthatta abból, ahogy Katyerina Ivánra nézett, és ahogy a férje minden pillanatban a felesége felé fordult. Mintha a fiú védőburkába zárta volna a lányt, bár a karját elnézve nem növesztett kardforgató izmokat.

– Az esküvőd napján megégett ruhámat viseled – váltott témát Lukasz atya. – Azt hittem, az Szergej testvéren volt legutóbb. – Hát, ezt a csuhát senki nem akarná! – mosolygott Szergej, remélve, hogy az összevizelt csuháról való tréfálkozás elvonja Lukasz atya figyelmét a rettenetről, amelyet már előre látott közelegni. Nem jött be. Lukasz atya rá sem hederített. – Úgy látszik, Szergej titkolt előlem valamit. – Ha így is volt – kezdte Katyerina –, az én parancsomra tette, atyám. – Nincs jogod rendelkezni egy írnok papjához való hűsége fölött – jegyezte meg Lukasz szelíden. Iván válaszra nyitotta a száját, de Katyerina felemelte a kezét. Csak egy kicsit, de a férje azonnal és engedelmesen becsukta a száját. – Lukasz atya, amikor egy alattvaló engedelmességet fogad uralkodójának, és ezáltal nem követ el bűnt, van mit meggyónnia? – A bűne az, hogy nem mondta el nekem – folytatta a pap egyre morcosabban. – Akkor lehet, hogy nem akarsz engem Tajna keresztény uralkodójaként látni – folytatta Katyerina –, mivel nem tudnék uralkodni, ha azt hinném, alattvalóim előbbre valónak tartják a papoknak tartozó engedelmességet. – Szergej egyházfi – dörmögte Lukasz atya. – Mondd meg hát – folytatta a királylány –, az egyházfik az alattvalóim vagy nem? Ha nem, akkor nem bajlódom azzal, hogy Tajnában visszaállítsam a kereszténységet, hiszen zendülő erőt alkotna, mivel mindenki, aki felvenné a szentségeket, azt

hinné, többé nem tartozik engedelmességgel a királynak. Lukasz atya megértette, milyen nehéz helyzetbe hozta magát. – A papok mindenhol a király alattvalói, de lehet, hogy te nem a király alattvalója vagy, ha pedig nem vagy az, akkor Isten és angyalai segéljenek, mert halandó erő nem fog – nyilatkoztatta ki Katyerina. – Bocsánatodért esedezem, királylány! – könyörgött a pap. – A tudatlanságban tévelygés mondatta velem szavaimat. Szergej természetesen helyesen cselekedett, amikor engedelmeskedett. Katyerina nem szólt, várt. Láthatóan valami még kimaradt. Egy pillanat sem telt bele, és Lukasz atya kitalálta. – És természetesen én is. Én is hű alattvalód vagyok, míg Tajnában élek. Katyerina azonnal elmosolyodott, és megfogta a pap kezét: – Ó, én kedves gyóntatom, életem nagy öröme lesz, hogy a birodalomban, amelyet Isten adott családomnak, Isten révén visszaállítsam Jézus Krisztus Evangéliumát méltó helyére. Szergej még soha nem látta Lukasz atyát nyíltan megalázkodni. Üdítő látvány. Szergejt a jövőre nézve reménnyel töltötte el. Katyerina tényleg tudja, hogyan kell uralkodni. Ha a férje és a pap is engedelmeskedtek neki, van remény, hogy Dimitrij és Baba Jaga is fejet hajt egyszer. Baba Jaga? Bolondság – gondolta Szergej. Mégis, nem hatalmasabb-e Isten a királyoknál és varázslóknál? Nincs-e benne valahol a természeti törvényekben, hogy a jó végül mindig győzedelmeskedik a gonosz felett? Mert ha nincs – töprengett Szergej –, akkor a természeti

törvényt vacakul gondolták el. Akkor másodrangú alkotás. Ha még ő, egy szegény és bolond írnok is jobb univerzumot tud elképzelni, akkor erre egy imádatra méltó Teremtőnek is képesnek kell lennie. Ezek szerint Isten is így rendezte el a világot, és ez ad reményt a jóknak, bármilyen elérhetetlennek látszik is a céljuk. Ha ugyan mi vagyunk a jók... Szergej gyorsan elhessegette magától ezt a kétséget. Mert minden bűnével, büszkeségével, gyarlóságával és félelmével együtt Tajna népe és Baba Jaga közül nem kérdés, melyikük áll Isten oldalán. – Megkérdezhetem – fordult a királylányhoz –, miként nevezzünk ezentúl? Apádat elnémította a Trónkövetelő varázslata, ki fog minket királyként vezetni a háborúban? – Még mindig Apám a király – felelte Katyerina. – Talán beszélni nem tud, de írni-olvasni igen, mint ahogy én is, és Iván is. Megértjük, amit akar, és aszerint cselekszünk. – De ki vezet majd minket a csatába? A lány csak a másodperc törtrészéig pillantott Ivánra. – Aki Apám akaratát a legjobban teljesíti. Igen, már most királynő: elsajátította a becsületes válaszadás művészetét, miközben nem ad választ. *

Amikor Iván megpillantotta a rájuk várakozó Szergejt, nagyon örült, hogy már mindkettőjüknek van ruhája a híd mindkét végén. Alázzanak meg másokat, ő már szenvedett eleget! Visszatért oda, ahonnan életét mentve menekült el, oda, ahol megvetés, neheztelés és szánalom várja – de tisztelet nem. Ezt a népet kell valahogy új gépek elkészítésére, használatukra

és arra megtanítania, hogy miként vessék be őket csatában. Ezúttal legalább Katyerina mellette áll. Olyan megnyugtató, hogy nincs egyedül. Remélte, hogy a felesége is így érez, és az, hogy mellette áll, erő és nem teher. Nem lett volna értelme erről kérdezgetni, úgyis csak azt felelné, hogy Iván segítség, és még komolyan is gondolná. Hogy igaz-e, azt majd az események eldöntik. Baba Jaga tudta, hogy visszatértek, de még nincsenek Tajnában, a faluban. Már rég eltervezték, hogy addig nem is térnek vissza, amíg el nem készítenek néhány új fegyvert, különben Dimitrijjel egyedül Katyerina akarata és őt népéhez fűző szeretete szállna szembe. Mindkettő hatalmas, de a fegyvermester erre azt mondaná, ő az egyetlen, aki megállíthatja Baba Jagát, a boszorkánytól való félelem pedig győzedelmeskedne a királylány iránti szeretet fölött. Főleg úgy, hogy a lány mellett ott állna Iván, akinek gyengeségére még mindenki élénken emlékszik. Nem, ennél többet kell felmutatniuk. Most legalább ott van Szergej és Lukasz atya, hogy segédkezzenek, legalábbis a tűz vagy az üst őrzésében. Ahelyett, hogy salétromot keresett volna, Iván először egy lepárló készítéséhez látott. Akadtak kellékek, amelyek megszerzéséhez Szergejnek be kellett lopakodnia a faluba, és volt, amit a kováccsal kellett megcsináltatni. A kovács a királyt szolgálta, és csak azért engedelmeskedett Dimitrijnek, mert féltette a családját. Örömmel segített, főleg, miután az írnok, a kapott parancshoz hűen, elárulta, hogy Katyerina és a férje visszatértek. – Hol vannak? – kíváncsiskodott a kovács. – Az erdőben, és csak az alkalmas pillanatra várnak – felelte

Szergej. – Dimitrij napjai meg vannak számlálva. Aki bölcs, jobban teszi, ha támogatja Katyerinát, mikor visszatér. A kovács kételkedett, de Szergej felnevetett. – Gondolod, hogy Dimitrij kardja megvéd az Özvegy átkaitól? Már megtévesztette a boszorkány, és nem is tud róla. Nem, egy hatalommal rendelkező nőnek kell szembenéznie a gonosszal. Ezzel a mag el volt vetve. Amikor Szergej elmesélte a beszélgetést, Iván és Katyerina nagyon elégedettnek tűntek. Híre megy a dolognak, és sokan nem hisznek abban, hogy Dimitrij az egyetlen remény. Hogyan állhatna ki egy katona egy boszorkány ellen? A lepárló működtetése nem volt könnyű, de Lukasz atya azonnal megkedvelte a szerkezetet, még azután is, miután rájött, hogy az eredmény egy rendkívül erős ital. A nehézség abban rejlett, hogy erjeszthető hozzávalókkal lássák el a lepárlót. Néhány nap elteltével Katyerina megengedte Szergejnek, hogy elhozzon a faluból néhány tizenéves fiút. Ők lettek druzsinája első tagjai, bár feladatuk gabonazsákok elcsenése és az erdőn átcipelése lett hosszú kilométereken keresztül, nem pedig a kardvívás. – Bármire van szüksége a népemnek, én megteszem – mondta Katyerina –, druzsinám pedig akkor cselekszik helyesen, ha követi a példámat. – Tudták, hogy igaz, amit mond, engedelmeskedtek neki, és ezáltal megtisztelve érezték magukat. Ami így is volt rendjén. Eközben megismerték Ivánt is, akinek az volt az alapelve, hogy senkinek nem parancsolt, mindig csak kért. Nem dölyfös tanítójuk lett, inkább efféle kifejezéseket használt: „Engem úgy tanítottak, hogy...” meg „Azt hiszem, jobban működik, ha...”.

Ezek után jól kijött az ifjakkal: soha nem tett úgy, mintha egy lenne közülük, de élvezte tréfáikat, és nem jött ki a sodrából, ha bolondoztak. Mire elérkezett az idő, hogy alkoholt töltsenek a törékeny üvegcsékbe, és belevezessék a kanócot, az ifjak már megszerették Ivánt. Megmutatta nekik, hogyan gyújtsák meg a kanócot, és hajítsák a szakadékba az üvegeket. Persze, ámultak és bámultak. A fiú ekkor árulta el nekik, hogy nem a szikla lesz a célpont. – Képzeljétek csak el, amint a vén hárpia lovagjait találja telibe egy ilyen! A fiúk szeme kikerekedett. Először értették meg, hogy ilyen fegyverekkel fiúk is legyőzhetnek lovaskatonákat. – Mi vagyunk Katyerina druzsinája – jelentette ki egyikük. – Szeretném Dimitríj fejéhez vágni – mondta egy másik. – Nem, nem – csóválta a fejét Iván. – Dimitrij közénk tartozik. – Azok után nem, amit Matfej királlyal művelt. – Ezek a fegyverek nem helyettesítik a kardot. Szükségünk van Dimitrij erejére, méghozzá a mi oldalunkon. Vonakodva, de végül egyetértettek Ivánnal. Majd megkezdődött a kőhajítási gyakorlat, Molotov-koktélokkal nagyjából azonos súlyú kövekkel, hogy tökéletesítsék célba dobó képességüket. Iván még korábban szorgalmas munkával a fejébe véste a vidék történetileg ismert ásványlelőhelyeit, így mindössze csekély kutakodásra volt szükség, hogy megszerezzék a puskaporhoz szükséges összetevőket. Most, hogy a fiúk már láttak Molotov-koktélt, komolyan vették, amikor tanítójuk figyelmeztette őket, hogy óvatosan bánjanak a puskaporral.

Hamarosan jelentős mennyiségeket szórhattak kanócos kis bronzdobozokba: a kovács vasat nem tehetett félre nekik, mert Dimitrij megneszelte volna, ha valamennyi eltűnik, de Iván úgy vélekedett, remekül megfelelnek a bronzgránátok is. A lényeg a repesz, hogy apró cseresznyebombákból valódi fegyverekké váljanak. Mivel a kanóc más alapanyagból készült, gyakorolniuk kellett a megfelelő időzítést. Nem sok idő telt bele, és a fiúk ugyanúgy megtanultak gránátot hajítani, mint Molotov-koktélt – igaz, csak kevés puskaportöltettel gyakoroltak, ami pukkant egyet, és nem tett kárt a bronzdobozban. Mindenki meglepődött, mikor Szergej ügyes dobónak bizonyult, néhanapján ő volt a legügyesebb. – Ideje visszatérnünk Tajnába – jelentette ki Katyerina, mikor tartalékaik elégségesnek tűntek. – Mindannyian együtt térünk vissza, úgyhogy zárjuk el a lepárlót! Kihunytak a tüzek, a nem használt puskaport és a szükséges alapanyagokat elrejtették, aztán felkapták a koktélokkal és gránátokkal teli batyuikat, és elindultak Szergej ösvényén, át az erdőn. Az írnok ügyelt arra, hogy ne menjen kétszer ugyanazon az útvonalon, ezért nem volt könnyű követni őt, de a fiúk nem voltak ilyen óvatosak. Világos, hogy eddig csak azért nem bukkantak rájuk, mert még mindig lebegett ott valami varázslat, amely védte a búvóhelyüket a szakadék mentén. Most már azonban nem lesz ilyen védelem. Iván tudta, hogy Dimitrij egyszer már belekóstolt a hatalomba, és nem adja meg magát könnyen. Főként, ha attól retteg, hogy megbüntetik felségárulásért. Katyerinát még mindig nem győzte meg teljesen, hogy a fegyvermesternek meg kell bocsátani, ha az

ismét felesküszik. – Már nincs előttem becsülete – kötötte az ebet a karóhoz a királylány. – Szava semmit nem ér, sem saját magának, sem a népnek, sem számomra. – Talán igazad van – tűnődött Iván. – De ha jó ember, akkor megragadja a lehetőséget, hogy visszaszerezze becsületét. Ha pedig nem az, akkor senki sem mondhatja, hogy nem adtál meg neki minden lehetőséget. – Minden lehetőséget, de mire? Hogy hátba szúrjon minket? – Arra is – bólintott Iván –, de ezt a kockázatot vállaljuk mindenkinél, akiben bízunk. – Én nem bízom Dimitrijben. – Akkor tégy, ahogy jónak látod! – felelte a fiú. Mondhatta, mert tudta, hogy a felesége még mindig töpreng azon, amit tőle hallott. Ha végül másként dönt, Iván nem fogja bírálni érte. Ha egyetért vele, az azért lesz, mert Katyerina arra jut, hogy neki van igaza, és nem azért, hogy a kedvére tegyen. A feleségét követi a nép, és ezt Iván is tudta. Nem Iván feladata megmondani, hogyan végezze a munkáját. A lány erre született, és erre tanították, míg ő csak egy kezdő. Mégis, akár kezdő, akár nem, Katyerina meghallgatja a tanácsait, ő pedig ennél többet nem tehet az ország ügyeiért. Az erdő szélén megtanácskozták, hogy megálljának és várjanak-e másnap reggelig, de Katyerina végül úgy döntött, ne tegyék: – Az Özvegy tud az ittlétünkről. Minden bizonnyal már figyelmeztette Dimitrijt. Tehát tovább kell vonulnunk! Ivánnak eszébe jutott első Tajnába érkezésük. Akkor a nép örvendezett a nő láttán, míg enyhe kíváncsisággal szemlélték őt, a meztelen idegent, szeretett Katyerinájuk oldalán. Most

másként történt. A nép bizonytalan volt, és igaz, hogy néhányan odaintettek a királylánynak, a nevét kiáltozták, és mindenki előjött a kunyhójából, de az ujjongás elmaradt. Ez nem jó jel... Katyerina nem kérhette, hogy örvendezzenek, Iván viszont igen. A hozzá legközelebb haladó ifjaknak odasúgta: – Menjetek a tömegbe, és kezdjetek el ujjongani, aztán fussatok ide vissza! – Rögtön megértették, mit akar. A manipuláció velünkszületett emberi képesség. Pár másodperc múlva hangosan kiáltoztak, ujjongtak és tapsoltak. Mindössze annyi kellett, hogy páran hangosan éljenezzenek, amire a többiek is fölbátorodtak, és csatlakoztak. Így már diadalmenetben haladtak a falun keresztül a király házához. Dimitrij nem volt ott, hogy üdvözölje őket, mint ahogy Matfej király sem. A ház üresen állt. – A földvárban vannak – találta ki Katyerina –, ami jó jel. Dimitrij nem bízott abban, hogy a nép az ő oldalán marad. A királylány és Iván vonultak legelöl, utánuk Lukasz atya, és szorosan nyomukban az ifjú druzsinnyikok. Szergej nem tudott lépést tartani velük, de odaadta a gyújtószerkezetet – egy lámpásszerű tartályt lassan égő olajjal –, az egyik fiúnak, hogy ha a szükség úgy hozza, meggyújthassák a kanócokat. Dimitrij a kapuban várt rájuk, Matfej királyt két erős ember fogta közre. A többi katona odabent várt, a földvár kapuján belül. – Eljöttem – kezdte Katyerina –, hogy beszámoljak a királynak, Apámnak, és utasítást kérjek tőle. Dimitrij a fejét csóválta. – Matfej királyt némaságra kárhoztatták az istenek, mert megengedte, hogy a keresztények beleavatkozzanak a nép

szokásaiba. – Ha az istenek elátkozták Apámat, a királyt, miért van szükség arra, hogy őrizet alatt tartsd? – tudakolta Katyerina. – Az isteneknek nem kell kard. Lukasz atya sem hord kardot. – Rettenetes ellenséggel állunk szemben – felelte Dimitrij. – Gondolod, hogy Lukasz atya kiáll majd a boszorkány seregei ellen? – Tudom, hogy bátrabban tenné, mint az, aki gyáván lesújt saját királyára – vágott vissza a lány. Ivánnak nem tetszett a dolgok alakulása. A dacos hangnem csakis leszámoláshoz vezethet, nem kibéküléshez. Katyerináé a döntés joga, de ő nem jósolt túl fényes jövőt a Baba Jaga elleni küzdelemnek, ha vér folyik a mai napon. Megszólalt hát: – Dimitrij. – Ah! – nézett rá a fegyvermester. – Az én kis kardvívó apródom! – Soha nem leszek olyan mestere a fegyvernek, mint te vagy – ismerte el a fiú higgadtan. – Viszont arra kérlek, fordítsd kardodat az ellenség ellen, és állj királyod mellé, ahogyan azelőtt! – A királyom mellett álltam, egészen addig, amíg a király lánya feleségül nem ment valakihez, aki női ruhát visel. – Erre néhány katonája röhögni kezdett. – Soha nem öltöztem úgy, mint egy nő – mondta higgadtan Iván –, de amondó vagyok, hogy inkább viselnék mindennap női köpenyt, mint hogy annak a szégyenét viseljem, hogy kezet emeltem saját királyomra. A tömeg morajából ítélve a nép elevenére tapintott szavaival. – Az én királyom te nem leszel soha – dörögte Dimitrij.

– Dimitrij – szólalt meg ismét Katyerina ha letaszítod Apámat a királyi trónról, akkor a törvény szerint a férjem lesz a király, és ezáltal te adod neki a koronát. – Nem az övé, ha megtartani sem tudja – jelentette ki a fegyvermester. – A korona – folytatta Katyerina – csupán szimbóluma a nép szeretetének és tiszteletének. Fölteheted, de ettől még a nép nem fog követni téged. – Amikor eljön az Özvegy – harsogta Dimitrij –, engem követnek, mert én szembeszállok vele. – Ugyan meddig álltál ellen neki, mikor felkeresett a hazugságaival? Érzem rajtad a varázslatát, Dimitrij. Már most az ő akaratát szolgálod. – Katyerina megfordult, és így szólt a néphez: – Kinek az érdeke, hogy királyságunk ilyen megosztott legyen? Csak a Trónkövetelőnek. Tehát kinek a szolgái Dimitrij és az őt támogató katonák? Az Özvegy szolgái. – Hazudsz! – kiáltotta Dimitrij. Katyerina megpördült, ismét szembefordult vele, de most a mögötte álló katonákhoz intézte szavait: – Tajnai férfiak vagytok, igaz? A királyra fölesküdött druzsina. Tudom, hogy a királyságot akartátok szolgálni, és ezért megígérem, hogy megbocsátok mindenkinek, aki most leteszi fegyverét, vagy értem emeli fel. – Aki neki engedelmeskedve megmoccan, halál fia! – üvöltötte Dimitrij. – Hogyan szolgálná Tajna hatalmát – kiáltotta Iván –, ha elkezdenél katonákat öldösni? – Most Ivánon volt a sor, hogy beszédet intézzen a néphez: – Hallottátok Dimitrijt! Megfenyegetett titeket, hogy megöli a fiúkat, férjeket és fivéreket! Mindezt miféle bűnért? Mert engedelmeskedni mernek

a királynak, akire felesküdtek! – Ebből aztán elég! – kiáltotta Dimitrij. – Elég a szócséplésből! Adjátok meg magatokat most, és apád életben marad a háború befejeztéig. Utána visszaadom neki a koronát. De annak ott – Ivánra mutatott kardjával –, annak kotródnia kell! Takarodjon vissza oda, ahonnan jött! Érvénytelenítsd a házasságot, és megkímélem az életét! Mielőtt Katyerina megfelelhetett volna, Iván előreszökkent. – Hol voltál, mikor legyőztem a medvét, és kiszabadítottam Katyerinát az átok fogságából? – Iván! – sikoltott fel a királylány. – Gyere vissza! Iván rámutatott előbb az egyik, majd egy másik fiúra, akinél Molotov-koktél rejlett. A megbeszélt kézmozdulattal intett nekik: kanócot meggyújtani. – Dimitrij! – kiáltotta. – Magadra maradtál! Mert Katyerina igaz férje uralja e földvár kapuját! – Jól beszélsz! – mosolygott Dimitrij. – Aki ezt a kaput uralja, annak kéne Katyerina férjének lennie! – Helyes! – kiáltotta Iván. – Lobbantsátok lángra a kaput Katyerina lángjaival! – Megadta a jelet a hajításra. A fiúk hallották, értették. Nem Dimitrijre hajították a koktélt, hanem a kapura. Mindkét üvegcse szép ívben szállt, és a fejgerendán tört szét. A fakapu minden oldalán fölcsapott a tűz. – Most menj át a kapun, ha mersz! – harsogta a királylány férje. – Férfi erre nem képes! – üvöltött vissza Dimitrij. – Én igen! – válaszolta Iván, és egyenest a kapu felé rohant, át a fegyvermester és Matfej között. Egy pillanatra megrettent, hogy Dimitrij kapva kap az alkalmon, és felnyársalja a kardjával, de a tűz megbénította, és

csak bámult, ahogy a fiú elfut mellette és Matfej mellett, egyenesen a lángok közé. Iván persze tudta, hogy a tűz még a haját sem perzseli meg ennyi idő alatt, és mert az alkoholból táplálkozik, gyorsan elalszik. Odabent a kapun belül következett az igazi erőpróba. Minden katonának a szemébe nézett, vajon állják-e tekintetét. – Keresztülmentem a tűzön Katyerina királylányért. Mit tesztek ti? Ki áll mellé? Aki hűséges, fel a falakra, és kiáltsa Katyerina nevét! A hangján, bátorságán és az általuk is szeretett Katyerina iránt érzett szerelmén kívül egyéb fegyvere nem lévén, egyszerűen a szemükbe nézett. Győzött. Előbb csak egy, aztán kettő, aztán egy tucat, végül az összes katona felszaladt a falakra, ahol kardjukat kivonva megálltak, és azt kiáltották: – Katyerina! – Majd újra meg újra: – Katyerina! Iván hallotta, amint a kint állók is bekapcsolódnak a kántálásba. Odaballagott a kapuhoz, átsétált rajta, ahol már csak a kapufélfán táncoltak aprócska lángok: – Katyerina! – kiáltotta ő is, a kántálás ritmusába nem illőn, hogy a lány meghallja. Felemelte a kezét, csendet intett, mire a kiáltozás abbamaradt. – Katyerina, Tajna királylánya, neked adom ezt az erődöt! A sereg és a nép örömujjongásban tört ki. Az események úgy alakultak, ahogy Katyerina és Iván remélte. Iván volt a férfi, aki elvette az erődöt Dimitrijtől, amit az tehetetlenül nézett végig. A fegyvermesternek azonban még mindig ott volt a kardja, Katyerina apja, és mellette állt a Matfej királyt közrefogó két katona. A lányra várt, hogy irányítsa a veszélyes dráma végső felvonását.

Előrelépett, szinte kardtávolságra Dimitrijtől: – Ez az utolsó esélyed – nézett a férfi szemébe. – Csak azért ajánlom fel, mert Iván bizonygatta nekem, hogy szükségünk van rád a boszorkány elleni harcban. Parancsold meg ennek a két utolsó katonának, hogy engedjék szabadon Apámat, mindhárman tegyétek le a fegyvert, és esküdjetek hűséget neki ismét! Ha megteszed, közbenjárok apámnál a kegyelemért. Mielőtt Dimitrij engedelmeskedhetett volna, a két katona, akiket nem ejtettek a fejük lágyára, elengedték Matfejt, letérdeltek, és kardjukat a király lábához helyezték. A fegyvermester teljesen magára maradt. Kardja megvolt, és kétségkívül sokakat megölhetett volna, magát a királyt is, Katyerinát is, mielőtt elérte volna mások kardja. Ám ha ezt tenné, halál várna rá, mert valószínűleg már senki sem követné őt, még kevésbé, ha Matfej és Katyerina vére száradna a lelkén. Letérdelt. Letette kardját a király lába elé. Iván megkerülte a térdelő férfiak csoportját, és elfoglalta a helyét Katyerina oldalán. Matfejt elöntötte a harag, mikor letekintett a lába előtt térdelő Dimitrijre. Lehajolt a férfi kardjáért, és felvette. Felemelte a feje fölé. – Apám! – szólalt meg Katyerina. – Könyörögve kérlek, hagyd meg ennek a férfinak az életét! Bűne súlyos, csakugyan, és itt senki sem tudja visszaadni neked a beszéd képességét, amelyet elorzott tőled. Olyan időkben mart beléd, amikor egészségesen volt rád szükség. Mégis arra kérlek, ne gyengítsd Tajnát egy kardforgató férfival sem, még vele sem! Fogadd hűségesküjét megint, még ha megszegte is ugyanazt az esküt korábban! Kérve kérlek, Apám, a lányodért, és a lányod méhében növekvő unokáért!

Iván most hallotta először, hogy Katyerina terhes lehet. Még most sem lehetett benne teljesen biztos, mert a felesége nem mondta ki, hogy gyermek fogant, talán csak egy jövendő gyermekről beszélt, aki valamikor növekedni fog a hasában. Szavai megtették kellő hatásukat. Matfej dühe elpárolgott, ahogy lányára és unokájára gondolt. Amire kérte, megadja neki. Iván a másodperc törtrészéig megbánta, amit kért. Minden egyszerűbb lenne, ha Dimitrijt most rögtön megölnék. Máris elszégyellte magát e vérszomjas gondolatért, és előrelépett. – Matfej, atyácskám, királyom, uram – mondta –, megkaphatom Dimitrij kardját? A király leengedte a kardot, és Iván karjára fektette. A fiú nem törődött azzal, hogy markolatra fogja, ehelyett úgy tartotta, ahogy megkapta, két karján keresztben. Odafordult Katyerinához. – Átadhatom ezt a kardot a király igaz szolgájának? – Átadhatod – bólintott a lány –, amint esküjét és bocsánatkérését meghallgattuk. Dimitrij sem volt rest. Zokogva buzgó bizonyságát adta Matfej királyhoz, Katyerinához, de még Ivánhoz való hűségének is, biztos, ami biztos. Aztán bocsánatért esedezett szörnyű vétkeiért, és esküdözött, hogy Krisztusban is hisz, akinek vezeklő önfeláldozása őt is újra megtisztította, és hogy bocsásson meg neki a király. Az uralkodó némán, komoran bólintott. – Hadd adja át férjem, Iván egy igaz lovag kardját neked! – szólalt meg ekkor Katyerina. Iván letérdelt Dimitrijhez, így szemük majdnem egy vonalba került, bár a fiúnak még térdelve is megvolt a magasság

adta előnye. Odatartotta a kardot. Dimitrij átvette tőle. Könnyek csorogtak végig az arcán, és őszintének tűnt. Iván látta, amit látott, de azt nem tudta kideríteni, mit érez a fegyvermester a szíve mélyén. Ma itt megalázták. Ha jó ember, akkor innentől a leglelkesebb, leghűségesebb katonája lesz Tajna seregének, leghűbb tagja Matfej király druzsinájának. Ha viszont nem becsületes és nem jó ember, már most megaláztatása bosszúján töri a fejét. A mai nap miatt még meghal valaki. Nincs kegyelem, ha még egyszer elárulja a királyt. Egyelőre csak a látvány számított. A király kinyújtotta kezét, és felsegítette Dimitrijt. Katyerina ugyanezt tette Ivánnal. Mind a négyen, együtt fordultak a tömeg irányába. Már csak egyetlen dolog maradt hátra. A királylány most Lukasz atya felé nyújtotta a kezét. A pap odalépett, és elfoglalta helyét a lány és az apja között, Iván pedig a felesége másik oldalán. Dimitrij a sor másik végén maradt, a király mellett. Katyerina csengő hangon, a tömeg által hallhatóan bejelentette: – Krisztus, a Megváltó szent nevében Tajna királysága újra egységes! Fülsüketítő éljenzés jelezte az örömünnep kezdetét. Tajna! Matfej király! Katyerina! Dimitrij! Még Iván nevét is lehetett hallani. Első közös győzelmük. A lány megfogadta férje tanácsát. Most pedig a fiú csak remélheti, hogy a tanács bölcsnek bizonyul, vagy ha tévedett, nem kell nagyon drágán megfizetniük azért, amiért megkegyelmeztek Dimitrijnek.

Baba Jaga – Olyan jó újra itthon, szerelmem! – búgta Medvének. – Hiányoztam? – Hiányodat minden pillanatban éreztem – válaszolt az. – Milyen kis kétértelmű itt valaki – kacsintott Baba Jaga – Én viszont elégedett vagyok, mert itt vagy te, és ez a mi boldog otthonunk. – Látom a szemedben az ismerős vérszomjat – gyanakodott Medve. – Nem a te véredre szomjazom, úgyhogy megnyugodhatsz – legyintett. – A csinos kis királylány és férje éppen most győzték le a bábkirályomat. – Mindig azt mondogattad, hogy ő csak játék számodra – mordult fel Medve. – Ó, tudom! Nem is vártam tőle sokat. Mondjuk, reméltem, hogy legalább suhint egypárat a kardjával, mielőtt vége. Hogy megöli a királyt, vagy legalább azt az idegesítő Ivánt, mielőtt leteszi. – Mindig tragikus, ha nem teljesülnek a vágyaid, szerelmem – sóhajtotta Medve. – Mindegy, még nem vesztettem el. A balgák nem ölték meg. Visszaadták neki a kardját, mert megígérte, hogy hűséges lesz. Hát nem tudják, hogy ha egyszer Baba Jaga elnyerte egy férfi szívét, az örökké az övé marad? – Tudod, ugye, hogy ezt a feltevésedet még nem igazoltad? – kérdezte Medve. – Kételkedsz? – fordult felé a banya. Dühe kitörőben volt, mert annak ellenére, hogy közönyösséget színlelt, Medve tudta,

hogy nagyon is zavarja őt a háború első csatájának elvesztése. – Egyszerűen csak felhívnám a figyelmedet arra, hogy az örökké tartó hűség igazolásához végtelen hosszú ideig kéne várnod. – Nem a végtelenségig – rázta fejét Baba Jaga. – Csak az illető férfi haláláig. Az ő számára az a vég. – Ó! – mondta Medve. – Értelek. – És én is értelek téged, ne hidd, hogy nem! Biztosíthatlak, édes drága szőrpamacsom, hogy a téged rabul ejtő bűbáj, amellyel fölfedezted mély és engedelmes szerelmedet, az idő múlásával sem halványul, és nincs élő teremtmény, aki hatalmával szétválaszthatná, amit én megkötöttem. – Elméletileg – szólt Medve – nekem hatalmamban áll. – De mivel hatalmadat az én akaratomhoz kötöttem, és én nem akarlak elereszteni kötelékeimből, fel nem foghatom, hogyan használhatnád hatalmadat valaha is arra, hogy szétválaszd a ragaszkodás, vonzalom és megalázott szolgaság kötelékét, amelytől tökéletes párt alkotunk. Ezért az „örökké" kifejezés még a te boldog esetedben is érvényes. Ugye örülsz ennek? – Örülök, amennyire kívánod! – jelentette ki Medve. Jaga felkuncogott a cseles válasz hallatán. – Ó, Medve! A legjobb, amit tettem veled, hogy megadtam neked a beszéd képességét! Csak te vagy hozzám méltó! Örökké szórakozni fogok, hála neked! – Minden kétséget kizárólag te is igyekszel majd engem szórakoztatni. – Miért is ne? – kacsintott Baba Jaga. – Kezdetnek ott az a sok haszontalan ember, aki a szárnyas házammal érkezett. Eszemben sincs őket etetni. Semmiféle szolgálatra nem jók,

aminek hasznát látnám. Úgyhogy elszórakozhatsz velük kedvedre. Tudod mit? Nem is kapsz semmit enni, amíg meg nem szabadítottál mindegyiktől. – Nekem nincs szükségem ételre az élethez – figyelmeztette Medve. – De szeretsz enni. Amikor pedig eljön a tél, szeretnél majd szép zsírpárnákat, ugye? Legyél olyan drága és nyiffants ki párat ma este! – Komolyan ezt kéred tőlem? – kérdezte Medve. – Ó, igen, komolyan. – És igazán eldönthetem, hogy megeszem-e őket, vagy sem? – Természetesen! Különben semmi izgalom nem lenne az egészben! – Akkor inkább szunyókálok egyet. Ha te felfalnád őket, hajrá, de én most nem fogom elvégezni helyetted a piszkos munkát! Már majdnem elsuttogta a varázsszavakat, amelyektől Medve engedelmeskedni kényszerül. De inkább fölkacagott. – Játszogass csak velem, plüssmackóm! Tudok egy ellenségről, akit nagyon szívesen széttépnél. – Ki az? – bámult rá Medve. – Na mégis! Amelyik elvette a szemed világát – mosolygott Jaga. És igaza volt. Őt boldogan darabokra tépte volna: – Mikor kapom meg? – Amint apró seregük ellenünk vonul – válaszolta Baba Jaga. – Hamarosan. Most szunyókálj, kedvesem!

17. Háború

Aznap éjjel haditanácsot tartottak: az összes katona, Tajna falujának vénei, Lukasz atya, Matfej király és családja. Senki nem kérdőjelezte meg Iván jelenléti jogát, de ő volt olyan bölcs, hogy csak akkor beszélt, amikor megszólították. Most felnéztek rá, de kevesen vették volna komolyan háborús témákban, a bombák, a Molotov-koktélok és a már készülő, bumfordi sárkányrepülő kivételével. Nyugtalanító volt, hogy a király néma. De minden kimondatlan szava Dimitrij felségárulására emlékeztetett, úgyhogy legalább nem a fegyvermester töltötte ki ezt az űrt. Katyerina csendben irányította a beszélgetést, fölszólítva tanácsért minden férfit, aki beszélni szeretett volna, majd apjára hagyatkozott, mikor kérdés hangzott el. A király az asztalon előtte heverő, földdel megszórt tálcára írta le a válaszait, de lassan és helytelenül, mert az írástudást csak kevéssé sajátította el. Természetesen a parancsnokságot átszervezték: a Dimitrijhez leghűbb férfiakat a királyhoz leghűbbekre cserélték. Mindenki megértette, ezen kívül nem lesz más büntetés vagy megtorlás. Ugyanakkor a sereg parasztokból álló részétől nem várták el, hogy a földműveseken kívül másokkal is szembenézzen. A lovagok csatáját továbbra is a a lovagok vívták. Aztán eljött az idő, hogy Iván elmagyarázza, mire képesek az új fegyverei. Döbbenetére heves ellenállásba ütközött,

amikor emberek ellen tüzet akart bevetni. Először azt gondolta, valami értelmetlen lovagiasság és erény vezérli a druzsina tiltakozását. Csak később értette meg, hogy az ok nem más, minthogy így paraszt támadna lovagra. Nem akartak precedenst teremteni. – A fegyver pusztító – ismerte el Katyerina –, de ne feledjétek, hogy sokszoros túlerőben vannak! Reménykedjünk, hogy a gránátok és koktélok elrémítik és szétszórják a Trónkövetelő paraszti hadseregét. Egyébként sem éreznek iránta szeretetet. Ami a lovagjaikat illeti, ha az ifjaink és az idős férfiak megkapják Iván bombáit, kiegyenlítődik a két sereg fegyverforgatóinak száma. Adok nektek varázst és bűbájt, de a Trónkövetelő is ad az övéinek, és az erősebb lesz. Miért ne vessünk be hát minden rendelkezésünkre álló varázst ellene? Amikor úgy értelmezték, mint varázslatot a varázslat ellen, és nem úgy, hogy parasztok harcolnak majd a lovagok ellen, az ellenkezés megszűnt. Másnap reggel Lukasz atya vezetésével a nők annyi bronzdobozkát töltöttek meg óvatosan puskaporral, amennyit csak a kovácsműhely készíteni tudott. Szergej a Molotovkoktélok készítésénél felügyelte a fiúkat: ez nem igényelt olyan komoly odafigyelést, mert nem lehetett ujjakat vagy kezeket felrobbantani vele. Katyerina és Iván a legügyesebb fafaragókkal és varrónőkkel dolgoztak a sárkányrepülőn. Délutánra elkészült valamiféle repülő szerkentyű, ami azonban nem bírt el nagy terhelést. Ez azt jelentette, hogy egyedül Katyerina szállhatott föl vele, de ő sem abban a terjedelmes ruhában, amelyet rendszerint viselt. Gondosan felvezette a nőknek, hogy Iván világában a repülő emberek különleges ruhát hordanak. Rávette őket, hogy elkészítsék

ennek női változatát, amely szűk nadrágból áll, és csak annyiban különbözik a férfinadrágtól, hogy nincs rajta nyílás, amelyen keresztül a férfi vizelhet. Mivel a nadrág még nem volt elterjedt férfiöltözék, senki nem akadékoskodott. Iván pontosan ettől a küldetéstől rettegett a legjobban, több okból is. Katyerina magára lesz utalva, senki nem tud neki segíteni. Noha körülbástyázza magát talizmánokkal és varázslatokkal – sokat az Anyától tanultak alapján – nem fogja tudni kivédeni Baba Jaga támadását, ha szembekerül vele. Valakinek viszont be kell jutnia a boszorkány kunyhójába, hogy kiszabadítsa a rabokat, ha van egyáltalán túlélő, és talán egyéb gonoszságot is ki kell eszelnie, ha mást nem, fel kell gyújtani a házat a banya által ott tárolt összes amulettel és főzettel együtt. Oldalukon áll a meglepetés ereje, mert Baba Jaga látott ugyan már repülőgépet, de egyetlen embert sárkányrepülővel repülni még soha. Baba Jagáról köztudott volt, hogy csatában szamárháton üget ide-oda, úgy sivítja parancsait és varázslatait. Bárcsak biztos lehetne abban, hogy Katyerina legalább eléri Baba Jaga házát! Bíztak a meleg, felszálló légáramlatokban, ami levegőben tartja a sárkányrepülőt, és a vakszerencsében. Hosszú út vár rá, és egy nem túl magas dombról indul. Baba Jaga birodalmába lefelé vezetett az út, de maga a kunyhó egy magas dombon álló erőd közepére épült. Ha a lány olyan alacsonyan érkezik, hogy nem jut át a falon, az kész katasztrófa. Iván pedig nem fogja tudni, hogy sikerrel járt-e, vagy elbukott. Ha ő odavész a csatában, a kérdés tárgytalan, de ha túléli, győznek, és azután kiderül, hogy Katyerina lezuhant az égből, még mielőtt elérte volna Baba Jaga házát, azt nem bírná elviselni. Hogy juthatott valaha is eszébe a sárkányrepülő? A

fene enné meg Terrelt a sárkányával együtt! Mégis eszébe jutott ez a gondolat, más egyéb ötletük pedig nem volt, hogyan juthatnának át a falon. Baba Jaga kunyhójában a lánynál senkinek nem voltak jobbak a túlélési esélyei. Ezért Katyerinára esett a választás. Ivánnak kulcsszerepe lehet a csatában, feladata mégis jelentéktelen. Ő lesz a gránátos és koktélos ifjak parancsnoka. Nem mintha tényleg szükségük lenne parancsnokra. Az lesz a dolguk, hogy ide-oda ugráljanak a harcosok között. Arra számítottak, hogy az ellenség ügyet sem vet majd a fegyvertelen gyerekekre, csak amikor már túl késő. Minden fiú magára lesz utalva. Neki nincs más dolga, mint kiadni a tűzparancsot. Nem mintha ne jelentkezett volna fontosabb szerepre. Katona ugyan nem volt, de olvasni tudott, ezért ő akart Matfej oldalán állni, és a király által leírt, követendő utasításokat továbbítani a többieknek. Végül rájött, hogy ez lehetetlen. A harcosokat nem vezetheti az ő hangja a csatában. Lukasz atya fogja felolvasni az utasításokat, elharsogni a parancsokat. Bár ősszlávul a pap nem beszélt olyan jól, mint Iván, de az ő hangját jobban ismerik, és nem váltana ki haragot az összes férfiból, aki valaha is a Katyerinával kötött házasságról álmodozott. Persze, a királylány kételkedett benne, helyes dolog-e Isten szolgájának ilyen fontos szerepet vállalni egy háborúban. Lukasz atya erre keserűen felnevetett, és azt felelte: – Ha Baba Jaga győz, akkor itt minden munkám megsemmisül, és Krisztus nevét évszázadokon keresztül nem ejtik ki ezen a vidéken. Egyébként pedig nem viselek fegyvert, nem ártok én senkinek. Egyszerűen annyit teszek, hogy fennhangon olvasok, mint a templomban.

Ravasz gondolatmenetét elismerő nevetés fogadta. Megértették, hogy nem álszentségből, hanem kényszerből cselekszik. Lukasz atya gyűlöli a háborút, de közeleg a farkas, és ez az ő nyája. Megállapodtak, hogy reggel hadba vonulnak. Tudták, hogy Baba Jaga egy tágas mezőtől nem messze összehívta a seregét: felderítők jelentették, hogy parancsára egy hatalmas, csirkelábon járó fehér ház ugrál ide-oda. Iván és Katyerina a haditanács végeztével sem maradhattak kettesben, még órákig nem. Bevackolták magukat egy gyertyafényes szobába Matfej király, Lukasz atya és Szergej társaságában, és elmeséltek nekik mindent, ami a fiú országában történt velük. Az erdőben egy szót sem szóltak ezekről a papnak és írnokának; most is csak a király kérésére tették, mivel nem gondolták, hogy el fogják hinni. – Iván anyja boszorkány? – kérdezte szigorúan Lukasz atya. – Mostanáig fogalmam sem volt róla – védekezett a fiú. – Épp elég baj, hogy zsidó – morogta a pap. – Tucatszor mentette meg az életemet – magyarázta Katyerina, majd felmutatta a talizmánokat, amelyeket az erdőben töltött hosszú napok alatt készített. – Katonáink ezeket is hordani fogják: az ő alkotásai, az én varázserőmmel. Éberséggel fürgébben találják ki az ellenfél szándékát, Zavar összekuszálja az ellenfél gondolatait, ez a főzet pedig, amelyet csata előtt kell meginni, gyorsabbá és pontosabbá teszi mozdulataikat. Biztosak lehettek benne, hogy az Özvegy is felruházza saját talizmánjaival serege összes katonáját, csakhogy az ő alkotásai nem olyan ravaszak, mint Szmecki Anyáé.

Lukasz atya sehogy nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy boszorkányságból merítenek erőt, de gyakorlatias ember lévén tudta, hogy lesz elég idő elfeledtetni ezeket a talizmánokat meg főzeteket, miután a háborút megnyerték, és legyőzték a boszorkányt. Egy napon a csatába induló katonának egyszerűen csak szerelmi zálogot ad a nő, amely megvédi a férfit a küzdelemben, nem hatalommal bíró amulettet. Ami az óceánokon átrepülés történetét illeti, láthatóan senki nem vonta kétségbe, mert senki nem értette, mi is ez valójában. Mi annak az óceán, aki egész életében csak erdőt látott? Mit jelent egy óriási szárnyas ház, ha soha nem láttak még olyan nagy és nehéz házat, mint egy transzkontinentális sugárhajtású repülőgép? Soha nem hallottak olyan fülsüketítő zajt, mint a repülőgépmotor. Soha nem láttak olyan sebesen mozgó tárgyat, mint az autók az autópályán. Ezért bárhogy képzelték is el Katyerina beszámolóját, az meg sem közelíthette a valóságot. Jobban érdekelte őket a szappanopera: a cserbenhagyott szerető, aki bűbájjal érkezik, hogy visszanyerje vagy megbüntesse Ivánt, de döbbenetére a boszorkány becsapta, és mindkét főzet halálos méreg. Aztán a szárnyas házban a boszorkány megtalálása, a gyors távozás közvetlenül a repülőgép felszállása és eltűnése előtt. Biztos ez is hozzáadódik a népmesekincshez. Már most megváltoztattam a jövőt – gondolta Iván. – Mások lesznek a tündérmesék, amelyek a disszertációmban szerepelnek. A listák és táblázatok átalakulnak. Eltöprengett, mi van akkor, ha az általa tanulmányozott mesék már tartalmazták mindazt, amit hozzáadtak? Mi van akkor, ha az orosz népmesék Iván figurája, aki olyan gyakori, mint az angol mesékben Jack, valójában Iván Szmecki, egy

kijevi zsidó fiú? Most, hogy így belegondolt, rájött, hogy igaza van: volt bizonyíték. Ismerte a csirkelábon álló, a boszorkány parancsára egyik helyről a másikra rohangáló kunyhó eredetének történetét. Hosszú tanulóévei alatt egyik néprajzkutatónál vagy irodalomtörténésznél sem olvasott olyan elméletet, hogy a boszorkány sétáló kunyhójának eredetije egy Boeing 747-es. Pedig a történet mindvégig ott volt az orruk előtt. Tehát minden, ami most történik, egyszer már megtörtént a születésem előtt – elmélkedett Iván. – A repülőgép eltérítése. Az, hogy érkezik egy Iván nevezetű közönséges paraszt, aki nem harcra termett ugyan, de az anyjától varázslatokat és talizmánokat kap. Elveszi a királylányt feleségül, aztán halálos veszélyben találja magát. Olvasta már régen ezeket a meséket, de nem sejtette, hogy átéli az eredeti verziót. Mi van az ő kérésére Szergej által lejegyzett történetekkel? Azok a pre-iváni mesék, abból az időből, amikor Baba Jaga még nem szerezte be a sétáló házát. A nép mondái, mielőtt több évszázados utazása az időben megzavarta volna őket. De hogy van a mesékben a történet vége? Iván a legtöbb Iván által ismert mesében győzedelmeskedett, de ez most nem garancia a győzelemre, mert nem szólt a fáma a csatában ifjú gránátosoknak parancsoló Ivánról. Vajon ez a hallgatás azt jelenti, hogy ma veszítenek, és hőstetteiket el fogják felejteni, mert minden szemtanú meghal? Akkor csak az életben maradt tajnai nők adhatják tovább a csata kezdete előtt ismert történeteket. Nem, nem, nem lehet a hallgatásból ilyen következtetésekre jutni. Több Iván-mese is létezik, amelyek még csak nem is hasonlítottak az általa véghezvitt tettekhez. Nem lehet, hogy

további kalandokat él át? Ez csak akkor lehetséges, ha ma győznek – mert ha veszítenek, Ivánra a biztos halál vár. Persze lehet, hogy azok az Iván-mesék csak szépítenek, és egy olyan legendás alakról szólnak, aki már halott. Az általa olvasottak közül egyedül az orosz tündérmesék ilyen vészjóslóak – néha még a királylány is meghal bennük. Miért nem születtem tisztességes omahai vagy sacramentói protestáns fiúnak? Miért nem lehetett Katyerina valami elérhetetlen lány, aki valahogy mégis igent mond, mikor elhívom a bálba. Miért nem lehettem a futópálya ördöge, névre szóló mezzel? Most bombákat és Molotov-koktélokat gyártok, és levegőbe küldöm a feleségemet, hogy egyedül nézzen szembe a rettenetes ellenséggel. Efféle dolgokon törte a fejét, és hagyta, hadd folyjon a beszélgetés nélküle, egészen addig, míg valaki meg nem szólítja. Szergej félreértelmezte hallgatását, és odasúgta neki: – Ne félj! Szerintem Isten nagy tettekre szemelt ki téged. Amire Iván visszasuttogta: – A saját fiát is, és láthatod, mi lett a vége... Befejeződött a tanácskozás és a beszélgetés. Iván és Katyerina akkor először aludtak együtt Matfej király házában, a lány szobájában a szalmazsákokon. Nem szeretkeztek, szorosan ölelték egymást, és az együtt töltött boldog időkről suttogtak, majd néhány reményteljes gondolatot ejtettek a babáról, akit Katyerina csakugyan a szíve alatt hordott. *

Háborúhoz ideális reggel köszöntött rájuk. Ének és zokogás indította útjukra őket, bátorságot színlelő férfiak éneke és előre gyászoló nők zokogása, akik könnyeikkel viaskodtak, noha

bizonygatták, hogy tudják, Isten megvédi majd férjüket, fiukat, fivérüket, apjukat. Tízezerszer lejátszódott már ez a jelenet, és még tízezerszer le fog játszódni. Nappal meneteltek, éjszaka aludtak, elfogyasztották a magukkal vitt étel felét. Mi kell még? Ha győznek, kifoszthatják Baba Jaga földjeit, ha veszítenek, úgysem kell már nekik ennivaló. A készlet második felét arra tartogatták, hogy legyen mit enniük, ha a csata esetleg két napig elhúzódik. Hajnalban, valahol mögöttük, egy magas dombról Katyerina repül fel, a vele tartó férfiak pedig nézték, amint eltűnik a felhők közt, és siettek megvinni a hírt. Iván próbált nem erre gondolni, hanem az előtte álló feladatra összpontosított. Volt ott egy tucatnyi, a gyújtással megbízott fiú, köztük Szergej, aki bár remekül tudott dobni, fegyveres férfiak között aligha szaladgálhatott. Négyszer ennyi fiúnál fejenként hat gránát és hat koktél lesz. Tudták, hogy a legelején fogják elhajítani a gránátokat, hogy megrémítsék Baba Jaga paraszti hadseregét, utána viszont tartalékolni kell, mert túl veszélyes a katonák közt bevetni, ahol a repesz tajnai férfiban is kárt tehet. A záró hadműveletnél a koktélok megteszik a dolgukat, amikor pedig valakinél elfogy a bomba, hátrafut a harcolók mögé, ott vár. Ha bekövetkezik a legrosszabb, és elveszítik a csatát, ezek a fiúk lesznek az utóvéd, és fedezik a visszavonulást, gránátjaikkal késleltetik az ellenséget, hogy legalább néhányan elmenekülhessenek. Elmenekülhessenek, de nem Tajnába, mert akkor az már Baba Jaga földje lesz, aki a nőket odaveti a katonáinak. Bárkit találnak ott a vereség után, megölik, elfogják vagy eladják rabszolgának messzi földre. Talán elmenekülhetnek Bizáncba, ahol szolgaként ugyan, de keresztényként élhetnének, és egész

hátralévő életükben gyászolhatnának. Visszaemlékezhetnek feleségükre és lányukra, akik akkor már kegyetlen férfiak rabjai – visszaemlékezhetnek fiukra és fivérükre, akik szerencsések, mert elestek a csatában, és nem kell szenvedések közepette élniük hátralévő életüket. Ezt persze senki nem mondta ki. Mindannyian tudták azonban, mit tartogat a jövő, ha veszítenek. Küzdelmüket segítette a tudat, hogy ha nem vennék fel a harcot Baba Jagával, ugyanez lenne a végeredmény, csak akkor az összes férfit eladnák rabszolgának, és nem vigasztalódhatnának még azzal sem, hogy küzdöttek családjukért, Istenükért és királyukért. A csatát ott vívják, ahol meg kell vívni: a mezőn, amely elég hatalmas volt ahhoz, hogy repülőgép szálljon le rajta. Baba Jaga hadserege a fák rejtekében gyülekezett, a mező keleti felén – hátukba sütött a felkelő nap. Matfej király kilépett az erdőből, és csatasorba állította a tajnai hadat, szinte teljesen Baba Jaga seregének mintájára: a jobb- és balszárnyon parasztok, a druzsina pedig középen, hogy védje a királyt és vezesse az előrenyomulást a csatában. Szinte teljesen ugyanúgy, de két fontos különbséggel. Baba Jaga serege nagyobb volt, legalább kétszer akkora, mint Matfej királyé. És ahogy a két had közeledett egymáshoz, összecsapásra készen, ifjak szökelltek elő a tajnai férfiak soraiból, valami égő dologgal a kezükben. Csakugyan olyan bolondok, hogy azt hiszik, felgyújthatnak egy ilyen nagy, zöld mezőt? Aztán elhajították a dobozokat: némelyik a levegőben robbant szét őrületes robajjal, közvetlenül a parasztok feje fölött. Apró repeszdarabkák süvítettek ki belőlük olyan

sebességgel, hogy felhasították az emberek arcát vagy torkát, mikor felemelték a fejüket, hogy megnézzék, mire képes ez a különös fegyvernem. Sokan elhulltak, a többiek pedig, látva a bajtársaikon éktelenkedő sebeket, a hatalmas robajtól megsüketítve, páni félelemtől hajtva, ordibálva futottak el. Háromperces káoszt követően Baba Jaga hadseregéből nem maradt más, csupán druzsinája és egy marék paraszt, akik olyan közel húzódtak a lovagokhoz, amennyire csak tudtak. Pillanatok múlva láb alatt voltak, a druzsinnyikok üvöltöztek velük, hogy tűnjenek az útból, végül saját parasztjaikra förmedtek, hogy takarodjanak haza. A fiúk ekkor ismét előrefutottak, kezükben a tűzzel. Ezúttal Baba Jaga lovagjai csak röhögtek, mert már tudták, hogy a gránátrepeszek nem hatolnak át a sisakon, a páncélingen és a vastag bőrnadrágon. A hangos robaj pedig a parasztokat talán elijeszthette, de még így is háromszor annyi lovagja volt Baba Jagának, mint Tajnának összesen. Aztán a kis alkoholos üvegcsék eltalálták vértjeiket, és lángra kaptak. Az olajjal alaposan bekent bőr a páncéling alatt tényleg olaj volt a tűzre: vígan lángolt, a lovagok arca is lángra kapott, így inkább eldobálták fegyvereiket, és üvöltve menekültek a mezőről. Baba Jaga az erdő szélén, szamárháton ülve igyekezett kitalálni, miféle varázslatot vetettek be – hogy ellenátkot mondhasson. Ebben azonban nem rejlett semmiféle varázslat: nem érzékelt semmit. Lovagjai is vesztésre állnak, amikor pedig átkot szórt a gyújtogatókra, akik felbuktak vagy megvakultak, mások vették fel a gyúlékony anyagot, és ismét felcsaptak a lángok. – Támadás! – rikoltotta Baba Jaga. – Nem hajíthatnak

rátok lángot, ha közel mentek a lovagokhoz! Lovagjai fele még megmaradt, akik parancsát hallva – mivel mind olyan talizmánt viseltek, amellyel ráhangolódtak rikoltására – megértették a szavaiban rejlő bölcsességet, és előretörtek, hogy elkergessék a fiúkat az útból. Céljuk a lovagok és Tajna királya volt, az ő vérükre szomjaztak. Az ifjak majd később ismerik meg a féktelen bosszút. Eközben Baba Jaga dühösen vette észre, hogy Iván a tűzvivő lurkók parancsnoka. Az a férfi, akinek az anyja házában meg kellett volna halnia, ő győzi le bűbájokkal felvértezett hadseregét egy csapat kisfiú által. Hát, Iván Szmecki, mindjárt túljárok én az eszeden! Véget ér a pusztítás, amit művelsz! Mikor a lovagok végre-valahára összecsaptak, és a mezőn visszhangot vert a pengék csattogása, Baba Jaga maga is a mezőre vágtatott: – Iván Szmecki! – rikoltotta. – Iván Szmeci, miért küldesz kisfiúkat a csatába, hogy meghaljanak? Tudomása szerint egy fiú sem sérült meg, de ő Iván figyelmét akarta magára vonni, hogy a fiú meghallja. Amit akart, elérte: Iván hátrafordult, ránézett, arca ragyogott a dicsőségtől, miközben körülötte örvénylett a tajnai parasztserege. A földművesek megindultak: az Özvegy lovagjait kelevézzel vagy vasvillával támadták, elterelték a figyelmüket, ledöntötték őket a lábukról, és földhöz vágták őket, ahol Matfej király lovagjai már végezhettek velük. Nézz a szemembe! Igen. Ismét megszólította, de ezúttal más néven: parancsoló hangnemre váltott, és rabul ejtő bűbájt írt a levegőbe: – Itzak Slomo! Az enyém vagy, most és mindörökké!

Engedelmeskedj! Érezte a köztük formálódó köteléket, és új parancsot rajzolt a levegőbe. Iván tehetetlenül, mozdulatlanul állt. – Most jól figyelj, Itzak Slomo! Minden jótett elnyeri méltó büntetését! Jaga a lovagok fő csapata felé fordult, és kezével jeleket írt le feje fölött. Külseje egy szempillantás alatt átváltozott a Dimitrij álmaiban megjelent alakká: – Most! – kiáltotta. – Most jött el az idő, hogy elpusztítsuk a gyávát és a gyengét, hogy Tajna ismét erős lehessen! Dimitrij meghallotta a parancsot, és elmosolyodott. Fejét hátradöntve elordította a megbeszélt jelszót. Csak fél tucat lovag volt vele, de elég az, hiszen a csata hevében mind a király közelébe férkőztek. Egy emberként fordítottak hátat az ellenségnek, de Baba Jaga parancsa megakadályozta, hogy egykori ellenségeik levágják őket, amint kardjukat a királyra emelik. Abban a pillanatban Lukasz atya, aki rögtön megértette a szemük előtt végbemenő árulást, a király és leendő gyilkosai között termett. Maga elé tartva az Evangéliumokat, felkiáltott: – Krisztus nevében: megállni! Dimitrij válaszként egyetlen kardcsapással elválasztotta a fegyvertelen Lukasz atya fejét a törzsétől. Matfej király magára maradt, egyedül a nyomorék Szergej szorongatta mellette szánalmas kis tűzdobozkáját. Dimitrij harsogva fölnevetett, és véres kardját a magasba emelte: – Meg mertél alázni azzal, hogy kardomat egy lánnyal adattad vissza! Lásd, mi történik veled! A király oldalán Szergej hat kanócot tartott egyszerre a tűzhöz. Mindegyik lángra kapott. Szergej eldobta a gyújtót:

– Matfej, földre most rögtön, vagy meghalunk! – kiáltotta. Ezzel odahajította a gránátokat, az áruló lovagok csoportja elé, és hátravetődött. A bombák felrobbantak, a levegőben, a földön, a királyt testével védő Szergej orra előtt, és mögött. A lovagok lába előtt felrobbanó dobozok széttépték ágyékukat vagy felszeletelték a lábukat. Akik a levegőben kerültek szembe velük, megvakultak és megsüketültek. Esélyük sem maradt szembeszállni a királyhoz hű lovagokkal, akik azonnal lekaszabolták őket, aztán a boszorkány emberei felé fordultak. Látván a szétrobbantott árulókat, az ellenség megcsömörlött az ütközettől. Baba Jaga üvöltözhetett és rikoltozhatott gyilkolásról és öldöklésről, a bombáktól való félelem erősebbnek bizonyult a boszorkánytól való félelemnél. Jaga elvesztette a csatát. Végignézte, ahogy serege maradéka is szétszóródik. Fejvesztve menekülő emberek rohantak egymással versengve a mezőn át, nyomukban üldözőik. Iván volt az egyetlen mozdulatlan férfi a csatamezőn, akit még mindig megdermesztett a parancs. Baba Jaga agyán átsuhant, hogy ott helyben szétcincálja, de azután jobb ötlete támadt. A mező távoli csücskében állt a szárnyas ház. Megsarkantyúzta a szamarát, vágtatni kezdett a ház felé, és ugyanebben a pillanatban Iván, az ő akaratának engedelmeskedve, szintén futni kezdett. Gyorsabban, mint a boszorkány hátasa, úgyhogy előbb érkezett, és már fel is lépdelt a fémszerkezetbe. Jaga hátrahagyta a szamarát, felsietett utána, aztán felhúzta a lépcsőt belülről. *

A repülőgép belsejében Iván tehetetlenül bámulta, amint a

boszorkány is felmászik, és behúzza a lépcsőt. Mozdulni akart, beszélni, de a legjobban letaszítani szerette volna Baba Jagát, amikor az a nyílásnál állt. Hogy lezuhanjon, és kitörje a nyakát odalenn. Ám nem tett semmit, mert a teste nem engedelmeskedett az akaratának. – Csukd be az ajtót! – parancsolta Baba Jaga. Most megmoccanhatott, de csak parancsra. Próbált ellenállni, de bárhogy erőlködött, még csak le sem lassult. Látta, hogyan csukják be az utaskísérők az ajtót, mikor bent volt velük. Minden gond nélkül utánozta a mozdulataikat, és behúzta. Talán van valaki odakint, aki kitalálja, hogyan lehet betörni egy repülőgépbe. Nem sok reményt fűzött hozzá. Egyedül volt Baba Jagával, és a kezét sem tudta felemelni, egy szót sem tudott szólni a védelmére. Sok dologra képesek Anya bűbájai, de mit sem érnek a rabul ejtő átok ellen. – Fordulj felém! – parancsolta a boszorkány. Fordult és nézett. Baba Jaga förtelmes látványt nyújtott: nem csak vén volt, de elcsúfította a gonoszság, amelyből évek óta táplálkozott. Most pedig forrt benne a gyűlölet, amiért megsemmisítő vereséget mértek rá. – Azt hiszed, legyőztél? – sziszegte. – Ez a hadsereg semmi. Viszályt szítok Tajnában, férj feleséget öl, anya gyermeket, míg senki nem marad, csak azok, akik azt kívánják, bár megdöglöttek volna. Mindezt miattad és amiatt, amit ma elkövettél, a te borzalmas, mechanikus világodból származó gonosz mágiáddal. Persze nem tudott felelni. – Ah! Beszélni akar, beszédre vágyik! Még nem akarom a

hangodat hallani. – Jaga lassan körbejárta Ivánt, végigmérte tetőtől talpig: – Szánalmas vagy. Mit eszik rajtad ez a nő? – Szomorúan felkacagott: – Ó, mindegy, nem ő választott! De vajon ki? Az itt a kérdés, ugye? Ki választott téged? Iván dacos választ akart adni, valami bölcsességet mondani, amivel bebizonyítja bátorságát, bevési magát a banya emlékezetébe, és még azután is bosszantja, mikor ő már halott. Az is igaz viszont, hogy ha tudna beszélni, nagy valószínűséggel remegne a hangja, kiderülne, hogy fél, és Baba Jaga ezen is csak gúnyolódna. – Ne félj! – suttogta a boszorkány. Iván érezte a nő leheletét, ahogy közel hajolt a füléhez: – Ne félj, a végén még összepisiled magad, mint egy kisbaba! Parancsának engedelmeskedve érezte, amint hólyagja elengedi visszatartott vizeletét, amely végigcsurog lábán. Gondolod, hogy zavar, Baba Jaga? Nem rosszabb, mint ami szegény Szergejjel történt. Amúgy sem én csinálom, hanem te. – Bárki választott is, tudta, hogyan küldjön téged a kis lotyó ágyához. Én bezzeg nem mehettem oda, még Medve összes hatalmával sem. Az a két lábon járó szélvihar, az a bolhafing volt? Mikola? Nem hiszem. Sejtette, érezte, a hely közelében maradt, de nem, nem ő talált téged, ugye? Valaki más választott. Valaki, aki átlátott tested törékenységén, és valami hasznosat vélt felfedezni. Valamit, ami képes volt... kinyírni... a hadseregem. – Ujjai Iván karjára fonódtak. – Nocsak, van ám itt izom! Nem egy kardforgató izma. Nem paraszti izom, de ruganyosságot érzek. El tudsz dobni dolgokat. Mint azok a fiúk. El tudsz dobni dolgokat. Most már szemben állt vele, és felpofozta Ivánt. Újra és újra. A fiú minden ütéstől megtántorodott, de gyorsan vissza nyerte egyensúlyát, reflexei

visszarántották, mire kiegyenesedett, hogy azután megint elveszítse teste feletti uralmát a nő javára. Arca égett a pofonoktól, érezte az égő bőre alatti lüktető fájdalmat a szeme körül, az orrüregében. Így kezdődik hát. És így ért véget. A nő nekidőlt az utaskísérő székének, és őt nézte. – Végül megvolt a párzás, ugye? Hallottalak titeket. Hallgatóztam az utca túloldalán, annak a nőnek a házában, akinek elpusztult a szeretett pincsije. Mint a nyulak! Ha van benne gyerek, megmutatom neki, mielőtt megölöm őt. – Jaga közelebb hajolt, kicsit gyanakodva. – Ez nyugtalanított, mi? Bizony, van fájdalom... és van fájdalom. De a te fájdalmad nekem semmit nem jelent. Mindvégig csak eszköz voltál. Viszont nem az én eszközöm. Bármit is látott benned az a valaki, én nem látom, és nem veszem hasznodat. Úgyhogy nem érdekel, mi lesz a sorsod. Torkában enyhült a szorítás. Újra tudott beszélni. Az imént kimondott szavak reményt adtak neki, hátha a boszorkány elengedi. Ha elengedi, akkor kitalálhatja, hogyan segítsen Katyerinának. A remény hallgatást vont maga után: nem akart olyasmit mondani, ami csökkentheti az esélyeit. Természetesen Baba Jaga tudta ezt, számított erre. Csak játszik vele, hát, persze! De talán van esély. A nő kacagott. – Tudsz beszélni, mégsem szólalsz meg! Azonnal úgy érezte, hogy meg kell szólalnia. Valamit mondani fog. Akármit. Tehát, hogy ne azt mondja, ami a szívét nyomja, kibökte az első dolgot, ami eszébe jutott: – Soha többé nem fogod röptetni ezt az izét! A nőt ez nagyon érdekelte.

– Hogy érted ezt? – A repüléshez üzemanyagra van szükség. Ebben már alig maradt. – A férfi, aki azt hitte, ő az úr, ugyanezt dadogta, mielőtt felfalattam volna Medvével. Mondd tovább! – A mező nem elég hosszú. A gép beleütközik az erdőbe, mielőtt felszállhatna az égbe. – Honnan veszed, hogy nincs elég hatalmam a röptetéséhez? Ha akarom, egyenesen felküldöm az égbe. – Ha tudnád – sóhajtott fel Iván –, már rég megtetted volna. – Kuss! – kiáltotta Jaga. – Nem tartozom neked magyarázattal! Azt csinál ez a ház, amit csak akarok. Nem hiszel nekem? Hirtelen megmozdult alattuk a gép. Iván a testét nem tudta irányítani, ezért a padlóhoz kenődött, esés közben beverve a fejét az utaskísérői szék fémfelületébe. – Sírás lesz a vége! – mosolygott Baba Jaga. – Veszélyes dolog ezen a valamin állni, ha mozgásba lendül. A repülőgép forgott, erre-arra gurult, és jobbra-balra dülöngélt, mint egy hajó, amelynek kormánykerekét egy őrült irányítja. Ami nincs is olyan messze a valóságtól. – A levegőbe! – kiáltott fel Baba Jaga. A gép gyorsított, de kerekei még mindig a talajon súrlódtak. Baba Jaga meglengette karját, újra és újra, minden alkalommal lendületesebben végezve a mozdulatot. – Óvatosan, nehogy beleütközz az erdő fáiba! – figyelmeztette Iván. A nő hirtelen lefékezte a gépet. – Időm, mint a tenger, hogy ezt kidolgozzam. Mindenre van

módszer, amit csak kigondolok. Medve viszont egyszerűen nem elég erős. Muszáj találnom valaki mást, akit magamhoz láncolhatok. Talán egy ideig a királylányodat fogom használni. Nem is, valakit, aki sokkal erősebb. Mondjuk Mikolát? Őt és Medvét is magamhoz láncolom, és akkor talán röptethetem a gépet. Vagy... mi lenne, ha... visszamennék az országodba, és elhoznám az anyádat? Okos asszony. Segítene. Ha nem, cafatokban nyúzom le apád bőrét, és etetem meg vele. Persze, ezt egyébként is megteszem. Anyád így is éppen elég gondot okozott már nekem, hogy sokkal rosszabbat érdemeljen. Azt hitted, elengedlek valaha? Csak azt bánom, hogy nem ölhetlek meg saját két kezemmel. Ezt a kiváltságot ugyanis elígértem másnak. Már olyan régóta várja tőlem, hogy átadjalak neki. Ha megöl, a szeme világát nem kapja vissza, de talán jobban érzi majd magát fél szemmel, miután rábeszélt, hogy pattintsd ki saját szemgolyódat a buksidból, és a tenyereden nyújtsd át neki. Baba Jaga jeleket írt a levegőbe a feje fölött, néhány érthetetlen szót mormogott, és eltűnt. – Ez meg miféle nyelven volt? – csodálkozott Iván. Aztán eltöprengett, miért jut eszébe ilyenkor efféle haszontalan kérdés.

18. Eloldás

Katyerina nem szeretett repülni. Ezt már a Kijevből induló járaton felfedezte. A többi repülőgépen kicsit jobban érezte magát, de egészen addig nem ébredt utálata teljes tudatára, míg fel nem csatolta magára a sárkányrepülőt, és a levegőbe nem emelkedett. Pokoli rettegés lett rajta úrrá, merevebb volt a teste, mint a keret, szorongatta a fogókat. Minden egyes próbarepüléskor igyekezett felidézni magában, amit Iván mondott, amit Iván mutatott, és amit ő maga tapasztalt. Dőlt előre és dőlt hátra, hamar megtanulta kihasználni a légáramlatokat, és hogy miként maradjon egyenesben. Csak semmi váratlan húzás: semmi zuhanórepülés, semmi hirtelen kanyar. Csak egyenletes repülés. Hogy ne haljon meg. Hogy véget érjen a rettegés. Senkinek nem szólt erről egy szót sem, legkevésbé Ivánnak. Tudta, hogy csak ezzel a szerkezettel teljesítheti a küldetést, csak ezzel juthat be Baba Jaga erődjébe, és azt is, hogy ő az egyetlen, akinek esélye van ezt teljesíteni. Bár azzal számoltak, hogy Baba Jaga a sereggel lesz, tudta, hogy nem marad ott örökké. Vissza fog térni, és akkor következik a leszámolás: Katyerina egész királyságának ereje küzd Baba Jaga ellen, aki hatalmát egy istentől orozza el. Ezért, amikor oly sok héttel – vagy hónappal? – ezelőtt Baba Jaga elcsábította Dimitrijt, jóval többet tervezett, mint ami rosszat a druzsinnyik egyedül el tud követni. Mert akár él, akár hal a fegyvermester, egyvalami bizonyos: a boszorkánnyal

vívott csatában Katyerina gyengébb, mivel királysága kevésbé egységes. Egyetlen meglepetést tartogat: a szíve alatt hordott gyermeket. Esther Anya megtanította, hogyan használja ezt a varázserőt. „Akkor birtokoltam, amikor bennem volt a fiam – mesélte Anya –, és ahogy növekedett, az ereje része lett az enyémnek. Hónapokig úgy éreztem, én vagyok a teremtés istennője. Aztán megszületett, saját maga lett, én pedig ismét magam. Ha addigra teherbe esel, Katyerina, imádkozom, hogy az megerősítsen téged, amikor szembekerülsz az Özveggyel a barlangjában.” Nos, igen, tényleg terhes vagyok. Már csak azt remélem, a baba ellensúlyozza a fokozódó rettegést: mert rettegek, hogy valami rossz történik vele. A csata napja. Indulás előtt háromszor vont bűvkört népe köré az asszonyokkal tartott szertartáson. Ezért valahol mélyen ő is érezte, afféle bizonytalan rossz érzésként, ahogyan a férfiak félelemmel készülnek a csatára. Hirtelen feszült figyelmet érzett, dühöt és ijedséget, amikor az ellenség megjelent. – Itt az idő! – bólintott. Pont, ahogy gyakorolták, az erős ifjak sárkányrepülőstől felkapták, és rohanni kezdtek vele a lejtőn lefelé, aztán már belekapott a szél a sárkányba, föléjük emelkedett, és a lombkoronák fölé siklott. Maga mögött, tompán hallotta az ujjongásukat. Innentől egyedül maradt az őt magasban tartó, törékeny sárkánnyal és a tág térrel alatta: túl magasan repült, tehát ha lezuhan, szörnyet halhat, és túl alacsonyan is, mert nem igazán hitte, hogy el tud siklani Baba Jaga erődjéig. Legalább attól nem kellett tartania, hogy a sárkányrepülő

szétesik, akármilyen szedett-vedett tákolmány volt is. Bűbájokkal kötött össze minden csomót, illesztést és varrást, hogy a mindenre veszélyes természet ne téphesse szét, legalábbis addig ne, míg át nem száll vele Tajna erdei fölött. Ez mind Tajnához tartozott, mert a földek, amelyeket Baba Jaga rég a sajátjának mondott, egykor apja királyságának részeit alkották, igaz, még azelőtt, hogy apja egyáltalán trónra került volna. Ha legyőzik a boszorkányt, ez megint Tajna lesz, ha nem, Tajna megszűnik, és más neve lesz a vidéknek. Hogy mi, nem számít. Eszébe jutott, amit Iván mesélt a történelemről, eszébe jutottak a vidék különböző elnevezései. Hatalmas birodalmak uralkodtak errefelé: az Arany Horda, Litvánia, Lengyelország, Oroszország. Iván idejében pedig Ukrajna. Tulajdonképpen mindegyik idegen név. A föld valójában Tajna, odalent a mélyben. Az ő népének otthona. Mihez kezd majd Baba Jaga erődjében? Sejtelme sem volt. Pusztítani akart – ennyit tervezett csak. Megtalálja a varázslatokat, főzeteket, a raktárakat, és elpusztítja mindet. Felgyújtja, ha fel lehet gyújtani, ha le tudja gyűrni a védővarázslatokat. Sokat tanult Esther Anyától a házvédelem művészetéről, és így a háztámadás művészetéről is. Tudta, mit keressen. Meg fogja találni. Vajon még idejében? Viszont a felgyújtás előtt meg kell találnia a repülőgép utasait, és akiket Baba Jaga rajtuk kívül elrabolt. Nem lenne helyes Tajna szabadságáért feláldozni őket: legalább meg kell próbálni megmenteni őket előbb. A szükséges fölszálló légáramlatok ott kavarogtak. Rájuk feküdt, lassan köröket írt le, egyre feljebb emelkedett. Érezte a csata előrehaladását. Meddig tart még? Már nem sokáig. Fájdalom. Diadal. Rettegés. Hogy lehet ezekből bármi értelmet

kihámozni? A dombtetőn felbukkantak az erőd falai. Földből készült, tetején sánckerítés, de sehol egy katona, aki őrködött volna. Más, soha nem alvó őrszemek meresztették a szemüket errefelé, de egyikük sem nézett fel a levegőbe. Katyerina csendben átsiklott a falak fölött. Majd következett a földre szállás kétségbeesett pillanata az erődítmény szűk határain belül. Ha a falakon íjászok lettek volna, már száz nyilat lőnek belé, mire leszállingózott – vagyis inkább becsapódott – egy szénaboglyába, brutális erővel. A sárkányrepülő összegyűrődött körülötte, de ő még idejében elengedte, és nem tört el semmije. Az is lehet, hogy az Esther Anyától eltanult bűbájok ereje lépett működésbe. Kikecmergett a szénából, köhögött, prüszkölt, aztán csendben megállt, hogy figyelje a varázslatokat maga körül. Bent kevesebb a csapda, tudta jól, mert még Baba Jaga sem akarja a rabszolgáit mindig belegabalyítani a védőbűbájaiba. Viszont lehet itt olyan talizmán, amelyik elárulja jelenlétét a boszorkánynak, és értesíti: Jöjj! Betolakodó jár erre! Az is lehet, hogy Baba Jaga annyira biztos önmagában, hogy nincs szüksége ilyenekre. Megérzi a betolakodót, és nem lephetik meg, amikor otthon van. Ha pedig házon kívül van, érkezéskor megérzi, hogy valami bűzlik. Mi értelme találgatni? Ha van is itt csapda vagy figyelmeztető talizmán, Katyerina nem érzékelte. Vagy elkapják, vagy nem. Most csak az számít, hogy ráleljen az itteni mágia gócára. Még ez sem nehéz. Semmi titokzatos nincs a hely alaprajzában. Baba Jagáé a központi épület, legértékesebb készletei pedig a föld alatt lesznek.

Termeiben polcok sorakoztak, rajtuk medálok, amulettek, talizmánok, egy hadsereg ellátáshoz elegendő, de mindez csak a maradék volt, hiszen a többivel már felszerelte a seregét. Olyan grandiózus terveket szövöget, hogy azt hiszi, egy nap mindegyikre szüksége lesz. Katyerinát csábította, hogy levegyen párat, és tanulmányozza őket. A tárgyak azonban csak az alkotójukat szolgálnák, ha megpróbálna használni egyet, ellene lépne működésbe. Ezek is égjenek el a házzal együtt! Hol készítette ezeket? Hol vannak a hozzávalók? És hol az a rengeteg fogoly? Végül együtt talált rájuk, a legnyilvánvalóbb helyen. A hatalmas teremben, ahol égett a tűz, fölötte üst lógott, és mindenütt üvegcsék álltak – a kotyvalékok kotyvasztásához. Asztalokat, tükröket és egy hatalmas ágyat látott. Az eltérített gép utasait a helyiség falához láncolták: azok aludni próbáltak, amennyire lehetett, de csak a legalacsonyabb gyűrűhöz láncoltak tudtak fekve aludni, a többieknek állniuk kellett. Néhányan letargikusan szemlélték, ahogy belépett. Láthatta, hogy alig kaptak enni fogva tartásuk alatt. Odasietett a legközelebbi lánchoz, és megpróbálta kideríteni, hogy van rögzítve. Hamar rájött, hogy erős, rabul ejtő átkot használtak, olyan erőset, amelyen nem tud áthatolni. Hogyan készült? Baba Jaga nyilván itt alkotta a bűbájt. Hanggal és kézmozdulattal, de esélye sincs, hogy kitalálja az eloldó varázsszót. Ha tudná, hogyan készült, akkor kideríthetné, miként bogozza ki, vagy legalábbis megpróbálhatná kibogozni. Valaki megszólította, de ő nem értette mit mond. A férfi angolul beszélt. Így Katyerina a saját nyelvén felelt neki,

megspékelve az összes ukrán és orosz szóval, amelyet Ivántól és a szüleitől tanult. Az imént megszólaló férfinél ez nem vált be, úgy tűnt, csak angolul tud, de többen megértették, és fordítottak neki: – Légy óvatos! – figyelmeztették oroszul. – Vigyázz, medve! Medve? Iván medvéje a szakadékból? Katyerina megpördült, és láthatta, amint az esetlen állat négykézláb a szobába cammog. Amikor észrevette őt, két lábra állt – hatalmas volt, legalább kétszer akkora, mint egy magas férfi, mint mondjuk Iván. Hát így állunk: nem vitt véghez semmit, de már elkapták. A medve nem hörgött és nem fenyegetőzött, már amennyiben a puszta jelenléte nem volt egyfajta fenyegetés. – A feleségem nincs itthon – tájékoztatta. Beszél! Emberi nyelven beszél! Katyerina persze ismerte a régi meséket, de még sohasem hallott állatot emberi nyelven beszélni. – Kénytelen leszel később visszajönni, ha meg akarod ölni – dörmögte a medve. – Mert ugye, azért vagy itt, hogy megöld? Vagy csak azért jöttél idáig, hogy letépd ezeknek az embereknek a láncát? Egyáltalán nem ilyen stílusra számított Baba Jaga férjétől. – Elakadt a szavad? – kérdezte Medve. – Megértem. A nők elalélnak, ha meglátnak. Baba Jaga első látásra belém szeretett, mikor először találkoztunk. Azért jöttem ide, hogy megöljem, ő viszont azt hitte, azért, mert hívott engem. Túl későn ébredtem rá, hogy létezik emberi lény, aki olyan varázslatokat ismer, amelyek még engem is rabul ejtenek, engem, akit soha nem ejtettek rabul. Ezért, ha esetleg te is szerelmet érzel irántam, oldozz el Baba Jagától, mielőtt azt várod, hogy elszökjek veled.

– Nem szeretlek – bökte ki Katyerina. – Nocsak, hát tudsz beszélni! Medve létemre eddig többet beszéltem, mint te! – Nem miattad jöttem. Hanem azért, hogy kiszabadítsam ezeket az embereket. – Hát ez bizony nagy kár! Lényegében, örökre odaláncolta őket. Azt hiszem, állandó tárlatot tervez, amíg ki nem söpri a csontjaikat, hogy újakat hozzon. – Így szereti a halált? – Nem a halált szereti, kedvesem. A győzelmet. A legyőzőitek feletti diadalt. Elképesztően kárörvendő tud lenni, jelenetet rendez minden egyes szerencsétlen hullánál. – Még nem hullák – emlékeztette Katyerina. – Hát, már nem sok hiányzik. Megpróbált rávenni, hogy öljem meg őket, felajánlotta szórakozásnak, de én nem ölök kedvtelésből. Legalábbis többnyire nem. – Félszemű vagy. Medve felhördült, és eltakarta vak szemét. – Köszönöm, hogy eszembe juttattad. – Gyűlölöd, ugye? – Biztosan gyűlölném, ha tehetném. Ám láthatod, mi a helyzet: egyszerűen megőrülök az én szeretett kis hárpiámért. A leghűségesebb férj én vagyok. Szemet sem vethetek... azt az egyet sem... más nőre. – Hogy állíthatnám meg? Hogyan törhetem meg a varázslatait? Hogy győzhetem le a hatalmát, és védhetem meg tőle a népemet? – Ha tudnám, gondolod, hogy nem szivárogtattam volna már ki réges-rég? Magadra vagy utalva. Szerencsére én nem fogom végignézni.

– Miért nem? – Mert pontosan ebben a pillanatban az én ifjú feleségem rácsukta a szárnyas ház ajtaját az egyik ellenségemre. Megígérte, hogy megölhetem, és szerintem meg is fogom, mert elvette a fél szemem világát. – Iván... – suttogta a lány. – Úgy bizony. Egyszer meg is csókolt téged, azt hiszem. Az te voltál, ugye? Lett abból valami? Összébb jöttetek? – Tudod, hogy igen. – Ó, igen, most már emlékszem, az én kis szipirtyóm említette. Jót mulatott rajta. Ifjúkori szerelem. Mindenesetre azt akarja, hogy menjek oda, és öljem meg a férjedet, hogy bosszút álljak a szememért. Ő pedig ide akar jönni, hogy leszámoljon veled, mert természetesen azonnal tudta, hogy itt vagy, amint megérkeztél. Én a magam részéről szerettem volna átaludni az egész jövés-menést, de ő fölébresztett, hogy jöjjek ide és szórakoztassalak téged. Igazából egész pontosan kikötötte, hogy egy szobában kell lennünk. – Miért? – Úgy vélem azért, mert ez a leggyorsabb módja annak, hogy engem a férjedhez juttasson, Jaga pedig idejöjjön hozzád. Ez egy apró kis trükk: melynek bevetésekor mi ketten helyet cserélünk. Egy szempillantás alatt. Egy-két másodpercig semmi sem történik, majd megjelenek ott, ahol eddig Baba Jaga állt. Ahol meg én álltam, ott lesz Baba Jaga. – Tehát ő lesz itt, és te leszel ott. – Lángelme vagy. – Hogyan akadályozhatnám meg? – Sehogy. – Akkor miért mondod ezt el nekem? Mit tehetek?

– Úgy vélem, mostanra már kiderülhetett, hogy nem mondhatok neked semmi egyértelműt. Semmit, csak amit ő akar, hogy elmondjak. Jó, lehet, hogy néha kicsit többet árulok el, mint amennyit szeretett volna. Az viszont már csak tőled függ, mit kezdesz vele. A helyedben viszont nagyon sietnék. Mit kéne tennie? Fusson? Nincs menekvés erről a helyről, és egyébként sem ezért jött. Elbújni nem tud, Baba Jaga elől nem. Medvére pillantott, aki most a szoba közepén állt, mozdulatlanul. Egy helyben. Nagyon nyugodtan. És megértette. Medve és Baba Jaga helyet cserélnek. Ahol Medve áll, ott fog állni a nő. Tehát, ha tesz valamit azzal a hellyel, ahova Baba Jaga megérkezik... Azonnal munkához látott, kikapott a tűzből egy faágat, és szénnel pentagrammát írt a padlóra, Medve mancsa köré. Az állat meg sem moccant, amíg rajzolta. Akkor sem mozdult, amikor gondosan, de fürgén végigment a bezáró varázslatokon. Ezen helyről el nem mozdulsz, saját hatalmadból öt fal emeltetik... és így tovább. Befejezte. – Nos? – nézett fel. – Elég lesz? – Meglátjuk – felelt Medve. – Nagyon erősen igyekeztem nem tudni, amit művelsz, és azt hiszem, sikerült. Hamarosan úgyis megtudod, nem igaz? Ezekkel a szavakkal el is tűnt. Három végtelen hosszú másodpercig a pentagramma üres volt. Aztán megjelent Baba Jaga, még undorítóbb külsővel, mint amilyenre Katyerina azokból a ritka időkből emlékezett, amikor apja a kijevi nagyfejedelem udvarába vitte, és Baba Jaga is jelen volt az audiencián. Azonnal szembefordult a lánnyal, tudta, hova érkezik.

– Mit gondolsz, meddig marad életben a férjed? – kérdezte. – Szerintem sokáig. Hosszú órákig. De vajon gondol-e rád a végén? Vagy csak azt kívánja, hogy Medve végezzen vele, és meghalhasson? Katyerina valami efféle hencegést várt, és elengedte a füle mellett. Sokkal jobban érdekelte, működik-e rabul ejtő varázslata. – Amikor tükörbe nézel, vénasszony, tetszik, amit látsz? – Persze! – bólintott Baba Jaga. – Csakhogy én nem ugyanazt az arcot látom, mint te. – Nem lepődtem meg – mondta Katyerina. – Lépj a tükörhöz, és engedd, hogy úgy lássalak, ahogy te látod magadat! Baba Jaga felvihogott. – Abban reménykedsz, hogy megpróbálok kilépni ebből a vacak pentagrammából, ami megállít, aztán sikítva átkozódom, de végül könyörögni fogok, hogy engedj el, amit csak akkor teszel meg, ha ezek a kedves emberkék mind kiszabadulnak, és a férjed biztonságban megmenekül az én férjem karmai közül, és lemondok tajnai trónigényemről, és... ó, mit is akarsz még? – Semmi ilyet nem vártam – csóválta a fejét Katyerina. – Gyakorlásnak rajzoltad ezt a pentagrammát? – érdeklődött Baba Jaga. – Az ilyesmi haszontalan ellenem, bizony. Naponta százszor török meg ilyen átkokat, és hússzor ilyen erőseket készítek, amelyeket aztán egy csettintéssel visszavonhatok. – Mégis – állapította meg Katyerina – a pentagrammán belül maradsz. – Miért is ne? – kérdezte Baba Jaga. – Ez sem rossz páholy, ahonnan nézhetem a vonaglásodat. Azon töröm a fejem, hogy

ezek a jóemberek tépjenek szét ízekre és faljanak fel élve, vagy veled nézessem végig, amint őket tépem darabokra. Melyik a kellemesebb emlék? Bárcsak lenne egy olyan csodás kis dobozkám Iván országából, amelyik felidézi a dolgokat helyettem, és később is nézegethetem, amikor csak akarom. – Jár a szád – szólalt meg Katyerina –, de továbbra is csak a pentagrammán belülről. – Elvagyok itt, te pedig azt hiheted, hogy a bűbájaid miatt. – Halvány fogalmad sincs, milyen bűbájokat helyeztem el. – Gondolod, hogy nem szimatolok ki egy rabul ejtő bűbájt a világ végéről? – Dehogynem, sőt biztos vagyok benne. – Tessék! – Baba Jaga meglengette kezét, tapsolt egyet. – A varázslatod megtört. – Hát, ez igazán könnyen ment – mosolygott Katyerina. – Amin te aggódsz és fáradozol, azt én egy csapásra elintézem. – De még most is ott vagy a pentagrammában. Katyerina felbátorodva odasétált Baba Jaga tükréhez, és belenézett. – Én nem vagyok csúf a tükörben – vonta le a következtetést. – Szóval nem a tükör miatt nézel ki úgy, ahogy. – Tűnés az asztalomtól! – Gyere ide, tüntess el! – Ne hidd, hogy nem foglak, ha provokálsz! Válaszul a királylány sorra kinyitogatta a szelencéket, üvegcséket, tégelyeket, batyukat. Néhányat a tűzhöz vitt, és a lángokba szórta a teljes tartalmukat. – Ne játssz azzal, amihez nem értesz! – sziszegte Baba Jaga. – Természetesen igazad van, de egy-két dolgot felismerek.

Ezt használtad a gyolcshoz, ami idehozta a repülőgépet, ugye? – Ó, nézd meg, mit műveltél! Hosszú percek munkája lesz újra beszerezni őket! Katyerina tudta, hogy ez nem igaz. Ezek ritka és nehezen beszerezhető dolgok, ha végre rájuk leltek, sokat fizettek értük, és a tulajdonosuk nagyra becsülte őket. Nemsokára mindegyik kiürült. – Engedd szabadon ezeket az embereket! – követelte a királylány. – Aligha fogom megtenni – rázta a fejét Baba Jaga. – Ha megteszed, és szabad elvonulást biztosítasz nekünk, nem gyújtom rád a házadat. – Bolond kislány, éppen akkor tehetnéd meg. Mert amíg ide vannak kötve, nem emelsz kezet a házamra. – Szomorú lenne, ha meg kéne halniuk – sóhajtotta Katyerina –, de egyszer mindenki meghal. – Még a férjecskéd is – vágott vissza Jaga. – Vajon Medve kivájta már a szemét, vagy azt a végére hagyja? – Még mindig a pentagrammában állsz. Katyerina felkapott egy széket, és hozzávágta a tükörhöz. Üvege ezer darabra tört. – Ne! – sikoltott Jaga. – Miféle szörnyeteg vagy te?! Tudod, hány rabszolgát kellett megölnöm, hogy hatalmat adjak annak a tükörnek? – Ha kilépnél a pentagrammából, megállíthatnál. – Azzal a lány tűzre vetette a faragott széket. – Csak azt a széket ne! Annyi kényelmet adó bűbájt tettem rá, és most... – Ereszd szabadon az embereket, és kiengedlek! – Katyerina most már hatalmas dobozokat nyitogatott, az egyik tele volt

könyvekkel. Odasétált a tűzhöz, kitépett a könyv közepe tájáról egy lapot, és beledobta a lángokba. Baba Jaga visított, de meg se moccant. Aztán összeszedte magát. – Értem én – kezdte. – Értem én. Nemcsak rabul ejtő bűbájt tettél ide. Hanem vágybűbájt is. Nagyon ravasz. – Tehát, ha elengeded a foglyokat... – Eddig biztos a fáradtságtól nem vettem észre. Nem akarhatom elhagyni ezt a teret, jobban visszatart, mintha valódi falakat emeltél volna. – Nagyon okos – mosolygott Katyerina. – Agyafúrt vagy. – Még mindig a pentagrammában állsz. Elengeded a foglyokat? Kezdd először eggyel, csak hogy tudjam, hogy megértetted! Baba Jaga Katyerinára bámult. – Nem, nem, az túl egyszerű lenne. Többről van szó. Talán van egy bűbáj, ami miatt nem is vágyhatok arra, hogy megtörjem azt a varázslatot, amelyik nem hagyja, hogy elhagyni vágyjam a pentagrammát. Ördögi kör, ugye? Ám az is lehet, hogy van egy varázslat, amelyik elfeledteti velem, hogyan törjek meg efféle varázslatot, és így tovább. Csakhogy egy pofonegyszerű dolgot nem fogtál fel. – Mi lenne az? – érdeklődött Katyerina. – Ez az én házam – toppantott Baba Jaga, és amint kimondta, a padló pentagrammával jelölt része kihullott alóla. A boszorkány leesett a csapóajtón, de azonnal megjelent újra: egy létrán mászott fel: – Hoppá! – Elmosolyodott. – Volt-nincs pentagramma. Nem akartam elhagyni, de most, hogy kijutottam belőle, nem is értem, hogyan akarhattam benne

maradni. Hogy miért állt Medve mozdulatlanul, amíg köré rajzoltad a padlón. Ezért még számolok vele, de később. Innentől szépen sorban kipurcannak a drágalátos foglyok: egy élet minden tönkretett varázsporos szelencéért és kotyvalékos üvegcséért. Azzal letudjuk legalább a rabok felét, nem gondolod? – Baba Jaga odasétált a kínzástól félholt pilótához: – Hazudtam Ivánnak, mikor azt mondtam, hogy megöltem őt. Azt hiszem, itt az ideje, hogy kiküszöböljem a csorbát, te nem úgy véled? Nem akarhatjuk, hogy Iván hazugságokat higgyen, amikor meghal! *

A repülőgépen Iván nem várta meg Medve felbukkanását. Abban a pillanatban, amikor Baba Jaga köddé vált, a fiú a gép ajtajához rohant, és megpróbálta kinyitni. Az ajtó nem mozdult. Mögötte megszólalt egy hang: – Természetesen lezárta őket, mielőtt helyet cseréltünk. Iván megpördült. A medve volt az, négykézláb, a fejét oldalra biccentette, és a fiú arcát fürkészte. – A szemed... – szólalt meg Iván. – Nem akartam ezt tenni. – Félig megvakultam, bármit is akartál. – Az volt a dolgom, hogy megmentsem a királylányt. – Mitől? Számomra úgy tűnik, most nagyobb veszélyben van, mint az emelvényen valaha. Iván ellépett az ajtótól, és hátrálni kezdett a folyosón. – Azon az emelvényen jóformán halott volt. Most, ha meghal is, legalább élt előtte. A medve sietség nélkül cammogott utána. – Ez rád is érvényes.

Iván végigcsusszant egy széksor mellett, aztán fejvesztve rohant végig a másik folyosón, a gép eleje felé. A másodosztályra, majd az elsőre. Medve magában dúdolt, miközben utána sertepertélt a folyosón. A fiú még sohasem hallotta ezt a dalt, olyan nyelven szólt, amelyet nem értett. – Ha a vén hárpia azt hiszi, tökéletes énekhangot adott neked, akkor téved. – Az éneklés együtt jár a beszéddel. Kipróbáltam, megtanultam pár dalocskát. – Milyen nyelven énekeltél? – Az én nyelvemen. A medvékén. – De a medvék nem beszélnek. – Ezért nem hallottad még soha. – Medve az első osztály távolabbi ajtajánál megállt, valahol a két és a négy lábon járás között, mancsaival az utolsó ülések hátoldalának támaszkodva. – Baba Jaga azt hiszi, megkínozlak, de én nem vagyok macska. Egyszerűen megöllek, mert nem helyes, ha valaki megvakít egy istent, aztán megússza. Ivánnak szorult helyzetében eszébe jutott valami. Mert nem akárhol esett csapdába. Ugyanott állt, mint amikor először szállt fel a gépre, és feltette sporttáskáját a fejük fölött levő kis poggyásztartóba. Kinyitotta a poggyásztartó fedelét. Kivette a táskát. – Olvasni fogsz nekem? Amikor kinyitotta a táskát, már tudta, mit keres. Tudta, miért alakult így ez az egész: azért, hogy teljesíthesse a küldetését. Kézbesítenie kell egy üzenetet. Előbányászta a táskából a papírcetlit. Még mindig ugyanaz

volt ráírva. Csalódás töltötte el. Azt remélte, a címzett jelenlétében új szavak tűnnek fel rajta. Nem így történt. De ez az utolsó lehetősége. Ha nem Medvének küldték, úgysem tudja átadni annak, akinek meg kell kapnia. – Azt hiszem, ezt neked küldték – mondta végül. Medve oldalra döntötte a fejét, hogy elolvassa: – Nem hiszem. – Pedig de – folytatta Iván. – Valaki az én időmből üzeni, valakinek itt. A vén hárpia nem tudott róla, de azért hozta ide ezt a repülőgépet, hogy az üzenet visszautazhasson az időben tizenegy évszázadot, és te ma megkaphasd. – Mire jó nekem egy ilyen cédula? – Nem tudom – ingatta a fejét Iván. – Add ide! A fiú odanyújtotta Medve egyik hatalmas mancsa felé. – Mi van, megvakultál? Látsz hüvelykujjat a mancsomon? Mégis, hogyan fogjam meg ezt a pici papírdarabot? – Nem tudom – csodálkozott Iván. – A számba tedd! – mondta undorodva Medve. A fiú magasra tartotta tenyerét, fölajánlva az üzenetet Medvének, azaz nyitott szájának, tudván, hogy ha úgy tartja kedve, Medve a kezét is leharapja. De nem, Medve a két ajka közé vette a cetlit. Utána egy kicsit kinyújtotta a nyelvét, és megnyalintotta a csücskét. – Ízletes – állapította meg. Behúzta a papírt a szájába, komótosan rágott és nyelt. Most már soha nem kézbesíthetem – gondolta Iván. Ekkor Medve olyan váratlanul egyenesedett föl, hogy beverte a fejét a plafonba. Felüvöltött egyszer, felüvöltött kétszer. Újra. És újra.

Miért nem beszél? Medve elkezdte felhasogatni az ülések kárpitját. Végigdúlta az első osztályt, aztán visszadübörgött a másodosztályra, és mintha elfeledkezett volna Ivánról, aki ámulva követte. Megdöbbent azon, amit látott, ezen a dühkitörésen. Medve végig üvöltött és üvöltött, de egy szót sem szólt. Hirtelen visszafordult Iván irányába, fürgén átmászott az ülések tetején, egy szemvillanás alatt a földre nyomta a fiút, és föléje tornyosult. Kinyitotta száját, és Iván fejéhez közeledett. Katyerina, ha csak te éled túl, már megérte. Nem fogak érintették. Hatalmas nyelv nyalta végig az arcát, szinte lehúzva a bőrt róla. Újabb nyalintás. Köszönetet mond! Köszönetet mond nekem, mert... mert... a cetli nem üzenet volt. Hanem az eloldó varázslat. A varázslat, amely megszabadította Medvét Baba Jagától. Ezért nem beszél: elvesztette az ajándékait, de a kötelékeit is. – Szabad vagy, igaz? – kérdezte Iván. Medve válaszul diadalüvöltést hallatott, aztán átugrott a fiún, és elkezdte püfölni a repülőgép ajtaját. Iván feltápászkodott, letörölte a medvenyálat arcáról, és az ajtóhoz sietett. A varázslat nem zárta többé. Mielőtt negyedrészt kinyílhatott volna, Medve kitáncolt a nyíláson, lehuppant a földre, és végighempergett a mezőn. Az ajtó teljesen kinyílt. Tábortüzet látott, aztán még egyet. Tucatjával égtek a mezőn. Kik ezek? Baba Jaga hadserege? De hiszen látta őket megfutamodni. Kimászott a gépből, és leugrott a földre. Éppen idejében. Amikor feltápászkodott, szélroham támadt, megdördült az ég, és a 747-es köddé vált.

A mezőn át a tüzekhez sétált. Ahogy észrevették, köré sereglettek, megérintették, üdvözölték. Láttuk, hogy beszállsz vele a nagy fehér házba. Azt hittük, véged. Hogy jutottál ki? Ő még odabent van? Hova tűnt a gép? – Nem, nincs ott. Visszament az erődjébe, Katyerina pedig ott van, úgyhogy fejezzük be a küldetést, és mentsük meg a királylányt! Most, hogy Iván kimondta, egyértelmű volt, hogy ez a teendő, és nincs vesztegetnivaló idő. Megkeresték a fegyvereiket, és felcsatolták őket. – A nap még nem ért véget! – kiáltotta Iván, és egyre ércesebben zengett a hangja. – Amíg Katyerina a boszorkány erődjében van, addig nem! Elűztük a boszorkány seregét! Most intézzük el őt is! A hatalma megtört, Medve szabad, a bűbájai szétesőben, most jött el a végső csapás ideje! Akkor vette észre, hogy az egyik vérmocskos arcú, őt bámuló férfi nem más, mint Matfej király, aki karjában tartja Szergejt. – Nézd, mit tett értem! – kiáltotta a király. – A nyomorék mentette meg az életemet! Barátja testét látva Iván feljajdult: – Ó, Istenem, ne! Szergej! – Nem halt meg – magyarázta Matfej király –, de haldoklik. – Akkor még egy ok, hogy az erődbe siessünk, és visszahozzuk Katyerinát. Ő tudja, hogyan gyógyítsa meg, ha egyáltalán még lehet. Hol van Lukasz atya? – Meghalt – felelte a király. Ekkor, mert mindketten ugyanabban a pillanatban fogták fel, egyszerre szólaltak meg. Iván azt mondta: – Beszélsz! Matfej király pedig:

– Tudok beszélni! Ha valaki még kételkedett volna, ez volt a végső bizonyíték, hogy Medve eloldozásakor megtört minden varázslat, amelyet a boszorkány az ő hatalmával hozott létre, Matfej király visszakapta a nyelvét. Felcsillant a remény, hogy valahol az erőd mélyén még Katyerina is él. Futva indultak meg az úton, ellenség már nem akadályozta őket. Mindenki szaladt; ledobták a páncélt, a nehéz ruhát és a pajzsot, csak a kardot, íjat, dárdát és fejszét tartották meg. Csatában bizonyított erejük dacára azonban egyik férfi sem tudta utolérni Ivánt, aki jóval a többiek előtt érte el az erőd kapuját. *

Baba Jaga éppen egy varázslatot mormolt, ami egészen biztosan kegyetlenül végzett volna a pilótával, amikor különös hang zavarta meg. Fém csapódott fához. Aztán fém csörömpölt fémen. A foglyok láncai egymás után hulltak le, és halomba gyűltek a padlón. A rabok kezdtek lábra állni, béklyóik helyét dörgölték, gyanakodva pislogtak körbe. Mielőtt azonban bármit is mondhattak vagy akár pár lépést tehettek volna, hatalmas pukkanással egymás után eltünedeztek; a szertefoszló ember utáni őrt kitöltő levegő adott ilyen hangot. Pár másodperc leforgása alatt – mintha egy petárdasorozat robbant volna – a repülőgép összes utasa eltűnt. Katyerina Baba Jagára nézett, és elmosolyodott. – Medve halott – jelentette ki. – Ne hülyéskedj! – kiáltotta Jaga. – Ő halhatatlan. Nem,

nem halt meg. – Akkor Iván valahogy szabadon engedte. Felettük recsegni kezdtek a hatalmas fagerendák. Katyerina hallotta, amint a távolban az egyik kettéhasad. – Még a házat is varázslat tartja össze, ugye? – kérdezte a lány. – Az ő ereje. Az ott rettegés Baba Jaga arcán? – Igazából minden, amit éveken keresztül műveltél, azért történhetett, mert Medve a szolgád volt. Ezért most minden aljas mesterkedésednek vége. Baba Jaga lassan felemelte a kezét. – Legszebb öröm a káröröm? – vicsorodott el. – Uralni az ellenfeled... nincs annál édesebb érzés, ugye? Szavai szíven ütötték Katyerinát. Tényleg kárörvendett. Ebben nem különbözik Baba Jagától. Még a gondolat is kibírhatatlan. – Nem kellett volna előre örülnöd – folytatta a banya. – Mert én már azelőtt boszorkány voltam, hogy beleszerettem Medvébe. Egyedül is volt akkora hatalmam, hogy elfogjam, és úgy használjam ki, ahogy kedvem tartja. – Rettenetes hatalom birtokosa vagy – mondta Katyerina, és hirtelen ismét szerényebb hangot ütött meg. – De nem tanultál ma semmit? – Ha eszembe jut a tanulság, megsúgom, mielőtt meghalsz – felelte Baba Jaga. – A halálod viszont nem lesz valami fennkölt, attól tartok. Egyszerű, szürke eset. Katyerina érezte, ahogy egyik amulettje lüktetni kezd. Baba Jaga átkozódott: – Hol a fenébe tanulta az a nő ezeket a dolgokat? – Úgy emlékszem, azt mondta, hogy a tanárát Baba

Tyilának hívták. – Sohasem hallottam róla – közölte Baba Jaga. Odament a tűzhöz, kivett egy hosszabb, körülbelül öt centiméter átmérőjű fahasábot, és megindult vele Katyerina felé. Felemelte a fát a válla fölé, és a királylány felé hajította, mint egy csatabárdot. A fa széttört, és darabokra forgácsolódva hullott a padlóra. Baba Jaga megint átkozódott egy sort. Katyerinára bámult, mintha végigmérné, fürkészné, figyelné. Ekkor a királylány rémülten vette észre, hogy bűbájokat rejtő nyakláncai lassan kioldódnak. A boszorkány előrelendült, és letépte a talizmánokat. A lány az utolsók után kapott, de valószínűleg mágiával megtámogatott nyers erővel Baba Jaga mindet megkaparintotta, és a tűzbe vetette őket. – Akkor hát rajta! – kiáltotta Jaga. – Te a segítőd nélkül, én is a segítőm nélkül. Boszorkány a boszorkány ellen. Baba Jaga alakzatot írt a levegőbe. Katyerina kétségbeesve próbálta értelmezni, de rájött, hogy úgyis hiába. Baba Jagát nem lehet ilyen könnyen kiismerni. Bármi is az, neki védelem kell. Nem, elterelés. Varázsolt egy Elhárítást, azt várva, hogy egy kicsit eltéríti vagy legyengíti a boszorka átkát. Amikor azonban a banya befejezte az átkot, a lánnyal nem történt az égvilágon semmi. – Mi a...? – hökkent meg Jaga. – Semmi? Újból próbálkozott, egy másik átokkal, Katyerina pedig újból Elhárítást varázsolt. Ezúttal viszont az elterelés olyan jól sikerült, hogy az átkot visszafordította Baba Jagára. A vén boszorka kétrét görnyedt a fájdalomtól, kínok közt vinnyogott, aztán a padlón vonaglott. – Ki az? – üvöltötte. – Kinek a hatalmából merítesz te erőt? Felelj! Hogy lehetsz ilyen hatalmas?

Katyerina nem gondolta, hogy Baba Jaga bármiféle feleletet érdemel. Egyetlen dolog számított, hogy kijusson a házából, mielőtt a fagerendák leszakadnak, és ráomlik az egész alkotmány. A lány feltételezte, hogy ha voltak is más rabok az épületben, a repülőgép utasaival egy időben kiszabadultak, és valahogy elmenekültek a házból. Nem volt ideje megkeresni őket. Mindössze pár varázslatot mormolt el, hogy egy-két tetőrész még megmaradjon, amíg kirohan a szobából. Mögötte az egész épület kezdett darabokra hullani. Akkor lépett ki, amikor Iván is odaérkezett a kapuhoz. Egymáshoz szaladtak, ölelték-csókolták a másikat, sírtak és nevettek, miközben Baba Jaga háza összeomlott, maga alá temetve a boszorkányt. – Sikerült! – ujjongott Katyerina. – De hogyan törted meg a hatalmát Medve fölött? – Átadtam az üzenetet – magyarázta Iván. – Felfalta. – És az volt az üzenet? – nevetett Katyerina. – A cédula? Véletlenül felejtettük a gépen, hogy te így rátalálhass? – Ja, véletlenül – felelte Iván fanyarul. Katyerina értette, és feltette a kérdést, amire a férje is gondolt: – Ki küldte? – Nem tudom. Viszont Szergej súlyos sebet kapott, amikor megmentette apád életét. Maradt elég erőd ahhoz, hogy odamenjünk? Tudod, hogyan lehet meggyógyítani? – Tudok egy-két gyógyító varázslatot – gondolkodott el Katyerina. – Tyetka Retyiva és Tyetka Mojka megtanítottak párat, mielőtt abbamaradtak a látogatásaik. Hogy meggyógyítja-e Tajna összes hatalmával és gyermekünk

hatalmával együtt... – Derítsük ki! Futás! – kiáltotta Iván. És fáradtan szaladni kezdtek vissza az úton.

19. Gyógyítás

Szergej rosszul nézett ki, mire megérkezett Katyerina, és néhányan körülötte már azt suttogták: halott. Matfej király megindultan átölelte a lányát, aztán rámutatott Szergejre, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, újra tudsz beszélni – csodálkozott a lánya. – Kiment a fejemből – válaszolta az apja. – Még életben van. Tudsz rajta segíteni? A királylány letérdelt Szergej mellé, egyik kezét a homlokára, másikat a mellkasára tette. – Több sebet kapott, de egyik sem súlyos. A sokktól haldoklik. – Gyógynövényeket kért, és azok a férfiak, akik szoktak gyógyfüveket gyűjteni a feleségüknek, elindultak megkeresni őket. Nem találtak mindegyikből, de a hatalmas varázserővel együtt, amely most a királylányban rejlett, elég volt ahhoz, hogy megállítsa a vérzést, és enyhítse a pánikot, amitől a test visszahúzódott önmagába. Szergej elaludt. – Vigyétek haza! – kérte Katyerina. – A többieknek viszont muszáj lesz visszamenni, és felgyújtani a banyaház romjait. – Hol van a Trónkövetelő? – tudakolta az apja. – A romhalmaz mélyén. Meglehet, hogy nem halt meg. Elmenekül, ha nem pusztítjuk el most. Csak Iván, Katyerina és egy maréknyi férfi maradt Szergejjel, hogy hordágyat készítsenek, amelyen hazavihetik. Még a munka felénél sem tartottak, mikor Iván kijelentette:

– Ne fáradjatok, nincs erre szükség! Majd én viszem. – A karodban? Soha nem fogsz odaérni... ez egynapos út! – Varázslattal könnyebbé teheted, nem? Amúgy meg nem a karomban lesz, a hátamra veszem. – Azt csak akkor tudod, ha magához tér, és kapaszkodik. – Magához tért – mondta Iván. – Úgy érzem, mintha égne a fenekem – mormogta Szergej. – Ott találtak el a gránátok bronzdarabkái, amikor a királyt védted. – A király jól van? – érdeklődött az írnok. – Úgy vigyázott rád, mint saját fiára, mielőtt Katyerina idejött meggyógyítani téged. Szergej a királylányra nézett, majd Ivánra, és elmosolyodott. – Itt vagytok mindketten. Ezek szerint győztünk. – Medve szabad, úgyhogy a boszorka hatalmának vége – újságolta Iván. – Mindennek, amit a hatalmával tett, vége – tette hozzá Katyerina. – Apám újra tud beszélni. Szergej hirtelen felült, majd kezével a homlokához kapott. Így is ragaszkodott hozzá, hogy megnézhesse a nyomorék lábát: – Hát, Anyám tévedett – sóhajtott fel. – Mindig azt mondogatta, hogy az Özvegy átka nyomorított meg. – A világ nem minden gonoszsága tőle ered – mondta erre Katyerina. – Sajnálom. – A világon annyi varázslat van, nem gondolod, hogy létezik olyan hatalom, amelyik egészségessé tehet? – A varázslatok, amiket most fölötted elmondtam – kezdte a királylány. – Még soha nem volt több erőm: ma bennem van a nép szeretete, öröme, így sikerült elindítanom ma szerzett

sebeidet a gyógyulás útján. Ha lenne erőm meggyógyítani a lábadat, akkor mostanra már egészséges volna. – Tudom – sóhajtott fel Szergej. – Lukasz atya mindig azt mondta, azért lettem nyomorék, hogy hirdessem, Isten művének nagyságát. Soha nem értettem, hogyan képes erre egy béna láb. – Váratlanul felzokogott: – Gyűlöltem, de olyan bátran halt meg! Feltápászkodott. Iván belé karolt, és Katyerinával együtt odatámogatták Lukasz atya holttestéhez. – Nem hagyhatjuk a keselyűk prédájául – jelentette ki Szergej. – Nem is fogjuk – közölte Katyerina. – Amikor az Özvegy háza máglyává válik, a király visszatér, jutalmakat osztogat, eltemetjük a holttesteket és kimérjük a büntetéseket. A büntetés szóra Szergej körbetekintett, Dimitrij hulláját keresve. A fegyvermester altestét szétszabdalta a bomba. Vicsorgó arckifejezéséből ítélve valószínűleg elég hosszú ideig magánál lehetett, és érezte, amint elhagyja az életereje. – Azok után, hogy egész életében gúnyolt engem – mélázott el az írnok –, mégis a nyomorék fiú intézte el. – Ne légy kárörvendő! – suttogta Katyerina. – Én is éreztem igy, de nem helyes. Szánni kell őt, nem diadalmaskodni fölötte. – Soha nem szánt sem engem, sem mást – tiltakozott Szergej. – A királynak több időbe telt, hogy megértse, de én gyermekkoromtól fogva tudtam, ki ő. – Ő volt a nyomorék, Szergej – szólt Katyerina. – Te mindig egészséges voltál. Legyöngült állapotában a Lukasz atyát sirató Szergej nem bírta elérzékenyülés nélkül e kedves szavakat. Kitört belőle a zokogás. A királyány átölelte, Iván pedig mindkettőjüket

magához szorította. *

Már lefújták a túlélők és a gép roncsai utáni kutatást, amikor az eltűnt Boeing 747-es személyzete és utasai kisétáltak egy nyugat-ukrajnai erdőből. Hamarosan a repülőt is megtalálták egy sűrű erdő közepén, ahova sehogy sem szállhatott le. Mintha valami óriási kéz óvatosan odaigazította volna a fák közé. Az alapos vizsgálatok kimutatták, hogy a gép mostani helyén egykor álló fák pontosan a géptest és a szárnyak körvonalai mentén hajoltak el. Az utasokat két napig hallgatták ki, közben nyugtalan rokonaik követelték, hogy láthassák őket. Amikor a családok végre találkozhattak, az utasok nem szívesen beszéltek megpróbáltatásaikról, az ukrajnai kormányszóvivők pedig egyre csak azt a mantrát hajtogatták: „Minden szükséges intézkedést megtettünk” – mintha ez jelentett volna bármit is. Rémhírek jelentek meg. Az összes terroristacsoport gyanúba keveredett, csakúgy, mint az összes érdekelt és nem érdekelt kormány. A bulvárlapok hemzsegtek a földönkívüli elrablásos történetektől – máskülönben hogyan bukkanhatott volna fel a repülő ott, ahol? –, és a találgatásoktól, miszerint egy új Bermuda-háromszög van kialakulóban a messzi északon, vagy a régi elkezdte kiköpni foglyait. Az összes humorista három napra való poénadagot merített ebből, köztük Sam Kinison, aki, miután felsorolt minden elméletet, jellegzetes sikolyában tört ki: – A Gonosz Nyugati Boszorkány tette! Hazajutottak, mert mindenütt... jó, de legjobb otthon! – Az élcet hatalmas nevetés fogadta.

Baba Jaga A ház összedőlt, de nem zuhanhatott rá egy gerenda sem. A legrosszabb, ami történt, hogy szája telement porral. Nekiállt átbukdácsolni a romokon. Biztosan felgyújtják a helyet, inkább nem marad itt. Minden elveszett. Minden megtört. Az a királylány... ki gondolta volna, hogy ekkora hatalma van? Soha többé szemtől szembeni küzdelem. Megtalálta méltó ellenfelét, sőt nála erősebbet. Ha úgy vesszük, a ház összeomlása mentette meg az életét. Csak idő kérdése lett volna, hogy az a kis ribanc elpusztítsa. Legyen Katyerináé a királyság! Egyébként is, mire jó az? Nyavalygó embereket kell kormányozni, behajtani az adókat és a béreket, amit mindenki igyekszik lenyúlni tőle a folyamat minden fázisában. Mi hasznot húzott ő ebből? Kipróbálta, de nem volt jó befektetés. Viszont még mindig ő Baba Jaga, nem igaz? Lehet, hogy a könyveit eltemetik, és mindjárt elégetik, lehet, hogy a bűbájai megtörtek, de varázsolni még mindig tud. Például ott van az a szárnyas ház. Készíthetne egy másikat. Talán kisebbet, hogy ne legyen olyan nehéz felemelni a földről. Ha már itt tartunk, nem is a repülés a lényeg, hanem az, hogy mozgatható legyen. Itt az erdőben semmi értelme egy hatalmas épületnek, ami nem fér el a fák között – mert persze, ha repülnie kéne, akkor hova szállhatna le? Nem: neki egy aprócska épület kell, egyszerű kunyhó, de lábakkal fölszerelve – mint azok a csirkelábak –, amelyek oda viszik, ahova ő szeretné. Így soha senki nem tudhatná biztosan, merre jár. Évekig

maradna egy helyen, a környező tájak kis és nagy babérjait learatva kiszórakozná magát, aztán parancsot adna a háznak, ami szépen elvinné máshová. Tényleg! Mi lenne, ha a ház csirkelábai kiegyenesednének, amikor ő nincs otthon, és elfordulnának, ha betolakodó áll az ajtó előtt? Így nem juthatna be senki. Így biztonságban lennének a dolgai. Nem fogják gonosz kis királylányok tönkretenni évszázadok fáradságos munkáját. Még jó, hogy saját élete fenntartásában nem hagyatkozott Medve hatalmára. Mert az életét soha nem bízta másra. Nem, a testét összetartó bűbájok réges-régen ontott vérből táplálkoztak. Túl rég ontott vérből. Hamarosan megint vérre lesz szüksége – de nem Tajnából. Nem akarja, hogy az a királylány kutasson utána. Kelet felé indul, a sűrű erdőbe, ahol még nem ismerik a nevét, ahol néhanapján elrabolhatja az erdőben bogyót keresgélő kisgyerekeket, aztán továbbindul. Talán valamikor még összefut Medvével. Persze az már óvatosabb lesz. Lehetséges, hogy hiányolja őt, csak egy icipicit, és visszajön? Hogy ad neki egy kis hatalmat, cserébe a beszéd képességéért? Igaz, kihasználta Medvét, de élvezte a társaságát. Jó dolog, ha az ember néha beszélgethet valakivel. Még akkor is, ha az illető egy mogorva, vén medve, aki valószínűleg elárulta őt. Hogy a fenébe törte meg az az Iván a rabul ejtő átkot? Hmm. Ezen még hosszú évszázadokig lesz ideje gondolkodni. Mögötte égbe szökött a máglya fénye. Ahogy vonult, apró éjszakai állatok menekültek az útjából. Szívében pedig, fényesebben, mint valaha, fellángolt a gonoszság. Fényesen, de kisebb lánggal. Befolyása is csökkent. Ahogy igényei is.

Visszavonul a közügyektől. Most egyszerűségre vágyik. Egyszerűségre és arra, hogy széthasítsa valakinek a koponyáját. Iván! Katyerina! Dúlt-fúlt a haragtól. Ha arra gondol, micsoda boldogság vár rájuk mindazok után, hogy annyit ártottak neki! Nincs igazság ebben a nyomorult univerzumban!

20. Nyári vakáció

Tantalusban véget ért az iskola. A gyerekek kiszórták füzeteiket a buszok ablakán, és kiabálva futkostak a réteken és mezőkön. Ám egyikük sem volt boldogabb, mint Matt, Steven, Luké és a Kicsi Esther Smetski, akik tudták, hogy több várja őket, mint egy egyszerű nyári vakáció. Anya és Apa már bepakolták bőröndjeiket, de nem sokat, csak pár napra való ruhát, elegendőt a Marek bácsinál és Szófia néninél tett szokásos látogatáshoz. Apa mindig eltöltött egy kis időt Kijevben, ahol ő volt az irodalomtörténészek hőse, mivel rábukkant a legelképesztőbb ősi kéziratra: Szent Cirill keze írását fedezte fel egy pergamenen, amelyre egy régi, névtelen szerző lejegyezte az orosz nép meséinek legkorábbi ismert változatait. Amerikában tisztelték az egyetemen és kollégái körében, de Kijevben az utca embere is ismerte. Sőt, utcát neveztek el róla, amely régen az ukrán kulákok millióit lemészároló orosz kommunista nevét viselte, de most a tudós nevét kapta, aki feltárta az ukránok múltját. A gyerekek ezzel nem törődtek. Apának voltak rajongói, akik egy időre lefoglalták. Matt, Steven, Luké és a Kicsi Esther – illetve, ahogy nyaranta nevezték őket, Matfej, Szergej, Lukasz és Tyila – számára csak a másik hely számított, a távoli hely, a hely, amelyről sohasem beszéltek barátaiknak. A világ, ahol királyfik és királylány voltak, Anya királynő, Apa pedig király és az ő tanácsadója. Matfej már elég nagy volt ahhoz, hogy történelmet kezdjen

tanulni az iskolában, de mindig röhögőgörcsöt kapott, amikor a királyokról olvasott. Ő tudta, milyenek a királyok és a királynők. Legalábbis valahol a Kárpátok keleti lejtőinél, ahol volt egyszer egy királyság, amelyben egy királynő uralkodott a népe fölött, míg tudós férje a gyermekeivel játszadozott, együtt dolgozott a néppel, filozófiai kérdésekről vitázott a papokkal, és ha kellett, tanácsokat adott a feleségének. Idegen volt, de csak enyhe akcentussal, a nép pedig szerette, egyrészt azért, mert Katyerina királynő is szerette, de főleg saját magáért. A gyerekeket imádták. Mikor úgy tűnt, elkényeztetik őket, Anya és Apa mindig visszafogták őket, és elrendezték a dolgokat. Emlékeztették a srácokat, hogy a nép a bennük rejlő királyságot szereti, és meg kell tanulniuk kiérdemelni a nép rajongását. – Nem jog szerint lesz tiétek a hatalom – magyarázta Anya. – Szolgálattal, hűséggel és önfeláldozással érdemelhető ki. Ez pedig csak egy a sok dolog közül, a több ezer dolog közül, amit meg kell tanulniuk. Az uralkodásról, katonáskodásról, földművelésről. Idén Matfejt és Szergejt Kijevbe viszik, bemutatni a nagyfejedelemnek, ahol elkezdik tanulni a politikai mesterkedések tudományát. Anya és Apa jobban féltek ettől, mint bármitől, de Matt és Steven annál nagyobb izgalommal várta. Nagymama és Nagypapa elkísérte őket a syracuse-i repülőtérre, hogy visszafelé autóval mehessenek, mint minden nyáron. Nagymama, mint mindig, készített nekik új bűbájt. Luké könyörgött, hogy tanítsa meg ilyen dolgokra, de Nagymama nem egyezett bele. – A varázslatra ma már nincs olyan égető szükség – mondta –, minden varázslást tápláló hatalom hanyatlik. A régi istenek

álltak mögötte, és ahogy hatalmuk gyengül az emberek nem létező hite miatt, erejük is gyengül. Luké nem értette, hogy miről beszél, de Matt és Steven igen. Tudták, hogy a falu lakói anyjukhoz járulnak gyógyításért, de ő egyre kevesebbet tud tenni értük, és ez nagyon bántja. Nem értették, miért utasítja vissza Anya és Apa, hogy modern találmányokat vigyenek vissza magukkal. – Miért nem fedezzük fel a penicillin-penészgombát, és használjuk a fertőzések ellen? – kérdezte Matfej Apától még régen. – Mert még nem jött el az ideje – érkezett a válasz. – De az emberek belehalnak az apró karcolásokba és sérülésekbe – mondta erre Matfej. – Minden ember meghal egyszer – felelte Apa, és ez nagyon szívtelenül hangzott. Aztán átölelte a fiát: – Becsülöm, hogy együtt érző vagy, Matt. De gondold csak el! A mi időnkben, mindössze pár generáció antibiotikum-használat után a baktériumok rezisztenciája szinte mindre kiterjed. Mi történne, ha a penicillint 905-ben kezdenénk használni? Megváltozna az egész világtörténelem, és nem tudjuk, hogyan, ezért helytelen dolog változtatni. – Te visszavitted a puskaport, Apa. És az alkoholt. – A puskapor titkát nem árultam el másoknak – világított rá Apa. – Kevesen ismerik az összetevőit, és azok is megígérték, hogy nem adják tovább az információt. Azért tettem, mert a szükség úgy kívánta. Mert ez volt a küldetésem. Azóta sem kellett. – Mi lesz, amikor király leszek, Apa? Mi van, ha akkor kelleni fog? Szólsz, ha igen? – Nem – mondta Apa. – Ha nem szívből uralkodsz, ha a

modern világra van szükséged, akkor nem kell itt maradnod. Nem kell királynak lenned. Majd az egyik öcséd lesz a király, vagy a húgod. Vagy egyikük sem, és a nép választ mást, vagy a nagyfejedelem foglalja el a birodalmat. Az idő homokja pereg, akárhogy döntesz is. Nem kell magadra venned a terhet. – Pedig azt fogom – sóhajtott Matfej. – Ha így döntesz, akkor úgy van jól, akkor azt az életet választod. De ha nem, az sem jelenti, hogy elbuktál. Két világ gyermeke vagy. Ha szerencsénk van, nem kell túl hamar választásra kényszerülnöd. Apa és Anya néha olyan rejtélyesek tudtak lenni, csupa titokzatos bölcsesség. Ők nem tudják, mi mindent képesek kitalálni a gyerekek? Mi mindent értenének meg, ha valaki elmagyarázná nekik? Amikor mi leszünk szülők – mondogatták egymásnak –, mi mindent elmondunk a gyerekeinknek. Megérkeztek a repülőtérre, búcsúpuszit adtak Nagypapának és Nagymamának, utána pedig a Kennedyre, onnan Bécsbe, azután pedig Kijevbe repültek. Pár napot töltöttek Marek bácsi birtokán. Végül eljött az idő, hogy átmenjenek a hídon. Soha nem mentek kétszer ugyanazon az úton, nehogy ösvényt tapossanak. A tisztás megnyílt előttük. Ott tátongott a szakadék. Mind megfogták egymás kezét, és megjelent a két híd. Átmentek középre, és megálltak, mert ezt a szokást mindig megtartották. Az emelvényen pedig, az árok közepén, Apa és Anya leült oda, ahol egyszer régen Anya aludta mélységes mély, elátkozott, évszázados álmát, és Apa édes, egyszerű csókot lehelt az ajkára. Most a Kicsi Estheren volt a sor, hogy végre megértse. – Mama! – ujjongott. – Te vagy Csipkerózsika! – Fivérei nevettek, és megdicsérték, hogy kitalálta. Szülei átölelték, és

megengedték, hogy odafeküdjön. Esther lehunyta szemét, és azt suttogta: – Valaki csókoljon meg, és ébresszen fel! – Apja lehajolt, megpuszilta, Matt, Steven és Luké pedig medve módra brummogtak és hörögtek. Aztán újból megfogták egymás kezét, a hidak megjelentek, és átléptek Tajnába. Senki nem várt rájuk – ők akarták így, nem annyira a magánszféra miatt, hanem azért, mert érkezésük napja nem volt biztos, hiszen a két világ naptárai megjósolhatatlanul csúsztak egymásba. Miért vesztegesse valaki az idejét azzal, hogy egy királynőt és királyt várva őrködjön, ha azok egyedül is utat találnak az erdőben? Ezúttal nem siettek el a szakadék mellől. A gyerekeknek azt mondták, játsszanak, Anya és Apa pedig az ároknál beszélgettek: – De ne menjetek a szélére! – Mi van, ha egyikünk meghal? – kérdezte Iván Katyerinától. – Autóbaleset. Vagy az aratáskor történik valami. Akkor mindenki ottragad a hídnak azon az oldalán, ahol éppen vagyunk. – Milyen jó lett volna, ha a gyerekek használni tudják mindkét hidat! – Nélkülünk egyiket sem használhatják, és mindkettőnkre szükségük van az átjutáshoz. Ezt nem bízhatjuk a véletlenre, igaz? Elvégre szeretnénk, hogy szabadon dönthessenek. – Túl fiatalok még ahhoz, hogy szétszakadjon a család. – Én sem akarom szétszakítani a családot – érvelt Iván. – Szeretném, ha száz évig élnénk, de az élet törékeny. – Egy napon majd megkérjük őket, hogy döntsenek, letelepednek azon az oldalon, aztán mi magunk is választunk, és együtt maradunk a világban, ahol megöregednénk. Most még

nem. – De ha egyikünk meghal, akkor... – Tervezzük, amit tervezünk, ha pedig nem sikerül, akkor úgy alakult az élet. Mi mást tehetnénk? Szakítsuk szét a családot most, és garantáljuk a boldogtalanságot csak azért, mert félünk egy későbbi, másféle szenvedéstől? – Igazad van – bólintott Iván. – Természetesen igazad van. Csakhogy az ember fél, ha gyerekei vannak. – Fél, igen, és nagyon bátor is. – Tényleg véghezvittük, ami a mesékben le van írva? – nézett rá a fiú. – Bizony. – Csipkerózsika, mondd meg nekem: boldogan élsz? – Igen, boldogan. Összekürtölték a gyerekeket, és miközben átvágtak az erdőn, Matfej azzal tréfálkozott, hogy Apának le kéne vetnie a ruháit, hogy a nép megismerje érkezéskor. – Nem kellett volna hagynunk, hogy elmeséljék nekik azokat a történeteket – súgta Iván Katyerinának. A faluba érve ujjongás fogadta őket, tömeg szegődött a nyomukba, felvonulás kezdődött. Leültek lakomázni, ahol végighallgatták az elmúlt tél regéit, kinek született gyermeke, ki ment el, ki házasodott meg. Már majdnem besötétedett, mire Iván és Katyerina elszabadultak, és felkeresték a templomot, ahol már várta őket Szergej püspök. Csókkal és öleléssel üdvözölte mindkettőjüket. Együtt sétáltak ki a temetőbe, ahova Matfej királyt temették öt téllel ezelőtt, és ahol Lukasz atyának kis szentélyt emeltek. – Soha nem fogják szentté avatni – sóhajtotta bánatosan Szergej –, és igazából nem is érdemelné meg. Ám attól még

ugyanúgy hős volt. – És igazi térítő – tette hozzá Katyerina. – A gyerekek zsidók vagy keresztények? – kérdezte Szergej. – Iván országában zsidók – felelte a királynő. – Itt keresztények. Két világ. Két élet. Egy napon majd döntenek. Vagy Isten dönt majd helyettük. – Dogmatikus szempontból ez vitatható – ellenkezett Szergej, aztán felnevetett: – De örülök, hogy itt vagytok! – Hát még mi! – mosolygott Iván. – Hiányoznak a barátaink, amikor távol vagyunk. Kiléptek a temető kapuján, és a pár visszasétált a királyi házba, ahol szigorúan ágyba kellett parancsolniuk a gyerekeket, hogy végre elaludjanak. Aztán ők is leheveredtek a szalmával tömött matracra, és hagyták, hogy a legyek zümmögése álomba ringassa őket, egymás kezét fogva szundikáltak el, a csodákra gondolva, és a több dolgokra földön és egen, amelyek révén a szerelem uralni tudja a világot.

Köszönetnyilvánítás

Mivel ez a regény számomra ismeretlen miliőben játszódik, különféle forrásokat használtam, főként az alábbiakat: Jerome Blum: Lord and Peasant in Russía: Front the Ninth to the Nineteenth Century, Princeton University Press, Princeton, N. 1961. Ahhoz, hogy hozzávetőleges képet alkossak a rusz uralom előtti orosz kormányzásról. Charles Downing: Russian Tales and Legends, H. Z. Walck, 1968. A Bűvöletben felhasznált mesékhez és motívumokhoz. Hillel Halkin: Feminizing Jewish Studies, Commentary, 105. évf., 2. sz. 1998. feburár. 39–45. o. A zsidó feminizmus retorikájához. Marjorie Mandelstam Balzer, szerk.: Russian Traditional Culture: Religion, Gender, and Customary Law, M. E. Sharpé, 1992. Számos tanulmány nagy hasznomra volt, hogy megalapozza feltevéseimet a vallásról és a törvényekről Tajna képzeletbeli királyságában. Vladimír Propp: Morphology of theFolktale, ford. Laurence Scott, University of Texas Press, Austin, 1968. A kulcsfontosságú könyv, amelynek Iván a következtetéseit vizsgálja. [Magyarul: Vlagyimir Jakovlevics Propp: A mese morfológiája, ford. Soproni András, Budapest, Gondolat, 1975.] Alexander Pushkin: Eugene Onegin, ford. James E. Falen, Oxford University Press. A legjobb fordítás mind közül, Douglas Hofstadter: Le Ton Beau de Marot című könyvének segítségével bukkantam rá. [Magyarul: Alekszandr Puskin: Anyegin – Verses regény, ford. Aprily Lajos, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963.] Pinhas Sadeh: Jewish Folktales, ford. Hillel Halkin, Anchor, New York, 1989. A Bűvöletben fölhasznált mesékhez és motívumokhoz, különösképpen az Ég, a Patkány és a Kút

meséjéhez. Bruce Cockburn, akinek albumát a 14. fejezetben hallgatja Iván. Az éles szemű olvasónak feltűnhet, hogy a The Charity of Night 1997-ben jelent meg, egy kicsit későn ahhoz, hogy Iván 1992-ben hallgathassa. Viszont azt gondolom, ha az olvasó elfogadja Iván és Katyerina 1992 és 890 közötti utazgatását, azon sem akadhat fenn, hogy Cockburn zenéje visszautazik az időben, mindössze négy évet. Képzeljük azt, hogy ez a jelenet zenéje! Sam Kinison, akinek sikolyokkal tűzdelt humora hiányozni fog; pár hónappal a Boeing 747-es Tajnából való visszatérése előtt halt meg. Azonban ez a regény a képzelet szüleménye, és abban a képzeletben Kinison még mindig él. Számos magánszemélynek is hálával tartozom, amiért segítettek a regény létrehozásában, illetve a kiadás előkészítésében, különösképp: Derryl Yeagernek az ötletért, hogy Csipkerózsika felébred a mai korban, és Nik Gasdiknak, amiért a történetet Oroszországba helyezte. Krista Maxwellnek, Oroszországgal kapcsolatos, több évszázadon átívelő leírásaim részleteiért és a javításokért, mindenért, amit a könyvben helyesen írtam ószlávul és ősszlávul; a Krista minden igyekezete ellenére benne maradt hibákért én magam vagyok a felelős. Iván különösen hálás Kristának a csodálatos ételekért, amelyeket Szófia felszolgált neki; nem volt rá okom, hogy megváltoztassam Krista étlapját, ezért az ő szavai olvashatóak ott. Linda Bassnek, a móhel szó helyes írásmódjáért. D’Ann Stoddardnek, amiért a puskaporkészítésről kutatott. Clark és Cathy Kiddnek, Mark és Margaret Parknak, akik ismét megnyitották előttem otthonukat, és számtalan egyéb segítségért, amelyeknek csak egy része viszonozható. Kathleen Bellamynek, aki utolsóként olvassa el regényeimet, hogy észrevegye azokat a veszélyes hibákat,

amelyek felett mindenki más elsiklott. Scott Allennek, aki tisztán és olajozottan tartja mesterségem címerét. Kristine Cardnak, Kathy Kiddnek, Peter Johnsonnak, Jay Parrynek és Róbert Stoddardnak, akik elolvasták a születő fejezeteket. Lisa Collinsnak, a pompás és megértő olvasószerkesztői munkáért. Amy Stoutnak és Kuo-Yu Liangnak, végtelen türelmükért. Barbara Bovának, aki lehetővé teszi számomra, hogy hobbim jövedelméből éljek. Erin Abshernek, Baba Tyila valódi karakteréért, és amiért mindenféle jót tesz velünk. És mindenekelőtt Kristine-nek és gyermekeinknek, Geoffreynak, Emilynek, Charlie-nak, Bennek, Zinának és Erin Louisának, akiknek élete az életem értelme, és akik még nem tettek erényes emberré, csak olyanná, aki tudja, mi az erény, és vágyik rá. Hálásan köszönöm a Golden Mountain Music Corp.-nak az engedélyt Bruce Cockburn Birmingham Shadows dalszövegrészleteinek, Bruce Cockburn szavainak felhasználásáért. © 1997 Golden Mountain Music Corp. Engedélyezve.

Kiadja a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Nyomtatta és kötötte a NestPress Kft. Felelős vezető: Fekete Iván Megjelent 2013-ban, Budapesten 34,5 ív terjedelemben